Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Jacob Kremer: 2. Korintusi levél Az eredeti mű címe: Kremer, Jacob: 2. Korintherbrief (Stuttgarter Kleiner Kommentar: Neues Testament; [N.F.], 8) A magyar fordítást szerkeszti és kiadja: Tarjányi Béla Fordította: Rajkai István Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó: Buzdítás a 2. Korintusi levél olvasására Elsô rész: Bevezetés 1. A levél elôtörténete 2. A levél fölépítése és egysége 3. Pál ellenfelei Második rész: Írásmagyarázat Címzés és bevezetés (1,1-11) Címzés és köszöntés (1,1-2) Bevezetés (1,3-11) I. Pál igyekezete, hogy a közösséggel testvérileg kiengesztelôdjék (1,12-7,16) 1. A gyanúsítások és szemrehányások visszautasítása (1,12-2,13) Az apostol ôszinteségének és tisztességének bizonyítása (1,12-14) Az útiterv megváltoztatásának valódi oka (1,15-2,4) Az apostol és a közösség között megromlott viszony tisztázása (2,5-11) Türelmetlen várakozás Títuszra és a hírekre (2,12-13) 2. Az apostoli hivatal magasztos voltának megvédése (2,14-7,4) Hálaadás az apostoli szolgálatért (2,14-17) A közösség, mint ajánlólevél (3,1-3) Küldetés az Újszövetség szolgálatára (3,4-6) A Lelket közvetítô szolgálat méltósága (3,7-11) Az újszövetségi szolgálat és élet nyitottsága, szabadsága (3,12-18) Az ajándékba kapott ôszinteség igazolása az apostoli szolgálatban (4,1-6) Szenvedés- és életközösség Krisztussal (4,7-15) A jelen mulandósága és a jövô dicsôsége (4,16-18) A keresztény jövô reménye (5,1-10) Jézus szeretete ösztönzés az apostol számára (5,11-19) A kiengesztelés szolgálatának gyakorlása (5,20-6,10) Záró figyelmeztetés a korintusiak számára (6,11-7,4) 3. Az apostol öröme a közösséggel való kiengesztelôdése felett (7,5-16) II. A Jeruzsálem javára történô gyűjtés ajánlása (8,1-9,15) 1. Elsô fejezet a gyűjtésrôl (8,1-24) A gyűjtés, mint »kegyelem« (8,1-10) Tanácsok a gyűjtés lebonyolításához (8,10-15) A küldöttek ajánlása (8,16-24) 2. Második fejezet a gyűjtésrôl (9,1-15) A címzettek adakozó kedve és a követek küldése (9,1-5) Az örömteli adakozás áldása (9,6-15) III. Pál apostol nagy védôbeszéde (10,1-13,10) 1. Az ellenfelek vádjainak visszautasítása (10,1-18) Nem »gyenge« és nem »test szerinti«, hanem »erôs« (10,1-6) Ismét védelmezi apostoli méltóságát (10,7-11) Az apostoli öntudat mércéje (10,12-18) 2. Utalás Pál egyenrangúságára (11,1-15) Pál buzgósága, odaadó fáradozása (11,1-6) A fizetségrôl való lemondásának helyes megítélése (11,7-15) 3. Öndicséret »balga beszéd« formájában (11,16-12,13) Bevezetés (11,16-21) Az apostol öndicsérete: fáradozásai és szenvedései (11,22-33) Eksztatikus élményekre való hivatkozás (12,1-6) A tehetetlenség legyôzése az Úr szava által (12,7-10) A »balga beszéd« befejezése (12,11-13) 4. Utasítások a harmadik látogatás elôkészítéséhez (12,14-13,10) Önzetlenségének ismételt hangoztatása (12,14-18) Az apostol gondoskodása a közösségrôl látogatására való tekintettel (12,19-21) A harmadik látogatás ismételt bejelentése és elôkészítése (13,1-10) Utóirat (13,11-13) Függelék Bibliaolvasás -- Kérdések Irodalom A kötet Szerzôjérôl ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1998-ban jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, az ISBN 963 85890 1 9 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat elnöke engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A könyv elektronikus változatában megtalálható a második korintusi levél szövege is a Szent Jeromos Bibliatársulat fordításában. A 2Kor gomb (amely a fejezetek címének jobb oldalán található) megnyomásával egy másodlagos ablakban olvasható. A könyv apróbetűs részeit a program beljebb kezdve, a más betűvel nyomtatott részeit pedig kerettel jelzi. ======================================================================== Elôszó: Buzdítás a 2. Korintusi levél olvasására Pál egyik levele sem árul el annyit az apostol életérôl és tetteirôl, különösen a keresztre feszített és föltámadott Jézussal kialakult kapcsolatáról, mint a 2. Korintusi levél. Ebben az írásban találhatjuk meg az apostol legmélyebb teológiai gondolatait az Újszövetségrôl és az apostoli hivatalról. Ezenkívül megjelennek itt azok a megoldások is, amelyeket a kereszténység elsô századaiban az egyházon belüli feszültségek orvoslására alkalmaztak. Ezek a témák sok tekintetben mai problémákat is érintenek: az egyházi rend körüli vitákat, az evangélium hirdetését, az Ószövetség jelentôségét, vagy a földi élet értékét -- melyet gyakran sok fáradság és veszôdés jellemez, mégis a föltámadás reménye éltet --, azután az egyházi szolgálattevôk megélhetésének problémakörét és a gyűjtések kérdését is. Amikor a levél bekerült a Szentírás kánonjába, »Isten Szava«-ként különös tekintélyt nyert a keresztények elôtt. Nem azt ismerték el ezzel, mintha Isten közvetlenül Pálnak mondta volna tollba, amit az apostol leírt, hanem azt, hogy a Mindenség Ura, aki zsidókat és keresztényeket egyaránt meghív, személyesen szólt az emberhez. Az apostol írásmódja egyéni, mégis a levél éppúgy szólítja meg az olvasót, mint a Szentírás minden más irata. Itt is szem elôtt kell tartanunk azt, amire az utóbbi idôkben joggal figyelmeztetnek a szentírásmagyarázók: »Isten Szava« nem a szöveg betű szerinti értelmében keresendô, hanem abban, amit a szöveg az olvasóknak és a hallgatóknak közvetít az egyházban, és amit az egyház Isten üzeneteként fogad el. A levél olvasása nem mindig könnyű -- a legnehezebb páli levélnek tartják --, és ez sokakat visszatart az olvasásától. Egyes versek értelme meglehetôsen homályos marad, mivel az apostol olyan körülményekre céloz, amelyeket csak felületesen vagy egyáltalán nem ismerünk. Hogy a levelet lehetôleg minél többen megérthessék, két lépéses magyarázat mellett döntöttünk: a bevezetésben a levél elôtörténetérôl, felépítésérôl, egységérôl és Pál ellenfeleirôl lesz szó. Ezt követi a szövegmagyarázat, amely a szentírástudomány legújabb kutatásainak eredményeit használja föl. Igyekszünk megvilágítani a szóban forgó részek szövegen kívüli összefüggéseit, a korabeli kifejezéseket, hogy így a félreértések egy részét elkerülhessük. Mivel nem könnyű az apostolnak sokszor vitatkozó hévvel megfogalmazott szavait megérteni és mai fordításban egyértelműen visszaadni, a következô utat választottuk: egy rövid bevezetéssel megvilágítjuk a tárgyalt rész gondolatmenetét, ezután pedig elemezzük az egyes versek mondanivalóját. A második, biblikus-teológiai lépésben megkíséreljük az ôsi egyházi gyakorlatot követni: a mai helyzettôl eltérô környezetben és helyzetben megfogalmazott és leírt egykori üzenetet korunkra, a ma élô emberek számára Isten szavaként mutatjuk be (vö. Róm 15,4; 2 Tim 3,16). Pál olyan közösségnek ír, ahol zavarkeltôk vitatják apotoli tekintélyét, és így önigazolásra kényszerítik; korunk keresztény közösségei viszont elismerik az apostol tekintélyét, de az egyház változatos és máig ható történelmében más problémákkal küszködnek. A természet, a történelem és az emberi lélek modern értelmezése lényeges vonásokban különbözik a levél elsô olvasóinak értelmezési módjától. Ha azt akarjuk, hogy a Pál altal leírtak ma is megszólítsanak bennünket, új olvasatra (relecture) van szükség, ami gyakran új értelmezést is jelent. Az izraeliták már az Ószövetségben is újraértelmezték az ígéreteket (vö. az Iz 14-ben szereplô végidei szabadító alakjának átértelmezése a Mik 5,2-ben); a száműzetésbôl való dicsôséges hazatérés ígéretét (vö. Iz 40,10k; 41,17- 20; 44,24-28) hasonlóképpen csak újraértelmezéssel tudták a zsidók vigasztaló szóként elfogadni, mivel a valóság az ígéreteknél sokkal szegényebbnek és egyszerűbbnek bizonyult. Ugyanígy vált lehetségessé az is, hogy az elsô keresztények a Júda törzsébôl származó uralkodóra (Ter 49,10) és a Dávid házából sarjadó királyra vonatkozó jövendöléseket (2 Sám 7,12; 1 Krón 17,11) többé már ne politikai uralomra vonatkoztassák, hanem új, immár átvitt értelemben a názáreti Jézusra alkalmazzák (vö. Lk 1,32). Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a Szentírás Isten Szavaként való olvasása -- amely kommentárunk egyik igen fontos alappillére -- egyeseknek idegenként hat. Kopernikusz és a felvilágosodás óta olyan világban élünk, ahol a legtöbb ember számára Isten nincs már olyan közel, mint a korábbi évszázadokban, amikor elôdeink sokszor a mindennapos történéseket is Istenre vagy földöntúli hatalmakra vezették vissza. Ma szinte mindannyiunk elôtt ismert a világegyetem tágassága, a természet belsô törvényei és az emberiség ama hajlama is, hogy a szokatlan és rendkívüli erôket mítikus elbeszélésekben személyesíti meg. Hogyan számíthatunk ezek után arra, hogy a mindenség minden emberi fogalmat meghaladó ôsoka emberi módon, emberi szavakkal fejezze ki magát? Tekintettel a Szentírás korhoz kötött nyelvezetére -- már korábbi évszázadok nagy gondolkodói, így Szent Ágoston és Nicolaus Cusanus is hangsúlyozták: a mítikus elképzelésekkel ellentétben a Szentírásban önmagát kinyilatkoztató Isten minden emberi elképzelést és fogalmat fölülmúlt (deus semper maior); ezért a hívô is csak »kicsiszolt, és mindig újra tanuló tudatlanságban« (docta ignorantia) képes megragadni Ôt, miközben az Istenrôl szóló beszéd minden határát szem elôtt tartja. Lényeges feltétele ezért a Szentírás, mint Isten Szava olvasásának -- és ez áll a 2. Korintusi levélre is --, hogy elismerjük saját tudásunk határait, és imádságos figyelemmel kísérjük mindazt, amit nekünk saját magáról kinyilatkoztat az ószövetségi ôsatyák és próféták szava által, aztán Jézus Krisztuson keresztül, akinek szavait az apostolok és a hivôk közössége adta tovább az egyházban. Az az Isten, aki bennünket a Biblián keresztül szólít meg, Pascal híres szavaival élve »nem a filzófusok Istene, hanem Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a mi Urunk, Jézus Krisztus Atyja«. Kis kommentárunk nem elégítheti ki azt az igényt, hogy minden egyes kérdést tárgyaljon, amit a 2 Kor mai kutatása felvet. Vannak kérdések, amelyeket nyitva kell hagynunk és fenntartanunk további egzegetikai kutatásnak. Magyarázatunk célkitűzésének az felel meg leginkább, ha azokra a kérdésekre keressük a választ, amelyek a mai olvasót leginkább érdeklik. Végül is mind a szentírás-magyarázatnak, mind a biblikus- teológiai vizsgálatnak szolgáló szerepet kell játszania. Nem menthetik föl az olvasót az egyéni olvasás és figyelmes hallgatás alól (csak lehetôséget adhatnak arra, hogy utánanézzünk dolgoknak). A szentírásolvasás végén -- hasonlóan a bibliaórákhoz -- nem a kommentárból merített tudásnak kell állnia, hanem azt a képességet és bátorságot kell elsajátítanunk, hogy egy szentírási részt olvasva Istent tudjuk meghallani újra és újra. ======================================================================== Bevezetés 1. A levél elôtörténete A 2. Korintusi levélben leírtak megértéséhez figyelembe kell vennünk a levél megírásának történelmi hátterét. Mindkét kánoni levél (1 Kor, 2 Kor), de az Apostolok cselekedeteinek (Csel 18,1-18) szabadabb megfogalmazása is azt igazolja, hogy Pál alapítja a korintusi keresztény közösséget, és ott hosszabb ideig működik is (a Csel 18 szerint kb. másfél évig, amikor Gallió, a filozófus Seneca testvére a prokonzul, Kr.u. 50-51 között). Korintust, az ôsi kikötôvárost »a két tenger találkozásánál« egy római sereg rombolja le Kr.e. 146-ban; 100 évvel késôbb Juliusz Cézár alatt római települést hoznak itt létre, amely hamarosan igen elôkelô nagyvárossá növi ki magát a maga kb. százezer lakosával. A lakosság igen tarka képet mutat: római veteránok, görög ôslakosok, keleti országok benvándorlói (köztük számos rabszolga) és zsidók élnek itt együtt. A korántsem szegény emberekbôl álló keresztény közösség feltehetôen nem volt nagy (kb. 100-200 fô), társadalmi rétegzôdésében viszont hűen követi a város szociális képét. Az Újszövetség az apostol négy írását említi, amelyben Pál a fiatal korintusi egyházközségben fölmerült kérdésekre és vitákra válaszol. Sorrendjük megvilágíthatja a 2 Kor keletkezésének történetét. (1) Az 1 Kor 5,9 szerint Pál a kánoni elsô korintusi levél elôtt írt már egyet (A. levél), amit az ÚSZ nem ôrzött meg számunkra. Az apokrif Pál Cselekedetei »3 Kor« címmel hivatkozik erre. Néhány kutató a 2 Kor 6,14-7,1 tartó részben véli ezt fölfedezni. (2) A Kr.u. 54-55 körül Efezusból (vö. 1 Kor 16,19) írt 1 Kor (B. levél) föltételezi az apostol korábbi látogatását (alapítás) Korintusban (1 Kor 3,6; 4,15; vö. Csel 18,1-18). Pál ebben a levélben különbözô vitás kérdésekben és problémákban foglal állást, amelyekrôl hírt kapott (vö. pl. 1,11; 5,1; 7,1); fölemeli a szavát azon körök ellen, amelyek a feszültség okozói és szítói, és hangot ad véleményének a visszás állapot és a keresztény szabadság üzenetének félreértelmezése miatt keletkezett vitában. Az apostol nyomatékosan hangsúlyozza a kereszt botrányát (1,18.23; 2,2), tekintélyével utasít, prancsokat ad (pl. 5,4k.13; 11,33k) és emlékeztet a halottak föltámadásának központi tanítására (15. fejezet). Ugyanakkor egy késôbb esedékes hosszabb látogatást is elôre bejelent (1 Kor 16,4-7). (3) A 2 Kor 2,3k és a 7,8 tanúsága szerint Pál egy harmadik »könnyek között írt« levelet is küldött a közösségnek. Ebben arra hivatkozik, hogy az ôt személyesen ért »igazságtalanság« miatt rövid látogatást kellett tennie Korintusban (2 Kor 2,5k; 7,12) (ami nem azonos az 1 Kor 16,4-7-ben megígért hosszabb ottartózkodással). Feltehetôen a »Könnyek levelét« (C. levél) Pál Efezusból visszatérve írja, amelyben az egyházat a gonosztevô (aki nem azonos az 1 Kor 5,1k-ban említett vérfertôzô testvérrel) észretérítésére és megbüntetésére szólítja föl. E levelet Titusszal küldi el a kikötôvárosba, és visszatértét várja (vö. 2 Kor 2,13; 7,6). Több kutató feltételezi, hogy ez a levél a 2 Kor 10-13-ban maradt ránk. (4) Keletkezési helyként a 2 Kor (D. levél) Macedóniát (Filippi?) feltételezi (az 1 Kor 16,5k-ban Pál azt tervezi, hogy Macedónián keresztül Korintusba utazik). Nem sokkal azelôtt Pál Ázsiában tartózkodik (talán éppen az efezusi üldözések miatt, vö. Csel 19,23), vagy Troászon keresztül Macedónia felé (hajótörés?) életveszélyes helyzetbe kerül (2 Kor 1,8-11). Macedóniában kapja az épp Korintusból visszatért Títusztól (7,6k; a 2,13 szerint Troászban várja) a hírt, hogy a »Könnyek levele« kedvezô fogadtatásra talált (7,11; vö. 2,5k). Ez okozza a változást hangvételében, és gondjai is némiképp mérséklôdnek. Manapság igen sok kutató kétségbe vonja, hogy Pál Kr.u. 55-56-ban az egész 2 Kor levelet békülékeny, kiengesztelôdô hangvételben írná (l. alább). Az azonban biztos, hogy Pál végül is Macedóniából Korintusba utazik és ott (kb. 56/57) írja a Rómaikhoz írt levelét (vö. Róm 16,23; Csel 20,2k). E részleteiben nem mindig világosan rekonstruálható elôtörténet jól mutatja, hogy a 2 Kor (legalább is egyes részletei) az ôsegyház missziós tevékenységének korántsem nyugodt és békés idejében fogalmazódik. 2. A levél fölépítése és egysége A levél mai formájában az irodalmi felépítés viszonylag jól felismerhetô, a legtöbb szövegkiadás és kommentár megegyezik ebben. A levél tagolása azonban az egyes magyarázóknál gyakran más, a különbözô indokok alapján felosztott szövegegységek eltérô értelmezését mutatja. A megértés segítéseként olyan felosztást ajánlunk, amit a magyarázó részben indoklunk: 1,1-11 címzés és bevezetés I. 1,12-7,16 Pál igyekezete, hogy a közösséggel testvérileg kiengesztelôdjék 1,12-2,13 gyanúsítások és szemrehányások visszautalása 2,14-7,4 az apostoli hivatal magasztos voltának megvédése 7,5-16 öröm, amiért a közösséggel sikerült kiengesztelôdnie II. 8,1-9,15 A jeruzsálemi hívek javára szervezett gyűjtés ajánlása 8,1-24 elsô gyűjtésfejezet 9,1-15 második gyűjtésfejezet III. 10,1-13,10 Pál apostol nagy apológiája 10,1-18 az ellenfél vádjainak visszautasítása 11,1-15 az apostol egyenrangúságának bizonyítása (az apostol elsô »dicsekvése«) 11,16-12,13 az apostol »oktalan öndicsérete« (a dicsekvés második indoka) 12,14-13,10 a harmadik látogatás elôkészítése 13,11-13 utóirat Egészen kétszáz évvel ezelôttig a 2 Kor-t egységes iratnak tartották. A levél egyenetlenségeit a tollbamondás szüneteivel magyarázták, ezzel indokolták a hangvétel gyakori váltakozását. A legújabb kutatásoknál a szöveget összehasonlítják más iratokkal és így jobban fény derül kialakulásuk történetére (pl. az Ószövetség könyveivel). Eszerint a magyarázok ma inkább arra hajlanak: a 2 Kor egyenetlenségei azt igazolják, hogy a levél több töredék összeillesztésével jött létre (54- 56 között Pál által a korintusi közösségnek írt különbözô leveleibôl), amit aztán az elsô század végén egy levéllé illesztettek össze. Az újabb kutatások alapján készült felosztás magyarázatot ad számos feszültségre és egyenetlenségre, fôként a 10-13. fejezetek sajátos helyzetére, így ezt a felosztást nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mégis joggal vetôdik fel a kérdés, miért és mikor szerkesztették össze a különbözô levéltöredékeket, holott a 2 Kor legrégibb kéziratai, a legrégibb hivatkozások a levél egységét feltételezik. A 2 Kor teológiai mondanivalójában a levél egységének kérdése alárendelt szerepet játszik, így nincs szükség kis kommentárunkban kimerítô tárgyalására. Hogy mégis valami képet alkothassunk magunknak e vitáról, tanácsos, hogy a két legkönnyebben érthetô feltételezést röviden bemutassuk. A 10-13 fejezetek zárt egységet alkotnak. Éles, támadó hangvételük miatt úgy tűnik, nem illeszkednek bele az elsô hét fejezet mondandójába, ahol is Pál apostol testvéri, kiengesztelôdô hangon fogalmaz. Szinte magát kínálja a feltételezés: itt a már 2,4 és a 7,8 versekben említett »Könnyek levelével« van dolgunk, amit Pál közvetlenül »villámlátogatása« után Efezusból írhatott. Mindenesetre az apostol nem hivatkozik az incidensre e négy fejezetben, azért fejtegetése akár másik helyzet magyarázataként is értelmezhetô. A 8. és a 9. fejezetek a gyűjtésrôl szólnak, ugyanarról a témáról, mégis egymással összehasonlítva más és más szókincset, érvet használnak mondanivalójuk alátámasztására. Ezért vélik sokan úgy, hogy két, eredetileg különbözô levelet találhatunk e fejezetekben, amelyeket csak késôbb fűztek egybe jelenlegi formájukban. Eszerint a 8. fejezet ajánlólevél lenne Títusznak és a korintusi közösségnek (még az 1 Kor elôtti keletkezéssel); míg a 9 fejezet sorait annak idején Pál az achaiai egyház közösségének fogalmazta volna. Több kutató -- akik a 10-13. fejezetekben önálló levél(részt) látnak --, számol azzal a hipotézissel is, hogy a 8-9 fejezetek kezdettôl fogva az elsô hét fejezet egészéhez tartoztak, és így együtt alkotják az ún. »engesztelô levelet«. A 2,14-7,4 tartó szakasz önmagában az apostoli hivatal magasztosságát írja le, aminek sem a levél elsô részével, sem az azt követô gondolatokkal nincsen szoros kapcsolata. A 2,13 vers (Troász elhagyása, mivel Pál nem találkozhatott Titusszal, kevésbé illeszkedik a 2,14-es vershez (ahol hálát ad a misszió sikereiért); ugyanígy az apológiát záró 7,4 vers (a bizalom és az öröm kifejezése) és a 7,5 vers (nyugtalanság és félelem a macedóniai érkezéskor) között is nehéz kapcsolatot felismerni. Több szentírásmagyarázó számára elfogadhatóbbnak tűnik az alábbi felosztás: a 2,14-7,4 tartó versek nyugalmasabb helyzetet feltételeznek, ezért még a »villámlátogatás« elôtt íródnak, hiányzik a Pál ellenfeleirôl szóló hírek fenyegetô hangvétele is. A 1,1-2,13 és a 7,5-16 részek viszont csak a korintusi közösséggel történt kiengesztelôdés után keletkezhettek, amit Títusz közvetített. E feltételezés szerint a levél az alábbi sorrendben jön létre: a »villámlátogatás« elôtt: az apostoli hivatal apológiája (2,14-7,4) a »villámlátogatás« után: Ôkönnyek levele' (valószínűleg ez a 10-13. fejezet) a kiengesztelôdés szavai Títusz visszatérése után (1,1-2,13; 7,5- 16); elôtte vagy utána: a gyűjtést meghirdetô levelek (8-9. fejezet) A 6,14-7,1 tartó szakasz a szövegösszefüggés szerint (a 6,13 vershez a 7,2 vers illeszkedeik) utólagos betoldásnak látszik. Mind stílusában, mind tematikájában különbözik ez a rész Pál apostol többi kijelentésétôl, ezzel szemben feltünô rokonsága a zsidó intelmekkel, amelyeket a kumráni iratok is alátámasztanak. Sok kutató e verseket páli, de legalábbis Pál parancsára történt utólagos betoldásnak tartja. Mivel már a legrégibb kéziratok is hozzák, ennek igen korán meg kellett történnie. 3. Pál ellenfelei Pál a 2 Kor-ban lényegében vitáival fejti ki nézeteit, amiket a fiatal keresztény közösség ellenfeleivel folytat. Föltehetôen nem azonosak azokkal a bölcsesség és a lélek adományaitól felfuvalkodott testvérekkel, akiket az apostol az 1 Kor írásakor tart szeme elôtt. Valószínű, hogy csak az apostol elsô látogatása után léptek föl, és okoztak sérelmet Pálnak (2 Kor 7,12; 2,5k). A kutatás három lehetôséget tart valószínűnek: (1) Júdaista bevándorlók a jeruzsálemi közösségbôl, akikkel az apostolnak már a Galatákhoz írt levélben is vitatkoznia kellett. A feltételezés mellett szól az, hogy magukat zsidóknak tartják (11,22), hivatkoznak kapcsolatukra a többi apostollal (11,5; vö. 5,16) és az Ószövetség különös jelentôségét hangsúlyozzák (vö. 3,6-16). -- Ellene szól viszont az a tény, hogy hiányzik az érvelés a 2. Korintusi levélben a Törvény érvényérôl (másként, mint a Galalata és a Római levélben). (2) Gnosztikus prédikátorok, ajánló levelekkel ellátva (3,1; 10,12k; 11,4.22), akik magukat »apostol«-nak, »Krisztus szolgái«-nak nevezik (11,5.23; 12,11), különleges látomásokra, kinyilatkoztatásokra (vö. 12,1) és csodákra (vö. 12,12) hivatkoznak. Tanításuk közel áll a késôbbi gnoszticizmushoz, az egyszerű hittel egy magasabb, csak fölszenteltek által megszerezhetô »ismeretet« állítanak szembe. Egyedül csak a tudás szerez teljes üdvösséget, ami az eredetre, a kárhozatra és a földi hatalmak fenyegetésére vonatkozik. A megváltást az ember önmaga meglelésében és az önmagához való visszatérésében keresi. -- Ellenük szól az a tény, hogy sem az 1 Kor, sem a 2 Kor nem hoz közvetlen és egyértelmű utalást gnosztikus nézetek meglétére. (3) Hellenista zsidókeresztények, akik vándor prédikátorként úton voltak Kis-Ázsiában és Görögörszágban. Személyes megjelenésükkel, retorikai készségükkel és csodajeleikkel, látomásaikra és közvetlen Krisztus-kapcsolatukra hivatkozva gyôztek meg sok keresztényt. Bennük szinte kitapinthatóan Krisztus hatalma tapasztalható meg, szemben Pál gyöngeségével. -- Ellenük szól viszont az a tény, hogy a zsidókeresztény ellenségkép további bizonyítékai hiányoznak. Mivel a levél adatai nem engedik meg, hogy az apostol ellenfeleit bármelyik csoporttal egyértelműen azonosítsuk, a mai olvasó arra van utalva, hogy az írásban világosan felismerhetô vonásokra figyeljen: zsidó-keresztények voltak, akik ajánlólevéllel tűntek föl egy-egy közösségben. Pál tekintélyét kétségbe vonták, a közösség anyagi javaiból éltek. A pogánymisszióról alkotott elképzelésük eltért Pálétól. Ez az apostoli zsinat határozatainak egyoldalú értelmezésén és a különbözô missziós területek elméletén (Gal 2,9) alapulhatott, Pál ezért nem azonosul velük (vö. 2 Kor 10,12-16). Az is lehetséges -- mivel számuk nem lehetett jelentôs (három, talán négy?) --, hogy Pál a vitában olyan ellenségképet alkot, mely visszatükrözi más ellenfelének vonásait is. ======================================================================== Címzés és bevezetés (1,1-11) Pál a levél megírásakor kora általánosan használt formáját követi, ugyanúgy, ahogyan ma is egy levél írása közben a tanult és elôre megadott modellt követjük (megszólítás, köszönet a kapott levélért, érdeklôdés a hogylét iránt stb.). E szokásnak megfelelôen a 2 Kor elején címzés és bevezetés áll. Címzés és köszöntés (1,1-2) A 2 Kor címzése a többi páli levélhez hasonlóan kisebb változtatásokkal ugyan, de korának elterjedt levélformáját használja. Röviden megnevezi a szerzôt, a címzettet és néhány szóban megfogalmazza jókívánságait. 1 vers: Pál már a bemutatkozással: »Isten akaratából Jézus Krisztus apostola« (vö. Gal 1,1; 1 Kor 1,1) hangsúlyozza tekintélyét, amelyben meghívása révén van része (vö. Gal 1,16), és amit ellenfelei igencsak kétségbe vontak. Mint apostol (küldött) »Krisztus« (a Messiás, itt talán már személynév), azaz a názáreti Jézus szolgálatában áll. Timóteus említése (Fil 1,1; Filem 1) a személyes levélnek hivatalos jelleget ad. A »testvér« megjelöléssel világosan elkülöníti ôt saját apostoli hivatalától (vö. 1 Kor 12,28). Timóteus az 1,19 vers szerint Pál munkatársa Korintusban, és a címzettek jól ismerik (vö. 1 Kor 4,17; 16,10). Ôt bízhatta meg az apostol a »villámlátogatás« (ld. bevezetés) elôkészítésével, ezért mint szemtanú az apostol rendelkezéseinek nagyobb nyomatékot szerez. Pál nagyra értékelte munkatársát, igazolja ezt (az 1 Tessz 3,2.6-on kívül) dicsérete Fil 2,19-21-ben. (Timóteus személyére adatok Csel 16,1-3, 1 Tim 1,2k.18k; 4,12-16; 2 Tim 1,3- 8.13k; 3,10k; 4,5). Az »Isten egyháza« kifejezést a keresztények az Ószövetségbôl (Kiv 19,5k) veszik át, és alkalmazzák magukra. Mint Izrael választott népe, különleges módon szeretnének Istenhez tartozni. Eredetileg -- mint ahogyan itt is -- helyi egyházat (pl. 1 Tessz 1,1; 1 Kor 1,2) vagy házi közösséget (Filem 2) jelöltek e szóval, késôbb azonban már egészen nagy közösségeket is (talán már a Gal 1,13; 1 Kor 15,9; de különösen az Ef és a Kol). Az »egyház«, kb. 100-200 fô, Korintusban lakott, és a hellenista lakosság vegyes összetételét tükrözte (ld. 10. o.). Az apostol a korintusiakkal együtt »szent«-nek hívja azokat is, akik Achája tartományban élnek. (A »szent« eredetileg éppúgy a választott nép megtisztelô megszólítása volt, és az elkülönülteket, a választottakat értették rajta). A kérdést, hogy az e tartományban élôk külön közösséget alkottak-e, ahol e levelet fölolvasták (vö. Kol 4,16), vagy csak egy-egy családot értett-e alatta az apostol, (akik a korintusi egyházhoz tartoztak), ma már nem tudjuk megválaszolni. A levél mindenesetre úgy említi ôket, mint akik nem tartoznak szorosan a korintusi egyház közösségéhez. 2. vers: A megszólítással összekötött áldás (vö. 1 Kor 1,3; Róm 1,7) a liturgiából meríti formáját, az olvasóknak »kegyelmet« (Isten jóindulatát, kegyét) és »békét« (boldogságot, az élet teljességét) kíván. Mindezt Istentôl kapják, akit Krisztusnak köszönhetôen »Atyánk«- nak szólíthatunk (vö. Gal 4,6; Róm 8,15), és az »Úr«-tól (küriosz), a felmagasztaltatott Jézus Krisztustól. Jézus nevének említése az Úr kiegészítéssel már föltételezi, hogy élô személy, aki mint Isten, kegyelmet oszthat. Az apostol meghívásának említése a levél elején a mai olvasó figyelmét arra irányítja, hogy ma olyan világban él, ahol a mindenség fogalmainkat meghaladó Úra egyes embereknek különös módon nyilatkoztatta ki magát, és így azok különleges szolgálatot is kaptak. Az Ószövetség prófétáinak meghívásától Pál magát Jézus Krisztus említésével különíti el. Pál jól tudja, hogy Krisztus szolgálatában áll, erre hivatkozik azok elôtt is, akik tekintélyét kétségbe vonják. Ez a bemutatkozás egyben arra is inti a mai olvasót, hogy a leírtakban ne csak az egyház kezdeti történetének érdekes történelmi adatait lássa, vagy az emberi történelem egyik legnagyobb alakjának érdekes, megszívlelendô gondolatainak tartsa, hanem végül is Istentôl eredô szavaknak. A levél soraival Isten a mai egyházközségek tagjait, az összegyházat, és így minden keresztényt meg akar szólítani. Az az Isten, aki meghívta az apostolt, hogy Jézus művét továbbvigye, és közösségben legyen Timóteussal. Pál szavai éppúgy Isten üzenetét közvetítik számunkra, mint az Ószövetség vagy Jézus Krisztus szavai (vö. Zsid 1,1k), éppúgy mutatják az utat, amelyen haladva elérhetjük életünk célját. Ahogyan Korintus közössége, úgy a mai egyházközségek is »Isten egyháza«, a helyiek nem kevésbé, mint az összegyház. Izrael választott népének utóda és beteljesítôje, legyen az akár városban vagy vidéken, különleges helyet foglal el a világban. Nem volt ez talán mindig ennyire egyértelmű a keresztény Nyugaton, napjaink pluralista társadalmában és az egyház diaspóra helyzetében azonban egyre inkább. Ahogyan Izrael népe a többi nép javára volt »Isten egyháza« (vö. Ter 12,3, Iz 2,3k; 49,6), úgy kapnak hasonló küldetést a mai keresztény egyházak a rohamosan növekvô lélekszámú emberiség körében (vö.Mt 5,13- 16). Ez a rábízott feladat sürget minden egyházat, hogy magát mindig Isten Igéjéhez igazítsa és hű maradjon küldetéséhez. Az áldás szavai Isten nevében éppúgy érvényesek mind az elsô, mind a mai hallgatókra. Isten ezáltal adja »kegyelmét« és »békéjét« nekünk bűnös embereknek, akik Jézus érdemén, mint megkereszteltek Ôt Atyánknak nevezhetjük. Ezt az áldást a felmagasztaltatott Úr Jézus nevében kapjuk, akinek az egyház létét köszönhetjük. Nem vagyunk sem a kegyetlen, gonosz hatalomnak, sem a vak sorsnak kiszolgáltatottjai, mert átölel minket Isten jósága, szeretete és hatalma. Bevezetés (1,3-11) Pál többi leveléhez hasonlóan (a Gal kivételével) sorait hálaadással kezdi. Elôször mindenért köszönetet mond (3-7), majd visszatekint az utolsó hetek és hónapok eseményeire (8-11). Tömör, részben liturgikus nyelvezetében visszacsengenek levele alapgondolatai: szenvedése mások számára szerez vigasztalást, óvakodnia kell a helytelen önértékeléstôl. 3. vers: Az »Áldott legyen az Isten« zsidó szófordulatot Pál az Isten közelebbi megnevezésével egészíti ki: »Urunk Jézus Krisztus Atyja« (vö. Ter 24,27). Jézus »Atyá«-nak (»Abba«) nevezi az Istent (Mk 14,36). Tôle származik e kedves megszólítás, amely minden emberi elképzelést fölülmúl (vö. Gal 4,4). Az apostol Istent sajátos héber nyelvi fordulattal »az irgalom Atyjá«-nak (minden irgalom apai és anyai ôsokának -- vö. Iz 54,8; Oz 11,8k) és »minden vigasztalás Istené«-nek nevezi (aki a szorongatott helyzetben lévô embert megvigasztalja, bátorítja és boldoggá teszi; vö. Iz 25,8). 4. vers: Az apostol saját szenvedéseiben tapasztalta meg Isten jelenlétét (8k; vö. 11,23-27; 1 Kor 4,11-13). Arról azonban nem ír, hogyan történt mindez. Számára az a fontos, hogy Istentôl a segítséget nem személyére tekintettel, hanem a neki juttatott apostoli feladata miatt kapja. Azért, hogy az Istentôl származó vigasztalással (nem hétköznapi értelemben) másokat tudjon bátorítani és erôsíteni. A »minket« (azaz a »mi«) szóval az akkori írói szokást követve saját magát jelöli itt is, mint ahogy elég gyakran leveleiben. Mintha azt akarná mondani ezzel, hogy mindannak, ami vele kapcsolatos, jelentôsége van minden apostol és talán minden keresztény számára. 5. vers: E szokatlan vigasztalásra az apostolt az teszi alkalmassá, hogy rendkívüli módon részesedett »Krisztus szenvedéseiben« is. A keresztség és hivatása révén Jézus passiójába kapcsolódott (vö. 4,10; Gal 2,19k; Fil 3,10; Róm 8,17). A szenvedésben megtalált közösség miatt Krisztus vigasztalásában is részesülhet, és ezt szeretné olvasóira kiárasztani. 6. vers: A már átélt szenvedést az apostol teljesen a mostani vigasztalás (bátorítás) és a korintusi közösség végidôbeli »üdvösségének« (megmenekülés a bűntôl és haláltól, vö. 1 Kor 3,15; 5,5; 9,22; Róm 5,9) fényében látja. Ugyanezt tapasztalta meg saját vigasztalásakor: mindez azt szolgálja, hogy a korintusiak hasonló szenvedés elviselésére legyenek képesek, mint amit az apostol átélt. 7. vers: A neki adott vigasztalás miatt Pál szilárd reményét bizonygatja; tudja jól, ha a korintusiak részt vállalnak Krisztus szenvedésében, részesednek majd a húsvét örömében is. A címzettek nyugodtan reáhagyatkozhatnak. 8. vers: A »testvérek« megszólítással (a közösség nô tagjait is ideérti -- vö. Fil 4,1k) Pál levelének bevezetôjében most már közvetlenül a korintusiakhoz fordul, akik közül nem mindenki érez az apostollal együtt (vö. Bevezetés), különösen a legutóbb átélt megpróbáltatásában. Nem egészen világos, mire gondol Pál: nehéz fogságra, bántalmazásra Efezusban, amely Ázsia provinciának fôvárosa volt (vö. Csel 19,23-40), vagy halálveszélyre (hajótörés, súlyos betegség) Troász felé az úton? Amit viszont egyértelműen elárul: a helyzet rendkívüli veszélyt jelentett, sôt még abban is kételkedett, hogy túl fogja élni. 9. vers: Pál e kiszolgáltatott helyzetében (»halálos ítélet«) pedagógiai célt fedez fel: »hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben«, aki istenségét épp a halál fölötti hatalommal igazolja (vö. Róm 4,17). Megmenekülése megôrzi a hamis önértékeléstôl (vö. 4,7; 1 Kor 1,31). 10. vers: Megmenekülése a »halál«-ból (szó szerint; a halálveszély az akkori felfogás szerint éppúgy a halált jelentette; vö. 88. Zsolt) feljogosítja Pál apostolt annak remélésére, hogy a jövôben mindaddig elkerüli a ráleselkedô legnagyobb veszélyt is, amíg nem teljesíti küldetését. (A haláltól való végsô megmenekülés gondolata, a halottak föltámadása itt is elôkerül, bár inkább burkoltan.) 11. vers: Apostoli feladatának sikeres teljesítéséhez a korintusiak is hozzájárulhatnak imáikkal (vö. Róm 15,30k). Ez ad alkalmat arra, hogy megköszönje Istennek a sok-sok kegyelmet, amit munkájához ajándékba kapott. Végül mások majdani hálaadásával zárja le a levél bevezetô, hálaadó részét. A levél bevezetésében Isten mindannyiunkat meghív, hogy Ôt, a mindenség ôsokát necsak mint tiszteletreméltó lényt csodáljuk, hanem merjük Ôt úgy imádni, mint Jézus Krisztus Atyját, aki irgalommal közeledik a bűnös emberhez és megvigasztal minden szenvedôt. A valóságban nem szolgáltat ki minket részvétlenül korunk sokféle bajának, ártalmának, bár mi -- Jóbtól kezdve egészen a modern írókig -- gyakran érezzük így, és vetjük Isten szemére. Szavaival arra buzdít, hogy a róla alkotott »képünket«, elképezelésünket merjük fölülvizsgálni. A Szentírás szerint Isten vigasztalásának megtapasztalása képessé tesz minket arra, hogy megerôsíthessünk másokat is szenvedéseikben. E képességünket nem emberi erôfeszítés alakítja ki bennünk, hanem annak mértéke, mennyire részesedünk Jézus Krisztus sorsában, szenvedéseiben és az ezek által közvetített erôben. Ha így nézünk szenvedéseinkre és kegyelmi megvilágosodásainkra, akkor másokat is megvigasztalhatunk szorult helyzetükben, sôt bátorításunkkal elôsegíthetjük üdvösségüket is. Pál apostol a Biblia tanúsága szerint Ázsiában átélt szenvedésének különös jeletôséget tulajdonít. Bár a szenvedés értelmének kérdése továbbra is probléma marad, és nem válaszolhatjuk meg elhamarkodott, áhitatosnak tűnô szavakkal, mégis jó lenne elgondolkodnunk Pál apostol szavain. Vajon fáradozásaink, izzadságcseppjeink a magunk erejébe vagy az Isten segítségébe vetett bizalmunkat erôsítik? Innen nézve életünk látszólag tehetetlen állomásainak is megvan jellemünket formáló szerepük. A gondolatsort záró felszólítás a kérô imára azt mondja ma számunkra: Isten az embert, mint munkatársát komolyan veszi (1 Kor 3,9). Mi magunk is hozzájáruhatunk, hogy minél több ember mondjon köszönetet Isten kegyelmeiért, és így az Ô dicsôsége minél nagyobb legyen (vö. 4,15). ======================================================================== I. Pál igyekezete, hogy a közösséggel testvérileg kiengesztelôdjék (1,12-7,16) A levél elsô részében Pál visszautal azokra az ôt Korintusban ért kritikákra, amelyek villámlátogatása utáni magatartását bírálták (1,12- 2,13); védelmébe veszi apostoli hivatalát (2,14-7,4), majd kiengesztelôdik a közösséggel (7,5-16). Pál többször szakítja félbe önéletrajzi adatokkal apostoli hivatalának bemutatását, jelezve azt, mennyire mélyen érintik ôt a hivatala értelmét és gyakorlatát pellengérezô bírálatok. ======================================================================== A gyanúsítások és szemrehányások visszautasítása (1,12-2,13) Az apostol a közte és a korintusi közösség között fennálló ellentét magyarázatával kezdi sorait, bizonygatja tisztességét (1,12-14), majd azokra a vádakra tér át, amelyek utitervének megváltoztatása miatt érték (1,15-2,4). Igyekszik rendezni megromlott viszonyát a közösséggel (2,5-11) és röviden szól arról, hogy hiába várt Troászban a kikötôvárosból jövô jó hírekre (2,12-13). Az apostol ôszinteségének és tisztességének bizonyítása (1,12-14) Amikor Pál a bevezetôben tisztességével dicsekszik, ezt azért teszi, hogy szembehelyezkedjék ellenfeleinek öndicséretével, akik igazságtalanul gyanúsították meg ôt, és megzavarták kapcsolatát híveivel. Bemutatja, hogy ô valójában a hívek büszkesége (hívei ôvele dicsekedhetnek), és övéi végül valóban az övéi lesznek. 12 vers: A »dicsekvés«-sel (szó szerint: a mi dicsekvésünk) Pál nyilvánvalóan (késôbb még gyakran megteszi a levélben) ellenfeleinek egyik vádjára utal, amit azok valószínűleg arra használtak fel, hogy saját tekintélyüket erôsítsék Pál ellenében (vö. 11,20; 12,1.5.6). A sokféle gyanúsításra (pl. a gyűjtések, vö. 12,16-18), amelyeket sem a »könnyek levelével« (vö. 2,4; 7,8), sem Títusz látogatásával nem sikerült egyértelműen tisztáznia, válaszként »ôszinteségét és tisztességét« hangsúlyozza. Neki lelkiismeretének tisztasága miatt van joga dicsekedni -- nem így vádlóinak (vö. 2,17). Pál mindkét tulajdonságot Istenre vonatkoztatja -- vagyis itt Isten kitüntetô szeretete révén kapott tulajdonságokról van szó -- és világosan elhatárolja a »testi (szó szerint) bölcsességtôl« (vö. 10,2), amelyet önzô, másokat kizáró törekvések jellemeznek, ellentétben azzal a belsô »változással«, amit Isten kegyelme hoz létre az emberben. (Ez a szembeállítás nagyjából megfelel a »test szerinti « és a »lélek szerinti« életnek a Róm 8,4-8-ban). 13 vers: Mindez igaz Pál leveleire, bár azok becsületes szándékát ellenfelei megkérdôjelezik (ld. 1,15k; 2,3k). Az apostol azt reméli, hogy írásait egyszer majd teljes mélységükben megértik a korintusiak. 14 vers: Ahogyan a levelek, úgy maga az apostol is (»mi«) »büszkesége« a híveknek, akire büszkén hivatkozhatnak majd a végítélet idején, a paruziában (vö. 5,10; 1 Kor 1,8). Hasonlóképp gondol Pál is rájuk (Fil 2,16; vö. 1 Tessz 2,19). A tisztesség bizonygatásának különös nyomatékot ad a hivatkozás az Úr napjá«-ra, amikor a rejtett dolgok napvilágra kerülnek (vö. 1 Kor 4,5). A korintusi közösség akkori helyzetének ábrázolásával Isten a mai olvasónak azt akarja mondani: már az elsô századokban ott voltak a keresztény közösségben az igaztalanul gyanúsítgatók is, akik saját dicsôségüket és érvényesülésüket keresték. Miért csodálkozunk azon, hogy a késôbbi századokban, de napjainkban is hasonló a helyzet? Ezzel szemben Isten óvva int minket attól, hogy akár saját magunk, akár az egyház számára tisztességtelenül, titkos mesterkedéssel (a »test cselekdetei«-vel, Gal 5,19-21) szerezzünk elônyöket és pillanatnyi sikereket. A páli szavak más utat nyitnak meg nekünk: álljunk készen a belsô változásra, amely megfelel Isten tisztességének és szeretetének, aki tiszta szívet teremt bennünk (vö. Mt 5,8 valamint Gal 5,22-24). Ez a belsô változás meghozza a helyes lelkiismeret bizonyságát, sôt -- a szükséges önkritika mellett (vö. 11,16; 12,1) -- jogot is ad arra, hogy vitás helyzetekben vele dicsekedjünk, miközben nagyon jól tudjuk, hogy igazán megalapozott dicsekvésre csak szívünk teljes odaadása után van lehetôségünk. Az útiterv megváltoztatásának valódi oka (1,15-2,4) Pál az incidens miatt megváltoztatta utazásának elôre bejelentett útvonalát, és ezért a korintusiak részérôl heves bírálat érte. Az apostol Isten hűségében gyökerezô ôszinteségére hivatkozik, és a végén fölfedi az utazás megváltoztatásának valódi okait. 15k: már a 14. versben említett, a korintusi közösséggel fenntartott szoros kapcsolata miatt Pál -- feltehetôen villámlátogatása (ld. Bevezetés) alatt -- újabb látogatást (az alapító ottlét után, vö. 1 Kor 16,5) is kilátásba helyezett, hogy másodszor is részesüljenek a kegyelemben, és csak ezután utazott volna Macedóniába. (Lehetséges az is, hogy a »másodszor is részesüljetek a kegyelemben« alatt kétszeri látogatását érti: egyszer Macedónia felé, másodszor visszafelé onnan, 16.v.). 17. vers: Pál végülis nem tartja magát e tervéhez. Ezért ellenfelei, akik aligha ismerhették utiterve megváltozásának valódi okát, állhatatlansággal vádolják, és szószátyárnak tartják, mintha számára az »igen« és a »nem« mindegy lenne. 18. vers: Ôsi hűségeskü (vö. 1 Kor 10,13) felhasználásával magát az Istent hívja tanúnak, hogy kezeskedjék igazmondása felôl. »Szavaink« alatt valószínűleg nemcsak látogatásának megígérését, hanem teljes igehirdetését érti. 19k: Tartalmukat rövid hitvallással »Isten Fia -- Jézus Krisztus« teszi még nyomatékosabbá: a názáreti Jézus a megígért Krisztus (a Messiás), az »Isten Fia« (4,5; vö. Gal 1,16; 4,4; Róm 1,3; 8,32; Csel 9,20; az »Isten Fia« Pál számára nem csupán fenségcím [trónraemelt király, vö. Zsolt 2,7], hanem eredetmegjelölés is). Amikor tehát Pál munkatársaival együtt Isten egyértelmű »Igen«-jét hirdeti, az ígéretek beteljesedésérôl, és ezzel együtt Isten hűségérôl és szavahihetôségérôl tesz tanúságot. Ezért mondhatja ki a közösség az istentiszteleten -- erre céloz ugyanis Pál -- »általa« (azaz Krisztussal együtt) az »Amen«- t Istenre és Isten dícsôítésére. 21k: A Krisztussal való egység, amelyre minden keresztény törekszik, és ami a liturgiában jut kifejezésre, valamint Pál ôszintesége a keresztségen alapszik. Pál értelmezésében az Isten »megerôsít... Krisztusban«, »fölken« (ahogyan az ószövetségi prófétákat, királyokat és papokat), »pecsétjével megjelöl« (a hozzátartozás jelével) és »mint foglalót szívünkbe árasztja a Lelket«, vagyis az idôk végén megvalósuló dicsôsége elôjeleként már most részesedhetünk isteni életébôl (5,10; vö. Róm 8,11.23). 23. vers: Még határozottabban, mint elôbb, esküformával hívja Istent tanúnak, és fölfedi utazása elhalasztásának valódi okát. A korintusi hívekre van tekintettel, amikor nem akar keményen föllépni közöttük. 24. vers: Az utazás elhalasztásának okát a hívekhez fűzôdô viszonyával magyarázza: »nem hiteteken akarunk uralkodni« és mint a földi uralkodók parancsolni (vö. Lk 22,25k), hanemn saját magát és segítôit »örömötök...munkatársai«-nak tartja, akik között testvéri együttműködés áll fenn. Úgy kell az örömben a külsô nehézségek ellenére is megmaradni és növekedni, mint ahogyan a »hitben szilárdan állók«-hoz illik (vö. Róm 5,2; Ef 3,17; Fil 4,1; Kol 1,23). 2. fejezet 1. vers: Pál a látogatás elhalasztásának okát pontosan megjelöli: az azonnali utazás öröm helyett »ismét« (mint villámlátogatásakor) csak szomorúságot hozott volna. Ha elmegy, akkor apostoli hivatalánál fogva (13,2; vö. 1 Kor 4,21) tettéért a vétkezôt (ld. bevezetô) felelôsségre kell vonnia és meg kell büntetnie. 3. vers: Hogy a nem kívánt találkozást elkerülje, ezért Pál levelet írt, amit a jelenlevôk elé tár. 4. vers: Szeretné, ha megértenék, miért írja mostani levelét. Ezért visszautal, »sűrű könnyhullatás közt« írt korábbi levelére (ezért is nevezik »könnyek levelének«), amely a korintusiak elôtt már ismert (7,8). Határozott szándékkal fogalmazza jelen írását is (vö. 10,11), mégsem szeretné »megszomorítani« ôket, mint korábban, a vétkes megbüntetését kérô soraival (7,8), hanem szeretetét akarja kimutatni. »Szíve nagy szorongásával és aggodalmával« írja a levelét, ezzel érzékelteti, mennyire személyesen érinti mindaz, ami a korintusiak közösségében zajlik. A páli szavakon keresztül ma az Isten azt kéri tôlünk, mindennapos viselkedésünket hitünk alapigazságainak tükrén keresztül nézzük, és ehhez ne csak a parancsolatokat vegyük szemügyre. Az ôszinte, tiszta élet hitünk magjának, Jézus Krisztusnak, az élô Isten Fiának megvallásán alapszik: Az Isten Fiának elküldésével valóra váltotta az ôsatyáknak tett ígéreteit, kimondta végérvényesen és vissszavonhatatlanul »Igen«-jét. Minden megkeresztelt embert képessé tett arra, hogy »Amen«-jével Jézushoz csatlakozzék. Aki a keresztségben Istennel bensôségesen egyesült Jézus által, az az isteni életbôl is részesedik, és így nincs helye életében az állhatatlanságnak vagy a hazugságnak. Az apostol szavai mindenkit intenek, akik az egyházban valamiféle tisztséget viselnek, nehogy a rájuk bízottak »hitén akarjanak uralkodni«. Legyenek inkább azok »örömének munkatársai«. Ez a közös fáradozás és öröm ôriz meg minket attól, hogy a ránkbízottakban alárendelteket, vagy netán egyéni érvényesülésünk eszközét lássuk (vö. 1 Pét 5,2k). Ahol pedig keményen kell eljárni, mint Korintusban, ott is csak szeretettel, mindenki megelégedésére és örömére tegyük azt. Pál látogatás helyett levelet ír. Ez arra tanít minket, hogy lelkipásztori szempontból okos döntés lehet a már elhatározott és nyilvánosságra is hozott tervünk módosítása. A lényeges az, milyen szándékkal és indíttatásra tesszük mindezt. Az apostol és a közösség között megromlott viszony tisztázása (2,5-11) Az apostol néhány szóval megemlíti az incidenst, és mindenkinek értésére adja, hogy valamennyiük érdeke az ügy mielôbbi tisztázása. 5. vers: Pál visszatér a »szomorúság« kifejezéshez (4.v.), és a szomorú incidens kiváltójára való utalással a figyelmet önmagáról a közösségre tereli. A korintusi közösségre, amely nem határolta el magát a név szerint meg nem nevezett »sértegetôtôl« (7,12, vö. Bevezetés), aki nyilvános támadásban, feltehetôen a betolakodók sürgetésére, megkérdôjelezte Pál apostoli tekintélyét. Tettével magát a közösséget is kellemetlen helyzetbe hozta. 6. vers: Az apostol Títusztól tudja (vö. 7,6-11), hogy a közösség nagyobbik része -- a »könnyek levele« hatására -- megbüntette a bűnöst (egy idôre kizárták a közösségbôl, másképp mint 1 Kor 5,5-ben). A büntetés elérte célját, mert a vétkes azóta megbánta tettét. 7k: Pál kéri a korintusiakat, hogy bocsássanak meg a vétkezônek, nehogy -- miután az megbánásának jelét adta -- a nagy szomorúságtól kétségbeessék, és így hite kerüljön veszélybe. 9. vers: Pál fölfedi, hogy a »könnyek levelelében« hangoztatott kérésével, amely látszólag ellentétben áll a mostanival, más szándéka is volt: próbára akarta tenni a korintusiakat. Itt azonban nem személye iránti engedelmességrôl van szó, hanem apostoli hivatala iránti tiszteletrôl (10,5; vö. Róm 1,5; 10,16; 1 Kor 4,16-21), amit a sértegetô megkérdôjelezett. 10. vers: Pál jó elôre csatlakozott a közösség megbocsájtó szeretetéhez. Szónokias kérdése: »ha egyáltalában volt még mit megbocsájtanom« azt mutatja, hogy végülis nem annyira személye állt a sértés központjában. Csatlakozik a korintusiak kiengesztelôdô magatartásához »Krisztus színe elôtt«, a felmagasztaltatott Úrra és Bíróra tekintettel (vö. 1 Kor 4,4k; és a Mt 18,18-20 is). 11. vers: A megbocsájtás másik okát az apostol a sátán fenyegetô veszedelmében látja, aki azzal az ürüggyel, hogy az igazság védelmében lép föl, szeretetlenségre és vitára csábít. Pál Jézushoz hasonlóan (vö. Mt 6,13; Lk 22,31) számít a gonosz kísértésére, amely látszólag a jó köntösében jelenik meg (vö. 11,3.14k; 12,7; 1 Kor 7,5; 1 Tessz 2,18). A szakasz igen jól mutatja, hogyan oldja meg Pál a közösség és közte kialakult konfliktust Jézus lelkületével, »Krisztus színe elôtt«. Isten szava ma arra hív meg minket, mai olvasókat, hogy az egyházban fölmerülô vitás helyzeteket hasonlóképpen oldjuk meg. Nem szabad hajthatatlanul ragaszkodnunk jogos álláspontunkhoz, mereven megmaradnunk korábban tett kijelentéseink mellett, hanem a szeretettôl indíttatva, mindenki javát szem elôtt tartva, még a vétkesét is, meggondoltan kell cselekednünk. Ez rugalmasságot kíván tôlünk, a mértékletesség erényét, de mindenek elôtt meg-megújuló »Isten színe elôtti« gondolkodást. Pál szavai nem utolsó sorban arra is intenek, hogy egyházon belüli vitáinkban is a jó látszata mögött nem egyszer a gonosz rejtôzik. A keresztény hagyomány ezért figyelmeztet újra és újra a »szellemek megkülönböztetésére« (vö. 1 Kor 12,10): Nem minden látszólag jó dolog származik ugyanis Istentôl. Tekintettel az emberi léleknek arra a hajlamára, hogy a fenyegetô veszélyeket megszemélyesítse, a sátán működésével már korántsem úgy számolunk, mint régebben (vö. 12,7). Mindebbôl persze nem következik, hogy ne kéne számolnunk, éppen úgy mint Pálnak, a »gonosz« hatalmával amely személyes erônket is meghaladó módon kísért. Éppen ezért állandó éberségre van szükség. A mítikus »Sátán« elnevezés helyett ma gyakran a pszichológiából származó, de sosem a teljes mélységet kifejezô fogalmakat használjuk, mint az indulat, az agresszivitás vagy a tömegpszichózis. Azt kell mondanunk, hogy mai szavaink éppoly kevéssé ragadják meg az életünk teljességét fenyegetô erôket, mint elôdeinké. Türelmetlen várakozás Títuszra és a hírekre (2,12-13) Ez a rövid utazási beszámáló is jelzi, milyen nagyon szeretne kiengesztelôdni Pál Korintus közösségével. 12. vers: Pál Efezusba utazott, ahonnan villámlátogatása után a »könnyek levelét« írta (2,3k; 7,8), majd Troászba, ahol »a kapu nyitva áll elôttem az Úrban«, vagyis hallgatói készen álltak az evangélium befogadására (vö. Csel 16,8k; 20,6). 13. vers: Az ajándékba kapott missziós sikerek ellenére bensejében nyugtalan, mert nem találkozott Titusszal, antiochiai születésű munkatársával, aki elkísérte az apostolt a jeruzsálemi zsinatra (Gal 2,1.3). Vele küldte a »könnyek levelét« is Korintusba (2,3k), mivel ott munkatársa valószínűleg jó hírnévnek örvendett (8,6; vö. dicséretét is a 8,16.23-ban), és most tôle várja a legfrissebb híreket a közösségrôl. (Késôbbi, munkatársának címzett levelébôl tudjuk, hogy Páltól kapja a keresztény tanítást [Tit 1,4] és mint fölszentelt püspök Krétán marad [Tit 1,5], ahonnan késôbb a 2 Tim 4,10 szerint Dalmáciába megy.) Hogy Titusszal mielôbb találkozhassék, Pál megszakítja eredményes missziós munkáját Troászban, és az országúton Macedóniába siet, ahol végül összetalálkoznak, amint errôl késôbb be is számol (7,6k). Az útibeszámolót azonban csak a 7,5.13-16-ban folytatja. Mindkét vers olyan betekintést ad az apostol életébe, amelyet legtöbbször nem veszünk figyelembe: szívélyes kapcsolat fűzi ôt az egyes közösségekhez (vö. 1 Tessz 1,7k; Fil 1,7k; 4,1), még missziós sikerei vagy személyes gondjai sem tudják arra kényszeríteni, hogy ne törôdjék atyai szeretettel velük. Most is egy megkezdett munkát hagy hátra, hogy mielôbb megtudhassa a nagyon vágyott híreket Korintusból. Mint Isten Szava, e rész arra tanít minket, hogy az apostoli, végül is Istentôl eredô munkát is át- és átszövik az igen mély emberi érzelmek és vágyak. ======================================================================== Az apostoli hivatal magasztos voltának megvédése (2,14-7,4) A levélnek ez a része az apostoli hivatal önmagában zárt, tárgyi bemutatása (kivéve 6,14-7,1), anélkül, hogy bármilyen utalást is találhatnánk Pálnál a sértésekre. Ezért a szentírástudósok körében igen sokat beszélnek arról -- mint ahogyan a bevezetô részben is említettük (14. o.) --, vajon nem a villámlátogatás elôtt fogalmazta-e Pál levelének ezt a részét, amikor az elsô híreket kapta a tekintélye elleni támadásokról. Ellenkezô esetben ez a szakasz része lehet a »könnyek levelének« (a 10-13. fejezethez hasonlóan), de az is elképzelhetô, hogy ez inkább a kiengesztelôdô hangvételű levelének egyik része (1-8. fejezetek), amelyet akkor fogalmazhatott, amikor megkapta az elsô híreket a »könnyek levele« kedvezô fogadtatásáról (vö. 7,7k). A teológiai írásmagyarázat szemszögébôl e kérdés eldöntésének nincs különösebb jelentôsége, ezért a kérdést a magyarázat során figyelmen kívül hagyhatjuk. (Nem így a történeti kutatás szempontjából.) A kétszeres bevezetés (2,14-3,3) után az apostol a rábízott magas hivatalról ír, amit összehasonlít Mózesével, és levonja a következtetéseket (3,4-4,6). Ezután részletesen beszél szolgálatának nagysága és tetteinek kicsinysége szembetűnô különbségérôl, amit Jézus halála és a föltámadás reménye viszonyából néz (4,7-5,10). Tekintélyének megkérdôjelezése miatt arra kényszerül, hogy Krisztus szeretetére utaljon, mint tetteinek mozgató rugójára, és a kiengesztelôdésre a rábízott szolgálatban (5,11-6,10). Pál gondolatait a korintusi közösség számára fontosnak tartott intelmekkel és figyelmeztetésekkel zárja (6,11-7,4). Hálaadás az apostoli szolgálatért (2,14-17) Fejtegetései kezdetén Pál hálaadás formájában mondja el, hogy mindent Istennek köszönhet, és csakis az Ô kegyelmei által gyakorolhatja hivatalát. Így próbálja segíteni olvasóit abban, hogy tisztének gyakorlását megkülönböztessék ellenfelei gyakorlatától. 14. vers: Liturgikus szóhasználata »de hála legyen Istennek!« (vö. 8,16; 1 Kor 15,57) mindjárt az elején himnikus hangvételt ad szavainak. E beszédformát egyrészt azért használja Pál itt (hasonlóképp, mint néhány levelének kezdetén, mint pl. 1,3-7; 1 Kor 1,4-9), hogy megköszönje Istennek a neki juttatott küldetést, másrészt pedig, hogy helyes megvilágításba helyezze ellenfelei vádjait. A háborúból hazatérô hadvezér gyôzelmi menetének képét alkalmazza, amely kortásai elôtt magától értetôdô hasonlat volt (vö. Kol 2,15). Úgy ábrázolja sikeres hittérítô munkáját (vö. 2,12), mint Krisztus gyôzelmébôl az Isten által neki adott részesedést. Magát nem mint rabláncra fűzött hadifoglyot (vö. »Krisztus rabszolgája« önjellemzés a Róm 1,1-ben), hanem mint gyôztes harcostársat (vö. 2 Tim 4,8) mutatja be. Egy gyôzelmi bevonulás képe alapján, ahol tömjénfüst illata járja át a levegôt, világos, hogy mit ért Pál az »ismeretének illata« szóképen: »általunk«, azaz saját maga által terjesztett életadó ismeretek Krisztus életérôl, szenvedésérôl és föltámadásáról. 15. vers: Azonban nemcsak az igehirdetés, hanem maga az igehirdetô is ;Krisztus jó illata« -- hogy a hasonlatnál maradjunk --, amikor az evangéliumot, mint tömjénfüstöt, az emberek között hirdeti (vö. Sír 39,14). Ez a kép eszünkbe juttatja szolgálatának, mint »áldozat«-nak értelmezését (Fil 2,17; vö. 4,18), de itt mégsem ezen van a hangsúly, nem úgy, mint az 1 Kor 1,18-ban. 16. vers: Vannak, akikre az apostol igehirdetése úgy hat, hogy a hit elutasítása és a személyes bűnök okozta állapot végérvényesen az örök halált eredményezi, és ezáltal elkárhoznak (vö. Jn 3,18); másoknál viszont az apostol hithirdetése következtében (a bűnök ellenére) a már meglévô élet az evangélium elfogadásával kiteljesedik, és így üdvözülnek. És pontosan amiatt, hogy az apostoli tevékenység ennyire súlyos következménnyel jár: örök halált vagy örök életet eredményezhet, joggal vetôdik fel a kérdés (amit való színűleg Pál ellenfelei is fölvetettek): »Ki képes erre?« (vö. 3,4k) 17. vers: Anélkül, hogy ezt a kérdést az apostol közvetlenül megválaszolná, elhatárolja szolgálatát ellenfeleiétôl, akik az evangéliumot (itt »Isten igéjének« nevezi) borhamisítók módjára fölvizezik, hogy többet keressenek vele (a régi Károli fordítás itt a »meghamisítják« igét használja). Pál nyíltan utal arra, hogy a korintusi közösségbe beszüremkedett tévtanítók az evangéliumot »élvezhetôbbé, elfogadhatóbbá« teszik, ezáltal gyöngítik erejét, de hasonlóan a korabeli filozófus vándorprédikátorokhoz -- a silányabb értékű szellemi áruért a közösségtôl gazdag fizetséget kapnak. Velük szemben az apostol igehirdetésének ôszinteségét hangoztatja (vö. 1,10; 12,19), és röviden három pontban jellemzi: »mintegy Istenbôl beszélünk, Isten színe elôtt, Krisztusban«. Vagyis Isten meghívására és felhatalmazására hirdeti az igét; tudja jól, hogy Istennek tartozik mindenrôl számadással (12,19; vö. 4,2 »Isten színe elôtt«); és úgy szól, mint aki állandó életközösségben áll Krisztussal (2,14; 12,19). A mai olvasónak az apostol szavai azt tanítják, hogy végül is az Isten szólal meg az evangélium hirdetésében. Ma is emberi küldöttek hirdetik az éltetô igét egy halálra szánt világban. Mindez persze nem hoz önmagától üdvösséget, hanem mindenkit választás elé állít, választás elé élet és halál között (vö. MTörv 30,15-20). Hogy Isten igéjének ereje legyen, hirdetôjének (ahogy az Ószövetségben a prófétáknak, vagy Jézus tanítványainak, vö. Mk 3,14k) különös képességekre van szüksége. Mindez hiányzik ott, ahol az emberek saját magukat jelölik ki az örömhír hiredetôvé. Tapasztalat szerint hamar kísértésbe esnek, hogy Isten üzenetét meghamisítsák, és a maguk haszna miatt elárulják azt (pénz, cím, hatalom). A szöveg utolsó mondata az ôszinteségrôl akár minden egyházban jelmondat is lehetne: »Istenbôl« (nem saját elképzeléseinkkel) »Isten elôtt« (az élet és az Ige állandó szembesítésével) és »Krisztusban« (azaz Krisztussal és Egyházával együtt) hirdetni az evangéliumot. A közösség, mint ajánlólevél (3,1-3) Egy lehetséges ellenvetés feloldásáért az apostol a korintusi közösséget, mint ajánlólevelét jelölte meg, amelyet végeredményben Krisztus Isten Lelkével írt. 1. vers: Szónoki kérdés formájában az apostol olyan kifogást említ, amit ellenfelei olvasnak ki elôzô soraiból, és amit feltehetôen a szemére is vetettek: hogy önmagát ajánlja (vö. 5,12; 10,18; a 10,12-ben mint második ellenvetés). A következô szónoki kérdéssel ellenfeleinek rója föl, hogy ajánlólevéllel szereznek maguknak tekintélyt. Abban a korban ugyanis szokás volt mind a zsidóknál (vö. Csel 9,2; 22,5), mind a keresztényeknél (Csel 18,27; Róm 16,1k; Filem), hogy különösen az idegenek, ajánlólevelet vigyenek magukkal. 2. vers: Pál ekkor egy rá jellemzô fordulattal szembeállítja ellenfelei ajánlólevelével a sajátját: magát a korintusi közösséget (vö. 1 Kor 9,2). Hogy mennyire szíve szeretetébôl írta e levelet, azt kifejezi szoros kapcsolata is a közösséggel (vö. 7,3). Mert Pál ezzel a mondatával egy kissé az írott ajánlólevelek jelentôségét is kétségbevonja (több kéziratban a saját szíve helyett a »ti szívetek« szerepel). »Levelének« értékességét nemcsak a költôi kép, de a történelem is igazolta: ma a világon mindenki ismeri levelét és működését Korintusban (vö. 1 Tessz 1,8; Róm 1,8). 3. vers: A kép szabad formálásával és a következô szakasz (3,4k) fô gondolatát elôre vetítve azt mondja: az ajánlólevél tulajdonképpeni szerzôje Krisztus, Pál csak a sorokat írta. Ezt az ajánlást Isten Lelke írja, de nem mint a Sínai hegyen, kôtáblára (Kiv 31,18), hanem az »élô szív lapjaira« (vö. Jer 31,33); a prófétai jövendölésnek megfelelôen hússzívekbe (kôszívek helyett: Ez 36,26). Hogy a korintusi közösség Isten Leke által írt levél, azt a sorok elsô olvasói könnyen megértették, hiszen magukon tapasztalhatták meg a Lélek működésének jeleit (vö. Gal 3,3; 1 Kor 1,7; 12,1-3). A mai olvasót a levél sorai arra tanítják, hogy mindegyik egyházközség tulajdonképpen saját pásztorának »ajánlólevele« (vö. Gal 2,9; Mt 7,16k), az emberek elôtt pedig Krisztusé. E levelet nem külsô sikerei jellemzik (»a siker nem Isten neve«, M.Buber), hanem a »lélek gyümölcsei«, ahogyan Szent Pál is írja a Gal 5,22k-ben. A közösséget a pásztornak nemcsak kifelé ható cselekedeteiben és tanításában kell formálnia, hanem a szívét is, Isten Lelkének erejében. A szívükbe írt isteni törvényt (Róm 2,14) a prófétai ígéretnek megfelelôen (Jer 31,33k) Isten kiáradó Lelkével kell életre kelteni, hogy felismerjék, mi Isten akarata (vö. Róm 12,2). Christine Busta e verseket minden mai keresztény számára jól magyarázza költeményében: »Te írtál minket, a Te leveled vagyunk«. Küldetés az Újszövetség szolgálatára (3,4-6) Pál igazolja apostoli hivatását, amit ellenfelei kétségbe vontak. Arra a meghívásra hivatkozik, amelyben az Újszövetség szolgája lett Isten és Krisztus kiválasztása által. Ennek jellemzô vonása az életadó Lélek közlése. 4. vers: Az apostol közvetlenül válaszol a 2,16-ban felvetett kérdésre, miközben visszautal az elôbbi gondolatra (3.v.) is: Elmondhatja magáról, hogy Krisztus levelét Isten Lelkével írja, mert Krisztus hívta meg ôt (vö. Gal 1,1; Róm 1,5). Ez igaz Isten színe elôtt is (2,17; vö. Róm 15,17), mert a Krisztusban való meghívás végsô soron Istentôl származik, amint ezt mindjárt ki is fejti. 5. vers: Ellentétben azokkal, akik meghívásukat egyedül önmaguknak köszönhetik (Pál itt ellenfeleire gondol: 10,2), az apostol küldetése (2,16) Istentôl származik (2,17; vö. Gal 1,16), önmagától nem lenne képes erre (vö. 1 Kor 15,9; Fil 2,13; 4,13). 6. vers: Isten tette ôt alkalmassá arra, hogy »szolga« legyen (diákonosz: eredetileg az asztalszolga feladatát értették rajta, késôbb azonban más szolgálatokat is). Az apostoli hivatal jellemzésében ekkor még világosan felismerhetô a szolgálat gondolata. Ezt húzza alá az a tény is, hogy a küldetés az Újszövetség szolgálatára szól. A »szövetség« fogalmán (a görög szó eredeti jelentéséhez közelebb állna, ha »végrendelet«-nek fordítanánk) az Ószövetségben Isten különbözô ígéreteit értik: a Noénak (Ter 9,1-17) és Ábrahámnak adott (Ter 15; 17), valamint a Sínai hegyen a népnek adott ígéreteket (Kiv 24). Már Jeremiás (31,31-34) is jövendölt az »Új Szövetség«-rôl (feltehetôen a fogságból való visszatérés utáni idôkre gondolt), a kumráni közösség pedig úgy vélte, hogy ez már a ô közösségük életében megvalósult (Dam 6,19; stb.). Az ôsegyház jóval Pál elôtt Jézus halálában látta az »új szövetség« létrejöttét (vö. 1 Kor 11,25; Lk 22,20), és benne a prófétai ígéretek tényleges megvalósulását. Ezt a szemléletmódot követi Pál apostol a »két szövetségrôl« vallott beszédében is (Gal 4,24). Az apostol az »új szövetség«-et közelebbrôl is meghatározza a 3. versben már említett szembeállítással, amit itt a »betű« és a »lélek« ellentétpárja még jobban hangsúlyoz. A »betű« a farizeusok körében akkoriban elterjedt értelmezésben a Törvény szó szerinti (a kôtáblákra írt) megfogalmazását jelenti, a »lélek« pedig az isteni életben történô részesedést, amelyben Krisztus érdeme miatt van részünk. Éppen ezért nem szabad »a betű öl, a lélek pedig éltet« mondást úgy érteni -- ahogy ezt késôbb többször is megtették --, mintha itt a konkrét szöveg (különösen egy-egy törvény) betű szerinti (azaz szó szerinti) értelmezése állna szemben a lelki, értelem szerinti magyarázattal. A »hiszen« kötôszóval Pál apostol az új szövetség elsôbbremdűségére utal. Szerinte az ószövetségi törvény betűjére támaszkodva nem lehet eljutni az életre, sôt az a halálhoz visz el (mert a bűn minden fonákját a Törvényen keresztül ismeri meg az ember: Róm 7,7; 1 Kor 15,56); a valódi élet ellenben egyedül Isten lelkét közvetíti (vö. 5,4; 1 Kor 15,45; Róm 8,2.11; Jn 6,63a; Ez 37,5; Zsolt 104,29). A mai olvasót Pál szavai arra emlékeztetik, hogy Pált (a többi apostollal együtt) nem csupán személyes meggyôzôdése sarkallja cselekvésre. Valójában ôk Isten által meghívott szolgák a világtörténelem egy újabb korszakában, amelyet Krisztus halála és feltámadása választ el a korábbiaktól. Csodálattal kellene minden kereszténynek arra gondolnia, hogy olyan korban élhet, amelyben Isten Lelke hatékonyan munkálkodik. A Biblia tanúsága szerint Isten Lelke már az Ószövetségben (pl. a prófétákon keresztül) de az egész emberiségben is (vö. Bölcs 1,7) munkálkodott, Jézus halála óta azonban még megtapasztalhatóbb módon van jelen. Pál polemikus éllel papírra vetett szavait: »a betű öl, a lélek pedig éltet« ma úgy értelmezzük, mint az új szövetség páli értékelését: a kereszténység elszakadása a zsidóságtól a történelem meghatározott korszakában. Nem szabad tehát úgy értenünk, mintha Mózes Tórája halált hozó, és nem életadó erô lenne (vö. 7.v.; Róm 7,14; 9,4; MTörv 30,16; 32,47; Zsolt 119). Az még ma is az egyetlen életre vezetô utat jelenti a zsidók számára, akik sokszor éppen a keresztények bűne miatt nem jutnak el a jézusi hithez. A keresztény számára azonban ez kevés, hacsak nem akarja hitét feladni. A Lelket közvetítô szolgálat méltósága (3,7-11) A betű és a lélek szolgálatának szembeállítása arra ösztönzi az apostolt, hogy bemutassa olvasóinak -- a közösségben nyugtalanságot szító ellenfeleinek is --, mekkora méltóságot jelent az Újszövetséget szolgálni. Ez a szolgálat az apostoli hivatal számára is méltóságot kölcsönöz. Három hasonlattal, és Pál idejében gyakran használt szentírásmagyarázati módszer segítségével mondja ki, melyik szövetség szolgálata a fenségesebb. 7. vers: A részesedés Isten fenségébôl már Mózes szolgálatának »méltóság«-ot adott, bár ezt a »halál szolgálataként« jellemzi (a kôbe vésett Törvény halált okozó hatása miatt: 6.v.; vö. Gal 2,19). Bizonyításként Pál a Kiv 34,29 megjegyzését említi, amely szerint Mózes arca vakítóan »ragyogott«, amikor az Istennel történt találkozása után lejött a hegyrôl. (A Vulgáta e »ragyogás«-t tévesen »szarv«-nak fordította, ezért ábrázolják késôbb Mózest a fején szarvakkal.) A kitüntetett szerep (vö. Róm 7,14; 9,4) Mózes szolgálatát minden földi méltóság fölé emelte, még akkor is, ha a többieket gyakran nagyobb pompa vette körül. 8. vers: Mennyivel inkább részesedik Isten dicsôségébôl a »lélek szolgálata«, ui. az Újszövetség a Lelket közvetíti, mivel az nem a halálhoz, hanem Krisztus dicsôségéhez vezet el (4,4-6; a szónoki kérdés eleve ezt feltételezi); az isteni lélek éltetô ereje (vö. 1 Kor 15,45) az örök életre vezet, és az Isten dicsôségébôl való részesedést valósítja meg. 9. vers: A második hasonlat alátámasztja ezt az érvelést: a dicsôség (Isten dicsôségének visszfénye) nem hiányzott a mózesi ún. »ítélet szolgálatá«-ból sem (a törvény ugyanis felfedi a bűnt, annak minden következményét, a szabályok átlépôjét pedig elítéli: vö. MTörv 27,26; Róm 7,14; 1 Kor 15,56). Ez különösen a szövetség megkötésekor és a templomi kultuszban jutott érvényre. Mennyivel inkább kifejezôdik ez az »igazságosság szolgálatá«-ban, amikor a Lélek adományaként megszabadul a bűnös a büntetésétôl és igazzá válik. 10. vers: Igen, ha összehasonlítjuk az elsô szolgálat isteni dicsôségben való részesedését a második szolgálat során Isten önközlésének túláradásával, akkor az elôbbi eltörpül a második mellett. 11. vers: A harmadik összehasonlítási pont a szolgálat tartóssága: Pál szemszögébôl Mózes szolgálata mulandó (3,14; vö. Róm 10,4), az Újszövetség viszont egyre nagyobb mértékben részesít Isten dicsôségébôl, tehát maradandó. Az apostoli hivatal tekintélyének megvédésével, amit az apostol a zsidó szentírásmagyarázat módszerével ér el, Isten emlékeztet minket arra, hogy már az Ószövetségben részesedtünk az ô dicsôségében: Isten a pátriárkáknak, Mózesnek és a prófétáknak kinyilatkoztatta magát, hogy az élethez vezetô útra tanítsa ôket, még akkor is, ha az emberek vétkei miatt ez az út a halálhoz vezetett el (legalábbis Pál szerint). Minket, keresztényeket mindez a sokféle világvallással szembesülve arra szólít fel, hogy az Ószövetség fenségét megcsodáljuk és elismerjük, ahogyan a zsoltárok is teszik ezt. Isten e páli szavakkal bennünket az élet »dicsôsége« felé nyit meg az Újszövetségben: általa mindenkinek -- és nem csak a hivatalviselôknek - - részt ad isteni hatalmából és életébôl. Persze ez nem zárja ki azt, hogy akár az Ószövetségben, akár egy másik vallásban Isten Lelke nagy dolgokat vigyen végbe, azt azonban mindenképpen tanítja, hogy Isten leginkább az Újszövetségben van az emberhez közel (vö. az egyház, mint ôs-szentség), azért, hogy önmagát mindenkinek ajándékozhassa. Az újszövetségi szolgálat és élet nyitottsága, szabadsága (3,12-18) Pál a Kiv 34 szabad értelmezésével további következtetéseket von le mind a maga, mind a keresztények számára. Mivel az akkoriban szokásos szentírásmagyarázatot (midrás) használja, ez a rész különösen alapos magyarázatot igényel. 12 vers: Az apostol a korábbi fennkölt »lélek szolgálata« kifejezést itt egyszerűen csak a »remény« szóval helyettesíti (vö. 4.v.; 4,1), mivel reménysége maradandó értékei a lélek, a dicsôség és az igazságosság. Apostoli szolgálata, amely minden emberi várakozást felülmúl, képessé teszi ôt arra, hogy »nyíltan« lépjen föl, vagyis ôszintén beszéljen Isten és az emberek elôtt (másképp, mint ellefelei [2,17; 4,2] és a felvetett kifogásokkal ellentétesen 1,15k.). 13. vers: Nyíltságát Mózes magatartásával veti össze, aki a Kiv 34,33 páli értelmezése szerint leplet tartott arca elé, nehogy az izraeliták észrevegyék -- a bibliai szövegbôl kiindulva itt teszi hozzá saját magyarázatát --, hogy dicsôsége múlandó (vö. 7.v.). Mózes ezek szerint nem fedte fel, hogy Isten dicsôségében való részesedése idôhöz kötött. 14 vers: Mózes akkori cselekedetének az apostol szemszögébôl mély értelme van, hiszen Mózes magatartása ma megismétlôdik. A mózesi lepel ma azoknak az izraelitáknak a szívét borítja be, akik megkeményedtek, és így nem tudnak az igazság szerint látni. Zsidó szokás szerint a zsinagógai istentiszteleten a Tóra-tekercset (elôször nevezi itt Ószövetségnek) a felolvasás elôtt és után lepellel takarják be. Ez a lepel és az ezzel szimbólikus értelmű szív-keménység akadályozza az istentisztelet résztvevôit abban, hogy felimerjék: a régi szövetség az újban (a krisztus-eseményben) ér véget (Róm 10,4; vö. a templom függönyének szétszakadásá, ami a templomi kultusz befejezését jelképezi a Mk 15,38-ban). A nyelvtani szempontból nehezen érthetô vers úgy is fordítható, hogy a lepel (nem az Ószövetség) »...csak Krisztusban tűnik el« (Luther-fordítás). Ez azonban kevésbé illik a szöveg összefüggéséhez, ahol »a lepel« az izraeliták magatartásának változását fejezi ki. 15. vers: Pál Mózes leplének midrásszerű értelmezését azzal az érveléssel támasztja alá, hogy a zsidók szívét hasonló lepel takarja az ô idejében, miközben a Tórát olvasássák a zsinagógákban, és ez akadályozza ôket a teljes (keresztény) igazság felismerésében. 16. vers: Pál szerint a Kiv 34,34 szövege -- kissé megváltoztatva (a külsô megtérés helyett a belsôre irányítva a figyelmet) -- azt is megmondja, hogyan szabadulhatnak meg a zsidók a lepeltôl: térjenek meg az »Úr«-hoz (Krisztushoz ill. JHWH-hez, aki Krisztusban a Lélek által mutatkozik meg). Hasonló történt Pállal is meghívásakor (vö. 4,6). 17. vers: Sokat vitatott egzegétikai magyarázattal igazolja Pál apostol, hogy az elôzô versben említett Úr (maga JHWH vagy a felmagasztalt Krisztus) szoros és dinamikus kapcsolatban áll a »Lélek«- kel (anélkül, hogy a hagyományos logika szabálya szerint teljesen azonos lenne vele). Mellékmondatában arról ír -- a 12. versre visszautalva --, hogy az Úr által (Krisztus ill. JHWH) ajándékozott lélek »szabadság«-ban részesít. A szabadság említésekor a Tóra teljes megértésére gondol, amelyet nem takar már a lepel, a szívek keménysége, de a Krisztus megismerése által ajándékozott szabadságra is, megszabadulásra a törvény betű szerinti rabszolgaságából, a törvénybôl fakadô ítélettôl (Gal 3,10-13) és az örök haláltól (vö. Gal. 5,1; Róm 7,24-8,2). 18. vers: Amit Pál elmond saját hivatásáról, annak az »összes« keresztény számára jelentôsége van. Ellentétben Mózessel vagy a zsinagógai törvényolvasással, a keresztények arcát (vagy szívét) nem takarja lepel. Isten dicsôségét így tudják »visszatükrözni«, szó szerinti fordításban »mintegy tükörbe nézni«, vagyis Krisztusban, mint tükörképben meglátni az Istent (Róm 8,29; Kol 1,15). Ez a változás nem történhet saját erôbôl, hanem az életet ajándékozó, a szívet újjáteremtô »Úr Leké«-nek a műve (vö. 6.v.; elfogadható »az Úr által, amely Lélek« fordítás is). Pál aligha gondol itt a hellenista színezetű külsô átváltozásra (misztériumvallások), sokkal inkább az Ige hallgatásából, a liturgiából és a keresztény életvezetésbôl (a megtérés és a keresztség aktualizálása) adódó átalakulásra és dicsôségre. Az Újszövetség szolgálatának fenségét bemutatva Pál egyúttal azt is a korintusiak értésére adja, mennyire értékes az a »szabadság«, amelyet kaptak. Ez a szabadság teszi mindnyájukat képessé arra, hogy Isten dicsôségét Krisztusban maradéktalanul felismerjék, és ez fokról fokra át is alakítja ôket. Az apostol korára vonatkozó (ún. korhozkötött) szentírásmagyarázat a mai olvasót az újszövetségi apostoli szolgálat és a keresztény élet sajátos szépségére figyelmezteti. Az Ószövetség kinyilatkoztatásával szemben Krisztusban a teljes és végérvényes igazság napvilágra került (vö. az »igazság«-ot jelentô görög szónak, az »a-létheia«-nak M. Heidegger által adott értelmezését: »fel-fedés«). Mindez akkor ismerhetô fel, ha Isten Lelkének segítségével minden lepel lehull, és engedjük, hogy a tökéletes szabadság részesei legyünk. Ezért nem csupán teremtmények vagy szolgák vagyunk Isten számára, hanem gyermekei, fiai és leányai. Csak a szabadító lélek erejében képes az ember Krisztust a mindenség Urának (1 Kor 12,3), Istent pedig az Ô Atyjának megvallani és szeretni (vö. Gal 4,6; Róm 8,14). Mindazt, amit Pál ír ellenfelei keményszívűségérôl, és arról, hogy képtelenek saját erejükbôl felismerni az Ószövetség igazi jelentését, gyakran félreértették, és ez okot adhatott az Ószövetség teljes elvetésére, annak a keresztény szellemmel ellenkezô megtagadására, sôt az »elvakult« zsidók üldözésére is. Ha azonban helyesen értjük Pál a szavait, akkor ez a szöveg ma Isten üzeneteként mély tanulságot hordoz mindenki számára, legyen az zsidó, pogány vagy keresztény: mindig fenyeget annak a veszélye, hogy a részigazságot tévesen egésznek lássuk, és ne vegyük komolyan Istennek azon kijelentéseit, amelyekben saját dicsôségében való részesedésre tett meghívást, és amelyekkel bennünket keresztényeket egy értelmetlen élet keménységétôl akar visszatartani. Végül, de nem utolsó sorban a páli szavakon keresztül azt közli velünk Isten, hogy minden alkalommal, amikor Krisztussal találkozunk, legyen az a Biblia olvasása, a szentségek vétele vagy egyházi hivatali szolgálat, magával az Istennel találkozhatunk, mintegy tükörben, aki már ebben az életben új emberré akar alakítani minket Lelke által. Az ajándékba kapott ôszinteség igazolása az apostoli szolgálatban (4,1- 6) Pál emlékezteti a korintusiakat a szolgálatának fenségébôl fakadó következményekre, amelyekkel aligha egyeztethetô össze a tisztességtelen vezetés. A tévesen értelmezett alárendeltségi viszonnyal szemben prédikációinak alapjára, az Istentôl kapott meghívásra és a maradandó »megvilágosodásra« hivatkozik. 1. vers: A 3,12-re (és a 3,6 is) támaszkodva Pál arra a következtetésre jut, hogy az Újszövetség fentebb leírt szolgálata -- amelyben Isten irgalmassága révén lett része (vö. 1 Kor 15,9) -- arra ösztönzi ôt, hogy ne veszítse el bátorságát a sokféle ellenkezést tapasztalva, és kerülje el a belsô fásultságot. 2. vers: A személyét ért támadásokra válaszolva egyrészt (tagadás) visszautasítja az alattomosságot, az ôszinteséget nélkülözô álnokságot és Isten szavainak meghamisítását, mint vádat, ami miatt szégyenkeznie kellene (vö. 2,17; 12,16; 1 Tessz 2,3k), másrészt (állítás) az igazság bátor és semmit el nem kendôzô hirdetésére (vö. 3,12) hivatkozik. Tisztessége és ôszintesége teszi alkalmassá arra, hogy megállja helyét az emberek és Isten (vö. 2,17c) ítélete elôtt. 3. vers: Az ôszinte (kendôzetlen) igehirdetés ellenére sem mindenki fogadja el az igazságot. Ennek oka nem az apostol tanításában rejlik (ellenfelei hiányolják beszédeibôl a »bölcsesség elragadó szavait«; vö. 1 Kor 2,1-5), inkább a hallgatók magatartásában keresendô. Az örömhír »el van takarva« elôttük, mivel »lepel« borítja szívüket (vö. 3,14k). Az evangélium elutasítása egyben azt is megmutatja, hogy ôk az »elveszettek«-hez tartoznak, akiknek a tanítás nem életet, hanem halált szerez (vö. 2,15). 4. vers: E megátalkodott konokságot Pál apostol a Gonosz számlájára írja, aki az apokaliptika nyelvén »e (jelen) világ istene« (vö. Jn 12,31; 16,11). Ô az, aki elhomályosítja azok értelmét (megkeményíti szívüket), akik nem jutnak el az evangélium hitére. Lepellel vagy az evangélium vakító, túlzó ragyogásával (mindkét fordítás lehetséges) akadályozza meg, hogy Krisztusban felismerjék a Fiút, aki részesedik Isten dicsôségébôl. »Isten képmása« ô (Róm 8,29; vö. Kol 1,15), írja róla, hiszen Krisztus Isten dicsôségét teszi láthatóvá. 5. vers: Pál bizonyítja elôzô állítását. Arról biztosít minket, hogy igehirdetésének tárgya nem saját személye (egyéni véleménye, tekintélye vagy jelentôsége), hanem a már említett, keresztre feszített és föltámadt Jézus (vö. 1 Kor 1,23; 2,2), aki valóban »Úr« és »Isten« (vö. Fil 2,9k; 1 Kor 12,3; Róm 10,9), ellentében az »e világ istenével«. Pál személye csupán annyiban játszik szerepet a tanításban, hogy ô Jézus kedvéért a korintusiak »szolgája« (vö. 1 Kor 9,19), nem pedig »ura« (1,24). 6. vers: Pál az elmondottakat a meghívásának tényével igazolja, amely a »fény alkotójá«-ra vezethetô vissza (a Ter 1,3 szabad fordítása; vö. még Iz 9,1), aki teremtô erejénél fogva világosságot támasztott az apostol bensejében is, hogy (szó szerint) »Isten dicsôségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán fölragyogjon nekünk«. A nem éppen egyszerű megfogalmazás két gondolatra világít rá: 1. Az apostolt Isten megvilágosította és képessé tette meghívása által (Gal 1,16; Fil 3,10), hogy Krisztus isteni hatalmát felismerhesse »Isten képé«-ben, a »Fiú«- ban. Ez történik mindenkiben, aki megtér Krisztusban (3,16-18). 2. Pál beszéde alkalmas arra, hogy Krisztus isteni dicsôségét visszatükrözze (mert általa terjeszti el mindenütt »ismeretének illatát«: 2,14; vö. Csel 26,18). Ezt eleve feltételezi a meghívás, és tettei is ezt igazolják. -- Pál más szavakkal ír itt meghívásáról, mint általában (pl. Gal 1,15k: »(Isten) ...kinyilatkoztatta nekem«; 1 Kor 9,1: »Nem láttam Urunkat, Jézust?«; 15,8: »...megjelent nekem is«; Fil 3,10: »megismerjem ôt és feltámadásának erejét«). Ezt azért teszi, mert tudja, hogy ez a meghívás felülmúl minden egyéb, szokásos tapasztalatot és fogalmat, így csak hasonlatokban, megközelítôleg lehet írni róla. Pál apostol szavai az újszövetségi szolgálat magasztosságáról megóvják a mai egyházi tisztségviselôket, de minden keresztényt is attól, hogy a felmerülô nehézségek láttán elveszítsék bátorságukat, vagy netán olyan hibás eszközökhöz nyúljanak, mint az evangélium radikális üzenetének elkendôzése vagy kényszerítô alkalmazása. A tisztesség és igazság (az igazságosság is) mindig ismertetô jegye volt a keresztény igehirdetésnek. Ha ennek ellenére a keresztre feszített Jézusban sokan mégsem látják Isten tetteit megvalósulni, akkor emiatt nem az evangélium hibáztatható. Sokkal inkább egy olyan hatalom, amely »e világ isteneként« képes elhomályosítani az emberek értelmét. Számolnunk kell vele még akkor is, ha ma személyként vagy istenként (istenségként) való elképzelése számunkra jóval nagyobb nehézséget okoz, mint a korábbi nemzedékek számára (vö. 26. o.). Ez az igazságot elkendôzô hatalom sokakat megakadályoz abban, hogy Krisztusban felismerjék az Urat. Különösen akkor kísért ennek veszélye, amikor a prédikációkban egyéni érdekek és elônyök miatt Krisztus háttérbe szorul. Pál apostol példáján keresztül ma arra tanít minket Isten, hogy amikor Krisztust hirdetjük, teljes erônkkel az »Úrra« összpontosítsunk, s hogy a Krisztus szolgálatába szegôdött »szolgák« valóban másokért éljenek. Ez csak úgy lehetséges, ha Isten minket is megtisztít teremtô erejével minden belsô istentelen sötétségtôl (ide sorolhatjuk ônzô természetünket is) -- Pál apostolhoz hasonlóan --, hogy lelke által megvilágosodva (1 Kor 12,3) a kiszolgáltatott Megfeszítettben felismerjük Ôt, aki egyedülálló módon tükrözi vissza Isten dicsôségét - - mert maga is Istennek mása és Fia. Szenvedés- és életközösség Krisztussal (4,7-15) Pál apostol kiegészíti az újszövetségi szolgálat magasztos voltáról írt gondolatait (3,4-4,6). A fenti versekben, de a továbbiakban is (az 5,10-ig) szorongattatásokról és emberi gyöngeségekrôl ír, amelyek kívülrôl nézve hivatásával szembenállóknak látszanak. Életében mégis jelen vannak, sôt ellenfelei is feltehetôen ezekre hivatkoznak, amikor tekintélyét igyekeznek kétségbevonni. 7. vers: Az apostol számára igen értékes kincs a neki juttatott és korábban többször is említett egyházi hivatal, amelyet »cserépedényben« ôriz, amely igen Ôtörékeny'. A szolgálat magasztossága és saját gyöngesége között feszülô távolságban Pál apostol mély értelmet lát: »(hogy) ...a nagyszerű erôt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk«. Vagyis a szolgálatát kísérô kedvezô fogadtatást nem saját személyének, hanem Isten művének tudja be (hasonlóképpen érvel a következô helyeken is: 1,9; 12,9k; 1 Kor 1,26-31 és a 2,4k). 8k: Négy rövid, szónoki szempontból művészien megalkotott elletétpárral jellemzi helyzetét, miközben nem hallgatja el nehézségeit sem (szorongattatás, tanácstalanság, üldöztetés és levertség). Hite azonban nem engedi, hogy elcsüggedjen, nem esik kétségbe, nem érzi magát cserbenhagyva, földresújtva. A sztoikusokkal ellentétben -- akik a nehézségekben pozitív nevelô eszközt látnak -- Pál Isten hatalmának tudja be azt, hogy a szenvedés idôleges és legyôzhetô. 10. vers: Az ellentétpárok magyarázataként azt is hozzáfűzi, hogy »folyton-folyvást« (tehát nem csak alkalmanként) viseli testében Jézus halálát. Mindennapjait tehát a Jézus halálában (és nemcsak szenvedésében) való részesedés hatja át (vö. 1,5; Fil 3,10), ami a keresztségben Krisztussal együtt történô szentségi meghalásnak a következménye (Róm 6,3-11), s amely félreérthetetlen nyomokat hagy a testi életben is (Gal 6,1). Ez a »meghalás« a feltámadáskor a halál végsô (végidei, eszkatológikus) legyôzésére vonatkozik (vö. Róm 8,17; Fil 3,10k; 1 Pét 4,13), most azonban, a jelenben, Jézus halál feletti gyôzelmének megmutatkozó ereje. 11. vers: Szokatlan kijelentését Pál apostol a 10. versre visszautalva ismétli és magyarázza meg. Mindez »Jézusért« történik, de legmélyebb értelme végsô soron az, hogy Jézus életébôl is mindinkább részesedjünk (vö. Fil 3,10). 12. vers: A Jézus halálában való részesedés nem csak az apostolnak szolgál javára, de segíti a korintusiakat is a mind teljesebb élet megszerzésében. Kissé váratlanul bukkan fel itt ez a gondolat, amelyet már az 1,6k versekben is említett, és amelyhez késôbb a 4,15-ben és a 13,5-ben is visszatér. Úgy látszik, az apostol számára igen fontos volt ez (vö. még a Kol 1,24; Ef 3.13). 13. vers: Pál apostol azért képes az eléje tornyosuló nehézségeket ily módon értelmezni, mert ajándékba kapta a »hit szellemét« (képességet a hitre). Ez a hit bátorítja ôt arra, hogy -- a Zsolt 115,1- et szabadon idézve -- »beszéljen«, vagyis igehirdetôi feladatának eleget tegyen. 14. vers: Mint hívô ember, Pál apostol az egész ôsegyházzal együtt vallja (vö. 1 Kor 6,14; 15,12-16), hogy Isten, aki Jézust is föltámasztotta, »Jézussal együtt« ôt is föltámasztja majd. A »Jézussal együtt« kifejezés Pál apostol számára életközösséget jelent Jézussal. Ez a hit magában foglalja azt a reményt is, hogy mindez megtörténik a korintusiakkal is: »veletek együtt elébe állít«. Pál apostol ezzel a kifejezéssel az idôk végén bekövetkezô feltámadásra gondol, amely minden ember és angyal elôtt megy végbe. Pál tehát nem csupán a személyes föltámadást várja, de hisz abban is, hogy a jövôben együtt lehet majd mindazokkal, akiknek az evangéliumot hirdette (vö. 11,2; 1 Tessz 4,17). 15. vers: Mindazt, amit Pál apostol eltűr vagy elvisel, a korintusiak kedvéért fogadja el. Végsô soron azonban mindent azért tesz -- errôl tanúskodik a lazán kapcsolódó célhatározói megllékmondat (,,hogy...'') --, hogy Isten dicsôsége növekedjék. Az apostol tevékenysége által ugyanis Isten kegyelme (Krisztus ajándéka) ,,túláradó'' lesz sokak hálaadása és istendicsôítése által (vö. 1,11). Mindannak, amit itt Pál apostol a korintusiaknak ír hivatalának megvédése és a szenvedéseire való válaszkeresés közben, ma is üzenetértéke van Isten szavaként minden keresztény számára. Elsôsorban azoknak, akik egyéni életükben vagy az egyházban keserves fájdalommal élik át azt az áthidalhatatlannak tűnô távolságot, ami az Isten kegyelme és a nap mint nap megtapasztalható gyöngeségük között feszül. A megkeresztelt ember mind egyénileg, mind egymással közösségben törékeny »cserépedényben« hordja a kegyelmet, ezért van kitéve a kívülrôl és belülrôl egyaránt érkezô, sokféle szorongattatásnak. A keresztény élet nem jelenti a szenvedésektôl mentes élet biztosítékát. Életünk nehéz perceit felfoghatjuk olyan alkalmaknak, amikor belsô sorsközösségre léphetünk a megfeszített Krisztussal (vö. Gal 2,19; Mk 8,35), aki földi utunk végén a feltámadásban teljessé lett életébôl is részesíteni akar minket. Mindez részben már most megvalósul, teljessé azonban csak a végsô, egyetemes feltámadáskor lesz. A szenvedésben való közösség Krisztussal nemcsak a jövônkre van hatással. Már a jelenben megszenteli és teljessé teszi azt az életet, amelyet egymással közösségben, a családban élünk. A földön kialakult emberi kapcsolat nem ér véget a halállal, nem szakad meg az embertársaktól kapott segítség. A kiszolgáltatottság hitben történô elfogadásának megtapasztalása Pál apostolhoz hasonlóan minden keresztényt bátorít arra, hogy kitartson a nehézségekben, nehogy visszatartsák ôt mások szolgálatától, különösen pedig az evangélium elkötelezett hirdetésétôl (vö. 1 Kor 15,58). A krisztusi hit fényében a szenvedés és a nehézségek összhangban vannak az egész emberiség történetének céljával: »Krisztus munkatársaiként« (1 Kor 3,9) mások megmentésére (1,6; vö. 1 Kor 9,23) viseljük el azokat, hogy így az egész teremtett és megváltott világ (1 Kor 15,28) eljuthasson a maga teljes befejezéséhez. A jelen mulandósága és a jövô dicsôsége (4,16-18) Pál apostol kiegészíti mindazt, amit az imént Jézus feltámadásával és saját szenvedésének értelmével kapcsolatban mondott, s közben a maradandó dicsôséget szembeállítja a pillanatnyi, mulandó szenvedéssel. 16. vers: Pál a már korábban kifejtett gondolatait felidézve indokolja, miért nem csüggeszti el a tehetetlenség sokféle megtapasztalása. A nap mint nap megélt szorongattatást mint a »külsô« ember »megsemmisülését« szembeállítja a »belsô« ember »megújulásával«. A mindennapi életben jól ismert szófordulatot használja ugyanabban az értelemben, mint amikor a Róm 8,5.10-ben a »test« (esendô, mulandó ember) és a »lélek« (Isten leheletével átitatott ember) ellentétérôl beszél. Így állítja szembe Jézus halálában való részesedésünket (4,10) a keresztségben elkezdôdött és életünk folyamán egyre inkább megvalósuló újjáteremtéssel (5,17; Gal 6,15). 17. vers: További indoklásként a jelen »könnyű« szenvedésére hivatkozik. Ez a szenvedés valóban könnyű, ha összehasonlítjuk az örök dicsôség túláradó mértékével (bárosz doxész = a dicsôség mértéke, súlya) (a szójáték a héber kabód szó kettôs jelentésén alapszik). 18. vers: Csak azok számára lehetséges a szenvedés ilyen értékelése, aket -- mint Pált is -- elsôsorban nem a látható dolgok érdekelnek. A vers utolsó gondolata általános érvényre emeli a látható dolgok mulandó és a láthatatlanok maradandó jellegét, de egyben azt is értésünkre adja, hogy az Újszövetség »dicsôségét« (3,7-18; 4,7) lehetetlen testi szemmel meglátni. A mindennapok gondjai közötti kitartás páli indoklása -- mint Isten Szava -- minden keresztényt arra indít, hogy életének és cselekedeteinek megtapasztalható »elégtelenségét« (Teilhard de Chardin) helyesen értékelje. Ez elsô sorban a »külsô« embert, vagyis a földi halálnak kiszolgáltatott egzisztenciánkat érinti, nem az ember legbelsô énjét, amely a keresztség fürdôje által újjáteremtett, és az Isten életadó leheletével állandóan újjáalkotott (Ôátváltozott' 3,18) ÉN. A mindennapok szenvedései így elveszítik fenyegetô, félelmetes jellegüket. Másrészt pedig, ha összehasonlítjuk az eljövendô örök dicsôséggel, nem tartanak sokáig, és nincs különösebb jelentôségük (vö. Róm 8,18). Számunkra, keresztények számára -- ellentétben a napjainkban élô legtöbb emberrel -- a szenvedés korántsem a megtapasztalható bajok legrosszabbja. A szenvedéseknek pozitív szerepük is lehet, amennyiben hozzásegítenek a mindent felülmúló dicsôség eléréséhez. Történjék ez akár a Krisztusba vetett hit által, amely feltételezi, hogy vele együtt meg is dicsôülünk (Róm 8,17), akár a világ bűnében beszennyezôdött egzisztenciánk megtisztítása által (vö. az ôsegyház tanításával a tisztítótűzrôl). Ha nem is tudjuk pontosan lemérni, hogy ezek mennyire segítenek bennünket a Föltámadott életébôl való részesedéshez, azzal azért minden hívô ember nyugodtan számolhat, hogy Krisztussal együtt szenvedni sohasem értelmetlen. Csak akkor vagyunk képesek erre, ha a látható és megtapasztalható világ nem végsô mérték a számunkra; ha elfogadjuk, hogy létezik az életnek olyan dimenziója is, amely meghaladja a jelenlegit, és céljához vezeti az élet teljessége iránti vágyakozásunkat. A keresztény jövô reménye (5,1-10) Pál apostol újra a jövôt érintô reményérôl ír ebben a részben, amely szorosan kapcsolódik a 4,16-18-hoz, ahol a szorongattatásban való kitartásra buzdított. Pál ezen szavait a magyarázók sokféle módon értelmezik: 1. mint kijelentést a parúziát megelôzô halálról (a lélek köztes állapotaként is); 2. csak mint parúziára vonatkozó kijelentést; 3. csak a jelenre, vagyis a földi élet távlataira vonatkozó kijelentést. Azért, hogy a keresztény jövô szempontjából oly jelentôs szöveg téves értelmezését elkerülhessük, vizsgáljuk meg a két részre tagozódó szakasz (1-5. és 6-10. versek) felépítését és nyelvi képeit. Az elsô rész (1-5.v.) kiindulópontjaként Pál olyan ellentétet említ, amely az olvasók elôtt is jól ismert (»tudjuk«): »sátrunk földi háza«, amely »összeomlik« -- szemben azzal, ami »Isten építménye, nem emberi kéz építette örök lakás az egekben« (szó szerint). Pál ezeket szóképekei nem a görög filozófiából ismert halandó test és halhatatlan lélek ellentétét fejezik ki. Szerinte a halandó (»külsô«: 4,16) léttel az újjáalkotott emberi lét áll szemben, aki közösségben van a Föltámadottal, a mennybôl való Második Ádámmal (1 Kor 15,47; vö. Mk 14,58: aki már nem emberi kéz alkotta templom). Amikor földi életünk befejezôdik (ahogy egy sátor összeomlik), készen áll számunkra az új élet, amely jelen világunkon túl Isten országában van (vö. Kol 1,5; Jn 14,2; 1 Pét 1,4). 2k versek: Az 1. verset gondolatát a jelen szenvedései miatt ajkunkról felfakadó sóhaj említésével húzza alá (vö. Róm 8,22k.26). Vágyakozásunk azután, hogy az égben készített házat (új létünket), mint egy új ruhát elnyerjük (vö. 1 Kor 15,53k), így ha »valamit le is vetettünk« (szó szerint; fordítható így is: »felöltöttünk«), »mezítelennek ne bizonyuljunk«. Az itt említett ruha utáni vágyunkat gyakran értelmezik a test és a lélek hagyományos megkülönböztetését alapul véve úgy, mintha a lélek a halál utáni köztes állapotban mintegy »mezítelen« (test nélküli) lenne, és várná, hogy a ruhát, azaz a föltámadt testet magára vehesse. Ám sem a szövegösszefüggés, sem az Újszövetség többi helye nem utal erre. Közelebb áll az igazsághoz az a magyarázat, amelyet Pál képi megfogalmazása közvetít: az új öltözet Krisztus feltámadt testébe való öltözés -- a parúziában, vagy halálunk után, amikor Krisztussal találkozunk (Fil 1,23; vö. Lk 23,43; Csel 7,59), vagy a belsô ember állandó megújulása által. 4. vers: Az 1. versben szereplô tétel másik indoklása, valamint az elôzôkben (2.v) adott magyarázat további megvilágítása a vágyakozásra való utalás, hogy a mindennapok terhei közepette »nem azt akarjuk, hogy levetkôztessenek, hanem hogy felöltöztessenek«. Nem a halál (a test elveszítése) ellen való tiltakozásra vonatkozik ez, és nem is arra, hogy a lélek újra a test ruhájába szeretne öltözni (az idôk végén, a feltámadáskor), hanem olyan létforma utáni vágyakozásra, amelyet nem ural többé a halál (vö. 1 Kor 15,54: »a romlandó magára ölti a romlatlanságot«, »az élet elnyelte a halált«). Pál nem azért nem említi a holtak feltámadását a végidôben, mintha közben lemondott volna a parúzia személyes megtapasztalásáról, hanem mert jövôjérôl úgy is tud beszélni, hogy eltávolodik a feltámadásról alkotott korabeli elképzelésektôl (ugyanígy pl. a Fil 1,23-ben is). 5. vers: Az elsô négy versben ismertetett reménység végsô alapja maga Isten. Neki hatalma van, hogy a halottnak életet adjon (vö. Róm 4,17), s az apostolt is ô tette képessé arra (aki így nem saját erôfeszítéseinek köszönheti azt), hogy mint egy új ruhát, magára vegye a feltámadt testet. Ez valósul meg akkor, amikor a Lelket »foglaló«- ként elnyerjük. A Lélek a biztosíték arra, hogy egyszer majd az örök élet dicsôségében is részünk lesz (1,22; vö. Róm 5,5; 8,23). Pál apostol a második szakaszban (6-10.v.) levonja az elsô öt versbôl adódó következtetéseit. Közben továbbra is visszautal a 4,16-ra, és bátorít, hogy minden szorongattatás ellenére erôsek legyünk a reményben. Gondolatának kifejtése közben az »otthon lenni« és a »távol járni« metaforáival három ellentétpárt alkot. 6. vers: Az apostolt mély bizalom tölti el, mert tudja, hogy a halandó testben (a földi életben) még távol él az Úrtól (vö. Fil 1,23; 1 Tessz 4,17 és valódi hazájától (Fil 3,20). Azért türelemes mostani, nehéz helyzetében, mert jól tudja, hogy az mennyire idôhöz kötött (vö. 4,17k). 7. vers: Jelenlegi helyzetünk idôlegességét húzza alá az a véleménye is, hogy földi vándorutunkat a hit jellemzi és nem a színrôl-színre látás (szó szerint: »a külsô [látott] alakon keresztül«; vö. 1 Kor 13,12; Szám 12,8; továbbá Jn 20,29). 8. vers: A 6. versben kiemelt bizalom Pál számára másodsorban azt is lehetôvé teszi, hogy »inkább találjon tetszést« (szó szerint) abban, hogy »távol kerüljön a testtôl« és »hazaérkezzen az Úrhoz«. Ez azt jelentené, hogy szeretne hamarosan meghalni és Krisztusnál lenni (vö. Fil 1,23), illetve a nap mint nap átélt meghalásban (vö. 1 Kor 15,31; Róm 8,36) eljutni a remélt tökéletességre. (Lehetséges a következô fordítás is: »tetszést találunk abban [1.v.], hogy a testbôl távolra kerüljünk...«, vagyis még inkább a mindennapos meghalásra törekszik.) 9. vers: Ebben a meggyôzôdésben az apostol -- harmadsorban -- azon fáradozik, hogy az Úrnak kijáró tisztelettel, mint szolga, keresse az ô tetszését (vö. 4,5; 1 Tessz 4,1), minden idôben az Úr elôtt álljon, legyen akár otthon (az Úrnál), akár távol tôle (a földi életben; vö. Róm 14,8: »akár élünk, akár meghalunk...«; hasonlóan az 1 Tessz 5,10- ben). A szónoki céllal választott harmadik ellentétpár -- »otthon« és »távolban« -- említése azonban nem jelenti azt, hogy halálunk után is lehetôségünk lenne keresni az Úr tetszését (a 10. verssel ellentétben). 10. vers: A szakasz végén az apostol Krisztus ítéletét (hasonlóan az 1 Tessz 2,19; 1 Kor 5,4; Csel 10,42; Mt 25,31; Jel 19,11-ben), a jutalmazást és a büntetést említi (vö. 11,15; 1 Kor 3,12k). Ezek befolyásolják Pál apostol szolgálatát is, amelyet az Úr elôtt teljes felelôsséggel lát el. Krisztus szemében nem mindegy, hogy földi életünkben (szó szerint »a testben«) jót vagy rosszat követtünk-e el. - - A Róm 14,10 szerint az Isten bíró (vö. Jel 20,11). A különbözô adatok egyeztetése után azt kell mondanunk, hogy az ítélettel kapcsolatos bibliai kijelentések nem adnak semmiféle elôzetes tudást a végítélet lefolyásáról, hanem a nyelv képi lehetôségeivel a tetteinkért való felelôsségünket hangsúlyozzák. Pál apostol szónoki fordulatokban gazdag és valószínűleg ellenfelei érveléseire adott válasza a mai olvasó számára megbízható eligazítást jelent. Arról a reményrôl tanúskodik, amelyben Jézus halálával és feltámadásával részesültünk. Az emberi élet, még a megkeresztelté is, »halálra szánt lét« (M. Heidegger). Hasonlít a »sátor«-hoz, amely egyszer majd összeomlik. Már mostani, jelen életünkben megtapasztalhatjuk viszonylagosságát a betegségekben, az öregségben, a szenvedésben és a szorongattatásban. A keresztények felfogásában az élet azonban jóval több: inkább »föltámadásra szánt lét«, hiszen Jézus föltámadása miatt reméljünk, hogy Istennél új, minden emberi elképzelést fölülmúló »örök lakóhelyünk« van. Minden emberben megtalálható a »vágy az egészen más után« (M. Horkheimer), ékes bizonyítékaként annak, hogy reményünk nem alaptalan. Legerôsebb talán épp azokban az embertársainkban, akik az élet sokféle terhétôl szenvednek. Reménykedésünk nem csupán emberi vágyaink megfogalmazása (még akkor sem, ha részben lélektanilag megmagyarázható), nem is csak illuzió (S. Freud) vagy népámítás (K. Marx). Hogy a beteljesedés milyen lesz, az mindannyiunk elôtt titok, mindannyiunk elôtt rejtve marad. Ahogyan Pál apostol, úgy mi is csak képekben tudunk beszélni róla, de ezek a képek minden fogyatékosságuk ellenére a halál legyôzésérôl és egy egészen új létforma megvalósulásáról beszélnek. Krisztustól ajándékba kapott reményünk végsô alapja Isten, aki Izrael elôtt úgy nyilatkoztatta ki magát, mint aki a halálveszélybe jutott embert megmenti, és mint aki Úr a halál fölött is: »Üdvösség Istene a mi Istenünk, az Úr, a Hatalmas megóv a haláltól« (Zsolt 68,21). Amire ember nem képes, az neki hatalmában áll. A megkereszteltnek odaajándékozza Szent Lelkét, hogy már ebben az életben megtapasztalhassa az örök élet kezdetét, amelynek fényességét az idôk végén mindenki elôtt láthatóvá teszi. Az isteni életben való részesedés már most új megvilágításba helyezi egész életünket, és mély bizalommal tölt el minket. Isten a föltámadás és az örök élet reményével bátorít minket, ahogyan Pál apostolt is, nehogy elcsüggedjünk a szorongattatások között. Azt is szem elôtt kell tartanunk, hogy földi életünkben csak részesedünk az örök életbôl, és nem tapasztalhatjuk meg annak teljességét. A feltámadott Úrral való végérvényes »otthonra találás« helyett ma még csak »távol« élünk. Nyitva kell hagynunk azt a kérdést, vajon Pál apostol a személyes halál utáni »hazatalálásról« beszél-e, vagy mindez csak az általános feltámadás után történik meg. Egy azonban biztos: reménye nem a földi »Isten országára« szorítkozik, ahogyan sokan álmodtak errôl akkoris, és azóta is a földön. A keresztény reménység mindig olyan jövôre irányult, amely túlszárnyalja mai világunkat. Csak az »marad« valóban »hű a földhöz« (F. Nietzsche), aki végiggondolja ezt, hiszen a föld önmagában képtelen örök hazát nyújtani az embernek. A holtak föltámadásába vetett hitnek mégis ebben a világban van maradandó értelme (vö. 1 Kor 15,58). A végsô cél tudása bátorít és kötelez minket: mindig úgy cselekedjünk, ahogyan az Úr kívánja azt tôlünk. Neki, de nekünk sem mindegy, hogyan használjuk fel adottságainkat (talentumok: Mt 25,14- 20), hogyan jut el az Úr műve -- a mi segítségünkkel (vö. 1 Kor 3,9) -- a maga tökéletességére. Jézus szeretete ösztönzés az apostol számára (5,11-19) Pál még egyszer kitér apostoli szolgálatára, hogy védekezzék az ôt ért támadások ellen. Felfedi magatartásának legmélyebb mozgatórugóját (5,11-19). Krisztus kereszthalála ez, amely végsô soron Isten szeretetén alapszik, aki ezáltal megszabadította a világot a bűn és a halál kötelékeitôl, és a kiengesztelôdés szolgálatát és hirdetését megvalósította. 11. vers: Az ítélet gondolatán felbátorodva (10.v.) Pál bevallja tudását az »Úr félelmérôl«. Az ószövetségi kifejezést (pl. Iz 11,2) viszont Krisztusra alkalmazza (hasonlóan a 7,1-ben). Pál nem konkrét félelemre gondol itt, hanem a hit hódolatára azelôtt, akinek az apostol »rabszolgája« (Róm 1,1), és akinek számadással tartozik (vö. Fil 2,12k). Errôl akarja az embereket »meggyôzni« (feltehetôen ellenfelei vádja ez), és a hit engedelmességére elvezetni ôket (Róm 1,5). Mindezt az Isten elôtti felelôsség tudatával teszi, aki minden tettünk valódi okát jól ismeri. Pál reméli, hogy tettei a korintusiak »lelkiismerete« elôtt is világosak (vö. 4,2). 12. vers: Mivel önmaga megvédését úgy is lehet értelmezni, mintha önmagát ajánlaná, Pál külön is hangsúlyozza, hogy ezzel inkább alkalmat szeretne adni a korintusiaknak, hogy vele dicsekedhessenek (vö. 1,14) ellenfelei elôtt. Ellenfelei ugyanis csak »látszat szerint« dicsekedhetnek, vagyis csak külsô tulajdonságokkal (vö. 11,18; alkalmasint elragadtatással: 12,3k), és nem pedig »szívben« (szó szerint), vagyis a külsô szemlélô számára rejtett adományokkal (vö. 1 Kor 14,2; Róm 2,28). 13. vers: A szembeállítással Pál azt magyarázza, hogy saját eksztatikus élményei egyedül Istentôl erednek. Ezek nem hozzák a közösség elôtt kiváltságos helyzetbe, és nem is igazolják küldetését (1 Kor 14,2; vö. 2 Kor 12,1k). A korintusiakkal szembeni magatartását mindig is józanság és megfontoltság jellemezte (vö. Róm 12,3). 14. vers: Pál apostol magatartását nem különleges istenélményei indokolják -- ellenfelei egyébként hiányolják is ezt nála --, hanem Krisztus iránta tanúsított szeretete, amit a továbbiakban közelebbrôl is meghatároz. Krisztus szeretete ragadta meg az apostolt, és ez sürgeti most is ôt. Amit számára Krisztus halála jelent, azt az ôskeresztény hitvallásra támaszkodva foglalja össze (vö. 1 Kor 15,3; Mk 14,24p): az »egy« Krisztus szeretetbôl »mindenkiért« (az ô javukra, mintegy helyettük) meghalt a kereszten. Így »mindenki« vele együtt »meghalt« (nem orvosi értelemben, hanem a világ bűneinek a keresztség szentségi pecsétjével ellátott halálában; vö. Róm 6,2-5). A »minkenki« alatt persze Pál csak a megkeresztelt embereket érti. Ebbôl azt vonja le a maga számára az apostol, hogy Krisztus szeretete ôt is személyesen segítette (így a Gal 2,20; vö. Róm 5,5; 8,35.39-ben is). Krisztus szeretetével szemben nem lehet többé közömbös az ember. 15. vers: Krisztus halálának célját az apostol az ôskeresztény hitvallást sajátosan átfogalmazva igazolja. Az »élôk« (akik Krisztus halálában ugyan eltemetkeztek, mégis ebben a világban élnek) már nem »maguknak élnek« (vö. 1 Kor 6,19), hanem Krisztusért, aki értük halt meg és támadt föl, hogy a valódi életben részesíthesse ôket. Ezért tartoznak Krisztushoz visszavonhatatlanul (vö. Róm 14,8; 1 Kor 3,23). Különösen vonatkozik ez Pálra: ô Krisztussal együtt meghalt (»keresztre feszíttetett«, Gal 2,19), ezért már nem önmagához, hanem Krisztushoz tartozik. 16. vers: Jézus halálának és feltámadásának fenti megítélésébôl Pál számára az következik, hogy az emberek »test szerinti« (szó szerint) ismerete nem létezik többé. (Az apostol ezen pusztán földi ismeretet ért, amely a külsô tulajdonságokat részesíti elônyben.) Igazolásul -- és erre ellenfeleinek kifogásai is ösztönzik -- Krisztus ismeretére hivatkozik. Amíg korábban (a damaszkuszi úton történt élménye elôtt) a többi apostolhoz hasonlóan Jézust csak földi módon ismerte (találkozások alkalmával, vagy -- az ô esetében -- inkább csak hírekbôl), addig ez ma már nem lehetséges. Pál nem utasít el ezzel minden érdeklôdést a földi Jézus iránt, csupán azt, amelyik «test szerinti«. 17. vers: Következtetését általános, kétrészes kijelentésben mondja el: aki »Krisztusban van«, vagyis a keresztségben meghalt ôvele, hogy a feltámadásban új életre keljen (vö. Róm 6,3-5), az »új teremtmény«. Amit sok izrelita az egész világ számára remél (vö. Iz 65,17; 66,22), azt itt Pál egyedül a megkereszteltekre vonatkoztatja (a Gal 6,15-höz hasonlóan). Aki a régi világ számára meghalt, az részesedhet az újban. Ezért nem tartozik az ószövetségi törvény alá (vö. Róm 7,4-6; Gal 2,19), és az örök halálnak ezért nincs hatalma rajta (vö. 1 Kor 15,21; Róm 8,1k). A következô mondatban magyarázza meg ezt az Iz 43,18k versekre célozva: »...ne arra gondoljatok, ami régen történt... Nézzétek, én valami újat viszek végbe«. 18k: »De ezt«, vagyis mindazt, amit korábban Jézus szeretetének tettérôl és az általa ajándékba kapott új teremtésrôl mondott, maga az Isten viszi végbe. Az apostol ezt két, párhuzamosan felépített, kéttagú mondatban írja le: 18. vers: Isten »Krisztusban kiengesztelt minket önmagával«. A mindennapok szóhasználatából átvett »kiengesztelni« fogalmon (a görög katallasszó ige etimológiai jelentése: »változtatok«) Pál képszerűen annak az ellenséges viszonynak a megszűnését érti, amelyet a bűn hozott létre. Isten, Krisztus által új emberré alkotja a bűnöst, aki most már nyugodtan léphet Isten elé (vö. Róm 5,1k). Isten pedig most Pál apostolt (»minket«) bízza meg a »kiengesztelés szolgálatával«. A Krisztus által szerzett kiengesztelôdésnél szükség van olyan közvetítô »szolgára«, mint Pál. 19. vers: Pál apostol ugyanazt a gondolatot ismétli és magyarázza, mint korábban (esetleg egy régi forma felhasználásával: vö. Kol 1,20), miközben a Krisztus szerzette kiengesztelôdés az egész mindenségre kiterjed. Isten cselekedett Krisztusban, és általa kiengesztelôdött Istennel az egész világ. A kiengesztelôdés tehát minden emberre vonatkozik, így Isten nem tartja számon többé bűneiket. A vétkek be nem számítását fejezi ki itt képszerűen a bűnök eltörlése, ami a bűnös megigazulása (vö. Róm 3,24, 6,6-10). Jézus kiengesztelô tettével egyidôben Isten (ahogyan a 18.v. szerint a »szolgálatot«) »ránkbízta a kiengesztelôdés tanítását«. Éppúgy Isten ajándéka tehát az egyház prédikációjába a Pál apostol révén bekerült tanítás, amely szerint Krisztus által lehetséges a megigazulás (vö. 20k), mint maga a kiengesztelôdés, -- tehát nem emberi kezdeményezésre megy vissza. Amit Pál apostol saját maga védelmére hoz fel a korintusiak elôtt, az bevezet bennünket a keresztény élet egyik legmélyebb titkába. Az apostol mindenkit felhív arra, hogy másokat »meggyôzzön«, vagyis a krisztusi hitre vezessen. Ez azonban nem történhet másként, mint folytonos, tiszteletteljes odafigyeléssel az Úrra, és állandó, belsô készenléttel, hogy minderrôl számot tudjunk adni Istennek. Pál ellenfeleihez hasonlóan mi is túlságosan gyakran esünk áldozatul annak a kísértésnek, hogy külsô erényekkel dicsekszünk. Pedig különleges vallási élményeink nem tartoznak a nyilvánosságra, és nem igazolhatják beszédünk igazságát. Minden lelkesedés ellenére egyházi igehirdetésünknek megfontoltnak és higgadtnak kell maradnia (Ôsobria ebrietas', józan megrészegültség). Pál szavai apostoli szolgálatának indítékáról bennünket is -- mint Isten szava -- arra hívnak, hogy újra és újra elgondolkozzunk az ôsegyház igehirdetésérôl Jézus kereszthalálával kapcsolatban, és így szeretetét újra átélhessük. Krisztus értünk halt meg, halálában és feltámadásában is részesít minket. Így már most ôhozzá tartozunk és ôérte élünk (vö. 1 Kor 15,21k). A kijelentés, amely szerint Jézus halálát az ô Pál iránti és irántunk megnyilvánuló szeretete indokolta, feltételezi azt is, hogy a Golgotán keresztre feszített Jézus úgy fogadta el a halált, hogy valamilyen módon minden emberrôl tudomása volt, anélkül, hogy ez a tudás sértette volna emberségét. A páli megfogalmazás: »akkor mindenki meghalt« azt jelzi, hogy Jézus helyettesítô halálát nem szabad egyszerű helyettesítésként felfogni (akkor többé senkinek sem kellene meghalnia). Aki Jézus kereszthalálának, mint a világtörténelem legfontosabb eseményének egyházi hirdetését helyesen gondolja végig (vö. Gal 2,20k; Róm 5,8) -- legszebb formája ennek az eucharisztia ünneplése (1 Kor 11,26) --, az Pállal együtt nyugodtan elmondhatja: »számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség« (Fil 1,21). A Szentírás további kijelentéseinek fényében (pl. Jn 15,12-15) Krisztus szeretetének az átélése oda vezet el minket, hogy benne fölismerhetjük »barátunkat«: hozzánk hajló szeretete bennünk is szeretetet gyújt iránta. Ez a szeretet aztán a Krisztusért és művéért vállalt életben jut kifejezésre (idônk, energiánk és hivatásunk neki ajándékozásában). Az apostol védekezésével Isten ma arra emlékeztet minket, hogy Krisztus kiengesztelô cselekedete tôle (az Atyától) indul ki: ô az, aki megszabadít minket a bűn elidegenítô hatalmától, hogy kiengesztelôdhessünk és teljes összhangban élhessünk vele. Isten hiteles kinyilatkoztatása a kiengesztelôdésrôl Pál szavain keresztül arra ösztönöz minket, hogy készen álljunk helyesbíteni a megváltástannal kapcsolatos téves elképzeléseket, amelyek a történelem során kialakultak. Jézus halála nem azt a célt szolgálta, hogy a haragvó Istent kiengesztelje és irgalmassá tegye. Nem, a kezdeményezés magától Istentôl indult ki, aki szeretetbôl (vö. Róm 5,8; Jn 3,16) ajándékozott meg minket annak lehetôségével, hogy Jézus halála által kiengesztelôdhessünk vele és minden embertársunkkal. (Ilyen értelemben lehet Jézus haláláról, mint bűneinkért történt »engesztelésrôl« beszélni [Róm 3,25]: Nem Isten haragját kellett áldozattal enyhíteni, hanem nekünk volt szükségünk a kiengesztelôdésre és a megszentelôdésre.) Isten és Krisztus szeretetéhez hozzátartozik a »kiengesztelôdés szolgálata« és a »kiengesztelôdés tanítása«, amelyek végsô soron magától Istentôl erednek. Fontos kijelentése ez az egyházi hivatal értelmezésének. Azt tanítja, hogy nem emberi erôfeszítésen nyugszik a hitre való eljutást és a kiengesztelôdést szolgáló igehirdetés, hanem Istenen, ô az, aki feljogosít és felhatalmaz. Közös ôsegyházi megfogalmazás szerint (vö. 1 Tim 4,14; 2 Tim 1,6; 1 Kelem 42,1-4; 44,1- 3) e fenti igehirdetésre az apostolok kézrátétellel (ordináció) adták tovább a hatalmat utódaiknak. Annak ellenére, hogy már a legkorábbi idôkben megjelentek, akik kétségbe vonták az egyházban a különleges egyházi szolgálatok létjogosultságát, abban minden keresztény egységes véleményt képvisel, hogy az ilyen szolgálathoz ma is különleges megbízás (ordináció, szentelés) szükséges. Teszik ezt annak ellenére, hogy a szolgálatok további megközelítésében az egyes felekezetek eltérô állásponton vannak. A kiengesztelés szolgálatának gyakorlása (5,20-6,10) Pál apostol, folytatva Krisztus kereszthalálának következményeirôl és a kiengesztelés szolgálatáról írt fejtegetéseit, a következôkben a neki juttatott hivatal gyakorlásáról beszél. Az általános jellemzés után (20.v.) annak igehirdetôi tartalmát határozza meg, figyelemmel olvasóira (21.v.), majd közelebbrôl kifejti annak gyakorlását az Ószövetségre való hivatkozással (6,1k), végül pedig versszakonkénti felsorolással védekezik a személyét ért kifogások ellen (6,3-10). 20. vers: Az apostol, mint egy teljhatalmú küldött (pl. császári követ) fáradozik ,,Krisztusért'', azaz »Krisztus helyett«; s amikor megszólal, ô Krisztus szószólója (»Krisztus nevében kérünk titeket«). Így szerez érvényt intelmének, hogy hallgatói kiengesztelôdjenek Istennel, a »kiengesztelôdés tanítását« elfogadva megszabaduljanak a bűntôl, és ne legyenek többé Isten ellenségei (vö. Róm 5,1.10). Pál mindezt a már megkeresztelteknek írja, így arra szólítja fel ôket, hogy a keresztségben már megtapasztalt »kiengesztelést« tegyék újra hatékonnyá életükben. Pál szerint ide tartozik az is -- és talán ezért választja a fenti kifejezésmódot --, hogy egymással és vele is kiengesztelôdjünk. 21. vers: Kiengesztelésre való felhívását úgy teszi elfogadhatóbbá olvasói számára, hogy megmagyarázza annak lényegét. Ügyes szónoki fogással Krisztus bűntelenségét állítja szembe a bűnnel. Krisztus bűntôl való mentessége az ôsegyház számára akkor vált tudatossá, amikor újra és újra elgondolkodott Jézus haláláról (nem önmagáért, hanem bűneinkért halt meg: 1 Kor 15,3; vö. Iz 53,5-9). Pál ezt helyezi szembe a »bűnnel« (= Ôbűnért való áldozat', vö. Lev 4,13-21G, vagy sajátos megjelöléssel maga a keresztrefeszítés, amely átoknak számít, és az Istentôl való elszakítást jelenti: Gal 3,13). Bűnáldozattá akkor lett Jézus, amikor az Isten kiszolgáltatta ôt nekünk (Iz 53,6). Mindez »értünk« történt (üdvösségünkre és helyettünk: vö. 14.v.), hogy mi (a bűnösök) »csodálatos csere« folytán (vö. a római misekánon szövege) »Isten megigazultjai (lehessünk) benne [Krisztusban]« (szó szerint), vagyis részesedhessünk a krisztusi életközösségben és az Istennel való szeretteljes együttlétben. A különben nehezen értehetô vers tehát úgy bontakozik ki elôttünk, mintha az a már 14k. versekben kifejtett, Jézus haláláról és feltámadásáról szóló ôskeresztény igehirdetésnek újrafogalmazása lenne. Paradox csengésű, a »bűn« és az »igazságosság« köznapi szóhasználatától eltérô kifejezésekkel hangsúlyozza az apostol újra (mint a 18. versben), hogy megváltásunknak egyedüli szerzôje maga Isten, nem pedig az ember. 6,1 vers: Az apostol újabb magyarázattal igyekszik elhárítani annak veszélyét, hogy a kiengesztelôdésre vonatkozó felhívása, amelyet Isten nevében fogalmaz meg, a korintusiak elôtt elutasításra találjon. »Az ô [Isten] munkatársaként« (vö. 5,20; 6,4; 1 Kor 3,9; 1 Tessz 3,2 -- itt azonban Timóteusra gondol) »figyelmezteti« (5,20) ôket, nehogy Isten Krisztusban nekünk ajándékozott kiengesztelôdését (18k: »Isten kegyelmét«) hiába fogadják (vö. Fil 2,16; Gal 3,4), és ne kövesse azt életük megfelelô átalakítása. 2. vers: Komoly intelmét (vö. 6,14-7,1) az apostol az Iz 49,8-nak, mint Isten szavának (»azt mondja [az Isten]«) idézésével alapozza meg. Az Isten Szolgájának egykor megígért szabadítás, amely az Isten által majd meghatározandó idôre szól (vö. Iz 49,6.9), Pál apostol értelmezésében általános érvényű üdvösség-ígéret, amely a jelenben valósul meg. Az olvasók, éppúgy, mint Pál, »az üdvösség napján« élnek, mivel az Isten meghallotta könyörgô szavukat, és Krisztus kiengesztelô tettével segítségükre sietett. A Szentírás szavainak idézésével Pál ismét hangsúlyozza: nem ô, hanem -- rajta keresztül -- Isten hív mindenkit, hogy hívô magatartással elfogadja a Krisztusban nekünk ajándékozott segítséget. 3-4a. versek: Pál apostol komoly intelmét, hogy az Isten üdvösséget hozó ajánlatát elfogadjuk, az ô egyházi hivatalának említésével húzza alá. Nem akar alkalmat adni botránkozásra (tisztességtelen viselkedéssel vagy kapzsisággal: vö. 4,2; 7,2; 12,14-17), hanem mindenben »Isten szolgája« (vagyis küldött és munkatárs: 5,20; 6,1) szeretne lenni (vö. még 1 Kor 4,1; Róm 1,1: »Krisztus szolgája«). Ezt szemlélteti azzal, hogy az erényeket és az adottságokat (perisztázisok) strófákba szedi; ezek nála éppúgy felsorolja, mint a sztoikus filozófusok (vö. 4,7-10; 11,23-27; 1 Kor 4,9-13). -- 4b-5. versek: Az apostol az elsô részben a hangsúlyt az állhatatosságra és kitartásra helyezi, amelyet mind az üldözésben (vö. 11,23-26), mind pedig szolgálatának gyakorlása közben (11,27-29) tanúsított. -- 6-7a. versek: Itt erényeket sorol fel, amelyek a Szentlélek ajándékai (vö. 1 Kor 12,8; 13,4; Gal 5,22k), és amelyeket különleges kegyelmi megtapasztalások (12,12; Gal 3,4k) kísérnek; ezek segítik ôt abban, hogy az evangéliumot igazságban és Isten erejében (vö. 1 Kor 2,4k) hirdesse. -- 7b-8b. versek: A katonai fegyverzet hasonlatával (vö. 1 Tessz 5,8; Róm 13,12; Ef 6,11k) írja le szolgálatát, akit Isten vértezett föl és tett bátor hithirdetôvé, akit sem dicsôség, sem dicséret, de megszégyenülés vagy rágalmazás sem tud eltántorítani. -- 8c-10. versek: Végül pedig negatív embertipusokat (csaló, félreismert, halálra szánt, megkínzott, megcsalt, szegény és nincstelen) sorol fel és állít szembe azokkal a pozitív tipusokkal (igazat mondó, elismert, élô, túlélô, mindig vidám, sokakat gazdagító és mindent birtokló), akiket a Krisztusban feltárult ország (Isten vagy szeretett Fia országa; vö. Kol 1,13) tett ilyenekké. Az egyházban -- Isten szándéka szerint -- vannak különleges módon megbízottak, akik az apostol teljhatalmú utódaiként (ld. 5,18k) Isten nevében és Krisztus helyett figyelmeztetnek minden keresztényt, hogy fogadják el a keresztségben nekik ajándékozott kiengesztelôdést Istennel. Analóg módon minden megkeresztelt és megbérmált keresztény meghívást kapott arra, hogy tanúságot tegyen a kiengesztelés tanításáról. Rajtuk és a hivatal viselôin keresztül fordul Isten mindenkihez, és állít mindannyiunkat döntés elé. Az igehirdetés központi és sajátos témája az Istennel való kiengesztelôdés Jézus halálában és feltámadásában. Mint az apostol példája is mutatja, ezt az örömhírt a címzettek számára újból és újból el kell mondani. Ahhoz, hogy megértsék és megérintse ôket, szükség van átgondolásra késztetô, paradox kifejezésekre. Ezek tesznek nyitottá arra a »szent cserére«, amelyben a »bűnös«-bôl, az örök halálra kivetettbôl a föltámadt Jézus életébôl és dicsôségébôl való részesedés által »igaz«-zá lesz az ember. Az apostoli igehirdetés eme rövid összefoglalása (az 1 Kor 15,3-5 verseihez hasonló rövid formában) figyelmeztet minket arra, hogy minden más témát és energiát a központi gondolatnak rendeljünk alá. Ma is fennáll annak a veszélye, hogy a kiengesztelôdés felkínált és nekünk ajándékozott kegyelmét, az új élet lehetôségét hiába kapjuk meg. Ezért az egyházban minden hivatalviselô és velük együtt minden megkeresztelt meghívást kapott arra, hogy Isten »munkatársaként« a rájuk bízottakat (az egyházközségben, a családban, az iskolában és a társadalomban) figyelmeztessék, nehogy bezárkózzanak Isten megváltó szándéka elôtt. Az a tény, hogy ez »ma« éppúgy megtörténik, mint az elsô misszionálás idején, az az Ószövetségben adott ígéret beteljesedését jelenti, és egyben utal Jézus halálának és feltámadásának különös jelentôségére is. Ezért van ma is »az üdvösség napja«, még akkor is, ha hátra van annak beteljesedése, amit az Ószövetségbôl átvett (Ám 5,16-20) és Krisztusra alkalmazott beszéd »Úr napjának« (1 Tessz 5,2; 1 Kor 1,8) vagy »Krisztus napjának« (Fil 1,6.10; 2,16) mond. A múltban elhangzott prófétai szó újra-értelmezésén keresztül maga Isten szól a jelen emberéhez. Azzal, hogy az apostol és az egyház a Szentírás régebben elhangzott szavait saját korára alkalmazza, azok Isten mai üzenetévé válnak számunkra. Az apostol magas tisztsége »Isten szolgájaként« és »Krisztus szolgájaként« nagy követelményekkel is együttjár. Nem akar az örömhír visszautasításában vétkes lenni. A felsorolt próbákat és erényeket Isten lelkitükörként adja minden igehirdetônek, legyen az hivatalviselô vagy laikus. Igazsága az idôk folyamán nem kopott meg, az egyház történelme vagy az egyház mai helyzete éppúgy igazolja, milyen ellenállás fogadja az evangélium »szolgáit«, mi nehezíti meg, alkalmanként mi teszi lehetetlenné Isten jóhírének elfogadását. Záró figyelmeztetés a korintusiak számára (6,11-7,4) Pál apostol lezárja a 2,14-ben elkezdett fejtegetését az apostoli hivatalról. Az ókori retorika szabálya szerint személyes szavakkal fejezi be gondolatait, ezért szívélyes, ám intô hangon fordul a korintusiak felé (peroráció). A 6,14-7,1 szakasz késôbbi kiegészítés hatását kelti (ld. 14. o.). A szöveget jelenlegi formájában -- feltételezve, hogy azt maga Pál fogalmazta -- újabb figyelmeztetésként kell fölfognunk, amely a korintusi közösségnek az apostol ellenfelei (a »hitetlenek«) iránti rokonszenvét bírálja. Az intés szónoki kérdések formájában és szentírási idézetek egymás mellé illesztésével hangzik el. 11. vers: A korábbi versekben (8-10.v.) Pál betekintést engedett saját munkamódszerébe, most pedig személyes, ugyanakkor könyörgô hangon (vö. Fil 4,15) szól a korintusiakhoz. Azt bizonygatja, hogy ôszintén beszélt hozzájuk, és nyíltan feltárta elôttük a szívét. 12. vers: A korintusiak nagyon sokat jelentenek neki az ôt ért vádak ellenére is (vö. 7,3). Szoros kötelék fűzi ôt hozzájuk, még akkor is, ha a kapcsolat elmélyítésére és a kiengesztelôdésre szolgáló fáradozásait rendre visszautasítják. 13. vers: Ezért bizalmasan -- mint gyermekeit (vö. 1 Kor 4,14; Gal 4,19) -- kérleli, hogy szeretetteljes magatartásának viszonzásaként legalább ôszinte nyitottságot mutassanak az apostol iránt (hasonlóan a 7,2k-ben). 14. vers: A szerzô egészen váratlanul -- a nyitott szív fenti hangoztatása után ezt aligha várnák -- attól óvja a korintusiakat, hogy megkeresztelt létükre szoros közösséget vállaljanak a pogány városlakókkal (vö. Ef 5,7.11). Visszautal a MTörv 22,10 tiltására, miszerint nem szabad két különbözô állatot, ökröt és szamarat egy eke elé fogni. Két szónoki kérdéssel magyarázza meg, miért nem egyeztethetô össze a kegyelmi ajándékként kapott igazságosság a pogány törvénytelenséggel, amit a fény és a sötétség (vö. 1 Tessz 5,5; Róm 13,12) ellentétével szemléltet. 15. vers: Mindkét kérdés azt igazolja, hogy az ellentétek hátterében végülis a Krisztus és a sötétség fejedelme, Béliál közötti ellentét húzódik meg. (A héber belia'al szó meghonosodása a görög nyelvben mutatja, hogy milyen gyakran használta a zsidóság ezt a szót azt az ördög jelölésére.) Ezért nem szabad, hogy a krisztushívônek közös dolga legyen a hitetlennel. (Megj.: az UKB [Új Katolikus Bibliafordítás (Sz. I. T. 1973)]-ban a szöveg hiányos és a versszámozás téves!) 16. vers: Az utolsó kérdés az Isten tempolma és a bálványképek közötti összeférhetetlenséget hangsúlyozza. (A zsidó templomban idegen istenek szobrait felállítani »undokság«-nak számított: Dán 9,27.) Ezt az képet a szerzô a közösségre alkalmazza: ôk az élô Isten temploma (vö. 1 Kor 3,16; 6,19). Bizonyítékul az Izrael népének adott isteni ígéret szolgál, amit az Ószövetségbôl vett idézetet megelôzve a jelenre, azon belül is az egyházra vonatkoztat. 17k: Ez a negkülönböztetett helyzet és az Isten szavára való hivatkozás követeli meg az elkülönülést a pogányoktól, ahogyan az Ószövetség is kultikus okok miatt (Iz 52,11) kívánta meg azt a levitáktól. Végsô indokként az Úr, a Mindenható ígéretére utal (pantokrátor: a héber »JHWH cebaót [seregek, erôk ura]« görög fordítása), amelyet (a 6. vershez hasonlóan) Istennek a közösséghez történô különleges, atyai odafordulásaként értelmez. Feltűnô, hogy az Iz 43,6-ból vett »fiaim« szót a »lányaim« szóval egészíti ki (vö. Gal 3,28). 7,1. vers: A fenti ígéretek birtoklása azt követeli meg az apostol »szerettei«-tôl (ez a keresztények Ószövetségbôl [vö. MTörv 7,8; Óz 11,1] átvett megszólítása; vö. még 12,19; 1 Kor 10,14; Róm 1,7; 11,28), hogy a pogányoktól eltérôen ôrizkedjenek egész valójuk beszennyezôdésétôl (a »test és a lélek« kifejezés alatt az egész embert érti). Így teljesíthetik be Istenhez tartozásukat a megszentelôdés segítségével (vö. 1 Tessz 4,3; Lev 19,2). 2. vers: Az apostol kérése: »fogadjatok be minket« (szó szerint) visszautal a 6,11k versekre, majd visszautasítja az ôt ért három legsúlyosabb vádat, hogy állítólag igazságtalanul szigorú lett volna valakivel (vö. 6,12), tönkretett (vö. 1 Kor 8,11) vagy anyagilag kihasznált volna valakit (ld. 12,14-17). 3. vers: Az apostol nem azzal védekezik, hogy elítéli a korintusiakat. Inkább azt szeretné -- mint elôrebocsátotta (korábban szóban, vagy a 6,11-13 versekben) -- ha baráti kapcsolat alakulna ki közöttük: »a szívünkben vagytok az együttes meghalásban és életben« (szó szerint). Ez a fordulat (ókori, barátságot kifejezô ún. toposz [vö. 2 Sám 15,21]) a Jézus halálában és életében való részesedés miatt (4,10-12; vö. 2 Tim 2,11) különös hangsúlyt kap. 4. vers: Pál apostol fejtegetéseit a korintusiak felé megnyilvánuló »ôszinteségével« (hogy mindent bizalommal és nyíltan meg- ill. kimondhat) és a velük való dicsekvés gondolatával (vö. 1,14; 8,24) zárja. Sôt arról számolhat be, hogy a nagyvárosból jövô friss hírek ismeretében (vö. 7-13) -- a nagy aggodalom után -- vigasztalás és mindent fölülmúló öröm tölti el (vö. 16; 1,3-7). Az apostol és a korintusi egyházközösség közötti feszültségrôl árulkodó szavak ma Isten szavaként minden egyes egyházközséghez szólnak. Elsôsorban a közösség vezetôihez, akiknek nyitott szívvel és az alulról jövô hangokat mindig meghallgatva kellene vezetniük. Ugyanakkor megszólítják a vezetett közösség tagjait is, és arra ösztönzik ôket, hogy ne legyenek kicsinyesek sem elôljáróik, sem mások iránt. Az egyházon belüli szívélyes-családi viszony persze nem zárja ki a konfliktusokat (a családban sem), inkább egy olyan út felé mutat, ahol ezeket az összeütközéseket szeretetben lehet elrendezni. Az a figyelmeztetés, amely a pogány világhoz való alkalmazkodás veszélyére hívja fel a figyelmet -- és így bizonyos ellentétben áll az elôzô versek nyitottságával --, ma mindenkit arra int, nehogy félreértsük a szeretetet és a türelmet. (Talán e verseket azért is fűzték ide, nehogy a 6,11-13; 7,2-4 verseket félreértse valaki.) Az itt szereplô kérések mindannyiunkra vonatkoznak. Nem a pogánysággal történô teljes szakításra szólítanak fel (vö. 1 Kor 5,10), hanem keresztény önazonosságunk megôrzésére. Mivel nagyon jól tudjuk, hogy sok Ôpogány' embernél találhatunk magas erkölcsi értékeket, és az isteni kinyilatkoztatás felismerhetô nyomait, ezért a levél ellentmondást nem tűrô sorait a Szentírás egészének ismeretében kell értenünk. Ez áll az Ószövetségbôl vett idézetek sorára is, ahol egyes helyeket részben már keresztény szempontból értelmeztek át (pl. a 6,17; 7,1 versekben a kultikus tisztaságból erkölcsi tisztaság lett). A három, kifejezetten Isten szavaként idézett szöveg ma is »ígéret« számunkra. Olyan életre szólítanak fel minket, amely igen közel áll Istenhez. És mert Ô fiaiként és leányaiként fogad el minket, bennünket arra kötelez, hogy a világban szentként éljünk, és törekedjünk a minél nagyobb tökéletességre. A nyiltszívűségre vonatkozó ismételt intés (7,2) arra szólít fel, hogy Pálhoz hasonlóan mindenek elôtt Istent engedjük be szívünkbe. Ô nagyon jól ismeri bűneinket és gyöngeségeinket, mégsem mond ítéletet felettünk. A szöveg arra is int, nehogy megfeledkezzünk a felmerülô konfliktusokban arról, hogy mint megkereszteltek a halálban és az életben is társai vagyunk egymásnak. Ez a belsô kötelék lehetôvé teszi a valódi »ôszinteséget« (a bizalommal teli ôszinte megnyilatkozásokat), és mások elfogadását, amely vigasztalást tud adni a nézeteltérésekben és örömet a szorult helyzetekben. ======================================================================== Az apostol öröme a közösséggel való kiengesztelôdése felett (7,5-16) Az »apostoli hivatal apológiája« (2,14-7,4), vagyis apostoli szolgálata magasságainak és mélységeinek bemutatása után az apostol a 7,5-ben ott folytatja gondolatait, ahol a 2,13-ban félbehagyta. Ismét arról ír, hogy röviddel korábban Títusszal találkozott. Munkatársa arról tudósította, hogy Korintusban kedvezôen fogadták az apostol »könnyek között írt« levelét. A közösséggel való kiengesztelôdése örömmel tölti el Pált, és arra készteti, hogy a levél megírásának okáról, céljáról és hatásáról szóljon, majd Títusz értékeit említi meg. 5. vers: Amikor Makedóniába (valószínűleg Filippibe) megérkezett, az apostol (szó szerint: »testünk«) nem talált nyugalmat, mint ahogy már Troászban sem (2,13). Ennek részben külsô (talán a pogányok és zsidók szította keresztényüldözés: vö. 1 Tessz 1,6; 2,14-16; Csel 16,19-24; 17,5-9), részben belsô oka volt (fôleg a korintusi közösség iránti aggodalma: vö. 11,28). 6k: Títusz érkezése és a hírek jókedvre derítik, mégis, kedélyállapotának változását végsô soron Istennek tulajdonítja, aki az Iz 49,13 szerint »megkönyörül szegényein« (vö. 1,3k). Ôt tehát Isten vigasztalta meg Títusz beszámolója által, aki arról hozott hírt, hogy hogyan változott meg a korintusi közösség magatartása Pállal szemben. Nagyon várják az apostol újabb látogatását, bánkódnak a történtek miatt, és újabban már a védelmükbe is veszik. Mindez nagy örömére szolgál. 8k: Pál megvallja: nem bánta meg, hogy a »könnyek levelé«-ben kemény hangon ítélte el a Korintusban történteket (2,2-4). Bár rövid idôre szomorúságot okozott az ottlakóknak, ez azonban -- az apostol örömére (vö. 2,2) -- valódi »megtérés«-hez (szó szerint) vezetett. Szomorúságuk az apostol értékelése szerint »Istennek tetszô« volt, így tehát a korintusiakat az apostol miatt nem érte kár. 10 vers: Indoklásként különbséget tesz a szomorúság kétféle fajtája között: 1. Az Isten szerinti szomorúságot változás, új kezdet kíséri, eredménye olyan üdvösség, amely vissza sohasem vonható. 2. A világ szomorúságát ellenben személyes érdekek hozzák létre, keserűséget és igazságtalanságot okoz, ezért az örök halálba visz (vö. 2,7; Mt 27,3- 5). 11. vers: Pál felszólítja a korintusiakat (szó szerint: »Íme, lássátok...«), vegyék számításba, milyen áldásos hatással volt rájuk a szomorúság (vö. 7.v.). A felsorolt eredmények azt mutatják, hogy a korintusiak elhatárolják magukat a megtörtént igazságtalanságtól (2,5- 11), és a vétkes büntetését követelik. Így bizonyítja a közösség, hogy maga (szó szerint) »tiszta« maradt, azaz vétlen, bár korábban az egyértelmű elhatárolódás elmaradása miatt korántsem volt ez magától értetôdô. (A közösség szerepének boncolgatását e bűnben tapintatosan elkerüli.) 12. vers: Pál ezután rátér a »könnyek levele« megírásának okára. Nem büntetni akarta azt, aki ôt megtámadta és így (akár egy harmadik személlyel szemben is) igazságtalanságot okozott, sôt, ô önmagát sem akarta igazolni; egyszerűen azért írt, hogy a korintusiakban az ô személye iránti elkötelezettség »Isten elôtt« is érvényes módon megnyilvánulhasson. 13a. vers: Az apostolt megvigasztalja, hogy mindez már a múlté, és a megszakadt kapcsolat ismét helyreállhatott. 13b. vers: Az apostol a neki juttatott vigasztalásról írt fejtegetéseit azzal egészíti ki, hogy Títusz öröme is boldoggá teszi ôt, »mert lelkét (bensejét) mindannyian felüdítettétek« (szó szerint; vö. 1 Kor 16,18; Filem 20). Aggódó félelmébôl a barátságos fogadtatás láttán új bátorság született. 14. vers: A helyes fogadtatás igazolta, hogy Pálnak nincs miért szégyenkeznie, amiért a korintusiakat dicsérte Títusz elôtt. Az apostol itt is megragadja az alkalmat, hogy ellenfeleinek rágalmaival szemben (1,17) igazolja: mindent a valóságnak megfelelôen mondott el. E ponton is az igazat mondta (4,2). 15. vers: Títusz személyével kapcsolatban az apostol még megjegyzi, hogy tanítványa -- talán a gyűjtésben kapott feladata miatt (8,16-24) - - milyen jó szívvel van a korintusiak iránt. Szívesen emlékszik hitben tanúsított engedelmességükre, ami abban nyilvánult meg, hogy ôt (Títuszt), mint Pál küldöttét »félve-rettegve« (vö. 1 Kor 2,3; Fil 2,12) fogadták, vagyis olyan tisztelettel és alázattal viseltettek iránta, amilyennel Isten iránt van az ember (vö. Zsolt 2,11). 16. vers: Pál lezárja levelének ezt a részét, miközben (a 7. és a 13. versen túlmenôen) ismét hangot ad örömének és bizalmának. Amikor ma az apostol és a korintusi hívek közötti nézeteltérésrôl szóló tudósítást Isten szavaként olvassuk, bátorítást és vigasztalást akarunk meríteni Pál küszködésébôl és a hívekkel történt kiengesztelôdésébôl. Az evangélium hirdetése és az egyház építése nincs feszültségek és csalódások nélkül, ugyanakkor azonban öröm és vigasztalás kíséri. Pál Títusz híreit Isten ajándékának tartja. Nem helytelen tehát, ha hasonló helyzetekben Isten kezenyomát véljük felfedezni, vagy legalább számolunk vele. Pál apostol eljárása -- aki szükségesnek tartotta megírni a »könnyek levelét« -- arra tanít minket, hogy az egyházban kialakult visszás helyzeteket ôszintén kell bírálnunk. Ezt követeli Jézushoz való tartozásunk is. Sosem jelenthet megoldást mások megbüntetése, vagy az a szándék, hogy önmagunkat igazoljuk. Az egyházban csak az »Istennek tetszô szomorúság«-nak van helye, amely változáshoz, új kezdethez vezet. Nem más ez, mint az egyház tisztulásának egyik útja, amelynek végén a szeplôtlen jegyes egészen a Vôlegényé lehet (11,2; vö. Ef 5,27). Ilyen értelemben az »Istennek tetszô szomorúság« minden fajtája cselekedeteink felülvizsgálatához vezet el, hogy azok valóban üdvösségünket szolgálják, amely vissza nem vonható. A világ szomorúságáról szóló kijelentés arra figyelmeztet, hogy ne engedjük magunkat a bűnben még mélyebbre süllyedni. Pál örömét és vigasztalódását valódi érzésnek kell tartanunk. Az apostol szavain keresztül Isten minket is hív, hogy örüljünk a bűnös megtérésén, de annak is, ha megszűnnek az emberek közötti feszültségek (vö. Lk 15,3-7). Az apostol együtt örült Títusszal. Ne féljünk tehát együtt örülni másokkal azok sikerének, és kerüljük az irigykedést. ======================================================================== II. A Jeruzsálem javára történô gyűjtés ajánlása (8,1-9,15) Pál apostol nemcsak megemlítette beszédeiben a jeruzsálemi közösségben szükséget szenvedôk nehéz sorsát, de gyűjtéseket is szervezett a számukra. Ezt már az apostoli zsinaton megígérte (Gal 2,10), az 1 Kor 16,1-3-ban részletes utasításokat ad a korintusi közösség számára; a Róm 15,26-28-ban pedig a gyűjtés eredményének személyes átadását helyezi kilátásba (vö. Csel 11,29k). A pogánykeresztények anyagi segítségükkel azt fejezték ki az ôsegyház számára, hogy kötôdnek Jeruzsálemhez, lelki javaik ôsforrásához (Róm 15,27), és mint istenfélô idegenek, támogatják a jeruzsálemi Templomot. Az is elképzelhetô, hogy apokaliptikus várakozások ösztönözték a gyűjtéseket, hiszen az Iz 60-62-ben a próféta arról ír, hogy az utolsó idôkben a népek kincseikbôl sok mindent visznek majd a szent városba. A gyűjtés valahol elakadhatott (talán éppen a Korintusban történt kellemetlen események miatt), de semmiképpen sem haladt olyan ütemben, mint ahogyan azt az apostol szerette volna. Ezért, mint az igehirdetéséhez szorosan kapcsolódó témával, ebben a levélben két fejezeten át is foglalkozik vele, részletesen, ugyanakkor tapintatosan tárgyalva azt. Az apostol szavai különösen jelentôsek ebben a két egymást követô fejezetben, amelyeket vagy maga az apostol fűzött így össze, vagy késôbbi szerkesztés helyezett egymás mellé (vö. 13-14. o.). ======================================================================== Elsô fejezet a gyűjtésrôl (8,1-24) Pál apostol példaként említi Makedónia egyházainak adományozó kedvét, majd konkrét tanácsokat ad a gyűjtések lebonyolítására, és jó szívvel ajánlja mind az általa, mind az egyház által kijelölt küldötteket. Figyelemre méltó, hogy az apostol »kegyelem«-nek tartja a gyűjtést, és annak levezetésében -- a kor hivatalos szóhasználatával ellentétben -- szoros kapcsolatot fedez föl Krisztus megváltó művével. A gyűjtés, mint »kegyelem« (8,1-10) Pál emelkedett, szónoki stílusban szól a makedóniai egyházak nemesszívűségérôl, majd bátorítja a korintusi egyházat, hogy hasonló módon tegyen tanuságot a Krisztus által kapott kegyelemrôl. 1k: A »testvérek« megszólítás (vö. 1,8; 13,11) egy újabb szakasz kezdetét jelöli. A Jeruzsálem javára történt gyűjtést Makedónia (mindenek elôtt Filippi és Tesszaloniki) egyházaiban, ahol Pál hosszabb idôt is eltöltött, »kegyelem«-nek tartja (kharisz = kedvesség, jóindulat, jóakarat, kedvezés; u.i. 4.6.19. versekben). Az apostol elôszeretettel jelöli e szóval Isten kegyelmi ajándékát, szeretetének megnyilatkozását (pl. 4,15; 6,1; 1 Kor 1,4; 3,10). A gyűjtések hátterében Isten kegyelmi ajándékára adott választ lát, a kegyelem anyagi javakban történô továbbadását. Korának retorikai szokásaira támaszkodva a makedóniai egyházak példáját állítja a korintusiak elé: nehézségeik és megpróbáltatásaik (üldöztetések: 1 Tessz 1,6; 2,14k) ellenére hitükbôl fakadóan szívesen és örömmel adnak önkéntes adományokat, bár nem gazdagok. 3k: Pál dícséri a makedóniakat, és igazolja, hogy erejükön felül (vö. Mk 12,41-44), önként adakoztak. Sôt, maguk kérlelték az apostolt, hogy a »kegyelemben« (UKB [Új Katolikus Bibliafordítás (Sz. I. T. 1973)]: »kegyben«), a »szentekért való szolgálatban« (szó szerint) résztvehessenek. A »szentek« tiszteletre méltó megjelölésén a jeruzsálemi keresztényeket érti (ld. 1,1). 5. vers: A makedóniaiak felülmúlták Pál várakozását: nem csupán pénzt gyűjtöttek, hanem »önmagukat adták oda« elôször az Úrnak (vö. Mt 25,40), aztán pedig Isten akaratából az apostolnak is. A gyűjtés tehát Pál számára a Krisztusnak történô önátadás és a vele való összetartozás kifejezése. 6. vers: Látva buzgóságukat, Pál arra kérte Títuszt (az ô képviseletében ld. 2,13; 7,5-7.13k), hogy ismét menjen Korintusba (vö. 17; 12,18), és tegye teljessé a »kegyelmet« (UKB: a »jótékonység művét«), amit egy korábbi látogatásakor (feltehetôen még a »könnyek levele« átadása elôtt: 7,6k) már megkezdett. (Feltűnô, hogy nem említi Títuszt az 1 Kor 16,1-4-ben, viszont Timóteust a 16,10-ben igen.) 7. vers: Miután az apostol Makedónia egyházainak példaértékű magatartására hivatkozott, közvetlenül a korintusiakhoz fordul. Megemlékezik arról, hogy ôk »mindenben kitűnnek«, különösen a felsorolt kegyelmi ajándékokban (vö. 1 Kor 1,5), amelyek közé Pál a már említett buzgóságot (7,11k) és a kiengesztelôdésre kész szeretetet is (2,8) sorolja. A kegyelem ilyen szokatlan gazdagsága után illô, hogy (a fenti) »kegyelem«-ben is (UKB: a jótékonykodásban) kitűnjenek. 8. vers: Az apostol nem szeretné, ha kérését parancsnak tartanák. Inkább azt kívánja, hogy a makedóniaiak buzgóságát látva a korintusiak is tanúságot tegyenek szeretetükrôl. 9. vers: Indoklásként az apostol a korábban többször is használt szavakhoz, a »kegyelem«-hez és a »gazdag«-hoz tér vissza, és egy hatásos, khiasztikusan [koncentrikusan] szerkesztett (gazdag--szegény / szegénység--gazdag) mondással idézi a hívek emlékezetébe »Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét [= szeretetének tettét]«. Ô lemondott Istennel való egyenlôségének gazdagságáról, és értünk szegénnyé lett (vállalta halálra szánt, emberi életünket: vö. Fil 2,6-8), hogy a »csodálatos csere« folytán a szegény és bűnös embert az Ô szegénysége révén tegye gazdaggá (vö. 2 Kor 5,21). Az ôskeresztény hitvallás művészien megalkotott, a korintusiak elôtt legalább tartalmában jól ismert összefoglalása rokon a részletesebb himnusszal (Fil 2,6-11), és annak alapján értelmezhetô. A hitvallás nem mond semmit arról, hogy Jézus életében szegény lett volna, bár a Szentírásban fellelhetô nyomok (vö. Mt 8,20; Lk 9,58) arra bátorítanak, hogy a megtestesülés titkának ilyen körülírása alapján erre is gondoljunk. Pál szavai, amelyek konkrét történelmi helyzetben hangzottak el, és a jeruzsálemi ôsegyház megsegítésére buzdítottak, ma Isten szavaként mindnyájunkat megérintenek. Arra tanítanak, hogy az egyházon belül sokfelé megtapasztalható segítôkészséget »kegyelemnek« tartsuk. Ajándékba kapott lehetôségnek, amellyel Isten és Krisztus kegyelmére válaszolhatunk. Ezzel minden karitatív tevékenységünk olyan értéket kap, amely meghaladja a puszta segítségnyújtást: általa Isten szeretetét folytatjuk, a benne közreműködôk pedig eljuthatnak a teljes önátadáshoz. Isten kegyelmére gyakran hasonló módon válaszolnak azok is, akik szenvednek, nehézségekkel küszködnek vagy szegények. Késztetést éreznek magukban, hogy Isten bennük megtapasztalt kegyelmét nagyvonalúan adják tovább, és mint megajándékozottak, ôk is gazdagítsanak másokat. Az apostol példája arra bíztatja az egyház mai vezetôit, hogy hasonló módon lelkesítsenek másokat a szeretet tetteinek gyakorlására. Akár úgy is, hogy átveszik a szervezési feladatokat. A lendületüket vesztett kezdeményezések gyakran csak új ösztönzésre várnak. Minden karitatív tevékenység lényeges motívuma a kegyelmi adományok gazdagsága: élet, egészség, hivatás, család, hit. Az adományok gazdagsága -- amit sokszor nem is veszünk érszre -- arra sarkall bennünket, hogy a szeretet tetteiben továbbajándékozzuk másoknak, nemes versengésben azokkal, akiknek adakozó kedve nekünk is példát adott. Lehet a ráhatásnak ilyen emberi motivációját alkalmazni, szemben az erôszak vagy a rábeszélés módszerével. Minden karitatív tevékenység végésô indoka azonban Krisztus »kegyelme«, szeretetbôl fakadó tette. Mint Isten Fia, nem tartotta meg magának az égi méltóság gazdagságát, hanem »kiüresítette és megalázta önmagát«, önként magára vette a halálnak, azon belül is a csúfos kereszthalálnak kiszolgáltatott emberi lét szegénységét. Életét mások szolgálatában áldozta fel, azért, hogy sorsukat megváltoztathassa, a szegénységbôl gazdagokká tegye ôket (Fil 2,6-8). Mint »Fiú«, és mint a láthatatlan Isten képe (Kol 1,15), megmutatta Isten legbensôbb lényegét, ami »a szeretet« (1 Jn 4,8.16). Isten a Fiában teljesen kitárta önmagát, éltetô leheletével (Szent Lelkével) mindent átadott neki. Az ember téves magatartásával szemben, aki mindig csak önmaga körül forog, aki csupán saját maga megvalósításán fáradozik, Isten megmutatta nekünk a mindent odaajándékozó szeretetet, amely számunkra, Isten képére alkotott teremtményeknek (Ter 1,27) igen lényeges. Tanácsok a gyűjtés lebonyolításához (8,10-15) Az általános felhívás után Pál mintegy láncra fűzi a mondatokat egyes szavak köré, mint pl. a »tenni«, »akarni«, »szándékozni«, »befejezni«, »birtokolni«, »szükséget szenvedni«. Némely mondat konkrét javaslatot tartalmaz a gyűjtés módját illetôen. 10. vers: Az apostol nem parancsként, hanem megfontolandó jótanácsként említi meg a gyűjtés megszervezését. Rászorulnak erre, mert egy évvel korábban kezdték el a gyűjtést, csak nem fejezték be. 11. vers: Helyénvaló viszont, hogy amit megkezdtek, azt be is fejezzék. Ahogyan eltervezték, mindenki lehetôsége szerint adakozzon, ne saját erôit meghaladva; így tették ezt a 3. versben említett Makedónia egyházai is. A következô, nehezen fordítható verset a 11.v. magyarázataként is lehet értelmezni: 12. vers: Minden adakozás kedves, ha az az adakozó erejét nem múlja felül (vö. Mk 12,41-44). Pál apostol a korintusiaknak azt ajánlja, ami az 1 Kor 16,2 szerint másutt is szokás volt: mindenki saját erejéhez mérten tegyen félre egy kisebb összeget, amit késôbb a gyűjtésnél beszolgáltat. Minden adomány egyaránt kedves, legyen az kisebb vagy nagyobb összeg. 13k: Az apostol megindokolja jól átgondolt tanácsát (talán azért, hogy elkerülje a félreértést), és mégegyszer a bôkezűségre hivatkozik. Visszautasítja azt a nézetet, mintha azért kellene adakozni, hogy így »másoknak« (a jeruzsálemi keresztényeknek) könnyebb legyen, a korintusiak között viszont vagyonuk feláldozásával felüsse fejét a »szükség«. Az adakozás célja a testvéri »egyenlôségben« keresendô. A korintusiak anyagi javakban való jelenlegi bôvelkedése segítségére van a jeruzsálemi keresztényeknek. A jeruzsálemi közösség szellemi javakban való bôvelkedése (az evangélium, a hit öröme) viszont korábban a korintusiaknak szolgált javára (vö. Róm 15,27). 15. vers: A fenti gondolatok alátámasztására rövid idézetet hoz a Szentírásból, amikor Isten a pusztában vándorló népet csodálatos módon a mannával táplálta (Kiv 16,18). Függetlenül attól, hogy ki-ki mennyit gyűjtött reggel a mannából, mindenki megkapta a napi szükséges mennyiséget. Amit Pál megfontolt módon, a korintusi kényes helyzetet elfogadva tanácsol, az ma Isten szavaként minket is tanít. Bár a gyűjtések és a karitatív kezdeményezések, mint Isten és Krisztus kegyelmére adott válaszok, mindig fontosak maradnak a keresztények számára, mégsem szabad azokon a részvételt kötelezôvé tenni, vagy törvényekkel szabályozni. Ez ellentmondana a »szeretet törvényének«, mivel kényszerbôl és nem önként történne. Az esetlegesen fellépô akadályok miatt mindig is célszerű és ajánlatos, hogy a már egyszer elhatározott terv befejezését szorgalmazzuk. Itt azonban okosan kell eljárni, nehogy az adakozás mértéke bárkinél a megélhetés alapjait tegye tönkre. Minden alkalommal látni kell a határokat, amelyek adott esetben a különleges emberi példaképek követéséig (a Makedón egyházak említett adakozási kedve) és az önmagát teljesen odaajándékozni akaró krisztusi szeretet mértékéig terjedhetnek (9.v.). Amikor az apostol a jeruzsálemi keresztényekért vállalt fáradozásainak céljaként az »egyenlôséget« jelöli meg, akkor emögött az a felfogás rejlik, hogy az egyház »Krisztus teste«. Itt minden tag összetartozik, és valamilyen módon, a saját hivatásának megfelelôen a másik javát akarja. A mannacsoda elbeszélésébôl származó idézet feltételezi, hogy az egyház a zsidó várakozásoknak megfelelôen a végidôk-beli Isten népe, ahol maga az Isten gondoskodik mindenkirôl, még akkor is, ha nem mindig ugyanolyan módon. A küldöttek ajánlása (8,16-24) Az elsô gyűjtésrôl szóló fejezet (önnálló levél?) végén Pál említést tesz Títuszról és két további férfiról, akiket a gyűjtés levezetésére Korintusba küld. Az itt leírt mondatok a küldötteket ajánlják. A múlt idô használata a 17., 18. és 22. versekben nem egy már megtörtént küldetésre utal, hanem hozzátartozik a levél stílusához, és a címzettek szemszögébôl érthetô. 16k: Pál hálát ad Istennek, mivel Títuszt (vö. 6.v.) nagy buzgóságra hangolta, amely Páléhoz vagy a makedónok Jeruzsálem iránti buzgóságához (1-5 versek) hasonló. Ez a korántsem magától értetôdô -- és Pál ítélete szerint Istentôl származó -- buzgóság abban nyilvánul meg, hogy Títusz Pál kérését (6.v.) készségesen fogadta, sôt (vö. 3.v.) önszántából indult útnak hozzájuk. 18. vers: Zsidó szokás szerint (vö. Mk 6,7; Lk 10,1; MTörv 19,15) az apostol Títuszt nem egyedül bocsátja útjára, hanem egy, a közösség elôtt missziós tevékenysége miatt jól ismert »testvérrel« együtt (vö. 12,18). Az a körülmény, hogy ennek a testvérnek a nevét nem árulta el, sokféle találgatásra adott alkalmat: Lukácsot, Barnabást vagy a Csel 20,4-ben felsorolt személyek egyikét sejtik mögötte. 19. vers: Fontosabb Pál számára az, hogy a küldöttet maguk az egyházak bízták meg, hogy Pált kísérje és segítése a gyűjtések (szó szerint: »kegyelem«) során. A gyűjtést az apostol kétféle módon jellemzi közelebbrôl. Egyrészt az »az Úr (itt Isten: vö. 9,12k) dicsôségére« szolgál, akinek fenségessége a »kegyelmére« adott válaszban ragyog fel (vö. 4,15), másrészt Pál saját akaratából történik, aki hű maradt a Gal 2,10-ben tett ígéretéhez. 20. vers: Kísérôje küldésével az apostol azt is el akarja kerülni, nehogy valaki meggyanúsítsa ôt az adományok elsikkasztásával, amivel feltehetôen ellenfelei vádolták (12,16k). 21. vers: Pál apostol a Péld 3,4-re célozva indokolja meg elôvigyázatosságát: nemcsak Isten, de az emberek elôtt is becsülettel szeretne megállni. 22. vers: Ezután Pál megemlíti harmadik küldöttét, akinél nemcsak a buzgalomra, de a korintusiak iránti bizalomra is hivatkozhat. (Néhány szentírásmagyarázó Títusz kísérôjére gondol, akit a 12,18 említ, míg mások Terciuszra vagy Apollóra.) 23. vers: Záró soraiban Pál mintha adott sémát követne, amely általános lehetett hasonló leveleknél, és igazolja felhatalmazásukat. Títuszt mint segítô- és munkatársát mutatja be, akinek vezetô szerepet is ad (talán ô volt a levél átadója is?), míg a másik két, meg nem nevezett testvért »az egyház küldötteiként (szó szerint: apostoloknak)« is »Krisztus dicsôsége«-ként (szó szerint: visszfényeként)« mutatja be. E számunkra szokatlan nyelvi kifejezés a küldötteknek abban a korban szokásos értékelése lehet. Itt azonban bizonyára arra utal, hogy e küldöttek végsô soron Krisztus küldöttei, tehát az ô dicsôségét tükrözik vissza (vö. 3,18). 24. vers: Arra szólítja fel a korintusiakat az apostol, hogy mindegyik küldöttel szemben mutassák ki szeretetüket, és így igazolják jó hírnevüket (7,14). Ez nagyszerű bizonyság mind számukra, mind az apostolnak a többi egyház elôtt. Az apostol szavai bepillantást engednek bölcs és körültekintô döntéseibe, amelyekkel a jeruzsálemi közösség számára szervezett gyűjtéseket. Ugyanakkor arra is intenek, hogy hasonló bölcsességgel és körültekintéssel járjunk el ma az egyház karitatív munkáiban. Sajnos az egyház történelme egészen a legutóbbi idôkig ismer olyan eseteket, ahol az adományokat hűtlenül kezelték. Példaértékű marad az apostol azon igyekezete is, hogy a feladatul kapott gyűjtéseket a személyes sikerek ellenére is, mint az egyház szolgálatát ismertesse el. Minden erôfeszítésnél, amelyet mások szükségének enyhítésére teszünk, ma is figyelembe kell vennünk azt, amit egyedül csak a hit képes teljessé tenni: Títusz buzgósága (de másoké is) Isten ajándéka az emberben (tehát nem személyes érdem vagy egyéni rátermettség). Egyedül Isten dicsôségére érdemes fáradoznunk azért, hogy a gyűjtés minél sikeresebb legyen. Ma még inkább jelentôsége van az apostol szavainak, mert -- Istennek köszönhetôen -- nem csak anyagilag segíthetünk a szegényeken és az elnyomottakon, hanem szervezeteken és politikai akciókon keresztül is. Ilyen összefüggésben minden egyházi segélyszervezetre érvényes a »Krisztus visszfénye« megjelölés, amellyel az apostol a küldötteket jellemezte. Hiszen minden feladattal, amit az egyház az Úr megbízásából kapott (vö. Mt 25,34-40), »Krisztus dicsôségét«, szeretetének, mint az Atya kisugárzásának fényét vetíti bele e világ sötétségébe. ======================================================================== Második fejezet a gyűjtésrôl (9,1-15) A bevezetés után Pál aposotol (a 8,16-24-hez hasonlóan) megemlíti a küldötteket, akiket a gyűjtés levezetésével bízott meg, majd bôséges adományt kér az adakozóktól. Több magyarázó önálló levéltöredéket lát ebben a szakaszban, amit az apostol talán már a 8. fejezet elôtt megfogalmazott, és Títusznak adott elsô korintusi látogatásakor. Mások véleménye szerint ez a levéltöredék eredetileg nem a korintusi egyház számára, hanem Achája többi közösségének írodott (vö. 1,1). Az sem lehetetlen, hogy ezt a fejezetet, mint a korábbi kijelentések Pál által tervezett kiegészítéseként értékeljük, kiváltképp akkor, ha ugyanarról a két évvel korábban megkezedett gyűjtésrôl van szó (9,2; 8,10). Jóllehet ma már lehetetlen teljes biztonsággal megállapítanunk, kiket, mikor és milyen alkalomból szólított meg ez a szöveg, alapvetô kijelentéseit mégis világosan értelmezni tudjuk. A címzettek adakozó kedve és a követek küldése (9,1-5) Szónoki bevezetés után Pál tudósítás formájában megindokolja, miért küld testvéreket a gyűjtés elôkészítésére: hogy adományuk valóban legyen méltó ahhoz az adakozó kedvhez, amellyel az apostol a makedónok elôtt már eldicsekedett. 1. vers: Retorikai fogás, ha valamit nem fejtünk ki teljes részletességgel, s így keltjük fel a téma iránt az érdeklôdést. Pál azzal a megjegyzéssel vezeti be levelének e részét, hogy nem szükséges többet írnia a korintusiaknak »a szentek (jeruzsálemi keresztények) szolgálatáról (diakonia -- itt is, mint a 8,4-ben a gyűjtés jelölésére)«. 2. vers: Ezt a korintusiak készséges lelkületével indokolja, amellyel már dicsekedett a makedónok elôtt. Achája provincia egy esztendeje (vö. 8,10) készül a gyűjtésre. (Ez az az adat, ami miatt több szerzô is Achája közösségeihez írt levélnek tartja e fejezetet. Mégis sok minden szól amellett, hogy az Achája név a provincia neveként áll itt, amelynek fôvárosa Korintus.) Az a buzgóság, amit a korintusiak valószínűleg csak kezdetben mutattak, sokaknak példaként szolgált Makedóniában. (A 8,1-5 versekben viszont Pál a makedóniai egyházak buzgóságát állítja példaként a korintusiak elé, hogy újabb erôfeszítésekre sarkallja ôket.) 3. vers: Azzal, hogy Pál »testvéreket« küld hozzájuk (valószínűleg a 8,16-24-ben megnevezettteket, bár Títuszt itt nem említi), azt szeretné elkerülni, hogy dicsérete -- jóllehet a korintusiak a gyűjtésre már föl voltak készítve -- alaptalan ne legyen. 4. vers: Ez akkor következne be, ha makedón keresztények (Filippibôl, Tesszalonikibôl és Béreából) jönnének Pállal Achájába (Korintusba), és teljesen készületlenül találnák a közösséget a gyűjtésre. Ez nemcsak Pálra hozna szégyent, de magukra a korintusaikra is. 5. vers: Ezért kérte fel Pál a 3. versben említett testvéreket, hogy menjenek elôre, és a korábban beígért adományt (szó szerint: áldást, jótéteményt) a már ismert módon (8,11k; 1 kor 16,2) készítsék elô. A megjegyzés, hogy az adomány valóban áldás, jótétemény legyen, és ne szűkkeblű adakozás a korintusiak részérôl, már a következô gondolatokat készíti elô vezet át. Pál apostol a gyűjtések jelölésére a »szolgálat« (diakonia) szót használja. Ezzel ma arra figyelmeztet minket, hogy mi is szolgálatnak tekintsük a gyűjtéseket és a karitatív feladatokat, szoros kapcsolatban az Újszövetség »szolgálatával« (vö. 3,6k) és a »kiengesztelôdés szolgálatával« (5,18), amely fontos szerepet játszik az egyház életében. Egy ilyen gyűjtés lehetôvé teszi, hogy Krisztus szolgálatatá, amelyet földi életében az asztal körül és a beteggyógyításban végzett (vö. Lk 22,27), mint Isten gondoskodásának jelét továbbvigyük a szenvedôk körében. Ebbôl a szempontból különös jelentôséget kapnak a szervezési feladatok. Pál fejtegetései Isten szavaiként arra tanítanak: szabad egyes keresztények példáját mások elôtt megemlíteni, hogy így valódi versengésben követendô példaként szolgáljanak egymás számára. Sôt, néhány bölcsen mérlegelt esetben a lendületét veszített buzgalom miatti személyes csalódás vagy szégyenkezés említése jó hatással lehet az adakozókedvre. Az apostol választotta megjelölés: »áldás, jótétemény« (5.v.; vö. 6.v.) minden adományt kapcsolatba hoz Isten áldásának teljességével, és arra hív, hogy Isten kegyelmét saját ajándékainkon keresztül bôségben adjuk tovább. Az örömteli adakozás áldása (9,6-15) Az »áldás«-ra (5.v.) mint kulcsszóra építve Pál apostol többször is hivatkozik a vetés hasonlatára (vö. Gal 6,7-9), és bôséges, örömteli adakozásra buzdít, amely Isten bôkezűségén alapszik, és amelynek célja Isten nagyobb dicsôsége és az egyházban megszületô közösség. 6. vers: Az apostol bôségesebb adakozásra (5.v.) szólít fel azáltal, hogy a Péld 11,24k-ben művészien megformált, jól megjegyezhetô »földműves-szabály«-ra hivatkozik: »Aki szűken vet, szűken is arat, s aki bôven vet, bôven is arat«. A paraszti életbôl vett képet a gyűjtésre értelmezi: a bôkezű adomány az adakózónak bôséges áldást is hoz. 7. vers: Minden átmenet nélkül intést is fűz az elmondottakhoz. Szerinte csak a szív elhatározásán alapuló nagyvonalú ajándékozás hozhat örömet, nem pedig az olyan elhatározás, amit az ember már az adakozás pillanatában megbán, vagy amit csak kelletlenül, immel-ámmal teljesít. Az apostol a Péld 22,8-ban (LXX) található, akkoriban széles körben ismert mondás mintájára alkotta meg figyelmeztetését. Egyúttal a figyelmet Istenre irányítja. 8. vers: Aki Istenre tekint, az nem félhet adakozás közben, hiszen Isten az adakozót »minden kegyelemmel« el akarja halmozni, annyira, hogy »mindenben, mindenkor és minden tekintetben« (szó szerint), sôt túláradó mértékben készen legyünk »minden jótettre«. Az ötször is szereplô »minden« (az eredeti görög szövegben) Isten kegyelmének -- nem csak a gyűjtések során megtapasztalható -- teljességét húzza alá. 9. vers: A Zsolt 111,9 (LXX) versét, amely az igaz ember bôkezű adakozásáról szól, itt azért idézi, hogy igazolja Isten bôkezűségét különösen a rászorulóval szemben, és így az olvasókat nagyobb adományra ösztönözze. Más magyarázat szerint az idézet -- mint az Ószövetségben - - az Isten által bôkezű adakozásra alkalmassá tett emberre vonatkozna, akinek »igaz volta« (ez a kifejezés itt a zsidó értelemben az embertársakkal szembeni helyes magatartást jelenti: vö. 10.v.; Mt 6,1) nemcsak ideiglenes, hanem örökké tartó gyümölcsöt is hoz. 10. vers: Pál megismétli ajánlását hogy nagyvonalúan jótékonykodjanak, közben célzást tesz az Iz 55,10-re és az Óz 10,12-re (LXX), s a vetés hasonlatával megigéri olvasóinak, hogy Isten gazdagon ad majd »magot« (eszközt az adakozáshoz), és megsokasítja »igazságosságuk (jótékonyságuk) gyümölcsét«. 11. vers: Az apostol itt más szavakkal megismétli, hogy a címzetteket Isten »mindenben« gazdaggá teszi, hogy képesek legyenek »minden jótékonykodásra« (szó szerint; vagyis a tiszta, önzetlen adakozásra). Istentôl érkezik a segítség a gyűjtéshez, s a folyamat végül Istenhez vezet vissza, hiszen amikor Pál majd átadja a jeruzsálemi híveknek, azok hálatelt szívvel köszönik majd ezt meg Istennek. 12. vers: A gyűjtés kultikus jellegét az apostol itt egy sajátosan használt fogalommal: »az áldozati adomány szolgálatával« (szó szerint) jelzi. A görög leiturgia szó profán értelemben a közösségért vállalt szabad, esetleg kényszerű szolgálattételt jelöli; a Szeptuagintában ezzel szemben a papok és leviták liturgiáját (templomszolgálatát). Pál kifejezetten hagsúlyozza, hogy a gyűjtés nemcsak a »szentek« (a jeruzsálemi keresztények) szükségét akarja enyhíteni (8,14), hanem Isten iránti hálára is akar indítani, mivel sokan mondanak majd köszönetet Istennek a kapott ajándékokért (vö. 1,11; 4,15). 13. vers: Az apostol szerint a gyűjtés legmélyebb értelme az, hogy a jeruzsálemi megajándékozottak a pogány-keresztény adakozók »szolgálatának (vö. 8,4; 9,1.12) e próbájában« (szó szerint) Istent fogják magasztalni. Felismerik majd az adakozók engedelmességében Krisztus evangéliumának (vö. Róm 1,5) megvallását, és a velük ill. a többiekkel vállalt önzetlen és segítôkész közösség (koinonia) kinyilvánítását. A gyűjtéseknek tehát a pogányság apostolának szemében fontos, ökumenikus szerepe van: a jeruzsálemi keresztények meggyôzôdhetnek a pogány-keresztény testvérek hitérôl. 14. vers: Ez abban is megmutatkozik majd, hogy a jeruzsálemiek imádkoznak a korintusiakért (vagy Achája közösségeiért), mivel közösségben érzik magukat velük (szó szerint: »vágyódnak utánatok«). Azok pedig csodálkozva ismerik fel, hogy Istennek milyen túláradóan nagy kegyelmét kapták ajándékba: nemcsak e gyűjtésre tette ôket képessé, hanem meghívásuk által részt kaptak Izrael örökségébôl is. 15. vers: A befejezô felhívás a hálára (vö. 8,16, stb.) nem csupán a gyűjtésre vonatkozik, hanem mindenre, amit Isten jóságában nekünk ajándékozott (vö. 1 Kor 15,57). Pál szavain keresztül Isten azt tanítja nekünk, hogy a gazdag vetés a szükséget szenvedôk szolgálatában bô termést is ígér. Arra bátorít minket, hogy Isten indíttatásait a jótettekre nagylelkűen kövessük -- a Gondviselésre hagyatkozva (vö. Mt 6,25-34). Ez persze nem zárja ki a szükséges elôrelátást (vö. 8,13k), ennek azonban megvannak a határai is. A karitatív »szolgálat« gazdag »kegyelmi adományai« (vö. 1 Kor 12,28) és »áldásai« arra figyelmeztetnek minket, hogy sose feledkezzünk meg azok adományozójáról, Istenrôl, és gondoljuk át jól minden segítségnyújtásunk istentiszteleti szerepét: azok Isten nagyobb dicsôségét és az önzetlen szeretet iránti hálát hivatottak elôsegíteni. Pál reménye, hogy a gyűjtések gyümölcseként a jeruzsálemi és a pogány- keresztények közötti feszültség feloldódik, arra tanít minket, hogy ma sem szabad lebecsülnünk az olyan segítségnyújtás ökumenikus jelentôségét, amit úgy teszünk, hogy közben nem vagyunk tekintettel vallásra vagy felekezetre. ======================================================================== III. Pál apostol nagy védôbeszéde (10,1-13,10) A 2. Korintusi levél utolsó négy fejezete éles hangú érvelései miatt különbözik a korábbi fejezetektôl, ezért gyakran külön levélnek is tartják, mint ahogyan arról a 15.o.-on már szóltunk. Egyesek »négy fejezet-levél«-nek is hívják. Mások viszont a 2,3k és a 7,8k-ben említett »könnyek levelével« azonosítják, bár semmi közvetelen utalást nem tartalmaz Pál villámlátogatására. A régi magyarázatnak is akadnak hívei, miszerint Pál levelének e részét hosszabb diktálási szünet után írta, amikor Korintusból újabb, nyugtalanító hírek érkeztek. Az apostol választotta éles, olykor irónikus hangnem, amellyel nyilvánvalóan az ellenfelek támadásaira válaszol, rokon vonásokat mutat az akkoriban széles körben elterjedt védôbeszédekkel (apológiákkal), amelyekhez a mintát Szokratésztôl vették. Ez figyelhetô meg néhány, nekünk már idegennek tűnô és nem mindig könnyen érthetô mondatban. Ahogyan több adat is tanúskodik arról mind a szakasz elején (10,2.10), mind a végén (12,20; 13,2.10), Pálnak az a szándéka ezzel a védôbeszéddel, hogy a közösséget fölkészítse harmadik látogatására. Az ellenfelek vádjaira adott elsô válasza után (10,1-18) Pál védelmébe veszi apostoli méltóságát az elsô »dicsekvés« formájában, (11,1-15), majd még hatásosabb formában, az ún. »balga beszéd«-ben (11,16-12,13). Ezután kerül sor a küszöbön álló harmadik látogatás említésére (12,14-13,101); végül a levelet a szokásos utóirattal zárja (13,11-13). ======================================================================== Az ellenfelek vádjainak visszautasítása (10,1-18) A levélrész kezdetén Pál élesen visszautasítja ellenfeleinek egyes állításait, védelmébe veszi apostoli hatalmát, és hangsúlyozza illetékességét a korintusi közösségben, amellyel jogában áll dicsekedni. Nem »gyenge« és nem »test szerinti«, hanem »erôs« (10,1-6) Pál apostol röviden utal Krisztus szelídségére és jóságára, majd szónoki hangnemben foglal állást ellenfelei vádjaival szemben, végül hasonlatként a harc képeit használja eljárásának bemutatására. 1. vers: Személyének elôtérbe helyezésével (»én magam Pál pedig«, vö. Gal 4,3) jelzi az apostol, hogy egy új levélrész kezdôdik. Egyben azt is tudtunkra adja, hogy most elsôsorban ôróla lesz szó. A kezdô szavakkal -- »Én magam Pál pedig intelek titeket Krisztus szelídsége és jósága által« -- nem csak Jézus magatartására utal, hanem azt is kifejezésre juttatja, hogy magát a legszorosabb egységben tudja Jézussal. Jézus barátságos leereszkedésének (emberrélevés és kereszthalál: 8,9; vö. Fil 2,6-8; Mt 11,29) és szelíd odafordulásának szellemében szól a korintusiakhoz. Ezzel megpendíti a következô fejtegetések alaphangját is. A korintusiak kifogásolják, hogy közöttük »alázatosan« (szó szerint) és »gyöngéden« (rendkívüli, szokatlan jelektôl mentesen) lép föl (vö. 1 Kor 2,3), míg távollétében (leveleiben) bátor és merész (10.v.; vö. 1 Kor 4,21; 5,4). 2. vers: Pál arra kéri ôket (ironikus céllal?), ne kényszerítsék magatartásának megváltoztatására, nehogy határozottan (merészen) kelljen következô látogatásakor (vö. 10,10; 12,20k; 13,2.10) azokkal szemben fellépnie, akik szemére vetik, hogy »test szerinti életmódot folytat« (szó szerint). Szerintük az apostol úgy viselkedik, mint azok az emberek, akik számára a »test« (az emberi egzisztencia mulandó és esetleges része) az egyedüli mérték (vö. Gal 5,16-21; Róm 8,3-8), és éppen ezért csak a saját javukat keresik (vö. 1,12.17; 11,7k; 12,14). Ennek rendelte alá a zsidó törvények érvénytelenségérôl szóló beszédét (vö. Róm 3,8), és emiatt hiányoznak működésébôl a különleges csodajelek (amelyek a hellenista vándorprédikátorok körében nem számítottak szokatlan jelenségnek, vö. 12,12). 3. vers: Pál megáll e vád mellett, és a retorikai gyakorlatnak megfelelôen szójátékkal válaszol: »Test szerinti életmódot folytatunk ugyan« (szó szerint), vagyis a földi világnak alávetett gyönge emberként élünk (nem szokatlan erôkkel felruházott, vándorprédikátorként megcsodált »isteni emberként«), »mégsem a test szerint harcolunk« (szó szerint). Pál érdeklôdése tehát a szüntelen harcként fölfogott élet felé irányul (vö. 1 Kor 9,7; 1 Tessz 5,8; Ef 6,11-17), nem pedig a mulandó világ értékei felé. Cselekedeteinek irányadója és erôforrása Isten Lelke, mint ahogyan arról máshol ír (vö. Róm 8,5-9; Gal 5,22-25). 4. vers: Igazolásként az apostol a harc hasonlatának képeit említi (vö. 6,7). Ezzel elôrevetíti energikus eljárását: harcának »fegyverei« nem »testiek« (szó szerint), vagyis tisztességtelenek és gyöngék, hanem »erôsek« az Isten elôtt, ezért »erôdítmények lerombolására« alkalmasak (ez az ókorban többször is használt kép a filozófusok harcára a téves nézetekkel szemben, vö. Péld 21,11 is). Az apostol háromféle módon harcol. Egyrészt »lerombolja« a hamis ellenérveket (5.v.) és minden »sáncot« is, amely Isten megismerése elé akadályként tornyosul: Isten téves megközelítéseit, amelyeket ellenfelei hangoztatnak. Másrészt minden gondolatot (vagy tervet) Krisztus »fogságába ejt«, vagyis beszédeivel és érveléseivel engedelmességre int az evangélium iránt (vö. Róm 1,5). 6. vers: Harmadsorban minden engedetlenséget megtorol, vagyis nem nézi tétlenül a gonosztevô gáncsoskodásait (vö. 1 Kor 4,21), ellentétben azzal, amit korábban ígért (2.v.; vö. 10.v.). Pál itt nem jelöli meg a büntetés módját (vö. ezzel szemben 1 Kor 5,3-5; Gal 1,8). A büntetést attól is függôvé teszi, hogy hogyan engedelmeskedik szavára a közösség, és mennyire határolja el magát az apostol ellenfeleitôl. Ellenkezô esetben amúgy sem járna sikerrel. Pál védekezô szavai, amelyeket a vele vitatkozó korintusi keresztényekhez intéz, ma Isten szavaként arra emlékeztetnek minket, hogy az evangélium egyetlen hirdetôje sem kerülheti el az egyházban a belsô feszültségeket. A vezetôket arra inti, hogy hasonló helyzetben Krisztus szelídségével és irgalmasságával intézkedjenek. Az apostol példája mutatja, hogy mindez nem -- a Hegyi Beszéd téves értelmezéseként -- a problémák hallgatólagos eltűrését vagy a »szeretet köntösével« való elfedését jelenti. Az egyháztörténet, de a világ történelme is mutatja, hogy milyen sokféle baj és szenvedés melegágya lehet a jószándékú hallgatás. Sokkal helyesebb a vitás helyzetekben Jézus lelkületét követni (Fil 2,5), aki a bűnössel szemben jóságos és elnézô volt. Konkrét helyzetben ez azt jelenti, hogy inkább beszéljük meg ellenfelünkkel a felmerült problémákat, annak tudatában, hogy a mi szemünkben is lehet »gerenda« (Lk 6,41) -- ahelyett, hogy tekintélyünket latba vetve felülrôl hallgattnánk ôt el. A harc képeinek használata az apostolnál arra int minket, hogy Jézushoz hasonlóan nekünk is, mint az evangélium hirdetôinek, számolnunk kell azzal, hogy ellenállásba ütközünk. Ennek legyôzése olykor nem kis erôfeszítést kíván meg tôlünk. Nem lenne Jézus szelídségéhez és jóságához illô, ha az ellenséges állásokat »földi módon«, tisztességtelen eszközökkel vennénk be, és a másként gondolkodókat »szent kényszer«-rel akarnánk a megtérésre elvezetni. Sajnos az egyház történelmébôl számtalan példát említhetnénk arra, hogy Jézus egyik példabeszédének szavait (Lk 14,23) félreértve, a »compelle intrare« (»kényszeríts bem mindenkit«) elvére hivatkozva, így jártak el. A kilátásba helyezett büntetés végül arra tanít minket, hogy nem mond ellent Krisztus jóságának, ha a közösség érdekében a nyugtalanságot szító személyt vagy tévtanítót elszámoltatjuk, bizonyos körülmények között meg is büntetjük. Az azonban kérdéses, hogy ennek feltétlenül együtt kell-e járnia az egyház szentségi közösségébôl történô kizárással is, mint ahogy régebben ez szokás volt. Az egyház megváltozott helyzete és elmélyültebb pszichológiai ismereteink -- amelyek különbséget tesznek objektív és szubjektív téves magatartásformák között -- éppen ellenkezô irányba mutatnak. Ismét védelmezi apostoli méltóságát (10,7-11) Pál még egyszer megemlíti az ellene felhozott vádakat, és tekintélyének szónoki formában megfogalmazott védelmét összekapcsolja személyes fellépésének erejével. 7. vers: Az apostol újra közvetlenül szólítja meg a korintusiakat, és azt kéri tôlük, hogy gondolják át a világosan felismerhetô tényeket. (A következô fordítás is lehetséges: »Ti csak a külsôleg láthatót nézitek.«) A közösség közelebbrôl meg nem nevezett szóvivôje (talán a 2,5-11-ben és a 7,12-ben említett nyugtalanságot keltô személy) arra szólította föl az apostolt, ne vonja kétségbe nála azt a szoros Krisztushoz tartozást, amellyel dicsekszik. Valószínűleg a »Krisztushoz tartozás mértéke« volt az ellenfelek egyik érve (vö. 11,23), amelyre tekintélyüket alapozták karizmatikus adományaik és a »fôapostolokhoz« fűzödô kapcsolataik (vö. 11,5; 12,11) mellett. (Nincs szó itt az ún. Krisztus-párthoz való tartozásról, vö. 1 Kor 1,12.) 8. vers: Pál a damaszkuszi úton történtek miatt -- ahol apostoli meghívását és teljhatalmát kapta (vö. Gal 1,1.11.15)) -- joggal dicsekedhetne azzal, hogy közel áll Krisztushoz. Tehetné ezt anélkül, hogy szégyenben maradna (nem érnék ôt hazugságon). Az ilyen dicsekvést mégis elkerüli, mert jól ismeri a hatalom kegyelmi jellegét. Azt azonban hozzáteszi, részben a »gyenge« fellépés vádjára (vö. 10,2.10), részben pedig az ellenfelek közösségromboló tevékenységére válaszolva, hogy apostoli hatalmát a közösség építésére és nem lebontására kapta. 9. vers: Mivel pedig itt a közösség épülésérôl van szó, egy nem egészen világos mellékmondatban visszautasítja azt a vádat, amit késôbb (10.v.) még közelebbrôl is meghatároz. Nem akarja ugyanis éles hangú levelekkel megfélemlíteni a közösséget, mintha nem rendelkezne valódi tekintéllyel. 10. vers: Ahogyan az elsô versekben (1.2.v.) már utalt rá, ellenfelei különbséget fedeznek fel a távolból írott levelek és a személyes fellépés hangneme között. Nem egészen egyértelmű, vajon az apostol mely leveleit bírálják (az »elsô elveszett levelet« [vö. 1 Kor 5,9], az 1. Korintusi levelet, vagy a »könnyek levelét«?) Személyes fellépésekor feltehetôen egyszerű nyelvezete, kevésbé megnyerô külseje (vö. Pál és Tekla cselekedetei 3) és második látogatásának sikertelensége szolgáltathatnak alapot bírálóinak. 11. vers: Ezután ismét a szóvivôhöz fordul, akit a 7. versben közvetett módon már megszólítött. Jól teszik a korintusiak, ha a neki mondott szavakat megfontolják. Ahogy leveleinek szavai a neki juttatott hatalomról tanúskodnak Krisztushoz való közelsége alapján, úgy fogják azt majd látogatásakor tetteiben megtapasztalni, amikor számonkér, sôt, esetleg büntet is (6.v.). Az apostol szavai szerint különbözô módon tartozunk Krisztushoz: egyrészt a keresztség, másrészt a különleges karizmatikus adományok által, amelyek közé az apostol meghívása is tartozik. A Szentírás szerint fennáll annak a veszélye, hogy egyesek különleges adományaikra hivatkozva mások fölé helyezik magukat, és így sérül az egymás mellett élés összhangja az egyházban. Ezért mindenkit arra szólít fel, hogy tartson önvizsgálatot, és ismerje el az adományok korlátait. Amikor Pál apostol azt hangsúlyozza, hogy apostoli hatalmát a közösség épülésére és nem lerombolására kapta, ennek üzenete van a ma egyháza számára is. Az egyház történelme arra tanít minket, hogy a mértéken felüli büntetés (kiközösítés, egyházi átok) sok bajnak forrása volt. Az egyházi tekintéllyel rendelkezô személyek, így Pál is, büntetô jogukról alapvetôen nem mondhatnak le. Pál szavain keresztül azonban Isten arra is figyelmeztet, hogy hatalmukat csak különösen indokolt esetben gyakorolják, és kerüljék a visszaélésnek még a látszatát is. Mindenkinek számítania kell arra, aki Krisztus szolgálatában áll, hogy szavait és tetteit félreértik. A félreértéseket nem szabad egyszerűen elviselni. A vezetôknek nemcsak jogukban áll, de kötelességük is, hogy fellépjenek ellenük és tekintélyüket érvényre juttassák. Az apostoli öntudat mércéje (10,12-18) Pál ironikusan visszautal ellenfelei téves magatartására, akik önmaguk ajánlói. Velük szemben mérceként munkájának eredményeire hivatkozik, amit Korintusban missziós tevékenysége során elért. A Szentírás szavával utasítja vissza ellenfelei alaptalan öndicséretét. Érdemes felfigyelni a szakaszt át- meg átszövô polémiára, amely nem mindig egyértelmű, és gyakran hiányos mondatokban jut kifejezésre. Pál az Ôönajánlás', Ômérték', Ômérce' és Ôdicsekvés' szavak használatával ellenfeleinek gyönge pontjait tapintja ki, hogy jobb belátásra bírja ôket. 12. vers: Az ellenfelek mértéken túli dícsekvésével és túlzott önajánlásával kapcsolatban Pál apostol szójátékkal fejezi ki, hogy neki nincs ahhoz bátorsága, hogy hozzájuk merje »számítani vagy hasonlítani« önmagát. Ez a gúnyolódó hangú önmegadás megalapozott öntudatáról árulkodik. Ezért folytatja rögtön azzal, hogy ellenfelei oktalan módon cselekszenek, amikor saját magukat teszik meg mérceként önmaguk és mások megítélésében (vö. 14-16. versek). 13. vers: Ezzel szemben ô nem dicsekszik »mértéktelenül«, mint ellenfelei, hanem a »mérôvesszônek azt a mértékét« használja, amit Istentôl kapott, és amely szerint Korintusba ment. Pál itt valószínűleg a missziós területeknek az apostoli zsinat szerint történt felosztására céloz (vö. Gal 2,9): ennek értelmében jött ô a pogányok közé. 14. vers: Az apostol nyugodtan állíthatja ellenfeleivel szemben, akik betolakodtak a korintusi misszióba, hogy ô jogosan jött Korintusba, nem lépte túl a megengedett mértéket (szó szerint: »nem léptünk át a határon«). Ezért hivatkozhat most arra, hogy valóban az evangéliumot ment hirdetni oda, ezért alapította az ottani közösséget is (vö. 1,19; 1 Kor 3,6; 4,15; Csel 18,1-18). Ezért mondhatja azt is, hogy korintusi ténykedése megfelel az Isten által rászabott feladatnak. 15k vers: Pál igyekszik rávilágítani a vita fontos kitételeire, miközben más szavakkal megismétli azt, amit az imént mondott, és egy új gondolattal ki is egészíti azt: ô nem »mértéktelenül«, mások munkájával dicsekszik, mint ellenfelei. Joggal remélheti, hogy ha a hit a korintusiaknál gyökeret eresztett, akkor »mértéken felül naggyá lehet« (szó szerint), vagyis Korintuson keresztül az evangélium más vidékekre is eljuthat. Természetesen missziós területének kiterjesztése közben -- ellenfeleivel ellentétben -- nem akar »idegen mértékkel« dicsekedni, vagyis olyan területekkel, amelyeket mások már megtérítettek (mások számára elôirányzott területek, vö. Róm 15,20-24). 17. vers: A görög szövegben a 16.v. végén álló ige, a »dicsekedni« ebben a versben kulcsszóvá válik. A Jer 9,22k (vö. 1 Kor 1,31) lerövidített idézésével a Szentírásból igazolja a túlzó dicsekvés helytelenségét. 18. vers: A Biblia szavát magyarázva félreérthetetlenül célzást tesz ellenfelei önajánlására, és olyan következtetést von le abból, amely nem csak e konkrét vitára érvényes. Valójában nem az a »hiteles és kipróbált«, aki önmagát ajánlja (és így kísérel meg tekintélyt szerezni magának), hanem az, aki Isten segítségével bizonyul hatalmasnak. Pál számára Isten ajánlása itt sem külsô hatalmi jelekben mérhetô le -- ellenfelei hiányolják is nála -- hanem a közösségben, amely »Krisztus levele« (3,1-3). Az apostol éles, gúnyolódó, olykor keserű szavai ma is az emberi önajánlás veszélyére hívják fel a figyelmet mind az egyházban, mind a magánéletben. Az apostol ellenfeleihez hasonlóan mi is hajlunk arra, hogy magunkat saját mércénk szerint ítéljük meg. Ez alapján helyezzük magunkat mások fölé, hogy parancsoljunk nekik, vagy nyugodtan bíráljuk ôket. Pál példáján okulva a nekünk adott »mérték« (a kapott feladatok és azok határai) szerint kell látnunk magunkat. Életünk állandó vizsgálata és a tevékenységünk gyümölcseire való szüntelen odafigyelés megnyitja szemeinket. Az egészséges önirónia segítségünkre lehet, mert megtanuljuk úgy látni magunkat, ahogyan az Úr lát minket. A lerövidített jeremiási idézet és magyarázata óv minket attól, hogy egyéni teljesítményeinkkel vagy erényeinkkel dicsekedjünk. A történelemben, a vallás- és egyháztörténetben számos példa található erre: nem csupán pompás kastélyok és emlékművek -- de minden olyan próbálkozás, ami az embert a művei által akarja Isten elôtt igazolni -- ma is élô kísértés minden »vallásos« ember számára. Az öndicséret veszélye különösen azokat fenyegeti, akik bölcseségükkel és ismereteikkel dicsekszenek, akik önmegváltásuk és önmegvalósításuk útját ezekben vélik felfedezni. Pál ellenfeleihez hasonlóan azokat is megkörnyékezi ez a kísértés, akik lelki adományaikkal (karizmáikkal) dicsekszenek. Sokszor úgy érzik, karizmáik következtében mások fölött állnak. Mivel úgy gondolják, megállhatnak Isten színe elôtt, ezért mások számára is utat mutathatnak. ======================================================================== Utalás Pál egyenrangúságára (11,1-15) Pál kéri, fogadják el Ôoktalanságát', s ezzel védekezésének új szakaszát nyitja meg. Kényszerítve érzi magát arra, hogy a korintusiak érdekében kifejtett buzgó fáradozását balgának tetszô módon helyes fénybe állítsa (1-6. versek). Szeretné leleplezni ellenfelei rosszindulatát, akik negatívan értékelik azt, hogy ingyen hirdeti a korintusiak között Isten evangéliumát (7-15.v.). A szakasz, mint »elsô önigazolás«, elôkészíti a »balga beszédet« (Egyes magyarázók éppen bevezetô jellege miatt már ezt a részt is a »balga beszédhez« számítják.) Pál buzgósága, odaadó fáradozása (11,1-6) Pál azt kéri, viseljék el »önigazolását«. Elsô indokként buzgóságát hozza föl, amelyet Krisztus jegyeseként rábizott korintusi közösségért tanúsít. 1. vers: Pál bevezetô szavaiban azt kéri a korintusiaktól, viseljék el hogy egy »kissé balga«. Azt érti ez alatt, hogy tetteivel dicsekszik (10,13-16), s ezt folytatni is fogja (különösen 11,16-12,10-ben). Nagyon jól tudja, hogy az ô egész tevékenysége Isten ajándéka, és nem saját, dícséretet érdemlô teljesítménye. Miközben beleegyezésüket várja, szeretné megnyerni magának hallgatóságát (captatio benevolentiae formájában). 2. vers: A korintusi közösség iránti buzgóságát »Isten buzgóságának« nevezi és összehasonlítja JHWH Izrael iránti féltékenységével (Iz 9,6; vö. Kiv 20,5; 34,14). A vôfély ill. leánykérô képével magyarázza saját szerepét, akinek az a faladata, hogy a menyasszonyt érintetlenül vezesse a vôlegény elé (vö. Ter 24; az ara érintetlenségének nagyraértékelését ld. Sír 42,10; MTörv 22,13-21). Így jegyezte el az apostol a közösséget egy férfivel (Krisztussal), és most az a feladata, hogy »tiszta szűzként« adja át neki a képletesen esküvônek mondott parúziakor (vö. 1 Tessz 5,23; 5,27). A kép páli értelmezése megfelel a JHWH és Izrael közötti jegyesség elképzelésének (Óz 1-3; Iz 54,5; 62,5; stb.; zsidó magyarázat szerint ez a témája az Énekek énekének is). Jézus a vôlegény (Mk 2,19; vö. Jn 3,29) a menyegzôrôl szóló példabeszédekben (Mt 22,1-14; 25,1-13; vö. Jel 19,7). 3. vers: Pál gondoskodását Krisztus jegyesének (a korintusi közösségnek) megôrzésérôl a bűnbeesés történetének (Ter 3) zsidó magyarázatával indokolja meg: az ördöggel azonosított kígyó fondorlattal szedte rá Évát (vö. 1 Tim 2,14), ugyanígy most a közösség van kitéve a kísértésnek, hogy vége legyen Krisztushoz való tiszta és ôszinte ragaszkodásának. Pál a zavarkeltôkben kétségen kívül azokra az ellenfelekre gondol, akiket késôbb majd a »sátán szolgáinak« is nevez (15.v.). 4. vers: Szenvedélyes magatartása indoklásaként és második bizonyításként az apostol arra emlékezteti a korintusiakat, hogy azt is »elviselnék« (szó szerint), ha valaki kívülrôl jönne és »más Jézust hirdetne«, »más lelket« kapnának, sôt »más evagéliumot« fogadnának be. Pál szerint a korintusi közösségbe betolakodott ellenfelek (vö. 10,12- 13) nem ugyanazt a Jézus hirdetik, mint ô. Ôk ugyanis Jézus megváltását nem tartják egyetlen útnak a megigazuláshoz (ahogy a Galata levélben említett júdaisták sem; Gal 1,6-9), a megfeszített Krisztusról szóló tanítást emberi bölcselkedésekkel higítják fel (ahogy az 1 Kor enthuziasztái) vagy más módon térnek el az igaz tanítástól. Éppen ezért a beszédeik nyomán támadó lelkesedés sem a Szentlélek műve, és az általuk hirdetett evangélium is teljesen más. 5. vers: Anélkül, hogy a tévtanítók tevékenységét és sikerét közelebbrôl körülírná, Pál megemlíti szenvedélyes elkötelezettségének harmadik indítékát is: semmivel sem érzi magát ellenfeleinél kisebbnek. Polémikusan csak »fô-fô apostoloknak« nevezi ôket (vö. még 12,11) felfuvalkodott és rátarti viselkedésük miatt (mert keresik a különleges adományokat, »kifinomult« a beszédmodoruk, szinte állandóan az apostolfejedelmekkel való kapcsolataikra hivatkoznak). A »fô-fô apostolok« említésével tehát nem a jeruzsálemi apostolfejedelmekre gondol, mint azt korábban gyakran vélték. 6. vers: A betolakodóknál megcsodált, általa azonban kevésbé értékesnek tartott beszédművészettel és bölcselkedéssel kapcsolatban bevallja, hogy ô csak »laikus« a »beszédben« (vö. 10,10; 1 Kor 2). A tudásban azonban nem, már ami az evangélium teljes ismeretéhez szükséges, és a fáradozásban sem, amellyel az örömhírt minden korintusinak (és nemcsak a beavatottaknak) hirdeti. Az öndicséret balgaságként való értékelése nem akadályozza Pált abban, hogy a ráerôszakolt védekezésben érvényt szerezzen kifogástalan és a valóságban véka alá nem rejtett magatartásának. Minden mai olvasót visszatart az öndicséret hiúságától. Az apostol példája mégis arra tanít minket, hogy olykor-olykor szükség lehet a balga öndicséretre is, fôleg az elégedetlenkedôkkel szemben, akik az egyház történetében mindig csak az árnyoldalakat emlegetik, és az egyházban mindig csak a hibát keresik. Amikor az apostol a közösséget menyassszonyhoz hasonlítja, aki már teljesen Krisztusé, és akit majd a parúziában tiszta szűzként adnak át az Úrnak, akkor a legmélyebb lényegére világít rá. A közösség nemcsak az azonos nézetű emberek csoportja, hanem a tagok Krisztusból való részesedése miatt annak »teste« is (vö. 1 Kor 12,12; Róm 12,4), az élô Isten Lelkével írt »levél« (3,3). Az egyes egyházközösségek és a nagyegyház Krisztussal való bensôséges viszonya arra ösztönöz Pállal együtt minket is, hogy az egyházat mint Krisztus jegyesét szeressük (vö. Ef 5,25-32), elkendôzhetetlen hibái ellenére is. Az Ószövetségbôl átvett kép arra is figyelmeztet minket, hogy minden közösség Krisztus menyasszonyaként sokféle kísértésnek van kitéve. Mindannyiunknak közös feladata, hogy állandóan tisztítsuk és szépítsük azt (Ef 5,27), védjük meg a kísértésben való eleséstôl anélkül, hogy megfeledkeznénk az összegyháznak adott ígéretrôl: »az alvilág kapui sem vesznek rajta erôt« (Mt 16,18). Az apostol és végül minden keresztény egyházáért vállalt odaadásának példaképe Mózes, a próféták (különösen Illés) és Jézus odaadása (vö. Jn 2,17). Pál apostol kiállása a közösség java mellett a »fô-fô apostolokkal« szemben arra tanít minket, hogy mindannyiunk kötelessége fellépni azokkal az emberekkel szemben, akik a jó látszatát keltve, önmagukról azt állítva, hogy mint »apostolok« Jézusról a teljes igazságot hirdetik, valójában »más evangéliumot« tanítanak. Az egyház történelme számos példát ismer az ilyen kísértésekre. Ezek a történelmi példák is mutatják, hogy az egyháznak nem sikerült mindig elég okosan kezelni ezeket. A páli tanítás szellemével ellentétes lenne, ha ma egyszerűen szó nélkül hagynánk minden ilyen téves kezdeményezést, de ebbôl nem következik szükségszerűen az, hogy kemény eszközökkel kellene elnyomnunk, vagy üldöznünk azokat. Az igazságtól való eltérés mögött gyakran félreértés vagy félrevezetés húzódik meg. A fizetségrôl való lemondásának helyes megítélése (11,7-15) Az ellenfelek a tekintély hiányát látják abban, hogy Pál nem fogad el ellenszolgáltatást tanításáért, mint ahogy az akkoriban szokás volt (vö. 1 Kor 9,6k). Pál nem élt minden elôjoggal, ami az apostolok számára jogos lett volna. Az ôt ért támadásokban ez nyilvánvalóan nagy szerepet játszott. Amikor védelmezi magatartását (vö. 11,20; 12,14-18; 1 Kor 9 is), egyúttal leleplezi támadóit is. 7. vers: Pál meg akarja nyerni magának a korintusiakat, ezért irónikus hangnemben kérdést tesz fel, hogy állásfoglalásra kényszerítse ôket: vajon »bűnt« (szó szerint) követett el akkor, amikor a közösség megalapítása óta ingyen hirdette körükben az evangéliumot? Fizetség helyett inkább maga végez kétkezi munkát, ami a görögöknél lealacsonyító dolog volt (vö. 1 Tessz 2,9k; Csel 18,3). Pál szerint ô »megalázta« magát, hogy a korintusiakat »felmagasztalja«, vagyis hitüket megerôsítse. (Az itt használt szójáték: »megalázta« / »felmagasztalják« megfelel a Fil 2,6-11 sémájának; vö. 2 Kor 8,9). 8. vers: Miért mond le az apostol a támogatásról? Pál válaszában egy megszálló hadsereg életébôl vesz át kifejezéseket, mintegy polémikusan visszautasítva az ôt ért igazságtalan vádakat. Más egyházakat (pl. Fillipit, vö. 9.v.) »fosztott ki«, hogy tôlük »zsold«-ot szerezzen korintusi szolgálatához. 9. vers: Nem volt terhére a korintusiak között senkinek, bár szükséget (szó szerint: »hiányt«) szenvedett. Filippi keresztényei segítettek neki »hiányában« (Fil 4,14k). Noha Pál nem magyarázza meg, miért csak a Filippiben élô testvérektôl fogadott el támogatást, és a korintusiaktól miért nem, arról azonban biztosítja ôket, hogy a jövôben sem lesz ez másként. Valószínűleg már alapító látogatásakor lemondott errôl Korintusban (vö. az 1 Kor 9,15-18 motívumaival), mivel úgy látszik, Achája (10.v.) városaiban a fizetség elfogadása félreértésekre és gyanúsításokra adhatott volna okot. (Pál késôbb is csak vendégszeretetet fogadott el Korintusban: Róm 16,23.) 10. vers: Eskü formájában (vö. Róm 9,1) bizonygatja, hogy lemondása »dicsôségét« Achája területén sem veheti el tôle senki -- még ellenfelei unszolására sem. 11. vers: Mivel olvasóiban az eskü alatt tett kijelentés felveti a Ômiért' kérdését, költôi kérdést tesz fel a Korintusban többször átgondolt válasz elé: azért tenném ezt, mert nem szeretlek benneteket, mert más egyházakat elônyben részesítenék? »Isten a tudója« (vö. 12,2; Jn 21,15) -- mondja, és magát az Istent hívja tanúnak, hogy igazolja irántuk érzett szeretetét, amit majd a 12,15-ben egyenesen ki is mond. 12. vers: Pál eldöntötte, miért nem fogadja el a korintusiak támogatását sem most, sem a jövôben: nem akarja, hogy ellenfelei rá hivatkozzanak, amikor más vándorprédikátorokhoz hasonlóan szívesen veszik, ha ünneplik ôket. Tehát pusztán lelkipásztori okok miatt mond le a fizetségrôl. Egyúttal leleplezi ellenfeleit is, hiszen azok sokfelé elhintett gyanúsításai mögött nem húzódik meg más, mint merô becsvágy. Azt kívánják tôle, hogy alkalmazkodjék hozzájuk, hogy az apostolsággal járó elônyöket könnyebben élvezhessék. 13. vers: Pál tovább megy ellenfeleinek leleplezésében: kemény szavakkal illeti ôket (ez az ókori polémiában nem volt ritka): »álapostolok«-nak (vö. »álpróféták« Jer 33,8 LXX; Mt 7,15 t.k.), »hamis testvérek«-nek (11,26; Gal 2,4), »hazug munkások«-nak nevezi ôket (vö. a Fil 3,2-ben a júdaista ellenfelek »kontár munkások«). Az »akik csak látszatát keltik annak, hogy Krisztus apostolai« jellemzéssel olyan embereknek bélyegzi ôket, akik ugyan azt szeretnék elhitetni másokkal, hogy Krisztus követei, mégsem azok. 14. vers: Pál nem csodálkozik ellenlábasai megtévesztô viselkedésén. A zsidó hagyománnyal világítja meg szerepüket, ahol a sátán (vö. 2,11) a világosság angyalának tetteti magát, hogy a Paradicsomból kiűzött Évát még egyszer bűnre csábítsa (MózJel 17; ÁdÉl 9-10). 15. vers: Aki végiggondolja ezt, azt is megérti, hogy a »sátán szolgái« miért akarnak az »igazság szolgáinak« látszani. Az apostol kemény kijelentését nem szabad úgy érteni, mintha a sátán alárendeltjei keresztény missziónáriusok alakjában jelennének meg. Pál csupán azt akarja ezzel mondani, hogy tevékenységük mögött végsô soron a sátán húzódik meg (hasonló értelemben mondja Jézus is Simonnak: »Távozz tôlem, sátán!« Mk 8,33). Pál befejezi ellenfelei leleplezését, és utalást tesz az ôket fenyegetô íteletre (vö. 5,10). Pál apostol lemond az apostoli munkájáért jogosan járó fizetségrôl, mert szeretné elkerülni a rágalmakat. Anélkül, hogy követnünk kellene példáját, érdemes elgondolkoznunk azon, milyen elôvigyázatosan kell ügyelni az evangélium hirdetôjének, nehogy alkalmat adjon másoknak a gyanakvásra. Ajánlatos lenne ma is inkább alacsonyabb szolgálatot elfogadni, mintsem a magasabb bér elfogadásával megütközést kelteni. Sok keresztény kritikája ezen a téren erôs érzékenységet mutat. Amikor az apostol ellenfeleinek gyanúsításait érvényesülési vágyukra vezeti vissza, és önmaguk megjátszásával vádolja ôket, sôt tevékenységüket a sátán működésével hozza kapcsolatba, akkor ezt nekünk, huszadik századi embereknek nem szabad ezt kritika nélkül átvennünk. A pszichológia arra tanít minket, hogy nem minden látszólag gonosz tett elvetemült is egyben. Néha az is elôfordul, hogy valaki valamit szubjetíve jónak gondol, ami valójában (objektíve) téves, hamis, ártalmas. Tudjuk azt is, hogy hajlamosak vagyunk saját gyengeségeinket (agressziónkat) másokra kivetíteni, sôt »démonizálni« azokat. Pál szavait nem szabad ellenfeleirôl alkotott végérvényes ítéletként elfogadni. Jól mutatja az ellenfelek szelídebb megítélése a Fil 1,17-ben; míg itt erôsebben befolyásolja szavait a konkrét vitás helyzet. Isten szavaként ez az emberi szó arra figyelmeztet minket: mindannyiunkat fenyeget a veszély, hogy az egyházi igehirdetésben magunkat keressük. Így válhatunk »álapostolokká«, »álnok munkásokká« és »Krisztus állítólagos követeivé«. Az apostol kemény szavai intenek minket, ne hallgassuk »agyon« a visszás helyzeteket, hanem bátran merjük feltárni azokat, hogy így a még nagyobb kárt elkerüljük. Az apostol és Jézus által is használt beszédmód, amely az evangélium ellenségeit a »sátán szolgái«-nak állítja be, ma különösen gondos és pontos fordítást kíván. Az a meggyôzôdés jut kifejezésre bennük, hogy számolnunk kell életünkben egy olyan hatalommal is, amely meghaladja erôinket. Elôdeink errôl megszemélyesítve beszéltek. Ma naivság lenne kritika nélkül elfogadnunk az egykori elképzeléseket, ám nem vonhatjuk kétségbe azt sem, hogy az egykori elképzelések mögött valóban létezik valami (vö. 27. o.) A sátán megjelenése a világosság angyalának képében ôsi beszédmód, amely arra tanít minket, hogy az embereket a jó látszatában félre lehet vezetni gonosz tettekkel. Ôsi egyházi gyakorlat követeli meg tôlünk, hogy ne kövessük kritika nélkül a jónak látszó kezdeményezéseket (legyen az prédikáció, könyv, tanács vagy belsô késztetés), hanem vizsgáljuk meg azokat, és éljünk a megkülönböztetés művészetével. ======================================================================== Öndicséret »balga beszéd« formájában (11,16-12,13) Az apostol ebben a szakaszban, mint ahogyan a 11,1-ben jelezte, a balga ember álarcát ölti magára -- ezért a levélnek ezt a részét »balga beszéd«-nek is szoktuk hívni. Íly módon akarja az apostol saját erényeit a korintusiak szeme elé tárni. Pál mintha leereszkedne ellenlábasai szintjére, hogy szónoki fordulatokban azok fegyvereivel vágjon vissza, és a korintusiakat ismét megnyerje evangéliumának. A 10- 13. fejezetek egészében ez az a szakasz, amely Pál apostol védekezésének csúcspontját jelenti, és ezért különösen is jelentôs. A bevezetés után (11,16-21) az apostol fáradozásaival és szenvedéseivel »dicsekszik« (11,22-33), majd egyéni eksztatikus élményeire hivatkozik (12,1-6). Befejezésül tehetetlenségét az Úr szavainak fényében értelmezi (12,7-10). Bevezetés (11,16-21) A »balga beszéd« kezdetén Pál kéri az olvasókat, hogy helyesen értsék balga öndicséretét. Azért fejezi ki így magát -- jegyzi meg irónikusan --, mert a korintusiak kedvelik a balgaságot az ô ellenfeleiben. 16. vers: A 11,1-re visszautalva Pál arra kéri a korintusiakat, hogy ne tartsák ôt valóban balgának, még akkor se, ha a következôkben úgy is viselkedik. (Ez nem mond ellent az 1. versnek, hiszen az apostol ott azt kívánja, viseljék el, mint »balgát«, miközben mindenki jól tudja, hogy csak annak adja ki magát.) 17. vers: Pál tisztában van vele és be is vallja: a most következô öndicséret »nem az Úr szerint« való, nem felel meg az Úrral való életközösségnek (vö. 10,17). Aki önmagával dicsekszik, megfeledkezik arról, hogy kegyelem minden (vö. 4,7; 1 Kor 15,9). 18. vers: Pál mégis ezt választja, és ezzel »sokak« cselekvésmódját követi (nem csak ellenfeleire gondol!), azokét, akik »test szerint«, földi és mulandó erényeik szerint (vö. 22.v.) és »nem az Úr szerint« (vö. 17.v.) dicsekszenek. Az apostol tehát ellenfelei szintjére ereszkedik le. 19. vers: Balga beszédének másik indoka -- nem kis iróniával állapítja meg az apostol --, hogy a korintusiak rokonszenveznek ellenfeleivel. Az egykor értelmes és okos emberek ma szívesen fogadják a »balgákat«, ám azok balgaságáról nem vesznek tudomást. 20. vers: Eltűrik, hogy rabszolgákká tegyék ôket (hogy elnyomják és megfosszák szabad ítélkezésüktôl; vö. 1,24; 1 Pét 5,3), hogy kifosszák ôket (azzal, hogy élôsködnek közöttük; vö. 1 Kor 9,4), hogy foglyul ejtsék (behálózzák ôket), hogy föléjük kerekedjenek és arcul üssék ôket (nem szó szerint érti, mint a Jn 18,22; Csel 23,3, hanem átvitt értelemben: megszégyenítik ôket). Pál a felsorolásban elsôsorban olyan önzô viselkedésformákat sorol fel, amelyeket a hellénista vándorfilozófusok is bíráltak. 21. vers: Irónikusan jegyzi meg a korintusiak magatartásával kapcsolatban, akik eltűrik az ilyen prédikálókat (ellenfeleit): ô túlságosan is »gyenge« az ilyesmihez. Az ellene felhozott szemrehányásra utal (gyengeség, vö. 10,10), amelyre késôbb (a »balga beszéd« csúcspontján) még visszatér. Ellenfelei öndicséretével kapcsolatban -- amire a következôkben részletesebben is kitér -- megjegyzi: »De ha valaki dicsekedni mer -- balgaként mondom -- merek én is!« Elsô olvasásra úgy látszik, hogy nehezen lehet összeegyeztetni Isten szavával az apostol által használt kifejezésformát és iróniát. A Szentírás azonban több példával is szolgál hasonló megnyilatkozásokra (vö. Lk 5,39; 9,32 és különösen a Bábel királyáról szóló gúnydal az Iz 14,4-21-ben). A Szentírás szívesen használja ezt a beszédformát, hogy felrázzon és ébren tartson minket. Mert tény, hogy érvekkel nem lehet indulatok és érzelmek ellen küzdeni (S. Freud). Az érzelmekre ható, az eseményeken kívülhelyezkedô, olykor mosolygásra is késztetô beszéd azonban sokszor segíthet abban, hogy a belsô megrögzöttségket oldani tudjuk, a téves álláspontokra fényt derítsünk, és nyitottabbá tegyünk másokat és magunkat az igazságra. Ezért szabad a »balga beszéd« használatát Isten szavának emberi módon formált alakjának tartanunk, mely mélyebb önismeretre segít bennünket. Az ellenfelekben bírált önzô magatartásformák tükröt tartanak lelkipásztorok és az igehirdetésben résztvevô keresztények elé: milyen gyakran mozgatját a mi cselekedeteinket is »jámbor ürügyek«. Az »öndicséret balgasága« -- kifejezés többször is szerepel a szövegben. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy álljunk ellen az egyházban a becsvágy és a hiúság kísértésének, és néha jókat tudjunk nevetni saját magunk sokszor kendôzetlenül hiú viselkedésén. Az apostol öndicsérete: fáradozásai és szenvedései (11,22-33) Az apostol röviden összehasonlítja önmagával azokat a címeket, amelyekkel ellenelei dicsekszenek (22-23b.v.), majd pedig művészi módon felépített, ismétléseket illetve párhuzamokat szónoki formában elrendezô, ún. adottság-katalógussal (perisztázisok, vö. 62. o. és a 6,4-9) támasztja alá, miért inkább ô »Krisztus szolgája«, és nem mások (23c-29.v.). A szakaszt visszatekintéssel és damaszkuszi megaláztatásának rövid elbeszélésével (30-33.v.) zárja. 22. vers: A 10,12-vel ellentétben Pál most összehasonlítja magát ellenfeleivel. Az elsô három megkülönböztetô cím a származásra vonatkozik (a görög szövegben is kérdôjel van a szavak végén: »Zsidók ôk?...«): héberül beszél (a hellenistákkal ellentétben; vö. Fil 3.5; Csel 6,1), a választott néphez tartozik (vö. 9-11), az Ábrahámnak tett ígéretek örököse (vö. Róm 9,7; 11,1; Jn 8,33). Mivel nincs semmiféle utalás a törvényre, az ellenfelei nyilván nem azok a júdaisták, akik ellen a Galata és a Római levélben harcol, hanem gnosztikus zsidó- keresztények. Pál éppúgy igényt tarthat azokra a címekre, amellyekkel ellenfelei is dicsekszenek. 23. vers: Amikor Pál ellenfelei a »Krisztus szolgái« címet használják, azzal hivalkodnak, hogy mint misszionáriusok Krisztus szolgálatában állnak (a 15. vers szerint tévesen azt állítják magukról, hogy ôk »Krisztus apostolai [= követei]«). A görög diákonosz szó itt még nem a késôbbi egyházi hivatal értelmében szerepel. Az apostolt nemcsak hogy ugyanúgy megilletik a felsorolt címek, mint ellenfeleit, de ô nagyobb joggal tarthat igényt ezekre. Mindezt persze csak »mint balga« merészeli megemlíteni, mert nagyon jól tudja, hogy valójában kegyelmi ajándék minden, nem pedig személyes érdem (vö. 1 Kor 15,9; 4,7). Állításának alátámasztására összesen négy olyan adottságra (perisztázisra) hivatkozik, amely az ô életét sokkal inkább meghatározta, mint ellenfeleiét: a fáradozások (vö. 6,5; 1 Tessz 2,9; 1 Kor 15,9), a börtön (vö. Fil 1,7.13; Filem 1; Csel 16,23-40), az ütlegeléséek (vö. 24.v.), az életveszély (vö. 1,10; 4,10; 1 Kor 15,30k). Pál tehát azzal dicsekszik, hogy jobban kivette részét Krisztus szenvedéseibôl (vö. 1,6; 4,7k), mint amennyire azt ellenfelei elmondhatták magukról. 24k: Az általánosságban említett adottságok után az apostol részletesebben felsorolja saját viszontagságait, amelyek jól megmaradtak emlékezetében. Ötször botozták meg zsidó zsinagógákban (a MTörv 25,3 szerint az »egy híján negyven« [szó szerint] botütés a legnagyobb büntetés volt), (25.v.) háromszor vesszôzte meg római hatóság, bár ilyen büntetést római polgárra nem szabhattak volna ki (vö. Csel 16,22); egyszer megkövezték (Csel 14,19 szerint Lisztrában) és háromszor szenvedett hajótörést (vö. célzás erre a 1,8. versben; a Csel csak a késôbbi római út leírásakor tesz említést errôl a 27,39-44- ben). 26. vers: Majd stilisztikailag emelkedettebb formában sorolja föl az apostol azokat a veszélyeket, amelyekbe missziós útjai során került. Ide nemcsak azok az utak tartoznak, amelyeket a Csel is említ, hanem korábbiak is (vö. Gal 1,21-24). Az egyik legnagyobb veszélyként az »áltestvérek« fenyegetéseit említi, akik közé a júdaistákon kívül (Gal 2,4) a korintusi »álapostolok« (13.v.) is odatartoznak. 27. vers: Munkáját sokszor nélkülözések kísérték a missziós utakon és az idegen városokban. 28. vers: Külön szenvedést jelentenek számára azok a gondok, amelyeket az egyházak gondozása és az egyes személyek érdekében kifejtett lelkipásztori munka hoz magával (1 Tessz 2,15; 1 Kor 9,19-23; Csel 20,18-31). 29. vers: Két szónoki kérdésben hangot is ad annak, hogy mindig együttérzett a gyönge emberrel, és nem nézte részvétlenül a megbotránkoztatásukat (»Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék?«) 30. vers: Az apostol végül -- a félreértést elkerülendô -- a felsorolt adottságokra (perisztázisokra) visszautalva hangsúlyozza, hogy csak egy valamivel dicsekedhet igazán: saját gyöngeségeivel (vö. indoklását a 12,7-10-ben). 31. vers: Más helyekhez hasonlóan (pl. 11,11; Róm 9,1; Gal 1,20) Istent hívja tanúnak, hogy igazat mondott és nem hazudott, nem úgy, mint ellenfelei (13-15.v.). 32. vers: Lazán kapcsolódó kiegészítésként és a következô versek elôkészítéseként az apostol hírt ad életének egyek kisebb epizódjáról, amely sok kortársa szemében megszégyenülésnek számított. Amikor Damaszkuszban volt -- ez a város az olvasók elôtt mint Pál megtérésének és elsô prédikációinak helye volt ismert [vö. Gal 1,17; Csel 9,1k. 19- 25]) --, amely akkoriban római fennhatóság alá tartozott, a nabateus IV. Aretász király (Kr.e. 9-Kr.u. 40) megpróbálta ôt elfogni, ezért katonáival körülvette a várost -- ehhez, mint a rómaiak vazallusának, joga volt. Az ostrom oka -- Pál itt nem ír errôl -- feltehetôen a király jogos félelme volt: attól tartott, hogy a zsidók perlekedése, amit az apostol váltott ki prédikációival, véres megmozdulásba csap át (vö. a Csel 9,23-25 elbeszélése). 33 vers: Pál titkos menekülése egy ablakból lebocsátott kosárban éles ellentétben állt a római katonák körében igen nagy tiszteletnek örvendô harcmodorral, az ellenséges város falon át történô bevételével, amely hôstettért a katonák »falkorona« kitüntetést (corona muralis) kaptak. Pál értékítélete korának nagyratartott címeivel szemben bennünket is önvizsgálatra indít. Hiszen a közéletben, de az egyház életében is sokszor hivatkozunk a származásra, lelki és szellemi tehetségeinkre, a külsô megjelenésre. Pál szavai arra intenek, hogy józanul nézzük ezeket: mit is érnek ezek Isten elôtt (quid hoc ad aeternitatem)? Az apostol indoklása, hogy miért tartja magát inkább »Krisztus szolgájá«-nak, mint amennyire mások azok, hatásos és megszívlelendô ismérv arra vonatkozólag, hogy mi mikor tekinthetjük magunkat annak. Nem kiművelt tudásunk vagy különleges adottságunk, de még nem is az egyházban betöltött helyünk az, amely alapot adhat erre, hanem egyedül annak mértéke, hogy mennyire vesszük ki részünket Krisztus szenvedésébôl (vö. a 4,8; 6,4-9, valamint az 1 Kor 4,10-13; Mk 9,34p). Sajnos, az egyházi címeket és kitüntetéseket gyakran ezzel ellentétesen ítéljük meg. Bepillantásunk az apostol életébe minden keresztényt arra tanít, hogy vizsgálja felül elvárásait, amelyekben munkája és sikerei elismerését kívánja. Végül Pál titkos és szégyenteljes menekülése arra tanít minket, hogy a bátor kitartás és a merész hitvallás mellet a visszavonulásnak és a kitérésnek is lehet helye a keresztény ember életében. Eksztatikus élményekre való hivatkozás (12,1-6) Az apostol nem szívesen fog hozzá, hogy különleges élményeit elbeszélje; igen visszafogottan -- szinte úgy, mint egy idegen személy élményérôl -- beszél róla, s befejezésül meg is indokolja, hogy miért nem szívesen nyilatkozik errôl. 1. vers: Ellenfelei hivalkodnak eksztatikus élményeikkel, ezért az apostol kényszerítve érzi magát, hogy ô is dicsekedjék saját élményeivel. Meggyôzôdése azonban, hogy az ilyen dicsekvés nem szolgálja a közösség épülését (vö. 1 Kor 10,23; 12,7). Kényszeredett helyzetében olyan élményekrôl tesz említést, amelyeket két korántsem egyértelműen használt szóval ír körül: a »látomás« (jelenés) szóval a páli levelekben csak itt találkozhatunk; Lukács viszont az angyal megjelenését mondja látomásnak (a templomban, Lk 1,22, az üres sírban, Lk 24,23), és -- Pállal ellentétben -- az apostol damaszkuszi élményének leírása során használja ezt a megjelölést (Csel 26,19). Pál maga »Kinyilatkoztatás«-nak (a görög apo-kalüpszisz fordításának inkább a »felfedés« [egy elrejtett, letakart dolognak a felfedése] szó felelne meg) nevezi sajátos élményeit Damaszkusz elôtt, ahol Isten Krisztust a »Fiaként« mutatta meg neki (Gal 1,12.16). Ugyanezt a görög szót használja akkor is, amikor égi tanításról (Gal 2,2; vö. 1 Kor 14,6.26), vagy Jézusnak a végidôkre vonatkozó kinyilatkoztatásáról beszél (Róm 2,5; 8,19; 1 Kor 1,7), sôt akkor is, amikor Isten ítéletének már a történelemben felismerhetô megnyilvánulásáról szól (Róm 1,18). Mindettô általánosságban jelöli az apostol különleges élményeit, amelyekben az Úr elrejtett igazságokat mutatott meg neki. Valószínű, hogy Pál valójában ellenfelei szóhasználatát követi itt. 2. vers: Feltűnô, hogy nem mint saját tapasztalatait hozza szóba élményeit. Úgy beszél rólunk, mintha azok máséi, »egy Krisztusban lévô emberéi« lennének. Olyasvalakirôl szól, aki a keresztség vagy más hivatás révén szoros kapcsolatban áll Krisztussal, és akit ô (Pál) jól ismer. Végül azonban kiderül, hogy saját magára gondol. Azért használja ezt a közvetett beszédmódot, hogy elterelje a figyelmet személyérôl, és még a látszatát is kerülje annak, hogy önmagával dicsekszik (vö. 5.k). Az idôpont megjelölése »tizennégy évvel ezelôtt« mutatja, milyen jól megmaradt mindez emlékezetében (vö. Iz 6,1; Ez 1,1). Még korintusi ténykedése elôtt történt (41-42 körül), de jóval azután, hogy a feltámadt Krisztussal találkozott a damaszkuszi úton (Gal 1,16; Csel 9; 22; 26), valamint a Lukácsnál a Csel-ben (16,9k; 18,9; 22,17 [vö. még Csel 27,23]) »látomásként« szereplô élmények után. A idôpont itt adott meghatározása kizárja, hogy ezeket az élményeket a damaszkuszi megtéréssel (35 körül) azonosítsuk. Hogy azzal nem lehet azonos, az következik abból a részletbôl is, hogy elragadtatott »a harmadik égig«. A zsidó apokaliptika kifejezésmódjára jellemzô, hogy az eget több, egymásra illeszkedô boltozatként képzeli el. Ezek közül a harmadik (késôbbi írásokban a »hetedik égbolt«) Isten lakóhelyének számít (vö. szlávHén 8,1; 20,3). Közelebbit errôl nem mond, csak annyit, hogy »testben-e, vagy testen kívül« (szó szerint), bár kiváncsian várnánk. (Bizonyára nem a görög filozófia szetinti test-lélek megkülönböztetésre gondol, mint Platón [Állam, X,614]). A konkrét hely ismeretét átengedi Istennek (vö. 11,11). 3k: Pál még egyszer hangoztatja, hogy ismeri ennek az »ember«-nek az élményét, de a közelebbi körülményeket nem (testben, ... testen kívül). Röviden úgy jellemzi, mint belépést a »paradicsomba«. A Perzsiából származó jövevényszóval (eredeti jelentése: kert) a végidô beteljesedésének helyét jelzi (vö. Lk 23,43; Jel 2,7), az Édenkertnek megfelelôen (Ter 2,8). Pál az elragadtatást nem színezi ki, mint a vallástörténetileg hasonló szövegek (pl. etHén 39,3k), ahol a látomást látó vagy álmodó személy beutazza az égi területeket. (Késôbb az apokrif Pál-apokalipszisek az apostol által adott tömör megfogalmazást kiegészítik és bôven kifejtik.) Paradox formát használva -- valószínűleg ellenlábasainak hasonló élményeit kipellengérezve -- csak azt írja le, hogy »titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania«. Tehát olyan szavakat, amelyeket az ember nem tud kimondani (vö. 1 Kor 2,9, valamint 1 Kor 13,1: »angyalok nyelve«), vagy nem szabad kimondania. Az ilyen élmények lényege tehát nem lehet prédikációk vagy kérkedô beszámolók témája, ellentétben a prófétai és apostoli meghívásokkal, amelyek igehirdetésre szólítanak fel. Ezért az ilyen élmények nem az egyház, hanem a látomásban részesülô épülését szolgálják (vö. a nyelvek adományának értékelésével az 1 Kor 14,2-4- ben). 5. vers: Ebben a visszafogott beszédmódban is (vö. 2.v.) megengedi Pál, hogy aki ilyen kegyelemben részesül, az dicsekedhet is vele, ô mégsem teszi ezt (ellentétben ellenfeleivel). Inkább azzal dicsekszik, hogy Krisztus gyöngeségének részese -- ezt korábban is megtette (11,30), és ezután is ezt tenni (12,9). 6. vers: A félreértések elkerülése érdekében Pál hangsúlyozza, hogy ha ilyen élményekkel dicskedne, akkor sem lenne balga vagy hazug, hiszen valóban áltélte mindezt. Mégis lemond arról, hogy beszéljen róluk, nehogy valaki elôtt ez szerezzen számára tekintélyt. Azt viszont nagyon szeretné, ha annak mértéke szerint értékelnék ôt, amit tôle hallhatnak és láthatnak: hogyan veszi ki részét Krisztus gyöngeségébôl és az általa hirdetett keresztrôl szóló evangéliumból (ha a 7a verset a 6. vershez számítjuk -- ez nyelvtanilag lehetséges --, akkor Pál még egyszer annak a nézetének ad hangot, hogy az ô személyét ne »a kinyilatkozatások nagysága« alapján értékeljék.) Pál szavai mindenek elôtt arra tanítanak minket, hogy a különös vallási élményeket bizonyos fenntartással fogadjuk. Ne ezek alapján alkossunk ítéletet a kegyelemben részesült emberekrôl, és ne ezekból merítsük egyházi igehirdetésünk anyagát. Az egyház történelme és a mai történések is azt mutatják, hogy Pál szavai nem veszítettek idôszerűségükbôl korának szenzációéhes keresztényeihez képest. Pál apostol azon véleménye, miszerint az ilyen és ehhez hasonló »látomások és kinyilatkoztatások« nem szolgálják sem az igehirdetést, sem a közösség épülését, és éppen emiatt kevésbé hasznosak, Isten szavaként még nagyobb figyelmet érdemel. Ezzel nem zártuk ki, hogy létezhetnek olyan helyzetek, amikor egyesek az ilyen »kinyilatkoztatás«-ból az egész egyház számára fontos ösztönzést merítenek. Ez vonatkozik Pálra is (pl. 9.v.; Csel 16,9k; 18,9; 22,17; 27,23), s ez tapasztalható meg a Jelenések könyvébôl és a szentek életébôl is. (Nikolaus von Kues ezzel kapcsolatban arra a következtetésre jut, hogy Pál ilyen misztikus élményben kapta »tudós tudatlanságát« [docta ignorantia] az emberré lett Isten Fiának személyérôl.) Az apostol visszafogottan megfogalmazott szavai arra is rámutatnak, hogy misztikus élmények elôfordulhatnak a keresztények életében (és az egyházon kívül is). Ezeket nem szabad minden esetben képzelôdésnek vagy hazugságnak tartanunk, még akkor sem, ha némely esetben a mélylélektan természetes magyarázattal is tud szolgálni erre. Ahogy a csodák esetében, úgy ezen a téren is aktivizálhatja Isten a természetes erôket. A Szentírás szerint ezeket az élményeket a karizmákhoz soroljuk, de -- hasonló a nyelvek adományához -- nem a legfontosabbak közé. Pál apostol ezen közlései több kérdésben is önmérsékletet ajánlanak számunkra, elsôsorban az ilyen élmények tartalmát és formáját illetôen. Az apostol által használt kifejezésmódok korhoz kötöttek (látomások, kinyilatkoztatások, elragadtatás a harmadik égig vagy a paradicsomba), és így van ez ma is. A »titokzatos szavak, amelyeket embernek nem szabad kimondani« megfogalmazásban fellelhetô irónia arra utal, hogy legyünk elôvigyázatosak a misztikus élményekben közölt »üzenetekkel« és »kinyaltkoztatásokkal«. Különös jelentôsége van annak, hogy Pál szívesebben hallgatna misztikus élményeirôl. Fennáll ugyanis annak a veszélye, hogy hamisan ítéljük meg a kegyelemben részesült embert, és a szenzáció hajhászása is elterelheti a figyelmet az apostol üzenetérôl: a lényeg az, Krisztus szenvedésének és keresztjének részesei legyünk. A tehetetlenség legyôzése az Úr szava által (12,7-10) A »balga beszéd« központi gondolataként Pál megindokolja, hogy miért csak a gyöngeségeivel dicsekedhet. Az Úr válaszára hivatkozik, amelyet imádsága közben kapott. Ezt megvilágítja két következtetéssel, végül pedig ugyanazt saját megfogalmazásában adja vissza. 7. vers: Eltekintve attól, hogy a 7a vers nyelvtanilag a 6. vershez is tartozhat (ld. fent), Pál itt elôször szól különös gyengeségének megtapasztalásáról, amely szembenáll a kapott rendkívüli kegyelemmel. Kettôs jellemzést ad róla: »tövis a testben« és a »sátán angyala, hogy engem arcul üssön«. A »tövis« (ill. tüske, szálka) képi kifejezése a »testben« (azaz az esendô létben) megtapasztalt betegségnek. Kérdéses, hogy mindez kínzó gyötrelemmel jár-e együtt. Ma már nem tartjuk helyesnek a latin fordítás (»stimulus carnis«) által sugallt értelmezést, mely szerint az apostol szenvedése szexuális kísértésekbôl vagy a mások üldözése felett érzett lelkiismeretfurdalásbôl eredt volna. Az is hibás értelmezés, ha a »tövis« vagy a »szálka« kifejezésben az ellenfeleket látjuk (vö. Szám 33,55; Ez 28,24). A »sátán angyalának« említése, aki ököllel csap Pál arcába, megfelel a kor általános elképzelésének, mely a betegségeket a sátán és követei, ill. a démonok tevékenységére vezetik vissza (pl. Mk 1,23; 5,2-5; 9,17k; Lk 13,16; Csel 16,16k; vö. Jób 2,6). Az apostol mindkét kifejezése valamilyen testi gyöngeséget ír körül, amit az évszázadok során szinte minden lehetséges betegséggel azonosítottak -- a legtöbbször szembetegséggel (vö. Gal 4,13-19) vagy epilepsziával. Az sem zárható ki, hogy Pál itt olyan testi szenvedésre gondol, ami visszavezethetô eksztatikus élményeire; ilyesmi jól ismert a misztikusok életébôl. Az apostol számára nem fontos, hogy közelebbrôl, vagy akár pontosabb orvosi kifejezéssel írja le gyöngeségét. A 10.v. szerint ez hozzátartozik szenvedéseihez, amelyeket a 11,24-27-ben felsorol. Tehetetlenségének megtapasztalása neveli ôt: azért lett e szenvedésben része, nehogy »elbízza magát«, nehogy felfuvalkodottá váljon, és az elôzôkben említett »kinyilatkoztatásokkal« dicsekedjen, mint ellenfelei. Aggodalmát megismétli a vers végén is, ezzel is nyomatékot ad annak, mennyire fontos mindez számára (vö. 1,9, 4,7 és 1 Kor 1,27- 29). 8. vers: Az apostolt a sátáni hatalom okozta gyöngeség arra indítja, hogy magát az Urat (Krisztust; vö. 9k.v.) kérje, vessen véget a sátán szolgája működésének. A »háromszor« említése az ima állandó jellegét is kifejezheti (vö. Jézus imája a Getszemáni kertben, Mk 14,31k), de zsidó szokásra is utalhat, miszerint háromszor kell naponta imádkozni (Zsolt 55,16k; Dán 6,11). A Jézushoz mondott imáról ír még Pál az 1 Tessz 3,12k-ben és az 1 Kor 1,2-ben (vö. még »maranatha«, »Jöjj el, Uram [Jézus]!« mint ôskeresztény ima: 1 Kor 16,21; Jel 22,20; Did 16,1) 9. vers: Az apostol nem tud beszámolni az ima közvetlen meghallgatásáról, de az Úrtól kapott válaszról már igen. Az idôpontnál és a körülményeknél (látomásban?) fontosabb számára annak maradandó jelentése, amit a befejezett múlt igeidô használata is mutat: »és ô megmondta nekem« (szó szerint). A kéttagú mondat az egyetlen olyan szöveg, amelyben Pál Jézus szavait idézi és hagyományozza az utókorra. Így joggal tekinthetjük ezt a »balga beszéd« tetôpontjának. (A többi esetben Pál csak hivatkozik az »Úr szavára«: 1 Tessz 4,14k; 1 Kor 7,10; vö. Csel 9,4k; 22,7-10.18-21; 26,14-18; ld. még a Jel 1,20k.17k is). Az elsô tagmondat »elég neked az én kegyelmem« mindjárt tudtára is adja Pálnak, miért nem hallgatta meg Jézus Pál kérését az apostol várakozásának megfelelôen: az Úr kegyelme (adománya, jóakarata) elegendô segítséget és erôt biztosít neki ahhoz, hogy kitartson nehéz helyzetében. A második tagmondat »mert az erô a gyöngeségben teljesedik ki« (szó szerint) az elsôre utal vissza, és azt általánosabb formában megismétli ill. megerôsíti. Az erô tehát a gyöngeség megtapasztalásában nyilvánul meg. (Néhány szövegtanú és fordítás az általános Ôerô' helyett »az én erôm«-et tartalmazza. Ez megfelel a szövegösszefüggésnek: Krisztus ereje, kegyelme Pál gyengeségében lesz hatékonnyá és teljessé. Az Úr válaszából Pál elsôként azt a következtetést vonja le, hogy inkább dicsekszik gyöngeségével, és megköszöni azt, mintsem könyörögjön tovább a szabadulásért. Nincs miért szégyenkeznie gyöngesége miatt, mivel már tudja, tehetelenségének megtapasztalása arra szolgál, hogy Krisztus kegyelme »sátrat verjen nála« (szó szerint; vö. Kiv 25,8k; Ez 37,27; Jn 1,14), magát pedig erôsnek tapasztalhassa meg (vö. Fil 4,13). 10. vers: Az Úr szava alapján jelenti ki Pál, hogy elfogadja jelenlegi életét »a gyöngeségben« »Krisztusért« (a két kifejezés a görögben nem egymás mellett áll, de a »Krisztusért« mégis elsôsorban a gyöngeségre vonatkozik, nem csupán a szorongattatásokra (a Krisztusért elviselt szorongattatások; másképp a 1,5; 4,10-ben). Gyöngeségén keresztül Krisztus is helyet kap életében. Rövid helyzetleíráson (perisztázis) keresztül megvilágítja, mit is jelent ez a gyöngeség; a leírás egyben azt is mutatja, hogy az Úr válasza nem csupán a betegségre vonatkozott. Befejezô, paradox jellegű szavaival -- »amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erôs« -- tulajdonképpen az Úr által adott választ fogalmazza meg saját szavaival, amit ô életszabályként fogadott el a maga számára. E páli megfogalmazás által Isten ma is arra hív minden keresztényt, hogy az emberi tehetetlenség megtapasztalását magasabb nézôpontból szemléljük. A betegség képszerű, ókori nyelven adott megfogalmazása arra int bennünket, hogy felismerjük az orvosi diagnózis határait. Életünket gyakran olyan erôk alakítják, amelyek meghaladják személyes képességeinket, még akkor is, ha ezekrôl igen keveset tudunk. A korábbi, démonra utaló magyarázatokat ma már elégtelennek érezzük, de nem állunk másként modern orvosi ismereteinkkel sem. Mégis Pállal együtt bízhatunk abban, hogy tehetetlenségünk nem értelemetlen. Inkább attól óv meg bennünket, hogy mások fölé helyezzük magunkat bizonyos tehetségünk vagy képességünk miatt (ide tartoznak a modern tudományok sikerei is), és figyelmeztet arra, hogy ismerjük el emberi korlátainkat a delfi templomfelirat szerint: »Ismerd meg önmagad!«, azaz ismerd el, hogy halandó ember vagy, és nem Isten, aki szabadon rendelkezik élet és halál fölött. Pál háromszori kérelme az Úr felé bennünket is bátorít, hogy szükségeinkben merjünk Krisztushoz fordulni. Ura ô minden hatalomnak, amely életünket fenyegeti; tetteivel igazolta magát, és legyôzte a sötétség minden hatalmát Isten uralmának meghirdetésével (vö. Lk 10,18; Mt 12,28p). Az ilyen imádság megfelel Krisztus imájának, amit a Getszemáni kertben mondott: »Uram, ha akarod, vedd el tôlem ezt a kelyhet« (Mk 14,32-41; vö. Zsid 5,6k). A meghallgatást azonban -- Jézushoz hasonlóan -- minden kérônek Istenre kell hagynia (»ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem ahogyan te!, Mk 14,36), és számolni kell azzal is, hogy Isten gyakran nem úgy hallgatja meg kérésünket, ahogyan mi elképzeltük. Pál apostol kérése sem úgy talált meghallgatásra, ahogyan remélte, mégis valódi meghallgatás volt (a Zsid 5,7 szerint Jézus kérése is meghallgatásra talált, bár nem tudta elkerülni a keresztet; vö. Lk 22,43). Az Úr választ ad Pálnak és segíti, hogy nyomasztó terhét az ô erejével gyôzze le, és így lehetôséget ad arra, hogy az apostol nagyobb teret adhasson életében Krisztus erejének, segítve így önmaga és a világ tökéletesedését. Krisztus ereje csak azokon mutatkozhat meg, akik hisznek abban, hogy Krisztus gyöngesége a kereszten hatalomhoz és dicsôséghez vezetett (vö. 13,4; Fil 2,6-11). Mindannyian hivatalosak vagyunk Krisztus követésére a keresztúton, ha nem is egyforma módon. Az Úr válasza Pálnak, mint Isten szava, minket is megérint, és ezáltal a keresztény igehirdetésben a Krisztussal közösen vállalt szenvedés kapja a legnagyobb jelentôséget. Ennek igaz voltát még az a körülmény sem befolyásolja, hogy mai modern szemléletünk miatt nem tudjuk pontosan megmondani, vajon Pál a választ valóban az Úrtól hallotta, vagy pedig - - ami mellett több minden szól -- imában kapta meg felismerésként, amelyet aztán korábbi tapasztalatai és más szentírási megfogalmazások alapján maga fogalmazott meg. Pálnak az Úr szavából levont következtetéseit mint Isten szavát nekünk is magunkévá kell tennünk. Ennek fényében el kell tudni viselni és igent kell mondani életünk fogyatékosságaira (Teilhard de Chardin). Ma is ezen következtetések segítségével lehetséges, hogy Isten ereje bennünk és általunk hatalmasnak mutatkozzék, ahogyan az Ószövetségben Isten sátoráról állították. Ne meneküljünk el a szenvedés elôl, amely a mi életünben is jelen van, sôt, bizonyos értelemben nélkülözhetetlen is. A Szentírás szavai bátorítanak, hogy ne kerüljük ki a keresztet, ha minket is, mint egykor cirenei Simont (Mk 15,21) felkérnek, hogy segítsünk egy ideig vinni azt, vagy (Jézussal) együtt szenvedni (vö. 2 Kor 4,10k; Fil 3,10; 4,13k ill. annak újraértelmezése a Kol 1,24-ben). Az Úr válaszának a szakasz végén található újrafogalmazása, ami Pál számára élettörvény, mindannyiunkat kötelez, melyet mint Istentôl kapott alapelvet szívünkbe kell zárnunk. A »balga beszéd« befejezése (12,11-13) Az antik retorika stílusában Pál lezárja a »balga beszéd«-et, amelyben visszatekintve, a rákényszerített önigazolással indokolja öndicséretét. Ez indította ôt arra, hogy »apostoli küldetésének bizonyítékairól« beszéljen. 11. vers: Pál bevallja, mint ahogy a beszéd írása közben többször is (11,1.6.; 12,6) hangsúlyozta: öndicsérete miatt íme, balga lett, és balgán beszélt. A korintusiak kényszerítették erre, mert nem védték meg ôt a támadásokkal szemben. Pedig Pál nem kisebb, mint ellenfelei, akiket »fô-fô apostolok«-nak nevez (ld. 11,5). Már korábban szólt arról (11,22k), miért merészeli magát melléjük helyezni, miközben sajátmagát -- ellenfelei vádjára célozva -- »semmi«-nek tartja. Ez utóbbi vallomás (1 Kor 3,7; 13,2) azon alapszik, hogy mindent Isten kegyelmének köszönhet (1 Kor 15,10). Lehetséges, hogy szerepet játszik ebben az ôsi szokratészi belátás is, miszerint az ember az istenekhez viszonyítva igazából semmi. Hasonló önértékelésre szólított föl a delfi orákulum (ld. 100. o.). Ennek megfelelôen tudta Szókrátész saját nem-tudását (»tudom, hogy nem tudok semmit«) szembeállítani mások vélt tudásával, mint igazságot. 12. vers: Pál tehát ettôll nem kisebb ellenfeleinél, s ezt a 11,21b- 23 adatain túl »apostoli küldetésének bizonyítékaival« is igazol. Ezekbôl nyilvánvaló, hogy ô Krisztus apostola. Ilyen jelek »valósultak meg« közöttük -- Pál tudatosan kerüli az egyes szám elsô személyt, nehogy valamit is a saját javára írjon. »Nagy türelemben« (szó szerint), vagyis olyan helyzetekben, amelyek megértést és kitartást követeltek, ahogy az a szorongattatások felsorolásában újra és újra elôkerül (pl. 11,23-29). Az ilyen fogalmak, mint a »jelek, csodák és erômegnyilvánulások«, az olvasók elôtt az Ószövetségbôl a kivonulást megelôzô elbeszélésekbôl ismertek (pl. Kiv 7,3; MTörv 7,19; 11,3; 34,11; 134 Zsolt 9; Bölcs 10,16). Ezeket Pál e helyen kívül még a Róm 15,18k-ben használja, de a Cselekedetekben is gyakran elôfordul Isten tetteinek jelölésére, amelyeket Jézus (2,22) vagy az apostolok (2,43; 5,12; 14,3) visznek végbe. Pál különleges jelekre (gyógyulások, ördögűzések, nyelveken szólás, tömeges megtérések) gondol, amelyek csodálatot váltanak ki, beszédeinek isteni eredetét igazolják (így a Róm 15,18k; vö. Gal 3,5). Jelek, amelyek küldetésének hitelét tanúsítják: a MTörv 18,21k szerint ezek alkalmasak az igaz próféta fölismerésére. A Szentírás azt is tanítja, hogy e jelek Jézus csodáihoz hasonlóan sosem voltak egyértelműek, mindig számítani lehetett arra, hogy a hamis próféták hasonló jeleket visznek végbe (Mk 13,22; Jel 13,13). Pál nem szól részletesebben magáról a hatalomról, ami mutatja, hogy nem sok jelentôséget tulajdonít neki. (Az 1 Kor 2,3k szerint »a lélek és az erô bizonysága« nem a csodákban volt megtapasztalható, hanem abban, hogy a korintusiak Pál emberi gyöngesége ellenére is, Isten kegyelme folytán, eljutottak a krisztusi hitre.) Mindezt csupán ellenfelei miatt említi, akik a hellénista vándorprédikátorok mintájára nagy hangsúlyt fektettek erre és szívesen dicsekedtek ilyen jelekkel. (Pál leveleivel ellentétben a Csel viszonylag sokszor tudósít az apostol csodatetteirôl, ld. 14,8-10; 16,16-18; 19,11-12; 20,7-12; 28,1- 6.7-8.9.) 13. vers: Az apostol rövid védekezését felszólítással fejezi be, és azt kéri a korintusiaktól: ítéljék meg maguk és közöljék, miben szenvedtek hátrányt miatta a többi közösséghez képest. Az egyetlen, amit szemére vethetnek, az az -- Pál iróniával jegyzi meg --, hogy lemondott anyagi támogatásukról. És ezzel meg is adja az alaphangot ahhoz, hogy a témát jobban kifejtse a következô fejezetben. Itt csupán enyhe éllel azt kéri tôlük, hogy e »jogtalanságot« nézzék el neki. »Balga beszédével« Pál ma arra tanít minket, hogy lehetnek az egyházban olyan helyzetek, amikor valaki úgy érzi, hogy a rágalmakkal és a hamis állításokkal szemben keményen kell fellépnie. A figyelmeztetést, hogy sohase ítéljünk meg másokat (1 Kor 4,5; vö. Lk 6,37) és ne használjunk másokkal szemben kemény szavakat (Mt 5,22k), sem Jézus, sem Pál nem értelmezte betű szerint követendô törvényként. Az apostol szavai egyrészt saját értékeirôl, másrészt semmiségérôl, mindannyiunkat arra tanítanak, hogy nem mindig helyes magunkat másoknál kevesebbre tartanunk (mint ahogy a Fil 2,4k azt számunkra sugallná). Másrészt meggondolásul adja, hogy önmagunk erejébôl Isten segítsége nélkül csak »semmik« vagyunk. »Mid van, amit nem kaptál?« (1 Kor 4,7). Az a tény, hogy az apostol ritán hivatkozik az általa művelt »jelekre«, arra tanít minket, hogy számoljunk ugyan különleges cselekedetekkel, de ne értékeljük túl azokat, ahogy ez gyakran megesett az újkori hitvédelemben. Ha mai igehirdetésünket az ilyen szokatlan »jelek« -- ellentétben az apostol korával -- kevésbé kísérik, az azzal is magyarázható, hogy ma jobban ismerjük a természet törvényeit, ítéletünk sokkal összetettebb. Pál visszafogottsága e téren Jézuséval együtt azt mondja nekünk -- ez is Isten szava! --, hogy a Krisztusba vetett hit nem a csodákra épül, azoknak mindig is csak szolgáló szerepük volt. A hit Isten kegyelmének eredményeként jön létre, ami az emberi gyöngeségben »a lélek és az erô bizonysága«. ======================================================================== Utasítások a harmadik látogatás elôkészítéséhez (12,14-13,10) Levelének befejezô részét az apostol a már korábban bejelentett (10,2.10), és hamarosan várható látogatásának szenteli. Ennek szellemében még egyszer megemlíti azt, amit »balga beszéde« végén is elmondott, hogy lemond arról, hogy ôt anyagilag támogassák (14-18.v.). Majd figyelmezteti a korintusiakat, hogy jövetelekor ne okozzanak neki csalódást (12,19-21). A záró szavak (13,11-13) elôtt arról ír, milyen jelentôséget tulajdonít harmadik látogatásának (13,1-10). Önzetlenségének ismételt hangoztatása (12,14-18) Mivel az apostol szinte példa nélkül lemondott korintusi tartózkodásának anyagi támogatásáról, ellenfelei körében ez bírálatokra és gyanúsításokra adott alkalmat. Pál ezért még egyszer elôveszi ezt a témát, majd az összegyűjtött pénzek elsikkasztásának vádjára utal vissza. 14. vers: Az »Íme, harmadszor is készen állok, hogy hozzátok menjek« (szó szerint) mondatával az apostol tudtára adja a korintusiaknak, hogy (az alapító látogatás, majd késôbb egy rövid látogatás után) a harmadik útra is elszánta magát (vö. hasonló bejelentés a 13,1-ben). Most sem (vö. 11,7-11) szeretné ottartózkodásával megterhelni ôket a már kifejtett kérés értelmében (12,13). Pál elsôsorban a korintusiakra és nem a pénzükre gondol. Nem akar rajtuk meggazdagodni -- mint ahogy sokszor szemére vettették ezt a vándorprédikátoroknak --, hanem Istenhez szeretné vezetni ôket. Meg is magyarázza, hogy miért. Célzást tesz az általa alapított közösség és közte fennálló különleges kapcsolatra: apja ennek a közösségnek (vö. 1 Kor 4,15). Általuk -- úgymond -- hatalmas örökségre tett szert, ezért nem szabad rajtuk keresztül megggazdagodnia. 15. vers: A gyermekeiért minden pénzt elköltô szülô hasonlata annak bizonyítására készteti az apostolt, hogy -- másokkal ellentétben -- a korintusiakért »szívesen elpazarol (mindent), sôt magát is feláldozza« (szó szerint). Azzal, hogy lemond ottartózkodása költségeinek megtérítésérôl, kifejezi készségét, hogy a szeretetben szolgálatukra legyen (vö. 11,28k; 1 Tessz 2,8), és önmagát egészen értük áldozza föl (vö. Fil 2,17) Krisztus önátadásának példájaként (Mk 10,45). Szónoki kérdésben hívja fel az apostol a korintusiak figyelmét, nem lenne helyes, ha a szeretetének ilyen nagy mértéke csak kisebb viszonzásra találna. 16. vers: Bár a korintusiak és fôleg ellenfelei tudnak arról, hogy Pál nem fogadott el pénzt ottartózkodása költségeire, mégis azzal vádolják: »mivel ravasz vagyok, csellel hálóztalak be titeket« (szó szerint), ahogyan a kígyó szedte rá Évát (11,3; vö. 4,2). Azt vetik szemére, hogy tisztességtelen eszközökkel a korintusiakat saját gazdagodására használta fel. Pál védekezésébôl derül ki, hogy olyan Korintusban terjedô pletykákra céloz, miszerint a gyűjtésekbôl befolyt összeget saját céljaira fordította volna. (vö. 8,9). 17. vers: Szónoki fogással lehetségesnek tartva a »rászedést« azt fontolgatja, vajon melyik (talán épp a gyűjtéssel megbízott?) küldöttének segítségével csapta be és fosztotta ki a közösséget. Vajon ki lehet az? Az apostol Títuszt említi (ld. korábban 2,13; 7,6.13k.; 8,6.16.23). Az apostol nem mondja meg, ki volt az elküldött »testvér« (Títusz melyik kísérôje, vö. 8,18.22). Az érveléséhez Pálnak elsôsorban Títusz fontos, hiszen jó híre van a korintusiak elôtt és minden gyanú felett áll (vö. 7,13-16). Ha nem lehet Títuszt gyanúba keverni, nem lehet Pált sem. Két kérdéssel arra utal Pál, hogy ô ugyanúgy gondolkodik, és ugyanazt a nyomot követi (nevezetesen Jézusét, vö. 1 Pét 2,21), mint Títusz. A konkrét korintusi helyzetre, a Pál elleni gyanusításokra vonatkotó szavaknak, mint Isten szavainak ma is útmutató szerepük van számunkra. Arra indítanak, hogy kapcsolatunkat a ránkbízott testvérekkel az apostol magatartása szerint vizsgáljuk felül. Vajon készen állunk-e, hogy értük Pálhoz hasonlóan mindenünket eladjuk (vö. Jézus magatartását a 8,9- ben; Fil 2,6-8), vagy inkább »rajtuk szeretnénk keresni« anyagi elônyöket, sikert, tiszteletet vagy tekintélyt? Az önvizsgálat különös jelentôséget kap Jézus szavain keresztül a Lk 20,45-47-ben és a Mt 23,6k versekben. Nem csak a késôbbi egyházban, de már a kezdeti induláskor szomorú tapasztalaink vannak e téren (vö. 1 Pét 5,2-3). Ha Pál apostolt ilyesmivel gyanúsították, ne csodálkozzunk, ha minket is hasonló rágalmak érnek. A meghurcoltatás szégyenének elviselését a keresztények sem kerülhetik ki. Jele lehet ez Krisztushoz tartozásunknak (vö. 1 Pét 2,19-21 és ÔA tökéletes boldogság' c. elbeszélés [Assisi Szent Ferenc, Fioretti). Az apostol bölcs elôrelátása (vö. 8,21) arra tanít minket, hogy amennyire tôlünk telik, kerüljünk minden helyzetet, ami gyanúsításokra vagy botrányokra adna alkalmat. Az apostol gondoskodása a közösségrôl látogatására való tekintettel (12,19-21) Látogatása elôkészítéseként ismét visszautal a személyével kapcsolatos vádakra, és hangot ad félelmeinek a közösség viselkedésével kapcsolatosan, hogy ôket megtérésre intse. 19. vers: A fenti gondolatokra hivatkozva tiltakozik a korintusiak felfogása ellen, ti. hogy csak magát akarja megvédeni (vö. 1 Kor 9,3), hogy csak saját személyérôl lenne szó. Anélkül, hogy bôvebben kifejtené, beszédének és írásának tisztességére hivatkozik a 2,17 versre emlékeztetô formában, amely itt eskűhöz hasonlító bizonyításjelleget kap. Úgy beszél, mint aki ismeri Isten elôtti felelôsségét és tudatában van annak, hogy élô közösségben van Krisztussal. Tulajdonképpen ez hatja át az egész levelet, különösen a 10-12 fejezeteket, fôként azonban a most következô szavakat. (19c vers:) Az apostol »szeretteim« megszólítással fordul a korintusiak felé (ld. 7,1), ami egyúttal azt is elárulja, milyen érzéssel viseltetik irányukban (vö. 12,15; 1 Tessz 2,8). Hangsúlyozza, hogy egész beszéde, minden tette és írása értük történik, hogy a közösség -- mint egy ház vagy egy templom -- felépüljön (ld. 10,8; vö. 13,10; 1 Kor 3,9k; Róm 14,19). 20. vers: A korintusiak körében félreértelmezett igyekezetét és gondoskodását félelme is indokolja (itt egyes szám elsô személyben: »félek«), hogy jövetelekor nem találja a közösséget úgy, ahogyan szeretné. Ezért aztán ôt sem olyannak tapasztalják meg, amilyennek elvárnák. A közösség helyzetét 8 tagú bűnkatalógussal írja le. Ez csak szóban és gondolatban elkövethetô vétkeket tartalmaz, amelyek a közösség életében elôfordulhatnak. Itt azonban Pál ellenfeleinek ill. azok követôinek bűneit veszi célba. Ha összehasonlítjuk a más levelekben fellelhetô bűnkatalógusokkal (1 Kor 5,11; Gal 5,19-21; Róm 1,29-21; 13,13), megállapíthatjuk, hogy olyan cselekedettel elkövetett bűnök hiányzanak, mint a gyilkosság, a lopás és a szexuális vétkek. 21. vers: Az apostol fél, hogy ismét megaláztatás éri, amit akkori szemlélettel élve Istenre vezet vissza. Nem megvetésre vagy elutasításra gondol, (amiben második látogatása alkalmával lehetett része), hanem -- mint alább kifejti --, az általa alapított közösség siralmas állapotára. Többszöri intése ellenére sokan, akik korábban szexuális bűnökkel vétkeztek, nem mutatják a megtérés jeleit. Mivel ezek a bűnök Pál szerint elsôsorban a pogányokat jellemzik (vö. Róm 1,19-31; 13,13), a keresztség elôtti bűnökre is gondolhatunk. De mivel ezek elôfordulhattak a keresztény közösségben késôbb is, Pál szükségét érezte, hogy állást foglaljon velük szemben (vö. 1 Kor 5,1-5; 6,12). A megfogalmazás általános jellege miatt nem feltétlenül következik, hogy ilyen bűnök játszottak volna közre a második, rövid ideig tartó látogatás okaként. Ahogyan az apostol, úgy az evangélium mai hirdetôje sem kerülheti el, hogy igyekvését ne értelmezzék félre. Fontos azonban az, hogy az apostol példáját szem elôtt tartva újra és újra az Isten szemszögébôl lássa magát, beszédét és tetteit Isten jelenlétére gondolva vizsgálja felül, ahogyan ezt a rendszeres lelkiismeret-vizsgálat ôsi gyakorlata is ajánlja. A páli szavakon keresztül az Isten arra tanít minket, hogy a felmerülô viták során továbbra is tudatában maradjunk Krisztussal kialakított közösségünknek, és ebbôl ne zárjuk ki azokat se, akik minket gyanúsítanak. Az apostol szavai mint korábban (ld. 59-60. o.), most is arra figyelmeztetnek, hogy mindenkit »szeretett testvérnek« tartsunk, mindenkihez szeretettel közelítsünk, még akkor is, ha magatartása csalódást okozott nekünk. A szeretet az, ami hozzásegítheti a közösséget ahhoz, hogy Isten lelki házaként (vö. 1 Kor 3,9-17; 1 Pét 2,5) épüljön föl, és végül kiteljesedjék (vö. Ef 2,20-22; 4,11-16). Az apostol féltô gondoskodása a közösségrôl visszhangja Jézus Jeruzsálem feletti aggodalmának (vö. Lk 13,34-35; 19,42.44) vagy Istennek szôlôje, azaz népe feletti panaszainak (Iz 5,4.7). A korintusiakhoz hasonlóan Isten minket is, mint egyházát és Fia testének tagjait arra hív, hogy pogány, csak egyéni kívánságaink kielégítését keresô életmódunkból hozzá térjünk meg. A harmadik látogatás ismételt bejelentése és elôkészítése (13,1-10) Pál apostol világossá teszi, hogyan kell értékelni fellépését a korintusiak között, nehogy újabb látogatása csalódást okozzon neki, vagy a korintusiak találják ôt olyannak, amilyennek nem szeretnék. Gyengeségei és hatalma összefoglaló értelmezése után komoly önvizsgálatra szólítja fel a korintusaiakat, nehogy tekintéllyel kelljen föllépnie közöttük. 1. vers: Az apostol számára különös jelentôséggel bír, hogy immár »harmadszor« (ld. 12,14) utazik Korintusba. Látogatását (a MTörv 19,15 rövidített visszaadásával; vö. Mt 18,16) allegórikusan értelmezi, amikor a »három tanú vallomásának meghallgatására« hivatkozik egy-egy vitás ügyben. Ez a mostani, harmadik látogatás lenne a »harmadik tanú meghallgatása«, amelynek feltétlenül megoldást kell hoznia a közötte és a korintusi közösség között kialakult visszás helyzetre. 2. vers: Határozott és kérlelhetetlen hangon jelenti ki, hogy amit azelôtt (elsô látogatásakor?) mondott és mond most is (éppúgy, mint »másodszor«, rövid látogatásakor), azt mondja harmadszorra is azoknak, akik korábban vétkeztek, de azoknak is, akik rokonszenveztek a vétkezôkkel és engedték, hogy félrevezessék ôket. Most nem kímélettel jön, hanem készen áll büntetni is (vö. 10,6.11; 13,10). Feltételezhetô, hogy a közösségbôl való idôleges kizárásukra is gondol (vö. Gal 1,6; 1 Kor 5,3-5.13). 3. vers: Keménységét megindokolandó Pál ismét ellenfeleinek a vádjaira utal, akik gyengének tartják (vö. 10,10), nem látják semmi jelét, hogy általa Krisztus szól hozzájuk, hiányolják a misztikus élményeirôl szóló beszédeket és a feltűnést keltô cselekedeteit, azaz mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket kortársai egy hellenista »istenemberétôl« elvárnak. E vádakra tömör mondattal válaszol: Krisztus az apostol beszédeiben korántsem »gyönge« (nem hagyja ôt cserben), hanem »erôs«. Az apostol érti ezt a már többször használt szembeállítást (vö. 10,2.10), de másképp, mint a korintusiak. Abból a feltevésbôl indul ki (vö. 4.v.). hogy a keresztre feszített Krisztus (vö. 1 Kor 1,23) az apostol beszédeiben nem eksztatikus és feltűnést keltô tettekben mutatkozik »erôs»-nek, hanem azzal az erôvel, ami gyöngeségében lett teljessé (ld. 12,9k; vö. 1 Kor 2,1-4). 4. vers: A »gyönge« és az »erôs« a kereszt hívô megítélésével van összefüggésben. Pál találó paradoxonnal adja vissza, amit aztán magára is vonatkoztat: Krisztust »gyöngeségbôl« (szó szerint) feszítették keresztre. Nem saját gyöngesége miatt, hanem mert nem védekezett és ezért gyöngének találták (a kifejezés valószínűleg csak szónoki szempomtok miatt hangzik így, hogy megfeleljen az »Isten erejébôl« ellentétének). Szebenáll ezzel az a tény, hogy »Isten erejébôl« él, ahogyan a ôsegyház húsvétról szóló tanítása a keresztrefeszített föltámadását egyhangúan megvallotta. Isten által él, akinek hatalma van, hogy a holtat élôvé tegye (vö. 1 Kor 6,4; Róm 4,18-25; 6,4; 10,9; t.k.; elôször a Jn 2,18-22; 10,27k értékeli Jézus föltámadását saját cselekedetként). A »gyönge« és az »erôs« egymás mellett szerepeltetése Pál Krisztusról szóló igehirdetésében tehát megfelel a kereszt és a föltámadás krisztológiai alapelvének. Ezzel párhuzamosan vonja le Pál a következtetést (az eredeti görög szövegben világosan felismerhetô): Mint ahogy Krisztus gyönge, én is gyönge vagyok »benne«, azaz Pál is részesedik a kereszt kiszolgáltatottságából (vö. 4,10; Gal 2,19: »Krisztussal együtt engem is keresztre feszítettek«; Fil 3,10: »a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget, így hozzá hasonulok a halálban is«; ld. 12,9 is). A gyöngeségbôl való részesedése miatt -- bármennyire is ellentmondónak hangzik -- az apostol részesedhet Krisztusnak az Isten erejében kiteljesedett életébôl is: »Isten erejébôl vele fogunk élni nálatok« (szó szerint). A »nálatok« (vagy fordíthatjuk úgy is, hogy »rátok való tekintettel«) kiegészítés értelmezése közel áll ahhoz -- különösen akkor, ha a 3. verset is figyelembe vesszük --, hogy itt Pál a korintusiak között Krisztus erejében, de a jövôben megvalósuló tetteire gondol (vö. 4,12). A versben követett szórend megengedi azt az értelmezést is, miszerint itt az apostol az eljövendô örök életre utal, amelyben Isten ajándékaként azért lesz része mindannyiunknak, mert részesedhettünk Krisztus feltámadásának dicsôségébôl is (vö. 1 Tessz 4,17: »örökké az Úrral leszünk«; Fil 1,23: »szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek«). E kétértelmű megfogalmazás rávilágít arra (egyes ôsi kéziratok ezért is hagyják el az »értetek« szót), mennyire szoros kapcsolat áll fenn Pál reménye és meggyôzôdése között. Reméli, hogy egykor része lesz a föltámadt Krisztus életébôl az örök életben, de meggyôzôdése az is, hogy már most, ebben az életben része van ebbôl a Krisztussal való közössége révén (vö. 2 Kor 5,17; a Deutero-Páli levelekben a hangsúly el is tolódik a feltámadt Krisztus életében való evilági részesedés felé: pl. Kol 2,13; 3,1-3; Ef 2,5-7). 5. vers: A korintusiak követelményével szemben, miszerint Pálnak kellene bizonyítani Krisztushoz tartozását (3.v.), az apostol ôket szólítja fel, tartsanak önvizsgálatot, vajon a hitben élnek-e, azaz a szó eredeti értelmében (»szilárdan lekötve, lehorgonyozva lenni«) még mindig szilárdan állnak-e Krisztusban (vö. 1,24; 1 Kor 16,13) és mint hívôk élnek-e? Szónoki kérdésben és félreismerhetetlen utalással a 3. versre kérdezi tôlük, felismerhetô-e Jézus Krisztus közöttük (vö. 1 Kor 3,16). Az apostol feltételezi, egy-egy közösség élô hite azon mérhetô le, hogy Krisztus jelenlétének köszönhetôen mennyire ismerhetôk fel rajta a Lélek gyümölcsei (vö. Róm 8,9k valamint a közösség mint »Krisztus levele« -- 2 Kor 3,3). Ha ez nem így van, hanem a közösség »nem állja ki a próbát, elvetendô« (szó szerint) -de ezt az apostol nem tételezi fel- akkor Isten elôtt nem állja meg a helyét (vö. 1 Kor 9,27). Megfontolandó, hogy Pál olyan közösségnek ír, amellyel szemben védekeznie kell, mégsem tartja ôket összeségében hitetlennek (vö. szeretetének bizonyítása 11,11; 12,15.19). 6. vers: Az önvizsgálat az általa alapított közösséget arra a felismerésre is elvezeti -- ebben reménykedik Pál --, hogy ô »nem elvetendô«, hiszen neki köszönhetik hitüket Krisztusban, és azt, hogy Kisztus közöttük működik. 7. vers: Pál apostolt a közösség valódi hite érdekli. Jól mutatja ezt Isten felé megfogalmazott kérése is, amelyben a közösség megôrzését kéri, nehogy azok gonoszat műveljenek és mint »elvetendôk« ítélet alá essenek. Az imának egyúttal felszólító jellege van. Az ôt ért támadásokkal és gyanúsításokkal szemben Pál újra hangsúlyozni kényszerül: nem arról van szó, hogy a vitában »kipróbáltnak« tűnjék (a korintusiak hitén keresztül ajánlva: vö. 3,3), hanem azért imádkozik, hogy azok jót tegyenek, még akkor is, ha a kilátásba helyezett büntetés elmaradása miatt ellenfelei szemében »ki nem próbáltnak« számít majd. 8. vers: Önvédekezését az apostol bölcs mondással húzza alá (vö. 12,9c). Nem filozófiai alapelvet ért ezen (kiállás a megcáfolhatatlan igazságértt), hanem a már többször is említett (4,2; 6,7) kiállást az igazi evangélium mellett (szemben minden mással: vö. 11,4), kiállást az evangéliumban »felragyogott«, Istentôl kapott teljes igazság mellett. Ezért kell a korintusiaknak idáig eljutni és nem az ô személyénél leragadniuk. 9. vers: Az apostol mindezt megerôsíti a »gyenge« és az »erôs« ellentétpárjával. Örömére szolgál, hogy a korintusiak a szó igaz értelmében »erôsek« (a hitben megszilárdultak: vö. 4,12; 1 Kor 4,10), még akkor is, ha saját maga »gyöngének« bizonyul Krisztus tehetetlenségének megtapasztalásával. Ezért megismétli az elôbbi imakérést (7.v.), miközben az orvostudományból kölcsönvett fogalommal a korintusiak »felgyógyulásáért« könyörög, más szóval teljes megszilárdulásukért a hitben, amihez az apostol bizonyára az ellenfeleitôl való elfordulást és a vele való békét is hozzászámítja. 10 vers: Az apostol még egyszer megmagyarázza, miért írja levelét (levéltöredékét?) a távolból. Nem szeretné, ha harmadik látogatását mindjárt büntetésekkel kellene kezdenie. Bár hatalma lenne erre, azt mégsem a közösség lebontására, hanem annak építésére kapta, mint ahogyan errôl már korábban írt (ld. 10,18). Az apostol igen nagy jelentôséget tulajdonít harmadik látogatásának, ami mutatja, hogyan értelmezi Pál apostoli hatalmát (vö. 10,8-11). Mint Isten szava -- a levél sok más részéhez hasonlóan -- emberi módon tanuskodik arról, hogy voltak néhányan, akik az egyház születésétôl kezdve különös tekintélyükre hivatkozhattak, hasonlóan ahhoz, ahogy már húsvét elôtt a tanítványok hatalmat (vö. Mk 3,14k), és az apostolok megbízást kaptak (Mt 16,18; 18,18; Jn 20,23; 21,11-15). Az ilyen tekintélynek ma is megvan a helye az egyházban, még akkor is, ha az idôk folyamán különbözôképpen gyakorolták, és nem ritkán vissza is éltek vele. Azt, hogy teljhatalma van, ugyanakkor tehetetlen is a hívekkel szemben, Pál ismételten visszavezeti arra, hogy a gyöngeség és az erô Krisztus életében bensôségesen összetartozik. A hatalom és a tehetetlenség szoros összetartozása, mint Isten szava, bennünket is elgondolkoztat. Egyrészt talán túlságosan gyakran megütközünk az egyházban az emberi gyöngeségeken, az Isten látszólag tehetetlen hallgatásán látva a szenvedéseket és igazságtalanságokat. Másrészt mindannyian, de a tekintéllyel rendelkezôk különösen is ki vannak téve a veszélynek, hogy külsô hatalmi elvárások elismerésével, érvényesítésével, megóvásával büszkélkedjenek, anélkül, hogy belegondolnának abba, hogy minden keresztény tekintély Krisztus keresztjében és feltámadásában gyökerezik. Az apostol záró, komoly önvizsgálatra szóló intésén keresztül, és azzal, ahogy ô a közösséggel törôdik, Isten ismételten attól óv minket, hogy ne csak az elöljárókkal szemben legyünk kritikusak, hanem magunkkal szemben is: Valóban megfelel életünk az ajándékba kapott Istenhitnek és a szívünkben jelen lévô Krisztusnak? Ennek egyik ismérve lehet Pál apostolnak egészen az önigazolásig hangoztatott szeretete a korintusiak iránt. Ahogyan nála is, nálunk sem csupán az a mérce, elismerik-e tekintélyünket vagy »kipróbáltságunkat«, hanem a bennünk bízó emberek és közösségek »gyógyulása«, épülése, Krisztusban való részesedésük növekedése. ======================================================================== Utóirat (13,11-13) Az apostol, többi leveléhez hasonlóan -- itt azonban feltűnôen rövidebb -- ezt a levelet is intéssel zárja, amihez egy ígéretet, az üvözletek kicserélését és a végén egy mélyértelmű három részre tagolódó áldást fűz. 11. vers: A »testvérek« megszólítással (ld. 1,8; 8,1) az apostol megkísérli a levél végén megerôsíteni kapcsolatát az olvasókkal. Az »örüljetek« felszólítás a levél befejezéseként »élj boldogan!« kívánságot is jelenthet, itt azonban örömteli ráhagyatkozásra buzdít, amelynek legmélyebb oka a Krisztussal való egységben áll (vö. Fil 4,4; 1 Tessz 5,18; Róm 12,12). Ez segít abban, hogy a nehéz helyzetekben is megôrizzük örömünket (vö. 1,5k; 2,3; 6,10; 7,7; Fil 2,17). A »tökéletesedjetek« felszólítás a 9.v. imájára, de egyben az egész levél fô témájára utal vissza. A »figyelmeztessétek egymást« felhívással (vö. Zsid 13,22) Pál azt kéri, hogy fogadják meg a levél intéseit (vö. különösen 10,1). (Nyelvtanilag kevésbé helyes, de nem lehetetlen úgy fordítani, hogy »biztassátok egymást«: vö. 1 Tessz 4,18; 5,11). »Legyetek egyetértésben« (vö. Róm 12,16; 15,5; Fil 2,2; 4,2) és a »békét tartsátok meg« felhívásnak itt, a levél végén különös jelentôsége van. Az apostol e két utolsó intését komoly ígérettel egészíti ki, miszerint Isten, aki a liturgiából kölcsönzött szavakkal a szeretet és a béke Istene (ld. 1,3; vö. 1 Tessz 5,23; Róm 15,6.33), velük lesz . A korintusiak tehát az egyetértés és a béke megteremtésében nincsenek magukra hagyva. 12. vers: Más levelekhez hasonlóan (Fil 4,21; 1 Kor 16,20; Róm 16,16; 1 Tessz 5,26) Pál apostol arra szólítja föl a levél hallgatóit, hogy a liturgiából ismert »szent csókkal« (ezzel is megkülönböztetve a testi vonzalmat feltételezô csóktól). A köszöntés egyben jele is annak, hogy az apostol minden feszültség ellenére szoros egységben látja magát velük. (Több magyarázó e felszólításból jogosan következtet arra, hogy a levelet arra szánták, hogy liturgikus együttléteken olvasák fel.) Amikor Pál minden »szent« köszöntését adja tovább (ld. 1,1), elsô sorban a közelében élô keresztényekre gondol, de a kifejezés egyben utal az összes keresztény összetartozására is. 13. vers: A levelek végét különben oly annyira jellemzô áldásokkal szemben (vö. 1 Tessz 5,28; 1 Kor 16,23; Róm 15,33) itt három részre tagolódó áldásformával találkozhatunk (vö. Fil 2,1), amely Isten misztériumába helyezi a közösséget. Bár nem kifejezetten az Atyát, a Fiút és a Szentlelket említi az egyház Szentháromságról szóló tanítása értelmében, mégis a hozzá való közelséget nem nehéz felismerni. Az »Urunk, Jézus Krisztus kegyelme« (vö. 2,1) azt a kegyelmi adományt jelöli, amelyet Krisztus által kapunk az új életre (ld. 8,1), amelynek alapja Istenben van, és amelyet Krisztusban kapunk. Jóindulata nem csupán a keresztségben jut kifejezésre, de életünkben is, mint ahogyan a szenvedés legyôzése Pálnál is mutatja (vö. 12,9). Az »Isten szeretete«, Pál röviddel ezelôtt írt már róla (11.v.; vö. Róm 5,5; 8,39), mindennek, dekülönösen a nekünk ajándékozott kiengesztelôdésnek az eredete (5,18). Bár az Istent nem az »Atya« szóval jelöli, a páli levelek ismeretében világos, hogy az Istenre, »Urunk Jézus Krisztus Atyjára« gondol (1,3). A »Szentlélek közössége« azt mondja a görög koinonia szó jelentésének megfelelôen, hogy részesedünk az Isten éltetô leheletébôl (1 Kor 1,9; a szó jelentéséhez vö. 1 Kor 10,16; Fil 3,10), ezáltal a Szentlélekbôl való részesedés az Újszövetségben egyedülálló közösséget (3,3-18) hoz létre az egyház tagjai között (vö. magyarázathoz Fil 2,1k.). A levelet lezáró páli szavak minden testvért és nôvért, akik Krisztushoz tartoznak, arra hívnak, hogy szeretetben és békében éljenek egymással. A levél elejéhez hasonlóan itt is arról van szó, hogy reménykedhetünk Isten segítségében, aki ott is szeretetet és békét ajándékoz, ahol azt mi emberek mindig megtagadjuk. A felhívás a szent csókkal való üdvözlésre bennünket is arra bátorít, hogy a kölcsönös jóakaratot és a családi együvétartozást bizalmas gesztusokkal, jelekkel és szavakkal jutassuk kifejezésre. Tudatában kell lennünk, hogy »minden« megkeresztelttel szoros kapcsolatban állunk. A testvéri-nôvéri szeretet nem épülhet csupán rokonszenvre. Az apostol áldása útján Isten a levél végén újra értésünkre adja, milyen mély szálakkal tartozunk Istenhez a Krisztus-esemény révén. Életünk általa »dicsôség« -- a hétköznapok nyomasztó és elbátortalanító tapsztalatai ellenére is. Az »Urunk, Jézus Krisztus kegyelme« kifejezés mindazt összefogja, amit e levél fejtegetései alapján Krisztusnak köszönhetünk: jóindulatát, szeretetét, amelyet leginkább halálával bizonyított nekünk; a halált is legyôzô erôt, amellyel szenvedéseinket áldásának forrásává teszi; a közösség ajándékát az egyházban, jegyesében. Az »Isten szeretetének« ígérete olyan világban hangzik el felénk, amelyben sokan vádolják, sôt el is átkozzák Istent, mert megteremtett minket. Ô vállalta az emberi szabadság kockázatát, hogy általa részesedhessünk szeretetébôl, hogy képesek legyünk szeretetét ajándékként fogadni, hogy általa Ôt és egymást is szeretni tudjuk. A »Szentlélek közössége« kifejezés a levél végén arra emlékeztet minket, hogy az Újszövetségben és az egyház közösségében egyedülálló módon részesedtünk az Isten éltetô leheletébôl és az Isten dicsôségébôl. Általa kaptuk az igazi szabadságot (3,17k) és általa szabadultunk meg emberi lényegünk legmélyén a bűn és a halál hatalmától (1,22; 5,5). Az örök élet ígérete által minden szenvedés veszített jelentôségébôl e világon. Ezért van az, hogy az Ószövetség igazaihoz képest mi inkább dicsérhetjük és áldhatjuk Istent. Harmadik rész ======================================================================== Bibliaolvasás -- Kérdések Függelék A kommentársorozat célkitűzéseinek megfelelôen néhány kérdést megfogalmazunk itt, amelyek segíthetnek a 2. Korintusi levél mélyebb megismerésében a bibliakörökben, vagy indíttatást adhatnak egy biblikus levelezô tanfolyam elvégzésére. Ezen felül elmélyítheti a szövegnek mint Isten szavának az itt bemutatott magyarázatát, és további aktualizálással újabb beszélgetésekre ösztönöz. 1. Mi alapján és milyen értelemben lehet a 2 Kor-t Isten szavaként hirdetni? 2. A magyarázat alapján milyen okok játszottak közre a levél ill. az egyes levélrészek megírásában? 3. Mely szentírási helyek alapján alkothatunk képet magunknak Pál ellenfeleirôl, és mi következik ebbôl a »fô-fô apostolok« megítélésére az egyházban napjainkban? 4. Milyen képekkel írja körül Pál apostoli működését és milyen a kapcsolata a korintusi közösséggel? 5. Miben különbözik egy apostol hivatala például Mózesétôl? Hogyan értékeljük ma Pál szavait az Ószövetségrôl? 6. Mit tanít Pál a Szentlélek jelentôségérôl a 2 Kor-ban? 7. Hogyan értékeli Pál szenvedéseit ebben a levélben, és mi következik ebbôl a sokféle egyházon belüli nehézség leküzdésére? 8. Mit tanít Pál ebben a levelében a halálról és a halál utáni életrôl? 9. Miért írhatja Pál, hogy Krisztus szeretete sürgeti? 10. Mit ért Pál a »kiengesztelôdés szolgálata« és a »kiengesztelôdés szava« alatt? Mi következik ebbôl az egyházi hivatalról folytatott párbeszéd számára? 11. Milyen indokokat említ az apostol a gyűjtésekkel kapcsolatban, és hogyan tudjuk tanácsait ma követni? 12. Miben áll a különbség a meghívás látomása (Gal 1,16; 1 Kor 15,8; 2 Kor 4,6; vö. Csel 9,3-6; 22,6-11; 26,12-18) és a 2 Kor 12,2-ben említett kegyelem között? 13. Mit mond az Úr válasza a 2 Kor 12,9-ben az apostol és az összes keresztény számára? 14. Milyen jogokat és hatalmat mondhat Pál magáénak? 15. Hogyan lehet az apostol kijelentéseit a »sátánról« és a »sátán szolgáiról« ma értelmezni? 16. Az apostolnak mely szavai bátoríthatják a keresô és kételkedô mai embert a Krisztusban való hithez és az egyházban való munkához annak gyakran bűnös viselkedése ellenére is? ======================================================================== Irodalom Függelék A Kiskommentár gondolatainak elmélyítéséhez és értékeléséhez mindenekelôtt a következô kommentárokat ajánljuk, amelyek a tárgyalt kérdéskörrel kapcsolatban kimerítô felsorolást adnak a vonatkozó szakirodalomról és kommentárokról: H. J. Klauck, 2. Korintherbreief (NEB NT 8) 1986. F. Lang, Die Briefe an die Korinther (NTD 7) 1986. Chr. Wolff, Der zweite Brief des Paulus an die Korinther (ThHK), Berlin, 1989. ======================================================================== A kötet Szerzôjérôl Függelék Jacob Kremer 1924-ben született. Bonnban és Rómában végzett filozófiai és teológiai tanulmányai befejeztével 1954--1962-ig Aachenben és Krefeldben volt lelkipásztor, azután Aachenben professzor, végül 1972--1996-ig a Bécsi Egyetem Teológiai karán az Újszövetségi szentírástudomány tanszékvezetô professzora. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 1. fejezet Címzés és köszöntés: 1,1-2 1 Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus testvér, Isten korintusi egyházának, valamint az összes szenteknek, akik egész Achájában vannak. 2 Kegyelem nektek és békesség Istentôl, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Az apostol szenvedései és vigasztalása: 1,3-11 3 Áldott legyen Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, 4 aki megvigasztal minket minden szorongattatásunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik bármiféle szorongattatásban vannak, azzal a vigasztalással, amellyel Isten minket is megvigasztal. 5 Mert amint bôven van részünk Krisztus szenvedéseiben, úgy bôven van részünk Krisztus által a vigasztalásban is. 6 Ha szorongatást szenvedünk, az a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha pedig vigasztalásban van részünk, az is a ti megvigasztalásotokért van, amely erôt ad ugyanazoknak a szenvedéseknek az elviselésére, amelyeket mi is elszenvedünk. 7 Szilárd a reménységünk titeket illetôen, mert tudjuk, hogy amint társaink vagytok a szenvedésekben, úgy társaink lesztek a vigasztalásban is. 8 Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok, testvérek, a mi szorongattatásunkról, amelyben Ázsiában volt részünk. Módfelett, erônkön felül próbára tettek minket, úgyhogy még az életünk felôl is kétségeink voltak. 9 Sôt magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk, hogy ne magunkban bízzunk, hanem Istenben, aki feltámasztja a halottakat. 10 Ô megszabadított és megszabadít minket az ilyen halálos veszedelembôl, és ôbenne bízunk, hogy ezután is meg fog szabadítani, 11 ha ti is segítségünkre lesztek értünk mondott imáitokkal, hogy a kegyelmi adományokért, amelyeket sokan eszközöltek ki számunkra, sokan adjanak hálát értünk. A félreértések tisztázása: 1,12-2,11 Az apostol lelkiismeretessége 12 Mert ez a mi dicsekvésünk: lelkiismeretünknek az a bizonysága, hogy egyszerű módon és istenfélô ôszinteséggel, nem testi bölcsességben, hanem Isten kegyelmével jártunk a világon, kiváltképpen nálatok. 13 Hiszen nem írunk nektek mást, mint amit olvastok és meg is értetek -- remélem, hogy teljesen meg fogjátok érteni, 14 mint ahogy részben már meg is értettetek minket --, hogy mi a ti dicsekvésetek vagyunk, ugyanúgy, ahogy ti is a miénk, a mi Urunk Jézus napján. Pál útitervének megváltozása 15 Ezzel a bizalommal akartam hozzátok menni a múltkor, hogy másodízben legyen részetek a kegyelemben, 16 és aztán tôletek átmenni Makedóniába, és Makedóniából ismét visszatérni hozzátok, hogy ti kísérjetek el Júdeába. 17 Amikor tehát ezt akartam, vajon könnyelmű voltam? Vagy amit tervezek, azt test szerint tervezem, úgyhogy nálam az »igen, igen« egyben »nem, nem« is? 18 Isten hűségére mondom, hogy beszédünkben, amelyet hozzátok intéztünk, nincs: »igen« is meg »nem« is. 19 Mert Isten Fia, Jézus Krisztus, akit köztetek hirdettünk, én, Szilvánusz és Timóteus, nem volt »igen« is meg »nem« is, hanem az »igen« valósult meg benne. 20 Mert ahány ígérete csak van Istennek, mind »igen» lett ôbenne. Ezért az »ámen« is általa hangzik fel tôlünk Isten dicsôségére. 21 Aki pedig megerôsít minket veletek együtt Krisztusban, és aki felkent minket, az Isten, 22 és ô az, aki pecsétjével megjelölt minket, s a Lélek zálogát adta szívünkbe. 23 Istent hívom tanúnak magam mellett, hogy irántatok való kíméletbôl nem mentem el eddig Korintusba. Mert nem uralkodni akarunk hiteteken, hanem örömötök segítôi vagyunk, hiszen a hitben erôsen álltok. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 2. fejezet 1 Azt tettem fel magamban, hogy nem megyek ismét szomorúsággal hozzátok. 2 Mert ha én megszomorítlak titeket, ugyan ki az, aki megörvendeztet engem, ha az nem, akit én megszomorítok? 3 És arról a dologról is azért írtam nektek, hogy amikor majd odamegyek, ne érjen engem szomorúság azok miatt, akiknek örülnöm kellene, mert meggyôzôdésem mindnyájatokról, hogy az én örömöm mindnyájatok öröme. 4 Hiszen szívemnek nagy szorongattatásából és aggodalmából írtam nektek sok könnyhullatás közepette, nem azért, hogy szomorúságot okozzak nektek, hanem hogy megismerjétek, milyen szeretettel vagyok elsôsorban irántatok. Intés a szelídségre 5 Ha nekem valaki szomorúságot okozott, nem engem szomorított meg, hanem részben, hogy ne túlozzak, mindnyájatokat. 6 Elég az ilyennek az a büntetés, amely a többség részérôl érte. 7 Most pedig, éppen ellenkezôleg, inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a nagyon mély bánat valamiképpen el ne eméssze ôt. 8 Éppen ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet. 9 Hiszen azért is írtam, hogy próbára tegyelek titeket, és megtudjam, vajon mindenben engedelmesek vagytok-e? 10 Akinek pedig ti megbocsátotok valamit, annak én is megbocsátok; mert én is, amikor megbocsátottam, ha volt mit megbocsátanom, azt értetek tettem Krisztus színe elôtt, 11 hogy be ne hálózzon minket a sátán, mert nem ismeretlenek elôttünk az ô szándékai. Az apostoli szolgálat dicsôsége |és szükségszerűsége: 2,12-5,10 Az apostol Krisztus ismeretét terjeszti 12 Amikor Troászba érkeztem Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár a kapu nyitva volt elôttem az Úrban, 13 nem volt nyugalma lelkemnek, mert nem találtam ott Títusz testvéremet, azért búcsút vettem tôlük, és Makedóniába mentem. 14 De hála legyen Istennek, aki mindig diadalra segít minket Krisztusban, és az ô ismeretének jó illatát minden helyen elterjeszti általunk! 15 Mert Krisztus jó illata vagyunk az Istenért azok közt, akik üdvözülnek, és azok közt is, akik elvesznek. 16 Ezeknek a halál illata a halálra, azoknak pedig az élet illata az életre. De ki alkalmas erre? 17 Mert mi nem vagyunk olyanok, mint igen sokan, akik meghamisítják Isten igéjét, hanem ôszintén, mintegy Istenbôl beszélünk, Isten elôtt, Krisztusban. ____________________ Nem mindig könnyű megérteni Pál gondolatait, mert nem ismerjük az események hátterét. * 5 »Ha nekem valaki«: Pált valaki súlyosan megsértette, de vele együtt megsértette a korintusiakat is. Valószínűleg nyíltan nekitámadt Pálnak, kétségbevonta apostoli tekintélyét. Biztos, hogy Pál itt nem arra az esetre gondol, amikora valaki botrányosan viselkedett Korintusban (1 Kor 5). ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 3. fejezet Az apostol a közösséget szolgálja 1 S most kezdjük-e újra ajánlani magunkat? Talán nekünk is szükségünk van, mint egyeseknek, hozzátok szóló vagy tôletek való ajánló levelekre? 2 A mi levelünk ti vagytok, beírva a szívünkbe, ismeri és olvassa azt minden ember. 3 Mert nyilvánvaló veletek kapcsolatban, hogy Krisztus levele vagytok, amely a mi szolgálatunk által készült, nem tintával, hanem az élô Isten Lelkével írva, nem kôtáblákra, hanem a szív húsból való tábláira {Kiv 24,12; Ez 11,19}. Szolgálat betű szerint és Lélek szerint 4 Isten iránt ilyen bizalmunk Krisztus által van. 5 Nem mintha magunktól, mintegy saját erônkbôl képesek lennénk bármit is kigondolni, ellenkezôleg: a mi képességünk Istentôl van. 6 Ô tett minket alkalmassá arra, hogy az Újszövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké: mert a betű öl, a Lélek pedig éltet. 7 Ha már a halálnak a betűkkel, kövekre írt szolgálata dicsôséges volt, úgyhogy Izrael fiai nem nézhettek Mózes arcára arcának mulandó dicsôsége miatt, 8 hogyne lenne még dicsôségesebb a Lélek szolgálata? 9 Mert ha már a kárhoztatás szolgálata dicsôséges, sokkal dicsôségesebb az igazság szolgálata. 10 Sôt, ami ott dicsôséges volt, ezen túláradó dicsôség miatt már nem is dicsôséges. 11 Mert ha a mulandó dicsôséges, sokkal dicsôségesebb a maradandó. 12 Mivel tehát ilyen reménységünk van, nagy nyíltsággal beszélünk, 13 nem pedig úgy, mint Mózes, aki leplet helyezett arcára {Kiv 34,33.35}, hogy Izrael fiai ne lássák annak a végét, ami mulandó. 14 De értelmük eltompult. Hisz mind a mai napig, amikor az Ószövetséget olvassák, ott van ugyanaz a lepel, nincs levéve, mert az csak Krisztusban tűnik el. 15 Sôt, mind a mai napig, mikor Mózest olvassák, lepel takarja szívüket. 16 De amikor megtérnek az Úrhoz, elvétetik majd a lepel {Kiv 34,34}. 17 Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. 18 Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsôségét {Kiv 16,7}, ugyanarra a képmásra változunk át dicsôségrôl dicsôségre az Úr Lelke által. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 4. fejezet 1 Mivel tehát ilyen szolgálatunk van, miután irgalmasságot nyertünk, nem csüggedünk el, 2 hanem lemondunk a gyalázatos alattomosságról, nem járunk álnokságban, és nem hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten elôtt. 3 Ha a mi evangéliumunk mégis el van takarva, azok elôtt van eltakarva, akik elvesznek, 4 akikben ennek a világnak az istene elvakította a hitetlen értelmet, hogy az Isten képmásának, Krisztusnak dicsôségérôl szóló evangélium fénye ne ragyogjon fel számukra. 5 Mi ugyanis nem önmagunkat hirdetjük, hanem Jézus Krisztust, az Urat; önmagunkat pedig mint a ti szolgátokat Jézusért. 6 Mert Isten, aki azt mondta: »A sötétségbôl világosság ragyogjon fel«, maga támasztott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon Isten dicsôségének ismerete Jézus Krisztus arcán. Az apostol közössége Krisztussal a szenvedésben 7 Ez a kincsünk pedig cserépedényben van, hogy a rendkívüli erôt Istennek tulajdonítsuk és ne önmagunknak. 8 Mindenfelôl szorongatnak minket, de agyon nem nyomnak; bizonytalanságban vagyunk, de nem esünk kétségbe; 9 üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk; földre terítenek, de el nem veszünk; 10 állandóan hordozzuk testünkben Jézus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben. 11 Mert minket, akik élünk, szüntelenül halálra adnak Jézusért, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen halandó testünkön. 12 Bennünk tehát a halál munkálkodik, bennetek pedig az élet. 13 Mivel azonban a hitnek ugyanaz a lelke van bennünk, mint amirôl írva van: »Hittem, azért szóltam« {Zsolt 116,10G}, mi is hiszünk, és ezért beszélünk. 14 Hiszen tudjuk, hogy aki az Úr Jézust feltámasztotta, minket is fel fog támasztani Jézussal, és veletek együtt elébe állít. 15 Mert minden értetek van, hogy a kegyelem bôséges kiáradása miatt egyre többen adjanak hálát Isten dicsôségére. 16 Éppen ezért nem csüggedünk el, sôt, még ha a mi külsô emberünk romlásnak indul is, a belsô emberünk mégis napról napra megújul. 17 Ez a mi mostani, könnyű szenvedésünk ugyanis a dicsôségnek igen nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk, 18 ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra. Mert ami látható, az ideigvaló, ami pedig láthatatlan, az örökkévaló. ____________________ * 5 Kifejezô megfogalmazása az apostoli munkának és az Egyház szerepének a világban. * 10-11 Az apostolok gyöngesége, szemben az apostoli munka tárgyának nagyszerűségével, jól tükrözi Jézus hatalmát, aki meghalt és feltámadt, és aki most küldötteiben folytatja művét, hatalmával és kegyelmével megererôsítve ôket. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 5. fejezet Az apostol reménye 1 Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentôl kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben. 2 Azért is sóhajtozunk ebben a testben, mert vágyakozunk felölteni rá égi hajlékunkat, 3 hogy ha le kell majd vetkôznünk, mezítelennek ne bizonyuljunk. 4 Mert amíg ebben a sátorban vagyunk, roskadozva sóhajtozunk, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkôztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így azt, ami halandó, elnyelje az élet. 5 Aki pedig felkészített erre bennünket, Isten az, aki a Lélek zálogát adta nekünk. 6 Ezért mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben élünk, távol járunk az Úrtól, 7 mert hitben járunk, és nem szemlélésben. 8 De bizakodunk, s jobban szeretnénk kiköltözni a testbôl, és elérkezni az Úrhoz. 9 Ezért igyekszünk is neki tetszeni, akár nála vagyunk, akár távol élünk tôle. 10 Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélôszéke elôtt, hogy mindenki elvegye a bérét, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett testében. Az apostolt a szolgálata igazolja: 5,11-6,10 A kiengesztelôdés szolgálata 11 Mivel tehát ismerjük az Úr félelmét, az embereket igyekszünk meggyôzni, Isten elôtt azonban nyíltan állunk. Remélem pedig, hogy a ti lelkiismeretetek elôtt is nyíltan állunk. 12 Nem ajánljuk magunkat nektek újra, hanem alkalmat adunk nektek, hogy velünk dicsekedjetek azokkal szemben, akik a külsô szerint dicsekszenek, és nem a szív szerint. 13 Mert ha magunkon kívül vagyunk, az az Istenért történik; ha eszünknél vagyunk, az pedig értetek van. 14 Krisztus szeretete sürget minket. Azt gondoljuk ugyanis, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor valamennyien meghaltak; 15 és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, már ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. 16 Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk test szerint. És ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem úgy ismerjük. 17 Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek. 18 Mindez pedig Istentôl van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával, és nekünk adta a kiengesztelés szolgálatát. 19 Mert Isten volt az, aki Krisztusban kiengesztelte magával a világot, úgy, hogy nem számította be bűneinket, és ránk bízta a kiengesztelés igéjét. 20 Mi tehát Krisztus követségében járunk, s maga Isten buzdít általunk. Krisztusért kérünk tehát benneteket, engesztelôdjetek ki Istennel! 21 Ô azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ôáltala. ____________________ * 8 Mindannyian szeretnénk szenvedés és halál nélkül az örök boldogságba jutni. Pál is vágyakozott erre, mivel azonban ez nem lehetséges, a ránk váró dicsôség gondolata segít bennünket megbékélni a gondolattal, hogy halandó testünket le kell vetnünk ahhoz, hogy örökké az Úrral legyünk. * 21 Isten szeretete azáltal éri el csúcspontját, hogy egyszülött Fia a bűnös ember helyébe lép, magára veszi az ember bűneit és jóvátételt ad azokért. Így teszi lehetôvé az ember számára nemcsak az újjászületést, hanem az Istennel való barátságot és az istenfiúságot is. Bűnné tette: úgy bánt vele, mintha ô lenne bűnös, hogy helyreálljon az isteni igazságosság rendje. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 6. fejezet Az apostoli szenvedés dicsôsége 1 Mint munkatársak pedig intünk titeket, ne vegyétek hiába Isten kegyelmét. 2 Mert ô mondja: »A nekem tetszô idôben meghallgatlak, és az üdvösség napján megsegítlek téged« {Iz 49,8}. Íme, most van a kellô idô, íme, most van az üdvösség napja! 3 Senkinek sem okozunk semmiféle botrányt, hogy ne szidalmazzák szolgálatunkat, 4 hanem mindenben Isten szolgáiként viselkedünk: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongatásban, 5 verésben, börtönben, zendülés közepette, fáradságban, virrasztásban, böjtölésben, 6 tisztaságban, tudásban, béketűrésben, kedvességben, a Szentlélekben, nem színlelt szeretetben, 7 az igazság igéjében, Isten erejében; jobbról és balról az igazság fegyverzetében, 8 dicsôségben és becstelenségben, gyalázatban és jó hírnévben; mint csábítók és mégis igazmondók; 9 mint ismeretlenek és mégis ismertek; mint halálra váltak, és íme, mégis élünk; mint megvertek, de meg nem öltek; 10 mint szomorkodók, és mégis mindig örvendezôk; mint szűkölködôk, és mégis sokakat gazdagítók; mint akiknek semmijük sincsen, és mindenük megvan. Kibékülés a korintusiakkal: 6,11-7,16 Buzdítás és figyelmeztetés 11 A szánk megnyílt felétek, korintusiak, s a szívünk kitárult. 12 Nem bennünk van szűk hely számotokra, hanem a ti szívetekben szűk a hely. 13 Hogy pedig ezt viszonozzátok, mint gyermekeimnek mondom, tárjátok ki ti is szíveteket! 14 Ne húzzatok egy igát a hitetlenekkel! Mert mi köze az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy milyen közösség van a világosság és a sötétség között? 15 Hogyan egyezne ki Krisztus Béliállal? Vagy mi köze a hívônek a hitetlenhez? 16 Hogyan fér össze Isten temploma a bálványokkal? Hisz ti az élô Isten temploma vagytok, amint Isten mondja: »Köztük fogok lakni és közöttük járni, az ô Istenük leszek, és ôk az én népem lesznek {Lev 26,11k}. 17 Menjetek ki tehát közülük, váljatok külön -- mondja az Úr --, s ne érintsetek tisztátalant! {Iz 52,11} Akkor magamhoz fogadlak majd titeket, 18 és én atyátok leszek, ti pedig az én fiaim és leányaim lesztek {Szof 3,20G; Jer 31,9; Iz 43,6}, mondja a mindenható Úr« {Ám 3,13G; 2Makk 1,24}. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 7. fejezet 1 Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat a test és a lélek minden szennyétôl, és tegyük teljessé megszentelôdésünket Isten félelmében. 2 Fogadjatok be minket szívetekbe! Senkit nem bántottunk meg, senkit nem döntöttünk romlásba, senkit nem csaltunk meg. 3 Nem kárhoztatásotokra mondom ezt; hiszen az elôbb mondtam, hogy a szívünkben vagytok, úgyhogy együtt halunk, és együtt élünk. 4 Nagy a bizalmam bennetek, nagyon dicsekszem veletek; telve vagyok vigasztalással, nagyon bôséges az én örömöm minden szorongatásunk mellett. Títusz küldetése 5 Mert amikor Makedóniába érkeztünk, semmi nyugalma sem volt testünknek, hanem mindenféle szorongatást szenvedtünk: kívül harcok, belül félelem. 6 De Isten, aki megvigasztalja a megalázottakat, megvigasztalt minket Títusz megérkezésével; 7 sôt nemcsak az ô megérkezésével, hanem azzal a vigasztalással is, amellyel megvigasztalódott köztetek, mert elbeszélte nekünk vágyódásotokat, sírásotokat, buzgólkodásotokat érettem, úgyhogy még jobban megörültem. 8 Mert ha meg is szomorítottalak titeket levelemmel, nem bánom; de ha meg is bántam volna -- mivel látom, hogy az a levél, bár ideig- óráig, megszomorított titeket --, 9 most örülök, nem azért, mert megszomorodtatok, hanem azért, mert bűnbánatra szolgált a szomorúságotok. Isten szerint szomorodtatok meg, úgyhogy semmiben se szenvedtetek kárt miattunk. 10 Mert az Isten szerint való szomorúság állhatatos megtérést szerez az üdvösségre; a világ szomorúsága azonban halált szerez. 11 S íme, éppen ez a ti Isten szerint való szomorúságotok milyen nagy buzgóságot ébresztett bennetek, sôt mentegetôzést, méltatlankodást, félelmet, vágyódást, buzgólkodást és a vétkes megbüntetését! Mindenben megmutattátok, hogy ti ártatlanok vagytok a dologban. 12 Tehát, ha írtam is nektek, nem a sértô miatt tettem, és nem is a sértett miatt, hanem hogy kinyilvánuljon Isten elôtt a buzgóságtok, amelyet irányunkban tanúsítotok. 13 Ezért vigasztalódtunk meg. De vigasztalódásunkban még jobban megörültünk Títusz öröme miatt, hogy lelkét mindnyájan felüdítettétek, 14 és ha valamivel dicsekedtem neki veletek kapcsolatban, nem vallottam szégyent, hanem ahogyan nektek mindent az igazság szerint mondtunk, úgy a mi Títusz elôtt való dicsekvésünk is igaznak bizonyult. 15 És ô még jobb szívvel van irántatok, amikor megemlékezik mindnyájatok engedelmességérôl, ahogyan félelemmel és rettegéssel fogadtátok ôt. 16 Örülök, hogy mindenben bizalommal lehetek hozzátok. ____________________ * 2-16 Ez a fejezet, amely a levél elsô részét lezárja, arra ösztönzi a korintusiakat, hogy borítsanak fátylat a múltra, ne gondoljanak arra többé. A probléma rendezôdött, a megbántást kiengesztelte a megbánás, a béke helyreállt. Pál számít olvasóinak hűségére: csak tovább, elôre, tekintetüket az égre vetve! Sok jót kell még tenni, kitartóan kell szeretni. Az apostol csak utal a múltra, hogy jelezze, nem kell azzal többé sokat törôdni, hiszen Isten képes volt a rosszból nagyobb jót támasztani: ôszinte megbánást és a jóvátétel vágyát. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 8. fejezet Felhívás az adakozásra: 8,1-24 A makedóniai keresztények példája 1 Tudtotokra adjuk, testvérek, Isten kegyelmét, amelyet Makedónia egyházai kaptak, 2 hogy a nyomorúság sok megpróbáltatása között bôséges lett az örömük, és igen nagy szegénységükbôl megszületett jószívűségük túláradó gazdagsága. 3 Mert tanúskodom róla, hogy erejük szerint, sôt erejükön felül is önként adakoztak, 4 és kérvén-kérve igyekeztek meggyôzni minket, hogy részük lehessen a jótékonyságban és a szentek javára végzett szolgálatban. 5 És reményünket felülmúlva önmagukat adták oda elôször az Úrnak, aztán pedig nekünk, Isten akarata szerint. A gyűjtés befejezése Korintusban 6 Ezért arra kértük Títuszt, hogy amint már megkezdte, fejezze is be nálatok ezt a jótékonyságot. 7 Ezért, mint ahogy mindenben kitűntök: hitben, szóban, ismeretben, minden buzgóságban és a tôlünk kapott szeretetben, úgy tűnjetek ki ebben a jótékonyságban is. 8 Nem parancsképpen mondom ezt, hanem hogy mások buzgósága által a ti szeretetetek ôszinteségét próbára tegyem. 9 Hiszen ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ô szegénysége által ti gazdagok legyetek. 10 Tanácsot viszont adok ebben az ügyben, mert ez hasznotokra van nektek, akik tavaly óta elkezdtetek cselekedni, méghozzá saját akaratotokból. 11 Most tehát a cselekvést is hajtsátok végre, hogy amilyen készséges az akarat, olyan legyen a végrehajtás is abból, amitek van. 12 Mert ha az akarat készséges, aszerint kedves az, amije valakinek van, nem aszerint, amije nincs. 13 Nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek pedig nyomorúságtok, hanem az egyenlôség szerint: 14 most a ti bôségetek pótolja azoknak szűkölködését, hogy az ô bôségük is pótolja majd a ti szűkölködéseteket; hogy egyenlôség legyen, ahogy írva van: 15 »Aki sokat gyűjtött, nem bôvelkedett, és aki keveset, nem szűkölködött« {Kiv 16,18}. A munkatársak buzgalma és önzetlensége 16 Hála legyen Istennek, aki ugyanezt a buzgóságot adta értetek Títusz szívébe, 17 mert elfogadta a felkérést, sôt, mivel buzgósága nagy volt, önszántából ment el hozzátok. 18 Vele küldtük azt a testvért is, aki az evangélium hirdetéséért minden egyházban elismerésnek örvend, 19 sôt mi több, akit az egyházak kísérônkké is rendeltek ebben a jótékonyságban, melyet az Úr dicsôségére és elszántságunk megmutatására szolgálunk. 20 Így kívánjuk elkerülni azt, hogy valaki megrágalmazhasson minket ezen bôséges adomány miatt, amely gondunkra van bízva, 21 mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr elôtt, hanem az emberek elôtt is {Péld 3,4G}. 22 Velük együtt elküldtük azt a testvérünket is, akinek buzgó voltát sok dologban gyakran kipróbáltuk, most pedig még sokkal buzgóbb, irántatok való nagy bizalommal. 23 Ami Títuszt illeti: ô az én társam és segítôm közöttetek, a testvéreink pedig az egyházak küldöttei, Krisztus dicsôsége. 24 Mutassátok meg tehát irántuk szereteteteknek és rólatok való dicsekvésünknek bizonyságát az egyházak színe elôtt. ____________________ A 8. és a 9. fejezet azzal a jótékonysági gyűjtéssel foglalkozik, amelyet Pál készült megszervezni az általa alapított közösségekben: adományokat gyűjtött a jeruzsálemi hívek számára. Érdekes megfigyelni, hogy Pál sohasem alkalmazza a hétköznap, s a talán megalázó »gyűjtés« megjelölést, ehelyett ilyen szavakat használ: kegyelem, szolgálat, bôség, áldás, közösködés. Ezzel is jelzi ennek a szeretetszolgálatnak a természetfölötti értékét. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 9. fejezet Újabb felhívás az adakozásra: 9,1-15 A megbízottak ajánlása 1 A szentek javára való szolgálatról fölösleges nektek írnom; 2 hiszen ismerem készségeteket, amelyért dicsekszem is veletek a makedónok elôtt, hogy Akhája készen áll a múlt esztendô óta, és a ti buzgóságotok igen sokakat föllelkesített. 3 Mindamellett elküldtem a testvéreket, nehogy a veletek való dicsekvésünk ebben az ügyben alaptalannak bizonyuljon, hanem, amint mondtam, készen legyetek. 4 És ha a makedónok eljönnek velem, és titeket készületlenül találnak, szégyent ne valljunk mi -- hogy ne is mondjam: ti -- ebben a dologban. 5 Azért szükségesnek tartottam megkérni a testvéreket, hogy menjenek elôre hozzátok, és készítsék elô a megígért adományt, hogy az úgy legyen készen, mint bô áldás, nem mint szűk alamizsna. Az adakozók dicsérete 6 Azt mondom: Aki szűken vet, szűken is arat; és aki bôven vet, bôven is arat. 7 Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenséggel vagy kényszerűségbôl, mert Isten a jókedvű adakozót szereti {Péld 22,8G}. 8 Isten pedig elég hatalmas, hogy minden kegyelmét bôven árassza rátok, hogy mindig, mindennel teljesen el legyetek látva, és bôven teljék minden jótéteményre, 9 amint írva van: »Bôven adott a szegényeknek; igazsága fennmarad örökkön-örökké« {Zsolt 112,9}. 10 Aki pedig magot ad a magvetônek, és kenyeret nyújt eledelül {Iz 55,10}, megsokasítja majd a ti vetéseteket is, és megszaporítja igazságotok gyümölcsét {Óz 10,12G}. 11 Így mindenben gazdagok lesztek minden jószívűségre, amely általunk hálaadást eredményez Isten iránt. 12 Mert ennek a szolgálatnak a teljesítése nemcsak azt pótolja, ami a szenteknek hiányzik, hanem sokakat hálaadásra is késztet Isten iránt. 13 Ennek a szolgálatnak a próbája folytán ugyanis dicsôítik majd Istent azért az engedelmességért, amellyel Krisztus evangéliumát valljátok, és azért az ôszinte közösségvállalásért, amelyet irántuk és mindenki iránt tanúsítotok. 14 Imádkoznak is értetek és vágyódnak utánatok, mivel Isten kegyelme bôségesen áradt ki rátok. 15 Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért! ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 10. fejezet A támadások visszautasítása: 10,1-18 Az ellenfelek vádjai 1 Krisztus szelídségére és szerénységére kérlek titeket, én Pál, aki szemtôl szemben ugyan alázatos vagyok köztetek, távollétemben azonban bátor vagyok veletek szemben: 2 kérlek benneteket, hogy amikor majd nálatok leszek, ne kelljen bátornak lennem, olyan határozottsággal, amellyel, úgy gondolom, bátor lehetek egyesekkel szemben, akik úgy vélekednek rólunk, mintha mi a test szerint járnánk. 3 Mert noha a testben járunk, nem a test szerint harcolunk. 4 Mert a mi harci fegyvereink nem test szerint valók, hanem Isten által erôsek az erôsségek lerombolására. Harcunkkal leromboljuk a terveket, 5 és minden magasságot, amely Isten ismerete ellen fölemelkedik, és fogságba ejtünk minden értelmet, Krisztus iránt való engedelmességre. 6 Készek vagyunk megbüntetni minden engedetlenséget, mihelyt teljes lesz a ti engedelmességetek. 7 Nézzétek azt, ami a szemetek elôtt van! Ha valaki azzal biztatja magát, hogy Krisztusé, gondolja meg magában azt is, hogy amint ô Krisztusé, úgy mi is. 8 Mert még ha kissé többet is találnék dicsekedni hatalmunkkal, amelyet az Úr a ti építésetekre, s nem romlásotokra adott, nem vallanék szégyent. 9 De nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy csak rémisztgetlek titeket a levelekkel. 10 Mert »a levelek ugyan -- mondják -- súlyosak és erôsek, a testi megjelenése azonban erôtlen, és a beszéde gyarló.« 11 Gondoljon az ilyen arra, hogy amilyenek távollétünkben vagyunk leveleinkben, szóval, olyanok leszünk ottlétünkkor is, tettel. Az apostol nem önmagát ajánlja 12 Mert mi nem merjük magunkat azokhoz számítani vagy hasonlítani, akik önmagukat ajánlják; de oktalanul viselkednek, hiszen önmagukhoz mérik és önmagukhoz hasonlítják magukat. 13 Mi azonban nem dicsekszünk mértéktelenül, hanem annak a hatáskörnek a mértéke szerint, melyet Isten jelölt ki számunkra, hogy hozzátok is eljussunk. 14 Mert mi nem terjeszkedünk ki rátok, mintha nem jutottunk volna el hozzátok, hiszen hozzátok is eljutottunk Krisztus evangéliumával. 15 Nem dicsekszünk mértéktelenül mások munkájával, de megvan a reményünk, hogy ha hitetek növekedni fog, bôséges megbecsülésben lesz részünk köztetek saját hatáskörünkben. 16 Akkor a rajtatok túl levô területeken is hirdetni fogjuk az evangéliumot, anélkül, hogy idegen hatáskörben a már elvégzett munkával dicsekednénk. 17 Aki pedig dicsekszik, az Úrban dicsekedjék {Jer 9,22k}; 18 mert nem az érdemel hitelt, aki önmagát ajánlja, hanem akit az Úr ajánl. ____________________ * 1 Ironizálva megismétli a vádakat, amelyekkel ellenfelei illették ôt. Az elôzô fejezetek barátságos hangneme után itt ismét védekezni kezd, meglepô hévvel, lehengerlô érvekkel cáfolja kérlelhetetlen ellenfeleinek, a zsidózóknak a vádjait. A levél befejezése elôtt egyszer s mindenkorra el akarja hallgattatni vádlóit, hogy végre békében hagyják a fiatal egyházat. Én, Pál: a levél most kezdôdô részének személyes jellegét emeli ki. Szelídségét gyávaságnak vélték: ám legyen, tud ô keményen is fellépni, tud erôs kézzel büntetni is. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 11. fejezet Az apostol munkája: 11,1-12,13 Az apostol önzetlensége 1 Bárcsak eltűrnétek tôlem egy kis ostobaságot! Sôt viseljetek el engem is! 2 Mert Isten féltékenységével vagyok féltékeny rátok. Eljegyeztelek ugyanis titeket egy férfinek, hogy mint tiszta szüzet vezesselek Krisztushoz. 3 De félek, hogy amint a kígyó félrevezette Évát álnokságával, úgy a ti értelmetek is elfordul a Krisztus iránti ôszinte és tiszta odaadástól. 4 Mert ha valaki jön, és más Krisztust hirdet, mint akit mi hirdettünk, vagy más lelket fogadtok be, mint amit kaptatok, vagy más evangéliumot, mint amit elfogadtatok, azt igen jól eltűritek. 5 Pedig azt hiszem, semmivel sem tettem kevesebbet a fô-fô apostoloknál, 6 mert ha járatlan vagyok is a beszédben, az ismeretben nem, hiszen azt minden tekintetben mindenki elôtt megmutattam nektek. 7 Vagy talán bűnt követtem el akkor, amikor önmagamat megaláztam, hogy titeket fölmagasztaljalak, mivel Isten evangéliumát ingyen hirdettem nektek? 8 Más egyházakat fosztottam ki, támogatást fogadtam el tôlük, hogy titeket szolgálhassalak. 9 Amikor nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam a terhére, mert ami hiányzott nekem, azt pótolták a Makedóniából jött testvérek, és mindenben vigyáztam, hogy terhetekre ne legyek, és vigyázni is fogok. 10 Krisztus bennem levô igazságára mondom, hogy ezt a dicsôséget nem lehet megtagadni tôlem Akhája vidékein. 11 Miért? Azért, mert nem szeretlek titeket? Isten a tudója! 12 De amit teszek, tenni is fogom, hogy elvegyem az alkalmat azoktól, akik alkalmat keresnek, hogy abban, amivel dicsekszenek, olyanoknak bizonyuljanak, mint mi. 13 Mert az ilyenek álapostolok, álnok munkások, akik Krisztus apostolainak tettetik magukat. 14 S ez nem is csoda, hiszen maga a sátán is a világosság angyalának tetteti magát. 15 Nem nagy dolog tehát, ha az ô szolgái is az igazság szolgáinak tettetik magukat. Végük megfelel majd a cselekedeteiknek. »Balga beszédek«: 11,16-12,13 Az apostol szenvedései és fáradalmai 16 Újra mondom tehát, ne tartson senki ostobának. De ha mégis, fogadjatok el engem akár mint ostobát, hadd dicsekedjem én is egy kissé. 17 Amit mondok, nem az Úr szerint mondom, hanem mintegy ostobaságból, ha ezekkel a dolgokkal dicsekszem. 18 Mivel sokan dicsekszenek test szerint, most én is dicsekedni fogok. 19 Ti ugyanis örömest eltűritek az ostobákat, hiszen bölcsek vagytok. 20 Mert elviselitek, ha valaki szolgaságra vet benneteket, ha valaki elnyel, ha valaki hatalmába kerít, ha valaki felfuvalkodik, ha valaki arcul ver. 21 Szégyenkezve mondom, hisz mintha mi gyöngék lettünk volna ebben a tekintetben. De azzal, amivel valaki dicsekedni mer -- ostobaságból mondom --, én is merek. 22 Zsidók ôk? Én is! Izraeliták ôk? Én is! Ábrahám ivadékai ôk? Én is! 23 Krisztus szolgái ôk? Mint oktalan mondom, én még inkább: számtalan fáradság, igen sokszor fogság, módfelett való verések, gyakori halálveszély által. 24 A zsidóktól öt ízben kaptam egy híján negyven ütést. 25 Háromszor szenvedtem megvesszôzést, egyszer megkövezést, háromszor hajótörést, egy nap és egy éjjel a mély tengeren hányódtam. 26 Gyakran voltam úton, veszélyben folyóvizeken, veszélyben rablók között, veszélyben saját népem körében, veszélyben a pogányok között, veszélyben városban, veszélyben pusztaságban, veszélyben tengeren, veszélyben hamis testvérek között, 27 fáradságban és nyomorúságban, gyakori virrasztásban, éhségben és szomjúságban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. 28 Ezek mellett ott van még a naponkénti zaklatásom, s az összes egyház gondja. 29 Ki erôtlen, hogy én ne lennék erôtlen? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék? 30 Ha dicsekedni kell, gyöngeségemmel dicsekszem. 31 Isten, a mi Urunk Jézus Atyja, aki áldott mindörökké, tudja, hogy nem hazudom. 32 Damaszkuszban Aretász király helytartója ôriztette a damaszkusziak városát, hogy engem elfogjon, 33 és az ablakon keresztül, kosárban bocsátottak le a falon, így menekültem meg a kezébôl. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 12. fejezet Az apostol »dicsekvése« és gyöngesége 1 Ha már dicsekednem kell - - bár semmit sem használ -- áttérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira is. 2 Ismerek egy embert Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelôtt -- testben-e, nem tudom, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja -- elragadtatott a harmadik égig. 3 S tudom, hogy ugyanez az ember -- testben-e, vagy testen kívül, nem tudom, Isten tudja -- 4 elragadtatott a paradicsomba, és titkos igéket hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania. 5 Ezzel az emberrel dicsekszem, önmagammal viszont nem dicsekszem, csak gyöngeségeimmel. 6 Pedig ha dicsekedni akarnék, akkor sem lennék ostoba, hiszen igazságot mondanék, de tartózkodom ettôl, nehogy valaki többre becsüljön annál, amit bennem lát vagy amit tôlem hall 7 a kinyilatkoztatások nagysága miatt. Ezért, hogy el ne bízzam magam, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul verjen. 8 Háromszor kértem emiatt az Urat, hogy távozzék az tôlem; 9 de ô azt mondta nekem: »Elég neked az én kegyelmem, mert az erô a gyöngeségben lesz teljessé.« Legszívesebben tehát gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. 10 Ezért telik kedvem a Krisztusért való erôtlenségben, bántalmazásban, szükségben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erôs. 11 Ostobává lettem, ti kényszerítettetek rá. Mert nektek kellett volna engem ajánlanotok, ugyanis semmivel sem voltam kisebb azoknál, akik fölötte nagy apostolok -- bár semmi sem vagyok; 12 de az én apostoli mivoltom jelei a végtelen türelemben, jelekben, csodákban és hatalmi tettekben nyilvánultak meg közöttetek. 13 Mert miben kaptatok kevesebbet a többi egyházaknál, hacsak nem abban, hogy én magam nem voltam a terhetekre? Bocsássátok meg nekem ezt az igazságtalanságot! Pál látogatásának hírüladása: 12,14-13,10 Az apostol gondjai és célja 14 Íme, most harmadszor készülök hozzátok menni, de nem leszek a terhetekre. Mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket, hiszen nem a gyermekek tartoznak kincseket gyűjteni a szülôknek, hanem a szülôk a gyermekeknek. 15 Én pedig igen szívesen áldozok, sôt magam is áldozattá leszek a ti lelketekért. Ha én ennyire szeretlek titeket, kevesebb szeretetre találnék nálatok? 16 Ám legyen, én nem voltam terhetekre, mivel azonban ravasz vagyok, csellel fogtalak meg titeket. 17 Behálóztalak-e titeket küldötteim bármelyike által? 18 Megkértem Títuszt, és vele elküldtem azt a testvért. Behálózott-e titeket Títusz? Nem jártunk-e ugyanazon lélek szerint? S nem ugyanazon az úton? Félelmek és aggodalmak 19 Régóta azt gondoljátok már, hogy mentegetôzünk elôttetek? Isten elôtt, Krisztusban beszélünk. Mindez pedig, szeretteim, a ti épülésetekre szolgál. 20 Mert félek, hogy amikor majd odaérkezem, nem olyanoknak talállak titeket, amilyeneknek szeretnélek, és ti is olyannak találtok engem, amilyennek nem szeretnétek. Félek, hogy versengés, irigység, indulatosság, egyenetlenkedés, rágalom, fondorkodás, felfuvalkodottság, pártoskodás lesz köztetek, 21 úgyhogy amikor odaérkezem, az én Istenem ismét megaláz engem nálatok, és meg kell majd siratnom sokakat azok közül, akik régebben vétkeztek, és nem tartottak bűnbánatot a tisztátalanság, paráznaság és szemérmetlenség miatt, amelyet elkövettek. ____________________ * 2 Harmadik ég: a mennyország. Egy ember: ô maga, Pál. Tizennégy évvel ezelôtt: Pál a levelet 57 végén vagy 58 elején írja, tehát az elragadtatás Kr. u. 44-ben volt. Ezt megelôzôen Pál hosszabb idôre visszavonult Kilíkiába; Barnabás ekkor ment érte Tarzusba, hogy magával vigye ôt térítô útjára. * 14 Most harmadszor: Pál elôször hosszabb ideig tanított Korintusban (Csel 18), késôbb egyszer röviden meglátogatta a közösséget (2 Kor 2,1), ekkor történt a sértés, az apostol visszautasítása. Most is tart attól, hogy a híveket nem buzgóságban, Isten és egymás szeretetében fogja találni, hanem személyeskedések és intrikák közepette. ======================================================================== Második levél a korintusiaknak -- 13. fejezet Apostoli teljhatalommal végzett munka 1 Íme, ezúttal harmadszor megyek hozzátok: »Két vagy három tanú vallomása döntsön el minden ügyet« {MTörv 19,15}. 2 Elôre megmondtam, és most elôre kijelentem, ahogy második ottlétemkor, most a távollétemben is azoknak, akik régebben vétkeztek, és a többieknek is, hogy ha ismét odamegyek, nem fogok kegyelmezni. 3 Hiszen annak bizonyítékát keresitek, hogy belôlem Krisztus szól, aki veletek szemben nem erôtlen, hanem erôs köztetek. 4 Mert bár erôtlenségbôl megfeszítették, Isten erejébôl él. Mi is erôtlenek vagyunk benne, de élni fogunk vele együtt Isten erejébôl értetek. 5 Önmagatokat vizsgáljátok meg, vajon a hitben vagytok-e; önmagatokat tegyétek próbára. Vagy nem ismeritek fel önmagatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor nem álltátok ki a próbát. 6 Azt azonban remélem felismeritek, hogy mi kiálltuk a próbát. 7 Kérjük Istent, hogy semmi gonoszat ne tegyetek, nem azért, hogy mi kipróbáltnak látsszunk, hanem hogy ti megtegyétek a jót, mi pedig hadd látsszunk ki nem próbáltnak. 8 Mert semmit sem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért. 9 Sôt örülünk, amikor mi erôtlenek vagyunk, ti pedig erôsek vagytok; könyörgünk is a ti tökéletességetekért. 10 Azért írom mindezt távollétemben, hogy ha jelen leszek, ne járjak el keményen azzal a hatalommal, melyet az Úr nekem építésre adott, és nem rombolásra. Zárszó és áldás: 13,11-13 11 Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértôk, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. 12 Köszöntsétek egymást szent csókkal. Üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan. 13 Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!