Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Szent Bernát Az Isten szeretetérôl szóló könyv Latin eredetibôl fordította: Dr. Dombi Márk S.O.Cist Nihil obstat. Pius Halász S.O.Cist. censor Nr. 1565/1937 Imprimatur. Zircii, die 9. Novembris 1937. Adolphus abbas. Nihil obstat. Dr. Julius Czapik censor dioecesanus Nr. 353/1938 Imprimatur. Strigonii, die 27. Januarii 1938. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis Tartalomjegyzék Szent Bernát Az Isten szeretetérôl szóló könyv Latin eredetibôl fordította: Dr. Dombi Márk S.O.Cist Nihil obstat. Pius Halász S.O.Cist. censor Nr. 1565/1937 Imprimatur. Zircii, die 9. Novembris 1937. Adolphus abbas. Nihil obstat. Dr. Julius Czapik censor dioecesanus Nr. 353/1938 Imprimatur. Strigonii, die 27. Januarii 1938. Dr. Joannes Drahos ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés Elôszó I. Miért és hogyan kell szeretnünk az Istent? II. Az Isten iránt való szeretetnek elsô oka: mert ô elôbb szeretett bennünket III. A hitetlenek is tartoznak szeretni az Istent azokért a testi-lelki javakért, melyekben részesültek IV. Mennyivel több okuk van a keresztényeknek arra, hogy Istent szeressék, mint a pogányoknak? V. Az Istenre való emlékezés édes a jóknak s félelmetes a gonoszoknak VI. Mily nagy szeretettel adósa a keresztény Istennek? VII. A mondottak rövid összefoglalása VIII. A második indítóok Isten szeretetére az, hogy ô a mi legfôbb javunk IX. Az istentelen hiába fárad a csalárd javak keresésében X. Az igaz egyedüli javát Istenben találja meg XI. A szeretet elsô foka az, hogy az ember önmagát önmagáért szereti XII. A szeretet második foka, ha Istent magunkért szeretjük XIII. A harmadik fok, ha Istent ôérette magáért szeretjük XIV. A szeretet negyedik foka, mikor magunkat is csak Istenért szeretjük XV. A szeretetnek ezt a fokát az üdvözültek is csak a föltámadás után érik el XVI. A szeretetrôl. Részlet a karthauziakhoz írt levélbôl Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1938-ban jelent meg a Korda Kiadó gondozásában. A könyv szövegét P. Bocsa József Sch. P. vitte számítógépbe. ======================================================================== Bevezetés Szent Bernát a legnagyobb és legismertebb a ciszterci rend szentjei közül. Nem volt alapítója a Rendnek, mint néha olvashatjuk róla; de tüneményes egyéniségének döntô része volt abban, hogy a Rend megszilárdult s rövid idô alatt bámulatos módon elterjedt. Páratlan szellemének bélyegét azután annyira rányomta a jövô fejlôdésére, hogy méltán tekinthetjük ôt a ciszterci lélek legkimagaslóbb, legeszményibb képviselôjének. Fontaines várurának, Tecelin lovagnak és szentéletű feleségének, Alethnek fia volt s 1091-ben születet. Iskoláinak elvégzése után harminc nemes ifjú társaságában a citeaux-i (Cistercium) monostorba, a ciszterci szerzetes-reform anyaházba lépett, hol Harding Szent István apátnak vezetése alatt rendkívüli elôhaladást tett a lelkiéletben. Az ô példájára mind többen és többen keresték föl Citeaux-t, úgyhogy csakhamar szükségessé vált új meg új monostorok alapítása. Ezek egyike volt Clairvaux (Claravallis), melynek megalapítására és vezetésére Szent István a még egészen fiatal és hozzá beteges Szent Bernátot küldötte ki, mint apátot (1115). A gyönge testben azonban a legerôsebb, legnagyobb lelkek egyike lakott, akiket csak ismer az egyháztörténelem. Önmegtagadó, imádságos, Istenben elmerült lelke nemcsak monostorát töltötte be erényeinek illatával, hanem rövid idô múlva annak falain kívül is éreztette a lángész és a szentség diadalmas erejét. Egyéniségének varázsa rendkívül nagy számban vonzotta magához és tartotta hatása alatt a tökéletességre törekvô lelkeket, kik aztán az ô szellemét s vele az önmegtagadó, imádságos és munkás élet szeretetét vitték szét új monostorok alapításával a nagyvilágba.[1] De csakhamar részt kellett vennie a legkülönbözôbb egyházi és egyházpolitikai ügyekben is, mert bármennyire szeretett volna kolostori magányában egyedül Istennek élni, az illetékes egyházi vagy világi tényezôk Istennek választott eszközét ismerték föl benne, akinek az isteni kegyelemtôl hathatósan támogatott bölcsessége a legnehezebb kérdésekben is meg tudta találni a helyes megoldást. Kétségtelenül a legnagyobb szolgálat, melyet külsô tevékenységével az Egyháznak tett, az akkortájt keletkezett egyházszakadás megszüntetése volt. II. Honorius pápa halála után (1130) ugyanis II. Ince foglalta el a pápai trónt. A bíborosok egy része azonban nem akart ebbe belenyugodni, hanem ellenpápát választott, aki a II. Anaklét nevet vette föl. A keresztény világ nem látott tisztán s bizonytalanságban volt afelôl, hogy a két pápa közül melyik Szent Péter igazi utóda. A francia király Etampes-ba hívta össze országának nagyjait, különösen a fôpapokat s közöttük az egyszerű, alázatos clairvaux-i apátot is. Ez a gyűlés azután Szent Bernátra bízta azt a rendkívüli felelôsséggel járó feladatot, hogy vizsgálja meg alaposan a kérdést s mondjon ítéletet, hogy melyik pápát kell törvényesnek elfogadni. Szentünk II. Ince mellett döntött, s döntése alapján Franciaország azonnal meghódolt neki, mint az Egyház fejének. Ezzel azonban nem zárult le Szent Bernát szerepe; mert most már a pápa megbízásából minden szellemi és erkölcsi erejét föl kellett használnia, hogy ügyét Európa-szerte diadalra juttassa. Szinte hihetetlen az a munka, melyet állandó testi gyöngélkedése ellenére is ebben az irányban kifejtett. S bár II. Anaklét nem akart visszalépni, sôt néhány makacs párthíve az ô halála után új ellenpápát is választott IV. Viktor személyében; ez nem sokáig állt ellen az igazságnak s bitorolt pápai méltóságáról Szent Bernát elôtt lemondott. De korának téves és a hit tisztaságát veszélyeztetô szellemi áramlatai szintén ismételten megszakíttatták vele a kontempláció édes nyugalmát s kiszólították ôt clairvaux-i magányából. Legnevezetesebb ezen a téren az a küzdelme, melyet korának bámult és kétségtelenül nagyszerű filozófusával, Abelárddal vívott meg. Az eredmény Abelárd téves tanainak a római Szentszék által való elítélése volt. Még egyszer bele kellett nyúlnia a világtörténelem irányításába, mikor III. Jenô pápa megbízta azzal, hogy a hitetlenektôl fenyegetett Szentföld védelmére kereszteshadjáratot hirdessen (1146). A már öreg s az önsanyargatástól és folytonos betegeskedéstôl teljesen legyöngült Szent csodás energiával vállalta és teljesítette ezt a nagy föladatot. Ezek a legkimagaslóbb külsô események, melyekben Szent Bernát vezérszerepet játszott; de ezeken kívül alig van korának nagyobb jelentôségű s az Egyházat és a lelkek ügyét érintô fontosabb kérdése, melyben személyesen vagy levelei révén, közvetlenül vagy közvetve részt nem vett volna. Meghalt 1153-ban. De hogy ily nagy hatást gyakorolhatott korára, annak alapja, végsô oka az a rendkívüli életszentség s vele kapcsolatos varázs, mely egész lényén elömlött s szinte lenyűgözte mindazokat, akik vele érintkezésbe jutottak. A szentségnek ugyanaz az ihlete árad el írásain is, melyek alapján az utókor köztudata már régen egyháztanítóként tisztelte s 1830- ban az Egyház hivatalosan az egyháztanítók közé iktatta. Lelkiségének, lelki tanításainak középpontja az emberré lett Ige, Jézus Krisztus, akinek példáján lelkesül s akinek kegyelmeivel emelkedik föl a lelkiélet legmagasabb szintjére, a keresztény misztika fölséges régióiba. S ezen a téren egyike a legnagyobbaknak. Kitűnô, modern francia életírója, Vacandard szerint ,,mint misztikus szónokot, senki se múlja fölül; mások vagy alatta maradnak vagy legföljebb egyenlôk vele''. (Vie de saint Bernard, VII. éd. t. I. p. 502.) Az Úr Jézus szeretete azonban a legszorosabban párosul benne a Szűzanya iránt való bensôséges, gyöngéd, gyermeki szeretettel, úgyhogy Szent Bernát neve a katolikus köztudatban a Mária-tiszteletnek szinte szimbóluma lett. S minthogy egyénisége tökéletes harmóniában olvasztja össze a krisztusi életnek kettôs oldalát, tudniillik a világról lemondó, Istenben elmerült, de e mellett a világért fáradhatatlanul dolgozó s a világot Istenhez vezetni akaró hôsies lelkületet: a ma embere is nemcsak csodálattal, hanem egyben a legnagyobb tanulsággal merülhet el szent életének és ez élet legmélyébôl fakadt írásainak tanulmányozásába. Szent Bernátot ,,mézzel folyó, mézes ajkú'' tanítónak (doctor mellifluus) nevezte el az utókor. Ezzel akarja jellemezni azt az édességet, mely írásain elömlik. Ennek az édességnek pedig az az oka, magyarázata, hogy Szentünk, aki egy-két szárnycsapással a gondolatok legmagasabb régióiba tudott fölemelkedni, tulajdonképpen mégis a szeretet bensôséges, meleg világában érezte magát igazán otthon, s gondolatai mindig szívén keresztül és a szeretet tüzén édessé érlelôdve találták meg az emberi szóban kifejezési formájukat. Lelkének ez az iránya magyarázza meg, hogy elméletileg is szívesen foglalkozott a szeretet problémájával. Rávonatkozó gondolatainak foglalata az a kis könyv, melyet ,,De diligendo Deo liber seu tractatus'' címen 1126-ban írt s melyrôl Bossuet azt mondja, hogy ,,egyike a legcsodálatosabb műveknek, melyeket ez az apostoli férfiú ránk hagyott''.[2] Haimerik bíboros, a római Egyház kancellárja kérte meg ôt, hogy írjon neki valamit az isteni szeretetrôl. A kancellár jól tudta, hogy kihez fordul; Szent Bernát pedig, bár alázatosságában alkalmatlannak tartotta magát erre a föladatra, mégis készséggel vállalkozott rá, mert hiszen a tárgy annyira vonzó volt, és szívének bôségébôl beszélhetett. De tulajdonképpen nem is most foglalkozott vele elsô alkalommal. Már valamivel elôbb (1125) írt egy hosszú levelet[3] Grande Chartreuse szerzeteseinek, melyben az igazi szeretet törvényérôl, jeleirôl, hatásairól és fokozatairól mondja el gondolatait. A Haimerikhez intézett könyv alapjában véve e levél tartalmának teljesebb megvilágítása, új szempontokból való kiegészítése és elmélyítése; s Szentünk jónak látta egy részét mintegy összefoglalásul hozzácsatolni értekezéséhez. Szent Bernát, akit joggal neveznek idôrendben utolsó egyházatyának, mint egész irodalmi működésében, úgy ebben a kis művében is a Szentírásra és a régebbi egyházatyáknak, különösen Szent Ágostonnak írásaira támaszkodik. De mindazt, amit átvett, a lángész eredetiségével tudta fölolvasztani a maga egyéniségében; s éppen ezért minden sorában az ô forrón szeretô szívének dobogását halljuk. Stílusának egyik jellemzô vonása itt is, -- mint egyéb műveiben -- hogy a Szentírást nemcsak idézi állításának bizonyítására, hanem sokszor egyszerűen a szent szöveg szavaival fejezi ki saját gondolatait, ami kétségtelenül még nagyobb nyomatékot ad nekik s a Szentlélek kenetének illatát árasztja ki rajtuk. A könyvnek fejezetekre való osztása, úgy ahogy azt Migne kiadásában találjuk, nem magától Szent Bernáttól, hanem egy késôbbi kiadótól származik. S minthogy ez a fölosztás nem felel meg mindig a tartalom logikai tagozódásának, azért eltértünk tôle s helyette a francia Delsart fordításának legújabb (5.) kiadását követtük, amely mindenütt tekintettel van a gondolati összefüggésekre. A bekezdések számozása azonban -- akárcsak Delsartnál -- a mi fordításunkban is egészen megegyezik a Migne-kiadás szövegével; ami az eredetivel való összevetést megkönnyíti.[4] ======================================================================== Elôszó Haimerik úrnak, a római Egyház bíboros kancellárjának, Bernát clairvaux-i apát azt kívánja, hogy Istennek éljen és Istenben haljon meg. Imádságot szoktál kérni tôlem és nem fejtegetéseket. Pedig úgy érzem, hogy egyikre se vagyok alkalmas. Az elsôt azonban legalább hivatásom igazolja, ha nem is életmódom; a másodikhoz azonban, hogy megvalljam az igazat, éppen az hiányzik nálam, ami leginkább szükséges volna: a szorgalom és a tehetség. De mégis, hogy ebben is ôszinte legyek, örömömre szolgál, hogy földi dolgok helyett lelki jókat kérsz tôlem, ámbár ezt inkább tehetted volna olyan valakinél, aki e tekintetben nálam gazdagabb. Mivel azonban az ilyesmiben tudós és tudatlan egyaránt mentegetôdzni szokott, s nem lehet egykönnyen megállapítani, hogy melyiknek mentegetôdzése származik igazán tudatlanságból és melyiké szerénységbôl, míg csak a kérelem teljesítésében való készség bizonyítékát nem adja: fogadd szegénységemtôl azt, amim van, mert nem akarom, hogy hallgatásom miatt filozófusnak tartsanak. De nem ígérhetem, hogy mindenre megfelelek; csupán az Isten szeretetét illetô kérdésedre ígérek olyan választ, aminôt Ô maga sugallani fog. Ebbe a tárgyba elmerülni ugyanis a legédesebb, róla tárgyalni a legbiztonságosabb s felôle hallani a leghasznosabb foglalkozás. A többit bízd nálamnál alkalmasabb egyénekre. ======================================================================== I. Miért és hogyan kell szeretnünk az Istent? Azt kívánod tehát hallani tôlem, hogy miért és mennyire kell szeretnünk az Istent. Válaszom ez: az Isten szeretetének oka maga az Isten, mértéke pedig az, hogy mérték nélkül szeressük ôt. S ez elég? Azt hiszem, igen, legalább a bölcs embernek; de mert a tudatlanoknak is tartozom (Róm 1,14), tekintettel kell lennem rájuk is, ha már a bölcseknek eleget mondtam. Nem vonakodom tehát attól, hogy a lassúbb fölfogásúak miatt bôvebb, ha nem is mélyebb fejtegetésbe bocsátkozzam. Azt mondom tehát, hogy két okból kell Istent önmagáért szeretnünk, mert nincs amit az igazságnak megfelelôbben vagy magunkra nézve gyümölcsözôbben szerethetnénk. Annak a kérdésnek ugyanis, hogy miért kell Istent szeretnünk, kétféle értelme van, amennyiben vizsgálódásunk vonatkozhatik vagy arra, hogy mivel érdemli meg szeretetünket az Isten, vagy arra, hogy mekkora érdekünk fűzôdik ehhez a szeretethez. Én azonban mind a két kérdésre egy és ugyanazt a választ adhatom, mert nem találok más méltó okot az iránta való szeretetre, mint önmagát. Szóljunk hát elôször az ô érdemérôl. ======================================================================== II. Az Isten iránt való szeretetnek elsô oka: mert ô elôbb szeretett bennünket 1. Kétségtelenül nagy érdeme Istennek velünk szemben az, hogy méltatlan voltunk ellenére is nekünk adta magát. Mert adhatott volna-e még ô is valami jobbat önmagánál? Ha tehát az Isten iránti szeretetnek okát keresve azt kérdezzük, hogy mivel érdemli meg, a legfôbb okot abban találjuk, hogy ô elôbb szeretett bennünket. Méltó tehát, hogy viszontszeressük, különösen, ha meggondoljuk, hogy kicsoda, kiket és menynyire szeretett. Mert hát ki is az, aki szeret bennünket? Nemde az, akirôl minden lélek magasztalva hirdeti; ,,Istenem vagy és nincs szükséged javaimra.'' (Zsolt 15,2) S ennek a Fölségnek szeretete egészen tiszta szeretet, mert hisz egyáltalán nem keresi vele a saját érdekét. És kikkel szemben tanúsítja ezt a tisztaságos szeretetet? ,,Mikor ellenségek voltunk, kiengeszteltettünk Istennel.'' (Róm 5,10) Önmagától szeretett tehát az Isten, éspedig ellenségeit szerette. Végül, hogy mennyire, azt megmondja Szent János; ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta'' (Jn 3,16); és Szent Pál; ,,Tulajdon Fiát se kímélte, hanem odaadta értünk, mindnyájunkért.'' (Róm 8,32) A Fiú pedig magáról szólva; ,,Nagyobb szeretete -- úgymond -- senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.'' (Jn 15,13) Íme ezt tette az Igaz a bűnösökért, a Magasságbeli a porban kúszókért, a Mindenható az erôtlenekért. Azt mondhatná azonban valaki; Igen, ezt tette az emberekért, de az angyalokért nem. Ez igaz, de azért nem tette értük is, mert nem volt rá szükségük. Egyébként az, aki az embereknek segítséget nyújtott ily nagy nyomorúságban, megôrizte az angyalokat ettôl a nyomorúságtól. És amint az emberek iránt való szeretetében módot adott ezeknek arra, hogy ne maradjanak olyanok, mint aminôk voltak, hasonló szeretetbôl megadta az angyaloknak, hogy ne is legyenek olyanok, mint aminôk mi voltunk. ======================================================================== III. A hitetlenek is tartoznak szeretni az Istent azokért a testi-lelki javakért, melyekben részesültek 2. Akik elôtt ez nyilvánvaló, azok elôtt -- azt hiszem -- az is nyilvánvaló, hogy miért kell szeretnünk az Istent, vagyis, hogy mivel érdemli meg szeretetünket. És ha a hitetlenek ezt tudatlanra veszik, Isten könnyűszerrel megszégyeníti ôket azért, hogy oly hálátlanok számtalan jótéteményével szemben, melyet az ember javára cselekedett s amelyet világosan fölismerhetnek. Mert ki más az, mint ô, aki eledelt ad a táplálkozónak, fényt a látónak és levegôt a lélegzônek? De balgaság volna részemrôl, ha most el akarnám számlálni azt, amit csak az imént számtalannak mondottam; elég, hogy a legfontosabbakat hozom föl például; a kenyeret, a napot és a levegôt. Legfontosabbnak nem azért mondom ôket, mintha a legkiválóbbak volnának, mert hiszen testi javak, -- hanem azért, mert a legszükségesebbek. A legkiválóbb javakat ugyanis valójának felsôbb részében, vagyis lelkében keresse az ember; s ezek; a méltóság, a tudás és az erény. Méltóságnak az emberben a szabad akaratot nevezem, amely ôt nemcsak elébe helyezi a többi élôlénynek, hanem uralmat is ad neki fölöttük. A tudás által pedig fölismeri, hogy ez a méltóság megvan benne, de nem önmagától bírja. Végül az erény arra ösztönzi, hogy forró vággyal keresse azt, akitôl létét nyerte, és erôsen tartsa ôt, miután megtalálta. 3. E három jó mindegyike tehát kétféle szemszögbôl tekinthetô. Az emberi méltóság ugyanis nem csupán a természet kiválóságában, hanem az uralkodói hatalomban is áll, mert az embertôl való félelem ott lebeg minden lény fölött, mely a földön él. Ugyancsak kettôs lesz a tudás, ha elismerjük, hogy ez a méltóság vagy bármi másféle jó bennünk van ugyan, de nincs tôlünk magunktól. Hasonlóképpen kétoldalúnak ismerjük meg az erényt is, ha tudniillik állhatatosan keressük javaink szerzôjét és amikor megtaláltuk, elválaszthatatlanul odatapadunk hozzá. A méltóság tehát tudás nélkül nem használ semmit; ez utóbbi pedig még ártalmas is, ha hiányzik az erény, mint ahogy a következô fejtegetés mutatja. Mert micsoda dicsôség van abban, ha az ember olyasvalamivel bír, amirôl nincs tudomása? Ha pedig tudjuk ugyan, hogy van valamink, azt azonban már nem, hogy nem magunktól van, lehet dicsôségünk, de nem Isten elôtt. Annak, aki önmagában dicsekszik, az Apostol ezt mondja; ,,Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, mit dicsekszel, mintha nem kaptad volna?'' (1Kor 4,7) Nem azt mondja egyszerűen; ,,Mit dicsekszel?'', -- hanem hozzáteszi: ,,Mintha nem kaptad volna.'' Tehát nem az a megrovásra méltó, aki dicsekszik azzal, amije van, hanem az, aki úgy dicsekszik vele, mintha nem kapta volna. Joggal nevezik ezt hiú dicsôségnek, minthogy hiányzik szilárd alapja; az igazság. Szent Pál az igaz dicsôséget megkülönbözteti a hiútól, mikor azt mondja; ,,Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék (1Kor 1,31), vagyis igazságban, mert az Úr az igazság. 4. Mindkettôt szükséges tehát tudnod; hogy mi vagy és hogy nem magadtól vagy az, ami vagy, E nélkül ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy pedig hiú módon dicsekszel, Mert az Írás azt mondja; ,,Ha nem ismered magadat, menj ki társaidnak nyája után.'' (Én 1,7) Valóban így történik. Ha az az ember, aki méltóságra van teremtve, méltóságát nem érti meg, tudatlansága miatt hasonló a barmokhoz, mint amelyek jelen romlottságának és halandó voltának társai. Az a teremtmény tehát, mely az értelem ajándéka által annyira kiválik, az értelmetlen lények nyájához kezd tartozni. Nem ismeri a saját dicsôségét, mely belül van, kíváncsiság által engedi magát vezettetni, hogy külsôleg az érzéki világ dolgaihoz igazodjék. Ilymódon csupán egy lesz a többiek közül, mert nem látja be, hogy mennyivel többet kapott, mint azok. Nagyon kell tehát óvakodnunk attól a tudatlanságtól, hogy magunkról kevesebbet ne gondoljunk a valónál; de nem kevésbé, hanem még inkább kell félnünk attól, hogy magunknak a valónál többet ne tulajdonítsunk. Ez történik akkor, ha tévesen azt hisszük, hogy valamely jó, ami bennünk van, tôlünk magunktól származik. De még ennél a kétféle tudatlanságnál is jobban kell kerülnünk és utálnunk azt az elbizakodottságot, amellyel tudva és megfontoltan saját dicsôségünket keressük olyan javakban, melyek nem a mieink; és bár biztosan tudjuk, hogy nem vagyunk tulajdonosai, nem félünk velük kapcsolatban elrabolni a másnak kijáró tiszteletet. Az elsô fajta tudatlanságnak nincs dicsôsége; a másodiknak van ugyan, de nem Isten elôtt. A harmadik rossz azonban, melyet az ember már tudva követ el, a dicsôséget még Istennel szemben is bitorolja. Ez az elbizakodottság annál súlyosabb és veszélyesebb a másodiknál, mert vele megvetjük az Istent, míg amazzal csak nem ismerjük el. Végül annyival gonoszabb és undorítóbb, mint az elsô, mert az csak az állatokhoz tesz hasonlóvá bennünket, emez pedig az ördögökhöz. Mert gôg és a legnagyobb bűn úgy élni a kapott ajándékkal, mintha saját lényegünkhöz tartozónak s a vett jótéteményekben a jótevô dicsôségét bitorolni. 5. Ezért a két elsôvel, vagyis a méltósággal és tudással együtt szükségünk van még erényre is, mely mindkettônek a gyümölcse, és amely által keressük és bírjuk Azt, akit mint minden jónak szerzôjét és adományozóját joggal illet meg a dicsôség mindenért. Máskülönben, ha az ember tudja, hogy mit kell tennie és mégsem teszi, méltán részesül szigorú büntetésben. Miért? ,,Mert nem akart tudni arról, hogy a jót cselekedje, sôt fekvôhelyén eszét gonoszságon töri.'' (Zsolt 35,4-5) akkor, amikor a tudás ajándéka folytán világosan megismeri ugyan, hogy azok a javak nem tôle magától származnak, mégis mint hűtlen szolga jó urának dicsôségében akar sütkérezni, sôt azt elrabolni törekszik. Nyilvánvaló tehát, hogy tudás nélkül a méltóság egyáltalában semmit sem ér, a tudás pedig erény nélkül kárhozatos. Az erényes ember azonban, akiben sem a tudás nem marad ártalmas, sem a méltóság gyümölcstelen, az Úrhoz kiált és ilymódon magasztalja ôt: ,,Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsôséget!'' (Zsolt 113,1) Azaz: Semmit se tulajdonítunk magunknak, Uram, sem a tudásból, sem a méltóságból, hanem mindent átengedünk a te nevednek, akitôl minden van. 6. De talán már nagyon messze eltértem tárgyunktól, mikor azt törekedtem bebizonyítani, hogy még azokat is, akik Krisztust nem ismerik, maga a természeti törvény az osztályrészükül jutott testi és lelki javakkal eléggé figyelmezteti arra, hogy ôk is tartoznak Istent önmagáért szeretni, Mert hogy röviden ismételjem a mondottakat: Van-e olyan akár hitetlen ember is, aki ne tudná, hogy e halandó életben nem más nyújtja testének az említett szükséges dolgokat, tudniillik, hogy létezzék, lásson, lélegzetet tudjon venni, mint Az, aki eledelt ad minden testnek (Zsolt 135,25); aki napját fölkelti a jókra és rosszakra és erôt ad az igazaknak és hamisaknak? (Mt 5,45) Ugyancsak van-e olyan gonosz, aki azt gondolná, hogy annak a méltóságnak, mely a lélekben ragyog, más a szerzôje, mint Az, aki a Genezisben azt mondja: ,,Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra.'' (Ter 1,26) A tudás osztogatójának ki tarthatna mást, mint Azt, aki az embert tudásra tanítja? (Zsolt 93,10) És ismét ki gondolná, hogy az erényt máshonnan kapta vagy máshonnan remélheti, mint az erôk Urának kezébôl? Isten tehát megérdemli, hogy önmagáért szeresse ôt még a hitetlen is, aki bár nem ismeri Krisztust, de ismeri magát. Azért még a hitetlennek sincs mentsége, ha nem szereti teljes szívébôl, teljes lelkébôl és teljes erejébôl Urát, Istenét. Mert a veleszületett és eszének nem ismeretlen igazságérzet lelke mélyén azt kiáltja neki, hogy egész valójával szeretnie kell Azt, akinek, mint tudja, egész valójával tartozik. De nehéz, sôt lehetetlen, hogy az ember csupán a saját vagy szabad akarata erejébôl mindent, amit egyszer Istentôl kapott, oly tökéletes-teljesen Isten akarata szerint használjon, hogy sohase érvényesítse bennük a maga akaratát s ne tekintse ôket olybá, mintha saját tulajdona volnának, amint írva van; ,,Mindnyájan a magukét keresik'' (Fil 2,21); és ,,A rosszra hajlik az emberi szív érzése és gondolata.'' (Ter 8,21) ======================================================================== IV. Mennyivel több okuk van a keresztényeknek arra, hogy Istent szeressék, mint a pogányoknak? 7. A hívôk ellenben nagyon jól tudják, hogy mily nagy szükségük van Jézusra, éspedig a keresztre feszített Jézusra. S mikor csodálva karolják át benne a minden fogalmat felülmúló szeretetet, szégyen fogja el ôket, hogy nem viszonozzák legalább azzal a kevéssel, amik, ezt a nagy szeretetet és kegyes leereszkedést. Könnyű tehát nekik jobban szeretniök, mivel tudják, hogy nagyobb szeretetben részesültek; akinek azonban kevesebb adatott, az kevésbé szeret. A zsidót vagy a pogányt nem szurdalják a szeretetnek olyan tövisei, aminôket az Egyház érez, mikor azt mondja: ,,Sebet ütött rajtam a szeretet'', és ugyancsak; ,,Támogassatok engem virágokkal, vegyetek körül almákkal, mert beteg vagyok a szeretettôl.'' (Én 2,5) Látja Salamon királyt a koronával, mellyel anyja koronázta meg ôt (Én 3,11); látja az Atya Egyetlenét, amint keresztjét hordozza; látja megostorozva és leköpdösve a fölség Urát; látja keresztre szögezve s lándzsával átverve, gyalázatokkal elhalmozva az élet és dicsôség szerzôjét; s látja, amint végül drága életét adja barátaiért. Látja mindezt s a szeretet kardja még jobban átjárja lelkét és fölkiált: ,,Támogassatok engem virágokkal, vegyetek körül almákkal, mert beteg vagyok a szeretettôl!'' Ezek tudniillik azok a gránátalmák, melyeket a Jegyes, kit bevezettek Vôlegénye kertjébe, az élet fájáról szakít, s amely ízét a mennyei kenyértôl, színét pedig Krisztus vérétôl kapja. Látja azután, hogy a halál meghalt, s a halál szerzôje le van gyôzve. Látja, amint a pokol tornácából a földre, a földrôl az égbe jut a foglyul ejtett zsákmány (Ef 4,8), hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon; az égieké, a földieké és alvilágiaké, (Fil 2,10) Látja, hogy a föld, mely a régi átok alatt tövist és bojtorjánt termett, az új áldás kegyelme folytán megifjodott és ismét virágokat hoz. És mindebben megemlékezvén a zsoltár szavairól; ,,Újra fölvirágzik testem s örömömben hálát zengek neki'' (Zsolt 27,7), -- a kínszenvedésnek gyümölcseitôl akar megerôsödni, melyeket a keresztfáról szedett, valamint a föltámadás virágaitól, melyeknek illata arra csábítja a Vôlegényt, hogy ôt gyakrabban meglátogassa. 8. S azután így szól: ,,Be szép vagy, kedvesem, be gyönyörűséges; virágos a nyoszolyánk.'' (Én 1,15) Mikor nyoszolyát említ, eléggé megmutatja, mit óhajt; s mikor virágosnak mondja, eléggé jelzi, honnan reméli vágyainak teljesülését. Nem a saját érdemébôl, hanem a mezô virágai révén, melyet megáldott az Úr. Gyönyörűségét találja a virágokban Krisztus, aki Názáretben akart fogantatni és nevelkedni.[5] A mennyei Vôlegény szereti ezeket az illatokat s gyakran és örömest lép be annak a szívnek menyegzôi termébe, melyet ilyen gyümölcsökkel tele és ilyen virágokkal behintve talál. Mert ahol azt látja, hogy a lélek buzgón elmélkedik az ô szenvedésének kegyelmérôl vagy föltámadásának dicsôségérôl, oda készséggel jön, ott szívesen idôzik. Szenvedéseinek emlékei ugyanis úgy tekinthetôk, mint a múlt évnek, azaz a bűn és halál uralma alatt eltelt összes századoknak gyümölcsei, melyek akkor mutatkoztak, mikor elérkezett az idôk teljessége. Föltámadásának diadaljelvényei pedig a következô kornak új virágai, melyek a kegyelem hatása alatt új nyárba nyíltak ki s majd végül, a jövendô egyetemes föltámadáskor oly gyümölcsöt hoznak, mely örökre megmarad. ,,A tél már elmúlt, az esô elállt, elvonult; földünkön elôbújnak a virágok.'' (Én 2,11.12) Jelezni akarja ezzel, hogy megjött a nyári idô azzal, aki a halál fagya után meghozta az új életnek tavaszi enyheségét és aki azt mondja; ,,Íme megújítok mindeneket.'' (Jel 21,5) Ô az, kinek a halálban magként elvetett teste újra kisarjadt a föltámadásban, s akinek mezônkön-völgyünkön eláradt illatára ismét virágba borul az, ami elszáradt, fölmelegszik, ami hideg és újra él, ami halott volt. 9. Ezeknek a virágoknak és gyümölcsöknek üde frissessége és az édes illatot árasztó mezôk szépsége miatt maga az Atya is gyönyörűségét találja mindeneket megújító Fiában, úgyhogy azt mondja; ,,Íme, olyan az én Fiam illata, mint a telt mezô illata, melyet megáldott az Úr.'' (Ter 27,27) Valóban telt Az, akinek teljességébôl mindnyájan kaptunk. De a Jegyes még bizalmasabban szed róla magának, mikor akar, virágokat és szakít gyümölcsöket, hogy lelkiismeretének legbensejét fölékesítse velük s szívének ágya édes illatot árasszon a belépô Vôlegény felé. Ha ugyanis azt akarjuk, hogy gyakrabban legyen vendégünk Krisztus, szívünk tanúskodjék mindig arról, hogy erôsen hiszünk annak irgalmasságában és erejében, aki értünk meghalt és föltámadott; mint Dávid mondja: ,,Két dolgot hallottam; Istené a hatalom és tiéd, Uram, az irgalom.'' (Zsolt 61,11-12) Mind a két dologra vonatkozó tanúbizonyságok nagyon megérdemlik, hogy hittel fogadjuk ôket. Mert Krisztus, miután meghalt bűneinkért és föltámadott megigazulásunkért, fölment a mennybe, hogy oltalmunk legyen, elküldte a Szentlelket, hogy megvigasztaljon bennünket, s majd egykor visszatér, hogy váltságunk művét befejezhesse. Halálában e szerint megmutatta irgalmasságát, föltámadásában megmutatta hatalmát, a többiek mindegyikében pedig mind a kettôt. 10. Íme, ezek azok a gyümölcsök, ezek azok a virágok, amelyekkel a Jegyes magát körülvétetni és támogattatni kívánja. Kétségtelenül azért, mert úgy érzi, hogy a szeretet ereje könnyen ellanyhulhat és meggyöngülhet benne, ha nem serkentik folyton efféle ingerek, egészen addig, míg csak be nem jut a Vôlegény termébe, hol annak rég óhajtott ölelô karjai fogadják s ahol elmondhatja: ,,Balkeze a fejem alatt és jobbjával átölel engem.'' (Én 2,6) Akkor ugyanis érezni és tapasztalni fogja, hogy a szeretetnek mindaz a tanújele, melyet Szerelmese elsô eljövetelekor mintegy balkezével nyújtott neki, elenyészô csekélység és szinte számba sem jön annak az édességnek nagyságához képest, amely osztályrésze lesz, ha majd jobbjával karolja át. Érezni fogja, amit hallott; ,,A test nem használ semmit; a szellem az, ami éltet.'' (Jn 6,64) Igazolva látja azt, amit olvasott: ,,Lelkem édesebb a méznél és birtoklásom jobb a lépesméznél.'' Az pedig, ami utána következik? ,,Emlékezetem él minden idôk nemzedékeiben'' (Sir 24,27--28) -- azt akarja mondani, hogy amíg a mostani világ tart, melyben egyik nemzedék a másikat váltja föl, az emlékezésbôl vigasztalást merítenek a választottak, habár a jelenlét teljes kielégültségében még nincs részük. Azért mondja az Írás: ,,Nagy jóságod emlékét áradozva dicsérik'', kétségtelenül azok, akiket kevéssel elôbb említett: ,,Nemzedék nemzedéknek dicséri alkotásaidat.'' (Zsolt 144,4.7) Az emlékezés tehát ennek a földi életnek nemzedékei számára való, melyet a mennyek országában majd a jelenlét vált föl, Ez a már célhoz ért választottak dicsôsége, amaz pedig azoknak a vigasztalása, akik még zarándokúton vannak. ======================================================================== V. Az Istenre való emlékezés édes a jóknak s félelmetes a gonoszoknak 11. De fontos dolog tudni, hogy kiknek nyújt vigasztalást az Istenre való emlékezés. Bizonyára nem a gonosz és szívtelen nemzedék az, melyhez így szól az Úr: ,,Jaj nektek gazdagok, mert megkaptátok vigasztalástokat'' (Lk 6,24), -- hanem az, amely azt mondja: ,,Nem akar megvigasztalódni a lelkem.'' Igen, ennek hiszünk, ha folytatólag hozzáteszi: ,,Ha Istenre gondolok, gyönyörködöm.'' (Zsolt 76,3--4) Igazságos dolog ugyanis, hogy akiknek szívét nem ejtik rabul a jelenvalók, azok vigasztalást találjanak a jövô dolgokra való gondolatban; és akik megvetik a mulandó javak bôségének élvezetét, azoknak örömöt okozzon az örökkévalóságról való megemlékezés. Valóban az Istent keresôk nemzedéke ez, azoké, akik nem a maguk érdekeit, hanem Jákob Istenének színét keresik. (Zsolt 23,6) Azokhoz tehát, kik Isten jelenlétét keresik, közel van és édes nekik az ô emlékezete; de azért kielégülést nem találnak benne, hanem csak még inkább éheznek arra, ami ôket kielégítheti. Ezt maga az Eledel állítja magáról, mikor így szól: ,,Aki engem eszik, még inkább éhezik'' (Sir 24,29); és aki vele táplálkozott, azt mondja: ,,Kielégülök, ha majd megjelenik dicsôséged.'' (Zsolt 16,15) Mindazonáltal már most is boldogok azok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd egykor ôk és nem mások fognak kielégíttetni. (Mt 5,6) És jaj neked gonosz s elvetemült nemzedék! Jaj neked ostoba és esztelen nép, melynek a ráemlékezés kelletlen, a jelenlét gondolata pedig félelmetes! És méltán. Mert sem most nem akarsz szabadulni a vadászok kelepcéjétôl, -- hisz akik gazdagok akarnak lenni ezen a világon, az ördög kelepcéjébe esnek (1Tim 6,9) -- sem pedig akkor nem tudod majd kikerülni a kegyetlen igét. Ó kegyetlen ige, ó kemény beszéd: ,,Távozzatok, átkozottak, az örök tűzre.'' (Mt 25,41) Mennyivel keményebb, kegyetlenebb, mint az, mellyel az Egyházban naponként megismétlôdik a kínszenvedés emlékezete: ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van (Jn 6,55), vagyis: aki kegyelettel emlékezik meg halálomról és példámra sanyargatja halandó tagjait, annak örök élete van. Más szóval: Ha velem együtt szenvedtek, velem együtt fogtok uralkodni is. Mindazáltal a legtöbb ember -- még ma is -- visszariad és meghátrál ettôl a szótól, s ezt válaszolja -- nem szóval, hanem tettel: -- ,,Kemény beszéd ez, kicsoda hallgathatja?'' (Jn 6,55.61) Ilymódon azok, akiknek szíve nem volt kitartó és lelke nem volt hű az Isten iránt (Zsolt 77,8), s akik inkább a bizonytalan gazdagságban reméltek, mint az Istenben, nem szeretik hallani a kereszt igéjét s a kínszenvedés emlékezete terhükre van. Dehát hogyan fogják majd akkor, mikor a Bíró megjelenik, elviselni ennek az igének súlyát: ,,Távozzatok, átkozottak, az örök tűzre, mely az ördögnek készíttetett és az ô angyalainak!'' (Mt 25,41) Akire ez a kô ráesik, azt bizonyára összetöri. De áldását veszik az igazak, akik az Apostollal -- akár távol, akár jelen lévén -- tetszeni igyekeznek Istennek (2Kor 5,9), s hallani fogják: ,,Jöjjetek, Atyám áldottai.'' (Mt 25,34) Akkor majd az, akinek szíve nem volt egyenes, önmagán tapasztalja, -- csakhogy már késôn -- hogy mily édes volt Krisztus igája, és milyen könnyű az ô terhe ahhoz a fájdalomhoz hasonlítva, amely alól, mintha valami súlyos és kegyetlen dolog lett volna, büszkén kivonta kemény nyakát. Szerencsétlen rabszolgái a gazdagságnak! Lehetetlen, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében dicsekedjetek is ugyanakkor a földi kincsekbe helyezzétek reményeteket; lehetetlen, hogy az arany után fussatok és megízleljétek azt is, hogy mily édes az Úr. S mert nem érzitek ôt édesnek a ráemlékezésben, kétségtelenül keménynek fogjátok érezni, ha majd megjelenik. 12. Egyébként a hű lélek epedve vágyódik Isten jelenléte után és édesen megnyugszik a rá emlékezésben; s addig is, míg színrôl--színre nem láthatja dicsôségét, a kereszt gyalázatában dicsekszik. Ez idô alatt a Jegyes, Krisztus Galambja, azok között a javak között pihen és szendereg, melyek itt osztályrészéül jutottak; s már most fehér tollakat kap, vagyis az ártatlanságnak és tisztaságnak hófehérségébe öltözik, Uram Jézus, a te nagy édességednek emlékezetétôl. De reméli azonfelül, hogy ha majd meglátja arcodat, még jobban betelik vígassággal ott, ahol háta aranyszínben fog tündökölni (Zsolt 67,14), s akkor, amikor majd nagy örömmel bejut a szentek fényességébe s a bölcsesség ragyogásától még teljesebben megvilágosodik. Azért már most jogos dicsekvéssel mondja: ,,Balkeze a fejem alatt és jobbjával átölel engem.'' (Én 2,6) A balkézen annak a szeretetnek emlékét érti, amelynél nincs nagyobb, mert életét adta barátaiért; a jobban pedig a boldog látást, melyet barátainak ígért, és azt az örömöt, melyet a Fölség jelenléte fog okozni. Istennek ezt a megistenítô látását s jelenlétének megbecsülhetetlen gyönyörűségét méltán jelképezi a jobb kéz, melyrôl a Zsoltáros elragadtatással énekli: ,,Jobbodon mindvégig gyönyörűségem leszen.'' (15,11) A balkéz pedig méltán emlékeztet arra a csodálatos és örökre felejthetetlen szeretetre, mert arra dôl rá és azon nyugszik a Jegyes, míg a veszedelem el nem vonul. (Zsolt 56,2) 13. Méltán van tehát a Vôlegény karja a Jegyes feje alatt, hogy ráhajoljon és rajta nyugtassa meg fejét, vagyis szíve szándékát, nehogy engedjen és testi, világias kívánságokra hajoljon, mert ,,a romlandó test teher a léleknek s a földi sátor lenyomja a sokat tűnôdô elmét.'' (Bölcs 9,15) Mi lehetne ugyanis az eredménye annak, ha megfontoljuk ezt az oly nagy és annyira meg nem érdemlett irgalmasságot, ezt az oly önkéntes és annyira bebizonyított szeretetet, ezt a nem is sejtett jóságot, ezt a legyôzhetetlen szelídséget és bámulatra méltó kedvességet? Mi más lehetne az eredménye, mondom, annak, ha mindezt figyelmesen meggondoljuk, mint az, hogy lelkünket teljesen elszakítva minden bűnös szeretettôl csodálatosan magához ragadja, erôsen megindítsa és megvetést támasszon benne minden olyasmi iránt, amit csak ezek megvetésével kívánhatna? Ezeknek a keneteknek illatára azután a Jegyes lelkesen fut és forrón szeret; s azt gondolja, hogy ahhoz a szeretethez viszonyítva, melyben részesül, kevéssé szeret, még ha egészen elég is a szeretet tüzében. És nem ok nélkül. Mi nagyot tehetne ugyanis a porszem annak a nagy szeretetnek viszonzására, melyet iránta ily Nagyság tanúsít, még ha minden erejét a szeretet szolgálatába állítja is? Hisz ez a Fölség megelôzte öt a szeretetben s minden gondja szemmel láthatólag arra irányul, hogy ôt üdvözítse. Mert ,,úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta''. (Jn 3,16) Nincs kétség, hogy az Atyáról mondja. Ugyancsak: ,,Halálra adta életét.'' (Iz 53,12) Nincs kétség, hogy a Fiúról van szó. A Szentlélekrôl pedig ezt mondja: ,,A Vigasztaló Lélek, akit pedig az Atya az én nevemben küld, az majd megtanít titeket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondottam nektek.'' (Jn 14,26) Szeret tehát az Isten és egész valójával szeret, mivelhogy az egész Szentháromság szeret; ha ugyan az ,,egész'' szót lehet használni a végtelennel, a megfoghatatlannal vagy pedig a teljesen egyszerűvel szemben. ======================================================================== VI. Mily nagy szeretettel adósa a keresztény Istennek? 14. Aki mindezt megfontolja, azt hiszem, eléggé megérti, hogy miért kell szeretnünk Istent, más szóval: hogy mivel érdemli meg az Isten szeretetünket. A hitetlen persze, aki nem ismeri a Fiút, nem ismeri az Atyát és a Szentlelket sem. S aki nem tiszteli a Fiút, az az Atyát se tiszteli, aki ôt küldötte (Jn 5,23); de a Szentlelket sem, akit viszont ô küldött. Azon aztán nincs semmi csodálni való, hogy kevésbé is szereti azt, akit nálunk kevésbé ismer. Azt azonban ô is tudja, hogy egész-magával adósa annak, akit egész-maga alkotójának ismer. De mit vár akkor éntôlem az Isten, éntôlem, aki nemcsak azt tudom róla, hogy saját jószántából adta életemet, hogy bôkezűen gondoskodik szükségleteimrôl, hogy jóságos vigasztalóm és gondos vezérem az életúton, hanem azt is, hogy bôkezű Megváltóm, hogy örök életre tart fönn, gazdaggá tesz és dicsôségben részesít? Amint írva van; ,,Bôséges nála a szabadítás'' (Zsolt 129,7); s ugyancsak: ,,Egyszersmindenkorra bement a szentélybe, örök váltságot szerezve'' (Zsid 9,12); és a fönntartásra vonatkozólag; ,,Nem hagyja el jámborait, megôrzi ôket mindörökké.'' (Zsolt 36,28) A gazdagságról pedig azt mondja: ,,Jó és tömött, megrázott és kiáradó mértéket adnak majd a ti öletekbe.'' (Lk 6,38) És ismét: ,,Szem nem látta, fül nem hallotta, ember szívébe föl nem hatott, amiket Isten készített azoknak, akik ôt szeretik.'' (1Kor 2,9) S a megdicsôítésrôl; ,,Várjuk Üdvözítônket, az Úr Jézus Krisztust. Ô újjá alakítja gyarló testünket és hasonlóvá teszi az ô dicsôséges testéhez.'' (Fil 3,20-21) Nemkülönben: ,,Amiket most szenvedünk, nem mérhetôk össze a jövendô dicsôséggel, amely meg fog nyilvánulni rajtunk,'' (Róm 8,18) És ismét: ,,Ez a mi jelenlegi, pillanatnyi és könnyű szenvedésünk a mennyei dicsôségnek fölötte nagy, örök mértékét szerzi meg nekünk, ha nem a látható dolgokra figyelünk, hanem a láthatatlanokra.'' (2Kor 4,17-18) 15. Mit adjak mindazért viszonzásul Istennek? Az ész és a természetes igazságérzet sürgetve parancsolja, hogy egészen odaadjam magamat annak, akitôl egész-magam vagyok, és hogy egész valómmal szeressem ôt. A hit pedig rávilágít arra, hogy annál nagyobb szeretettel tartozom neki, minél tisztábban látom, hogy még magamnál is többre, nagyobbra kell ôt becsülnöm, mert hiszen nemcsak azt adta nekem, ami vagyok, hanem ezen felül önmagát is. S valóban, a hit ideje még nem jött el, Isten nem jelent meg testben, nem halt meg a keresztfán, nem támadt föl a sírból, nem tért vissza az Atyához, nem mutatta még meg -- mondom -- irántunk való nagy szeretetét, azt, amelyrôl föntebb annyit beszéltünk, amikor már elhangzott a parancs, hogy az ember szeresse Urát Istenét teljes szívébôl, teljes lelkébôl és teljes erejébôl (MTörv 6,5); azaz; mindabból, amit tud, mindabból, amire képes. És nem igazságtalan az Isten, mikor a saját művét és ajándékait visszaköveteli. Mert hogyne szeretné a mű alkotóját, ha megvan rá benne a képesség? És hogyne szeretné teljes erejébôl, mikor mindent kizárólag az ô bôkezűségétôl kapott? S ha ehhez még hozzávesszük, hogy semmibôl, tisztán a saját jószántából teremtett, éspedig ily nagy méltóságra, ez még nyilvánvalóbbá teszi a szeretet-adósságot és behajtását még igazságosabbnak mutatja. Egyébként is; mennyire fokozta jótéteményét azáltal, hogy fönntart embert és állatot s elárasztja ôket irgalmasságával. (Zsolt 35,78) Magunkról mondom ezt, akik dicsôségünket a fűevô borjú képével cseréltük föl (Zsolt 105,20), s vétkezve olyanok lettünk, mint az oktalan állatok. Ha tehát egész valómmal tartozom neki már azért, mert teremtett, mit adhatnék neki még ezenfelül is azért, hogy újjáalkotott, éspedig ilymódon alkotott újjá? Mert az újjáalkotás nem ment olyan könnyen, mint a teremtés; hisz nemcsak rólam van megírva, hanem minden teremtményrôl; ,,Szólott és lettek.'' (Zsolt 148,5) De aki engem egyetlen szavával teremtett, éspedig ily nagynak, annak újjáalkotásom sok szóba, csodálatos tettekbe és kegyetlen szenvedésekbe került; szenvedésekbe, melyek kegyetlenségükön fölül még megalázók is voltak rá nézve. ,,Mivel viszonozzam tehát az Úrnak mindazt, amit velem cselekedett?'' (Zsolt 115,12) Elsô munkájában magamat adta nekem, a másodikban önmagát; s amikor önmagát adta, engem is visszaadott magamnak. Azért tehát, hogy adott és visszaadott, magamért tartozom neki magammal, éspedig kétszeresen. De mit adjak Istennek ôérette? Mert ha ezerszer odaadnám is magamat viszonzásul, mi vagyok én az Istenhez képest? ======================================================================== VII. A mondottak rövid összefoglalása 16. Itt elôször is gondoljuk meg, hogy mily mértékben érdemli meg Isten szeretetünket, jobban mondva; mennyire megérdemli, hogy szeretetében mértéket, határt ne ismerjünk. Mert -- hogy a mondottakat pár szóval összefoglaljam -- szeretetével megelôzött bennünket, s ô, aki oly nagy, oly nagyon és tisztán a maga jószántából szeretett minket, akik oly kicsinyek s hozzá még olyanok vagyunk, aminôk vagyunk. Íme, ezért mondottam, amint emlékszem, mindjárt az elején; Isten szeretetének mértéke az, hogy mérték nélkül szeressük ôt. Egyébként mivel a szeretet, mely Istenre irányul, a mérhetetlenre, a végtelenre irányul (mert Isten végtelen és mérhetetlen), mi is lehetne mértéke, határa szeretetünknek? És ha még hozzávesszük azt, hogy a szeretet részünkrôl már nem tisztán önkéntes, hanem adósságot törlesztünk vele? Szeret a mérhetetlenség, szeret az örökkévalóság, szeret a mindentudást meghaladó jóság, szeret az Isten, kinek nagysága határtalan (Zsolt 144,3), kinek bölcsessége korlátot nem ismer (Zsolt 146,5), kinek békéje fölülmúl minden fogalmat (Fil 4,7); és mi ezt a szeretetet kimérten viszonozzuk? Szeretlek, Uram, én erôm, én váram, menedékem és megszabadítóm (Zsolt 17,2-3), aki mindaz vagy nekem, ami rám nézve csak kívánatosnak és szeretetreméltónak mondható. Istenem, segítôm, szeretlek ajándékodért és a magam módja szerint; kevésbé ugyan, mintsem az igazság követelné, de nem kevésbé annál, mint amennyire képes vagyok. S bár képességem alatta marad tartozásomnak, többet nem tehetek, mint amennyi erômtôl telik. Többre leszek képes, ha több erôt kegyeskedel adni hozzá; de sohase tudlak annyira szeretni, amennyire megérdemled. Elégtelenségemet látják szemeid; de a te könyvedbe be vannak írva mindazok, akik megteszik azt, amire képesek, ha nem is képesek mindarra, amivel tartoznak. Úgy gondolom, elég világos ebbôl, hogy miképpen és micsoda érdeméért kell szeretnünk az Istent. Micsoda érdeméért, mondom; mert hogy ez az érdeme mily nagy; kinek volna errôl fogalma, ki mondhatná el, ki tudná igazság szerint értékelni? ======================================================================== VIII. A második indítóok Isten szeretetére az, hogy ô a mi legfôbb javunk 17. Lássuk most, hogy mily hasznos ránk nézve Isten szeretete. De mi az, amit látunk a valósághoz képest? És mégse hallgathatunk róla, bár nem látjuk is olyannak, mint aminô a maga valóságában. Föntebb, mikor arról volt szó, hogy miért és mennyire kell szeretnünk az Istent, azt mondottam, hogy a ,,miért'' kérdésnek kétféle értelme van, tudniillik, hogy mivel érdemli meg Isten szeretetünket, és hogy micsoda haszonnal jár ránk nézve ez a szeretet. Miután már szóltam Istennek szeretetünkre való jogáról, -- bár nem hozzá méltóképpen, hanem csak amint tudnom adta -- hátra van, hogy a jutalomról mondjam el azt, amit ugyanô sugallni fog. Mert Istent nem lehet jutalom nélkül szeretni, ámbár a jutalomra való tekintet nélkül kell ôt szeretnünk. Az igazi szeretet soha sincs bér híján és mégsem bérszolga, mert nem keresi a magáét. (1Kor 13,5) A szív indulata az, nem pedig szerzôdés, egyesség útján nem szerezheti meg s az se biztosít magának ilymódon viszonzást. Önként árasztja ránk melegét és bennünk is önkéntes szeretetet gyullaszt. Az igaz szeretet elég magának. Van jutalma, de az, amit szeret. Mert bármit szeret is az ember, de valami másért, igazában azt szereti, amire szeretete mint végsô célra irányul, nem pedig azt, ami ennek elérésére csak eszköz. Szent Pál nem azért hirdeti az evangéliumot, hogy egyék, hanem azért eszik, hogy az evangéliumot hirdethesse (1Kor 9,18); s amit szeret, az nem az étel, hanem az evangélium. Az igazi szeretet nem keresi a maga jutalmát, hanem megérdemli. Jutalmat annak szoktak ígérni, aki még nem szeret; aki szeret, az már jogot szerzett rá s meg is kapja, ha állhatatos marad. Földi dolgokban is, ha rá akarunk venni valakit valamire, csak akkor csalogatjuk ígérettel vagy jutalommal, ha ellenkezik, nem pedig olyan esetekben, mikor úgyis szívesen hajlik rá. Kinek jutna eszébe, hogy megfizessen egy olyan embert, aki azt teszi, amit maga is óhajt megtenni? Senki se fogad föl például pénzen egy éhezôt arra, hogy egyék, vagy szomjazót, hogy igyék vagy akár egy édesanyát, hogy kisfiát, méhének gyermekét szoptassa. Ki gondolná, hogy kéréssel vagy jutalommal kell rávenni valakit arra, hogy bekerítse a saját szôlôjét, körülássa fáját vagy fölépítse házát? Mennyivel inkább igaz az, hogy az Istent szeretô lélek szeretetéért nem keres Istenen kívül más jutalmat? Vagy ha mást keres, minden bizonnyal azt szereti és nem az Istent. ======================================================================== IX. Az istentelen hiába fárad a csalárd javak keresésében 18. Minden eszes lénynek természetében van, hogy mindig kívánja azt, amit jobbnak vél és lát; és semmivel se elégszik meg, aminél ítélete szerint többet ér az, ami hiányzik. Akinek például szép felesége van, az léha szemmel és lélekkel tekint egy szebb nôre; aki drága ruhába öltözött, még drágábbat kíván; s ha valakinek nagy is a gazdagsága, irigyli a nála gazdagabbat. Láthatunk olyanokat, akiknek már sok a földjük, birtokuk, és mégis nap-nap után szántót szántóhoz csatolnak s végtelen kapzsisággal tolják ki egyre jobban és jobban határaikat. Láthatunk másokat, akik királyi házakban és drága palotákban laknak, mindazáltal naponként új házakat szereznek a régiekhez s nyugtalan érdeklôdéssel mást se tesznek, mint építenek, rombolnak s kerek alakúval cserélik föl azt, ami elôbb négyszögletes volt. Mit szóljunk azután azokról, akik valami méltóságra jutottak? Nem azt látjuk-e, hogy kielégíthetetlen nagyravágyással s teljes erejükbôl törekszenek folyton magasabbra és magasabbra emelkedni? S mindennek azért nincs se vége, se hossza, mert nem található bennük semmi olyan különös, ami valóban a legmagasabb vagy a legjobb volna. S mi csodálatos van abban, hogy nem elégszik meg alsóbbrendű és rosszabb dologgal az, aki nyugalmát másban, mint a legfôbb jóban, nem találhatja meg? De ostobaság és a legnagyobb esztelenség mindig olyasmit kívánni, ami sohase tudja az ember vágyát - - nem mondom kielégíteni, -- de még csak csillapítani sem; mert ha birtokában van is valami ilyennek, mindazáltal kívánja azt, amivel nem bír, és mindig nyugtalanul eped az után, ami még hiányzik. Innen van, hogy a világ különféle és csalfa gyönyörűségei között csapongó lélek hiába lót-fut ide s tova; belefárad, de kielégülést nem talál bennük. Amit éhségében lenyel, azt kevésnek gondolja ahhoz képest, amit még szeretne fölfalni; s nem kevesebb nyugtalansággal kívánja azt, ami hiányzik, mint aminô örömmel tartja birtokában azt, ami már megvan. Mert hát ki szerezhet meg mindent? Ámbár az is igaz, hogy azt a keveset se élvezi félelem nélkül, amit fáradságosan megszerzett magának, mert nem tudja, hogy nagy fájdalmára mikor veszti el; abban azonban biztos, hogy valamikor el fogja veszteni. Íme az egyenes út, melyet a legfôbb jóra törekvô, de megromlott akarat követ; ezen siet az után, amivel be tudna telni. Igazában: a hiúság ilyen tekervényes utakon játszik önmagával és vezeti félre magát a gonoszság. Ha így akarja betölteni valaki minden vágyát, azaz ha meg akarja szerezni magának azt, aminek megszereztével nem marad már semmi kívánnivalója, mi szükség van arra, hogy a többivel is foglalkozzék? Csalárd utakon tévelyeg és sokkal elôbb meghal, mintsem hogy ily kerülôvel az óhajtott célt elérhetné. 19. Ezen a kerülô úton járnak az istentelenek, s természet szerint kívánják kielégíteni vágyaikat; de ugyanakkor elutasítják azt, ami a véghez közelebb vihetné ôket, nem ahhoz a véghez, mely megsemmisülésük lenne, hanem ellenkezôleg: beteljesülésük. Azért nem boldog véggel beteljesülni, hanem hiábavaló fáradsággal felôrlôdni sietnek azok, akiknek nagyobb gyönyörűséget okoz a földi dolgok külszíne, mint alkotója, s akik csak akkor gondolnak arra, hogy eljussanak a mindenség Urához, mikor már elôbb mindent végigjártak, mindent megtapasztaltak. Igaz, eljuthatnának hozzá, ha teljesülnének vágyaik, illetôleg, ha akadna valaki, aki egymaga elnyerhetne mindent, -- a mindenek Okfején kívül. Vágyának azon törvényszerűségénél fogva ugyanis, amely kívántatni szokta vele azt, amivel még nem bír, tekintet nélkül arra, amije már van, sôt azzal szemben ezt meg is utáltatja, végezetül, mikor már égen-földön mindent megnyert és megutált, mégis csak sietne Ahhoz, aki egyes-egyedül hiányzott neki: az Istenhez. Ott azután megnyugodnék, mert ahogy azon innen nincs megpihenés, éppen úgy azon túl már nem zaklat semmi nyugtalanság. Azt mondaná bizonyára: ,,Nekem jó az Istenhez ragaszkodnom''; azt mondaná; ,,Mim vagyon az égben és miben lelném a földön kedvemet kívüled?'' (Zsolt 72,28.25--26) Ilymódon tehát, mint mondottam minden vágyakozó lélek eljutna végre ahhoz, ami legjobb, ha elôbb elnyerhetné mindazt, amit ezen a jón kívül óhajt. 20. De mivel ezt teljesen lehetetlenné teszi az élet rövidsége, az emberi erô gyöngesége és a vetélkedôk nagy száma, hosszú út és hiábavaló fáradság ôrli föl azokat, akik minden kívánságukat ki akarják elégíteni, de a minden kívánatos dolgok legfôbbjéhez mégsem juthatnak el. S ha mindezt csak lélekben akarnák elérni és nem tapasztalat szerint! Azt ugyanis könnyen megtehetnék és nem sikertelenül. Mert a lélek, mely egyrészt gyorsabb, de tisztábban is lát a testi érzékeknél, éppen arra adatott, hogy ezeket mindenkor megelôzze, s hogy az érzékek ne merjenek semmihez hozzányúlni, amit az elôresietô lélek elôbb hasznosnak nem ítélt. Azért mondja, gondolom, az Apostol: ,,Mindent vizsgáljatok meg; ami jó, azt tartsátok meg'' (1Tesz 5,21); hogy tudniillik a lélek vigyázzon az érzékekre s ezek csak amannak ítélete szerint teljesíthessék vágyukat. Máskülönben nem jut föl az ember az Úr hegyére és nem állhat az ô szent helyén azért, mert hívságos dolgokon csüngött a lelke (Zsolt 23,3-4), már tudniillik eszes lelke, mikor barmok módjára követi érzékeit, esze pedig tétlenül marad és nem áll ellen semmiben. Azok tehát, akiknél az értelem nem elôzi meg lépteiket, futnak ugyan, de az úton kívül s azért -- megvetve az Apostol figyelmeztetô szavát -- nem úgy futnak, hogy elnyerhetnék a jutalmat. (1Kor 9,24) Mikor fogják ugyanis elnyerni Azt, akit csak akkor akarnak bírni, mikor már minden mást elnyertek? Tekervényes pálya és végeérhetetlen útvesztô az, ha elôbb minden egyebet meg akarunk próbálni. ======================================================================== X. Az igaz egyedüli javát Istenben találja meg 21. Az igazzal azonban nem így áll a dolog. Hallván ugyanis azt a szemrehányást, mely azoknak a sokaknak szól, akik ebbe az útvesztôbe belebonyolódtak s ott megrekedtek (mert sokan vannak, akik a széles utat járják, mely a halálba visz), ô a maga számára királyi utat választ és se jobbra, se balra le nem tér róla. A próféta szerint is: ,,Sima az igaznak útja, könnyen járható az igaz ôsvénye.'' (Iz 26,7) Ilyenek azok, akik fölismervén a hasznos és rövidebb utat, elég okosak ahhoz, hogy a nehéz és eredménytelen bolyongást elkerüljék s ezt a rövid, útjukat megrövidítô jeligét válasszák: Ne kívánjunk meg mindent, amit csak látunk, hanem adjuk el azt is, amink van, és osszuk szét a szegények között. Valóban boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa. (Mt 5,3) Mindnyájan futnak ugyanis (1Kor 9,24), de különbség van a pályafutók között. Mert az Úr az igazak útját ismeri, de elvész az istentelenek ösvénye. (Zsolt 1,6) S többet ér a kevés az igaznak, mint a nagy gazdagság a gonosznak (Zsolt 36,16), mert amint a Bölcs mondja és az esztelen tapasztalja, -- ,,aki pénzre éhes, nem telik be pénzzel'' (Sir 5,9); akik azonban ,,éhezik és szomjúhozzák az igazságot, kielégítést nyernek''. (Mt 5,6) Az igazság ugyanis életadó és természetes tápláléka az értelmes léleknek, a pénz pedig éppúgy nem csillapítja a lélek éhségét, mint ahogy a szél nem csillapítja a testét. Ha valaki azt látná, hogy egy éhes ember száját tátja a szélnek és földuzzadt arccal szívja magába a levegôt, hogy vele elűzze éhségét, nemde azt hihetné, hogy elment az esze. De nem kisebb esztelenség ennél az, ha valaki úgy gondolkozik, hogy az értelmes lelket bármiféle testi dolog kielégítheti, a helyett, hogy csak fölfújná. Mert hát micsoda viszony van a test és a lélek között? Sem azt a lelkiek, sem pedig azt a testi dolgok nem tudják táplálni. Áldd lelkem az Urat, aki javaival kívánságodat betölti. (Zsolt 102,1.5) Elhalmoz javaival, ösztönöz a jóra, megtart a jóban; megelôz, támogat, betölt. Ô ébreszti föl vágyaidat s ô maga az, ami után vágyakozol. 22. Azt mondottam föntebb: Isten szeretetének oka az Isten. Igazat mondtam: ô ennek a szeretetnek lét- és végoka. Ô ad rá alkalmat, kelti föl az érzést és betölti a vágyat. Az ô műve, hogy szeretjük, vagy inkább: ô maga lett szeretetünk tárgyává. Reménységünk is ô, akit egykor majd boldogabban fogunk szeretni, hogy hiábavaló ne legyen mostani szeretetünk. Az ô szeretete az, amely a miénket elôkészíti és megjutalmazza. Irgalmában megelôz, igazságosságában viszonzást kíván s várása édességes. Gazdag mindazok iránt, kik hozzá folyamodnak, de nincs semmije, ami jobb volna önmagánál. Magát adta, hogy ô legyen érdemünk; magát tartogatja, hogy ô legyen jutalmunk; magát nyújtja, hogy táplálékul szolgáljon a szent lelkeknek; magát szolgáltatja ki, hogy szabadulást hozzon a foglyoknak. Ily jó vagy, Uram, ahhoz a lélekhez, mely téged keres (Sir 3,25); hát akkor minô vagy ahhoz, aki megtalált? De éppen az a csodálatos, hogy senki se kereshet téged, hacsak elôbb már meg nem talált. Azt akarod, hogy megtalálván keressünk és keresvén megtaláljunk. Igen, kereshetünk és megtalálhatunk, de meg nem elôzhetünk. Mert ha mondjuk is: ,,Kora reggel eléd száll imádságom'' (Zsolt 80,14), mégis kétségtelen, hogy lagymatag minden imádság, melyet nem elôz meg a kegyelem ihlete. Miután elmondtam, hogy hol van a szeretet beteljesedése, most már arról kell szólnom, hogy honnan indul ki. ======================================================================== XI. A szeretet elsô foka az, hogy az ember önmagát önmagáért szereti 23. A szeretet a négy természetes érzés egyike[6]. Ismeretesek: nem kell ôket megneveznem. Az igazság azt követelné tehát, hogy az, ami természetes, elsôsorban a természet Alkotójának szolgáljon. Ezért szól így az elsô és legfôbb parancs is: ,,Szeresd Uradat, Istenedet.'' (Mt 22,37) De mert a természet nagyon törékeny és nagyon gyönge, elôször a parancsoló szükség viszi rá arra, hogy ezt a szolgálatot teljesítse. Testi szeretet ez, mellyel az ember minden más elôtt önmagát szereti, éspedig önmagáért, amint írva van; ,,Nem az az elsô, ami szellemi, hanem az, ami érzéki.'' (1Kor 15,46) Nem parancs szabja meg, hanem természetünkben gyökerezik; mert ki gyűlölte valaha a saját testét? (Ef 5,29) De ha ez a szeretet, mint rendesen történni szokott, lejtônek indul és mértéket nem ismer s a szükség ásta mederrel meg nem elégedve kiárad és a gyönyör mezôit is széltében elborítja: a fölösleg elé korlátot vet a vele szemben álló parancs: ,,Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.'' (Mt 22,39) S valóban nagyon igazságos, hogy az, aki részese természetünknek, a kegyelembôl se legyen kizárva, különösen abból, amely természetünkbe bele van oltva. Ha valakinek nehezére esik, hogy testvéreit, nem mondom, szükségükben segítse, hanem abban is szolgálatukra legyen, ami nekik gyönyörűséget okoz: az ilyen fokozza le a maga igényeit, ha nem akar törvényszegô lenni. Ám engedjen meg magának annyit, amennyit akar; csak ne felejtse el, hogy hasonlóképpen kell eljárnia felebarátjával szemben is. A mértéktartás fékét teszi rád, ember, az életnek és fegyelemnek törvénye, hogy ne kövesd a magad vesztére rendetlen kívánságaidat s a természet javaival ne szolgálj ellenségednek, vagyis a bűnös szenvedélynek. Mennyivel igazságosabban és tisztességesebben osztod meg azokat sorsod részeseivel, vagyis felebarátoddal, mint ellenségeddel? Ámde, ha a Bölcs tanácsára elfordulsz a gyönyöröktôl (Sir 18,38) és az Apostol tanítása szerint az eledellel és ruházattal megelégedve nem habozol szívedet egy kevéssé visszatartani azoktól a testi vágyaktól, melyek a lélek ellen harcolnak (1Pt 2,11), -- azt hiszem, nehézség nélkül megadod természeted osztályrészesének azt, amit lelked ellenségétôl elvontál. Szereteted mértéktartó és igazságos lesz, ha testvéreid szükségleteire fordítod azt, amit saját gyönyörűségedtôl megvontál. A testi szeretet ilymódon társas szeretetté válik, amikor a közre kihat. 24. De mit cselekszel akkor, ha javaidat felebarátoddal megosztva te magad szenvedsz talán hiányt a szükséges dolgokban? Mi mást, mint hogy teljes bizalommal kéred attól, aki bôven ad mindenkinek és nem tesz érte szemrehányást (Jak 1,5), aki megnyitja kezét és betölt minden élôt áldásával? (Zsolt 144,16) Mert nincs kétség benne, hogy szívesen megadja nekünk a szükségeset az, aki sokaktól még a fölöslegeset se tagadja meg. Maga mondja ugyanis: ,,Keressétek elôször az Isten országát és az ô igazságát és ezek mind hozzáadatnak nektek.'' (Lk 12,31) Ígéri, hogy önként megadja a szükségeset annak, aki a fölöslegeset magától megvonja és szereti felebarátját. Az Isten országát keresni ugyanis elôször s a bűn zsarnoksága ellen érte esedezni annyit jelent, hogy inkább vegyük magunkra a szemérmetesség és józanság igáját, mintsem hogy a bűn uralmát tűrjük halandó testünkben. S az is az igazságossághoz tartozik, hogy a természet ajándékából ne zárjuk ki azt, akivel közös a természetünk. ======================================================================== XII. A szeretet második foka, ha Istent magunkért szeretjük 25. Hogy azonban felebarátunk iránt való szeretetünkben tökéletes igazságosság érvényesüljön, szükséges, hogy oka az Isten legyen. Mert hogyan szerethetné felebarátját tisztán az, aki ôt nem Istenben szereti? Istenben azonban nem szerethet az, aki nem szereti magát az Istent. Istent kell tehát elôször szeretnünk, hogy azután Istenben szerethessük felebarátainkat is. Tehát ugyanaz az Isten a szerzôje iránta való szeretetünknek, aki a többi javaknak is szerzôje, éspedig a következôképpen. Aki a természetet alkotta, ugyanaz meg is oltalmazza; mert olyannak teremtette, hogy állandó szüksége van annak oltalmára, aki megteremtôje volt. S amint nálanélkül nem lehetett, éppúgy nem maradhatna fenn nálanélkül. S hogy a teremtmény tudatlanságban ne legyen állapotára nézve s azért kevélyen magának ne tulajdonítsa azt, - - Isten ôrizzen tôle! -- ami a Teremtô jótéteménye, ugyanaz az Alkotó magasztos és üdvös szándékkal azt akarja, hogy az ember megpróbáltatásoknak legyen alávetve. Így aztán, mikor ereje fölmondja a szolgálatot és az Isten jön segítségére, akkor az az ember, akit az Isten mentett meg, méltóképen fogja becsülni az Istent. Azt mondja ugyanis (az Isten): ,,Hívj segítségül a szorongatás napján: megmentelek és dicsérni fogsz engem.'' (Zsolt 49,15) Ilymódon az állati és testi ember, aki azelôtt önmagán kívül mást nem tudott szeretni, szeretni kezdi ha másért nem, a saját érdekéért -- az Istent is, mert -- amint gyakran tapasztalta -- ô általa mindent megtehet, ami javára van; nélküle azonban semmire se képes. ======================================================================== XIII. A harmadik fok, ha Istent ôérette magáért szeretjük 26. Szereti tehát már az ember az Istent, csakhogy még a saját java matt, nem pedig az Istenért magáért. De bizonyos okosságra vall már az is, ha tudjuk, hogy mire vagyunk képesek a magunk erejébôl és mire Isten segítségével, és ha óvakodunk megbántani azt, aki bennünket minden bajtól megóv. Ha azonban gyakran ismétlôdnek a megpróbáltatások s ezért az ember gyakran fordul Istenhez, aki ugyancsak gyakran megszabadítja ôt: nemde az ilymódon megszabadított ember, még ha keble vasból és szíve kôbôl volna is, szükségképpen ellágyul a Szabadítónak ilyen kegyességére és most már nemcsak a saját érdekében, hanem önmagáért is szeretni fogja az Istent. Folytonos nyomorúsága ugyanis arra készteti ôt, hogy szűntelenül Istenhez forduljon és hozzá fordulva megízlelje és megízlelve tapasztalja, hogy mily édes az Úr. Így történik, hogy most már nem annyira a saját szükségünk ösztönöz, hanem inkább az ô megízlelt édessége vonz bennünket Istennek tiszta szeretetére. S amint a szamariabeliek annak az asszonynak, aki nekik jelentette volt, hogy itt van az Úr, azt mondták: ,,Már nem a te fecsegésedre hiszünk, hanem mert mi magunk hallottuk és tudjuk, hogy ez valóban a világ Üdvözítôje'' (Jn 4,42); így mi is az ô példájukra testünkhöz szólva joggal mondjuk neki: Már nem a te szükségleteid miatt szeretjük az Istent, hanem mert megízleltük és magunk tapasztaltuk, hogy édes az Úr. A szükség ugyanis mintegy a testnek beszéde, és örvendezve hirdeti a tapasztalatból megismert jótéteményeket. S annak, aki így érez, már nem lesz nehéz teljesíteni a felebaráti szeretetre vonatkozó parancsot sem; hisz igazán szereti az Istent s azért szereti mindazt, ami Istené. Szeret tisztán s ennélfogva nehézség nélkül engedelmeskedik a tiszta parancsnak, jobban megtisztítva szívét, amint írva van, a szeretet engedelmességében. (1Pt 1,22) Szeret igazságosan és készséggel karol át egy ilyen igazságos törvényt. Méltán kedves ez a szeretet, mert önkéntes. Tiszta, mert nem szóval és nyelvvel nyilatkozik meg, hanem cselekedettel és valósággal. Igazságos is, mivel annyit nyújt, amennyit kap. Aki ugyanis így szeret, annak szeretete bizonyára olyan, mint amilyen az a szeretet, amelyben ô részesült; s azért a maga részérôl éppen úgy nem a saját, hanem Jézus Krisztus érdekeit keresi, mint ahogy Az a mi érdekeinket kereste vagy inkább minket magunkat, nem pedig a saját érdekeit. Így szeret az, aki azt mondja: ,,Magasztaljátok az Urat, mert jó.'' (Zsolt 117,1) Aki ugyanis nem azért magasztalja az Urat, mert neki jó, hanem egyszerűen azért, mert jó, az valóban Istenért szereti az Istent, nem pedig önmagáért. Nem így szeret az, akirôl ezt olvassuk: ,,Magasztal téged, ha jót teszel vele.'' (Zsolt 48,19) Ez tehát a szeretet harmadik foka, amelyen már önmagáért szeretjük Istent. ======================================================================== XIV. A szeretet negyedik foka, mikor magunkat is csak Istenért szeretjük 27. Boldog az, aki a szeretet negyedik fokára följuthatott, amikor már önmagát is csak Istenért szereti. Igazságosságod, Uram, olyan, mint az Isten hegyei. (Zsolt 35,7) Hegy ez a szeretet, Istennek magas hegye. Valóban kövér és termékeny hegy. (Zsolt 75,3) Ki mehet föl az Úr hegyére? (Zsolt 23,3) Ki ad nekem szárnyakat, mint a galambnak, hogy elszállhatnék és megpihenhetnék? (Zsolt 54,7) Békében van a helye és lakása Sionban. (Zsolt 75,3) Jaj nekem, hogy számkivetésem oly hosszúra nyúlik. (Zsolt 119,5) A test és a vér, a sár-edény és föld-ház mikor fogja föl ezt? Mikor ejti hatalmába a lelket olyan érzés, hogy Isten szeretetétôl megittasulva önfeledten és magát olybá véve, mint egy összetört edény, egész valójával Isten felé forduljon és hozzá tapadva egy lélekké legyen vele (1Kor 6,17) és elmondhassa: ,,Érje bár testemet, szívemet enyészet, szívem Istené s osztályrésze mindörökké az Isten''? (Zsolt 72,26) Boldognak és szentnek mondom azt, akinek megadatott, hogy ebben a halandó életben, ha csak nagy ritkán vagy éppen egyszer s akkor is csak futólag és egy pillanatra valami ilyent tapasztaljon. Mert magát mintegy elveszteni, mintha az ember nem is volna, magát szinte nem érezni, magát kiüresíteni és majdnem hogy megsemmisülni; ez már mennyei élet és nem emberi érzés. S ha valamely halandó, mint mondottam, elragadtatásában néha idejut és legalább egy pillanatra bebocsátást nyer, a gonosz világ azonnal megirigyli tôle, a napnak bajai nyugtalanítják, a halál teste földre nyomja, a testi szükségletek zaklatják, a romlottság okozta legyöngültség nem bírja meg és ami ezeknél még kényszerítôbb hatalom: visszaszólítja onnan a testvéri szeretet. Sajnos, kénytelen visszatérni magához, visszaesni a saját nyomorúságába és fájdalmasan fölkiáltani: ,,Uram, erôszakot szenvedek, felelj értem!'' (Iz 38,14) És ugyancsak: ,,Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálnak testétôl?'' (Róm 7,24) 28. Mivel azonban az Írás azt mondja, hogy Isten mindent önmagáért teremtett, bizonyára eljön majd az az idô, mikor a mű Alkotójához alakul és vele összhangba jut. Valamikor tehát nekünk is egész valónkat át kell hatnia annak az érzületnek, hogy amint az Isten mindent önmagáért akart létrehozni, úgy mi se akarjuk, hogy akár mi magunk, akár másvalami, ami volt vagy van, másért létezzék, mint ôérette, azaz egyedül az ô akaratáért, nem pedig a mi gyönyörűségünkért. A saját szükségleteink kielégülése vagy az osztályrészünkül jutott öröm bizonyára nem okoz majd oly nagy boldogságot, mint az, hogy teljesülve látjuk bennünk és felôlünk az ô akaratát, amit mindennap kérünk imádságunkban; ,,Legyen meg a te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen a földön is.'' (Mt 6,10) Ó szent és tiszta szeretet! Ó édes és boldogító érzés! Ó tiszta és szennytelen szándéka az akaratnak! Annál tisztább és szennytelenebb, mert akkor már nem keveredik hozzá semmi a magunkéból; annál édesebb és boldogítóbb, mert egészen isteni az, amit érzünk. Valamint a kicsi vízcsepp, ha nagy mennyiségű borba öntjük, magában mintegy megsemmisül, mert a bornak még színét és ízét is fölveszi; valamint a tüzes és izzó vas saját formáját leveti és egész hasonlóvá lesz a tűzhöz; s valamint a napsugárban fürdô lég ugyanazon ragyogó fénnyé alakul át, mintha nem is egy megvilágított dolog, hanem maga a világosság lenne: éppen úgy kell majd akkor a szentekben valami kimondhatatlan módon az emberi érzésnek önmagából kiolvadnia és teljesen átömlenie Isten akaratába. Egyébként hogyan lesz mindenben minden az Isten, ha az emberben még megmarad az emberbôl valami. Igen, meg fog maradni a lényeg, de más alakban, más dicsôségben és más hatalomban. Mikor valósul meg ez? Ki fogja meglátni? Ki fogja bírni? Mikor jutok oda, hogy az Isten színe elôtt megjelenjek? (Zsolt 41,3) Uram, Istenem, neked szól szívem, téged keres tekintetem; a te arcod keresem, Uram. (Zsolt 26,8) 29. Azt hiszem, ez a parancsolat: ,,Szeressed a te Uradat, Istenedet teljes szívedbôl és teljes lelkedbôl és teljes erôdbôl'' (Mt 22,37), -- majd csak akkor megy tökéletesen teljesedésbe, amikor a szív nem lesz már kénytelen a testre gondolni, s a lélek is megszabadul attól a föladattól, hogy a testnek -- mint mostani állapotában teszi -- életet és érzékenységet adjon; ereje pedig, miután megszabadult minden bajtól, magának Istennek hatalma által szilárdul meg. Mert lehetetlen minden képességét teljesen Istenben összpontosítania és az isteni arcra szegeznie, amíg figyelmét leköti ez a törékeny és nyomorúságos test, s magát megosztva kénytelen neki is szolgálni[7]. Tehát csak átszellemült és halhatatlan testben, tiszta, nyugodt, megelégedett és a léleknek tökéletesen alávetett testben remélheti, hogy birtokába jut a szeretet negyedik fokának, vagy inkább, hogy ôt ejti az hatalmába, mivel csak Isten képes azt megadni annak, akinek akarja, de emberi erô nem tudja elérni. Erre a legmagasabb fokra, mondom, majd akkor juthat el könnyen, mikor testi gyönyör már nem tartóztatja föl, mikor már semmiféle baj nem zavarja meg abban, hogy a legnagyobb készséggel és forró vágyakozással ne siessen bemenni Urának örömébe. Nem kell-e mégis azt gondolnunk, hogy a szent vértanúk ezt a kegyelmet -- legalább részben - - már akkor elnyerték, amikor még diadalmas testükben voltak? A szeretet rendkívül nagy erejének kellett ugyanis belül magával ragadnia ezeket a lelkeket, mert csak így bírták testüket kívül szenvedésekre adni és hozzá még megvetni a kínzásokat. De lehetetlen mégis, hogy a rettenetes fájdalmak érzése meg ne zavarta volna lelkük derűjét, habár föl nem is dúlta. ======================================================================== XV. A szeretetnek ezt a fokát az üdvözültek is csak a föltámadás után érik el 30. Mit szóljunk azonban azokról a lelkekrôl, melyek testüktôl már megszabadultak? Hisszük, hogy egészen elmerültek az örökkévaló fénynek és a fénylô örökkévalóságnak mérhetetlen tengerébe. De ha -- és ez tagadhatatlan -- szeretnék magukat már egyesülve látni testükkel vagy legalább óhajtják és remélik ezt az egyesülést; akkor nyilvánvalóan nem alakultak át még egészen közömbössé, mert még mindig maradt bennük valami magukból, ami figyelmüket, ha csekély mértékben is, magára vonja. Addig tehát, amíg a halált el nem nyeli a diadal, s az örök világosság minden oldalról át nem töri és egészen el nem árasztja az éj határait, azért hogy a testekben is mennyei dicsôség ragyogjon, a lelkek nem tudnak teljesen megszabadulni maguktól és teljesen Istenbe menni át; mert hisz akkor is kötve vannak testükhöz, nem ugyan életükkel és érzékelhetôen, hanem valami természetes ragaszkodással, úgyhogy nélküle nem akarják és nem is tudják elérni beteljesülésüket. A testek föltámadása elôtt tehát nincs meg a lelkeknek az az Istenben való elveszése, ami tökéletes és végsô állapotuk lesz; s a testtel való egyesülést nem óhajtaná a lélek, ha nélküle beteljesülhetne. A lélek ugyanis csak nyer vele, akár elhagyja, akár pedig újra fölveszi a testét. Szentjeinek halála drága az Úr színe elôtt. (Zsolt 115,15) S ha már a halál drága, minô lesz az élet és hozzá még az az élet? Nem csoda, ha a már megdicsôült test hozzájárul valamivel a lélek boldogságához, mikor gyöngeségében és halandóságában is nagy szolgálatot tudott neki tenni. Ó mennyire igaza volt annak, aki azt mondotta, hogy minden közreműködik azok javára, akik az Istent szeretik. (Róm 8,28) Az Isten-szeretô léleknek javát szolgálja a gyönge test, javát szolgálja a megholt test és javát szolgálja a föltámadt test is. Elôször a bűnbánat gyümölcseit termi számára, másodszor nyugalmat szerez neki s utoljára beteljesedéséhez segíti. Méltán nem akar tehát tökéletességre jutni teste nélkül, melynek rá nézve hasznos szolgálatát minden állapotban teljesen ismeri. 31. Valóban jó és hűséges társa a test a jó léleknek. Segítségére van, mikor még teher neki; mikor már nem segíti, leveszi róla a terhet, s végül segíti anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is terhére volna. Az elsô állapot fáradságos, de gyümölcsözô, a második nyugalmas, de nem unatkozó, a harmadik dicsôséges. Hallgassuk a Vôlegényt is, aki az Énekek énekében így hív bennünket erre a hármas lépésre: ,,Egyetek, barátaim, és igyatok, s ittasodjatok meg, kedveseim!'' (5,1) Enni hívja azokat, akik testben fáradoznak; inni hívja azokat, akik testük levetve pihennek; s azokat, akik testüket újra fölveszik, arra ösztönzi, hogy ittasodjanak meg. Kedveseinek nevezi ôket, mivelhogy csordultig vannak a szeretettel. Mert különbség van a többiek között is, akiket nem kedveseinek, hanem barátainak nevez. Azok, kik még a test súlya alatt nyögnek, kedvesek elôtte azért a szeretetért, mely bennük van. Akik a test bilincseitôl már megszabadultak, annál kedvesebbek, minél készségesebbé és szabadabbá váltak a szeretetre. De mindezeknél nagyobb joggal kedvesek névben és valóságban azok, akik dicsôségesen visszakapott testükkel magukra öltötték második ruhájukat s annál akadálytalanabbul és annál gyorsabban röpülnek Isten szeretetére, mert nincs már bennük semmi a magukéból, ami ôket a legkisebb mértékben is gátolná. Ezzel az elôbbi két állapot egyike se dicsekedhetik, mert az elsôben a lélek fáradsággal hurcolja a testet, a másodikban nincs minden önérdek nélkül az a vágy, mellyel rá várakozik. 32. Elôször tehát kenyerét eszi a hű lélek, de -- fájdalom! -- arcának verejtékével. Míg ugyanis a testben van, addig csak hitben jár, melynek szeretet által kell munkálkodnia; mert ha nem munkálkodik, akkor halott. S éppen munkája az eledel, mint ahogy az Úr mondja: ,,Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, ki engem küldött.'' (Jn 4,34) Késôbb, mikor a testbôl kivetkôzött, nem táplálkozik már többé a fájdalom kenyerével, hanem, mint aki étkezés után van, bôségesebben ihatik a szeretet borából. Ez azonban még nem tiszta bor, amint az Énekek Énekében a Vôlegény neve alatt olvassuk; ,,Boromat tejemmel iszom.'' (5,1) Mert az isteni szeretet borát a lélek még akkor is vegyíti annak a természetes szeretetnek édességével, mellyel testének újra-fölvételét és megdicsôülését óhajtja. Hevül ugyan már akkor a szent szeretetnek megivott borától, de még nem egészen a megittasultságig, mert azt a tüzet egyelôre mérsékli ennek a tejnek belekeverése. Az ittasság ugyanis meg szokta zavarni az elmét és önmagát is elfeledteti vele. De nem feledkezett meg magáról teljesen az, aki még testének leendô föltámadására gondol. Ha aztán elérte azt, aminek egyedül volt híjával, mi akadályozhatná ôt abban, hogy valamiképpen kilépjen önmagából és tökéletesen elmerüljön az Istenben s annál kevésbé hasonlítson régi valójához, minél hasonlóbbá válik Istenhez. S mikor aztán odajut a Bölcsesség serlegéhez, melyrôl írva van: ,,Mily pompás az én mámorító kelyhem.'' (Zsolt 22,5), mi csodálni való van azon, ha megittasul az Úr házának bôségétôl, mikor már semmi magára vonatkozó gond se bántja s biztonságban issza az új bort Krisztussal Atyjának országában? 33. Ezt a hármas lakomát a Bölcsesség rendezi, de egyedül a szeretet szolgálja föl, mellyel táplálja a munkálkodókat, itatja a nyugvókat és megittasítja azokat, akik már uralkodnak. Valamint a testi lakomán elôbb szolgálják föl az ételt, mint az italt, mert a természet is ebben a sorrendben kívánja, úgy van itt is. Elôször, a halál elôtt, halandó testünkben kezünk munkáját esszük, fáradsággal rágva azt, amit le kell nyelnünk. A halál után, a szellemi életben, már iszunk, valami rendkívül édes könnyűséggel szürcsölgetve azt, amit kapunk. Végül, mikor majd testünk föltámad, abban a halhatatlan életben megittasodunk attól a csodálatos teljességtôl, mely bennünk kiárad. Ez tehát az értelme annak, amit a Vôlegény az Énekek Énekében mond; ,,Egyetek, barátaim, és igyatok, s ittasodjatok meg, kedveseim.'' (5,1) Egyetek a halál elôtt, igyatok a halál után s ittasodjatok meg a föltámadás után. Valóban kedvesei már, kik szeretettôl ittasodnak; és valóban megittasodottak azok, kik méltók arra, hogy bevezessék ôket a Bárány menyegzôjére s ott egyenek és igyanak az ô asztalánál, az ô országában, mikor majd dicsôvé teszi magának az Egyházat úgy, hogy sem folt, sem ránc, sem más efféle nem lesz már rajta. (Ef 5,27) Akkor teljességgel megittasítja kedveseit és a gyönyörűség poharából itatja (Zsolt 35,9); mert a Vôlegénynek és Jegyesének ebben a szoros és tiszta ölelésében folyó árja örvendezteti meg az Isten városát. (Zsolt 45,5) Azt gondolom, hogy ez a folyó nem más, mint az Isten Fia, aki -- mint maga megígérte -- odaáll szolgálni (Lk 12,37), hogy az igazak mostantól fogva már lakmározzanak és vigadozzanak Isten színe elôtt és ujjongjanak örömükben. (Zsolt 67,4) Innét az a ráunás nélkül való jóllakottság, innét az a kielégíthetetlen, de nyugtalanság nélkül való tudásvágy, innét az az örök és kiolthatatlan sóvárgás, mely azonban szükséget nem ismer; innét végül az a józan ittasság, mely nem borral, hanem igazsággal tölt el, nem bortól részeg, hanem Istentôl ég. Mostantól fogva már mindörökre bírja a lélek a szeretet negyedik fokát, mikor mindenekfölött és egyedül az Istent szereti; mert magunkat sem szeretjük másért, mint csak ôérette, hogy ô maga legyen jutalma azoknak, akik ôt szeretik, örök jutalma azoknak, akik ôt örökre szeretik. ======================================================================== XVI. A szeretetrôl. Részlet a karthauziakhoz írt levélbôl 34. Emlékszem, hogy már régebben írtam egy levelet a szent karthauzi testvéreknek s abban egyebek között ezekrôl a fokokról is beszéltem. (Ep. 11) Lehet, hogy ott mondtam mást is a szeretetrôl, de ami ugyancsak a tárgyhoz tartozott; s azt gondolom, hogy nem végzek haszontalan munkát, ha belôle egyet-mást hozzácsatolok ehhez az értekezéshez. Annál is inkább, mert könnyebben esik lemásolnom azt, amit már megírtam, mint ismét valami újat írnom. Azt mondom tehát, hogy igaz, ôszinte, tiszta szívbôl, jó lelkiismeretbôl és tettetés nélküli hitbôl származó szeretetnek azt nevezhetni, amellyel felebarátunk javát akárcsak a magunkét, úgy szeretjük. Mert aki jobban, vagy éppen kizárólag a magáét szereti, az nem szereti tisztán a jót, mert hiszen a saját érdekéért szereti, nem pedig magáért a jóért. Az ilyen tehát nem engedelmeskedhetik a prófétának, aki azt mondja; ,,Magasztaljátok az Urat, mert jó.'' (Zsolt 116,1) Magasztalja ugyan, mivelhogy talán neki jó, de nem azért, mert önmagában jó. Tudja meg tehát, hogy rá vonatkozik a prófétának ez a szemrehányása; ,,Magasztal téged, mikor jót tettél vele.'' (Zsolt 48,19) Van, aki magasztalja az Urat, mert hatalmas; van, aki magasztalja, mert neki jó; és van olyan is, aki azért magasztalja ôt, mert egyszerűen jó. Az elsô szolga és aggódik magáért; a második bérmunkás és valamire vágyakozik; a harmadik fiú és csak atyjára gondol. Aki aggódik s aki valamit kíván, csak magát tartja szeme elôtt. Egyedül az a szeretet nem keresi a saját érdekeit (1Kor 13,3), amely a fiúban van. Éppen azért úgy gondolom, hogy róla mondja az Írás: ,,Az Úr törvénye szeplôtelen, lelkeket térítô'' (Zsolt 18,8), mert egyedül ez tudja elszakítani a lelket a maga és a világ szeretetétôl és Istenhez fordítani. A lelket ugyanis megtéríteni sem a félelem, sem az önszeretet nem tudja. Megváltoztathatják néha az arcot vagy a magaviseletet, de a szívet soha. Igaz, a szolgai lélek is végzi néha Istennek a dolgát; de mert ezt nem jószántából teszi, nyilván megmarad szíve keménységében. Végzi a bérmunkás is, de nem ingyen, hanem a saját érdeke sarkallja. Márpedig ahol az önérdek szerepel, ott a lélek csak magával törôdik, ott szűkkeblűség van, s a szűkkeblűség zugában pedig kétségtelenül piszok vagy rozsda. Ám legyen a szolgának törvénye a félelem, mely szorongatja; a bérmunkásé a kapzsiság, mely féket vet rá, mikor csábítja, húzza a kísértés. De közülük egyik sem szeplôtelen, egyik sem tudja megtéríteni a lelkeket. Egyedül a szeretet az, amely lelkeket térít, mert csak ez bírja rá ôket arra, hogy önként, a maguk jószántából cselekedjenek. 35. S azért mondom ezt a törvényt szeplôtelennek, mert semmit sem tart meg magának abból, ami az övé. Akinek ugyanis nincs semmi sajátja, annak mindene, amije van, az Istené; ami pedig az Istené, az nem lehet tisztátalan. Az Úrnak szeplôtelen törvénye tehát a szeretet, mely nem azt keresi, ami neki magának, hanem azt, ami sokaknak hasznos. Az Úr törvényének vagy azért mondjuk, mert ô maga belôle él, vagy pedig azért, mert senki sem bírhatja másképp, mint az ô ajándékából. S ne tűnjék föl különösnek, ha azt mondottam, hogy maga is a törvénybôl él, minthogy nem más törvényrôl mondom ezt, mint a szeretetrôl. Mert hát abban a fölséges és boldog Szentháromságban mi más tartja fönn a magasztos és kimondhatatlan egységet, mint a szeretet? Törvény tehát, ispedig az Úr törvénye a szeretet, mely a Háromságot bizonyos módon egységbe foglalja és a béke kötelékével fűzi össze. De senki se gondolja, hogy a szeretetet itt minôségnek vagy valami járuléknak veszem; mert ezzel azt állítanám, -- amitôl Isten ôrizzen -- hogy Istenben van valami, ami nem az Isten. Ez a szeretet maga is isteni lényeg, amely állítás sem nem új, sem nem szokatlan, minthogy Szent János maga mondja: ,,Szeretet az Isten.'' (1Jn 4,8) Egyforma joggal nevezzük tehát szeretetnek, Istennek és Isten ajándékának. E szerint a szeretet szeretetet ad, a lényegi szeretet járulékosat. Ahol az ajándékozót jelenti, ott lényegnek a neve, ahol az ajándékot, ott tulajdonságnak. Ez örök törvény, a mindenség teremtôje és kormányzója. Ô általa lett ugyanis súly, szám és mérték szerint minden és törvény nélkül semmi sem marad, minthogy maga a minden dolognak törvénye sincs törvény nélkül. Ez azonban nem más, mint ô maga, s amellyel, ha nem teremtette is, de kormányozza önmagát. 36. Egyébként a szolgának és a bérmunkásnak is van törvénye, de azt nem az Úrtól vették, hanem maguk alkották. Az elsô azzal, hogy nem szereti Istent, az utóbbi pedig, hogy másvalamit jobban szeret, mint az Istent. Van, mondom, törvényük, de az nem az Úré, hanem önmaguké, csakhogy mégis alávetve az Úr törvényének. Igen, mindegyikük megalkothatta magának a saját törvényét, de nem vonhatta ki az örök törvény változhatatlan rendelkezése alól. Azt mondom, hogy akkor hozta meg mindegyikük magának tulajdon törvényét, mikor a saját akaratát a közös és örök törvénynek elébe helyezte s ezzel gonosz módon utánozni akarta a Teremtôt: hogy amint az önmagának törvénye és független minden mástól, úgy ô is maga kormányozza önmagát és törvényévé saját akaratát tegye. Súlyos és elviselhetetlen iga nehezedik, fájdalom, Ádám minden fiára s annyira meghajtja és lenyomja fejünket, hogy életünk a pokolhoz közeledik. (Zsolt 87,4) ,,Én szerencsétlen ember, ki szabadít meg engem a halálnak testétôl?'' (Róm 7,24), amely nyom és majdnem agyonnyom, annyira, hogy ha az Úr nem jönne segítségemre már-már az alvilágban lakoznék a lelkem. (Zsolt 93,17) Ez alatt a súly alatt sóhajtozott könnyhullatással az, aki azt mondotta: ,,Miért tettél engem ellenségeddé, úgyhogy terhemre lettem önmagamnak?'' (Jób 7,20,) Mikor azt mondja: ,,Terhemre lettem önmagamnak'' -- ezzel arról tesz tanúságot, hogy saját magának lett törvénye, és nem más okozta baját, hanem csakis önmaga. Hogy pedig Istenhez szólva ezekkel a szavakkal kezdi: ,,Miért tettél engem ellenségeddé?'' -- jelzi, hogy Isten törvénye alól azért mégse szabadulhatott. Mert Istennek örök és igazságos törvénye szerint az, aki nem akart Istennek szelíd vezetése alatt élni, büntetésül a maga vezetésére van hagyva; s mert önként ledobta magáról a szeretetnek édes igáját és könnyű terhét, a saját akaratának elviselhetetlen terhét kénytelen hordozni. Az örök törvény tehát csodálatosképpen és igazságos módon egyrészt ellenségévé tette szökevényét, másrészt mégis megtartotta hatalma alatt; mert nem kerülte ki az igazság törvényét, melyre rászolgált, de nem maradhatott Istennel az ô világosságában, nyugalmában és dicsôségében. Alá van vetve hatalmának s ki van zárva boldogságából. Uram, Istenem, miért nem veszed el bűnömet és miért nem törlöd gonoszságomat (Jób 7,21), hogy a saját akaratom nyomasztó súlyától megszabadulva föllégezhessem a szeretetnek könnyű terhe alatt; hogy ne a szolgai félelem tartson féken, ne a jutalom vágya csalogasson, hanem a te lelked vezéreljen, a szabadság lelke, mely fiaidat vezérli s mely bizonyságot tegyen lelkemnek arról, hogy én is egy vagyok a te fiaid közül (Róm 8,14-16), minthogy ugyanaz a törvényem, amely a tied, és úgy vagyok én magam is ezen a világon, amint te vagy. Akik ugyanis azt teszik, amit az Apostol mond: ,,Ne tartozzatok senkinek se semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek'' (Róm 13,8), -- azok kétségtelenül úgy vannak ezen a világon, mint maga az Isten: nem szolgák, nem bérmunkások, hanem Isten fiai. 37. Tehát a fiak sincsenek törvény nélkül, hacsak valaki nincs más véleményen azért, ami írva van: ,,Igazakra nem vonatkozik a törvény.'' (1Tim 1) Ámde tudnunk kell, hogy más az a törvény, melyet a szolgaság lelke hirdetett ki félelem között, és más az, melyet a szabadság lelke adott szelídségben. A fiak nem kényszerülnek hódolni az elsônek, de viszont nincs megengedve nekik, hogy a második nélkül éljenek. Akarod hallani, hogy a törvény nem vonatkozik az igazakra? ,,Nem vettétek a szolgaság lelkét, hogy ismét csak féljetek.'' S ugyancsak akarod hallani, hogy még sincsenek a szeretet törvénye nélkül? ,,Hanem vettétek a gyermekkéfogadás lelkét.'' (Róm 8,15) Hallgassuk azután az ,,igaz''-at, aki mindkettôt vallja magáról; hogy tudniillik nincs a törvény alatt, de azért nincs törvény nélkül: ,,Azoknak, -- úgymond -- kik a törvény alatt vannak, olyan lettem, mintha a törvény alatt volnék, holott én magam nem vagyok a törvény alatt; azoknak pedig, kik a törvény nélkül voltak, mintha törvény nélkül volnék, holott nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye alatt vagyok.'' (1Kor 9,21) Nem helyes tehát, ha azt mondjuk: Az igazaknak nincs törvényük; vagy: Az igazak törvény nélkül vannak; hanem: Nem az igazakért van a törvény; azaz: Nem akaratuk ellenére van kiszabva rájuk, -- hanem önként vállalják; mert annál jóságosabbnak tapasztalják szerzôjét, minél édesebben ihleti meg lelküket. Azért mondja oly szépen az Úr is: ,,Vegyétek magatokra az én igámat!'' (Mt 11,29) Mintha azt mondaná: Nem teszem rátok akaratotok ellenére; hanem vegyétek föl ti magatok, ha akarjátok; máskülönben nem nyugalmat, hanem fáradságot találtok lelketeknek. 38. Jó és édes törvény tehát a szeretet, melyet nemcsak könnyen és örömmel hordoz az ember, hanem még a szolgák és bérmunkások törvényét is elviselhetônek találja vele, mert nem rontja le, hanem teljesedésre segíti ôket az Úr szava szerint; ,,Nem jöttem a törvényt fölbontani, hanem beteljesíteni.'' (Mt 5,17) Az egyiket mérsékli, a másikat szabályozza, mindkettôt könnyebbé teszi. A szeretet sohase lesz félelem nélkül, de ez a félelem tiszta, sohase lesz kívánság nélkül, de ez a kívánság rendezett. A szeretet tökéletesíti a szolga törvényét azáltal, hogy buzgóságot önt bele; tökéletesíti a bérmunkásét is, mikor a kívánságot rendezi. A félelemmel párosult buzgóság nem semmisíti meg azt, hanem megtisztítja. Csak a büntetést veszi el, mely szükségképpen vele járt, míg szolgai volt; de a félelem örökre tiszta és gyermeki marad. Mert az, amit Szent János mond; ,,A tökéletes szeretet kizárja a félelmet'' (1Jn 4,18), -- a szerint a beszédmód szerint, hogy gyakran az okot tesszük az okozat helyébe -- a büntetésre vonatkozik, amely a szolgai félelemben sohase hiányzik. Végül a kívánságot akkor szabályozza a hozzájáruló szeretet, mikor a rosszat teljesen visszautasítjuk, a jónak elébe helyezzük a jobbat s a jót is csak a jobbért kívánjuk. S ha ezt Isten kegyelmével tökéletesen elértük, akkor a testet és a testnek minden javát csak a lélekért, a lelket Istenért, Istent pedig önmagáért fogjuk szeretni. 39. Mindazáltal mert testiek vagyunk és a test kívánságából születünk, vágyódásunk és szeretetünk szükségképpen a testtôl kezdôdik. S ha helyes irányt vesz, a kegyelem vezetése alatt fokról-fokra emelkedik és a lélekben éri el beteljesedését. Mert nem a lelki jár elôl, hanem a testi s csak azután jön az, ami lelki. (1Kor 15,46) Elôbb a földi ember képét kell hordoznunk és csak utána a mennyei emberét. Elôször tehát önmagáért szereti magát az ember, mivelhogy test és önmagán kívül másban nem tudja kedvét találni. Mikor azonban látja, hogy a maga erejébôl még megélni se tud, akkor kezdi hittel keresni és szeretni az Istent, mint akire szüksége van. Szereti tehát már ôt ezen a második fokon, de még önérdekbôl, nem pedig magáért az Istenért. Mikor aztán a saját szükségleteinek kapcsán tisztelni kezdte az Istent s gyakrabban fordult hozzá, akkor elmélkedés, olvasás, imádság és engedelmesség útján meghittebb viszonyba jut vele s lassanként s szinte észrevétlenül egyre jobban megismeri ôt s ennek következtében már szeretetreméltónak is találja. S megízlelvén, hogy mily édes az Úr, eljut a szeretet harmadik fokára, ahol Istent már nem a saját javáért szereti, hanem magáért az Istenért. Ezen a fokon aztán sokáig megmarad az ember és nem tudom, hogy a földön eléri-e valaki tökéletesen a negyedik fokot, mikor tudniillik önmagát is csak Istenért szereti. Tegyenek róla bizonyságot azok, akik tapasztalták; nékem megvallom, lehetetlennek látszik. Azonban kétségtelenül megtörténik majd akkor, amikor a jó és hűséges szolga bebocsátást nyer Urának örömébe (Mt 25,21), és megittasul Isten házának bôségétôl. (Zsolt 35,9) Valami csodálatos önfeledtségben s magából mintegy kilépve egészen elvesz Istenben s hozzátapadva egy lélek lesz vele. (1Kor 6,17) Azt hiszem, így érzett a Próféta, mikor azt mondta; ,,Bemegyek az Úr hatalmasságába s csupán csak igazságodról fogok megemlékezni.'' (Zsolt 70,16) Bizonyára tudta, hogy amikor majd bemegy az Úrnak lelki ,,hatalmasságába'' -- a mennyországba -- le fogja vetkôzni a testnek minden gyöngeségét; nem kell már többé a testre gondolnia s egész lelkébôl csak az Úr igazságának emlékével foglalkozik. 40. Akkor majd Krisztusnak minden egyes tagja bizonyára elmondhatja magáról azt, amit Szent Pál a fejrôl mondott: ,,Ha Krisztust test szerint ismertük is, most már nem ismerjük így.'' (2Kor 5,16) Ott senki se fogja magát test szerint ismerni, mert a test és vér nem örökölheti Isten országát. (1Kor 15,50) Nem mintha nem lenne ott a testnek valósága, hanem azért, mert hiányzani fog minden testi viszony s a testi szeretetet elnyeli a lelki szeretet, s a most gyönge emberi érzések valamilyen isteni érzésekké alakulnak át. A szeretetnek a világ roppant nagy tengerén végighúzott varsája, mely most nem szűnik meg mindenfajta halat összefogni, mikor majd partra vonják, a rosszakat kidobja magából és csak a jókat tartja meg. (Mt 13,47-48) Ebben az életben ugyanis a szeretet hálója a halak minden fajából befogad szélesrétű keblébe, minthogy a körülmények szerint mindenkihez alkalmazkodik; és magára véve s mintegy a magáévá téve mindenkinek örömét, fájdalmát, nemcsak az örvendezôkkel örülni, hanem a sírókkal sírni is szokott. (Róm 12,15) De amikor majd partra jut, kiveti magából, mint megannyi rossz halat, mindazt a szomorúságot, melyet itt elszenved, és csak azt tartja meg, amiben kedvét és gyönyörűségét tudja találni. Vajon például szenvedni fog-e Szent Pál a szenvedôkkel és ég-e majd azokkal, akik megbotránkoztak (2Kor 11,29), ott, ahol hiányzani fog a botrány, a szenvedés? Avagy szomorkodik-e azokért, akik bűnbánatot nem tartanak (2Kor 12,21), ott, ahol sem bűnbánat, sem bűnös nem lesz többé? Isten ôrizz, hogy azokon, akik az ördöggel és angyalaival örök tűzre vannak kárhoztatva, bánkódjék és sírjon abban a szent városban, melyet a folyó árja örvendeztet meg (Zsolt 45,5), s amelynek kapuit Isten jobban szereti Jákob minden sátránál (Zsolt 86,2). A sátorlakók, ha éreznek is néha gyôzelmi örömet, valójában harcban fáradoznak és többnyire életveszélyben forognak; ám abban a hazában nem lesz többé semmi viszontagság, semmi szomorúság, amint a Próféta énekli róla; ,,Örvendeznek majd mindazok, kiknek tebenned van lakásuk (Zsolt 86,7); és ismét: ,,Örökös a vidámságuk.'' (Iz 61,7) Hogyan emlékezhetnék tehát az ember irgalmasságról ott, ahol gondolata egyedül Isten igazságosságával foglalkozik? S ahol nem lesz már helye a nyomorúságnak, sem ideje az irgalmasságnak, ott bizonyára a szánalom érzelmérôl se lehet többé szó. ======================================================================== Jegyzetek 1 Halála után 29 évre az ô clairvaux-i tanítványai alapították a zirci apátságot is (1182). 2 P. Antoine de S. Gabriel fordításához (1617) adott jóváhagyásában. 3 Migne kiadásában a XI. levél. 4 Bôvebben a fordítónak ,,Szent Bernát apát és egyháztanító'' c. művében. (Lelkiélet kis könyvei, XX. Szalézi Művek, Rákospalota.) Tudós alapossággal megírt nagy életrajza: Dr. Piszter Imre S.O.Cist.: Szent Bernát élete és művei. 2. k. Budapest, 1899. 5 Az a szótô, melybôl a Názáret helynév származott, a zsidó nyelvben annyit jelent, mint virág, sarj. 6 Szent Bernát a régiekkel csak négy természetes érzést különböztet meg; ezek: a szeretet, félelem, öröm és szomorúság. 7 Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szóbanforgó parancs, mely a szeretet végcélját és tökéletességét állítja elénk, teljesíthetetlen. Isten ugyanis nem parancsolja azt, hogy szeretetünk már ebben az életben föltétlenül tökéletes legyen, hanem csak azt, hogy folyton és lankadatlanul törekedjünk rá, vagyis hogy amennyire az emberi élet adottságai engedik, az ô gondolata, szeretete, a vele való egyesülés és az ô szent akarata foglalja le a maga számára lelkünket.