Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Prohászka Ottokár Iránytű a magyar ifjúság számára I-II. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Tájékoztató Az eredeti kiadvány borítója az OSZK állományában Az Új honfoglalókhoz I. rész: Nemzeti életünk Ezerévünk erôforrásai A budavári István-szobor talapzatánál Ifjúság, neked erô kell! A csatabárdos Szent a mi nemzeti ideálunk Vezérlô fejedelmünk koporsójánál A kereszt nemzete lettünk II. rész: A jövôt hordozó magyar ifjú egyéni élete Neked élned kell, magyar ifjúság! Az élet nagy korszakában Tündöklô, duzzadó vitorlákkal A természet élete is csupa harc Mit tanulunk a szűzies erôk tengerétôl? Jobb jövônk tavaszi kertjében Gyógynövények az út szélén Mindenki napja lehet saját környezetének A szellem tűztengerében ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 2002-ben jelent meg a szekésfehérvári Prohászka Kiadó gondozásában, a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József) az ISBN 963 86139 7 1 azonosítóval. Az elektronikus változat Barlay Ö. Szabolcs engedélyével készült. Ez az elektronikus változat tartalmazza az eredeti mű második részét is, amelyet a Prohászka Kiadó az elektronikus változat készítése alatt rendez sajtó alá. A program tartalmazza a könyvben szereplô illusztrációt, amelyet csak megfelelô képernyôbeállítás esetén (256 szín) lehet torzításmentesen látni. A nyomtatott kiadvány kapható a szerzônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30 976-4800 e-mail: inditlakűdatatrans.hu ======================================================================== Tájékoztató A Prohászka irásai című sorozatunk negyedik füzetében rendkívüli kincset adunk olvasóink kezébe. Magyarázatként elég, ha arra utalok, hogy az itt közölt rövid cikkek mindegyikét Prohászka az ifjúság számára írta a ZÁSZLÓNK című lapba, melynek létrejötte is az ô nevéhez fűzôdik. Az elsô világháborút követô tragikus események miatt olyan mélyre süllyedt az ország erkölcsi élete, hogy új honfoglalásra volt szükség. Mindent elôrôl kellett kezdeni. Ennek legnagyobb apostola Prohászka Ottokár püspök és a köréje gyűlt fiatal papi generáció volt; a mozgalom neve ismerôs, hisz a Regnum mind a mai napig él: a második világháborút követô ateista diktatúra sem tudta megsemmisíteni. Pedig tűzzel-vassal irtotta mindazt, amit Prohászka a Regnumon keresztül adott a magyar ifjúságnak. Így zúzdába kerültek a ZÁSZLÓNK elsô évfolyamaiban megjelent cikkei is és annak a DIÁKKÖNYVTÁRNAK elsô száma is, melyben összegyűjtve találhatók a magyar ifjúság apostpolának, Ottokár püspöknek itt most újra olvsható írásai, gyöngyszemei. Valóban azok, több szempontból is. Feltünô, hogy fiatal olvasóit, a magyar diákokat milyen nagyra értékeli: honfoglalókat lát bennük. Ezzel ôket is apostolokká avatja. És mivel ehhez nagy, magasztos eszmék kellenek, mindenekelôtt nemzeti életünk ezeréves erôforrásait tárja fel fiatal olvasóinak. Önkéntelenül adódik a felismerés: mennyire az ország mai, 21. századi helyzetére is vonatkozik Prohászka minden megállapítása! Jelen sívárságunk orvoslásához is elengedhetetlen egy fiatal apostoli gárda felnevelése és útnak indítása. Megrendítôen hatnak a magyar diákokhoz intézett felhívások. Mindegyik írás valóban IRÁNYTŰ kíván lenni számukra. Eszmények nélkül nem élhet az ember, -- különösen nem a fiatal! Bizonyára nem véletlen, hogy épp most találtam rá ezekre a cikkekre, melyek nincsenek meg a Schütz Antal által közreadott Össze Művekben sem. Hogy mekkora kincs birtokába jutottunk, mutatja az ország legnagyobb könyvtárában, az OSZK-ban megtalált példányon olvasható ormótlan ZÁRT ANYAG felírás. Ez azt jelentette, hogy szigorúan tilos volt kiadni, bárki kérte is. Aki most elolvassa, megérti, hogy miért semmisítette meg a diktatúra a Magyar Jövô kiadásában megjelent Diákkönyvtár elsô számát. Adjuk kézrôl kézre, hogy eljuthasson minél több fiatalhoz az IRÁNYTŰ. ,,Hadd legyünk mink is tiszták, hôsök szentek. Hazánkat így mentsd meg''. Barlay Ö. Szabolcs {kép} Az eredeti kiadvány borítója az OSZK állományában ======================================================================== Az Új honfoglalókhoz A keresztény magyar ifjúságra nagy hivatás vár: jobb, különb nemzedékké kell válnia, mely a kivénült, kiégett középosztály helyébe lépni és a dicstelen közelmúltnak tehetetlenségével szakítva a magyarság rendeltetésének megvalósítójává lenni tudjon. Halálos megdöbbenéssel szemléljük: hová jutottunk, mily mélyre süllyedtünk... Látjuk, hogy a tátongó nemzeti sír omló szélére sodortattunk. Elvesztettünk rém sokat? Ki lesz annak megmondója, mi mindent! Ha csak a háborút vesztettük volna el, azt hamar kihevernôk, hiszen vesztett csatákból is hôsi küzdelmek s a nagy helytmegállás bánatos dicsôségével lehet megtérni: vesztett csatákból is csorbíthatatlanul haza lehet hozni hitet, bizalmat Istenben s a nemzetben. Igen, lehet, lehet: haza lehet ezt mind hozni s a haza repesô szívvel fogadja az ilyen nem elgyengült, de megacélozott lelkeket. De mi lesz, ha a megtérôk nem találják helyén a hazát? Ha azalatt míg ôk küzdtek és szenvedtek, a belsô romlás ráült a hazára s letörte alkotmányát és pajzsát, bemocskolta zászlaját, - ha elnemzetietlenedés kezdte ki a népet s a tűzbôl öntött magyar lelket, - ha a hazát nevetni és Istent, hitet, erkölcsöt tagadni lett otthon a divat? Mi lesz akkor? Pedig így fordult a világ nálunk! Mi a világháborút meg nem ingatott csatasorban álltuk, de belülrôl támadt veszedelmünk. Nem a magyar katona lett áruló, hanem a belsô ellenség, azok, kik Istent s hazát tagadnak, azok hajtották a magyar népet a vörös terror szégyenébe. Belülrôl jött ez a nagy baj. Itt járt és gázolt a hit- és fajtagadó ôrület; itt tépték le a magyar zászlót, itt lobogtatták nemzeti önérzetükbôl kivetkôzött frontmögöttiek a nemzetköziség szégyenlôs, piros foszlányait, itt vigyorogtak le minden eszményt s minden nagyságot, itt tolták fel trónra a saját arcátlan törpeségüket, itt úsztak a konjunktúrák vizeiben, melyek majd pocsolyákká sűrűsödtek Epikur csordái részére, majd áramokká dagadtak aranyhegyek, pénzeszsákok föltorlasztására, ami ezzel szemben állt, a középosztály, az oly szegényes volt jellemben, oly gyönge az ellenállásban, oly távol esett a magára hagyott, elbódított néptôl, hogy a kerge bölcsek és gyilkos bérenceik szabadon élhették világukat s pusztíthatták a mienket. Hát hogyne volna ily körülmények közt szükségünk a kivénült, megmérgezett nemzedék helyébe oly ifjúságra, melynek keresztény a lelke, krisztusi az erkölcse, tisztult magyar az érzése s mely a világát vesztett magyarra a hit és az igazság, az erkölcs és a munka, a szépség és a boldogság jobb világát: a virágzó keresztény nemzeti jövôt hozza. Ezt tôletek várjuk, magyar ifjak! S hogy amit várunk, azt meg is adhassátok nekünk, legyetek elôször is ízig-vérig keresztények! Lélek és szellem, erô és lelkesülés kell minden egészséges akarásba s ezek a szárnyaló, muzsikáló erôk az Isten Szentlelkébôl valók. Egységet a magyar fajba s egészséget a vérébe csak a kereszténység alapján, a keresztény világnézet erejében teremthetünk. Népeket hordozó erkölcs és erô nincs hit és Krisztus kegyelme nélkül s az eddigi erkölcstelenséggel élni nem, csak tönkremenni lehet. Mert az nagy volt mindenfelé, közigazgatásunkban épp úgy, mint katonai intézményeinkben. Nincsenek a háborúnak posztócsalói és papírbakancs- szállítói, ha nincsenek tisztjei, kiket a csalók csalókká és árulókká tehetnek. Az erkölcs, a feddhetetlen élet, a tiszta kéz mindig elsô kelléke a becsületnek, e nélkül nincs se tiszti, se polgári, se kereskedelmi tisztesség és becsület. Legyetek, ifjak, másodszor honfoglalók! Ezt a hazát ôseink elfoglalták karddal és lefoglalták vérrel s eszük ágába sem jutott, hogy ezt a vérrel az ô nevükre írt hazát valaki majd kirángatja lábaik alól guruló pénzzel és suhogó, rossz szagú bankóval. S íme, amire nem gondoltak, az most folyik, már nem is folyik, hanem vágtatva hömpölyög: elfolyik a magyar föld s zajtalan honfoglalásban földnélkülivé, földönfutóvá válik a magyar vezetô osztály. Ifjak! Dobbantsátok meg lábatokkal a hazai földet. Kong-e, mint a kripta, mint a sírüreg, vagy úgy dobog, mint a televény föld, a kenyeret-adó mezô, azzal a megnyugtató, alig hallatszó dobbanással, mintha mondaná: anyád vagyok, barázdás keblembôl fakad életed, lángliszted, - tarlóim ,,tisztes füvébôl'' serken mézed, - hímes részeimbôl sárgás-fehér tejed. El nem hagylak, de fogj meg te is; táplállak, de neked kell szívnod keblembôl tejemet, életedet! Ifjak! A hazát csak munkával lehet megtartani. Át kell fogni acélos karral s meg kell simogatni minden rögét és kalászát a munka sugárzó energiájával. Elô kell dobbantanotok kincseit, de nem csárdástjáró lábbal, hanem a szántóvetô s az arató lépések megfeszülésével. S közel kell állnotok a néphez, a szántóvasak, kapák, kaszák kultúrfegyvereseihez s rá kell ébrednetek népvezetô hivatástokra, hogy ez a derék nép ne legyen kiszolgáltatva hazátlan idegeneknek és kifutó bolondítóknak. Legyetek ti barátai, hiszen vérei, testvérei vagytok. Új idôk, nagy vágyak nyúlnak felétek! Készüljetek rá, hogy megragadnak és megráznak és felköltenek és apostolokká avatnak, mint ahogy a pünkösdi szelek szokták tenni! Készüljetek a magyar kereszténység hitvallására, - erôs, munkás honfoglalásra! Az életnek, a magyar történetnek ôsi joga van a jobb jelenre s a szebb jövôre. Nézzétek: ezzel az ôsi jogával, az elátkozott királyleány sejtelmes, várakozó, vágyódó arcával toppan elétek. Segítsetek rajta s esküdjetek föl szabadítójává! Talán máskor is volt ily megindulástok; de az máskor, az akkor, az jobb idôben volt. Ma, mikor eleven élettel a nemzet sírja elôtt álltok, - ma, mikor a nemzeti veszedelem halálos sikolyban vág bele lelketekbe, - ma, mikor végveszedelem izgalmától a máskor lusta szemek is víziókat látnak s a máskor jégszívűek is tüzet fognak: ma, ma azt gondoljuk rólatok, hogy a nemzet végveszedelme és végzete mint fölordító szükséglet, mint hódító, hajthatatlan akarat száll meg titeket új világ teremtésére, a fáradt, vénhedt Magyarországnak ifjú, szép Magyarországgá való megifjítására. Ezt kérjük Istentôl, ezt várjuk tôletek! ======================================================================== Ezerévünk erôforrásai A haza nem föld, melyet nomád népek sátorfái mérnek, nyájaik patái föltúrnak; a haza oly föld, mely otthonunk lett, melyhez életünk tapadt. A nemzet nem néptömeg, hanem egyetérzô, rokonnép; egy érzés, egy élet. Hosszú századokon át lett azzá! Visszatérve bölcsônkhöz, elmélkedjünk nagyságunk s dicsôségünk s gyászunk esélyein; kérjük számon életünk titkait, nagy eszméit, gondolatait, érzelmeit, hogy ami naggyá nevelt minket, hálás szeretetünk elismerésével koszorúzzuk. A magyar nép nemzeti eszményei mind a kereszténységbôl valók. Minden, ami szent, nemzeti lett; s minden, ami nemzeti volt, szent lett. A magyar korona szent korona; a magyar király apostoli király; a magyar zászló a Szent Szűz zászlaja; a magyarság ideáljai: István, Imre, Erzsébet, Margit, Jolán, Kinga Árpád vére s katolikus szentek; Magyarország története sokáig a kereszténység védelme; azután kétszáz éven át a vértanúság szenvedése vergôdés a félhold zsarnoksága alatt; a nemzet erkölcsi élete: a hit, bizalom, remény, kötelességtudás, jogérzet, minden, ami lelki, a kereszténységbôl való volt; az ápolta szívét; az egyenesítette föl újra meg újra a vad elnyomás és hanyatlás korszakai után; lelki életének ô volt csillaga. Nyissátok meg a magyar nemzet történeti távlatait, ami eszmény jelentkezik dicsôségben s nagyságban, az mind a hitbôl való. S viszont: nézzetek oda a hanyatlás, a visszavonás, a csúszás-mászás, az érdekhajhászat egymást váltó századaiba, amikor belviszályban a néptörzs pudvás lett, a török alatt féreg lett s a német befolyás alatt lágyderekú nemzet lett; miért történt ez mind, ha nem azért, hogy a régi eszmények elborultak s a nép lelke gyönge lett? S most tekintsük meg a nemzeti lét szimbólumait egyenkint! 1. A magyar nemzet egységének, függetlenségének, alkotmányosságának szimbóluma a szent korona. Ez az aranyabroncs, mely a nemzetet, törzseit, népeit egybefűzi; ez az az aranykeret, melybe bele van foglalva a magyar nemzet egész lelke, élete, történelme. Kilencszáz évnek dicsôsége és gyalázata, öröme és fájdalma körülötte lebeg, a nemzet szeretete és tisztelete, ez az a két koronaôr, ki meg nem hal s e korona árnyékában életre ébred az egész történet. De e koronát a nyugati kereszténység atyja adta; e hajékkel fején lépett be a magyar nép a nyugati népcsaládba; anélkül nem tehette volna. Valamint Nagy Sándor koronát küldött a Macchabeus Jonathánnak, hogy ôt magához emelvén, barátságába fogadja: úgy a nyugati kereszténység koronát küldött a magyar népnek, hogy elôbb koronás nép s csak azután s azáltal a világot vezetô népek barátjává lehessen. Koronával fején, méltó, egyenjogú tagja lett már a kereszténységnek s a nyugati civilizáció áldásaiból kért részt. 2. A szent korona fényében ott áll a nemzet összes hagyományainak eleven és közvetlen hordozója: a király. A magyar nép királya apostoli. A korona körül nagy, szent, igazságos királyaink emlékébôl dicssugár fűzôdik; de a legragyogóbb fénysugár az elsô apostoli király, szent István emléke. E fényben áll minden király; hiszen szent Istvánnak, szent Lászlónak, Mátyásnak koronáját hordják. A szent korona körül az elhunyt nagy királyok hôsies alakjai állnak s aki a fölkent király ellen lázad, ellenünk támad. Az elsô apostoli király s a többi dicsô utód él a koronás királyban. E mély tisztelet hagyományos lett a magyar népben; szívébe vésôdött, benne élt. A vitézség, az odaadás, a hűség, a közjó szeretete a királyért áldozott mindent; szinte vallásos tisztelettel borult le elôtte, mert a királyban az apostolt, szent Istvánt látta s szent Istvánban magát az Urat. 3. S honnan a zászló? A zászló a nemzet szívébôl kinövô rúd, melynek hegyén érzelmei színekben feslenek ki. Azt nem határozták meg nemzetközi kongresszusok; az lett, az nôtt. A mi zászlónk is hitünk, reményünk s szeretetünk színeiben játszik s az a kép, ami rávetôdött, a legszentebb s legizzóbb nemzeti motívum, hívô gondolat lesz, melyet hit, vágy, bizalom, bánat és küzdelem vetített rá. S kinek képe tűnik elénk zászlóinkon? Magyarország Nagyasszonyáé! A Szent Szűz képe zászlóinkon, az áhítat, lelkesülés történeti emléke. A vértôl pirosló zászlón a magyar Madonna, ez a Szent Szűz képének magyar motívuma; e zászlóval takaródzott az elesett harcos; e zászló lett szemfödôje a mohácsi síknak; föladatát a nemzet a félhold elleni küzdelemben e zászlóról olvasta le s miután kimerült, e zászló borult rá s attól piros, mert átverôdött rajta a magyar nemzet utolsó vércsöppje. 4. Ami nagy és fönséges vonás van a magyar nép életén, az mind a kereszténység gondolatainak átverôdése. Maga a nép vértanúi nép; a kereszténység vértanúja. Szegények lettünk; hazánk pusztasággá változott, megyéink szandságok, uraink bégek voltak; vértanúi népnek szétrongyolt alakja tekerôdzött a kereszt körül s miután már elbukott, akkor is remélte, hogy fölemelik azok, akikért szenvedett. E vérzô népnek elsô segítôje a katolikus egyház feje, a pápa volt. E népnek legnagyobb fiai jó keresztények s akikbe az eszmény szerencsésen testet öltött, kanonizált szentek voltak: a magyarság pantheonjának alakjai, telve hittel és Szentlélekkel. S ha a magyar népbe nem is hatolt bele a kereszténység nyugat-európai elmélyedése, a hit századai nem vonultak el fölöttünk anélkül, hogy a szent kereszténység nyomai meg ne látszanának rajtunk. Korona, apostoli király, trón, haza, zászló, a hôsiesség, a történelem és annak nagy alakjai, ez mind a kereszténységé. Odatűzte jelét koronánkra, belevéste címereinkbe; a királyi palástba beleszôtte prófétáit, angyalait; történelmünkbe lehelte lelkét; életünk bánatos vágyódássá lett elsô szent királyunk után: ,,Hol vagy István király?'' Ereklyénk a Szent Jobb lett, a honalapító, koronátszerzô, apostoli király jobbja; az ô műve áll s él köztünk; az ô karja, jobbja van velünk. Vajon elszakadhatunk-e e szent emlékektôl, e koronától, tróntól és hazától? Vajon a temetô emlékei-e ezek nekünk, mely alatt erôtlen, letűnt múlt pihen? Nem, nem halvány emlékezet tükrözôdik a keresztény régi Magyarország eszményképeirôl lelkünkön, hanem a lelkesülés, az együttérzés villamos folyama árad belôlük szívünkbe. Az a múlt bennünk jelen; az az emlék bennünk valóság; hitünkben, lelkesülésünkben testet ölt, küzd, fárad, dolgozik tovább. A szent korona keresztjét tovább ne görbítsük s a Szent Jobb műveit ádáz kézzel le ne törjük; hanem hálás kegyelettel a dicsôséges múlt és rendíthetetlen bizalommal a még dicsôbbnek hitt jövô iránt, tele életkedvvel, tele alkotási vággyal haladjunk elôre, hogy a világot és enyészetet legyôzô erô, a szent kereszténység oly népet állítson továbbra is síkra, mely gyôzni, fejlôdni s boldogulni képes. Emeljük szemünket nemzeti eszményeinkre, s új erôre kapunk! ======================================================================== A budavári István-szobor talapzatánál Jöjj népem virága, hazám ifjúsága, menjünk föl a hegyre; az idôk, a századok föltornyosuló magaslatára! Nézd, ott áll a te apostoli királyod, szented, hôsöd... Úgy áll a magyar történelem élén, mint a nemzet pátriárkája, aki nemcsak a koronát, hanem az ekét, fűrészt, kalapácsot is belevonja szentségének túlvilági fényébe. Fején Magyarország s Krisztus országának dicskoszorújával...Született királyunk és vezérünk ô. Mintha glóriás feje fölött az egek magasaiból törne elô szózat: ,,Íme angyalomat küldöm, aki vezessen.'' Ajkairól szinte hangzik az áldás, mely boldogságot ígér, ha a jelenbe belevisszük a múltnak hitét, erkölcsét, a hit fényét... az erény termékenységét... a jellem erejét. Nézzünk szét e magaslatból... mit is látunk innét?! Ültünk már millenniumot, fölemlegettük harcainkat s a kiállításban, mint egy diadalmenetben elléptettük a világ szemei elôtt a magyar nemzet életét és tevékenységét; de nem igen kutattuk, mi volt a harcokban ellenállásunk ereje, mi volt az 1000 éves fennállásunknak titka; nem kérdeztük, honnan az ôsök hazaszeretetének önzetlensége s az erény törhetetlensége? Mondjuk hát most: nem 1000 éves, hanem 900 éves mindaz, ami a nemzetet naggyá, életképessé s hôsiessé tette. Ôshazájából hozta népünk a szabadság lángoló szeretetét, de fönnmaradásának biztosítékait nem hozta el, azokat kapta a kereszténységtôl; ragaszkodott a múlthoz, a nemzeti hagyományokhoz és szokásokhoz, de a haladás vágya és ereje a keresztvíztôl pezsdült föl benne. Megvolt a nemzeti lélek jó, rossz tulajdonságaival, de ápolás alá csak az ezredik évben foglalták; ekkor támadt igazi Mózesünk, Szent Istvánunk, aki az ígéret földjét nemcsak a Nebo hegyérôl nézte, hanem népét oda be is vezette. Ez az új haza a szent kereszténység természetfeletti világa, amelyben a magyar keresztény művelt népcsaládok tagjává lett Új napok virradtak reá, melyek a hitre világosították és az erényre melegítették a nép szívét. Hazát akkor nyertünk, amikor a keresztvíz kezdte megtermékenyíteni a rögöt; akkor lett sátor helyett házunk, mikor a templom köré építkeztünk; azóta lett drága, édes a haza, amióta szent lett s minden jelvényén a keresztény áldás szent olajcseppje reng. Nézz végig kutató szemmel, keresztény lélek s mutass föl valamit, amit a magyar nép nem a kereszténységnek köszön! Nem találsz! Hit, ház, haza, trón, család, műveltség, nemesség, erkölcs, erény, dicsôség: mindez a kereszténységbôl való. Hazát tulajdonképpen a hit adott. Nem a hit vezette a Kárpátok szorosain át hazánk rónáira, de a hit biztosította e hazát számunkra. Volt itt elôttünk sok nép: német, római, szláv; s amint jöttek, úgy mentek: elsodorta ôket az áradat. Miért nem fogózkodtak Tátra, Fátra, Mátra szikláiba? Miért nem építettek sáncot az ár ellen? Az ár megjött, szorította ôket s nem volt horgonyuk, melyet a bôszült árba ledobhattak volna. Jött a magyar; azt is szorította a népek tengere; de volt horgonya s azt ledobta az árba. A horgony a kereszt volt s az leszegezôdött a hármas bércre, azóta is ott ragyog a magyar címerben. Békét nekünk a hit adott régen és újabban. Elapadt volna a magyar vér pogány ôseink csatáin; elszivárgott volna idegen földön nemtelen garázdálkodásban, ha nincs, aki a vért nem a porondra, hanem verejtékes munkában gyöngyözteti s kamatoztatja. A kereszténység tapasztotta be a vérzô nemzet sebeit, mikor a harc mestersége helyett az ipar s földmívelés munkájára tanította. A kereszténység szabadította föl a török járom alatt tespedô népünket s visszaadta, bár csak kis részben, azt a sok áldozatot a XVII. és XVIII. század törökverô csatáiban, mit a magyar nép a keresztény nyugatért hozott háromszáz éven át. Műveltséget, eszményeket nekünk a hit adott. Az építette templomainkat és iskoláinkat, az közölte velünk a műveltebb nyugat szellemi kincseit. Magyarország régtôl fogva az a hely, melyen a nyugat s a kelet találkozik s ez is, az is foglal. Itt van a vízválasztó vonal, melynek egyik lejtôjén az európai haladás fejlik; másikon az ázsiai tétlenség vesztegel. Mi lesz a magyar nép sorsa, ha nem Róma, hanem Konstantinápoly vonzza; ha nem II. Szilveszter pápa, hanem a bizánci császár küld Szent Istvánnak koronát? Mi is az al-dunai népek késô ébredését várhattuk volna; így pedig a műveltség kizáró határait Erdély mögé vetettük; műveltségünket biztosította római kereszténységünk. Valamint más népeket, úgy minket is kiemelt a megtestesült Istennek kegyelme és hatalma a legmélyebb vallási, erkölcsi, értelmi zűrzavarból; szívet adott nekünk, felebarátot mutatott az emberben, kiben üldöztük és gyűlöltük ellenségünket; feleséget, gyermeket adott nekünk, akit addig csak jószág-számba vett; igazságra tanított, melyrôl lemondtunk; erkölcsre, tiszta életre, melyet lehetetlenségnek néztünk. Honnan szereztük világos és általános erkölcsi ismereteinket és honnan az igazi felvilágosultságot, a jóakaratú nézeteket, a valódi házias élvezeteket, az egyéni biztonságot? Ki építette házainkat, ki alapította városainkat, ki csinált nekünk utakat, ki adta a tízparancsolatot, ki ismertette meg az illemet és tisztességet? Mindezt a kereszténység tette. S hogy amit tett, azt az idôk árja le ne mossa, s hogy amit plántált, azt a népek viharja ki ne szakítsa, összeforrasztotta maga-magát a nemzet életével; királyokat adott nekünk, akik szentek, koronát adott, amely szent korona, hogy amikor nagy királyaink sírjait keressük, oltárokhoz járuljunk, s mikor nemzeti ünnepet ülünk, istentiszteletet tartsunk s mikor a koronára emlékezünk, a szentek aureolája jusson eszünkbe. S mikor megkeresztelt minket apostolai, Szent Adalbert és Szent István által az Úr, keresztanyául a mi szent királyunk magát a boldogságos Szüzet jelölte ki, legyen az a nemzet anyja, oltalmazója és pátrónája. Attól kezdve a magyar zászlón a Szent Szűz képe lengett, s Szent István, László, Imre, Szent Erzsébet, Margit, Jolánta, Kinga, az Árpádház dicsô szentjei lebegtek a zászló körül és lelkesítették a nemzetet dicsôséges 900 éves harcaiban. Jöjj népem virága, hazám ifjúsága, menjünk föl a hegyre.... ======================================================================== Ifjúság, neked erô kell! 900 év elôtt Isten a magyarnak királyt, a királynak szent koronát adott; de a király szívébe vigaszt, a szent korona mellé ôrangyalt voltaképpen Szent Imre hercegben állított, mert a nemzet jövôjét - egy tiszta, erkölcsös, életrevaló ifjúságnak nevelését, irányítását - ez eszményben biztosította számunkra. Szent Imre herceg eszmény, a magyar ifjúságnak eszménye. Nem trónra ültette ôt az Isten, de oltárra állította, nem koronát tett a fejére, de aureolát, dicssugárt fűzött homlokára; nem rendelte, hogy 1038 után, apja után uralkodjék 1-2 évig, hanem százados, évezredes missziót s hivatást adott neki, hogy életet, lelket, lelkesülést leheljen mindazokba, kik e törzsbôl valók és e hazát erejük s erényük által nemzetük számára fenntartani s biztosítani akarják. Szent Imre e célból mindenekelôtt liliomos zászlóval áll elôttetek; e liliomos zászló a tiszta vérnek a zászlója. Már az ószövetségi Szentírás telítve van a tiszta vérnek tiszteletével. Ne ölj: vért ne onts! Ne paráználkodjál: vért ne ronts! Az újszövetségben az evangéliumnak a prologja hangoztatja: Nem kell nekem állat, ösztönös erô, hanem nemzedék, mely Istenbôl született, nemzedék, melynek szívében tiszta vér csörgedez, amely a tiszta vérnek leheletét, lelkesülését tudja lelki világában megôrizni, nemzedék, mely szűzi és erkölcsös. Kedves ifjúság, ez program és eszmény! Ezt kívánja, hirdeti Szent Imre a XI. század kultúraszegény, de erôteljes, természetes környezetébôl, abból a szegényes Fehérvárból, ahol ô még alig lakott házban, csak sátorban. Ez az igazi ifjú, aki körülövezi magát és imádkozik, aki tudja, hogy az ember lelki világában is áldozatokból él. Ô letöri magában az állatot, ráneveli magát vágyainak fékezésére, a test és a vér ösztöneinek hitbôl vett motívumok szerint való kialakítására. Ember akar lenni, igazán királyi vér és ezt a méltóságát nemes, tiszta, szeplôtelen erkölcsösségben óvja meg. Érzitek, mit hirdet ez az Imre herceg? Hirdeti azt az ,,inexhausta pubertast'', mint Tacitus mondja, azt a ki nem merült ifjúságot. Hirdeti azt az ifjú erôt, amely úr akar és tud lenni elsôsorban azáltal, hogy akarni tud, azáltal, hogy parancsolni tud: rámutat arra az ifjúságra, amely az életnek titokzatos vizeit, forrásait fel nem kavarja szentségtörô kézzel; sürget ifjúságot, mely az Isten élettitkaiba bele nem avatkozik, mielôtt az oltárnál kezet kézben szívet szívért nem cserélt, asszonyhoz nem nyúl; amely elmondhatja, amit Bambergi Ottóról mondtak: szemérmes, mint egy leány, de bátor, mint egy oroszlán. Ez kell nektek ebben a korban, amely tele van élvezetvággyal, amelyben a képzelet meg van mérgezve, mely komfortos világban túlizgatott, túlingerült képzelettel lágyul s puhul a ti lelketek ereje. S ha valahol, hát a fôvárosban kell hirdetni ezt a fenséges programot. Ifjúság, neked erô kell! És tudod, mi a te erôd? A te erôd az Istentôl megsegített, a kegyelemmel fölkent akarat. Ezen akaratban tanulj hinni, az erôdben tudj bízni. Ezen erôben pedig akkor hiszel, ha meg vagy gyôzôdve, hogy amit Isten parancsol, azt mindig megteheted, ha törik, ha szakad, ha feszülnek is idegeid s hogy azt meg kell tenned, ha vértanúságba kerül is. Hazám édes, kedves ifjúsága, szeretném beléd lehelni a hôsies erô temperamentumát. Kérlek, higgy az isteni erôben, mely rendelkezésedre áll; ha hiszel és bízol benne, akkor gyôzni fogsz. Ha azt hiszed, hogy gyönge vagy, akkor tényleg gyönge leszel, ha azt hiszed, hogy erôs vagy, akkor erôs leszel. Isten ezt a hitet akarja tôled: oldalad mellett állok -- mondja -- ne félj; bízzál, megsegítlek. Ha azt hiszed, hogy az Isten parancsol valamit s hogy azt nem lehet megtartani, akkor elvesztetted erkölcsi méltóságodat; ha pedig azt hiszed, hogy meg lehet tartani, akkor meg is fogod tartani s az isteni kegyelem még vértanúság által is biztosítja majd gyôzelmedet. De Szent Imre herceg nemcsak a liliomos zászlót lengeti, mert az nem elég. Kell a zászlóhoz sisak, kell a harchoz vért, kell a küzdelemhez erôforrás. És ezt az erôforrást is szeretném elôttetek föltárni, annak a nagy hôsies, elszánt akaratnak a nyitját szeretném nektek bemutatni. Tudjátok mi az? A hôsies temperamentumnak nyitja a mélységesen vallásos élet. Szent Imre alázatos vallásossága. Szent Imre oly környezetben nôtt fel, amely mélységes benyomásokkal szántotta fel lelkét: atyja apostol volt, nagybátyja, II. Henrik német császár, szent volt, nevelôje, Gellért püspök vértanú volt; kora pedig: a X. századi kereszténység, várta a Krisztust, hogy mikor ezredéves lesz a világtörténet a keresztény érában, megjelenik köztünk ismét az Úr; éppen azért mély, ragaszkodó, alázatos, imádkozó volt. Szent Imrének szellemi világában Krisztus arca, a Boldogságos Szent Szűz, a dicsô szentek bűbájos ragyogásban állnak. Hitében a pondus aeternitatis érzik; reménye halhatatlansággal van telve; temperamentuma az a mély meggyôzôdés, hogy az Istenhez ragaszkodnunk kell minden áron, és a poklot el kell kerülni minden áldozattal. Éppen ezért ne gondoljátok soha, ha elkapatott újságírók mondják is, hogy Szent Imre herceg korcs, gyenge, életre nem való ifjú volt! Ne higgyétek, hogy a szentek erôtlenek! Ne gondoljátok, hogy imádkozó gyermekek; igen, gyermekek, de hôsök is. Ne gondoljátok, hogy puha- testű emberek; dehogy is; sôt vértanúknak való nemzedék voltak, kiken kicsorbult a legkeményebb acél. Ne gondoljátok, hogy tudatlanok voltak; nem ismerték a föld nagyságát vagy kicsiségét, az eget és a földet, mint mi, de az Isten közel járt hozzájuk. Nem voltak erôsek technikában, de erôsek voltak fölséges, áldozni tudó akaratban. Nem éltek villamos fényben, de az Isten szeretetének ragyogása töltötte el egész valójukat. Ebbôl a forrásból merítették ôk áldozatkészségüket, ezt a forrást ajánlom én nektek. Legyetek ti is hívô, reménylô és imádkozó ifjúság! Ha ez a szellem megszáll titeket, nem fogjátok megcáfolni Szent Pál szavát, mert az evangélium bennetek is nem gyöngeség, hanem erô lesz. Minden erkölcstelenség gyöngeség is. Szégyelje mindenki ezt a gyöngeségét, teljék el mindenki lángoló szeretetével annak, ami erô, épség, élet! A mi erônk forrása az Isten, a mi szabályunk, amely gyôzelemrôl biztosít, az Istennek föltétlenül bennünk is érvényesülô akarata. Ez a liliomos zászlót lengetô, a hitnek, szeretetnek forrásaira rámutató ifjú volt Istvánnak vigasza. Egy kedves, édes jegyes karján, szeplôtelen nyomokon indult meg a királyi trón felé, de nem a trón zsámolyához ért, hanem a fehérvári kriptába. A szent király reménye letört, csillaga eltűnt. De a századok folyásán reményünk újra kiserkent és csillagunk újra kigyúlt s a magyar ifjúság élén ott ragyog Szent Imre herceg és bíztat minket: Testvéreim, utánam, elôre! Én is azt mondom nektek! Fogadjuk meg: Hiszünk azokban az elvekben, melyekben Imre hitt, bízunk azokban az életadó forrásokban, melyekbôl Imre táplálkozott s abban a királyi útban, amelyet Imre taposott. Ám, ha hisztek, akkor a vért, a tiszta szeplôtelen vért vízzé ne változtassátok; aki erkölcstelenül él, a vért vízzé változtatja. Szív legyen bennünk, nem szivacs, mely a pocsolyák vizével töltekezik. Szív, amelyben eszmék élnek, amelyben a lélek lelkesülést gyújt. A lelkesülés szent tüzét óvjátok meg; vigyázzatok, hogy szívetek hamuvá ne égjen! Szerencsétlen egy élet az, amely azt mondja: eltévedtem, hiába éltem, nem volt érdemes életem az életre; fölséges élet, mikor azt mondhatom életem végén: éltem, küzdöttem és gyôztem, mert hittem az erkölcsben és kiváltottam azt magamban életté. Kedves magyar ifjúság, tôled is azt várjuk, hogy váltsd ki életté az eszmét, teremtsd meg a hitbôl élô tiszta, ifjú magyarságot. Hogy mi lesz még 900 év múlva Magyarországból, nem tudom, de azt az egyet tudom, hogy akinek eszménye 900 év óta ragyog felénk és nem hamvadt el, annak elvei el nem évülnek, forrásai ki nem apadnak, útja királyi út lesz, amely a megdicsôüléshez vezet mindenkor. Magyar ifjúság, lépj rá erre az útra! Isten akarja, Szent Imre kéri, mi meg váltsuk tetté és teremtsük meg az erôteljes, technikában, erkölcsben egyaránt gyôzedelmes magyarságot! Isten minket úgy segéljen! ======================================================================== A csatabárdos Szent a mi nemzeti ideálunk A magyar kereszténység eszménye Szent László. Benne virágzott ki jellemzô típussá a magyar kereszténység; benne forrt össze a keresztény szentség a nemzeti szellemmel. Addig a kereszténység idegen földbe ültetett fa volt; öntözte azt István könnyeivel, a hithirdetôk keresztvízzel, a vértanúk vérükkel: meg is fogamzott, de még nem gyökeresedett meg úgy, hogy magába tudta volna szívni a föld sajátos elemeit, s az elemek szerint színt, alakot, életet ölteni A kereszténység még nem volt magyar. Szent István a nép apostola volt; hozzá emelte fel a nép tétovázó tekintetét, s szinte érthetetlen szentség sugárzott feléje. Még idegenszerű volt ez a nagyság, még kizárólagosan s annyira önfeledve s gondolatlanul bámulta, hogy melegedni nála, örülni neki nem tudott; érzése nem tudta kiváltani a keresztény hitet. Az alázatos, síró, mezitlábjáró István királyban okvetlenül lelküknek atyjára kellett ismerniök; de ennek az atyának csak gondjait és fáradalmait látták, s törekvéseinek kimenetele iránt még kétségben lehettek. Hullámzott a kereszténység sorsával a nép érzelme és bizalma is iránta, s a pogányság tényleg fölütötte fejét, üstökbe kötötte haját, s vadul tombolva kísérlette meg többször összetörni István művét. A magyar életet, a magyar eszményt kellett tehát kereszténnyé tenni, hogy ez a kereszténnyé lett nemzeti eszmény nyissa meg a hitnek a nép szívét. Ez a magyareszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté. Szent László nem tanít; ô nem apostol; de ô küzd, harcol és gyôz a kereszténységért. A nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig inkább csak tűrô, szenvedô, csöndes megadású kereszténységbe, és ezzel vezeti be az egyházat a magyar népéletbe. A népnek ugyanis a hôs, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ôsi dicsôség pogány egén ott ragyogtak a hôsök; a magyar kar, a bátor szív, melytôl egy világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott a kereszténységben; az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem. A nemzet akkor válik kereszténnyé, mikor eszményeit keresztelik meg. A régi vitézséget Szent László tüntette föl önmagán; e jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet; öröme és eszménye László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla; alakjába beleszövôdik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme. A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nép hôsévé vált. Szent István koronája a hôs Szent László fején a keresztény királyságnak s e királyságot megalapító vallásnak szimbóluma lett, mely minden más csillagot elborít, mely vízválasztó magaslatot von Szent László kora óta a pogány és a keresztény Magyarország közé. Ez az a férfiú, aki alatt Magyarország végleg kivívta függetlenségét s belsô békéjét, aki alatt nagyot haladt polgári s egyházi szervezkedéseiben s hatalommá vált Kelet-Európában. László király vallásos, buzgó, szent, de ugyanakkor Árpádra és Bulcsra emlékeztet. Életét harcok töltik ki, küzd német, görög, besenyô, kún ellen, s küzd úgy, ahogy a magyar szerette, s a keresztény korban még meg nem érte. Vállal magasabb mindenkinél, s ahol bárdja lecsap, megriad az ellen. A csatákban ô áll elül, megjelenése a gyôzelem biztosítéka s az Isten kegyelmének záloga. László szent harcos, azért csodák körítik, bárdjában, kardjában természetfölötti erô is megnyilatkozik. Kettéhasad a sziklabérc, hogy a tátongó örvény elválassza ôt üldözôitôl; arany-ezüst értéktelen pitykövekké válik, hogy vitézeit az ellenség üldözésétôl el ne vonja; ô röpíti el a nyílvesszôt, mely mikor lehullik, megmutatja a dögvész ellen a Szent László füvét. Íme Szent László dicsôséges alakja rámutat a nemzet életében érvényesülô vallásosságra. A vallás élet legyen, nemzeti élet is legyen. Erôteljes, dicsôséges nemzetek a vallásosság s a tiszta, szigorú erkölcs életét élik; erejüket onnan merítik; szemeiket odafüggesztik, bajaikra gyógyfüvet ott keresnek. Tegyük nemzetivé a keresztény erkölcsöt, azt a szigorú, tiszta erkölcsöt, melyet Szent László élt s a törvényeiben védett; természetesen nem a betű, hanem a szellem szerint. Nyugatról manapság oly szellemi áramlatok lengnek, melyek bizonyos elvénhedésnek jelei; a népek vénhednek és hinni s lelkesülni nem tudnak; a test és a vér evangéliumához szegôdnek; a hasznosságnak, a fölülkerekedésnek, az egyének egymás ellen való kérlelhetetlen harcának hódolnak. Ezek azonban nem a nyugati szellem felsôbbségének alkotó részei, hanem betegségei s ha mi mint ifjú nemzet, a nyugatnak hajdan ifjú erejét magunkban fönntartani akarjuk s a nyugat sorvasztó betegségétôl félünk: tartsuk meg a népnek életében érvényesülô szent hitet; legyen vallásosság nemzeti jellegünk. Gyomláljuk, szántsuk, míveljük Szent László példájára az élet ez elhanyagolt mezejét. Építsünk templomokat, mint ô; tiszteljük a római pápában Szent Pétert, mint ô, aki az egyház leghatalmasabb titáni harcában, melyet függetlenségért és szabadságért vívott, a jognak és az erkölcsi hatalomnak harcában a nyers hatalom ellen, VII. Gergely pápa pártján állt. Tehát az egyház szabadságharcának egyik zászlósa Szent László volt, s így, ha az újabb történelemtudomány tagadja is, hogy szent Lászlót a keresztesek valamikor fôvezérükké választották: azért ô a keresztért s a kereszténység atyjáért mindig vitézül síkra szállt! ======================================================================== Vezérlô fejedelmünk koporsójánál [Prohászka Ottokár püspök ezt a beszédét 1906. okt. 29-én mondta 5000 diák elôtt Rákóczi Ferenc hamvainak Budapestre érkezésekor.] Nagy nemzeti ünnepet ültünk: végighordoztuk a hazán nemzeti fejedelmünknek, szabadsághôsünknek, vértanúnknak ereklyéit s az oltár elôtt elénekeltük a Te Deumot. Csakhogy itt vagy! -- rebegte lelkünk -- csakhogy itt van haló-porod, ahol lelked él! Temetünk is, de nem sírunk, keblünket dagasztotta a diadalmas érzés, mely a hontalan hôsök porából új életnek tavaszát várja. Szívünket átjárta a Gondviselésbe vetett remény, hogy az Isten megihlette a király szívét s megértette vele a nemzetnek közel 200 évbe égbe szálló vágyát s folytatja majd művét ezentúl is. Átéreztük daliás kuruc idôk mindenható lelkesedését, szabadságimádását, szédítô vágyakozását nemzeti szabadságra s ugyancsak átérezzük némi keserűséggel azt is, hogy a nagy célt, melyért ô küzdött, még el nem értük. Érte küzdött és elesett ô, s mi tovább küzdünk, hogy végleg gyôzzünk. Kívánatos, hogy ha valahol, hát az ifjúság lelkében sírjon fel a kurucérzések e tárogatója, s az ô feje fölött zengjen és vágtasson el az eszmék e tavaszi viharja. Kívánatos, hogy az ifjúság szemei elôtt elevenedjék meg II. Rákóczi Ferenc legendaszerű alakja, s az ô kezébôl vegye ezt a zászlót, mely régen is, most is azt suttogja: ...,,pro libertate''. Kívánatos, mert hiszen a népek szabadságának nagy napjai a népek ifjúságának ünnepei. Ifjú nemzetnek és nemzeti ifjúságnak szívében nônek óriássá az eszmények és válnak világhódító hatalmakká a vágyak; az ifjú lelkesülés tüzén forrnak egybe milliók; abból a tűzbôl lesz bennünk szabadságot lehelô s világot legyôzô pünkösdi lélek! De miféle ifjúságtól várhatjuk a nemzeti élet kitavaszodását, az eszmék e boldogító megtestesülését? Rákóczi hirdeti: az erôs és a küzdelmes, akaratos ifjúságtól; s Rákóczi buzdít: ezt neveljétek, erre érlelôdjetek ki s diadalra viszitek a nemzeti föléledés zászlaját. Az erôs akaratnak ifjúsága mindenekelôtt hinni tud Rákócziasan, vagyis mélységes, izzó, bensôséges odaadással. Ez az odaadás ragadja meg a gondolatot s emeli föl s tüzesíti át eszménnyé; gondolatból eszmény az erôs, lelkes akarat által lesz! Ez az odaadás teremt gondolatból hitet; a hit az erôs, lelkes akarat gondolata! ,,Si credis ex toto corde.'' Egész szívbôl lehet csak igazán hinni. Ez az odaadás tud lelkesülni, lángolni és égni; az értelmi tehetségeket az erôs, lelkes akarat energiája ébreszti s tüzesíti; a művészet a lelkes akaratból veszi inspirációit, a kultúra munkáinak napszámosa ugyancsak a lelkes, erôs akarat. Tanuljatok tehát erôsen akarni eszményeket s elsôsorban tanuljatok Rákócziasan hinni. Álljatok ki Rákóczi Ferenc hitének magaslatára és osszátok érzelmeit. Hit volt az ô eszményi világa; teljes odaadás hatotta át szívét Krisztus és az egyház iránt, s ez érzésben meg nem rendült soha. Pedig sötét volt hazájának ege, léha a francia udvar légköre, megtévesztô a félhold fényes portája; de lelkét sötétségen, léhaságon, kétségen keresztül az erôs akarat isteni hite vezette. Tiszta, homálytalan gyermekszemmel nézett az örök világosság napja felé. Plátóval érezvén, boldog a nép, melyet a napsugár vezet, a népek napsugara pedig a mi Urunk Jézus Krisztus. Rákóczi Krisztust hordozta szívében és lelkét a Szentlélek, a pünkösdi vágyak Szentlelke ihlette. Szerette és gondozta lelki üdvét, ágostoni vallomásokban vallja be s bánja meg bűnét, imákat szerkeszt, melyek az Officium Rakoczianumba felvétettek. Telve hittel és Szentlélekkel ragadja meg azután a Szűzmáriás zászlót, hogy a magyar szabadságharcnak alázatosan imádkozó, hôsiesen harcoló vezére legyen. Ifjúság, kezedbe veszed-e Rákóczi zászlaját? Vigyázz, csak hitben erôs ifjúság hordozhatja azt. Aki kételkedik, az elejti, sôt eldobja azt. Járulj a hitben erôs hôsnek ereklyéihez, hogy vehesd szellemét. Higgy vele! Hidd el, hogy az örök élet felé tartasz, halhatatlansággal telítve. Hidd el, hogy az Isten szól lelkedhez Krisztusban s napsugarat s csillagos égboltot vont fejed fölé hűséges, örök gondolataiban. Hidd el, hogy isteni nemzedék vagy s Athénnal és az apostollal mondhatod: ,,tou gar kai genos ezmén''. Hidd el, hogy e hittel a legnagyobb érzék lépett be a világba s az benned is világhódító erô: ember vagy, de isteni, - korlátolt, de végtelen világot hordozol magadban; halandó vagy, de a mennyország s az örök élet összes kincsei a tieid. Isteni nemzedék vagy! Nem pesszimista, nem sötét, dekadens, elerôtlenedett korcs, hanem ,,semen Dei''; ember vagy, kibôl Isten gyermeke lesz. Ez a nagy akarat szükségképpen küzdelmes is. Küzdelmes azért, mert hatalomra tör; sisakot ölt Pál apostol szerint, ,,gaéleam salutis'', kardot ölt, két élűt, s Krisztus szava erejében indul aki mondotta: ,,non veni pacem mittere'', nem békét, hanem harcot hoztam. Természetes is, hogy aki a jobbat, a szellemet, az eszményt szolgálja, karddal, tűzzel s vassal dolgozik. Átalakított kard az eke s azért aztán a kultúra kertjévé változtatja át s szépségbe öltözteti a pusztát; átalakított kard a kalapács és azért aztán az alaktalanra alakot, a formátlanra formát, a durvára finomságot, testre lelket, szolgaságra szabadságot kalapál. Hegyeket tör össze zúzóiban s kiolvasztja ércüket, hogy gépet, koronát öntsön és szentségtartó kelyhet cizelláljon belôle; márványszirteket fejt, hogy remekműveket faragjon; kivágja a tölgyet, hogy oltárt építsen és az illatos hársat, hogy a Keresztrefeszítettnek fehérlô alakját faragja; összetöri a kvarcot, üveget olvaszt, hogy színes ablakokon szűrje le dómjainak homályába a napsugarat. Az egész kultúra a harc jegyében áll s ugyancsak küzdelem által válik állatból ember, emberbôl krisztusi, isteni lélek. Rámutassak-e Rákóczi kardjára, nem arra, mellyel hazájának szabadságáért küzdött, hanem arra, mellyel a bűnt letörte, melynek erejében pénteken Krisztus kínszenvedésére, szombaton a Szent Szűz tiszteletére böjtölt s éjjel fölkelt imádkozni; ez a kard az ô vezeklô öve, melyet magára ölt, hogy a lázadó testet a fegyelem erejében a szabadság tiszteletére szoktassa. S rámutassak-e Rákóczi zászlajára, arra a zászlóra, mely alatt magát hôssé, hazája szabadságának hôsévé képezte? Az a zászló a Mária-kongregáció zászlaja, a harcias ifjúság zászlaja, mely szabadságért küzd s rab nem akar lenni! Ilyen volt Rákóczi Ferenc; Krisztus lehelt rá s e lehelet a szabadság vágyává lett benne. Az eszményi életnek, a krisztusi szabadságnak e hôse fogta meg s emelte föl a magyar szabadság zászlaját, gondolhatjátok, mily eréllyel, mily hűséggel? Mélyen meg volt gyôzôdve, hogy Isten küldi ôt, aki akarja, hogy a magyar nemzet is szabad legyen. A kuruc hát azt tartja, hogy az Isten a nemzetet szabadságra teremtette; szabadságra, nem szolgaságra; virágzásra, nem szétmállásra. De ha akarja, miért nem teszi hát? Miért? Azért, mert a mi hitünk nem az a kuruc-hit, mely Istenbôl, Gondviselésbôl, isteni rendeltetésbôl táplálkozik. Reményünk nem az a kuruc-remény, mely leszakadó világok romjait erôs gerinccel tudja fölfogni. Energiánk nem az a kuruc-energia, mely imádkozik folyton és térdet hajt Istennek, hogy annál szabadabban emelhesse föl fejét. Még mi nem akarunk igazán; még mi nem járunk az eszmények sugárzatában, még nem élünk az önzetlen, lelkes hazafiság szolgálatában. Kezdje ki ezt az irányt a magyar ifjúság! Legyen ezentúl október 29. is az ifjúság kalendáriumának ünnepe. Március 15-ike a magyar ifjúság ünnepe, ez juttatta diadalra a nagy, nemes eszméket s tavaszt hozott a nemzetre. Legyen október 29. az ifjú magyarság ünnepe, mely a lemondás, a kétség, az erôtlen megalkuvás ôszi ködében lengesse meg az eszményi, szabad, nemzeti élet zászlaját és suhogtassa, lobogtassa addig, míg valóra nem válik a haza szabadsága, a hitbôl élô, erôs jellemű és ügyes kezű nemzedék szabadságában. ======================================================================== A kereszt nemzete lettünk A magyar nemzet a kereszt nemzete lett A vállunkon kereszt, mezôinken, erdeinkben mindenütt keresztek. Életünket a háború fúriája teletűzdelte keresztekkel. Lehet-e kereszt-erdôben élni? Lehet-e a szenvedést, az élet ôsi ellenségét szeretni? Hogy is lehetne azt megérteni, hogy valaki a keresztet szeresse, mikor Szent Pál régen kimondta, hogy -- és ez most is úgy van -- a kereszt és a keresztrôl szóló tan, pláne az ilyen tan, hogy: a keresztet szeretni kell, botrány és ostobaság. Hogy szeretheti a szenvedést egy egészséges, erôteljes lélek? Nem beteges irányzat-e az? Hogy szeretheti egy öntudatos lélek a megalázkodást? Vajon rongy-e az öntudatos szellem öltözete? A természet egyenesre teremtette az ember derekát. Vajon boldogságára válik-e, ha meggörnyed a háta s igavonó lesz? Dicsôségére válik-e, hogy a nyomorúság uralkodjék rajta? -- Legyünk türelemmel s ne ítéljünk hirtelen. Jézus nem beteges, gyönge, pesszimista lélek, hanem öntudatos hatalmas Isten-ember, ki hatalommal tanít, teremtô erôvel alakít; királyi lélek, ki Pilátus kérdésére: király vagy-e te? azt feleli: az vagyok. Krisztus erôs ember az élet virágában, aki az Olajfák kertjében kimutatta, hogy emberi természete mennyire irtózik a szenvedéstôl, vért izzad, mikor a szenvedésekre gondol; küzd a halállal, háromszor imádkozik s kínjában verejtékezik. -- Ha az isteni Megváltó mégis szerette a keresztet, az nem a természetnek, hanem tisztán a kegyelemnek az iránya. Nem az elkeseredésnek, a világfájdalomnak, cinizmusnak, a pesszimizmusnak árnyalata, hanem természetfölötti belátás és akarás. Szerette Krisztus a keresztet. Jóllehet nem angyal hozta azt, hanem Pilátus, a zsinagóga s Judás csókja. Krisztus azonban tudta, hogy a kereszt az Isten akarata. ,,Atyám, ha nem múlhatik el e pohár, legyen meg a te akaratod'', s most a te akaratod a kereszt s mert annyi áldást kötöttél a kereszthez s mert a lelkeket szenvedésben neveled s acélozod: legyen meg a te akaratod: én elfogadom, sôt szeretem a keresztet. A keresztet csak akkor lehet megszeretni, ha az ember Isten kezébôl veszi. A szenvedést szeretni nem lehet, a szenvedést csak gyűlölni lehet, mert a szenvedés a mi ellenségünk; semmiféle élet nem szereti a szenvedést: a tűz nem szereti a vizet, az öröm nem szereti a szomorúságot, az ember sem szeretheti a bút, a bajt, a kínt, a halált. Ha valaki szereti a rosszat, azt csak mint jót szeretheti. Krisztus Urunk is így szerette, mint szent Pál mondja: az elégetett örömért, a kilátásba helyezett dicsôségért viselte el a keresztet; ebben van logika, van ésszerűség, van kegyelem, van természetfölöttiség is. Nem lehet szeretni a rosszat másként, csak úgy, ha jó kerül ki belôle. Krisztus azért szerette a keresztet, mert látta, hogy az dicsôségének és a világ legyôzésének fája. Így már mindenki megbékül a kereszttel: a diák, a tudós szereti a tanulást haszonért, élvezetért, dicsôségért; a beteg szereti a keserű medicinát, mert az egészségre gondol; a szántóvetô verejtékkel öntözi barázdáit az aratás reményében; Krisztus is szereti a keresztet Istenért s az emberért. Ebben van logika. A kereszt az Úr Jézus gyôzelmének zászlaja, dicsôségének jelvénye, azért szerette ezt s leküzdvén félelmét s iszonyát, mondá: keljetek föl, menjünk. Akkor már nem a Judást látta, hanem az Istent; az a csók nem az áruló csókja, hanem az Atyának csókja, aki ôt a keresztútra hívja. A zsidókban, jóllehet kajánsággal vannak eltelve, az Atyának az eszközeit, a kereszt fölmagasztalóit szemléli! Így tegyen az ember, bármi történik s ha az emberektôl jön is a rossz, lássa az emberek mögött az Istent, a kemény szenvedés mögött a dicsôséget. Ha valaki átértette az isteni Megváltónak gondolatát, ha fölértette, hogy a szenvedés dicsôséget varázsol ránk: meghajtja fejét és azt mondja: ez a legnagyobb bölcsesség, Isten ereje és bölcsessége bennünk. Azért Isten ereje, mert az Isten tud a rosszból jót csinálni. Így lett a keresztbôl az a fa, melyen Jézus szeretetének tűzoszlopa kigyulladt és fölcsapott az égre. Így lett belôle bot, melyre rátámaszkodnak mindnyájan a csetlô-botló lelkek. -- Így lett ágy, melyem Jézus szemét behunyta. -- Így lett belôle beszédes fa, legalábbis oly beszédes, mint a gyermeknek a kereszt édesanyja sírján, beszél neki nagy szeretetrôl, mely érte égett és hamvadt el. Errôl olvassa le minden érzelmes lélek Krisztus összes nagy gondolatait és mély érzelmeit. Így lett a kereszt az Úr Jézus keretje. Ebben a keretben mutatta meg szenvedô arcát. Ebbôl a keretbôl akar ránk nézni, hogy mindenki aki ráveti szemét, a kereszt által keresztezett arcban felismerje lelkének Atyját, vezérét, kiben bízhatik, példaképét, akit méltán utánozhat. ======================================================================== Neked élned kell, magyar ifjúság! Magyar ifjúság, egy szavam van hozzád; szent, mint az evangélium, elevenítô, mint az örök remény: Neked élned, virágoznod, boldogulnod kell, elhervadnod, elpusztulnod nem szabad. -- Igen, élned kell! Mikor a tavasz bimbót fakaszt, a nyárfa olajától illatos a levegô; mikor a májusi nap életet, színt, tüzet szór szét s a fakó földön kigyulladnak a virágok, mint az esti homályban a vöröses, violás, kékesfényű csillagok: mindnyájunkat elragad a vágy, az élet vágya a balzsamos lég, harmatos fű, csörgedezô patak mind azt hajtogatja, -- élni, élni vágyom! S ugyan ki ne akarna élni, mikor minden éled s életet lehel? Mikor minden úszik napsugárban s jókedvben s a tavasz szeretetétôl nemcsak a szív duzzad, hanem a cserje bimbója, a patak vize is?! Életet szomjazok hát magamnak s neked is, aranyos ifjúság, életet, mely halált nem lát! Tavaszt akarok hozni rád, melyben lelked kivirágozzék, világosságot, színt, tüzet akarok szórni rád, hogy szép világod legyen, világod, hol ragyogó eszmék izzanak, hol tiszta, meleg érzelmek fakadnak, hol nemes, küzködô nagy gondolatok, vágyak törtetnek. Életet, a hatalmas, a boldog élet elemeit, a hitet, a tiszta erkölcsöt, az erényt akarom lehozni rád a magasból, ha kell, szent Pálnak harmadik egébôl! Az ég esôjénél, az éj harmatánál termékenyebb áldást akarok leimádkozni rád, hogy mezô, erdô, szôlô gazdagságánál gazdagabb életed legyen s hogy ezen a vérrel öntözött, ágyúgolyóval fölszántott, emberhússal etetett földön te légy az a virág, melyen az Isten szeme megakadjon. Erôssé, gazdaggá, boldoggá akarlak tenni. Akarhatok-e többet? Ördög, világ, test, szenvedély, képzelet sem ígérhet mást; nem ígérhet többet. Avagy ígérni? Oh, igen ígérnek! Ígéretben nem szűkölködnek e kétes hatalmasságok. De te tudod, hogy természetükhöz tartozik szavukat meg nem tartani, s a te kötelességed, ifjú lélek, az üres szót megvetni! S lehetséges volna-e, hogy nekik higyj s hozzánk ne szegôdjél? Hát nem látod, hogy e sároslábú, alantjáró hatalmak mely ösztöneidhez fordulnak? E sáros, e szennyes, ez alacsony járáson megláthatod, hogy nem a magasból jöttek s nem a magasba hívnak. Szájuk lehelletén megérzed, hogy nem életet lehelnek, hanem hogy bűn és halál van abba belekeverve. Ez a lehellet hímes mocsarak fölött elhaladva magába szedte az aranysárga, mérges virágok finom, bódító illatát, kriptákból szállt föl, hol hullákat és kincseket takar az enyészet s mikor összeverôdött, melegen, rekkenôen, bódítóan megszállja lelkedet, hogy ábrándképekkel telítsen, sorvasszon és sírba döntsön. Félre a halállal, de félre a bűn ígéretével is! Újra mondom: Neked élned kell! ======================================================================== Az élet nagy korszakában [Veni Sancte napján] Elment fölöttünk a nyár, virágai elszáradtak, kalászos tenger helyén száraz tarló ijeszt. Szótlan lett a határ s ami szó van benne, nem édes az, hanem érdes; fülemüle nem csattog a virágos berekben, csak szarkák karattyolnak a nyárfákon s az akácosban; a pacsirta nem szántja a halavány kékséget s helyette énekel, azaz hogy cirpel a szöcske s serceg a sarjúban, mintha ollókat sercegtetne egy láthatatlan s fáradhatlan köszörűs. Dísztelen lett a mezô; az aranykalászok mögül nem kacsint felénk a búzavirág égkék szeme; kopasz lett az ünneplô pipacs, izzó pártáját elvesztette s apró mákszemeibôl nem kérünk a ropogós kalácsra. A napsugárnak is letört tüzes éle; késôbben kel, korábban nyugszik le; munkájának java részét elvégezte; attól hull már az akác sárguló levele, attól cukrosodik a szôlô, édesedik az alma s barnult meg a munkabíró parasztnak arca, nyaka és keze. De ha el is változott a határ, ha fordult is nagyot a föld, ha feszerôit kiadta a nap s színbe, zamatba, illatba, lángos lisztbe, fűszeres táperôbe fektette: a mi hevünk, szívünk heve le nem hűlt, a mi napsugaraink ki nem aludtak, a mi virágaink el nem hervadtak, a mi énekeink el nem hangzottak; nálunk egyre tavasz s nyár van egyben. Mi az élet tavaszában, az erôszerzés, a jellemképzés nyarában állunk; mi az élet legfontosabb korszakát éljük s az iskolaév kezdetével e fontos korszaknak új váltójához értünk. No ha így van, akkor hát kész a program: aki tavaszban áll, annak lelke friss legyen és harmatos, aki az erôszerzés, az átalakulás nyarát éli, annak szíve teljék el a nagy hivatásnak érzetével, az álljon a munkába s fogja meg két kézre az ugyancsak fontos föladatot, hogy ember váljék belôle s még pedig a javából. E program alapján köszöntlek téged, magyar ifjúság! Sejtelmes lélekkel nézlek, nézlek és tisztellek! Ne vedd hízelgésnek vallomásomat, hisz én többet látok, mint te; szemeim elôtt vonulnak el nagy hivatásod, lelkesülésed, harcaid, vágyaid, reményeid, kísértéseid, veszedelmeid; a veszedelmek mögött ott sötétlenek örvényeid, ott ijesztenek hajótöréseid s e szemlélet, ez öröm s e kín lelkemben egy forró vággyá olvad össze: bár élnéd át ifjúságod hosszú tavaszát s az erôszerzés sok ezer napszámú nyarát úgy, ahogy azt hited s kötelességérzeted parancsolja, ahogy azt gyermeki szereteted s ifjú reményeid sugallják! Bár élnéd át mint életednek legfontosabb s igazan -- nagy korszakát. Van kétféle nagy korszak. Az egyik nagy önmagában, a kifejlett erôk hatalmában, az érvényesülô tehetségek szivárványos glóriájában; a másik nagy, mert a jövendô nagyságnak s boldogságnak rakja le alapjait; mindkettô nagy kötelességeket teljesít. Az ifjúság életét ez utóbbi értelemben mondom nagy korszaknak. Nagy, mert nagy kötelességeket teljesít; nagy, mert a jövendô, erôteljes, nemes férfiélet alapjait rakja le. Ennél nagyobb művet nem ismerek. Nagyobb ez, mint Rafael vagy Michelangelo műve, amennyivel a lélek több, mint a vászon s a kô, s amennyivel az arány több, mint a vonal s a szín. Nagyobb mű, mint Columbus vállalata, ki csak tengeren túl keresett új világot, mely végre is megint kô, sár meg por volt; mialatt mi a boldogság szigetei felé evezünk, melyekrôl az örök élet virányainak sassafras illata leng felénk. Nagyobb mű, mint a népfölszabadítók harca, mely az alkotmányos, tehát külsôséges, jogi élet kereteiért folyik; mialatt mi harcot vívunk, mely lelkeket szabadítson, érzést nemesítsen s az öntudatos én- t az egész mindenség fölé emelje értékben s lelki erôben. Ily mű ugyancsak nagy alkotás; értékében versenyen kívül áll; kihatásaiban örök. Fogj hozzá tehát rafaeli ecsettel, michelangelói vésôvel, columbusi merészséggel s a népszabadítónak áldozatos bátorságával. Vagy ha túl nagyhangzású neked ez a beszéd, megmondom neked egyszerűbben: fogj hozzá ihlettel s maradj meg benne kitartással. Ihlessen az Isten s erôsítsen a törhetlen kötelességérzet. Az ihletbôl van elég! Szemeim elôtt lebeg Rafaelnek egy ideális alakja e fölírással: ,,Numine afflatur'', ,,Istennel telt''. No hát ilyenek vagyunk mindnyájan, ha szívünk tisztaságát óvjuk s ha hitünkkel s ideális célzatainkkal nemcsak töltekezünk, hanem összeolvadunk. Lelkek vagyunk, kiket Isten telít és emel. Az ihlet nyomában a kötelességérzet sem marad el. Kivált, ha nem állunk elszigetelve, hanem vállvetve vívjuk az erény harcait. Olvadjunk egybe mindnyájan a nemtelenség s a léhaság elleni küzdelemben. Ha egybeolvadunk, legyôzhetlenek leszünk. A küzdelem egysége nagy és szoros kapocs; szorosabb minden programnál, erôsebb minden pártszerű közösségnél; ez teremti meg a lelki egységet, ez biztosítja a sikert. Legyen tehát az iskolaév a nagy kötelességteljesítés éve! Dolgozzunk benne serényen szebb, biztatóbb jövendônk alapjain! ======================================================================== Tündöklô, duzzadó vitorlákkal Vitorlásunk fölszerelve, útra készen áll; horgonyait fölszedte, vitorláit fölhúzta, zászlaját kigöngyölítette, de nem moccan meg addig, míg a hegyek vagy a tenger lehelete nem éri; ez dagasztja majd vitorláit, ez megcsattogtatja zászlaját s ad neki kedvet s erôt, szelni az Óceánt. Az iskolaév elején vitorlásnak nézem én a diákságot; vitorláit fölvonta s nézi a ködös tengert. Némely kis Achillesnek szemében még ott ragyog a honvágy könnye, de azt szét kell dörzsölnie s nekivágnia az évnek, tíz hónap derűjének-borújának, neki kell vágnia a nehézségek keserű hullámainak, még pedig úgy, hogy keresztül is vágjon rajtuk; hej, ahhoz nem elég fölszedni az édes vakáció horgonyait, nem elég szétlebbenteni a tudomány papírvitorláit; nem elég ez, hanem ahhoz mindenekelôtt az kell, hogy az ég leheljen belénk lelket s a vágyak óceános lehelete dagassza szívünket; erôre, lélekre van szükségünk: a buzdulás hullámaira kell felkapnunk s a bátorság sugallataira szert tennünk, vagy, hogy a szót ne szaporítsam, megmondom magyarán: Jókedvvel kell kiindulnunk s erre a jókedvre még a morfondáló fiúnak is rá kell magát nevelnie. Megteheti. A jókedv ugyanis az erô érzete. Ha az erôbôl érzet lesz, akkor mint öröm lép öntudatunkba. Így aki erejét érzi, akinek erôs az izma, jó a vére s ruganyos a szervezete -- aki erejét kiadni: tenni, küzdeni s dolgozni tud -- az jól érzi magát, annak kedve van. Aki gyôzi, aki bírja, annak mind jókedve van. Azért jár minden siker s minden gyôzelem örömmel, mert ott erô érvényesül. A nehézségek leküzdése, akár mi küzdjük le azokat, akár csak nézzük is, örömre hangol. Ha paripán vagy automobilon vágtatunk s a távolságokat legyôzzük, örvendünk; ha a magas Tátrára fölmászunk vagy a felnyilalló sast szemléljük s a világ laposságát lenézzük, örvendünk éppen úgy, mikor a természet fölemel a hegyek s a tenger s a csillagos égbolt fölséges benyomásaival, vagy amikor a művészet elárasztja lelkünket s magasra emel a vonalak, színek, hangok mély, misztikus folyamán: akkor is ezt az erôt, ezt a teltséget mint jókedvet, mint édes örömet érezzük. Az erô s a szívteltség ez érzetével álljunk ki az év elején küzdelmeink s munkánk porondjára, álljunk ki fáradalmaink s nehézségeink hegyei elé s mondjuk: meggyôzôm, meg, mert erôs vagyok. Erôs pedig azért vagyok, mert teli a lelkem s a lelkem azért teli, mert érzem, hogy kötelességem teljesítve, az Isten akaratát teljesítem. A világok hôse épp úgy, mint a diákszoba lakója, az élet legnagyobb tartalmára csak így tesz szert, ha átérzi, hogy tôle az Isten most kötelességteljesítést kíván. Isten akarja! Fölségesebb indítóok nincs. Az isteni akaratot veszem és srófolom lelkem szervezetébe pislogó, gyönge, álmos önakaratom helyébe. Az én akaratom gyönge s csúnya, tehetetlen s szeszélyes jószág, de az isteni akarat az erô és hatalom s aki úgy ragadja meg életét, kötelességeit s dolgait, hogy isteni akaratnak nézi, az bizonnyal gyôzi. Mert ha Isten akarja, akkor megsegít, meg is teszem és ténnyé váltom akaratát. Akarjátok, amit Isten akar s istenileg akartok, s megérzitek, hogy az akarat nemcsak szó és parancs, hanem erô, szivárgó erô, mely átjár s tettrevaló fiúkat állít a világba. Istennel, gondolataival, világosságával, szeretetével, melegével s erejével van tele a világ, mint ahogy párával, fénnyel s hôvel az ôserdôk légköre; s nézd, mily kedve van, emberileg szólva, annak az erdônek, hogy szívja magát teli harmattal s napsugárral, hogy fakad és pattog, hogy feszül és szépül s kiszövi az ég ajándékaiból a földi élet illatos szépségét. Nekem is rendelkezésemre áll az Isten, akarata környez s kegyelme emel, s ha a természet napsugárból, harmatból s a föld élettelen elemeibôl tud szôni menyasszonyi ruhát s örvendezô életet, hogyne tudnám azt én, mikor Isten akarja: kegyelme segít rá. Ismétlem tehát: erôs vagyok és gyôzôm s azért jókedvvel fogok hozzá. De az erôvel úgy átlag s nagyjában be nem érem. Rendelkezésemre áll ennél több. Úgy látom ugyanis, hogy jó kedv ott van, ahol a lélek lendületes; hol nem a kelletlenség, kedvetlenség, restség üt tanyát s ólomlábon járnak fajankók; hol nem úgy köszöntik a reggelt, hogy ásítoznak ima helyett s örülni, kacagni injekciók nélkül nem tudnak; hanem ahol pezseg a friss, tiszta vér s szárnyát csattogtatja a bátor, egyenes, tiszta lélek. No, ha lendületes lélek kell a jókedvhez, hol találunk olyat, ha nem ott, hol lendület, lendítés, indulat, indítóok van páratlan bôségben. Tekints indítóokaidra! Hited s lelkiismereted kötelességek elé állít s életre utal, melyet elvesztegetned nem szabad; ifjúságra mutat, melynek tisztának, erôsnek, világosnak kell lennie: útra állít, mely kiindulás az örökkévalóságba, a szentek közösségébe; s az angyalok társaságába vezet, géniuszok közé, hol ripôknek bizonyulsz, ha velük rokon nem leszesz s e közösségben körülzsongnak az engedelmességre, bizalomra, tiszteletre, tisztaságra, erôre biztató sugallatok. Indulnod, lendülnöd kell e környezetben, mert millió láthatatlan kéz nyúl feléd, millió kar támogat s lelked mélyébôl két édesen szeretô szem, Jézus tekintete, biztat. Tétlen, érzéketlen nem lehetsz, hanem bizonyára kitör lelkedbôl a szózat: Rajta hát, vonzzatok, emeljetek, indítsatok szent, titokzatos hatalmak! Csupa lélek s érzék akarok lenni illetéstek iránt, csupa készség s szomj sugallataitok iránt! Indulok, mert indítotok, lendülök, mert szárnyaitokra vesztek! S ha valakinek ily eszményi világossággal van átitatva a lelke, annak okvetlenül fölmelegszik s lobbot vet a lelkesülésnek szent lángjától a szíve. Az nem morfondál s nem kételkedik, hanem érzi, hogy ereje van a tetthez; az átéli azt, hogy az elvont gondolatok s fogalmak tehetetlen, gyönge árnyak ugyan, de az élet hatalmaivá lesznek, ha mint Homér alvilági árnyai, vért isznak; benne is gondolatból gyújtó esemény lesz, ha a gondolatba szívet, vért ereszt, vagyis ha megszereti azt; ha bizalommal, tisztelettel s lelkesüléssel köríti; ha szólítgatja, hogy feleljen s ébresztgeti, hogy foglalja el szívét s vigye és ragadja s tegyen vele, amint tetszik neki. A diáknak, ha lendületes s virágos lelkületre akar szert tenni, féltékenyen kell óvnia lelkének érzékenységét s lelkiismeretességre, a nagynak s szentnek tiszteletére, a tisztának s érintetlennek szeretetére s az Istenközelség édes élvezésére kell nevelnie. Megérzi akkor, hogy mi az a ,,szellem és lélek''. Ez a szellem és lélek kell a diákéletbe, valami e duzzadó lelkesülésbôl a tiszta, nemes ifjúság fehér vitorláiba. Legyünk meggyôzôdve, hogy a szerencsés tengerjárás titka s kulcsa a jó kedv s az isteni öröm. ======================================================================== A természet élete is csupa harc Az Alpesek mély völgyeibôl írom e sorokat, köszöntôül néked, magyar ifjúság! Hangos, csobogó patakok partján írom s árnyékban, melyet égbemeredô hegyek vetnek a lelkemre. Szemeim a sziklaormokon járnak, hol megtépett fenyôk szaggatott sövénnyel kerítik be az örvényt. Minden ilyen hegy egy-egy angyal nekem, ki az Isten fölségét hirdeti s bár a föld porába nyom le, mégis fölölel, föl a végtelenbe. Nézem, nézem e vakmerô, szétfoszlott csúcsokat, melyeken viharok szárnyán a rombolás szelleme jár s dörög és pöröl és csattog s megtépáz minden bokrot és fűszálat; úgy tetszik nekem, mintha ôsrégi dómok maradványait látnám bennük, melyeket angyalok építettek s ördögök dúltak szét; majd ismét oltároknak látszanak, hová hajdan az ég ereszkedett le, most pedig már csak a napsugár tüze s a felhôk borongása váltakozik rajta. Mi hát mindez a csúcs, torony; hegy s orom? Romhalmaz tán s az enyészet városa? Mik ezek az ormok? Talán bástyák, melyek mögül levált szikladarabokkal bombázza a halál a völgynek életét? Mik e kiálló, csupasz szirtek? Talán a meghalt szépségnek fehérlô csontváza? Nem, nem temetô ez a bizarr hegylánc, még kevésbé az enyészet trónja, hanem küzdôtér, ahol az élet küzd a halállal. Nézd a gyalogfenyô gyalogjáró hadát fönt a sötétlô ormon; sorai lekötik a törmeléket; moha és áfonyacserjécskék egymásba fogódzva másznak fölfelé; selymes, bolyhos füvek beleeresztik gyököcskéiket a sziklarepedésekbe s igénytelen ágyat vetnek az életnek. Minden fenyôszál egy-egy zászló, melyet az élô, virágos, illatos természet lenget; fölkúszik vele az ormokra, s hirdeti, hogy legyôzi a halált az erôteljes hódító élet. Most pedig félre veletek, fenyôgallyas képek! Félre veled orom s illatos fenyôszál! Bérceitek helyett ,,Látom az alföldi rónát, Ezüstcsíkok kígyózzák át, Szélmalom négy forgó szárnyát S kis pacsirta hívja párját; S látok egy nagy, hôs küzdelmet Mit Klió könyvébe jegyzett, Mit ifjaink küzdnek végig, S lángja fölcsapott az égig''. Sok romot látunk magunk körül társadalmi életünkben. A hitetlenség az a kôgörgeteg, mely töri az égbetörô szellemeket s porrá, sárrá, nemtelen törmelékké ôrli össze. Az erkölcstelenség, azaz a lelki meztelenség, mely kivetkôzteti az embert nagy érzéseibôl, s csupasszá, szegénnyé lesz tôle az érzés s az ihlet. Ezek a romboló hatalmak hadakoznak az élet ellen s lecsúsztatják az emberiséget az erény s áldozatkészség illatos s éteri magaslataiból a kényelem s az önzô életnek völgyeibe. A legfájdalmasabb s legszomorúbb látvány pedig a hitében hajótörést szenvedett s erkölcseiben megmérgezett ifjúság! Van itt rom, van itt enyészet és csontváz! A tiszta erkölcsnek színpompás s erôteljes életét lemosta róla a szenvedély lucskos felhôszakadása; szemeibe belevette magát a halál; homlokát fölszántotta a korai vénség, Büszke és dölyfös lett s magasan s makacsul hordja fejét, mely fölé nem az azurkék ég, hanem az Isten bús haragja illik. De ha van is rom népünk s ifjúságunk lelki világában elég, mégsem vesztjük el reményünket s nem hisszük, hogy a hívô lélek magaslatait megtörje s a tiszta szív gazdag világát elpusztítsa a bűn enyészete. Kűzd a hegyeken a természet a halál ellen; küzd a lelkekben is a kegyelem a romlás ellen. Nekem minden ifjú, ki e harc zászlaját lengeti, egy-egy erôteljes, illatos fenyôszál, aki neki veti lábát a hanyatlásnak s útját szegi a dicstelen mélységbe való csuszamlásnak. Nagy s nehéz föladatot szolgál, mikor az emberi életnek magaslatait, hol csillagokkal érintkezik a lélek, hitetlenség s erkölcstelenség által letörni nem engedi. De a viharedzett, gyantás fenyô is tehetetlen a csuszamló hegységgel szemben, míg egymagában áll; erdôk kellenek oda, hogy megkössék a talajt; úgy vagyunk a lelki s a társadalmi világban is. Egy nem gyôzi, de a tömeg gyôzi. Szabadságot akarunk, rabok többé nem leszünk. Férfiakká neveljen bennünket a felvilágosult, vallásos meggyôzôdés s szabadítson föl a szenvedély békóiból a tiszta, erkölcsi érzés. Jézus kegyelme kineveli bennünk az erôt, a meggyôzôdést, a jellemet; a szent Szűz szeretete pedig ihletet ad s tiszta vért biztosít. Így lesz aztán bennünk élet s mint férfiak lépünk a világba. Miután érteni fogjuk hitünket, nem imponál majd nekünk a tévely, ha világhírű tollak sercegik is azt füleinkbe s mert hitbôl s hit szerint fogunk élni, nem kábítja el lelkünket a szirén-ének, mely édesen s lágyan kezdôdik, de a csalódás s a kétségbeesés diszharmóniájával végzôdik. Magyar ifjúság, e program alapján fogj kezet! Karöltve, vállvetve állj ellent a haza romlásának! A hármas bércű haza is romlik, szirtjei omlanak, görgeteg temeti el a virágos rétet: magyar ifjúság, légy te e hármas bércnek illatos erdeje! Akaraterôddel állítsd meg a pusztulást, erényeiddel takard el az önzés szakadékait, jellemeddel éleszd föl a régi nagyság emlékeit. ======================================================================== Mit tanulunk a szűzies erôk tengerétôl? Tengeren tengerrôl írok; Óceánon gondolkodom a szellemi világ tengerérôl, melyen ti is eveztek, melyen ti is küzködtök s hogy hajótöröttjei ne legyetek, a ,,Stella Maris''-t, a ,,Tenger Csillagát'' nézzétek bízó, hűséges tekintettel. Elnézem nappal, elnézem éjjel ezt a bűbájos, tiszta mindenséget. Elnézem nappal a kék eget, a kék tengert, a távolban kéklô hegyeket; csupa kékség minden; a mennyország színébe öltözködött a föld is; csoda- e, hogy az ember is közelebb jár itt örök reményeinek s nagy s nemes vágyainak mennyországához? Elnézem éjjel az egymás fölött borongó, kettôs sötétséget; az eget csillagaival, melyektôl sötét marad s ki nem világosodik a fölséges égbolt s a tengert, ezt a rémes, hullámzó sötétséget, melybe a hajó hófehér, taréjos hullámokat szánt s erre a bolyhos vízbôl szôtt hermelinre ragyogó gyöngyöket, szentjánosbogárkákra emlékeztetô villamos, fényen pontokat szór a tenger kincses nemtôje. Akár éjjel, akár nappal nézem, oly sokatmondó nekem ez a tenger s szeplôtelen, nagy érzések emelkednek mélyeibôl. Tiszta, párás leheletet lehel rám s erôsít s éltet vele. Szűzies itt minden; távol a profanált, poronddá, piaccá, mocsárrá taposott földtôl. A város és falu mételye nem hat el ide; ott az ember elront mindent s lefokozza a fölségest is itt nem úgy van; itt az eszmék nem hamvadnak el, hanem a változatlan, kék mélység fölött mindig elsô, tavaszi szépségükben ragyognak. A tenger változatlan. Hullámait ugyan dsundák, triremisek, keresztes-hajók, norman lélekvesztôk, modern hadihajók szelik, de a seb, melyet hátán hasítanak, hamar forr s emléke nem marad fönn; az az ôsi víz olyan most, amilyen volt akkor, mikor egy másik világ körvonalai tükrözôdtek rajta. Csoda-e, hogy megszállja lelkemet e kék tükör felett a Fölségesnek tisztelete s szívemet eltölti a végtelennek s az örökkévalónak érzete? Ez érzések miatt szeretnélek én téged is itt látni, magyar ifjúság! Nem a tenger miatt, hanem a tengeren járó s a tengereken szárnyra kapó lélek miatt, hogy téged is megszálljon, bármerre jársz s bárhol is élsz, ugyanez a lélek. Ez a lélek a végtelenségnek s az erônek lelke. A végtelenségé, mert az örök, mély gondolatoknak hullámaira és a mű s a művész érthetetlen nagyságának tengerére utal; az erôé pedig azért, mert az erôs vágyak s kiolthatlan remények s a lankadatlan törekvések messziségébe int. Ne mondj le az elôbbirôl s törekedjél az utóbbi után. Ne mondj le a szűzies tisztaságnak s az érintetlen erônek tiszteletérôl! Az a nagy, profanált társadalom, melyben élsz, sok tekintetben már blazírt s eszmét s lelkesülést nem tanulhatsz tôle; értsd meg hát és szánakodjál rajta, de ne térj útjaira! Az a társadalom nem szűzies; legifjabb ifjúságát s életének legszebb virágzását elfecsérelte könnyelmű életben; most már hervadt s erôtlen s az erôst meg nem érti. Nem érti azt, aki lelkesül s még kevésbé aki küzd. E mételyes, tehetetlen szellemmel szemben nézz ki a két végtelenségre: az égre s az örök elvek s igazságok tengerére. Ha az égre nézesz, már látod a tengert. Mert a tenger az égnek s az ég a tengernek tükre! S olvasd le az ég tengerérôl a szűzies, tiszta életnek megtörhetlen, szent törvényét s szívjad tele lelkedet e törvény szükségességének érzetével! Csak az, ami erôs és romlatlan, csak az élhet és gyôzhet. Csak annak van üdesége, termékenysége, gördülékenygége. Abban van a mélység, melyben gyöngyök gyöngyöznek s az alkalmas a lelki fölemelkedésre! Tekintsük az életet, az erôt, a szenvedélyt, a bajt, a szépséget s az élvezetet mindig e nagy törvénynek szempontjából; suttogja körülöttünk minden csak azt, hogy élj tisztán s szűziesen, ha erôteljes s mélységes életet kívánsz élni. Nézz és szemlélj mindent ez erôs élet színeiben. De a tenger ezenkívül a küzdelmeknek s a törekvéseknek messzeségébe is int. Odahív partjára s kitárja elénk végtelenségét. Mintha csak hallanám szavát, azt a néma szót, mellyel buzdít: nézd a világközlekedés útjait, a harcok tereit, melyeken az ember esze s vágya küzd hullámokkal, örvényekkel; nézd a nehézségek tornyosulásait, melyeken át kell törnie, hogy érvényesüljön. A világfölfedezôk, a conquistadorok mind erre jártak; e küzdelmekben ébredt föl energiájuk s a titokzatos távol s a kihívó, taréjos hullám nevelte ki ôket nagyokká s hôsökké. Szeresd az erôt és adj érte tiszta életet -- mondottam elôbb; szeresd az erôt s fejtsd ki ezt a szeretetedet küzdelemben -- teszem hozzá most; mindkét buzdítás a tenger szózata. Az erôt csak az szereti, aki azt a küzdelembe beleviszi s a harcban érvényesíti! A magyar ifjúságnak erre van legégetôbb szüksége s ezt a szükséget fényesen kielégíti, ha a szent kereszténység küzdelmes zászlaját becsülettel lobogtatja. Ne kételkedjünk s ne essünk kétségbe e harc kimenetele iránt; sôt legyünk mélyen meggyôzôdve, hogy gyôzünk! Mienk a jó, mienk a legjobb; a jónak okvetlenül gyôznie kell. Ateizmus, azt mondani, hogy a jó a világban nem gyôzhet s erkölcstelen, gyámoltalan lemondás volna azt hinni, hogy egy jobb, nemesebb fölfogás az erkölcsi nézeteknek tisztulása ki nem alakulhat köztünk. Azt kell tehát hinnünk, hogy igenis erôvel s harcban érvényesülnek eszményeink. Ha elhisszük, már bennünk vannak a jobb élet csírái; ha harcolunk, már mienk a jobb jövô. Minél élénkebben jár át bennünket ez a meggyôzôdés, annál életrevalóbbak vagyunk, azért nem tehetünk jobbat, mint hogy telítjük magunkat a nemesebb életnek vágyaival s belefektetjük legjobb erôinket az érte való harcba! Ezt a két érzést, a szűzies életnek s az erônek szeretetét lehelje rád a tenger, mely szenteket s hôsöket nevel; ezt a két elvet olvasd le bűbájos tükrérôl, mely a nagy lelkeknek s erôteljes, egységes jellemeknek tükre. De azt fogod erre mondani: oh, de hol van, mennyire van kis falum, tanyám s pusztám határától az a tenger? Hogy lehelje rám a szenteket s hôsöket nevelô leheletet? Hadd el! Mondtam már neked, nézz az égre, nagyobb az ég, mint a tenger s ez csak kis tükre annak. Mennyi szentet éltetett a puszták lehelete s hány hôs nôtt naggyá a fenyvesek s a tölgyes erdôk tisztásainak, vagy a csendes völgyek kaszálóinak illatából?! Messze van tôled a tenger, az erôteljes conquistadorok s fölfedezôk lelkének tükre, de hadd el a panaszt! Minden harmatcseppben tükrözôdhetik a legnagyobb lélek, mint ahogy a legkisebb harmatcseppbôl ragyog felénk a nagy Isten szeme! Hordozz tehát szívedben erdôn-mezôn szűzies érzést, eszméért lángoló s harcaira buzduló lelket s meglátod, hogy végtelenség tengere lehel rád s eltölt a jobb, nemesebb életre vezetô harci vággyal. E lehelettôl kigyúlsz s e harci vágytól biztos gyôzelemre számíthatsz! ======================================================================== Jobb jövônk tavaszi kertjében [Az 1907.-i székesfehérvári tornaversenyen.] Elragadtatással néztük mi ezt a porondot, azaz hogy nem is porondnak néztük, hanem virágoskertet láttunk benne: Magyarország reménységének, erejének jobb jövôjének tavaszos kertjét néztük, mikor a ti versenyetek, erôpróbátok, fegyelmezettségtek bemutatásában gyönyörködtünk. Elvonultatok elôttünk dagadó kebellel, sugárzó szemekkel, ritmikus léptekkel és megéreztük, hogy hôseinknek, szentjeinknek, patriárkáinknak haló pora dobbant meg lépteitektôl és -- megdobbant a mi szívünk is. Lelkesedéstek, erôtök, fegyelmezettségtek azt hangoztatta felénk, azt kiáltotta világgá: Magyarország, neked ifjúság kell, mely az élet és erô jegyében áll, amely küzdôtérnek nézi az életet és magát meg nem adja, mert gyôzelemrôl álmodik, gyôzelmet szomjúhoz -- a hazának. Igen, kedves fiaim, testi erô kell mindenekelôtt mintegy alapul. Jób könyve dicséri a testi erôt, mikor azt mondja: ,,Csontjai rézcsövek, porcogója, mint a vaslemezek''. Dicséri a testi erôt a római író, mikor a gallokról, kik Brennus alatt a Capitoliumot ostromolták, mondja: ,,Corpora plus quam humana'' félistenek ezek, nem emberek. Dicséri a római és görög szobrász, midôn szép, erôteljes alakját formálja. A barbárban ez megvan, de a kultúra emberének neveléssel, fegyelmezéssel, edzéssel kell reá szert tennie. De nem elég nekem, kedves fiaim, a testnek ereje! Nekem a vérnek ereje kell, a vér ereje, amely szeplôtelen, tiszta erkölcstôl ihletett erô. Amikor Skander bégtôl az általa sokszor megalázott szultán kérte a kardot, a hôs azt felelte neki: ,,A kardot oda adom, de nem a kardban, hanem a karban van az én erôm titka, nem is a karban, de a vérben az én hôsiességem inspirációja''. Igen, a vérbe kell nekünk erôt, erényt, hôsiességet kevernünk, ebbe a vérbe lelket lehelnünk, az ilyen vérbôl élô, lélektôl sugallt nemzedék igazán a hôsök nemzedéke, amely eszményekért él, harcoktól nem fél s biztosan gyôzelmet arat. Magyar ifjúság, ezt az erôt, ezt a tiszta vért, ezt az erôteljes szellemet, lelket kívánom én neked. Az ilyen ifjúság a lelkesedésnek, az eszméknek tűzcsóváit röpíti a haza minden terére, az ilyen ifjúság képes fölkelteni ,,rabsága kôpárnáiról a beteg, megzsibbadt gondolatot'', a szabadságnak s nemzeti érzésnek, a gazdasági erônek fellendült életét. Látjátok, nekem ez a szellem kell! Nekem lelkek kellenek, akik az erkölcsi erô önérzetében, a jövô föltétlen hitében, a munka szeretetében, a tiszta erkölcs szeretetében kiálljanak s azt mondják: kevesen vagyunk ugyan s hazánk, mint a népek óceánján hullámtól csapdosott sziget, de élni, gyôzni akarunk és okvetlenül fogunk. Könnyű az angolszász fajnak, könnyű a hatalmas Amerikának, könnyű a tudományban, munkában megedzett német-germán szellemnek, sôt még a letaposott szláv népek millióinak is, de a magyar maroknyi nép: közülünk mindegyiknek hôsnek s vértanúvá avatott léleknek kell lennie. Legyetek tehát az eszmények emberei és a tiszta vérnek tüzét, lehét oltsátok be a mi sok tekintetben elmaradt alantjáró közéletünkbe, hogy amit nem bírtunk kivívni azt ti, kedves fiaim, majdan valóra váltsátok. Tehát kedves, aranyos, édes magyar ifjúság, te vagy az én hazám virága -- kérlek, légy a mi koszorúnk! Magyar ifjúság, tűz vagy és erô, kérlek téged, légy ôrtüze a magyar szabadságnak! Váltsd ki a te lelkesedésed hevében azt a szent reményt, mely egy boldog, hatalmas, szabad, független Magyarországról álmodik. Az ilyen ifjúság a nemzet koszorúja s koronája, az ilyen ifjúság a nemzetnek harcokat vívó, gyôzelmeket arató ereje lesz. ======================================================================== Gyógynövények az út szélén Országútjainkat s dűlôinket tarka gyógyfüvek szegélyzik; zsálya, üröm, fehérlóher, ezerjófű, szarkaláb, cickóró ökörfark ingerkednek az utassal, hogy ahol az ember jár a maga elmaradhatlan árnyékával, betegséggel s nyavalyával, ott kéznél legyen, közel az útszélen az ingyenpatika. Igen ki, ki az országútra ült a mi édes, mézes, ürmös, illatos gyógy-flóránk, hogy virágos s harmatos szemmel tekintsen a vérszegény, csúzos, reumás, gyomorbajos, fejfájós emberre s fölkínálja magát neki; szinte pöröl vele, útjába áll, lábait megakasztja s szemére hányja: te vén bolond, hát nem látsz, nem hallasz; itt vagyok; élet s erô lakik leveleimben s virágaimban; közel vagyok, közönséges vagyok, úgy hogy útszéli gaznak nézhetsz; olcsó vagyok, úgy hogy taposhatsz; de ha megvetsz, hej megbánod, mert nélkülem elfolyik, elszárad, elsenyved életed. Ahogy az országúttal, úgy vagyunk az élet útjaival! Ezeket a poros, sziklás, nyaktörô utakat is az élet s az erô flórája szegélyezi. Vérszegényen, fáradtan, sápadtan halad el mellettük az ifjúság, beléjük ütközik s nem látja, azaz hogy látja, de nem becsüli s föl nem használja. Jár, megy, üget, siet... de a szeme, meg a lelke meg van verve vaksággal, hogy a szép, erôs, nemes életnek vonalakban, rajzban s színekben remeklô művészetét, mely útonállója lett, ne lássa --- hogy lapos, üres, beteges, gyönge életének gyógyfüveit föl ne ismerje -- hogy a zsályát, ürmöt, lóherét, szarkalábat, útszegélyét a nemes törekvéseknek ne méltányolja; meg van verve vaksággal; hogy az erôs s szép ifjú életnek erôit s gyógyfüveit, eszközeit és forrásait föl ne használja s ezek által erôteljes, lelkes s boldog életre szert tegyen. De ha vannak is sokan, kik az élet országútjának titkait nem ismerik s panaszkodnak s nyavalyognak ott, hol csak a kezüket kellene kinyújtani, mi nem tartozunk hozzájuk. Mi nemcsak az országút porát szívjuk s emelkedéseit nyögjük, hanem látjuk a zsályát, ürmöt, lóherét, cickórót, útszegélyt is, az élet s erô titkait -- ismerjük fejlôdésünk forrásait. Mint ahogy megismerjük édesatyánk e anyánk szavát -- mint ahogy lelkünkbe van beleétetve anyatejjel s az elsô könnyek harmatával az atyai ház, az iskola, a templom, a mester, a tanító, a pap képe: úgy tudjuk s ismerjük, hogy hol fakadnak erônk s boldogulásunk forrásai, tudjuk, hogy hol fakad az élet füve s ha kell, az élet gyógyfüve is. Nemcsak gyógyfüves útszél, hanem egész gyógyfüves ôserdô környékez minket s ki akarja bennünk nevelni a romlatlan lelkületet, a rózsáslátást, a bizalmat, a munkaszeretetet, a hívô s szolid életfölfogást. Legyen csak szemünk, szívűnk s kezünk hozzá. Azt gondolnád tán, hogy ez a gyógyfüves ôserdô s tudomány s a könyvek, a bölcs tanácsok, utasítások s buzdítások -- vagy talán társaidnak jópéldája, szülôidnek szeretete, nevelôid szorgossága, tanáraid buzgósága -- hogy ez az, ami éleszt, hevít és melegít s ha kell enyhít s gyógyít. Nem tagadom, hogy minden az égnek aranyos kegyelme s aki élvezi, nem adhat eléggé hálát még akkor sem, ha hálából végig robotolná életét; de nekem, mikor itt a lelki élet csodafüveirôl szólok, a fölsorolt tényezôkkel nem lehet, nem szabad beérnem, hanem valami közvetlenebbre, egyszerűbbre kell utalnom; rá kell mutatnom valamire, ami után csak ki kell nyújtanom kezemet, mint ahogy a vándor kinyújthatja a zsálya s a cickóró után. S ez a legközelebb s legközvetlenebb valami nem a tudás, a tanítás, a könyvek -- nem a szülôk, az otthon, a templom, nem a tanárok s nevelôk -- nem a példa, a hôsök s a szentek, sôt többet mondok, nem az evangélium s maga az Úr Jézus sem, mert ezek mind nem útszéliek, hanem nagyon is távol állnak tôlem, ha nem szeretem ôket. Tudhatok én róluk, olvashatom a szent könyveket, beszélhetek szépen erkölcsrôl, kultúráról, megénekelhetem a vértanúkat, koszorút fonhatok az évszázadok elismerésébôl a kereszténység fejére, de mindez csinált virág lesz kazal számra s nem lesz rajtam az élet mezejének illata s harmata -- nem lesz erô, lélek, öröm, lendület bennem. Csak ha lelkem egyszerűségében s szívem ôszinteségében átélem azt, amit a szép, tiszta, nemes, isteni életrôl tudok, akkor éledek föl s telik el bűbájjal lelkem. Élni, nemcsak tudni... átélni azt, amit szentek, hôsök könyvek s maga a Szentírás ajánl. Átélni a reggeli s esti imában s napközben való szeretô megemlékezésben az Isten közelségérôl... átélni a szentmisében, a vasárnap s ünnepnap megszentelésében a krisztusi életközösséget... átélni a tiszta lelkiismeret öntudatában az Isten vigaszait, a békét s örömöt... átélni a világ csábjai ellen folytatott harcokban az akarat erejét s az Isten segélyét... átélni a szentgyónásban s áldozásban az utolsó-vacsora mennyei izgalmát... átélni az egyszerű, nemes jószándékokban, melyeket fölébresztünk s a jócselekedetekben, melyeket öntudattal gyakorlunk, annak a viránynak kellemeit, mely az Isten gyönyörűségének kertje. Tehát -- ismétlem -- élni, átélni, gyakorolni kell mindezt lélekkel, öntudattal, ez az erônek, lelki szépségnek, az örömnek s kitartásnak titka. Aki megteszi, élni fog; aki nem teszi, nyavalyog tovább, de nem vethet követ senkire s nem okolhat mást, csak önmagát, hiszen azt mulasztotta el, ami legközelebb fekszik s legmesszebb visz, azt hanyagolta el, amit az útszéli bölcsesség hirdet: kérlek, nem nézni és tudni, nem tervezgetni és sopánkodni, nem jövendôrôl s fényes életpályákról álmodozni, nemcsak tanulni s versenyekben kitűnni az ifjú erônek titka és öröme, hanem mindenekelôtt mennyországot hordozni magunkban s átélni a legfölségesebbet, azt hogy Isten van bennem és velem! Ennek a fölmagasztosult életnek a gyógyfüve azoknak az utaknak szélén tenyész, melyeknek útmutató fájára az van fölírva: ,,ad astra''. ======================================================================== Mindenki napja lehet saját környezetének Egy fillérnyi kis napvilág gyúlt ki ódon házunk fala mellett egy ragyogó aranyos, kerti szironták képében. Mintha napsugárból lett volna pártája szôve s tiszta aranyból a szirma kiverve, úgy világított a vékony szálú füvek s a mohán kúszó repkény közt. S miután az ily néma ragyogás beszédet is szokott tenni, hát a napsugaras szironták megszólította a haragoszöld repkényt imigyen: -- Repkény, szerény, bűvös repkény, mi bajod van? Mit csúszol a földön s mit nyögsz a porban, mondd csak, fáj valamid? -- Bizony szironták-lelkem -- feleli a repkény --szomorú vagyok, mert szerencsétlen vagyok; kegyetlen a sorsom. Az a tulajdonképpeni bajom, hogy vagyok s hogy repkénynek születtem. Mi más dolgom volna, ha rózsának teremt az Úr, illatos, bűbájos rózsának; vagy ha tölgy lehetnék s viharokkal dacolnék; vagy ha csak szerény, kis ibolya volnék s illatomtól mámorossá válnék a pajkos, tavaszi szellô! De hát így csak repkény vagyok; nincs virágom, nincs illatom. Lábra sem állhatok; csúszom, mászom, tengôdöm. -- Szegény repkény-bátyám -- válaszolt a bús mondókára az aranyos szironták -- hidd el, megsajnállak, hogy így csúszol-mászol porban s nyirokban s kidugod fejedet az útszélre, ahol letaposnak; de nem értem, hogy miért is tengôdöl hát így, mikor azt az Isten nem akarja. Nem akarja, hogy búsulj örökös árnyékban; nem akarja, hogy csúszó-mászó légy s letapossanak; hanem azt akarja, hogy te is kússzál föl a magasba s ágaskodjál bele a napvilágba; akarja, hogy érj föl közelebb ô hozzá. Ne maradj hát lenn, hanem egyenesedjél föl, kapaszkodjál, nyújtózkodjál; mindenekelôtt pedig emeld föl a fejedet, nézz föl; ha jól néztél föl, utána lendülsz! De a repkénybe nehéz volt lelket verni s a biztatást még hűvösebben fogadta. ,,Szironták -- gondolta magában -- úgy sem lehetek; de ha még az is volnék, úgy is elhervadnék, aranyom megfakulna s a pártám lehullna s végre odajutnék, ahová most jutok.'' De a szironták kiérezte a nyirkos lelkületet s a kétséggel s lemondással szemben kitárta aranyos kelyhét s a lágy tavaszi szellôben megrázta szôke fejét s odavágott a borzas szkeptikusnak: -- Ne kicsinyelj engem; a szépséget nem mérik rôffel s a harmóniát nem mázsával. Ne azt nézd, hogy kicsiny vagyok, hanem hogy szép vagyok s azt sem, hogy alacsony vagyok, hanem azt, hogy a nap remekel rajtam, -- hogy napba nézek s magam is filigrán, kis nap bár, de mégis a a nagy naphoz hasonló vagyok. -- Hasonló a naphoz -- ismétlé gúnyosan a repkény -- nagy szó; de ahhoz test is kellene; az kellene, hogy világíts és melegíts; hogy szépséget sugározzál s életet hints a földre s csillagokra; az kellene, hogy adj s folyton adj s ki ne fogyj a jóból, ki ne fogyj magadból. -- Hát ne vedd nagyzásnak, repkénybátyám, de épp ez az én programom - - feleli a ragyogó szironták -- aki a naphoz hasonló akar lenni, annak jónak, tisztának, szépnek kell lennie s önmagát adnia. Én is a fénynek, a napsugárnak, a melegnek, az életörömnek vagyok gyermeke s mert az vagyok, hát azt sugárzom. Amim van, azt adok; jó vagyok, jót adok. A bogárnak szállást adok, a méhecskének mézet adok; emberszemet nyugasztalok, gyermeklelket örvendeztetek s vigasztalok és ezt örömmel teszem s élvezem. S ha a gyermek hálából megsimogatna s a méhecske viszonzásul mézzel kedveskednék, azt mondanám nekik; hagyjátok, köszönöm; nem adhattok nekem jobbat s többet, mint amit már birok, mert jót tévén, még jobb vagyok s lelkem sugárzásától el nem fogyok; hanem még jobban kigyulladok. Hanem hát -- fejezi be a szironták -- ezt csak az érti, aki megteszi. Elég hát a szóból; ne beszéljünk, hanem tegyünk. Te is tégy; pillants föl, emelkedjél föl, hasonulj a naphoz s ha elváltoztál, akkor adj a jóból, adj magadból s ne nézd, hogy kinek, hanem mindenkinek. A szironták elhallgatott s a repkény elmélázott. Hosszú mélázás után végre is azt gondolta, hátha igaza van e ragyogó kis jószágnak. Megpróbálhatnám magam is, hogy fölnézek s nyújtózkodom s ágaskodom s adok abból, amim lesz, adok a legjavából. Meg is tette, amit gondolt s fölemelte fejét s kihúzta magát s jól esett neki. De azután azt gondolta, hogy mibe is kezdjen hát, hogy másoknak valamije legyen s nekik jót tegyen. S meglátta a vakolatát hullató házfalat s a belôle ki- kikandikáló, szitáló téglákat, melyeket a verebek kikezdtek s a kikivánkozó ablakokat az elsô emeleten s azon fölül s minden oly kopott, oly szegényes benyomást tett a repkényre, hogy azt mondta magában: Szegény, meztelen, vén fal s mázolatlan, korhadt ablakok, bizony rátok férne, hogy betakarnálak leveleimmel s szebb mezbe öltöztetném csupaszságtokat. S úgy látszott neki, hogy a fal s az ablakkeretek nem ellenzik irgalmas szándékát s hogy az neki való mászó s burkoló munka volna, no meg jót is tenne vele s adná, amije van, adná önmagát. Hozzá is látott az új munkához s kúszott és mászott s új hajtásaival eltakarta a meztelen köveket; gyökereket eregetett s beleékelte magát a falközökbe; tápot is talált a porhanyós vakolatban s kôrôl-kôre mászva örömét lelte benne, hogy lassanként már nemcsak a falat boríthatta be szônyegként, hanem, hogy apró tarka madarak is fészkeltek ágai közt s jól érezték magukat hűs s hű karjaiban. Mindennap tapasztalta, hogy nem él hiába, mert nem volna ott a falon madár s fészek és ének, ha ô nem kúszik oda föl; másrészt meg azt, hogy kiemelkedett a nyirokból, s közelebb jutott a naphoz, ô maga élvezte leginkább; izmosodott, bokrosodott a tisztább, frissebb levegôben, s nemcsak, hogy ki nem fáradt, hanem ellenkezôleg, kedve támadt, hogy csak följebb, följebb. Egy nap már az emeletre ért föl s a nyitott ablakon bekandikálva látott ott egy halavány, szegény asszonyt, aki szorgalmasan varrogatott s közbe-közbe még szorgalmasabban köhécselt s akinek oly jól esett volna a szép mezô s az erdei levegô. S mikor a varróné a tűbe cérnát húzva az ablakon át kinézett, megakadt a szeme a kúszó repkényen s önkénytelenül is kinyújtotta feléje karját, mintha üdvözölni akarná s beszédes lett a szeme, mintha csak azt mondaná: be jól teszed, kúszó repkény, hogy a szegény varrónôhöz feljöttél s megvigasztalod friss fakadásaiddal magányában! Szép vagy, üde vagy; örülök neked s fölvidulok rajtad. Aki téged ily pompásan öltöztet, a mi mennyei Atyánk, az rólam sem feledkezik meg. S a repkénynek kimondhatatlanul jól esett, hogy a varrónô lelkébe belevilágíthatott s a több jónak reményében azontúl még szorgalmasabban eregette hajtásait s keretezte örökzöld lombbal a varrónô ablakát. Örült neki a halovány asszony; de nem tartóztatgatta, hogy ne menjen följebb s hogy ne kússzék más ablakához, melybe szintén be-benézett s ahol ôt szintén szívesen fogadták, mert mindenütt életet, napsugárból való s napvilágba s megújhodásra vágyó életet hirdetett. Valahányszor jött a tavasz, új élet ösztöne ébredt a repkényben s bár kopogott levelein az esô s ágait rázta a szél, jó föltételeibôl nem engedett s mindig azt tapasztalta, hogy e kúszó, törekvô élet is megtalálja a maga szép formáit s hogy a szépség s jóság sugárzására az emberi lelkek mindig reagálnak; ez a sugárzás az ô napviláguk, melynek örülni s melytôl fejlôdni s izmosodni tudnak. S ha ilyenkor lenézett az újrafakadó kis szirontákra, az a meggyôzôdés járta át borzas lombos lényét, hogy ,,igazad van, ragyogó szironták; nem szabad a porban kúsznunk s nyirokban tengôdnünk, hanem a napba kell néznünk s napot kell sugároznunk, vagyis jóknak kell lennünk s másokkal jót kell tennünk. Ez az útja a haladásnak, ez a módja a boldogulásnak!'' Úgy-e így értette az Úr is azt, hogy ti vagytok a világ világossága? Nem napok az égen, hanem napok a saját világotokban. Akár ragyogó lelkek, akár kúszó repkény-exisztenciák legyünk, úgy vagyunk az életbe beleállítva, hogy napba nézzünk s napsugarasak legyünk magunknak s másoknak. ======================================================================== A szellem tűztengerében Az ifjúságnak legnagyobb érdeke, hogy erôit s tehetségeit kifejlessze s e réven boldog s munkaképes életnek vesse meg alapjait. Ez a föladat isteni törvény s isteni hivatás is. Ezzel a hivatással születik s ennek a törvénynek teljesítésérc ébred s fejlik minden ifjú. Ugyancsak igaz, hogy e hivatáshoz, épp mert isteni az, nagy odaadás s lelkesülés kell s e föladat megoldásához, épp azért, mert az élet legnagyobb föladata, kitartó munkabírással, s iparkodással kell hozzáfogni. De amit e hivatásban s ez iparkodásban különösen kell hangoztatnom, az, hogy azt senki helyettünk el nem végezheti s ha van is segítônk, irányítónk s oktatónk nem egy, de önmagunk nevelésérôl s tehetségeink tulajdonképpeni fejlesztésérôl csak ott lehet szó, ahol a gyermek, a fiú, az ifjú önmaga kezdi a föladatot látni s belátni, ahol önmaga fogja s kezeli magát, szóval ahol a nevelésben önmaga szerepel mint elsô, öntudatos s készséges tényezô. Míg a gyermek ugyanis csak tárgy és szám s nem egyéniség; míg az ifjú oly csélcsap, hogy nevelésénél inkább csak a külsô tényezôk szerepelnek, amilyenek a szülô, tanító, a bot és koplalás, s fenyítés és szidás, addig ott a nevelés nem indult meg, hanem inkább a szoktatás és dresszúra folyik. Így nevelik a daklit, a pincsit, a majmot s a papagájt is. Addig tehát, míg a Pali, a Sanyi, a dakli s a pincsi majdnem egy színvonalon állnak, emberi nevelésrôl szó nem lehet; az csak ott kezdôdik, ahol a növendék önmaga kezdi belátni, hogy neki munka, iparkodás, önmeggyôzés s szoktatás által kell jobb emberré válnia; ott folytatódik, ahol a növendék önmagát, életerejét s tehetségeit megszereti s azok fejlesztésében Isten akaratát látja, s ott már van is eredménye, ahol az ifjú az élet tartalmát megízleli. Nagyon szeretném, ha az ifjúság a szép, nemes tiszta életnek öntudatos fejlesztôjévé válnék s ha kedve telnék benne, hogy tehetségeit művelje s életerejét fokozza s erre akarnék néhány jó tanáccsal szolgálni. Ezeket a jó tanácsokat a nagy természet szemléletébôl veszem, mert úgy gondolom, hogy a természet élete példát ad s utat mutat rá, hogy mit kell tennünk az élet erôs kialakítására; sôt azt gondolom, hogy az alsóbbrendű életben s annak körülményeiben hasonlatosságképpen jelképezve van a szellemi, tehát az emberi élet törvénye. Elsôsorban megragad a belátás, hogy a természet élete fénybôl s hôbôl és forró, tüzes napsugárból táplálkozik. A napsugár is tűz; az éleny is tűz, melyet lélegzünk. E tűzben úszik s fürdik az élet. Kiterül réteken, rónákon, szántóföldeken, hogy fölfogja e tűzet; kiterjeszti karjait erdôkben; kibontja szikeit, leveleit, fölüti lombsátorait, hogy lefogja e tűz minden parazsát s földolgozza azt. Már most azt mondom: legyen a természet ez eljárása nekünk példa: szeressük a napsugárt s napvilágot s éljünk a napban! Dolgozzunk, írjunk, míg van napvilágunk; mikor pedig a nap elvonul, akkor hunyja le az ember is a szemeit. Parányi kis fényforrásainkat, a gyertyát, a lámpát, igénybe kell ugyan vennünk esténként; de dolgozzunk lehetôleg, míg a nap világít. Mindent a napban! -- ez a jelszó. Ugyanezt a törvényt kell sürgetnem lelki világomban is; fény s világosság kell nekem ott is, ami nem lehet egyéb, mint világoskodó, fényes, biztató gondolatok. Vannak sötét gondolataink is; kételkedô, tagadó, kritizáló, bizalmatlan, lemondó gondolataink; melyek nem az élet pártján állnak; melyek kritizálnak mindent s nem tisztelnek semmit; gondolataink, melyek lemondást s önelhagyást hirdetnek s nem serkentenek önmegtagadásra s küzdelemre. Szeretném, ha lelkünk világossága, a ,,világ-világossága'' törné át mindig e sötétséget s ha az energiákat kiváltó Szentlélek szélvésze zúgna végig rajtunk; szeretném, ha felesküdnénk a ,,világosság gyermekeivé'' s nem pártolnánk el soha az Isten gyermekeinek magas, tehát fényes gondolataitól. Minden hitetlen ifjú sötétségben jár s nem remélhet szép fejlôdést, mert nincs világossága. A másik, ami föltűnik a természetben, az a sok víz, esô, harmat. Vizet csepegtetnek felhôk, szivárogtatnak földrétegek; vízzel vannak átjárva hegyek, szirtek s az egész föld. Víz árad a tengerekben, hömpölyög a folyamokban; víz úszik a párás levegôben. Vízben áznak s úsznak mészkô, alkáliák, foszfor, homokkô, vas, amibôl épül azután fűszál s fatörzs s szövôdik lomb és virág. Ezért lehet oly finoman kipontozni, kiszabi s kicsipkézni a virágot s falevelet, mert hajlékony anyagból, finom oldatokból kerül ki ez mind. A természet életéhez tehát finomság, hajlékonyság, érintetlenség, fölvevô s alakulási képesség kell; rideg, merev, kemény, hasadó anyagból nem tudna teremteni szépséget. Már most ez észrevevés nekem új törvényt jelent; hirdeti, hogy az alakuló léleknek frissnek, üdének, hajlékonynak, alkalmazkodónak kell lennie. Szeretnem kell a vizet s amit a víz jelképez, szeretnem kell a lélek üdeségét s fokoznom kell fölvevô képességét. Fôleg a kamaszévekben kell erre ügyelnem, mikor durvaságra, merevségre s engedelmetlenkedésre hajlom. Az ifjak a kamaszévekben a legcsúnyábbak; tagjaik esetlenek s a fiúnak báját száműzi valamiféle ösztönös, durva kifejezés. Némelyikrôl lerí a durvaság s kérkedik rajta az erôszak. Ha már keresztül kell mennünk az ösztön e vedlésén, essünk át rajta úgy, hogy annál nagyobb gondunk legyen az alakulásra s önfegyelmezésre. Fogjuk meg a test csúnyulásának korszakában a lélek formáját, mely a fegyelem. A kamasz esetlen s az elôkelô, nemes érzés még olyan rajta, mint az új ruha, melyet nem rá szabtak, de amelybe bele kell nônie. Belenô majd, ha rákényszeríti magát a szépség s fegyelem méreteire s ritmusára. De tegye ezt meg erôs kézzel s ne tűrje, hogy a szenvedély s fôleg a nemi ösztön kiszárítsa benne az élet nedveit, melyekre szüksége van idegrendszerének s agyvelejének kiépítésére. Vigyázzatok ifjak az élet nedveire s ne csapoljátok le azokat; ha megteszitek ezt a merényletet, kiasztok s olyanok lesztek, mint az avar a júliusi napsugárban, melybôl szemét lesz, mert nincs életnedve. Menjetek ki a mezôre; mily szomorú az, ha lábatok alatt törik a kiszáradt fű s ha pozdorjává gázolhatjátok azt, aminek virágnak kellene lennie. A természet hervadását helyenkint ugyan meg nem állíthatjuk; de a lélek üdeségét s frissességét mindig gondozhatjuk. Van szárazság a lélekben is, van a szellemi világnak is aszálya, de mi nem maradunk meg benne, miután az csak hangulat, tehát ideiglenes állapot; átmegyünk rajta, mint a homokpusztán s tudjuk, hogy a végére érünk. Hiszen Isten van velünk s ô majd fölfrissít s fölüdít kegyelmével; addig pedig, ha nehezen is, de elôre! A harmadik jellege a természet színpompás s erôteljes életének az a sok olaj s illat a virágokban, -- az a sokféle gyanta és balzsam a fakérgekben, -- az a sokféle íz és esszencia, melyet levendula és zsálya, gyűszűvirág s ezerjófű szűrnek, -- az a sok méz és zamat és cukor, mely a virágban fakad s a gyümölcsben érik, -- az a sok szín és fény és zománc, melyet a növénysejtekben kever s a pártaszirmokban kigyújt a napsugár. Bizony nem boszorkakonyhában, hanem a jó Istennek patikájában állok, ahol ezer meg ezer violás, ibolyás, pipacsos meg zsályás tepsiben, kisebb s nagyobb fazékban föl az élet leve, a sava meg borsa, az íze meg mérge. Ebbôl a nagy patikából vesszük az élet gyógyszereit sebre és szemre, gyomorra meg fejre. ,,Blut ist ein ganz besonderer Saft'', -- mondja Goethe, s ezeknek a bóbitás és pártás ,,kis egyéniségeknek'' megvan a maguk vére, életüknek nedve és leve s azzal fölingerlik idegeinket, tisztítják vérünket, gyorsabb tempóba kergetik bele szívűnk dobbanásait, hevítenek s tüzelnek, izgatják képzeletünket s annak révén elszürönköznek lelkünkbe is s kigyújtják érzéseit s gondolatait. Lám, mennyi kapcsolat van köztünk s mindez arra való, hogy életünket fejlessze, gyógyítsa, segítse s hogy szívóssá s kitartóvá s ellentállóvá tegye. Igaz, hogy az életnek itt mibennünk is s ott az erdôn s a réten is, sok a baja s betegsége. A növénynek van hernyója, a léleknek is van sok bogara; ütközünk; megsebeztetünk; de fakadjon mindannyiszor a lélekbôl is balzsam és olaj, fakadjon gyanta és kenet, mellyel bevonja lelki sebeit, hogy ki ne szivárogjon ereje. Forrjon föl bennünk is az élet ruganyosságát védô s gondozó energia, az ellentálló akaratnak a tava, ha ütközünk s egyben-másban vereség ér. Ha rendetlen hajlamok ütnek ki rajtunk vagy kellemetlen tapasztalatok mérgezik meg lelkünket, bízzunk az életnek életrevalóságában s heverjük ki bajainkat. Tisztázzuk szándékainkat, hogy csakis Isten szent akaratát keressük és szeretjük s akkor aztán járjuk ki sétákban, fonjuk ki verejtékeztetô sportban, daloljuk ki énekkel, vessük ki munkával az élethervasztó benyomásokat. Ím a természet tanít erôs életre, inspirál szépségével s ránk borul gyógyító erejével! Az Isten kegyelme is bugyborékol lelkünk érthetetlen mélységeibôl! Erôsebbek vagyunk, mint a halál, mert az csak enyészet s zörgô csontváz; erôsebbek vagyunk, mint az ördög, mert az az Istennek csak szomorú, bár dühös majma: de mi fiai vagyunk, megáldva ifjú természettel, friss erôkkel, az örök élet sugallataival, a gyôzelem motívumaival. Isten is úgy akarja, hogy a szép s erôs élet megtestesülései legyünk; akarjuk hát mi is. Ha okosan, erôsen s kitartóan akarjuk, akkor meglesz a szép élet s így az eszményi hivatásból, a sok jó szándékból s iparkodásból tett lesz. Úgy legyen!