Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== II. János Pál pápa a 2000. év Nagy Jubileumát meghirdetô ,,INCARNATIONIS MYSTERIUM'' kezdetű bullája Magyar nyelven Pápai bulla Katekizmus a szentévi búcsúról A szimbólum magyarázata Latin nyelven Pápai bulla Szentévi búcsú ======================================================================== ,,Incarnationis mysterium'' II. János Pál pápa a 2000. év Nagy Jubileumát meghirdetô ,,INCARNATIONIS MYSTERIUM'' kezdetű bullája (1998. nov. 29.) II. János Pál pápa Isten szolgáinak szolgája úton a harmadik évezredbe üdvözletét és apostoli áldását küldi 1. Isten Fia megtestesülésének misztériumára emelve figyelô tekintetét készül átlépni az Egyház a harmadik évezred küszöbét. Korábban soha nem éreztük annyira adósságunknak és kötelességünknek, mint most, hogy magunkénak valljuk az Apostol dicsôítô és hálaénekét: ,,Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket fönn az égben. Mert Ôbenne választott ki minket a világ teremtése elôtt, hogy szentek és szeplôtelenek legyünk elôtte. Szeretetbôl eleve arra rendelt minket, hogy Jézus Krisztus által -- akaratának tetszése szerint -- fogadott fiaivá legyünk; hogy magasztaljuk fölséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket. (…) Tudtunkra adta ugyanis akaratának misztériumát, azt az elôre elhatározott jóságos tervét, hogy elérkezik az idôk teljessége, és Krisztusban mint fôben újra egyesít mindent, ami a mennyben és a földön van.'' (Ef 1,3--5. 9--10) E szavakból világosan látszik, hogy az üdvtörténet Jézus Krisztusban éri el csúcspontját és találja meg végsô értelmét. Benne nyertünk ,,kegyelmet kegyelemre halmozva'' (Jn 1,16); így vált lehetôvé számunkra, hogy megbékéljünk az Atyával (vö. Róm 5,10; 2Kor 5,18). Jézus születése Betlehemben nem a régmúlthoz kötött esemény. Hiszen az Ô színe elôtt zajlik az egész emberi történelem: jelenünket és a világ jövôjét az Ô jelenléte világítja meg. Ô az ,,élô'' (Jel 1,18), ,,aki van, aki volt és aki eljön'' (1,4). Elôtte meg kell hajolnia minden térdnek a mennyben, a Földön és az alvilágban, és minden szájnak meg kell vallania, hogy Ô az Úr (vö. Fil 2,10--11). A Krisztussal való találkozásban fedezi föl minden ember saját életének misztériumát. [1] Jézus az igazi újdonság, aki az emberiség minden várakozását fölülmúlja. Újdonsága örökre megmarad a történelem egymást követô korszakain át. Ezért Isten Fia megtestesülése és az üdvösség, melyet halálával és föltámadásával megvalósított, az igazi kritérium a történelmi valóság és minden olyan program megítéléséhez, mely azt tűzi ki célul, hogy emberibbé tegye az ember életét. 2. A 2000. év Nagy Jubileuma már a küszöbön áll. Elsô enciklikám, a Redemptor hominis óta mindig azzal az egyetlen szándékkal utaltam erre a dátumra, hogy fölkészítsem a szíveket: táruljanak ki a Lélek tevékenysége elôtt.[2] Ünnepi esemény lesz, ami Rómában és a világszerte élô részegyházakban egyidejűleg fog megtörténni. Két középpontja lesz: az egyik az a város, melyben a Gondviselés akarata szerint Péter utódának széke áll, a másik a Szentföld, ahol Isten Fia emberségünket magára öltve Szűz Máriától emberként megszületett (vö. Lk 1,27). A Jubileumi Évet tehát Rómán kívül ugyanolyan ünnepélyességgel üljük meg azon a földön, melyet joggal nevezünk ,,szentnek'', mert látta Jézust e világra jönni és meghalni. Az ország, amelyben az elsô keresztény közösség alakult, az a hely, ahol az isteni kinyilatkoztatás találkozott az emberiséggel, az Ígéret Földje, mely meghatározó volt a zsidó nép történelmében, s melyet az Iszlám követôi is tisztelnek. Bárcsak további lépést jelentene a jubileum a dialógus útján, míg egy napon valamennyien -- zsidók, keresztények és muszlimok -- békecsókot válthatunk Jereuzsálemben.[3] A Jubileumi Év része annak az erôteljes dialógusnak, melyet az üdvösség isteni pedagógiája folytat annak érdekében, hogy az embert megtérésre és bűnbánatra vezesse; a megtérés ugyanis a rehabilitáció útjának elsô lépése, és elôfeltétele annak, hogy visszanyerjük azt, amit az ember a saját erôivel képtelen elérni: Isten barátságát, kegyelmét, a természetfölötti, s ezért igazi életet, melyben végre beteljesedhetnek az ember legmélyebb vágyai. Az új évezredbe lépés arra bátorítja a keresztény közösséget, hogy miközben hirdeti Isten Országát, a hitben tekintsen elôre az új horizontra. E különleges alkalomból fakad a kötelesség, hogy hűségesen és határozottan hivatkozzunk a II. Vatikáni Zsinat tanítására, mely az Egyház missziós elkötelezettségére új fényt derített és figyelembe vette az evangelizáció mai követelményeit. A zsinaton az Egyház tudatosította magában misztériumát és apostoli feladatait, melyeket az Úr bízott rá. Ennek tudata kötelezi a hívôk közösségét arra, hogy a világban éljenek, tudván, hogy ,,a Krisztusban megújítandó és Isten családjává átalakítandó emberi közösség lelkévé és kovászává'' kell válniuk.[4] Hogy e kötelezettségnek eleget tudjanak tenni, egységben kell maradniuk és gyarapodniuk kell a megélt kommunióban.[5] Az elôttünk álló jubileumi események erôs késztetést jelentenek ebben az irányban. A hívôk útját a harmadik évezred felé egyáltalán nem az a fáradtság jellemzi, ami a mögöttünk lévô 2000 évbôl fakadhatna; sokkal inkább erôt éreznek magukban, mert tudják, hogy az igazi világosságot kell vinniük a világba: Jézus Krisztust, az Urat. Ha az Egyház a Názáreti Jézust úgy hirdeti, mint igaz Istent és tökéletes embert, akkor minden ember elôtt megnyitja a lehetôséget, hogy ,,istenivé'' s ezáltal emberibbé váljék.[6] Ez az egyetlen út, melyen a világ fölfedezheti a magasztos meghívást és megélheti az Istentôl eredô üdvösséget. 3. A Jubileumi Évet közvetlenül elôkészítô években a Tertio millennio adveniente apostoli levelemmel összhangban[7] a helyi egyházak imádsággal, katekézissel és különféle lelkipásztori kezdeményezésekkel készülnek arra az idôpontra, amely az egész Egyházat a kegyelem és a küldetés új korszakába vezeti be. A jubileum közelsége fôleg azokban támaszt növekvô érdeklôdést, akik jeleket keresnek, amelyek segíthetik ôket, hogy fölismerjék Isten jelenlétét korunkban. A Nagy Jubileum elôkészületi évei a Szentháromság jegyében folynak: Krisztus által -- a Szentlélekben -- az Atya Istenhez. A hit útjának kezdete és végsô célja a Szentháromság misztériuma, amelyben majd saját szemünkkel szemléljük örökre Isten arcát. Miközben Isten megtestesülését ünnepeljük, tekintetünk önkéntelenül is a Szentháromság misztériumára irányul. A Názáreti Jézus, kinyilatkoztatván Istent, beteljesítette minden emberi szív Isten megismerésére irányuló bensô vágyát. Mindaz, amit a teremtés a Teremtô keze által belényomott pecsétnyomatként ôrzött, s amit az ószövetségi próféták ígéretként hirdettek, Krisztus kinyilatkoztatásában véglegesen láthatóvá vált.[8] Jézus föltárja Istennek, az ,,irgalmas és könyörületes'' Atya (Jak 5,11) arcát, és a Szentlélek elküldésével kinyilatkoztatja a szeretet szentháromságos misztériumát. A Szentlélek Krisztus Lelke, aki az Egyházban és a történelemben működik: szüntelenül Ôrá kell hallgatnunk, hogy fölismerhessük az új idôk jeleit, és mindig ébren tudjuk tartani a hívôk szívében a megdicsôült Úr visszatérésére való várakozást. A Szentévnek ezért különleges, szakadatlan dicsôítô énekké kell válnia a Szentháromságról, a Magasságbeli Istenrôl. Segítségünkre sietnek az egyháztanító Nazianzi Szent Gergely költôi szavai: ,,Dicsôség az Atyának és a Fiúnak, a mindenség Királyának. Dicsôség a dicséretre méltó és legszentebb Léleknek. A Szentháromság egyetlen Isten, aki mindent teremtett és betöltött: az Eget mennyei lényekkel és a Földet földiekkel. A tengert, a folyókat és a forrásokat betöltötte vízi lényekkel, és mindent a Lelkével éltet, hogy minden teremtmény a maga módján dicsôítse Teremtôjét, egyetlen alapját az életben és a létben maradásnak. És mindennél jobban dicsôítse mindig az értelmes teremtmény mint nagy Királyt és jóságos Atyát.''[9] 4. Fejezze ki ez a himnusz a hálát a Szentháromságnak a Fiú megtestesüléséért mindazok részérôl, akik egy keresztségben részesültek és ugyanazt a hitet vallják Jézus Krisztusban. A Jubileumi Év legyen a konkrét jele az útnak, amit a különbözô keresztény Egyházak és egyházi közösségek hívei fôként az utóbbi évtizedekben megtettek. A Szentlélekre figyelés tegyen képessé mindannyiunkat arra, hogy végre teljes közösségben tegyük láthatóvá a keresztségben nyert istengyermekség kegyelmét: tudniillik hogy valamennyien egy Atya gyermekei vagyunk. Az Apostol nem szégyelli ismételni a számunkra is kötelezô intelmet: ,,Egy a Test és egy a Lélek, mint ahogy hivatástok is egy reményre szól. Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten, mindnyájunk Atyja, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van.'' (Ef 4,4--6) Ugyanez Szent Ireneusz szavaival élve: Nem tehetjük meg azt, hogy a világ elôtt kiszikkadt föld képét nyújtsuk, hiszen Isten Szavát esôként megkaptuk az égbôl; de nem lehetünk azzá az egy kenyérré, amivé válnunk kell, ha megakadályozzuk, hogy a ránk árasztott vízzel megkelesszenek minket.[10] Minden Jubileumi Év olyan, mint egy menyegzôre szóló meghívó. Mint a világon szétszórtan élô egyházak és egyházi közösségek sietünk az elôkészített ünnepre; hozzuk magunkkal, ami összeköt bennünket, és az egy Krisztusra irányuló tekintet segít abban, hogy higgyünk az egységben, ami a Szentlélek gyümölcse. Róma Püspöke mint Szent Péter utóda azért van itt, hogy megerôsítse a jubileumi ünnepre szóló meghívást, hogy a keresztény hit központi misztériuma megjelenésének 2000. évfordulója a megbékélés útja és az igaz remény jele legyen mindazok számára, akik Krisztusra és az Ô Egyházára úgy tekintenek, mint ,,az Istennel való bensôséges egyesülés és az emberek egymás közti egységének'' szentségére.[11] 5. A jubileum mily sok történeti esemény emlékét ébreszti föl bennünk! Gondolatban visszatérünk az 1300. évbe, amikor VIII. Bonifác pápa az egész római nép kívánságának megfelelôen a történelem elsô Jubileumi Évét ünnepélyesen kikiáltotta. Fölelevenítve az ôsi hagyományt, mely szerint mindazok, akik az örök városban a Szent Péter-bazilikát meglátogatják, ,,a bűnök bôséges elengedését'' nyerik, ez alkalommal ,,minden bűn nemcsak teljes és bôséges, hanem a legteljesebb megbocsátását'' ajándékozta.[12] Attól kezdve az Egyház a Jubileumi Évet mindig a Krisztus teljessége felé vivô út jelentôs szakaszaként ünnepelte. A történelem mutatja, hogy Isten népe milyen nagy lelkesedéssel élte meg mindig a Szent Éveket. Visszatérô lehetôséget látott benne arra, hogy Jézus megtérésre szólító felhívását nagyon intenzíven érzékelje. Természetesen nem maradtak el a visszaélések és az értetlenségek sem, de ezeknél sokkal erôsebb volt az igazi hit és a figyelmes szeretet megnyilvánulása. Kiemelkedô példa erre Néri Szent Fülöp, aki az 1550- ben tartott Jubileumi Év alkalmával életre hívta a ,,Caritas Romana'' intézményét a Rómába érkezô zarándokok baráti fogadására. A Jubileumi Évek megünneplésébôl és a megtérés gyümölcseibôl -- amit a megbocsátás kegyelme megszámlálhatatlan hívôben termett -- kiindulva a szentek hosszú történetét lehetne megírni. 6. Pápaságom elején, 1983-ban abban az örömben volt részem, hogy rendkívüli Jubileumi Évet hirdethettem az emberi nem megváltásának 1950. évfordulója alkalmából. A misztérium, mely Jézus halálában és föltámadásában valósult meg, olyan eseménysor csúcspontja, mely Isten Fiának megtestesülésével kezdôdött. Ezért a jelen jubileumot joggal tekinthetjük ,,Nagy Jubileumnak'', és az Egyház forró kívánsága, hogy karjaiba zárhasson minden hívôt, és a megbékélés örömét adhassa nekik. Az egész Egyházból a dicséret és a hála himnusza száll föl az Atyához, aki páratlan szeretetében úgy rendelkezett, hogy Krisztusban ,,a szentek polgártársai és Isten házanépe'' (Ef 2,19) legyünk. E nagy ünnep alkalmával minden más vallás híveit, s azokat is, akik távol vannak az istenhittôl, szeretettel meghívjuk, hogy vegyenek részt örömünkben. Mint az egyetlen emberi család fivérei és nôvérei együtt lépjük át egy új évezred küszöbét, mely mindegyikünktôl elkötelezettséget és felelôsséget vár. Nekünk, hívôknek a Jubileumi Év egyértelműen a Krisztus halálával és föltámadásával megvalósított megváltást jeleníti meg. E halál után senkit nem lehet kirekeszteni Isten szeretetébôl (vö. Róm 8,21--39), hacsak a saját bűne ki nem rekeszti. Az irgalmasság kegyelme mindenkinek elébe megy, hogy mindazok, akik kiengesztelôdtek, ,,élete által megszabadulhassanak'' (Róm 5,10). Ezért elrendelem, hogy a 2000. év Nagy Jubileuma 1999. karácsony éjszakáján a Vatikáni Szent Péter-bazilika Szent Kapujának megnyitásával kezdôdjék, amit néhány órával késôbb követ a Jeruzsálemben és Betlehemben elvégzett megnyitási szertartás és a többi római pátriárkális bazilika szent kapujának megnyitása. A Falakon kívüli Szent Pál-bazilika szent kapujának megnyitása január 18- án a keresztények egységéért végzett imahét megnyitásakor történik, annak jeleként, hogy ezt a jubileumot egész különlegesen jellemzi az ökumenikus lelkület. Ezenfölül elrendelem a részegyházak számára, hogy a Jubileumi Évet Urunk születése napján a székesegyházban és a társszékesegyházban a megyéspüspök által celebrált ünnepi szentmisében nyissák meg. A társszékesegyházban a celebrálást a megyéspüspök rábízhatja egy teljhatalmú helyettesre. A vatikáni Szent Péter- és a pátriárkális bazilikák szent kapuinak megnyitási szertartását követve az egyes egyházmegyék Jubileumi Évkezdésérôl ,,A Nagy Jubileum részegyházakban történô megünneplésének rituáléja'' rendelkezik, mely szerint a következô liturgikus cselekményeket kell elvégezni: stációt kell tartani egy másik templomban, melybôl körmenetben vonulnak a székesegyházhoz, az evangéliumos könyvet liturgikus keretek között kell fölemelni, és olvassanak föl néhány részletet e bullából. 1999 karácsonya legyen mindenki számára fénylô ünnepnap -- az isteni kegyelem és irgalmasság mély megtapasztalásának elôjátéka --, melynek a Jubileumi Év lezárásáig kell tartania: 2001. január 6-ig, Urunk megjelenésének (Vízkereszt) ünnepéig. Minden hívô fogadja el az angyalok meghívását, akik szüntelenül hirdetik: ,,Dicsôség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek'' (Lk 2,14). Így a karácsonyi idô a szent év lüktetô szíve lesz, mely szétküldi az Egyház életébe a Lélek ajándékainak teljességét az új evangelizáció javára. 7. A Jubileumi Év tartalma a történelem folyamán egyre gazdagabb lett jelekben, melyek a keresztény nép hitét tanúsítják és élesztik jámborságát. E jelek között elsôként a zarándoklatot kell említenünk. A zarándoklat ugyanis az ember alaphelyzetére utal, aki szívesen tekinti útnak az életét. A születéstôl a halálig minden ember homo viator, ‘úton lévô ember’. A Szentírás sokszor tanúsítja a szokás fontosságát, mely szerint az emberek útra kelnek szent helyek felé. Szokás volt, hogy az izraelita elzarándokolt a városba, ahol a szövetség szekrényét ôrizték, vagy ellátogatott Bét-Él (vö. Bír 20,18) szentélyébe, vagy Silóba, ahol Sámuel édesanyja, Anna imádsága meghallgatásra talált (vö. 1Sám 1,3). Jézus is szívesen alávetette magát a törvénynek, és fölment Máriával és Józseffel Jeruzsálembe, a szent városba (vö. Lk 2,41). Az Egyház története nem más, mint egy véget nem érô zarándoklat eleven naplója. Szent Péter és Pál városa, a Szentföld, a Boldogságos Szűz Mária és a szentek által megszentelt régi és új szentélyek vonzzák a hívôk sokaságát, akik zarándoklatukkal erôsítik jámborságukat. A zarándoklat kezdettôl fogva jelentôs esemény a hívôk életében, s a különbözô korokban különbözô kulturális formákat öltött. Emlékeztet a hívônek a Megváltó nyomában járt személyes útjára: aszketikus gyakorlatokra, az emberi gyöngeségek megbánására, s a szív megújulására való belsô készségre. A virrasztás, böjt és imádság által a zarándok elôbbre jut a keresztény tökéletesség útját, amennyiben azért fáradozik, hogy Isten kegyelmének segítségével ,,meglett emberré legyen és elérje a krisztusi teljességet'' (Ef 4,13). 8. A zarándoklat jeléhez kapcsolódik a szent kapu jele, melyet elsô alkalommal az 1423-ban tartott Jubileumi Évben a Lateráni bazilikában nyitottak meg. A bűnbôl a kegyelembe való átmenetre emlékeztet, melyre minden keresztény meghívást kapott. Jézus azért mondta: ,,Én vagyok az ajtó'' (Jn 10,7), hogy kifejezze: senki nem mehet az Atyához, csak Ôáltala. Ezzel Jézus bizonyítja, hogy egyedül Ô az Atyától küldött megváltó. Egyetlen bejárat van, mely az Istennel való közösségbe vezet: Jézus az üdvösség egyetlen és feltétlen útja. Egyedül Ôrá érvényes maradéktalanul a Zsoltáros szava: ,,Ez az Úr kapuja, az igazak mennek be rajta'' (118,20). Az ajtó emlékeztet a hívô ember felelôsségére, mert a küszöböt kinek- kinek magának kell átlépnie. Átmenni ezen az ajtón azt jelenti, hogy megvalljuk: Jézus Krisztus az Úr, és megerôsítjük belé vetett hitünket, hogy azt az életet éljük, melyet ô ajándékozott nekünk. Olyan személyes döntés ez, mely föltételezi a választás szabadságát, s az elszakadáshoz való bátorságot, annak tudatában, hogy az ember isteni életet nyer (vö. Mt 13,44--46). Ezzel a lelkülettel fog elsôként a Pápa 1999. december 24-érôl 25-re virradó éjszaka átlépni a szent kapun. Miközben átlépi a küszöböt, föl fogja mutatni az Egyháznak és a világnak a szent Evangéliumot, az élet és remény forrását az elôttünk álló harmadik évezred számára. A szent kapun át - - mely az évezred végének szimbóluma[13] -- Krisztus mélyebben bevezet minket az Egyházba, mely az Ô teste és menyasszonya. Így megértjük, milyen jelentôs Péter apostol utalása, amikor azt írja, hogy Krisztussal együtt mi is mint élô kövek épüljünk föl lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetszô lelki áldozatokat hozzunk Jézus Krisztus által (vö. 1Pt 2,5). 9. Egy további, a hívôknek jól ismert jel a búcsú, a jubileumi események lényeges eleme. A búcsúban nyilvánul meg az Atya irgalmának teljessége, aki -- leginkább a bűnbocsánatban kifejezôdô szeretetével -- mindenki elébe siet. Az Atyaisten megbocsátását a bűnbánat szentségében adja.[14] A hívô ugyanis, aki tudva és akarva súlyos bűnt követ el, kizárja magát az Istennel való kegyelmi életbôl és a szentségbôl, melyre meghívást kapott. Az Egyház a Krisztustól kapott teljhatalom alapján, tudniillik, hogy az Ô nevében megbocsássa a bűnöket (vö. Mt 16,19; Jn 20,23), Isten szeretetének élô jele, aki lehajol minden emberi gyöngeség fölé, hogy irgalmának karjaiban fölemelje. Igen, Egyháza szolgálata által árasztja Isten a világba irgalmasságát, azzal a drága ajándékkal, amit ôsi hagyomány szerint ,,búcsú''-nak nevezünk. A bűnbánat szentsége a bűnösnek ,,új lehetôséget nyújt a megtérésre és a megigazulás kegyelmének visszanyerésére'',[15] amit Krisztus áldozata tesz lehetôvé. Így újra visszatérhet Isten életébe, s részesévé válik az Egyház életének. Amikor a hívô megvallja bűneit, valóban bocsánatot nyer, s az Atyával és az ô Egyházával való közösség visszanyerésének jeleként újra járulhat szentáldozáshoz. Az Egyház azonban kezdettôl fogva mélységesen meg volt gyôzôdve arról, hogy az Istentôl teljesen ingyen ajándékozott megbocsátást követnie kell az élet tényleges megváltoztatásának, a rossztól való egyre nagyobb szabadulásnak és a belsô megújulásnak. A szentségi cselekménnyel együtt kell járnia az ember saját cselekményének, a bűntôl való tényleges tisztulásnak, amit vezeklésnek nevezünk. A megbocsátás nem azt jelenti, hogy e személyes folyamat fölöslegessé válik, hanem épp ellenkezôleg, értelmessé teszi, hogy az ember elfogadja és magára vállalja. Az Istennel létrejött kiengesztelôdés ugyanis nem zárja ki, hogy a bűn bizonyos következményei visszamaradjanak, melyektôl még tisztulni kell. Épp e téren válik jelentôssé a búcsú, ami ,,az isteni irgalom teljes ajándékát'' fejezi ki.[16] A búcsú elengedi a bűnbánó bűnös azon bűneiért járó ideigtartó büntetését, melyekre már bocsánatot nyert. 10. Mivel a bűn megsérti Isten szentségét és igazságosságát, és megveti a személyes barátságot, melyet Isten kínál föl az embernek, kettôs következményt von maga után. Egyrészt ha súlyos bűnrôl van szó, kizár az Istennel való közösségbôl és az örök életbôl. A bűnbánó bűnösnek Isten a maga irgalmából megbocsátja a súlyos bűnöket és elengedi az értük járó ,,örök büntetést''. Ezenkívül ,,minden bűn, még a legkisebb is, a teremtményekhez való rendetlen ragaszkodással jár, ami szükségessé teszi a tisztulást, akár itt a földön, akár a halál után, az úgynevezett purgatóriumban (tisztítótűz, tisztítóhely). E tisztulás szabadít meg attól, amit ,,ideigtartó büntetésnek'' nevezünk,[17] ami engesztelés és eltörli mindazt, ami az Istennel és a testvérekkel való teljes közösség útjában áll. Másrészt a kinyilatkoztatás tanítja, hogy a keresztény nincs magára hagyva megtérése útján. Krisztusban és Krisztus által élete titokzatos kötelékkel kapcsolódik a misztikus test természetfölötti egységében a többi keresztény életéhez. Így a hívôk között a lelki javak csodálatos cseréje valósul meg, minek következtében az egyik életszentsége javára válik a másiknak, mégpedig nagyobb mértékben, mint ahogy az egyik ember bűne árthat a másiknak. Vannak emberek, akik a szeretetnek, a szenvedésnek, a tisztaságnak és az igazságnak olyan nagyszerű példáját hagyták maguk után, ami vonzza és bátorítja a többieket. A ,,helyettesítés'' reális valóság, s az egész Krisztus-misztérium ezen alapszik. Az Ô túláradó szeretete ment meg mindnyájukat. De Krisztus szeretetéhez tartozik az is, hogy nem kárhoztat passzív befogadásra, hanem bevon üdvözítô művébe, fôként a szenvedésébe. Errôl szól a Kolosszei levél ismert sora: ,,Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedésébôl hiányzik az Ô testének, az Egyháznak javára'' (1,24). Csodálatosan kifejezi e mély valóságot a Jelenések könyvének az a helye is, ahol az Egyházról mint hófehérbe öltözött menyasszonyról van szó. És Szent János azt mondja: ,,A fehér ruha a szentek igaz tetteit jelenti''(19,8). A szentek életében szövik a fehér ruhát, ami az örökkévalóság öltözéke. Minden Krisztustól szármaik, mivel azonban mi az övéi vagyunk, mindenünk az Övé, s ezáltal üdvözítô erôt nyer. Ezt jelenti az ,,Egyház kincstára'', melyet a szentek jótettei töltenek meg. A búcsú elnyeréséért imádkozni azt jelenti, hogy belépünk e lelki közösségbe és egészen megnyílunk a többiek felé. Hiszen a lelki életet sem éli senki egyedül önmagának. S a lélek saját üdvösségének gondja csak akkor szabadul meg a félelemtôl és az önzéstôl, ha törôdni kezd mások üdvösségével is. Ez a szentek közösségének valósága -- a ,,helyettesítô tevékenység'' misztériuma -- és az imádságnak mint a Krisztussal és az Ô szentjeivel való egység útjának valósága. Krisztus magához emel minket, hogy vele együtt szôjük meg az új emberi nem makulátlan ruháját, Krisztus jegyesének hófehér köntösét. A búcsúról szóló tanítás elsôként azt világítja meg, hogy ,,mily szomorú és keserves elfordulni az Úrtól és Istentôl (vö. Jer 2,19). Amikor ugyanis a hívôk búcsút nyernek, megértik, hogy saját erejükbôl nem lettek volna képesek jóvátenni a bajt, amit bűnükkel magukra és a közösségre hoztak; ez üdvös alázatosságra készteti ôket.''[18] A szentek közössége, mely a hívôket Krisztussal és egymással összekapcsolja, arról is beszél, mennyire lehet segíteni másokat -- élôket és holtakat egyaránt --, hogy egyre bensôségesebb kapcsolatban legyenek a mennyei Atyával. E tanításra támaszkodva és az Egyház anyai szeretetét képviselve elrendelem, hogy minden hívô, ha megfelelôen fölkészült, az egész Jubileumi Év folyamán bôségesen részesülhet a búcsúk ajándékában, abban a formában, ahogy azt az e bullához mellékelt rendelkezés mondja (lásd a csatolt dekrétumot). 11. A mondott jelek a jubileumi ünneplés hagyományához tartoznak. Isten népe azonban éber lélekkel Isten irgalmának további jeleit is fölismerheti a Jubileumi Évben. Tertio millennio adveniente apostoli levelemben utaltam néhány ilyen jelre,[19] melyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a jubileum rendkívüli kegyelmeit intenzívebben tudjuk átélni. Röviden fölsorolom ôket. Ilyen elsôként az emlékezés megtisztításának jele: mindenkitôl az alázat bátor cselekedetét igényli, tudniillik azoknak a vétségeknek a megbocsátását, melyeket a Krisztus nevét viselôk követtek és követnek el. A Szent Év lényege szerint a megtérésre hívás ideje. A megtérés volt Jézus igehirdetésének elsô szava is, és sokatmondóan a hit készségéhez kapcsolódik: ,,Térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak!'' (Mk 1,15). A parancsoló mód, amit Krisztus itt alkalmaz, annak tudatosításából fakad, hogy ,,betelt az idô'' (uo.). Isten idejének beteljesedése a megtérésre szólító fölhívásba fordul át. A megtérés azonban a kegyelem gyümölcse. A Szentlélek késztet mindenkit arra, hogy ,,magába szálljon'' és rájöjjön, hogy vissza kell térnie az atyai házba (vö. Lk 15,17--20). A lelkiismeretvizsgálat tehát a személyes lét egyik legjelentôsebb tevékenysége. Általa szembesül ugyanis minden ember a tulajdon életének valóságával, s fölfedezi, hogy cselekedetei mennyire eltávolódtak az eszménytôl, amit maga elé tűzött. Az Egyház története az életszentség története. Az Újszövetség nyomatékosan megerôsíti a megkeresztelt emberek következô sajátosságait: olyan mértékben ,,szentek,'' amilyen mértékben elkülönülnek a gonosz hatalma alatt álló világtól, s átadják magukat az egy és igaz Isten imádásának. Ez az életszentség nyilvánul meg az Egyház által szentté és boldoggá avatottak sokféle élettörténetében éppúgy, mint annak a férfiakból és nôkbôl álló, hatalmas seregnek az életében, melyet lehetetlen megszámlálni (vö. Jel 7,9). Az ô életük az evangélium igazsága mellett tanúskodik, és a világ számára látható jelét adja a tökéletesség lehetôségének. Azt azonban be kell látnunk, hogy a történelem sok olyan eseményt is följegyzett, melyek a kereszténység ellentanúságai. A kötelék miatt, mely a titokzatos testben összekapcsol minket, mi magunk is hordozzuk az elôttünk éltek bűneinek és tévedéseinek terhét, akkor is, ha tetteikért nincs személyes felelôsségünk és nem tudunk a szíveket egyedül ismerô Isten ítélôszéke elôtt helyettük felelni. De mi magunk is, akik az Egyház fiai és leányai vagyunk, vétettünk, és akadályoztuk, hogy Krisztus menyasszonya teljes szépségében ragyogjon. A mi bűneink akadályozták a Szentlélek működését sok ember szívében. Hitünk gyöngesége sokakat közömbösségbe taszított és távol tartott a Krisztussal való igaz találkozástól. Mint Péter utóda sürgetem, hogy az Egyház az életszentségnek Urától kapott ajándékától megerôsítve boruljon térdre Isten elôtt az irgalmasság ezen évében, és kérjen bocsánatot gyermekei korábbi és jelenlegi bűneiért. Mindnyájan vétkeztek és Isten elôtt senki sem mondhatja magát igaznak (vö. 1Kir 8,46). Ôszintén ismételjük meg: ,,Vétkeztünk'' (Jer 3,25), de bizonyosnak kell lennünk abban, hogy ,,ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem'' (Róm 5,20). Az ölelés, amit az Atya annak tartogat, aki bűnbánattal visszatér hozzá, lesz a jutalom a saját és mások bűneinek alázatos belátásáért; e belátás annak a mély köteléknek a tudatára támaszkodik, mely Krisztus titokzatos testének minden tagját egybeköti. Fölszólítom a keresztényeket, hogy vallják meg Isten és az emberek színe elôtt ellenük elkövetett vétkeiket. Úgy kell ezt megtenniük, hogy semmi viszonzást nem várnak, s erôt egyedül Isten szeretetébôl merítsenek, ,,mely kiáradt a szívünkbe'' (Róm 5,5). Bizonyára lesznek olyanok, akik elôítéletmentesen képesek lesznek elismerni, hogy a múltban és a jelenben gyakran történtek és történnek kirekesztések, igazságtalanságok és üldözések az Egyház fiaival és leányaival szemben. E Jubileumi Évben senki ki ne zárja magát az atyai ölelésbôl. Senki ne viselkedjen úgy, mint az idôsebb testvér az evangéliumi példázatban, aki nem akart bemenni a házba, hogy részt vegyen az ünneplésben (vö. Lk 15,25--30). A megbocsátás fölötti örömnek erôsebbnek és nagyobbnak kell lennie minden bosszankodásnál. Ha ez megtörténik, a menyasszony abban a szépségben és életszentségben ragyog föl a világ szeme elôtt, amit az Úr kegyelmébôl nyer. 2000 éve az Egyház az a jászol, melybe Mária fekteti Jézust, és minden nép imádására és szemlélôdésére bízza. A menyasszony alázatossága még inkább ragyogtassa föl az általa ôrzött és ünnepelt Eucharisztia fönségét és erejét. A konszekrált kenyér és bor színe alatt nyilatkoztatja ki a föltámadott és megdicsôült Jézus Krisztus mint a pogányok világossága (vö. Lk 2,32) megtestesülésének folyamatosságát. Elevenen és valóságosan közöttünk marad, hogy a hívôket testével és vérével táplálja. Tekintetünket határozottan a jövô felé kell fordítanunk. Az irgalmas Atya nem számítja be a bűnöket, melyeket valóban megbántunk (vö. Iz 38,17). Valami új valósul meg, és a megbocsátó szeretet elôvételezi az új eget és új földet. A következô évezred keresztény tanúságtétele érdekében erôsödjék a hit, növekedjék a remény és legyen egyre tevékenyebb a szeretet. 12. Isten irgalmasságának ma egész különlegesen szükséges jele a szeretet, mely megnyitja a szemünket mások nyomorúságára, akik szegénységben a társadalom peremén élnek. Ez az állapot ma széles rétegeket érint, és a halál árnyékával borít be egész népeket. Az emberiség a rabszolgaságnak új és a múltból ismert formáknál kifinomultabb változataival találja magát szemben. Nagyon sok ember számára a szabadság tartalom nélküli, üres szó marad. Nem kevés nép, fôként a legszegényebb nemzetek, olyan adósságteher alatt görnyednek, melyeknek visszafizetése gyakorlatilag lehetetlen. Teljesen világos, hogy a bármely nyelvű, fajú, nemzetiségű s vallású népek sikeres együttműködése nélkül lehetetlen igazi haladást megvalósítani. Meg kell szüntetni az elnyomás minden formáját, melyek az egyesek uralmát jelentik mások fölött: ilyen esetekben az igazságtalanság bűnérôl van szó. Aki csak arra törekszik, hogy itt a földön gyűjtsön kincseket (vö. Mt 6,19), nem Istenben gazdagodik (vö. Lk 12,21). Ezenkívül meg kell teremtenünk a nemzetközi szolidaritás és együttműködés új kultúráját, melyben mindenki -- fôleg a gazdag országok és a magánvállalkozók -- felelôsséget vállal egy olyan gazdasági modellért, mely minden embernek javára szolgál. Tovább nem odázható az óra, amikor a szegény Lázár is helyet foglalhat a dúsgazdag ember mellett, ugyanannak a lakomának részeseként, s nincs többé arra kényszerítve, hogy a gazdag asztaláról lehullott morzsákkal táplálkozzék (vö. Lk 16,19--31). A kiáltó szegénység erôszak, bosszú és botrány forrása. Segítséget csak az igazságosság, s ezáltal a béke melletti tevékeny elkötelezettség hozhat. A Jubileumi Év továbbá fölhívás a szív megtérésére az életmód megváltoztatása által. Arra emlékeztet mindenkit, hogy sem a föld javait nem sajátíthatja ki istenként, sem az ember fölötti hatalmat nem követelheti abszolút módon, mert a föld Istené, és egyedül hozzá tartozik: ,,A föld az enyém, ti csak jövevények és vendégek vagytok nálam'' (Lev 25,23). Bárcsak megérintené a kegyelem ezen éve azok szívét, akik kezükben tartják a népek sorsát! 13. Maradandó, de mindmáig nagyon beszédes jel a keresztény szeretet igazsága mellett a vértanúk emlékezete. Tanúságtételüket nem szabad elfelejteni. Ôk azok, akik az evangéliumot hirdették, amikor szeretetbôl odaadták életüket. A vértanúk, fôként napjainkban, annak a nagyobb szeretetnek jelei, mely minden más értéket magában foglal. A vértanúk halála Krisztus kereszten elhangzott szavait visszhangozza: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek'' (Lk 23,34). A hívô ember, aki keresztény hivatását -- mely a kinyilatkoztatás alapján magába zárja a vértanúság lehetôségét is -- komolyan vette, nem zárhatja ki ezt a lehetôséget élete horizontjáról. A Krisztus születése óta eltelt 2000 évre állandóan jellemzô a vértanúk tanúságtétele. Immár végéhez közeledô évszázadunk elsôsorban a nemzeti szocializmus, a kommunizmus, a faj- vagy népirtás következményeként megszámlálhatatlan vértanút adott. Mindenféle társadalmi rétegbôl származó emberek szenvedtek a hitükért, amikor életükkel fizettek Krisztushoz és az Egyházhoz ragaszkodásukért, vagy bátran vállaltak hosszú évekig tartó fogságot és kirekesztettséget, de nem hajoltak meg olyan ideológia elôtt, mely a kormányzásban kegyetlen diktatúrává vált. Pszichológiai szempontból a vértanúság a leghatásosabb bizonyíték a hit igazsága mellett, mely a legkegyetlenebb halálnak is emberi arcot tudott adni, és szépségét a legszörnyűbb üldözések közepette is meg tudta mutatni. A jövendô Jubileumi Év kegyelmeitôl eltelve lelkesebben tudjuk majd énekelni az Atyának a hála himnuszát: ,,Jeles mártírseregek magasztalnak tégedet.'' Igen, azok seregérôl van szó, akik ,,megmosták ruhájukat, és kifehérítették a Bárány vérében'' (Jel 7,14). Ezért kötôdik az Egyház szerte a földön a vértanúk tanúságához, s kell ôriznie gondosan emlékezetüket. Isten népe e minden életkorból, nyelvbôl és nemzetbôl származó, hiteles gyôzôk példájától hitében megerôsödve, bizalommal lépje át a harmadik évezred küszöbét. A hívôk szívében a vértanúság fölötti csodálathoz kapcsolódjék a vágy, hogy ha a körülmények úgy kívánnák, Isten kegyelmével követhessék példájukat. 14. A jubileum öröme nem volna teljes, ha tekintetünk nem fordulna arra, aki az Atya iránti teljes engedelmességgel világra szülte nekünk Isten Fiát. Mária számára Betlehemben jött el a ,,szülés ideje'' (Lk 2,6); Szentlélekkel eltelve hozta világra az új teremtés Elsôszülöttét. A hivatásnak megfelelôen, hogy Isten Anyja legyen, szűzi foganásától kezdve teljességgel megélte anyaságát, és a Golgotán, a kereszt alatt koronázta meg. Ott, Krisztus csodálatos ajándékaként, az Egyháznak is Anyja lett, aki mindenkinek megmutatja a Fiúhoz vezetô utat. Mária, a Szűz olyan nô volt, aki tudott csöndben lenni, odahallgatni, és oda tudta adni magát az Atya kezébe. Azért mondja ôt ,,boldognak'' minden nemzedék, mert a Szentlélek által benne véghezvitt csodát föl tudta ismerni. A népek soha nem hagynak föl azzal, hogy az irgalmasság Anyját segítségül hívják, és mindig az ô oltalma alá futnak. Ô -- aki Fiával, Jézussal és férjével, Józseffel zarándokolt Isten szent templomába -- ôrizze mindazok útját, akik ebben a Jubileumi Évben zarándokok lesznek. A következô hónapokban nagyon az ô közbenjárásába ajánlom a keresztény népet, hogy nyerje el az irgalmasság és a kegyelem teljességét, miközben a 2000. év is betelik azóta, hogy Megváltónk megszületett. Az Atyaistené legyen az Egyház dicsôítése a Szentlélekben a megváltás ajándékáért a mi Urunk Jézus Krisztusban most és mindörökké. Kelt Rómában, Szent Péternél, november 29-én, az Úr 1998. esztendejében, Ádvent elsô vasárnapján, pápaságom 21. évében. II. János Pál pápa Jegyzetek 1. Vö. GS 22. 2. Vö. 1. p.: AAS 71(1979), 258. 3. Vö. II. János Pál pápa: Redemptionis anno apostoli levél (1984. IV. 20): AAS 76 (1984), 627. 4. GS 40. 5. Vö. II. János Pál pápa: Tertio millennio adveniente apostoli levél (1994. XI. 10.) 36. p. 6. Vö. GS 41. 7. (39--54. p.) 8. Vö. DV 2, 4. 9. Tanító költemény XXXI: PG 37,510. 10. Vö. Adversus haereses III,17: PG 7,930. 11. LG 1. 12. Antiquorum habet bulla (1300. febr. 22.): Bullarium Romanum III/2, 94. 13. Vö. II. János Pál pápa: Tertio millennio adveniente apostoli levél (1994. XI. 10.) 33. p. 14. vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et paenitentia szinodus utáni levél (1984. dec. 2.), 28--34: AAS 77 (1985) 25--273. 15. KEK 1446. 16. II. János Pál pápa: Aperite portas Redemptori bulla (1983. jan. 6.), 8. p.: AAS 75 (1983) 98. 17. KEK 1472. 18. VI. Pál pápa: Indulgentiarum doctrina ap. konstitúció, (1967. jan. 1.) 9. p.: AAS 59 (1967), 18. 19. Vö. 33, 37, 51. p. ======================================================================== Kiskatekizmus a szentévi teljes búcsú elnyerésérôl 1. Mi a búcsú? A búcsú Isten színe elôtt a már megbocsátott bűnökért járó ideigtartó büntetések elengedése részben vagy teljesen, amit megfelelôen felkészült katolikus hivô, ha teljesítette a kiszabott feltételeket, elnyerhet az Egyház segítségével, mely mint a megváltás szolgálója a Megváltó Krisztus, a Boldogságos Szűz Mária és az összes szentek elégtételt nyújtó érdemeinek kincstárát hivatalosan kezeli, és abból részesítheti tagjait. 2. Mit jelent a büntetések elengedése? Isten országában rend van és igazságosság: minden jótett jutalmat és minden rossz tett, azaz bűn, büntetést kap, vagy e földi életben, vagy a másvilágon. Miként a jutalom arányos a jótett érdemével, úgy a büntetés is arányos a bűn rosszaságával. A bocsánatos bűnökért ideig tartó, a halálos bűnökért örökké tartó büntetés, azaz kárhozat jár. Ha az ember bocsánatot nyer a bűneire, visszakapja az elvesztett kegyelmi életet, s újra kedvessé válik Isten szemében. Ez Isten irgalmának ajándéka. Isten azonban igazságos is, és igazságossága megköveteli, hogy az elkövetett bünök büntetést kapjanak. Ezért marad vissza mind a halálos, mind a bocsánatos bűnök megbocsátása után bizonyos mennyiségű, azaz bizonyos ideig tartó büntetés, melyet az ember vagy leró, vagy elengedését külön ajándékként megkapja. Ez az ajándék a BÚCSÚ. 3. Miért éppen búcsúnak nevezzük ezt az ajándékot? Ennek az ajándéknak a latin neve indulgentia, ami azt jelenti, hogy elengedés. Ez az elnevezés Isten és a Pápa oldaláról nézi az ajándékot, és az elengedés gesztusát emeli ki. A magyar név az ajándékot nyerô lélek oldaláról nézi a kérdést, és innen úgy látszik, hogy az ember búcsút vehet a különben reá váró büntetésektôl, azaz megszabadul tôlük. E búcsúvétel alapján adták eleink a búcsú nevet az elengedés ajándékának. 4. Mit jelent, hogy részben vagy teljesen engedi el Isten nevében az Egyház az ideig tartó büntetéseket? Azt jelenti, hogy a búcsút engedélyezô Pápa Isten nevében teljesen eltörli az ideigtartó büntetéseket, ez a teljes búcsú. Ekkor a lélek megszabadul minden tartozásától. Ha az elengedés csak részleges, akkor a lélek adósságainak csak egy részétôl szabadul meg, ez a részleges búcsú. 5. Miért csak az ideig tartó büntetéseket engedi el így Isten? Azért, mert megtért gyermekeit részesíti Krisztus és a szentek érdemeiben. Az örök kárhozatot csak a megtéréssel lehet elkerülni, ezt pedig az ember helyett senki meg nem teheti. Örök büntetését tehát senki más nem tudja helyette kikerülni. 6. Miért fontos annak hangsúlyozása, hogy a már megbocsátott bűnökért járó ideig tartó büntetések elengedése a búcsú? Mert a búcsú kegyelmi ajándék, mely feltételezi, hogy a bűnbánat és a bünbocsánat révén az ember a kegyelem állapotában van, és méltó ennek az ajándéknak a fogadására. Ellentmondást jelentene a kegyelem rendjében, ha az ember bűnös létére külön kegyelmi ajándékot kérhetne és kapna. 7. Mit jelent az, hogy a búcsú Isten színe elôtti elengedése az ideig tartó büntetéseknek? Azt jelenti, hogy a búcsú nem a földi jogrendbe tartozik, hanem kegyelmi ajándék, amely Isten elôtt hatályos, és az örök életre szól. 8. Ki engedélyezhet búcsút az Egyházban? -- Búcsút csak azok engedélyezhetnek, akik az Egyházban az oldás és a kötés hatalmának birtokában vannak, s amit feloldanak a földön, ,,fel lesz oldva a mennyekben is''. -- Olyan búcsút, amely az összes katolikus hivô számára elnyerhetô, csak a Pápa engedélyezhet, akár részleges, akár teljes búcsúról van szó. -- Egyházmegyéjükben bizonyos alkalmakkor a megyéspüspökök is engedélyezhetnek a hívôknek részleges, olykor teljes búcsút is. 9. Ki nyerhet búcsút? Búcsút bármelyik katolikus hívô nyerhet, aki lélekben felkészült a búcsú fogadására, és teljesítette a feltételeket, amelyekhez az Egyház a búcsút kötötte. 10. Csak katolikus hívô nyerhet búcsút? Igen, mivel a búcsú a Péternek, azaz a Pápának adott oldó és kötô hatalom ajándéka. Ezért aki nincs a hit, a szentségek és az egyházkormányzat közösségében a Pápával -- azaz nem katolikus --, az nem kaphatja meg a Pápa közvetítésével a búcsú ajándékát sem. 11. Tehát a nem katolikusok nem nyerhetik el ideig tartó büntetéseik elengedését? A búcsú módján nem. De jótetteikkel ôk is szerezhetnek érdemeket, amelyeket Isten beszámít nekik a büntetések törlesztéseként. 12. Mit jelent a búcsúra való lelki felkészültség? A lélek kegyelmi állapotát és bizonyos cselekedeteit, melyeket az Egyház külön meghatároz a búcsúk engedélyezésekor. 13. Milyen felkészültséget kíván a részleges búcsú? A részleges búcsú elnyeréséhez a katolikus hívônek: a) kegyelem állapotában kell lennie -- azaz nem lehet halálos bűnben. b) Akarnia kell a részleses búcsú elnyerését, legalább ezzel az általános szándékkal: ,,mindig el akarom nyerni a lehetséges részleges búcsúkat''. 14. Milyen felkészültséget kíván a teljes búcsú? A teljes búcsú elnyeréséhez szükséges: a) Szentségi gyónás -- annak kifejezéséül, hogy az Egyház bűnbocsátó hatalma által akar megbékélni a lélek Istennel. b) Szentáldozás, lehetôleg a teljes búcsú elnyerésének napján -- a Krisztussal való szentségi közösség megvalósításáért. c) A teljes búcsú elnyerésének legalább általános szándéka. d) Mentesség minden bűnhöz, még a bocsánatos bűnökhöz való ragaszkodástól is. c) Imádság a Szentatya szándékára. 15. Minden teljes búcsúhoz külön gyónás kell? Nem, mert a szentgyónás csak azért szükséges, hogy a kegyelmi állapotot a lélek szentségi szinten nyerje vissza. Teljes búcsú egy szentgyónás után mindaddig nyerhetô, amíg a lélek a kegyelem állapotában marad. 16. Minden teljes búcsúhoz külön szentáldozás kell? Igen. Mivel teljes búcsút napjában csak egyszer lehet nyerni, azon a napon, amelyen teljes búcsút akar nyerni a lélek, áldoznia kell. 17. Ha valaki búcsút nyer, továbbadhatja-e másnak? Igen, de búcsú csak a tisztítótűzben szenvedô lelkeknek adható tovább. A szenteknek nem ajándékozható, mert nekik már nincs rá szükségük. A földön élô embereknek pedig búcsú nem adható át. 18. Miért nem nyerhetô földön élô felebarátaink részére búcsú? Azért, mert a búcsú a Megváltó Krisztussal és az Egyházzal való közösség gyümölcse. E kapcsolat pedig teljesen személyes, más helyett meg nem valósítható, senkitôl át nem vállalható. 19. S ha éppen azért akarom másnak nyerni a búcsút, mert nem ismeri, vagy nem akarja elnyerni? Ha nem ismeri a búcsúról szóló tanítást, föl kell világosítani és meg kell tanítani a búcsúnyerés módjára. Ha pedig nem akar búcsút nyerni, akkor a hit és a belátás kegyelmét kell kérni számára. 20. És a tisztítótűzben szenvedô lelkekért miért lehet felajánlani a búcsút? Azért, mert ôk már nem tudnak segíteni magukon, de a kegyelem állapotában vannak, és a búcsú által megnyilvánul irántuk is az Egyház anyai szeretete. 21. Hányszor lehet napjában búcsút nyerni? a) Részleges búcsút sokszor lehet nyerni, ahányszor csak sikerül olyan jót tenni, ami részleges búcsúval jár. b) Teljes búcsút azonban, rendes körülmények között, napjában csak egyszer nyerhetünk. 22. Mit jelent az, hogy rendes körülmények között? Azt jelenti, hogy abban az esetben, ha az ember a következô napot is megkapja Istentôl ajándékba. Akinek ugyanis földi élete befejezôdik, az halála pillantában akkor is elnyerheti a haldoklóknak szóló teljes búcsút, ha aznap már nyert teljes búcsút. 23.Rendes körülmények között mikor és mivel lehet teljes búcsút nyerni? Feltételezve a 14. kérdésben mondottakat, teljes búcsú nyerhetünk: a) A szentévben. b) Legalább félórás jámbor szentírásolvasással. c) Legalább félórás szentségimádással. d) A keresztút elvégzésével. e) Templomi vagy családi közösségben legalább öt tized Rózsafüzér elimádkozásával. f) Nagypénteken a Kereszt imádásakor. g) Halottak napján és nyolcadában. h) A Pápa Urbi et orbi áldásának vételekor. 24. Honnan való a Szentév gondolata? Az Ószövetségbôl, a Jóbel-év törvényébôl (lásd MTörv 25. fej.). A Törvény szerint minden ötvenedik esztendô a nagy megújulás éve lett volna, melynek értelmében az eladott föld és ház visszaszállt eredeti tulajdonosára; a rabszolgákat fel kellett szabadítani; a hitelezésbôl származó adósságokat el kellett engedni. Ezt a törvényt azonban, úgy tűnik, Izraelben soha nem tartották meg. Az Úr Krisztus meghozta a teljes megújulást, nem szociális síkon, Izraelnek, hanem a lelkek világában minden embernek: visszaadja a lélek szabadságát és elveszített kincseit. Ezért olyan fontos, hogy amikor az Úr Jézus a názáreti zsinagógában nyilvánosság elé lépett, Izaiásnak éppen azt a részét olvasta, amelyben ,,az Úr kedves esztendejének'', a jubileumi évnek meghirdetésérôl szól a jövendölés (Lk 4, 16-20). 25. Mióta ül az Egyház szentévet? 1300 óta. Ugyanis VIII. Bonifác pápa hirdette meg az elsô szentévet 1300-ra, hogy sok háborúskodás és az Egyházzal való ellenségeskedés után módot adjon a hívôknek a megbékélésre Istennel, az Egyházzal és egymás között. 26. Hogyan hirdette meg VIII. Bonifác a szentévet? VIII. Bonifác kihirdette: ,,A Pápa teljes búcsút engedélyez mindazoknak, akik elzarándokolnak Rómába, végiglátogatják a nagy római bazilikákat, gyónnak, áldoznak és imádkoznak a Pápa szándékára. A római gyóntatók a szentév idejére rendkívüli meghatalmazásokat kaptak, melyek alapján olyan bűnösöket is feloldozhattak, akiknek egyébként a püspökükhöz vagy közvetlenül a Pápához kellett volna fordulniuk feloldozásért.'' 27. Az Egyházban is 50 évenként van szentév, mint a Ószövetségben volt? Nem. VIII. Bonifác pápa úgy gondolta, hogy százévenként hirdessenek majd az utódai szentévet. Ez azonban sokakat kizárt volna a szentévi búcsú lehetôségébôl, ezért VI. Kelemen pápa már 1350-ben úgy rendelkezett, hogy szentévet hirdet, és utána ötvenévenként tegyék ugyanezt a pápák. De még ez is túlságosan ritkának tűnt, ezért V. Miklós pápa 1450-ben 25 évenként ismétlendônek rendelte a szentévet. 28. Mi a szentévi búcsú? Idôhöz kötött teljes búcsú, melyet a pápa az egész Egyháznak engedélyez, általában egy esztendôre, azért, hogy a hívek rádöbbenjenek katolikus voltuk kegyelmére. 29.Ki határozza meg a szentévi teljes búcsú elnyerésének szabályait? Az Apostoli Poenitenciária, a Szentatyától kapott teljhatalom erejében. 30. Ki nyerheti el a szentévi teljes búcsút? Mindazok a katolikus hívôk, akik megfelelô fölkészültséggel rendelkeznek. 31. Csak magunk számára nyerhetô el a szentévi teljes búcsú? Nem, a jubileumi búcsú a tisztítótűzben szenvedô lelkek javára is fordítható: ez nagyszerű lehetôséget biztosít a természetfölötti szeretet gyakorlására azon kötelék alapján, mely a Krisztus titokzatos testében a még földön zarándokló hívôket egyesíti azokkal, akik már bevégezték földi életüket. 32. Hány teljes búcsú nyerhetô naponta a szentév folyamán? Jubileumi Év folyamán is érvényben marad a szabály, hogy teljes búcsút napjában csak egyszer lehet nyerni. 33. Hogyan kapcsolódik a szentévi teljes búcsú a gyónáshoz és a szentáldozáshoz? Úgy, hogy a jubileum csúcspontja az Atyaistennel való találkozás a megváltó Jézus Krisztus által, aki Egyházában, fôleg a szentségekben van jelen. Ezért a Jubileumi Év egész útjának -- amit a zarándoklat készít elô -- kiinduló- és végpontja a szentgyónás és az Eucharisztia, Krisztus húsvéti misztériumának ünneplése, aki a mi békénk és kiengesztelésünk. Ez az az átalakító találkozás, mely az önmaga és mások számára elnyert búcsú ajándékára lehetôséget ad. 34. Minden szentévi teljes búcsú elnyerése elôtt gyónni kell? Nem. A szentségi gyónás elvégzése után, melynek személyesnek és teljesnek kell lennie, a hívô a búcsú feltételének teljesítésével elnyerheti a teljes búcsú ajándékát megfelelô idôszakban naponta is anélkül, hogy naponta gyónnia kellene. Jobb azonban, ha a hívôk gyakran gyónnak annak érdekében, hogy a szív megtérése és tisztasága növekedjék. 35. Kell-e áldozni a szentévi teljes búcsú elnyerése elôtt? Igen. A szentáldozásnak, mely minden búcsúhoz szükséges, ugyanazon a napon kell történnie, melyen az elôírt cselekményt elvégzik. 36. Miért kell imádkozni a Szentatya szándékára a szentévi teljes búcsú elnyeréséért? Mert az Egyházzal és a Pápával való közösséget tanúsítjuk vele. 37. Miért kell jócselekedet is a szentévi teljes búcsú elnyeréséhez? Mert a felebaráti szeretet és a vezeklés cselekedeteivel fejezhetjük ki a szív igaz megtérését, melyre a Krisztussal való közösség a szentségekben elvezet. Ugyanis Krisztus a mi megbocsátásunk és engesztelésünk a bűneinkért (vö. 1Jn 2,2). Amikor Ô a Szentlelket, aki ,,az összes bűnök bocsánata'', kiárasztja a hívôk szívébe, mindenkit elvezet a gyermeki és bizalomteli találkozásra az irgalmasság Atyjával. E találkozásból fakad a törekvés a megtérésre és a megújulásra, az egyházi közösségre és a testvéri szeretetre. 38. Mit tehet az, aki képtelen elvégezni a a szentévi teljes búcsú feltételeit? Forduljon gyóntató atyához, mert a Jubileumi Évben is érvényben marad a szabály, mely szerint a gyóntató, azok számára, akik akadályoztatva vannak, mind az elôírt cselekményt, mind a megszabott föltételeket megváltoztathatja. 39. Kikre vonatkozik ez az engedély? A klauzúrás szerzetesekre és szerzetesnôkre, akik nem hagyhatják el kolostoruk és nem mehetnek el a kijelölt zarándoktemplomba. Ôk meghatározott templom helyett kápolnájukban nyerhetik el a szentévi búcsút. 40. És az ágyhoz vagy lakáshoz kötött betegek? A betegek és mindazok, akik lakásukat nem tudják elhagyni, a szentévi búcsút elnyerhetik úgy, hogy lélekben csatlakoznak azokhoz, akik a megszabott cselekedetet rendes módon teljesítik, és imádságaikat, szenvedésüket, nélkülözéseiket fölajánlják Istennek. 41. Mit kell tennie a szentévi teljes búcsú elnyeréséért azoknak, akik Rómába zarándokolnak? A római zarándokoknak két lehetôségük van: 1) elzarándokolnak az egyik pátriárkális bazilikába, és ott áhítattal részt vesznek szentmisén vagy más liturgikus szertartáson, például laudesen vagy vesperáson, vagy egyéb jámborsági gyakorlaton (pl. keresztút, rózsafüzér, Akatisztosz- himnusz); 2) csoportosan vagy egyenként meglátogatják a négy pátriárkális bazilika egyikét, és ott megfelelô ideig szentségimádást végeznek és áhítattal imádkoznak, majd elimádkozzák a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet. 42. Melyek a patriarkális bazilikák? 1. a Vatikáni Szent Péter-bazilika 2. a Lateráni Szentséges Megváltó-bazilika, 3. a Santa Maria Maggiore-bazilika 4. a Falakon kívüli Szent Pál-bazilika 43. Miért beszélnek a zarándokok hét római zarándok-bazilikáról? Mert a nagy jubileum alkalmával a négy pátriárkális bazilikához kapcsolja a Szentatya azonos föltételek mellett a Santa Croce-, a San Lorenzo al Verano-bazilikákat és a Madonna del Divino Amore-szentélyt. 44. A katakombákat nem kell felkeresniük? Nem, de a keresztény katakombákban a szentévi teljes búcsú éppúgy elnyerhetô, mint a bazilikákban. 45. A szentföldi zarándokok is elnyerhetik a szentévi búcsút? Igen, ha a római zarádokokhoz hasonló feltételek mellett meglátogatják az Angyali üdvözlet bazilikáját Názáretben, a Születés-bazilikáját Betlehemben, vagy a Szent Sír-bazilikát Jeruzsálemben. 46. És ha valaki nem zarándokolhat sem Rómába, sem a Szentföldre? -- A szentévi teljes búcsú bárhol a földkerekségen elnyerhetô a székesegyházakban, a megyéspüpök által kijelölt templomokban, úgy hogy hívôk elzarándokolnak e templomok egyikébe, ott áhítattal részt vesznek szentmisén vagy más liturgikus szertartáson, például laudesen vagy vesperáson, vagy egyéb jámborsági gyakorlaton (pl. keresztút, rózsafüzér); -- vagy, ha akár csoportosan akár egyénileg meglátogatják a székesegyházat vagy a megyéspüspök által meghatározott szentélyt, és ott megfelelô idôt töltenek áhítatos imádságban, majd elimádkozzák a Miatyánkot, az Üdvözlégyet és a Hiszekegyet. 47. Csak templomban nyerhetô el a szentévi búcsú? Nem, mert ha a hívôk bajban vagy nehéz körülmények között lévôket -- betegeket, foglyokat, magányos öregeket, mozgáskorlátozottakat stb. -- meglátogatnak, és lélekben Krisztushoz zarándokolnak, aki ezekben az emberekben jelen van (vö. Mt 25,34--36), és az egyéb lelki és szentségi föltételeknek, beleértve az elôírt imádságokat is, eleget tesznek, bárhol elnyerhetik a szentévi teljes búcsút. A szentév folyamán bizonyára sokan tesznek majd ilyen látogatásokat; minden ilyen látogatással teljes búcsút nyerhetnek, de naponta természetesen csak egyszer. 48. Más jócselekedettel is elnyerhetô a szentévi búcsú? Igen. A jubileumi teljes búcsú olyan önkéntes vállalásokkal is elnyerhetô, melyek a jubileum lényegét jelentô bűnbánatot foghatóan és nagylelkűen kifejezik: pl. ha valaki legalább egy napig tartózkodik fölösleges dolgok fogyasztásától (nem dohányozik, nem fogyaszt alkoholos italt, az általános egyházi szabályok és a Püspöki Konferenciák helyi rendelkezései szerint böjtöl vagy megtartóztatja magát), és a megtakarítással arányos pénzösszeget a szegények javára fordítja; ha komoly mértékben támogat vallási vagy szociális kezdeményezést (fôként árva gyermekek, nehéz helyzetben lévô fiatalok, rászoruló öregek, bevándorlók életkörülményeinek javítására); ha szabad idejébôl megfelelô részt olyan tevékenységre fordít, ami a közösség javára szolgál, vagy hasonló formákban személyes áldozatokat vállal. ======================================================================== A Jubileum szimbólumának magyarázata A 2000. Év Jubileumának szimbóluma a kereszténység üzenetének egyetemességét jelképezi. A kék köralakú részben áll a kereszt, amely az emberiséget élteti öt világrészen -- ezeket öt galamb jelképezi. A kék mezô Isten Fia megtestesülésének misztériumát szimbolizálja: Emberré lett a Szentlélek által Szűz Mária méhében. A kereszt közepébôl kisugárzó fény Krisztust jelzi, a világ Világosságát, minden idôk -- a múlt, jelen, jövô -- egyetlen Megváltóját. Az egybekapcsolódó galambok azt az egységet és testvériességet fejezik ki, amelyet Isten gyermekeinek meg kell élniük. A színek élénksége és harmóniája azt az örömöt és békességet jelentik, amelyet a Jubileum ünneplésétôl remélünk. ======================================================================== ,,Incarnationis mysterium'' « Incarnationis mysterium » LITTERAE APOSTOLICAE QUIBUS ANNI BISMILLESIMI MAGNUM INDICITUR IUBILAEUM IOANNES PAULUS EPISCOPUS SERVUS SERVORUM DEI UNIVERSIS CHRISTIFIDELIBUS TERTIO MILLENNIO OBVIAM PROCEDENTIBUS SALUTEM ET APOSTOLICAM BENEDICTIONEM 1. Incarnationis mysterium Filii Dei contuens intenta iamiamque tertii millennii transitura limen est Ecclesia. Numquam sic ut hoc tempore oportere Nos sentimus laudis gratiarumque actionis carmen Apostoli efficere nostrum: « Benedictus Deus et Pater Domini nostri Iesu Christi, qui benedixit nos in omni benedictione spiritali in caelestibus in Christo, sicut elegit nos in ipso ante mundi constitutionem, ut essemus sancti et immaculati in conspectu eius in caritate, qui predestinavit nos in adoptionem filiorum per Iesum Christum in ipsum, secundum beneplacitum voluntatis suae [...] notum faciens nobis mysterium voluntatis suae, secundum beneplacitum eius, quod proposuit in eo, in dispensationem plenitudinis temporum: recapitulare omnia in Christo, quae in caelis et quae in terra, in ipso » (Eph 1, 35.9-10). Quibus nempe ex vocibus manifesto sequitur in Christo Iesu salutis historiam evadere in summum suamque attingere ultimam significationem. Omnes enim in ipso « gratiam pro gratia » (Io 1, 16) accepimus meruimusque ut cum Patre conciliaremur (cfr Rom 5, 10; 2 Cor 5, 18). Iesu Betlehemiticum ortum praeterito cum tempore haud licet consociari. Etenim universi hominum annales coram ipso consistunt: eius quidem praesentia tam hodierna quam futura orbis illuminatur aetas. Is namque « vivens » est (Ap 1, 18) atque ille « qui est et qui erat et qui venturus est » (Ap 1, 4). Ante ipsum omne genu flectatur caelestium et terrestrium et infernorum, et omnis lingua confiteatur quia ille est Dominus (cfr Philp 2, 10-11). Suae praeterea vitae arcanum detegit quisque homo Christo occurrens.[1] Vera Iesus illa novitas est quae omnem hominum excedit exspectationem talisque semper succedentibus sibi historiae aetatibus persistet. Sunt itaque Filii Dei incarnatio ab eoque per mortem ac resurrectionem comparata salus ad iudicandam rerum temporariarum veritatem regula vera nec non ad omne aestimandum propositum, quo reddi hominis vita debeat magis etiam humana. 2. Magnum anni MM Iubilaeum iam ipsum impendet. A primis inde Nostris Litteris Encyclicis Redemptor hominis eo solo consilio providimus hunc terminum temporis ut omnium animi expedirentur unde Spiritus Sancti impulsionibus dociles fierent.[2] Hic scilicet eventus simul quidem Romae celebrabitur simul singulas apud Ecclesias particulares per orbem disseminatas habebitque duas, ut ita dicamus, praecipuas sedes: Civitatem alteram, ubi Providentiae statuere placuit Successoris Petri commorationem, alteram vero Terram Sanctam, ubi Dei Filius natus est homo, carne nostra ex Virgine nomine Maria suscepta (cfr Lc 1, 27). Quapropter aequali dignitate pondereque peragetur Iubilaeum, etiam extra Romam, in Terra illa iure ac merito « Sancta » appellata, quae nascentem vidit aliquando Iesum ac morientem.Terra illa, in qua prima christiana communitas germinata effloruit, locus est ubi re vera contigerunt Dei revelationes hominibus factae. Promissa Terra est quae populi Hebraici annales signavit atque ab Mahometanae religionis adsectatoribus honoratur. Utinam ideo ulteriores gressus Iubilaeum illud incitare valeat reciproco in dialogo donec universi coniuncti, Hebraei Christiani Mahometani, osculum Hierosolymis inter nos dabimus pacis.[3] Hoc iubilare tempus nos solidum illum in sermonem reducit quo divina utitur salutis paedagogia ut ad conversionem paenitentiamque hominem incitet, quae initium quidem et via est ipsius renovationis atque etiam condicio qua recuperare id valeat quod viribus suis aliter consequi non posset: Dei nempe amicitiam eiusque gratiam et supernaturalem vitam, in qua sola altissima cordis humani desideria expleri possint. Cohortatur hic in novum millennium introitus christianam omnem communitatem ut suum fidei prospectum dilatet novos ad fines in regni Dei annuntiatione. Hac peculiari in re ad Concilii Vaticani II doctrinam confirmata fidelitate est redeundum, quod novam lucem proiecit in missionale Ecclesiae munus hodiernas ante evangelizationis necessitates. In Concilio enim maiorem sui mysterii conscientiam suscepit Ecclesia nec non apostolici operis sibi suo a Domino commendati. Obligat proinde credentium communitatem haec conscientia ut in mundo ipsi vivant plane se esse scientes id quod est « fermentum et veluti anima societatis humanae in Christo renovandae et in familiam Dei transformandae ».[4] Huic igitur ut ufficio efficaciter respondeat persistere ea debet in unitate suaque in communionis vita crescere.[5] Adveniens iubilaris eventus vehementem adfert in hanc ipsam partem stimulum. Credentium gressus tertium ad millennium haud fatigationem illam percipit quam duorum milium historiae annorum pondus secum importare potest; recreatos potius se christiani esse sentiunt quandoquidem lucem veram Christum Dominum in mundum inferre se noverunt. Iesum Nazarenum, Deum verum perfectumque Hominem, annuntians aperit Ecclesia ante unumquemque hominem spem illam posse eum « divinizari » sicque magis fieri hominem.[6] Haec unica via est qua supremam suam vocationem detegere valeant homines ad quam destinantur eamque in salute a Deo effecta implere. 3. Hisce annis proximae ad Iubilaeum praeparationis particulares Ecclesiae, ea videlicet exsequentes quae Nostris in Litteris Tertio millennio adveniente scripsimus,[7] per precationem sese iam comparant, per catechesim perque formis in diversis pastoralibus actuositatem hunc ad temporis terminum qui novam in gratiae missionisque aetatem introducit Ecclesiam totam. Appropinquans iubilare eventum studium pariter incitat eorum quotquot propitium conquirunt signum quod eos vere adiuvet ad Dei nostro in tempore praesentis vestigia deprehendenda. Praeparationis hi anni ad Iubilaeum sub nomine Sanctissimae Trinitatis designati sunt: per Christum -- in Spiritu Sancto -- ad Deum Patrem. Trinitatis mysterium itineris fidei principium est extremusque eius finis, cum nostri denique in aeternum contemplabuntur oculi Dei ipsius vultum. Incarnationem celebrantes fixum nostrum tenemus intuitum in Trinitatis mysterium. Iesus Nazarenus, Patris revelator, cupiditatem explevit illam in hominis animo absconditam ut Deum cognoscat. Quaecumque in se creatio impressa adservabat veluti creantis Dei manus sigillum et quae Prophetae antiqui tamquam promissa renuntiaverant, in Christi revelatione extremam suam consequuntur patefactionem.[8] Iesus Dei Patris vultum revelat qui « misericors est Dominus et miserator » (Iac 5, 11) Sanctumque emittens Spiritum arcanum recludit amoris Trinitatis. Christi enim Spiritus in Ecclesia atque historia operatur: in Ipso nempe auscultare oportet ut temporum novorum signa agnoscantur atque redeuntis Domini glorificati exspectatio magis magisque viva reddatur credentium in animis. Laudis propterea canticum perpetuum esse debet Annus Sanctus adversus Summum Deum id est Trinitatem. Adiumento nobis poeticae voces sunt sancti Gregorii Nazianzeni, Theologi: Gloria Deo Patri et Filio omnium dominatori: Gloria Spiritui quam maxima laude celebrando, sanctissimo. Trinitas unus Deus est, qui creavit implevitque omnia, Caelum caelestibus, terram terrestribus, Mare et flumina, et fontes implevit aquatilibus, Omnia vivificans virtute proprii Spiritus: Ut sapientem creatorem omnis creatura laudet, Qui, quod vivant et permaneant, causa est unica. Rationis vero compos maxime natura semper celebret, Ut regem magnum, ut bonum patrem.[9] 4. Utinam hoc carmen ad Trinitatem ob Filii ipsius incarnationem ab omnibus simul tollatur quotquot eodem imbuti Baptismate eiusdem in Domino Iesu fidei sunt consortes. Oecumenica Iubilaei indoles solidum sit illius itineris indicium quod superioribus his potissimum decenniis variarum Ecclesiarum Communitatumque ecclesialium conficiunt fideles. Idoneos nos omnes efficere debet Spiritus auditio ut in universali communione gratiam tandem demonstremus filiationis Baptismo incohatae: universi enim unius Patris sumus filii. Nec desinit iterari umquam et inculcare etiam nobis Apostolus vehementem suam cohortationem: « Unum corpus et unus Spiritus, sicut et vocati estis in una spe vocationis vestrae; unus Dominus, una fides, unum baptisma; unus Deus et Pater omnium, qui super omnes et per omnia et in omnibus » (Eph 4, 4-6). Ut sancti etiam Irenaei utamur verbis: haud licet nobis terrae cuiusdam aridae imaginem hominibus praebere postquam veluti pluviam de caelo delapsam Dei Verbum recepimus; nec asseverare umquam poterimus unicum nos fieri panem, si aquae ope quae in nos est effusa impediamus ne farina misceatur.[10] Sicut ad celebritatem nuptialem omnis iubilaris annus est invitatio. Multiplicibus ex Ecclesiis et ecclesialibus Communitatibus per orbem dissitis cuncti nos ad festivitatem quae apparatur concurrimus; id quo coniungimur nobiscum adferamus intentique unum in Christum oculi crescere nos sinant in unitate quae Spiritus fructus est. Episcopus Romanus, uti sancti Petri Successor, adest hic, qui ad iubilarem celebrationem reddat multo vehementiorem hanc invitationem, ut bismillesimum hoc praestitutum tempus mysterii praecipui ipsius christianae fidei vivatur tamquam reconciliationis semita nec non verae spei documentum iis omnibus qui Christum respiciunt eiusque Ecclesiam « veluti sacramentum ... intimae cum Deo unionis totiusque generis humani unitatis ».[11] 5. Quot in memoriam revocat eventus haec iubilaris celebritas! Ad annum prius revertitur cogitatio MCCC, cum totius populi Romani optata suscipiens aperuit sollemni modo pontifex Bonifatius VIII primum in historia Iubilaeum. Repetens nempe perantiquam traditionem, ex qua « concessae sunt magnae remissiones et indulgentiae peccatorum » omnibus aeterna in Urbe sancti Petri adeuntibus basilicam, decrevit eo tempore concedere « non solum plenam et largiorem, immo plenissimam omnium ... veniam peccatorum ».[12] Quo ex tempore Ecclesia semper Iubilaeum deinceps celebravit tamquam significantem omnino suae peregrinationis passum ad plenitudinem in Christo. Demonstrant annales quam fervido studio Annos Sanctos semper peregerit ipse Populus Dei, cum in illo deprehenderet occasionem ubi Iesu invitamentum ad conversionem vehementius persentiebatur. Per hoc iter abusus etiam contigerunt et falsae interpretationes, verumtamen longe maiores fuerunt fidei verae testificationes sinceraeque caritatis. Singularem in modum hoc etiam testatur ipsa sancti Philippi Neri figura qui occasione data Iubilaei anni MDL « caritatem Romanam » condidit uti aspectabile monumentum hospitalitatis in peregrinatores. Recenseri potest longa sanctitatis narratio a consuetudine Iubilaei initio facto nec non a conversionis effectibus quos gratia veniae tot in credentibus peperit. 6. Nostro pariter in Pontificatu gaudio praecipuo fuit anno MCMLXXXIII Iubilaeum extra ordinem indicere propter MCML a genere hominum redempto annos completos. Hoc mysterium, Christi morte resurrectioneque perfectum, apicem signat cuiusdam eventus qui suum principium habuit in Filii Dei incarnatione. Propterea apte exsistimari potest hoc Iubilaeum « magnum », seque Ecclesia vehementer cupere declarat suis bracchiis omnes complecti credentes quibus nempe reconciliationis impertiatur laetitiam. Ab universa sic Ecclesia laudis gratiarumque hymnus ad Patrem attolletur qui incomparando suo ex amore nobis tribuit ut simus in Christo « concives sanctorum et domestici Dei » (Eph 2, 19). Maxima hac incidente festivitate invitantur ex animo nobiscum gaudentibus aliarum religionum assertores perinde ac omnes quotquot Dei fide sunt alieni ut ipsi gaudeant. Veluti unius hominum familiae fratres, limen novi millenni coniuncti transgredimur quod ab omnibus datam operam postulabit et officiorum conscientiam. Nobis porro credentibus magna luce collustrabit iubilaris annus redemptionem a Christo propria morte ac resurrectione peractam. Quam post mortem, nemo amplius a Dei amore seiungi poterit (cfr Rom 8, 21- 39), nisi sua ipsius culpa. Misericordiae gratia singulis occurrit ut qui sunt iam reconciliati etiam « salvi ... in vita ipsius » (Rom 5, 10) esse valeant. Constituimus idcirco ut Magnum Anni MM Iubilaeum nocte ipsa Christi Natalis anno undebismillesimo incipiat, reclusa videlicet porta sancta Basilicae Petrianae in Urbe Vaticana, id quod paucis accidet horis ante quam inauguralis celebratio Hierosolymis et apud Betlehem incohetur, simulque reliquis reseratis portis sanctis Patriarchalium omnium Basilicarum. Ritus portae sanctae in Basilica sancti Pauli aperiendae differetur in subsequentem diem Martis XVIII mensis Ianuarii, cum precationis Hebdomada pro christianorum unitate inibitur; hoc etiam modo peculiaris indoles effertur oecumenica qua hoc distinguitur Iubilaeum. Decernimus insuper ut apud particulares Ecclesias Iubilaei initium sanctissimo Natalis Domini Iesu celebretur die et quidem sollemni Eucharistico ritu cui in aede cathedrali nec non concathedrali dioecesanus praeerit Episcopus. Licebit Episcopo in concathedrali officium praesidendi illi celebrationi suo concredere legato. Quoniam vero ritus portae sanctae reserandae omnino ad Basilicam Vaticanam adque Patriarchales Basilicas pertinet, iubilaris temporis principium singulas apud dioeceses decebit extollere stationem alia in aede sacra unde peregrinatio ad cathedrale templum procedet, liturgicam honorationem Libri Evangeliorum, recitationem nonnullarum huius Nostri scripti partium secundum « Ritum Magni Iubilaei particularibus in Ecclesiis celebrandi ». Sit autem omnibus Natalis dies anni undebismillesimi sollemnitas luce effulgens, praelusioque ad experientiam gratiae ac misericordiae divinae prorsus intimam quae usque producetur ad Anni Iubilaris conclusionem die Epiphaniae Domini Nostri Iesu Christi, scilicet VI Ianuarii anno bismillesimo primo. Invitantibus Angelis quisque credens obsequatur qui sine intermissione annuntiant: « Gloria in altissimis Deo, et super terram pax hominibus bonae voluntatis » (Lc 2, 14). Natalicium tempus ita fiet pulsans Anni Sancti velut cor, quod Ecclesiae in vitam donorum Spiritus abundantiam ad novam evangelizationem infundet. 7. Iubilaei institutio sua in progressione quibusdam locupletata est indiciis quae fidem testantur populique christiani pietatem confirmant. Memoranda inter haec in primis est peregrinatio. Ad illam enim personam nos reducit quae suam vitam uti iter libenter describit. Ab ortu usque ad occasum cuiusque hominis condicio est quidem hominis viatoris propria. Saepius ipsa vicissim Sacra Scriptura momentum effert illius actus quo quis arripit iter ut ad sacra perveniat loca; mos erat ut Israelita omnis peregrinans se ad illam urbem conferret ubi foederis adservabatur arca sive ut sacrarium Bethel inviseret (cfr Idc 20, 18) aut etiam illud Siloe ubi Annae Samuelis Matris exaudita est precatio (cfr 1 Sam 1, 3). Sua porro sponte sese subdens Legi Iesus quoque cum Maria una et Iosepho peregrinatorem egit sanctam ad Hierosolymitanam civitatem (cfr Lc 2, 41). Ecclesiae historia est veluti vivens quoddam diarium peregrinationis numquam finitum. Ad civitatem enim peregrinantur sanctorum Petri et Pauli tum etiam in Terram Sanctam vel ad antiqua versus et nova sanctuaria Virgini Mariae dicata aliisque Sanctis: haec, ecce, tot fidelium meta est hoc pacto suam nutrientium pietatem. Praecipuum semper fuit tempus peregrinatio in credentium vita quod aliis aetatibus alias sumebat formas culturae diversas. Revocat ea peregrinationem cuiusque credentis in redemptoris ipsius vestigia: exercitatio est actuosae asceseos nec non paenitentiae humanas ob infirmitates, perpetuae de sua cuiusque fragilitate vigilantiae atque interioris praeparationis ad cordisreformationem. Per vigilias et ieiunia precesque progreditur peregrinator in christianae perfectionis semita studens, gratiae Dei sustentatus, ut transeat « in virum perfectum, in mensuram aetatis plenitudinis Christi » (Eph 4, 13). 8. Peregrinationi autem huic signum comitatur portae sanctae, quae primum in Basilica Ss.mi Salvatoris in Laterano tempore Iubilaei anno MCCCCXXIII est aperta. Commemorat ipsa transitum quem singuli christiani invitantur ut a peccato faciant ad gratiam. Ait enim Iesus: « Ego sum ostium » (Io 10, 7) ut neminem accedere ad Patrem posse significaret nisi per semet ipsum. Haec quam de se facit Iesus appellatio testatur ipsum solum esse Salvatorem a Patre emissum. Unus nempe aditus est quo ingressio aperitur ad communionis vitam cum Deo: accessus hic Iesus est, unica atque salutis via absoluta. Uno in eo plenam veritatem assequitur Psalmistae vox: « Haec porta Domini; iusti intrabunt in eam » (Ps 118 [117], 20). Portae haec indicatio officium meminit omnis credentis ut limen illud transgrediatur. Per eam portam ingressio significat hominem confiteri Iesum Christum esse Dominum, dum fidem in eum vivificat ut novam vitam ab illo nobis concessam vivendo compleat. Voluntatis motus est hic qui libertatem eligendi praeponit simulque audaciam aliquid derelinquendi, cum constet inde vitam obtineri divinam (cfr Mt 13, 44-46). Hoc nimirum animi affectu Pontifex ipse primus portam sanctam nocte illa transibit inter vicesimum quartum et vicesimum quintum Decembris mensis diem anno undebismillesimo. Ecclesiae atque omni orbi limen illud transgrediens Pontifex Sanctum Evangelium ostentabit, vitae fontem ac spei tertium in millennium adventurum. Per portam sanctam praeterea, quae exeunte millennio speciem prae se fert maioris amplitudinis,[13] nos altius in Ecclesiam Corpus suum ac Sponsam inseret Christus. Hac ratione quantam vim prae se ferat Apostoli Petri admonitio intellegimus, quippe qui etiam scribat quo pacto et nos cum Christo coniuncti adhibeamur « tamquam lapides vivi... domus spiritalis in sacerdotium sanctum offerre spiritales hostias acceptabiles Deo » (1 Pe 2, 5). 9. Fidelibus pariter notissimum aliud est peculiare signum, indulgentia videlicet quod unum ex multis elementis etiam iubilarem efficit eventum. Misericordiae Patris in ea commonstratur plenitudo, qui omnibus suo amore obvius procedit, qui ante omnia in culparum condonatione declaratur. Communiter Deus Pater veniam per sacramentum Paenitentiae et Reconciliationis tribuit.[14] Conscius enim ac liber consensus gravi peccato credentem segregat a vitae gratia cum Deo quapropter pariter eum excludit a sanctitate ad quam vocatur. Cum a Christo acceperit Ecclesia potestatem eius nomine delicta remittendi (cfr Mt 16, 19; Io 20, 23), in mundo illa exstat tamquam viva Dei amoris praesentia, qui omnem adversus humanam infirmitatem sese inclinat ut bracchiis misericordiae suae eandem suscipiat. Per ministerium omnino suae Sponsae inter homines dispergit Deus misericordiam suam ex illo magni pretii dono quod vetustissima voce « indulgentia » nuncupatur. Peccatori « sacramentum Paenitentiae novam offert possibilitatem se convertendi et iustificationis gratiam iterum inveniendi »,[15] quae per Christi sacrificium recipitur. Ipse sic denuo in Dei vitam Ecclesiaeque vitam plene participandam infertur. Sua confitendo peccata, fidelis utique veniam impetrat atque iterum Eucharistiam, veluti signum cum Patre suaque Ecclesia reciperatae communionis, participare potest. Attamen ab antiquis usque temporibus Ecclesia sibi penitus conscia fuit veniam, quam gratuito Deus praebet, veram vitae immutationem, interioris mali progredientem amotionem, propriae exsistentiae implicare renovationem. Sacramentalis actus cum exsistentiali actu, cum vera culpae mundatione, iugandus fuit, quae videlicet paenitentia vocatur. Venia nimirum non vult ut exsistentialis hic processus supervacaneus fiat, at potius ut ipse quempiam obtineat sensum, qui suscipitur, qui admittitur. Eo namque quod cum Deo fit reconciliatio, id non infitias it quosdam peccati effectus permanere, a quibus mundari necesse est. Hoc sane in ambitu indulgentia distinguitur, cuius beneficio « totum ipsum donum Dei misericordiae » [16] exprimitur. Per indulgentiam peccatori quem paenituit temporaria pro peccatis poena, quae iam quod ad culpam attinet remissa sunt, dimittitur. 10. Peccatum enim, propterea quod Dei sanctitatem et iustitiam laedit, aeque ac personalem Dei in hominem amicitiam spernit, duplicem effectum secum fert. Primo, si grave est, cum Deo communionionis ademptionem implicat ideoque vitae aeternae participationem excludit. Peccatori tamen quem poenituit Deus, pro sua misericordia, veniam dat peccati gravis atque « poenam aeternam », quae sequeretur, remittit. Secundo, « quolibet peccatum, etiam veniale, morbidam adcreaturas secum fert affectionem, quae purificatione eget sive his in terris sive post mortem, in statu qui appellatur purgatorium. Haec purificatio liberat ab eo quod « poena temporalis peccati appellatur »,[17] qua espiata, id deletur quod plenae cum Deo fratribusque communioni officit. Revelatio autem docet christianum suo in conversionis itinere non esse solum. In Christo ac per Christum eius vita arcano quodam vinculo nectitur cum vita omnium aliorum christianorum, in supernaturali Corporis mystici unitate. Intercedit sic inter fideles mira quaedam spiritalium bonorum permutatio, cuius virtute unius sanctitas alios iuvat praeter detrimentum quod unius peccatum aliis inferre potuit. Sunt qui post se veluti amoris, doloris tolerati, integritatis veritatisque redundantiam, relinquunt, quae ceteros complectitur et sustentat. « Vicarietatis » est res, in qua totum Christi mysterium innititur. Eius quidem superabundans amor omnes nos salvat. Nihilominus ad amoris Christi magnitudinem id pertinet, quod nos in recipientium inertium condicione non reliquit, sed salutarem in suam operam ac potissimum passionem nos immittit. Pervulgatus hoc asseverat epistulae ad Colossenses locus: « Adimpleo ea, quae desunt passionum Christi, in carne mea pro corpore eius, quod est ecclesia » (1, 24). Acutam hanc veritatem mirum in modum locus quoque Apocalypsis ostendit, in quo Ecclesia tamquam sponsa significatur, simplici linteo vestimento, byssino puro ac splendente induta. Atque sanctus Ioannes dicit: « Byssinum enim iustificationes sunt sanctorum » (19, 8). In vita enim sanctorum byssinum splendens texitur, quod aeternitatis est vestimentum. Omnia a Christo manant, sed quoniam nos ad eum pertinemus, etiam quod nostrum est eius fit atque sanantem vim adipiscitur. Id reapse intellegitur cum « thesaurus Ecclesiae » annuntiatur, quae sunt bona sanctorum opera. Ad indulgentiam obtinendam precari sibi vult hanc spiritalem communionem inire ideoque penitus aliis patere. Etenim in spiritali quoque provincia nemo pro se vivit. Et salubris sollicitudo de propriae animae salute a timore atque nimio sui amore tum tantum exsolvitur cum de alterius salute fit quoque sollicitudo. Veritas haec est communionis sanctorum, mysterium « realitatis vicariae », precationis veluti viae coniunctionis cum Christo eiusque sanctis. Ipse nos secum fert ut una simul cum eo albam novae humanitatis vestem texamus, splendentem scilicet vestem byssinam Sponsae Christi. Haec igitur de indulgentiis doctrina « docet malum et amarum esse reliquisse... Dominum Deum (cfr Ier 2, 19). Fideles enim, cum indulgentias assequuntur, intellegunt se non posse propriis viribus espiare malum, quod per peccatum sibi ipsis immo toti communitati intulerunt, et ideo ad humilitatem salutarem excitantur ».[18] Veritas, porro, de communione sanctorum, qua fideles Christo et vicissim inter se iunguntur, ostendit quantum quisque alios -- vivos vel defunctos -- iuvare possit, ut magis magisque arte cum caelesti Patre coniungantur. His doctrinae rationibus innitentes ac simul maternum Ecclesiae sensum patefacientes, decernimus omnes fideles, congruenter paratos, per totum Iubilaei intervallum, indulgentiae dono, ad praescripta quae hanc Bullam comitantur, frui posse (cfr documentum adnexum). 11. Signa haec ad iubilaris celebrationis traditionem iam pertinent. Dei populus operam dabit profecto deinde ut mentem aperiat suam ad alia agnoscenda, si forte sint, signa misericordiae Dei, qui in Iubilaeo operatur. In Litteris Apostolicis, quarum titulus Tertio millennio adveniente, nonnulla illorum demonstravimus, quae vehementius insigni Iubilaei gratiae experiendae inservire possunt.[19] Quae nunc breviter in memoriam revocamus. Prae omnibus memoriae purificationis signum: id nempe requirit ut omnes se praestent animosos humilesque culpas admissas agnoscendo, quas patraverunt quotquot christianorum nomen tenuerunt ac tenent. Annus Sanctus per se ipse vocationis ad conversionem est momentum. Hoc est primum praedicationis Iesu verbum, quod insigniter cum promptitudine ad credendum coniungitur: « Paenitemini et credite evangelio » (Mc 1, 15). Quod Christus iubet, ex conscientia manat illius rei: « impletum est tempus » (Mc 1, 15). Cum Dei tempus completur, fit ad conversionem compellatio. Quae quidem ante omnia est gratiae fructus. Spiritus ipse unumquemque compellit, ut « in se ipse intret » et necessitatem percipiat Patris domum repetendi (cfr Lc 15, 17-20). Conscientiae ideo examinatio unum maxime insigne est personalis exsistentiae momentum. Eius namque ope, quisque homo ante suae vitae veritatem locatur. Sic ipse reperit quantum sua opera ab illo absint exemplari, quod ille prae se tulit. Ecclesiae historia est sanctitatis historia. Novum Testamentum hanc baptizatorum notam firmiter extollit: ii sunt « sancti » prout, ab illo mundo dissociati quem Malignus detinet, uno veroque Deo colendo sese addicunt. Re vera haec sanctitas manifestatur in tot Sanctorum et Beatorum eventibus, qui ab Ecclesia agnoscuntur, itemque in sortibus innumerae multitudinis mulierum virorumque incognitorum, quam dinumerare nemo potest (cfr Apc 7, 9). Eorum vita Evangelii veritatem testatur atque manifestum mundo praebet possibilitatis perfectionis signum. Necesse tamen est agnoscere historiae annales etiam non paucos eventus recensere, qui contra testantur pro christiano nomine. Illud propter vinculum quod, in mystico Corpore, alios aliis nectit, nos omnes, quamvis nihil personalis responsalitatis habeamus, atque minime supponentes Dei iudicium, qui unus corda cognoscit, errorum culparumque onera illorum qui ante fuerunt baiulamus. Nos quoque, Ecclesiae filii, peccavimus atque Christi Sponsa prohibita est quominus omni sui vultus venustate splenderet. Peccatum nostrum Spiritui in tot hominum cordibus operanti offecit. Fides nostra debilis indifferentem animum induxit atque complures a germano Christi occursu avertit. Petri veluti Successores flagitamus ut hoc misericordiae anno Ecclesia, quae sanctitate firmatur quam a Christo accepit, genu ante Deum flectat atque veniam pro praeteritis praesentibusque suorum filiorum peccatis impetret. Omnes peccaverunt ac nemo ante Deum iustus dici potest (cfr 1 Reg 8, 46). Sine timore repetatur: « Peccavimus » (Ier 3, 25), at penitus certitudo servetur: « ubi autem abundavit peccatum, superabundavit gratia » (Rom 5, 20). Amplexus quo Pater prosequitur poenitentiam agentem, qui obviam it Ei, erit iustum pro culpis propriis alteriusque auctoramentum, conscientia innixum arti vinculi, quod cuncta mystici Corporis membra inter se coniungit. Christiani invitantur ut, eorum Deo hominibusque qui eorum moribus sunt offensi, in se errores recipiant, quas ipsi admiserunt. Id peragant nihil mutuo poscentes, in caritate Dei tantum innitentes, quae « diffusa est in cordibus nostris » (Rom 5, 5). Non deerunt qui, aequo animo praediti, historiam praeteriti nostrique temporis, erga Ecclesiae filios a vita sociali exclusionis, iniuriarum et persecutionum casus saepe numero annumerasse ac annumerare agnoscere valeant. Nemo hoc iubilari anno a Patris complexu se abstrahere velit. Nemo eadem faciat quae frater maior evangelicae similitudinis qui festum acturus ingredi recusat domum (cfr Lc 15, 25-30). Veniae gaudium omni indignatione fortius sit et maius. Ita agendo Sponsa ad mundi oculos illa coruscabit pulchritudine et sanctitate, quae ex Domini gratia effluunt. Duo iam milia annorum Ecclesia exstat cunae in quibus Iesum deponit Maria eundemque adorationi omniumque populorum contemplationi exhibet. Utinam Sponsae per humilitatem magis usque splendeant gloria et Eucharistiae vis, quam ipsa celebrat suoque in sinu servat. In Panis Vinique consecrati specie, Christus Iesus resuscitatus ac glorificatus, lux gentium (cfr Lc 2, 32), suam continuatam Incarnationem revelat. Is vivus verusque inter nos perstat, ut suo Corpore et Sanguine credentes alat. Quocirca contuitus in futurum aevum sit defixus. Pater misericordiae peccata non dinumerat quorum nos reapse poenituit (Is 38, 17). Ipse, nunc, novum quid patrat atque in dilectione quae ignoscit caelos novos novamque terram antecapit. Confirmetur igitur fides, adolescat spes, magis ac magis operosa sit caritas, ad renovatum christianae testificationis impetum in mundo proximi millennii. 12. Misericordiae Dei signum, his temporibus admodum necessarium, est caritatis signum, quod oculos nostros reserat ad necessitates respiciendas illorum qui in egestate et a vita sociali exclusi vivunt. Hae sunt condiciones quae lata socialia loca complectuntur quaeque sua mortis umbra quosdam solidos populos offundunt. Humani generis in conspectu hodie prostant novae servitutis species eaedemque subtiliores quam illae quas praeteritum tempus recensuit; libertas nimis multis personis pergit esse nomen re destitutum. Haud paucae Nationes, pauperiores potissimum, aere alieno opprimuntur, quod eo est conflatum ut iam exsolvi re non possit. Omnino praeterea manifestum est progressum reapse obtineri non posse, dempta inter populos sociata opera omnium linguarum, stirpium, nationum et religionum. Oppressiones sunt tollendae quorum vi alii in alios dominantur: ipsae peccatum sunt et iniuria. Qui operam dat solummodo ut thesaurizet in terra (cfr Mt 6, 19) « non fit in Deum dives » (Lc 12, 21). Nova praeterea solidarietatis et internationalis cooperationis cultura inferri debet, qua omnes -- praesertim divites Nationes et privatorum pars -- causam in se suscipiant, ut quaedam oeconomiae ratio habeatur quae cuique personae inserviat. Tempus ultra haud producendum est, cum etiam pauper Lazarus prope divitem sedere poterit, ut idem convivium participet neve cogatur saturari de his quae cadent de mensa (cfr Lc 16, 19-31). Summa paupertas vim, simultates et scandala gignit. Ei mederi est iustitiam operari ideoque pacem. Iubilaeum ultra nos ad cordis conversionem per vitae immutationem excitat. Omnes commonefacit terrena bona non absoluta putanda esse, quandoquidem ea non sunt Deus, neque dominatum vel praesumptum hominis dominatum, quia ad Dominum eique soli terra pertinet: « Mea est, et vos advenae et coloni mei estis » (Lv 25, 23). Utinam annus hic gratiae corda moveat illorum quorum in manibus populorum sunt sortes! 13. Signum quoddam perenne, at hodie perquam significans, veritatis christiani amoris est martyrum memoria. Eorum testificatio ne oblivione obruatur. Ii sunt qui, vitam ob amorem tradentes, Evangelium nuntiaverunt. Martyr, nostra potissimum aetate, maioris illius amoris est signum quod omnia alia bona complectitur. Eius vita supremum illud verbum, quod Christus in cruce pronuntiavit, refert: « Pater dimitte illis, non enim sciunt quid faciunt » (Lc 23, 34). Fidelis, qui serio animo suam christianam vocationem putavit, secundum quam martyrium possibilitas est quaedam a Revelatione iam enuntiata, hanc exspectationem suae in vitae spatio excludere non potest. Duo milia annorum a Christo nato continuata martyrum testificatione notantur. Hoc insuper saeculum, quod ad finem vergit, innumeros cognovit martyres praesertim propter nazismum, communismum, stirpium tribuumve contentiones. Omnium ordinum homines suam ob fidem passi sunt, sanguine suam Christo Ecclesiaeque adhesionem luendo sive interminatos carceris annos omniumque generum angustias tolerando, ne cuidam obsequerentur ideologiae quae in immanis dictaturae regimen immutata est. Psychologica spectata ratione, martyrium est significantissimum veritatis fidei documentum, quae humanum vultum tribuere vel violentissimo mortis generi valet suamque ostendit pulchritudinem etiam inter crudelissimas persecutiones. Advenientis iubilaris annis perfusi gratia, maiore impetu gratiarum actionis Patri hymnum dicere poterimus et canere: Te martyrum candidatus laudat exercitus. Utique, hic est exercitus illorum qui « laverunt stolas suas et dealbaverunt eas in sanguine agni » (Apc 7, 14). Hanc ob causam Ecclesiae ubique terrarum eorum testificationi adhaerescendum est itemque eorum memoria studiose tuenda. Utinam Dei Populus, horum germanorum signiferorum cuiusvis aetatum, linguarum et nationum exemplis in fide roboratus, fidenter tertii millennii limen transgrediatur. Eorum martyrii admiratio, in fidelium cordibus, cum voluntate coniungatur illorum exempla per Dei gratiam sectandi, si exstiterint condiciones. 14. Iubilare gaudium consummatum non esset, si intuitus in Eam non dirigeretur quae, Patri penitus oboediens, nobis Dei Filium in carne genuit. Bethleemitica in civitate Mariae « impleti sunt dies, ut pareret » (Lc 2, 6), atque Spiritu Sancto repleta, novae creationis Primogenitum peperit. Ut fieret Dei Mater cum esset vocata, inde a virginalis conceptus die Maria plene suam maternitatem vixit, quam in Calvaria sub cruce complevit. Mirabili Christi beneficio, ibi ipsa Mater quoque Ecclesiae facta est, omnibus viam demonstrans quae ad Filium ducit. Silentii auditionisque Mulier, in Patris manibus docilis, Maria Virgo ab omnibus generationibus « beata » dicitur, quoniam mira agnovit quae in ea Spiritus Sanctus patravit. Numquam populi Matrem misericordiae invocare desinent atque refugium sub eius praesidio semper invenient. Quae cum filio Iesu et Iosepho sponso ad templum Dei sanctum iter suscepit, ipse iter tueatur illorum qui viatores iubilari hoc anno fient. Ipsaque peculiari ratione proximis mensibus pro populo christiano intercedat, ut gratiam misericordiamque lagiter adipiscatur, de duobus a Salvatore nato milibus annorum exsultans. Deo Patri in Spiritu Sancto Ecclesiae laus sit propter salutis donum in Christo Domino nunc et per ventura saecula. Datum Romae, apud S. Petrum, die undetricesimo mensis Novembris, dominica prima Adventus, anno Domini millesimo nongentesimo nonagesimo octavo, Pontificatus Nostri vicesimo primo. IOANNES PAULUS PP. II DECRETUM BULLAE ADNEXUM PRAESCRIPTA DE IUBILARI INDULGENTIA ACQUIRENDA Hoc per decretum, quod Summi Pontificis voluntatem ad effectum adducit quam Bulla de Magno Iubilaeo indicendo Anni bismillesimi ostendit, facultatumque vigore eidem ab ipso Summo Pontifice tributarum, ad iubilarem indulgentiam acquirendam Paenitentiaria Apostolica normas statuit. Fideles cuncti, convenienter parati, totum per Iubilaei spatium, indulgentiae dono largiter frui possunt, secundum normas quae hic praescribuntur. Dum hoc praeponitur, indulgentias scilicet sive generaliter sive per peculiare rescriptum Magno evolvente Iubilaeo perstaturas, illud in memoriam revocatur, indulgentiam nempe iubilarem in modum suffragii defunctorum animabus applicari posse: hanc per oblationem insigne supernaturalis caritatis exercitium completur, illud propter vinculum quo in mystico Christi Corpore fideles, peregrinantes adhuc in terris, cum iis qui iam suum perfecerunt iter coniuncti sunt. Per Iubilarem annum viget etiam norma secundum quam indulgentia plenaria semel in die dumtaxat acquiri potest.[20] Iubilaei fastigium est Dei Patris occursus, per Christum Salvatorem, qui in Ecclesia, in suis Sacramentis potissimum, adest. Hac de causa in iubilari itinere, quod peregrinatio parat, primum praestantissimumque obtinet locum Paenitentiae atque Eucharistiae sacramenti celebratio, mysterii videlicet paschalis Christi nostrae pacis nostraeque reconciliationis: hic est occursus qui commutat quique ad indulgentiae donum pro se et pro ceteris aperit aditum. Digne sacramentali confessione celebrata, quae ordinarie ad normas can. 960 CIC et can. 720, § 1 CCEO, esse debet individualis et integra, fidelis, his quae requiruntur observatis, recipere vel applicare potest, per congruum quoddam temporis spatium, indulgentiae donum etiam cotidie haud repetita confessione. Attamen convenit ut fideles saepe sacramenti Paenitentiae gratiam recipiant ad conversionem cordisque munditiam augendam.[21] Eucharistiae participationem -- quae est necessaria ad unamquamque indulgentiam acquirendam -- par est eodem die fieri quo praescripta opera aguntur.[22] His cum duabus rebus prae omnibus praestantibus coniungi debet cum Ecclesia communionis testificatio, quae precatione ad Summi Pontificis mentem manifestatur necnon caritatis paenitentiaeque deinceps operibus, quae infra significantur: haec opera veram illam cordis conversionem ostendere volunt, ad quam Christi communio in sacramentis perducit. Christus namque est indulgentia et « propitiatio pro peccatis nostris » (1 Io 2, 2). Ipse, in fidelium cordibus Spiritum Sanctum diffundens qui « est remissio omnium peccatorum »,[23] unumquemque ad filialem fidentemque cum Patre misericordiae concursum incitat. Ab hoc occursu conversionis et renovationis, ecclesialis communionis caritatisque in fratres proposita manant. Eventuro proximo Iubilaeo norma quoque confirmatur vi cuius confessarii sive praescriptum opus sive quae poscuntur condiciones pro iis qui legitime impediuntur commutare possunt.[24] Infirmi, religiosi religiosaeque quae clausura vinciuntur omnesque qui quacumque ratione domo exire non possunt, pro alicuius templi visitatione cappellam domesticam adire possunt; si autem ne istud quidem fieri potest, indulgentiam consequi poterunt sese iis sociantes qui ordinario modo praescriptum opus obeunt, preces simul, aegritudines et incommoda Deo dicantes. Quod ad necessaria opera complenda attinet, fideles indulgentiam iubilarem acquirere possunt: 1) Romae, si piam peregrinationem agent ad quamlibet patriarchalem Basilicam, scilicet ad Basilicam Sancti Petri in Vaticano, vel Archibasilicam Sanctissimi Salvatoris in Laterano, vel Basilicam Sanctae Mariae Maioris, vel Sancti Pauli ad viam Ostiensem, ibique devote participabunt Sanctam Missam vel aliam liturgicam celebrationem, ut laudes Vesperasve, vel quoddam pietatis exercitium (exempli gratia Viam crucis, Rosarium mariale, ad Deiparae honorem Hymni recitationem qui est Akathistos); praeterea si, separatim vel turmatim, unam ex patriarchalibus Basilicis invisent, ibique per quoddam temporis intervallum eucharisticam adorationem piasque meditationes agent, « Pater noster », fidei professionem quavis in legitima forma, atque Beatae Virginis Mariae invocationem addentes. Quattuor his patriarchalibus Basilicis hac peculiari Iubilaei occasione alia haec loca iisdem condicionibus accedunt: Basilica Sanctae Crucis in Hierusalem, Basilica Sancti Laurentii ad Veranum, Sanctuarium Virginis Divini Amoris, christianae Catacumbae.[25] 2) In Terra Sancta, si, easdem condiciones servantes, invisent Basilicam Hierosolymitanam Sancti Sepulcri, vel Basilicam Nativitatis Bethleemiticam, vel Basilicam Annuntiationis Nazarethanam. 3) Aliis in ecclesiasticis circumscriptionibus, si sacram ad cathedrale templum vel ad alias ecclesias vel loca ab Ordinario designata peregrinationem peragent, ibique devote liturgicae celebrationi aliive pio exercitio intererunt, quemadmodum supra de urbe Roma dictum est; insuper si seiunctim vel turmatim cathedrale templum vel Sanctuarium ab Ordinario designatum invisent et ibi per aliquod tempus pias meditationes agent, « Pater noster », fidei professionem quavis in legitima forma et Virginis Mariae invocationem addentes. 4) In omni loco, si congruo tempore destinato fratres invisent, qui in necessitatibus difficultatibusve versantur (ut aegroti, in carcere inclusi, senes deserti, inhabiles hisque similes), peregrinationem paene ad Christum in illis praesentem facientes (cfr Mt 25, 34-36), ac suetas condiciones spiritales, sacramentales precationisque implentes. Fideles procul dubio has visitationes per Annum Sanctum renovabunt, cum in unaquaque illarum plenariam indulgentiam lucrari possint, ut liquet, non plus quam semel in die. Iubilaris plenaria indulgentia per incepta quoque acquiri potest quae paenitentialem spiritum efficacem generosumque in modum perficiunt, qui est veluti Iubilaei anima. Sic cum per diem quis a rerum supervacanearum usu sese abstinet (verbi gratia a fumi nicotiani gustatione, ab alcoholicis potionibus, ieiunando vel se abstinendo ad generales Ecclesiae leges et Episcopatuum peculiares normas) atque congruas pecunias in pauperum beneficium confert; religiosa socialiave opera praestabili subsidio sustinendo (peculiari modo pro pueris desertis, iuvenibus laborantibus, senibus indigentibus, alienigenis variarum Nationum, qui tranquilliores vitae condiciones persequuntur); congruam liberi temporis partem ad actiones, communitati utiles, praestando vel id genus gerendo personali ex sacrificio opera. Datum Romae, e Paenitentiaria Apostolica, die 29 mensis Novembris anno 1998, prima Adventus dominica. Villelmus Wakefield S.R.E. Card. Baum Paenitentiarius Maior Aloisius De Magistris Ep. tit. Novensis Regens (1) Cfr Conc. Oecum. Vat. II, Const. past. de Ecclesia in mundo huius temporis Gaudium et spes, 22. (2) Cfr n. 1: AAS 71 (1979), 258. (3) Cfr Ioannes Paulus II, Epist. Ap. Redemptionis anno (20 Aprilis 1984): AAS 76 (1984), 627. (4) Conc. Oecum. Vat. II, Const. past. de Ecclesia in mundo huius temporis Gaudium et spes, 40. (5) Cfr Ioannes Paulus II, Litt. Ap. Tertio millennio adveniente (10 Novembris 1994), 36: AAS 87 (1995), 28. (6) Cfr Conc. Oecum. Vat. II, Const. past. de Ecclesia in mundo huius temporis Gaudium et spes, 41. (7) Cfr ibid., 39-54: AAS 87 (1995), 31-37. (8) Cfr Conc. Oecum. Vat. II, Const. dogm. de divina Revelatione Dei Verbum, 2.4. (9) Carmina dogmatica, XXXI, Hymnus alius: PG 37, 510-511. (10) Cfr Adversus haereses, III, 17: PG 7, 930. (11) Conc. Oecum. Vat. II, Const. dogm. de Ecclesia Lumen gentium, 1. (12) Bulla Antiquorum habet (12 Februarii 1300): Bullarium Romanum III/2, p. 94. (13) Cfr Ioannes Paulus II, Litt. Ap. Tertio millennio adveniente (10 Novembris 1994), 33: AAS 87 (1995), 25. (14) Cfr Ioannes Paulus II, Adhort. Ap. post-synodalis Reconciliatio et paenitentia (2 Decembris 1984), 28-34: AAS 77 (1985), 250-273. (15) Catechismus Catholicae Ecclesiae, n. 1446. (16) Ioannes Paulus II, Bulla Aperite portas Redemptori (6 Ianuarii 1983), 8: AAS 75 (1983), 98. (17) Catechismus Catholicae Ecclesiae, n. 1472. (18) Paulus VI, Const. Ap. Indulgentiarum doctrina (1 Ianuarii 1967), 9: AAS 59 (1967), 18. (19) Cfr nn. 33.37.51: AAS 87 (1995), 25-26; 29-30; 36. (20) Cfr Enchiridion indulgentiarum, LEV 1986, norm. 21, § 1. (21) Cfr ibid., norm. 23, §§ 1-2. (22) Cfr ibid., norm. 23, § 3. (23) « Quia est remissio omnium peccatorum »: Missale Romanum, Super oblata, Sabbato post Dominicam VII Paschae. (24) Cfr Ench. indulg., norm. 27. (25) Cfr Ench. indulg., conces. 14.