Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Így élt Édesanyánk Összeállították: Hálás gyermekei Nihil obstat. Stephanus Kosztolányi censor dioecesanus. Nr. 4244/1945. Imprimatur. Strigonii, die 13. Dec. 1945. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Örök emlékezésül A kereszt jelével Iskolába megy -- Új édesanya -- Elsô szentáldozása Küzdelem a hivatásért -- Nehéz választás Megérzi igazi hivatását -- Szent anyaság A jó Isten rózsafája -- Égbe visszaröppenô sugár A jó Isten műhelyében Élô hit Szeretet Kifogyhatatlan türelem Következetesség, okos szigor A rossz megelôzése Körültekintô gondosság Legszentebb örökség Az erôs asszony -- Hűséges feleség ,,Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék'' Az elsô forrás: az imádság A második forrás: az Oltáriszentség A harmadik forrás: Jézus szentséges Szíve Apostolkodása a Szent Szív érdekében A negyedik forrás: a Boldogságos Szűz és a szentek tisztelete Önmaga helyett hármat -- A legnagyobb csapás -- A gyönyörű nap Az élet alkonyán Hazatérése a szentséges Szívhez, melybe reményét és üdvösségét helyezte Erényei Az alázatos Jézus nyomdokain Legnagyobb a szeretet A szenvedô Jézussal Önmegtagadásai Istenbe vetett bizalma Együtt az Egyházzal Képek A rábacsanaki templom Édesanyánk sírja ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1946-ban jelent meg a Korda Kiadó gondozásában. A program tartalmazza a könyvben szereplô illusztrciókat, amelyeket csak megfelelô képernyôbeállítás esetén (legalább 256 szín) lehet torzításmentesen látni. ======================================================================== Elôszó Egyszerű, de meghatóan szép és tanulságos életet tár elénk ez a könyvecske, amelyet ugyancsak érdemes volt megírni. Remekbe készült kis emlékmű ez, amelyet édesanyjuknak gyermekei emeltek a hála köveibôl. Valóban méltó a hálájuk Isten iránt elsôsorban, aki nekik ily anyát ajándékozott, de édesanyjuk iránt is, aki a Teremtônek anya-eszményét minden buzgalommal igyekezett önmagában kialakítani, megvalósítani. Életrajzokban magyar irodalmunk nem éppen szegény. Megírták nagy hazafiak, hôsök, tudósok és elôkelôségek életrajzait. Szentek történetében sincs éppen nagy hiány. De egyszerű, falusi polgárasszony tudtunkkal még sohasem jutott ahhoz a kitüntetéshez, hogy életleírásával a közönség elé lépjenek. Pedig a dolgok valódi értéke szerint ô erre éppen olyan méltó és érdemes lehet, mint bárki más. Hiszen igazán nagyokká bennünket nem a politikai szereplés, a tudomány, még kevésbé a vagyon vagy külsô sikerék tesznek, hanem lelkünk emelkedettsége, szóval az igazi erény. Ebben pedig a jó Nagy Józsefné, Ruzsits Ilona egészen kiváló. Errôl közvetlen, bájos egyszerűséggel elôadott élete tanúskodik. És ez annál nagyobb megbecsülést, elismerést érdemel, mert a keresztény tökéletességnek csaknem hôsi magaslatára a külsô eszközöknek szinte teljes hiányában küzdötte fel magát. Az áldott, nemcsak gabonában, de méginkább hithű, katolikus lelkekben oly gazdag és termékeny Rába vidékén, igénytelen falvacskában, Rábacsanakon, amelynek nevét is kevesen hallották, pergette le szerény életét. De ez aztán igazán élet volt! Élet Istennek elgondolása és ízlése szerint: angyali lelkű hajadon, hűséges hitves, kitűnô édesanya élete. És mindez azért, mert a katolikus Egyháznak, a páratlan isteni nevelônek tökéletes leánya. Benne valóban az Egyháznak nevelôképessége remekelt. De hálás is volt ezért az Úrnak. Ô viszont 7 gyermeket adott Istennek, Egyháznak, hazának, akik közül egy mint példás pap, kettô mint buzgó szerzetesnô tölt be nemes hivatást. Nagy Józsefnétôl mindenki tanulhat, de fôleg azok, akiket az Úr hasonló állapotra hívott. Ezek ezt a könyvecskét mint a katekizmust tartsák kéznél, s tanuljanak belôle. Ha magukat Nagy Józsefné mintájára formálják, ezzel a haza javára és az emberiség boldogítására többet tettek, mintha nevüket szélnek bocsátják az újságok és rôfös tudósításokat írnak műveikrôl. Igen! Mindnyájan tanulhatunk Nagy Józsefnétôl, nemcsak a világiak, de az egyháziak is. Nemcsak megismerjük ôt e könyvecskébôl, hanem meg is szeretjük. Ha egyszer életrajzának olvasásába belekaptunk, nem tudjuk letenni azt, és talán könnyekkel búcsúzunk tôle... De nem búcsúzunk! Gyermekeivel kegyeletesen emlékünkben ôrizzük, s úgy lehet, mi is fohászkodunk hozzá, hogy ott az égben, ahová kétségkívül eljutott, értünk közbenjárjon. Eszközölje ki nekünk, hogy mi is az Úr Jézus Szívét hozzá hasonlóan szeressük, s Egyházának tevékeny, lelkes apostolai legyünk! Erre a könyvecskére vonatkozólag mi is csak azt ismételjük, amit Szent Ágoston elôtt angyalhang énekelt: ,,Vedd és olvasd! Vedd és olvasd!'' Szeged, 1944. szeptember hó. Müller Lajos S. J. ======================================================================== Örök emlékezésül A függöny szétnyílik és lepereg elôttünk egy küzdelmes élet, egyszerű falusi édesanya kereszthordozó élete. A szín: kedves rábaközi táj, kis családi ház fehérre meszelt falakkal és mellette a templom, a falu házacskáinak édesanyja és lakóinak bátorságos menedéke. És végül a csendes temetô, ahol sok-sok sírkereszt között egy fehér márvány síremléken Jézus szent Szívének képe ragyog. Mert ennek a szentséges Szívnek erôt, békét, vigasztalást sugárzó kegyelme ragyogta be egész életét. Ez volt reménysége, példaképe, megpihenése, mindene. Szabad-e fellebbentenünk a fátylat az anyaság titkairól, amelyek csak az övéi voltak, és most csupán a mieink? Lehet és szabad, mert minden szava, minden cselekedete, minden szívdobbanása Jézus jóságos Szívérôl mond dicséretet és hálaadó éneket. Isten műveit pedig nem szabad elrejtenünk, hanem hirdetnünk kell, mert jó, mert irgalmassága örökkévaló (Zsolt 135). Hogy is volt hát? Üljünk csak össze és idézzük fel életét. Hálás gyermekei örök emlékezésül. Nem baj, ha gyarló a szó, a szeretet majd pótol mindent. Vagy beszélje el ô maga. Hallgassuk szavát. Hiszen nem hal meg az, aki az isteni Üdvözítô ragyogó Szívébe rejtette magát. ======================================================================== A kereszt jelével ,,Isten együtt ünnepli ünnepeit az emberekkel, az Úr esztendeje a földműves esztendeje is. Nyár idején együtt járja velük a földeket, megáldja a nászágyat, a gyermeket a bölcsôben és magához veszi a halottakat. Maga az Úr is szegény volt, hát hogyne tudná, hogy mi nyomja a szegényt. Istállóban született, élete fogytáig nem volt kô, hová fejét lehajtsa, s mikor a városba ment és meghalt, fölségét egy karaj fehér kenyérbe rejtette. Közben persze sok minden megváltozott a világon... Városok épültek, aztán romokba fulladtak, fényes birodalmakat alapítottak, azok is elpusztultak, császárok és királyok is. Igen, de ha az Úr visszajönne, még mindig találna langyos rétet éjszakára, forrást a bokrok között, ha megszomjaznék, vagy barátságos fát a hegyen és az árnyékában üldögélhetne és boldogoknak mondhatná az embereket. Rét és forrás, cserje és hegyoldal, mindez most is megvolna éppúgy, mint azelôtt. Újra itt találná ugyanazokat az embereket is, a földmíveseket és a halászokat, akik legelôször felismerték. Még mindig olyan lassú volna a járásuk, még mindig ugyanaz az egyszerűség lapulna barázdás homlokuk fölött s azért szeretné ôket.'' Ezeket írja Karl Heinrich Wagger, az Úr esztendeje c. könyvében, és sehol sem érzi ezt jobban át az ember, mint amikor a Rábaköz csendesvízű, nefelejcses patakjai mellett, a hatalmas réteket keresztülszelô kis úton jár. A nap fénnyel öntözi a százszorszép, az ezerjófű és a máriakék harangvirág együgyű, kedves fejecskéjét, valahol peng a kasza, a szellô szénaillatot hoz, aranylik már a búza; ebédhordó asszonyok viszik fejükön kosarukat anélkül, hogy kézzel hozzányúlnának, elnyúlik hosszú soruk a bokrokkal szegélyezett ösvényen, és egy árnyas fa alatt letelepednek az aratók, leveszik kalapjukat, megtörlik izzadt homlokukat, keresztet vetnek és imádság után hozzákezdenek az ételhez, melyet Isten adott. Megszentelt élet, becsületes munka, derű és hit sugárzik a mezôkrôl, a templom köré bújó nádfedeles vagy pirostetôs házakból és Istennek, az Atyának léptei suhognak mindenhol. A Rábaközrôl általában keveset beszélnek, pedig az ország legérdekesebb és legértékesebb vidéke. Nemcsak kitűnô termôföldje, nemcsak népének szorgalma és műveltsége, hanem eleven katolikus hite miatt is. Ez a hit hagyomány és vérrévált életforma, bár a mai idôk rossz szelleme sok tekintetben már ezt a vidéket is megfertôzte. Itt is érezhetô már a város erkölcstelensége és sekély kultúrájának hatása. Hitet és tekintélyt romboló eszmeáramlatok megtépázták a közhangulatot, mely eddig csak katolikus és magyar lehetett, mégis hazánk többi részével összehasonlítva a Rábaköz népérôl még mindig el lehet mondani: Isten házanépe. Közöttük él még az Isten. Sok sajnálatos esettôl eltekintve szívesen mennek templomba, a házasság nagy és törhetetlen szentség, karácsony és húsvét táján a néhány megrögzött bűnösön kívül az egész falu apraja és nagyja kibékül Istennel a szentgyónás szentségében. Nem ritkák még a nagy családok és vannak olyan községek, ahol pl. 1300-1500 lakos 10-12 élô papot adott az Egyháznak. Ezen a mélyen vallásos vidéken, Szil községben élt egy szerény földmíves házaspár: Ruzsits János és Nagy Katalin. Igazi, mély keresztény élet jellemezte ôket. A jó Isten 5 kisgyermekkel áldotta meg frigyüket, akik közül 2 alighogy megpillantotta a földet máris visszarepült az égbe. 1877. szeptember 17-én született 4-ik gyermekük. A jámbor szülôk jól tudták, hogy a kis újszülött nem a megszentelô kegyelem fehér ruhájában lépett az életbe, hanem lelkén ott sötétlik az ôsi átok, az eredeti bűn. Újjá kell születnie vízbôl és Szentlélekbôl, csak így lehet Isten gyermekévé. Nem akarták tehát gyermeküket egy napig sem távoltartani az isteni életben való részesüléstôl, azért ugyanazon a napon, melyen megszületett, meg is kereszteltették. Az Egyház ezen a napon ünnepelte annak emlékét, hogy a megfeszített Krisztus Assisi Szent Ferencet kitüntette öt szent sebével. A pap Szent Pál apostolnak a galatákhoz írt levelét olvasta a szentmise leckéjében: ,,Atyámfiai! Tôlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, kiben a világ meg van feszítve számomra és én a világnak... Mindazok, akik ezt a szabályt követik, béke rájuk és irgalom.'' (6,14-16) Ezt a szabályt kellett annak is követnie, akitôl most kérdezte a pap: -- Mi a neved? -- Ilona -- hangzott a válasz. Íme, a kereszt megtalálója állott védôszentként melléje az újjászületés bölcsôjénél, hogy végigvezesse a szent kereszt királyi útján, hogy megértesse vele a szenvedés titkát, a keresztség szentségének lényegét, a Krisztus halálába való belekeresztelkedést, a szenvedésében és halálában való részesülést, hogy osztozzék majd dicsôségében is. ,,Mind, akik megkeresztelkedtünk Jézus Krisztusba, az ô halálába keresztelkedtünk meg. Eltemettettünk tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsôsége feltámasztotta Krisztust halottaiból, éppúgy mi is éljünk új életet. Ha ugyanis egybenôttünk vele halálának hasonlatosságában, úgy majd a feltámadásban is.'' (Róm 6,3-5) ,,Accipe signum Crucis!'' -- szólt hozzá elôször az Egyház, ,,Fogadd a kereszt jelét mind a homlokodon, mind a szíveden! Vedd az égi parancsok hitét és olyan légy erkölcseidben, hogy már Isten temploma lehess!'' Így indult el a kis Ilona az életbe, Krisztus szeretetének legnagyobb kitüntetésével, a szent kereszt jelével. A kereszt hamar jelentkezett. Még kisbaba korában történt, hogy édesanyja az akkoriban szokásos lapos kemence tetejére tette melegedni. Míg kiszaladt vízért, addig a kisleány a tűz közelébe mászott és a lángok után kapott. Ruhája lángot fogott és olyan súlyos égéseket szenvedett, hogy Isten csodája, hogy megmenekült a haláltól. A szeretô édesanya gondos ápolásának köszönhetô, hogy a fájdalmas sebek lassan mégis begyógyultak, de az égés nyomai megmaradtak, úgyhogy mi gyermekei is láthattuk azokat. A kisleány feltűnô rajongással szerette édesanyját. Nem is sejtette, hogy milyen rövid ideig tart számára az anyai szeretet és gondoskodási Az ötödik gyermek születése után az édesanya két évig tartó súlyos betegségbe esett. A szenvedést Isten akaratában megnyugodva viselte. Így a kis Ilonának kevés jutott az anyai szeretetbôl, mert mikor értelme nyiladozni kezdett, édesanyját már csak szenvedni látta. Négy és féléves volt, amikor édesanyja örökre elhagyta a földet és oda szállott, ahol Isten letöröl minden könnyet, s halál nincs többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom. (Vö. Jel 21,4) Az életben sokszor tapasztalhatjuk, hogy Isten kifürkészhetetlen akarata korán elveszi az édesanyát olyan egyénektôl, akiknek nagy hivatást szánt vagy akiknek nagy keresztet tartogat. Talán azért, mert ezeken a nehéz és tövises utakon még az édesanyák szeretete is erôtlen ahhoz, hogy segítséget tudjanak nyújtani. Az égbe kell menniök, hogy onnan vigyázzanak gyermekükre, megôrizzék a választottság útján, vele legyenek és Isten kegyelmével erôsítsék gyengeségében. Rettenetes kegyelem (grace terrible) -- ahogyan Veuillot Lajos, a hitvalló francia újságíró nevezte. A kisleány lelkét mélyen megrendítette édesanyjának a halála. Korához mérve szokatlan világossággal érezte át azt a nagy veszteséget, melyet ez okozott neki. Mérhetetlen és kipótolhatatlan szakadék tárult fel életében: árva lett. Nem volt, aki megsimogassa, csókjaival elhalmozza, becézgesse, száz és száz naiv kérdésére feleljen, nem volt, aki imádkozzék vele. Nem volt többé az, aki igazán szeresse. Nem csoda, ha mindig ezt hajtogatta: ,,Miért nincs nekem édesanyám?'' A magány lett fájó gyermeki szívének egyetlen vigasza. Esténkint el- elnézegette a csillagos eget. Úgy tudta, hogy azokon túl, valahol nagyon messze van a mennyország és ott van az ô egyetlen boldogsága, édesanyja... Mennyire szerette volna, ha szárnyai lennének, mint a madárnak vagy a karácsonyi angyaloknak! Mert akkor ô is szállna, szállna fel a csillagokon túl a fényes mennyországba, egyenesen édesanyja ölébe. Árvának, elhagyatottnak érezte magát és csak oda vágyott, ahol igazi hazánk van. Bánata csak akkor enyhült, mikor édesapja apró kis feladatokat bízott rá, amelyeket mindig örömmel teljesített. Még iskolába sem járt, máris takarítgatott, rendezgette lakásukat. Rendszeretetében néha elragadta a buzgóság. Sokszor persze a maga gyerekes módján akart rendet teremteni. Megtörtént, hogy az ágyból kilógó szalmaszálakat égô gyufaszállal akarta eltávolítani és csak akkor ijedt meg, amikor már az ágy füstölögni kezdett. Akkor azonban egy-kettôre eloltotta a tüzet, még mielôtt baj történhetett volna. Bátorsága és lélekjelenléte, ami ilyen kisgyermeknél nem mindennapi, megmentette a nagyobb veszedelemtôl. ======================================================================== Iskolába megy -- Új édesanya -- Elsô szentáldozása Múltak az évek és közben elérkezett az iskolába járás ideje. Egy kis új világ nyílott meg most elôtte: a betűk, a számok eddig ismeretlen országa. Nagy érdeklôdéssel hallgatta tanítójának minden szavát. Különösen a hittanórák hagytak felejthetetlen emléket lelkében. Csillogott a szeme és boldog volt, ha a jó Istenrôl hallott. Nem csoda, hisz kis szíve egész melegével vonzódott hozzá. Hitoktatója, úgy látszik árvasága miatt több szeretetben részesítette az érzékeny lelkű gyermeket. Gyakran elbeszélgetett a kicsikével iskolán kívül is, érdeklôdött iskolai dolgai felôl, otthonáról, úgyhogy nagyon megnyerte a kisleány bizalmát. Szeretettel emlegette egész életében a jó fôtisztelendô urat és hálásan mondogatta, hogy a ,,z'' betű írására is ô tanította meg. Az iskola általában jó hatással volt a kis Ilonka kedélyére is. Ebben a kis nyüzsgô, gondtalan környezetben elfeledte a maga bánatát, játszadozott társaival, vidámságuk átragadt reá is. Szeretett tanulni és ez is lekötötte figyelmét. Tanítás után azonban, amikor hazafelé mentek és látta, hogy a többi gyermeket milyen örömmel várja haza édesanyja, milyen szeretettel öleli át, mikor az iskolában történt eseményeket elmondja neki, hullottak könnyei és szomorúan sírdogált: ,,Jaj nekem, miért nincs édesanyám!?'' Legjobban az estétôl félt. Nem kísérte csókkal és imádsággal senki az ágyba, nem altatta el szép mesékkel senki, nem virrasztott mellette senki. Sokszor maradt egyedül a sötét szobában, pedig a sötétségtôl nagyon félt. Hiába sírdogált, senki sem jött be hozzá. Magára húzta hát takaróját és annyira beleburkolódzott, hogy alig jutott lélekzethez. ,,Majdnem megfulladtam, -- mesélte sokszor -- mert nem mertem a takaró alól kibújni.'' Már ebben az idôben jelentkezett nála a szegények iránti részvét és szeretet. Szomszédjukban egy vak asszony lakott. A kisleány sajnálkozva nézte a szegény világtalant. Segíteni szeretett volna rajta. Meggyógyítani nem tudta, hát azzal szerzett neki örömet, hogy ruhája alá rejtve a legízletesebb falatokat hordta el neki hazulról. A szegény asszonynak nagyon jól esett ez a kedves figyelem, és háláját így fejezte ki: ,,Isten áldjon meg érte, gyermekem!'' A kicsikét ez a kijelentés boldoggá tette, mert erôsen hitte, hogy a jó Isten meghallgatja a vak asszony imáját. Csakhamar tapasztalhatta is a jó Isten különös segítségét. A kis Ilonka szüleinek nagy gyümölcsös kertjük volt, A vak néni megkívánta a gyümölcsöt, de mivel nem volt kimondottan koldus, azért szégyellt kérni, hanem többszôr vett a kisleánytól egy-egy krajcárért. Ez szülei engedélyével örömmel teljesítette kérését. Ilyenkor aztán jól megrakta köténykéjét gyümölccsel, hogy minél többet vihessen a szegény asszonynak. Egyik alkalommal nagyon magas meggyfára mászott fel és nagy buzgalommal szedegette a gyümölcsöt. Egyszerre csak roppant a vékony ág, amelyen állott és letörött alatta. A kis Ilonka ég és föld között lógott. Hozzá még a fa alatt nyitott kút volt. Egy pillanat és a mélységbe zuhan. Isten gondviselô szeretete azonban megoltalmazta. Nem vesztette el lélekjelenlétét, hanem még erôsebben megkapaszkodott a fölötte levô ágba, lábával pedig új, biztos támasztékot keresett. Tulajdonképpen egy bravúros tornateljesítmény volt az egész, amely igazán csodálatos ilyen gyenge és megrémült leánykánál. Úgy gondolta, hogy a jó Isten a szegény asszony imájára mentette meg a biztos haláltól. A lelki dolgokhoz bámulatos érzékkel vonzódott. A hittanórákon szomjas lélekkel szívta magába szent hitűnk igazságait. Itt hallotta elôször, hogy elhalt szeretteinken is tudunk segíteni, különösen szentmise szolgáltatásával. Elhatározta, hogy ô is segít meghalt édesanyján. Egy kis erszényt kötött a nyakába és szorgalmasan gyűjtögette a filléreket, hogy szentmisét mondathasson édesanyjáért. Ezer apró kis alkalmat megragadott, hogy pénzhez jusson. Már-már együtt is volta kívánt összeg, mikor huncut testvérkéje az éjszaka leple alatt a kis erszényt a benne levô pénzzel együtt elcsente. Reggel a kis Ilonkának elsô dolga az volt, hogy erszényét keresse, megvan-e még? Most legnagyobb rémületére nem találta. Keserves sírásra fakadt és alig lehetett megvigasztalni. Édesapja nem bírt egyedül az apró gyermekekkel, azért másodszor is meg kellett nôsülnie, hogy legyen gyermekeinek gondviselôje. A kis Ilonka édesanyjaként fogadta az új asszonyt és gyermeki szeretettel ragaszkodott hozzá. Nem idegen betolakodót látott benne, nem keserítette elzárkózó makacssággal, hanem hitte, hogy az isteni Gondviselés küldte ôt számukra. Sohasem panaszkodott reá, pedig a rokonok és ismerôsök gyakran próbálták elégedetlenségre szítani. Meg- megállították az utcán és kíváncsian kérdezték: ,,No, hogyan bánik veletek mostohaanyátok?'' Neki fájt az ilyen beszéd. Rögtön pártjára kelt: ,,Nem mostohám nekem ez, hanem édesanyám!'' Gyermekéveit még egy nagy és szent öröm aranyozta be: elsô szentáldozásra készült. Lázas izgalommal számlálgatta a napokat, hogy mennyi választja még el a boldog órától. Szorgalmasan tanulta a katekizmust és igyekezett mindig jobbá lenni, hogy minél méltóbban fogadhassa Jézust, a gyermekek barátját. Az Úr Jézus azonban másképp határozott. Ezt a kis lelket már rég kiválasztotta magának és azt akarta, hogy gyémánttá csiszolódjék. A szenvedések tüzében akarta tehát még tisztábbá tenni kis választottját, még epedôbbé tenni utána való vágyát, és még forróbbá izzítani iránta való szeretetét. Éppen a szentáldozás napján súlyos orbánc tört ki rajta és így elsô szentáldozását el kellett halasztani. Elgondolhatjuk a kisleány nagy szomorúságát és lelki gyötrôdését e napon. Hisz talán nem volt senki társai közül, aki olyan égetô szomjúsággal vágyódott az Úr Jézussal való egyesülés után, mint ô. S most nem engedik hozzá. A lelki és testi szenvedés annyira megviselte gyenge szervezetét, hogy állapota válságosra fordult. Hozzátartozói már körülállták betegágyát és várták, mikor szakad ki a lélek az agyongyötört testbôl. Istennek azonban nagyobb terve volt a kisleánnyal. A láz lassan alábbhagyott és néhány hét múlva meggyógyult. Felgyógyulása után minden külsôség nélkül fogadta az Úr Jézus szent Testét, éppen azon a napon, amikor édesapja második feleségével egybekelt. A szentségi Jézus, aki nem a külsôt nézi, hanem a lélek belsô vágyakozását és tisztaságát, gazdagon árasztotta el a kis elsôáldozót kegyelmeivel. A kis Ilonka viszont gyermeki szívét kínálta fel maradék nélkül isteni Vendégének. Forrón kérte, vegye birtokába és bánjon vele tetszése szerint. Az Úr Jézus elfogadta a felajánlást. Ettôl kezdve Ô maga vette kezébe a kisleány lelkét és alakította azt. ======================================================================== Küzdelem a hivatásért -- Nehéz választás Az elsô szentáldozás után a kis Ilonka kezdett beletörôdni árvaságába. Úgy érezte, hogy Jézus szolgálatára kell szentelnie életét. Már maga a gondolat is boldoggá tette, hogy átadhatja magát teljesen Krisztusnak. Még szenvedéseit is megaranyozta az a terve, hogy apáca lesz. Kimondhatatlanul megörült, mikor szerzetesnôvérekkel találkozott a faluban, akik alamizsnát gyűjtöttek. Hozzájuk csatlakozott és feltárta elôttük lelkét, elmondta szent hivatását. A jó kedves nôvérek szeretettel meghallgatták, bíztatták, hogy tartson ki elhatározása mellett és ellátták jótanáccsal. Megadták a címet is, hogy hol kell felvételét kérnie. Már-már teljesülve látta vágyát, nem is sejtette, hogy szülei milyen nagy akadályt gördítenek útjába. Mint a napfény megjelentére a reggeli harmat, úgy illant el az ô boldogsága is. Hozzátartozói nem értették meg a szerzetesi hivatás magasztosságát. Ôk csak a lemondást, a magános életet, a böjtöt, a világi élettôl, a szórakozásoktól és a hozzátartozóktól való elszakadást látták benne. Rossz nyelvek hamis beállítására is hallgatva, iparkodtak elriasztani leányukat a zárdai élettôl. ,,A leánynak férjhez kell mennie'' -- mondották. -- ,,Mások is így tesznek. A leánynak ez az Istentôl rendelt hivatása, nem az, hogy elevenen eltemettesse magát a kolostorban.'' Nagy tekintéllyel hangoztatták, hogy amely gyermek nem engedelmeskedik szülei szavának, azon nincs Isten áldása. Számtalan példával erôsítették állításukat, érveikbôl nem fogytak ki. Hiába küszködött a szegény leány szülei akarata és Isten hívása között. Egyedül volt és tapasztalatlan. Most, életének döntô fordulatánál érezte legjobban, mennyire hiányzik mellôle a megértô édesanya, aki gyermeke jövôjét nem önzô szempontból nézi csupán, hanem Istentôl beléoltott titokzatos ösztönnel megérzi: mi teszi ôt igazán boldoggá. Isten elvette az édesanyját és nem adott helyette lelkivezetôt sem melléje ezekben a gyötrô órákban. Köröskörül csak megnemértés vagy rövidlátó aggódás, nem volt senki, aki bölcs tanáccsal állott volna mellette. De akin egyszer megnyugodott az Úr tekintete, azt sötét, göröngyös, elhagyott utakon vezeti keresztül. Elrejti elôtte szándékait, de az eseményeket, sokszor még az emberek kicsinyességét és gyarlóságait is felhasználja, hogy tervét megvalósíthassa. Most is Isten akarata jelentkezett a szülôk gyarló és túlságosan evilági érvei mögött. Isten más hivatást szánt a fiatal leánynak, habár ô ezt még nem értette meg. Hosszú volt még az út, riasztó és értelmetlen, sok idô és sok szenvedés kellett hozzá, hogy felragyogjon Isten kifürkészhetetlen gondolata. A sok rábeszélés és ijesztgetés eredménye végül is az lett, hogy Ilonka a világban maradt. De elhatározta, hagy Istennek szüzességben szolgál egész életén keresztül. Ezért szerette és kereste a csendet és a magányt. Kerülte a zajos szórakozást, a társaságot, a táncot, csupán szülei kívánságára vett részt néhanapján bennük. Csak Isten után vágyódott a lelke, csak benne talált megnyugvást és örömet. Minden más fárasztotta, mert Istenen kívül minden értéktelen volt elôtte. Szívesen dolgozott a háztartásban, a mezôn és nevelôanyjának nagy segítségére volt féltestvérei felnevelésében. De mindig talált idôt arra is, hogy a jó Istenhez szálljanak fel gondolatai és beszélgessen Vele szívének nagy vágyairól. E mellett vidám és daloskedvű volt. Szent énekekben találta gyönyörűségét. Úgy érezte, hogy most már boldog és senki és semmi meg nem zavarhatja lelki békéjét. Pedig a legnagyobb harc, a döntô próba csak ezután következett. Szülei többször beszéltek elôtte a férjhezmenésrôl. Ô azonban hallani sem akart róla. Egészen más vágy töltötte el lelkét. Az egyszerű és csupán a természetes életkeretek között mozgó emberek nem tudták megérteni az angyali erénynek magasztos szépségét, és így az volt minden törekvésük hogy leányukat minél elôbb és minél jobban férjhez adják. Csakhamar kedvezô alkalom kínálkozott arra, hogy tervüket végrehajtsák. Egyik rokonuk jó kérôt ajánlott a szomszéd faluból, Rábacsanakról. A fiatalembernek, Nagy Józsefnek jó hírneve volt. Szép vagyonnal rendelkezett. A leány is benne volt az idôben: 19 éves, tehát minden rendben van. A rokonok is melegen ajánlatták a házasságot, így nincs semmi akadálya annak, hogy a legény eljöjjön háztűznézôbe. Hogy mit szól hozzá a leány? Boldog lesz-e? Ezzel nem sokat törôdtek. Úgy volt az szokás akkoriban, hogy a szülôk választották ki gyermekük számára a hitvestársat, s a gyermekek ebbe bele is nyugodtak. A fiatal leány számára csak most kezdôdött az igazi kálvária. Sokat tépelôdött, hogy vajon most mit csináljon? Éjjeleken át nem aludt, sokat sírt és imádkozott, hogy mutassa meg Isten az Ô szent akaratát. Végre is elfogadta szülei kívánságát. Megtörtént az eljegyzés. A jegyesidô alatt nem érdekelte ôt a hozomány, a menyasszonyi ruha és kelengye, hanem ezt az idôt kizárólag komoly készületnek, imádságnak és lelki erô gyűjtésének szentelte. ======================================================================== Megérti igazi hivatását -- Szent anyaság A házasságkötés 1897 február 6-án volt a szili plébániatemplomban. A lakodalom zajos hangulata, a nagy dínom-dánom nem ragadta magával a fiatalasszonyt. Kedves szerénysége fel is tűnt a násznépnek. Kocsikkal vitték új otthonába, ahol egészen új feladat, új életkör és új keret várt reá. Megérkezésekor érdekes kis epizódok adódtak. A küszöbön az ottani lakodalmas szokás szerint keresztbe fektettek egy seprűt, amelyet az új asszonynak messzire el kellett rúgnia. Azt tartották, hogy minél messzebbre rúgja, annál világravalóbb lesz. Ô azonban felvette a seprôt és az ajtó mellé állította. A körülállóknak nagyon megtetszett ez az ügyes és rendszeretetre valló viselkedése. Új otthonának küszöbét átlépve meghintette magát szenteltvízzel. A jelenlevôkre ez a komoly és mély keresztény lelkületrôl tanúskodó cselekedete is maradandó benyomást gyakorolt, különösen az erkölcsbíró nagyapára. Éppen esti Úrangyalára harangoztak, amikor a fiatalasszony belépett férje házába. Sokszor emlegette, hogy életének minden fontosabb mozzanata az Úrangyalával kapcsolódik. Mintha földi édesanyja helyett a Szűzanya vezette volna élete legnehezebb óráiban, és a harangszóval érzékelhetô módon jelezte is, hogy mellette van anyai szeretetével. Milyen bensôséggel kérhette ekkor mennyei Édesanyját, hogy fogja meg a kezét és legyen vezére, oltalmazója ezen a nehéz pályán, amellyel lélekben még mindig nem tudott megbarátkozni. Új környezete hamar észrevette lelki finomságát. Nagyon megszerették. Különösen a nagyapának nyerte meg tetszését. Mindig úgy emlegette, mint egy angyalt. Angyali lelkületű menyének szokta nevezni. Nem csoda, hiszen a fiatalasszony úgy tekintette férje szüleit, mint saját édesapját, édesanyját. Figyelmes és engedelmes volt velük szemben, mindenben kedvüket kereste és került mindent, ami a békét, egyetértést megzavarhatta volna. Már ekkor megértette a hallgatás felbecsülhetetlen értékét a közös életben. Sokszor csak egy elhallgatott szónak köszönhette, hogy a kedélyek lecsillapodtak. Igen jó hatással volt példája férje leánytestvéreinek kissé szabadosabb viselkedésére is. Szívesen dolgoztak vele és hallgattak szavára. A közös élet mindennapos kellemetlenségeiben azonban bôven volt része neki is. Súrlódások, apró tűszúrások, megnemértések gyakran elôadódtak ott, ahol annyi különbözô természetű ember él egy házban. Természetesen mindezek az érzékeny lelkű fiatalasszonynak kétszeres fájdalmat okoztak. Különösen a házasélet követelményei jelentettek számára nagy áldozatot. Megérthetjük ezt, hiszen a házasság legszebb álmát rombolta le. Egyedül volt. A házasságot másképpen képzelte, és nem tudta, hogy az Isten teremtô terveinek szent megvalósítása. Aggodalmait nem közölhette senkivel, magába fojtotta és ez a tépelôdés mindig nagyobb súllyal nehezedett lelkére. Közben egészsége is megrongálódott. Súlyos gyomorégési bántalmak kínozták. Egészségének helyreállítása miatt a nem messze fekvô Beled község híres plébánosához fordult, aki nemcsak lelkipásztor volt, hanem messze földön keresett orvos is. Feltárta elôtte testi szenvedését, de lelki gyötrelmeit is. A bölcs lelkivezetô megtalálta az orvosságot testére, lelkére egyaránt. Megnyugtatta és hosszú tapasztalaton alapuló tanácsaival látta el ôt. Isten neki nem a szerzetesi életet, hanem a házasságot szánta hivatásnak. Ez az Isten akarata, nyugodjék meg. Vállalja a házasélet terheit és kötelességeit azzal a szándékkal, hogy saját szerzetesi hivatását megsokszorozza. Szentelje gyermekeit Isten szolgálatára. Most már megértette hivatását: szent anyaság. Csendben, elfelejtve, egy kis család szentélyében feláldozni elôször önmagát, akaratát, terveit, álmait a szenvedés oltártüzének lángjaiban, azután odaadni gyermekeit Istennek. Világosság gyulladt lelkében: látta Isten útjait, mint vonulnak végig egész életén. Megértette, miért jutott olyan korán árvaságra, miért jegyezte el Isten a kereszttel. Különben sohasem tudta volna elviselni a reá váró szenvedéseket és sohasem találta volna meg igazi hivatását. Ezért mondogatta sokszor gyermekeinek: ,,Ha nekem édesanyám lett volna, ti, gyermekeim, nem születtetek volna!'' Érezte, hogy a hivatás Isten akaratának engedelmes teljesítése akkor is, ha nem találkozik a mi akaratunkkal, ha összetöri is a mi terveinket. Az anyaság áldozat, szenvedés, kereszt, amely felragyogott az újjászületés szentségénél, a keresztségnél. Mindnyájunk egyetemes hivatása, Krisztus hivatása: a kereszt. ======================================================================== A Jó Isten rózsafája -- Égbe visszaröppenô sugár Most már csak azt kérte Istentôl, hogy minél több gyermekkel ajándékozza meg. A jó Isten rózsafája akart lenni, hogy minél több rózsa sarjadjon életébôl és velük díszíthesse Isten oltárát. Házasságkötésük után majdnem három évre született elsô gyermekük, egy kisleány. Az édesanya Avilai Nagy Szent Teréziának, a nagy misztikusnak Krisztus megsebzett szívű jegyesének buzgó tisztelôje volt. Október 15- én, a Szent névnapján gyakran elzarándokolt Gyôrbe, a kármelita atyákhoz, hogy minél jobban megtanulja a lelki élet e nagy mesterétôl: hogyan lehet eljutni Isten hegyeire, és hogyan lehet másokat is a Belsô Várkastély legtitkosabb termeibe vezetni. Az elsô gyermekének azért választotta a Terézia nevet. A Szűzanya példájára ô is elvitte a negyvenedik napon a kis újszülöttet a templomba, hogy Istennek felajánlja. Szűz Mária tisztelete jeléül erre a szombati napot választotta. Elsô gyermekének a legjobb nevelést akarta adni, hogy a többi gyermekének is példaképül szolgálhasson. Alig várta, hogy a kis csecsemô értelme nyiladozzék, máris Jézus és Mária szent nevére tanítgatta. Szeretett volna minél elôbb minden szépet és jót elhinteni fogékony lelkébe. Már kétéves korában magával vitte a templomba és ott megmutatta neki, hol lakik a Jézuska. A kicsike örömtôl repesve újra meg újra kérdezgette: ,,Ott az aranyos házban, ott lakik a Jézuska? Ott, ahol a két kis angyal imádkozik?'' Hitünknek ez a szent tanítása, Krisztus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben annyira közel férkôzött e kis lélekhez, hogy ettôl fogva nem volt otthon nyugta. Mindig csak a Jézuska felôl kérdezôsködött: ,,Mit csinál a Jézuska ott az aranyházban? Miért nem jön ki onnét?'' Stb. Most már nem lehetett otthon hagyni, mindig a Jézuskához akart menni. A templomban annyira otthonosan érezte magát, hogy fel s alá futkosott. Ezért otthon kikapott és a jó édesanya megmagyarázta neki, hogyan kell a templomban viselkednie. A lecke használt és az apróság mindent megígért, csak vigyék ôt is magukkal. Ígéretét meg is tartotta. Ezután úgy viselkedett Isten házában, mint egy kis angyal. Összetette kis kacsóit, szemét a szentségházra függesztette, úgyhogy a felnôtteket is meghatotta és összeszedettebbé tette példája. Mikor már nagyobbacska lett, kis házioltárt készített magának otthon a szoba egyik sarkában. Ott aztán zavartalanul énekelhette kedves énekeit, amelyeket a templomban hallott vagy édesanyjától tanult. Reggeltôl estig nem fogyott ki a zengedezésbôl. Ô volt a család kis éneklô pacsirtája. Nem csoda, hiszen a Szűzanya tiszteletét már az anyatejjel szívta magába. Legkedvesebb éneke a következô búcsúének volt, amelyre édesanyja tanította, aki annyira szeretett a kegyhelyekre járni: ,,Nézzünk égre, jön Mária, Itt a kegyelem órája; Szól a mennyország harangja, Leszáll a szép Szűz Mária.'' Vagy a másik: ,,Öt aranyos betűbôl áll Mária neve, Ó Mária, édesanyám, igen szeretlek!'' A lourdes-i éneknek az összes versszakát ismerte. Szállott-e szebb dicséret az ég felé, mint mikor finom gyermekhangján felzengett: ,,Ave, ave, ave Mária!'' Mintha Isten rajta keresztül akarta volna megvigasztalni édesanyját a szerzetesi élet feláldozásáért. A kisleány mindig kedves, engedelmes és vidám volt. Édesanyjának csak örömet szerzett. Ha édesanyját szomorúság érte, odasimult hozzá és addig gügyögött, amíg sikerült édesanyja arcára mosolyt varázsolni. Így mutatta ki, mennyire együttérez vele, és szeretetével akarta kárpótolni a szenvedésért. Ha fáradtnak látta, széket cipelt utána és ezer apró kis szolgálattal kedveskedett neki. Aki édesanyját bántani merte, attól még a legkedvesebb csemegét sem fogadta el. Fénysugár volt a mennybôl, azért a jó Isten hamarosan trónusához hívta, azok közé, ,,akik követik a Bárányt, bárhová megyen, akik megváltattak az emberek közül zsengéül Istennek és a Báránynak, és szájukban nem találtaték hazugság, mert szeplôtelenül vannak Isten trónja elôtt. És énekli vélük azt az éneket, melyet senki más nem énekelhet''. (Jel 14,5) Mikor a negyedik gyermeket küldte a jó Isten, az elsôt átültette az égbe. 1905. április 13-án reggel a kisleány még gyönyörködött újszülött testvérkéjében, bár a gyilkos kór, a diftéria már benne lappangott. Annyira uralkodott magán, hogy palástolni tudta a szörnyű betegséget, és nem is akart lefeküdni. Délben azonban állapota súlyosra fordult, este pedig halálosra vált... Könnyekig meghatott mindenkit, ahogyan ez a kis angyal búcsúzott szeretteitôl. Már alig tudott beszélni a fuldoklástól, szeme elhomályosodott, de összeszedte minden erejét és érthetô módon így szólt: ,,Én meghalok... Imádkozzanak értem! Én is imádkozom magukért!'' Kérte a lourdes-i vizet, szemét törölgette vele, majd folytatta: ,,Hintsenek meg szenteltvízzel... Adják ide a szentolvasómat.'' Rózsafüzérét kezére csavarta, azután összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett: ,,Édesanyám, Szűz Mária, Neked ajánlom magamat... Végy... anyai... oltalmadba...'' Mélyet sóhajtott és lelke elszállt az égbe. ,,Elragadtatott, nehogy a gonoszság elváltoztassa értelmét vagy a tettetés meg ne csalja a lelkét. Rövid idôt élvén sok idôt töltött be, mert kedves volt Istennek az ô lelke, azért sietett kivinni a gonoszság közül.'' (Bölcs 4,8-15) Édesanyja úgy érezte, mintha a lelke szakadt volna ki. Sehogyan sem tudott megvigasztalódni. Sokat sírt és imádkozott a megnyugvás kegyelméért. Végül Isten megkönyörült rajta és gyógyírt küldött fájó szívére. Majdnem egy évvel a haláleset után egyik vasárnap gyönyörű prédikációt hallgatott a mennyországról. Harsányi Lajos, a híres papköltô, mint a község kisegítô lelkésze, olyan szívhez szólóan ecsetelte a mennyország boldogságát, szépségét és el nem múló örömeit, hogy a bánatos édesanya megvigasztalódva, megújult lélekkel ment haza a templomból. Örült, hogy gyermeke már élvezheti a választottak jutalmát. Fájdalmát még jobban eloszlatta csodálatos álma. Úgy látta, hogy kisleánya visszajött a földre és szemrehányást tett neki: ,,Édesanyám, miért siratott vissza? Hiszen nekem ott fent sokkal jobb, mint itt lent volt!'' Az álmot intô figyelmeztetés gyanánt fogadta és most már keresztény megadással mondta: ,.,Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott szent neve!'' A jámboréletű kisleánynak emlékét márvány sírkereszttel örökítették meg szülei. Rajta édesanyjának azok a szavai, melyekkel elbúcsúzott tôle, mikor koporsóját lezárták: ,,Jézus, Mária szent Nevében búcsúzom tôled.'' A sír körül már elpusztultak a többi gyermeksírok, csak ez a kis sír maradt meg. Keresztjét borostyánkoszorú fonja át, mintha jelképezné a hervadhatatlan koszorút, melyet az égi hazában kapott. Az édesanya kisleányának élettörténetét sokszor elmondta gyermekeinek, akik mindig megilletôdve és épüléssel hallgatták. A jó Istentôl csak azt kérte, hogy adjon helyette még egy Terézkét. A mennyei Atya meghallgatta kérését, és csakhamar küldött is egy kisleányt, akit Teréziának nevezhetett. Összesen 7 gyermeknek adott életet. Így következtek egymásután; Teréz, Sarolta, Ilona, Lajos, Teréz, József és Anna. Ennyi gyermek felnevelése bizony nagyon sok gondot, fáradságot és türelmet igényelt. Egyik gyermeke gyenge szervezettel született. 3 éves koráig szinte mást sem tett, csak szüntelenül sírt. De még ezzel sem veszítette el türelmét. Akik tanúi voltak viselkedésének, mindig bámulták angyali türelmét és szelídségét. Minden igyekezetével azon volt, hogy gyermekeinek a lehetô legjobb nevelést biztosítsa. Tudta, hogy az asszony gyermekek szülése és nevelése által üdvözül, s hogy egyszer majd szigorúan számot kell adnia a rábízott lelkekrôl. ======================================================================== A Jó Isten műhelyében Nem félt a gyermekáldástól. Sokszor hangoztatta: ,,A jó gyermek Isten áldása.'' De a gyermeket nemcsak elfogadni kell, hanem be kell állni a jó Isten műhelyébe és a gyermek lelkébôl ki kell faragni a Teremtô képmását. Csodálatos aranyvésô kell hozzá. Aldrich meséli egy asszonyról, hogy mindig a legmodernebb elvek szerint akarta nevelni gyermekét. A gyermek növekedése szerint hol piros könyvet tanulmányozott, hol sárga, zöld, majd kék könyvet, a gyermek azonban rakoncátlan, engedetlen és neveletlen maradt. Édesanyánk nem olvasott egyetlenegy pedagógiai munkát sem, talán nem is hallotta sohasem ezt a szót: pedagógia. Gyermekei nevelésében azonban mégis művésznek bizonyult, minden elméleti megalapozottság nélkül. A jó Isten természetébe oltotta a jó nevelô tulajdonságait, és ô megértette, hogy a leghívatottabb nevelônek, a szülônek, Jézus jóságos szellemével kell töltekeznie, és nem annyira szavaival, hanem elsôsorban jópéldájával kell neveltjeire hatnia. Nevelésének hathatós eszközei: az élô hit, a szeretet, a kifogyhatatlan türelem, a következetesség, okos szigorúság, a rossznak a megelôzése és a körültekintô gondosság volt, mert ,,így tanulta Mesterétôl szíve iskolájában''. (Szent Ágoston.) Lássuk ezeket az eszközöket egyenkint, hogyan valósította meg gyermekei nevelésében. Élô hit A legfontosabb célt, a mélyen és ôszintén vallásos ember kialakítását egy percre sem tévesztette szem elôl. Gyermekeit Istenben akarta meggyökereztetni, mert jól tudta, hogy ez az egyetlen biztos alap, amelyre életet építeni érdemes, amely nélkül nincs becsületesség, szülôi tekintély és tisztelet, nincs gyermeki szeretet, nincs erényes élet, amely boldogíthatja ôket e földön és elvezetheti örök céljukhoz. Ezért már kicsi korukban vérükbe oltotta Isten törvényeit. Megtanította ôket a legszentebb imádságokra. A Miatyánkon, Üdvözlégyen, Hiszekegyen és Úrangyalán kívül ott szerepelnek reggeli imájukban Isten és az Anyaszentegyház parancsolatai és a kegyelem forrásai, a szentségek. Alighogy gagyognak, már mindezeket kívülrôl tudják. De Isten törvényeit nem engedte csak száraz és elvont tudásnak, hanem azért vésôdtek bele gyermekei szívébe, mert életté váltotta azokat. A 2- 3 éves gyermek már nem akart otthon maradni a szentmisérôl. A szentbeszédre nagyon odafigyeltek, mert tudták, hogy ebéd elôtt szüleik kikérdezik a tartalmát. Az Anyaszentegyháztól rendelt böjtöket és megtartóztatásokat a legszigorúbban megtartották a családban. Pénteki napon még a 7 éven aluli gyermekek sem ettek húseledelt. Igen nagy gondot fordított arra is, hogy gyermekei méltóan járuljanak a szentségekhez. Nagyon helyesen azt tartotta, hogy Isten kegyelme hiábavaló lesz bennünk, ha nem működünk közre vele, ha nem nyitjuk ki elôtte lelkünket. Az elsô szentáldozás alkalmával nem elégedett meg csak az iskolai elôkészítéssel, hanem ô maga is oktatgatta a nagy napra készülô gyermekeit. Figyelmeztette hibáikra, megtanította ôket, hogyan lehet azokat nyesegetni. Apró kis erénygyakorlatokat tűzött eléjük, hogy szívük minél szebb, minél tisztább és ékesebb legyen, mikor a kegyelem Istene beszáll hozzájuk. Mindegyiknek új ruhát készíttetett erre az alkalomra, bár a testvérek egymásét is használhatták volna. De azt akarta, hogy jelképet lássanak a fehér ruhában, a lelki megújulás és a megszentelô kegyelem tisztaságának és megôrzésének jelképét. A szentté tevô kegyelmet nem lehet másnak átadni, de mint a hófehér ruhára, vigyázni kell rá halálig, hogy folt ne essék rajta. Buzdította ôket a gyakori szentáldozásra és ebben is ô maga járt elô jópéldával. Vigyázott azonban arra, hogy a szentáldozás ne váljék üres külsôséggé, ne laposodjék léleknélküli szokássá, azért nagy gondot fordított a készületre. Arra törekedett, hogy gyermekei átéljék a szentgyónás lélektisztító kegyelmi hatását. Megkövetelte tôlük, hogy a szentgyónás elôtt bocsánatot kérjenek szüleiktôl. Ô maga is megtette ezt, mielôtt a bűnbánat szentségéhez járult. Hitvestársán kívül gyermekeitôl is bocsánatot kért. Gyermekeibe belenevelte az imádság szeretetét. De nem engedte meg, hogy csak úgy tetszésük szerint végezzék vagy akár el is hagyják. Mindig közösen kellett imádkozniok. Az ima kötelesség is, tehát reggel, este, evés elôtt, evés után sohasem maradhatott el. Addig nem kaptak enni gyermekei, míg nem imádkoztak. Még az ágyból is fel kellett kelnie annak, aki imádság nélkül próbált lefeküdni. Hacsak munkája nem akadályozta, velük együtt imádkozott és egyúttal arra is ügyelt, hogy rendesen és összeszedetten végezzék azokat. Elfoglaltsága esetén a nagyobbik leányát bízta meg ezzel a tisztséggel. Még az imádság rendjét és részben a szövegét is maga állította össze. Ezekben az egyszerű imádságokban hiába keresünk mesterkélt formát, áradozó kifejezéseket vagy fellengzôs érzelgôsséget. Mélységes hit, ôszinte alázatosság és gyermeki bizalom árad mindegyikbôl. A liturgia súlyos értelmű imádságait és patinás ôsi szavait juttatja eszünkbe az a fohász, amellyel a gyermekek reggeli és esti imája kezdôdött: Az én megfeszített Jézusom szent Nevében felkelek (este lefekszem), ôrizze meg testemet, lelkemet az örök életre, Amen. Gondoskodása mindenre kiterjedt, amellyel gyermekei lelki életét mélyíthette. Magyarázgatta nekik, a bibliai történeteket és a szentek életét. Különös szeretettel állította eléjük védôszentjük példáját, hogy megismerve azt, buzduljanak követésére. A szoba falán szép és sok tanulságot magukban rejtô szentképek függtek, hogy így szemléltesse azt, amire tanította ôket, és a szemléleten keresztül lelkükbe vésôdjenek a követésre méltó példák. A feszületen kívül ott találjuk elsô helyen Jézus szentséges Szívének képét, a Szűzanya szobrát, továbbá Szűz Mária és a szentek életének legszebb mozzanatait elénk táró ábrázolásokat. Fel-felmutatott hol egyikre, hol a másikra és a gyermekek elé állította példájukat. Az Egyház kívánsága szerint elevenné tette gyermekei számára az egyházi évet. Elmagyarázta az ünnepek tartalmát, a szent cselekmények jelentését, készítgette ôket szent hitünk titkainak évenkinti méltó megülésére és gondja volt arra is, hogy az otthonnak hangulata is alkalmazkodjék az Egyház bűnbánatos, örvendezô vagy ujjongó lelkéhez. El lehet róla mondani, hogy csodálatos nevelôi adottságokkal rendelkezett. Az élô szó, az elbeszélés, a buzdítás erejével, a szemléltetés eszközeivel, az egyházi év keretében az üdvösség nagy drámájának lüktetô cselekményébe való belekapcsolással, elsôsorban pedig saját példájának sugárzó vonzásával nevelte a rábízottakat. Példás kereszténynél azonban többet akart nevelni gyermekeibôl. Egy pillanatra sem tévesztette szem elôl életének egyik célját, hogy gyermekeit Istennek szenteli. Jól tudta azonban, hogy a papi és szerzetesi hivatás nagy kegyelem, melyet a jó Istentôl úgy kell kikönyörögni. Ezért minden gyermekével, mikor még szíve alatt hordozta, elzarándokolt valamelyik kegyhelyre, hogy a jó Istennek felajánlja és a Szűzanya különös pártfogásába helyezze ôket. Mindennap imádkozott azért, hogy fogadja el ôket Isten szolgálatára, de gyermekeivel is imádkoztatott erre a szándékra. A maga-szerkesztett reggeli imádságban ott szerepel ez a szándék is: ,,Gondviselô Istenem, viselj gondot reánk, adj szüleinknek erôt, egészséget, hogy nevelhessenek bennünket a jó Isten dicsôségére.'' Utána egy Miatyánkot és Üdvözlégyet imádkoztunk erre a szándékra. Akkor még nem értettük meg ennek az imádságnak értelmét, csak késôbb, amikor már megtermette gyümölcsét, amikor Isten egymásután kiválasztott bennünket papi és szerzetesi hivatásra, csak akkor tudtuk meg, hogy ezeknek az egyszerű, ôszinte szavaknak köszönhetjük Isten kitüntetô meghívását. Szeretet Mivel ô árva volt, az édesanyai szeretetbôl nagyon kevés jutott neki, azért ô annál többet akart juttatni gyermekeinek szíve melegébôl, anyai jóságából. Mennyi kedvesség árad ki szavaiból, amikor szólítgatja ôket: ,,Drága gyermekem, kisleányom, édes fiam, Ilonkám, Aranyvirágom!'' stb. Parancsát is mindig szelíden, szinte kérô hangon adta. Ezer apró kis örömet, meglepetést szerzett nekik. Sok mindent megvont magától, csakhogy övéinek minél többet és minél jobbat adhasson. Alighogy nyiladozott a gyermekek értelme, már akkor beszélt nekik az édesanya jóságáról és megbecsülhetetlen értékérôl. Apró történetek keretében tárta eléjük az árvák szomorú sorsát. Elénekelte nekik a Megfagyott gyermek c. szép költeményt. Mindezeket olyan átérezve és megindítóan mondta el, hogy a kis mesehallgatók együtt sírtak a mesemondóval és a végén hálatelt szívvel ölelték át édesanyjukat, szorosan féltô szeretettel, hogy tôlük senki, de senki el ne ragadhassa a legdrágábbat, amit Isten itt a földön adott nekik. Sokszor kérdezte kicsinyeitôl: ,,Gyermekeim, miért vagytok olyan boldogok?'' Azok kórusban mondták rá nagy meggyôzôdéssel: ,,Mert él édesanyánk!'' Kifogyhatatlan türelem Könnyen azt gondolhatnók, hogy ennyi szeretet és jóság csak nemes gyümölcsöket termett és a kis család kertészének csak örömet szereztek neveltjei. Nem így volt. A föld szívesebben terem gazt és bojtorjánt, mint virágot és búzát. Gyermekei bizony heves, lobbanékony, makacs természetűek voltak és így éppen elég fáradságába került édesanyjuknak, hogy ezeket a hibákat kiirtsa, nyesegesse vagy az erény szolgálatába állítsa. Gyerekes ésszel saját elgondolásukat tartották helyesebbnek, mint édesanyjukét, és nem voltak mindig könnyen hajlíthatók. Nem egyszer okoztak szomorúságot neki hirtelen kimondott szavaikkal, engedetlenségükkel, meggondolatlan cselekedeteikkel. Másak rossz példája is hatott rájuk és ez inkább vonzotta ôket, mint édesanyjuk jópéldája, Hiányzott a szigorú apai kéz is, éppen abban az idôben, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá a nevelésben. Az apa a maga tekintélyével, természeténél fogva nagyobb szigorúságával könnyebben megfékezte volna a rakoncátlankodót, de ô már akkor a sírban feküdt. Beláthatjuk tehát, hogy neki így sokkal több nehézségbe került gyermekeinek a felnevelése és bizony sok türelemre adódott alkalom közöttük. De sohasem ragadtatta el magát annyira, hogy feddés közben nyers, indulatos szavakat vagy durva, közönséges kifejezéseket használt volna. Mikor türelme már fogytán volt, így dorgálta meg a rosszalkodót: ,,Gyermekem, a jó Isten áldjon meg, légy már jó!'' Leghatásosabb büntetô módszere a hallgatás volt. Ha valamelyikük jobban megfeledkezett magáról, tudta, hogy a legnagyobb büntetése az lesz, hogy édesanyja nem szól hozzá egy szót sem. Az ô néma, szomorú tekintete jobban fájt ilyenkor, mint a verés. De ha ez sem használt, akkor keményebb eszközhöz nyúlt, megemlékezve a Szentírás szavairól: ,,Ki kíméli a pálcát, gyűlöli fiát.'' (Péld 13,24) Ha büntetnie kellett, azt is minden felindulás nélkül tette. Megérezhették gyermekei, hogy ilyenkor is a szeretet vezeti, nem a harag. Valóban Jézus szeretetének édessége töltötte el, kinek ,,korholása csókot ígér és büntetése is becéz'' (Sík Sándor). A hibázónak bocsánatot kellett kérnie. Az erkölcsi oktatás nem maradt el, de annak megadására kiválasztotta a megfelelô alkalmat. Nem volt a hangulat embere. Következetesség, okos szigor Jósága nem zárta ki a szigort és következetességet. Rá is alkalmazhatók Szent Ágoston szavai: ,,Ha rosszul szerettél, akkor gyűlöltél, ha helyesen gyűlöltél, akkor szerettél.'' Gyermekeit az életre akarta nevelni, azért egyáltalán nem kényeztette ôket. Mindig határazott idôben és elég korán keltette fel ôket, télen- nyáron egyformán. Sokszor persze szeretett volna egyik-másik az ágyban tovább lustálkodni. De hiába volt minden könyörgés. Nem ismert kivételt, nehogy a kivételekbôl lassankint szokás legyen. Egyik kisleánya egyszer panaszkodva kérdezte: ,,Édesanyám, mikor alhatok én már eleget?'' -- ,,Majd a sírban, kisleányom!'' -- hangzott a kurta felelet. Elve volt, hogy a gyerek korán feküdjék és korán keljen. A gyermekek táplálkozásánál vigyázott arra, hogy megkapják a fejlôdéshez szükséges táplálékot, de ínyenc falatokban nemigen volt részük. Nem engedte meg a kényeskedést és a válogatást. Amelyik gyermek nem ette meg a feltálalt ételt, helyette nem kapott mást. Kívánságaikkal szemben is bölcs mérséklet vezette. A szükséges dolgokat mindig megkapták, de felesleges, haszontalan tárgyakat megtagadott tôlük. Azt akarta egyrészt: tanuljanak meg lemondani, hogy majd az életben ne vegye el kedvüket és ne törje le igyekezetüket, ha nem sikerül minden úgy, amint ôk akarják; másrészt, hogy így gyengítse bennük az önzést, amely sohasem akar engedni vagy lemondani, még akkor sem, ha másokon kell keresztülgázolni. Korán hozzászoktatta ôket a munkához. A tanulás és játék mellett mindegyik gyermeknek megvolt a maga kis kötelessége, amelyet pontosan el kellett végeznie. Azt akarta, hogy megszeressék a munkát, hiszen bármilyen pályára állítja ôket a Gondviselés, mindenhol kemény munka vár rájuk. A munka szeretete pedig sok rossztól óvja meg majd ôket. Tudatosan nevelte ôket az áldozatvállalásra, az igazi keresztény legmélyebb erényére. Nem kényszerítette ôket, hanem buzdította. Pl. kenyérsütéskor mindig korán kelt, hajnali 2-3 órakor, hogy mire elérkezik a reggeli munka ideje, jól készen is legyen vele. Este lefekvés elôtt kedvesen felszólította gyermekeit: ,,No, gyerekek, ki segít nekem az éjszaka?'' Mindig akadt jelentkezô, bár sokszor inkább csak a kisebbek közül. Betegségükben féltô gonddal ápolta övéit, de nem szerette, ha minden csekélységért panaszkodtak. Ilyenkor figyelmen kívül hagyta nyafogásukat s a képzelt beteg csakhamar el is feledkezett bajáról. Nem avatkozott a gyerekek dolgába. Ha a testvérek egymás között vagy pajtásaikkal összevesztek játék közben és hozzá mentek panaszra, nem vállalta a bíráskodást, hanem azt mondta: ,,Ahogyan kezdtétek, végezzétek be.'' A rossz megelôzése A legjobb nevelô minden fáradságát tönkre teheti az utca, a rossz pajtásokkal való barátkozás. Számolt ezzel, azért nem szerette, ha gyermekei el-elmentek hazulról. Azt szokta ilyenkor mondani: ,,Nem kell nektek máshová mennetek. Maradjatok csak szépen itthon! Legjobb barát a testvéretek!'' Nem szívesen látta, ha leányai válogatás nélkül barátnôket vittek haza. Ki tudja, mit tanulhatnak az ilyenektôl? Talán csak egy szó és megzavarja ôket s összerombolja lelkükben mindazt a szépet és nemeset, amit ô olyan nehéz és hosszú idôt igénybevevô munkával beléjük oltott. A romlott társak sokszor az életben soha többé jóvá nem tehetô kárt okoznak egy-egy bizalmas suttogással. Hiszen a gyermeki lélek rosszrahajló természeténél fogva inkább hajlik a bűnre, mint a jóra. Azt sem szerette, ha a gyermekek a felnôttek beszédét hallgatták. Mikor vendég jött a házba, rövid üdvözlés után a gyermekeknek el kellett távozniok, nem maradhattak a felnôttek társaságában. Félt, hogy olyan dolgokat hallanak meg, amelyek nem gyermekeknek valók. Ô maga sohasem beszélt olyasmirôl, amivel gyermekeit megbotránkoztatta volna. Annyira értékelte a nevelôk munkáját, hogy a tanítókról és egyházi személyekrôl mindig a legnagyobb tisztelettel nyilatkozott és tekintélyüket másokkal szemben is megvédte. Így nem csodálkozhatunk, hogy a plébános úr és a tanító urak eszményi magaslaton álltak a gyermekek elôtt. Nem engedte, hogy gyermekei bírálják tanítóik eljárását. Tudta, hogy a szülô saját tekintélyét is lerombolja akkor, amikor eltűri, hogy gyermeke tanítóiról illetlenül beszéljen; de különösen akkor, ha a szülô maga nyilatkozik így vagy igazat ad a gyermeknek és a tanítót hibáztatja, ha büntetést kapott drágalátos magzatja. Ha gyermekei kikaptak az iskolában, kissé félve merték otthon megmondani, mert jól tudták, hogy büntetés lesz érte a sorsuk. Egyszer egyik gyermeke mégis megfeledkezett édesanyja intelmeirôl és társai példájára tiszteletlen volt tanítójával szemben. Édesanyánk meghallotta az esetet. A kisfiú érezte, hogy odahaza mi vár rá, azért egész nap kerülte édesanyjának tekintetét, nem jött be a lakásba még este sem, hanem a gazdasági épületben akart lefeküdni. Ennyire komolyan vette ô a nevelôk megsértését. Minden lehetséges módon ápolta bennük a szeméremérzetet is, a szent tisztaság ôrét. Nem engedett meg semmi olyant ruházkodásban, viselkedésben vagy beszédben, amely akárcsak távolról is érinthette vagy elhomályosíthatta volna azt az angyali erényt. Körültekintô gondosság De a lélek ápolása mellett a testrôl sem feledkezett meg. A testet úgy tekintette, mint a Szentlélek templomát. Legkedvesebb foglalkozása volt a gyerekek rendbentartása és ezt soha senkire sem bízta. Nagyon szerette, ha tiszták és rendesek voltak, mert jól tudta, hogy milyen jó nevelôhatással van a gyermek lelkére, ha külseje is tiszta. Ezért sokat mosott rájuk, még éjjeleken át is, hogy minél gyakrabban tudja ruhájukat váltani. Másoknak is feltűnt a gyermekek gondozottsága és többszôr megjegyezték, ha velük ment valahová: ,,Miért dolgozol annyit érettük? Néked is szükséged van a pihenésre. Felnônek akkor is, ha nem gondozod ôket annyira!'' Szerette a szép, rendes ruhát, de nem tűrte a cifrálkodást, minden felesleges sallangot eltávolított. A hiúság legkisebb jelentkezését hamar észrevette és irtogatta. Ha valamelyik gyermeke gyakran a tükörbe nézegette magát, rászólt: ,,Az ördög mutogatja magát benne! A jó Isten nem a külsôt nézi, hanem a belsôt!'' Ôrködô szeretettel figyelte a rábízottak minden mozdulatát. Munkáját számtalanszor félbeszakította, ha a gyermek sírt vagy ha valami baja volt és segítségre szorult. Anyai gondossága sokszor mentette meg a kicsinyeket balesettôl vagy nagyobb szerencsétlenségtôl. Egy alkalommal a kétéves kis Lajos kiment a kertbe. A kertajtó a bejárathoz csak úgy volt odatámasztva. A kisgyermek addig-addig tologatta, míg egyszercsak ráesett a nehéz ajtó. A megrémült kis legényke az ijedtségtôl sírni nem tudott, csak nyöszörgött. Édesanyja figyelmes lett rá. Kiszaladt utána és kiemelte a nagy teher alól. A gyermek már kékzöld volt. Ha édesanyja könnyen hagyja a dolgot, ha nem indul az elsô gyanús jelre, a kis csöppség meg is halhatott volna. Rögtön összekulcsolta most a fiúcska kezét és így mondott köszönetet az ôrangyalnak. Ugyancsak ezzel a fiával történt a következô eset is. A kis Lajosnak nagyon tetszett, hogy körmenet alkalmával a község elöljárósága égô fáklyával kíséri az Oltáriszentséget. Egy óvatlan pillanatban megpróbálta utánozni ôket. Édesanyja távollétében kivett egy égô fahasábot a tűzhelyrôl és megindult vele az utca felé. Pompás körmenetet rendezett egyedül s közben hangosan énekelte: ,,Alleluja, hála legyen az Istennek!'' Mikor édesanyja bement a konyhába, nem találta a kisfiút. Azonnal rosszat sejtett. Nem intézte el az ügyet azzal, hogy gyerek, hadd mászkáljon, hanem rögtön keresésére indult. A szomszéd ház elôtt akadt rá, amint elragadtatva énekelt és nem is vette észre a nagy buzgóságban, hogy keze alaposan megégett. Elgondolható, mi lett volna ennék a fáklyás körmenetnek a vége, ha az édesanya nem ôrködik ôrangyali éberséggel gyermeke felett. Legszentebb örökség Nagyobb kincset gyermek nem kaphat szüleitôl, mint a jó nevelést és nincs szentebb örökség, amely az egész életben elkísérné kifogyhatatlan bôségével, mint a nevelést alátámasztó jópélda. A szó elrepül, a példa azonban vonz! -- mondja a közmondás. Elmondhatjuk mi is, gyermekei, hogy legmaradandóbb hatást nem annyira édesanyánk szavai hagytak lelkünkben, hanem elsôsorban istenfélô élete és vonzó példája. Ajka már nem mozog, nem intézi többé hozzánk jóságos figyelmeztetését, de példája él, elôttünk jár életünk változásaiban és mindig újabb fényben látjuk felragyogni életünk nehéz útjain mint vezércsillagot, mindig nagyobb erôvel buzdít követésére. Ha visszagondolunk arra a kedves otthonra, melyet ô teremtett nekünk, bizony megmelegszik a szívünk. Ezt a kis családot Istennek, mindnyájunk jóságos Atyjának jelenléte sugározta be. A béke, a szeretet, az imádság és vidámság szelleme élt itt. Sehol sem szerettünk lenni annyira, mint otthon, és ha el kellett szakadnunk, alig vártuk az órát, hogy újra visszarepülhessünk oda. Ma már szerteszéjjel élünk, de ennek az áldott otthonnak a szelleme szívünkben él, s benne annak az emléke, aki ennek a kis fészeknek lelke és ôrangyala volt. ======================================================================== Az erôs asszony -- Hűséges feleség A szomszéd falunak, Szany községnek a határában van a rábaközi katolikusok kedves búcsújáróhelye, Szent Anna asszonynak, a Boldogságos Szűz Mária édesanyjának kis kápolnája. Ünnepén, július 26-án és a rákövetkezô vasárnapon megmozdul messze környékrôl is a lakosság és a legnagyobb dologidô ellenére otthagyva az aratás vagy a behordás sürgôs munkáját is, tömegestül sereglik össze a kis kápolna köré az évszázados, hatalmas fák árnyékában Szent Anna asszony dicséretére. Évrôl-évre figyelmes lélekkel hallgatják meg a szónokot, amint újra és újra eléjük állítja Szent Anna példáját, a megszentelt családi életet, Istennek legkisebb országát, mely hasonló a drágagyöngyhöz, amint az ünnep evangéliumában felolvassák. Szent Anna azonban elsôsorban a férjes asszonyok példaképe. Azért olvastatja ezen a napon az Egyház a szentmise leckéjében az erôs asszonyról szóló részt a Példabeszédek könyvébôl. És ezért beszélnek a szónokok olyan eleven színekkel az erôs asszonyról, aki ritka és értékes, messze határokra eljut a híre. Édesanyánk is sokszor ott állott a hallgatóság között és szokása szerint mint drágagyöngyöt rejtette szívébe az ott hallottakat, hogy a mindennapi életben valóra váltsa azokat. Megtanulta itt, hogy milyennek kell lennie az igazi keresztény asszonynak, hogyan kell odaadó szeretettel, szorgalommal és megbecsüléssel férjének hűséges élettársává lennie. ,,Megbízik benne férjének szíve és nem szűkölködik szerzeményekben. Jót tesz vele és nem rosszat életének teljes napjaiban'' -- mondja a Szentlélek ebben a szentírási részben. (Vö. Péld 31,11-12) Hitvestársi bizalom! Valóban, a házas együttélés alapja. De hogy ez gyökeret verjen a férfi szívében, szükséges, hogy az asszony feddhetetlen életű, szorgalmas és engedelmes legyen. Szent Pál apostol is lelkére köti híveinek: ,,Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Úrnak, mert a férfi éppúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak. Amint az Egyház Krisztusnak alá van rendelve, éppúgy az asszony is mindenben férjének. (Vö. Ef 5,22-24) Édesanyánk ezt az Istentôl rendelt függô viszonyt meg is valósította. Még a megszólításban is kifejezésre juttatta azt a nagy tiszteletet, amellyel édesapánk iránt viseltetett. Magázta édesapánkat, az pedig tegezte ôt. Minden dologban kikérte tanácsát és semmit sem tett engedélye nélkül. Annyira ragaszkodott férje akaratához, hogy még távollétében is azok szerint cselekedett, jóllehet az sokszor ellenkezett egyéni hajlamaival. Engedelmes volt neki és tekintélyét gyermekei elôtt sem csorbította a legkisebb megjegyzéssel sem. Hibáira is csak négyszemközt figyelmeztette, úgyhogy mi azt hittük, hogy édesapánk ,,tökéletes'' ember. A nevelésben ezt ki is használta. Elég volt neki csak ennyit mondania: ,,Majd megmondom rosszaságtokat az édesapátoknak!'' Ez aztán hatott. A közöttük fennálló alárendeltségi viszony azonban felolvadt a kölcsönös szeretetben. A szeretô szívek mindig egymás közelében érzik magukat legjobban. Milyen megható módon jutott ez kifejezésre szüleinknél! Mindketten annyira szerették otthonukat, hogy ha egyiket elszólította a kötelesség hazulról, a másik már alig várta haza. Mikor édesanyánk évenkint elzarándokolt valamelyik búcsújáróhelyre, hazajövetelekor édesapánk ezekkel a szavakkal fogadta: ,,Mennyire hiányoztál! Olyan üres volt a ház nélküled! Jártam-keltem a házban, az udvaron, de csak nem találtam helyemet.'' Egymás nélkül alig tudták elképzelni az életet. Kedvesen vitatkoztak, hogy melyikük nélkülözhetetlenebb a családban, hogy melyikük haljon meg elôbb, ha már egyszer meg kell halniok. Mindegyik a másikat tartotta fontosabbnak, és ha tôlük függött volna, szívesen megelôzték volna egymást a halálban, hogy a másik tovább élhessen. Édesapánknak súlyos betegségében is ô volt vigasztalása és egyetlen kincse, amihez még ragaszkodott. Halála elôtt való napon disznóölés volt a házban. Senki sem gondolta még, hogy ilyen közel van az utolsó óra. Édesanyánk nagyon el volt foglalva, de a nagybeteg férj számtalanszor kiszólt a konyhába és minden különösebb ok nélkül behívta magához feleségét. Az készségesen bement hozzá mindannyiszor és megkérdezte: -- Mit óhajt, apjuk? Édesapánk már érezte a végsô búcsúzás közeledését, tudta, hogy nemsokára végleg el kell válniok, azért csak ennyit felelt: -- Azért hívtalak be, hogy lássalak. Ez az erôs szeretet és kölcsönös ragaszkodás azonban nem volt egy napnak az eredménye. Bizony nagy árat kellett érte fizetnie. Természetük majdnem mindenben ellentétes volt. Hogy a családi béke megmaradjon és a szeretet kiépüljön, egyiknek meg kellett törnie akaratát. Ezt az áldozatot édesanyánk vállalta. Sokszor elfojtotta feltámadó ellenkezését, heves szavakra mindig szelíden válaszolt és nem egyszer élt a mély bölcsességet eláruló mondás szerint: ,,A hallgatás a legnagyobb erô.'' Sokszor forgatta elméjében a Szentírás következô szavait is: ,,Éljetek méltó módon ahhoz a hivatáshoz, amelyet nyertetek, teljes alázatosságban, szelídségben és türelemben. Szívleljétek el egymást szeretettel, igyekezzetek megtartani az egyetértést a béke kötelékével.'' (Ef 4,1-3) Így valóban nyereség volt férje számára, Isten áldása. Neki köszönhette férje, hogy lelkében egészen megváltozott. Neki köszönhette a szép, tiszta otthont. Mint az erôs asszonyról olvashatjuk, ô is okos, szorgalmas háziasszony példaképe volt. Korán kelt, hogy házatája mindig rendes legyen. Takarékosságával, szorgalmával és ügyes beosztásával még gyarapította is a család vagyonát. Sokszor végzett olyan munkákat is, amelyek testi erejét szinte meghaladták. Édesapánknak kellett mérsékelnie munkaszeretetét. Igazán az otthon lelke, éltetô napsugara volt. Szíve tiszta forrás, melybôl boldogság áradt férjére, gyermekeire és mindazokra, akikkel az élet összehozta. Tudta azonban, hogy a keresztény asszonynak nem elég csak férje házatáját rendben tartani, urát szeretettel és szorgoskodással körülvenni, hanem mint lelkének fele, a lelkéért is felelôs. Azért bele akarta égetni férjének lelkébe a jó Isten törvényeit, hogy ezek legyenek biztos vezetôi az élet sok útvesztôjében. Ha mások részérôl sok gáncsoskodás is érte ôt ezért kezdetben, mégis elérte célját. Nem annyira szavakkal hatott, mint inkább a szelídség ellenállhatatlan hatalmával, cselekedeteinek és életének vonzó erejével. Mi is elmondhatjuk róla, amit Szent Ágoston mondott édesanyjáról: ,,Férjének úgy szolgált, mint Urának, s minden törekvése az volt, hogy Neked megnyerje. Erkölcsei Téged hirdettek neki, mert egyénisége annyira vonzóvá tette, hogy férje szerette is, tisztelte is, csodálta is.'' Szent Anna asszony példája íme így sugározta szét a Rábaközben az erôs asszony dicséretét és Isten igéjének magva így hozott bôséges termést a szintén egyszerű életkörülmények között élô asszony lelkében. ,,Felkelnek fiai és igen boldognak hirdetik és férje is dicséri. Sok nô gyűjtött gazdagságot, de te felülmúltad mindnyájukat. Csalárd a báj és hiú a szépség. Az Urat félô asszony a dicséretes.'' (Péld 31,28-31) ======================================================================== ,,Ha valaki szomjazik, jöjjön énhozzám és igyék'' (Jel 7,37) -- mondotta egyszer az Úr Jézus, s a kegyelem forrásait nyitotta meg számunkra, hogy fáradt lelkünk felüdüljön. A világ azonban nem merít ezekbôl a forrásokból, hanem pocsolyákból próbálja enyhíteni szomjúságát, melyek nemcsak hogy nem csillapítják azt, hanem még meg is fertôzik. A világ jajgat, zúgolódik, panaszkodik, de enyhülést sehol sem talál. Lehet-e csodálkozni, ha a mai kor embere nem bírja a terhet, melyet az élet vállaira rakott? Isten nélkül akarja hordozni, pedig Nélküle semmit sem tehetünk. Édesanyánk nem így tett, érezte, hogy válla gyenge, ereje kevés, a teher nehéz, sok a gond, hamar elfárad a test is, a lélek is; s hogy mégis hôsies lélekkel tudta végezni kötelességeit, hogy ki nem merült az élet gondjaiban, az Üdvözítô forrásaiból merített. Az elsô forrás: az imádság A lelki élet nagy ismerôje, Szalézi Szent Ferenc gyönyörűen világítja meg, hogy mit is jelent számunkra az imádság: ,,Az ima isteni világossággal világosítja meg értelmünket, a mennyei szeretet melegével hatja át akaratunkat. Az ima tisztítja meg értelmünket a tudatlanságtól, akaratunkat romlott kívánságainktól. Az ima áldó harmat, mely virágba borítja jókívánságaink cserjéit, lemossa lelkünkrôl tökéletlenségének szennyét és felszabadítja szívünket szenvedélyeink járma alól.'' Az imádság tehát fény, üdítô harmat, orvosság és lélektisztító erô. Nélküle nem élhet szegény lelkünk, Istennek csodálatos követelése, de egyúttal vigasztaló ajándéka is. ,,Boldog ember, aki az Urat dicsérheti'' -- szokta mondani édesanyánk. A maga részérôl iparkodott is megvalósítani az Evangélium figyelmeztetését: ,,Mindenkor kell imádkozni és abba soha bele nem fáradni.'' (Lk 18,1) Már kisgyermek korában az ima volt egyetlen vigasza. Mivel nem sokat törôdtek vele, nem keresték, merre jár, sokszor elvonult a gyümölcsöskert egyik félreesô zugába és ott imádkozgatott. Olyan gyermekekkel szokott barátkozni, akik szívesen imádkoztak. Felnôtt korában sem ötletszerűen végezte imáit, hanem szervesen beleépítette azokat napi munkáinak rendjébe és lelkének Istenhez emelése volt mindig az elsô teendôje. Legalább ezen a téren váltotta be régi óhaját, a szerzetesi életet. Imádságaiban szigorú rendszert és idôbeosztást követett. Mindig határozott idôben kelt fel, nyáron négy órakor, az év többi részében öt órakor. Ha ütött az óra, nem tétovázott tovább az ágyban, hanem fáradsággal nem törôdve, azonnal felkelt. Ekkor végezte el tiszteletôrségi felajánló imáját, melynek reggel öt órakor volt az ideje. Nem történt meg vele sohasem, hogy elfelejtette vagy elhanyagolta volna ezt az imát. Az óra többi részét a társulat szellemének megfelelôen szent összeszedettségben töltötte. A gyermekek közben egymásután ébredeztek, de az Istennel való egyesülésében ez sem zavarta meg. Elmerülve Istenben, szorgosan dolgozott, úgyhogy mire szentmisére harangoztak, el is végezte reggeli kötelességeit. De nemcsak a reggeli órákat, hanem az egész napját megszentelte imádsággal. Gyakran felindította magában a jószándékot napközben is. Ha egyedül maradhatott, szent énekeket énekelgetve dolgozott, néha-néha felsóhajtott; ,,Jézusom, Te olyan jó vagy! Mekkora szeretettel viseled gondunkat és irányítod életünk ösvényeit.'' Ha a mezôre ment, egész úton imádkozgatott, nem szerette, ha útitársa akadt, mert még ezt az idôt is sajnálta üres beszélgetésre. Minden munkáját Jézus és Mária szent Nevével kezdte és Isten nagyobb dicsôségére ajánlotta fel. Mikor pedig felragyogott a vasárnap, örült a lelke, hogy megszabadulhat a robotból és több idôt szentelhet Istennel való beszélgetésre. Ilyenkor a szentmisén kívül a délutáni ráérô idejét is legtöbbször a templomban töltötte. A litánia után még sokáig ottmaradt a legméltóságosabb Oltáriszentség elôtt imádságba merülve. Gyermekei alig tudták kivárni, míg hazajött. Ilyenkor kíváncsian kérdezték tôle: ,,Édesanyám, mit tud annyit imádkozni?'' Csak ennyit mondott: ,,Sohasem elég nekem abból! Boldog ember, aki az Urat dicsérheti.'' Gyakran mondogatta: ,,Sohasem elég a munkából az embernek, csak a jó Istentôl sajnáljuk az idôt?'' Boldog volt, ha a templomban a közös ima szépen, rendben ment. Azért vállalta az elôimádkozó szerepét. Sôt ô indítványozta és vezette be a májusi és júniusi esti ájtatosságokat is a templomban. Nagy örömet szerzett neki, ha ilyenkor az istenháza megtelt ájtatoskodókkal. Ha valahol halott volt, szeretettel figyelmeztette a hozzátartozókat, hogy a sok sírás helyett inkább imádkozzanak érte. Egyszer a szomszéd faluba ment át rokonának, egy fiatalasszonynak temetésére. Mikor a többi rokonnal együtt megérkezett a ravatalhoz, a tragikus hirtelenséggel elhunyt halott felett magától értetôdô fájdalommal kitört a zokogás. A sok sírásban azonban megfeledkeztek az imádságról. Ôt is megrendítette a nagy csapás és együtt hullott könnye a család tagjaival. De aztán csendesen megszólalt: ,,Imádkozzunk szegényért, másképp úgysem tudunk rajta segíteni!'' Mindnyájan felocsúdtak siránkozásukból és vele együtt kezdték imádkozni a fájdalmas rózsafüzért. Fájdalmuk lassan megenyhült és hálásak voltak iránta, hogy így az imádság balzsamos erejével megvigasztalódtak és a kedves halotton is segíthettek. Elsôsorban azonban családjában valósította meg a közös imádkozást. Mindig közösen végezték a reggeli, esti, az asztali imákat, továbbá az Úrangyalát. Érdekes látvány volt, amikor a játékban elmerülô gyermekei az Úrangyalára hívó harang elsô kondulására hazafutottak, akárhol voltak is, hogy a közös imáról el ne késsenek. Aki elegendô ok nélkül elmaradt, szigorú büntetést kapott. Ez a szokás azonban annyira vérükké vált gyermekeinek, hogy büntetésre ritkán került sor. Megkövetelte, hogy az imádságot tiszteletteljes testtartással, térdenállva végezzék. Templomban is szemmel kísérte viselkedésüket. Ha valamelyik megfeledkezett magáról, szigorú szempillantásaival próbálta észhez téríteni, és ha nem használt a figyelmeztetés, otthon nem maradt el a megérdemelt büntetés. Hogy azonban imaélete minél jobban elmélyüljön és azt elevenné, változatossá tegye, belekapcsolódott és övéit is belekapcsolta az egyházi év kegyelmi áramkörébe. Az Egyház liturgikus szelleme szerint készült a nagy ünnepekre. Különösen felejthetetlen volt a karácsony. Az ádventet csakugyan az Úr eljövetelére való készületté tette. A hajnali szentmiséken résztvett az egész család. Sokszor beszélt arról a gyermekeinek, hogyan kell várni a kis Jézust. Mindegyikük szívében puha, meleg szállást akart készíteni a földreszálló isteni Gyermeknek. Elbeszélte nekik az elsô szenteste történetét. Így aztán a karácsony nemcsak az ajándékozás napja lett, hanem bensôséges, szent élmény. A gyermekek alig tudtak betelni a karácsony örömével. Annyit énekelgettek a karácsonyfa körül, hogy estére berekedtek. Csak azt sajnálták édesanyjukkal együtt, hogy olyan gyorsan elmúlt a szép ünnep. Édesanyánk sokszor mondogatta ilyenkor: ,,Igazán csak addig tudok örülni, amíg nincs itt az ünnepnap, amit annyira várunk. Mert ha elérkezik, olyan gyorsan elmúlik.'' Ugyanígy készültek a húsvétra is. Nagyböjtben ô maga a legnagyobb önmegtagadásokat végezte s a legszigorúbban megtartotta a böjtöt, de gyermekeivel is gyakoroltatott apró önmegtagadásokat. Pl. ritkábban kaptak húst, pénteken nem fôzött zsírral, míg a körülmények engedték. Áhítatgyakorlataikat megkettôzték, résztvettek a szerdai és pénteki keresztúti ájtatosságokon. Nagypénteken böjtölt a család apraja-nagyja. Arra azonban nagyon vigyázott, hogy jámborkodása miatt az Istentôl rászabott kötelessége hiányt ne szenvedjen. Tudta, hogy Isten akarata szerint a munkát nem lehet imádsággal pótolni. Ha valaki elhanyagolja kötelességét az imádság miatt, abban nem telik kedve Istennek. ,,Aki övéinek, fôképpen házanépének gondját nem viseli, megtagadta a hitet és rosszabb a hitetlennél'' -- mondja Szent Pál (1Tim 5,8). Férje és gyermekei gondozását egyáltalán nem mulasztotta el áhítatgyakorlatai miatt, sôt inkább ezek indították arra, hogy kötelességét minél jobban végezze. Így teltek napjai az imádság és a munka jegyében, jobban mondva élete imádságos munka között folyt le. De viszont fáradság és munka miatt sohasem mulasztotta el megszokott imádságait. Pedig nem egyszer estére kelve a sok gond és megerôltetô munka annyira kimerítette, hogy alig vonszolta magát. De nem érezte magát felmentve az esti ima végzése alól azzal a kényelmes megokolással, hogy egy keresztvetéssel lefekszik, hanem Jézus Szívének képe elé térdelve rendesen elvégezte azt. Mikor nagyon fáradt volt, néha-néha bizony elszunnyadt, de megint csak újra kezdte. ,,Testemnek megadom a pihenést, lelkemnek is szüksége van a megújulásra!'' -- mondotta ilyenkor és kitartott imája mellett. Téli és ôszi idôben, mikor már hosszabbak az esték és a falusi embernek több ideje marad, a szokásos esti imát megtoldották a rózsafüzérrel vagy Jézus Szíve-ájtatosságokkal. Kedvesek voltak ezek az imával megszentelt téli esték. Akkor nem is sejtettük, mennyi kegyelem, mennyi áldás fakad nyomukban. Most már tudjuk, hogy nemcsak egymáshoz fűztek bennünket közelebb, hanem Krisztusba való kapcsolódásunk által megindult bennünk a kegyelmi élet eleven forrása, az Isten Szíve szerinti élet. A második forrás: az Oltáriszentség ,,Jézus annyira szereti népét, hogy nemcsak áldásával és erejével van közte, hanem valóságos, istenemberi énjével is, test és vérközösséget vállal vele, lényével eggyé lesz, mint a fürt a szôlôtôkével. Nem, nem vagyunk árván magunkra hagyva a világon! A kenyér és bor színe alatt a Mester a tanítványai között, a Vôlegény a menyasszonyánál, az Úr népével marad mindaddig, amíg majd egykor újra eljön látható fenségében az ég felhôi között .Az Oltáriszentség a visszatérés idejéig a legerôsebb, a legmélyebb, a legbensôbb emlék az Úrtól.'' (Karl Ádám: A katolicizmus lényege) Valóban, egyik legkedvesebb élménye az embernek, mikor utazáskor a vonatból nézi a fel-feltűnô kis falucskákat és az apró házacskák közül kimagasló templomtornyot. Valami egészen csodálatos erô, valami megnyugtató biztonság és Isten gondviselô jelenlétének egészen különleges sugárzása árad ezekbôl a tornyokból a körülöttük nyüzsgô életre. Minden kis faluban ott él Jézus, hogy annak a kis falu népének mindennapos Áldozata legyen, hogy megossza gondjukat, hogy táplálja megtörôdött lelküket. Értük, csak értük él ott. Édesanyánknak igen nagy boldogságot szerzett az a tudat, hogy a közöttünk élô Krisztusnak közvetlen közelében, a szomszédságában élhetett. Házunk ugyanis párhuzamosan fekszik a templommal. Boldogan mondogatta: ,,Gyermekeim, mi zárdában lakunk, mert szomszédságunkban van az Úr!'' Egyszer szó volt arról, hogy szüleink eladják a házat és máshová megyünk lakni. Édesanyánknak igen nagy áldozatába került volna megválni a háztól, pedig nem ragaszkodott hozzá másért, csupán azért, mert a templom közelében volt. ,,Akkor nem láthatom az örökmécses fényét, mely állandóan figyelmeztet arra, hogy itt van Valaki, aki virraszt felettünk!'' Igen, ez volt az egyetlen ok, amiért vonakodott elmenni. Ezért nem félt éjszaka sem körülnézni a házban, az udvaron, hiszen amint kiment, elsô tekintete a szentségi Jézus felé irányult. Az öröklámpa hűséges fénye áttört az ablakon és szelíden hirdette, hogy nem alszik Az, aki ôrzi népét. Miért kellene akkor félnünk? Ha velünk az Úr, ki árthat nekünk? Napközben is sokszor szálltak a Tabernákulum felé gondolatai, szívének érzései, fohászai és forró üdvözlései. Nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem a szentséglátogatásra. Ha útja arra vitt, be- betért rövid imádásra. Sok munkája nem engedte, hogy hétköznap hosszabb idôt töltsön ott, de annál jobban kihasználta erre a vasárnapi munkaszünetet. Litánia után sokáig ott idôzött az Oltáriszentség elôtt, szemét a Tabernákulumra függesztette, ajka nem mozdult, a szavak már gyengék voltak annak kifejezésére, ami lelkét eltöltötte. Csak nézte, nézte Azt, kinek felsége elôtt remegve hódolnak az ég angyalai, de aki szeretetbôl az ostya fehér fátyola mögé rejtette magát. Nagyon szeretett imádkozni az Örökimádás könyvébôl is. Ezek az imádási órák voltak életének legboldogabb percei. Hogy mit beszélgetett ekkor Jézussal, az örökre titok marad. De hogy milyen vigasztalásban, lelki felüdülésben és megerôsítésben volt része, azt megsejthettük, mert arcáról sugárzott a béke, a jóság és a szeretet ezek után a meghitt beszélgetések után. Azt szerette volna, ha a közöttünk lakó Üdvözítôt csupa szeretet, hála és engesztelés vette volna körül. Ha az isteni Fölséget káromolni hallotta, úgy érezte, mintha tôrt szúrtak volna a szívébe. Kötelességének tartotta, hogy ô kérjen bocsánatot a bűnös nevében, aki nem tudja, mit cselekszik. Hacsak tehette, mindig felvilágosította a magáról megfeledkezett embert Isten végtelen nagyságáról, szentségérôl, jóságáról és a káromkodás égbekiáltó voltáról, borzalmas következményeirôl. Szinte fizikailag szenvedett, ha közömbös, tiszteletlen viselkedést látott a templomban. Azt sem tudta nézni, ha gyermek rendetlenkedett. Szépen, szeretettel intett neki, az oltárszekrényre irányította tekintetét, s a kis bűnös észre tért. Nagyon bántotta az is, ha az Úr házát gondozatlanul hagyták. Észrevétlenül átment a templomba s ott letörölgetett, a kialudt örökmécsest meggyújtotta s gondoskodott az oltárterítôk tisztaságáról. Kimosta, ha pedig nagyon kopottak voltak, újakkal cserélte fel azokat. Kertjének legszebb virágait szedte le, hogy az oltárt díszítsék velük. Gyakran ô maga frissítette fel az oltáron a virágokat, hogy ne hervadjanak el olyan hamar. Azt akarta, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentség körül mindig a legnagyobb tisztaság, rend és fény uralkodjék, hisz ez a legkevesebb, amit viszonzásul adhatunk neki. Lelkében visszhangra találtak: Aquinói Szent Tamás szavai: Quantum potes, tantum aude, Ahogy bírod, akként merjed, Quia maior omni laude, Nagyobb Ô, mint a dicséret, Nec, laudare sufficis! Méltón nem dicsérheted. Ezért szerette volna emelni az úrnapi körmenetek pompáját is. Sokat töprengett azon, hogy az úrnapi körmenet alkalmával miért nem gyújtanak gyertyát azoknak a házaknak ablakaiban, amerre a legméltóságosabb Oltáriszentséggel elhaladnak, éppúgy, mint a feltámadási körmeneten. Kiderült, hogy a hívek nagyszombaton a sötétség miatt égetik a gyertyákat, s nem a szentségi Úr Jézus iránti tiszteletbôl. Azért iparkodott meggyôzni a falubelieket a helytelen felfogásról ezt illetôleg; az újítást azonban senki sem akarta elkezdeni. De ô nem törôdve az emberek véleményével, kivilágította ablakait, noha azok nem az utcára néztek, hanem az udvarra, A jó példa így is hatott, és lassankint mások is utánozták. Sok áldozatot hozott akkor is, mikor új templomot építettek a községben. Kifogyhatatlan volt a munkavállalásban. Otthon ô maga végzett el inkább minden munkát, csakhogy gyermekei minél többet segédkezhessenek az építés körül. Néha ezek kifáradtak a nehéz munkában és vonakodtak elmenni. Ilyenkor így buzdította ôket: ,,Az Istennek dolgoztok, a legnagyobb Úrnak tesztek szolgálatot.'' Így annyira fellelkesültek, hogy újra nagy kedvvel mentek neki a munkának. A jó Isten megengedte, hogy az új templom felszentelését megérhette. Alig tudott betelni szépségével. Örült szíve-lelke, hogy az Úrnak méltó hajlékot építettek. Szívesen adakozott templomépítési célokra, hogy ezzel is kimutassa háláját a szentségi Úr Jézusnak közöttünk való maradásáért. Életének középpontja a szentmiseáldozat volt, melyet saját hibájából egy nap sem mulasztott el. Hogy mennyire becsülte a vérnélküli Áldozatot, kitűnik abból is, hogy ha több munka torlódott össze, pl. kenyérsütéskor, képes volt éjjel 2 órakor is felkelni, csakhogy a szentmisén résztvehessen. Tudta, hogy az ember legméltóbb módon csak a szentmisében hódolhat az isteni Fölségnek. Itt a Megváltó nekünk adja életének és szenvedésének végtelen érdemeit, hogy azokat nyújtsuk át a mennyei Atyának mint a legtökéletesebb imádó, hálaadó, engesztelô és kérô áldozatot. Valóban, nem lehet felmérni emberi mértékkel azt a dicsôítést, engesztelést, amit az örök Fôpap mutat be helyettünk, és nem adhatunk kedvesebb hálaáldozatot Istennek, mint egyszülött Fiának kereszthalálát. A szentmisében jogosan számíthatunk kérésünk meghallgatására, hiszen az isteni Bárány a közbenjárónk. A szentmisébôl éppen ezért végtelen sok kegyelem és áldás árad a résztvevôkre. Itt istenülnek át a kenyérrel és borral a mi iletáldozataink, örömeink és szenvedéseink, amelyeket a paténára helyezünk. Így jön létre a szentmisében a legszorosabb egyesülés Krisztus és a lélek között. A szentmise kihat tehát egész életünkre, minden cselekedetünkre, átalakítja és megnemesíti azokat. Édesanyánk Krisztus áldozatából merített erôt a keresztek elviseléséhez is. Gyengének érezte magát azon a napon, sôt elôre félt tôle, amelyiken valamilyen ok miatt nem hallgathatott szentmisét. Ilyenkor legalább lélekben kapcsolódott bele a szentáldozatba. Az Úrfelmutatást jelzô harangszóra megállt munkájában, ha tehette, le is térdelt és alázatos lélekkel mondotta el imáját: ,,Édes Jézus, Neked élek, édes Jézus, Neked halok, Tied vagyok életemben s halálomban. Amen.'' A két Úrfelmutatás között a következô fohászt szerette imádkozni: ,,Uram Jézus Krisztus, ki irántunk való szeretetbôl meghaltál a kereszten, légy irgalmas nekünk, szegény bűnösöknek most és halálunk óráján. Amen.'' Szentmisérôl hazamenet ezekkel a szavakkal köszöntötte családját: ,,Legyen részetek a szentmise kegyelmeiben!'' Azt akarta, hogy családjából köznapokon is mindig legyen jelen valaki a szentmisén, aki az otthonmaradottak részére elhozza az Úr Jézus áldását. Igen nagyra becsülte a papi áldást, mivel jól tudta, hogy ez az Istentôl megerôsített áldás. Hacsak lehetett, sohasem ment egymaga a templomba, hanem gyermekei közül is, akit csak tudott, magával vitt. A jó Isten azzal is megjutalmazta a szentmiséért égô buzgóságát, hogy még holtan is résztvehetett az érette mondott gyászmisén. A falu plébánosa megengedte, hogy Requiemre a templomban ravatalozhassuk fel, és közvetlenül a szentmise után kísérhessük ki utolsó útjára a temetôbe. A szentmise azonban csak akkor lesz igazán a mi áldozatunk, ha mi is belekapcsolódunk a szentáldozás által. Hiába van mégoly szép templom is, az Úr Jézus többre vágyik: emberszívek templomára. Lelkünket díszítsük fel Számára, ezt a házat készítsük el! Édesanyánk a szentmisén mindennap magához vette az Úr Jézus szent Testét. Mennyi elfogultsággal és gáncsoskodással kellett e miatt megküzdenie. A gyakori, különösen pedig a mindennapi szentáldozás akkoriban még idegen volt a hívek elôtt. Hiszen nemrégen jelent meg X. Pius pápa körlevele, amely a nagy öröm és helyeslés mellett még egyházi körökben is sok bírálgatásra talált. A kis faluban csak két napi áldozó volt. Nagy szóbeszéd tárgya lett, mikor édesanyánk is közéjük állott. Akkoriban a falusi emberek megelégedtek a karácsonyi és húsvéti szentáldozással. Ezt el is végezték szépen, de a gyakori szentáldozást nemcsak merészségnek és bizonyos értelemben tiszteletlenségnek tartották, hanem beteges tünetnek is. Ó, átkozott, hideg janzenizmus, mely megölte az ôskereszténység eucharisztikus életét! De nehéz volt letörni. Még édesapánk is ellene volt kezdetben, mintha szégyellte volna a dolgot. Szeretett volna a falu nyelvétôl megszabadulni. Nem csoda, hisz még gyermekeit is megjegyzésékkel illették az utcán. Iskolatársaik gyakran utánuk kiáltották: ,,Milyen szentes anyátok van nektek!'' Mi gyermekek persze még kevésbé értettük meg a szentáldozás mérhetetlen értékét, azért mi is szemrehányást tettünk édesanyánknak: ,,Miért áldozik mindennap? Mások sem teszik! Minket is kicsúfolnak miatta.'' Sajnos, falun az egyik hatalom a falu szája, a közvélemény. Akit egyszer az kikezd, azt ki is végzi. Édesanyánk azonban nem engedett. Rendkívül sok küzdelmébe került, míg végre édesapánkat és egész családját sikerült megnyernie meggyôzôdésének, másokkal pedig nem törôdött. ,,Az emberek mondjanak, amit akarnak, én a szentáldozástól el nem maradok!'' Lassankint aztán megtört a jég és egyre többen követték példáját a gyakori szentáldozásban. Édesanyánk megértette a szentáldozás mérhetetlen értékét, mert gyakran átelmélkedte Aquinói Szent Tamás imáját: ,,A szentáldozás a hit erôs fegyvere és jókívánságaink ôrzô pajzsa. Bűneink kiirtója, gonosz indulataink és kívánságaink kigyomlálója, a szeretet, a türelem, az alázatosság, engedelmesség és minden erény gyarapítója. Minden látható és láthatatlan ellenségünk ellen bátorságos oltalmunk, minden testi-lelki indulatunk és háborúságunk tökéletes lecsendesítôje, az egy igaz Istenhez való erôs ragaszkodásunk; e világból való kimúlásunk óráján bátorságunk és örök Célunkhoz vezérlô Kalauzunk.'' Érezte, mennyire szüksége van erre a szent Forrásra. ,,Magamban olyan gyenge vagyok, de az Úr Jézussal egyesülve nem félek senkitôl és semmitôl!'' -- mondotta. Bár sok munkája nem engedte, hogy hosszabb hálaadást végezzen a templomban, de mi észrevettük rajta, hogy egész nap összeszedett volt és együtt maradt isteni Vendégével. Szíve így a szentségi Úr Jézus állandó lakóhelye lett, és a lelkek Mestere akadály nélkül alakíthatta azt. A harmadik forrás: Jézus szentséges Szíve Édesanyánknak küzdelmes életében a szentséges Szív volt bizalmasa, útbaigazítója, vigasztalója, tanítómestere és ereje. Az isteni Szívben, a minden erény mélységében, az életszentség forrásában, a jósággal és szeretettel teljes Szívben valóban a legjobb tanítóra, a legszeretôbb barátra, a legtündöklôbb példaképre és a legnagyobb erôforrásra akadt. Édesanyánk lelki életének legjellegzetesebb s egyben legkedvesebb vonása a szent Szívnek egészen bensôséges tisztelete. Lelkét egyrészt megragadta Jézus szentséges Szívének minden emberi gondolkodást és mértéket felülmúló szeretete, mellyel az embereknek segítségére siet, hogy ôket a sátán uralma alól kiszabadítsa. Ô maga mondta Alacoque Szent Margitnak: ,,Isteni Szívem annyira szerette az embereket, hogy semmit sem kímélt és a végsôkig kimerítette és felemésztette önmagát, hogy szeretetét bebizonyítsa.'' Másrészt megrendítette, viszontszeretetre és engesztelésre indította az Úr Jézus panasza: ,,Az emberek hálátlansága érzékenyebben sújt minden egyébnél, mit a passió egész ideje alatt elszenvedtem. Szeretetem szentségében a legtöbb embertôl nem kapok egyebet, mint hálátlanságot, megvetést, tiszteletlenséget, szentségtörést és hidegséget, mellyel szeretetemet viszonozzák. Legalább te szerezd meg nekem azt az örömet, hogy annyira, amennyire képes vagy rá, hálátlanságukat elfeledtesd velem.'' Édesanyánk megérezte, hogy Alacoque Szent Margiton keresztül ôhozzá is intézi a Szent Szív ezeket a szavakat. Ezért lett Jézus szentséges Szívének hűséges tisztelôje és e tiszteletnek fáradhatatlan apostola. Beiratkozott a Jézus Szíve Szövetségbe, amely a kis községben több tagot számlált. Késôbb a Jézus Szíve Tiszteletôrségnek is tagja lett, és különösen ennek a társulatnak a szelleme és módszere mélyítette el tiszteletét a Szent Szív iránt. A társulat megköveteli tagjaitól, hogy Jézus Szívét engeszteljék a maguk és mások bűneiért. Ezt a célt szolgálják az imaórák, amelyeket a társulat tagjai mindennap meghatározott idôben végeznek. Édesanyánk reggel 5 órakor tartotta meg engesztelô imaóráját. Azért választotta a korai órát, hogy inkább a pihenésbôl vegyen el idôt, mint a kötelességteljesítésbôl. Ha nyáron már ebben az idôben munkáját végezte, félbeszakította azt néhány percre, odatérdelt a Szent Szív képe elé, és elvégezte felajánló imáját: ,,Isteni Megváltóm, szeretetreméltó Jézus, felajánlom Neked ezt az ôrségi órát, mely alatt Téged különösen akarlak szeretni, dicsôíteni és Szent Szívedet vigasztalni. Fogadd ezért minden gondolatomat, szavamat, cselekedetemet és szenvedésemet, különösen pedig fogadd el szívemet, melyet Neked feltétlenül átadok esdve, kérve, hogy szereteted tüzében tetszésed szerint átalakítsad azt.'' A tagoknak úgy kell ezt az imádási órát eltölteniök, hogy alatta egyesülve maradjanak az Úr Jézussal, anélkül azonban, hogy rendes napi foglalkozásukat elhagynák. Édesanyánk bámulatos érzékkel tudta összeegyeztetni e kettôt. Ez alatt az óra alatt különösen összeszedett volt, keveset beszélt, minden képességét az engesztelés minél bensôségesebb átélésébe állította bele. De munkáját is igen lelkiismeretesen és pontosan végezte, hiszen azt is engesztelésül ajánlotta fel a Szent Szívnek, így nem akadályozta imádságos elmélyedésében. A társulat másik elôírása az elsôpénteki szentgyónás és engesztelô szentáldozás. Édesanyánk nem érte be ezzel, hanem hogy minél több jóvátételt tudjon felajánlani az isteni Szívnek, mindennapos áldozóvá lett. Nem törôdött a sok megjegyzéssel, gúnyolódással, ami ezért osztályrészéül jutott, hiszen ez mind alkalmas volt arra, hogy az Üdvözítô szent Szívét engesztelje. A szentséges Szív tisztelete édesanyánknál nem maradt csupán külsôséges ájtatosság, hanem a keresztény tökéletességre tanító iskola lett. Hiszen az Úr Jézus megígérte, hogy Szívének követésében a buzgó lelkek még nagyobb tökéletességre emelkednek. Alacoque Szent Margit írja lelkiatyjának: ,,Az áldás és kegyelemkincsek, melyeket ez a Szent Szív magában foglal, végtelenek. A lelki életben egyetlen ájtatosságot sem ismerek, mely annyira alkalmas volna, hogy rövid idô alatt a lelket a legmagasabb tökéletességre emelje és megízleltesse vele az igazi édességet, melyet Jézus Krisztus szolgálatában találunk.'' Mi gyermekek csak azt láttuk, hogy édesanyánk más, mint a többi asszony. Olyan szelíd, türelmes, megbocsátó, hallgatag. Igen, Jézus Szívének teljességébôl merített. Ezt a béketűrô és nagyirgalmasságú Szívet, ezt a mindhalálig engedelmes Szívet mintázta egész életében. Jézus szentséges Szívének tisztelete egészen betöltötte lelkét. De nem akarta, hogy ez elzárt és kamatozatlanul hagyott kincs maradjon, hanem szívvel-lélekkel arra törekedett, hogy az isteni Szív jóságának, szeretetének és kegyelmének fényével beragyogja családja életét is. Lassankint megismertette és megkedveltette a Jézus Szíve-tiszteletet férjével és gyermekeivel. Majd felajánlotta magát és egész családját Jézus szentséges Szívének, Így lett Jézus Szíve a mi kis családunk királya és legjobb barátja. A trónraemelés külsô kifejezéseképpen a Szent Szív képe került a lakás legszebb helyére. Ettôl kezdve ez a hely volt a házi szentély, kis családunk oltára, az élô Jézus jelenlétének szent helye. Itt zajlott le a család minden fontos ügye. Innen indult a kis közösség apraja-nagyja munkára. Itt végeztük közös imáinkat, ide vittük örömeinket, bánatunkat. Jézus Szívétôl kértük, hogy áldja meg minden vállalkozásunkat, minden munkánkat, segítsen gondjainkban, szenvedéseinkben. A mindenkit megértô isteni Jóbarát hányszor adott itt vigaszt szegény szenvedô édesanyánknak! Itt merített erôt a szenvedések elviselésére. Édesanyánk tudta, hogy az Úr Jézus nem azt ígérte Szent Szíve tisztelôinek, hogy leveszi vállaikról a keresztet, hanem megvigasztalja ôket szenvedéseikben. Kedves szokása volt édesanyánknak, hogy mielôtt hosszabb útra indultunk vagy hosszabb idôre távoztunk a szülôi házból, odavezetett bennünket a házioltár elé és Jézus szentséges Szívének különös oltalmába ajánlott bennünket. Minden pénteken este közös ájtatosságot tartottunk Jézus Szíve tiszteletére. Ezen az ájtatosságon az aratási idôt kivéve együtt volt a család minden tagja. A gyermekek pénteken este nem is próbáltak lefeküdni addig, míg ezt az ájtatosságot el nem végezték. Édesapánk néha csak késôbben tudott bejönni a lakásba, mert a gazdaságban bizony sokáig tartott az estéli munka. A kicsinyek ilyenkor már álmosak voltak, szerettek volna lefeküdni. Ki-kimentek édesapjukért a gazdasági udvarba és kérték, jöjjön már be, hogy imádkozhassanak. Édesapánk is annyira megszerette ezt az ájtatosságot, hogy sokszor ô maga figyelmeztette a családot: ,,Az imát még nem végeztük el!'' Ennek az ájtatosságnak a tartalmát mindig ahhoz szabta édesanyánk, hogy mennyire voltak elfoglalva a családtagok. Állandóan szerepelt a Jézus Szíve-litánia és a nagyígéret alapján összeállított ima. De ne mulasszuk el az alkalmat, hogy mi is részt ne vegyünk ezen a péntek esti családi ájtatosságon. Ritkán van ilyen kedves élményben részünk manapság, amikor mindig csak a családok széthullásáról, hitvesi hűtlenségrôl hallunk. Lássuk, hogy Jézus szentséges Szíve, minden szív királya és központja, milyen szeretetet, békét, derűt, megértést és megelégedettséget teremt azokban a családokban, ahol szent Szíve képét kifüggesztik és törvényei szerint élnek. Látogassunk hát el ebbe a kis családi szentélybe! Jézus szentséges Szívének képe jóságosan és bíztatóan ragyog a kis olajmécses fényében. Elôtte munkában megtörôdött férfi, családapa, 6 gyermek eltartásának és felneveltetésének gondja a vállán. Idehozza gondjait, nehézségeit. Itt megpihen és zaklatott szíve megbékül. Az édesanya egyszerű falusi asszony. Az élet nem tartogat számára rózsákat, de nem is kívánkozik élvezetek, szórakozások után. Önmagát már régen elfeledte. Mindene hitvestársa és 7 lelkébôl sarjadzott élet, kik közül egy már az Örökkévalóságból tekint vissza. Itt térdel most a 6 gyermek is, akikre még vár az élet ezer örömével, szenvedéseivel, kísértéseivel. Mind itt vannak, hogy hódoljanak családjuk Királya és Barátja elôtt, hogy áldását és kegyelmeit kérjék. Felhangzik az ima: ,,Emlékezzél meg, ó Jézus legédesebb Szíve mindarról, amit megváltásunkra tettél és szenvedtél és ne hagyj elveszni minket. Emlékezzél meg irántunk való örök szeretetedrôl és ne fordulj el tôlünk, midôn nyomorúságainkkal terhelve Hozzád jövünk. Könyörülj gyöngeségeinken a bajok miatt, amelyek környeznek, a veszélyek miatt, amelyek sóhajtásra késztetnek bennünket. Teljes bizalommal és szeretettel jövünk Hozzád, ó legjobb Atyánk, legédesebb, legrésztvevôbb Barátunk Szíve. Fogadj be minket szeretetedbe, engedd tapasztalnunk atyai jóságodat és irgalmadat. Légy közbenjárónk Atyádnál és drága szent Véred érdemeiért adj erôt gyengeségeinkben, vigasztalást szenvedéseinkben és a kegyelmet, hogy Téged minél jobban szerethessünk és bírhassunk az idôben és az Örökkévalóságban. Amen.'' Utána a litánia megszólításaival és könyörgéseivel esedeznek az isteni Szívhez, mely gazdag mindazokhoz, akik Hozzá folyamodnak. Végül a Jézus Szíve ígéretei alapján összeállított ima következik, mely édesanyánknak és egész családunknak egyik legkedvesebb imádsága lett: ,,Leborulva Elôtted, ó Jézus szent Szíve, imádunk, áldunk és dicsérünk Téged. Hálát adunk neked számtalan jótéteményedért, eleget akarunk tenni vétkeinkért és szent Szíved szeretetének szenteljük magunkat. Nagylelkű ígéreteidre hivatkozva, ó kegyes Szív, feltétlen bizalommal könyörgünk Hozzád. Jézus szent Szíve, add meg mindnyájunknak az állapotunkhoz szükséges kegyelmet, amint megígérted! Jézus szent Szíve, adj békét családunkban, amint megígérted! Jézus szent Szíve, légy fájdalmunkban enyhülésünk, szenvedésünkben vigasztalásunk, amint megígérted! Jézus szent Szíve, légy biztos menedékünk életünkben, de fôképp halálunk óráján, amint megígérted! Jézus szent Szíve, áldd meg minden dolgunkat, vállalatunkat, amint megígérted! Jézus szent Szíve, találják Benned a bűnösök az irgalmasság kimeríthetetlen tengerét, amint megígérted! Jézus szent Szíve, gyullaszd buzgóságra a lanyhákat, amint megígérted! Jézus szent Szíve, vezesd a buzgó lelkeket még nagyobb tökéletességre, amint megígérted! Jézus szent Szíve, áldd meg és oltalmazd a házakat, melyekben Szent Szíved képét különös tiszteletben tartják, amint megígérted! Jézus szent Szíve, segítsd a lelkek üdvén fáradozókat oly hathatós kegyelemmel, hogy a legmegátalkodottabb szíveket is megindíthassák és megtéríthessék, amint megígérted! Ó, édes Jézus, vésd imádandó Szívedbe mindazok nevét, akik ezen ájtatosságot terjesztik, amint megígérted! Jézus szent Szíve, add meg mindazoknak a végsô állhatatosság kegyelmét, akik 9 egymásután következô hónap elsôpéntekén megáldoznak és ne engedd, hogy szentségek nélkül múljanak ki. Légy haláluk óráján biztos menedékük, amint megígérted! Jézus szent Szíve, légy szeretetünk egyedüli tárgya, életünk oltalma, gyarlóságunk támasza, vétkeink kiengesztelôje, üdvösségünk biztosítéka és halálunk óráján biztos menedékünk. Ó, szeretô Szív, beléd helyezem minden bizalmamat. Gyöngeségem miatt ugyan mindentôl félhetek, de jóságodtól remélek is mindent. Amen.'' Üdvözítônknek bizonyára kedve tellett ebben a közös hódolatban, a bizalom és szeretet megnyilatkozásában, aminthogy számtalanszor meg is mutatta, hogy ott élt ebben a kis otthonban kegyelmével és vigasztalásával. Télen még Jézus Szíve olvasóját is elimádkoztuk ez alkalommal. Édesanyánk már kívülrôl tudta mindezen imákat. Nem csoda, hiszen annyiszor elimádkozta. Nemcsak péntek este, hanem fontosabb dolgai elôtt is elvégezte azokat. Legmeghatóbb volt, amikor közvetlenül operációja elôtt magához vonta az ágya mellett álló apáca leányát és a halál elôérzetében utoljára elmondta vele kedves imádságát. Az ô jelenlétében mégegyszer akkor mondtuk el, mikor már halott volt. Mielôtt holttestét kivitték volna a házból, mivel búcsúzhattunk volna mással, mint azzal, hogy elmondtuk legkedvesebb imáját, a Jézus Szíve ígéreteirôl szóló imát. A fájdalomtól lesújtva meg-megakadtunk az imaszövegben és most is, mint annyiszor életében, ránéztünk és tôle vártuk, hogy kisegítsen bennünket; de drága ajka már nem nyílt szólásra. Apostolkodása a Szent Szív érdekében Jézus azt kéri övéitôl, hogy Szent Szívének tiszteletét mások között is terjesszék. Alacoque Szent Margit leveleiben olvashatjuk: ,,Annyira szeretné ez eszköz által megalapítani szeretetének uralmát a szívekben, hogy nagy jutalmat ígér mindazoknak, akik uralma megalapításán dolgoznak.'' A harmadik nagy kinyilatkoztatásban ezt mondja: ,,Én megígérem neked, hogy Szívem isteni szeretetének áldásait bôségesen árasztja ki mindazokra, akik e tiszteletet megadják Neki és azon iparkodnak, hogy azt mások is megadják.'' Édesanyánk éppen azért, mert annyira megértette a Jézus Szíve- tisztelet lényegét és mert annyira közel férkôzött ez az ájtatosság szívéhez, minden erejével azon fáradozott, hogy mások is megismerjék, megszeressék, tiszteljék és engeszteljék a szentséges Szívet. Apostoli lelkületét mintegy elôre jelezte a következô kis esemény: Alig volt néhány évig férje házában, amikor ennek szülei új házat építettek. A ház homlokzatán levô kis fülkében -- valószínűleg már édesanyánk kívánságára -- Jézus Szívének a szobrát helyezték el. Akkor még nem tudta, hogy ez a ház a Szent Szívnek kedves otthona lesz. De az Úr Jézus mintha elôre megjelölte volna azt a házat, ahol szeretetének uralmát megalapítja kis családunkban és ahol édesanyánkon keresztül szentséges Szívének tisztelete másokra is kiárad. Beszélgetésben kereste az alkalmat, hogy Jézus Szíve tiszteletére terelôdjék a szó. Annyi meggyôzôdéssel ecsetelte az isteni Szívnek irántunk tanúsított jóságát, hogy szavai nagy hatást gyakoroltak mindazokra, akik hallották. ,,Jézus mérhetetlenül szeret bennünket, de panaszkodik, hogy mi csak hálátlansággal, közömbösséggel, nemtörôdömséggel fizetünk Neki. Elpusztíthatna bennünket megsértett isteni fenségében, eltiporhatna mint a férget, bűneink miatt felingerelt haragjában, de Ô most is csak szeretetét kínálja. Ajtónk elôtt áll, bebocsátást kér hozzánk. Nyissuk ki szívünket, adjunk Neki szállást és szeressük, míg nem késô.'' Jézus Szívének ígéreteirôl sokszor beszélt azoknak, akikkel érintkezésbe jutott. Meggyôzte ôket azoknak megbecsülhetetlen értékérôl. Különösen felhívta figyelmüket a nagyígéretre és annak csodálatos kegyelmére, a végsô állhatatosság nagy áldására. Sokakat rábeszélt arra is, hogy tartsák a nagykilencedet és Jézus szentséges Szívének ünnepén végezzenek engesztelô szentáldozást. Nagy volt a boldogsága, amikor azt látta, hogy évrôl-évre mind többen járulnak a kis faluban ezeken a napokon az Úr asztalához. A kórházban alig volt néhány napig, máris megtanította beteg társait a Jézus Szíve- tiszteletre. Meghonosította a községben a júniusi Jézus Szíve-ájtatosságokat is. Ezeket az ô vezetése mellett tartották a hívek. Hogy e miatt senki kötelességét el ne mulassza, a késô esti órákra tette azt. Kezdetben csak néhány Jézus Szíve-tisztelô vett részt rajtuk, de a következô években nemhogy lankadt volna a buzgóság, hanem mindig többen és többen gyűltek össze engesztelni az isteni Szívet. Még férfiak is szép számmal jöttek össze. Buzdította ismerôseit Jézus szentséges Szíve ünnepének (Úrnap nyolcada utáni péntek) minél bensôségesebb megünneplésére. Az engesztelô szentáldozáson kívül arra is kérte ôket, hogy amennyire a körülmények megengedik, tartsanak munkaszünetet az Úr Jézus kívánsága szerint. A Jézus Szíve-tisztelet terjesztését szolgáló ,,A Szív'' újságot szívesen olvasgatta és odakölcsönözte másoknak is, hogy lelki épülésükre szolgáljon. Az olvasottakat mélyen szívébe véste és alkalomadtán beleszôtte a társalgásba. Egy-egy példát fel-felhozott belôle okulásul. Jézus szentséges Szíve, az Élô Vizek Forrása, csakugyan az élet vizét fakasztotta számára. Bátorsága és oltalma lett. Elénekelhette ô is a Szent Szív jóságos védelmében: Az Úr az én pásztorom, Semmi sem hiányzik énnekem, Legelôhelyen megpihentet, Üdítô víz mellé vezet. Helyes ösvényekre vezérel, Önnön nevének kedvéért, Járjak bár a halál árnyékában, Nem félek semmi bajtól sem, Mert Te velem vagy, Vesszôd és pásztorbotod Megvigasztal engem, Asztalt terítesz számomra Azok elôtt, akik szorongatnak engem. Olajjal kened meg fejemet S mily pompás az én üdítô kelyhem! Valóban, irgalmasságod velem jár Életem minden napján. (Zsolt 22) Mennyire igaza van a 20. század szerzette Jézus Szíve-prefációnak, amely azt mondja: ,,Ez a megnyitott Szív az isteni bôség és kegyelem patakjait árasztja reánk; e Szív, mely soha meg nem szűnt szeretettôl lángolni irántunk, a buzgó lelkek nyugvóhelye.'' Igen! Édesanyánknak valóban otthona és nyugvóhelye volt. A negyedik forrás: a Boldogságos Szűz és a szentek tisztelete Édesanyánkat ki érthette volna meg jobban, mint az a másik Asszony, akinek szívét hét tôr verte át. Mint tudjuk, édesanyját korán elveszítette és helyette minden kis árva jóságos Édesanyja fogadta anyai oltalmának védô palástja alá. Szűz Mária! Ez a név édes volt számára, mint a csurgatott méz. Lelke senki másban nem találta meg többé az édesanyát, mint csak Ôbenne. Kezébe tette hát kezét, s tudta, hogy biztos helyre tette. Igazi gyermeki szeretettel vonzódott hozzá. Szobrát a lakás legszebb helyén üvegszekrényben ôrizte. Jézus Szívének képe alatt. A kis mécses, amelyet különösen szombaton és a Mária-ünnepek elôestéin meggyújtott, az ô szívének szeretetlángját jelképezte. Ennek a szobornak érdekes története volt. Így beszélte el nekünk édesanyánk nem egyszer: ,,Isten segítségével eljutottam Máriacellbe. Ott tetszett meg az egyik árusnál ez a szobor. Megvettem. Boldogan szorítottam magamhoz mint legnagyobb kincsemet. Már azon gondolkodtam, hol helyezem majd el lakásomban. Közben a szoborral az angyalkúthoz mentem, hogy megáldassam. Ott találkoztam egy papi civilbe öltözött emberrel. Odajött hozzám, és se szó, se beszéd, mindenáron el akarta venni tôlem a szobrot. Nagyon megijedtem és még erôsebben tartottam mind a két kezemmel. Erre az idegen is erôszakoskodni kezdett és azt hangoztatta, hogy ez a szobor nem az enyém. Hiába bizonyítgattam, hogy most vettem egyik árusnál ennyiért meg ennyiért. Ô azonban nem akart hinni szavaimnak. Mikor láttam, hogy ez sem használ, odaintettem azt az asszonyt, aki jelen volt a szobor vételénél, hogy ô is erôsítse meg szavaim igazságát, Az idegen ember azonban még mindig kételkedett, látszott rajta, hogy nem hiszi el, amit mondok. Ekkor már keservesen sírni kezdtem és megajánlottam neki, hogy inkább még egyszer kifizetem a szobor árát, csak ne fosszon meg boldogságomtól, hadd vihessem haza kis családomnak. Ezt már annyira könyörögve és könnyezve mondtam, hogy végre meghatódott és így szólt: ,,Vigye csak haza, jó asszony és áldja meg egész családját a máriacelli Szűzanya. Ragaszkodjék életében a sorscsapások között is akkora szeretettel a Boldogságos Szűzhöz, mint amilyen erôvel tartotta most karjai között. Ne feledje el soha az öreg papot, aki ki akarta próbálni, hogyan szereti a Szűzanyát.'' Ez az élmény felejthetetlen maradt édesanyánk számára és az öreg pap szavai sokszor visszhangzottak lelkében. Kifogyhatatlan volt az apró figyelmességekben, melyekkel égi Anyjának kedveskedett. A szobrot a drága csipkékkel és hímzésekkel díszített ruhákba öltöztette, gyöngyökkel és koszorúkkal vette körül a kis üvegházat. Az élô virág sem hiányzott tavasszal és nyáron mellôle. Szombaton szigorúan böjtölt a Szűzanya tiszteletére, sôt még fôtt ételt sem evett ezen a napon. Késôbb, mikor gyenge egészségi állapota ezt már nem engedte meg, csak a fôtt ételtôl és ínyenc falatoktól tartózkodott továbbra is. Mi gyermekei, sokszor szájába tettük szombati napon a cukrot, amit neki hoztunk, mert nem tudtuk, miért nem akarja elfogadni. De rájöttünk, hogy titokban kivette és nem ette meg. Nagyon szerette a Mária-énekeket. Munka közben hol egyiket, hol a másikat dúdolgatta. Legkedvesebb énekei: ,,Mondj naponkint és óránkint lelkem dicséreteket...'' A másik pedig a Skapuláré Társulat éneke volt: ,,Máriához, drága Szűzanyánkhoz tisztelettel járulunk...'' Ezt azért szerette annyira, mert a szent skapulárénak buzgó viselôje volt. Sohasem tette le nyakáról a posztóból készült vállruhát és nagy áhítattal végezte a társulat elôírt imáit. Minden ügyében nagy bizalommal fordult égi Édesanyjához. Legkedveltebb imája az Úrangyala volt. Napjában háromszor is elimádkozta, reggel, délben, este. Az egész családot belevonta ebbe a szép szokásba. Reggel ezzel az imával kezdte a napot, hogy a Szűzanya eszközöljön ki számára erôt a napi szenvedések, keresztek elviselésére, hogy ô is megadással mondhassa: ,,Legyen nekem a Te igéd szerint!'' Amint már említettük, gyakran mondogatta nekünk, hogy életének legfontosabb mozzanatai az Úrangyalához kapcsolódtak. Eljegyzésekor éppen akkor húzták ujjára a gyűrűt, amikor megkondult az esti harangszó. Mikor mint új asszony, elôször lépte át férje házának küszöbét, mintha csak a Szűzanya biztosította volna új otthonában is pártfogásáról, újra megcsendült az Úrangyalára figyelmeztetô harang szava. Haldokló férje ágya mellett is ezt imádkozta, amikor az kilehelte lelkét. Mikor a temetés után elôször ment ki férje sírjához, ismét felhangzott a toronyban a déli harangszó. Ôt magát is a műtôasztalra a déli harangszó kísérte bátorításul. Másik kedves imádsága a rózsafüzér volt. Nemcsak maga iratkozott be a Rózsafüzér Társulatba, de gyermekeit is korán beíratta, hogy a szentolvasót annál buzgóbban és kötelességszerűen végezzék egész életükben. A családban a téli estéken gyakran imádkozták közösen a Szűzanyának ezt a kedves imáját. Ilyenkor a látogatókat is megkérte, hogy maradjanak ott és tartsanak vele a Szent Szűz dicséretében. Szokása volt édesanyánknak az is, hogy minden évben felkereste azokat a helyeket, melyeket a hívôk áhítata vagy Isten csodálatos útmutatása a Szűzanya kegyhelyévé avatott. Hagyományos volt családunkban a gyôrmegyei Tét község határában fekvô Szentkút felkeresése Szűz Mária nevenapján. Mi gyermekek, már elôre számlálgattuk a napokat, hogy mikor mehetünk szüleinkkel a Szűzanyához. Jónak és engedelmesnek kellett lennünk, mert különben otthon maradtunk. Nagy izgalommal vártuk a nagy napot, míg végre mégis csak megérkezett. Kora hajnalban már megélénkült a ház. Most egyiket sem kellett keltegetni, mindegyik elsô akart lenni a felkelésben. Türelmetlenül vártuk, hogy édesapánk kocsiba fogja a lovakat. Az apró népség ott sürgött-forgott a kocsi körül. Mindegyik attól félt, hogy az utolsó pillanatban mégis csak lemarad, azért mindenképpen biztos helyet akart magának a kocsin kiharcolni. Így alig fértünk fel, mert legtöbbszôr egy- egy rokonunk is velünk tartott. Így ment az egész család a Szűzanya köszöntésére. Ezenkívül tavasszal is elzarándokolt édesanyánk Gyümölcsoltó Boldogasszony napján Gyôrbe, a Szűzanya vérrel verítékezett képének ünnepére. Ôsszel pedig a Kiscelli Szűzanyát kereste fel gyermeki hódolata jeléül. Nagyon kedves búcsújáróhelye volt a Bakony közelében fekvô gyönyörű csatkai Szűz Mária-kegykápolna. Mindig valamilyen nagy kegyelem elnyeréséért zarándokolt ide édesanyánk. Mint már megjegyeztük, minden gyermekének a születése elôtt felkereste valamelyik búcsújáróhelyet és a Szűzanya különös oltalmába ajánlotta születendô gyermekét. Míg egészséges volt, legtöbbszôr gyalog tette meg ezeket a hosszú utakat. A szent helyeken idejének legtöbb részét a templomban töltötte, más nem érdekelte. Ha mi is vele mentünk, alig tudtuk kivárni hosszú ájtatoskodását. Szoknyáját húzogattuk, hogy jöjjön már ki és vegyen búcsúfiát. Legmélyebb hatást azonban a nagy máriacelli zarándoklat gyakorolta rá. Alig tudott betelni az ott látottakkal. Hányszor elmesélte azokat nekünk! Mindig megilletôdve és csodálattal hallgattuk az asszony történetét, aki vérzô szívét vitte Szűz Máriának. Sok legendát mondott el, melyek ehhez a szent helyhez fűzôdtek. Százszor is elmeséltettük vele ôket, pedig mindig le kellett vonnunk a tanulságot belôlük. Gyermeki képzeletünket nem hagyta nyugton a sok szép történet és önkénytelenül is a lelkünkbe vésôdött Szent Bernát imája: Sohasem lehetett hallani, hogy valaki gyámoltalanul magára maradt volna, aki oltalmadat kérte és pártfogásodért Hozzád folyamodott... Édesanyánknak az volt a szíve vágya, hogy minden gyermekét elviszi egyszer a máriacelli Szűzanyához. Ezt a tervét azonban a háború és az utána következô utazási nehézségek meghiúsították. Nagy tisztelôje volt édesanyánk Szent Annának, a Boldogságos Szűz Mária édesanyjának is. Sokszor felmutatott a falon függô Szent Anna- képre, melyen a kis Szűz Mária figyelemmel hallgatja édesanyja tanítását. A Szentnek a szomszéd községben fekvô kápolnájához nemcsak egyszer, a névünnepén zarándokolt el, hanem nyári vasárnap délutánokon is többször fel-felkerekedett, hogy ott imádkozzék. Legtöbbször egyedül ment vagy amikor gyermekei már nagyobbak lettek, azok közül is elvitt egyet-kettôt magával. Útközben a rózsafüzért imádkozták vagy Szent Anna életérôl beszélgettek. Szokásban volt ezen a helyen, hogy Szent Anna örömünnepén, a szeplôtelen Szűz születése elônapján éjjel tartották az ájtatosságokat. Édesanyánkat is gyakran ott találjuk az éjjeli búcsúsok között. Az egész éjszakát imádságban töltötte s reggelre már ismét a kötelességteljesítés porondján találjuk ôt. A szentek közül leginkább Szent Józsefet, Szent Teréziát és Assisi Szent Ferencet tisztelte. Szent Józsefet mint a tisztaság és rejtett élet példaképét állította maga elé. Szent Teréziától azt kérte, hogy eszközölje ki gyermekei számára a szerzetesi hivatás kegyelmét. Gyakran beszélt övéinek Szent Terézia lángoló istenszeretetérôl. Szívsebzését csodálattal hallgattuk. Assisi Szent Ferenctôl megtanulta a szent szegénységet, a földi dolgok megvetését és Krisztus keresztjének szeretését. Vágyott belépni Szent Ferenc harmadrendjébe; már lépéseket is tett ennek érdekében, de a halál megakadályozta ôt végrehajtásában. ======================================================================== Önmaga helyett hármat -- A legnagyobb csapás -- A gyönyörű nap Nem hiába imádkozott azért, hogy a jó Isten adja meg gyermekeinek a papi és szerzetesi hivatás kegyelmét, nem hiába volt ebben legfôbb szószólója a Szűzanya és Szent Terézia, a kért kegyelem nemsokára jelentkezett. A jó mag, melyet gyermekei lelkébe elültetett és amelyet imádságaival öntözgetett, kicsírázott és Isten kegyelmének napsugarától bontogatni kezdte a hajtás zsenge leveleit. Képzelhetjük, milyen örömmel köszöntötte ezt, hiszen életének legszebb álmát látta teljesedésbe indulni. Féltô gonddal ápolta a jelentkezô hajlamot, mely a szerzetesi hivatás felé irányította gyermekeinek fogékony lelkét. Harmadik gyermeke, a kis Ilonka, alig 5-6 éves, máris élénk figyelemmel kíséri a községben élô apácajelöltek minden mozdulatát. Édesanyja megmagyarázza neki, hogy ezekbôl a jelöltekbôl kedves nôvérek lesznek, akik egész életüket a jó Istennek szentelik. ,,Akkor én is kedves nôvér leszek!'' -- jelentette ki a kisleány határozott hangon. Ettôl az idôtôl kezdve folyton arra kérte édesanyját, meséljen neki a zárdai életrôl. S vajon ki tudott volna szebben és vonzóbban beszélni errôl, s ki tudta volna a kisleányt jobban megerôsíteni csírázó hivatásában, mint az az édesanya, aki elôtt olyan eszményi magaslaton állott a szerzetesi élet, kinek minden vágya az volt valamikor, hogy Istennek szentelje magát egészen. A kis Ilonka édesanyjának szavait igazolva látta a jelöltek példáján is. Földre szállott angyalokat látott bennük. Nagyon tetszett neki ezeknek szerény viselkedése, imádságos lelkülete és mindenben igyekezett utánozni ôket. Ô is úgy tette össze a kezét, ahogyan tôlük látta. Úgy ment az utcán, olyan fegyelmezetten, ahogyan azok. Olyan összeszedetten iparkodott a templomban térdelni, ahogyan eszményképei tették. Édesanyánk boldog volt, mert régi vágyát látta megvalósulni gyermekében. Ha a községben apácák jártak alamizsnagyűjtés végett, örömmel mutatta be nekik kisleányát mint jövendô társnôjüket. A kis Ilonkával együtt alig várta az idôt, amikor felvételét kérheti a zárdába. Még csak III. elemibe járt a kicsike, máris érdeklôdött paprokona révén a zárdában felvétele ügyében. A válasz mi más lehetett, mint az, hogy a kisleány maradjon csak még otthon, nôjön még nagyobbra s azután jelentkezzék ismét felvételre. Ez az idô is elérkezett s nem volt akkor boldogabb anya nálánál. Sietve vitte el leánykáját Sopronba, az Isteni Megváltó Leányainak Anyaházába, hogy kérje a felvételt részére. A jó nôvérek szívesen fogadták ôket, de kérésüket most sem teljesíthették a kisleány gyenge szervezete miatt. Azt ajánlották, hogy még egy évig maradjon szüleinél. Édesanyánk is helyeselte az elöljárók tanácsát, de nem így a kisleány. Ô mindjárt ott szeretett volna maradni. Sírva borult a zárda falához és alig lehetett onnan elmozdítani. Neki nagyon hosszúnak tűnt fel az egy esztendô. Édesanyja vele együtt szenvedett, mert hiszen neki is fájt, hogy a kisleány hivatása elé akadály gördült, de minden igyekezetével azon volt, hogy megnyugtassa a síró gyermeket. ,,Ne búsulj, kisleányom, jövôre már egész biztosan sikerül a felvételed!'' Most még forróbban ostromolta naponta az ég Urát, hogy kis Ilonkájának hô vágya minél elôbb teljesülhessen. Ez egy év múlva csakugyan meg is történt. A szerzetesi hivatás követése azonban magasabb iskoláztatást követelt, ami a szegényebb anyagi körülmények között élô szülôktôl nagy áldozatot kívánt. De mennyi örömmel vállalt édesanyánk minden terhet, csakhogy eleget tudjon tenni leánya hivatásának követéséhez szükséges követelményeknek. Félretette saját igényeit, sokszor a legszükségesebb dolgokról mondott le, megkettôzte munkateljesítményét. Az elôírt kelengyét boldog gonddal készítgette. A nôvéreknek is feltűnt az a nagy gondosság, amelyet a kis jelölt ruhái elárultak. Meg is jegyezte az egyik kedves nôvér: ,,Nagy néni, maga úgy felruházta a kisleányát, mint egy kis menyasszonyt.'' Mikor elbúcsúzott szeretett gyermekétôl, áldozatának zsengéjétôl, ô is átérezte a lemondás nagyságát, de nem engedett saját szíve érzelmeinek, hanem gyengeségén erôt véve próbálta megerôsíteni kisleányát hivatása követésével járó apró keresztek és kísértések elviselésére. Gyermeke még most is meghatódottan gondol azokra a percekre, amikor elsôízben vitték be szülei a csornai zárdába. Így beszéli el a nagy utat: ,,Kocsin mentünk, Édesanyám maga mellé ültetett. Karjával átfonta vállamat és beszélt nekem azokról a nehézségekrôl, amelyek a zárdai élet örömei mellett különösen most kezdetben reám várakoznak. Beszélt a fellépô honvágyról, amely sokszor szárnyát szegi a szent hivatásnak. Az apró kis megaláztatásokról, amelyekkel kipróbálják a jelöltet. A különféle természetű társakhoz való alkalmazkodás áldozatairól. A táplálkozásban és sok mindenben elôadódó kis lemondásokról stb.'' ,,Kisleányom, ne feledd el, otthon is találkoznál ezekkel a nehézségekkel és késôbb az életben még több is várna reád.'' Bátorításul és biztatásul elém tárta a zárdai élet örömeit is. ,,Istent jobban dicsôítheted a zárdában, mint kint a világban, mert ott az ima elvégzésére megvan a határozott idô. Egy fedél alatt lakhatol az Úr Jézussal. A világi zűrzavar helyett csend és béke honol a kolostorban, amely a lelket a jó Istenhez emeli. Szeretô társak vesznek körül, akik megosztják veled örömeidet, bánataidat. Lelked üdvösségét jobban biztosíthatod, mint a világban, mert a zárdában minden a lélek javát és lelki elômenetelét szolgálja.'' Sokat imádkozott gyermeke számára az állhatatosság kegyelméért, hogy szent hivatásában mindvégig kitartson. Alighogy egyik gyermeke kirepült a családi fészekbôl, a jó Isten már a másik gyermekét is kiválasztotta. A kis Lajosban is mutatkoztak a szent hivatás jelei. Legkedvesebb játéka az oltárkészítés és a misézés. Esténkint, amikor már befejezték a munkát, odaült édesanyja lábához és újra meg újra elmondatta vele az ô papi hivatásával kapcsolatos álmát. Tágranyílt szemmel nézte édesanyját és izgatottan várta az elbeszélés megkezdését: ,,Kisfiam, alighogy megszülettél, elszunnyadtam. Úgy tűnt fel, mintha Máriacellben lettem volna, az én kedves búcsújáróhelyemen. A Szűzanya oltáránál három fiatal papot láttam. Az egyik elsô szentmiséjét mutatta be az Úrnak, a másik kettô segédkezett. Nagyon ismerôsöknek találtam ôket és szerettem volna közelebbrôl megnézni, hogy kik azok. Valami azonban visszatartott, nem mertem feléjük közeledni. Erre úgy láttam, hogy az oltár felett levô Szűzanya-szobor megelevenedik és ujjával maga felé intett. Megbátorodtam és odamentem. De most sem ismertem meg a papokat, azért megkérdeztem a Szűzanyát, hogy kik azok. A Szűzanya a misézô papra mutatott és így szólt: >>Ez a te fiad!<< Erre felébredtem.'' (Az álom késôbb szinte szóról-szóra valóravált, mert abban az évben, mikor fiát pappá szentelték, az illetô egyházmegyében csak három újmisés volt.) A Szűzanyának ez a jövôt felderítô útmutatása is erôsítette a gyermekben hivatását, de azért a jó édesanya nem mulasztotta el a többi eszköz felhasználását sem, hogy fia hivatása megszilárduljon. Egyszerű szavakkal, a kisfiú értelmi fokához mérten többször ecsetelte elôtte a papi hivatás nagyságát és szépségét. Mindez közrejátszott abban, hogy a kis Lajos elemi tanulmányai végeztével már döntött jövôje felôl és ezekkel a szavakkal lépett édesanyja elé: ,,Én pap leszek!'' A gyengélkedô édesapának ugyan nagy szüksége lett volna fia munkaerejére, mégis ô is szívesen lemondott a segítségrôl, csakhogy gyermeke követhesse hivatását. Ezzel újabb anyagi gondok nehezedtek a családra. A jó Isten azonban nem engedte magát nagylelkűségben felülmúlni és mindig megadta a szükségeseket. A kisdiák a maga részérôl is igyekezett megkönnyíteni szülei gondját. Tanítgatott. Elsô szerzeményébôl rózsafüzérrel kedveskedett édesanyjának. De amint a fényt követi az árnyék, a boldogságot csakhamar súlyos megpróbáltatás váltotta fel, amely majdnem összetörte az édesanya minden reményét és annyi szeretettel ápolgatott tervét. Édesapánk már régebben gyengélkedett, de most ereje napról-napra hanyatlott. Könnyen elfáradt és nehezen lélekzett. Nem bírta a munkát. Édesanyánk dolgozott helyette is, szeretettel és féltô gonddal ápolta, de mindhiába. Az orvos kijelentette a lesújtó valóságot: menthetetlen. Nem is egy, de több szerve mondta fel a szolgálatot. Nem csoda, hiszen agyondolgozta magát. A világháborúban hôsi halált halt testvére helyett is vállalta a munkát, hogy annak családja tönkre ne menjen a családapa elvesztése miatt. Édesanyánk megremegett a gondolattól, hogy nemsokára el kell válnia kedves férjétôl és rászakad a kis család megélhetésének nehéz gondja. Sokat tépelôdött magában. A gyermekek még kicsinyek, mennyire szükségűk lenne a kenyérkeresôre. Kis gazdaságuk erôskezű és ügyes vezetô nélkül tönkre megy. Ezer meg ezer kétségbeejtô gondolat rémítette. Fel- felsóhajtott: ,,Istenem, könyörülj meg rajtunk és ha szent akaratoddal nem ellenkezik, tartsd meg körünkben jó férjemet!'' Mikor erôsebbnek érezte magát, utasításokat kért urától a jövôre vonatkozólag. Az szeretettel tanítgatta az okszerű gazdálkodás módjaira. Bíztatta, bátorította, hogy a jó Isten majd megsegíti. Sajnos, a betegség mindjobban elhatalmasodott. Édesapánk már néhány percnyi idôre sem tudott felkelni, mert azonnal összeesett. Érezte, hogy nem sok ideje van már hátra, azért kérte a betegek szentségét. Édesanyánk erôs lélekkel imádkozott, mikor a pap a szent Útravalóban részesítette a nagybeteget. A szent kenet felvétele után csodálatos megnyugvás szállott mindkettôjük szívébe. Édesanyánk szeretettel kérdezte: ,,Kire hagy bennünket, apjuk? Mit csináljak a gyermekekkel?'' Édesapánk gondolatban végigjárt a rokonok és ismerôsök között. Vajon kire is bízhatná családját? Mindegyiknek megvan a maga gondja, családja, többre bizony egyik sem vállalkozik. Emberekre tehát nem számíthat. Ekkor aggódó tekintete Jézus szentséges Szívének képén pihent meg és egyszerre felragyogott arca. Igen, egyetlen reménye a Szent Szív. Ismerte már ô is Jézus jósággal és szeretettel teljes Szívét, mely dúsgazdag mindazokhoz, akik Hozzá folyamodnak. Feleségének hatása alatt már ô is buzgó tisztelôjévé vált. Most már tudta, mit fog cselekedni. Vigasztaló szavakkal erôsítette csüggedô hitvestársát és határozott hangon mondotta: ,,Jézus szentséges Szívére hagylak benneteket. Ô mondotta: megáldom a házakat, ahol Szívem képét kifüggesztik és tisztelik. Ô majd gondotokat viseli!'' A kis család csakugyan mindig érezte a Szent Szív különös áldását. A haldokló apa utolsó óráiban is Ôbenne talált menedéket és vigasztalást. Halála elôtt való éjszaka megható módon kérte feleségét, hogy mondja el vele mégegyszer a Jézus Szíve ígéreteirôl szóló imádságot. Mély bizalommal és teljes átérzéssel ismételgette a feleleteket: ,,Amint megígérted.'' A hűséges feleség egész éjszaka imádkozva virrasztott betegágya mellett. A haldokló kérésére számtalanszor elimádkozták: ,,Jézus Szíve, mely halálgyötrelmet szenvedtél, könyörülj a haldoklókon!'' Az utolsó órában édesanyánk odasorakoztatott bennünket a betegágy mellé és kérte édesapánkat, hogy áldjon meg. Mivel édesapánk már nagyon gyenge volt, édesanyánk segítette a kezét, hogy vele a szent kereszt jelét írhassa homlokunkra. Majd meggyújtotta a szentelt gyertyát és belehelyezte haldokló férje kezébe s imádkozva mellette maradt mindaddig, míg édesapánk lelke el nem szállt Isten ítélôszéke elé. Megtörtént hát a nagy csapás, amitôl rettegett az egész család. Mi lesz most? Újra meg újra ez a kérdés rémlett fel elôttünk. Édesanyánk 6 apró gyermekkel maradt itt, kenyérkeresô, védelmezô hitvestárs nélkül. De nem esett kétségbe. A haldokló erôs Gondviselôre bízta ôket. Letérdelt Jézus Szívének képe elé és irgalmába ajánlotta az árván maradt családot. Gyenge vállára nehezült most a család eltartásának egész gondja. Mihez fogjon? Két gyermeke alighogy megkezdte középiskolai tanulmányait. Mibôl fogja ôket tovább taníttatni? Megtakarított pénzük értéktelenné vált a hadikölcsönben. A rokonok a következô tanácsot adták neki: ,,Hozd haza a fiadat, nem kell annak papnak lennie! Vezesse a gazdaságot!'' Hogyan lett volna képes a jó édesanya arra, hogy tönkretegye azt a hivatást, amelyért annyit imádkozott, annyit szenvedett és amelyet ô maga élesztgetett fiában kicsi korától fogva. Kész volt inkább böjtölni kenyéren és vízen és minden erejét felôrölni a munkában, mint hogy gyermekei hivatását feláldozza. Roskadozott a kereszt súlya alatt, néha- néha fel is jajdult: ,,Mi lesz velünk? Istenem, mi lesz velünk?'' De Istenbe vetett bizalmát mégsem vesztette el. Ez adott most erôt neki, hogy szemébe nézzen a feltornyosuló nehézségeknek és megküzdjön velük. Gyermekeit nem hozatta haza, hanem tovább taníttatta ôket. Bízott abban, hogy a jó Isten majd megsegíti. Bár sok elemi csapás nehezült a kis vagyonra, szívtelen emberek kihasználták az alkalmat arra, hogy a védtelen özvegyet megkárosítsák, de emberfeletti munkával, éjjelt is nappallá téve, hôsies szívóssággal végül mégis csak megbirkózott a bajokkal. A kenyérkereset nehéz harcát megosztotta vele legidôsebb gyermeke, aki fiatal kora ellenére férfias erôvel dolgozott, hogy testvérei tanulhassanak s így részben ô helyettesítette az édesapa munkáját. A kis család megélhetése tehát újra biztosítva volt. Sôt újabb megterhelést is elbírt, mert amikor a harmadik gyermek, a kis Teréz is bejelentette, hogy ô is szerzetes tanítónô szeretne lenni, édesanyánk szívesen teljesítette az ô kérését is és nem tekintett az újra felmerülô kiadásokra. Még többet kellett dolgoznia, még többrôl kellett lemondania, de mindezt örömmel hozta meg, hiszen Istenért tette, hogy az Ô szolgálatára szentelhesse gyermekeit. Sokszor mondogatták neki mások: ,,Nem sajnálod gyermekeidet a szerzetbe adni? Hogyan tudsz tôlük elszakadni?'' De ô azt felelte: ,,Hogyan is sajnálnám a jó Istennek szentelni ôket, hiszen nem az enyémek, mert Ô adta nekem ôket. Ellenkezôleg: mindennap hálát adok a jó Istennek, hogy méltónak találta ôket jegyeséül kiválasztani. Akkor is szívesen odaadnám valamennyit, ha öregségemre nem maradna mellettem senki és nem maradna gondviselôm.'' Hogy mennyire ôszinték voltak ezek a szavak, mutatja az a hôsi lemondása, hogy legkisebb leányát is kész volt feláldozni a jó Istennek. Elôre örült annak a napnak, amely hármas ünnepet jelentett volna számára. Ezen a napon tette volna le ugyanis a legnagyobbik az örök fogadalmat, a középsô az ideiglenes fogadalmat, a legkisebbik pedig ekkor vette volna fel a szerzetesi ruhát. Sajnos, ezt a napot már nem érhette meg és legkisebbik leányának a kívánsága sem teljesülhetett gyenge egészsége miatt. Ne gondoljuk azonban, hogy neki nem került áldozatába lemondani gyermekeirôl. Melegen érzô anyai szív dobogott az ô keblében is, amely tele volt szeretettel övéi iránt. Összeforrott velük, titokzatos, Istentôl eredô és saját életében gyökerezô, ôserôs egybefonódással, ahogyan a fa ágai összenôttek a törzzsel. Vérzett ez az anyai szív is, amikor hol az egyik, hol a másik gyermekétôl kellett búcsút vennie. Úgy érezte, mintha testébôl vagy lelkébôl tépnének le egy darabot. Búcsúzás után is hányszor volt velük lélekben! Egyik apáca-leányának mondotta: ,,Drága gyermekem, naponkint hányszor a szívemre ölellek! Nem érzed?'' De Isten akaratát és dicsôségét eléje helyezte még legszentebb egyéni érzelmeinek is és így nagylelkűen és boldogon hozta meg anyaságának áldozatát, hogy Isten dicsôségére lemondjon gyermekeirôl. Annál értékesebb volt ez az áldozat, minél inkább átérezte annak nagyságát. Mielôtt a jó Isten magához szólította édesanyánkat, a sok áldozat jutalmául megengedte neki érnie azt a napot, amelynél szentebb és szebb nincs a földön, jelen lehetett fia elsô szentmiséjén. Hogy készült erre a napra! Elôtte egy hónappal már nem volt nyugta. Azt akarta, hogy ez az ünnep felejthetetlen legyen minden résztvevô számára. Reggelenkint így ébresztgette gyermekeit: ,,Keljetek fel, közeledik az örömnap!'' Mintha szárnyai nôttek volna, mintha fiatalos erô töltötte volna el, zgy intézte a teendôket. De nem annyira a külsô fény és pompa volt elôtte a fontos, hanem elsôsorban bensôséges örömünneppé akarta varázsolni ezt a nagy eseményt a lélek számára. Az ilyen alkalomkor akkor még szokásban levô zenét is mellôzni akarta, csupán azért, hogy megóvja az ünnep vallásos jellegét és megakadályozza a szétszórtságot. Végre felvirradt az újmise napja. Bár a reggel nagy viharral köszöntött be és sok kellemetlenséget okozott, de lelki örömét nem zavarhatta meg. Megható látvány volt, hogyan csillogtak szemében az örömkönnyek, amikor papfia térdelve kérte áldását az elsô szentmiseáldozat bemutatásához. Homlokát megjelölte a kereszt jelével, megcsókolta és imádkozva kísérte a templomba. Egész szentmise alatt nem vette le fiáról a szemét, és forró hálát adott a jó Istennek ezért a nagy kegyelemért. Az már nem a föld örömei közé tartozik, amit akkor érzett, mikor fia szavára elôször szállt le Krisztus az oltárra, mikor elôször nyújtotta édesanyjának az Úr Jézus szent Testét, amikor áldva terjesztette ki föléje felszentelt kezét és az áldás szavait mondta: ,,Fogadd, anyám, fiadtól az áldást, legyen öregséged támasztéka. Adja meg neked az Úr a kegyelmek elrejtett kincstárából fáradságod jutalmát. Teljesítse minden kérésedet lelked üdvösségére, és erôsítse meg minden szándékodat. Hallgasson meg szenvedésed napján, oltalmazzon Jákob Istenének neve, küldjön segítséget számodra szent helyérôl és Sionból védelmezzen meg téged. Áldott légy minden munkádban, találj kegyelmet Isten szeme elôtt, aki adjon neked hosszú életet, hogy megláthasd fiaidnak fiait nemzedékrôl nemzedékre, és mikor megfogyatkoznak életed napjai, ne hagyjon el akkor sem. Bôséges legyen jutalmad az égben, kapj százannyit és nyerd el az örök életet, továbbá minden mennyei és földi áldással áldjon meg téged az Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Amen. Béke veled.'' Össze lehet-e hasonlítani ezzel a kifejezhetetlen boldogsággal a sok lemondást, szenvedést, áldozatot, amelyet édesanyánk meghozott fia szent hivatása érdekében? Most kárpótolva érezte magát mindezért és túlcsorduló örömmel énekelhette a Szűzanyával: ,,Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez az én szívem megváltó Istenem felett. Mert nagy dolgokat cselekedett nekem a Hatalmas, kinek szent az Ô neve.'' (Lk 1,46-49) A jó édesanya nagyon jól tudta, hogy fiának ezentúl még nagyobb szüksége lesz imádságára apostoli útján, hogy egész életén át Jézus Szíve szerinti pap maradhasson. Azt tartotta ugyanis, hogy nincs a világnak olyan küzdelme, mint annak a lelkipásztornak, aki egészen Istené és a lelkeké akar lenni. Ezért papi életének kezdetén, mikor elsô állomáshelyére készült a fia, jótanácsokkal látta el: ,,Édes fiam, ne feledd el soha, hogy milyen nagy és magasztos a te hivatásod. Ti nyertek hatalmat arra, hogy az isteni Felséget naponkint lehozzátok az oltárra, kezetekben hordozzátok és másnak is nyújtsátok. Ne feledd el, fiam, a Szentírás intelmét: -- Szentek legyetek, kik az Úr edényeit hordozzátok! Ôrizd szíved liliomát, hogy szemedben is tükrözôdjék lelked ártatlansága. Ne ragaszkodjál a föld javaihoz, mert a pénz és az anyagi jólét romlásodat okozza. A szegények legyenek kincseid! Ne érezd jól magadat, ha ebédedet nem osztottad meg egy szegénnyel!'' Azután Jézus szent Szívének képe elé vezette, újra felajánlotta neki és közösen elimádkozta vele Jézus Szíve ígéreteirôl szóló kedves imáját. Édesanyánk most úgy érezte, hogy hivatását beteljesítette. Ô is elimádkozhatta az agg Simeon énekét: ,,Most bocsásd el, Uram, szolgádat a Te igéd szerint békességben...'' (Lk 2,29) Ezután nem volt más vágya, mint az, hogy gyermekei szent hivatásukban hűségesen kitartsanak és Krisztus igazi sáfárai legyenek, akiknek csak egy kívánságuk van: Szeretni Jézust mindenekfelett és másokkal is megszerettetni Ôt. ======================================================================== Az élet alkonyán Hazatérése a Szentséges Szívhez, melybe reményét és üdvösségét helyezte Fia elsô szentmiséje után már nem volt semmi, ami ehhez a földhöz kötötte volna. Vágya teljesült: három gyermekét Istennek szentelhette. Testét a sok szenvedés és munka felôrölte, gyomorbaja súlyosabbá vált, és napról-napra gyengítette erejét. Igen sokat szenvedett. Fájdalmaitól aludni nem tudott, csonttá és bôrré soványodott. A környékbeli orvosok nem tudtak rajta segíteni, ezért Budapestre utazott, hogy behatóbb orvosi vizsgálatnak vesse magát alá. A kezelô orvosa a tünetek alapján elôrehaladott, súlyos gyomorfekélyt állapított meg nála, de hogy a bajról jobban megbizonyosodjék, röntgenvizsgálatra küldte. Sajnos, a röntgen téves diagnózist mutatott, kezdôdô gyomorrákot. Az orvosok műtétet ajánlottak. Édesanyánk kezdetben vonakodott az operációtól, mert tudta, hogy szíve nagyon gyenge. Bíztatták, hogy még elejét lehet venni a bajnak, azért gyermekei kedvéért beleegyezett. Így került be Budapesten a Verebély-klinikára. Alig töltött néhány órát a kórteremben, máris a Jézus Szíve-tisztelet érdekében kezdett apostolkodni betegtársai között. Olyan meggyôzôen tudott beszélni Jézus Szívének szeretetérôl és a nagyígéret végtelen értékérôl, hagy mindannyian álmélkodva hallgatták. Alighogy megismerték betegtársai, nagyon megszerették, hisz mindegyikhez volt erôsítô és bátorító szava. A műtétre lelkileg teljesen felkészülve ment. Meggyónt, megáldozott. Az operációt péntekre, az ô kedves napjára tűzték ki. Mégis közvetlen elôtte megremegett, mintha megérezte volna, hogy halála ideje elérkezett. Apácaleánya így bátorította: ,,Ne féljen, édesanyám, hisz Jézus Szívének a napja van, Ô megsegíti, Benne bízzunk!'' Erre megnyugodott. Minden anyagi gondját, gyermekeit apácaleányára bízta. Majd közelebb vonta magához, hogy imádkozzék vele. Nem akart feltűnést kelteni. Így mondták el utoljára legkedvesebb imáját, a Jézus Szíve ígéreteirôl szóló imát. Kínos várakozásban telt el a délelôtt. Végre érte jöttek, hogy a műtôbe vigyék. Éppen Úrangyalára harangoztak... Az operáció két óra hosszat tartott. Nem altatták el, így teljes öntudattal imádkozott ez alatt az idô alatt. A műtét nagyon súlyos volt. Nem találtak ugyan rákos daganatot nála, de gyomra tele volt kisebb-nagyobb fekélyekkel, így kétharmadrészét ki kellett vágni. A jelentkezô fájdalmakat csendesen tűrte, úgyhogy az orvos megjegyezte a műtet után: ,,Az operáció csak azért folyt le olyan simán, mert Nagy néni imáival segített minket.'' Bizonyára Jézus szentséges Szívére hagyatkozott, fájdalmában Vele egyesült és teljesen elmerült Benne. Mikor kihozták a műtôbôl, két gyermeke már várta a kórteremben. Csendesen kérdezték: ,,Édesanyám, hogy érzi magát? Fájt az operáció?'' Ô azonban magába mélyedve csak ennyit válaszolt: ,,Ne beszéljetek, imádkozzatok!'' Többször ismételte ugyanezt, ha kérdéseinkkel zavartuk. Egész délután nagyon csendes, nyugodt volt, pedig kétízben is vért hányt. Teljes megadással egyetlen panaszszó nélkül viselte fájdalmait, csak azt kérte néha, hogy cserepes ajkát és kiszáradt nyelvét vizes ruhával nedvesítsük meg, mivel semmit sem vehetett magához. Ilyen nyugodtan telt el az éjszaka és a második nap is. Mellette levô gyermekeihez is keveset beszélt, inkább csak imádkozott. Gyermekeit is erre figyelmeztette. Már-már azt hittük, hogy meggyógyul, mert szívműködése kielégítô volt. Harmadik nap este azonban válságosra fordult állapota. Halálsejtelmek gyötörték, érezte a közeli véget. Szíve kezdte felmondani a szolgálatot. Az orvos is menthetetlennek mondotta állapotát. Ekkor különszobába vitték, majd tudatták súlyos állapotát Budapesten tartózkodó apácaleányával, aki állandóan mellette volt, csak az imént ment haza éjjelre aludni a zárdába. Azonnal édesanyjához sietett egyik testvérével együtt. Szomorúan látta, hogy édesanyja órái meg vannak számlálva. Papot hivatott, hogy a nagybeteget az utolsó kenet szentségében részesítse. A beteg még teljes öntudatnál volt. Gyónásra nem volt szükség, mert a műtét elôtt elvégezte. A fôtisztelendô úr mégis megkérdezte tôle; ,,Nem bántja-e valami, Nagy néni?'' Határozott hangon felelte; ,,Nem bánt semmi sem.'' Ekkor a pap felszólítására fennhangon kezdte mondani a tökéletes bánatot, mire a fôtisztelendô úr feladta neki a szentkenet szentségét és a pápai áldásban részesítette. A szentkenet felvétele után teljes békét élvezett. Néhányszor kifejezte azt a vágyát, hogy otthon szeretne meghalni. Gyermekei fohászimákat mondogattak vele. Többször felindították vele együtt a tökéletes szeretetet: ,,Istenem, szeretlek Téged teljes szívembôl, és irántad való szeretetbôl bánom minden bűnömet.'' Majd letérdeltek ágya mellé és bocsánatot kértek tôle, hogy olyan sokszor megbántották. Erre ô kedvesen, szelíden csak ennyit felelt: Szívesen megbocsátok, gyermekeim.'' Utána kérték, hogy áldja meg ôket. Ekkor összeszedte minden erejét, felemelte kezét és most utoljára megjelölte homlokukat a szent kereszt jelével e szavak kíséretében: ,,Járjatok a szent kereszt királyi útján, amelyen én haladtam.'' Érverése ezután fokozatosan gyengült, hiába adták a szíverôsítô injekciókat. Teste kezdett kihűlni a rossz szívműködés következtében. Mozdulatlanul feküdt ágyában, csak néha kérte, hogy fordítsák át másik oldalára. Egyik ilyen alkalommal, amint leánya meg akarta fordítani, hirtelen felegyenesedett, szemét tágra meresztette, egy irányba nézett, mintha látna valakit, mintha hívna valakit. Ez a jelenet jónéhány percig tartott. Leánya meg is kérdezte: -- Édesanyám, mit lát? Mit néz? De ô nem válaszolt. Már elszakadt ettôl a földtôl, szemét az örökkévalóság partjaira szegezte. Hallotta már a hívást, az élet és halál Urának szólítását. Szemét továbbra is egy pontra szegezve tartotta mozdulatlanul. A körülötte állók látták, hogy itt az utolsó pillanat. Szíve ugyan még dobogott, lassan, ki-kihagyva. Arcán mennyei béke ömlött el. Kezébe tették a szentelt gyertyát és az Egyház elôírt imáját kezdték imádkozni. Alighogy befejezték, kiszenvedett. Lelke elrepült ahhoz, aki mindene volt, akit annyira szeretett, Jézus szentséges Szívéhez, hogy örökké megpihenjen ott, a buzgó lelkek biztonságos nyugvóhelyén. Csak a porhüvelye maradt itt, amelyen nem látszott meg a halál fagyos lehellete. A szenvedés barázdái elsimultak, olyan volt az arca, mint amikor imádkozni szokott. Holttestét Budapestrôl hazaszállították gyermekei, hogy abban a földben nyugodjék, ahol az érdemeket gyűjtötte a mennyország számára. A község ôszinte szeretettel kísérte utolsó útjára. Különösen szegényei siratták, akik érezték, hogy jótevô angyalukat veszítették el benne. A község plébánosa a temetô nagykeresztje közelében jelölte ki számára a sírhelyet. A kereszt mellett, mely bölcsôjénél felragyogott és végigkísérte életének útjain. Sírja a falu elhunyt papjainak sírhantjaihoz fekszik közel. Mintha ez a mozzanat is jelképezné, hogy az ô élete is hasonlított Krisztus papjainak munkásságához. Hiszen Szent Péter szavai szerint mindannyian részesei vagyunk a királyi papságnak, melybe édesanyánk olyan öntudatos buzgósággal állította bele saját hivatását. Neki is egyetlen feladata volt a földön, hogy élete Istennek szentelt életek forrása legyen, hogy munkájával, szenvedéseivel és imádságaival lelkeket mentsen és így szolgálja Isten dicsôségét. Nyugvóhelyét fehérmárvány síremlék jelzi a rábacsanaki temetôben. Legszebb ékessége a rajta kivésett Jézus Szíve-kép, melyet töviskoszorú vesz körül és a szeretet lángsugarai törnek elô belôle. Ezek a sugarak gyújtották fel az ô lelkét is, hogy a szentséges Szívnek buzgó tisztelôje és lánglelkű apostola legyen. A sírkereszt felirata: Itt nyugszik a legjobb anya: NAGY JÓZSEFNÉ sz. Ruzsits Ilona 1877--1930. Emlékedet hálatelt szívvel ôrzik forrón szeretô gyermekeid. Szent Szív, irgalmazz neki! Sajnos, az eredeti szöveget meg kellett változtatni a helyszűke miatt. Pedig ez fejezte volna ki legjobban életének tartalmát: ,,A Szent Szív volt reménysége, Míg a földön küzdve éle. Ezért lángolt szíve-lelke, Ehhez vágyott fel az égbe.'' A betűk már kezdenek elhalványodni a márványon, de a Szent Szív aranyozott képe még feltűnôen ragyog. Tündöklô fényessége azt hirdeti, hogy oda van beírva kitörölhetetlenül annak a neve, aki hűséges tisztelôje volt itt a földön. Ahogy megígérte: ,,Szívembe írom és onnan soha ki nem törlöm azok nevét, akik Szívem ájtatosságát terjesztik.'' ======================================================================== Erényei Mi rendkívüli van mindebben? -- kérdezhetik sokan. Egy asszony a maga kis szűk családi életében becsületesen és jámboran élt, mint annyian mások, küszködött az élettel, mint annyian mások. Hol vannak a hôsiességek sorozatai, hol van az istenszeretet nagyvonalúsága, az elragadtatások, csodák bizonyságai? Az életszentség azonban nem a rendkívüliségek hajhászásában, hanem egyedül Isten akaratának teljesítésében áll azon a helyen, ahová Isten állított. Ha valakit Isten kis család élére helyezett, gyermekeket bízott rá, és ezt a feladatot híven teljesíti, szent. De ha Isten akarata helyett a maga egyéni szeszélyeit követi, ha családjáról való gondoskodás helyett még ha imádságban, legszigorúbb böjtben is tölti életét, súlyosan vétkezik Isten ellen. Igen, Isten akaratának maradéktalan teljesítése azon a helyen, amelyet Isten és nem magunk jelöltünk ki számunkra, ez az életszentség. A szent életrôl való helytelen gondolkodást veti szemünkre Isten egy híres francia író gyönyörű költeményében: Ismerlek benneteket, mindig egyformák vagytok. Vállaljátok a nagy áldozatokat, csak ti magatok választhassatok. Inkább nagy áldozatot hoztok, csak az ne legyen, amit én kívánok. A kis áldozatokat nem hozzátok meg, ha kérem tôletek. Ilyenek vagytok, ismerlek benneteket. Mindent megtennétek értem, csak éppen azt a kis odaadást nem, ami minden nekem. (Charles Péguy: Isten beszéde) Pedig hát ezek a kis áldozatok, ezek teszik az embert szentté. A mindennapi élet apró kis lemondásai, kellemetlenségei, a szürke hétköznapok még szürkébb és unalmasabb követelései, megszokott és kicsinyes kegyetlenségei, ezek a szentség hétpróbás ismertetôi. Nincs bennük semmi ünnepélyesség, nincs bennük drámai hôsiesség, a szónok zavarba jô, ha ezekrôl kell beszélnie, de Isten szemében a minden. Csalódik az, aki e kis életrajzban rendkívüliségeket keres. Csalódik, mert e könyvnek nincs mennyei jelenésekkel és csodákkal díszített csattanója. Édesanyánk életében Isten éppen a mindennapi élet mindenki által utánozható megszentelését, az állapotbeli kötelességeknek egyszerű körülmények között is mintaszerű teljesítését akarja elénk állítani. Ô a mindennapi életben kínálkozó alkalmakat használta fel és állította a lelki tökéletesedés szolgálatába. A mindenki harcát harcolta a hármas ellenséggel, melyek lefelé húzták és iparkodtak lelkét megbénítani. A gyôzelem megszerzése sem ment nála máról- holnapra, hanem egész életén át tartó, aprólékos, kitartó munka eredménye volt. Nézzünk csak egy-két ilyen jelentéktelen kis erényt, amely Isten elôtt a minden. ======================================================================== Az alázatos Jézus nyomdokain Az Úr Jézus csak egyszer mondta ki életében ezt a szót: ,,Tanuljatok tôlem!'' Pedig ugyancsak sokszor elmondhatta volna. Hiszen nála szentebb és vonzóbb példaképet nem találunk sohasem. De éppen, mert csak egyszer mondotta, ezzel a legfontosabb, a leglényegesebb erényt akarta szemünk elé állítani. Az alapot, amelyre a tökéletesség palotáját építhetjük, de amely nélkül hiábavaló erôlködés, kártyavárépítés és képmutatás lesz minden törekvésünk. Ez a legszebb, leglényegesebb, legkrisztusibb, de egyúttal a legmegvetettebb, legmostohább erény: az alázatosság. ,,Tanuljatok tôlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű. (Mt 11,29) Az alázatosság az igazság maga, ahogyan Nagy Szent Terézia meghatározza. Kíméletlen önértékelés. E nélkül nincsen sem igazi istenszeretet, sem ôszinte emberszeretet, de még az önszeretet is öncsalássá lesz. ,,Isten kegyelmébôl vagyok, ami vagyok'' -- mondotta Szent Pál. Édesanyánk megtalálta ezt az alaperényt. Egész életében iparkodott a szelíd és alázatosszívű Jézus nyomdokain haladni. Külsô megjelenése mindjárt elárulta lelkének ezt a tulajdonságát. Magas, szikár, egyenes termetű volt, azért fiatal korában némelyek büszkének is tartották. Bár távol állott tôle minden tettetés vagy mesterkéltség, de hogy a rosszindulatú megjegyzéseknek elejét vegye, hogy kerülje a feltűnést, késôbb kissé meghajolva járt. Magatartásában nem volt semmi keresettség. Természetesség, szívélyesség és szerénység jellemezték. Látása elsô pillanatra bizalmat keltett személye iránt. Ez a bizalom még fokozódott, mikor beszélgettek vele és jobban megismerték egyéniségét. Távol állott tôle minden önhittség. Minden szavából kitűnt, hogy Isten segítségében bízik, nem a maga erejében. Kedves szavajárása volt: ,,Isten kegyelmébôl tettem meg ezt vagy amazt.'' Ezért nem csüggedt el, ha egyéni képességeit vagy vagyoni erejét meghaladó dolgokra kellett vállalkoznia. Szent Pál szavaival bíztatta magát: ,,Mindent megtehetek azáltal, aki engem megerôsít.'' (Fil 13,8) Nem titkolta el hibáit, gyengeségeit, még gyermekeinek is elmondta okulás kedvéért. Szegény, gyarló, esendô embernek tartotta magát és ami jó volt benne, azt mind a jó Istenre vonatkoztatta. Ha valami kárt tett, még ha el is tudta volna titkolni, megmondta férjének, pedig tudta, hogy az megfeddi ôt érte. Sok megengedhetô dologra is engedélyt kért urától, amit önhatalmúlag is elintézhetett volna. Ha kívánsága nem teljesült, nem panaszkodott, nem tett szemrehányást férjének. Nem mentegette magát, ha vádolták. Azt gondolta, hogy a jó Isten mindent tud, és az igazság elôbb-utóbb úgyis kiderül. Ha csak egyéni becsületét sértették, akár kemény szavakkal is, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. A sok eset közül csak egyet említünk: Éppen szentmisérôl ment haza, amikor mellette valaki elhaladt és gúnyolódó szavakkal illette. Ô azonban csendesen tovább ment, mintha mitsem hallott volna. Egyik gyermeke éppen arrafelé tartott és felfigyelt a szavakra. Otthon megkérdezte tôle: -- Édesanyám, nem hallotta mit mondott X. Y. magáról? -- Hadd beszéljen, ha kedve tartja, Isten majd megfizet mindenkinek érdeme szerint. A jót titokban szerette gyakorolni a Szentírás intelme szerint: ,,Ne tudja balkezed, mit cselekszik jobbkezed.'' (Mt 6,3) Mély alázatosságából fakadt lelki békéje is. Mindig szelíd mosoly, jóság sugárzott arcáról, melyet az emberek részérôl ért sértô megjegyzések, könnyelmű ítélkezések sem zavartak meg. Szent Pállal, a nemzetek apostolával vallotta: ,,Nekem azonban legkisebb gondom, hogy ti mondjatok felôlem ítéletet; aki pedig megítél engem, az Úr az.'' (1Kor 4,3-4) Igen, egyedül az Úr ítélete volt számára a mérvadó, aki a kicsinyeket és alázatosakat felmagasztalja és szétszórja a szívűk terveiben kevélykedôket. (Lk 1,47) ======================================================================== Legnagyobb a szeretet (1Kor 13,13) Amit Jézus végrendeletében legjobban lelkünkre akart kötni, amirôl majd megismerik az emberek, hogy az Ô tanítványai vagyunk, a kereszténység újdonsága: a szeretet. ,,Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket, hogy ti is úgy szeressétek egymást. Arról fogja mindenki megismerni, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymáshoz.'' (Jn 13,34-35) Ez a ,,királyi törvény''. (Jak 2,8) Jézus követôinek legbiztosabb ismertetôjegye, a ,,tökéletesség köteléke''. (Kol 3,14) A törvény teljessége, mert aki felebarátját szereti, teljesítette a törvényt. (Róm 13,8) Egyúttal az Isten iránt való szeretet fokmérôje is a felebaráti szeretet, mert a felebarát a látható Krisztus számunkra. Azért mondja a szeretet apostola: ,,Ha valaki azt mondja: Szeretem az Istent és felebarátját gyűlöli, az hazug. Mert, aki nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti? És az a parancsunk van Istentôl, hagy aki szereti az Istent, szeresse testvérét is.'' (1Jn 4,20-21) Tehát, hogy valaki hogyan szereti az Úr Jézust, arra nézve a legjobb bizonyíték, ha felebaráti szeretetének mérlegét nézzük. Hogy milyen legyen a szeretet, arról Szent Pál beszél a korintusi hívekhez írt elsô levelének 13. fejezetében: ,,A szeretet türelmes, nyájas; a szeretet nem féltékeny, nem cselekszik rosszat, nem fuvalkodik fel, nem nagyravágyó, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem gondol rosszat, nem örvend a gonoszságnak, de együtt örvend az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.'' Édesanyánk életében a szeretet Szent Páltól elgondolt szépségében bontakozott ki. Nevelôanyjára sohasem panaszkodott, sôt fájt neki, ha mások szeretetlenül nyilatkoztak róla. Szívesen segített neki mindenben, szolgálatkészségével, engedelmességével meghódította szívét. A mostohatestvérek és édestestvérek között fellépô apró súrlódásokat elnézô türelemmel akadályozta meg. Hogy házasélete békességben telt el, azt végtelen türelmének köszönhette. Jól értett ahhoz, hogyan lehet hirtelen természetű embereket a szeretet hatalmával lefegyverezni. Csodálatosan tudott hallgatni, amikor környezete ingerült volt. Gyakran adta gyermekeinek, de másoknak is a következô jótanácsot: ,,Ha békét akartok az életben, tanuljatok meg hallgatni.'' Ha szükség kívánta, hogy mégis beszélnie kellett, olyan nyugodt, szinte alázatos hangon tette, hogy a pörlekedô elszégyellte magát. Szeretetének másik jellemvonása a jóság volt. Legnagyobb örömére szolgált, ha másokkal jót tehetett. Sok figyelemmel vette körül férjét és annak szüleit. Elleste kívánságaikat, saját kényelmének feláldozásával. Jóságáért apósa jobban szerette, mint saját gyermekeit. Ôt kívánta közelében, mikor haldoklott: ,,Küldjétek ide, az én angyali lelkű menyemet, -- mondta -- mert annak a karjai között könnyebben tudok meghalni.'' Szolgálataiért külön jutalomban is akarta részesíteni vagyonából, de hogy a testvérek között ez egyenetlenséget ne okozzon, ô nagylelkűen lemondott apósa ajándékáról. Mikor látta, hogy az emberek mennyire éhezik a szeretetét és egy kis fáradsággal és jóindulattal sok boldogságot áraszthatunk magunk körül, akkor még jobban fokozódott benne a vágy, hogy minél több jót tegyen. Gyermekeinek is többször hangoztatta: ,,Addig szeressétek egymást s viseljétek el egymás hibáit, míg együtt vagytok. Késôbb elszéledtek és kívánva sem tudtok egymáson segíteni. Ha én elôbb tudtam volna, hogy milyen nagy és szép dolog a jóság, még jobb lettem volna.'' Szerette a rokonokat is, Az irigységnek, féltékenységnek nyoma sem volt lelkében, szívbôl örült sikereiknek, szerencséjüknek. Meleg és részvevô szeretetét azonban különösen akkor érezték, ha bajba jutottak. Ilyenkor nem törôdött saját érdekeivel, felkereste ôket és iparkodott mindenben segítségükre lenni. Különös lelki kapcsolat és bensôséges szeretet fűzte a keresztszülôkhöz. Gyermekeinek sokszor hangoztatta: ,,Keresztanyátokra mindig számíthattok, ha én meghalnék, mert ô egyik legjobb, legigazibb rokonunk.'' Nem csoda, hogy annyira megértették egymást, hiszen ô is hasonló gondolkodású és lelkületű asszony volt. Ha találkoztak, mindig kedvesen elbeszélgettek, nem üres, hiábavaló dolgokról, hanem a gyermekek hivatása, nevelése, az Isten gondviselô jósága képezte a beszédük tárgyát. De nemcsak a legközelebbi környezete érezte szívének melegét, hanem kiáradt az mindenkire, akivel az élet összehozta. Sokszor megvigasztalta a szenvedôket az isteni Gondviselésbe vetett hit erejével. Nem zárta be kapuját a szükséget szenvedôk elôl. Egyikkel a testi, másikkal a lelki irgalmasságot gyakorolta. Senki sem távozott tôle üres kézzel vagy sajgó lélekkel. Annyi bölcsesség, igazság és jóság volt szavaiban, hogy néha meg is jegyezték az emberek: ,,Úgy beszélsz, mintha Isten szólna általad.'' Szívéhez legközelebb a szegények állottak. Átélte és megvalósította az Evangélium szavait: ,,Amit egynek a legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, azt nekem cselekedtétek.'' (Mt 25,40) A szegények iránt való nagy szeretete mintha már vele született volna. Említettük, hogy kicsi korában is milyen szeretettel karolta fel a vak asszonyt és neki adta legkedvesebb falatjait. Ez az adakozó szeretet a korral csak még jobban növekedett nála. A szegények benne jóságos anyjukra találtak. Nagyszámú családja mellett igen szívesen gondoskodott a falu szegényérôl, a süket és vak Kati nénirôl. Családtagnak számította és mindenben úgy részesítette, mint saját gyermekeit. Nem maradékot adott a szegénynek, hanem az ételbôl mindig neki tálalt elôször és adományát gyermekeivel küldte el neki. A kenyérsütésbôl is mindig megkapta a cipóját. Ha beteg volt, ô maga kereste fel, s vitte el hozzá a forró teákat. Ápolta, hogy mielôbb meggyógyuljon. Nemcsak a testérôl gondoskodott, hanem a lelkérôl is. Vasárnap jó idô esetén a falu végérôl elvezettette gyermekeivel a templomba. A gyermekek nem tették ezt minden alkalommal szívesen. Többször vonakodtak és szégyellték vezetni az öreg Kati nénit, mivel társaik utánuk kiabáltak: ,,Vezetitek öreganyátokat!'' Néha az öreg Kati néni is türelmetlen volt és ha véletlenül valamiben megbotlott, erôsen rájuk szólt, ami a gyermekeknek nem tetszett. Édesanyánk hányszor magyarázgatta nekünk: ,,Nem kell azzal törôdni, mit mondanak az emberek. A szegényben a jó Istent szolgáljátok.'' Ô maga járt ebben is elöl elôttünk jópéldával. Akárhányszor megtörtént, hogy míg egymás közt vitatkoztunk, ki legyen az öreg Kati néni vezetôje, ezalatt már ô -- legnagyobb örömünkre -- elment Kati néniért és elvezette. Szentmise után Kati néni a család vendége volt. Nagy ünnepekre elláttatta édesanyánk a szentségekkel is. Utolsó betegségében pedig idejében gondoskodott arról, hogy a szentkenet szentségében részesüljön. Halála után szentmisét szolgáltatott lelke üdvéért. Annyira hozzánôtt a családhoz a jó öreg Kati néni, hogy halála után hiányzott nekünk és még sokáig emlegettük, sajnálva, hogy nem gyakorolhatjuk vele a szeretet cselekedeteit. Milyen boldogan idézzük vissza most mi gyermekek, az öreg Kati néninek tett apró szolgálatainkat, bár akkor nem értékeltük eléggé a keresztény szeretetnek ezt a gyakorlását. De nemcsak egy szegény érezte édesanyánk szívének jóságát, hanem a falu többi szegénye is. Mindegyikhez volt kedves szava, érdeklôdött hogylétük iránt. Mikor a faluban alamizsnát gyűjtöttek, rendesen az ô portáján pihentek meg és ebédeltek. Ha betegek voltak, meglátogatta ôket. Feltűnés nélkül, köténye alatt vitte a jobb falatot szegényeinek. Ilyenkor pedig látta egyik-másik beteg gondozatlanságát és elhagyatottságát, bár természeténél fogva nagyon undorodott az élôsdiektôl, mégis megtisztította ôket. Fájt neki az anyagi nyomor, szeretett volna mindenkin segíteni. De még jobban szenvedett, ha hitetlenek feküdtek a halálos ágyon és nem akartak kibékülni a jó Istennel. Ezért sokat imádkozott a haldoklókért és a bűnösökért. Ôt, aki annyira át volt hatva a legfôbb parancs teljesítésétôl, érzékenyen érintette annak megsértése. Megértô szeretetének szép tulajdonsága, hogy nem rágódott mások hibáin, nem foglalkozott mások cselekedeteivel. Gyermekeit gyakran intette, ha mások hibáit tették beszéd tárgyává: ,,Mit foglalkoztok hozzátok nem tartozó dolgokkal? Csak magatokkal törôdjetek!'' A pletykát, hírhordást nem tűrte, azért nem járt át a szomszédokhoz és ismerôsökhöz beszélgetni. Ha szükség volt a beszédre, rövidre fogta. Sajnált minden percet üres, tartalmatlan, sokszor vétkes fecsegésre. Nem feledkezett meg a Szentírás szavairól: Minden hiábavaló szóról, melyet szólnak az emberek, számot fognák adni az ítélet napján.'' (Mt 12,36) Nem ítélte meg szeretetlenül embertársait, megértette hibáikat, és mások elôtt nem nyilatkozott róluk. Így mentegette magában ôket: ,,Gyarlók vagyunk és sokban vétünk mindnyájan.'' A felebaráti szeretetnek leghôsibb foka az ellenség szeretete. Erre csak azok képesek, akik fenntartás és válogatás nélkül tartják meg az isteni parancsokat. Talán semmi sem követel az emberi természettôl akkora áldozatot, mint ez: szeretni azt, aki minket gyűlöl, jót tenni azzal, aki nekünk kárt okoz. Élete folyamán sokszor volt alkalma édesanyánknak megmutatni, hogy Krisztusnak igazi tanítványa. Nemcsak szívbôl megbocsátott azoknak, akik megbántották, becsületében meghurcolták, hanem jóval viszonozta a rosszat. Például, ha találkozott megbántóival, elsônek köszöntötte ôket még akkor is, ha nem fogadták el. Olyan szívességeket tett nekik, amelyeket ôk észre sem vettek. Mikor az egyik közülük megbetegedett, elment hozzá, vigasztalta és erôsítette. A jó Isten megadta neki azt a kegyelmet, hogy lelkében azonnal meg tudott bocsátani megbántóinak. Bár az okosság néha azt is kívánta, hogy ilyen személyekkel kerülje a beszélgetést, a gyakori érintkezést. Irgalmas szeretete kiterjedt a tisztítóhelyen szenvedô lelkekre is. Mindent megtett, hogy a szegénylelkeknek forró vágya, Isten boldogító színelátása minél gyorsabban beteljesedjék. Sokat imádkozott és gyermekeivel is mindennap imádkoztatott értük. Jól tudta, hogy a leghathatósabb segítôeszköz a szentmiseáldozat, azért anyagi áldozatok árán is gyakran mutattatott be értük szentmisét, nemcsak a közeli hozzátartozókért, hanem az ôsökért s a szegényekért is. Szívesen idôzött a temetôben. Az ott uralkodó néma csendben jól tudott elmélkedni. Az elhanyagolt sírok az elhagyatott lelkekre is figyelmeztették, akikrôl talán senki sem emlékezik meg. Ilyenkor nem mulasztotta el a jó Istennek ajánlani ôket. A falu szegényeinek elkorhadt fakeresztjét újakkal cseréltette ki, hogy nevűk nevük ne menjen olyan gyorsan feledésbe. A kereszt majd figyelmeztet másokat is arra, hogy imáikban megemlékezzenek róluk. Így gyakorolta édesanyánk a felebaráti szeretet testi és lelki cselekedeteit. Reméljük, az utolsó ítéleten ô is hallja az igazságos Bíró szavait: ,,Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétôl nektek készített országot. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, beteg voltam és meglátogattatok engem...'' (Mt 25,34- 35) ======================================================================== A szenvedô Jézussal Az Úr kiválasztottjait a szent kereszt királyi útján vezeti, hogy a szenvedés tüzében a lélek levesse a salakot és elszakítsa azokat a szálakat, amelyek a földiekhez, a mulandókhoz kötik. Édesanyánk élete nem volt más, mint a szenvedések láncolata. Alighogy tudatára ébredt az édesanyai szeretetnek, máris elveszítette azt, akin gyermeki szívének egész melegével csüngött. Hogy menynyire átérezte az árvák szomorú sorsát, semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy egész életében arra a korra mint sötét árnyra emlékezett vissza. Természeténél fogva magábamélyedt, magánosságra hajló volt, azért bánatát nem osztotta meg senkivel sem. Egy kis unokatestvérérôl gyakran tett említést, hogy az különösen jó volt hozzá, mikor együtt ôrizgették a libákat, megosztotta vele uzsonnáját. A kis rokon még imáiban is szívesen tartott vele. Nevelôanyja jó volt hozzá, de hiányzott belôle az édesanya gyengéd szeretete. Hányszor mondta nekünk: ,,Ha így szólított volna édesanyám: ,,kisleányom'', akkor még tűzbe is mentem volna érte.'' Gyermekkorában a lelki szenvedéseken kívül a jó Isten testi szenvedésekkel is meglátogatta. A már említett betegségeken kívül sokat szenvedett szembajától is. Majdnem elveszítette szemevilágát. Ifjú éveiben igen sokat küszködött hivatása miatt. Késôbb is mennyi keresztet hozott számára az az életpálya, mely ellen egész lelkével tiltakozott. ,,Jegyesség ideje alatt rá sem mertem nézni édesapátokra'' -- szokta mondani. ,,Inkább szerettem volna meghalni, mint házaséletet élni.'' A házasélet valóban sok keresztet tartogatott számára. Érzékeny, finom lelke sokat szenvedett környezetétôl is. Férje lobbanékony, hirtelen természetű volt, akit csak angyali szelídségével és hallgatásával tudott leszerelni, sôt annyira vitte, hogy ôt teljesen átalakította. Jól tudta ezt édesapánk is, azért számtalanszor hálálkodott neki: ,,Neked köszönhetem, hogy más emberré lettem.'' Az anyaság maga is áldozat, mert minden élet áldozatból fakad és csak szakadatlan áldozattal tartható fenn. Az anyának is, mint a búzaszemnek, meg kell halnia, hogy sok más életnek legyen forrása. De akit Isten szeret, azt keresztjének hasonlatosságába öltözteti. Édesanyánknak is megkettôzôdött a szenvedése, mikor anya lett. Hamar beköszöntött a halál és elragadta legkedvesebb gyermekét, akiben reményét látta megvalósulni. Vigasztalhatatlan bánatában csak egy év múlva talált gyógyírt sajgó sebére. Lelki szenvedése újra fokozódott akkor, amikor a háborúban meghalt férjének testvéré. Az elárvult családot szerette volna férje felkarolni. De mindig vannak olyan emberek, akik konkolyt hintenek és egyenetlenséget szítanak a legjobb testvérék között is. Itt is így történt. Édesapánknak a testvére iránt tanúsított jóindulatát és áldozatos szeretetét félremagyarázták, ami sok viszálykodásra adott okot az eddig békében és egyetértésben élô két család között. Milyen kimondhatatlan fájdalmat okozott ez a kiélezôdött helyzet jó édesanyánknak, azt könnyen elgondolhatjuk. Hisz még egy szeretetlen szó is megzavarta finom lelkét. Maga részérôl mindent elkövetett, hogy az áldatlan állapotnak véget vessen. Hányszor állt oda férje elé könyörögve, összetett kézzel, mint a béke angyala, hogy ne törôdjék azzal, hogy mit mondanak az emberek. A jó Isten látja a jószándékot és mindenkinek megfizet érdeme szerint. Soha semmit sem mondott meg férjének, ami ellenük izgatta és fokozta volna a haragját. Ha saját személye ellen irányult a sértô, goromba megjegyzés, mindig szelíden válaszolt. A legkisebb rosszat sem kívánta megbántóinak, sôt újra kész volt ôket segíteni, ha rászorultak. A közös családi vagyon szétosztásánál férjét mindig e szavak kíséretében küldte tárgyalásra: ,,Engedjen a béke kedvéért, inkább mi húzzuk a rövidebbet. A jó Isten majd kárpótol bennünket érte. Buzgó imával ostromolta az isteni Szívet, hogy küldje el a békét a rokonok közé. Végre megenyhült a helyzet és lecsillapodtak a kedélyek. De alig múlt el az egyik baj, jött a másik. A küszöbön ott állott a legnagyobb kereszt, amely csak érheti a szeretetben és hűségben összeforrott házastársakat. Édesapánk halálával édesanyánk hat apró gyermekkel maradt itt. Kétszeres teher nehezedett így vállára: a gyermekek nevelése és a gazdaság vezetése. Édesanyánk sokat szenvedett az emberek keményszívűségétôl és rosszindulatától is. Magára hagyták, gáncsolták, sokszor még rágalmakkal is illették. Érezték, nincs, aki megvédje velük szemben. Sohasem feledjük el a következô esetet: pünkösd vigíliáján történt. Egyedül dolgozgatott otthon édesanyánk, mikor valaki felkereste és lopásról vádolta. Nem közönséges dolog, mindennapi áldozót lopásról vádolni, mert úgy tűnhetik fel a világ elôtt is, hogy az illetô méltatlan az Úr szent Testére. Képmutatónak tartják, s ezzel másokat is elriasztanak Isten oltárától. Mikor gyermekei a mezôrôl hazajöttek, így szólt hozzájuk: ,,Mondanék nektek valamit, de csak akkor, ha meg tudtok bocsátani.'' Mi elôre sejtettük, hogy nagy dolog történhetett vele, azért igen izgatottak voltunk. Látva ezt édesanyánk, már nem akarta elmondani az esetet, de nem hagytuk békén. Végre engedett a zaklatásnak és elmondta bánatát. Odaállt Jézus Szíve képe elé és így szólt: ,,Uram, Te tudod, hogy ártatlan vagyok, gyermekeim, ti is tudjátok. Mégis azzal vádol X. Y., hogy loptam. Viseljük el ezt a megaláztatást a jó Isten iránt való szeretetbôl! Én megbocsátok, ti is bocsássatok meg neki! A jó Isten is számtalanszor megbocsátja nekünk nemcsak a kicsi, hanem a nagy bűnöket is. Én nem tudok senkire sem haragudni, hisz minden a jó Isten megengedése által történik. A lélek ártatlansága a fontos. Lelkem békéjét nem zavarhatja meg az emberek mende-mondája. Bennünket gyermekeit azonban nagyon bántott a dolog, mert tudtuk, hogy nem marad titokban és fél falu tudomást szerez ez igazságtalan vádról. Azért kértük édesanyánkat, hogy törvényes úton keresse igazságát. Végre engedett is a rábeszélésnek és a bíróságnak adta át az ügyet. Éppen missziósok voltak a faluban, azért felvilágosítást kért az egyik pátertól, hogy helyesen cselekedett-e, amikor a dolgot a bíróságra vitte. Az megnyugtatta, hogy eljárása jogos, mert neki gyermekei becsületét is ôriznie kell. Lelkileg mégis nyugtalan volt és ezért tárgyalás elôtt való napon visszavette a vádat. Gyôzött nála a szenvedô Jézus szeretete. Következménye az lett, hogy az emberek azt mondták: ,,Mégis csak igaz lehetett, mert nem merte keresni a becsületét.'' Számtalanszor meg kellett hallania a dolgot késôbb is. A lelki szenvedéseken kívül külsô bajok: elemi csapások sorozata is zúdult rá. Ilyenkor a legkisebb panaszszó sem hagyta el ajkát. Olyanná vált, mint Jób, minden ellene támadt, hogy próbára tegye lelki erejét. Ô is Jób szavait ismételgette; ,,Amint az Úrnak tetszett, úgy lett, legyen áldott az Úr neve.'' (Jób 1,21) Testileg is sokat szenvedett. Fiatalasszony korában erôs lábfájás kínozta, késôbb belsô szervei egyenkint mondták fel a szolgálatot. Gyomra egész életében gyenge volt, de utolsó éveiben szinte elviselhetetlen fájdalmakat okozott neki az egész gyomorfal elfekélyesedése. Elképzelhetjük, hogy mennyit szenvedett, mivel sokáig nem ment orvoshoz és nem táplálkozott diétikusan. Így sok étel szinte kibírhatatlan fájdalmat okozott neki. Láttuk, hogy utolsó betegségében is a súlyos gyomorműtét után fellépô rosszullétet és nagy fájdalmakat példás, keresztény türelemmel viselte. Szenvedése közepette azonban zavartalan lelki békét élvezett. A lélek derűje állandóan ott ragyogott az arcán. Szenvedés-művészetében annyira vitte, hogy legbensôbb környezete is alig tudta, hogy mennyit szenved. Ôk is csak abból sejtették, hogy ilyenkor többet imádkozott. Szenvedéseiben nem keresett vigasztalást az embereknél, nem volt terhére senkinek sem. Egyedül az Úr Jézusnak mondta el bajait, aki mindig megvigasztalta ôt. Így vitte lelkét a szenvedés közelebb az Úr Jézushoz és egyesítette vele. Ezért tudott beszélni a szenvedés királyi útjáról, s ezért ajánlotta haldokolva gyermekeinek: ,,Járjatok ti is a szent kereszt királyi útján, amelyen én haladtam!'' ======================================================================== Önmegtagadásai Akik pedig Krisztuséi, megfeszítették testüket a vétkekkel és kívánságokkal együtt. (Gal 5,16-24) A test a léleknek az eszköze az érdemszerzésben. Alacsonyabb természeténél fogva a test lefelé húzza és bilincsekben tartja a lelket. Hosszú és küzdelmes munka eredménye, amikor a lélek uralomra jut a test felett és annak engedelmes szolgája lesz. A keresztény élet tehát nem képzelhetô el sok önmegtagadás nélkül. Krisztus Urunk mondja: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem!'' (Mt 16,24) Édesanyánk életét ebbôl a szempontból vizsgálva is azt találjuk, hogy Krisztus nyomdokain haladt. Nem kereste a rendkívüliségeket, hanem azokat az alkalmakat használta fel, amelyeket a mindennapi élet, a mindennapi kötelességteljesítés magával hozott. Hogy imáit pontosan el tudja végezni, az alvás idejét rövidítette meg. Korán kelt fel. A munkától elcsigázott testnek sokszor jól esett volna a pihenés, de ezt csak lelki dolgainak rovására tehette volna meg, azért nem engedett. Esténkint is bármennyire csalogatta a puha ágy fáradt tagjait, ezért fel nem áldozta a léleknek Istenhez való felemelkedését. Imáit legtöbbször térdenállva, fegyelmezett testtartással végezte. Látszott rajta, hogy az összeszedettség ôrzi gondolatait. Mindazt, ami imaéletét zavarta volna, gondosan elkerülte. Különösen szemét fékezte nagyon. Nem nézegetett jobbra, balra, nem érdekelték a külsôségek. Ha az utcán látványosság volt, például lakodalmi menet, cirkusz stb., soha meg nem nézte, akármennyire hívtuk. Mi gyermekek nem tudtuk megérteni, hogyan tudja magát ennyire megtagadni. Hiszen láttuk, minden ház elôtt kíváncsi emberek állottak. Nem szerette az utcai zajt. Sokszor megjegyezte: ,,Milyen jó, hogy lakásunk ablakai az udvarra néznek, legalább nem zavarja a külsô lárma a csendet.'' A testi szépség nem kötötte le figyelmét. Ha azt mondtuk, hogy szép valaki, így válaszolt: ,,Szép a jóság és a mennyország.'' Saját külsejére nem volt kíváncsi. Sohasem vettük észre, hogy tükörben nézegette volna magát. Külseje azért mindig rendes volt, bár a hiúságnak legkisebb nyoma sem volt ruháin. Mindenekfelett bámulatos volt a hallgatásszeretete. Még szerzetesnek is díszére vált volna, annyira gyakorolta ezt az erényt. Hányszor szólt ránk diákkorunkban: ,,Miért beszéltek annyi feleslegeset?'' Az önként vállalt hallgatás tanította meg arra, hogy ajka néma maradt akkor is, ha türelmetlen és indulatos szavakkal illették, sôt még akkor is, ha becsületében megtámadták. Mennyi egyenetlenségnek és pörlekedésnek vette ezzel elejét, és egyben saját lelki nyugalmát és békéjét is megôrizte. Ezért hangsúlyozta sokszor gyermekeinek a hallgatás felbecsülhetetlen értékét. Sok ember számára az élet nem jelent mást, mint a föld nyújtotta élvezeteknek, szórakozásoknak minél nagyobb mértékben való kihasználását. Bizonyos mértékben szükség van ezekre a javakra, hogy a test erôit fenntartsuk, de sokszor lemondást kell gyakorolnunk, hogy a test bűnös vágyait megfékezzük és felvértezzük a lelket a kísértések ellen. Különösen a fiatalság számára nyújtanak sok bűnalkalmat a szórakozások, táncmulatságok. A mi jó édesanyánknak ezekhez sem kedve, sem ideje nem volt. Fiatal korában szülei és férje kedvéért néha résztvett bennük, de a szórakozásokban nem merült el teljesen. Vigyázott arra, hogy lelke tisztasága kárt ne szenvedjen. Késôbb, amikor már több gyermek édesanyja lett, nyilvános mulatságban nem vett részt, még búcsúkor sem, amikor pedig a falu apraja-nagyja táncol vagy a táncosokban gyönyörködik. Ne gondoljuk azonban, hogy a világ tiszta örömeit megvetette. Élvezte a kedélyes embereket. Maga is szellemes megjegyzéseivel szívesen vidított fel másokat. Néha gyermekei mulattatására táncra perdült. Tôle tanultuk meg a régi magyar táncokat. Étkezésében is nagyon mértékletes volt. Egyszerű, de tápláló ételeket fôzött, hogy gyermekei jól fejlôdjenek. Inyencfalatok ritkán kerültek az asztalra. Az Egyház elôírásait a böjtre vonatkozólag szigorúan megtartotta. Amennyiben anyagi körülményei megengedték, a régi keményebb böjti rendeletekhez szeretett alkalmazkodni. Így például ádventben és nagyböjtben, ha tehette, vajjal fôzött, szigorúan böjtölt és néhány hétig az egész család tartózkodott az ô kívánságára a húseledeltôl. Az év többi napján is önként vállalt böjtöket tartott. Hetenkint pénteken Jézus Szíve tiszteletére, szombaton a Szűzanya tiszteletére majdnem egész életében böjtölt, az utóbbi napon még fôtt ételt sem evett. A Szűzanya ünnepeire általában böjttel készült. Önmegtagadásait minden feltűnés nélkül gyakorolta és nem beszélt róluk. Leginkább állva étkezett, hogy mindenkit minél gyorsabban kiszolgálhasson. A húskiosztásnál mindig a legkisebb és a legcsontosabb rész volt az övé, hogy minél több jusson gyermekeinek. Saját magára csak akkor gondolt, mikor már mindenkit ellátott. Gyakran megtörtént még az is, hogy a maga részére vásárolt ruhát nem saját hasznára, hanem gyermekeinek varratta meg. Naponkint ezer és ezer apró alkalom kínálkozott, hagy egyéni hajlamairól lemondjon. De mindezt örömmel, természetesen tette, mintha nem is olyan húsból és vérbôl álló ember volna, mint mi. Belsô önmegtagadásokra még több alkalom adódott, mert teljesen ellenkezô természetű emberek közt élt. Sokszor kellett elfelejtenie vágyait, akaratát és engednie akkor is, amikor érezte, hogy neki van igaza. Annyira vitte az önlegyôzésben, hagy késôbb szívesebben tette mások akaratát, mint a sajátját. Készséges örömmel hajolt meg mások véleménye elôtt. Természeténél fogva nagyon szeretett imádkozni, de a legédesebb vigasztalásnál is félbeszakította, ha a kötelesség máshová hívta. Viszont a vigasztalanság és szárazság idején, amikor minden el akarja vonni Istentôl az embert, nem engedett a kísértéseknek és imagyakorlatait nem rövidítette meg. A megpróbáltatásak tüzében nem csüggedt el. Türelemmel viselte az élét terheit, amíg Isten akarta. Egyéni hajlamaival ellenkezô hivatásban kitart, hűséges a sírig. Milyen sokat tanulhatnának tôle a modern házastársak, akik a legkisebb nehézségre is meghátrálnak és megszegik az oltárnál tett esküjükét. A külsô és belsô önmegtagadásak megedzették a lelkét és alkalmassá tették arra, hagy kiegyensúlyozott és fegyelmezett legyen mindig és minden körülmények között. Feláldozta a ,,régi embert'', levetette annak szándékait, vágyait, terveit s így kialakulhatott belôle az ,,új'', Isten Szíve szerint való ember, aki méltó arra, hagy Isten gyermekének hívassék. ======================================================================== Istenbe vetett bizalma ,,Imádom, Uram a Te végzéseidet!'' A jó Isten a mi szeretô Atyánk, aki nemcsak a létbe szólít bennünket, hanem gondunkat is viseli. Felruházza a mezôk liliomait, táplálja az ég madarait, mennyivel inkább gondoskodik rólunk, értelmes teremtményeirôl! Gyönyörűen fejezi ki ezt az isteni gondviselést a Szentírás, amikor azt tanítja, hogy egy hajunk szála sem esik le az Ô tudta és akarata nélkül. Vö. Mt 10,30) A gyermek nem hagyatkozhatik jobban szüleire, mint az Istent szeretô lélek szent hitünk igazságára. S miként a bölcs és okos szülô nem teljesíti gyermekének minden kívánságát, mert javát akarja, úgy a jó Isten is, végtelen szeretete mellett sem jár el a mi kedvteléseink és vágyaink szerint. Mindenható tudásánál fogva mindig azt akarja, ami örök üdvösségünket szolgálja. Boldog az az ember, aki szenvedései között is meg tudja csókolni ezt az isteni kezet és megnyugszik az Isten akaratában. A jó Isten sokszor már ebben az életben fellebbenti elôtte a titkok fátyolát és bepillantást enged neki az ô kifürkészhetetlen, de mindig bölcs és tervszerű végzéseibe. Édesanyánknak is némileg megengedte ezt a jó Isten kegyelme. Mennyire nem értette meg gyermekésszel, hogy miért kellett neki árvának lennie! Késôbb, mikor a házaséletben annyi kereszttel találkozott, rájött arra, hogy árvaság nélkül nem tudott volna megfelelni hitvesi kötelességeinek. Láttuk, hogy milyen keservesen törôdött bele abba, hogy nem lehetett szerzetes. A jó Istennek pedig az volt a terve, hagy maga helyett három gyermekét adja szolgálatára. Ezekbôl és más hasonló esetekbôl megtanulta, hogy a jó Isten végzései elôtt mindig szent megadással hajoljon meg, akkor is, amikor a jövô nem tárul fel elôtte. A jó Isten gyakran próbára is tette hitét és lelki erejét. Néha úgy látszott, hogy az emberek rosszindulata és a vak véletlen irányítja a dolgok menetét, de ô akkor is belekapaszkodott az isteni Gondviselésbe és ezekkel a szavakkal erôsítette magát: ,,Imádom, Uram, a Te végzéseidet!'' A jó Isten valóban sohasem hagyta el. A segítség néha csak az utolsó pillanatban, de mindig megérkezett. Édesanyánk ezt a rendületlen bizalmat Jézus szentséges Szívétôl tanulta. Mint Jézus Szívének igaz tisztelôje, feltétlenül bízott abban, hogy az ígéretek, amelyeket az Úr Jézus Alacoque Szent Margitnak tett, rajta is teljesednek. Azért, ha Jézus Szívének ajánlotta minden dolgát és vállalkozását, nyugodt maradt. Tudta, hogy akárhogy is végzôdik a dolog, számára az lesz a legjobb. Az Isten gondviselô szeretete néha kézzelfogható, szinte csodálatos módon is megnyilvánult életében. Még fiatalasszony korában történt vele a következô eset: Forró nyári napon kenderáztatásra ment a család több felnôtt tagjával a Rába folyóba. Mikor munkájukat elvégezték, elhatározták, hogy megfürdenek. Szerénysége és lelki tisztasága nem engedte, hogy férfiakkal -- legyen az bár férje és annak testvére -- fürödjék. Egyik nôrokonával messzebbfekvô helyre ment, hogy alkalmas helyet keressenek a fürdésre. A folyó mellett egy kristálytiszta, nagyobb gödröt találtak. Ezt tartották legjobbnak céljuk megvalósítására. Már a partján álltak és lábukat lóbálták a vízben, mikor hirtelen ott termett mellettük egy idegen ember és rájuk kiáltott: ,,Az Istenért, ne menjenek bele, mert a halál fiai lesznek! Innét még senki sem jött vissza!'' A nagy veszedelem közelsége s az ember váratlan megjelenése megrémítette ôket, úgyhogy mire felocsúdtak ijedtségükbôl, senkit sem láttak maguk körül. Ekkor hosszú bottal meg akarták állapítani a víz mélységét, hogy vajon igazat mondott-e az az ember, de nem találták meg a fenekét. Késôbb megtudták az ott lakóktól, hogy az mély kubikgödör volt, amelyet feneketlennek tartottak. Édesanyánk többször elmondta nekünk életének ezen csodálatos megmenekülését. Az isteni Gondviselésbe vetett mélységes hitét betetôzte szent megadása, amellyel a halál közelségét fogadta. Mikor betegsége súlyosra vált, nagyobbik leánya sírva könyörgött neki: -- Édesanyám, ne hagyjon itt bennünket! Ô minden nyugtalanság nélkül ezt felelte: -- Reám már nincs szükségetek, a jó Isten majd gondotokat viseli! Nem kell-e a jó Isten akaratát mindig, mindenben teljesíteni? Édesanyánk szavai valóra váltak életünkben. Ô itthagyott bennünket, de helyette a jó Isten gondoskodott rólunk. Ôrködô atyai szeretetét mindig éreztük felettünk. ======================================================================== Együtt az egyházzal Az Egyház Jézus Szíve ünnepének miséjében a Szent Szívre alkalmazza a 32. zsoltár szavait: ,,Szíve gondolata nemzedékrôl nemzedékre, hogy megmentse a haláltól lelküket és az éhségben táplálja ôket.'' Aki igazán szereti Jézus Szívét, annak magáévá kell tennie ezt a lélekmentô nagy tervét. Bár édesanyánk életében a Katolikus Akció még nem fejtette ki áldásos működését hazánkban és nem toborzott lelkes tagokat a világi hívek soraiból, ô mégis megérezte, hogy minden katolikusnak apostolnak is kell lennie és tehetségével, erejével dolgoznia kell az Egyház és a lelkek szent ügyéért. Igen mély hatást tettek rá a Szentírás szavai: ,,Az ördög mint ordító oroszlán körüljár, keresvén, akit elnyeljen.'' (1Pt 5,8) Mi pedig tétlenkedünk, gyávaságból visszahúzódunk, engedjük a lelkek ezreit a pokolba hullani. Krisztus igaz követôje ezt nem engedheti meg. Láttuk már, mennyire együtt érzett az isteni Szívvel. Fájt neki a bűn és mindenáron enyhíteni, csillapítani akarta Urunk fájdalmát. A Szent Szív iránt való szeretet sürgette, sarkallta, hogy a lelkek megmentésén dolgozzék. Ezért ajánlotta sokaknak a nagykilencedet, hogy örök üdvösségüket biztosítsák. Hivatkozott Jézus Szívének Alacoque Szent Margitnak tett kijelentésére: ,,Szívem végtelen nagy irgalmában megígérem, hogy mindazoknak, akik kilenc egymás után következô hónap elsô péntekén megáldoznak, megadom a végsô állhatatosság kegyelmét, nem halnak meg a szentségek felvétele nélkül és utolsó pillanatukban biztos menedékük leszek.'' Ugyanilyen fáradhatatlan buzgósággal ajánlotta Jézus szentséges Szíve ünnepének megülését (Úrnap utáni nyolcadik nap) engesztelô szentáldozással és ha lehetséges, munkaszünettel. Mennyi kegyelemnek lehetnénk részeseivé, ha eleget tennénk a Szent Szív kívánságának! Hisz Ô mondja: ,,Bôségesen árasztom szeretetem hatását mindazokra, akik nekem ezt a tiszteletet megadják és iparkodnak azt másoktól is megszerezni.'' A lelkek érdekében felhasznált minden kínálkozó alkalmat, amit megfelelô helyzetben jónak és helyesnek talált. Ismerôseit, rokonait, akikrôl tudta, hogy a vallás dolgában közömbösek, szeretettel figyelmeztette az Egyház elôírásainak (vasárnapi misehallgatás, böjti megtartóztatás, húsvéti szentgyónás és áldozás) megtartására. Vidéki szegény ismerôsünk évenkint többször is eljött hozzánk kis anyagi támogatásért. Jól tudta már édesanyánk szokásos kérdéseit. Azért, mielôtt kéréseit elôadta volna, magától számolt be, hogyan tett eleget az év folyamán vallási kötelességeinek. Jól értett édesanyánk ahhoz is, hogy beszélgetés közben vallási dolgokra terelje a beszéd fonalát. A vasárnapi prédikáció gyakran szóbakerült ilyenkor vagy ,,A Szív''-újság egyik-másik példája szolgált a dolgok megvilágítására. Ôrködô szeretettel hívta fel a szülôk figyelmét felnôtt gyermekeik tisztaságának védésére. Hányszor kérte a rokonokat is, ne engedjék leányaikat fiatalemberrel magános helyeken sétálni. Ô maga is többször rendre utasította a fiatalságot, ha egymás közt ízléstelen módon viselkedtek vagy illetlen, kétértelmű társalgást kezdtek. ,,Milyen beszéd ez? Csak az ördög ajkára való!'' -- szokta nekik mondani. Elvei végrehajtásához nem kis bátorságra volt szüksége. De nem törôdött a falu nyelvével, megszólással. Szembehelyezkedett a közvéleménnyel, ha Isten dicsôségérôl s a lelkek üdvérôl volt szó. A világ legnagyobb baja, hogy a jók gyávák, a rosszak pedig bátrak -- ez reá nem vonatkozott. Mindig síkraszállt, ha az Egyházat vagy a papságot ócsárolták elôtte. ,,Nekünk is van hibánk, nem ítélhetjük el a papot, hisz ô is ember. Imádkozzunk inkább érte, hogy a jó Isten adjon neki kegyelmet nehéz hivatása betöltéséhez. Milyen szégyen, hogy mi katolikusok nem becsüljük meg eléggé papjainkat. Más felekezetek nem bántják annyit pásztorukat.'' Ilyen és hasonló szavakkal hallgattatta el a megszólót. Ôt magát sohasem hallottuk, hogy a község vagy a környék plébánosairól lekicsinylôleg nyilatkozott volna. Ellenkezôleg! Eszményi magasságban állott elôtte minden lelkipásztor és a legnagyobb tisztelettel viseltetett irántuk. Apostoli lelkületének egyik szép tulajdonsága volt, hogy anyagi helyzetének megfelelôen támogatta az egyházi intézményeket. Csak azt fájlalta, hogy nem tudott bôségesebb adományt juttatni kis vagyonából. Ilyenkor a szegény asszony két fillére jutott eszébe és azt, amit adott, iparkodott örömmel, jó szívvel nyújtani. Felkarolta a katolikus sajtó ügyét is. Rendszerint két újságot járatott otthonába. Az egyik tisztán vallásos szellemű volt, hogy a léleknek is meglegyen a tápláléka. Legkedvesebb újsága ,,A Szív''-újság volt, ezt elejétôl végig elolvasta. Gyermekei is szívesen lapozgatták sok szép példája miatt. A másik újság katolikus napilap volt, édesapánk részére. Rossz újság vagy könyv még véletlenül sem fordult meg a családban. Ez volt az elve: ,,Katolikus családok katolikus szellemű folyóiratokat, napilapokat járassanak! Ne erôsítsék filléreikkel az ellenség hadállásait, nem is szólva arról, hogy lelküket is fokozatosan megmérgezik a rossz sajtótermékkel. Hány ember szenvedett már hitében hajótörést és züllött le teljesen a rossz olvasmányok miatt!'' Minden cselekedetnél és anyagi támogatásnál többre becsülte azonban az apostolkodásban az ima erejét. Megértette a Zsoltáros szavait: ,,Ha nem az Úr építi a házat, építôi hiába dolgoznak rajta.'' (Zsolt 126,1) Édesanyánk sokat imádkozott. A falusi ember azonban sokszor az imát csak az anyagi dolgok függvényének tartja. Imádkozni csak esôért, jó termésért, egészségért stb.-ért szokott. A maga szűk kereteibe nem fér bele az Egyház nagy szándéka. Édesanyánk imáiban nem csupán egyéni célok szerepeltek. Lelkének nagyvonalúságát akkor ismertük meg igazán, amikor templomunkban ô vállalta az elôimádkozó szerepet. Sorra kerültek a szokásos imaszándékok mellett az Egyház nagy érdekei: a bűnösök és pogányok megtérése, Jézus Szívének megengesztelése a templomokban ért bántalmakért, az Egyház szabadsága és felmagasztalása, a Szentatya szándékai stb. A Jézus Szíve Szövetség s a Rózsafüzér Társulat érdekében is sokat fáradozott. Buzdította ismerôseit e társulatokba való belépésre. Minden egyházi megmozdulásban résztvett. Nem feltűnésbôl, nem kereste az elsô helyet, csak egy cél lebegett szeme elôtt: Isten dicsôsége. A legnagyabb szónok is hiába fárad a hitélet terén, ha nem áll mögötte saját életének példaadó ereje. Csak az tud gyújtani, aki maga is lángol, csak az tud hatni, aki szívbôl beszél és cselekszik. Ha ebbôl a szemszögbôl vizsgáljuk édesanyánk apostolkodását, akkor joggal mondhatjuk, hogy szavai tökéletes visszhangjai voltak egyéni életének. Láttuk már, hogyan járt elô jópéldával családjában, a napi imádságok elvégzésében, szentmisére járásban, a böjtök megtartásában, gyakori szentgyónásban és áldozásban, állapotbeli kötelességei teljesítésében, beszédében, öltözködésében, egyszóval az egész magatartásában. Példája kiterjedt nemcsak az otthonra és övéire, de mindenhová és mindenkire, ahol csak megfordult. Élete világító fáklya volt, szent, tökéletes élet, útmutató sokak számára. * * * Édesanyánk testileg eltávozott körünkbôl, de a szeretet, mely bennünket hozzá fűzött, a halállal nem szűnt meg, hanem még erôsebb, még természetfölöttibb lett. Hisszük, hogy megdicsôült lelke számára nincs többé távolság, amely a vele való érintkezésünket megakadályozhatná. Itt van ô mindig közelünkben, tekintete rajtunk pihen és édesanyai szeretetével ôrködik felettünk. Gyermeki bizalmunk most is feléje fordul ügyes-bajos dolgainkban, elmondjuk neki nehézségeinket, bajainkat, kételyeinkben tanácsát kérjük. Mi gyermekei, mindannyian tapasztaltuk már hathatós segítségét és pártfogását. De életének példája is felejthetetlen marad számunkra. Tanításait, elveit szívünkbe zárjuk és úgy ôrizzük, mint a legértékesebb, legdrágább örökséget. Cselekedetei állandóan szemünk elôtt lebegnek és arra buzdítanak, hogy nyomdokain haladjunk, hogy egykor mi is a Szentséges Szívben vehessünk lakást és ott örökké zenghessük vele a szeretet és hála himnuszát: ,,Dicséret és dicsôség Jézus isteni Szívének, akiben nekünk üdvösségünk támadt. Dicsôség neki és hála mindörökkön-örökké. Amen.''