Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Hang szólít Isten-keresô versek a huszadik század világirodalmából A kötetet szerkesztette és az elôszót írta: Ferencz Gyôzô A verseket válogatták: Bojtár Endre, Ferencz Gyôzô, Kalász Márton, Kiss Szemán Róbert, Lator László, Pór Judit, Rába György A borítón: Borsos Miklós: Naphimnusz Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Áttekintés Elôszó ECCE HOMO Pásztornép jövel Karel Toman: Ádvent (Ágh István) Federico García Lorca: A tűz a tágas konyha mélyén (Majtényi Zoltán) Robert Lowell: Újév napja (Jánosy István) Szergej Jeszenyin: A kisded Jézus (Rab Zsuzsa) Stefan George: A szövetség csillaga (Csorba Gyôzô) Stefan George: Zárókórus (Képes Géza) Borisz Paszternak: Karácsonyi csillag (Pór Judit) T. S. Eliot: A háromkirályok utazása (Vas István) André Frénaud: Háromkirályok (Rába György) Paul Claudel: Karácsonyi ének (Rónay György) Allen Tate: Karácsonyi szonettek (Bárdos László) William Carlos Williams: Ajándék (Kodolányi Gyula) William Everson (Antoninus testvér): Menekülés a sivatagban (Mezey Katalin) Paul Claudel: A prágai gyermek Jézus (Rónay György) E. E. Cummings: (fácska) (Kálnoky László) T. S. Eliot: A karácsonyfa-kultusz (Rónay György) Szöget vertek belé Charles Péguy: Az éj (Rónay György) Anna Ahmatova: Virágvasárnap (Rab Zsuzsa) Rainer Maria Rilke: Az Olajfák kertje (Vas István) Borisz Paszternak: A Getsemáné kertje (Pór Judit) David Gascoyne: Ecce Homo (Jánosy István) John Berryman: Ecce Homo (Jánosy István) William Everson (Antoninus testvér): A kereszt készítése (Mezey Katalin) Ezra Pound: A jócimbora balladája (Képes Géza) Anna Ahmatova: A megfeszítés (Rab Zsuzsa) Pierre Jean Jouve: Ma meghal Krisztus (Rónay György) Jiri Wolker: A keresztre feszített szív (Zádor András) Pierre Emmanuel: Cibus viatorum (Rónay György) Oszip Mandelstam: Csillapíthatatlan szavak (Pór Judit) Borisz Paszternak: Baljós napok (Pór Judit) T. S. Eliot: Hamvazószerda (Vas István) Pierre Emmanuel: Nagypéntek este (Rónay György) Paul Celan: Húsvéti gomolygás (Lator László) Vladimír Holan: Feltámadás (Székely Magda) Josef Weinheber: Corpus mysticum (Görgey Gábor) Az Úr küldötte Nelly Sachs: A kürtôk (Vas István) Gertrud Kolmar: A ninivei állatok (Kálnoky László) Peter Henisch: Jób elsô zsoltára (Hajnal Gábor) Peter Henisch: Jób utolsó zsoltára (Hajnal Gábor) Eugenio Montale: Ezekiel Saw The Wheel (Lator László) Paul Claudel: A figyelmes Szűz (Rónay György) Paul Claudel: Délben a Szűzanyánál (Rónay György) Rainer Maria Rilke: Pietŕ (Nemes Nagy Ágnes) T. S. Eliot: Simeon éneke (Rónay György) Hans Benzmann: A kánai menyegzô (Kosztolányi Dezsô) William Robert Rodgers: A vízen járó Krisztus (Tandori Dezsô) Jiri Wolker: Vendég áll a házhoz (Garai Gábor) Borisz Paszternak: Mária Magdolna I. (Pór Judit) Borisz Paszternak: Mária Magdolna II. (Pór Judit) James Wright: Szent Júdás (Kappanyos András) Pierre Emmanuel: Tamás (Rónay György) Stevie Smith: A légi Krisztus (Gergely Ágnes) Stefan George: ,,Sunt animae rerum'' (Jékely Zoltán) Paul Claudel: Assisi Szent Ferenc (Rónay György) Thomas Merton: Szent Malakiás (Takács Zsuzsa) Paul Claudel: Szent Cecília (Rónay György) AZ ERÔSEBB LÉT KÖZELÉBE Mint sugár a lelke William Butler Yeats: Hajózás Byzantiumba (Jékely Zoltán) Thomas Hardy: Azután (Vas István) Szergej Jeszenyin: Lelkem, az égbôl száműzött (Rab Zsuzsa) Pierre Jean Jouve: Földönkívüli (Rónay György) Georg Trakl: Napnyugati dal (Hajnal Gábor) Ion Pillat: Post mortem (Áprily Lajos) Sima Pandurovic: A sötétség éneke (Lator László) Miquel de Unamuno: Álmatlanul (Orbán Ottó) Federico García Lorca: Van lélek (Tellér Gyula) Jurij Kuznyecov: Hullám (Pór Judit) William Butler Yeats: Énem és lelkem párbeszéde (Tandori Dezsô) Marie Under: A szülôk bibliája (Képes Géza) Robert Penn Warren: Kis Örökkévalóság (Ferencz Gyôzô) Paul Valéry: Tengerparti temetô (Kosztolányi Dezsô) Jan Zahradnícek: Sírfelirat (Márton László) Frantisek Halas: A halott katona (Szabó Lôrinc) Randall Jarrell: A túlélô a sírok közt (Tandori Dezsô) Jules Supervielle: Mikor a vízbefúlt fölébred (Rónay György) Nehéz órámban Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák (Elsô elégia) (Nemes Nagy Ágnes) Rainer Maria Rilke: Már egyedül (Vas István) Czeslaw Milosz: Hit (Kerényi Grácia) Czeslaw Milosz: Remény (Kerényi Grácia) Anna Ahmatova: Hát ittmaradtam (Rab Zsuzsa) Christian Morgenstern: Tedd fel,hogy egy égi hatalom... (Hárs Ernô) Paul Claudel: Sötétség (Rónay György) Pierre Emmanuel: Láthatatlan (Rónay György) David Ignatov: Ô nyugtat el (Tellér Gyula) André Frénaud: A kegyelemrôl (Kálnoky László) Czeslaw Milosz: Oeconomia divina (Bojtár Endre) Alfonso Gatto: A Santa Maria Novella kolostorában (Rába György) Wolfgang Bächler: Elhagyott templom (Hajnal Gábor) Jules Supervielle: Egy ház áll jobbomon (Rónay György) Wystan Hugh Auden: Achilles pajzsa (Lakatos Kálmán) Donald Davie: Egy testvéremhez a misztériumban (Szegô György) Max Jacob: Egyházközség alapítása Brazíliában (Illyés Gyula) Oszip Mandelstam: Köd takarja (Lator László) Jeannie Ebner: Éhség (Kálnoky László) Jiri Wolker: Koldusok (Zádor András) Jiri Wolker: Nehéz óra (Zádor András) Paul Celan: Tenebrae (Lator László) Andrej Belij: Aggodalom (Tellér Gyula) Pierre Emmanuel: Ó, ha én a Galamb szárnyán szállnék (Rónay György) Gottfried Benn: Egy éjjel (Keresztury Dezsô) John Berrymann: Nóna (Jánosy István) Vilém Závada: Szorongás (Kardos László) Hanuš Bonn: Szorongás (Lothár László) Jan Zahradnícek: Elmerülés (Horváth Béla) Alekszandr Blok: Fejünk felett lecsapni készen (Lator László) Jurij Kuznyecov: Ha rég feledett rettenettel (Pór Judit) Francis Jammes: Nagy, nyugodt vonalak (Rónay György) Tomas Venclova: Sestina (Ferencz Gyôzô) Ivan Bunyin: Mit mond egy messzi part varázsa (Lator László) Robert Penn Warren: A kereszt (Ferencz Gyôzô) Ingeborg Bachmann: Bécskörnyéki tájkép (Rab Zsuzsa) Guillaume Apollinaire: Égöv (Radnóti Miklós) Hallgass meg, Uram T. S. Eliot: Te Deum (Rónay György) Otokar Brezina: Mindenható (Horváth Béla) Czeslaw Milosz: Veni Creator (Bojtár Endre) Antonio Machado: Az ibér isten (Tímár György) Tudor Arghezi: Zsoltár (Áprily Lajos) Ernesto Cardenal: XXI. zsoltár (Asztalos Lajos) Anna Ahmatova: A 137. zsoltárra (Rab Zsuzsa) Else Lasker--Schüler: Hallgass meg, Uram (Rónay György) Else Lasker--Schüler: Hallgasd meg a helyet (Rónay György) Gabriela Mistral: Könyörgés (András László) Jules Supervielle: Imádság az ismeretlenhez (Rónay György) Louis MacNeice: A még meg nem született imája (Jánosy István) Maurice Maeterlinck: Ima (Weöres Sándor) Stanislaw Grochowiak: Imádság (Kerényi Grácia) Francis Jammes: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba (Szabó Lôrinc) Francis Jammes: Imádság egyszerűségért (Rónay György) René Guy Cadou: Életgyónás (Rónay György) John Berryman: Ima mindenek után (Jánosy István) Pierre Jean Jouve: Járj át engem; Uram (Rónay György) Pierre Jean Jouve: Valódi test (Rónay György) Jiri Orten: Látomás (Garai Gábor) Richard Weiner: Párbeszéd (Zádor András) T. S. Eliot: Kórusok ,,A sziklá''-ból VIII. (Ferencz Gyôzô) Pierre Emmanuel: Nada (Rónay György) Nelly Sachs: Oly elhagyatott az ember (Kálnoky László) Szergej Jeszenyin: Lombok zöld temploma (Rab Zsuzsa) Thomas Merton: Dal (Illyés Gyula) Vladimír Holan: Az utolsó (Székely Magda) Rainer Maria Rilke: Ôszi nap (Rab Zsuzsa) Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve (Részletek) (Nemes Nagy Ágnes; Kosztolányi Dezsô) Jules Supervielle: Öldöklés (Lator László) Borisz Paszternak: Hamlet (Pór Judit) Megsejtett szerelem Gerard Manley Hopkins: A teljesség köntöse (Ferencz Gyôzô) Edna St. Vincent Millay: Isten világa (Lázár Júlia) Konsztantyin Fofanov: Stancák (Eörsi István) Julio Herrera y Reissig: A templom (András László) Francis Jammes: Kék esernyôddel (Rónay György) Emil Boleslav Lukac: Csillagok (Rónay György) Jacint Verdaguer: E tüzes szív rejtekén (Orbán Ottó) Countee Cullen: Mégis furcsállom (Tellér Gyula) Konsztantyin Balmont: Az igazság útja (Eörsi István) Theodore Roethke: Sötét idôben (Ferencz Gyôzô) Pierre Jean Jouve: Nem beszélek neked (Rónay György) William Carlos Williams: A katolikus harangok (Várady Szabolcs) Oszip Mandelstam: Ímé, a szent kehely (Lator László) Federico García Lorca: Óda a legfölségesebb Oltáriszentséghez (Majtényi Zoltán) Hans Egon Holthusen: Boldog halfogás (Rónay György) Ivan Bunyin: Giordano Bruno (Rab Zsuzsa) Stefan George: A tanítvány (Tandori Dezsô) Paul Valéry: Hajnal (Szabó Lôrinc) Georg Trakl: Megdicsôülés (Rónay György) Gerard Manley Hopkins: Aranyló aratás (Jékely Zoltán) Max Jacob: Az igazi csodák (Rónay György) Miroslav Holub: Rövid elmélkedés a térképekrôl (Zádor András) Mihail Berberov: Hitedet óvd meg (Király Zoltán) Nyikolaj Zabolickij: Átváltozások (Illyés Gyula) A LEGHATALMASABB HATALOM Sugárzó inda, égi vágy Salvatore Quasimodo: Az új holdhoz (Végh György) Jules Supervielle: A világ hajnala (Rónay György) Jules Supervielle: Isten az emberre gondol (Rónay György) Jovan Ducic: Teremtés (Babits Mihály) Iwan Goll: Az ember teremtése (Nemes Nagy Ágnes) Pierre Jean Jouve: Nem jött özönvíz még a földre (Lator László) Jules Supervielle: Egy pálmafa születése (Rónay György) Paul Valéry: Pálma (Rónay György) Gerard Manley Hopkins: Tarka szépség (Tótfalusi István) Gerard Manley Hopkins: Kikelet (Kálnoky László) Alekszandr Blok: Zsenge ágát rázogatta (Lator László) E. E. Cummings: Sugárzó inda égi vágy (Tandori Dezsô) Paul Celan: Zsoltár (Lator László) Theodore Roethke: Dugványok (Ferencz Gyôzô) Robinson Jeffers: Madarak és halak (Tótfalusi István) Robert Frost: Madarak így nem dalolnak megint (Hárs Ernô) Vytautas Macernis: Ôsz van, a vágy virága rôt (Tandori Dezsô) Nyikolaj Zabolickij: Szeptember (Fodor András) Pierre Jean Jouve: Isten áldjon (Lator László) E. E. Cummings: Köszönöm néked Isten e remek (Tandori Dezsô) Juvencio Valle: Szabad lélek (Kormos István) Otokar Brezina: Dal a Napról, a Földrôl, a vizekrôl s a tűznek titkáról (Patai Edith) Otokar Brezina: Ó, eksztázisok ereje és álmoké (Hap Béla) Frantisek Halas: A szó dicsôsége (Zádor András) E. E. Cummings: !remény (Weöres Sándor) A bűn kígyója Federico García Lorca: Prológus (Eörsi István) Tudor Arghezi: A csillagokhoz (Jékely Zoltán) Pierre Emmanuel: Az igazi arc (Rónay György) Georg Trakl: Luciferhez (Somlyó György) Juvencio Valle: Az Éden fája (Tótfalusi István) Jorge Luis Borges: Adam cast forth (Somlyó György) Ted Hughes: Ébresztô (Tótfalusi István) Giuseppe Ungaretti: Kain (Hárs Ernô) Marianne Moore: Az érdemek hiábavalóságáról (Rakovszky Zsuzsa) Thomas Hardy: Végzet (Kiss Zsuzsa) Jorge Luis Borges: Töredékek egy apokrif evangéliumból (Somlyó György) Pablo Neruda: Gothama -- Krisztus (Somlyó György) Valerij Brjuszov: A tékozló fiú (Rab Zsuzsa) Milan Rakic: Elhagyott templom (Dudás Kálmán) Oszip Mandelstam: A félelemnek zuhanás a társa (Pór Judit) Pierre Emmanuel: Megváltás (Rónay György) Dŕmaso Alonso: A vér (Csoóri Sándor) Pierre Jean Jouve: Emésszétek szemeimet (Lator László) Fernando Pessoa: A szörnyű éjszakán (Kálnoky László) Paul Celan: Késôn és mélyen (Lator László) René Guy Cadou: Ördögi kísértet (Rónay György) Charles Péguy: A gazda és a vendég (Rónay György) Pierre Emmanuel: Bűnvallomás (Rónay György) Robert Lowell: Dies Irae (Orbán Ottó) Alekszandr Blok: Hóförgeteg örvényesen (Lator László) Oszip Mandelstam: Ôsz mord homálya (Lator László) A halál kertjei Jules Supervielle: A halál kertjei (Rónay György) Janko Jesensky: Krizantémok (Darvas János) Émile Verhaeren: November (Rónay György) Edna St. Vincent Millay: Az üres partra térek meg (Várady Szabolcs) Jurij Kuznyecov: Mikor fára, kôtörmelékre (Pór Judit) Marina Cvetajeva: Nomád sötétbôl (Rab Zsuzsa) Marina Cvetajeva: Eljô a nap (Rab Zsuzsa) Georges Duhamel: Florentin Prunier balladája (Rónay György) Maurice Maeterlinck: Megöltek három kisleánykát (Kosztolányi Dezsô) Nyikolaj Gumiljov: Olvasóim (Eörsi István) Lucian Blaga: Ti adjatok testet, hegyek (Jékely Zoltán) Sylvia Plath: Lázárasszony (Gergely Ágnes) Anna Ahmatova: Harangszó (Rab Zsuzsa) Anna Ahmatova: Hang szólít nevemen (Rab Zsuzsa) Georg Trakl: Az eltávozott éneke (Kálnoky László) Tudor Arghezi: Töredelem (Jékely Zoltán) Josef Hora: Szívem testvére, az idô... (József Attila) Sergio Corazzini: A kis halott szív (Kálnoky László) Marina Cvetajeva: Ostyafehér nap (Rab Zsuzsa) Dylan Thomas: Ne ballagj csöndben amaz éjszakába (Vas István) Dylan Thomas: És nem vesz rajtuk erôt a halál (Kálnoky László) Eljött a végítélet Stefan George: Úrnapja (Jékely Zoltán) Robert Frost: Tűz és jég (Weöres Sándor) Christine Busta: Téli vigilia (Hajnal Gábor) Desimir Blagojevic: Nem lesz már idô arra sem (Tarbay Ede) Pierre Jean Jouve: A vízözön (Lator László) Günter Kunert: Vízözön (Kalász Márton) Pierre Emmanuel: A galamb (Rónay György) Frantisek Halas: Az egyiptomi tíz csapás (Rónay György) Vladimír Holan: Tükrözôdés (Székely Magda) William Butler Yeats: A második eljövetel (Ferencz Gyôzô) Thomas Merton: Elégia a kolostor csűrjéhez (Takács Zsuzsa) Yves Bonnefoy: Lefekszel majd (Rónay György) Thomas Merton: Reszponzórium, 1948 (Takács Zsuzsa) Stefan George: Az Antikrisztus (Szabó Lôrinc) Rubén Dario: A remény éneke (Gáspár Endre) Philip Larkin: Templomlátogatás (Fodor András) Max Jacob: Hit-halál (Illyés Gyula) Wystan Hugh Auden: Részlet a ,,Jelenleg'' című karácsonyi oratóriumból; Ha a politikai helyzet következtében... (Várady Szabolcs) Paul Claudel: Ballada (Rónay György) Salvatore Quasimodo: Auschwitz (Képes Géza) Galway Kinnel: A holtak feltámadnak majd romlatlanul (Gieler Gyöngyi) Az örök szeretetig Pierre Jean Jouve: A kezdet harmata (Lator László) Robert Penn Warren: Három sötétség (Várady Szabolcs) Jiri Wolker: Búcsúzás (Somlyó György) Robert Penn Warren: Az Isten-szeretet útja (Ferencz Gyôzô) Vladimír Vidric: Két lévita (Lator László) Hermann Hesse: Elmélkedés (Rónay György) André Frénaud: Amit a pap mond (Kálnoky László) René Guy Cadou: Szeretet (Rónay György) Czeslaw Milosz: Szeretet (Kerényi Grácia) Betűrendes névmutató Betűrendes címmutató ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1993-ban jelent meg a Vigilia Kiadó gondozásában az ISBN 963 7964 06 1 azonosítóval. Az elektronikus változat a Vigilia Kiadó engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektornikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Vigilia Kiadó tulajdonában marad. A könyv szövegét Lovász László kalocsai egyházmegyés másodéves kispap és Szabó L. Éva vitte számítógépbe. ======================================================================== Áttekintés ECCE HOMO Pásztornép jövel Szöget vertek belé Az Úr küldötte AZ ERÔSEBB LÉT KÖZELÉBE Mint sugár a lelke Nehéz órámban Hallgass meg, Uram Megsejtett szerelem A LEGHATALMASABB HATALOM Sugárzó inda, égi vágy A bűn kígyója A halál kertjei Eljött a végítélet Az örök szeretetig ======================================================================== Elôszó ,,Kezdetben volt az Ige'' -- mi mással lehetne kezdeni a bevezetôt huszadik századi költôk Isten-keresô verseinek gyűjteményéhez, mint János evangélista szavaival. S ha így, mit lehet hozzátenni? Saját folytatását, természetesen, hogy a testté lett Ige, a Logosz, ég és föld összekapcsolója, Isten és ember közvetítôje teremtô erejénél fogva emberfölötti hatalom, de az embernek megadatott, hogy e hatalom részesévé váljék. Teremtô hatalom még töredékeiben is, furcsa ellentmondásaiban is. Az Ige jelen van és megfoghatatlan, sérthetetlen és kiszolgáltatott, kikerülhetetlen és keresni kell. Aligha lehetséges emberi tartományainkban hosszabb utat megtenni bármely irányba, hogy így vagy úgy ne ütköznénk Isten létének kérdésébe. A találkozásból lehet viaskodás, szembenállás, maga-átadás, a megszólításra sokféleképpen válaszolhatunk, csak úgy nem lehet tenni, mintha el sem hangzott volna. Azaz lehet, hogyne lehetne; a Szót akkor is lehet használni, ha etimológiáját nem ismerjük, sôt, jelentéskörének valamennyi vonatkozásával sem vagyunk tisztában. De ez többnyire nem a költôkre jellemzô, és általában nem ôk tettetik magukat süketnek. A Szó munkaeszköz lett papok, tanárok, orvosok és mások használatára bízva. És persze a költôknek is jutott az Igébôl egy darab, amellyel korokon át valahogy mindig elboldogultak. A rájuk ruházott hatalmat manapság nem a romantikus módon óhajtják gyakorolni. Legalábbis kevesen képzelik magukat törvényhozónak. Azt azonban mégiscsak meg kell engedni, hogy amikor a költô használja a szavakat, olyan foglalatosságot űz, amely a teremtés erôivel hozza kapcsolatba. Csakhogy a modern költô másképp vélekedik a szavak használatáról, következésképp a hasznáról is. A költô akkor is dolgozik a szóval, ha nem találja éppen, akkor is ôrzi, amikor továbbadja. Vagy épp azáltal. A költônek a szó, ezt talán nem árt idônként újra megerôsíteni, nemcsak eszköz, hanem cél is. Bárhogyan vélekedjünk a huszadik századi történelem menetérôl, a tudományos fejlôdés irányának megítélésérôl, röviden arról a határhelyzetrôl, amelyben az emberiség önmagát látja (mint már annyiszor, de igencsak indokolt félelmében), bárhogy gondolkodjunk a nyelvi kifejezhetôség esélyeirôl, tagadhatatlan, hogy a költô dolga: újramondani az Igét. Az Igébôl azt, ami megragadható; hogy emlékezzünk rá, hogy legyen. Ha a szó összezavarodik, ha a hang elvékonyodik, akkor azt kell közölnie, közvetítenie. ,,Amit nem kommunikáltunk, az nincs'' -- Karl Jaspers feleli ezt mintegy Descartes- nak. ,,Csak a kommunikációban teljesedik ki minden igazság, csak a kommunikációban lesz életünk nemcsak élet, hanem teljes élet is. Isten csak közvetve nyilvánítja ki magát.'' (Bevezetés a filozófiába, Szathmáry Lajos fordítása.) Minden művészet transzcendens, mert a maga fogásaival, trükkjeivel létrehozza azt a közeget, amelyben jelenbe-zártságunk az örökkévalóba oldódik. Nem volt tehát nehéz feladat isten--keresô verseket gyűjteni századunk világirodalmából. Hogy a válogatás határait megvonjuk: isten- keresô verseket a zsidó-görög-keresztény kultúrhagyományban gyökerezô irodalomból. Ezek a versek, félreértés ne essék, nem feltétlenül Istenrôl szólnak, semmiképpen nem volt válogatási elv, hogy közvetlenül nyilatkozzanak meg Istenrôl. Az ember is, gyakrabban mint nem, csak közvetve nyilvánítja ki viszonyát a Mindenhatóhoz. Szólnak a versek, persze, Istenrôl, de méginkább Isten keresésérôl, az Ige keresésérôl. Szólnak hitvallásról és szólnak kételyekrôl, a hit megrendülésérôl, mert a kor, amelyben születtek, ilyen. Szabó Lôrinc esete -- ahogyan azt Baránszky- Jób László elmondja A józan költô című tanulmányában --, határán akaratlan megbotránkoztatásnak és beavatottságnak, éppen errôl szól. ,,Amikor a Kisfaludy Társaságban, szinte tüntetôen, ateista verseit olvasta fel, riadtan vette észre, hogy az elôadó asztallal szemben az a református püspök ül, aki neki mindenkor atyai jóbarátja volt és szinte jótevôje. Nem volt mit tenni, folytatni kellett a felolvasást, de bizony a hálátlan tapintatlanság érzetének a belsô szégyenével. -- Hát még amikor a felolvasás befejeztével látnia kellett, hogy a fôpap felemelkedik a helyérôl és odajön hozzá, s megdöbbenésére azt mondja: Megrendülten hallgattalak, Lôrinc. Ha tudnád, hányszor éltem át magam is ezeket a kételyeket. -- Amikor ezt elmesélte, az intellektuális költônek elhomályosult a könnyeitôl a tekintete...'' Az elhomályosult tekintet azonban nem szokta zavarni azokat a költôket, akik szembe tudnak nézni önmagukkal, hogy tisztán lássanak. A belsô elszámolás többnyire nem ilyen nyilvános alkalmakkor történik, hanem, hiszen költôk, versben. Az isten-keresés versei tárgyukban, megformálásukban, hangvételükben erôsen különböznek. Elsôdlegesen a bizonyosság keresése, a kétely, vívódás, elfordulás, bűn, lelkifurdalás, megigazulás, megvilágosodás a fôbb csomópontjai ennek a lelki folyamatnak; másodjára Jézus születése, tanítása, szenvedése, halála és feltámadása, Mária személye, a szentek példaadása fôbb vonatkoztatási pontjai. Végül pedig, mintegy harmadszor rajzolva ki az Istenhez mutató út ívét, végigvezetnek a naptári ünnepkörökön. De nem valamiféle formális teljesség jegyében. A teljességet tekintve fontosabb, hogy ami bizonyosságként fogalmazódik meg az egyik versben, megkérdôjelezôdik máshol, és fordítva. Talán ez ad némileg sajátos arculatot ennek a gyűjteménynek, ebben különbözik a világon szerte megjelenô istenes, vallásos versantológiák többségétôl. Fókuszába nemcsak azokat a költeményeket gyűjti, amelyek az emberre sugárzó istenszeretet fényvisszaverôdései, hanem, mellettük, megszólal a modern magánnyal, végsô fenyegetettséggel, kommunikációs zavarokkal küszködô, szorongó ember hangja is, s minthogy zaklatott századunkban ez a hang szól hitelesen, kötetünkre is jellemzô. Ha ritkább viszont a derűs felszabadultság, a felhôtlen lelkesültség -- ez a hang meg annál tisztábban zeng. Szólni kell még valamirôl. A hit kérdése a költészetben -- a mai irodalomfelfogós és ízlés szerint ez túlságosan is külsôdleges, esztétikai szempontból tendenciózus rendezôelv. Nem mintha nem lehetne ilyen elvek alapján is összeállítani köteteket, sôt, nem mintha általában az antológiák egyéb válogatási szempontjai, korok, témakörök, irányzatok, nem lennének éppily külsôdlegesek. Mégis fölmerül a kérdés a mű esztétikai értékének és erkölcsiségének kapcsolatáról. Egyszerűbben: fölmerül a didakszis problémája. A fentiekben kifejtett szempontok remélhetôleg elegendô biztosítékot nyújtanak az esztétikai mércét illetôen. Ám még ha így van is, talán annál inkább megkérdezhetô: valóban fordított arányban áll esztétikai színvonal és erkölcsi célzatosság, amint ezt a romantika óta, fôleg pedig századunkban, ily leegyszerűsítve halljuk? A kérdés nem oly elvont abban a korban, melyben a művészet folytonosan ideológiai (és politikai) beavatkozásnak kiszolgáltatva létezett, melyben a művészetet hatalom és közönség -- többnyire ellentétesen -- e beavatkozás következményei szerint ítélte meg, értékelte át megannyi hullámban. Nem fölösleges tehát hatalom és közönség elôtt elismételni: a mű erkölcsisége mindenkoron saját igényességén múlik. A művészi tökéletesség értelmetlenné teszi a problémafölvetést. Sík Sándor Esztétikájából kívánkozik ide zárásképp egy gondolat: ,,Az erkölcsi törvény egy és abszolút; de a gyakorlatban, a megvalósulásban ez az egy törvény különbözô embertípusok számára nem jelenti mindig teljesen ugyanazokat a kötelességeket. A törvény szelleme egy, de ez a szellem többféleképpen ölthet testet. A vegyésznek szabad mérgekkel dolgozni, a sebésznek sokszor kötelessége embert csonkítani; de azért a törvény rájuk is áll: a vegyésznek sem szabad embert mérgeznie, a sebész is csak az arra szoruló beteget vághatja. A művészt is köti az egész erkölcsi törvény, de amikor alkot, akkor művész módjára tartozik megvalósítani ezt a törvényt. Művészi erkölcsének fôtörvénye pedig azt parancsolja, hogy mondja, amit Isten mondania adott (...): alkossa meg a maga művét, megalkuvás, színlelés, könynyelműség nélkül a tôle telhetô legtökéletesebben.'' Szándék és megvalósulás persze ekkor sem biztos, hogy tökéletes összhangba jut, de a művek, a maguk műviségében, amiként például ezek a versek, nem méltatlanok egyetlen kezdetükhöz, az Igéhez. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Karel Toman: Ádvent Járt-kelt Csehországban Isten angyala, ama hosszú borongós ádventi napokban. Szelek hangversenye kísérte, vándorolt láthatatlan kórusok énekére, maguktól nyíltak minden otthonok. Harmatozzatok, égi magasok. S a küszöbökrôl Isten angyala így szólt: Higgyetek, legyetek türelmesek. Gyerekarcokat hevített a boldogság láza, szemeket fényesített a mennyei fény varázsa, nem szorított apát, anyát a félelem súlya. Alleluja, alleluja. És megáldotta Isten angyala erôvel az erôtleneket. Higgyetek, legyetek bátrak. Sorsuk, örökéletük kegyelmét elnyerik, kikben a türelem, a hit meg nem szűnik. A kemény hitűekre megváltó virradat messzi pírja süt le. Ágh István ======================================================================== Federico García Lorca: A tűz a tágas konyha mélyén... A tűz a tágas konyha mélyén mindent aranyszínűre fest át. -- De szomorú a mese, nagyapókám! -- Nagyapó, milyen ruhát viselt ô, a mesebéli szép keresztanyácska? -- Fájdalom volt csupán a palástja, nagyon sötét, nagyon rút palástja. Házakszerte s utcaszerte enyhe ünnepeste. Jégbe öltözött Karácsonyeste sugárzó tűznél ülünk, nagyapó szavára lesve. Újdonszült Jézusról énekel falunkban egy béres sihederke: Pásztornép, jövel! Jöttön jöjjetek, áldván a kisdedet, ki megszületett! -- Láttam hajdanán ezen az estén: csillag röpült ég felé kerengve... -- Mesélj, mesélj tovább, nagyapóka úgy szeretnénk titkát tudni: merre?... S a vénember fényeholt ezüstjét pajkos gyerekhang kacaja fedte. -- Ugyan, minek, kedves kis pulyáim... ...................................... Amit csak Isten és én tudunk, nem tartozik rátok, gyerekekre! -- Hogy hívták a csillagot, no mondd meg, ami ég felé röpült kerengve... -- Szegények Irgalma volt a neve, és fényes volt, mint gyerekségetek. És a legény hangja harsog, földeríti a szűkös sikátort: Én lelkem Jézuskája... kedves gyermek, aki... az embert... ajkunk... Krisztus betlehemi ólban születik ma éjszaka. Majtényi Zoltán ======================================================================== Robert Lowell: Újév napja Ismét, ismét az év megszületett Jégre, s halálra, és sosem kíván a Kályhánál leskelni ablak zugán, hogy Hallja: postáslány kürtje mint recseg, Midôn dagálykor pattan a jéghártya. Ne szeressük egymást! -- itt ez dukál --, vagy Csak holnap! A holnap rostálja még meg Szándékaink. -- Miért élünk? -- A véres Áldozat-füst-szaglásra! Cica hóban Feldobta hátsó lábát, mintha ott Beakadt volna, s megholt. Skatulyába Fektettük, és rá égô gyomot szórtam, Varjat riasztandó. Kígyó-farok Tenger-szelek bôgtek baksist kívánva A templom elôtt, melynek dupla zárja Vár Szent Péterre, elgörbült kulcsára. Szent Péter csöndít, s az egyházi tenger: Bűzével a ponyva-putriba zihál, hol József hálót bogoz, s a körülmetélés Vad Puer natus est-jére fülel fel, S vészt újra élve, Jézusért sirámol, Kit keze tart. A törvény mily nehéz még Vadaknál! -- Idô, malomkô? Isten kése... Vérben történt a fiú születése! Jánosy István ======================================================================== Szergej Jeszenyin: A kisded Jézus Istenanya hívogat cinkéket meg darvakat, szólván: ,,Gyertek, égben szárnyalók, imádkozni szálljatok hozzám! Hajtsátok meg térdetek, oldjátok a vétkeket, gyertek.'' Ház küszöbén üldögélt, tejbekását eddegélt a gyermek. Leszállt hozzá a cinke, éhenkórász, kicsinyke, megállott: ,,Imádkoztam már sokat, a térdem is hasogat, látod!'' A daru meg krúgatja: ,,Te vagy mindünk szent atyja, etess hát!'' Az istenke letette, velük mind megetette a kását. Aranyházból Mária nézi, merre jár fia az égen. Küszöbön a kisgyerek alamizsnát kéreget éhen. Istenanya hívogat cinkéket meg darvakat, mondván: ,,Útra kerekedjetek, hozzatok sok kenyeret hozzám!'' Azok fölkerekedtek, útban esôk eredtek: késnek. Az istenke cibálja édesanyját, hiába, éhes. Szűzanya a mezôbe kiszaladt az esôbe, vár csak. A mezôn csak szél lobog, mint a ménes, elrobog, vágtat. Küszöbön a kisgyerek könnyet hullat, kesereg, ó, jaj! Ahogy ott ül, sírdogál, arra száll egy nagy madár: egy gólya. Az istenkét vigyázva piros csôrébe zárta, vitte, fenyô csúcsán végtére szélben ringó fészkére tette. Hazafordult Mária, nézte, merre jár fia -- eltűnt! Kis batyuját kötötte, messzi útra érette indult. Megy sokáig, mendegél, fenyves sűrűjébe ér -- mit lát? A fészekben kisfiát -- ott hempergett, tapsikált, hintált. Istenanya hívogat cinkéket meg darvakat. Szólt így: ,,Eztán kéregessetek, magot szemezgessetek holtig! A szép fehér gólya meg, kisfiammal hempereg, táncol, kisgyereket, örömre, tegyen minden küszöbre mától!'' Rab Zsuzsa ======================================================================== Stefan George: A szövetség csillaga Ki még mindig Kezdet, Vég és Közép vagy, egedbe áradó magasztalásunk e földre esd le, Változás Ura. Atájt sötétség terpedt mindenütt, a templom ingott, s mert más volt a lázunk atyáinkénál, nem hajszolt a lankadt láng már magasra minket: a Derűsek, Erôsek, Könnyűek elérhetetlen trónjához, s vérünk hullt a messze-vágytól... Akkor saját törzsünkbôl, mint a rügy, nincs oly szép kép s álom se, fogható, tündöklô istenként elénk bomoltál: beteljesülést hozván szent kezed, akkor fény lett, s minden vágy elcsitult. Csorba Gyôzô ======================================================================== Stefan George: Zárókórus Isten: kincseit kitárja Isten útja vár reád Isten ajka hív csatára Isten fonja glóriád. Isten csöndje lakja lelked Isten edzi hű fiát Isten szomjú vágya kerget Isten! -- égve esdi szád. Isten terhe nyomja vállad Isten lángja izzított Isten kedve rád kiáradt Isten üdve rád nyitott. Képes Géza ======================================================================== Borisz Paszternak: Karácsonyi csillag Ez a tél. Ez a tél. Feleútban a hegynek fel a sziklaodúban fázik a gyermek Fúj a pusztai szél. Ökör melegíti, meleg lehelet. Csak állnak a barlang közepében a barmok, a vályu felett dús pára lebeg. Lerázza a pásztornép a kölest, szalmát a subáról, félébren a távol éjfélbe bámul már odafent. Lenn hóban a kis temetô meg a rét meg a kert, kocsi rúdja mered ki a bucka alól, tele van csillaggal az ég. Köztük mécsnél bátortalanabb csillag -- sose járt itt azelôtt -- haloványlik, és Betlehemet keresi, oda tart. Istentôl, az égtôl odébb azután úgy gyúl ki lobogva, mint szérűn a boglya, az asztag a tűzperzselte tanyán. És száll tűzcsóva gyanánt odafenn. száll mind magasabban, elnézi riadtan az új jövevényt a világegyetem. Jelent a bíbor glória tán valamit, megy a három öregecske szamáron, sietnek a ritka csillag után. Az ajándék jön teveháton. A hegy- élrôl lefelé szaporázza a három kicsinél kisebb szamaruk, letipeg. A jövô, ahogyan beteljesedett azután, megképzik az égi határon Világok, gondolatok, seregek, a varázsló művei, gyermeki álom, a múzeumok jövôje, karácsony heve és minden tündér csodatett. A láncok, a nagyszerű tarka füzérek a reszketeg, olvadt gyertya, a láng ...Zordul, foga van a pusztai szélnek. ...Az alma, a gömbök, aranykarikák. Nem látszik a tónak jó fele, fák födik el, de a vízfényt látni közöttük a bozóton, csókafészkeken át s tevét, szamarat ballagni mögöttük a gáton, a pásztornép odalát, mondják, a subát igazítva, köszöntsük a többivel együtt ezt a csudát. A havat melegíti a nagy csoszogás, a mezítlen lábnyomok ólomüveg hártyája a sziklaüregbe vezet, vicsorít rá, mint a gyertyavilágra a juhászkutya. Éjszaka. Peng a hideg. Akár a mesében. A hóból, az árva veteményesbôl mindig odamegy közibéjük egy árny. Bojtárgyerekek lábához sunyja fejét, taszigálja orrával, a bajt szimatolja az eb. Van néhány angyal a sűrű tömegben, ugyanúgy, ugyanott, ugyanarra halad az úton, nem látni ugyan egyiket sem, mert testtelenek. Csak lábnyomukat. Kiválnak a fák, már látszik a törzsük. A szirtnél összeszorul a tömeg. --Kik vagytok? -- kérdi Mária tôlük. --Mi pásztorok, ôk angyal-követek, jöttünk dicsérni benneteket. -- Hát várjatok itt, majd sorba bejöttök. Hamuszín napkelte elôtti homály, toporog a gulyás, a juhász meg a bojtár, és pörlekedik lovas és gyalogos már, az ásott kútnál, az itatónál ordít a teve és rúg a szamár. Már szürkül a hajnal a csillagokat az égboltról hamuként leseperve. A nagy sokaságból a sziklaüregbe a királyokat engedi Mária csak. Nagy fényben alszik a gyermek a jászla fenekén: hasadékban a hold sugara Melegíti szamár puha szája, subája az ökör meg a ló meleg orrlika. Csak áll a homályban mind, ki bement még, susognak, a szót kínnal keresik. A jászol elôl most balra terelnék a királyt, hogy állna félre kicsit, megfordul a bölcs: a küszöbrôl a vendég, a karácsonyi csillag a szűzre tekint. Pór Judit ======================================================================== T. S. Eliot: A háromkirályok utazása ,,Hideg volt odamenet, Épp legrosszabb része az évnek Az útra, s ilyen hosszú útra: Metszô a szél, az utakat elmosta az ár A nagy télvíz idején.'' S a tevék feltörve, lesántulva, csökönyösen Az olvadó hóba feküdtek. Volt, mikor visszakívántuk A nyári palotákat a dombokon, a függôkerteket S a sörbethozó, selymes lányokat. Itt meg a káromkodó, zúgolódó tevehajcsárok, Akik megszöktek, mert kellett nekik a szesz meg a nô, S a kihúnyó tábortüzek, a hiányzó sátrak, S a mogorva várak, az ellenséges városok, S a mocskos falvak, ahol az ember bôrit is lenyúzzák: Nehéz volt odamenet. Végül inkább egész éjszaka utaztunk, Sebtiben szundikálva, S a fülünkbe dúdoltak a hangok, szólván, Hogy mindez csak ôrület. Aztán hajnalra leértünk egy enyhe völgybe, Párás volt a hóövezet alatt, növényektôl illatozó; Folyó rohant benne s egy vízimalom verte a sötétet, S három fa nyúlt az alacsony égbe, S egy öreg, fehér ló ügetett el a mezôn. Aztán egy kocsmához értünk, szôlôlevelek a fejgerenda fölött, Nyitott ajtók elôtt hat kéz vetett kockát ezüst pénzdarabokért, S lábak rugdosták az üres borostömlôket. De útbaigazítást nem kaptunk, haladtunk hát tovább S megérkeztünk este, egy perccel se hamarabb Találtunk arra a helyre: mondhatni, kielégítô volt. Mindez régen volt, emlékszem én, És megtenném újra, de vegyétek észbe Ezt vegyétek észbe Ezt: miért vezettek végig ezen úton, Születésért vagy Halálért? Volt születés, igaz, Bizonyítékot kaptunk rá, s nem kétes, láttam születést, halált, De azt hittem, különböznek egymástól; ez a Születés Kemény és keserű haldoklás volt nekünk, olyan volt mint a Halál, a mi halálunk. Visszatértünk székhelyünkre, ezekbe a Királyságokba, De itt nincs többé nyugtunk, a régi függelemben, Köröttünk idegen nép csüng istenein. Másféle halálnak örülnék. Vas István ======================================================================== André Frénaud: Háromkirályok Haladunk-e oly gyorsan, mint a csillag? Nem tartott a hajsza elég soká? Eltéríthetjük-e végül is azt a fényt a hold s a barmok között? Sugara meg se rebben. Hó szôtte be a visszatérés tájait, olvadt szirmaiban az emlékezet elvész. Szegôdtek új útitársak is a csapathoz: úgy toppantak elô, szálfák közül fadöntôk. Csúfolt sebek gyötörték a bolygó zsidót. Állig takarta prém a félholt szerecsen királyt. Az éhség-pásztor tart velünk, két kék szeme ragyog szétfeslô köpenyére és fogoly gyermekek dühöngô csapatára. Az öröm elé indultunk, azt hittük, megszületett a világ öröme valahol itt egy házban. Ez volt a kezdet. Most egy szó sem esik. Felszabadítani indultunk egy dicsô sírt, vadonban fáklyakereszt jelöli. Nem biztonságos a vidék, mögöttünk kastélyok merülnek el. Kihűlt tűzhelyű állomások. A kivédett csapásokba remegnek hajnalban a határok. Homokvihart megtörô tenyerünket átfúrja a zsizsik, s félek az éjszakától. Belefáradtak a szeles úton, kik vártak ránk, és most kórusban gyaláznak. Hajnalban bezárt külvárosokon, szívtelen vidéken elvegyülve s külön a többiektôl haladunk a remény súlyos pillája alatt. Gebeként zihált a félelem. Elkésünk majd, a mészárlás folyik már, ártatlanok a fűben elterülve. S fölkavarjuk a tájak tócsáit naponta. S növekszik a moraj, cserbenhagyott halottaké, kiket buzgalmunk reménye éltetett. A tömjén elrohadt az elefántcsont-dobozokban, s megaludt az arany szívünkben, mint a tej. Odadobta magát a katonáknak a lány, kit a bárkában ôriztünk pirkadatra az ô arcának mosolyául. Végünk van. Már az indulás pillanatában rászedtek bennünket a felderítôk. Már út se volt, és fénysugár sincs. Csak egy aranykalász, álmunk vetése, de bukásaink súlya nem érlelte meg. S mi csak megyünk, magunkra morogva, úgy összeveszve hárman, ahogy csak össze egy ember veszhet önmagával. Menetünkrôl a kültelkek füvén emberek álmodoznak. S reménykednek, ha utat vétettünk is. A villódzó idôben, holt-medrekben tévelyegve a Gyermek melengetô mosolya alatt, kóbor lovagok mi, tünékeny nyomán a születô jövônek, mely, mint a csordapásztor, ösztökél. Már átkozom a kalandot, már visszatérnék otthonomba a platánfa alá, inni kutam vizét, mit nem ront meg a hold, s árnyékom rezdületlen hűvösében beteljesednem örök-sima tornácaimon... De nem gyógyulhatok: szólít egy esztelen hang. Rába György ======================================================================== Paul Claudel: Karácsonyi ének Gyerünk, fiúk, itt az idô az indulásra, készen vagyunk-e már? Megvan--e minden, ami kell, mert csikorog ám odakünn, a hócipôk, kabátok, takarók, a kesztyű és a sál? Akkor fújjátok el a lámpát, s gyertek, mert én majd elöl megyek. Jól ismerem már az utat, s ne fontoskodjék senki más, ha vezetek. Eloltottak, és kisded csapatunk torlódik feketén a visszfényben, amint a tűz végsôt piheg, Vérbeli rokonaim itt, amott meg szívbéliek, A bátya és a nénike, szolgálólányok és legények, s gyermekeivel az anya is ott topog, S az igaz is, aki a nap terhét viselte, a tizenegyedik óra napszámosával. Túl sötét van már számlálgatni egymást, de mintha az iméntinél most többen volnánk valahánnyal. Ha tán halottak csatlakoztak hozzánk, Isten hozott körünkbe, kedves rokonok! Ne féljetek tôlünk, meggyóntunk mind az este, tiszta szívvel várunk közénk, ártatlanok. Meggyóntunk mind, kivéve azokat, kik úgy hisznek, hogy mégis kételkedve élnek, És akik, kissé meghökkenve bár, barátságból mégiscsak elkísérnek, Amint markolva nagy husángomat, akár egy búcsúvezetô, csapatunk élén lépdegélek, Zengve karácsonyéji énekünket telt tüdôvel, ahogy-esik-úgy-puffan épp: Egyetlen verset, hogyha nincs több az iszákban, s a többit is, ha föltolul s egymás nyakába lép. Ha nincsen rajta rím, hát le kell róla mondani, hiába. És ha biceg a vers, nem azért sántikál, mintha nem volna lába, Hanem kissé elôtte jár a gondolatnak, akár a vak, kit megelôz a bot, Meg aztán nem valami kényelmes az út sem, vastag hó lepi, nem gyapot. De azért csak gyerünk tovább Isten nevében! a vidám szív mindent jónak talál. Ha nem is tetszik énekem, mégiscsak végig fogom fújni már, A négyszeres Allelujá-t a neumával, s nem azt, hogy ajjaj! s Requiem; Mert ez az a nagy éjszaka, mikor a keresztények minden felôl feléd vannak úton, Betlehem; Mi meg itt milyen kevesen vagyunk, lám, milyen kisded ez a nyáj! Alighogy kitárul az ajtó, ím szemünkbe lobban a tágas ég fenn, Millió szikrázó csillag, a Tejúttal középen. Az ünnepség szertartásmestere, az ég az égnek tudományát magyarázza, Roppant nagy díszében a firmamentum az Isten dicsôségét harsonázza. Egy villanás! az égi seregek kirántják kardjukat, fölibénk sorakozva, s kapitányaik ott állnak az élen, épp öten vagy hatan, A roppant nép egybevegyül és Gloria in excelsis--t zeng egy hangon, hatalmasan! Épp öt vagy hat csillag, nézzétek a legszebbet ott felül. Ó szellemi Glóbusz, amint a szent Istálló fölött tündöklôn megül! Megszentelt fény edénye, melyet egy angyal hoz nekünk ma, kétségtelenül. Ami téged illet, Boáz és Dávid városa, Efrata Betlehemje, Júda minden városai között bizonyára nem vagy a legkisebb te, Mert öledben kell megszülessék az emberek megváltója ma éjjel! A legmesszebbrôl is eljött mindenki hozzád, amelyet visel, azzal a nevével. Utcáidon ma mennyi fény! mekkora sürgés-forgás, zenebona, forgalom! Augusztus Caesar megszámlálja az egész földet e napon. A Tékozló Fiú, ki megvendégeli a Bal Latort s a Computus tisztviselôit, Fuvoláslányok közt a lacikonyhán szórakozik és élcelôdik. Mindenkinek jut egy meleg zug itt, kivéve a mennyország fejedelmét. Soha nincs hely a fogadóban, ha szegény Jézus, te volnál a vendég. Az alázatos Máriával a szamáron József csak házról házra baktat. A kocsmáros, meglátva ezt a terhes asszonyt, segítséget kiált és karhatalmat! S a tornácon s a fenyôág alatt szalvétájával hessentgeti el Szent Józsefet, kinek fején nincs ott a fényköre, csak egy kopott nyúlbôr kucsmát visel. Ezért aztán, mivelhogy pénzünk nincs, hogy itt egy kissé vígan éljünk, Elhagyjuk jobb felé a várost és itt ezen az úton balra térünk. A pusztaság felé visz ez az út s a közlegelôk felé, ahogy jelzi a Barmok sűrű csapása, melyet kedvtelve néz a Levita. Ezen a sarkon forduljunk be most, és ott, ahol a boronák és ekék állanak, Látjátok azt az üreget a földben, Ábrahám öreg tölgyfája alatt? Ott van. Maradjunk egy-két percig nyugton itt, várjuk meg, míg éjfélt kondítanak. Még egy pillanat, és túl vagyunk a nagy várakozáson! Dánielnek hetei véget érnek, ma elkezdôdik a karácsony. Hodie lux illuxit nobis, coeli facti sunt melliflui. Itt fakadnak föl magának az öröklétnek forrásai. Ma kezdôdik az Ige bennünk, ahogy az Istennel kezdôdött kezdetül! Tiszta eredet ténye, melyben természetünk is részesül! Ó bűnnél hatalmasabb kegyelem! ok, melytôl átlényegül az ígéret! Hármas misével tisztelt titka a hármas születésnek! Ím, az igazmondó Igét elsônek pillantják meg szemeink, Amint a korporálén pihen, a rubrika meghagyása szerint. Éjfél kondul. Folytassátok hát utatokat s lépjetek be. Lehet-e szív oly kemény, hogy a látványon, melyet látunk, föl ne gerjedezne? Ki minket ennyire szeret, lehetséges, hogy viszont ne szeressék? Van-e, kinek, karjába véve ezt a kisdedet, könnyel a szeme meg ne tellnék? S ha még mindig akad, aki kételkedik, vonuljon félre és vizsgálja meg Ezt a papírt, amelyre egybeszedtem Mózestól a róla szóló jövendöléseket. Mert gyermek született ma nekünk, parányi kisded adatott az égbôl, Dávid törzse kihajtott, és virág sarjadt Jessze gyökerébôl, Dávid személye a bűntelen Szűz ölébôl született meg! Íme hús a húsunkból, ím a tôlünk-való, az Istengyermek, Örökségünket, mit a Sátán elrabolt, visszaállítva teljesen, S az ô neve Csodálatos, Tanácsadó, Erôs Isten, Jövendô Évszázadok Atyja, Békefejedelem! Folytassátok hát, mondom, utatok és lépjetek be bátran, mert ami engem illet, én maradok, ahol vagyok, De elôbb készítsétek mind elô, amit Jézusnak ajándékba hoztatok, (Ki tekintélyes származású, egy rézcsillag tanúskodik felôle pontosan a hely felett, Hol manapság egy török katona áll ôrt, puskája végén bajonett). Aztán zörgessetek, s az Anyához elsônek ezt az anyát vezessék el. Ki elsôszülött fiát hozta el, szemében érett anyasága teljes melegével; S az együgyű együgyűségét hozza, s a bűnös jön bűnei seregével, Jön a reménytelen kishivatalnok, s az író, ki belátja már, hogy tehetségtelen, A kicsapongó, megtalálva tiszta szívét hirtelen, Becsületrendjével a tiszt, az özvegy jegygyűrűjét hozva híven, S az aggastyán élete lajstromát, az itatóssal az utolsó íven. Én meg, mert semmim sincs, amit ne kaptam volna csak, örülve, hogy veletek eddig eltaláltam, Mint egy derék cseléd, idekinn maradok az éjszakában, S mint Mózes az égô csipkebokor elôtt, hallgatva az isteni szózatot, Úgy nézem buzgó áhítattal és mélységesen meghatott Lélekkel ezt a zárt kaput, amelyen a tej tündöklése átragyog! Üdvözlégy, térdeplô Asszony a fényben, minden teremtett élôlény elsôszülötte! Mert te már akkor megfogantál, amikor még nem létezett a lenti mély sem, A hiánytalan fényesség a te réveden született az égben! Amikor a mélység fölé keresztet állított, a Mindenható arcodat helyezte el elôtte, Ahogy elôttem itt áll a szívemben, ó tiszta Szűz, ki fényes liliom vagy! Méhedben hordtad teremtôdet, kebled alatt nevelted alkotódat! Hívô nôvérünk, Mária, beborít mindenfelôl ölelése, Egy meztelen kis lény tapad az Istenszülô kebelére! Mint a Fiú az Ôsidôktôl Létezô szívére, aki az Ámen és az Ország! Isten értelmes paradicsoma, balzsamaidnak illatába vonj hát! Mint Ôt magát vontad, aki az öröklétben tejednek édességét vágyta szüntelen. ,,Nyiss ajtót nekem, húgocskám, galambom, barátnôm, szeplôtelenem!'' Add át az embert végre Istenének, királyi kapu és pecséttelen! Ó éji áradatok szíve, kiben egy el nem mondható akkordban a galamb ezüst színe és az arany sápadtsága egybelobban! De közben zavaros lármával telnek el a földek és a rétek, Valami kiáltozás kezdôdik a földön, s az égben valami ének. A pásztorok, virrasztva botjukkal a nyáj fölött, az Egyház pásztorainak képei, Hallgatják a jó hírt, amint az angyal hirdeti. S hallgatják ezt a mondatot: Dicsôség s béke, amit a Rendek fönt a megnyílt égben zengedeznek: ,,Dicsôség Istennek a magasságban s a földön békesség a jó szándékú embereknek!'' A Tékozló szívén, káromlásai közt, mintha zene suhanna át, Föláll, látni akar, körmével vakarja a nyilvánosház ablakát. Mert útrakeltek már a pásztorok, s mögöttük az egész föld megremeg. E kocabanda léptei nyomán, akik közt a legöregebb A banda dobját cipeli s rá kétfelôl is jókorát vereget! Népek és szigetek! elmerült nemzetek! s kikkel méltatlanság esett: ó, figyeljetek sorra mind! Megtöretett a nyakas Izrael, Isten lángja szabadon villog odakint! Kik a halál árnyának országában éltek, világosságuk született, fényt látnak ím mindannyian! ,,Megtöröm a zsarnok igáját rajtatok, mint Mádián napjaiban, Semmiért adtak el -- így szól az Úr --, és én pénz nélkül foglak visszavenni. Ó féreg, mit se félj! Nem feledkeztem rólad el. Gyermekét tán az édesanya elfelejti? S ha elfelejtené, én nem feledkezem meg rólad -- így szól a mindenható örök Isten. Mi történt énvelem, hogy népemet elvették tôlem ingyen? S nem teszem hozzá: tűnjenek el földemrôl a pogányok s a szennyesek. Kelj föl a porból, ó fogoly, halld meg ezen a napon nevemet: Mert én vagyok az Úr -- így szól az Úr--, én magam, aki szólottam veled.'' Perzsák és görögök angyalai! Róma angyala! Éjszak és a tengerek angyalai! Keserű virrasztásban éberek! éjben tengôdô vak népek pásztorai! Mint ahogy a jelszót ismétlik toronyról toronyra a katonák, A világ egyik sarkától a másikig úgy adjátok kérdésteket a nap felé tovább! Most, amikor az alszegpap, aki a szerpaptól -- az meg a paptól -- részesült a békecsókban. Indul testvérei között az elsôhöz a karban s köszönti tisztelettel, meghajoltan, Kezét a vállára teszi és kétfelôl az arcához érinti arcát; Akár a hírvivô, ki börtönrôl börtönre jár és hirdeti, hogy véget ért a rabság; S tömjén, tűz és arany között az oltárról, a fôpaptól elindult nemsokára Ünnepélyes kíséretével, a lengô füstölôk és zengô harsonák nyomába A hírnök a szószékre lép, az egyetemes Jóhírt prédikálva! ,,Megszületett az isteni gyermek!'' Ti is halljátok, ó mi ez az ének. Ôsatyák, kik még a Pokol hatalmas tornácában éltek! Az elfeketült gyökér is megérzi, amint a lomb virága közt az áldás megfogan. Az Élet Fája, melyen az örök gyümölcs születik, megremeg nemzedékeiben boldogan: Íme a csodálatos fiúgyermek, akit egy Szűz Simon karjába helyezett! Ôsatyák s pátriárkák, Jézus Krisztus ôsei, örvendjetek! A csontotokból származott csontokból származott a Bosszuló, akit az Írás emleget. És csakhamar a halottakon át, kik egymás hegyén-hátán hevernek rokonul is befedik, A föld egész Ádám mélyéig megremeg s kitárja méheit. A kínból és a börtön éjjelébôl a sóhajtozó lelkek hangja száll S elcsigázottan így kiált: ,,Ó gyermekem, hát itt vagy végre már!'' Amíg az Élô maga is be nem zörget a Halál küszöbén, amely nem az ô alkotása, S míg, alászállva szombatján az Úr lelkének hírnökül elôtte járva, Be nem zúzza a zengô kapukat egy angyal iszonyú csapása! De már a sivatag fölött dereng a virradat, amelynek nem lesz soha vége, Elsô keresztény napunk hajnala és üdvösségünk elsô éve! Itt lent és ezután az Isten örökre velünk lakik, Amennyiben az övéi leszünk -- de meddig! hiszen jó szándékunk vajmi kurta itt! Mert nyomban megtesszük a rosszat ismét, bár menedékünk is lehet A tabernákulumbeli szívben, ki oly elnézô hozzánk s úgy szeret. Valóban karácsony napja ez, színarany, melyet semmi szenny se rág. Holnap, mert kell, a kegyetlen Heródest szolgáljuk majd tovább, Az iparos a szerszámaival, a hivatalnok elfoglalva asztalát. De én az isteni örömben lakozom, akár József, az ács, Itt látva mellettem a kisdedet s Urunkat Istenünket egy személyben, S anyánkat, Máriát, aki semmit se szól, s megôrzi mindezt a szívében. Rónay György ======================================================================== Allen Tate: Karácsonyi szonettek (1934) I. Itt a nap, mely idôt ad Életének, tetôtôl talpig készenlét vagyok, fölcsípni fürgén szememmel az évet, szárnyas elmét megilletô magot. Van, kinek bôség az Eljövetel, evésre, vadászatra alkalom; az én ernyedtségem láz veri fel, s az évszak vert ügyét támogatom így: Ember, busa fejű, tompa lény, a fodrozódó égen mire leshet? De a Holtakhoz térdelek le én, míg papírcsengôk, tarkállva üdén, -- rajzukon szánról potyog lány, legény -- búcsúztatják oltalmamat, a csendet. II. Ó, Krisztus, csöngettyűzz a dühös égre. A múltra kell most gondolnom kicsit: tízévesen nagyot hazudtam, érte néger fiút vertek meg; végre itt a sok múló év, fölvillanva rendre, fordul, mint zöld posztón falsra golyók -- hátráljanak, s trombiták kara zengje, Krisztus figyelme mint forrt, lobogott. Süket, vak érzékeim nem lelem, nem pallérozott tudás-maradék, de tudom: a rémálom nesztelen; míg a hóvégi tűz bódultan ég, meddô kézzel s fejjel itt kuksolok, bűnökért nyögve, oldást várva még. Bárdos László ======================================================================== William Carlos Williams: Ajándék Amikor az egykori bölcsek a csillag nyomán ajándékot hoztak a szeretet urának szerény szülôhelyére, az ördögök fejvesztve iszkoltak el, mutatja a régi rajz. Mit tudhat a csecsemô díszes aranyról, vagy tömjénrôl és mirrháról, papi ruhákról, és kegyes térdhajtásról? De nincsen új történet a képzeletnek, hallja bár elôször, és hiába a sok árulás, tudja, így volt igaz. A fényes kincset, gyermeknek haszontalant, az áhítat hozta, mutatni a szeretet hatalmát. Öregek voltak a bölcsek, hogy tudhatták volna, mi kell az anyának, s hogy a gyermek enni kér? De amint letérdeltek, enni kapott a gyermek. Ôk látták, és dicsérték. Csoda történt íme ámuló szemük elôtt, anyatej! a szeretetjutalma. A szamár felrikoltott, a marha elbôdült. Ez a természetük. Mindenki természete szerint dicsér. Ez minden, amit adhat. Dicséretmondás az ördögök menekülése is. Mi ehhez a halál? Semmi. A bölcsek ajándékkal jöttek és térdet-fejet hajtva hódoltak a tökélynek. Kodolányi Gyula ======================================================================== William Everson (Antoninus testvér): Menekülés a sivatagban Az utolsó település szögesdrót kerítése még kiemelkedett, Majd lebukott a láthatáron. A prérifarkas földjén haladtak át: Mesquite-, zsálya-cserje és fűcsomók kapaszkodtak a göröngyökbe; Prérikutya kaffogott a völgyben valahol; És a magas fennsíkon a rövid lábú borz Vájta az agyagot. De azon túl a sivatag Nyers, csillapítatlan, a Nap könyörtelen parancsából Táplálkozó, esküszegô uralma, ahol messze, a nedves horizonton Hal meg a páracsík: Isten tudja, hol. És a balsors jelzései: az ökörkoponya, Beesett szemeiben állati rettegés remegett; Az eltörött, homokba fulladt, végzetes kerék És egy szomorú lóállkapocs. A bosszúálló törzsek Visszautasító gesztusai, vadabbak, mint a bubópestis, Amely aggályosan uralta a vidéket. Csupán a szamár gondtalan: szépen, szabályosan Emeli mellsô lábait, mint akinek A mai nap bűne épp elegendô. Még virgonc fülei is az idôt mutatják. De ôk, a férfi és a gondterhelt asszony Résnyi szemmel bámulták a lemenô napot, És a sűrű sötét felé haladtak elôre Nyugtalan lélekkel mindketten, és vittek valamit, Ami miatt hányszor fordultak volna vissza már. Ez Hajtotta ôket. Durva polcmócban a világ nagy kockázatát vitték, És tudták ezt és betakarva vitték, közel a vak szívhez, Mely rossz órán is ragaszkodik édes szükségletéhez, Birtokolja a közelgô éjszaka ellenében, Amely a holt folyóágyak fölött most érkezik Hidegen, keserűn és feketén. A világ vadonjában tett legelsô utazása volt ez, Amit sok követett még: sok csodálatos és sok félelmetes. És ami olyan jó volt, oly tiszta, oly gyengéd, oly erôtlen (Túl törékeny az érintéshez is) -- amit olyan féltve ôriztek, Megôrizte ôket. Ahogy minket is naponta, ha a felemelt kehelybôl A leggyöngédebb nyelvvel magunkhoz vesszük a törékeny kenyeret, Hogy kijusson a vad birodalomba, Ahol Heródes izzad és fürge szolgái A bulvársajtót lapozzák -- ez tart meg minket is. A tábortűz fölött a terméketlen holdfény Részekre osztja Nyugatot, túl szűzies és tiszta Semhogy rosszat jelentsen. A férfi a serpenyôvel zörög, Hogy a csend pôre élét elvegye. Az asszony a szívét fölemeli, a Kisded A gazdag emlôt gyömöszöli, eszik. Mezey Katalin ======================================================================== Paul Claudel: A prágai gyermek Jézus Havazik Künn a nagyvilág halott kétségkívül. December. De Istenem, itt a kis szobában milyen boldog az ember! A kandalló, parázs szénnel tele, A mennyezetet álmatag fénnyel színezi be, S nem hallani mást, csak amint a forró víz pöfög. Fönn az állványon, a két ágy fölött Üvegbúra alatt, a fején koronával, Egy kezében a világot tartva, a mással A kicsinyeket, kik bíznak benne, eltakarni készen, Nagy szoknyájába bújva, kedves ünnepélyességben, S nagyszerűen az óriás kalap alatt, amely sárgán virít, A prágai gyermek Jézus országol és uralkodik. Egyedül van a tűzhely elôtt, mely beragyogja, Mint a szentségház mélyén elrejtve egyedül az ostya, S a Gyermekisten ôrzi itt kis testvéreit napkeltéig. Oly észrevétlenül, mint a sóhaj, mely elenyészik, Az örök jelenlét betölti a szobát, Ez ártatlan és együgyű dolgokhoz alázva magát! Ha ô velünk van, semmi bajt nem érünk. Alhatunk, itt van Jézus, a mi testvérünk. A miénk ô, és miénk mind e drága jó Holmik: a csodálatos baba és a faló, Meg a bárány, ott állnak a sarokba lökve mind S mi alszunk, ám e drága dolgok mind, mind a mieink! A függönyök lehúzva... lentrôl, ki tudja honnan, A hóban és az éjszakában valami óraféle kondul hosszan. A gyermek meleg ágya mélyén boldogan érzi meg, Hogy alszik, és hogy vele van az, akit szeret, Mozog kicsit, karját nyújtja, dünnyög tétován és csendesen, Megpróbál fölébredni és képtelen. Rónay György ======================================================================== E. E. Cummings: (fácska) fácska, csendes karácsonyfácska, oly kicsi vagy, olyan, mint egy virágszál a zöld erdôben ki talált rád, s nagyon fájt-e eljönni onnan? látod megvigasztallak, mert oly jóillatú vagy megcsókolom hűs kérgedet, s átölellek szorosan és vigyázva, mint az anyád, csak ne félj íme a díszek mik egész éven át sötét dobozban alszanak, s álmodják, hogy kiveszik ôket, s szabad csillogniuk, a gömbök, a piros és arany papírláncok, az angyalhaj szálai emeld föl karocskáidat, s mindezt neked adom, hogy viseld, minden ujjadra jut egy gyűrű, egy porcikád se lesz sötét vagy szomorú ha majd tetôtôl-talpig felöltöztél, az ablakba állsz, hogy mindenki lásson, s mennyire megcsodálnak! ó, de te nagyon büszke leszel és húgocskámmal kézen fogjuk egymást, és fölnézve gyönyörű fánkra, táncolunk és énekelünk ,,Pásztorok, pásztorok'' Kálnoky László ======================================================================== T. S. Eliot: A karácsonyfa-kultusz Többféle magatartás van a karácsonyt illetôleg. Egynéhányat figyelmen kívül hagyhatunk: A társadalmit, a tunyát, a nyilvánvalóan üzletit, A lármásat (a bárokat éjfélig nyitva tartják), S a gyerekest -- ami távolról sem a gyermeké: Annak a gyertya csillag s az aranyangyal Tárt szárnyaival a fa tetején Nem puszta dísz, hanem valóban angyal. A gyermek ámul a karácsonyfán, S ôrizze is meg az ámulás szellemét, Az ünnep esemény legyen neki, ne csak ürügy, Hogy a csillogó elragadtatás, az emlékében ôrzött Legelsô karácsonyfa láttán kelt meghatottság, Az a meglepetés, egy sereg új birtoklás öröme (Mindegyik a maga sajátos, vonzó illatával), A várakozás a liba- vagy a pulykasültre, S az áhitatos borzongás, mikor behozzák, S mind e vidámság s hódolat meg ne fakuljon A késôbbi élmények folyamán, a sótlan Megszokásban, a fáradtságban, életunalomban, A halál sejtelmében, a kudarc tudatában, Vagy tán a megigazult jámborságban, Mely néha csupa magahittség, visszatetszô Isten elôtt és tiszteletlen a gyermek iránt (S itt hálásan gondolok ismét Szent Lucára, Himnuszára és tűzkoronájára): Hogy még a vég elôtt, a nyolcvanadik karácsony elôtt (Értve ezen a legutolsót, akárhányadik is lesz) Az évrôl évre ismétlôdô megindultság emlékei Egyetlen nagy örömmé halmozódhassanak, Amely nagy félelem is egyben, mint azon a napon, Mikor a kezdet emlékeztet a végre, És az elsô Eljövetel a másodikra. Rónay György ======================================================================== Charles Péguy: Az éj Ó, csillagos Éjszakám, téged teremtettelek legelsônek. Téged, ki elaltatod, téged, ki örök árnyékba burkolod máris Valamennyi teremtményemet, A legnyugtalanabbakat is, a heves vérű lovat, a fáradhatatlan hangyát, S az embert, a nyugtalanságnak ezt a szörnyét. Éj, kinek sikerül elaltatnod az embert, A nyugtalanságnak ezt a kútját. Mint ahogy a kutak vizét elaltatod. Ó, bôszoknyájú Éjszakám, Ki szoknyád redôibe takarod A gyermekeket s az ifjú Reménységet. Hanem az ember nem hagyja magát. Ó, szépséges Éjszakám, téged teremtettelek legelsônek, S szinte a legelsônél is korábban, Hallgatag, hosszú fátylas éj, Aki által valami sejtelem száll le a földre. Ki kezeddel szétárasztasz a földön, ki a földre harmatozol Valami békességet, Az örök béke elôfutárát; Valami nyugodalmat, Az örök nyugalom elôfutárát. Megnyugtató, balzsamosztó, vigasztaló. Te, sebek és összezúzott tagok istápolója. Te, ki elaltatod a szíveket, te, ki elaltatod a testeket, A kíntól S halálos Nyugtalanságtól, gondoktól, fáradalomtól Összetört tagokat, sajgó zsigereket; Te, aki friss Balzsamot öntögetsz a keserűségtôl mart torokba; Ó, nagyszívű leányom, téged teremtettelek legelsônek, S szinte a legelsônél is korábban, határtalan keblű leányom. És nagyon jól tudom, hogy mit teszek. Alighanem tudtam, hogy mit teszek. Te, ki anyja karjába fekteted a gyermeket, A gyermeket, kit beragyog az álom árnya, S belül csupa mosoly, csupa titkos mosoly az anyja iránt való bizalomtól. A bennem való bizalomtól. Titkon mosolyogva egy parányi vonással komoly kis ajkán. Te, ki a gyermeket, ki bensejében úgy duzzad, hogy majd kiárad Az ártatlanságtól és bizalomtól, Anyja karjába fekteted. Te, ki a gyermek Jézust minden este Karjába fektetted a Szentségesnek és Szeplôtelennek. Te, aki a remény kapusnôvére vagy. Ó te, minden lányaim közt az elsô. Te, akinek még az is sikerül, Te, akinek sikerül olykor, Te, aki az embert anyai Gondviselésem Karjába fekteted. Ó, én leányom, csillogó és sötét, köszöntlek, Te újító, te tápláló, te nyugtató, Ó, árnyék csöndje. Ilyen csönd uralkodott a nyugtalanság teremtése elôtt, A nyugtalanság uralmának kezdete elôtt; Ilyen csönd uralkodik majd, de csupa fényben, Ha elvégeztetett ez a sok nyugtalanság, Ha kimeríttetett ez a sok nyugtalanság, Ha a kút vizét mind kimerték. Ha bevégeztetett és kimeríttetett mindez a sok-sok Emberi nyugtalanság. Így hát, leányom, ôsi vagy és elmaradtál, Mert a nyugtalanság e korszakában fölidézed, megemlékezel róla, már-már visszavarázslod És már-már újrakezded azt az ôs nyugalmat, Midôn a vizek fölött lebegett a lelkem, De ugyanakkor, csillagos leányom, sötét palástú lányom, nagyon is elôre jársz, nagyon is korán kelô vagy, Mert hirdeted, jelképezed, szinte már el is kezded minden este Az én örök Fényességgel sugárzó nagy nyugalmamat. Szent vagy te, Éj; nagy vagy te, Éj; szép vagy te, Éj. Ólompalástos Éj. Szeretlek téged, Éj; köszöntelek téged, magasztallak téged; az én nyurga lányom vagy, az én teremtményem, Ó, szépséges Éj, ó, bôpalástos Éj, csillagpalástos lányom. Eszembe juttatod, még nekem is eszembe juttatod azt a nagy csöndet, mielôtt még A hálátlanság zsilipjeit fölnyitottam. És hirdeted, még nekem is azt a nagy csöndet hirdeted, mely akkor lesz, ha majd Lezártam ôket. Ó édes, ó nagy, ó szent, ó szépséges Éj, te legszentebb tán lányaim között, ó bôszoknyás, csillagpalástos Éj, Eszembe juttatod a nagy csöndet, mely akkor volt, midôn Még nem kezdôdött az ember uralma, S hirdeted azt a nagy csöndet, mely akkor lesz, ha majd Az ember uralma végetért és jogaromat visszavettem. Olykor már elôre erre gondolok, mert valóban túl nagy lármát ver az ember. De fôként azt az éjt juttatod, Éj, eszembe, És eszemben forgatom mindörökkön. Eljött a kilencedik óra. Választott népem földjén történt, Izraelben. Minden beteljesült. Ez a roppant kaland. A hatodik órától fogva az egész országra mély homály borult a kilencedikig. Minden beteljesült. Ne szóljunk róla többet. Fáj nekem. Fiam e hihetetlen alászállása az emberek közé. Az emberekhez. Azért, amit vele tettek. A harminc év, amíg ács volt az emberek közt. A három év, amíg a prédikátor volt az emberek közt. Pap. A három nap, míg áldozat volt az emberek közt. Az embereknél. A három éj, míg halott volt az embereknél. A halott emberek közt. A századok és századok, amíg ostya az emberek közt. Minden beteljesült, az a hihetetlen kaland, Mely mindörökre megkötötte kezemet, az Úristen kezét. Ez a kaland, mely által egyszülött Fiam megkötötte a kezemet. Örökre megkötve igazságosságom kezét és örökre föloldva irgalmasságomét. És igazságosságot találva igazságosságom ellen. A szeretet igazságát. A remény igazságát. Minden beteljesült. Aminek kellett. Ahogyan kellett. Ahogy prófétáim megjövendölték A templom kárpitja egész hosszába meghasadt. A föld megrendült, a sziklák megrepedtek. Sírok nyíltak meg, néhány szentem holt teste új életre támadt. S a kilencedik óra táján a Fiam fölkiáltott. S ez a hang soha többé nem hal el. Minden beteljesült. A katonák visszamentek a laktanyába. Nevettek, tréfálkoztak, a szolgálatnak vége volt. Ezzel az ôrséggel is kevesebb. Csupán egy százados maradt ott s néhány ember. Egészen kis csoport, a jelentéktelen bitófa ôrizetére. A bitóéra, melyen Fiam függött. Csupán néhány asszony maradt ott. Az Édesanyja is ott volt. És talán néhány tanítványa is, ez azonban nem egész bizonyos. Lám, minden embernek joga van a fiát eltemetni. Minden embernek, ha olyan szerencsétlen, Hogy nem hal meg a fiánál elôbb. Csak én, csak én, az Isten, E kaland által megkötött kezemmel, Csak én, annyi apa után magam is apa most e pillanatban, Csak én nem temethettem el a Fiamat. S akkor jöttél te, Éj. Ó legkedvesebb minden lányaim közt; s még most is látom én, és látom örökkévalóságomban mindörökké. Ekkor jöttél, ó Éj, s beburkoltad egy óriási szemfedôbe A századost, a rómaiakat, A Szűzet és a szentasszonyokat, A hegyet és a völgyet, melyre leszállt az este, S népemet, Izraelt, s a bűnösöket s együtt mind, ki haldoklott, ki meghalt értük, És Arimatiai József embereit, akik már közeledtek A fehér gyolcslepellel. Rónay György ======================================================================== Anna Ahmatova: Virágvasárnap Vártam rá, vártam hosszú éveket, tengôdtem tétlenül, álomban élve. És láttam olthatatlan fényjelet virágvasárnap, éppen három éve. Megállt elôttem, szavam elakadt, és én megláttam választottamat. Gyertyával vonul hallgatni misét lassú menet. Ó, imádságos óra! Halkan roppan az áprilisi jég, s a menet feje fölött zengve-bongva mint örök vigasz, harangszó zenél, lángokat lenget a fekete szél. Fehér nárcisz lélegzik mézesen, és vörös bor csillan sekély kehelyben. És meglátom viaszcseppes kezem, mint korai köd fátyolán át, rebben, a csókot reszketve fogadja el. S ,,örvendj, áldott!'' -- a vérem énekel. Rab Zsuzsa ======================================================================== Rainer Maria Rilke: Az Olajfák kertje A szürke lomb alatt ment fölfelé az olajtájjal egyszürkére válva, s csupapor homlokát befekteté mélyen a forró két tenyér porába. Minden, s ez is. És ezzel véget ért. Most menjek, míg vakság terjed szememben, s miért akarod mondatnom, miért, hogy vagy, mikor nem talállak magam sem. Nem talállak. Magamban, itt vagy ott, másban, sehol már. E kô is halott. Nem talállak már. Egyedül vagyok. De a minden szomorúságot érzem, melyet általad enyhíteni véltem, pedig nem vagy. Ó, név nélküli szégyen... Késôbb úgy mondták: angyal jött az éjben --. Miért angyal? Jött csak az éjszaka a fák között egykedvűen lapozván. Álmában rezzent némelyik tanítvány. Miért angyal? Jaj, jött az éjszaka. Az éjszaka megjött s nem volt szokatlan, ilyen éj száz is eltelik. Alvó kutyák és kövek szerteszórtan -- csak úgy volt, amilyen éjszaka sok van s mind csüggedten vár másnap reggelig. Ki így imádkozik, nem látogatja angyal, az éj nem ôt segíti föl; a magavesztôt minden hullni hagyja, ilyen fiút vet prédául az apja és nem fogad be semmi anyaöl. Vas István ======================================================================== Borisz Paszternak: A Getsemáné kertje Csillagfény messzi, egykedvű világa mossa az útkanyart, az út az Olajfák hegyét fenn körbejárja, alatta a Kedron patakja fut. Szakadékos kis tisztás feleútban, ezüstös-ôsz olajbogyószemek -- a kis tisztáson túl már a Tejút van tapossák a híg levegôeget. Odafenn kerítés, valaki kertje. Kívül hagyja a tanítványait, mondván: ,,Halálos bánat szállt szívemre virrasszatok, legyetek velem itt''. Mindenhatóságát úgy adja vissza, akár a kölcsön holmit más, olyan készséggel, s úgy áll itt egyszerre, mint a halandók mind, mint mi mindannyian. A nemlét fészkelt meg egyszerre abban az éjszakában, puszta semmi lett körül a világmindenség, lakatlan, az élet helye már csak ez a kert. S az üres, fekete mélységbe nézve, melynek se kezdete, se vége már, kéri atyját, múljék el tôle végre ez a halálos, keserű pohár. Majd imájával némiképp legyôzve halálos lankatagságit, kimegy. A laboda közt az álom nyűgözte tanítványok a földön fekszenek. ,,Ímé, az Úr néktek megadta áldott idômben élnetek, s ti alszotok. Betelt ideje az ember fiának. Magát bűnös kezekre adja most.'' Özönlenek elô, amint kimondja rabszolgahad, csavargók, katonák, elôl Judás, elárulója, csókja hamis száján. Kardok és fáklyaláng. Kardot ránt Péter a haramiákra, lemetsz egy fél fület, ahogy lecsap. ,,Fegyverrel el nem döntöd ezt, hiába, dugd hüvelyébe, ember, kardodat! Ha lehetne, atyám nem adna vajjon szárnyas légiót, angyalsereget, hogy aki ellenségem, szétszaladjon? S a hajam szála se görbülne meg. Hanem most szentnél szentebb laphoz ért el az élet könyve, annak, ami ott írva van, most lesz beteljesülése. Ámen. Legyen meg az akaratod. Hasonlít az idôk futása, látod, a példázatra: egyszer fellobog. Magam vállalta szenvedésre, szállok félelmes nagyságáért sírba most. Magam vállalta kínban sírba szállok, de harmadnapra majd feltámadok, sötétbôl úsznak, hajókaravánok, ítéletre elém a századok.'' Pór Judit ======================================================================== David Gascoyne: Ecce homo Kié e borzadályos arc, e rothadt, színtelen, nyúzott hús: napperzselte, légy-lepett? E vörös, hályogos szemek? Tövis-szúrt fô? Átdöfték oldalát. Nézd Ôt, az Embernek Fiát. Feledj mesét, a szép fátylat szakaszd el, mit gyávaság vagy érdek szôtt, hogy így ellenségük barátukká juházzák, s a valót rejtsék, mit kiált sebe -- a Nagy Botrányt ne födje álca, míg a világ-végig víjja végtusáját. Ez idô alatt mi nem alhatunk, hisz most is ott függ a kereszten ô. S a bűnnek nézô tanúi vagyunk, az isten kínjának keményszívű kortársai. Íme, a domb van itt: kiontott vérébôl keletkezett -- Kereszten függ, még mindig kínzatik. Lovász-csizmás centuriók... Fekete ing, jelvény, hegyes föveg -- kart lendítôn kukorítók. Ajkuk fagyos, szemük rideg -- e testvérei nem tudják, mit cselekszenek. A hulla mindkét oldalán: munkás és kézműves-tetem. Vagy meglincselt zsidó lehet, néger, rézbôrű indián, kuli, etióp, ír -- spanyol vagy német demokrata talán. Mint kitörô vulkán lobog lógó nyelvű fején az ég. Kétezer év mészárlása ég ott, mit keresztes harcosok nevében követtek el, védvén a hitet, birtokot. S a síkon -- átszegzett keze alatt -- bűnös, lemoshatatlan foltokat izzadva : éjt -- baljós és gyászthozó szellôk lehében -- zord futóhomok, s hasadozott omlás-kerítve: bombázott városaink látszanak. Siratta Jeruzsálemet -- most látja, hogy e jósige mint telik be a föld legnagyobb városain. -- S a bűnös ész mit sem tehet, hogy eltörölje mind e jóslatot. E drámát most végig kell néznie. Bár emlegetik, mégsem ismerik éj-országokban a lába alatt, hol mindenki beszennyezi szavát, s egyedid hordja a köz bűneit, s a végzete felé vakon halad, hol úr, király: a félsz s a kapzsiság. A történelemnek fordulni kell. Tagadjuk meg a gyilkost, a herét, s ki csak önelégült dölyföt lehel... -- Forradalom s költészet Krisztusa -- feltámadás s az élet: szellemed vére hullásából teremtetett. Megfogva önnön hazugságaikban a ,,feddhetetlen'', s a fekete pap elnémíttatnak: mert a felforgató igazsággal dacoltak... míg emitt -- forradalom s költészet Krisztusa -- a kivetettek lesznek ágenseid. Nem ezüst monstranciákról, hanem az ember-kínok keresztfáiról váltsd meg meddô, gyötrelmes életünk -- forradalom s költészet Krisztusa --, hogy az ember hosszú éj-zarándok-útja hiábavaló ne lett légyen nekünk. Jánosy István ======================================================================== John Berryman: Ecce homo Régen csodálva embernek hittelek már-már túl az emberléten, de mégse. Egyszer -- több éve -- nagy katalán múzeum kopár, magas termében, túl Barcelonán, jöttem rá: embernél több lehetsz -- Pantokratór mered le a tahulli Szent Kelemenrôl. Sejteni késztet: tán isteni voltál, de nem emberi, e fenséges kép szerint. Most olyanra bukkantam, ahol te mindkettônek látszol -- bárha csak fénykép -- Burgundi festett & aranyozott faszobor, életnagyságú (nem mintha ismernénk sémi alkatod) cingár test, s hol fejed elôre-félre csuklik, lóg nyurga lábad, szétcsápol ág-karod legyôzhetetlen rimánkodással -- Jánosy István ======================================================================== William Everson (Antoninus testvér): A kereszt készítése Hegyekbôl levontatott durva fenyô. Az a fa, ami volt, Karcsú ágán melyen ökörszem fészkelt, Melyre röptében megtért a vörös sólyom És a szürke, s a zsákmányért verekedô Ijesztô keselyű -- az a fa ledôlt, Kivágta a kétélű szekerce, csörlôvel levontatták, Ékkel felhasították, a balta lenagyolta, Feküdjék, míg használatának ideje eljön. És így a szögekkel is: évezredekig feküdt a föld alatt A tiszta érc; most a csákány kifordítja, szög-alakra Verik dobogó tüdejű kovácsműhelyben, vizeshordóban hűtik. Aztán a várakozás, ama munkára. Még a tüskebokor is távolból lobogott, Mint fajtájának sok virágzó nemzedéke, Benôve a sovány, semmirekellô földet, A szél vetette tövis, megszúrja a barmot, a vadlovat, Megtépi az ember öltözetét, megsebzi kezét. Éppúgy, ahogy az életben a földi javak Gyűlnek türelemmel: innen is, onnan is, A hegyrôl a bor, a völgybôl a búza, A vízzel teli tengerrôl jön a kék terhű esô, Hó, mely az egres tarajánál hófúvásba gyűlik, Májusban elolvad, lefut, lazacikrát hordoz, A vidrák és a halak közlekedését bonyolítja, Körülfolyja a gyümölcsösöket... Így gyűlik a lehetséges gonosz is. És mikor a Keresztet ácsolták, osztották negyedekbe, Mint a Földet, úgy küllôzve, mint az Univerzum Kerekét -- Sugarakkal, melyek elvezetik a bűnös tetteket Az ártatlansághoz -- ráleltek a tövis Koszorúra; Elôkerült a Szög és a lándzsán felnyújtott Spongya; Átok tört föl a romlott szívbôl; A mennykôvel, jégveréssel kövezô, becsmérelt Bűn -- Mindez létrehozta azt a gyűlölet-keveréket És alakot öltött. A gonoszság, a tékozlás és a keserűség, Mintha a Föld vén hólyagja visszahátrálna a fertôbe, Ádám bűnégette, meszes csontjaihoz, Kirohanna az Idôbôl és ráalvadna a Keresztre. Messze onnan nászában Köhög a puma, mikor lemegy a nap; a zajtól Elhomályosul csillogó szeme és vackába tér. Mezey Katalin ======================================================================== Ezra Pound: A jócimbora balladája Zelotes Simon mondja, kevéssel a keresztre feszítés után Hát elveszejté legjobb cimboránkat Papok s gazok szégyenkeresztje? Izmos legény volt, hajh, a cimboránk: A hajókat s a nyílt tengert szerette. Midôn bekerítették emberünket, Mosolygott ajka, az áldott. ,,Ezek hadd menjenek -- szólt ránk mutatva --, Vagy átkom hull reátok!'' Így szabadultunk a dárdagyűrűbôl -- Ô nézte a hordát, s felnevetettt: ,,Miért nem fogtatok el, midôn magamban Róttam az utcákat s tereket?'' Aromás bort ittunk, rubinpirosat, Hogy legutószor együtt ült velünk -- Nem kappan pap, de férfi volt a talpán, S jó cimbora volt: a mi emberünk. Nem fogják könyvbe zárni ôt, tudom, Bár gonddal írják lapjait s nagy ésszel: Tenger fia volt, nem kopasz tudós, Ki molyrágott iratcsomókba vész el. Bolondok! Azt hitték, hogy tôrbe kapták, S már örvendeztek is halálán. ,,Menyegzôre megyek -- így mondta ô --, Pedig tudom: keresztfa vár rám. Láttátok: vakot, bénát gyógyítottam; S a halott szíve újra melegen vert -- Most láttok újabb, szomorú csodát: Hogy mint gyaláznak meg egy igaz embert.'' Isten fia volt a hű cimbora, S munkált a testvérek javán. Láttam, mint rémített meg százakat, S én láttam ôt a fán. Szöget vertek belé, s ô nem sikongott, Pedig dôlt már a vére, mint patak; Az ég kármin kutyái ordítottak, De ô jajszóra sem fakadt. Láttam, hogy rémített meg százakat Az Olajfák hegyén: Nyüszítettek, midôn nyugodt szemébôl Rájuk villant a szürke fény. Olyan volt, mint víz, mely nem tűr hajót, S mit nem gyűrhet le a vihar -- Mint az ár, melyet megfélemlített Feddô, szelíd szavaival. Nagy mester volt a mi cimboránk, Nem kezdte ki gúny és nevetség; Bolond a csôcselék, ha azt hiszi, Hogy végre most megölte testét. Én láttam ôt még lépes mézet enni, Mióta fölszegezték. Képes Géza ======================================================================== Anna Ahmatova: A megfeszítés Ne sírj, anyám, mert feltámadok! 1 Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen óráját hirdették az angyalok. Atyjához szólott: ,,Miért hagytál el engem?'' Anyjához: ,,Ne sírj, mert feltámadok...'' 2 Zokogva hullt a porba Magdaléna, s a tanítvány, legkedvesebb fia... Amarra nem mert nézni senki: néma, sötét szoborként ott állt Mária. Rab Zsuzsa ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Ma meghal Krisztus Ma meghal Krisztus szüntelen-örökkön Ma gyalázatban a hármas Lélek megéli A végtusa halálos gyötrelmét és sokáig Visszhangzanak a földön a könnyek gömbjei Valóban szennyünk könnyei, kettéhasad Ma a fekete ég hogy vad fénye kitörjön S ô függ a fán, a holt vér súlyával halált Ostromló halott Isten, az élet itt a földön. Rónay György ======================================================================== Jiri Wolker: A keresztre feszített szív A keresztre feszített szív tegnapelôtt meghalt. Levették hát és földbe tették Sok-sok könnyel meghintették, s a szív ma reggelre kicsírázott. Piros virág jár az égen, s közöttünk itt lent, dicsérve Istent kaszárnyákban, bordélyházban külvárosban, füstös gyárban, s szól mindenkihez: Én vagyok a szeretet és virágzom piros nyitott seb a virágom, hogy minden kétkedô, kit a vas élet marka szorít belém márthassa ujjait. Zádor András ======================================================================== Pierre Emmanuel: Cibus viatorum Mellénk került Emmausz felé Menet az út felén Hol Kleofás meg én Lehajtott fejjel lépegettünk S nem volt még fölnézni se kedvünk Ahogy hozzánk csatlakozott Mit beszéltek oly szomorún Egyedül csak te nem tudod Hogy Krisztus keresztre jutott Három nap földben volt a teste De most már nincsen ott Ó ti balgatagok Szívetek mily konok Izajás nem megmondta-e Mennyit kell elszenvednie Hogy dicsôségébe bemenjen Hallva mit mond nekünk Repesett a szívünk Elôttünk próféták repültek Nem szegtük le már a fejünket És gondolataink mögött Csillagfény ütközött A fogadóhoz érve El akart válni tôlünk Maradj velünk A nap már lemenôben Maradj velünk Úgy elbúsul a lelkünk Ahogy asztalhoz ültünk Kezébe vett Egy kenyeret Megáldotta megtörte És úgy adott belôle S a mi szemünk egyszerre megnyílt Ott az emmauszi fogadóban Én is ott voltam Kleofással Én ettem a kenyérbôl Átszögezett kezébôl Én kaptam a Föltámadott Testébôl elsô falatot Rónay György ======================================================================== Oszip Mandelstam: Csillapíthatatlan szavak Csillapíthatatlan szavak. Júdea kábulatba dermedt, a férfi fejét egyre lejjebb csüggeszti minden pillanat. Köröskörül a katonák a hűlô holttestet vigyázzák; horgad a fô, mint vékony ágát hajlító idegen virág. Országol Ô és elalél, liliom, lankad szirma, szára az édes, örvényes vízárba, és törvényét üli a mély. Pór Judit ======================================================================== Borisz Paszternak: Baljós napok A boldog nép, alig ért be Jeruzsálembe legutóbb, hozsánnakiáltva elébe s zöld gallyal utána futott. Zordul a világ, szeretettel meg nem veszi senki szívét, nézik gonoszul, szeretetlen, ez a zárszó hát, ez a vég. Nehezül portára, tanyára ólomsúlyával az ég. Ravaszul érvekre vadászva hízelegnek farizeusék. A szent, a sötét hatalom ma a szennynek adja ki ôt, s gyalázzák most acsarogva, mint dicsérték azelôtt. A szomszéd telken a népség tolong, a kapun kitekint, hullámzik, várva a végét, elôre s hátra megint. Kél innen is, onnan is ekkor sunyi pletyka pletyka után Egyiptom és a gyerekkor -- álmában látta talán. Felrémlik elôtte a puszta, az ördög a sziklafokon: ,,Ha engem imádsz leborulva, a világot néked adom''. A csodás kenyérszaporítás, a kánai menyegzô, hogy ment a ladik fele, mint más a földön, a tengeren ô. A koldusok a vityilóban, a gyertya, a pince, ahogy ijedezve a gyertya kilobban, mert felkel a feltámadott... Pór Judit ======================================================================== T. S. Eliot: Hamvazószerda I. Mert nem remélem hogy megfordulok Mert nem remélek Mert nem remélek új fordulatot Hogy tehetséget, látókört cseréljek Ilyesmire törekedni nem törekszem (Öregedô sas szárnyat mért feszítsen?) Miért sirassak Szokott uralkodást, eltűnt hatalmat? Mert nem remélem hogy tapasztalom A jelen tűnô dicsôségét megint Mert többé nem hiszem Mert tudom hogy többé nem tudhatom Milyen az egy igaz tünékeny hatalom Mert nem iszom már soha sem Ott hol fa virágzik, forrás fakad, mert semmi se lesz megint Mert tudom az idô mindig idô S a tér csak tér és mindig az S ami létezik csak az idôben létezô S csak a térben igaz Örülök hogy olyanok amilyenek a dolgok És lemondok az áldott arcról S a hangról is lemondok Mert nem reméltem hogy visszafordulok Hát örülök, mivel szerkesztenem kell valamit Aminek örüljek S imádkozom Istenhez hogy könyörüljön mirajtunk És imádkozom hogy feledni tudjam Mindazt amit túlvitatok magamban S túlmagyarázok Mert megfordulni többé nem remélek E szavak feleljenek Azért amit tettem s már ne tegyek Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet. Mert többé ez a szárny nem repül sohasem De mint szelelôlapát veri csak A levegôt mely immár ritka, száraz Szárazabb ritkább mint az akarat Taníts minket törôdni, nem törôdni Taníts minket ülni csöndesen. Könyörögj érettünk bűnösökért most és halálunk óráján Könyörögj érettünk most és halálunk óráján. II. Hölgyem, három fehér leopárd ült egy borókafenyô alatt A nappal hűvösében torkig jóllakottan Lábammal szívemmel májammal s azzal ami betölté Kiürült koponyám kupoláját. S monda Isten Megélednek-é e tetemek? megélednek-é E tetemek? És az ami betölté A tetemeket (melyek már kiszáradtak volt) így szólt ciripelve: Mert jó ez a Hölgy És mert gyönyörű és mert Tiszteli a Szűzet elmélkedésben, Világosságunk felragyog. És én, aki titokban vagyok itt Tetteimet felajánlom a feledésnek és az én szerelmemet A sivatag ivadékainak s a tök termésének. Ez majd megújítja Jonhaimat s a szememnek rostjait és leopárdok kiokádta Megmérhetetlen részeimet. A Hölgy visszavonult Fehér ruhában, szemlélôdésre, fehér ruhában. Csontok fehérsége váltson meg feledésre. Nincs bennük élet. Ahogy én feledve vagyok S feledve kívánnék lenni, úgy feledni kívánnék Ily áhitatban, eltökélt akarattal. S monda Isten Jóslatot mondj a szélnek, csak a szélnek, mert úgyis csak A szél figyel rád. S daloltak ciripelve a csontok Szöcskezenével, szólván Némaságok Hölgye Nyugodt és csüggedô Zilált egészség Emlékezés rózsája Feledés rózsája Elalélt életadó Meggyötört nyugtató Magányos rózsa A Kert maga immár A szerelmek vége Kínok elégje Hol szűnik a reménytelen S a keserült kínú Betelt szerelem A sehova-út A végtelen ide befut Befejezôdik minden Ami befejezhetetlen Szótlan beszéd és A nincs-beszéd szava Hála az Anyának A Kertért Mely a szerelmek vége. A borókafenyôk alatt énekeltek a csontok, szétszórtan és ragyogva Örülünk, hogy szétszórattunk, nem voltunk egymás javára, Egy fa alatt a nappal hűvösében, az áldott homokban, Megfeledkezve magukról és egymásról, egyesülten A sivatag nyugalmában. Ez a föld, melyen Osztoztok majd sorshúzás útján. És sem az egység, sem az osztozás Nem számít. Ez az a föld. Miénk az örökség. III. Az elsô fordulón, föl a második emeletre Megfordultam és láttam ott alant Ugyanazon alakot a korlátra tekeredve A gôz alatt a bűzben igyekezve Küzdött az emeletek ördögével Ki a remény s a kétség arcát viselte. A második fordulón, föl a második emeletre Ott hagytam ôket tekeredve, fordulva alant; Az arcok eltűntek, a lépcsô sötétbe hullva Párás volt, csorba, mint öreg ember szája nyáladzik, örökre. Vagy mint vén cápa reszelôs torka. Az elsô fordulón, föl a harmadik emeletre Hornyolt ablak hasasodott mint a fügefa gyümölcse S a virágzó galagonya egy legelôs táj mögött A szélesvállú alak, aki zöldbe, kékbe öltözött, Antik fuvolával a májusidôt bűvölte. A zilált haj édes, a barna haj, a szájára zilálva, Barna haj és orgona fürtje; A mulatás, a fuvolaszó, a szellem szünetei, léptei, föl a harmadik emeletre, Tünedezve, tünedezve; az erô, mely reményen és kétségen túlra vetve Kapaszkodik a harmadik emeletre. Uram, én méltó nem vagyok Uram, én méltó nem vagyok de mondom a szót, melyet szólnom adatott. IV. Ki erre járt lilák s lilák között Ki erre járt A zöldek sokféle sorain át Ki Mária színét viselte, a kéket és fehéret S köznapi dolgokról beszélgetett Nemtudva ismerôje az örök szenvedésnek Ki ott ment a lépteikhez vegyítve lépteit Ki akkor erôt adott a forrásoknak s a patakoknak életet A száraz sziklának hűvöset, szilárdságot a homoknak Kékjében a szarkalábnak, kékjében Mária színének Sovegna vos Ím közbejönnek az évek, elemelve Viszik a hegedűket, fuvolákat, visszanyerve Azt, ki az álom s az ébredés között suhan át, magára tekerve Omló, fehérlô fényt, az omlót. Új évek jönnek, visszanyerve Könnyek sugárzó felhôjén keresztül, az évek visszanyerve Új verssel a régi rímet. Visszaváltják Az idôt. Visszaváltják Magasabb álom megfejtetlen látomását, Míg ékszerrel rakott egyszarvúk vonszolják arra az arany tabernákulumot. A néma nôvér kék s fehér lepelben A borókafenyôk között, a hangtalan fuvolájú Kerti isten mögött lehajtotta fejét s a jelet veté, de szót se szólt De a forrás fölszökött s lezengett a madár Váltsd meg az idôt megváltod az álmot A ki nem ejtett, meg nem hallható szó zálogát Míg a szél ezernyi suttogást remegtetett a borókafenyôkrôl S minekutána e számkivetésünk V. Ha az elvesztett szó elveszett, ha az elpazarolt szó elpazaroltatott Ha a nem hallható ki nem ejtett Szó ki nem ejtetett, nem hallatott; A ki nem ejtett szó, a Szó, amely nem hallható, A szó nélküli Szó még mindig az a Szó, mely él A világban, ez a világító; S a fény sütött sötétben és A Világ ellen ez a csillapíthatatlan szó még örvényt forgató S középpontjában ott a néma Szó. Ó, én népem, mit tettem tevéled. Hol lészen a szó megtalálható, hol fog a szó Felhangzani? Nem itt, hol nincs elég csönd Nem a tengeren vagy a szigeteken, s nem is A szárazföldön, a sivatagban vagy az esôzónában Mert azoknak, akik sötétben járnak Nappal és éjszakának idején Nem ez az idô való és nem is ez a hely Nem a kegyelem helye ez azoknak, akik kerülik az arcot Nem az örvendezés ideje azoknak, akik körül zajongnak s akik megtagadói a hangnak A fátylas nôvér könyörög-e értük Akik sötétben járnak, akik téged választottak s veled szembeszállnak, Akik marcangolódnak az évszak és az évszak, idô s idô között, Óra meg óra, szó és szó, erô s erô közt, azokért, kik várnak Sötétben? A fátylas nôvér könyörög-e majd A gyermekekért a kapu elôtt Kik nem akarnak szökni s nem tudnak könyörögni: Könyörögj értük akik választanak és szembeszállnak. Ó, én népem, mit tettem tevéled. Könyörög-e a fátylas nôvér a sovány fák Közt azokért, akik ôt újra és újra bántják S megnemadásukat rettegve bánják S igent mondanak a világ elôtt és nemet a sziklák között A végsô sivatagban a végsô kék sziklák között A kert sivatagában a szomjúság sivatagának kertjében A fonnyadt almának magját kiköpvén. Ó, én népem. VI. Bár nem remélem hogy megfordulok Bár nem remélek Bár nem remélek új fordulatot Haszon és veszteség közt ingadozva járok E kurta közben, ahol átfutnak az álmok Születés, meghalás közt ez álmokjárta félhomályban (Áldj meg, atyám) bár nem kívánom, hogy mindezt kívánjam Nyitott ablaktól gránitpart felé Fehér vitorlák szállnak tengerekre, még tengerekre szállnak Töretlen szárnyak S az elveszett szív megkeményszik és vigad Örvendezve az elveszett orgonáknak s a tenger elveszett hangjainak S a gyarló szellem éled s lázad újra Mert az elgörbült aranypálcikát s az elveszett tengerszagot akarja Éled hogy visszanyerje még A fürj pitypalatyát s a bukdosó lilét S a szem vakon teremtve tapogat Kitöltve ivor kapuk közt üres alakzatokat És a szagtól a homokos föld sós zamata ébredez A meghalás meg a születés között a feszültség ideje ez Magányosság helye hol összefut három álom A kék sziklák övezte tájon De ha a borókafáról remegô hangok elhalnak a csendben A másik boróka remegése feleljen. Áldott nôvér, szent atya, ki lelke a forrásnak, lelke vagy a kertnek, Ne tűrd, hogy hamissággal hitessük magunkat Taníts minket törôdni nem törôdni Taníts meg ülni csöndesen Még e sziklák között is Békességünk az Ô akaratában És még e sziklák között is Nôvér, anya És lelke a folyónak, lelke az óceánnak, Ne légyen tôlem elrekesztve orcád S a kiáltásom jusson el Tehozzád Vas István ======================================================================== Pierre Emanuel: Nagypéntek este Vihar támadt estére zordan Mondják a föld megreszketett Sírokat láttak nyílni sorban S halott is fölkelt egy sereg Lehetséges de nem hiszem A nap szokott módjára tellett Isten haldoklott Senki sem Tudta Dolguk után siettek Csak aki szemtôl szembe látta Banálisan meghalni ôt Csak azt rázta meg úgy bukása Hogy megtért e nagy űr elôtt Rónay György ======================================================================== Paul Celan: Húsvéti gomolygás Húsvéti gomolygás, áradó, betűforma hajó- barázda benne. (Sose volt ég. De tenger van még, tűzvörös, tenger.) Mi itt, mi, átkelés-lázban, a sátor elôtt, hol pusztakenyeret sütöttél velünk-vándorolt nyelvbôl. A végsô szemhatáron: két penge tánca szívárnyékkötélen. Alatta gondolat- fonálból hurkolt háló -- micsoda mélyben? Itt: a hálószemeken át hozzánk felöklendett öröklét-fillér, szétharapva. Három homokhang, három skorpió: a vengédsereg, velünk a ladikban. Lator László ======================================================================== Vladimír Holan: Feltámadás Hogy evilági életünk után majd kürtök és trombiták iszonyú harsogása ébreszt? Uram, bocsáss meg, én azzal vígasztalom magam hogy ha feltámadunk majd, mi, halandók, csak egy kakas kukorékol fel halottainkból. Még fekszünk egy pillanatig, aztán elôször a mama kel fel. Hallani a motozást, ahogy tüzet rak, odateszi a vizet melegedni, s az almáriumból elôveszi a kávédarálót, újra otthon leszünk. Székely Magda ======================================================================== Josef Weinheber: Corpus mysticum Isten erdejébôl a fehér tündöklô szemű állat kilép: szeretet, szűzi alak, mely él! Vidd csodád! Vágy-nélküli igéd! Alkony-kék. Csengôk ezüstje szólt. Változatlan járná az eget fenn a haloványszépségű hold. Ott is bűn és bűnbánat zokog, Meghasadtan szállsz le, tiszta fény. Védtelen vagy itt, húsvéti lény. Itt halál van s örökre marad -- a kenyérbôl s borból mentsd vissza magad! Görgey Gábor ======================================================================== Nelly Sachs: A kürtôk És miután ezt a bôrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent Jób Ó a kürtôk a halál elmésen kigondolt házain, mikor Izráel teste szállt feloldva a füstben a levegôn keresztül -- Egy kéményseprô csillag fogta fel és elfeketedett Vagy talán egy napsugár volt? Ó a kürtôk! Szabadság útjai Jeremiás meg Jób porának -- Ki gondolt ki benneteket s rakott fel követ a kôre füstszökevények útját? Ó a halál házai, berendezve hívogatóan a gazdának, ki vendég volt egyébkor -- Ó ti ujjak, elhelyeztétek a kapu küszöbét mint kést a halál meg az élet közé -- Ó ti kürtôk, ó ti ujjak és Izráel teste füstben a levegôn keresztül! Vas István ======================================================================== Gertrud Kolmar: A ninivei állatok Aranyfakó csészét tartott ferdén az éj, és holdtej ömlött a vörösréz tálba a fehér ház lapos tetôjén, s egy achátszemű, kékesszürke macska surrant elô, s ivott lekuporodva. Töredezett templomfal mélyedésében, leeresztett szárnnyal, mozdulatlanul ült Rakám, a keselyű, s aludt. Távolabb, a szôlôskerteken túl egy kimúlott szamár nyúlt el a puszta földön. Megtört szemében férgek lakomáztak, szaga messze bűzlött, s bemocskolta a tiszta levegôt, és megcsúfolta a rá hulló enyhe harmatot. s az élesen lecsapó szárnyra, a sárga, undorítón csupasz madárarcra, a vájkáló karmokra és a tépve pusztító csôrre várt, hogy eltemessék, ami megfertôzte a földet és szelet... A keselyű álmodott... A városkapu közelében pihent a dombon, kampós botjával maga mellett, egy ifjú pásztor. Gyermekarca, mint üres, italra váró pohár a levegôben, ragyogva telt meg a csillagok csörgedezô fényével, mígnem kicsordult, s a végtelen térben lebegve zümmögô, daloló keringésük megütötte fülét. Körül bárányainak puha gyapja a párás, híg felhôkbe olvadt. Egy gyermek, egy lesoványodott, piszkos kis test, rongyoktól takarva, fekélyekkel belepve, a sírkamra küszöbére dôlve, elnyújtózva aludt. Nem volt apja, sem anyja, csak egy kutya, egy a kivertek és megvetettek közül, egy ugyanoly szegény, ugyanoly beteg, elgyötört és megtépázott teremtmény vakaródzott, sunyta le fejét, s nyalogatta gyöngéden a fekete-fürtös, gubancos haj alatti arcot. -- A fiú pedig ökölbe szorított kézzel ütötte ôt álmában. S szélvihar kerekedett hatalmas zúgással, erôs szélvihar támadt kelet felôl, közeledett, s végigsöpört a legelôn, megrémítette a nyájakat, száraz ágakat pörgetett, majd a próféta szakállába markolt tíz körömmel, s tépte, cibálta. Jónás pedig ment tovább, és a Ninivét fenyegetô súly, amelyre figyelt, az ô fejebúbja fölött függött. Ô pedig keserves tépelôdés közepette haladt az útján. -- A királyi palota erôs párkányzatáról dübörögve lezuhant egy festett kôdarab, és üvöltés támadt a viharban, és kiáltás a förgetegben, s e szózat hallatszott: ,,Az ô kedvükért, e tiszta és tisztátalan állatok kedvéért!'' Az Úr küldötte pedig ijedten tekintett körül; de csak sötétséget látott, és nem hallott mást, csupán szakadatlan zúgását és süvöltését a szélnek, mely megragadta köpönyegét, s úgy húzta, rázta, mint koldus keze köntösét az irgalmatlanul továbbmenônek. Ô pedig nem fordult vissza, hanem szaporázta lépteit, s szorosan összehúzta magán a köpönyeget. Kálnoky László ======================================================================== Peter Henisch: Jób elsô zsoltára mint űzött állat uram be vagyok kerítve én és kik meghajszolnak a szemrehányás és a szánalom és aki küldi ôket a kétely lásd gyengévé tettél engem hogy megismerjelek lásd erôssé tettél engem hogy mégis szolgáljak neked kenyér a kenyér kísértés ám sokkal nagyobb kísértése annak hogy tüzet csiholjak a TE köveidbôl hogy a TE éjszakád mely elviselhetetlen szétrobbanjon hôségtôl Hajnal Gábor ======================================================================== Peter Henisch: Jób utolsó zsoltára az igazsággal megvertél engem isten most a sűrűség ahol lakom idegen italt találok ugyan de nem oltja szomjamat testvéreim szemében tüske vagyok el akarják törölni nyomomat melyet nem követnek ha havat küldesz rám testük párája nélkül mit csinálok majd? Hajnal Gábor ======================================================================== Eugenio Montale: Ezekiel Saw The Wheel A borostyánok sűrűjébôl, idegen kéz te, megragadtál? Az iszamos kávára dôltem, körül fekete volt a vad táj, csak egy ónix-ér lüktetett fenn a viharral vemhes levegôben. És az a kéz csak nem eresztett, csak jegesebb lett egyre s egyre, s az esôcseppek szétereztek a hajamban s a te hajadban, mely akkor selymespuha volt még, a nyomot konokul követve: mélyen el volt temetve bennem, homokhegyet hánytam fölébe szívemben, hogy valahogyan elfojtsam odabenn a hangod, hogy ama szűk körbe szorítsam, amely mindent átalakít -- munkált a víz, mígnem kibukkant a megalvadt sárba nyomódva papucsaid nyoma s kereszted csonkja, maradék szilánkja a szétrontott régi gerendák rothadó husában s a koponya- vigyor, amely közénk furakodott, mikor a nagy Kerék fenyegetôen megjelent a hajnali villogásban, s a barackvirág-szirmok véresôvé válva hulltak le rám, s velük, miként most, a te karmod. Lator László ======================================================================== Paul Claudel: A figyelmes Szűz Az én falumnak, Branguesnak templomában a kastélynak külön kis kápolnája van: Mert künn a hôség túl heves, öt óra tájban rendszerint itt húzom meg magam. Az ember mégse kóborolhat reggeltôl estelig, inkább a jó Istenhez tér be hát; Tombolva lángol künn a nap, s az utca mintha ,,tűz van! tűz van!'' üvöltené a téren át. Ám odabent a Szent Szűz vár, elôttem áll s értem van itt, s oly tiszta és oly hűs, akár egy havas orma, Ölében édes Gyermeke, ruhája hófehér, s oly hosszú, hogy csak lába hegye látszik ki alóla. Ó Mária! megint csak az az együgyű öreg van itt, csupa sóvárgás és aggodalom: Jaj, sosem lesz elég idôm, hogy mindazt elmondjam Neked, mit el kellene mondanom! De Ô, gyöngéd és komoly arccal, szemét lesütve szépen, Úgy nézi szavamat a számon, mint aki éberen figyel, és készülôdik, hogy megértsen. Rónay György ======================================================================== Paul Claudel: Délben a Szűzanyánál Dél van. A templom nyitva áll. Belépek. Jézus Krisztus anyja, nem azért jöttem, hogy kérjek. Nincsen, amiért könyörögjek vagy amit fölajánljak neked, Csak azért jöttem, Szűzanya, hogy nézzelek. Hogy nézzelek, sírjak a boldogságtól. Tudjam, hogy a fiad vagyok, és itt vigyázol. Csak egy pillanatra, amikor minden elakad, Délben! Veled legyek, Mária, ott, ahol te vagy. Semmit ne szóljak, arcodon merengvén Hagyjam, hadd énekeljen szívem a maga nyelvén. Semmit sem szólni, csak énekelni, mert szív túlságosan tele már Mint ahogyan találomra, váratlanul fölcsendíti furcsa énekét a rigómadár. Mert te vagy a szép, mert te vagy a szeplôtelen, Te vagy az asszony, akit fölmagasztalt végre a kegyelem, A teremtmény kezdeti tisztaságában és kivirágzásának tetején, Úgy, ahogy Isten kezébôl kikerült eredeti ragyogása reggelén. Elmondhatatlanul sértetlen vagy, mert te vagy Krisztusnak szülôje, S ô karjaidban az Igazság, az egyetlen remény, a világ egyetlen gyümölcse. Mert te vagy az asszony, az elfelejtett régi gyöngédségnek Édene, Tekintetedre ellágyul a szív; és a szem könnyel lesz sűrűn tele. Mert megmentettél engem, mert megmentetted Franciaországot. Mert reá is és rám is a gondod különösen vigyázott, Mert akkor léptél közbe, amikor már mindenek recsegtek, Mert Franciaországot megint csak megmentetted, Mert dél van, és mert híveid ma itt lehetnek, És mert te mindörökre itt vagy, egyszerűen mert te vagy Mária, egyszerűen mert dicsérhetjük létedet, Jézus Krisztus anyja, legyen hála neked! Rónay György ======================================================================== Rainer Maria Rilke: Pietŕ Így látom újra, Jézus, lábadat, mely hajdanán egy ifjú lába volt, mit félve bontottam ki, s mostam én; hajamban mily zavartan bujdokolt, hószínű vad, csipkebokor tövén. S mit nem szerettem, látom itt a tested, elôször e szerelmes éjszakán. Sosem feküdtünk egymás teste mellett, s most ámulok és virrasztok csupán. S a két kezed, a kezed szétszakadt --: nem, kedvesem, nem én haraptalak. A szíved nyitva, bárki bekerül: az én kapum lett volna egyedül. Fáradt vagy most, s egymástól visszaretten fájdalmas szánk, fáradt, eltikkadó szánk --. Ó Jézus, Jézus, mikor volt az óránk? Mily képtelen halunk meg mind a ketten. Nemes Nagy Ágnes ======================================================================== T. S. Eliot: Simeon éneke Uram, a római jácint virága nyit már, s halmok haván a téli nap leszáll; itt a hajlíthatatlan évszak immár. Életem a halál szelére vár s oly könnyű, mint kezem fején egy röpke toll. Zugaiban az emlék, napsugárban a por a jeges szélre vár, mely holtak tájain jár. Adj békességet. Megéltem e városban már sok évet, hű voltam hitben, buzgó böjtben, gondoskodtam a szegényrôl, kaptam is, adtam is jóságot, tisztességet, senkit nem űztem el otthonom küszöbérôl. De ki emlékezik meg majd a házról, hol fiaim fiai élnek, ha a szorongattatás napja lángol? Kecskék ösvényén kóborolnak, rókák odvában lapulnak szegények, idegen arcok elôl menekülve és idegenek pallosától. Mielôtt jön a korbács és jajveszéklés ideje, adj békességet. Mielôtt még a gyász hegyén föltűnik a kereszt jele, mielôtt az anyák kínjainak perce eljön, a születô halál ez órájában engedd, hogy a még hallgatag Ige, a Gyermek megadja Izrael vigasztalását annak, ki nyolcvan évet élt s holnapja nincs már. Igéd szerint dicsérnek téged és szenvednek érted minden nemzedékben, dicsôségben és megvetésben, fény fény nyomán, a szentség lépcsôjén magasba hágva. Az én részem nem a vértanúság, sem az imádság elragadtatása, sem a legfôbb látomás nem a részem. Add békességed nékem. (S a szívedet, a te szívedet is tôr járja majd át.) Belefáradtam életembe s az utánam jövendôk életébe, meghalok halálommal s az utánam jövendôk halálával. Engedd távozni szolgád, mert látták szemeim megváltásodat. Rónay György ======================================================================== Hars Benzmann: A kánai menyegzô A rózsaillat és a könnyű borszag a sárga alkonyatban oszladoztak... Ó drága nap! Ujjongva szállt az égnek a lányok ajkáról az örömének, a hárfa húrja új dalokon pendült, a korsókból a bor bôségesen dült. Lágy, bíborpárnán ült a mátkapár boldogságában elkábulva már... Egy a tizenkettô közül, Tamás így szólt Péterhez: ,,Égi híradás ez a csoda, amit ma este láttam -- csoda, amelyben új- új tanítás van -- Nézd ezt a párt! A víz ma este bor lett s két földi élet boldog, égi sor lett!'' És a szerelem dala lebegôn ujjongott a rózsálló levegôn. A hold ezüstjén fürdött az azúr. A rossz kapu csikordult és az Úr egyedül ment ki. Majd visszatekintett: csupa öröm volt e gazdag tekintet. Némán bolyongott a vetés között. A nyári éj holdfénybe öltözött, madár dalolt, nem egy dalolt, de száz ott, zizegtek a súlyos-fejű kalászok, a hárfa pengett és sütött a hold... S Krisztus magába volt. Kosztolányi Dezsô ======================================================================== William Robert Rodgers: A vízen járó Krisztus Lassan, ó, oly lassan, ébredt a vágy, arca délelôttjén, míg csak parányi ködgyűrű lebegett ágyéka körül. S ment gyorsan a partokra, sírt mind, hínárral; s gázolt. Tucatnyi magas hullám, hullva s emelkedve, követte. Ó, mily sanda tengeren járt, a tajték balkörmein, rossz fordulókon, gyászos pillantásokon, forrongó, csökönyös muzsikákon. Mindegyre dobálták vízdombok s -lombok, bukdosók, rugdosók, szökkenô szalagok, lepni kész lepkék, tükörfény tűk. És hányszor hasadtak meg a duzzadó, delejes függönyök, feltárván mérföldek s mosolyok távolán a palack-csónakot, pálmalevél-tajtékra taszítva, mely térdig bukik, combig száll. Szembe-arcán szemernyi megbánás barlangja nem nyílt; füléhez nem hangzott fel mélyi kiáltás; semmi se rezzent. Mert horizont volt ô, kerék agya, csontja és húsa, ujja és gyűrűje mind e csengô tengernek. Lába, ha érte, az imbolygó pontok szövedéke tanult, állt körben, csöndben, környezôit kiszorítva, kô-szilárdan. Kisimult az ironikus hullám, hátha így találkozhat vele, és gunyoros üregek lábához loccsantak. Fénygerinc viháncolt elôtte a bütykösödô vízen. De ô csak ment, mint egy szeretô, ha utolérték, s félrelökött minden vonagló tiltakozást, a csónak rengô gyomrába belépett, rázkódó elnyugvásba. Ott hevert, küldetésétôl megfosztva, szivárgón. Lassan tisztulni kezdett szeme ködösült tükre, hidegülni, s a vér harangja halkult, tündöklô tekintetére az óceán már csupaszult, forgatta iszonyú merész, kerek szemgolyóit, szemrehányón. S ô kinézett a peremen át, borzongva. Erre jött volna? Ô jött erre? A végtelen kezes világ, s mind a hegesztett varratok, melyeken járt: céltalansággá tört szét az egész, tányérként. Elmúlt, minden elmúlt, a hév s a bízás tajtékja,lapos lett, mint a víz a bánatos és üveges világ körében. Akkor apró fuvolahang férge kígyózott, ó, magányos. Madarak gyűrűje szállt fel, s tova: semmibe. Látta, magán túl, a szilárd tornyokat, az emberekkel zsúfolt partok lélegzését. Ám ô semminek sem volt most ôrzôje. Lecsüngött, csonttalanul, mint üres ruhaujj. Koronás déltôl ívelt alkonyatig: hullt, hullt fehérbôl borostyánszínbe, s az éj úgy csusszant fölébe, mint egy szemhéj. S ô ott fejét leejtve, felhúzott térddel aludt, némán begubózó kérdôjel. Tandori Dezsô ======================================================================== Jiri Wolker: Vendég áll a házhoz Tulajdon szíved beszélt így hozzád: Lázár, kelj fel, Lázár! S akkor én a kô-szobából kiléptem veled. Mindkettônk szívét nagy öröm lepte meg, mert testünkön ismeretlen, friss ügyes kezek sürögtek, jókedvünkben hirtelen felkaptuk a földet, s a föld oly nehéz volt, akár a kék szemű bányászok robotja, s ünnepélyes is, mint vacsoraidôben a családi tűzhely. A köves utat ha járod, meglátod, az ünnep hogy ragyog rád. Mi megláttuk, s úgy járulunk hozzád, te szent világ, mint két zarándok. Jó útra terelt a portyánk, mert hisz nem egy csillag vezet, de ezernyi, fönt a fehér holdtól száz messzi vidékre sürget menni, menni, mert minden égtáj öröme lett a gyerek, ki megszületett. Lent a faluvégen halk virág hajt a réten -- a város peremén nyomor s bánat nô csak a helyén. A megkínzott család képe alatt örökös petróleumlámpa ég, sikong. Hol minden éhezônek jut majd jó falat, ott lesz a mi legelsô stációnk. Éji nyugalomra üres tányérokba tesszük a szemünk, vérbôl és koromból verset keverünk, s feltartjuk a verset, mint húsvéti gyertyát, leng a vigasztaló, fehérlô, meleg láng, az Édenhez vezérlô út világa. Embernek az ember az ajtót kitárja. Vendég áll a házhoz -- --S vele még valaki. Garai Gábor ======================================================================== Borisz Paszternak: Mária Magdolna I. Az éjszakával itt terem lidércem, múltam kéri számon. Eljönnek, rágnak szívemen emlékeim: paráznaságom, hogy férfiszeszély esztelen rabja volt dühös, buja vágyam, s az utca hajlék volt nekem. Még néhány pillanat maradt, aztán a síri némaság csak, de életem, míg áthalad veled itt ez a porkolábhad, mint alabástrompoharat összetöröm, hogy látva lássad. Ó, mivé lettem volna én, Üdvözítôm és Tanítóm, ha nem vár az asztal szögletén éjjelenként a vak remény, az öröklét, új jövevény iparom hálójába fogva. De bűn és halál mi lehet, a kénköves gyehenna hol van, ha összenôhettem veled, fával a sarja, mindenek színe elôtt, mély bánatomban? Most azt tanulom, úgy lehet, lábad, Jézus, ölembe véve, hogy majd a négyágú kereszt fáját ölelni hogy megyek s eszméletvesztve testedet készíteni a temetésre. Pór Judit ======================================================================== Borisz Paszternak: Mária Magdolna II. Ünnep elôtt rendet tesz az ember. A maradék csend-szárnyék alatt kis vederbôl illatos kenettel megmosom legszentebb lábadat. Könnyeimtôl már semmit se látok. Vak kezem sarudat nem leli. Két szememre hullnak, mint a hályog, leeresztett hajam fürtjei. Lábad szoknyám szegélyére téve gyöngyös nyakláncommal fonom át, megmerítem könnyeim vizében, ráborítom hajam burnuszát. De úgy látok a jövôbe, mintha megállítanád szemem elôtt. Mint a látnok, jósszavú Szibilla, megjövendölhetném a jövôt. Holnap lehull a frigyláda leple. Mi csoportba verôdünk. Talán azért zökken ki a föld remegve lábunk alatt, mert annyira szán. Sorba rendezôdik a kíséret, szétvágtatnak a fegyveresek. Mintha vihar röptetné az égnek, úgy nyilamlik fel az a kereszt. Ájultan a feszület tövébe hullok, véres számba harapok. Túl sokaknak tárod ölelésre kereszted két ágán a karod. Annyi hatalomnak, annyi térnek, kínnak lenni kiért kell, kinek? Van-e annyi élet, annyi lélek? Annyi falu, folyó és liget? Ez a három nap és három éjjel olyan szörnyű semmibe taszít, hogy amire eltelik, megérlel, a feltámadásra megtanít. Pór Judit ======================================================================== James Wright: Szent Júdás Indultam: felkötöm magam, de épp Egy embert vert egy csapat porkoláb. Futottam hozzá, hogy segítenék, Feledtem mindent, a reggelt s tovább: Hogy katonák jártak a kert körül, Daluk milyen vidám; s a sok gerely Hogy néz a népre; s milyen egyedül Kötöttem alkumat, surrantam el. Ott leltem véresen, sírt, térden állt. Félre, kötél! Mit nekem fegyverek! És emlékeztem én, mennyektôl elvert Kenyérre, mit a húsom megzabált S a húsfaló csókra. Reményemet Vesztve s ingyen öleltem azt az embert. Kappanyos András ======================================================================== Pierre Emmanuel: Tamás Amikor Jézus jött Tamás a Didymus nem volt odabent A házban Társai hiába Mondták Örvendezz megjelent Ha nem látom a szög helyét S ujjamat nem teszem Keblén a sebbe hogy szívét Tapintsam nem hiszem Tamás tedd kezed ide hát Érzed bent hogy piheg Így fognám egy életen át E lüktetô szívet Tamás kétkedôk pártfogója Lámpásod az Úr szíve Add Hogy nyisson sebébe hatolva Kételyem szívéig utat Rónay György ======================================================================== Stevie Smith: A légi Krisztus Ki jön talpig ragyogásban, kit küld fénylô Napkelet? Ô az, ô, a légi Krisztus, elhiszed vagy nem hiszed. Légi lény, a légi parkban légiesen lépeget, Kézenfogják, szóval tartják, vezérlik a többiek. De a lény, a légi Forma arcán lég sötétje, amit szólnak, tudja, úgy van, s idegenül néz le. Idegenül nézi lábát, idegenül két kezét, tudja már a prófétáktól, egykor fához szegezik. S tudja jól, hogy énekét, az énekes szó mámorát zord törvény majd megköti, s ô mégis énekel tovább. Ki valóban hallja ôt, az éneket, a szót, zord törvények nélkül is majd cselekszi a jót. Siketek is úgy tesznek majd, mintha hallanák, mert a szó mentség a bűnre -- ó, az ostobák. Ne figyelj rájuk. Vétkezhetnek, a dal egyre harsog a hallóknak, s megfeszíttetéssel nem gondol az édes dalnok. Mert nem akarja, hogy azt higgyék, szeretni kell, mivel meghalt; csak az akarja: hallják, hogy énekel. Gergely Ágnes ======================================================================== Stefan George: ,,Sunt animae rerum'' Aquinói Szent Tamás Egyetlen jó szót hordj csupán szívedben, s hogy mennyit ér, egy óra majd kitárja: szemed nem mélyed jobban tengerárba borús napokban, mint a derűsekben. Hírt ád egy-egy világos perc varázsa arról, hogy a dolgokban szív remeg benn, s ha értôn kérdezel s türelmesebben, némult ajkat is bírhatsz szólalásra. Hagyd ott magad, a hűltet és meredtet, s a mindenség lelkét fogadd cserébe, a lét sodró erôit, kéjt, keservet, engedd zuhogni lelkeden ki és be, s ha dallamot hallsz felzendülni végre: azon légy, hogy visszhangját jól jegyezd meg! Jékely Zoltán ======================================================================== Paul Claudel: Assisi Szent Ferenc Halljátok feleim, mit ért meg egyszer egy jóakaratú férfi itt. Ferenc nem önmagában érdekel engem, s ha úgy tetszik, barátaim, hagyjuk békén a tizenharmadik századot és vele együtt Bernardonet s Assisit. Az, ami minden korban egyformán idôszerű, s bizony megéri, hogy szemügyre vedd kicsit, Az Isten e közvetlen tanúja, amint meglepô egyszerűséggel felel tüstént az Úr minden egyes szavára, Az ez az együgyű és balog ember, ki boldogan és szorgosan, már amint tehetsége bírja, figyel a földöntúli oktatásra, Az a Mélységnek ez az ügynöke, amint az égi Bennszülöttel társalog. Ha Ferencre nézel, gondolnod sem lehet már másra, pedig éppen csak hogy a hátát láthatod. Ô a mi bajnokunk, Megáll szilárdan ott is, honnét ha fölkúsztunk is, nyomban lebukunk. Amikor letépi magáról a ruhát és anyaszült pucér marad, Amikor egyenként hordja a téglát e templomhoz, mely félig rombadôlt és minden fala roskatag, Amikor egymaga indul keresztes háborúra, hogy a tírusiakhoz is eljusson a Krisztus tana végre: Mindez megannyi merénylet a csönd ellen s a titkos intelem lehetô legegyszerűbb értelmezése. De hiába próbálod meg ezt is, amazt is, szegény legkisebb testvér, mégis csak te vagy a szemben a szálka. Íme itt van Ferenc, nyitott szájjal, mint egy halott, akit az Úr haragja lök halálba. (Használjuk a szavakat visszájukról, ha valódi értelmük gyönge már, S minek nevezzük ezt az erôt, mely a szívünket tépdesi és zsigerünkbe váj, És erôszakkal foglal el, tűrhetetlen vadsága szinte éget, S e süket lökést, mely hirtelen belénk hasít és megtaszít és fölváltja a tökéletes tétlenséget.) Nincs nagyobb szegénység a világon annál, amit a halál ad. Ferenc oly teljesen átadta lelkét, hogy még a testét sem ôrzi meg magának. Hiába kérnénk, hogy magyarázza meg magát, számunkra nincs már mondandója több. Valaki másnak a tulajdona ô, olyané, aki nem magyaráz, de birtokol. Egész lénye egyetlen áldozat, olyan ô, mint egy vôlegény, vagy mint egy újszülött, Elôtte az emberiség látomása, s ô úgy halad e nagy testvériségben, mint akinek fejébe szállt a bor. Olyan akár egy vôlegény, sóhajtozó és nevetô és táncoló jegyes, sebesülten a dicsôségtôl, amelyben rejtelmesen része lett. A Bölcsesség ajtót nyitott neki, s a Jóság asztalához ülhetett. Nincs szüksége se ruhára, se pénzre, nincs szüksége semmire Annak, ki már ma bírja fogyhatatlan mindazt, ami a holnap öröme. Kétségkívül nincs kifogása sem a szôlô; sem az eper, sem a füge, e cukrozott és jóízű gyümölcsök ellen. De aki a dicsôségben lakik, hogy lelné kedvét földi ételekben. Most, amikor idegen lett neki, megérti végre a világot, a létet. Most, amikor a dolgoknak nincs már mit félniük tôle, most, amikor már mit sem kezdhet velük és tôlük mit se kérhet, Hogy megnyílnak neki, mily áttetszô s testvéri lett számára minden, Mint a paradicsomban, úgy sétáltatja ôt a teremtett lények titkában Isten. Mily szép ez! És milyen fontos ez! s mily otromba e gazdagságban az ember, aki semmit se tud, semmit nem ért! Istenem, te nem alkottál hiába semmit, s ha elveszne, milyen kár volna mindezért! Ez a szépség, amelynek semmi haszna, s ez az azúros Itália szolgálhat-e másra, Mint hogy a szívnek enyhüljön tôle az éhe, csillapuljon a vágya? Hogyan örülhetnénk a létnek, ha az öröklét hiányzik belôle? Hogyan örülhetnénk a létnek, ha szeretetünk hiányzik belôle? Búg a berekben a párjavesztett gerle, dalától az erdô csupa sóhaj. A seb, amelyet a vétked üt, a lelkünk mélyén síró szomjúság, imádságunk és bűnünk, mint négy kapaszkodó kar: Íme, amik Jézust hatalmas erôvel a rejtôzô Isten ölébôl levonják! Van jobb kereszt már, mint amit fából ácsolt Izrael, hogy Isten Fiát rászegezze. Lám, Ferenc kiválasztatott, hogy ô legyen önnön testében Krisztusunk keresztje. S aki leszáll az Alvernáról imbolyogva és titkon megmutatja Klárának ezt a sebhelyet a szögek lyuggatta csontját, Jézus az, Ferenccel egybeforrva, s a kettô egyetlen élô, egyetlen szenvedô és megváltó valóság! Rónay György ======================================================================== Thomas Merton: Szent Malakiás Halottak napja táján, novemberben, Mikor a levegô szaga mint hideg föld, A vén Malakiás fölkel, széthúzza a földjeinkre Hulló vékony függönyt: a fákat és a hajnalt. Esôcseppekkel súlyos a kabátja, Szakálla Poszeidon minden tengere (Pásztorbotot tart vagy háromágú szigonyt?) A gótikus ablaknak támaszkodva sír. Gyászoló, tengeri kagyló az üres kerengô. A torony két harangja Halkan beszél az idegen öreghez, A bástya eltűnôdik hulló könnyein. ,,Ünnepemet látni érkeztem ide -- (barlangként szól a száj) --, Nevem napjának szentje én vagyok. A csöppeket kirázzam fürtjeimbôl? Kereszthajódban elidôzzek-e? Vagy hagyjalak legendám csöndjében pihenni?'' Zúgtak hát a harangok, az antifonáriumot kinyitottuk. Lapjaiból ökörszem és pacsirta röpült ki. Gondolataink báránnyá lettek. Szívünk eláradt, mint a tenger. ,,Énekeljünk egy kôkorszaki himnuszt -- mondta egy szerzetes --, Vagy bármi mást e gigászi nyelven!'' Elzengtük Nagy Gergely Cantus Firmusát neki. Zúgtak az Írás óceánjai a csontos Írország felett. Aztán a még utolsó virágok (Az elenyészett kertek üveg alatt ôrzött maradványai) Szemüket Malakiás oltárára emelték, Fa-szemekbe néztek, mielôtt elkezdôdött volna a Mise. Esô sóhaja simította a kôtemplom oldalát. Egész nap ott hajóztak a vihar-hadiflották. Délután ötkor a Napot kutató szemünk elôtt a szótlan Vendég sóhajtott, fölállt, lábáról lerázta a földet, Szigonyával összeborzolta a fákat, Pár esôcseppet hullatva az erdô felé indult. Rézszínű lángok, tűznyelvek omlanak most, Százával levelek hullnak hol elhalad, Amíg az éj rettenthetetlen sötétjét A hamis Pünkösdre leejti. Év vége Melkisédje, aki e világra Szülô nélkül jött, nyomtalan távozik, Az esô erdeinkre rácsapódik Akár egy falusi börtön ajtaja. Takács Zsuzsa ======================================================================== Paul Claudel: Szent Cecília Novemberben üljük Szent Cecília ünnepét meg, S ahogy az ôszi gyümölcsök szobánkban végülis megérnek, Íme látjuk, amint a templom elôtt a telt kordék megállnak és lerakják róluk szorgos kézzel itt Az üstdobokat, púzonokat, bôgôket és állványokat s a zene más edényeit, Hogy támasztéka legyenek a négyszáz bátor kardalos dalának A föld s az ember hangja egy, ölelkezôn, éretten, okosan, amely ma zendülôn az Úrhoz árad. De az üldöztetések tavaszán, a nedvesen fénylô ágak között, a drága Cecília, minden virág elôtt, ô volt az elsô énekes madárka, Csak három ütemet dalol, annyit tud! hallga, végetért a tél, A pogányság szörnyű tele, bánata mindannak, mi rothadt és csak félig él. A szűz, ki nem tett semmi bűnt, a gyermek ím bájosan zengi énekét, Bakó! hiába csapsz le rá háromszor is, hogy kioltsd életét! Öröm gonosz hóhéra! semmit nem tehetsz gyilkos vasaddal, Hogy megszakadjon e dallamos torokból csorduló szabad dal! Ahányszor csak teljes dühével rásuhint a fegyvered, A mindenható dallam annyiszor emeli föl a szétzúzott fejet! És így ha elnémult a doktor, aki vitatkozik s érvel, S ô szólni gyönge már, a templomot hallgatja gyôztes énekével! Cecília ruhája vérpiros, és vére egyre dúsabban buzog, valahányszor lesújt a vad vas! Hallgasd, valahányszor lesújt, e dalt, mely a halálon diadalmas! Míg végül, végleg elvágva a gyermektôl, ki magához láncolni immár úgyse bírja, Az ujjongó alleluja fölszáll a ki nem oltható zafírba! Rónay György ======================================================================== William Butler Yeats: Hajózás Byzantiumba Vénnek nem jó e táj. Az ifjak itt egymás nyakán, a fán a madarak -- halandó népség -- zengik dalaik, lazacos zúgók, ángolnás tavak, hal, vad nyárvégtiben dicsérgetik, mi csak tenyész, él-hal a nap alatt, buja zsongásba hullva megvetik az idôtlen szellem remekeit. Egy éhes ember szánandó dolog, boton rongyos kabát csupán, hacsak nem esd a lélek, énekel s zokog halottasingben is rongyainak, -- nem dal-iskola ez, hanem konok buvárlata önnön csodáinak, ezért hajóztam tengereken át, látni Byzantium szent városát. Kik Isten szent tüzében állotok, bölcsek, a fal arany mozaikán, a szent tűzbôl peregve szálljatok, lelkem énekmestert ugyan kíván! Szívjátok fel szívem; vágyban sajog, s halandó testhez kötve mostohán, nem ért ahhoz; vigyétek hát ti be a halhatatlanság remekibe! Lelkem többé, levetvén testemet, semmi természeti formát nem ölt; de milyet görög aranymívesek keze zománc-aranyból remekelt, ébren tartván álmos császár-szemet, vagy dall???, ha egy aranyboltívre ült, Bizánc urainak s úrnôinek arról, mi volt, mi van, s mi még lehet. Jékely Zoltán ======================================================================== Thomas Hardy: Azután Ha majd remegô ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen, a szomszéd szól-e, ha május rezgô szárnya kikelt, víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem: ,,Ô olyan ember volt, aki erre figyelt?'' Ha eljön az alkony s mint pilla, ha rezzen nesztelenül, röpül az árnyakon át a széltôl görbe bokorra az ölyv, fenn a hegyen -- gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül: ,,Ôneki kedves volt ez a kép, ez a föld?'' Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt, mondják-e: ,,Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt, de nem tehetett sokat értük s most immár tovatűnt?'' Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk elôtt, bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég, akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ôk: ,,Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét?'' S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsúharang, és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt, hallatik újra, mintha újonnan kondul a hang: ,,Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt''? Vas István ======================================================================== Szergej Jeszenyin: Lelkem, az égbôl száműzött Lelkem, az égbôl száműzött repülne földöntúli tájra... De szép, ha pôre fák között kicsap a zöld levélke lángja, s a röpködô kis tűz alatt ágak gyertyái olvadoznak, közöttük suttogás szalad -- szava támadt a csillagoknak... Elolvastam kuszált jegyed, világ, és így jelöltél kínra, mint üstökös, ha szánt eget s tűzmását víztükörre írja. A ló is mindhiába csapja hátáról hold ezüstporát ... Ó, szemem, ha gyökér itatna téged is, mélyrôl, mint a fát! Rab Zsuzsa ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Földönkívüli Semmi csak sötét éjszaka S a másnap hajnalán könnyű tükreiben Magát mutogató halál. Semmi csak egy halódó szarvas a szellemi Sziklán s egy kéz a sebzett szemeken Egy tincs a tarkón, és te Krisztus, változhatatlan! Mélyükben ilyenek, éj szarvasa, A gondviselés eszközei mikkel Szegény szívünk élôvé alakítod. Rónay György ======================================================================== Georg Trakl: Napnyugati dal Ó, hogy verdes éjente szárnyával a lélek: pásztorként mentünk egykor derengô erdôk felé, s alázattal követett a vörös vad, zöld virág és trillázó forrás. Ó, a tücskök ôsi cirpelése, az áldozati oltáron kivirágzó vér s a madár magányos rikoltása a tó zöld csöndje felett. Ó, a keresztes háborúk és a hús égô sanyargatása, a lehulló bíborgyümölcsök az esti kertben, hol réges-régen jámbor tanítványok jártak, ma harcosok, kik sebeikbôl és csillagos álmaikból térnek magukhoz. Ó, az éjszaka szelíd búzavirágcsokra. Ó, a csönd ideje, aranyló ôszidôk, mikor mint jámbor barátok bíborló szôlôt préseltünk, s köröttünk felfénylett a domb és az erdô. Ó, ti vadászatok és várak; az est nyugalma, mikor szobácskájában az ember az igazságon tűnôdött, és halk imádságban küzdötte fel magát az élô Istenhez. Ó , a pusztulás keserű órája, mikor a fekete vízben megpillantjuk megkövült arcunkat. De sugárzón nyitják ezüstös pilláikat a szerelmesek: egy vérbôl valók. Rózsás párnákról tömjén árad s a feltámadottak lágy éneke. Hajnal Gábor ======================================================================== Ion Pillat: Post mortem Ma elhagyott a világ, mint amottan a gúnyám egy szegen. Állok a nagy Titokba avatottan árván, s ki nem beszélhetem. Botom, porom, szandálom elhagyom ma, árnyék sem lesz nevem. Más tájról nézek majd a fény-sziromra, mely eddig a föld volt nekem. Áprily Lajos ======================================================================== Sima Pandurovic: A sötétség éneke Éj. Ki hallja, ki, ahogy a bánatos dalt zengetik lantjukon az árnyak? A sötét hárs mézszaga árad, s könnyel ragyognak virágai Éj. ó, ez a csillag-szemű csend az éjben, sejtelmes, vékony fátyola a dalnak, boldogság illó álma halk zenében, amelyet durva zajok nem zavarnak, csillagok, ifjú álmok boldogsága. Éj. Ki hallja, ki, ahogy a bánatos dalt zengetik lantjukon az árnyak? A sötét hárs mézszaga árad, s könnyel ragyognak virágai Éj. Ég hozott, öröm pillanata, drága! Tudd meg: a szívem vékony arany szállal kötôdik minden csillaghoz, homályos felhôkön át, ha gondolatom szárnyai, s földszagú sírdomb nem vonzza magához. Éj. Ki hallja, ki, ahogy a bánatos dalt zengetik lantjukon az árnyak? A sötét hárs mézszaga árad, s könnyel ragyognak virágai Éj. Lator László ======================================================================== Miquel de Unamuno: Álmatlanul Hallgass, figyelj, ezek a dobbanások, a szív lépései; de kint... a bakter... milyen ugatások? mi ez? ki ez, aki?... Ember... Némber... Nem tudom... mit jövendöl?... ne is felelj... ne! ne!; bújj közelebb... most minden eldôl... múltam lehellete... A súlyos űr emel magasba, s fölszáll az emelet... bújj közelebb... dalol a balga... reggelre bereked... Léptek, léptek... Isten galambja lépked... nem tud repülni már... A domboldalon ott a régi fészek, torzonborz, törpe vár... Hallgass, mert az a perc ez, béna nyelved úgysem mondhatja ki... -- -- -- -- -- -- -- -- Hányszor megírták ugyanezt a verset, s mindig eredeti! * Fogd le egy pillanatra, szív, a száj kezét s figyelj; nemcsak tiéd e bánat. Igen, tudom, más szájak is figyelnek, de nincs szemük, bár néznek, mégse látnak... Heverj le, szív, az ösvényre heverj le, vesd meg a porban egy percre az ágyad, aludd végig az Úr egy éjszakáját, hol minden csönd, mulandóság, csodálat. És ha nem ébredsz föl? Mikor? Miben? Ki gyászol? Fajtád szíve fáj utánad? Holnap... tegnap... ki tudjaź oktalanság... Intsd le egy pillanatra, szív, a szájat... * Lope de Vega, persze, rögtönözve: ,,Ha a test föld akar lenni a földön, a lélek ég akar lenni az égben.'' De jegyezd utána a kurta közbe: ,,Ha a test ég akar lenni a földön, a lélek föld akar lenni az égben.'' Orbán Ottó ======================================================================== Federico García Lorca: Van lélek... Van lélek, kinek van kék csillagból halma, idô-lap közt préselt hervadt pirkadatfa, titkos, szűzi zuga, melyben álma, vágya régi zsibongását tartja. Másik léleknek van szenvedély-fantomja, féreg-járt gyümölcse, egy elégett hangra riadó visszhangja, messzirôl morogva, akárcsak a homály áradó patakja -- zokogás-emléke, csók dirib-darabja. Az én lelkem érett hosszú évek óta foszlik, széjjeloszlik titkoktól kavarva. Ábránd-kicsiszolta sok-sok kôdarabka hullik le megáradt gondolataimra. ,,Messze van az Isten!'' -- mind azt hajtogatja. Tellér Gyula ======================================================================== Jurij Kuznyecov: Hullám Én nem értettem akkor még a kort, s a nemzedék hulláma felrepített. Ránc-hálóm nem bölcsességet fogott, hanem félszeg részvét-mosolyt merített. Remeg a víz, mint száj, ha szót keres. A földi ég alatt feszeng a lélek. A ránc-hálóból vergôdve, sebes uszonnyal szöknek el tôlem az évek. A magasság majd végül partra vet. Még egyszer fel! Egy dermedt, hosszú percre megáll a víz. Így tisztul újra meg a lélek, mielôtt újjászületne. Pór Judit ======================================================================== William Butler Yeats: Énem és lelkem párbeszéde 1 Lelkem Ôs csigalépcsôdre idézlek én; nagyon ügyelj a meredek fokokra, tört, rozzant korlátra, a csillagozva álló légre, mely csupa fény; csillagra: jelez búvó Sark-vidéket; vándorló gondolataid jussanak el forrásukig: ki választhat szét lelket és sötétet? Énem E fölszentelt kard itt a térdemen Sato ôs kardja. Csorba még nem érte, tükör a lapja, borotva az éle, századokon át szennytelen; egy udvarhölgy ruhájából kitépett virághímes selyemdarab a fa hüvelyen megmaradt: rongyolt védônek, fakult becses éknek. Lelkem Rég túl virágján, ember-képzelet mért emlékezne oly dolgokra, melyek háborút jelképeznek és szerelmet? Az ôs-éj, bár csak képzeled, föld-létet méltó gúnyra láthat, értelmezvén vándorlatát, innét-oda s mindig tovább, s nincs már bűne születésnek-halálnak Énem Montashigi, e néven harmadik, ötszáz éve formálta; hogy ki hímzé virágait, színük, akár a szívé, titok -- a nap jelvényeit szegezem én ilyképp a torony ellen, mely az éj jelképe csupán, s pátenst a katona jogán kérek, hogy a bűnt újra elkövessem. Lelkem E rész ily bôsége túlárad, és hull, elménk medencéjébe; ily ember süket lesz, néma, vak, mert értelemmel nincs olyas különbségtevés, mint van és kell, tudó s tudott; e jelben az értelem a mennybe szállhat, csak a holtaknak van bocsánat; de erre gondolván kô lesz a nyelvem. 2 Énem Vak az élô, hörpöli velejét, mit számít, ha tisztátalan az árok? Mit, ha mindent újraélek s kiállok? A növekedés szégyenét; a fiúkor mocskát és zavarát, míg férfikorrá változik, a félkész ember kínjait, ha saját otrombaságára lát; a férfit ellenségei között? -- Ugyan hogy menekülhetne el attól a mocskolódó, eltorzított alaktól, melyet szemébe tükrözött sok kaján szem, míg végül ô maga is el nem hiszi, hogy ez ô, és mit ér a menekülô, ha becsülete már a tél hava? Szívesen élek mindent újra, még egyszer újra, ha élet, hogy kimártod a vak árkát, a békanyálas árkot, társait veszejtô vakét; vagy a legtermékenyebb pocsolya vár, saját dôreségedet vagy a nôét szenvedheted, ha társad bár, nem lelked rokona. Forrásáig készséggel követek minden történést: legyen tett vagy eszme; mindent mérek; bocsánatomra lenne! Bűntudat, ha ily szív kivet, nagy édesség kezd áradni velünk, s zenghetjük jókedvünk dalát, hogy bennünket minden megáld, áldott minden, amit meglát szemünk. Tandori Dezsô ======================================================================== Marie Under: A szülôk bibliája Zizegô lapjait forgattam elégszer, közben egy-egy szó felizzott, mint ékszer, ha szomorú voltam vagy ha vidám. Szemembe ivódtak, szívemre simultak s mindig találtam hozzájuk újat: sugárként fénylett sor sor után. Kinek szeme és ujja e szürke sorokat bogozgatta, betűzte, mindketten túlléptek e földi körön. Mégis, mégis az Írásra hajolva lelkem mintha mellettük volna: nekem nyitott ajtó ez a könyv. Ide száradt könnyük -- szívük mire vágyott: ide, e sárgult lapokba szivárgott, ide hordtak fájdalmat, örömet. De több volt a gond, a felkavaró baj: ideleng a lapokról egy-egy suta sóhaj, fojtott láng -- kimondott szó sose lett! Itt forrt egybe a mával a holnap, a felkelô s a leáldozó nap, születés s a halál, hajnal meg az éj. A vöröslô fényt és fekete árnyat, szakadék mélyét, csúcsok magasát csak e sorok kötik össze, mint csatt meg a szíj. Jeleket látok, cseng a kopár szó, párbeszéd, szájból szájba parázsló, azzal, ki oly nagy s titokkal tele. Ide szállt le a megnyílt egekbôl, jelenléte meg innen dereng föl -- az emberben ott van az Isten gyökere. Itt minden oly ôsi mód bizonyos volt, a betűk acélból, a szavak vasból, bátrabban kelt fel innen a homlok. Emelte a lelket, mint madarat szárnya még a sír fölé is elven vágya -- az alku örök idôkre szólott. Kemény hit, kôsziklából való hit, az ôsökbôl árad s hullámaiból mint választóvízbôl lépek elô. A kárpitot ki hasította szét fenn? Szent berekben járok, hol áldoztak értem: megszáll nagy, törhetetlen erô. Kiknek szeme és ujja e szürke sorokat bogozgatta, betűzte, mindketten túlléptek e földi körön. Mégis, mégis az Írásra hajolva lelkem mintha mellettük volna: tárt ajtó, hozzájuk visz e könyv. Képes Géza ======================================================================== Robert Penn Warren: Kis Örökkévalóság Jön az idô, hogy megszámolod mind a neveket -- A tudat-éjben lángolók vagy homályosak, mindegy, S idô porítja, kôbe vésték vagy moha fedi ôket. Megszámolod a neveket, hogy magad újraalkosd. Ám az arc emléke halványulhat, bámulj Sírkôre bár. Olykor egy arc, akárha légbôl, Bámul kisfiús mosollyal -- de nem Kôbe-karcolt: mint pitypang bóbitája, szerteszáll. Nyugtalanító. Mintha te volnál az idióta Fiú, aki kimerészkedik a tó túlvékony Jegére s hallja innét, hallja onnét, terjed A pattogás. A Valóság hangja ez, Ahogy metafizikai csatangolásaid alatt Bereped. Az emlék meghal. Vagy csal. Az idô Oly szél, iránya nem változó. Imádkozz, Hogy az önösség közepett valami Felelôtlen kedvesség, félig-öntudatlan, valami Önkéntelen mosoly, ajkak rezdülése fölragyoghat Egy másik elme éjjelében, mely neved feledte már, De belebotlik ebbe a pillanatnyi Örökkévalóságba. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Paul Valéry: Tengerparti temetô Nyugodt Tetô, hol járnak a galambok, fenyôk, sírok közt, s ô remeg alattok, ráhág a Dél, tűzzel belengeni. A tenger itt, a tenger s messze-messze! Ó, pályabér, mikor gyötör egy eszme az istenek csöndjén merengeni! Mily tiszta munka e villódzva széthányt csöpp vízfodor enyészô gyöngye, gyémánt s mily béke rémlik erre, mily csudás! Ha Nap delel mélységén a haboknak -- ôs, tiszta műve egy örök-nagy Oknak -- szikráz a Perc és álom a Tudás. Nem-változó érték, Minerva-templom, tág béke-hombár és valódi, szent hon, morcos víz, önmagába meredô szem, melyben álmot rejt a sugaras mély, ó csöndem!... Ott benne a lelkembe kastély, de csúcs, ezer arany-cserép, Tetô! Idô Templomja, mit egy sóhaj átfog, hozzászokom, e tiszta fokra hágok, cikázva nézek rajta szerte, és miként magas imám hiába leng el a gôgös istenek elé, a tenger szikrás derűje is mély megvetés. Mint a gyümölcs gyönyörbe semmivé lesz, s a száj -- amelyben olvad-meghal -- élvez, alakja széthull, s egyre érzi még, úgy szürcsölöm jövendôm tünde füstjét s a változó partok zajgó ezüstjét, dalolva tört lelkemnek most az Ég. Szép Ég, igaz Ég, nézz te rám, ki másul! Sok nagyralátás biztatott -- csapásul -- és furcsa restség, ám kedvvel tele, hogy e fényes Délnek magam kitárjam, halottak házán imbolyog az árnyam s én is szelíden imbolygok vele. Fáklyás hevednek tárva lelkem arcát, könyörtelen Fény és csudás Igazság, napfordulat, én most föltartalak! Elsô helyedre raklak, ôsi-tiszta, nézz rám!... De az, ki fényed adja vissza, másik, komor felében árnyalak. Ó, csak magam, magamnak és keményen, egy szív mellett, hol buzdul költeményem, az Úr s a tiszta Esemény között, várom sötét, keserű, büszke szóját, nagyságos Énem felzengô szóját, nagyságos Énem felzengô ehóját, amelyben az öblös jövô dörög! Tudod-e te, lombok csalóka rabja, te az öböl vasrács-evô darabja, míg zárt szememmel fényed incseleg, mily test von a véghez, mely renyhe jajt hoz, mily homlok engem e csontos talajhoz? Fény gondol ôrájuk, kik nincsenek. Tetszik nekem e zárt zugoly, ha földi, szent és anyagtalan tűzfény betölti, fölötte fáklyák, s mindez oly rokon. Kô és arany, sötét fák, mennyi márvány, mely ott remeg az árva lelkek árnyán; hű tenger alszik itt e sírokon! Izzó Eb, óvj te a bálványozástól! Legeltessem soká, akár a pásztor, ki mosolyog s magában andalog, fehér juhnyáját békés sírjaimnak, nem kell nekem okos galamb, ki hírt ad, hívságos álmok, kandi angyalok! Itt a jövendô lassú-lusta álom. Érdes rovar kapirgál az aszályon; minden lesült, elmállott, légbe vész, hogy zord-talányos kútfejére intsen. Irdatlan az élet s részeg, ha nincsen, és édes a fanyar, és fény az ész. Jól vannak a halottak, rejtve, fáradt földben melengenek, titkuk kiszáradt. Fönn Dél, a mozdulatlan Dél ragyog, elmélkedik, magának is elég Ô... Tökéletes fej és hibátlan ékkô: Tebenned én a változás vagyok. Félelmeid én tartom s mind belém foly! Bűnbánatom, kétségeim, a téboly a te roppant gyémántodon a karc!... De a márványtömböktôl súlyos éjben, e vaksi nép, gyökerek közt, a mélyben, lassan helyesli már, amit akarsz. A vastag semmibe olvadtak, itt a vörös-agyag fehér lényük fölitta. Virágba szökkent az élô-erô! Hol a halottak furcsa lelke s drága kedves szavuk meleg családisága? Ahol a könnyek forrtak, lárva szô. Éles leány-sikoly, gyors, mint a villám, csiklandozó kacaj és könny a pillán, szemek, fogak, tüzelô, lanyha mell, a csókos ajkon vér, mely mint a láng ég s mit ujjak óvnak, a végsô ajándék, mind föld alá jut és játékra kel! S te -- nagy lélek -- remélsz-e majd egy álmot, mely nem lesz ily színeskedôen álnok, mint testi szemnek hab s arany, hamis? Dalolsz-e majd, ha átválsz pára-köddé? Dehogy! Rohan minden! Kopik örökké szent nyugtalanság, meghal még az is. Sovány öröklét, fekete s arany te, akinek a halál egy anya keble, rútul-babéros vigasz-asszonya, kegyes hazugság, jámbor a csalástól! Hisz ösmered s tudod, amit palástol: örök vigyorgás, kongó koponya! Mély ôseim, rég-nem-lakott fejek ti, kiket csak oly sok föld bírt eltemetni, s léptem sem érzitek, mely most emel, a féreg, a valódi, nem tinektek perceg, kik e táblák alatt pihentek, életbôl él ez, s nem hagy engem el! Szeret talán, vagy gyűlöl s áhítoz rám? Olyan közel van titkos foga hozzám, hogy bármi név egyformán illeti! Mindegy! Tapint, lát, érint, húz a karja! A testemet ágyamból is akarja, él s életemmel tartozom neki! Zénó! Kegyetlen! Éleai Zénó! Szárnyas nyiladtól pusztulok el én, ó, remeg e nyíl és áll és száll vadul! A hangja szült meg, s végem ez a nyíl lesz! Ó Nap...! A lélek gyors, dermedt Achilles, és rá a teknôsbéka árnya hull! Nem! ... Föl! Megújul folyton a serény lét! Test, törd el a gondolkodás edényét! Mell, idd az ifjú, születô szelet! Az óceánról e roppant lehellet új lelket ád... Ó só, üdítsd e mellet, a vízbe és életre szökkenek. Igen! Te tenger, ôrülések anyja, párducbôr, chlamys, mit a Nap aranyfa jelképekkel döf át ragyogva fönt, kéktestű, részeg hydra, ôs garázda, ki villogó farkadba marsz csatázva, oly zűrzavarban, mely akár a csönd. Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra! Az óriás lég könyvem nyitja-fújja. Hab porzik a szirtrôl s már futkos ott! Röpüljetek fényes lapok, elôre! Víz! Törj ujjongva a nyugodt Tetôre, hol orr-vitorlák szárnya bukdosott! Kosztolányi Dezsô ======================================================================== Jan Zahradnícek: Sírfelirat Életem. Egyetlen. Ez vagy. Más nem. Élet. Nem álom vagy. Megvagy. Röppenve tartasz. Valós. Enyém. Csont vér; árnyak isznak belôled. Fájsz. Fáradalmas útvonalon kanyargasz. Jobbra-balra más életek kusza, csillagokig érô halmazában. Idegen lélegzet: mint szélben a búza, beleszédülsz, oly távoli közel van. Mégsem lépsz át. Magad vagy és külön. Szeretet sem vegyíti máséval száladat. Ott látod a kék bolt fölötti függönyön. A tágabb élet palástjába szôtten halad. Minden rossz lépés idegen szárakra tipor, te felelsz mindenért. Lábadhoz fut össze minden, élet és halál alsóbb fokairól, akár délkörök fehér sarkvidéki csendben. Ti életek, életembôl kibomlók. Szemek szemembôl: néztek messzebbre nálam. Megbékélés csókját érzi a homlok -- Volt és lesz életem, és nemcsak álom. Márton László ======================================================================== Frantisek Halas: A halott katona Elterült vére köpenyén. Rémülete letépte maszkját. Titok nyit kialudt szemén. Nem érti, mi köti, mi fogja Itatja gonosztejű csillag. Fogai közt dudva mocska. Záporozó szellemek verik arcát s kaszabolják összevissza az eget. Isten képérôl leszárnyal néha mint sugár a lelke, -- és ô fölnevet rá férges mosolyával. Szabó Lôrinc ======================================================================== Randall Jarrell: A túlélô a sírok között Odább: földek. Az eleven Igére Figyel a világ, nevek, számok nyomorán. A keresztek, a gyep, a fényes gránitsírkövek MEGHALTAK HOGY MI ÉLJÜNK -- hogy én éljek! --: Kötelezôk, de nem szükségesek; a világnak Csak a halottak kellenek. A helyrezökkentô, nagy álom, Melyen át sötét létünk várva fut -- Én erre riadtam, ti ebben alusztok -- Mi már a Háború? Megszámozott, Akár ti és sírjaitok; elveszthetô, és elvesztettük. Mint a mindenek feletti Parancsot, mely felment minden parancstól, S csak az acélos Élj! élt -- a csupasz lét, Ez volt a lét értelme, minden egyéb Lehullt róla, mígnem is elég lett Egy megléte -- újság, vasárnap reggel --; Végen túli vég volt ez, hogy az álom Lát álmot a... míg ez, hogy végre meglett, Nem volt vég többé, és a céltalanság, Melybôl létünk kinôtt, meglátta a Célt, mit elértünk, s láttuk: néhány évvel Túléltük társainkat -- a jövôvel, Melyben -- a gyerek mondja -- ott leszünk majd. Hol? Mert a ti létetek, félbehagyva, Megállt s nem zuhan le a levegôbôl, S az, ami lehetett volna, s ami nem lett. S a miénk -- az, ami; s végetér lassan. Létünk békét kötött a létezéssel, Mely kiszűrte régi esszenciáiból Idôben, mi nem ô. Várakozás: Így emlékezünk rátok. Nélkületek, halottak, Mily rongy törli le létfirkálta táblánk, Mely zaklatott test sejdít nekem világot, Melynek e föld s lét rossz magja csupán? Gyôzzük, végig; épp a gyôzelem az, Mit az élô elveszt. Elveszt? Az élôk Mindent, egyképp; s a kárpótló túlélés Hoz nekik naponta közönyt, halált. Íme, a világ diadalútja -- láncban, Diadalunk, világunk. Oly könnyen alszunk, S ébredvén, egy kis siker mindig vissza- Nyom, tiétekké bűvölve tagjainkat... Vérünk más világba terelve, meddô Reményünk rég betelt, s a legszükségesebbekre Úgy emlékezgetünk csak (megszokás Hűs-nyugodt mosolyával), mint ifjúságunk Tudatlan gyönyörvágyára. Nemtudástok Halálotokban örök, vér buzog fel Belôle, melyre élôk esdekelve Hajolnak, félálmokban szikkadozván... Kísértôk s kísértettek, a sírok közt Vakon tükrözik egymást; hangtalan Esdekléssel, végsô, nem-hallható Összhangzatként egymásba érve: Mondd Megint, eképp a hangok, mondd megint, Hogy az élet -- az, ami nem az élet; Hogy valahol valami, valami; Hogy egyre várunk egyre várunk. Tandori Dezsô ======================================================================== Jules Supervielle: Mikor a vízbefúlt fölébred Mikor a vízbefúlt fölébred a tenger fenekén és addig mozdulatlan szíve most már reszketni kezd, mint nyárfalomb a szélben: látja, amint egy lovas tart felé, szép csöndesen poroszkál, lélegzete nyugodt, s int neki, hogy ne féljen. Arcon legyinti egy bokréta sárga vadvirággal, s levágja elôtte fél kezét, de csonkján egyetlen piros vércsepp se csorran. A kéz a homokba hull és nyomtalanul eltűnik a porban, s helyében új kéz sarjad, szakasztott a régi kéz mása, és ujjai fürgén mozognak. A vízbefúlt elámul: könnyedén föl tud ülni a lovára, jobbra tekinthet, balra tekinthet, mintha csak otthon, szülôföldjén járna, mintha egy nagy mezô virulna körülötte, a szabadság, s ha kedve tartja, kezét is kinyújthatja, hogy leszakasszon egy friss nyári almát. Ez volna hát a halál, ez az imbolygó, kósza báj itt, mely rejtelmes jóindulattal ránk sugárzik? S én volnék ez a vízbefúlt, aki a moszatok közt ügetek, és nézem, mint sarjadnak újjá a legendáktól szaggatott egek? Tapogatom csuromvíz testemet, e gyarló bizonyosságot, és a ló hirtelen fölnyerít alattam, hogy megnyugtasson: mindez itt való. Bölcsô billen, a csecsemô fölébred, látszanak kapálódzó lábai. Bandukolok e nap alatt, melyet mintha csak most találtak volna ki. Emberek mozognak körös-körül, de rám nincs semmi gondjuk, arcuk akár a földieké, csak épp a kínt mosta a víz le róluk. S lám a békés táj megremeg, egyszerre minden bokra rezdül: jönnek felém gyermekkorom s a Teremtés vadjai seregestül A tigris tigrisnek lát és kígyónak a kígyó, mind a társát ismeri bennem, hazajáró mását. S a méhe int, csak szálljak vele bátran, s a nyúl, hogy tud egy rejteket a föld egy odujában, ahol meghalni nem lehet. Rónay György ======================================================================== Rainer Maria Rilke: Duinói elégiák ELSÔ ELÉGIA Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjébôl? és ha netán a szívére vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék az erôsebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk, s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy összetiporjon. Iszonyú minden angyal. Így visszafogom magamat, elnyelve sötét zokogásom hívó szavait. Ki volna az hát, aki kellene nékünk? Angyal nem, nem is ember, és a fülelô állatok észreveszik már, hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon a megfejtett világban. Mienk marad tán valamely fa a dombon, hogy naponta viszontlássuk, mienk maradhat a tegnapi utca, egy-egy szokás hűsége, mely megmakacsolta magát, megtetszett neki nálunk és nem ment, s itt maradt. Ó, és az éj, az éj, ha világűrrel teli szél perzseli arcunk - kié is nem marad ô, az áhított, a lágyan józanító, a magányos szívre fáradtan várakozó. Könnyebb-e ô a szeretôknek? Ó, egymással ôk csak sorsukat fedik el. Még nem tudod? Dobd ki karodból az űrt, vágd a lélegzésre való terekhez, tán a madárhad bensôbb lebegéssel érzi a tágasabb levegôt. Jó -- tavaszoknak kellettél. És csillagok is hitték: sejdíted ôket. A múltból hullám tornyosodott föl elédbe vagy olykor, hogyha nyitott ablaknál vitt el az út, neked szólt egy hegedű. Mindez megbízatás volt. De betöltötted? Nem zaklatott-e szüntelen várakozás még, mintha minden a kedves jöttét hirdetné? (Hova rejtheted ôt el, hisz a roppant, idegen gondolatok ki-be járnak benned, s gyakran idôznek el éjeken át is.) De ha vágyol rá, hát szólj szeretôkrôl; eléggé úgysem halhatatlan nagyhírű indulatuk. Ama szinte irígyelt elhagyottakról, kiket inkább szeretôknek véltél, mint a betelteket. Újra meg újra kezdd soha el nem érhetô dícséretüket; nézd csak: biztos a hôs, eleste se volt más, csak ürügy neki, hogy legyen az: végsô születése. De a szeretôket a természet kimerülten visszanyeli, minthogyha az újrateremtés nem telnék erejébôl. Gondoltad-e Gaspara Stampát, meggondoltad eléggé, hogy valamely lány, elhagyatottan az ô szeretôként felszökkent példáján érzi: bárha követném? Legrégibb gyötrelmünk hát ne teremjen végre gyümölcsöt? Nincs-e a perc itt, hogy szeretettel váljunk meg szeretônktôl s álljuk is ezt remegôn, mint nyílvesszô állja a húrt, hogy szökni feszülten több legyen önmagánál. Mert nincs sehol maradás. Hangok, hangok. Halld, szívem, úgy ahogyan csak szentek hallották, hogy az órjás hívás fölemelte ôket a földrôl; ôk térdeltek azonban, képtelenek, térdeltek, s rá se füleltek: így voltak hallók. Nemhogy te az Úrnak hangját elbírnád, dehogyis. De halld a fuvalmat, a szakadatlan hírt, mit a csönd szava szól. Most amaz ifjú halottaktól surrog tefeléd. Bárhova léptél, római, nápolyi templom öblén, nem szólított csöndben a sorsuk? Vagy fönséggel bízta magát rád egy fölirat, mint nemrég a Santa Maria Formosa-i tábla. Mit akarnak tôlem? Halkan hadd vetem én le a látszat-bántalmat, mely szellemeiknek tiszta lengését meg-megzökkenti idônként. Furcsa, persze, többé nem lakni a földön, kezdve tanulni szokást s már újra leszokni, rózsákban, s más annyi személyes-igéretű tárgyban jelentését nem látni az emberi sorsnak; ami voltunk végtelenül féltô tenyerekben, többé nem lenni, s a nevünket, akárcsak széttört játékszert, végképp odahagyni. Furcsa tovább nem vágyni a vágyat. Furcsa mindent, ami megkötözött, így látni a térben szabadon lebegôben. S fáradságos a holt-lét, csupa pótlás, hogy lassanként cseppnyi öröklét érzôdjék. -- De az élô egyre hibázik s ugyanazt a hibát: a különbségtétele metszô. Angyalok (úgy mondják) nem tudják gyakran, az élôk vagy a holtak közt járnak. Fut a szüntelen áram, mindkét birodalmon örökre sodorva magával minden kort s szavukat túlzúgja örökre. Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak; elszoktak már lassan a földtôl, mint anyamelltôl elnô csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz boldogító haladást -- : bírnánk-e mi nélkülük élni? Hiú monda-e, hogy a Linost sirató, a legelsô, a merész zene áthat a meddô dermedezésen, úgy, hogy a rémült térben, ahonnan a majdnem isteni ifjú kiszállt, megkezdi az űr ama rezgést, mely minket ma vigasztal, elragad, ápol. Nemes Nagy Ágnes ======================================================================== Rainer Maria Rilke: Már egyedül Már egyedül a szív hegyein. Nézd csak, milyen apró ott a szavak végtelepülése, és magasabban -- s ó, de parányi az is -- ott még egy utolsó érzelmi majorság. Ráismersz-e? Már egyedül a szív hegyein. Követ érez maga alatt a kéz. Kivirágzik egy s más itt még. A szótlan meredélybôl egy-egy tudatlan gyom dalolva virágzik. De ki tudva tud? Jaj, a tudni kezdô hallgat most, egyedül a szív hegyein. Jár, igaz, errefelé ép ésszel, jár fel-alá ez s az, védett hegyi állat, jön s elidôz. S a nagy madár nem félve körözget a csúcsok tisztult tagadása körül. -- De védtelenül, itt fent, a szív hegyein... Vas István ======================================================================== Czeslaw Milosz: Hit Akkor van hit, ha valaki megpillant Szirmot a vízen, vagy egy harmatcseppet, És tudja róla: szükségszerű, hogy van. Lehúnyt szemed bár ámítsa az álom, Csak az lesz, ami volt már a világon, S a szirmot tovább viszi a víz sodra. Akkor is hit van, ha valaki lábát Megsebzi egy kô, s tudja: a köveknek Ez a dolguk: a lábunk megsebezni. Nézzétek: a fák hosszú árnyat vetnek, Földre hull árnya virágnak, embernek: Árnyéktalanul nem létezhet semmi. Kerényi Grácia ======================================================================== Czeslaw Milosz: Remény Reménye annak van, aki hisz benne: Nem álom a föld, hanem eleven test, S nem csal a hallás, a tapintás, látás. És minden dolog, mit a földön ismersz, Olyan, mint egy kert, ha a kapunál állsz. Belépni tilos. De hogy van ilyen kert, Biztos. Ha jobban s okosabban néznénk, Új virágot és csillagot nem egyet Megláthatnánk a világ kertjében még. Ámít a szemünk, egyesek azt mondják, Hogy nincsen semmi, csupán mi képzeljük, De épp annak, ki így szól, nincs reménye. Ha elfordul az ember, azt gondolják, Háta mögött a világ máris megszűnt, Mintha tolvajok hordták volna széjjel. Kerényi Grácia ======================================================================== Anna Ahmatova: Hát ittmaradtam Hát ittmaradtam egymagam, pergetve napjaim. Ó szabad hattyúk, boldogan szálló barátaim! Sem könnyem nincs már, sem dalom, hogy visszatérjetek. Csak csöndesen imádkozom estente értetek. Egyikôtök, suhanva fent, nyíllal találkozott s zuhant. A másik megölelt, s hollóvá változott. De évente, mikor a hó olvad, egy-egy napon a Katalin-kert csillogó tavát csodálhatom. A szárnysuhogást hallgatom a kék tükör felett. Ki nyitotta ki, nem tudom, síri börtönömet. Rab Zsuzsa ======================================================================== Christian Morgenstern: Tedd fel, hogy él egy égi hatalom Tedd fel, hogy él egy égi hatalom; engedje meg hát, hogy valamikor feltámadjunk az egyik csillagon, mint nyíló rózsával teli bokor. Gyökér szeretnék lenni, légy a tô, az ág lennék, alkosd leveleit, a rózsa legyek, illatként övezd. Jóllakva egymásban örökre így, míg minden vágyunk s rostunk egyezô, legyünk egyetlen roppant köszönet. Hárs Ernô ======================================================================== Paul Claudel: Sötétség Én itt vagyok, a másik másutt, s a csönd irtózatos már. Oly szerencsétlenek vagyunk! és rostáján a Sátán egyre rostál. Szenvedek és a másik is szenved, és nincs út köztem és Közötte, és kettônk között nincsen se szó, se kéz. Semmi, csupán az éjszaka, mely közös és közölhetetlen. Az éj, amelyben mit sem alkotunk, s a szörnyű meddôség a szeretetben. Fölneszelek, s magam vagyok, a félelem elborít, Szavának mását hallom, s egy sikoly hangjait. Valami gyönge fuvalmat hallok, és hajam égnek merevül. Mentsd meg ôt a halálveszélybôl és a Vad karmai közül. Ha újra itt a halál íze a fogaim között, a láz, A csikarás, a hányinger, a fonákra fordulás. Egyedül voltam a présben, és tiportam a szôlôt tébolyomban Ma éjjel, míg fölcsapó nevetéssel egyik faltól a másikig loholtam. Aki a szemünket alkotta, szem nélkül lát-e vajon engem? Aki a fület teremtette, fül nélkül meghallja-e szavamat? Tudom, hogy ahol túlárad a bűn, irgalmad még jobban bôvelkedik. Imádkozzunk, mert a Világ Fejedelmének órája ez itt. Rónay György ======================================================================== Pierre Emmanuel: Láthatatlan Hogy hívjuk a láthatatlant? Visszhangzunk rá semmi több -- S megfogni a foghatatlant? Szavunkon ô fog elôbb. Kék a kékbe vész nem éri Hullám soha el magát Lépteinket éj kíséri Arcunk elôtt éjszakák A tűzô fény is fonákját Világítja meg csupán Bármily éber mégse lát át A lélek sem önmagán Szemem ahogy nézve nézlek Kô a vízben Ráng a víz Tükre Szétzilálja képed Arcomat s már zárul is Öröklét örvény-kutatta Örvény puszta pillanat Habod vagyunk eltakarva Fénylô tisztaságodat. Rónay György ======================================================================== David Ignatov: Ô nyugtat el Szomorú vagyok, hogy nem vagyok Isten, beszélek magamhoz s hallgatom, remélve, hogy e párbeszédben lesz Róla szó. Dolgom teszem, és méricskélem is, hogy benne Istenre ráakadjak. Vagy ha nem, hát ez legyen bizonyság, hogy az ellenkezôje igaz. S ezt akarom, ezt az ellenkezôt, hogy Istenné legyek. Rágondolok, s ha már muszáj aludnom, Ô nyugtat el. Tellér Gyula ======================================================================== André Frénaud: A kegyelemrôl Egyre hűvösebb romhalmazomon túl, bűntôl tiszta visszhang a sötét porondon, hol viaskodom, furfanggal nem élô váratlan jelenség, tán csak ide tévedt, távoli erô, nem tudom okát, nem tudom helyét. Idô szökevénye, lassú gyűrűzésben nem cinkos sugár, nyomor és vitézség, titkos talajom, választott, de önként, vágyammal fölérô, ô a halk fohász, és ott tündököl kérô s vádoló énekem fölött túl a hangomon. Agyô, szüntelen friss halálaim, mivel tegnap is, mint ma, változóban volt és lesz az élet. A szívemen át, s más jelképeken, hol beteljesül, fölszárnyalt a Lélek küzdelmeibôl. Állítom, s tanúm nincs. Fordítva beszélek. Semmit sem jelent. Nem tudom apámtól. Nem gyôzött meg engem pergamentekercs. Hiszek benne mégis. Mindent fölteszek rá. Ki belélegezte, belé is szeret. Hívtam annyiszor, s nem kaptam jelet, küszködtem, s mit ért! Gyürkôzve dühödten, s el mit sem fogadva, csak vállalva mindent, vidám-e a szív? Hallatlan kivétel, mert a jutalom meg nem érdemelt. A balsors sem az. Fölszállok-e véle? Súlytalan vagyok. A kegyelmet áldom, még ha semmi sincs is, csak szerelmem által. Kálnoky László ======================================================================== Czeslaw Milosz: Oeconomia divina Nem hittem volna, hogy ily sajátos pillanatban fogok élni. Mikor a sziklás fennsíkok és mennydörgések Istene, A Seregek Ura, kyrios Sebaoth Úgy alázza meg legfájóbban az embert, Hogy engedi: cselekedjen tetszése szerint, Rábízza a következtetést: S Ô Maga nem szól semmit. E látvány nem hasonlított, bizony nem, Az évszázadok óta ismétlôdô királydrámákhoz. A betonpilléren nyugvó utakból, üveg- és vasvárosokból, A törzsi államoknál tágasabb repülôterekbôl Hirtelen kifogyott az alapelv, és széthulltak. Nem álomban, hanem ébren, mert önmaguktól megfosztva Csak olyként léteztek, mint aminek léte nem szükségszerű. A fákból, a mezei kövekbôl, de még a citromból is az asztalon Kiszökött az anyagiság és fantomjuk Ürességnek bizonyult, füstnek a klisén. A tárgyakból kitagadottan nyüzsgött a tér. Mindenütt sehol volt, és sehol mindenütt. A könyvekben a betűk ezüstlôttek, imbolyogtak és elenyésztek. A kéz nem tudta lerajzolni a pálma jelét, a folyó jelét, az íbisz jelét sem. Soknyelvű zsivaj hirdette meg a beszéd halandóságát. Betiltották a panaszt, mert önnön magának panaszkodott. Az emberek érhetetlen gyötrelmükben Ledobálták ruháikat a tereken, hogy meztelenségük ítéletet hívjon ki. De hasztalan sóvárogták a rettegést, szánalmat, haragot. Nem volt eléggé megalapozott A munka és a pihenés Az arc a haj a csípôk És bárminemű létezés. Bojtár Endre ======================================================================== Alfonso Gatto: A Santa Maria Novella kolostorában Itt a hófehér feliratú kripták s egy letűnt kor halott aráinak, kisdedeinek ó kolostorában múlik az Angyal napja s csak a zápor csöndje hallatszik. Élénkek a márvány foltjai, mint virágok, a leányka egy évszázada szemléli kövének párkányát: a szelíd állhatatosság fejezete. Eláll a szív verése. Külföldi beszél egy csupa szeszélybe, pírba öltözött lányhoz, ki csupán menekülne a látvány varázslatában dôzsölô csoporthoz, a hordához, -- menekül élni most, nevetni ez a lány. Csak rejtelemnek tűnik szemében élete s halála, mely rozsdájából kelti az esônek virágait, más hangok némaságát. Rába György ======================================================================== Wolfgang Bächler: Elhagyott templom Kakukkfű közt a búzahullámokon templomhajó roncsa sodródik tört oszloppal, repedezett ívvel gótikus korból a mi korunkba, papok és hívôk régen elhagyták. A szenteltvíztartót, keresztelômedencét az ég friss esôvel töltötte meg. Seregély és veréb merül belé. A szószékre röppen egy vadgalamb. Kinek szól morcos búgása, ki érti meg hívogató szavát? A sekrestye homályán füvek gyülekeznek virágzó bogáncs köré. A Szentíráson hernyó rágja át magát türelmesen, szótól szóig. Az ereklyetartóban csukott szárnnyal apácapillék alusznak. Két harkály csipkedve ébreszti ôket, s mélyre rejtett kincsek után kopogtatnak. Mohapárnák a kóruspadokon. Éjféli misére baglyok gyülekeznek oda, megrázzák kámzsájukat, elhuhogják a litániát s a rideg, súlyos áment, és megfordulnak, ha az orgonából denevér süvít a szél akkordjaiba, s a hold a kôlapokra üríti kelyhét. Az ablakok üregeit a pókok hálójukkal újra beüvegezték. Elkapják és megszűrik a hajnali fényt. Gyíkok surrannak ki a kriptákból. Az atkák egerek vérét szívják. Fehér csontporon kotlik egy tyúk. De hiába fúrják át a kukacok a keresztet: szétrágva is megôrzi formáját. A fôkapunál vadrózsabokor koszorúzza az Utolsó Ítéletet. Méhraj zümmögi az imákat. Fészkük a Madonna ölébe lóg, illatos mézzel teltek a lépek. Vadszöllô növi be a bűnösök töredezett arcát. Lábuk csalánbokor lángjában ég. Hajnal Gábor ======================================================================== Jules Supervielle: Egy ház áll jobbomon Egy ház áll jobbomon mindig, kapuja zárva; reszketô folyosó húzódik odabenn; hajnaltól várok, az idô sürget, s hiába: lépteket hallok, és nem jön ki senki sem. Egy hang szólít belül, s én az ablakra nézek, amelyet fekete vasrács rejt és fedez, aztán átvágok az utcán, mely oly sötét lett, hogy az éjjeliôr, ha jön, észre se vesz. S ím tárul a kapu, önmagától kinyílott, de nem surran ki, csak végtelen bánat ott. S elhallgat odabent a hang, mely egyre hívott, s arcot ígért nekem, s kezekkel áltatott. Rónay György ======================================================================== Wystan Hugh Auden: Achilles pajzsa A váll mögül ô mást várt: szôlô-s olajlugast, városok márvány rendjét, vízen hajót, utast, ámde a fénylô ércen ott állt kiverve rég egy puszta mesteri képe, s felette ólmos ég. Jellegtelen sík, szürke, rút, komor, nincs rajt egy fűszál vagy baráti jel, nem lehet enni, s leülni sehol, pedig a szörnyű síkon állva fel, beláthatatlan tömeg vesztegel. Ezernyi szem s ezernyi csizmaszár közönyösen csak jeladásra vár. A magasból egy arc nélküli fej valami ügyben tényeket kohol, a hangja sivár, száraz mint a hely, nem derül senki, de hozzá se szól; és oszlopokban gomolyog a por, míg elvonulnak. S mind akarva hisz abban, mi késôbb romlására visz. A váll mögül ô mást várt: szép szertartásokat, hol virágdíszes üszô és bor az áldozat, de az ércen, ahol oltárt sejtett az istennô, a röpke kohó-fénynél más kép tűnt elô. Egy térség köré szögesdrót falat vontak; pár unott altiszt ténfereg, az ôröket megizzasztja a nap, s hunyászkodó, szokásos csôdület bámul kívülrôl, nem zúg, nem remeg, míg három foglyot egy-egy cölöpig kísérnek, s állva hozzákötözik. A világ súlya, méltósága, mind, amit csak ember folyton latra vet, idegen kézbe hullt; remény nem int, kicsinyek ôk, mentségük nem lehet, ellenség döntött életük felett: s mindennél rosszabb a tört büszkeség, megszűnt az ember, bár él teste még. A váll mögül csak várta atléták harcait, férfiak és nôk táncban forgó tagjait, friss, gyors zenére; ámde a fénylô pajzs hátán nem készült tánchely, gazverte táj a rajz. Toprongyos fickó tétlen, egyedül lôdörög kint a pusztán, egy madár jól célzott köve elôl fölrepül; a nôt legyűri, s ha vitát lezár, érve a kés, ez alapelve már; neki nincs föld, hol az ígéret nem hazug, hol még testvér testvérért sírni tud. A szűk-ajkú kovács, Héphaisztosz elbiceg, s a fényes keblű Thetisz döbbenten érti meg, mit rótt a pajzsra az isten s fiának mit ígér: vas-szívű, férfi-ölô Achilles nem sokáig él. Lakatos Kálmán ======================================================================== Donald Davie: Egy testvéremhez a misztériumban 1290 körül Isten világa egy kôarccal intett Felém, mással feléd. De helyeinket, Bár lassan, váltjuk. E groteszkeket Az elsô fülkékben, balra menet Az ajtótól, én véstem, miután Megosztottuk munkánk. Dicséri ám York s Beverley: csipkelevél kerül Családi s vadászképecskék körül. Ha a mansfieldi mészkôbôl rakott Tág ívek alatt átmegyek, hogy ott Kôfaragásod szemléljem kemény Versenytárs-szemmel, megismerlek én Kénytelenül, mint a követ, miben Csak vésônk szól értünk. Saját eszem Szerint nôttem, de a tieddel is, Látván, kapukhoz rótt lombod de friss, S rezgô fény mélyíti az ívkô vonalát. Dús díszeid harmóniáin át Szólal finom rajzú, gyöngéd szigor. Tanulván tôled, úgy véltem, mikor Néztem végsô fülkéimet, ahol yolcszög-káptalanházunk díszítik: Az én kezem véste, de nemesít Rajt a tiéd, csak más-más lombokat Ad kettônknél egyazon áhítat. S elárulja utolsó csegelyed: Te is adós vagy. Szôlôt csipeget Egy madár, íjas fiú lesben áll, Vagy egy-egy üres maszk-arc kandikál A lombból. Egymást fertôzzük, s vitás Nem is lehet, hogy üdvös a hatás... De ügyelj: ki e nyájas csellel él, Annak nem kedves többé se levél, Se kô. Nem kicsinylem művészeted, Mondván, hogy magva bizonyos hideg S kegyetlenség; megfosztalak talán E létfeltételtôl és azután Cserébe mit adok? Elôjogát Útszéliségnek, mely meg is bocsát Magának minden gyarló örömöt -- S cinkosságával már tisztába jött, ,,Torznak'' hívott kedélyt. Ennyit tudok, Bármi is jön, s mindig lelek bukott Emberséget a kôben, hol bizony Friss, elegáns tömörség nem nagyon Lehet miénk. De a vonalak élnek, S az emberi természetrôl beszélnek, Mely bukott, de megváltható. Lehet, Hogy drágállod majd emberségedet, Ha egy pár gallyat, mely az ára volt, Véknyam törôs-mereven faragod. Köznapi kéznek durva, bár meleg. Számodra ne a lombok s emberek -- A kô legyen leginkább izgató. Hiszen e közeg magának való, S nem is mindig közeg, hanem hegyek Anyaga: makacs, kegyetlen s rideg. Szegô György ======================================================================== Max Jacob: Egyházközség alapítása Brazíliában Várta ôket páfrány, ananász, antilop, ipekakuána s körül az ôs-bozót. Abbahagyta a festô-barát az akvarellt. S alighogy a hajó -- már vissza -- útrakelt, tankállt száz könnyű kunyhó szerte a fák alatt. Apácák szántogattak, egy még sírva fakadt valamin, amit egy levélbôl megtudott. Egy borissza barát csúfosan berúgott. Mondtak hosszú imát penitenciaként. Gyógyfüvet gyűjtögettek. A kézműves-barátok vesszôket vágtak és kosarakat csináltak. Egy megszökött fegyencet (ki vadászatból élt) mert sebét kikúrálták isteni csoda ért: szentember lett, olyan, valósággal imádták, ha intett, bestiák nyalták juházva lábát. Az erdei vadak, az égi madarak hordták mindannyiuknak a kívánt tárgyakat. És lett fehér kápolna és abban orgona! És kószáltak legelve juhnyájak té s tova. S van szerzetes, ki szeszt fôz, van, aki bôrt cserez; vasárnap mind virágot ültet, rózsát szemez. Áldás reád, mangófa s reád, mangó gyümölcse. A békák békaversenyt zengenek az esti csöndbe. Diszíti az oltárt oly egzotikus csokor, mosolyog mind az angyal, aki abba szagol. Körben tündér- s manó-raj figyel fűben heverve A négyszögű falövvel kerített kis telepre. S történt vala egy reggel, midôn fölkél a nap, színezve fent a felhôt, lent a virágokat, mintha az erdôt, melyben cédrusra fut a szôllô, betegség lepte volna, ótvar, fekete himlô: kitűnt egy néger, aztán tíz, száz, ezer s a szent a vad juhászítással most semmire se ment, kezesíthette ôket, ezek nem kezesedtek, a nagy szelídítônek zord hóhérai lettek. A klastrom teteje levágódott a gazba. S visszavadult a táj, elpusztulván a gazda, S egy ráncot nem kapott mindettôl az azúr ég. Vértezve szívemet szeretettel és hittel munkámat egykoron így kezdtem én is itt el. Imádtam az Urat, mondtam, szép a világ, ám a gúny, ám a gond, a vakság, butaság, gyúrták belôlem is azt a zord burzsoát, akinek a neve olvasható alább. Illyés Gyula ======================================================================== Oszip Mandelstam: Köd takarja Köd takarja már megfoghatatlan, elmosódó, gyötrô arcodat. Istenem! mondtam, bár nem akartam, véletlenül számon kiszaladt. Kirepült a mellembôl az Isten neve, mint egy óriás madár. Ködgomolyba vész elôtte minden, s fészke-háza most lakatlan áll. Lator László ======================================================================== Jeannie Ebner: Éhség Fejed úgy közeleg, mint hajó megrakodva. Várunk a kikötôben. Éhezünk. Aranyat és elefántcsontot hoztál a fekete partról, De a gyermekek tejre szomjaznak, s lehullunk, mint a beteg virágok. Fölneveltük szívünket. Kihajtott, fává nôtt, s gyümölcsöket hozott, mik soha meg nem érnek: két kezet, mely az űrbe mélyed. Lebegô űr dagasztja új széllel a vitorlád, s fejed mint nap száll le-föl a láthatáron, megrakodva sápadt gyümölcsével szívünknek. Eltemettük gyermekeinket arany és elefántcsont tornyokban. Most újra a kikötôben várakozunk. És éhezünk. És nem tudjuk, mire. Kálnoky László ======================================================================== Jiri Wolker: Koldusok Az Úristen egyszer eljött a portámra Vállán koldustarisznya, gúnyája: folt hátán folt, szénában aludt bizonyára, mert mint nyáron a rét, olyan illatos volt. Megállt a küszöbön és alamizsnát kért. Sok mindenem volt akkor, sok fojtogató kacatom. Fekete ruhám, bôrkötéses könyvem s gallér a nyakamon és mert tele volt a gyomrom, jobb-e meghalni mint élni, ez volt a gondom. Nem adtam neki semmit -- nem volt kezem --, ó, mennyire égetett a szégyen mikor a szemembe nézett az a két szem oly kéken, mint a tenger, nyugattól keletig. Az Isten elment. Az ajtó nyitva maradt. S az ég a nyitott ajtón át a szívemet húzta, kicsábított, s fiús mosolyt adott az útra no meg sok bánatot, sérelmet a tarisznyámba s ezüstös emlékezést édesanyámra. Most a várost járom s az Istent keresem. Tudom, hogy koldustarisznyával erre látták menni, tudom, hogy egyszer majd csak meglelem, de most már nem fog fájni semmi, mert elhagytam minden fojtogató kacatom. Elvisz magával. Kiállunk az utcasarokra kezünkben kalap, fejünk felett a nap. ,,Szeretetért esedezünk emberek -- nyissátok ki a szíveteket!'' Zádor András ======================================================================== Jiri Wolker: Nehéz óra Világra jöttem, hogy szívem képére teremtsem meg az életemet. A fiúszív olyan, mint egy dal elsô üteme, álom mesés várról, ajándék az embereknek ünnepre. De a férfiszív olyan, mint a kérges tenyér, téglává keményedett benne a vér, országút mentén hajlékadó csárda, hol a vándor megpihen éjszakára. Ma eljött az én órám. Fiúszívem meghalt, egymagam temettem; s szenvedek, nemcsak holt szívem miatt, de az új miatt is, mely csírázni kezd mellemben. Ma eljött az én nehéz órám, egyik szívem meghalt, a másik még nem jött a világra, magányomban, félelmemben, védtelenül nézek hideg szobám négy falára. Barátom könyve, lámpa, szerelmes levelek, szeretetbôl, fénybôl, hitbôl fogant dolgok, ma mellettem álljatok s hívségesen hívek legyetek, mert árván maradtam a földön, és imádkozzatok, hogy nemalkuvó bátor szívem nôjön, és higgyétek ma helyettem, hogy így lesz, hogy új szívem képére teremtem az igaz ember életét. Nekem még nincs férfiszívem, s ezért nehéz órámban elhágy hitem. Zádor András ======================================================================== Paul Celan: Tenebrae Közel vagyunk, Uram, foghatón közel. Már fogva, Uram, egymásba marva, mintha mindônk teste a te tested volna, Uram. Imádkozz, Uram, imádkozz hozzánk, közel vagyunk. Kajlán mentünk oda, mentünk oda, ráhajolni katlanra, vályúra. Az itatóra, Uram. Vér volt, a vért te ontottad, Uram. Csillogott. A te képedet verte a szemünkbe, Uram. Nyitva s üres a szem, a száj, Uram. Ittunk, Uram. A vért és a képet a vérben, Uram. Imádkozz, Uram. Közel vagyunk. Lator László ======================================================================== Andrej Belij: Aggodalom Nem lanyhul a munka egész nap: hordják a buzát, a rozsot. Szívembe vak aggodalom csap, és reszketek és vacogok, és vágy-teli, újra remélem, hogy Krisztus a földre lejön -- ez gyújtja ki régen a vérem, ez a gyermeki álomözön. Pár napja jutott a fülembe megint, hogy az úr közeleg... Jöttek nyekeregve, recsegve zabbal tele társzekerek, s én mentem a szérű porán át bámulva kocsit-lovakat, rágcsálva aranyszínű szalmát, mormolva örök szavakat... S a hír ma megint utolért, amint szomorogva bejártam a harmatos este füvét: ,,Hűssel jövök, éji homályban...'' Smaragdszínű fénnyel a hold sápasztja a messzi tetôket, s a távoli cséphadarók halkan, monoton kelepelnek. ,,Vándor jön a szérű megett'' -- szól valaki elhaladóban. Lámpást fogok és kimegyek, jelet lesek égi magosban... És járom a hűs utakat, míg hajlik a hold színe pírbe, s a láncra kötött kutya-had láncát veri-tépi vonítva. S sápadtan a lámpa lobog... És senki se szól ide, senki... S a vérszínű virradatot éber kakasicska jelenti. Tellér Gyula ======================================================================== Pierre Emmanuel: Ó ha én a Galamb szárnyán szállnék Ó ha én a Galamb szárnyán szállnék! Heves röptömtôl döngene az éj, addig kavarnám a zsarnok körül a levegôt míg ledôl hogy bukása riadt robajára az ember fölébredjen hűlô vére vörös tavában s néma kínjaitól még félig holtra váltan lássa a Rémület vizeit apadóban s érezze hogy merev testében léte lágyan újrapezsdül a vér s szabadság melegétôl De csak visszhang dalom a holtak sikolyára: ôk nem felejtenek, ó bár csak ôk megértsék álmukat legalább nem dúlná föl a kétség. Rónay György ======================================================================== Gottfried Benn: Egy éjjel Egy éjjel, melyet senki se ismer: anyaga föld, esô, vizesség, egy helyen: alig van neve, oly kicsiny, félreesô idegenség, minden szeretet s bánat tébolyát megláttam, hogy vágy és vég egybeesnek, hogy színháziasság mind a világ, hogy nincs közük istenhez a kezeknek, mik simogatnak mosdatlanul, forrón, s tartani akarnának, s nem is sejtik, hogyan tartsuk egymást, s a szakadt hálón hogyan kössünk csomót, mely föl nem fejlik; -- ó, ez a köd, vacogtató hideg, lehullni mindenrôl, mi tartós, formás, s hogy kötés, hit, bensôség nincsenek; ó isten, istenek! Nyirok, szorongás! Keresztury Dezsô ======================================================================== John Berryman: Nóna Kérdés. Nem juthatok szentjeid közé, nincs adva bennem -- ,,Velle?'' -- Akarok, s bukom. Mégsem szeretnék elkárhozni Tôled -- ha volna középút -- oda kérném magam, valami tisztes kis üdv-félébe, valahol a sarokban. Félek, félek. Testvérek, ha ti is féltek: testvéreim vagytok -- félsz-veteránok -- éltünk óráján, most könyörögjetek velem! Elizeus sírja riogtat démonokat. Felejtem, mely bíró alatt rontott világot, nem vagyunk ebben egyedül. Hallván Márk VIII.-at, bizton szégyent kell vallanom. Szégyenültem. Lázadó kétely szállt belém a lépcsôn; zsibbadtan tűnôdtem. Azelôtt nem mart a kétely, nem szokott. Egy pillanatban is kárhozhatunk? Mélyen tűnôdtem -- de az nem könnyít. Könyörögtem majd, de ez ima után nem tűnt el a félelem semmiképp. Ismét egyedül voltam Veled: ,,Úszott a vas.'' Megbizonyult nekem újra & újra: kárhozatom nem akarja. Úgy ki akarja? -- A másik. De ,,egy ember Shaliachja mintha ô maga lenne'': vagyok a Te személyed. Megcselekedtem ezt & azt, amit kellett, adtam, szolgáltam, néma voltam, mért tettem így -- bizonyos nem lehetek. Gyanakszom magamra. Segíts. Öregszem & butulok, és a munka sok, hosszú a nappal, végzek valaha is? Nem emberért van e munka, de az Úrért. Nos fölkészültem rá minden erômmel. S az én O-m egy mikro-mikro-parány utószolgálattá zsugorul, s a Tiedbôl adtam Neked; nincs más lakozás, csak a Jaj vagy az Ég -- tanúznak Panditok. Békére lettem én. Szövetek közt foszlékony, mit nyerhetek, kis gúnyámban kicsúszom? Kevés vagyok, Mester, az erényre. Tántorgó vagyok, tanácstalan. Ím eme csontban tárolt örvényben --csak kevéssé örvény-csontban, figyelve: hatod uncia minden pintre, cukor a vérhez vagy kóma, vagy ökrendés, 120-at ütök egy pillanatban, annyi kell a szembenézés dicsôségéhez -- szélvész-vihar-nyűtt & állhatatlan ember -- a Te alakod gyémántkeményen szembenézô. Jánosy István ======================================================================== Vilém Závada: Szorongás A határtalan földi éjben, mint dinamitos bánya-mélyben, foszforeszkál a borzalom. Alacsonyan a homlokunk felett s a talpunk alatt valami recseg s valami iszonyatot jósol, mintha ez aláaknázott, komor világot most a montblanknyi nyomor mindjárt a szakadékba vetné, mintha a föld, a szörnyű tárna, rettentô robbanásra várna, mely végre szabaddá teszi. Riadt szívem, te csupa-gond -- könnyek csöpp kagylóhéja -- mondd, mely sziklavárba menekülhetsz? Kardos László ======================================================================== Hanuš Bonn: Szoronság Mert nézz csak a példák legmélyére, hol büszke lángok megrokkant árnya mered. Ó, maréknyi hamu a lázadás parazsából, ó, elszánás szárnya -- légy te füst a fejünk felett! Vonul a tömeg -- forr a léptek korálja, akár géporgona vibrál... Ó, ember-zuhatag -- meghazudtolt utakon! Jaj, megalázottság keserve! Gótikusan magasodva, megtörik az ég karimáján a százados kínok bazalthullám-dagálya: a rémület zsoltára, amelybôl állati, szorongó nyüszítés hull a világra! Lothár László ======================================================================== Jan Zahradnícek: Elmerülés I. A vérem hallgatom mint zizegô kutat midôn fölrettenek s az éjben árny vagyok csak e fájdalom vizén a szomjam úgy kutat mint lankadó madár ki lassú szárnyakon csap És mintha kertek is kerültek volna ott s a kôbôl kristályok s virágok hajtanának lágyan lesüllyedek hol sötét kincs ragyog kit évek rejtenek és eltakart a bánat Itt a fekete kô lágy mint a levegô az éghajlat szívembe és erembe ömlik úgy átfolyik rajtam oly csendben lebegô mint Istenem kiben számomra rég öröm nyit II. Érzékeimre bárány-felleg ül az álom színe második valóság visszáján madarak csapatja lassan átrepül s a jó szorongás tájait a fellegekbe szórják E tájak bánatomhoz illenek a nap kihajt a friss barázdán magvakat melenget zászlómra zöld harangot fénybôl hímezek s virágok homlokán szorongás szunnyad mint a felleg A szunnyadókra itt a hold mély álmot permetez köröskörül nem látni túl a láthatáron itt rózsák rothadása lágyan lengedez és mint a kék egek örökre kék ez álom Horváth Béla ======================================================================== Alekszandr Blok: Fejünk felett lecsapni készen Fejünk felett lecsapni készen az a vasvesszô ott remeg. S szállunk a sűrüdô sötétben iszonyatos mélység felett. De minél veszettebb a hajsza, és minél közelebb a vég, annál fénylôbb az Égi arca, annál közelibb tűzzel ég. És a viharzó forgatagban a kétségbeesés fiát a kék izzásba láthatatlan ösvény viszi, ragadja át. Lator László ======================================================================== Jurij Kuznyecov: Ha rég feledett rettenettel Ha rég feledett rettenettel kiált az éjjeli madár, a lélek ráfelelni nem mer: inkább magában lenne már. De örökké a szél sikongó sírását hallgatni se jó, embernek nézni a mocorgó sötét bokrot irtóztató. Pór Judit ======================================================================== Francis Jammes: Nagy, nyugodt vonalak Nagy, nyugodt vonalak ezek itt, amelyek hol az éggel, hol meg a földdel olvadnak egybe. De már nem lehelik elhagyott szívembe azt a békét, amit oly mélynek hittem egykor. Így hagyja lassan el völgyeinket a báj. Így hagyja lassan el bűbája a szívem. Mit sajnálnék? Csak a szenvedést, azt hiszem, csupán a szevedést, amely elhagyta már. A dombon süketen favágó-fejsze csattan. Az égerfa kinyit. Tavasz készül a tájon. De ezúttal, Uram, már se sóhaj, sem álom nem rebben át a víz tükrén a fuvalatban. Rónay György ======================================================================== Torvas Venclova: Sestina Hat óra fele jár, a befagyott út Északnak tér. Csörömpölnek a láncok A gumikon. Mint tó tükre, a visszhang Fémesen villog, elhalkulva szemközt. A márciusi roskadt, sebhelyes hó Még betakarná, be, a romos erdôt. Mint komp, mely átszeli a rideg erdôt, A tekintet kiköt. Vonzza a tárt út, A sokszorosan maga-tükrözô hó, És vonzzák az egyhangú nyírfa-láncok. A ritkás ködbôl kútgém nô ki, szemközt Üres ház. Minden más: csak puszta visszhang És lég-bogok. Céltalan, kósza visszhang, Nem is létezik, zúgatja az erdôt. Grafit-tükör fekete fénye szemközt Ôs sötéttel. Ez adatott nekünk: út, És égmagasból aláhullva: láncok -- A láthatatlan, mégis óriás hó. Nézi a vén tavaszt a ritkuló hó, A hallást sérti a sokarcú visszhang. Mint zsiliprôl ha leverve a láncok, A vak eszme elárasztja az erdôt Itt nem segít majd benzin és fehér út, Sem az irtás kirajzolt sávja szemközt. A formátlan mindenség árja szemközt. Borzongató csillag és esztelen hó Támad, össztűz alá vonva a sík, út. Tükör-verôdés, árny, kép mása, visszhang Szállja meg a szétdúlt ardeni erdôt, Örök egymás-váltásai a láncok. Erôt vesznek mirajtunk, mondd, a láncok? Velem minden tárgy, elem, íme szemközt Áll. Itthagyom hát az alkonyi erdôt, Hol fatörzset-ágat behord-lehúz hó, És szó helyett üresen kong a visszhang; Itt végez minden. Nem több a bejárt út -- Csak mint a láncok. Nekem nincs tovább út, Járni az erdôt. Torlaszod jeges hó. Szegülünk, szemközt. Csak az vagy Te: visszhang. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Ivan Bunyin: Mit mond egy messzi part varázsa Mit mond egy messzi part varázsa, mikor a görgelék-kövek a felcsapó tajtékban ázva váratlan feltündöklenek? Valakinek akaratából nem én képzelem ezt a vad tengert, a sós szelet, a távol rívó fehér sirályokat? Mennyi hasztalan, mondhatatlan álom s érzés, mely szíven üt egy édes, sajgó pillanatban -- mik ezek? S ki üzen velük? Lator László ======================================================================== Robert Penn Warren: A kereszt (Teológiai tanulmány) Egyszer, vihar után, a sziklacsúcson álltam, A fekete bazalton a tenger fehér karmai Nyolc ölnyi mélybôl kapkodtak, hogy véremet vegyék. A frissen tündöklô napfényben fehéren szikráztak, És nem bocsátották meg, hogy süvöltô rohamaik Éjszaka nem voltak több egy álomnál Az alvó szerelmi ölelés összegabalyodott, Csöndes és meleg sötétjében, miközben a csillagok Elfeketültek, s a vihar cserepeket vert le a tetôrôl. Háromra elült a szél, a nap még magasan járt, Lesétáltam a kis öböl partjára, Hová hulladékokat sodortak a hullámok -- Rohadt narancsot, hajókötelet, sörösüveget, Kupakja szorosan lezárva, betört arcú Játékbabát, keresztrudat valami árbocról, És nyomorultul görnyedve egy vulkánikus kôre, Mintha végsô reményébe csimpaszkodna, De már órákkal elôbb megfúlt, biztos, mint a halál, A majmot, tágranyílt szemmel, rémülten A borzasztó hangzavartól, ütésektôl-csapásoktól, És egy társa se jön, hogy azt mondja, ciao. Fölemeltem, a szemébe néztem, Gömbölyű, mint sötét üveggolyó, fényes, mint a könny, Kékeszölden villódzva mély világtalanságában, Mégis emberi mindattól, amit látott -- Mint a tiéd vagy enyém, ha sújt balszerencse. Így hát, vén bolond, én mondtam neki, hogy ciao. Az átázott bunda alatt éreztem, bôre Lötyög a vézna csontokon; és a finom Ujjacskák még, Isten tudja mi után, kapaszkodtak. Ott ültem vele és figyeltem, alábbhagy a szél. Sehol egy hajókémény a láthatáron. Vitorla sem, persze. És a szikla árnyéka Elérte az öblöt. Ideje indulni hát. Szakítottam rá idôt, igen, hogy eltemessem. Gödröt kapartam, fedtem kôhalommal. Ráadásul, vén bolond, összeeszkábáltam Egy keresztet -- Két bot összekötözve, a fövenybe szúrva. De ugyan mi haszna? A tenger visszatér. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Ingeborg Bachmann: Bécskörnyéki tájkép Síkságok szelleme, dörgô vízár szelleme, jôjj már, végóránkhoz idézett szellem, a várost el ne kerüld! Sodord a szöllôágat, az omló partokról lefutót, sodord az útra kívánkozót egy új folyamágba, rohanj vele, tárd ki elôtte a szteppét! Túl egy csenevész fa ágai: bütykös ember ujjak. Egy lendkerék szökkenve megindul, és a mezôkön felbuggyan, mint kitörô-olajgejzír, a tavasz. Hátrálnak a váz-erdôk a zöld szín vázlatrajza elôl, s kutak fölé boruló olajfák írisze csillan. De fontos-e mindez? Nem pengetjük a táncütemet már. Soká hallgattunk: nô a hangzavar és fogy a dallam. (S többé az ô lélegzete sem simogatja az arcom!) A por meg a felhôk fátylain át a Práter óriáskereke cibálja kabátom, amely szerelmünk rejteke volt. Az elsô csókok elôtt az utolsókat soha másutt meg nem kaphatod. Emlékével a szádon eredj tovább és hallgass... Kóválygó daru száll a vadvíz síkja fölött, bevégzi röpte karéját, s lecsap rá végórája a sás közt, hullámok robajával. Ázsia lelke bolyong odaát. Ritmikusan szökkenve növô vetések Alkony elôtt érett kultúrák gyors aratása. Mert ez a törvény -- el tudom még mondani ezt is a szélnek. A gáton túl szememet vadvíz lágy búja telíti, szomjú érzés száll meg: a limest ujra megérzem. Nyárfák tövében római kôhalom -- ások, a soknépű gyász színhelyeit kutatom, a Nem mosolyát s az Igen mosolyát... Gyermekkori építôkockákba zárva az élet. Új fájdalmat csittítgat az ember. És a fasorban vadgesztenye sátra virít illattalanul. Soha többé nem száll a gyertyaillat. A parkban, kôfalak árnyán, hajunk olyan magányosan úszik a szélben! Még mielôtt gyermek tenyerébôl földre szökellne, a vízbe lesüllyed a labda. S a holt szem meglátja az égi kéket, amely rég ô maga volt. Tengernyi csodát teremt a hitetlen lélek. Kíván-e még szív lenni a szív? Álmodd, hogy tiszta vagy, esküdj, égre mutatva, álmodj nemzetségedrôl, amely legyôz, de váljék tiltakozássá misztikus tagadásod. Egy kéz már végzi a számításokat és analíziseket, s velük felold a varázslat alól. Ami majd kibogoz: te magad vagy. Folyj el, hogy új tudással, új búcsúzó alakban visszajöhess. Orkánok elôl nyugat fele nyargal a nap. Elszállott kétezer év -- mi maradt belôle nekünk? Barokk girlandot emelget a szél, és puttófej gördül le döcögve a lépcsôn, homályos kôudvarba omolnak a tornyok, lehull a komódról a báli maszk, a babérkoszorú, csak a déli fényben, a láncos oszlopsor kerítette téren, a múló pillanat és a szépség lába elé roskadva, csak ott érzem, hogy megszabadultam idônk láncától, szellem a szellemek seregében. Ó, Mária távoli parton -- hajónk üres és vak-néma a kô, sokan sebesültünk, eggyünk sem menekült meg. Nem ég az olaj -- mindannyian ittunk belôle -- hol ragyog arcod örök világa? A holtan sodródó halak úsznak így, lebegve, sötét tenger felé, mely vár miránk is. De minket rég kiragadtak már a hajó nyomából másfajta áramlások. Arra sodornak, ahol ki-kihagy már és komorabb a világ. A síkság tornyai zengjék majd a hírünket, hogy jöttünk tétován, s az örök szomjúság lépcsôfokain hogyan zuhantunk egyre alább, jól hallva testünk tompa, nehéz zuhanását. Rab Zsuzsa ======================================================================== Guillaume Apollinaire: Égöv Végül is únod e régi világot csupa rom Ó pásztorlány Eiffel torony a hidak nyája béget e hajnalon Görög és római ókorban éltél s ebbôl elég ma néked A gépkocsik is ódonak zörögve futnak itt elébed Csupán a vallás az maradt csak máig új s el nem avúl soha S oly egyszerű akár a repülôk terén a gépek csarnoka Európában csak te nem vagy antik ó kereszténység s hiába A legmodernebb európai te vagy X. Pius pápa S téged akit az ablakok figyelnek visszatart a szégyen hogy bemenj Ma reggel egy templomba csöndesen s ott gyónni térdepelj Katalógust prospektust olvasol s plakátokat mind hangosan dalolnak itt Imé a költészet ma reggel és prózának vedd az árusok hírlapjait És itt a sok füzet mind bűnügyi kalanddal van teli 25 centimes-ért Nagy emberek arcképe bong s ezer cím döngicsél Egy szép utcát láttam épp ma reggel de nevét már elfeledtem én Új volt a fényben fényes és kürtként harsant felém Igazgatók s munkások sora s a sok szép gyors-és gépírólány Hétfô reggeltôl szombat estig négyszer is naponta erre jár Háromszor búg fel reggel itt a vad szirénahang Déltájban meg csaholni kezd egy megdühödt harang A sok sok hirdetmény a tarka táblák és egy foltos Vad cégér a falon papagájmódra jajgat és rikoltoz Oly bájos utca ez műhely van benne s gyár is A Rue Aumont-Thiéville és az Avenue des Terces között ringatja rejti Párizs Imé az ifjú utca és te nem vagy más csak egy fiúcska még Anyád öltöztet és ruhád fehér és égi kék Nagyon jámbor vagy és legrégibb pajtásod René Dalize is már imákat áhít S nem vágytok mást csupán a Szentegyház csodáit Kilenc óra a gáz tompítva kéken ég a hálótermen át kisurrantok ti ketten És a kollégium kis templomában térdepeltek hajnalig meredten Míg az imádandó ametiszt mélység forog tündökölve Krisztus dicsfénye az s forog lobogva mindörökre Liliom ô lelkünkben ápolt hófehér És rôthajú fáklya melyet nem fojthat el a szél Ez a fájdalmas szűz hamvaspiros és sápatag fia Ez a csodás imákat bôven termô égi fa Ez az öröklét és a becsület kettôs bitója itt Ez a hatágu csillag égi sápadt Ez az Isten ki meghal pénteken s feltámad majd vasárnap Ez a Krisztus ki égbe száll ahogy pilóta még soha A világ magassági versenyének ô a bajnoka Örök pupilla Krisztus A századok húsz pillantása érti ôrzi már S madárrá változik e század és akárcsak Jézus égre száll Az ördöghad fejét fölkapva most a bugyrokból utána bámul S azt mondja hogy Simon mágust majmolja Judeábul Ha széllel száll kiáltják szélhámos semmi más S a fényes lebbenô körül tündéri surrogás Thianai Apollonius Ikárosz Énok Éliás Lebegnek ott az elsô gép körül s mind csupa csillogás El-elszakadnak tôle néha hogy szabadon szálljanak kiket röpít az Oltáriszentség A papok akik szállnak már örökké hogy a szent ostyát emeljék A repülôgép végül is anélkül hogy bevonná szárnyait leszáll És akkor megtelik az ég egy fecskeraj jön millió madár Suhogva száll a sok bagoly holló és sólyom s íme ringó Csapat jön Afrikából marabu íbisz és flamingó S a költôk és mesélôk ünnepelte Roc-madár is erre szárnyal Leszáll karmában Ádám nagy fejével az elsô koponyával A láthatár szélén a sas kiáltozik rí S Amerikából jô a sok kicsiny kolibri Kínából pihik jöttek épp most karcsú mind s törékeny Egy szárnyuk van csak s párosan röpülnek fenn az égen És itt a jó galamb szeplôtlen lélek hófehér Akit a lantmadár s nagypettyű pávahad kísér A fônix ez a máglya mely saját magát szüli és újra támad Tűzforró hamujával most egy percre elborítja itt a tájat A szép szirének is otthagyják már a vad tengerszorost És mind a hárman erre szállnak csábosan dalolva most S a fônix a sasok s a kínai pihimadárraj Pajtáskodnak ott fönn mindannyian a szálló gépmadárral Most Párizsban jársz s magánosan lépdelsz a vad tömegben Az autóbuszok csordája görg eléd s bôg egyre vészesebben És elszorítja torkod a csodás szerelmet féltô félelem Mintha többé már soha nem szeretne senkisem Ha a régmúlt idôkben élsz már szerzetes vagy s ôriz egy kolostor S ti mind pirúltok hogyha egy imát rebegtek s féltek a gonosztól Kigúnyolod magad s a nevetésed mint Pokol tüze úgy pattog szerte itt E nevetés szikrái csillantják fel életed tavát s mélységeit Bizony homályos múzeumban függô kép ez S hogy közelebbrôl megnézd néha odalépdelsz Párizsban jársz ma és az asszonyok hada csapzott a vértôl ó ne is emlékezz Így történt míg a szépség épp lealkonyult és elfeledni ezt is épp elég lesz Dicsfényes lángoló kövekbe fagyva szép Miasszonyunk rámisézett Chartres- ban S Szent Szíved vére fönn a Montmartre-on elöntött míg a hajlékodban álltam A boldogító szókra vágyom én s beteg vagyok már régen Egy szerelemtôl szenvedek s szégyenlem gyöngeségem És fogvatart a kép álmatlan élsz miatta s folytonos settengô félelemben Kísér e kép de néha mégis messze lebben Most forró parton ülsz elôtted a Földközi-tenger Egész évben virágzó citromfák árnyéka rejt el Barátaiddal kószálsz alattad leng a bárka Egyik Mentonba tér haza egy majd Nizzába s kettô Turbiába Irtózva nézzük látszanak a víz poliptól nyüzsgô mélyei S halak uszkálnak lágy moszat között a Megváltó jelképei Kis fogadó kertjében üldögélsz most Prága mellett Egy rózsaszál az asztalon úgy érzed rólad minden bú lepergett S míg félig készen hever itt elôtted amit írsz a próza Csak nézed egy kicsiny bogárt hogy altat épp szívén a rózsa Döbbenten látod Szed Vid ó agátjain az arcod pontos mását Sosem felejted már e nap halálos mély szomorúságát Lázárhoz vagy hasonló itt kit meggyötört a nap A nagy zsidónegyed órái mind ellenkezô irányba forganak S hátrálsz te is az életedbe vissza lassan s andalogva Fülelsz a mély kocsmák ölén zengô cseh dallamokra Ha mégy épp fölfelé a Hradzsin útjain s az alkotnyat kilobban Imé Marseille-ban vagy körötted zöld görögdinnyék halomban Imé Coblenzban vagy az Óriáshoz címzett szállodában Imé Rómában ülsz fölötted egy japáni naspolyafa ága Imé most Amsterdamban vagy egy lánnyal akit szépnek látsz pedig szegényke csúnya Egy leydeni diákkal kell majd összeházasodnia s elôre únja Latinul bérelnek szobákat ott Cubicula locanda Már három napja éltem ott mikor Goudába mentem én emlékszem három napra Párizsban állsz a vizsgálóbíró elôtt Letartóztatnak s elvezetnek ím mint egy gonosztevôt Oly sokfelé utaztál fájdalom s öröm kisért falukon városokon át Mielôtt észrevetted volna vad korod s a rettentô hazugságok sorát Húsz és harminc éves korodban szerelemtôl szenvedtél ziláltan Úgy éltem mint egy eszelôs idômet elprédáltam Nem merek jobb kezemre nézni már és minden pillanatban csak zokognék Teérted és miattam kit szeretsz és mindazért mi rémít s bennem hánytorog még E megriadt kivándorlókat nézed itt szemükbôl könny pereg Istenben bíznak ôk s imát motyognak míg az asszonyok mellét szopják az éhes kisdedek Nehéz szaguk betölti a Gare Saint-Lazare nagy várótermeit Mint a háromkirályok bíznak csillagukban s mindenük e hit Remélik hogy sok pénzt keresnek majd ó kába terv Argentínában S vagyonnal térnek majd haza a vágyott óhazába Vörös dunnát vonszol magával egy család ahogy ti is viszitek szívetek E dunna éppen oly valószínűtlen mint az álmaink S a bús kivándorlók közül néhányan végül itt maradnak A Rue des Rosiers vagy a Rue des Écouffes szűk odvain szerényen megtapadnak És gyakran látom este ôket levegôznek kint a házak mellett Mint a sakktáblák bábui csak néha lépnek egyet-egyet Sok köztük a zsidó az asszonyok parókát hordanak Kis boltok nyirkos mélyén ülnek vérszegényen s hallgatag Megállsz egy alja bár elôtt egy pult elôtt mit síkos lé mocsok véd A szerencsétlenek között megiszol két sous-ért egy gyatra kávét Egy vendéglôben nézel este szét E nôk nem rosszak itt de mindegyiknek súlyos gond a lét Így hát mind még a legcsúnyább is gyötri kedvesét Egy rendôr lánya ô a messzi Jersey-bôl Kezén amit nem láttam még sosem kérges repedt a bôr Hasán a forradás oly végtelen nagy szánalomra indít Most egy borzalmasan mosolygó lányhoz hajlok s megalázom szájamat Egyedül vagy közelg a reggel A tejes kannája kondul már az utcán Az éjjel búcsút int akár egy szép Metíva Ez Ferdine a hamis vagy tán Lea ki néz utánad ríva És úgy iszod akár az életed e lángoló szeszet te Akár a pálinkát iszod az életed te Gyalog akarsz ma hazatérni mégy Auteuil felé Hogy végül is aludni térj oceániai s guineai bálványaid közé Egy másik hit s másféle forma Krisztusai ôk Alacsonyrendű Krisztusok homályos hitre térítôk Ég veled Ég veled Véresnyaku nap Radnóti Miklós HALLGASS MEG, URAM ======================================================================== T. S. Eliot: Te Deum A Gyilkosság a székesegyházban zárókórusa Közben távolból a latin Te Deum hallatszik. Dicsérünk téged Isten; dicsôséged hirdeti minden teremtett dolog a földön, a hó, az esô, a szél, a vihar, és minden teremtmény, legyen bár üldözô vagy üldözött, mert csak annyiban léteznek a dolgok, amennyiben Te látod és ismered ôket, csak a te fényedben létezik valamennyi, s aki megtagad Téged, az is csak dicsôséged tanúsága: fényed dicsôségét hirdeti a homály is. Ha te nem volnál, nem tagadhatnának tagadóid, s tagadásuk nem lehet soha teljes, mivel ha teljes volna, nem volna lehetséges létezésük. Létükkel léted bizonyítják; minden létezô léted bizonyítja: madár a levegôben, pirók és karvaly egyaránt, állat a földön, farkas és bárány egyaránt, és a féreg a földben éppúgy, mint a féreg a zsigerünkben! Így az ember is: azért alkottad, hogy tudjon Rólad; hát tiszta tudattal hirdesse hatalmad, dicsérjen szóban, tettben, gondolatban. Kezünkben a söprűvel, hajlott háttal a tüzet igazítva, roskadt térddel a padlót tisztogatva, így vagyunk mi is, canterburyi mosogatóasszonyok, takarítónôk, míg munkába törik a hátunk, bűnök alatt roggyan a térdünk, s félel münkben arcunkat eltakarjuk, bánatunkban fejünk lekókad: évszakok hangja, tél zizegése, tavasz ujjongása, nyár dongása, állatok szava, madarak hangja bennünk is a te dicsôségedet zengi. Hálát adunk neked irgalmadért a vérben, és megváltásodért a vérbôl. Mert szentjeid és vértanúid vérétôl gazdagszik a föld, és szentülnek meg a helyek. Mert ahol szent lakott, ahol vértanú vére ömlött Krisztusért: szentté lesz az a hely, s a szentség soha nem távozik többet onnan, hiába tiporják le seregek, s hiába szimatolják a turisták, kezükben utikalauzzal. Onnét, hol a nyugoti tengerek Jona partjait ostromolják, a pusztaságig, hol remeték háltak, s a magányos imádságig a csonka császár-oszlopok tövében, ilyen helyekbôl árad az erô, melytôl a föld újton-újra megújul, akárhogy is tagadják. Ezért, ó, Istenünk, hálát adunk neked, hogy ilyen áldással áldottál minket is, népedet Canterburyben. Bocsáss meg nékünk, Isten; mi vagyunk a megtestesült középszer, azok a nôk, azok a férfiak, akik bezárják ajtajuk, megülnek tűzhelyüknél, félnek az Isten kegyelmétôl, Isten éjszakájának magányától, a rájuk szabott lemondástól, a rájuk mért nélkülözéstôl, s nem félnek úgy az emberi igazságtalanságtól, mint az isteni igazságosságtól, nem félnek úgy az ablakukon dörömbölô kéztôl, a házuk tetejébe kapó lángtól, a kocsmában sújtó ököltôl, a csatornába taszíttatástól, mint az Isten szeretetétôl! Bevalljuk esztelen sértéseinket, bevalljuk gyöngeségünket és vétkeinket; a világ bűnei, bevalljuk, fejünkre tornyosultak; vértanúk vére, szentek kínjai mind fejünkre halmozódott. Uram, irgalmazz nekünk! Jézus, irgalmazz nekünk! Uram, irgalmazz nekünk! Boldog Tamás, könyörögj értünk! Rónay György ======================================================================== Otokar Brezina: Mindenható... Mindenható, ki sugarad parancsán tömérdek éjt s napot kibocsájtasz, titokkal teljesen, mint elôtted járó harsonásokat, hogy minden világból összehívják lelkeid és odavezessék hozzád! Hang, aki századok boltjain búgsz, a fény veszélyes viharában, zuhatagok homályán, a halál folyton-figyelô némaságán, mely elfödi a földet, forró égöved tikkadt hallgatása és minden lépésed visszhangot ver a végtelenben! Megmosnám szemeim, az alkonyattól betegek, megmosnám fönn a hegyeken, -- gerincükön források ömölnek halhatatlan dalokkal! A vágyak szeleibe, melyek annyi lélekbôl hullámzanak a századokon, pólusunk véres éjeibôl egyenlítôdig szakítsd le szárnyaim! Hadd nôjjenek ki éjszakád mágikus vonalain, mint legyezô-sugár, világ végétôl másikig, lágyak és erôsek, hogy megragadják legtisztább sugarad, és rebbenésük visszaverje dalom hullámait s a magasságok áramával földre terelje! A szeretet égedelmében dalolni akarok atyámfiainak, hogy nincs nagyobb fájdalom, mint a ledöntött diadal, hogy nincs nagyobb öröm, mint a merész tekintet, mely ittasult az örök dolgokon! Horváth Béla ======================================================================== Czeslaw Milosz: Veni creator Jöjj, Szentlélek Úristen, lehajlítva (vagy nem lehajlítva) a füveket, fej fölötti lángnyelvként mutatkozva (vagy nem), mikor a szénát kaszálják, vagy amikor tarlóhántásra indul a traktor a diófaligetek völgyében, vagy mikor a hó földre dönti a Sierra Nevada rokkant jegenyefenyôit. Csupán csak ember vagyok, így hát látható jelre van szükségem, hamar ráunok az absztrakció lépcsôfokait rakosgatni. Nemegyszer kértem, Magad is tudod, hogy a templomi szobor emelje föl kezét kedvemért, egyszer, egyetlenegyszer. De megértem, hogy a jel csak emberi lehet. Ébressz hát föl egy embert, bárhol a földön (ne engem, mert azért tudom, mi a tisztesség) és engedd, hogy ôt nézve Téged csodálhassalak. Bojtár Endre ======================================================================== Antonio Machado: Az ibér isten Nyilazó játékosa a hajdani versezetnek: az ibérnek is akad egy nyila az Úrhoz, ki a kalászra követ vet, kitôl a gyümölcs édes nedve csappan; s egy hallelujája Ahhoz, aki a búzában s a zabban a kenyér áldott magvát érleli. ,,Romlás Istene, zord úr, várom, mi készül, s félek, hát imádlak, de akkor is csak a föld fele fordul és mond e blaszfém szív litániákat. Ó, ínséggel ki sújtasz, Istenem, tudom hatalmad, láncod ismerem. Gazdája vagy a nyári jégesônek, mely sovány mezôinkre dűl, ura a téli fagynak, száraz ôsznek, s a napnak, melytôl kalászunk kisül! Szivárvány ura te, ki nyájat adsz ívének társul, gazdag legelôkkel, a gyümölcsé, mit megrág a kukac, s a kunyhóé, melyet a szél felöklel, lehelletedre vár a tűz vörösse, fényeid adnak ízt a szôke magnak, és szent kezedtôl áll csontosra össze Szent Iván éjjelén a zöld olajmag. Markodban, amely jót és bajt igazgat nyomornak s kincsnek uraként, kényelmet és irgalmat lel a gazdag, a szegény csupán nyögést -- és reményt. Hej, Uram, Uram, forgandó az év, mely vetésem bérét kerekén viszi... A játékosé sorsom: szerencsével szállnak-e széjjel elszórt pénzei? Imám is, mint a szélbe dobott kockák, röpül, Atyám -- hisz kegyetlen lator vagy, szeretet s bosszú Janus-arca -- hozzád: vele imádlak, s vele káromollak.'' Mégis, ez itt, ki Istent pörbe fogta, s nem figyel másra, csak a sors lehunyt szemére, volt, ki utat álmodott a tengerre, mondván: Isten ez az út. S nem ô volt-e, ki Urát végül följebb helyezte végzeténél? és följebb, mint a földet, följebb a tengernél, följebb a végnél? Vagy tán a jó ibér cser nem adott Isten máglyájára ágat, hogy elvegyülve annak szent tüzével, tiszta hozsannát pattogjon Urának? De ma... Eh, egyetlen nap mit is számít? Jöhetnek újabb Lárok; oltárukra nem küldi el, csak nedves hasábfáit a régi erdô, mit fölvert a dudva. Még hosszú hazát hasít az eke, amint a barázda halad; Isten magját még várják földek e csalános gyomok ugarja alatt. Mit számít egy nap? Figyel még a tegnap a holnapra, az meg a végtelenre. Spanyol, ne hidd, hogy ami elmúlt, meghalt: készül jövônk -- s a múlt reménye benne. A Mindenható zöld arcába nézni ki bír? S én mégis egyre még lesem a kérges tenyerű ibért, ki a spanyol tölgybôl egy napon kivési a barna földek szikár Istenét. Tímár György ======================================================================== Tudor Arghezi: Zsoltár Űzlek zajban s csendesen, hogy latra vessem Léted, vadász módjára rád lesek: Te vagy vitézem, akit keresek? Megöljelek, vagy esdve térdre essem? Tagadásnak s hívésnek vágya éget, De egyik sem nyugtatja lelkemet, Álmom maradsz, melynél szebb nem lehet, S egedbôl nem merlek levetni téged. Mint vízben tükrözô út lenge árnya, Vagy -- s már eltűntél, míg kerestelek. Csillagokban s halak közt sejtelek, Szomjú bölényt űz inni így a vágya. Ketten maradva mérkôzöm erôsen, Míg nagy mesédben nyugtot nem lelek. Nem akarom, hogy legyôzôd legyek. Csak ezt: tapintsalak, s hogy ,,Van!'' üvöltsem. Áprily Lajos ======================================================================== Ernesto Cardenal: XXI. zsoltár Istenem Istenem mért hagytál el engem? Nevetséges ember vagyok mindenki megvet a lapok gúnyt űznek belôlem Tankok vesznek körül géppuskák csöve mered rám és drótkerítés húzódik köröttem árammal telített drótkerítés Minden nap nyilvántartásba vesznek Számot tetoválnak rám Lefényképeznek a drótkerítés mögött s miként Röntgen-képen megszámolhatják csontjaim Megfosztottak személyazonosságomtól A gázkamrába vittek meztelen és szétosztották ruhám és cipôm Morfiumért kiáltok de senki sem hall kényszerzubbonyban kiáltok egész éjjel a bolondokházában a gyógyíthatatlan betegek kórtermében a járványkórházban az aggmenházban kiáltok verejtékben úszva haldoklom az elmegyógyintézetben fuldoklom az oxigénkamrában sírok a rendôrségen a börtönudvaron a kínzókamrában az árvaházban megfertôzött a radioaktivitás mindenki elkerül nehogy elkapja De én beszélek rólad testvéreimnek Dicsôítlek népünk összejövetelein Himnuszaim a nép körében zengnek Ünnepet ülnek a szegények Nagy ünnepélyt rendez népünk Az új nép mely ezután születik. Asztalos Lajos ======================================================================== Anna Ahmatova: A 137. zsoltárra Már csillagok közt mind a drága lelkek. Már sírhatok. Senkit se veszthetek. Mélyén a carszkoje-szelói kertnek a régi dalok visszazengenek. Ezüstös parti fűzfa ága babrál a szeptemberi vízzel. Hirtelen a múltból szótlanul elôbotorkál és jön felém önnön kísértetem. Függesztettek itt annyi hegedűt már fűzfákra! Lesz enyémnek is hely itt... Nézem, mint aki üdvözítô hírt vár, a gyér esô napfényes gyöngyeit. Rab Zsuzsa ======================================================================== Else Lasker-Schüler: Hallgass meg, Uram Mint gyűrű húzódik össze szemem körül az éjjel. Bár ereimben lánggá forrt a vér fel, minden üres és szürke volt körülem. Ó, Uram, én halálom képét álmodom élô nappalon. A vízben azt iszom, kenyérben azt falom. Mérlegeden nincs szomorúságomra mérték. Hallgass meg, Uram... Kedvelt kék színeiden daloltam dalt mennyed mennyezetérôl -- örök leheletedben a nappalt mégsem ébresztettem én föl. Szégyelli szinte elôtted süket sebét a szívem. Mi lesz velem? -- Uram! Csillagaid nyomoztam, vizsgáltam holdad is, és gyümölcstermô völgyeid. A vörösbor elveszti már a szôlôszemben ízeit... És mindenütt -- csak keserűség -- a magokban. Rónay György ======================================================================== Else Lasker-Schüler: Hallgasd meg a helyet Hallgasd meg a helyet, mely rád emlékszik, jöjj s illesd meg a csikorgó homokot, mely szüntelenül az égre kiált a viharért, mely eggyésodorja. Vájd ki mélyebbre a hold kagylóját, a napalmát vájd ki, vájd ki! Mióta elhagytam anyám ölét, rejtôzni barlangom sose volt. Vedd gondodba a vinnyogó homokszemeket, tornyozz belôlük tornyot az égre, vagy süss kenyeret a föld éhét enyhíteni! Tudom, hogy minden mag szavadra nô. Homokom magokat keresni görögne, s oltalma lenne fűnek, mohának, hogy még egyszer eggyégyülekezzék. Fülemet én már rég beszögeztem, de szívem kereke alatt csikorog, csikorog éjjel-nappal, örökre. Uram, könyörülj rajtam! Rónay György ======================================================================== Gabriela Mistral: Könyörgés Uram, te tudod milyen lángragyúlt, izzó hév volt szavamban, mikor kegyed idegenekért kérte. Lásd, most azért könyörgök, ki valaha enyém volt, fiatalságom kelyhe, piros szám lépesméze, mész csontjaimban, édes értelme napomnak, tűz, fülemben gerlebúgás, karja öv köpenyemnek. Azokkal is törôdtem, akikhez semmi nem fűz. Ne fordítsd hát el orcád, ha most ôérte esdek. Hidd el nékem, ô jó volt, hidd el nékem, hogy szíve --homlokán hordta -- igaz férfiszív volt és azzal volt szava telve, tisztán, akár a napfény íve, s csodáktól duzzadóan, akár a fák tavasszal. Azt feleled szigorral, nem méltó esdô szóra az, aki lázas ajkát imával meg nem kente, s lüktetô halántéka poharát szétroncsolva, s jeledre mit se várva, itthagyott akkor este. De én, Uram, csak azzal érvelek: érintettem --akár a homlokát, mely mint tubarózsák kelyhe -- a szívét is, mely poklos kín volt a gyötrelemben, de oly lágy tapintású, mint feslô bimbók selyme. Hogy kegyetlen volt? Uram, szerettem, ne feledd! s a seb is az övé, tudta, amit ütött szívemben. Hogy örömem szűz vizét örökre felkavarta? Mindegy! Meg kell, hogy értsed: én szerettem, szerettem! S szeretni (jól tudod te!) keservek gyakorlása; jaj, senki meg ne lássa, ha könnytôl ég a szemhéj, csókokkal hűteni, mit feltört a durva kámzsa, s a szem vad csillogását ôrizni, el ne vesszék. A vas jólesôn hűvös a húsban, ha kivájja s mint kévét oldja meg a szerelmes asszonytestet. S a kereszt is (emlékszel még, óh, Zsidók Királya!) lehet könnyű és édes, mint rózsa-csokrok terhe. Itt állok, ím, elôtted, Uram, s lehajtom orcám a porba s esdek, míg száll az alkonyi igézet, de akár élethosszig és minden alkonyórán, amíg csak ki nem mondod a szót, amit remélek. Füledet kifárasztom fohásszal, zokogással, s nyalom, félénk agárként, a köntösöd szegélyét, nem szökhet el szerelmes szemed, mert szavam rád vall, s lábad nem menekülhet, hogy könnyeim fürösszék. Mondd ki, hogy megbocsájtasz, mondd ki, s a szó a szélbe hinti száz szagos tégely illatát dús özönben, minden víz árja-cseppje villanó tündöklés lesz, a meddôn virág sarjad s kavicsból szikra szökken. Nedves, sötét szemekkel jár majd minden vadállat, s mit kôbôl kovácsoltál, még a hegy is megérti, mert havas orma fehér szemhéján könnye árad, -- világod fogja tudni: megbocsájtottál néki! András László ======================================================================== Jules Supervielle: Imádság az ismeretlenhez Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem szavam, én, Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e, és suttogó templomaid nyelvét nem értem, nézem az oltárokat, házad boltíveit, mint aki egyszerűn: ,,Íme, fa -- mondja --,íme, kô, ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik az orra, s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság.'' Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok. Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött, s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom. Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok, ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. Ide menekülök, s itt vagy talán te is, mindig e vonzó messzeségben vágytam élni, a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose tudtam, nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra, bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült. Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni veled; a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy élettelenek, s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy nem felelnek, s a fákkal is, bár ha nem járna a szél, némák volnának, mint a sír. Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan, hogy vagyok-e. Nem is tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket, emberekét, és hogy szívesen hallod-e, ha hallod, hogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg, mindig résen áll, s van-e éber füled a különféle híreket figyelni. Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni, mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival. Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy szenvedünk. Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos emberi szavaimmal, mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a teljes lehetetlent, még ha egyéb se vagy, tízezer év elôtti fuvalom csak, sodró kezdôsebesség, vagy maradandó szomorúság, mely a szférákat dallamukra máig forgatja még. Szeretném, orca nélkül létezô és talán reménytelen Istenem, figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni, kiknek nincs már nyugalmuk e planétán. Figyelj rám, sürgôs a dolog, elcsüggednek lassan mindannyian, s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg maholnap. Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés kezdetére keltek-e, a vérnek, a kínnak, a könnynek furcsa osztogatóit készítik mindenütt, azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a búzatáblák. Elmúlott volna az az idô, mikor még törôdtél az emberekkel, más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost, ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei sorra kihalnak? Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt, testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni belôle valami bombarobbanásban, szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ô. Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új mérgeken tűnôdnünk, engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne gondoljunk folyton a halálra. A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké. Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a nyáj, és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül. Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk, pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival, folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember, hogy egy kicsit sajnálod is. Uram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat, s ne haragudj reám, amiért így tegezôdöm veled s ily kurtán-furcsán egyszerűen beszélek, de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan Istenben, aki zsarnok; s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony füvekkel, patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival, amitôl bízvást téged vallanak még a tengerek és a hegyláncok is. Nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen, az a számon, és eltűnôdöm, ahogy telik tôlem, az emberen és létén, oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok (s te magad is talán; bár leckéid nem ismerem). Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim, olyan sok minden készül alattomban ellenünk, bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek meg, készületlenül, mint a bikát: mi történik, nem érti, a vágóhídra vezetik, nem tudja, hova baktat, s épp mielôtt a halálos csapás a homlokára sújt, éhét bôgi szegény, konokul legelni szeretne, de mi történt velük ma reggel, hogy vértôl lucskos kötényeikben mind vele akarnak törôdni? Rónay György ======================================================================== Louis MacNeice: A még meg nem született imája Még nem születtem. Ó, hallj meg engem! Ne engedd, hogy a vérszopó denevér, az egér, a menyét, vagy a botlábú rém legyen közelemben! Még nem születtem. Vigasztalj csendben! Félek: az Ember fallal falaz engem, métely-mákonnyal mérgez engem, álnokbölcs álmokkal áltat engem, tinta-kínpadon forgat engem, vérárba görget engem. Még nem születtem. Te ne láss el engem vízzel, hogy ringasson, fűvel, hogy nekem nôjön, fával, hogy nekem zsongjon, éggel, hogy daloljon, elmém zugában madárral, lángjellel: az vezéreljen! Még nem születtem. Ne ítélj el engem a bűnökért, miket a Világ ellenem követ el majd, szavaimért, ha ôk szólnak helyemben, gondolataimért, ha gondolnak engem, árulásomért, mit mögöttem árulók követnek el, életemért, ha ôk ölnek kezemmel, halálomért, ha ôk élnek engem! Még nem születtem. Oktass ki engem a szerepre, mit végig kell játszanom, a végszóra, mit kell választanom, ha aggok prédikálnak, bürokraták szekálnak, rám hegyek zordan merednek, szerelmesek nevetnek, fehér hullámok hívnak ôrületre, s a Puszta szólít ítéletre, adományom a koldus visszalöki, s gyermekeim átkoznak engem. Még nem születtem. Ó, hallj meg engem! Ne hagyd, hogy, ki magát istennek hiszi, a Dúvad-ember légyen közelemben! Még nem születtem. Töltsd lelkem el szigorral azok ellen, kik emberségem megdermesztenék, bekényszerítenének egy halott gépezetbe, gép fogaskerekévé tennének engem, egyarcú dologgá, tárggyá -- azok ellen, kik szétszórnák egészemet, tövispitypangként fúnának ide-oda, s, mint tenyérbôl a vizet, ide-oda kiöntenének engem! Ne hagyj, hogy kôvé fagyasszanak, hogy kiöntsenek engem. Vagy ölj meg engem! Jánosy István ======================================================================== Maurice Maeterlinck: Ima Mint asszony teltem riadsággal. Ó lásd, mit műveltem, Uram, kézzel, lelkem liliomával, szemmel, hol szíve mennye van! Szánd meg tenger nyomorúságom! Pálmám és gyűrűm elhasadt; hallgasd meg esdô imádságom, pohárban lankadt szirmokat. Szánd meg az ajkak gonoszságát, Szánd meg kérô tekintetem; liliommal hintsd a láz táját, rózsával lápot szeliden. Isten! volt galamb-repülésnek szemem mélyén sárgulnak el, szánd meg az ágyék-rejtô leplet mely kék lengéssel átölel. Weöres Sándor ======================================================================== Stanislaw Grochowaik: Imádság Isten Anyja anyal-úrnô Isten Anyja pók-királynô Hóvitorlák lenge Hölgye Fülönfüggés Csengettyűje Isten Anyja sárga-arcú Isten Anyja sastoll-ékes Gyarmati Szent Boldogasszony Csillagok és kutak könnye Lélekvesztôn lebegô Szűz Karcsú gályán tovaszálló A bolygó hollandi hátán Ágyutalpon büszke lányzó Hosszúkarú keskenylábú Kerekarcú aranyujjú Sugárszemű szent pilóta Néptermô mint Európa Ihleteink szent bányája Örömeink csodagyára Szenvedéseink szentélye A Hold sarlójáról nézz le Ki kegyelem-gyümölcsöskert Bölcsességű anya vagy Vess csak egy csöpp sugarat Grochowiak komor versébe Kerényi Grácia ======================================================================== Francis Jammes: Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba Add meg, Uram, hogy olyan napon szólítson el az ég, amikor porzik az ünnepi vidék. Szeretnék, ahogy itt lent szoktam, valami kedvemrevaló utat választani a Paradicsomba, nagy csillagokkal rakottat. Fogom majd botomat, megyek az országútra, s így szólok a szamarakhoz, barátaimhoz: Francis Jammes vagyok és az égbe indulok, mert a Jó Isten a poklot nem ismeri. S folytatom: Jöjjetek, kék ég barátai, kik csak fületekkel hessentitek, szegények, szelíd állatok, a bögölyt, botot s a méhet... Óh hadd lássam velük együtt Szent Színedet, hiszen úgy szeretem, amikor fejüket lehajtják szelíden, és megállnak, keresztbe téve kis lábukat, hogy reszket az ember szíve. Elôtted állok majd, s mögöttem a fülek ezre s mind, kik kosarakat cipeltek görnyedezve, vagy tollseprôs kocsit húztak, s bádogkocsit, púpos kannák elôtt roskadozó csacsik, tömlôhalú terhes nôstények, rogyadozók, s akiknek lábszárán kis nadrágocska lóg kék és szivárgó sebeik miatt, melyeket kimarnak és körülülnek makacs legyek. Hadd járuljak, Uram, eléd e bús seregben. S add meg, hogy angyalod bennünket elvezessen a lombos patakokhoz, ahol cseresznye leng dús fürtökben, sima, mint a kacagó leányhús, és add meg, hogy a lelkek édenében égi vized fölé hajolva, olyan legyek én is, mint ôk, akik szelíd s nagy szegénységüket az örök szeretet tükrében nézegetik. Szabó Lôrinc ======================================================================== Francis Jammes: Imádság egyszerűségért A pillangó minden kis fuvalomnak enged, mint a virágszirmok, miket a gyerekek a körmeneteken elibéd hintenek. Istenem, itt a reggel, és már az ima szárnyal s libeg feléd ezzel a szirmos pillerajjal, kakasricsajjal és a kôtörôk zajával. Július van, a föld éretten fölhasad, és -- zöld lombjuk ragyog -- a platánok alatt a zirrenô tücsök -- nem látni ôt, de halld csak! -- kitartóan dalolja mindenható hatalmad. A nyugtalan rigó a sötét vizű lombban füttyre hangol sokáig, de rákezdeni nem mer. Nem tudja, hogy vajon mi bántja. Megpihen s elröppen hirtelen, földet súrolva, s nyomban messze nyilallva már, hol nem lel rá az ember. Istenem, lám az élet most újra kezdi szépen, mint tegnap s azelôtt és annyiszor már. Mint ez a pilleraj, mint ezek a munkások, és mint ez a napot habzsoló víg tücsök, vagy a rigó a lomb fekete hűvösében, hadd folytassam, Uram, én is életemet, olyan egyszerűen, ahogyan csak lehet. Rónay György ======================================================================== René Guy Cadou: Életgyónás Uram! Ki tudja, tán már holnap rád találok! Éjszaka lesz! A rét korlátja mellett álldogálok, Tudod! Mint Gauguin képén a festô, ormótlan facipôben, Mandulaszínű körgallérban, amely kifakult az ôszi esôkben, És várom, hogy jöjj, te vagy angyalod, vagy szertartóid közül valaki, Az ég négy deszkafala közt, amelyek mint egy gyóntatószék falai, Ó, várlak téged, közeledsz az úton, hogy megszólíts és én megzavarodjam. Íme a szégyen sarokpántjain életem ládája kipattan, Egyszerre egész múltam hitvány könyvtárpolca leszakad, Kitárva fölvágatlan lapjait és a fajtalan rajzokat, Többé nincs mit leplezni, ó Uram, Se túlnagy kesztyűt húzni már, se kínosan Magunkon át másra hasonlítani nem kell, Mert bordáim te méred meg véres kezeddel. Rónay György ======================================================================== John Berryman: Ima mindenek után Körülvettek engem, óh Atyám. Megnémultam ez éjt. Befogadsz, hogy újra lássalak? Talán úgy kell legyen, hisz furcsán eszembe jutott a Szűzanya, amint álltam ágyam elôtt -- nemcsak nem imádtam ôt gyerekkorom óta, de nyersen vádoltam, hogy Idô elôtt sürgette a Fiát -- s ezért az megfeddte és elköltözött, kitagadva övéit & ôt -- és álltam a sötétben oktalan, mielôtt térdre bukom (mint szoktam), hogy szóljak veled. S mire ocsúdom? Megleli nyelvem útját az Üdvözlégyhez, ízlelve mondatonként furcsaságát, idegenült agyamban rugódzom tôle, valami elfogadhatatlan értelmet várva, és csak ámultam, Atyám, hogy semmit nem találok, és a lépcsôn lementem, hogy üljek & ámuljak. Te ezekben az években Övéké kellett legyél, s Tiéid Ôk, s most sejtem, mindenek után Hozzád könyörögtem én, s a Szűzhöz, sejtve, ô az Égkirálynô, nagyobb Glóriád alatt még megfoghatatlanabb, de irgalmas glória. Jánosy István ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Járj át engem Uram Járj át engem Uram tulajdon kínjaimmal Adj munkát könnyeim gépezetének Távoztasd el végsô nyugalmamat Űzz ki ismeretembôl ó Kegyetlen Lélek! telve zenével rútságaim körül Mindegyre körülöttem mint erótikus árnyék Gyötrelmeim kormányosa! Isten tűnôdô lelke Néma ha kiáltottam éhen vagy a gyönyörtôl Te legszebb (s majd halálomat hozó) Étek vértelen szám ajkainak Édes Oltáriszentség Bár nem látlak tudod hogy esdek hozzád Vérzô lágyék amit a halál se rohaszt meg. Minél mélyebb a bűn annál fénylôbb a fény S zászlóként annál magasabban Leng a csodálatos és megtört ismeret A rokkant zászlórúdon mely feketén hanyatlik. Rónay György ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Valódi test Üdv igaz istentest. Üdvözlégy Ragyogó Test sírnak zálogolt húsból és születô Test, jóságtól és hústól Csillogó Üdv csupa-fény test! Istenség boltozatos vállú Gyermeki s lépkedô, üdvözlégy csupa-szépség, Fürtös és tövises Hallatlan test irgalom kemény teste Üdvözlégy igaz istentest könnyekig elkápráztató Aki újraszületsz, üdvözlégy valódi emberi test Kit a hármas szellem szült szeretetbôl. Tanúja a szívem ôrült tájainak Föltétlen szűz szülötte megszülettél Mert kezét Isten a mellére tette, És megszülettél Ember idegbôl kínból és ivarból Hogy végigjárd a bánat fölséges folyosóját Halott oldaladat átverték bizonyságul S a külsô és sötét felhôre vér És víz csordult belôle. Tűnôdve nyílik a mellen a seb Férfiseb ajka s ajka ugyanakkor Az utcalánynak is Akinek haja hosszú szerelemmel vakít el; Megcsókolja a zöldes S már rózsaként szétesô lábakat És majd elég az ég szerelmének hevében Míg rá is, a külsô felhôre vér És víz csordul mert megszülettél. Ha majd a halál langyos ágyán fekszünk S a művekkel elvétetnek a díszek És széthullnak a tájak És elfeketül minden ég és minden könyv elég S végre fölségesen közelgünk önmagunkhoz, Mikor elvetjük a végsô virágokat És lelkünk választ kap a csillagokra Mosolyogj akkor adj testedbôl egy mosolyt Add hogy megízleljük a halál napján A menyegzôi béke nagy ünnepén mikor Boldog a világ, megbékélnek a fiak. Rónay György ======================================================================== Jiri Orten: Látomás Látomásom támadt, hogy én vagyok Te, Jézus Uram, oly rég nem sírtam már esengve, ó tán már rég feledted s azóta szemem csakugyan bús embereket lát sírnak mindannyian s mindenütt mindenütt a Te kereszted! Hó lettem volna inkább elolvadó lány lettem volna inkább szerelmed béklyójába vetve s aprózgató kis lépteim tánclépések lennének Látomásom támadt hogy én vagyok Te És én a világon minden sebet magamba fogadok belém hozzák játékukat a gyerekek te vagy bennem s bennem tavasz fakad halál vagy bennem mely föltámadást melenget szám az egész világra mosolyog s látóvá dörzsöli szemét a vak s majd a néma lányok mind énekelnek S ó a halottak népe táncba fog nem-létezni már nem lehet itt az otthonotok keljetek rongyosok apámra gondolok, aki nem él már hogy nagyot sóhajt s fölkél álmosan s a virágokra révedek mik kivirulnak és száll az illat az illat harmattól harmatosan. Garai Gábor ======================================================================== Richard Weiner: Párbeszéd Szeretetem s kegyelmem végtelen. Tengernyi vétkedet ím meg sem büntetem, mégis panaszkodsz! -- Csak azért sírok, csak azért panaszkodom, mert vétkeimnek láttán megül a borzalom. Senyvedô szívem semmit sem kér számon, legmélyén csupán irgalmadat szánom. Ó, vedd el tôlem! Te, ki nem ismerheted a holnapi napot, sem percének egyetlen töredékét, kicsiségedben hogy is tudhatod szívednek vétkét. Jobb volna, jobb volna átkoznod nevemet, mint szánnod kegyelmemet. -- Ha századokig vezekelnék, és mindent-mindent megtagadnék, a világot, magamat, téged és szent nevedet, ha ezernyi ormot hágnék, ezer folyón átgázolnék, szívemet akkor is dúlná a rettenet. Te egyedül adhatsz békét, halmozván csapást csapásra, mert bűnzaklatta lelkem nyugvása csak büntetésed szigora lehet. Verj és gyötörj! És újra kiáltok. Sírok, panaszkodom, hogy feneketlen az én vétkem, hogy sem tisztítótűzön, sem poklokon nem könyöröghetem ki büntetésem, mert te nem akarod. S borzadva látom, hogy gôgöm betemeti irgalmadat, mégis oltalmazol, legyôzvén tenmagad. Ó, micsoda bukás! Ó, engedd tudnom, hogy bűnhôdnöm kell, hogy tenger vétkemet nem feledted el, szólj: annyi szenvedéssel súlyosítalak, hogy földet túr fejed a kínteher alatt. Ne legyen büntetlenül kegyelmedben részem, ó engedj, engedj embermódra élnem! S szólt a hang: Sírásod szerint legyen. Váltságdíjadat íme tudd meg hát: Átkozz meg minden jót, mit a szeretet rótt rád, s szeress a kétségbeesettek szeretetével mindent, mit én kárhozatra ítéltem. Így legyen. S a sírást melledbe zárom. Zádor András ======================================================================== T. S. Eliot: Kórusok ,,A sziklá''-ból VIII. Ó Atyánk, szavaidat megfogadjuk, És a jövôhöz megbátorodunk, Mert emlékezünk a múltra. Pogányok léptek a te birtokodba, És megszentségtelenítették a te templomodat. Ki ô, aki Edomból érkezett? Egyedül taposta a kádban a szôlôt. Jött egy ember, aki Jeruzsálem meggyalázásáról beszélt, És a szent helyek megszentségtelenítésérôl; Péter, a remete volt, szavakkal ostorozott. És hallgatói között akadt néhány jó ember, Számosan gonoszak, Legtöbbjük semmilyen. És mint legtöbben akárhol, Néhányat a dicsôség vágya vitt oda, Néhányat a nyugtalanság és kíváncsiság vitt oda, Néhányat a kapzsiság és kéjvágy. Sokuknak teste szír keselyűké, Vagy a tenger nyelte el az úton; Sokuknak lelke Szíriában maradt, Erkölcsi rontásban éltek; Sokuk megtörten tért vissza, Betegen és koldusbotra jutva, házuk Ajtajában idegent találtak: Megtörte ôket a keleti nap És a hét fôbűn Szíriában. De Királyunk sikerrel járt Akkóban. És minden csúfság, Szétzúzott eszme, szétzúzott élet, így vagy úgy Szétzúzott hit ellenére is Valami megmaradt, és több az, Mint öregek meséi a téli estéken. Csak a hit tarthatta meg azt, ami jó; Kevesek teljes-hitét, Sokak töredék-hitét. Kapzsiság, bujaság, hűtlenség, Irígység, tunyaság, falánkság, féltékenység, gôg; A Keresztes Háborút nem ezek vezették, De ezek vesztették el. Emlékezzetek a hitre, mely elszólította a férfiakat otthonukból Egy vándor-prédikátor szavára. Korunk a mérsékelt erények kora És a mérsékelt vétkeké, Az emberek nem teszik le a Keresztet, Mert soha nem vették magukra. De semmi sem lehetetlen, semmi, Annak, akit hit és meggyôzôdés hevít. Erôsítsük meg azért akaratunkat. Ó ISTEN, légy segedelmünkre. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Pierre Emmanuel: Nada Uram ki távol vagy végtelenül A hegyektôl a folyóktól a fáktól A tengertôl az égtôl s szülôjüktôl szemünktôl S a gondolat-dajkáló csillagoktól Élettôl haláltól és távolléttôl Uram ki másutt vagy végtelenül Nem-látó vak szemekben nem-tapintó kezekben És mindöröktôl lakatlan szívekben Üres és csendtôl zöldes ragyogásban Hová sem születés nem juttat sem halál Uram fogoly vidámságom sejtelme Gyönyör és tiszta szabadság a semmiségben Soha soha rabságom nem elég szigorú benned Szemhéjam nem elég kemény fal soha soha Hogy Semmid árnyékát bezárja Uram Rónay György ======================================================================== Nelly Sachs: Oly elhagyatott az ember... Oly elhagyatott az ember kelet felé tekint ahol mélabú dereng a pirkadat arcán Kelet kakaskukorékolástól vöröslik Ó hallgass meg engem -- Hogy oroszlánepedésben és az egyenlítô korbácsoló villogásában múlhassak el Ó hallgass meg engem -- Hogy a kerubok gyermekarcával együtt hervadhassak el est idején Ó hallgass meg engem -- Hogy a szélrózsa kéklô északi táján virrasztva éjjel már egy szemernyi halállal szempilláimon haladhassak a forrás felé. Kálnoky László ======================================================================== Szergej Jeszenyin: Lombok zöld temploma Lombok zöld temploma, füzek olvasót tartó sora térdel. A tűnt tavasz meséinek áldozok most szentelt kenyérrel. Láthatatlan te állsz megint elôttem, némán, fôlehajtva. Lesütött pillád selymeit arkangyal szárnya simogatja. Ó tudom, soha azt a kort kihűlt évek meg nem fagyasztják. Éppúgy fogja napbarnított kezed a rózsás kendô sarkát. S mint régen, oly reménytelen szánja sóhaj-törette vállad azt, aki túl a tengeren bolyong, a száműzött-hazátlant. Megsajdul az emlékezés egyre kopárabb életemben. Ó imádkozz érettem is, ki hazát hazámban se leltem! Rab Zsuzsa ======================================================================== Thomas Merton: Dal Mikor az esô (zengi a fény) az esô fölfalta a házam És szél gázol fáim között, Kapkodnak nagy mancsaikkal a cédrusok. A csönd hangosabb, mint a ciklon Az ajtón, mely megóv. Lám, itt eszem magányosan a levegôt Tiszta, társtalan dalokkal. Míg mások tárgyaláson ülnek. Ablakaik elkomorulnak, hovatovább fenyegetôen, Ráncot vet az üveg, úgy dôl a víz rá; Nem látom végül azt sem, hogy beszélnek, És nem is sejtik már színházasdimat. Folyamok húznak paplant házaikra Fedik el pucér okosságukat. Témáik oly Mélyenjárók, mint a tengeralattjárók; Süllyeszd el ôket, viharban és sápadt nagyképüket is velük! Mert én esôt iszom, szelet iszom, Meglátom, ahogy a Hideg erdôbôl kifordulnak a versek; Szélbe emelem vízteli szemem És arcom és agyam és beszívom a frissítôjük. Így élek tulajdon földemen, tulajdon szigetemen, S Istenhez szólok, Istenhez a kapubolt alatt, Mikor az esô (zengi a fény) esô fölfalta a házam És szél gázol fáim között. Illyés Gyula ======================================================================== Vladimír Holan: Az utolsó Az utolsó levél reszket a platánon, jól tudja, hogy ami reszket, szilárd sem lehet. Reszketek, Uram, érzem, hogy nemsokára meghalok, szilárdnak kéne lennem. Minden fáról lehull a legutolsó levél is, mert bizalma van a földhöz. Minden emberrôl lehull a legutolsó képmutatás is, mert a hullaház deszkája egészen egyszerű. A levélnek, Uram, semmiért sem kell könyörögnie hozzád, megadtad neki a növekedést, és ô nem rontotta el. De én -- Székely Magda ======================================================================== Rainer Maria Rilke: Ôszi nap Elég, Uram. Olyan nagy volt nyarad. A napórákon árnyadat terítsd el, engedd rohanni orkánjaidat. Érleld be még fanyar gyümölcseid, két délies napot még adj fölébük, nehéz borrá forrjon sűrű mézük, beteljesítve ôszöd ízeit. Ki most hazátlan, nem lesz háza már. Ki társtalan, soká marad magára, virraszt, olvas, levelet ír, hiába; sötét fasorban űzve-hajtva jár, míg fenn a lombot ôszi szél cibálja. Rab Zsuzsa ======================================================================== Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve (részletek) Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád. Törd le karom és megragadlak én, szívemmel, mint egy kézzel tartalak, fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, s ha lángod agyvelômbe csap, viszlek tovább, vérem zuhatagában. Nemes Nagy Ágnes . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . Uram, a nagyváros oly rémítô, itt minden szétzüll, szerteszéjjel; a legnagyobb is menedékhely -- nincsen vigasz, csak kín és kétely s úgy elröpül fölötte az idô. Az emberek itt búsan tengenek a mély szobákba bágyatag mozogva, félénkebben, mint a fiatal csorda, míg künn a föld piheg nagy darabokba, de ôk nem tudják s élnek csüggeteg. A gyermekek itt ablaklépcsôn nônek s egyhangú árnytól bús pici szívök és nem tudják, hogy künn az ébredô reg dallal, virággal köszön a mezônek -- s oly szomorú gyereknek lenniök. Szüzek serdülnek itt föl ismeretlen s álmodnak a gyerekkor hajnalárul; nem ez a vágy volt a gyerek-szívekben és késô álmuk reszketeg bezárul. És függönyös hátsó szobákba ásva, bús anyaságuk is olyan setét, most hosszú éjek kényszerű sírása, majd pár elernyedt, lomha, csöndes év. A holtak ágyai is árnyban állnak s a sírhoz mind epedve vánszorog s úgy halnak meg, láncában a halálnak, mint elhagyott kolduló asszonyok. Kosztolányi Dezsô ======================================================================== Jules Supervielle: Öldöklés Mint a jószág a sivatagban, a szív aszályban sorvad el, nem törôdik az irgalmatlan nap a világ sebeivel. Merre van sok tava, folyója, növényei bô nedve hol? A föld sárgává aszalódva a kín drótjai közt fogoly. Ó, esne már, fakadna végre szívekben könny, ajzott szemek, a fájdalom elôtt letéve a fegyvert, megenyhüljenek. A vér maradjon az erekben, ne törjön fel egyszerre csak forrásából, mely menthetetlen oly nyomorultul elapad. Ó, édes, zsenge fű esôzzön, a zápor ontsa szirmait, a meggyötört, sajgó mezôkön zsendüljön szeretet, szelíd, unszoló, enyhe harmatokká változzon végre az aszály, s annyi halott iszonyú szomját záporzó könnyünk oltsa már! Ó, essen hát a gyűlöletre, s szintúgy a sebzett, vérezô bozótra s esendô szívekre zuhogjon bôven az esô, hogy a föld sebe behegedjen, valljon a halál maga ellen, hogy törjön elôre a béke áradó egymást-becsülése! Lator László ======================================================================== Borisz Paszternak: Hamlet Elült a zaj. A színpadra lépek. Az ajtónak dôlve hallgatom, miképp jelzik visszhangtöredékek, hogy mit mível az én századom. Szívemet az éjjel célba vette, ezer látcsô némán rám mutat. Távoztasd el tôlem, ha lehetne, atyám, a keserű poharat. Megbékéltem ezzel a szereppel, szeretem makacs játékodat. De ezúttal mégiscsak eressz el, mert most más darabot játszanak. De nem változhat a végkifejlet, a cselekmény rendje megszabott. Minden farizeusságba dermed. Végig kell élnem. Magam vagyok. Pór Judit ======================================================================== Gerard Manley Hopkins: A teljesség köntöse Választott Csönd, zengj, éneked fülkagylóimat járja át, sípod idézzen réteket, szeretem, ha szól muzsikád. Fogd le, szótlan szeretet, ajkam, s hol mindenrôl lemondanak: ím, takarodó hangja harsan, te úgy beszélsz, hogy néma vagy. Borítson, szem, kettôs sötét, lássam a fényt, mely nem-teremtett, a bolyt és nyüzsgést itt ne nézd, csak gyötör, behálóz s nem enged. Ínyem, bár ingerel sok íz, ne kívánj borban ázni többet, a kenyérhaj is friss, a víz lesz édes itala a böjtnek. Orrlyuk, csak azért lélegeztél, hogy tápláld hiúságodat, ám készülj, a templomi szentély tömjén illatával fogad. Ó kéz, ne szedj több kankalint, láb, ne érj puha pázsitot, az arany-utcát járjad itt, az Úr házát te nyithatod. Szegénység, légy menyasszonyom, házasságot veled kötök, és legyen fehér liliom nem ember-szôtte köntösöd. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Edna St. Vincent Millay: Isten világa Jaj, nem ölelhetlek jobban, világ! A széltôl szürke ég, A köd, a sárga, kék, A fák, a fájón lanyha ôszi nap, Minden színtôl kiált! Ha sziklapad, Bár rogyna le! Hegy dôlne, törne gát! Nem, nem szoríthatlak jobban, világ! Tudtam, a fény mindent átlelkesít, De nem tudtam soha, Szenvedély ekkora Lehet és így feszít. Félek, Uram, Túl szép a világ. A lelkem zuhan, Egy izzó gally hatalmába kerít -- Hallgattasd el az ég madarait. Lázár Júlia ======================================================================== Konsztantyin Fofanov: Stancák Barátom, küszöbünkre lépett a szükség, ez a szenvedô. Ne félj tôle, az égre kérlek: a munka fegyvertársa ô. Tôle a dal messzebbre szárnyal, s lámpám fehérlô hajnalig idézi bűvös sugarával egy másik lét csillámait. Szemünk egy más világba réved, ó, csodás, lelkesült vidék, hol az igazságnak s az égnek tiszta könnyel áldoz a nép. Azt a világot isten küldte vigasztalásul... S majdan ott a dicsôség lép küszöbünkre, s a sápadt szükség felzokog. Eörsi István ======================================================================== Julio Herrera y Reissig: A templom A templom hűs homálya ájtatos csöndben ásít. Szűzanyánk viaszszobra szederjes bársonyokba öltözve alszik; itt-ott zománca is lekopva... És Szent Gábor már únja, hogy folyton harsonázik... Szenteltvíz-tartó tátog, márványa inni vágyik. Az oltárról a karra tüsszent a vén anyóka... S atomok légiója mássza meg fokról fokra arany sugárnyalábnak szép Jákob-lajtorjáit. A tisztelettudó papgazdasszony kezdi dolgát, megnézi, megragadt-e, a jó Szent Vince orrát, félénk eksztázisában a persely felcsilingöl... Aztán tollseprűjével porol még erre-arra, míg a sekrestye-ajtón keresztül odakintrôl betör a tyúkok, csirkék csipogó diadalma. András László ======================================================================== Francis Jammes: Kék esernyôddel Kék esernyôddel és a sáros barikákkal s göncöddel, amibôl sajt nehéz szaga árad, rátámaszkodva tölgy, magyal vagy naspolya botodra, mégy a domb ege felé tova. Követed a reves szôrű kutyát s a nagy kantákat cipelô girhes kis szamarat. Utad sok falusi kovács elôtt vezet, aztán eléred a balzsamszagú hegyet, hol nyájad, mint sereg fehér bokor, legel. Ott kúszó pára fed minden szirtélet el. Ott kopasz keselyűk szálldosnak, s este rôten izzó füstfellegek lobbannak fel a ködben. Ott láthatod, ha majd szétnéz nyugodt szemed, Isten lelkét lebegni a roppant tér felett. Rónay György ======================================================================== Emil Boleslav Lukac: Csillagok Ha átmégy tüzeken, hol a beton se véd meg, ha semmi lett a ház, az ágy is semmivé lett, s magad maradsz, magad, és a korom belep -- a rom díszt félre, túl félénk társak, ahogy megközelítenék az izzó tűzmagot, tekinteted hová mered? Tekints belülre. Ott a végtelen elôtted. Hű királyságod el nem veszi senki tôled. Az a páncélod, és az a föladatod. Bár szakadék ölén fetrengsz, s nem nyúl ki kéz sehol, sehol -- neked világít az egész égbolt és mind a csillagok. Rónay György ======================================================================== Jacint Verdaguer: E tüzes szív rejtekén Maradtam önfeledten, s arcommal Szerelmesemhez simultam Keresztes Szent János E tüzes szív rejtekén hűvös vízre leltem én, szerelem forrásvizére; megízleltem friss ízét s hová Angyala sem lép, elértem a közepére. E tüzes szív közepén, a szerelem tengerén habok öklével verette. Úszom-e vagy süllyedek? Jézus, vesd rám szemedet! Haragod szomorít engem. Becsaptál engem, Uram! Kínos rabláncod ígérted, de a láncnak híja van; szenvedésrôl szólt beszéded, mégis kegyelmedben égek gazdagon és boldogan. Becsaptál engem, Uram! Orbán Ottó ======================================================================== Countee Cullen: Mégis furcsállom Nem kétlem: Isten jó, nagylelkű, szent, s kimenthetné magát, hogy mért vakon él szegény kis vakondok odalent, s Képe -- testünk -- mért hal meg egy napon; megokolhatná: kín közt Tantaluszt a csali gyümölcs mért csaphatja be, s hogy nyers szeszély űzi-e Sziszifuszt vége-nincs lépcsôn kúszni fölfele. Útjai kifürkészhetetlenek oly elme számára, mely csupa csepp gonddal teli s így meg sem értené, e roppant mű mily roppant szellemé! -- Mégis furcsállom, hogy mivégre tart fekete költôt s mért vár tôle dalt! Tellér Gyula ======================================================================== Konsztantyin Balmont: Az igazság útja Hazugság útja az öt érzék. Az igazság magától gyúl ki, ha eksztázis üt szíven. Akkor az éji mély, mint titokzatos, vad vád, fellobban álmodó szemünk mélyeiben. Feneketlen homály, sokálmú rejtelem, kôszénbôl születô gyémánt ontja parancsát. Ránktör váratlanul és érzékfölöttien szent önkívületünk fényében az igazság. Láthatatlan varázst rejt minden lélek itt, ahogy a zöldelô fákban tűz rejtezik, amely még nem lobog, de vár az ébredésre. Titkos erôkhöz érsz, s leng az alvó világ, s az újjászületés nem-várt gyönyörűsége vacogtat, megvakít, fényt záporozva rád. Eörsi István ======================================================================== Theodore Roethke: Sötét idôben Sötét idôben látni kezd a szem, A mélyülô homályban látom árnyam; Visszhangom hallom az erdô szavában -- A teremtô, egy fának könnyezem. Vadak közt, odvak kígyóival élek, Ahol az ökörszem s a szürkegémek. Mi más a téboly, mint a meghasadt Lélek nemessége? Napjaim égnek! Láttam fokát a kétségbeesésnek, Az izzadt falra szegzett árnyamat. Kanyargó ösvény -- vagy barlang az ott A sziklák közt? A legszélén vagyok. Kapcsolatok örök viharjai! Rongyos hold, éjjeli madár-özön, S fényes nappal az éjfél újra jön! Az ember messze megy, hogy tudja: mi -- Egy könnytelen éjen meghal az én, Nem vetül dolgokra emberi fény. Sötét a fényem, s vágyam még sötétebb. Lelkem hôségtôl veszett légy, donog A párkányon. Én melyik én vagyok? Bukott ember, félelembôl kilépek. Az elme Isten, önmagába tér, S az egy az Egy, szabad, bár tépje szél. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Nem beszélek neked Nem beszélek neked se homályról se fényrôl Se pompás éjszakáról Sem a kertekben lakó lány keblérôl Sem a harcosok vak háborújáról Se bűnös városok vesztérôl nem beszélek Se messzi halottakról Sem az iszonnyal teli szilrôl Mikor fehér falaim közül kiléptem Nem dicsérem neked a templom aranyát Se Jeruzsálem szerelmes angyalait Csak azt a néhány lépést mondom el majd amit Kezemet összetéve tettem a vaksötétben. Rónay György ======================================================================== William Carlos Williams: A katolikus harangok Nem vagyok katolikus de fülelek ha a harangok az új templomuk sárgatéglás tornyából zengenek a levelekre bezengik a fagyot rajtuk meg a virágok halálát kizengnek a csókákkal délnek, amerre az ég sötét tôlük, bezengik a Krantzék új kisbabáját amelyik alig bírja olyan pufók a képe a szemét kinyitni, kizengenek a csuklyája alatt a gyerekre féltékeny papagájra bezengik a vasárnap reggelt meg az öregkort mely ahogy fogy úgy nô. Zengjenek csak zengjenek! a fiatal pap olajképe fölött mely hírül adja a templomfalon a múlt heti novénát Szent Antalnak, zengjenek a beesett arcú, fekete ruhás, keménykalapos, sánta fiatalemberért, aki a tizenegy órás misére igyekszik (és a szôlô még mindig úgy lóg a tövekre a szomszédos Concordia Halle mentén mint törött fogak egy öregember szájában) Zengjenek a szemekért és a kezekért és zengjenek a barátom gyerekeiért ô már nem hallja a zengésüket de mosolyog és suttogva beszéli a lánya elhatározásait és a veje barátainak az ajánlatait meg ármányait. Ó, harangok, zengjetek hogy zengjetek! a zengés kezdetéért és a végéért! zengj zengj zengj zengj zengj zengj zengj! katolikus harangszó! Várady Szabolcs ======================================================================== Oszip Mandelstam: Ímé a szent kehely Ímé a szent kehely arany napul remegve a levegôben áll -- fenséges pillanat, nem hangozhatnak el itt csak görög szavak: mint almát, a kerek világot vedd kezedbe. Az ünnep sugaras delelôjére ér, nagy júliusi fény a kupolás hajóban, felszakad sóhajunk, óhajtoz nem-mulóan a rétre, mely futó idônkön kívül él. Tart örök dele az Eucharisztiának, mindenki áldozik, játszik és énekel, és mindenek szeme láttára a kehely kifogyhatatlanul buzgó örömmel árad. Lator László ======================================================================== Federico García Lorca: Óda a legfölségesebb Oltáriszentséghez (Töredék) Úrfelmutatás Pangue lingua gloriosi corporis misterium Az asszonyok szegekkel áttört falnál daloltak, midôn rád láttam, Isten, erôs, Szentségben élô, ki lüktetô, csupasz vagy, mint harmadfű bikától, hét óriás bikától hajszolt futó legényke. Én Krisztusom, te élve éltél Ostyába rejlôn. És fénytűkkel vakított; döfölt atyád, az Isten. Dobogtál, nyomorult szív, rángtál, mint béka szíve, amelyet a tudósok üvegpalackba csuknak. Magányosság köve, tövedben nyög a fűszál, és három hangzatát is elveszti a sötét víz; hólepte nárdus oszlop-sudárod fölmeresztik túl a kerék, s a phallosz körbe görgô világán. Néztem gyönyörűséges tested, amint befolyta gyolcsával a halódás, sebek olajkenetje, s behúnytam két szemem, hogy elrévüljek az édes álmatlanságba, hol nincs egy fekete madár sem. Így, fölszegzett nagy Isten, így akarlak enyémnek. Te búzadara-csörgô az újdon-újszülöttnek. Fuvalom s anyag együtt, pontos kifejezésben, a merô hús kedvéért, mely nevedet se tudja. Így vágylak, kurta hangja földöntúli morajnak, pólyás Isten, picinyke Krisztus, ki élsz örökön, ki föltámaszt ezerszer, megöl s kereszthez ácsol az izzadságos ember tisztátalan szavakkal. Észak föveny-porondján az asszonyok daloltak, midôn rád láttam, Isten, te Szentségbôl sugárzó. Ötszáz, fekete fényű, káprázatos szeráf a közömbös kupolában fürtjeiden merengett. Ó, százszorszent Alak te, virágoknak virága, mindenegy hajlatod hűs csillámlással borongó, mindenegy tagod, ajkad az ember-ragyogásnak jelen való, liszt-izmú porhüvelyét idézi. Ó, égbe ért fohászok s fények megfogható, nyers tömegét kifejezni korlátozott Alak, te! Ó, muzsikás dobokkal körös-körül dobolt hó! Ó, minden ereinket szerteszét pattogó láng! Világ Agnus Dei, gui tollis peccata mundi, Miserere nobis Földbe gyökerezett láb s háztetôk éjjele sziszegett-fütyörészett szikkadt galamb-szemekbôl. Kristály s alga tekergôn ázott ezüstbe vonja, futtatja be az összes vasbeton vállu várost. Zsilett hevert a mosdókagylón és arra várt csak, türelmetlen remegve, hogy végre nyakba messen. A halott otthonán át homoki viperákat hajkurásztak a kölykök homályos zugolyokban. Emeletszám: tizennégy -- itt írnokhad szunyókál. Összemart, összekarcolt kristály a szajha melle. Félhold és vezetékek mord bogárberregéssel. Egy lélek sincs a bárban. Sikoly. Fejek a vízben. Fölfegyverkezve háromezernyi férfi jött, hogy késpenge villogással a csalogányt ledöfje. Szerpapok és anyókák kitartó könny-özönnel zuhogtak nyelvelést és esôztek sáskajárást. Fehér orcáju éjjel. Nincs éjjel orca nélkül. Letűnt a nap s a hold is. Szomorú földi éjjel. Két házaspár civódik, s egy ember azt se tudja: az órákból mikor fog lepkéje kilibegni. Sárkányszárny-oltalomba kicsiny fiúcska búvik. Vérehült csillag éjén szívhang-csikók dobognak. Az orrszarvú akarja, mit elmulaszt a rózsa, s amit a vizek tiltnak, a madár azt kívánja. Csak egyensúllyal izzó Szentséged ragyogása enyhített a kifeslô szerelem aggodalmán. Csak feszültségszabályzó Szentséged menti, védi ötszázas sebességgel meglódult szíveinket. Mert a te jeled kulcsa a mennyei mezôknek, hol kártya és zúzódás dalolva olvad egybe, s a fény megbokrosítja tündökletes bikáját, s illatozó zamattal duzzad a zsenge rózsa. Mert a te jeled illó szellôt s férget fejez ki. Egyesülési pont: perc s század találkozója. Élôk bolya, halottak világos földtekéje lángoló feketékkel és havas emberekkel. Világ, van célja immár nagy védtelenségednek. És feneketlen bugyrú örök iszonyatodnak. Ó, három egybehangzó hangzatnak rabja, Bárány! Állandó-egy szentsége korbácsnak s szeretetnek. Ördög Demonio Ôsmély, vakító fénye a szenvedô anyagnak, te szablya ferde fénye, csillag higanysugára, hirdetvén, hogy jön egy test, egy szeretet-nem-érte, állván a nyílt vasárnap ezernyi utcasarkán. Szépség alakja, benned nincs sóvárgás, sem álom. Az ôrült s fékevesztett felszín lármája vagy te. Veleje a jelennek. A vízen tovaúszó márványtorzó csalékony, önáltató nyugalma. Szépség teste, te búvó, elrejlô s elmenekvô. Vénák elvillanása és köldök zsengesége. Szeretet, fal közé zárt, és szűken adagolt csók, a fellobbanó célpont biztos iszonyatával. Szép fény, te lüktetô kéz hajnala, kikeletje. Fürtösök és puhányok kamasza s gerjedelme. Te érzô és elégve sajgó hús izzítója. Garas a zokogásnak, mely száll, keresi Istent. Majtényi Zoltán ======================================================================== Hans Egon Holthusen: Boldog halfogás Mint a halász, aki hálószakasztó roppant zsákmányt vonszol a tenger mélyein át: hurcolom én szívemet, ezer és ezer éles kínnal, a kínok ezernyi ezüstös halával zsúfolt hálóját a szívemnek, küszködve, Idônk sós áradatán át, küszködve és boldogan. Mert itt vagy Uram, mert megragadó jelenléted, mit a Jászol szegényes vendégjoga rejt, hatalmasan fölárad, elönti a Végzet partjait, s örömöd tengere, habzó, áradó és képtelen örömöd mélyebb, mint minden szomorúság: feneketlen, mindennél mélyebb, oly mély, hogy a kétségbeesés elszánt, karcsú búvára sem éri el sosem alját, és nem a másik sem, ki merészen siklik utána s űzi, emésztô részvéttôl perzselve szívében. És nem az öngyilkos, nem az ádáz rettenetek sem, melyek a testvér-embert tépik farkas-agyarral; kín sem: anyák, fiak, áldozatok s hóhér remegése, és nem a szörnyű vérömlés, amit úgy nevezünk, hogy Történet. Nem a háború roncsai, vak nyomorékok, és nem a foglyok, akiknek szomjú reménye kiszárad. Sem ki jogokért jajdul, remegôn, mint megszakadó húr, melyen az elszabadult Gazság játszott szakadásig. S nem lelkünk peremén a világvesztô iszonyat sem, s nem, végszónak, az ember tompa, rekedt jaja sem, mit útjavesztett, elakadt, vak ködben tévedezô, torz s végleg csôdbe jutott, nyomorult létén zokog: -- ez sem. Mert a te jóságod fürdôje, Uram, keserű kín áradatából válva merészen irgalom-árrá, állunkig csap már, zengô ajkunkat eléri, s jöttöd sűrű homályában rezgô lángja-világa sokszorozódva ragyog ma felénk, ezernyi törésben, édes könnyünk kristályán át tűnve szemükbe. Rónay György ======================================================================== Ivan Bunyin: Giordano Bruno ,,Vén bárka, kormányánál egy szamár -- ez a világunk. Élj a Mindenségben! Bűnnel teli a földi szűk határ: lelked az örök szépségeknek éljen. Közel vagy a szívemhez, föld-anyám, és messze is. Örülök a derűnek, de örömömben ott lapul az árny, és bánatomba mézcseppek vegyülnek.'' És fogja vándorbotját, útrakel, s boltíves cellák mélyét odahagyva nem-értett lelkét friss szél szítja fel, arcába csap a szabadság fuvalma. ,,Ó, ember, rab vagy. Hitednek ura fenn trónoló, vak és kegyetlen bálvány Táruljon ki a szentély kapuja -- ámuljon a Szférák fény- és csillagárján! Mert végtelen a Mindenség s a Lét. Ha megállítjuk Ptolemaiosz napját, látjátok majd a bolygók seregét, nyüzsgô világok égô fénypatakját!'' A vakmerô szó egekig hatolt. De rombol elôbb a teremtés vágya. Rombolva ô csodára szomjazott -- egyetemes, örök harmóniára. S a Gondolat, a bátran szárnyaló, egy új világ felé suhant merészen: nincs más öröm és cél, csak a való. S az élet vágya fellobog szívében. ,,Kedves, te angyalarcú, tiszta lány, ki énekelgetsz régi lant szavára, társad és apád lehetnék talán, de vár nagy utam társtalan magánya. Mostantól más örömök kútjain oltom a szomjam. Hagyj el, én szerelmem: jéggé fagyasztom forró vágyaim. Sophia, bölcsesség te gyúlj ki bennem!'' S megint úton. Szemében tűz lobog, amint felméri útja messzeségét. Az arca zord. Mit értitek, vakok: Isten -- a Fény. És meghal istenéért. ,,Mert élet, szépség, isten hatja át a porszemet, s a határtalan Létet, s nekünk is ô ad életet-halált, az egyetlen és egyetemes Lélek. Te lantos lány, ez az öröm ragyog szemedben is, tűnôdô, szép szemedben. S te Nap! Ti fenn örvénylô csillagok, ezt árasztjátok egyre fényesebben! S a büszke lázadó elôredôl, szeme kitágul, hideg fénybe lobban, s máglyára lép. Kit szolgakor megöl, majd halhatatlan lesz szabad korokban! Én meghalok -- mert másképp nem lehet. Szétszórt porom a szélbe hadd peregjen. Mindenség! Nap! S te hóhér, üdv neked! Te hinted szét eszmém a Végtelenben!'' Rab Zsuzsa ======================================================================== Stefan George: A tanítvány Ne kívánjatok nékem vágyakat most, a szívem érte lüktet, Uramért; ti édes vágyat tudtok, én magasztost, élek magasztos Uramért. Nem értem igazán más céhe művét, ügyesebben szolgálom Uramat; erre kellek, mert Uram a szelídség, szolgálom szelíd Uramat. Sötét vagy, út, hogy félelemmel eltölts, gyilkos e táj; de ha látom Uram, veszélyektôl nem félek, mert Uram bölcs, bízón követem bölcs Uram. S ha sziklakônél szolgálata meddôbb, jutalmam már, hogy velem van Uram; más gazdag lehet, de Uram a Legfôbb, társam, ez a legfôbb: Uram. Tandori Dezsô ======================================================================== Paul Valéry: Hajnal Foszladozik a mogorva zűrzavar, mely álmomat borította: íme, rózsa- színben megjelent a nap. Saját lelkem utazója, megyek, szállok, bizakodva: ima ez az indulás! Mögöttem a sivatag már, visz már, visz az öntudat már s minden lépte óriás. Üdvözöllek, ikrek, alvó, testvéri harmóniák, szavak, ti, kik egybehajló ragyogásban gyúltok át! Mire megbolydul a méhes, rajotok mind az enyém lesz: arany létrám csendesen ingó-remegô fokára fehér lábát teszi már a kalandkönnyű értelem. Mily hajnal kél! Drága lányok, hogy borzongtok, halk csípôk! Íme, vedlik már az álmot, mely uruk volt az elôbb: egyik szinte ragyog; ásít s kagylófésűt fog a másik, most ébreszti a kezét s lusta hangja mint a szomszéd -- szender varázslata zsong még és csak aztán lesz beszéd. Ni! ti vagytok? Rajta, rest nép! Éjetek mi tárta ki, lelkem szép úrnôi, Eszmék, unalom kéjhölgyei? -- Jók voltunk -- mondják csapatban, -- nem csapott be halhatatlan jelenlétünk sohasem! Tôled el nem kóboroltunk, hanem titkos pókok voltunk homályodban odabenn! S nem leszel-e csupa mámor, ha a titkod átszövô s felragyogó árnyvilágból százezer nap tör elô? Nézd, éjszaka mit műveltünk: ôs szálakat feszítettünk szakadékaid fölé, s félénk elôkészületben hálót fontunk a nevedben a csupasz Való köré... Szellemfátyluk összetépem; -- s megyek keresni tovább érzékeim erdejében dalom orákulumát. Lét! Te! Óh, Egyetemes fül! Egész lelkemen keresztül minden egy vágyba lobog: hallja, hogyan remeg, és e részeg lélek remegése már-már ajkamon dadog. Itt a szöllôm, fények-árnyak ringatják kalandomat! Annyi képe van a tájnak, ahányszor a szem lecsap... Minden falevél baráti forrással siet kínálni: neszét iszom, szürcsölöm. Pép mind, mind mandula magva, s minden kehely azt akarja, hogy várjam meg, mit terem. Tüske nekem nem riasztás! Jó ébredni, fájva is! Az ilyen eszmei rablás biztosnak semmit se hisz: egy világot kirabolva nincs oly mély seb, hogy ne volna termékeny a fájdalom: jelül hódításaimra saját vérem bizonyítja, hogy mind igaz birtokom. Itt vagyok a láthatatlan medencénél... A Remény ring az áttetszô habokban, a tó viszi kebelén. A tűnô idôt hasítja szép nyakával, melyre tiszta gyűrűket vet az elem... Érzi, hogy nyúl föl a mélybôl, s benne, lábujja hegyétôl, átborzong a végtelen. Szabó Lôrinc ======================================================================== Georg Trakl: Megdicsôülés Ha beesteledik, egy kék arc csöndesen elhagy. Egy szelíd szerzetes összekulcsolja elhalt kezeit. Egy fehér angyal meglátogatja Máriát. Éjjeli koszorú ibolyából, bíbor szôlôbôl, gabonából a látnok éve. Kinyílnak a holtak sírjai lábod elôtt, ha homlokod ezüst kezedbe hajtod. Halkan idôzik szádon az ôszi hold sötét dal mákonyától ittasan; kéklô virág, sárgult kôzetben csöndesen dereng. Rónay György ======================================================================== Gerard Manley Hopkins: Aranyló aratás Múlik a nyár; köröskörül a barbár-szép asztagok már állanak, és fent a magasban micsoda szél száll! Mi pompás ezüst-zsák-felhô-vonulás! Szebb, szilajabb ôrletomlás az égbolton végig valaha is vágtathatott? Járok, szívem, szemem a magasba, hogy ott megpillantsam Megváltónkat fennen ragyogvást; és szem, szív, száj, tekintet tisztább feloldást, szentebb, szerelem-teltebb választ valaha kaphatott? És az azúrban barnáló bércek az ô méltóságteli válla, a világ-változtató -- mén-izmú, ibolya-illatnál-ízesebb! E dolgok, e dolgok váltig itt voltak, csak arra várva, ki meglátja egyszer ôket; s ha ketten egymásra leltenek: a szívnek bátran, mind bátrabban bomlik a szárnya, felkapja félig a földet, ó, és Feléje, Feléje lebeg! Jékely Zoltán ======================================================================== Max Jacob: Az igazi csodák A derék öreg plébános! Miután otthagyott minket, láttuk, amint elrepül a tó fölött, akár egy denevér. Úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette a csodát. Bevizezôdött a reverenda-szegélye: ezen módfelett csodálkozott. Rónay György ======================================================================== Miroslav Holub: Rövid elmélkedés a térképekrôl Szentgyörgyi Albert eleget tudott a térképekrôl, amelyek szerint az élet halad. Valamerre. Ô mesélte az alábbi háborús történetet, s tudvalevô, hogy a történelem a háborúkon keresztül halad. Valamerre. Az Alpokban valamelyik kis magyar katonai alakulat parancsnoka, egy fiatal hadnagy, felderítô járôrt küldött ki a jeges pusztaságba. Rögtön ezután havazni kezdett, két napig havazott, és a járôr nem tért vissza. A hadnagy szenvedett: a halálba küldte az embereit. De harmadnap a felderítô járôr visszatért. Hol voltak? Hogy találták meg az utat? Igen, felelték a katonák, már elveszettnek hittük magunkat és vártuk a véget. De ekkor egyikünk térképet talált a zsebében. Ez megnyugtató volt. Letáboroztunk, kivártuk a havazás végét, aztán a térkép megmutatta a helyes irányt. És most itt vagyunk. A hadnagy elkérte azt a csodálatos térképet, hogy áttanulmányozza. Nem az Alpok térképe volt, hanem a Pireneusoké. . . . Viszontlátásra. Zádor András ======================================================================== Mihail Berberov: A hitedet óvd meg Ne engedd, hogy hitedet elvegyék! Ha megtiltják is, menj tovább, haladj magad felé. Fordulj saját egedhez, hol madaraid zengenek. És hallgasd a híreket higgadtan, mik itt visszhangzanak... De távolodj csak tôlük egyre, még egy lépéssel saját magad felé. Mikor megállsz, akkor se pillants hátra. Ne légy kíváncsi. Nyugodtan keress egy néma sziklakolostort, amit talán önnönmagának vájt egy néma percben a kétkedô magány. Döngesd a kongatófát. Lépj oda a sziklából kivájt oltár elé. Így... Mindig így... Csak ennyi az egész. És beljebb, egyre beljebb lépj, oda, ahol még önmagad sem hallgattad soha. Hidd el, határtalan vagy. Végtelen vagy. Indulj magad felé. Bátran menj, légy merész. Király Zoltán ======================================================================== Nyikolaj Zabolickij: Átváltozások Hogy változol, világ! És benned én is! Nincs több, csak egy nevem. De mégis nem pusztán én vagyok, a nevét akinek viselem; viseli velem egész sereg. Bizony sokan vagyok. Nagyon sokan. S mivel a létért komolyan harcolni kell, meghaltam, többször is. Hány holttestet s hogyan téptem le már a saját testemrôl én magam! Ha látna szemmel is az értelem, s fúrhatná földbe átható tekintetét, láthatna engem sírok mélyiben, vagy megmutathatna magamnak is, miképp ringat a tenger, vagy mint száll szegény porhüvelyem sosem-látott tájak szelén! S még mindig élek! Egyre teljesebben csodalények hadát fogadja be a lelkem. Ami van: él. Él a zöld fű, a friss, de él holtan növény-gyűjteményemben is. Láncszembe láncszem, ablakba ablak -- világ. Így építi lét-architekturád zengô orgonák, kürtök, zongorák tengere, de se örömbe, se viharba nem halsz te bele! Hogy változik minden! Nemrégen mint madár szólt, mi most kép alakban színez egy könyvlapot; gondolatom egykor szerény kicsi virág volt, versem pedig komor bikaként ballagott. Ami meg én voltam -- tán új létre fakad, és a növényvilág lesz vele gazdagabb. Lám, miközben agyunk feszül, ki tudja-e oldani egy csomó bonyolult görcs-bogát, egyszer csak elibénk nyílik -- óh, babonák! -- aminek öröklét öröktôl a neve. Illyés Gyula ======================================================================== Salvatore Quasimodo: Az új holdhoz Kezdetben teremté Isten az eget a földdel egyetemben, majd fényük sorrendje szerint feltűzte a csillagokat is az égre, hogy a hetedik napon megtérjen pihenni. Milliárd évekkel utána az ember, akit Isten saját képére teremtett, de ki még nem tért meg pihenni sohasem, véges világi eszével biztos kézmozdulatokkal egy októberi éjszaka felröpítette az égre az új holdat, testvéréül azoknak, amelyek a világ kezdete óta kerengenek. Ámen. Végh György ======================================================================== Jules Supervielle: A világ hajnala Zajok nyüzsögtek már a földön, de csönddel még annyira telve, mintha az éber fülben önnön ártatlansága énekelne. Ami csak élt, egymást csodálta s szomszéd tükrében önmagát, amint a hűs idôbe tárja újszülött léte bimbaját. Formát talált, kinyúlt a pálma, ringatta ifjú láza fészkét s madarakat is csalt magára, hogy csipkés lombjait dicsérjék. Egy fehér ló egyszerre embert látott: lassan jött, lopva lépett, s csillagjós szíve légkörének ívén a föld friss gömbje lengett. Cimpája reszketett, ijedten nyerített és hôkölt a ló s elvágtatott, e nem-való világ ködében, veszve sebten. Az utcán nôk és gyermekek lebegtek, mint megannyi felleg, keresték illó lelküket és apránkint kifényesedtek. Kakasszó harsant és a tájék szilárd határait kiszabta, de tévelygett az óceán még, s partját kutatva forrt a habja. Az idôt annyi csillogó lét evezte s úszta vígan át, hogy a tóban az ámuló ég benne feledte csillagát. Rónay György ======================================================================== Jules Supervielle: Isten az emberre gondol A másom lesz, annyit tudok, noha még nem látom, miképpen, én, ki a mindenség vagyok és minden egyes perc a létben. Kiemelem ôt a világ sűrűségébôl a karomba, s fölvenném a mozdulatát, mielôtt az lesz, aki volna. Próbálgatom, tapintgatom, formálom, bár nem akarom. Megadom, újra elveszem, ó, látni végre hogy szeretném! És ôrzöm és késleltetem, hogy teljesebbé forrja elmém. Nincs formád, elhagysz hirtelen, sántikálsz a vak éjszakában, majd megnövekszel szertelen s fölkúszol rajtam, óriásan. Én, kit pillantás el nem érhet, azt akarom, légy látható; én örökös nagy csöndben élek, legyen hát tiéd a szó. Én helyemet nem válthatom, te állj s mozogj a lábadon; én mindig mindenütt vagyok, de neked helyet akarok; oly magam vagyok a mesémben, mint tévedt bárány a vadonban, nem eszem, nem iszom, azonban rakott asztalhoz ülj te szépen és szemközt veled asszonyod. Én, ki mindig a legnagyobb és fáradhatatlan vagyok, és nem tehetek egyebet, mert végem soha nem lehet, téged múlandónak teremtlek, halandó leszel, kedvesem, s lefektetlek majd csendesen a földbe, hol a fák születnek. Rónay György ======================================================================== Jovan Ducic: Teremtés Herold nem jelentette jöttödet, nem hallottam messzirôl visszhangzani lépteidet; nem emlékszem, melyik volt az a perc, mikor lelkem elôször itta fényedet. Mert belôlem születtél... egy gondolatom voltál... megéledvén, hogy szólalj bennem, hol úgy aludtál, mint kôzetben ere az ércnek, mint földben a mag, s remegtél, mint vállon a szárny, ha szállni akar... Te sohasem ismerted a dolgok dupla útját, mely a világból jô, s a feledésbe visz. Mint a mélység algái a tenger mélyein: mélyeimbôl születtél. Álmomnak gyermeke, te is oly hiú voltál! Bűnöm gyümölcse: kegyetlen voltál! Elmémnek magzata, te is végtelen voltál! Gôgöm sarja, vakmerô voltál! Magányaim virága, mélabús voltál! Gyűlöletem leánya, ajakad mérgezett! Kétségek ivadéka, sírva mentél az úton, ahogy zokog egy eltévedt gyerek... De az átkozott bimbó beitta véremet, s meghaltam abban a percben, amikor még egy csepp kellett, s utolsó csepp vérem hiányzott, hogy befejezd csodás, végzetes művedet. Babits Mihály ======================================================================== Iwan Goll: Az ember teremtése 1 Valahol eltört a mennyei csésze, s a nap, mintegy sebesülten, aranyat, lávát vérezve csapongott a felszakított föld körül. Rózsa tengerek fénylettek hullámuk tavaszában, pálmák keltek ki suhogva, értek korállok ágain csillaggyümölcsök. Valahol megremegett egy hegyhát föl-föl a gleccser-dermedésig; s az elsô csepp, amely megolvadt, könnycsepp a völgyön, Isten elsô mosolya volt. 2 A dombok nászát ünnepelni bodzaszökôkutak omlottak le a völgybe, a fák mind csupa világölelés; a tavasz halántéka lüktet. És a sötétlô földi kohóból kitört egy színarany orgona-förgeteg: ég s föld közé feszítve földi nagy ének oszlopa, áll az ember. Kôfájdalomból, szerelem suhogó ölébôl föltámadott az isteni. Nemes Nagy Ágnes ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Nem jött özönvíz még a földre Nem jött özönvíz még a földre, az emberek össze-vissza Virulnak, egy csöppet sem feszeng bűnük az ég alatt. Megsokasodtak. Az ígéretek a kékség Illethetetlen gyönyörébe vesznek. Szeretnek. Mindenütt. Súlyos moraj. Állnak a fák tömören s óriásan Kányák keringnek s körülöttük a nappal Összes küllôje és az az érdes zúgás Az északi szél, töri a jámbor tölgyeket. Zsongás száll fel a páncélos rovarokkal Nyüzsgô fűbôl amit beszívott ajkak zabálnak Fehér tépôfogak közt eltűnnek a tollak És ott marad a vér hogy megelégítse a földet S elôször Tépi le most az ájtatos manó Alvó párja fejét, boldog idôk mikor Az égi gleccser a hízelkedô tenger felé tart, S nagy mozdulatlan kemény fuvalommal Megalkotja áhított gyermekét. Lator László ======================================================================== Jules Supervielle: Egy pálmafa születése Láthatatlan és súlyos ez a lélek, a mélyén pálma lenne valami, szép óhaj ível, sürgôs büszkeségek lobbannak és nem szűnnek rajzani; nem rejtôzhetik tovább ez az orca, valóságába lendül át a vágy, s terét betöltve, léttôl ittasodva magasba szökni lásd a pálmafát. A törzse szép sudár, a levelek dús bokrétája tele tiszta fénnyel, s ô, kapaszkodva falánk gyökerével, merészségétôl még mindig remeg, míg egy madár, hogy igazolja létét, lombjába rakja boldogsága fészkét. Rónay György ======================================================================== Paul Valéry: Pálma Nem takarva: dúsan ontva baljós bája fényeit, angyal tálal asztalomra lágy kenyeret s tejet itt; láng szemén a pilla rebben, s látomásra ihletetten hallom intô énekét: rád a béke, béke szálljon! Nézd a pálmát, mily sudáron hordja terhe özönét! Mennél lejjebb vonja súlya, lénye annál teljesebb; bô gyümölcse rásimulva nemcsak terhe: vértje lett. Nézd, amint a lombja reszket, s mint a lassú szál, a percet szeletelve szüntelen: úgy választja, egyszerűen, szét a földi halk derűt lenn s a menny súlyát odafenn. Büszke bíró, ingva-ringva fény meg árny közt, lassan így játssza szinte egy szibilla bölcsességét s álmait; egy körében állni egyre, hívogatva, integetve, sosem ún a pálma meg... Mily nemes báj, mennyi szépség! Méltó rá, hogy ne becézzék mások, mint az istenek! Lágy, aranyló dala puszta fuvalomra zsongni gyűl, s mint egy selymes vért, a puszta szellemére rásimul. Zúg a számum, szórja meddô magvait rá: egyre zeng ô, bátran száll a hangja fel: jósigéje önmagának, csodát ígér, mit a bánat vigaszául énekel. Míg magáról mit se tudva föld és ég közt feszül ô, méze kincse minden újra nyíló nappal újra nô. Édességét égi tartam méri és ez oszthatatlan, nem számlálja, hanem ép eggyé oldja ama nedvben napjainkat, melyben minden mámor íze benne ég. Néha már ha csüggedésbe ejt e fénylô fegyelem, s árnyát könnyed ellenére el nem űzi percre sem: fösvénynek te mégse vádold, bölcs ô, aki méltóságot s aranyat gyűjt rejtekén: érett telje dús nyarába szent reményt visz vére árja tornyosuló ütemén. Vélnéd bár, hogy napja meddô, s nem nyer vele a világ: ô a mélybe gyökeret szô, így munkálja talaját. És a bolyhos, száleres lény föld alatti léte csendjén nem pihenhet soha már: fut, ha kell, a föld szívéig, míg eléri hűs vizét, mit fönn a lombok szomja vár. Várni, várni, várni, zsongja, várni, zengi az azúr! A csönd minden csöpp atomja gyümölcsöt rejt zálogul! S megjön majd a bô ajándék: egy galamb, egy fellegárnyék, fuvalom, mely alig ért, nô, ki néked dôlne vállból: s hullni kezd a drága zápor, leborul a büszke térd. Dôljön bár egy nép le zordan, pálma!... mint a fergeteg! Hömpölyögve lenn a porban hadd tiporja terhedet! Nem telt éved el hiába, mert gyümölcsöd elbocsátva oly szabad s oly könnyű vagy, mint a szellem, mely ragyogva kincsét szertetékozolja, mégis egyre gazdagabb. Rónay György ======================================================================== Gerard Manley Hopkins: Tarka szépség Áldjuk Istent mindenért, ami tarka. Az égért, amely foltos, mint a tehenek; Pisztrángok hátán a rózsaszínű pikkelyért; A pinty szárnyát, az izzó gesztenyét lobbantsuk ma dalba! Mind a karámot, az ugart, a szántót, a folt-hátán-folt földeket, S a rendet is, amit üzemében a gondos ész kimért. Ami játékos és egyéni, furcsán, tétovázón, Ami csak foltos, ingatag: méz, ecet, Fény, árny, erô és lomhaság vitázó szédületét: Ô nemzi újra mind, ki szép, túl minden változáson -- Dícsérjétek ôt. Tótfalusi István ======================================================================== Gerard Manley Hopkins: Kikelet Nincs, ami szebb, mint a kikelet, mikor a hosszúszárú friss gyom szemvidító; apró egek a rigótojások, és a rigó visszhangzó erdôn csengeti, mossa a fület, mely hallja a villámként cikázó éneket; üvegszín körtefa lombja s virága alábukó kékséget érint; és e kékség elborító bôségű; futkosó bárányok töltik a kedvüket. Mi ez a dús nedv s mind e gyönyörűség? Kezdeti dallama az édes emberi létnek az Édenben. -- Élvezd, mielôtt megromlanék, sötétednék, ó, Krisztus, s bűn keserítené meg fiú s lány tiszta szívének kikeletét, vedd, Szűz fia, a legjavát s ami gyôzni érett. Kálnoky László ======================================================================== Alekszandr Blok: Zsenge ágát rázogatta Zsenge ágát rázogatta künn a fűzfa, benn mosolygott az Isten anyja képe szelíden. A szöszt, orsót félretette a menyecske is. Porban cigánykerekezve szaladt április. A folyónál piros szoknya lengett-röpködött. És gyönyörrel és sajogva felzihált a köd. Verdesett a szélbe bomlott veres keszkenô. Bíbor virágszálra gondolt a járókelô. Valahol egy szegény ördög, egy szütyôs paraszt, buzgón Istenhez könyörgött, s megjött a tavasz. Lator László ======================================================================== E. E. Cummings: Sugárzó inda égi vágy (miértlô fény, s halálfogyatkozás önmagukban sem hívô szemeimnek irdatlan semmibôl-kalandozás) kérdeztetô állítás; makulátlan pontosság pontja-sincse, éteri csendnél is éteribb, egyszersei csend napszállt titkon testté vált valója -- álomkarcsú izzásfehérnyi szűzláng -- új hold! míg (ártatlan édes csodád hidegére) úgynevezett világunk, otromba gyávaságunk széjjelomlik eltűnôben taníts meg engem is még nem múló titkodra: hogy kezdjem ismét Tandori Dezsô ======================================================================== Paul Celan: Zsoltár Senki sem gyúr újra földbôl, agyagból, senki porunkat fel nem igézi. Senki. Dicsértessél, ó Senki. Kedvedre vágyunk virulni. Szemben veled. Semmi voltunk, vagyunk, maradunk, virulva: semmi-, senki- virága. Bibénk lélekvilágos, porzóink égkopárak, pártánk piros a tüske, ó, a tüske közt énekelt bíborigénktôl. Lator László ======================================================================== Theodore Roethke: Dugványok Száraz ágak kényszerű, gyötrô feltámadása, Vágott szárak kínja, hogy megvessék lábukat, Melyik szent vergôdött ennyit, Gyürkôzött, mint ezek a tört tagok új életre? Hallom a mélybôl a szívást és szörcsögést, Ereimben, csontjaimban érzem -- Kis nedvek szivárognak föl, Feszes magvak végre fölszakadnak. Ha sarjadzik a csíra, Síkosan mint a hal, Leborulok, kezdetekbe merülök, burok-nedvesen. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Robinson Jeffers: Madarak és halak Októberben sokmillió apróhal jön a parthoz, Kontinensünk gránit szegélye mentén úsznak E szabályszerű alkalmakkor: de micsoda fesztivál a tengeri madaraknak, Micsoda boszorkányszombata a szárnyaknak Fedi el a sötét vizet! A súlyos pelikánok mint Jób barátjának csatalova, ,,Ahá''-t kiáltanak És lebuknak a magasból, a kormoránok Megnyúlt fekete testükkel a víz alá siklanak s farkas módjára vadásznak A zöld félhomályban. Rikoltozó sirályok lesik ôket Vad irigységgel és maliciával, süvöltve le- lecsapnak. Micsoda hisztérikus mohóság! Micsoda töltekezése a begyeknek! A tömeg- Hisztéria már-már emberi -- ezek az illedelmes madarak! Mintha aranyat találtak Volna az utcán. De hisz ez aranynál is különb. Meg lehet enni: és a dühöngô madár-tülekedésben melyik szánja a halakat? Bizonyára egy sem. Igazság, könyörület Emberi álmok, semmi dolga velük madaraknak, halaknak, sem az örök Istennek. És mégis -- pillants oda, mielôtt mégy. A szárnyak, a vad éhség, a vízválta szirtek, a sebes, fénylô halacskák A gyötrelmes vég rettenetében élve -- Az ember végzete s az övék -- s a sziget szirtjei s túl az óceán, és az öböl Felett sötétlô Lobos: nemde gyönyörűek? Ez a lényegük: nem könyörület, nem a szellem, nem a jóság, Isten szépsége csupán. Tótfalusi István ======================================================================== Robert Frost: Madarak így nem dalolnak megint Kijelentette s hitte is eképp, Hogy az egész kertben a madarak, Naphosszat hallva Éva énekét, Megváltoztatták saját dalukat, Nem szót, hanem hangnemet véve át. Csak e lágy ékesszólás tehetett A madarakra eféle hatást, Míg kacaj s hívás fölött lebegett -- Nos, így hát ô dalukba költözött, S hangja, mely hangjukkal összeforrt, Oly tartósan zengett a fák között, Hogy kiveszni onnan tán sose fog. Madarak így nem dalolnak megint. S ô azért jött, hogy ezt nyújtsa nekik. Hárs Ernô ======================================================================== Vytautas Macernis: Ôsz van, a vágy virága rôt Ôsz van. A vágy virága rôt Levél-aranylás lett megint. A nagy búcsúzkodás elôtt A nyár istenhozzádot int. Ó, gyengéd lazúr égi íven! Szomorú, te! Isteni Senki; Te fellelhetetlen a szívben; Emlék, mely önmagát jelenti. Most mindennek, ami él vagy nem él, Végtelen jelentése van. A teremtés ideje véget ér. Lüktetnek a források finoman... Már csak a vágy virít: a föld Istenhozzád-illata. Szél süvölt. Tandori Dezsô ======================================================================== Nyikolaj Zabolickij: Szeptember Borsószemű öreg esô hulldogál, zúg a szél, távolban köd lapít. Levelek ezüst-fonákja fedi már borzolódó nyárfák lombjait. Ám figyelj, a felhôk nyiladékain, mint a fugák kôlapja alól, a köd és fagy zordon országába ím egy sugárnyi napfény áthatol. Jelenti, hogy felhôk árnyán messze túl nincs örök sötétség, van remény, szűz gyanánt egy mogyoróbokor pirul, benne ég a szeptemberi fény. Nosza festô, vásznadat most vedd elô, színre színt, hadd járjon az ecset, meggypiros, arany lobogjon, lángverô, jelenítsd meg ezt a szép szüzet. Rajzold meg a cserjét, mint a reszketeg cárleányt a koszorú alatt, míg sírástól nedves arcán ott piheg a mosolygós, felhôs indulat. Fodor András ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Isten áldjon Isten áldjon. Az égi anyag A kristályseregek Az utolsó nap ormán gyülekeznek Heléna számtalan árny-mása vándorol Isten lehelletében sodródva e tájon Mély és kristályos és teljes hibátlanul Zöld és kék minden és ujjongó és azúr. Lator László ======================================================================== E. E. Cummings: Köszönöm néked Isten e remek... Köszönöm néked Isten e remek napot: a fák lelke zölden szökell igazkék álom az ég; igenek létek végtelenek sodornak el (meghaltam de ma újjászédülök, ez a Nap születésnapja, az életé, szárnyé-vágyé, két vég között parttalan földi eseményeké) ki semmi volt e semmi-semmijén s most érez ízlel lélegzete lebben lát hall -- ilyen alig emberi lény kétségbe vonhat Elképzelhetetlen? (de ma ébred már fülem füle de ma megnyílik szemem szeme) Tandori Dezsô ======================================================================== Juvencio Valle: Szabad lélek Nem élek taktikával, trükkel se, tiszta lettem, áttetszô s egyszerű, kék mint egy ekloga; nincs titkos tudományom, a mennybolt tiszta fénye kedvemre zeng virágos ujjával a magosban. Egyszercsak megkeresztez bűvölô ágboga, és akkor én leszek az üdvösséges pásztor. Kalandozásra menni csak pôrén indulok, varázsital s gyűrű, jószellem nem vezérel. Dalolva s álmodozva járok, mint ki vízen jár, ki a hajnal virágát letépni bandukol: lépdelve magam földjén, ismerôs tájakon. Édes virágméz táplál, tehát számomra minden édességes ízű, mindent befogadok. Ha felhangolom hárfám és hegyezem fülem, mintha a vállaim virágba borulnának, mintha vízcsobogás zengedeztetné torkom. Olyan ember vagyok, ki vakulásig szántok; muzsikát figyelô, nyájjal virrasztó pásztor; a forgács-illatú, egyszerű földi ács, a vén evangélista, jó Biblia-fújó, ki utcasarkokon kántál ájtatosan, ki tudja a széljárást, s mondja maga szavával. Amikor akarom, tornyomat emelem, hogy árva ágat fogjak. Homlokom fénybe mártom, kortyolva illatát, mely árad rám a mennybôl. Az örökkévalóság misézôpapjaként hordom számban fanyar tejitalom: a békét. Ezért járom a mennyet, mint a kôszáli sas: állok csöndem alatt, mint sziklaperemen, kékségben riadozva; talán ezért tudom tulajdon néma fámon kapirgálva ügyetlen elszabadítani az ôsi hangokat. Szabad lélek vagyok. Senki nem kérhet számon egyetlen korty vizet. Enyém a csöndes mámor; ömölhet széjjel bennem. Igazi építész: saját kezemtôl épül a saját égövem, amelyben hinni és élni tudok magam. Ha rögös is utam, segít a büszkeségem, s dalolva hordozom a fakeresztemet. Kormos István ======================================================================== Otokar Brezina: Dal a Napról, a Földrôl, a vizekrôl s a tűznek titkáról A magányos ember Kelet felé nézô ablakai meghasadtak izzón közelgô tüzében a Napnak; sötét pompába szökkent halvány orcákon a vér és felfelé szállva dalát mámorban dalolta a szív, dalát a Napról, a Földrôl, vizekrôl és titkáról a tűznek. Nap! Halált sugárzol a megbűvölt szemnek! Forrása forró szomjúságnak Mozdulatlanságban közelegsz! Mozdulatlanságban tűnsz tova! Árnyékot osztó és árnyékot elnyelô! Éjszakával játszó! Hallgatag! Emlékszel-e a kiáltó hangra, mely gyökerezett az idôk kezdetén? mikor elôször megmozdult az Élet, megittasodva fényedtôl és a bámulat extázisába meredve lassan csúszott elô a homályból? Mikor mosolyod súlya alatt felébredtek a Földnek s a lelkeknek szelei és ezernyi éterikus szárny, elbódulva fáklyáid ragyogásában, csapdosta rácsaidat, melyek zengtek, mint a rejtett hárfa húrjai? És amikor kidöntött erdôk csendjében, a várakozó évszázadok mélyén fájdalomban szárnyalt az elsô dal, megváltást áhítva, szeretetben és szomjúságban a te létedet dalolta, ragyogó Börtönmester, s magad is Fogoly! Föld! Bolyongó évszázadok! Megbűvölve a hatalmas örök tekintettôl, amely lecsukódik nappal, de kinyílik éjszaka és foszforeszkál zöldes mélységekbôl és minden táncos mozdulatodat követi a világok terein! Mint egyetlen körbe bűvölt hajó siklasz át az idôkön és az órák, a te titokzatos, néma matrózaid ôrzik számtalan utazód, akik vágyakozással néznek a fedélzetrôl a messzeségbe és álnokul szabadulásról álmodoznak, egyetlen körben keringesz idôtlen idôkig, de hullámaid ezernyi gyűrűben kígyóznak tova, egy Új kor partjai felé. Vizek! Magasságok tükrei, idôk csillagképeinek ringatói! Ezer csókban álnokul ölelitek az életet, Szépséggel takarjátok rabságát a Földnek, a déli nap hevében üdítô fürdôt nyujttok s bárha a Nap heve ezerszer vonzana fel a magasba, újból és újból visszatértek a szomjazó Föld felvidítására! Rózsákból, violákból és harmatból szövitek a hajnal illatos ruháját Magatokhoz vonzzátok a szemeket -- és a villámokat! Amikor a költô partjaitokon bolyong, szomjazó mélységeitek szédületében, csendetekben lerészegül az Idô fájdalmas emlékeinél, mikor a Legmagasabbnak lehellete lebegett fölöttetek, viharotok: karja teremtô lendületének visszhangja, amely az egyik pólustól végigsuhant a másikig, a Magvetô kéz sorsdöntô lendülete. Mélységeitekben a jövendô távoli pálmafák képei szunnyadnak és szelek jégvirágai a fogoly ablaküvegén és mielôtt a Földön hullámaitokban suttogott az erdô, felzendült a tavasz, az eper virágának vágyával sóvárogta múló édességét és illatát, a teremtmények üres csókjai forrongtak, a könnyek lángokban lobogtak és felsírtak végsô görcsei azoknak, akik meg nem születtek Tűznek titka! Megváltó! Sugárzó szimboluma a Mindenütt Jelenlevônek! Büszke lehellete az erônek! Fénnyé vált ölelés! Magasságba felfutó! Színek illúziója egyetlen fénybe omolva! Szentek feje körül felsugárzó lángnyelvek! Lángok kertjei, elbújva a dolgok mélyében, felvirulva a láthatóból láthatatlanná váló pompában! Íme, az erôsek lelkei szerelmesen bolyonganak ösvényeiteken, mint szerelmi dal, olyan nekik a ti dicshimnuszotok, lángok, új szelek barátai! Méhetekben gyújtják meg a Gyôzôk fáklyáikat a jövendô idôk alkonyán, ezrek fájdalma bolyong ott és szaggatja remegô, véres szirmotokat, izzó koronátok rózsáiból puszta kézzel tép levelet levélre, hogy fénnyé és illattá válva odahintse a lelkek ösvényére. Patai Edith ======================================================================== Otokar Brezina: Ó, eksztázisok ereje és álmoké... Ó, eksztázisok ereje és álmoké, melybôl a művészet színképe lángoló! Gondolatot csodád tesz izzó fényüvé, mint éterbôl sugárt szít a vibráció. A lelkem áldozatára bocsásd emésztô lángfolyamod, ó gyôztes ihlet-lángolás, miként a kôoltárra zúdult tűz az égbôl rátévén véres áldozatát Éliás. Lelkem bánatok, szorongó bánat-illat, és kábult fényű mécs a gondolat fejemben, tisztátalan tartójában remegve villog örök oltárán annak, aki Ismeretlen. Ereim izzó asszonyajktól nem hevültek, szemembôl nem a vágy vad ôrülete lángol, az idegszálaim kéjektôl nem feszültek, barátság illatát kiűztem rég szobámból. Klastrom-szobámban és a léteimet mértem, és jártam álmaim, ha jártam buja kertben, ha életemben volt, fejemben több a vétkem, szerettem látomást, s csak vágyim öleltem. Tavaszom tört akkord, a tél prelűdje volt csak, halk hárfahúrokon pengette rám az élet, örömöm fűcsomó, mit harmatok locsolnak olykor, de kockakô szorít a fal tövének. Emlékeim fakult üvegtetôk gyopárfűn, megunt herbárium fehér penészvirágnak; korán belepte szám kesernyés nyomor-parfüm és nem nôtt földemen, csak magjahullt alázat. Midôn a mindenség ôs tündöklése szállott szemembe titkos és vezérlô fényfonálon, a kozmosz tükrözött belém sugárnyalábot, s én azt lelkembe, véres gyújtópontba zárom. A múlt mélyébôl alvadt vér szagát szagoltam, s az Ismeretlen iszonyát a lelkembôl az élet gyönyörét láttam csak látszatokban, mint gyöngy ha tört sugárt szór felsô rétegérôl. Nem vágyom szomjaim oltani lét vizével, mint Gedeon hada, kezemmel hányni számba: betelt a lelkem misztikus fények tüzével, s beléptem álmodón a Titkok templomába. A lelkem tört virág, bú-fojtogatta szirmok, és bágyadt fényű mécs a gondolat fejemben, tisztátalan tartójában remegve villog örök oltárán annak, aki Ismeretlen. Ó, eksztázisok ereje és álmoké, melybôl a művészet színképe lángoló! Gondolatot csodád tesz izzó fényüvé, mint éterbôl sugárt szít a vibráció. A lelkem áldozatára bocsásd emésztô lángfolyamod, ó, gyôztes ihlet-lángolás, miként a kôoltárra zúdult tűz az égbôl rátévén véres áldozatát Éliás! Hap Béla ======================================================================== Frantisek Halas: A szó dicsôsége Ha majd a folyók forrásaikba hátrálnak ítélet napján Jósáfát völgyében s a nap kéntüze letépi az égi szárnyakat te szó súlya szállj föl a reménység nevében s könnyűségünket egész odáig emeld ahol a Hallgatás ül a lét közepén gondolatunknak adj hangot és hitelt szóljon a költô is prófétaként Selyemszavak és zsákvászonszavak álmokat keltetô szavak kovásza mézbôl rabolni bizonyságokat betörtünk anyanyelvünk méhkasába Tüzet kiáltasz s fölriasztod véred vesztes csatákban markolt fegyvered nevek helyett névmásokkal beéred a szépség keselyűje nem vájja ki szemed Ha majd a folyók forrásaikba hátrálnak s komor harsona hívja a holtakat a trón elé szavunkat tesszük váltságnak s egy csipetnyi hamut mi az urnában maradt Zádor András ======================================================================== E. E. Cummings: !remény !remény hit! !élet szerelem! harangok konganak harangok (az ég tengere lobog lángol hangjuktól) minden leszt és voltat elnyom a fenséges hang csodás mostja hang (mely ezt a mikorvilágot rángatja forgatva házakat néppé s utcákat arcokká s várost szemekké) úsznak harangzajlás siklanak forrnak izzanak (lentezve büszkén fentezve szerényen) mind fény mind tárgy úsz ész kúsz (le csapnak fel szöknek napfényen át) hogy mennydörögjék az egységet álom! !öröm igazság! !lélek Weöres Sándor ======================================================================== Federico García Lorca: Prológus Itt van a szívem, Istenem, csak fogjad, és vágd belé a jogarod. Túlérett, poshadt birsalma ez, Uram, leve csoroghat. Csontvázát szakítsd ki, tépd ki a lírai karvalyoknak, melyek mélyen megsebezték, és ha csôröd is van, fonnyadt undor-héját lehámozzad! Az se baj, ha nincs rá kedved -- ha nem tudsz jobbat, tartsd meg kéklô egedet, a rég-unottat, tartsd meg Végtelenedet, s körtáncát a csillagoknak -- elkérem barátom szívét, melyben patakok csobognak, szívet, melyben hűs fenyôk suhognak, s vas-csalogány szegül szembe századok vad pörölyével, úgy dalolgat. Különben is a Sátán kedvel engem, és társam volt egy roppant bujálkodási vizsgán -- számomra Margitot kap a kópé, ezt reméli, máris felajánlottak egy barna bôrű Margitot, mögötte vén olajfák magasodnak, nyári-éj-haja két copfba fonva, s hogy beletépjek, tárul tiszta combja. És oly gazdag leszek e perctôl fogva, vagy gazdagabb is, mint te, Isten, tetôled űrt kapok csak -- ez volna méltó párja a bornak, mit cimboráinak a Sátán adományozhat? Ha könnynedű, se számít! Ez is csak olyasforma, mint a tiéd, a trilla- itóka. Méltass, Uram, egy szóra! Homályos szakadékba mért vetsz minket, mondd csak? Az ember fészkét-nem-lelô, vak madárfióka? Kihúny a fény. S az Isten mécse? Hullámok haldokolnak. Minek néztél bennünket? Ólom- harcosoknak, kikkel könnyű szeszélyed játszadozhat? Méltass, Uram, egy szóra! Gyötrelmeink füledhez nem hatolnak? Nem állt össze a szitkok téglátlan Bábel-tornya, hogy megértsen vagy tetsszen jajaink sodra? Süket vagy? Vak vagy? Kancsal a lelked, mondd csak? S ezért látod az embert tónusaiban torznak? Ó, te, álmatag Isten, nézd szívem, a fagyottat, túlérett, poshadt birsalma ez, Uram, látod-e, rothad! Ha fényed eljövend, élô szemedbe fogjad, de ha tovább is szunnyadozol csak, ó, jöjj, bolyongó Sátán, véres zarándok s hozzad a barna Margitot ide, hol olajfák susognak, nyár-éj haját viselje befonva. S lobbanjon lángra méla szeme, ha ostromolja csókom liliom-mocska. S meghallom egy vak estén én is: ,,Henrik! Henrik'' -- zokogja, és akkor álmaim mind örömöt harmatoznak. Rád hagyom régi szívem, Istenein, itt van, fogjad, s egy újat kérek barátomtól, melyben vizek csobognak, szívet, amely fenyôket suhogtat, kígyó s liliom nélkül doboghat, izmos parasztlegényhez hasonlatos csak, ki túlpartjára szökken a folyónak. Eörsi István ======================================================================== Tudor Arghezi: A csillagokhoz Ha igaz, mit a réges-régi Írás beszél, Hogy sárból s nyálból össze-gyúrva keletkezél, Busásan megfizetted s megbosszulád e szégyent. Gondolkodnod se kellett soha-soha, te féreg. Források, szakadékok magas Mindenhatója A létnek tömlöcébe lelked belakatolta. És tűrnöd kellett volna némán a durva törvényt. Az ember áll s nem érti meddô és puszta kôként: Hogy állatias egy-s-más szükséged közepette Lelked magát a hasból a fényre föl ne vesse, Hogy csak eldobható porc, hogy csak bendô lehessél, S vakul és kerge módon csak a parancsra lessél. S avval ámítsd az értés vágyát, mely benned ôröl, Mit még vadabbul érez a kancák közt a csôdör. Igazi lendületre e föld akkor kapott, Mely nap felébredtél te s értelmed támadott. Ki alkotó világunk, Sátán, vagy Jehova, Észt s ellenséget abban bizony nem álmoda. Kínban, véletlenül-e, egy villámlás cikázott, S nagyobb lett, mint a törvény, sziklákat leigázott. Mióta félvad ôsöd ép-egészen kiválott, S a víz el nem emészté s nem falta föl vadállat, Fürgén azóta lépkedsz, mert már régóta mindegy, hogy ég haragja üldöz, vagy a villám legyint meg, A tenger vagy a szélvész, mely pusztulásba visz. Majd harcolsz az idôben vagy tíz istennel is, ,,Csak higgy!'' - zúdulnak rád majd s szavuk parancsoló, Hogy ellopják a kincsed, amely nem látható. Vad lendülettel egyszer csillagokig jutottál, S a földre vissza, mint egy közülük, égve hulltál. Hogy a kezed megégett, mert égi tájakon Fehér parázsba piszkált -- lám, ez a jutalom. És puszta tűzhelyedre tetted, hogy izzva lásd ott. És ez volt gyôzedelmes legelsô lázadásod. Jékely Zoltán ======================================================================== Pierre Emmanuel: Az igazi arc Az aki föláll s így szól vakmerôn: Én Isten hóhéra vagyok Kain fajzata vagyok mindenestül Enyém az emberiség minden bűne Az aki megvallja szívében Hogy a világ csordultig telt epével Az ismeri a rögök ízét Az a tulajdon szörnyű súlyán Méri a Kereszt kínjait Az tudja hogy Bármit tegyen Nem tud csak rosszat tenni Ô az ember Az aki rombol Az aki összedúlja a világot Hogy önnön képmására rakja újra De szívének egyetlen unciája Nem létezhet magától És nem válthatja meg magát magától És most a semmibe kiáltja Mutasd meg istenarcomat Az aki így szól Fölmértem a nyomorúságom Gyöngébb vagyok hogysem magamra bírnám venni Istent megölve meghaltam magamnak Csak Isten támaszthat fel önmagamból Az az Úr halálában osztozik S a kereszt képtelen ôrületében Az embernek fenékig kell ürítenie kínja kelyhét S el kell merülnie gyűlöletének túlságában ahhoz Hogy fölfedezze Ellened acsarkodó indulatában Az önmagát is tépdesô dühöt S akkor megérti majd hogy igazi Arca az Isten halálkínos arca. Rónay György ======================================================================== Georg Trakl: Luciferhez 3. Változat Add a Szellemnek lángjaid, parázsló mélabú; sóhajtva mered az éjfélbe a fô a zöldelô tavaszi dombon; hol régidôkben vérét adta egy zsenge bárány, mélységesen tűrt fájdalomban; de a Gonosz Árnya nyomán ott jár a Homály, vagy nedves csapongással szökik az arany napkorong elé, s a harangszó megborzongatja fájdalomszaggatta szívét, szilaj reménység; a lángolva-zuhanás sötétje. Somlyó György ======================================================================== Juvencio Valle: Az Éden fája Ne engedj kísértésbe esnem, ó, Margaríta, válassz el ujjaidtól, melyek tű módra bölcsek, válassz el kivirágzott törzsed tojáshajától, a legszebb paripától válassz el, mert te tudsz csak. Szabadíts meg a mézes túlvilági utaktól, hogyha egy fa tövében a pejparipa vár rám, távoztasd tôlem el karmát a vasderesnek, és a fahéjszín kanca nárdus-illatú hátát. Föld tôre, ég almája és ama drága ösvény nehogy az útjukat kart karba öltve járják. Ne hagyj virág-borított tereiden rohannom, ne tiporjak fatális füvedre, Margaríta; rejtelmes vizeidben tajtékot sose verjek, és azúr köveidbôl szikrát sose szakítsak. Téríts el vizeidtôl -- alkohol még a fürtben-- vérvörös pipacsodnak heves zuhatagától, tüskés szederbokortól, árkaitól az útnak, az arany viperától, mely tekereg az ágon. Téríts el a nyilaktól, a görbétôl s vonaltól, és a lomb hintájától, mely magas és virágzó. Te vagy a tejfa és a fügefa és az Éden az éber tüzek házad felégetni kívánják, kertjeid átkutatni, tiporni selymes éked: Margaríta, emeld fel varázshatalmú pálcád, és a reám acsargó makacs kígyótól védj meg! Tótfalusi István ======================================================================== Jorge Luis Borges: Adam cast forth Volt-e a Kert, vagy álom szállt a Kertre? A homályban ez a kérdés tolult Ajkamra, vigaszul: a nyomorult Ádám valaha nagyúr lehetett-e? Nem volt más, csak csalóka szemfényvesztés, Isten álma. Immár a fényes Éden Megfakult fajunk emlékezetében, De én tudom, hogy volt, s örökre lesz, és Ha nem is nekem. Az én büntetésem E megrögzött föld és vérfertezésben Sarjadt Káin -- Ábel-háborúsága. De mégis csak nagy dolog volt szeretni, Boldognak lenni, lábunkat betenni Az élô Kertbe, csak egy napra bárha. Somlyó György ======================================================================== Ted Hughes: Ébresztô Nem, a kígyó nem volt az Isten Köznapi teremtménye. Honnan mászott elô ez a Fondor, lábatlan földön-úszó? Ádám s a kedves Éva Elsô álma mély volt, Mindegyikük a másik Örökkévaló istene -- Jajszóval riadtak. Lüktetô seb mindegyiken -- Gyors, kegyetlen marás. A kígyó feje, apró s nyugodt, Liliomok tövén mosolygott. Mögötte gyűrűi Szétzúzták az Éden gyümölcsösét. És künn, túl Édenen Teste sötét, vastagodó folyója Csillogott órjás kanyarokban Kopár hegyek körül és túl, túl A jövô hamuja felett. Tótfalusi István ======================================================================== Giuseppe Ungaretti: Kain Fut mondabeli pusztaság homokján, és nem üt zajt a lába. Ó, farkasôrzô pásztor, fogazatod a kurta fényé, mely sebzi napjainkat. Rémült felugrás, erdôségek hörgése, puszta kéz, mely, mint semmiséget, tölgyeket tör össze, hű tükörképe vagy a szívnek. S ha már nagyon sötét az óra, az elvarázsolt lombok közt a jókedvű test vagy? S a vágy kitör közben belôled, száll az idô, homályba fordulsz, s elfutsz jövetelemre. Mint forrásvíz az árnyékba, aludni! Mikor a reggel csupa sejtelem még, fogadnálak be, lélek, a pihenô habokból. Lélek, soha nem csitíthatlak el már? Sosem lesz, hogy ne lássak vért az éjben? Ó, unalom tolakvó lánya, emlék, szünetnélküli emlék, hát nincs vihar, mely szétesô porod fellegeit tovavigye magával? Szemem ártatlansága visszatérne, örök tavasz nyílna köröttem. És végre megújulva, becsületes lennél, ó, emlék. Hárs Ernô ======================================================================== Marianne Moore: Az érdemek hiábavalóságáról Fegyverben, hogy éljenek-haljanak, hogy gyôzelmet nyerjenek, medált? Nem! Harcol, harcol, harcol mind a vak emberért, ki úgy véli, lát, s nem tudja, hogy a rabtartó mayát is foglyul ejti, a sértô megsérül. Ó aranyló szilárd csillag, ó felkavart tenger, vihar korbácsol, míg mi apró, saját útján halad, a hegymagas hullám, ha látjuk, arról beszél, mi is a mély. Elveszve harc elôtt! Ó, Dávidnak csillaga, ki ragyogtál Betlehemben, ó, az Úr fenséges ében oroszlánja -- e jelben: egy feltámadt világéban, ó egyesüljünk végre! Ímhol a gyűlöletnek koronája, mely öl; ímhol a szereteté, senki nem lesz király ônélküle. Áldást a glóriára áldott tett hoz. Ha terjed, ragályt szül a ragály. A bizalom a bízótól átragad éppígy. Ott harcolnak pusztán, szirtek közt, egyenként, vagy századokban, ezredekben, mert bíznak benne, hogy még elmúlik rólam e szörnyű betegség, énem. Ki sérül csak, ki ottveszik. ,,Az ember embernek farkasa!'' Magunkat szaggatjuk szét. Nagyobb kárt tenni ellenség se tudhat erôdünkben. Vakot vezetve, menekedhetsz tôle, de Jób, mert az ál-vigasz gyötörte csak, tudta, nincs senki oly reménytelen, mint az a vak, ki lát. Ó, ti élô holtak, ti büszkék önnön vakságotokra, ó föld parány pora, ki oly elbízva jársz-kelsz, tudd meg: a bizalom erô, a hit érzelmeket kavar. Ezt ígérjük most meg itt nekik, kik harcolnak... igen, ígérjük: ,,Feketét, se fehéret gyűlölni nem fogunk, sárgát, zsidót se, sem pogányt, sem páriát.'' Nincs jogunk fogadkozni. Összeszorított foggal küzd, küzd, küzd mind -- van, kit ismersz, s szeretsz, s van, kit szeretsz, bár sose láttad -- hogy a szív éljen, s kôvé ne váljon s én gyógyulok -- vagy az lennék, amit elhinni nem tudok? Nehányan hóban, mások futóhomokban, szirteken, magában vagy sokadmagával, ám ott küzd, küzd, küzd mind, hogy még élet legyen, ahol eddig halál volt. ,,Aki önnön dühének martaléka, külsô erôk játékszere; ha lábát megveti a türelem, türelem, türelem földjén, ez már tett vagy szépség!'' A harcban védelem, legeslegerôsebb pajzs a harcosnak. Mert árvaház a föld. Sosem jön el hát kínok nélkül a béke? Jajongó haldoklók nélkül, akik hiába várnak irgalmat? Ó, te elnémult test a porban, nem bírok, és rád kell néznem. Ha e nagy agóniák, ha e sok-sok haldoklás, békén viselt seb vérontás -- ez az ára, ez tanít élni minket, semmi nem volt hiába. Ó, gyűlölettôl megkeményedett szív, sorsod a rozsda, vasszív! Nincs háború, amely ne bennünk dúlna -- s én harcolok, míg le nem gyôztem magamban azt, ami háborút szít, bár benne sose hittem. Ó, én bűnöm: Júdásként lélekben lenni rest! Örök csupán a szépség, mulandó por a test. Rakovszky Zsuzsa ======================================================================== Thomas Hardy: Végzet Ha bosszuló Isten kiáltozik kárörömmel: ,,Teremtmény odalenn, tudva tudd, szenvedésed mámorít, s ha vesztsz szerelmet, nyer gyűlöletem!'', tűrném halálig rezzenéstelen, edzene a méltánytalan harag, s megkönnyülnék, hogy kínomat nekem Ô rendelte, nálam Hatalmasabb. Nem így van. Az öröm miért halott, s jó föld a reményt mért nem élteti? Véletlen ront meg esôt és napot, Idô kéjért kockáz, s a jajt veti. E két Vak kész lett volna hinteni örömöt rám, éppúgy, mint bánatot. Kiss Zsuzsa ======================================================================== Jorge Luis Borges: Töredékek egy apokrif evangéliumból 3. Szerencsétlenek a lelki szegények, mert a föld alatt is ugyanazok lesznek, akik most a földön. 4. Szerencsétlenek a sírók, mert nyomorult szokássá vált bennük a sírás. 5. Szerencsések azok, akik tudják, hogy a szenvedés nem mennyei dicsôség. 6. Nem elég utolsónak lenni ahhoz, hogy egyszer elsô legyünk. 7. Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen, mert senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van. 8. Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának. 9. Jó a jámboroknak, mert sose keverednek viszályba. 10. Jó azoknak, akik nem szomjazzák az igazságot, mert tudják, hogy kegyes vagy kegyetlen sorsunk a véletlen műve, amely kifürkészhetetlen. 11. Szerencsések a könyörületesek, mert szererencséjük a könyörületesség gyakorlásából ered, és nem a jutalom reményébôl. 12. Szerencsések a tisztaszívűek, mert ôk látják az Istent. 13. Jó azoknak, akik igazukért üldöztetést szenvednek, mert emberi sorsuknál fontosabb nekik az igazság. 14. Senki se a föld sója, senki, élete egyetlen pillanatában sem az. 15. Csak gyulladjon fel a lámpafény, ha senki nem látja is. Isten meg fogja látni. 16. Nincs az a parancsolat, amit meg ne lehetne szegni, az se, amit én hirdetek, és az se, amit a próféták hirdettek. 17. Aki az igazáért ölt, vagy azért, amit az igazának érzett, nem vétkes. 18. Az emberek cselekedetei nem érdemelnek se poklot, se eget. 19. Ne gyűlöld ellenségeidet, mert ha így teszel, mindenképpen a rabja lész. A gyűlöleted soha nem lehet jobb a békességednél. 20. Ha jobb kezed megsértene, bocsáss meg neki; te vagy a tested és te vagy a lelked, és oly nehéz, ha nem lehetetlen, megvonni köztük a határt... 24. Az igazságot se vidd túlzásba; nincs ember, akinek egy nap leáldoztával ne lett volna többször is oka hazudni. 25. Ne esküdj, mert minden esküvés dagályba fullad. 26. Állj ellen a gonosznak, de félelem és harag nélkül. Aki a jobb arcodat megüti, odanyújthatod neki a másikat, csak félni ne félj tôle. 27. Nem bosszúról és bocsánatról beszélek; az egyetlen bosszú és az egyetlen bocsánat a felejtés. 28. Ellenségeiddel jót tenni igazság műve is lehet, és nem is nehéz; de szeretni ôt az angyalok dolga és nem az embereké. 29. Ellenségeiddel jót tenni a legjobb módja annak, hogy hiúságodnak hízelegj. 30. Ne halmozz fel aranyat e földön, mert az arany a tétlenség atyja, az pedig a szomorúságé és unalomé. 31. Gondold azt, hogy a többiek az igazak, és ôk is lesznek azok; s akkor, ha nem így lesz, nem te maradsz tévedésben. 32. Isten nagylelkűbb, mint az emberek, és más mértékkel fogja mérni ôket. 33. Adj szentséget a kutyáknak, szórd gyöngyeid a disznók közé; fontos, hogy adj. 34. A keresés öröméért keress, ne a megtaláláséért... 39. A kapu választ, nem az ember. 40. Ne gyümölcseirôl ítéld meg a fát, se műveirôl az embert; ezek rosszabbak is, jobbak is lehetnek nála. 41. Semmi se épül sziklára, minden csak homokra épül, de a mi dolgunk úgy építeni, mintha a homok szikla lenne... 47. Boldog a szegény, akiben nincsen keserűség, és a gazdag, akiben nem lakik gôg. 48. Boldogok a bátrak, akik egy lélekkel tudják fogadni a vereséget és a pálmát. 49. Boldogok, akik emlékezetükben tartják Vergilius vagy Krisztus néhány szavát, mert ezek fénybe borítják napjaikat. 50. Boldogok a szeretettek és a szeretôk, mindpedig azok, akik meg tudnak lenni szerelem nélkül. 51. Boldogok a boldogok. Somlyó György ======================================================================== Pablo Neruda: Gothama -- Krisztus Isten nevét és fôként azét, aki ôt képviseli; akit szöveg és szájhagyomány Jézusnak vagy Krisztusnak hív, használták, elkoptatták, aztán ott hagyták az életek folyópartjain, akár valami puhatestű üres kagylóhéját. De azért e szent és vértelenített neveket, e megsebzett szirmokat, a szeretet és félelem óceánjának egyenlegét érintve valami mégis megmarad: egy agátkô ajak, egy színeváltó nyom, amely még megrezzen a fényben. Miközben szájukban Isten nevét forgatták a legjobbak és a legrosszabbak, a tiszták és a piszkosak, fehérek és feketék, a vérrel bemocskolt gyilkosok éppúgy, mint a napalmban ellobbant arany áldozatok, miközben Nixon Káin-kezével megáldotta azokat, akiket halálra ítélt, miközben egyre kevesebb és kisebb isteni nyom maradt a tengerparti fövenyen, az emberek kezdték tanulmányozni a színeket, a méz jövôjét, az uránium jelét, bizalmatlanul és reménykedve kutatták a lehetôséget, hogy egymást megölhessék és ne ölhessék, sorokba szervezôdjenek, tovább léphessenek, korlátaikat szüntelen ledöntsék. Mi, akik e korokat szánkban a vér és romok füstjének, halott hamunak ízével lépdeljük át, és tisztánlátásunkat elveszíteni se tudtuk, gyakran állunk meg Isten nevénél, gyöngéden emeljük magasba, mert emlékeztet az elôdökre, az elsôkre, akik kérdezni kezdtek, akik rátaláltak a himnuszra, amely a bajban egyesítette ôket, és most látva a tört, üres vázat, melyben lakozott, megérezzük még azt a lágy, finom lényeget, amivel jóság és gonoszság élt és visszaélt. Somlyó György ======================================================================== Valerij Brjuszov: A tékozló fiú A tékozló fiú, aki jussáért lázadt, meglátva messze a drága szülôi házat, fejét lehajtva zokogott... Puskin Csak a folyón kell átalérni, s a szülôi ház int felém. És mint ama bibliabéli, lerogyok sírva küszöbén. Hittel teli indultam útnak: mint jó íjászt vadas vidék, álomképek, hetérák hívtak, és Sion-hegyi bölcs igék. Amit álmodtam, mind enyém lett, mindent láttam, ízleltem én, szerelmi máglyán szívem égett, és agyam bölcs szavak tüzén. Eltékozoltam mind a jussom, kiittam mérgek serlegét. Ó, jaj, a tolvaj hova fusson? Elrejtett az erdô, a rét. Áldottam ringató magányom: lágy lepel volt az éjszaka, az ezüst harmat a fűszálon megkínzott lelkem balzsama. S egyszerre érthetetlen-messze lett az a hajlék énnekem. Ott állt a parti ködbe veszve... Fölötte foszló füst-selyem... Gyermekkorom gyönyörű táján ott áll és hív és integet... De én az élet lakomáján szétszórtam minden kincsemet. Ó, hogyha még egyszer lehetne bátran s nyugodtan élni itt, s inni, inni mindent feledve az élet áldott perceit! Rab Zsuzsa ======================================================================== Milan Rakic: Elhagyott templom Pec környékérôl Krisztus a keresztfán ódon oltárképen. Átvert szíve vére tört bordákra serkedt. Ajka, szeme rémült végtusa jegyében; feje köré dicsfény vert ezüstje dermed. Fôrend s köznép jámbor adományaképpen kincses nyakfüzére bágyatagon reszket óarany merített mívű keretében, debári ötvöskéz mit remekbe metszett. Így csüng elhagyatva puszta szentélyében. S míg az éj borongva hullong s észrevétlen, s baglyok szeme leskel prédadús homályba, boltívek magányát vámpírok kavarják, Krisztus döbbenettel tárja csüggedt karját, híveire várva, várva mindhiába. Dudás Kálmán ======================================================================== Oszip Mandelstam: A félelemnek zuhanás a társa A félelemnek zuhanás a társa, a semmi érzése a rettenet. Odafentrôl követ elénk ki vet -- por törvénye a követ nem igázza? Szerzetes-lépted merev ritmusára a kô-udvar hányszor megméretett -- elnagyolt álmok és macskakövek: halálvágy, lendület csontjukba zárva... Légy átkozott, csúcsíves menedék, hogy vándorod szédülettel igézed, és tűzhelyeden víg faláng nem ég! Hány ember él az örökéletért? Pedig akit a perc visszfénye éltet, a háza ing, s félelmes sorsot ér meg. Pór Judit ======================================================================== Pierre Emmanuel: Megváltás Vérem oly vakmerôn zúdult az örök égbe hogy szinte egybeforrt a testeddel a testem Krisztus! ó súlyosabb test mint e föld fehérség el nem viselhetô s olyan mélyre sugárzó hogy maga a vak éj kristállyá dermed és szörny vázként villog a csupasz emlékezet! És ím az Arc a mély öröklét távolát gyöngyözve -- ó soha ki nem meríthetô mélység s mint az idô végtelen - ím az Arc megnyílik, kút ahol a meztelen Halál ring: bűnös és istene egy képpé ötvözötten s átszegzett istenem bűnös keresztje isten testére magam is ráverve vetem árnyam szent bárd! a vén világ testérôl leszakadt Krisztus, lázálomul a föld fölé toronylón, -- bűnében szüntelen halált halok homályos vétke váltságaként holt istenem fölött jajongok s vágyom a bűnt újra hogy a vérzô szent Szerelem örök keresztfája lehessek. Rónay György ======================================================================== Dŕmaso Alonso: A vér Beutaztam immár a félvilágot, s az eget hasító géprôl idegenül bámultam a tengert, a földet. Mindenütt a vér ijesztô látomása. Magamat faggattam: hogyan? miért? s alá akartam szállni, hogy megérintsem ama vörös köpenyt: talán nem is meztelen vér az (talán csak földreloccsant meteor). De nem, mert vér, vér, vér volt, amit láttam. Fölszirénázott agyamban a rémület s hadonásztam: álljon meg az a lélektelen, zúzmarás szárnyú bádog-madár! -- de csak vergôdtem tehetetlenül, fölfeszítve, ott, a magasság keresztfáján viasz-utitársak közt, akik Life-jukat olvasgatták, s albínó pilóták közt, akik zavarodottan néztek. Szálljunk le, szálljunk le: riadó! Hatalmas Amazonasok vért hömpölygetnek a tengerekbe. Nagy mellékfolyók tajtékos, vörös lével itatják e fékezhetetlen Amazonasokat. Vékonyka skarlát folyók kúsznak elôre kísértetiesen (mint a lázmérô higanya). Vörhenyes, gôzölgô áradatok kószálnak bôgve, szabadon, patakokat keresve, hogy kitombolhassák rajtuk dühüket. Vér, vér, egyetlen vérhálózat lepi el a földet. Hol a forrásai? Látni akarom a forrásokat. Uraim, álljanak meg, álljanak meg az istenért, le kell szállni! Le kell szállnunk, most azonnal. A vér özönvize tántorog, zajdulva a földön, és én meg akarom tudni, kik ontják a vért, miért ontják és minek a nevében ontják. Ó, nagy Isten, add nekem a te igazlátó szemeidet, mert az igazságtalanság elpoklosította a világot. Te nem teremtettél gazságot, tudom; valaki más alkotta meg azt. Valaki más az igazságtalan itt, és nekem most látnom kell ez álnok arcvonásait; látnom kell a hazugság riasztó-sárga forrásvidékét. Riadó, szemeim, riadó! Látni akarom, miféle karok fojtogatják az Isten igazságát, s miféle szájak tépik szét eszményeit. Csoóri Sándor ======================================================================== Pierre Jean Jouve: Emésszétek szemeimet Emésszétek szemeimet homállyal. Pusztítsátok Szembogaram szakadatlan megkísértését. Rontsátok a szépségek ez embertelen hatalmát, Mely fegyveres szavakkal támad és sokféle szenvedéllyel S puszta marad nyomában a szív mint hangás sík a halál után, És öregebb a szomorúság és keserűbb a tiszta tekintet És vádol kárpitja elôtt a fekete fekete éjszakának. Lator László ======================================================================== Fernando Pessoa: A szörnyű éjszakán... A szörnyű éjszakán, mely minden éjszakák természetes szubsztanciája, az álmatlanság éjszakáján, mely minden éjszakám természetes szubsztanciája, fölidézem, ólmos fáradtság közben fennvirrasztva, fölidézem, amit tettem s amit tehettem volna életemben. Fölidézem, s közben szorongás tölti el egész valómat, miként a testben terjedô hideg vagy félelem. Ami múltamból helyrehozhatatlan, az ám a hulla! Minden más hulla káprázat lehet. Minden halott élô lehet másvalahol. Múltam minden pillanata fennmaradhatott valami más világban, tér és idô káprázatában, csalókaságában az elmúló idônek. De ami nem voltam soha, amit sohase tettem, amirôl nem is álmodtam soha, amirôl most látom be csak, hogy meg kellett volna tennem, amirôl most látom csupán világosan, hogy meg kellett volna történnie, az csakugyan halott, halottabb minden isteneknél, azt -- s bennem voltaképp az volt a legjobb -- az istenek sem tudják feltámasztani... Ha egy ízben nem jobbra fordultam volna, de balra, ha egy alkalommal igent mondottam volna nem helyett, avagy nemet igen helyett, ha beszélgetés közben kiejtettem volna a mondatokat, melyeket most félálomban formálgatok, hogyha így történt volna mindez, más ember volnék most, s tán az egész világ is mássá lett volna észrevétlenül. De nem a visszavonhatatlanul elveszített irányban indultam el, nem arra fordultam, nem is akartam, és csak most látom ezt, nem mondtam igent vagy nemet, s hogy mit nem mondtam, csak most jövök rá; az elmulasztott mondatok pedig csak most támadnak föl belül világosan, egyszerűen s változhatatlanul, mikor már rég lezárult a beszélgetés, és a téma kimerítve... Mégis most fáj csak, ami nem volt, és ezután se lesz. Az elmulasztottat megvalósítani nincsen remény a metafizikai rendszerekben. Lehet, hogy egy másik világba álmaimat magammal vihetem, de magammal vihetem-e, amit álmodni elfeledtem? Igen, a megvalósulatlan álmok, azok ám az igazi hullák! Szívembe temetem ôket örökre, minden idôkre, minden világegyetemekre, ezen az álmatlan éjszakán, ahol nyugalom vesz körül, mint oly igazság, melyhez nincs közöm, s künn a holdfény, mint a hozzá nem férhetô remény, számomra láthatatlan. Kálnoky László ======================================================================== Paul Celan: Késôn és mélyen Mint az arany szavak, álnok a közelítô éj. Mi a némák almájába haraptunk. Tesszük a dolgunkat, nem bízzuk a csillagainkra; hársfáink ôszében, mint eszmélô zászló vöröse, állunk, de küldöttei, láng-jövevények. Esküt mondunk, esküt az új Krisztusra: por frigyesüljön a porral, madarak vándorsaruval, grádiccsal a vízben a szívünk. Mondjuk a szürke homok szent esküszavát a világnak, mondjuk szívesen, álomtalan alvás ormairól mondjuk harsányan az esküt, és lengetjük dérverte haját az idônek... S ôk szólnak: káromlás szavatok! Rég tudjuk: igaz. Rég tudjuk: igaz -- de ki bánja? A halál malmában az ígéret lánglisztjét ôrölitek ti, táplálni atyánkfiait -- Lengetjük dérverte haját az idônek. Ti szóltok: káromlás szavatok: Jól tudjuk: igaz, ránk szálljon a vétek. Szálljon az intelmes jelekért a fejünkre a vétek, jöjjön a hörgô tenger, páncélban a visszalökô szél, az éjféli nappal, jöjjön a még-soha-nem-volt! Jöjjön egy ember a sírból. Lator László ======================================================================== René Guy Cadou: Ördögi kísértet -- Clovis -- szólt az anya -- mi bajod kis palántám? -- Sátánt láttam anyám földbôl bújt ki a Sátán -- Ördög ilyenkor ej! ez aztán fura ám Leittad magadat almaborral talán? -- Esküszöm neked az életedre anyácska Csak szörpöt ittam és tiszta vizet utána -- Jól van fiam de tán szaladtál egy nagyot S lüktetô meztelen szívedet láttad ott -- Nem szívem láttam ott hanem pár vörös üstöt Kígyókat lángokat s villant egy vörös üstök -- A tó partján a fűz alatt jártál-e hát Ahol tavasszal a szeszfôzô üt tanyát? -- Ó anyám tudom én milyen szagú a forró Csalánnál égetôbb kisüsti papramorgó Nem jártam én a tó partján sem odalenn Úgy jött a véremen keresztül hirtelen Mint ostorpattanás mint búgócsiga forgón Sátán volt az anyám a Sátán volt ha mondom -- Jó! -- szólt keresztapó -- hozzátok hát a fejszém! De hipp-hopp a gyerek pompás ruhában elszállt. Rónay György ======================================================================== Charles Péguy: A gazda és a vendég Értem, mondja az Úr, nagyon is értem, ha valaki lelkiismeret- vizsgálatot tart. Ez kiváló gyakorlat. De nem kell visszaélni vele. Egyenesen ajánlatos. Nagyon helyes. Minden, amit ajánlanak, nagyon helyes. Ráadásul nem pusztán csak ajánlják. Hanem elô is írják. Tehát nagyon helyes. Nos, ágyban vagytok. De mármost mit jelent, hogy lelkiismeret-vizsgálat, meg hogy lelkiismeret-vizsgálatot tartotok? Ha azt jelenti, hogy arra a sok ostobaságra gondoltok, amit napközben elkövettetek, és fölidézitek magatokban azt a sok butaságot, amit napközben műveltetek, Mindezt, a megbánás érzésével, vagy hogy ne mondjam, töredelmesen, De legalábbis bűnbánattal, amit nekem ajánlotok: nos, akkor jól van. Elfogadom a bűnbánatotokat. Derék emberek vagytok, jó fiúk. De ha azt jelenti, hogy egész éjjel a nap minden hálátlanságát bolházzátok és szemeljétek, A nap minden lázát, minden keserűségét, Ha azt jelenti, hogy éjszaka a nappal keserű bűnein rágódjatok, Keserű lázaitokon, sajnálkozástokon, bűnbánatotokon és még keserűbb lelkifurdalástokon, S ha azt jelenti, hogy pontos leltárt akartok vezetni bűneitekrôl, Minden ostobaságotokról és minden balgaságotokról: Nem, bízzátok csak rám az Ítélet Könyvének vezetését. Talán még nyertek is vele. S ha azt jelenti, hogy számlálni akartok, kiszámítani, számba venni, latra vetni, mint egy közjegyzô, mint egy uzsorás, vagy mint a vámos, Vagyis mint egy adószedô, Vagyis mint az, aki az adót beszedi: Hagyjátok ezt a mesterséget inkább énrám, és ne műveljetek olyasmit, Amit művelni semmi szükség. Bűneitek olyan értékesek talán, hogy jegyzékbe kell venni és leltárba kell szedni ôket, És rangsorolni és kôtáblákon számon tartani És bevésni és megszámlálni, meglatolni, lajstromozni, És összefoglalni és újra átböngészni és megint számba venni? És örökké mérlegelni és méregetni És megemlékezni felôlük, nem is tudom miféle kegyelettel? Ahogy mi kötünk örök kévéket a mennyben, És imádságos-zsákokat és érdem-zsákokat, Meg erény-zsákokat és kegyelem-zsákokat örökkévaló csűrjeinkben, Szegény, gyarló utánzók, csak nem akartok nekiállni, Kétbalkezes utánzók, fonákjáról-utánzók, Csak nem láttok neki, összekötözni minden áldott este Aznapi szörnyű bűneitek szánalmas kévéit? Ha csak azért is, hogy elégessétek ôket: még akkor is túlzás. Nem éri meg a fáradságot. Semmi értelme sincs. Egy kicsit túl sokat gondoltok a bűneitekre. Jobban tennétek, ha azért gondolnátok rájuk, hogy ne kövessétek el ôket, S akkor, fiam, mikor még van idô rá, amikor még nincsenek elkövetve. Jobb lenne, ha akkor viszont egy kicsit többet gondolnátok rájuk. De esténkint ne kössetek nekem ilyen haszontalan kévéket. Mióta köti kévébe a szántóvetô gazda A konkolyt és tarackot? Kévébe, barátom, a gabonát kötik Ne vezessétek ezeket a számadásokat és névjegyzékeket. Ez túlzott kevélységre vall. Túl sok huza-vona. Es túl sok irka-firka. Ha a zarándok, az utas, a vendég Sokáig vándorolt az út sarában, Mielôtt átlépi a templom küszöbét, gondosan megtörli a lábát. Mielôtt átlépi a küszöböt, Mert igen tiszta. S nem való, hogy a templom köveit bemocskolja az út sara. De ha egyszer végzett vele, ha egyszer megtörölte lábát, mielôtt belépett, Nem nézi, miután belépett, mindegyre azt, hogy vajon jól lábat törölt- e, És nem folyton csupán a lábával törôdik. Mert ha egyszer belépett, nincs szíve már, nincs szeme már, nincs szava már, Csak az oltár számára, ahol Jézus teste És testének emléke és várakozása Világlik mindörökkön. Elég, hogy az utak sara ne lépje át a templom küszöbét. Elég, ha mielôtt átlép a templom küszöbén, jól megtörli a lábát. Szép tisztán, gondosan, annak rendje-módja szerint, és ne beszéljünk róla többet. Nem beszélünk folyton a sárról. Ez nem tiszta beszéd. Behurcolni a templomba a sár emlékét, és bevinni a sarak gondját, A sáron rágódást, a sár gondolatát: Ez annyi, mint bevinni a sarat a templomba. Márpedig a sár ne lépje át a templom küszöbét. A vendég, ha megérkezik, egyszerűen törölje meg a lábát, mielôtt a vendéglátó házába lép, Hogy tisztán léphessen be, tiszta lábbal, s utána aztán Ne járjon az esze minduntalan a lábán, meg a sáron, ami rajta volt. Nos, ti a vendégeim vagytok, mondja az Úr, és fölérek az istennel, aki a vendégek istene volt. Vendégeim és gyermekeim vagytok, mind, akik templomomba jöttök. Vendégeim és gyermekeim vagytok, mind, akik éjszakámba jöttök. Templomom küszöbén s éjszakám küszöbén töröljétek meg a lábatokat, és többé ne beszéljünk róla. Tartsatok lelkiismeret-vizsgálatot, de mindez csak annyi legyen, mint a lábatok megtörlése, S ne legyen semmiképp ellenkezôleg, A sár behurcolása a templomba, s az úti sár emlékének behurcolása. Ne legyen éjszakám fölséges küszöbének Sár foltjaival, mocskos nappali Útjaitok sarával szennyezése. Esténkint tisztálkodjatok meg. Ez a lelkiismeret-vizsgálat: ez a tisztálkodás. De az ember nem tisztálkodik állandóan. Legyetek, miként a zarándokok, aki a szenteltvízbe mártja ujját, amikor a templomba lép, S keresztet vet magára. Utána belép a templomba, S nem mártogatja folyton a szenteltvízbe ujját. Egyébként a templom nem csak szenteltvíztartókból áll. Van, ami kívül van a küszöbön. És van, ami a küszöbön van. És van, ami belül van, bent a házban. Egyetlen egyszer kell belépni, nem pedig folytonosan ki-be járni. Legyetek, miként a zarándok, aki nem nézi már, csupán a szentélyt, És nem hall semmi egyebet, S nem látja már csupán az oltárt, melyen annyiszor áldozták föl fiamat. Kövessétek ezt a zarándokot, aki már nem lát semmi egyebet, Mint a fiam fényének ragyogását. Mint a házamba, úgy lépjetek éjszakámba. Mert ezt tartottam fönn magamnak arra, Hogy házigazda legyek benne. S ha mindenáron föl akartok ajánlani nekem valamit Este, amikor lefeküsztök, Adjatok hálát mindenekelôtt Mindazért, amit tettem értetek, A rengeteg jótéteményért, amivel napról napra elhalmozlak, És ma is elhalmoztalak. Ekôször mondjatok köszönetet, ez a legfontosabb, Legsürgôsebb és legméltányosabb. A lelkiismeret-vizsgálat ez után Ne legyen több, mint egyszeri tisztálkodás, S ne legyen semmiképp mocskok és foltok untalan hánytorgatása. A tegnapi napnak vége, fiam, gondolj a holnapira. S üdvösségedre, mely ott vár a holnapi nap végén. Mert ami a tegnapot illeti: arra bizony már késô. De a holnapra még nem az, És nem késô az üdvösségre sem, ami ott vár a holnap végén. Tegnap már nincsen üdvösséged. De holnap még lehet. A tegnap megtörtént. De még nem történt meg a holnap: a holnapot még meg kell tenni, Az üdvösséggel együtt, ami ott vár a holnap végén. Üdvösséged nem a tegnap felé van, az üdvösség mindig holnap felé van. Bűneitekre gondoljatok kissé kevesebbet, ha már elkövettétek ôket, S gondoljatok rájuk egy kicsit többet, mikor elkövetitek ôket. És mielôtt elkövetnétek ôket. Ez, mondja az Úr, hasznosabb lesz. Ha már elkövettétek ôket, ha már megvannak: akkor késô. Nem ugyan a töredelemre, Hanem arra, hogy ne kövessétek el ôket, S ne követtétek légyen el. Ha már átkeltetek a bűneiteken, mondja az Úr, hegymagasságra dagasztjátok ôket. Pedig mikor éppen átkeltek rajtuk, akkor kellene látnotok, hogy valóban hegyek, és iszonyúak. Ti utána vagytok erényesek. De legyetek erényesek elôtte, És közben. Az óra, ha üt, már el is ütött. A nap, ha letellik, már el is telt. Csak a holnap marad, és a holnaputánok, És nem maradnak azok sem sokáig. Ezért lelkiismeret-vizsgálatotok, a bűnbánattal egyetemben Ne legyen megmerevedés, ne legyen hátrahôkölés, Kemény szájú, nyakas nép, Legyen inkább kézhezjuhászás, s a lelkiismeret vizsgálata, bűnötök bánata, és akár legkeserűbb töredelmetek Legyen békítô bánat, szerencsétlen gyermekek, s a könyörület töredelme, A rám hagyatkozásé és a lemondásé (A lemondásé magatokról). De ismerlek benneteket, mindig egyformák vagytok. Inkább meghoztok bármilyen nagy áldozatot értem, föltéve, ha ti választjátok meg, hogy mi legyen. Inkább meghoztok bármilyen nagy áldozatot értem, föltéve, hogy ne az legyen, amit tôletek én kívánok. Mintsem olyan kis áldozatokat, amiket én kívánnék tôletek. Ilyenek vagytok, ismerlek benneteket. Mindent, akármit megtennétek értem, kivéve azt a kis lemondást magatokról, Ami az én számomra minden. Legyetek végre már mint az ember, Ki csónakban ül a folyón, S nem evez szünet nélkül, Hanem idônként rábízza magát az árra. Így bízzátok rá ti is néha Csónakotokat s magatokat az idôre, És árján lépjetek be bátran Az éj hídjának ívei alá. Rónay György ======================================================================== Pierre Emmanuel: Bűnvallomás A testem már nem nô tovább De napról napra nô az árnyam Tétova emlék járja át Lengô lidérc a sírhomályban Kettôs bennem a pillanat Egyik fele fény másik árnyék Imádkozom és azalatt Szennyes álmokkal cimborálnék Amíg az arcom csupa nap Hátam lepráját rejti éppen S mintha nem tudnám álmomat Hol nélkülem hentereg énem Nyílt vagyok s hazug végtelen Züllött vagyok és tiszta közben Szeretve sincs szeretetem Azé vagyok amit megöltem Több mint hétszer öt év után Nem tudom létezem-e itt ma S múltam nô vagy a semmi tán Zsigereimben mint a ciszta Feledés-súlyom mind nagyobb Hinnem kell-e tehát hogy éltem Egyszerre voltam és vagyok Vagy idôm ömlô lávaképpen Már folytában megdermed és Nem marad emléke se ránca S nincs rajta egy sóhajnyi rés Mint semmi-sorsom tanúsága De tán jô a Végnap ott Az örök léttúli jelenben E szüntelen megtagadott Én megsűrűdve létre serken Hibátlan élű penge én Igazság rád hagyatkozom csak Minden tetteim szövetén Te metszed szét a jót s a rosszat Lényemben magát szégyenem Naponta jobban belerágja Fölébreszti a kegyelem Félelmesen sujtó csapása Bár meghozná egy nap nekem Szégyenemben a Lét szerelmét S belé merülve teljesen Benne végleg magamra lelnék Rónay György ======================================================================== Robert Lowell: Dies Irae A harag e napján, mikor a Sátáné vagyok, a gyermektelen szibarita konca -- a Mi Istenünk itt jár velem, beszél velem, álmomban, mennydörgésben, szélben és idôben; szíjat hasít a szélbôl és torkomra forrasztja a szót és meztelenül űz az egyetlen úton... Te, aki megváltod a megváltásra szorulót; kinek legmúlóbb haragja is bitanggá teszi hitem, a semmibôl jöttél a földre értem, ellenségem számos, barátom kevés -- milyen gyakran találsz rám, Isten, s halsz értem halált? Valaha odanézett a Mi Urunk s látta, hogy jó a világ -- kezében tartott minket Isten, a kezében; a létet kivéve minden a nem-létre mutat. Orbán Ottó ======================================================================== Alekszandr Blok: Hóförgeteg örvényesen Hóförgeteg örvényesen szalad az úton, megforog. Valaki mellém lép, kezem megfogja, némán mosolyog. S már vezet is, már látom is: gránitfalak közt zúg az ár. Szalad a víz, dalol a víz, susog a víz -- pokoli száj! Elôrelépek -- s visszaránt a bizonytalan borzadály. Egyetlen lépés kell csupán, s a jég moraj magába zár. Suttog a hang: ,,Ne menekülj!'' S akarni nincs akaratom. ,,Lelked tisztábbá lényegül, ha meg tudsz halni szabadon! Tudd meg, tudd meg: nincs édesebb a mély hideg titkainál. A hideg ár, nézd, int neked, örök ifjúságot kínál!'' Kísértô, átkozott, bocsáss! Bárhogy gyötörsz is, nem teszem! Mezôbe, éjbe, zúzmarás fűz sűrűjébe rejtezem! Leghatalmasabb hatalom, ott rajtam nem vehetsz erôt, s mindennél fájóbb fájdalom hôkölteti a tévedôt! Lator László ======================================================================== Oszip Mandelstam: Ôsz mord homálya Ôsz mord homálya -- rozsdás vas -- csikordul, zeng, emészti a húst iszonyúan... A Krôzus-kincs, a kísértés kicsorbul szomorúságod pengéjén, Uram. Mint kit imbolygó kígyó kínoz, ímhol vagyok, merô gyötrôdés, remegés. Megcsömörlöttem bensô hurkaimtól, nem kell a Múzsa és a józan ész. A fortélyos tagadásnak mi haszna gubancát szétszálaznom-bontanom? Nincs pontos szó vallomásra s panaszra, és serlegem sekély s nehéz nagyon. Mért élni? Tekeregve-gomolyogva táncol a beteg kígyó, imbolyog érdes sziklán, öntestét körbefogja, s egyszerre csak elernyed s visszarogy. És mint a rab, kivégzésre várva, -- dal s látomás villámlik rajtam át -- csak hallgatom, félelmetlen s hiába, vas szisszenését, szél sötét jaját. Lator László ======================================================================== Jules Supervielle: A halál kertjei A halál kertjei, dús fákkal népesülten legélôbb vágyaink élik tovább örökkön, mély, föld alatti bú nyer formát ott a fűben, mert halni gyönge volt, amíg fönt élt a földön. Hajnalka, mily bús koponyának kelyhébôl nôsz ki, kék virág, és honnét jô a kín, a bánat, mely e tüskében üt tanyát? Mert nincs oly halk gondunk-bajunk, melyre a jó föld írt nem adna, s szívünket is, ha meghalunk, szelíd pólyákkal betakarja. De csonka lét, te megtörött, ki szeretnél ismét talpra szökni és új szívet kutatsz vadul a régi lángnak otthonul: hagyd abba, más az üdv, amit már a ringó rózsa kelyhe kínál hűs éjjelén, midôn a harmat könnyétôl újton újra sarjad; és ezt se tedd: ezen s azon bánkódni, mint dohogva nemrég; próbáld meg, oldódj föl a gyengéd növényvilágban szabadon; ne húzódozz, ne légy mogorva, barátod mind e földi forma; bízz bennük; szíved végre hát egészen megadja magát. És lám, a régi sok bolondság ezer fűszállá változott át, és íme, hajdan hôsi kedved most mint egy fának ága reszket. A vad halál nyílt, páni gondja átlényegült a lenge lombba, rá gyönge szél suhan le, és ragyog a megelégedés. S most itt él, gyökerek s koronák szövedéke, e szép kert, s emberibb, mint a sikoltó város, s olykor egy óriás szarvas szökik föléje, s mögötte a homály csillagokkal virágos. Rónay György ======================================================================== Janko Jesensky: Krizantémok Múlnak a napok, hetek szállanak. Óh, csendes hűs éj, mondjad, súgd fülembe: ez ôszön lesz-e az a pillanat, mely visszaindít szép szülôföldemre, hol láthatom majd, mily fehéren fakad, boglyas krizantém-fejecskék ezerje, s ôt is, párjukat, virágszálamat ismét boldogan tűzhetem keblemre...? Hallgatsz, mint holttest élô oldalán, s élô nem moccan a nagy félelemtôl, hogy szörnyű mélybe rántod le talán-- s a krizantémokat fönn az ablakán s ôt, párjukat, ki sóhajtón rebeg föl, nem látom többé lenn az örök csendbôl. Darvas János ======================================================================== Émile Verhaeren: November Erdôkön át utak keresztje meredezik a végtelenbe. Mezôkön át országutak keresztje mered a messzi végtelenbe. Országutak hideg keresztje mered fel az ólmos egekre, míg alant a fasorban egyre száll, száll a szél a végtelenbe. Fák és szelek zarándok-serege, bús, eszelôs fák, vihar lóg az ágakon, fák, mint a mindenszentek menete, minden halottak vonulása. Fák, akik Északon vívtok a széllel, harangok szavára, szelek, kik a világ húsába téptek; ó, harcok, ó, jajok, ó, lélek furdalása, szívek vonagló kínjai, örvénylô meredélyek! Itt a november, tűznél didereg, melengeti csontos kezét a lángban; ó, fázó holtak, hidegben, hazátlan, ó, vak falaknak zúduló szelek, kivetve mindig messzire, az ismeretlen semmibe. Ó, szentek neveit zsongó litániák, s ti messzi fák, végtelenül emlékeinken át- meg átvisszhangzó szentelt szózatok, ó, irgalomért könyörgô karok, valahol egy égajlra szegezett Krisztushoz epedô eszelôs ág-kezek. Itt a november szürke köpenyében, félve lapul a tűzhely melegében, szeme a tört ablakon át döbbenten mered hirtelen a tájra, úgy nézi, hogy vonaglanak a sárga messzeségben a szelek és a fák. Vonulnak szentek, holtak, fák, szelek, mennek, mennek ôrjítô körmenetben a hóeséses estéken szüntelen; mondjátok: szentek, holtak, fák, szelek mért folynak össze az emlékezetben, ha megremeg s lecsap a harang kongó kalapácsa, s az átkozódó tornyok tompa gyásza a szürkületben tovarebben? A lobogó tűzhely mellett november lámpát lobbant reménykedô kezekkel, s e láng majd annyi téli esten ég! S november könyörög megalázkodva, sírva, az órák gépszívét hogy irgalomra bírja. De kint csak egyre vasszínű az ég, jönnek a holtak, szentek és szelek, s jár az ôrült fák, görcsös ágak processziója, ez a nagy-nagy körmenet, vonulva végtelen terein a világnak. Utak fehérje mint kereszt emelkedik lapályok közt a végtelenbe, hegyeken-völgyeken elnyúlva messze-messze az országutak és roppant keresztjeik. Rónay György ======================================================================== Edna St. Vincent Millay: Az üres partra térek meg Az üres partra térek meg, oda A homokon kis kunyhót építek, Hol egy-két yardra közelíti meg A törékeny hínár szélsô raja Ajtómat, s hozzád nem megyek soha Vissza, hogy megfogjam a kezedet; Ahhoz térek, amit megérthetek És boldogabb leszek, mint valaha. A szerelem, mely szemedben, a szó, Mely nyelveden egy percre ült meg, egy Mindazzal, ami egy percig való, Dal túlzengi, beszéd nem fogja meg. De a komor szikla nem változó, S megtalálom hajdani egemet. Várady Szabolcs ======================================================================== Jurij Kuznyecov: Mikor fára, kôtörmelékre Mikor fára, kôtörmelékre eltemetô homok szitál, ez a természet ,,feledése'', nézd el, nem tudja, mit csinál. Félúton megfuvint a mélység, ôrizzük utolsó napunk, bocsásd meg azt, ami majd ér még, mert eljön, és mi meghalunk. Pór Judit ======================================================================== Marina Cvetajeva: Nomád sötétbôl Nomád sötétbôl bomlik elô a világegyetem. Csavargó-útra kelnek a fák a sötét hegyeken. Fürt csordul szét olvadt aranyában a bornak. Vándorló csillagok ablakokon bekopognak. Medrében visszafelé szökell a vízár... Aludni, ó, melledre hanyatlani már! Rab Zsuzsa ======================================================================== Marina Cvetajeva: Eljô a nap Eljô a nap -- gyásznap! kesergitek --, és honjavesztett, könnytelen, hideg szememre majd, a két izgága lángra reáfagy egy idegen rézpetákja, s már könnyű arcom eltakarja torz ikerhuga, a másik szörnyű arc. Tiéd leszek már, ó, fogadj magadba, te édességes anyaöl nyugalma! Látlak-e benneteket odaát? Keresztet hányva, buzgó-szaporát, vonultok majd, fekete szônyeg-úton kezemhez -- most már vissza sose húzom, kezemhez -- most már érinthetitek, kezemhez, amely nincs már köztetek. Ó, élôk, a becézô csóközöntôl elôször nem huzódom, elôször. Tetôtôl talpig rám borul puhán komor pompájú halotti ruhám. Szégyentôl többé lángban égni nem kell. Szent ünnepem, húsvétom érkezett el. Moszkva utcáin hintón vonulok, s ti botorkáltok utánam -- gyalog. Útközben meg-megálltok, elmaradtok, és koporsómra zuhognak a hantok, és akkor végre álmodnom szabad magamra zárt magányos álmomat. S elnyugszik, többé semmit sem kívánva, Marina, Isten szolgálóleánya. Rab Zsuzsa ======================================================================== Georges Duhamel: Florentin Prunier balladája Ellenállott húsz hosszú napon át, És az édesanyja mellette volt. Ellenállott, Florentin Prunier, Mert anyja nem akarta, hogy meghaljon. Mihelyt megtudta, hogy megsebesült, Útrakelt a távoli tartományból. Áthaladt a dübörgô tájakon, Hol roppant sereg hömpölygött a sárban. Merev hajzata alatt zord az arca, Nem retteg senkitôl és semmitôl. Tizenkét almát hozott egy kosárban És egy kicsiny bögrében friss vajat. Egész álló nap ott ül az ágy mellett, Melyben Florentin várja a halált. Hajnali tűzgyújtáskor érkezik, S marad, míg félre nem beszél Florentin. Kimegy, ha mondják néki: ,,Menj ki'' -- és Bekötözik a szegény mell sebét. És ha maradni kellene, maradna: Nézné keményen fia szenvedését. Nem hallja tán a kiáltásokat, Míg vár s cipôje átázik a sárban? Olyan az ágynál, mint egy házôrzô eb, Már nem látják se enni ôt, sem inni. Szegény Florentin sem tud enni már: A kis bögrében megsárgult a vaj. Gyötrött ujjai mint a gyökerek Fia sovány kezére kulcsolódnak. Eltökélten nézi a sápadt arcot, Melyen patakban folyik a verejték. A megfeszített torkot nézi, melybôl Sípolva szakad ki a lehelet. Nézi égô, száraz, kemény szemével, Mely olyan, mint a szikrázó kova. Nézi és soha nem panaszkodik: Így édesanya ô, a maga módján. Szól: ,,Köhögnöm kell, elhagy az erôm'' S ô felel: ,,Tudhatod, hogy itt vagyok''. Szól: ,,Érzem én, hogy meghalok, anyám''. S ô felel: ,,Nem, fiam, nem akarom''. Ellenállott húsz hosszú napon át, És az édesanyja mellette volt, Mint vén úszó, ki a tengert szeli, A víz fölé tartva gyönge fiát. S egy reggel, mikor elfáradt nagyon már A húsz éjtôl - hol töltötte, ki tudja? -- Lecsuklott egy parányit a feje, Elszenderült egy egész kicsi percre; S gyorsan meghalt Florentin Prunier, Csöndesen halt meg, hogy föl ne riassza. Rónay György ======================================================================== Maurice Maeterlinck: Megöltek három kisleánykát Megöltek három kisleánykát s nézték szívét a három kisleánynak. Az elsôbôl boldogság áradt s amerre csorgott vére végig, három kígyó sziszegett három évig. A második szíve vidám csak, s amerre csorgott vére végig, három bárányka ugrált három évig. A harmadikban bú volt, néma bánat s amerre csorgott vére végig, három arkangyal állt ôrt három évig. Kosztolányi Dezsô ======================================================================== Nyikolaj Gumiljov: Olvasóim Egy vén csavargó Addisz-Abebából aki sok törzset leigázott, néger kopjavivôjét küldte hozzám verssoraimból gyúrt üdvözletével. Egy ágyúnaszád parancsnoka, hadnagy, az ellenség heves ágyútüzében a déli tengeren egy éjjelen át mondta fel nekem verseimet. Egy ember, a sűrü tömegbôl, miután a császár követét lelôtte, hozzám sietett, kézenragadott, és megköszönte a verseimet. Mennyi erôs, gonosz és víg férfi, mennyi elefántos ember-ölô, sivatagban szomjan felforduló, a jég örökös peremén csontrafagyó, erôs, viduló, gaz bolygónk mennyi hű szerelme viszi nyeregtáskában könyveimet, olvassa ôket a pálmaligetben, s a süllyedô hajón ottfeledi. Nem sértem ôket neuraszténiával langy lelkiséggel nem alázom ôket, útmutatásukra nagyhorderejű célzást a lyukas mogyoró tartalmáról nem ejtek. De midôn golyók fütyörésznek körben, vagy a hajópárkányt bezúzza a hullám, én oktatom ôket: nem-félni hogyan kell, nem-félni hogyan kell s tenni a dolguk! S midôn az asszony, kinek csoda-arca a kozmosz egyetlen, gyönyörű kincse, azt mondja: nem szeretem magát -- én oktatom ôket: mosolyogni hogyan kell, elmenni hogyan kell s vissza se nézni. S amikor végsô percük is eljön, s piros köd ülepszik tekintetükre, megtanítom ôket, hogy egyszerre lássák a könyörtelen, édes élet egészét, az egész otthonos és fura földet, és hogy egyszerű, bölcs szavakkal álljanak isten színe elébe, s várják nyugodtan ítéletét. Eörsi István ======================================================================== Lucian Blaga: Ti adjatok testet, hegyek Csak te, te vagy nekem, múló porhüvelyem, de fehér s piros virágot fejedre s fürtjeidbe mégse teszek, mert gyenge porod tán szűk e hatalmas lélekhez, amelyet hordasz. Ti adjatok testet, hegyek, felségeset, más testet, hogy ôrültségem kitombolhassa magát! Széles-e-föld, törzsem te legyél, légy mellkasa ennek az iszonyú szívnek, légy háza bennem dúló viharoknak, amforája konok énemnek te legyél! Az űrben hallatszani fog majd dicsô vonulásom, s szabadon, tüzesen jelenek meg, amilyen vagyok, drága földem! Ha szeretek, minden tengert felnyújtok az égig, megannyi szilaj, vad, repesô karokat, égig: öleljék, szegjék meg közepét, s csókolják meg fényes csillagait. Ha gyűlölök, kôszikla-lábam alá taposom a szegény jövevény napokat s mosolygok is én. De csak te, te vagy nekem, múló porhüvelyem. Jékely Zoltán ======================================================================== Sylvia Plath: Lázárasszony Megtettem megint. Átlag tízévenkint Egyszer sikerül -- Két lábon járó csoda, bôröm Mint náci lámpaernyô ég, jobb lábam Levélnehezék, Arcom remek, ránctalan Zsidó vászon. Hántsd le a kendôm, Te hóhéralak. Elriasztalak? Az orr, a hibátlan fogsor, a szemüreg? A savanykás lehelet Majd eltűnik egy nap alatt. Gyorsan, gyorsan a hús, Amelyet lefalt a komor gödör, Csontomra visszatér, S én mosolygó asszony vagyok, Harmincéves ez egyszer -- Mint a macska, meghalhatok kilencszer. Ez itt a Harmadik. Milyen gyanús: Évtizedeket semmisítni meg. Milliószám a rost. A mogyoróját majszoló tömeg Benyomakodik, Amikor kibontanak -- Kezes-lábas, nagy vetkôzôszám. Hölgyek, urak, Van két kezem, Térdem is ám. Csont-bôr vagyok holtan, Mégis, ugyanaz az asszony, aki voltam. Elôször tízéves koromban Történt. Baleset. Másodszor úgy esett, Nem térek vissza, ha végigbírom. Lágy kagylótestemen Erôs záróizom. De a külvilág vissza, visszavon, S szedték rólam a férget, mint a gyöngyrakást. Meghalni Művészet, mint bármi más. Jól csinálom nagyon. Jól csinálom, mint egy pokoli malom. jól csinálom, belülrôl tudom. Van hozzá hivatástudatom. Könnyű megtenni, innen a cellafalon. Könnyű megtenni, hogyha gyökeret versz. Csak pózolón Vissza a színre, fényes nappal, Ugyanoda, a helyhez, az archoz, a nyers, Unott hanghoz, hogy: ,,Csoda!'' S ez a fejedre rogy. Ára van, Hogy a sebeimet megnézd, ára van, Hogy a szívem hallgatod -- Működik maga. És ára van, nagyon nagy ára van, Hogy belôlem szó jut, érintés Vagy vércsepp Vagy hajcsomó vagy ruha. Tessék, tessék, Herr Doktor. Tessék, Herr Hóhér. Én vagyok a te műved, A te értéktárgyad, Az a színarany baba, Akit elolvaszt egy sikoly. Égek és pergek. Ne hidd, hogy nem értékelem a nagy figyelmet. Hamu, hamu -- Turkálod, döfködöd. Hús, csont, nincs ott semmi több -- Egy darab szappan, Karikagyűrű és Aranytömés. Herr Úristen, Herr Lucifer, Figyelj, Figyelj. A hamuból Egy vörös hajú nô kikel, És férfit fal, ha férfi kell. Gergely Ágnes ======================================================================== Anna Ahmatova: Harangszó Harangszó veri a klastromfalat, mintha az áldott természet üzenne. És sápadt arcát kilobbant vizekre hajtja a szürke szárnyú alkonyat. Messzi rét fölött fehér csónakok nem e-világi árnyakat kísérnek. Órája ez a kétségbeesésnek s a vesztett hitnek. Kelô hold ragyog. Rab Zsuzsa ======================================================================== Anna Ahmatova: Hang szólít nevemen Lefektettem fürtös kicsi fiamat, vizet merni mentem tópartra, víg kedvemben fújtam éneket, ahogy vödröm merítem, mit hallok: ismerôs hang szólít nevemen, harang szava szól kék hullám alól. Éppígy döngtek Kityezs város ormai, Szent György-templom nagyharangjai, Szent Üdvözlet-templom tornyai. Baljóslatú hangon szólanak: -- Elmentél a dúló had elôl, nem hallottad köveink robaját, nem láttad keserves vesztünket, de az érted gyújtott gyertyaszál lobog mégis az Úr trónusán -- mért késlekedet még odalenn, mért nem öltöd fel már koszorúd? Liliomod kibomlott éjfelen megszôve már sarkig érô fátyolod, mért búsítod vitéz bátyádat, mért zarándokasszony-hugodat, szomorítod ölbeli gyermeked?... -- Hogy az utolsó szót hallottam, elhomálylott minden elôttem, hátranézek -- házam lángban áll! Rab Zsuzsa ======================================================================== Georg Trakl: Az eltávozott éneke Csupa harmónia a madarak röpte. A zöldellô erdôk a csendesebb kunyhók köré gyülekeztek az estben; az ôz kristály legelôi. Patakcsobogás enyhíti a homályt és nedves árnyak meg a nyári virágok, mik szépen csengnek a szélben. Arca már földerült az eltöprengô férfinak. És lámpa világol szívében, a jóság s békessége az estebédnek; mert megszenteltetett a kenyér s a bor Isten keze által, és éjsötét szemével néz rád csendben a testvér, hogy megpihenjen tövises vándorútján. Ó, az éjszaka lelkes kékségében idôzés! Szívesen is övezi a csend a szobában a régiek árnyát, a bíborszínű gyötrelmeket, egy nagy nemzetség panaszát, amely elhal most megadón egy szál unokában. Mert egyre sugárzóbban ébred fekete percek tébolyából a béketűrô a kôvé vált küszöbön, s hatalmasan veszi körül a hűvös kékség, a világos ôszi alkony, a néma ház meg az erdei mondák, mérték, törvény s a már eltávozottak holdas ösvényei. Kálnoky László ======================================================================== Tudor Arghezi: Töredelem Az éj mi sűrű s mi bús odaki! A föld szívére ütött valaki. Jár valaki, vagy rémlik, mintha járna. Ilyen sötétben vaj' ki járhat, Midôn se holdfény, se semmi fáklya; Ki ütôdött megint a kerti fáknak? Léptek nélkül, zaj nélkül ki ôgyeleg, Mint a kóbor szellemek? Kicsoda vagy hát, válaszolj már. Honnan jössz és a kertbe hogy lopóztál? Anyám, te vagy, látod-e, félek, Jóanyám, te drága lélek, Meguntad a föld alatt. Itt senki sem maradt, Elmenének mind, hogy elmenél, Elaluvának, mint te, S rájuk szállt az éj. Itt már mindenki holt, Burkus is világgá kóborolt, S elhullt, elasztak a tengeri-szárak, A bazsalikom s az eperfa kiszáradt. Messze a hold ereszére repültek A füstifecskék is, mind tovatűntek. A méhkasok is árvák, Vörhenyesek a nyárfák. A házfalak bedôltek. A kerítés kikorhadt. Jaj, a kertben ki osonhat, S kicsoda állt meg ott? Ki vagy? S mit akarsz? Hogy mint mesében, lábtalan suhansz? Ki sem lakik itten Tizenkét éve már... S engem hóhérolt tüske meg hínár... Meghalt már a házkapun a szám is, S a csengettyű s a kilincs, meg a kulcs. Ki-tudja-hogy-ki is lehet az ottan, Ki sosem volt itt és most jô nyugodtan, S néz rám a sötétségbôl titokban, S minden gondolatom látva látja. Jaj! Ki az hát ott sötét ruhába? Saját húsával házfalat ki vájt, S ujjával, mely szegsovány Az én sebeimbe nyillalón? Ki áll az éjben koldusként, leverten? S minta hamu, olyan érdes a nyelvem. Nem megyek tovább e helyrôl. Szomjas vagyok, nyiss ki, szomszéd. Nézd a vért és nézd a dicsfényt. Nézd a mannát, nézd a mérget. Most szöktem el a Keresztrôl. Végy karodba s rejts el engem. Jékely Zoltán ======================================================================== Josef Hora: Szívem testvére, az idô... Patakok a füzesben, honom pillés rétei, szelektôl űzött napok, kik rózsás hajnalokon jártok a rónák árnyai között, álljatok meg végre s tág sugár sátrat üssetek a táj füvein. A csendet félrevonó kéz homály kendôjével kimossa sebeim. Más óra ez, más táj szele, izzóbb nap süti fejünk. Más csillagokhoz, más álmok fele fordul az égbolt velünk. Meging, arcomba rogy, pihen, elönt virág szagával lüktetô s létem óráit kimérô szívem testvére, az idô. József Attila ======================================================================== Sergio Corazzini: A kis halott szív Ó, kis szívem, hatalmasan dobogtál, akár Krisztus szíve, és most halott vagy; hol tömjén és ibolyák illatoznak, mily gyászos kert fogad be, nem tudom már. Szeretni jöttem, hallja minden ember! S bárkit szerettem. Mindent elzokogtam, mi néktek fáj, minden dalt eldaloltam. Tükör voltam, hatalmas, mint a tenger. De a szeretet, melyben összedermed a holt szív, ismeretlen s hasztalan volt. Emberi szívem árbocként barangolt: árboc volt, hol vitorla sose lengett. Nap volt, hatalmas mindenek felett, ég, föld s tenger nélkül, magáért lobogva gyúlt föl, magáért függött ingadozva a térben: lángban állt, s jégnek hihették. Tág pupilla volt, bár elfátyolozta egy láthatatlan szemhéj; fönn az égen s ugyanakkor két ujj között fehéren izzott, akár egy óriási ostya. Ostya, mely széthullt, mielôtt elérte az ajkakat, mik áldozásra vártak, ostya, melynek morzsái nem találtak soha, senki szívében menedékre. Kálnoky László ======================================================================== Marina Cvetajeva: Ostyafehér nap Ostyafehér nap. Mélyen terped a felhô. Deszkapalánk -- temetô a kertek alatt. Szalmacsutak-báb: tártkarú kánya-ijesztô bámul dôlt fakeresztet, öl-magasat. És a palánk deszkái fölött kihajolva, nézem: utak, falu, vesztegelô katonák. Nagyszemű-sós kenyeret majszolva, anyóka áll egyedül, támasztja a kiskapufát. Mit vétett ez a sor viskó neked, Isten? Ennyi mellet mért szakít át a golyó? Síró-füttyű vonat jön. A porban, a füstben ének sír, keserűen kurjongató. Jaj, meghalni! Vagy sose szültek volna, mint tépelôdni e dal vonító rab-panaszán, mely a cobolyszemöldökű lányt siratozza. Ó, hogy jajgat! Istenem, Isten, Atyám! Rab Zsuzsa ======================================================================== Dylan Thomas: Ne ballagj csöndben amaz éjszakába Ne ballagj csöndben amaz éjszakába, lobogj, öregkor, a jó szürkületben: tombolj, dühöngj, ha jô a fény halála. A bölcs, mert villám nem pattan szavára, s bár a homályt végül megérti rendben, nem ballag csöndben amaz éjszakába. A jó, ha már több hullám nem dobálja, a zöld öbölt siratja s elveszetten tombol, dühöng, ha jô a fény halála. A szertelen, ki a napot cibálta röptében, s most tettétôl visszaretten, nem ballag csöndben amaz éjszakába. A zord, ki vaksin haldokolva látja: meteorláng vidulhat vak szemekben, tombol, dühöng, ha jô a fény halála. S apám, te, a bús magaslaton állva, vad könnyek közt átkozz vagy áldj meg engem. Ne ballagj csöndben amaz éjszakába. Tombolj, dühöngj, ha jô a fény halála. Vas István ======================================================================== Dylan Thomas: És nem vesz rajtuk erôt a halál És nem vesz rajtuk erôt a halál. Olybá vétetnek majd a pôre holtak, mint lakói a szélnek s esti holdnak; míg csontvázuk letisztogatva korhad, csillag gyúl ki könyökön s lábfejen; ki elveszti eszét, majd észre tér, ki tengerbe vész, ismét partot ér; szeretôk halnak, él a szerelem; és nem vesz rajtuk erôt a halál. És nem vesz rajtuk erôt a halál. Bár a tenger örvényei alatt nyugosznak, holtuk meddô marad; kínpadra vonva, hol az ín szakad, s kerékre kötve, meg nem törhetôk; kezük között kettéhasad a hit, s orrszarvú bűnök testüket átdöfik; minden széthull, de ellenállnak ôk; és nem vesz rajtuk erôt a halál. És nem vesz rajtuk erôt a halál. Nem hallják immár a sirály jaját s a parton megtörô hullám zaját; hol virág lélegzett, fejét virág nem emeli az erôs szélbe már; bár nincs eszük, s feküsznek mereven, lényegük általüt a százszorszépeken, s nap felé tör, amíg csak a nap áll, és nem vesz rajtuk erôt a halál. Kálnoky László ======================================================================== Stefan George: Úrnapja Processzió hömpölygô áradása harangszóval, tömjénnel átitatva, az ablakokban is víg áhítatban állnak -- csak a tied maradt bezárva. Így áradt rád is álmaim csapatja, lelkem tartalma, pompás tarkasága: nem vetted észre, s dúltan-megalázva némultam el, szavam a szélre hagyva. Vigyázz! Az ünnep gyorsan tovaillan, s üres-kihaltan konganak az utcák. Vigyázz: lesznek majd órák napjaidban, midôn lenézett verseim nem unnád, mi rád most kelletlen zsivaj gyanánt hat, majd néma lesz, amikor te kívántad. Jékely Zoltán ======================================================================== Robert Frost: Tűz és jég Mondják: a világ vége tűz. Más mondja: jég. Mert a vágy forrósága űz, Azt vallom én is: vége tűz. S ha vesznem kétszer illenék: Mert ismerôs a gyűlölet, Hiszem: végpusztulásra jég Is jó lehet, És épp elég. Weöres Sándor ======================================================================== Christine Busta: Téli vigilia Emberek csillagként tovatűnnek. A dolgok türelmesebbek a lámpa körében, mint lehajtott fejű barátunk. Hűségesebb az árny is, mint a meghitt lehelet; elszáll a lehelet, széthull a szó. A gyöngéd por alatt már halkabban ver a szív. Pásztormagányos éj. Számlálod mások ablakát. Bárányok sötétbôl s fénybôl. Hangtalan duzzad a nádon s tetô a hó hulláma, alatta találkozik újra minden, mi különvált. Ne félj ! Süppedj az ég kegyébe! Holnap ítéletnapja lesz. Folttalan új a fény. Hajnal Gábor ======================================================================== Desimir Blagojevic: Nem lesz idô már arra sem Nem lesz idô már arra sem, hogy felragyogjon a nap, hogy lásson a bűnös, kinek az emléktôl is koccan a foga, hogy lássák a tulipánok a megidézett angyalokat, s hogy a gyilkost a sötétben rejthesse álruha; nem lesz ideje az újszülöttnek, hogy nyakán kôvel mélyre süllyedjen a folyóba, amit az esôk dagasztottak, oda, ahol nem harangoznak már tűzvészre, temetésre -- sem csecsemôknek, sem tulipánoknak, csillagoknak: a gyermekek szárnya, ha filléres fények perzselik, s a szerelem, mely átokra és haragra fordul át, a friss esztendôk, melyek a rothadást érlelik, mind olyanok, mint a kifordított és ócska kabát. Nincs idô, hogy végigjárjuk a Földet és lássuk az új várost; hogy csókba feledkezzenek a szerelmesek, kik megsemmisülnek, akár a foszló selyemszál. Nem várhatjuk az álmot: akár a pirosra perzselt gyerekszárnyak, semmibe tűnnek. Alszol talán, hogy körülötted némán virraszt az idô, s a virágok árnyékukat a fű közé veszítik? Aludj, álmodj, a tó is alszik, csendje nô; aludj, álmodj, amíg az élet lázadozva izzik. Mikor marja szét az idô, akár a vérteket, kusza napjainkat, mikor béget majd a bárány a réten, s az égen mikor száll tiszta madár? Te aludj, álmodj! Ne gondolj arra, hogy az éj lávát izzad, álmodj és aludj, álmod ragyogón szép utolsó fénysugár. Húnyd le szemed, zárd el titkos drágakövét, álmodj újra, varázsigéket szuszogjon lélegzeted: az idô elfut, elfonnyad a virág, amit szedtünk, nem fonhatjuk koszorúba, s az ég madárral díszített felhôit már sohase látjuk. Mi történt egyszer régen! És mi történik most? Hát arra sincs idô, hogy meginduljon a had és zászlók suhogjanak hogy álmodozzunk és elringassanak az itthoni hullámok, hogy arcunk tüzet érezzen és lelkünk lángokat? Arra sem futja majd az idô, hogy indulhassunk a pokolba, hogy megrettenjen lelkeinktôl a parázs és a láng, nem futja majd az idôbôl, hogy kimúljunk tátogva, hogy halljuk a tavaszi égbôl alábukó madarak dalát. Nem tudjuk majd az átkot szító kínt, a terheket levetni, gerincünk meggörnyed... Álmodj, mint ingó harang; aludj, s ne félj, ha ropog a gerenda, szunnyadj, akár a gyermekek; aludj, akár a csend, amely a búzaszembe bújt. Kering a világ, álmodtól lendül arcodig, örök útján jobbra és balra sétál, akár a csendes órainga karja, álom legyen az álmod is; ne gondolj arra, mint nyüzsög a raj a földön, sötéten és egymáshoz tapadva. Aludj, aludj csak mosolyogva, aludja majdan megálló idôvel, álmodd az álmot, aludj csak szelíd mosolyoddal, aludj, s kívánom, álmodj pityergô tavaszi esôkkel, ragyogó képekkel: az életeddel, villogó fákkal, gyerekkel, madarakkal, csillagokkal. Nem lesz idô, nem lesz háló a folyóban, ôszi vadászat; nem lesznek madarak, kik álmodba költöztek át; nem lesz csillagokat riasztgató bagoly és melengetô házad, bim-bam, bim-bam, harang sincs, harang és világ. Nem lesz idô, nem lesz többé soha már arra, hogy mindezekrôl álmodj, és nem lesznek tulipánok, félreáll halkan, sután a sok tarka maszka, letörli egy kéz a bolond, karneváli sokaságot. Tarbay Ede ======================================================================== Pierre Jean Jouve: A vízözön A legtágasabb és a legnyugodtabb A legáttetszôbb a legteljesebb Parttalan Változatlan Tengerzöld és békés egy fala-nincsen Pohárban és mint az isteni szándék Napsugaraiban meggyűlt olaj, A legvízszerűbb a nyugalom E sivatagában, Egyszóval a legboldogabb Ebben a tökéletes büntetésben Hol bekerítve alszik csobbanatlan A bűn mert nem vegyül a víz s a szellem A vízözön Tömör halott fényében a legszebb Hogy a hegyek tízezer méter mélyre merültek És a városok paráznasága a tengert kárpitozza -- Egy ágnyi csönd volt Egy lepedônyi csönd A megülô csönd egy rebbenése; Egy ellenôrizhetetlen csönd-mezô Amelyre majd újabb réteg rakódik Egy csendben vajúdó galamb Mely a tetôre száll majd S újabb csöndet teremt. Lator László ======================================================================== Günter Kunert: Vízözön Egy csöpp, és a dermedt káosz medrébôl kilép. Váratlan jól redôlt habokba merül az utópia. Amit elérhetünk, foszló sziget csupán, sziklának véli az érkezô. Lábtövis próbatelepítése biztosít kellô utánpótlást vénemberekben, biztosít jövôt boldog emlékezésül. Áll és halánték közt csupán a sunyiság volna a bárka nélkül, melybôl galambok szállnak föl, egészen új földrôl hozni ágat. Kalász Márton ======================================================================== Pierre Emmanuel: A galamb Röptödben fogjon el kezük árnyéka téged Galamb! s szegezzenek a poklok kapujára! Így kell lennie. Mert vér s hadak dühe habzik sárrá mállik a hús és a viszály savát a lelket elnyeli a roncs ember nyomára hömpölygô néma víz. Az ég leroskad, éhes keselyűk ülnek a szirtekre és a vér visszfényétôl a rôt csillagok elpirulnak: a szellem síkjait vér lepi, csupa vér lesz a világ, keserű zsigere vérben ázik ó mocskos révület lágy bűzöd szétsugárzik kloáka mámorod fortyog! s nincs többet isten. Eljött ideje ím az egyetlen Galambnak támaszt neked csupán az ô gyors szárnya adhat ó véres Éj! De ô Atyja ölében alszik édes közönyben: ah! szentségtörô kezek haldoklók árnyakat rebbentô kezei vessék ki rá vadul vak hálóként a semmit s ejtsék a ragyogót rabul, horzsolva s már-már szétzúzva szárnyait zsákmányuk örömében... S kötözzék vakmerôn a vérre, teste ívét feszítse megfeszült ereje pattanásig amint láncaival viaskodik, s ragadja a dúlt vért tébolyult tusájában magasba. Halja hát a világ halálát! vagy hatalmas sikollyal tépje szét pányváit és suhanjon a vad kaosz fölé melyben a gondolat rohasztja makacsul szebb értelmét a létnek s szemünket s az Igét megzabálják a férgek. A szolga lárma és a tôle született Hang s az egyszerre bakó s vértanú hús s a habzó gyűlölet füstölô mészárszéke fölött párzó testek fölött amelyeken a zsarnok dôzsöl s a zsarnokok fölött kik új meg új képekre fröcskölik rút vérük szennyvizét: repülj Galamb repülj ünneplô körben úszva ámultan és merev szárnnyal a meztelen szabadság remegô lehelletén lebegve -- villan friss röptöd a vak mélységek fölött már irgalmas csonka ív merészen égbe tör bár árnyéka leng s a vért szétosztja amaz új egyezségre midôn az új hajnal kigyúl s a legvadabb vizek tükre is elsimúl. Rónay György ======================================================================== Frantisek Halas: Az egyiptomi tíz csapás Vér, békák, poloskák, bögöly, dögvész, fekélyek, jégverés, sáskák, sötétség, elsôszülöttek agyonverése...'' Kézfején a férfiaknak homlokán gyermekeknek ágyékán asszonyoknak vér folyik az egész világon át Hadd harsogjon a költô testvére a haboknak vércseppek dobolják dalát Az újságok száján szóbéka-szörnyek másznak napvilágra nyálasságuktól a szív megremeg a hit mélye fölött heggyé gyűlt a hazugság békanyála és a világ húsba rejtezett Meghízott a pénz nyomorán a rengeteg poloska s a szegények testén rezseg A szabadság fáit rágja emészti ez a rozsda s könyvek lapjairól az árulás rút poloskái bűzlenek Bögöly-felhôk alatt lehengerelt emberi had jelvények légypiszkával S parádék vásárán a meg-nem-vehetôk jajja riad a zsoldosok léptein által A dögvész talpig bíborosan arany csuklyában lépeget pajzsán fenn lengeti az elesettek zsigerét gyerekek ruháját ereszekre csapják a srapnelek Mindent a gyermekért Vonaglanak a testek a fekélyek gombjára vonva jelszavak rongyáért rohad a lélek kelések rozettája vagy mindenestül Európa áruló kígyó-féreg Kôvé gyalázták acél cseppekkel azt ami emelkednék az egekig a templomban a gyermekek s vénasszonyok siralmai újra föltépték Krisztus sebeit Éhség-uszályt von maga után a sáskák serege s agyag-rejtekébôl pondrók hátán kimászva az utolsó koldus akit megbűvölt a kenyér jele belép a lakomára Kering a sötétség kering egyetlen szikra sem akad a szívek színe fekete a spanyol föld elôtt a sápatag arcoknál szörnyűbb látvány lehet-e Poklot készítenek alánk agyonvert elsôszülötteink megérlelte Isten haragját ajakuk édes gügyögése Tanú vagyok az egyiptomi tíz csapásra az Írásból írtam ki mind és szálljon ezerszeresen minden gyáva fejére. Rónay György ======================================================================== Vladimír Holan: Tükrözôdés Éjszaka felriadtam, a nyitott ablakon át két holdat láttam az égen, s iszonyodva mondtam magamnak: eljött a Végítélet. Egyszerre olyan egyedül voltam, hogy a magányra sem jutott idôm, ahogy a gyermekkor mélyérôl felémelyedett. Olyan nyomorult voltam, hogy az idô, mely valaha éppen a verseimben bújt meg, pusztulásunkra törve most elhagyta hatalmát. Ó, hiúság! Olyan készületlen voltam, hogy minden korok felôl megérintgettem az egyszerű tárgyakat, mintha volna még jövô a keresésben, vagy csak azért, mert a földalatti ütemre engedelmes hangtalan belsô monológ a semmitôl a semmiig hajigálta a lelket -- Egy pillanat, a szél becsukta az ablakot, és egy hold volt az égen. Csak ezután jön el a Végítélet. Székely Magda ======================================================================== William Butler Yeats: A második eljövetel Mind tágabb körökben kering, s ha szól már, nem hallja a sólyom, mit mond a solymár; széthull minden; már nem tart a közép; a földet anarchia dúlja szét, vérszín ártatlanság áldozata megfúl; hitehagyott a jó, s a rosszakat a meggyôzôdés szenvedélye fűti. Bizton a jelenés már közeleg; Második Eljövetel közeleg; a Második Eljövetel! S alig ejtem ki a szót -- a Spiritus Mundi rémlik elém, sivatagi homokban oroszlántestű, emberfejű lény, szeme üres, kegyetlen, mint a nap, combja megmozdul lassan, s körülötte nyugtalan madár-árnyak kavarognak. Sötétség újra; de most már tudom, hogy húsz évszázadig kényszerített rá egy bölcsô megkövült lidérces álmot, s hogy -- ideje jôvén -- miféle vad cammog majd Betlehembe, megszületni. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Thomas Merton: Elégia a kolostor csűrjéhez Akár egy öregasszony, ha rikító Ruhát ölt, és a szomszédságot Körbejárva halála Óráját bejelenti, E nyári nap végén, vacsoratájt, Mikor a kerékzaj elült már, a hosszú csűr Hirtelen hazug szépségbe öltözik, Rémítô kiáltással ránk köszönt, ,,Nézzétek -- rikolt a vidékre --, Nézzétek, mily gyorsan tűzbe öltözöm!'' Ha gyanítottuk volna, dús árnyai Egy asszony hiúságát takarják, Nem ámuldoznánk, mennyire Szeretik, szolgálják, rettegnek tôle. Levegôtlen mélyén majd' megszakadtunk, Míg szénával telehordtuk. S most darabokra széthullt. Nem ereszt többé magához minket. Jézusom, mennyire perzsel a szépsége most! S amit még ránk hagyott, Az finomabbművű, törékenyebb, ritkább. Magányát ki ismerte? Ki hallotta a békét, odalenn? A láng a tetôgerendák között elharapózott Sisteregve. A csöndet ki tudta? A hosszú, elnémult tornác Megtisztultan, magát föladva várta a tüzet. Nézzétek, visszajöttek mind és számot adnak: A megannyi láthatatlan jószág, az elmúlt Ötven év egyenként elfoglalja ünnepi helyét. Végzetüknek pillanata ez. A meglelt értelem. A végsô perc. A lángok szent kenetének fölkentje, A ragyogó falak mind glóriásak Örömük elsô-végsô órájában. Fussatok a csűrbôl! Fussatok a tűzbôl! A megszentelt alkotmány csöndjébôl! Odabenn az Urat senki be ne várja! Szentséges eljöttét ne lássa senki! A katasztrófa közepében trónol, A csűr fölött kimondja méltó ítéletét. Takács Zsuzsa ======================================================================== Yves Bonnefoy: Lefekszel majd Lefekszel majd szépen a puszta földre, de ki mondta neked, hogy a tiéd? A változatlan ég bolygó világa újrakezdi majd örök reggelét Azt hiszed, megszületsz az elbocsátott, a lappangó tűz óráira még. De jön az angyal és hamu-kezével kioltja a gyermeki nap hevét. Rónay György ======================================================================== Thomas Merton: Reszponzórium, 1948 Mi volna, ha elmésségük a holtak Vad tréfával koronáznák, Ha bort fakasztanának csontjaikból, Ha szemgödrükbôl rózsát? Ha felfognák a holtak és velük A szívtelen világ, Hogy nem halottak végkép a halottak, Másutt élnek tovább. Hogy van gyógyulása a sebeknek, Bár láng nyaldos, ahol. S a betegek egy nagy hajón utaznak, S hazavisz a hajó. Mi volna, ha elmésségük a holtak Vad tréfával koronáznák, Ha bort fakasztanának csontjaikból, Ha szemgödrükbôl rózsát? Két város sok ezer évig Együtt vitorlázott, egy vízen, De kettésodorta ôket a végzet, Az árapállyal támadó özön, A bús mennyeken süvítô háború Elválasztotta a csillagok honát, A fekete-fehér mindenséget, A szféráknak virágzó otthonát. Lehull, lehull, lehull. A hófehér seregek mélybe vesznek, Állkapcsát kitátja a pokol, Hull rendezett hava a seregeknek. Mi volna, ha elmésségük a holtak Vad tréfával koronáznák, Ha bort fakasztanának csontjaikból, Ha szemgödrükbôl rózsát? Takács Zsuzsa ======================================================================== Stefan George: Az Antikrisztus ,,Ott áll a hegyen: jön a ligeten át; láttuk: bor a víz, ha akarja; szavát a halottak is értik a sírban.'' Tudnák csak, éjszaka hogy kacagok; megjött az idôm; és kész a horog és telik a, roskad a háló. A bölcs, a bolond rohan, árad a nép, fákat kiszakítva, tiporva vetést tör utat diadalmenetemnek. Mindent, mit az ég csak ígért, megadok; hajszál a csalás, de ki látja, mikor érzékeitek veri vakság? Megadom, ami ritka, nehéz, ahelyett a Könnyűt; arany ez a sár s tietek ez az új zamat, illat, e fűszer -- és amit a nagy próféta se mert, megmondom a titkot: a munka helyett hogyan éltet a kész, ami megvan? A Férgek Ura ma hazát alapít; kincs s pálma övé; s ha van maradék: pokolba a lázadozókkal! Ujjongtok az ördögi Látszat elôtt, pazarolva a vért, meg az ôsi velôt, s a nyomort csak a vég szeme látja. Nyalod akkor üres vályúimat, óh, futsz, csorda!... De lángol az udvar, az ól, s megdördül a kürt, az ítélet. Szabó Lôrinc ======================================================================== Rubén Dario: A remény éneke (Az orosz japán háborúból) Hollósereg von árnyat a napsugaras égen. Pestis szele süvít át idôtlen messziségen. Embert gyilkol az ember a napkeleti végen. Él már az Antikrisztus, ki meg volt születendô? Jelekkel és csodákkal köszönt be a jövendô és Krisztust várja minden, hogy immár eljövend ô. Úgy megdagadt a kíntól a föld minden folyója, hogy útjait a költô, az álmok álmodója világ beteg szívével együtt szenvedve rója. Ideálok bakói lepték el a világot, az emberi nem undok verem mélyébe hágott, háború és gyűlölség a szűkölô kutyák ott. Ó, Krisztus, fejedelmünk! Ne késs, ütött az óra, hogy fénykezed kiterjeszd minden ragadozóra, s fáklyád égi tüzével a homályt szerteszórja! Kelj fel legott s az élet írját áraszd a lelki bénákra és vakokra s kinek szívét megejti a téboly, hogy az éjben szent hajnalod felejti. Jövel, Uram, mutasd meg dicsôséged csodáját, csillagok remegését, földrengés borzadályát, s üvöltô szakadékon békéd elöntve szállj át. S jöttét fehér lovadnak mindenki látva lássa, és zengje át a földet érctrombitád varázsa. Szívem lesz füstölôdnek tömjénezô parázsa. Gáspár Endre ======================================================================== Philip Larkin: Templomlátogatás Látva, hogy nincs bent senki, benyitok. Döndül az ajtó, becsapja magát. Megint egy templom. Szônyegek, padok, kis imakönyvek, szerteszét virág barnáll vasárnap óta; fent kicsiny orgona, szentély; rézholmik amott, dohos, feszült, idôtlen csend lebeg körém, míg elfogódva kezdem ím, leszedni bokacsiptetôimet. Lépek tovább, a szenteltvíz-fogó mellôl újultnak látom a tetôt -- Restaurálták tán? Nem tudható. Megállok fent a könyvállvány elôtt, átfutok néhány nagybetűs igét. ,,S lôn vége'' -- kondul hangom a falon, kuncogva elhal. Hátul, a vendégkönyvbe míg nevem bejegyzem, pénzt dobok perselybe, még elmormogom: kár volt megállni itt. Megálltam mégis. Gyakran így teszek, és bizony gyakran zavarban vagyok; tűnôdöm, mért is jöttem, s afelett, hogy a divatjuk vesztett templomok sorsa mi lesz, ha néhányát, miként ezt is, meghagyjuk: pergamenteket, kelyhek ezüstjét mutatni, míg a többi esôké lesz meg juhoké? Baljós helyek, nem is megyünk oda. Félénk nô jön majd alkonyat után, hogy gyermeke érintsen egy követ, gyógyfüvet tépjen rák ellen, s netán várt éjszakán lessen kísértetet? Így-úgy, valami erôre kapat: játék rejtélye, zavaros talány. De a hit is meghal babonaképp, s a hitetlenség multán mi marad? Fű, gyomlepett kô, szeder, támfal, ég. Egy jelkép itt hetenként sorvadoz, s célja homályosul. Ki lesz vajon az utolsó, ki azután nyomoz, mi volt e hely elôször? Tán olyan ki kopogtat, jegyezget, rém komoly, vagy romturkálók, régiségbuzik példánya, vagy egy szentfazék: serény orral myrrhát, meg orgonát szagol? Vagy mint tudatlan bámész, ahogy én, ki látja, hogy a lelkiüledék szétporlott, mégis, a bozóton át e keresztforma telekre belép, ide, hol együtt volt soká, mi szertevált késôbb: menyegzô, halál, születés, hol e zárt kagyló ôrizgette rég eszméiket? Fogalmam sincs, mit ér ily cifra, dohos csűr, ez az egész, de tetszik mégis, ahogy csendben áll. Komoly tájon komoly ház, keverék legében célunk mind egymásra lel; kinyilvánul s felölti végzetét. S ez már elég, hogy ne évüljön el, mert mindig lesz, ki azzal gyűri le szomját, hogy tôle ittasulva még komolyabban vágyódik ide majd, s mondják, ez itt a bölcsesség helye, hisz annyi holtat rejt körül a hant. Fodor András ======================================================================== Max Jacob: Hit-halál Izgul a haza a forradalom miatt, az erkélyekre már tűzcsöppek hullanak: divat-, rövidáru-, gyümölcskereskedôk lehúzzák a vérrel telefröcskölt redônyt. Megszűnt a locsolás, az úttest por-lepett, túrkálnak a kutyák tavaszi szemetet. Hol a Pont-Neuf ívelt, a széthányt romokon egy süketnéma, de újdonúj lobogó Babeuf híveibôl vezet egy sereget. A Louvre lángban áll, egymást nyalják a képek, Szajnában hűsíti fejét az Eiffel: éget. A Képviselôház felügyelet alatt. Egy szürke gépkocsi dolmányokkal szalad. A Notre-Dame saját tűzvészének bíbor szájában olvadoz, mint a kandi-cukor. A zálogház elôtt Rotschildok sora áll s vár... Lófarkhoz kötve fut teljes díszben a császár. Ablakból matracok nyelve lóg, odalenn sebesültek nyögnek az utcaköveken emberibb a szívük a kockás nagy köveknek, mint azoknak, akik most rajtuk átsietnek. Kínai kínzatást vár a sokadalom, burzsoák csüngenek saját fogasukon. Kötelestül mindet szemétkocsikra dobják. Karmeliták mentik szaladva a Szent Ostyát. Jönnek szembe velük daloló tengerészek, háremmé alakul egy nevelôintézet. Zokogtak az anyák lányuk miatt az utcán. Mit volt mit tenni már? Bort kaptak ôk is aztán. Holt anyja oldalán lett sok-sok fiú részeg. Mondjam tovább? Adott aztán Jézus jelet. Felhôk közt meztelen megállt Párizs felett. Angyalok tartották a koronáját, az ég ketté repedt. Illyés Gyula ======================================================================== Wystan Hugh Auden: Részlet a ,,Jelenleg'' című karácsonyi oratóriumból Ha a politikai helyzet következtében... Ha a politikai helyzet következtében számos otthonról hiányzik a tetô, és emberek hevernek szanaszét, holott nem alszanak, de még berúgva sincsenek, ha további intézkedésig az összes kikötôket lezárták, ha nem ésszerű túl sokat közölni levélben, és ha -- alacsonyabb hômérsékleten, mint a sokévi átlag -- a két nem jelenleg: az erôsek meg a gyöngék: mindez korántsem szokatlan az évnek ebben a szakában. Ha csak így volna, mindnyájan boldogulnánk valahogy. Árvíz, tűz, a füves rétek kiszikkadása, hercegi tilalmak, kalózkodás a nyílt tengeren, testi kín és testületi gond: ezek végül is megszokott nyavalyáink, mindezen átestünk már korábban számtalanszor. Mint olyasmi, ami az anyagi világ tartozéka, ahol a tér kitöltése a tényleges és döntô valóság, és az idô engedelmes körben forog, mindez elôfordul újra meg újra, de csak hogy átváltozzon önmaga szabályszerű ellentétévé megint, a kardtól az ekevasig, koporsótól a bölcsôig, a háborútól a munkáig, úgyhogy, ha egybevetjük a jót a rosszal, az összkép -- amely a tízezer megtörténhetô különös dologból összeáll -- nagyjában-egészében változatlan. Mindmáig nem ismertünk mást, s egymásközt úgy véltük, megvan bennünk mindaz, ami szükséges: a tigris ösztönös bátorsága, a kaméleon elôvigyázata, szerénysége az ôzsutának vagy a páfrány hűsége a térbeli szükségletekhez -- gyakorolni az ember sajátos polgári erényeit végül is nem volt lehetetlen; letudni veszteségeinket, eltemetni halottainkat egészen könnyű volt. Innen a képesség azt mondani mindig: ,,Isten gyermekei vagyunk, és a mi Atyánk sosem hagyta el az Ô népét.'' De akkor gyermekek voltunk. Egy perce volt ez, mielôtt egy szörnyű újdonság nyomult be életünkbe. Miért nem figyelmeztettek soha? Talán figyelmeztettek. Talán az a rejtélyes, tudat mögötti zaj, amit bizonyos alkalmakkor észleltünk: egyedül ülve egy vidéki állomás várótermében, vagy ha felbámultunk a klozet ablakára - nem emésztési zavar volt, hanem e Borzalom kezdte fúrni bennünk a maga útját? De hogy mikor, miképp ért célt, már nem tudjuk meg soha. Csak annyit mondhatunk, hogy itt van, és hogy mindaz, amit Ez elôtt tanultunk, most teljesen haszontalan, mert semmi Hozzá fogható nem fordult elô eddig. Olyan ez, mint ha öt percre lementünk, egy levelet bedobni, s közben a nappali helyet cserélt avval a szobával, amelyik a tükörben van, a kandalló fölött. Olyan ez, mint mikor álomból fölriadva ott találtuk magunkat laposan elnyúlva a padlón, és árnyékunkat lestük, amint álmosan nyújtózik az ablaknál. Úgy értem, megvan még az ismétlôdô események élettere, csakhogy ez nem valódi többé; a valódi ott van, ahol az idô mozdulatlan, és semmi sem történhet, a seholban; úgy értem, noha van egy személy, akit jól ismerünk -- nevünket is viseli még, és önmagát szereti, mint elôbb -- ez az illetô már képzelgés csak; valódi létünket nem határozza meg senki, és nem annyira fontos, hogy szeretni kelljen. Ezért esünk kétségbe; ezért fogadnánk szívesen a gyerekszoba rémképeit vagy a borospince-kísérteteket, ezért lett még a tél meg a háború vad üvöltése is olyan, mint egy wurlitzer-szám, amit nem merünk leállítani. Félünk a fájdalomtól, de még jobban a csendtôl; mert az ellenséges tárgyak lidércnyomása nem lehetne oly szörnyű, mint ez az Űr. Ez maga a Förtelem. Isten haragja ez. Várady Szabolcs ======================================================================== Paul Claudel: Ballada Ne mondjátok, hogy éppen elég kenyerem van -- mindig a más kenyere a jobb. Engem illet, mivel kívánom, és szörnyű látni azt az alakot, amint fogát a szeletembe vájja. Amellett neki kolbászt tettek rá, nekem meg csak egy sonkadarabot. Hogyha ilyen mohón habzsol tovább, mi marad nekem ebédre meg vacsorára? Nem is beszélve arról, ami itt van a kezemben, s isteni fölénnyel ruház fel bizonyára: Méltó és igazságos, hogy megöljem, mert nálam van a bot. Amellett a Gondviselés lyukat vágott háza falába, s bűn volna részemrôl, ha parlagon hagynám e réseket. Boldogok, így mondja a Biblia,, igen vagy nem? akik az igazságra szomjasak és éhesek. Uram, irgalmazz a németeknek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Igaz ugyan, hogy furkósbottal hatoltam be hozzá, ám ez egyedül Anglia hibája. Amaz meg volt olyan pimasz, hogy nem átallott védekezni; s végezni vele: mondhatom, mocskos volt a dolog. A bosszantó csak ez a vérfolt arcomon, s ez a sok hulla itt, mely utánam maradt a földön szétdobálva. (Ne is mondjátok, hogy az én hibám, mert ez egyedül Anglia hibája!) Ez a sok, késsel ontott vér talpam alatt, a vér, ahogy minden léptemre csobban s bugyborog. Legyilkolt nôk s gyermekek vére, s ez az öt ujj az arcomon, amit lemosni nem tudok! Egye fene! senkinek sincs joga, hogy a gyöngét játssza velem, s ha odavágok, a ti bajotok! Szerencsétlen ügy ez, hogy bár a szívem csupa jóság, mégis erre kényszenítettek. Chamberlain ellen tiltakozást emelek! Ártatlanságom Ábel véreként nyilvánvaló e szeptemberi fényben. Ünnepélyesen vádat emelek Anglia ellenében. (Kínos becsületünket veszteni, s ott tapad sarkomon e furcsa vér is, mely velôvel s hajjal keveredett.) Uram, irgalmazz a németeknek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! S ráadásul itt az egész világ, mely ellenem szövetkezik, mintha nem volna elég baj, hogy elvesztettem becsületemet. Soha semmire nem éreztem oly jogos jogot, mint a mások javára. Most késem pengéjével megszereztem, s megfizettem érte, ami az ára. Mit akarnak hát még velem, s mi ez a tolvaj- s gyilkos-falka a hátam megett? Fajtám törvénye szerint jártam el: hivatkozom a kanti bölcseletre. S ha azt mondjátok, elvesztettem becsületemet, valamit meg kell tartanom helyette! Bölcselôim megtanítottak, hogy igen s nem közt különbséget ne tegyek. De van egy zsigerem, a gyomrom: az bizton tudja, mi az, ami jó lehet. Mármint a más java, mert torkomat csak ez a falat ízesíti meg. Bár az is elôfordul olykor, hogy megfekszi a gyomrom. Miért estek hát mind nekem, amikor éppen más a dolgom? Bárányból hasznot igazán csak a farkas vehet. Uram, irgalmazz a németeknek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Ajánlás A tengeren már készülôdik a vihar, és mint az ólom az egek. Az Úr bosszúja készül valahol már és érleli a végzetet. Oltár alatt a lemészárolt igazak fennen kérdik: Uram, még tűröd-e? Immár kezdôdni kezd a félórai nagy csönd ideje. Már egész közel van a pillanat, melynek azonnal a neve Gyalázatba merült a nép, bűneidbe mihamar beleverik orrodat! Fiaid s fiaidnak fiai osztoznak majd veled a jelben, mely elékteleníti arcodat! Amibôl másokat itattál, ideje fenékig innod a serleget Uram, irgalmazz a németeknek, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! Párizs, 1939. október 30. Rónay György ======================================================================== Salvatore Quasimodo: Auschwitz Ott lenn, Auschwitzban, távol a Visztulától, szerelmem, az északi síkság mentén, haláltábor: hideg, gyászos esô cseperész a szöges drótkerítés hálójára és rozsdás vascölöpjeire, és fa nélkül, madarak nélkül maradt a szürke levegô, és gondolatunk is ilyen kopár, nincs bennünk más, csak ernyedt fájdalom, mely süket csendbe taszítja az emlékezetet, hol már gúnyt s haragot se találsz. Nem akarsz elégiákat, idilleket: csak töprengsz sorsunkon, itt e helyen, hisz erôtlen vagy az ész pörlekedéseire és bizonytalan az élet egyértelmű helyzeteiben. És íme itt az életet jelenti minden nem! melyben bizonyosság dereng föl: itt halljuk majd sírni az angyalt, a szörnyet, jövendô óráink kongatják a túlvilág ítéletét, mely itt van, az örök létben és a mozgásban, nem az álom s a lehetséges könyörület képeiben. És itt vannak az átváltozások és a mítoszok. Jelképek neve nélkül vagy egy isten neve nélkül. Ôk maguk a tények láncolata, a föld térségei, ôk: Auschwitz. Szerelmem, milyen gyorsan változott füstté, árnyékká Alfeus és Aretusa drága teste! Ebbôl a pokolból, melynek fehér felírása: ,,A munka felszabadít'' -- szakadatlanul gomolygott asszonyok ezreinek füstje, akiket hajnalban lökdöstek ki, egy jeladásra, vackaikból a kivégzô falhoz, vagy fuldokolva, csontváz- szájuk a víznek üvöltött kegyelemért a gázcsap alatt. Megtalálod ôket, katona, a te sorsodban mint folyókat, védtelen vadakat, vagy te magad is Auschwitz hamuja vagy, emlékérme a néma csendnek? Megmaradnak üvegurnákba zárva a hosszú hajfonatok, meg amulettek fogják össze ôket, és zsidógyerekek kis cipôinek és szalagjainak végtelen árnyai: egy ész-kor emlékjelei, mikor tudását fegyverek kiagyalására tékozolta az ember: íme, a mítoszok, íme átváltozásaink. A síkság fölött, hol sínylôdik a szeretet és a sírás, az undok esôben, ott lenn, ezt döngte mellünkben a szív: Nem! S ez a nem -- ítélet volt a halál fölött, mely meghalt Auschwitzban, hogy ebbôl a hamu-gödörbôl ne ronthasson ránk többé a halál. Képes Géza ======================================================================== Galway Kinnell: A holtak feltámadnak majd romlatlanul 1 Egy darab hús füstölög a mezôn -- hulla, caput mortuum, ételmaradék, bôrdarabka, zsír, lepedék, hasmenés a kórházi szemétvödörbôl szerteszórva. Hadnagy úr! Ez a hulla nem akar elégni! 2 Maga az, kapitány? Hát persze, persze hogy emlékszem -- még most is hallom, ahogy elôad a távbeszélô rendszerrôl. Elô a puskával, Burnsie, aztán azt ordította, Ne lôj, az istenit, Burnsie, ezek a mieink! De az istenit, kapitány, akkor már elkezdtem, durranás durranás után, kis fekete lövedékek pattogtak és hullottak... és emlékszik arra a pilótára, aki ejtôernyôvel kiugrott északon, hogy szabdaltam a húsát az érlekötô alatt, egyik ferde szeme, mosolyának egy darabja elúszik elôttem minden éjszaka, miután az altatót bevettem... ,,Egyszerűen csak szerettem a hangjukat: Azt hiszem, csak szerettem érezni, ahogy elsülnek a kezemben...'' 3 A tévé képernyôjén: Van magának teste, ami izzad? Bűzlô izzadtsága? Műfoga, ami beleragad a reggelijébe? Félelmei? Állandó fejfájása, ami talán túl is éli majd? Szôrös hónalja? Akkora aranyere, hogy szék sem kell, ha asztalhoz ül? Nem fogunk mind szunnyadni, de átváltozunk... 4 Huszadik évszázadában földi vétkeimnek, miután kiirtottam egymilliárd pogányt, eretneket, zsidót, muzulmánt, boszorkányt, misztikust, négert, ázsiait és keresztény testvért, a saját üdve érdekében mind, a rézbôrűek egész kontinensét, akik természetellenes közösségben és a földdel bűnös viszonyban éltek, egymilliárd állatfajt, mert alacsonyabbrendűek, mint az ember, és készek elfogadni más bolygóbeli lények vérszomjas kihívását, én, a keresztény ember végrendeletül elhörgöm most utolsó akaratomat. Véremet, mely ötven rész poliszterén, huszonöt rész benzol, huszonöt rész jó öreg gazolin az utolsó felszálló bombázó pilótájára hagyom, hogy legyen egy talpalatnyi hely ezen a gyászos földön, ahol kivirágozhat a csók-virág, mely addig csókol, míg csontjaid szét nem robbannak az ajkai alatt. Nyelvem a Halottak Miniszteréé legyen, hogy elmondhassa a holtaknak: ,,Sajnálom, fiúk, a gyilkolás is egyike azoknak a dolgoknak, amiket nehéz lett volna elôre látni -- olyan ez, mint mikor mondjuk egy tehenet agyoncsap a villám.'' Gyomromat, mely megemésztett már négyszáz, az indiánoknak földjükhöz örökös jogot biztosító szerzôdést, az indiánokra hagyom, odadobom tüdômet, amely négyszáz éven át jóhiszeműen szívta a békepipát. Lelkemet a méhre hagyom, hogy csípje meg, és dögöljön bele, agyamat a hiszterikus nyálkás-zöld hátú légyre, hogy szívja ki és dögöljön bele, húsomat a reklámügynöknek, a prostitúciót ellenzônek, aki undorodik a pénzért kimért emberi hústól. Görbe gerincemet a kocka-készítôre testálom, véssen kockát belôle, hogy legyen mivel sorsot vetni: ki fogja saját vérét látni az inge elején, s ki fivéréét, mert ezt a versenyt nem a gyorsak, hanem a görbe gerincűek nyerik. Az utolsó túlélô földi emberé legyenek rettegésbe-fáradt szemhéjaim, viselje ôket hosszú, néma, sugárfertôzött éjszakáin át, hogy ne tudja lehúnyni szemét, mert az a fájdalom, mikor a lehúnyt szemhéj alól is szivárog a könny. Hátrahagyom üres kezemet: a kisujj nem piszkál többé orrot, a retkes gyűrűsujjhoz mocsok tapad, kis láng csap ki a középsô ujj begyébôl, a mutatóujj vádlón az elhamvadt szívre mutat, a hüvelykujj csonkjáról füst-foszlányok kívánkoznak a semmibe. Huszadik évszázadában e földi lidércnyomásnak króm-heréimre esküszöm, hogy ez vasakaratom, szeretet-irtózatom, pénz-éhségem és ôrültségem végakarata és testamentuma. Az árokban a kígyók hideg ösvényeket másznak a rothadó combra, a lábujjak csontjai meg-megrándulnak az égett gumiszagban, a has kinyílik, mint egy mérgezô éjjeli virág, a nyelv semmivé vált, az orr szôrszálaira sárgásfehér por száll, az öt-öt, lángnyelv az ujjak végén kialudt, egy moszkitó utolsót szív a méltóság asztalán terített lakomából. És a légy, mint végsô lidércnyomás, kikelti a hullából önmagát. 6 Futok törött nyakkal futok fejemet két kézzel magasba tartva futok és arra gondolok, hogy a lángok a lángok elemészthetik az oboát de idehullgass, pajtás, a hangoknak nem árthatnak! 7 Pár csont hever a csontok füstjében. Hártyák, fűbe préselt képmások, múmia-pólyák, hámló bôr, süppedések, elhamvadt matracok visszatükrözik a világnak a bordélyház mennyezeti tükrének emlékképeit az angyalok szárnyai lehanyatlottak a tavalyi hóba letérdepelnek a megperzselt földre emberi és állat-alakban: ne engedd, hogy véget érjen ez az utolsó óra ne távoztasd el ajkunktól e végsô méregpoharat És a szél, mely ôrzi éji és nappali szeretkezéseink sikolyát, végigsöpör a kövek között, két összefonódó csontvázat keres, hogy elsüvöltse felettük az utolsó sikolyt. Hadnagy úr! Ez a hulla nem akar elégni! Gieler Gyöngyi ======================================================================== Pierre Jean Jouve: A kezdet harmata Mikor isteni harmat ragyog a kezdeten Mikor a fény, a kék, a zöld, a lobbanás, a reménység És az áttetszô talaj, Az Alpok fölött a nappal A tenger bölcseje Megújulnak, e tiszta és tündöklô javak, A reggel egyenes ösvényén közelegnek A kezdet ártatlan kútfejébôl. Isteni harmat ragyog a kezdeten, és szépek az éjszakák Soha még ilyen óriásak. A hold felfedve mesés aluvóit A hegyeket föld kebleit tenger felé törekvô Népeikkel, vagy a kôbôl rakott városokban Egy rabul ejtett kolostorkert magányát, Emlékezet! a hold Lombok, mélabú, könny s igen, dicsôség Tiszta rajzú halmait gyászfeketébe metszi. De a lepkék, iszonyú rózsaszín fonákok, Éjfélkor szátlanak. De a bölcsesség nyugvó vizei De a gyümölccsel támadó szelek Melyek olykor halálzöld Fatömböket kavarnak; ily nagy Szerelem áldásait Mennyei Alkotó, eléggé fel nem foghatom. De egyre csak morajlik Az érdes hangú szél Fú, figyel ki tudja mily magasban. Ez a fejét fölszegô ember isteni gyámola, Simogat És fenyegeti napjait. Lator László ======================================================================== Robert Penn Warren: Három sötétség I. Van itt valami rejtett logika, és rajta leszek, Hogy földerítsem. De alig kezdek hozzá, Eszembe jut egy vasárnap reggel -- mámoros, tavaszi -- A római állatkertben. Egy természetes, füves, tágas Övezetben egy medve, akkora mint egy grizzly, elpusztíthatatlan, Kérlelhetetlen mint az Isten, ritmikus mint Egy cölöpverô gép -- jobb-bal, jobb-bal -- Dörömbölt egy vasajtón. A súlyos, Bezárt, bereteszelt ajtó egy természetes -- vagy mesterséges -- Sötét üregnek -- barlangnak -- lehetett A bejárata. Percrôl percre, közel és távol, Amerre csak mentünk, egész vasárnap délelôtt, A gyerekkezekbôl szökni igyekvô Színes léggömbök tömkelegében, folytatódik A kérlelhetetlen ritmus. A hatalmas mancsok: Mintha vas verne vasat. Vérezhet a vas? Idétlen gyerekkorom óta a világ Egyre mondani akar valamit. Valami el van Rejtve a sötétben. A medve A bölcsesség sötétjébe akart bejutni. II. Föl a Fekete Kígyó folyón, lehorgonyozva A fekete trópusi vízben, látjuk: Fölszáll a kormorán -- otromba, félszeg, Kizökkent, kibicsaklott, Isten léhább rögtönzései Közül való -- feketéll az alkony kárminjában. A tenger Felé lavíroz. A folyó sötéten csillog nyugaton, és A dzsungelt egy tejfakó égösvény kettévágja a tengerig. Sehol egy ember. Heverünk mind, nézzük a tengert. Jég olvad poharunkban. Mintha restellnénk A beszédet. Ázsia messze van. Nem szól a rádió. Apám sírja messze van. A házigazdánk Csendben fölkel -- eltűnt. Késôbb látjuk, Titokzatos hálóba bugyolált fehér sisak, Amint fehér szkiffjével beevez egy lagúna Kusza sötétségébe. Moha lóg ott. Késôbb, Sötétben már, látjuk, ahogy erôs, könnyed háta Beledöfköd a melléklagúnából kiálló Törzsek sötétjébe, a mohafüggöny-sötétbe. Mikor a kígyó lesiklik az ágról, Az a hang jut eszünkbe -- a sár, a surranás, A víz feketesége. Kíváncsi vagy, Mire gondol a házigazdád, Mikor kioltja a fényt, és sodródik az éjféli lagúnán. Noha még messze az éjfél. Visszajövet, Tudod, ott hever majd A hajóorrban szótlanul. A háziasszony Lement a kabinba. Hallani Egy borosüvegdugó pukkanását. Visszajön. A bor Lélegzik a sötétben. III. Még itt a nôvér. Aztán Nincs itt. Te itt vagy, De nem vagy benne biztos, Hogy te vagy az a hirtelen sötétben. Sebaj. Átkozottul kellemetlen, de triviális -- Épp most mondta a sebész. Jelmezes fôpróba, Mondod magadnak, Az igazi helyett. Késôbb. Tíz év? Tizenöt? Holnap, csak próbajárat. Reggel Ötkor jönnek. Kezed kinyúlik a sötétben A tévégombhoz. Ódivatú western. Winchester-tűz villan fehéren az áloméjben. Erény meg bűn forog fenn, és a roppant, Holdfényes sivatag. Fehér, fényes paripa csusszan át, Mint a kidöntött higany, a mérhetetlen Holdvilágon. Kaktuszok fekete szára Dereng, mint elfelejtett rémálmok maradéka, A közelben. A tett a távolságba olvad. De azért Biztosra veszed, hogy az erény gyôzni fog. Messze túl Az egész világon, emelkednek a hegyek. A havas csúcsok Beleúsznak a holdvilágba. Úsznak Abban a leírhatatlan fehér-fény régióban. Isten Szereti a világot. Akármilyen is. Várady Szabolcs ======================================================================== Jiri Wolker: Búcsúzás Hogy az utam szét ne szakadjon, nekem kell majd sokat, sok jó társamat odahagynom. Búcsúzóink, örökös búcsúzóink! A véres baltácska a fába csapódik. Nehéz a favágónak: a gyökér örökre belefogódzik hangos szóval a földbe. Esténként kislányát hallja sírni fölötte. Csendesen mégis el kell mennem innen, s ha szívem oly kivert lesz is, akár az isten, nehogy aztán fekete szilánkokra törjön fehér utacskám, s hogy a távolban, bármilyen veszteség ér is az útban, megtalálhassam az embert, és szeretni tudjam. Somlyó György ======================================================================== Robert Penn Warren: Az Isten-szeretet útja Ez az igazság árnya, mert csak az árny igaz. És a sáv, hol az alkonyi Csendes-óceán visszahúzódó Hullámverése elôször hajlik el, vet redôt törése, elmondja, Mit a mélytenger földrajzáról tudnod kell, s apád halottas harangja Közli az összes életrajzi adatot a holtak Ki kicsodájába. Elfeledtem, mit is kezdtem mondani, de legalább Mondom, hogyan feküdtem éjhosszat a csillagok alatt És hallgattam, álmukban nyögnek a hegyek. Mire megvirrad, Semmire nem emlékeznek, teszik törvényszabta dolguk: Hogy nem mennek sehová, csak lassú porladással. Éjszaka Azonban fölrémlik, hogy valamire nem emlékeznek, Hát nyögnek. Övék a lelkiismeret kifinomult fájdalma, Amiért elfeledték a bűnt; te, remélem, nem szenvedsz ettôl. Én igen. Elfeledtem, mi béklyózza nyelvem, de mondom, Gondolkodj el a meztelen csiga fehér hasán, mily émelyítôn Csúszós és puha, az ezüst csillagok ezüst bolyhain, Míg a csend úgy süvít tova, mint a szél, hogy a szűz Tengerfenéken szégyentelen szoptassa a hold remegô kígyóját; És a távolban, a plazán, piazzán, place-on platzon és téren, Csizmasarkak döngenek, születô történelem, a macskaköveken. Tűnik minden valami más visszhangjának. És mikor a hóhér hajánál fogva fölemelte A Skót Mária fejét, az ajka még mozgott Némán. Az ajka Még mondani akart valami fontosat. De elfeledtem megemlíteni a fennsíkon A széttépázta szirtet, mely fehérlik sötétben, magasan, De ha szél eláll, köd gyűl -- és egyszer éjfélkor láttam A Sarré-n --, a juhok összebújtak. Szemük Üres űrbe meredt. A köd-szűrte szórt fényben szemük Ostobán kidülledt, mint kövér halaké iszapos vízben Vagy tudósé, ki elvesztette hitét hivatásában. Állkapcsuk nem mozgott. Száraz Fűcsomók, szürkén a szürkeségben, lógtak Kétfelôl állkapcsukból, mozdulatlan. Az hitted akkor, többé nem történik semmi. Lehet, ez az Isten-szeretet útja. Ferencz Gyôzô ======================================================================== Vladimir Vidric: Két lévita Gránitkô a templomudvar, csillag süt a kék magasban, a telihold odalátszik, száll a berek fele lassan. Két lévita elmerülve nézi, nézi a tornácról, didereg a fáklya lángja, csuhájukon kék fény táncol. Megszólal az egyik, mintha most riadna mély álomból: ,,Salamon most nyoszolyáján sápadt asszonyt csókol, csókol.'' ,,Csodaszépet!'' -- szól a másik, s deres fejét lehorgasztja. Szél hegyezi fáklya lángját, kék árnyukat imbolygatja. ,,Csodaszépet!'' -- És a két pap áhítatos csöndbe mélyed... -- S a holdfény a templomlépcsôn egyre fénylôbb és fehérebb. Lator Lásztó ======================================================================== Hermann Hesse: Elmélkedés Isteni és örök a szellem. Feléje tartunk, képei s eszközei, s lelkünk legmélyebb vágyai: lenni, mint ô, fényében világítani. De halandónak s földinek születtünk; élôket, lomha nehézkedés nyomaszt. Nyájas anyameleggel vesz körül a természet, emtet a föld, bölcsô és sír vet ágyat. Ám a természet nyugtot mégsem ad, anya-varázsán atyai tűzzel áttör a halhatatlan szellem intô szikrája, gyermeket férfivá edz, az ártatlanságot kioltja, s harcra, tudatra ébreszt. Így tétovázik anya és atya, test és szellem között a teremtés legtörékenyebb gyermeke, a remegô ember-lélek, szenvedésre minden lénynél alkalmasabban s a legnagyobbra hivatottan: hívô, reményfô szeretet. Útja nehéz, étele bűn s halál, olykor sötétbe téved, olykor jobb lenne néki nem lennie; de örökké fölötte ragyog rendeltetése; vágya: a szellem és a fény, s veszélyei közt -- érezzük -- különös szeretettel szereti ôt az Örökkévaló. Ezért, bolyongó testvérek, minden megoszlás közt mégis szerethetünk, és nem gyűlölet és ítélkezés, hanem türelmes szeretet és szeretô tűrés visz a szent célhoz mind közelébb. Rónay György ======================================================================== André Frénaud: Amit a pap mond Hivatva dicsô nyugalomba az Úr akarata szerint, szörnyű csatában hullva el, széttépve, pôrén, rothadón -- mialatt nyögést hallatunk, learatott test, bontsd ki kévéd. Haláltusánkban érlelôdve Ô, ki halálra született, hogy az élet kapuja nyíljék, azonmód, hogy feje lehorgadt, sötétség lett, rengett a föld. A sír kôlapját félrelökte. Új létre kelve, ragyogón, az égboltig száll könnyedén, az ígért helyig, mit magasztos közbenjárónk megnyit nekünk. Mélyrôl jött könnyek, bűntelen hév. Míg a túlélôk jaja szól, egyesült hangok a padok közt, zeng angyali diadalének. Csontok, erek újjászületnek. Sírva örvendjetek, barátim. Bűnösnek szárnyat ad a kegy. A fénylô test az atya keblén jut az örök szeretetig. Kálnoky László ======================================================================== René Guy Cadou: Szeretet Ó szegény apám! ha sejthetnéd milyen szeretetet ojtottál belém És mennyire szeretek általad minden dolgot a földön Hogy ámulnál most rajtam hogyha látnál A nappal sáros medrében térdenállva Két kézzel vájva a földet Mint a szépség-keresôk! -- Uram tréfálsz? Ez volna a fiam? Lehetséges hogy ott van jutalmazottjaid sorában? -- Ó apám! azt akartam hogy ez a Cadou név inkább legyen Kristály patakcsobogás a köveken Mint harsány fuga zengô gregóriándal Ha minden megvilágosul a végsô elnyugvással Mikor majd a világ álomra hajtja fejét. Rónay György ======================================================================== Czeslaw Milosz: Szeretet Szeretet az, ha úgy nézünk magunkra, Ahogy közömbös, más dolgokra máskor, Mert csupán egy vagy a dolgok között itt. És aki így néz, bár maga sem tudja, Kigyógyítja a szívét sok bajából, A madár és fa barátként köszönti. Akkor magát úgy használja, s a sok mást, Hogy a betellés tüzében lobogjon. Nem baj, hogy olykor nem tudja, mit szolgál: Nem az, ki érti, szolgál a legjobban. Kerényi Grácia ======================================================================== Betűrendes névmutató -- A -- Ahmatova, Anna (1889--1966), orosz A megfeszítés (Rab Zsuzsa) A 137. zsoltárra (Rab Zsuzsa) Hang szólít nevemen (Rab Zsuzsa) Harangszó (Rab Zsuzsa) Hát ittmaradtam (Rab Zsuzsa) Virágvasárnap (Rab Zsuzsa) Alonso, Dŕmaso (1898--1990), spanyol A vér (Csoóri Sándor) Apollinaire, Guillaume (1880--1918), francia Égöv (Radnóti Miklós) Arghezi, Tudor (1880--1967), román A csillagokhoz (Jékely Zoltán) Töredelem (Jékely Zoltán) Zsoltár (Áprily Lajos) Auden, Wystan Hugh (1907--1973), angol Achilles pajzsa (Lakatos Kálmán) Részlet a ,,Jelenleg'' című karácsonyi oratóriumból; Ha a politikai helyzet következtében... (Várady Szabolcs) -- B -- Bachmann, Ingeborg (1926--1973), osztrák Bécskörnyéki tájkép (Rab Zsuzsa) Balmont, Konsztantyin (1867--1942), orosz Az igazság útja (Eörsi István) Bächler, Wolfgang (1925), német Elhagyott templom (Hajnal Gábor) Belij, Andrej (1880--1934), orosz Aggodalom (Tellér Gyula) Benn, Gottfried (1886--1956), német Egy éjjel (Keresztury Dezsô) Benzmann, Hans (1869--1926), német A kánai menyegzô (Kosztolányi Dezsô) Berberov, Mihail (1934), bolgár Hitedet óvd meg (Király Zoltán) Berryman, John (1914--1972), amerikai Ecce Homo (Jánosy István) Ima mindenek után (Jánosy István) Nóna (Jánosy István) Blaga, Lucian (1895--1961), román Ti adjatok testet, hegyek (Jékely Zoltán) Blagojevic, Desimir (1905), szerb Nem lesz már idô arra sem (Tarbay Ede) Blok, Alekszandr (1880--1921), orosz Fejünk felett lecsapni készen (Lator László) Hóförgeteg örvényesen (Lator László) Zsenge ágát rázogatta (Lator László) Bonn, Hanuš (1913--1941), cseh Szorongás (Lothár László) Bonnefoy, Yves (1923), francia Lefekszel majd (Rónay György) Borges, Jorge Luis (1890--1985), argentin Adam cast forth (Somlyó György) Töredékek egy apokrif evangéliumból (Somlyó György) Brezina, Otokar (1868--1929), cseh Dal a Napról, a Földrôl, a vizekrôl s a tűznek titkáról (Patai Edith) Mindenható (Horváth Béla) Ó, eksztázisok ereje és álmoké (Hap Béla) Brjuszov, Valerij (1870--1953), orosz A tékozló fiú (Rab Zsuzsa) Bunyin, Ivan (1870--1953), orosz Giordano Bruno (Rab Zsuzsa) Mit mond egy messzi part varázsa (Lator László) Busta, Christine (1915), osztrák Téli vigilia (Hajnal Gábor) -- C -- Cadou, René Guy (1920--1951), francia Életgyónás (Rónay György) Ördögi kísértet (Rónay György) Szeretet (Rónay György) Cardenal, Ernesto (1925), nicaraguai XXI. zsoltár (Asztalos Lajos) Celan, Paul (1920--1970), osztrák Húsvéti gomolygás (Lator László) Késôn és mélyen (Lator László) Tenebrae (Lator László) Zsoltár (Lator László) Claudel, Paul (1868--1955), francia A figyelmes Szűz (Rónay György) A prágai gyermek Jézus (Rónay György) Assisi Szent Ferenc (Rónay György) Ballada (Rónay György) Délben a Szűzanyánál (Rónay György) Karácsonyi ének (Rónay György) Sötétség (Rónay György) Szent Cecília (Rónay György) Corazzini, Sergio (1887--1907), olasz A kis halott szív (Kálnoky László) Cullen, Couutee (1903--1946), amerikai Mégis furcsállom (Tellér Gyula) Cummings, Edward Estlin (1894--1962), amerikai (fácska)(Kálnoky László) Köszönöm néked Isten e remek (Tandori Dezsô) !remény (Weöres Sándor) Sugárzó inda égi vágy (Tandori Dezsô) Cvetajeva, Marina (1892--1941), orosz Eljô a nap (Rab Zsuzsa) Nomád sötétbôl (Rab Zsuzsa) Ostyafehér nap (Rab Zsuzsa) -- D -- Dario, Rubén (1867--1916), nicaraguai A remény éneke (Gáspár Endre) Davie, Donald (1922), angol Egy testvéremhez a misztériumban (Szegô György) Ducic, Jovan (1884--1966), francia Teremtés (Babits Mihály) Duhamel, Georges (1884--1966), francia Florentin Prunier balladája (Rónay György) -- E -- Ebner, Jeannie (1918), osztrák Éhség (Kálnoky László) Eliot, Thomas Stearns (1888--1965), angol A háromkirályok utazása (Vas István) A karácsonyfa-kultusz (Rónay György) Hamvazószerda (Vas István) Kórusok ,,A sziklá''-ból VIII. (Ferencz Gyôzô) Simeon éneke (Rónay György) Te Deum (Rónay György) Emmanuel, Pierre (1916), francia A galamb (Rónay György) Az igazi arc (Rónay György) Bűnvallomás (Rónay György) Cibus viatorum (Rónay György) Láthatatlan (Rónay György) Megváltás (Rónay György) Nada (Rónay György) Nagypéntek este (Rónay György) Ó, ha én a Galamb szárnyán szállnék (Rónay György) Tamás (Rónay György) Everson, William (Antoninus testvér) (1912), amerikai A kereszt készítése (Mezey Katalin) Menekülés a sivatagban (Mezey Katalin) -- F -- Fofanov, Konsztantyin (1862--1911), orosz Stancák (Eörsi István) Frénaud, André (1907), francia A kegyelemrôl (Kálnoky László) Amit a pap mond (Kálnoky László) Háromkirályok (Rába György) Frost, Robert (1874--1963), amerikai Madarak így nem dalolnak megint (Hárs Ernô) Tűz és jég (Weöres Sándor) -- G -- García Lorca, Federico (1898--1936), spanyol A tűz a tágas konyha mélyén (Majtényi Zoltán) Óda a legfölségesebb Oltáriszentséghez (Majtényi Zoltán) Prológus (Eörsi István) Van lélek (Tellér Gyula) Gascoyne, David (1916), angol Ecce Homo (Jánosy István) Gatto, Alfonso (1909), olasz A Santa Maria Novella kolostorában (Rába György) George, Stefan (1868--1933), német A szövetség csillaga (Csorba Gyôzô) A tanítvány (Tandori Dezsô) Az Antikrisztus (Szabó Lôrinc) ,,Sunt animae rerum'' (Jékely Zoltán) Úrnapja (Jékely Zoltán) Zárókórus (Képes Géza) Goll, Iwan (1891--1950), német Az ember teremtése (Nemes Nagy Ágnes) Grochowiak, Stanislaw (1934), lengyel Imádság (Kerényi Grácia) Gumiljov, Nikolaj (1886--1921), orosz Olvasóim (Eörsi István) -- H -- Halas, Frantisek (1901--1941), cseh A halott katona (Szabó Lôrinc) A szó dicsôsége (Zádor András) Az egyiptomi tíz csapás (Rónay György) Hardy, Thomas (1840--1928), angol Azután (Vas István) Végzet (Kiss Zsuzsa) Henisch, Peter (1943), osztrák Jób elsô zsoltára (Hajnal Gábor) Jób utolsó zsoltára (Hajnal Gábor) Herrera y Reissig, Julio (1850--1910), uruguayi A templom (András László) Hesse, Hermann (1877--1962), svájci német Elmélkedés (Rónay György) Holan, Vladimír (1905--1980), cseh Az utolsó (Székely Magda) Feltámadás (Székely Magda) Tükrözôdés (Székely Magda) Holthusen, Hans Egon (1913), német Boldog halfogás (Rónay György) Holub, Miroslav (1923), cseh Rövid elmélkedés a térképekrôl (Zádor András) Hopkins, Gerard Manley (1844--1889), angol A teljesség köntöse (Ferencz Gyôzô) Aranyló aratás (Jékely Zoltán) Kikelet (Kálnoky László) Tarka szépség (Tótfalusi István) Hora, Josef (1891--1945), cseh Szívem testvére, az idô... (József Attila) Hughes, Ted (1930), angol Ébresztô (Tótfalusi István) -- I -- Ignatov, David (1914), amerikai Ô nyugtat el (Tellér Gyula) -- J -- Jacob, Max (1876--1944), francia Az igazi csodák (Rónay György) Egyházközség alapítása Brazíliában (Illyés Gyula) Hit-halál (Illyés Gyula) Jammes, Francis (1868--1938), francia Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba (Szabó Lôrinc) Imádság egyszerűségért (Rónay György) Kék esernyôddel (Rónay György) Nagy, nyugodt vonalak (Rónay György) Jarrell, Randall (1914--1965), amerikai A túlélô a sírok közt (Tandori Dezsô) Jeffers, Robinson (1887--1962), amerikai Madarak és halak (Tótfalusi István) Jesensky, Janko (1874--1945), szlovák Krizantémok (Darvas János) Jeszenyin, Szergej (1895--1925), orosz A kisded Jézus (Rab Zsuzsa) Lelkem, az égbôl száműzött (Rab Zsuzsa) Lombok zöld temploma (Rab Zsuzsa) Jouve, Pierre Jean (1887--1976), francia A kezdet harmata (Lator László) A vízözön (Lator László) Emésszétek szemeimet (Lator László) Földönkívüli (Rónay György) Isten áldjon (Lator László) Járj át engem; Uram (Rónay György) Ma meghal Krisztus (Rónay György) Nem beszélek neked (Rónay György) Nem jött özönvíz még a földre (Lator László) Valódi test (Rónay György) -- K -- Kinnell, Galway (1927), amerikai A holtak feltámadnak majd romlatlanul (Gieler Gyöngyi) Kolmar, Gertrud (1894--?), német A ninivei állatok (Kálnoky László) Kunert, Günter (1929), német Vízözön (Kalász Márton) Kuznyecov, Jurij (1941), orosz Ha rég feledett rettenettel (Pór Judit) Hullám (Pór Judit) Mikor fára, kôtörmelékre (Pór Judit) -- L -- Larkin, Philip (1922--1985), angol Templomlátogatás (Fodor András) Lasker-Schüler, Else (1869--1945), német Hallgasd meg a helyet (Rónay György) Hallgass meg, Uram (Rónay György) Lowell, Robert (1917--1977), amerikai Dies Irae (Orbán Ottó) Újév napja (Jánosy István) Lukac, Emil Boleslav (1900--1979), szlovák Csillagok (Rónay György) -- M -- Macernis, Vytautas (1921--1944), litván Ôsz van, a vágy virága rôt (Tandori Dezsô) Machado, Antonio (1875--1939), spanyol Az ibér isten (Tímár György) MacNeice, Louis (1907--1963), ír A még meg nem született imája (Jánosy István) Maeterlinck, Maurice (1862--1949), belga Ima (Weöres Sándor) Megöltek három kisleánykát (Kosztolányi Dezsô) Mandelstam, Oszip (1891--1938), orosz A félelemnek zuhanás a társa (Pór Judit) Csillapíthatatlan szavak (Pór Judit) Ímé, a szent kehely (Lator László) Köd takarja (Lator László) Ôsz mord homálya (Lator László) Merton, Thomas (1915--1969), amerikai Dal (Illyés Gyula) Elégia a kolostor csűrjéhez (Takács Zsuzsa) Reszponzórium, 1948 (Takács Zsuzsa) Szent Malakiás (Takács Zsuzsa) Millay, Edna St. Vincent (1892--1950), amerikai Az üres partra térek meg (Várady Szabolcs) Isten világa (Lázár Júlia) Milosz, Czeslaw (1911), lengyel Hit (Kerényi Grácia) Oeconomia divina (Bojtár Endre) Remény (Kerényi Grácia) Szeretet (Kerényi Grácia) Veni Creator (Bojtár Endre) Mistral, Gabriela (1889--1957), chilei Könyörgés (András László) Montale, Eugenio (1896--1981), olasz Ezekiel Saw The Wheel (Lator László) Moore, Marianne (1887--1972), amerikai Az érdemek hiábavalóságáról (Rakovszky Zsuzsa) Morgenstern, Chrsitian (1871--1914), német Tedd fel,hogy egy égi hatalom... (Hárs Ernô) -- N -- Neruda, Pablo (1904--1973), chilei Gothama -- Krisztus (Somlyó György) -- O -- Orten, Jiri (1919--1941), cseh Látomás (Garai Gábor) -- P -- Pandurovic, Sima (1883--1960), szerb A sötétség éneke (Lator László) Paszternak, Borisz (1890--1960), orosz A Getsemáné kertje (Pór Judit) Baljós napok (Pór Judit) Hamlet (Pór Judit) Karácsonyi csillag (Pór Judit) Mária Magdolna I. (Pór Judit) Mária Magdolna II. (Pór Judit) Péguy, Charles (1873--1914), francia A gazda és a vendég (Rónay György) Az éj (Rónay György) Pessoa, Fernando (1888--1935), portugál A szörnyű éjszakán (Kálnoky László) Pillat, Ion (1891--1945), román Post mortem (Áprily Lajos) Plath, Sylvia (1932--1963), amerikai Lázárasszony (Gergely Ágnes) Pound, Ezra (1885--1972), amerikai A jócimbora balladája (Képes Géza) -- Q -- Quasimodo, Salvatore (1901--1968), olasz Auschwitz (Képes Géza) Az új holdhoz (Végh György) -- R -- Rakic, Milan (1876--1938), szerb Elhagyott templom (Dudás Kálmán) Rilke, Rainer Maria (1875--1926), osztrák Az áhítat könyve (Részletek)(Nemes Nagy Ágnes; Kosztolányi Dezsô) Az Olajfák kertje (Vas István) Duinói elégiák (Elsô elégia)(Nemes Nagy Ágnes) Már egyedül (Vas István) Ôszi nap (Rab Zsuzsa) Pietŕ (Nemes Nagy Ágnes) Rodgers, William Robert (1909--1968), ír A vízen járó Krisztus (Tandori Dezsô) Roethke, Theodore (1908--1963), amerikai Dugványok (Ferencz Gyôzô) Sötét idôben (Ferencz Gyôzô) -- S -- Sachs, Nelly (1891--1970), német A kürtôk (Vas István) Oly elhagyatott az ember (Kálnoky László) Smith, Stevie (1902--1971), angol A légi Krisztus (Gergely Ágnes) Supervielle, Jules (1884--1960), francia A halál kertjei (Rónay György) A világ hajnala (Rónay György) Egy ház áll jobbomon (Rónay György) Egy pálmafa születése (Rónay György) Imádság az ismeretlenhez (Rónay György) Isten az emberre gondol (Rónay György) Mikor a vízbefúlt fölébred (Rónay György) Öldöklés (Lator László) -- T -- Tate, Allen (1899--1979), amerikai Karácsonyi szonettek (Bárdos László) Thomas, Dylan (1914--1953), walesi És nem vesz rajtuk erôt a halál (Kálnoky László) Ne ballagj csöndben amaz éjszakába (Vas István) Toman, Karel (1877--1946), cseh Ádvent (Ágh István) Trakl, Georg (1877--1914), osztrák Az eltávozott éneke (Kálnoky László) Luciferhez (Somlyó György) Megdicsôülés (Rónay György) Napnyugati dal (Hajnal Gábor) -- U -- Unamuno, Miquel de (1964--1936), spanyol-baszk Álmatlanul (Orbán Ottó) Under, Marie (1883--1980), észt A szülôk bibliája (Képes Géza) Ungaretti, Giuseppe (1888--1970), olasz Kain (Hárs Ernô) -- V -- Valéry, Paul (1871--1945), francia Hajnal (Szabó Lôrinc) Pálma (Rónay György) Tengerparti temetô (Kosztolányi Dezsô) Valle, Juvencio (1900), chilei Az Éden fája (Tótfalusi István) Szabad lélek (Kormos István) Venclova, Tomas (1937), litván Sestina (Ferencz Gyôzô) Verdaguer, Jacint (1845--1902), katalán E tüzes szív rejtekén (Orbán Ottó) Verhaeren, Émile (1855--1916), belga-flamand November (Rónay György) Vidric, Vladimír (1875--1909), horvát Két lévita (Lator László) -- W -- Warren, Robert Penn (1905--1989), amerikai A kereszt (Ferencz Gyôzô) Az Isten-szeretet útja (Ferencz Gyôzô) Három sötétség (Várady Szabolcs) Kis Örökkévalóság (Ferencz Gyôzô) Weiner, Richard (1884--1937), cseh Párbeszéd (Zádor András) Weinheber, Josef (1892--1945), osztrák Corpus mysticum (Görgey Gábor) Williams, William Carlos (1883--1963), amerikai A katolikus harangok (Várady Szabolcs) Ajándék (Kodolányi Gyula) Wolker, Jiri (1900--1924), cseh A keresztre feszített szív (Zádor András) Búcsúzás (Somlyó György) Koldusok (Zádor András) Nehéz óra (Zádor András) Vendég áll a házhoz (Garai Gábor) Wright, James (1927--1980), amerikai Szent Júdás (Kappanyos András) -- Y -- Yeats, William Butler (1865--1939), ír A második eljövetel (Ferencz Gyôzô) Énem és lelkem párbeszéde (Tandori Dezsô) Hajózás Byzantiumba (Jékely Zoltán) -- Z -- Zabolickij, Nyikolaj (1903--1958), orosz Átváltozások (Illyés Gyula) Szeptember (Fodor András) Zahradnícek, Jan (1905--1960), cseh Elmerülés (Horváth Béla) Sírfelirat (Márton László) Závada, Vilém (1905--1982), cseh Szorongás (Kardos László) ======================================================================== Betűrendes címmutató -- A -- A 137. zsoltárra A csillagokhoz A félelemnek zuhanás a társa A figyelmes Szűz A galamb A gazda és a vendég A Getsemáné kertje A halál kertjei A halott katona A háromkirályok utazása A holtak feltámadnak majd romlatlanul A jócimbora balladája A karácsonyfa-kultusz A katolikus harangok A kánai menyegzô A kegyelemrôl A kereszt A kereszt készítése A keresztre feszített szív A kezdet harmata A kis halott szív A kisded Jézus A kürtôk A légi Krisztus A második eljövetel A megfeszítés A még meg nem született imája A ninivei állatok A prágai gyermek Jézus A remény éneke A Santa Maria Novella kolostorában A sötétség éneke A szó dicsôsége A szörnyű éjszakán A szövetség csillaga A szülôk bibliája A tanítvány A teljesség köntöse A templom A tékozló fiú A túlélô a sírok közt A tűz a tágas konyha mélyén A vér A világ hajnala A vízen járó Krisztus A vízözön Achilles pajzsa Adam cast forth Aggodalom Ajándék Amit a pap mond Aranyló aratás Assisi Szent Ferenc Auschwitz Az Antikrisztus Az áhítat könyve (Részletek) Az egyiptomi tíz csapás Az eltávozott éneke Az ember teremtése Az Éden fája Az éj Az érdemek hiábavalóságáról Az ibér isten Az igazi arc Az igazi csodák Az igazság útja Az Isten-szeretet útja Az Olajfák kertje Az utolsó Az új holdhoz Az üres partra térek meg Azután Ádvent Álmatlanul Átváltozások -- B -- Baljós napok Ballada Bécskörnyéki tájkép Boldog halfogás Búcsúzás Bűnvallomás -- C -- Cibus viatorum Corpus mysticum Csillagok Csillapíthatatlan szavak -- D -- Dal Dal a Napról, a Földrôl, a vizekrôl s a tűznek titkáról Délben a Szűzanyánál Dies Irae Dugványok Duinói elégiák (Elsô elégia) -- E -- E tüzes szív rejtekén Ecce Homo (John Berryman) Ecce Homo (David Gascoyne) Egy éjjel Egy ház áll jobbomon Egy pálmafa születése Egy testvéremhez a misztériumban Egyházközség alapítása Brazíliában Elégia a kolostor csűrjéhez Elhagyott templom (Wolfgang Bächler) Elhagyott templom (Milan Rakic) Eljô a nap Elmélkedés Elmerülés Emésszétek szemeimet Ezekiel Saw The Wheel Ébresztô Égöv Éhség Életgyónás Énem és lelkem párbeszéde És nem vesz rajtuk erôt a halál -- F -- Fejünk felett lecsapni készen Feltámadás Florentin Prunier balladája Földönkívüli -- G -- Giordano Bruno Gothama -- Krisztus -- H -- Ha rég feledett rettenettel Hajnal Hajózás Byzantiumba Hallgasd meg a helyet Hallgass meg, Uram Hamlet Hamvazószerda Hang szólít nevemen Harangszó Három sötétség Háromkirályok Hát ittmaradtam Hit Hi-halál Hitedet óvd meg Hóförgeteg örvényesen Hullám Húsvéti gomolygás -- I -- Ima Ima azért, hogy a szamarakkal mehessen a Paradicsomba Ima mindenek után Imádság Imádság az ismeretlenhez Imádság egyszerűségért Isten áldjon Isten az emberre gondol Isten világa Ímé, a szent kehely -- J -- Járj át engem; Uram ,,Jelenleg'' című karácsonyi oratóriumból; Ha a politikai helyzet következtében... (Részlet) Jób elsô zsoltára Jób utolsó zsoltára -- K -- Kain Karácsonyi csillag Karácsonyi ének Karácsonyi szonettek Kék esernyôddel Késôn és mélyen Két lévita Kikelet Kis Örökkévalóság Koldusok Kórusok ,,A sziklá''--ból VIII. Köd takarja Könyörgés Köszönöm néked Isten e remek Krizantémok -- L-- Láthatatlan Látomás Lázárasszony Lefekszel majd Lelkem, az égbôl száműzött Lombok zöld temploma Luciferhez -- M-- Ma meghal Krisztus Madarak és halak Madarak így nem dalolnak megint Már egyedül Mária Magdolna I. Mária Magdolna II. Megdicsôülés Megöltek három kisleánykát Megváltás Menekülés a sivatagban Mégis furcsállom Mikor a vízbefúlt fölébred Mikor fára, kôtörmelékre Mindenható Mit mond egy messzi part varázsa -- N-- Nada Nagy, nyugodt vonalak Nagypéntek este Napnyugati dal Ne ballagj csöndben amaz éjszakába Nehéz óra Nem beszélek neked Nem jött özönvíz még a földre Nem lesz már idô arra sem Nomád sötétbôl November Nóna -- O-- Olvasóim Oly elhagyatott az ember Ostyafehér nap Oeconomia divina Ó, eksztázisok ereje és álmoké Ó, ha én a Galamb szárnyán szállnék Óda a legfölségesebb Oltáriszentséghez Öldöklés Ördögi kísértet Ô nyugtat el Ôsz mord homálya Ôsz van, a vágy virága rôt Ôszi nap -- P-- Pálma Párbeszéd Pietŕ Post mortem Prológus -- R-- !remény Remény Reszponzórium, 1948 Rövid elmélkedés a térképekrôl -- S-- Sestina Simeon éneke Sírfelirat Sötét idôben Sötétség Stancák Sugárzó inda égi vágy ,,Sunt animae rerum'' -- SZ -- Szabad lélek Szent Cecília Szent Júdás Szent Malakiás Szeptember Szeretet (René Guy Cadou) Szeretet (Czeslaw Milosz) Szívem testvére, az idô... Szorongás (Hanuš Bonn) Szorongás (Vilém Závada) -- T -- Tamás Tarka szépség Te Deum Tedd fel,hogy egy égi hatalom... Templomlátogatás Tenebrae Tengerparti temetô Teremtés Téli vigilia Ti adjatok testet, hegyek Töredékek egy apokrif evangéliumból Töredelem Tükrözôdés Tűz és jég -- U -- Újév napja Úrnapja -- V -- Valódi test Van lélek Vendég áll a házhoz Veni Creator Végzet Virágvasárnap Vízözön -- X -- XXI. zsoltár -- Z -- Zárókórus Zsenge ágát rázogatta Zsoltár (Tudor Arghezi) Zsoltár (Paul Celan)