Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Gisbert Greshake: Helytállás a pusztában Élmények és belsô átélések Egyházi jóváhagyással Fordította: V. Gábor Mária Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A szaharai Hoggar-hegységben Motto Elöljáróban Elôszó helyett. A puszta szép -- a puszta félelmetes I. A puszta Janus-arca 1. Az elsô nap 2. A puszta a Szentírásban II. Találkozás Istennel a pusztában 1. Eligazodás a végtelenben 2. Véletlen vagy jel? 3. ,,Az helyett Te'' III. Élet a pusztában 1. Virágzó puszta 2. Gazellák 3. A skorpió öngyilkossága, a homoki bolhák és egy kis sivatagi ugróegér IV. Emberek a pusztában 1. Jeladás 2. ,,Mindenki ismer mindenkit'' 3. Keresztények találkozása 4. Önfegyelem 5. Segítôkészség 6. Nevetés V. Történetek és bölcs mondások a pusztában 1. Két példabeszéd 2. Bölcs mondások 3. Egy beszélgetés Zárszó. A puszta bennünk és körülöttünk ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1984-ben jelent meg az Opus Mystici Corporis kiadásában. Az elektronikus változat Valentiny Géza prelátus úr, az Opus Mystici Corporis vezetôje, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog az Opus Mystici Corporisé. ======================================================================== A szaharai Hoggar-hegységben (H. Doblhoff-Dier tollrajza) {kép} A Szaharában a Hoggar-hegység a világon minden másnál jobban emlékeztet a holdbéli tájakra. A puszta csendje itt beleolvad az égbe nyúló meredek szirtek fönséges csendjébe. Ide vonult vissza Károly testvér remetének. S így tanít minket: ,,A hallgatás egészen más, mint az elfeledkezés és a hidegség; az ember a hallgatásban szeret a legizzóbban; a lárma és a szavak sokszor kioltják a belsô tüzet.'' (Ch. de Foucauld) ======================================================================== Motto ,,Számomra mi jelenti a pusztát? Sikertelenség? -- Betegség? -- Magány? -- Lelki szárazság? -- Depresszió? Mindenkinek meg kell járnia a maga pusztába vezetô útját. Mindenkinek készen kell lennie, hogy helyt álljon a maga pusztájában. Aki Isten tetszését keresi, s kegyelmének gyümölcsöt termô harmatára vágyik, annak a puszta könnyeit is akarnia kell. '' (Julius Angerhausen) ,,A pusztában az élet csodálatos.'' (Keresztes Szent János) ======================================================================== Elöljáróban Gisbert Greshake professzor élményeket hoz magával a pusztából. Sivatagban támadt gondolatait mint kellemes társalgó és ôszinte keresztény tudja elmondani. Természetesen néhány jól sikerült pusztai felvételt sem akar nélkülözni könyvében. A kiadó sem szeretne errôl lemondani. Legalábbis nem a képekhez fűzôdô mondanivalóról. A szerzô nemcsak a dogmatika és a dogmatörténet tanára a bécsi tudományegyetemen, hanem konferenciáival, elôadásaival, messze közkedveltségnek örvend a hittudományi kar elôadói termén túl. Kedélyvilágának örökzöld jellegét táplálja az adottság, hogy a bécsi papnevelôintézetben lakik és él. Naponta fiatalokat lát maga körül, akik egykor hivatottak lesznek elmondani a modern világ sivatagában Jézus üzenetét: ,,Aki hisz bennem, annak szívébôl élô víz folyói fakadnak'' (Jn 7,37-39). Íme hát a gondolatok. A beláthatatlan és teljesen áttekinthetetlen puszta magányában, noha a homok elfüggönyözte az eget és a csalóka fényben a határok összemosódtak, találkozott két ember. Erre minden megváltozott. Nem kellett többé félni az egyedülléttôl, nem volt terhes a kietlenség, nem nyomasztott tovább a csönd, sem a fakó s ugyanakkor vakító fény. Ha emberek találkoznak a szeretetben, a puszta megszűnik puszta lenni. A csendje és a végtelensége a gondolatcsere színhelyévé válik, ember és ember, Isten és az ember között. A kiaszott, fölrepedezett puszta víz után kiált. Csak egy kis elnyomorodott bokor szeretné az izzó nap hevét kiállni a szárazságban. Alig látszik, tüskékkel védekezik, s kevéssel beéri. Ha vízhez jut, kivirul, ahogy körülötte a puszta is életre kel: növényzete fölébred a kiaszottság álmából. Addig ki kell tartani. ,,Utánad szomjazik a lelkem, érted sóvárog a testem, mint száraz, tikkadt, kiaszott föld'' (Zsolt 63,3). Egyetlen fa a homokbuckák végtelenjében. Legalább 25 km-es körzetben ez az egyetlen nagyobb növény. Hogy került ide, s hogy tudott ezen az egyébként teljesen terméketlen, kopár vidéken életben maradni? Szembe kell szállnia a széllel és a homokkal, a hôséggel és a szárazsággal. A léte valóságos csoda -- az élet csodája, amely mindennek ellenére élni akar. S az Isten az, aki a pusztában is, sôt épp a pusztában mondja: ,,Maradj életben!'' (Ez 16,6kk.) Egy kolostor a pusztában, elrejtôzve és mintegy beleveszve a vádi meredek falába. A vidék köröskörül félelmet keltô, rideg, nyomasztó csönd üli meg. De a kolostor lakói önként választották a kietlenséget, hogy épp itt keressék és itt találják meg az Istent, a saját szívük ,,pusztája '' elleni harcban. Ha a pusztában két szerzetes találkozik, nem azt kérdezik egymástól, hogy ,,hol laksz?'', hanem ,,hol harcolsz?''. Pusztában élni annyit jelent, mint harcolni. Ebben a harcban Istent megtalálni és mellette kitartani. ,,Nem engedlek el, míg meg nem áldasz!'' (Ter 32,27). A kiadó örömmel teszi a ,,Helytállás a pusztában'' kötetet az olvasóközönség asztalára abban a biztos tudatban, hogy az abban irodalmi igénnyel megszólaltatott gondolatok szíves fogadtatásra találnak a lelkekben. Bécs, 1984 nagyböjtjén A Kiadó ======================================================================== Elôszó helyett. A puszta szép -- a puszta félelmetes Szeretem a pusztát, szeretem a sivatagot: a Szahara határtalan tágasságát és formagazdagságát, a beláthatatlan fennsíkokat, ahol a növényzet nélküli, színtelenre aszott föld a horizonton eggyé olvad az egészen finom homokkal elfüggönyözött szürke éggel. Szeretem a magas hegységeket, amelyeket az egészen sajátos éghajlat oly bizarrá formált, hogy holdbéli tájra emlékeztetnek, sokkal inkább mint a világ bármely más vidékén, és a homokbuckákat, amelyekbe a szél gyönyörű mintákat, vonalakat rajzolt. De szépek a közel-keleti puszták, sivatagok is. A Negev, amelyet az ember egyre inkább a maga képmására átalakít, Júdea kis pusztája, ahol a hegyek és halmok áttekinthetetlen szövevénye összegyűrt abroszra emlékeztet. De mindenekelôtt szép a Sinai-puszta, ahol a végtelenül fölséges gránithegyek vöröses szikláit gyakran színezi a vulkáni eredetű rétegek feketéje. (Ha valahol, akkor csakis itt lehetett az Isten hegye, sehol máshol.) Továbbá a Közép- és Belsô- Ázsia pusztái, ahol a messze nyúló homoksivatagok mellett ott vannak Szíria és Jordánia keleti részén a fényes fekete tömbökbôl álló hatalmas homoksivatagok (hamadák). Aztán Mezopotámia löszlepellel borított pusztaságai. Ezek a Tigristôl és az Eufrátesztôl néhány kilométerre behatárolják a két életadó folyó viruló partvidékét. A perzsiai-pakisztáni sósivatagokat igen finom szemcséjű só takarja. Ezeknek világosszürke talaja repedésektôl szaggatott. Nem utolsósorban szépek Tibet pusztaságai, ahol a hét-nyolcezer méter magas csúcsok ridegsége és hűvös méltósága a sziklás magasföldek, magashegyi völgyek és fennsíkok kietlenségével társul. Nem ismerek szebb tájakat a világon! És az oázisok! Aki még soha sem ért pusztában töltött hosszú és szürke napok után oázisra, az nem tudja, mi a zöld. A pornak és az élettelenségnek a szürkéje és barnája ébreszt rá elôször az oázis színének lényegére. Arra, hogy a zöld élet, erô, kedvesség és öröm. És a víz! Igaz, bármennyit idôztünk is a pusztában, még sose fenyegetett minket a szomjanhalás veszélye. De milyen más a napokon, sôt heteken át magunkkal hurcolt víz, amely a hôségben fölforrósodott és ízét vesztette, mint az oázisok hűs forrásának élô vize, amelybôl hosszúakat húzhatunk. Vagy a Hoggar rejtett gueltái (mélyebb homokos vádiszakasz, ahol a környezô hegyek, dombok felôl szivárgó vizek fölszakadnak), amelyek felüdülést ígérve fürdeni csábítanak, végül az a néhány bôvizű artézi kút a hegy lábánál, amelyekbôl korlátlanul meríthetünk. Hát még az esték és az éjszakák! Nincs annál pompásabb, mint amikor a tikkasztó, forró nappal elmúlásával, úgy késô délután a hôség alábbhagy, és a nap hanyatlani kezd. Ezzel páratlan színjáték veszi kezdetét, amely évszaktól, vidéktôl és a levegô homoktartalmától függôen más és más, de mindig elbűvölô. Elôször is megjelenik az egész színskála, a halvány kéktôl a sötét pirosig, kiterítve a széles égre. Aztán a színek egyre elevenebbé, egyre tündöklôbbé válnak, míg végül beleolvadnak a lenyugvó nap vérvörösébe. De mielôtt még kialudnának az utolsó fények, már elkezd vakítóan és riasztóan világítani a hold. Azóta értem a zsoltárost, mióta a pusztákat járom: ,,Az Úr a te oltalmazód, az Úr védelmez jobbod felôl. Nappal nem éget a nap, s éjjel nem árt neked a hold. Az Úr megóv minden bajtól...'' (Zsolt 121,6) Mindez lélegzetelállító csöndben megy végbe, az embert is mély hallgatásra készteti! Ha az estefelé gyakran fölkerekedô és mindent porfelhôbe burkoló erôs szél elül, akkor a száraz, tiszta levegôn olyan látványt nyújt a csillagokkal teleszórt ég, amilyet máskor soha. Nincs olyan negyedóra, hogy legalább egy csillaghullást ne lehetne látni, vagy hogy egy bolygó föl ne tűnne az égbolton. Ha az est ,,hűvösében'' (ha ugyan lehet ,,hűvös''-rôl beszélni, amikor nyáron gyakran még 11 órakor is 35 fokos a meleg) -- a teáskanna körül guggolva -- az ember fölidézi a nap eseményeit, akkor olyan dolgok is felötlenek, amelyek a napi fáradalmak közepette elsikkadtak. A másnapi tervek kigondolására is ilyenkor kerül sor. Közben, szinte észrevétlenül, csodálatosan oldott hangulat támad, harsány éneklés bele a puszta csöndjébe, vagy órákig tartó beszélgetés a régmúlt vagy az épp csak hogy elmúlt dolgokról. Ezt a gondolatcserét a csillagos ég alatt, a puszta csöndjében mindig nagy komolyság, mélység és személyes nyíltság jellemzi. A puszta szép. Mégis, aligha van veszedelmesebb vidék nála. Ami itt történhet, az túl nagy, túl riasztó és rettenetes az ember számára. Mint a hófödte magas hegyek közt vagy a viharos tengeren, az ember úgy érzi, hogy teljesen ki van szolgáltatva a természetnek. Nincs semmi, amit figyelmen kívül hagyhatna, ami vonzaná, barátságosan hívogatná. Tehetetlennek érzi magát az óriási hatalommal szemben. Igaz, ha valaki jól biztosított konvojjal, kellôen jelzett úton (pisztén) halad a biztos cél felé, akkor ezt esetleg nem is veszi észre. De elég, ha valami üzemzavar keletkezik -- lehetôleg dél körül, amikor a hôség amúgy is elviselhetetlen --, és emiatt ki kell szállni a kocsiból, amely ha egyebet nem, legalább némi árnyékot nyújt, s egy kis szelet csap, még ha meleget is, az ember máris megretten az izzó naptól meg attól a forróságtól, amely a talajból árad. És ha ehhez még az a nyomasztó érzés is társul, hogy hátha nem sikerül a hibát kijavítani, akkor egyszerre fellép az elhagyatottság érzése, és átéli, mennyire magára hagyatott a végtelen pusztában. Vagy amikor elfogy az üzemanyag, s nincs más segítség, mint az elvétve fölbukkanó járművek vezetôitôl ,,kölcsönözni''. Vagy ha hirtelen homokvihar támad, és megállásra kényszerít, nem tudhatjuk, meddig kell vesztegelni a teljes tehetetlenség érzésétôl megszállva. Áthatolhatatlan porfelhô zárja körül a kocsit, és végeérhetetlennek tűnô egyhangú kopogás hallik a tetején meg az ablakain egyaránt. A homokszemek a legkisebb nyíláson is behatolnak, ráülnek az ajakra, belepik a szájat, a szemet, tele lesz velük az orr, a fül, és a kocsi belsejében fullasztó hôség támad. De ugyanilyen, ha valaki elvesztve az utat jelzés nélkül próbál -- kevésnek bizonyuló térképe alapján -- tájékozódni és irányt venni. Hiába teszi föl magának a kérdéseket: vajon itt vagy ott tovább lehet-e majd jutni a görgetegek közt, a sziklák zűrzavarában, vajon megtart-e a homok vagy nem? Ilyen helyzetekben a tájnak iszonyú, rettenetet keltô hatalma egész súlyával ránehezedik az emberre, és minden erejét össze kell szednie, hogy elviselhesse. A száraz levegôben nem egyszer egészen átlátszóvá váló, bizarr sziklák, a különféle alakú és irányú buckák összevisszasága nagyon idegen. Annyira idegen, mint valami holdbéli táj, ahol az ember nem találhat otthonra. Hogy mennyire félelmetes a puszta, azt különösen naphosszat tartó gyaloglások során tapasztalhatjuk meg. Soha máskor nem éltem át annyira a puszta mérhetetlen kietlenségét és azt az ellentétet, amely közte és az élet között feszül. Hiába vetjük bele minden erônket a gyaloglásba, úgy érezzük, hogy egy helyben topogunk, mert ha a sivatag sík terület, akkor a látóhatár mit sem változik, hegyes, sziklás vidéken viszont a vibráló levegô s a vele együttjáró délibáb annyira csalóka, hogy a kitűzött cél látszatra folyton távolodik. Ehhez járul a hôség, a szomjúság és a fáradtság. Hiába, az ember kicsi a pusztához. A puszta félelmetes számára. De mindkét tapasztalatunk, hogy a puszta szép -- a puszta félelmetes, és veszedelemmel teli, szorosan összetartozik. Nem képzelhetôk el egymás nélkül. Emiatt válhat a puszta mint földrajzi fogalom szimbólummá és figyelmeztetéssé, emberi életünk képévé, amely szintén úgy zajlik, hogy összefonódik és egymásba folyik benne ,,nagyság és nyomorúság'' (Pascal), védettség és kiszolgáltatottság, siker és kudarc. Az a gondolat, hogy a természet az ember számára hasonlat lehet és fölhívás, nem új. Már Adalbert Stifter is fölismerte, hogy ,,a léleknek meg kell hajolnia a természet emberkéz által még nem érintett színe elôtt, mint valami egészen tiszta és isteni elôtt. -- Végsô fokon egyedül a lélek képes arra, hogy a saját belsô nagyságát valamely természetbôl vett hasonlattal juttassa kifejezésre''. Ezek a szavak a pusztára különösképpen érvényesek. A puszta a maga fölmérhetetlensége, megközelíthetetlensége és határtalansága révén beszédes jelképe a fölséges, szent és végtelen Istennek, aki elôtt az embernek imádással kell ,,meghajolnia''. De talán még inkább kifejezi a puszta -- és itt kell Stiftert kiegészíteni -- az emberi nagyságot, valamint az ember kiszolgáltatottságát és parányi voltát, aki a maga tehetetlenségét a puszta hasonlatába vetíti, hogy aztán a hasonlat révén újra magára eszméljen, mert hiszen ez a természeti alakulat tükröt tart elébe, amelyben saját magát szemlélheti. Így tekintve, a puszta nem merô földrajzi alakulat, hanem emberi létünk belsô dimenziója, amelynek valóságát bárki megtapasztalhatja, akkor is, ha a világ földrajzi értelemben vett pusztaságaival sohasem találkozott. Így ez a könyv, amely a pusztáról mint tájról szól, meg arról, amiket itt át lehet élni, elsôsorban azok számára íródott, akik a ,,pusztát'' nemegyszer úgy élik meg az életükben, mint fájdalmas, gyötrelmes valóságot. Megkísérlem tehát, hogy azokból az élményekbôl, amelyekben a különféle pusztákat és sivatagokat járva részem volt, néhányat úgy írjak le, hogy közben arra a pusztára is essen némi fény, amelyet egyszer mindannyian megtapasztalunk önmagunkban. Ha ezek közül az élmények közül némelyek fölkeltik a figyelmet, és az érdeklôdést is ébren tartják, mások viszont megsejtetnek valamit abból, hogy a puszta milyen szép és mennyire lenyűgözô, akkor ez az írás -- bár valójában kaland és belsô felszólítás, idegfeszültség és lelki összeszedettség, elbűvöltség és megrettenés elsô pillanatra riasztó egybefonódásának látszik -- mégis pontosan tükrözi az élményeknek azt a széles skáláját, amelyet a puszta, a sivatag nyújt. ======================================================================== Az elsô nap A puszta mindjárt akkor is egyaránt lenyűgözô és félelmetes volt, amikor 1963-ban elsô ízben találkoztam vele. Már teológus korunkban felötlött bennünk, Wolfgangban és bennem a gondolat, hogy végigjárjuk annak az útnak egy részét, amelyen Izrael fiai az Ígéret Földjére bevonultak, úgy, ahogy ezt a Szentírás leírja. A moabiták földjétôl Jerikón át Jeruzsálemig, -- ami összesen kb. 300 km-t tesz ki, nehéz hátizsákkal a hátunkon, perzselô hôségben, az útról letérve, keresztül a pusztán -- gyalogolunk. Mint kezdô pusztajárókat óva intettek bennünket az állatoktól (kígyóktól), az eltévedéstôl, a szomjúságtól -- és az emberektôl. Még a hatnapos háború elôtti állapot volt Jordániában. Feszült volt a politikai helyzet: a palesztinai táborokban hemzsegtek a menekültek. ,,Izraeli kémeknek fognak benneteket nézni, ha szemmel látható ok nélkül gyalog vágtok neki -- ketten európaiak -- a pusztának'' -- így figyelmeztettek minket a puszta szélén egy kis félnomád településen, ahol néhány napot idôztünk, hogy egy ortodox remetétôl elsajátítsuk az arab nyelv elemeit, az arab viselkedési módot és az arab szokásokat. De mi elengedtük a fülünk mellett a figyelmeztetést. Ilyen könnyen nem adjuk föl a tervünket! Így pár nap múlva jókívánságokkal elhalmozva, vízzel, élelmiszerrel jól ellátva és alaposan fölpakolva, reggel, még napfölkelte elôtt, úgy négy óra tájban útra keltünk. Az elsô órák hihetetlenül szépek voltak: a nap úgy kelt föl a mély csöndbe borult végtelen pusztán, mint valami izzó korong. Még kellemes szél fújt. Mi is frissek voltunk és kipihentek. Így hát mentünk úttalan utakon. Egyszerűen nekivágtunk a dimbes-dombos, sziklákkal teleszórt vidéknek, ahol néhány száraz bokrot nem számítva semmi növényzet nem volt. A fô irányt mutatta az iránytű, egyébként pedig megpróbáltunk, úgy ahogy lehetett, a különféle tájakon eligazodni és átvergôdni. Hallgattunk. Mint utóbb kiderült, mindketten ugyanarra gondoltunk: ,,A pusztában vándorlunk -- az Ígéret Földje felé tartva.'' Mi mindent eszünkbe juttatott ez! Az ôsatyák vándorlásait, Izrael kivonulását, Illés átkelését a pusztán, Jézus negyven napját a pusztában, Pált, a remetéket... és most itt vagyunk mi ketten! Fiatal káplánok voltunk. A lelkipásztorkodás felhôtlenül boldog korszaka mögöttünk volt. Már mindkettônk megtapasztalta a maga egyházközségében a ,,pusztát'', munkája eredménytelenségét, a sikertelenséget, amihez még az a fölismerés is hozzájárult, hogy nem tudunk a követelményeknek megfelelni. A csalódások és magányosság, a munkával való túlterheltség és túlzott kívánalmak ,,pusztájában'' helyt kellett állni, nem lehetett elmenekülni, tovább kellett menni, az Ígéret Földje felé. De egyszerre csak elszálltak vigaszt hozó gondolataim, és a vidék szépsége által kiváltott lelkesedésem is csökkent. Tört a hátizsák, a szám kiszáradt, a hôség egyre fokozódott. Izzadtunk, csak úgy ömlött rólunk a víz. Az erôs fény a napszemüveg ellenére is mind jobban sértette a szemünket. A pulzusom elérte a 110-et. Egy korty kevés volt a kulacsból, csaknem egy litert megittunk, egyetlen húzásra. Szorongó érzés kerített bennünket hatalmába: mi lesz, ha így megy tovább? Lépteink lelassultak, s egyre gyakrabban megálltunk, míg végül úgy 9 óra tájban kénytelen voltam bevallani: nem bírok tovább menni, nem megy. Egyáltalán nem ment. Bajba keveredtünk. Annyit megtartottunk eddig a tanácsokból, hogy amennyire lehetséges volt, kerültük az embereket. De most, nem bírtam tovább menni, pedig a látóhatáron feltűnt elôttünk, úgy egy fél óra járásnyira néhány fekete kecskebôrbôl készült sátor: a nomádok. A távolból odahallatszott a gyerekzsivaj. Nem volt mit tenni - - egyszerűen minden erôm cserben hagyott. Így hát kifeszítettük a nap ellen védelmül a sátrunkat, és elnyúltunk a földön. Wolfgang nem érezte annyira rosszul magát, mint én, de ô is kimerült volt. Alig szóltunk egy szót, s a továbbiakat illetôen semmi sem jutott eszünkbe. Csak egy vágyunk volt: kipihenni magunkat. De a nomád gyerekek egy-két órán belül fölfedeztek minket. Mutogattak ránk, körülugráltak, s minden úton- módon megpróbáltak hozzáférkôzni a holminkhoz. Nem volt értelme, hogy megkíséreljük ôket elzavarni. Nem csak azért, mert túl fáradtak voltunk, hanem már eléggé ismertük az arab gyerekeket, tudtuk, mennyire nehéz tôlük szabadulni. Így fáradtság ide, hôség oda, most még a holminkra is kénytelenek voltunk vigyázni. Bosszantott a dolog. De kiderült, hogy épp a gyerekek voltak, akik kisegítettek minket a bajból. Dél körül megjelent két ember, arabok, állig fölfegyverkezve. Alaposan szemügyre vettek minket, aztán kérdezôsködni kezdtek a gyerekektôl, arabul. Nyilvánvalóan azt akarták megtudakolni, hogy kik vagyunk. Nagy nehezen sikerült összehoznom néhány arab mondatot: ,,Zarándokok vagyunk. Németek. Úton Jeruzsálem felé.'' Egyikük tagadólag ingatta a fejét, aztán egyre hevesebben beszélt a gyerekekhez. Egy tíz év körüli kislány valamelyest tudott angolul, ô tolmácsolt: ,,Nem, nem vagytok zarándokok, nem vagytok németek, izraeliek vagytok, és kémkedtek. Ezek az emberek itt rendôrök, most elkobozzák a csomagjaitokat.'' Le voltunk sújtva. Tehát mégsem voltak a figyelmeztetések olyan túlzottak! Angolul bizonygattam, hogy valóban nem vagyunk izraeliek, hanem német zarándokok. ,,Nem, nem'' fordította a kislány. ,,A zarándokok és a turisták az utakon járnak. Mit csináltok ti itt a pusztában? Rossz emberek vagytok! A rendôrség mindent elkoboz!'' A gyerekek megfogták egymás kezét, és ritmikusan kiabálva körültáncoltak minket: ,,Jewish, jewish! (Zsidók, zsidók!)'' Rendôrség? Jól megnéztük a két embert. Valóban rendôrök? Ilyen a rendôr? Kétségeim támadtak. Kezdtem eszmélni, hogy hiszen a rendôrök nem fehér kufiát (négyszögletes kendôt) viselnek, hanem színeset. De hátha mégis rendôrök. Egyszerre nagyon tanácstalan lettem és magamra hagyott. Végül -- miután gyorsan megtanácskoztam társammal az ügyet, -- a kislányhoz fordultam: ,,Valóban a rendôrség?'' -- ,,Igen!'' -- ,,Akkor figyelj ide! Mondd meg, légy szíves ezeknek az embereknek: mi most összepakolunk, elmegyünk velük az ôrségre. Ott megmutatjuk az útlevelünket, és akkor elkobozhatják a holminkat, ha lesz valami alapja. De itt a puszta közepén nem!'' A lány lefordította, mi pedig közben fölhúztuk a cipônket, s amilyen gyorsan csak tudtuk, lebontottuk a sátrunkat, és összecsomagoltuk a holminkat. De arra már nem telt tôlünk, hogy a gyerekeket is távol tartsuk, nehogy közel férkôzzenek a csomagjainkhoz. Nagy összevisszaság támadt. A lány fordított, az emberek tanakodtak, a gyerekek ricsajoztak, mi meg amilyen gyorsan csak lehetett, igyekeztünk magunkat összeszedni és útra készen állni. De mielôtt sor kerülhetett volna az indulásra, a két ember hevesen tiltakozott: ,,Nem, nem!'' A lány tehát mondta: ,,Most veszik el a holmitokat!'' Az emberek ezzel rátették a kezüket a csomagjainkra. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy ugyancsak kellemetlen helyzetbe kerülnénk, ha mindent elvennének tôlünk: vizet, élelmiszert, fölszerelést. Egyre valószínűtlenebbnek látszott, hogy rendôrökkel állunk szemben. Nem sokat haboztam, hanem elôrántottam a késemet. Az egyik arab is elôvette görbe tôrét, gúnyos mosollyal rámutatott: valamivel hosszabb, mint az én késem. Wolfgang elkezdett kiabálni: ,,Ne ingereld, ne ingereld!'' -- Végképp elvesztettem a türelmemet, s németül ordítottam, teljes erômbôl, nemcsak a két embernek, hanem a társamnak is bele a fülébe: ,,Azt hiszitek, hogy csak úgy hagyom elrabolni a csomagjainkat?!'' s még ki is kerekítettem, néhány itt nem közölhetô fordulattal a mondatokat. Ennek nagy hatása volt. Mert nagyon tudok üvölteni. Az emberek -- némileg megijedve -- békén hagyták a hátizsákjainkat, mi pedig összekapkodtuk a még be nem pakolt egy-két holmit, aztán megkértem a lányt: ,,Nos, mondd meg nekik, hogy most elmegyünk velük a rendôrségre.'' De azok legyintettek, és nagy dühösen elkullogtak -- irány a puszta! Úgy tettek, mintha ennyi tanú szeme láttára nem akartak volna bennünket bekísérni. Magunkra maradtunk hát a gyerekekkel. A lányhoz fordultam: ,,Csakugyan a rendôrség volt?'' -- ,,Nem!'' -- A gyerekek elszégyellték magukat. Az elôbb még kinevettek minket, lopkodtak tôlünk, de most bevallották: ,,Nem, és ti sem vagytok izraeliek. Jó emberek vagytok.'' -- Nem volt hozzá semmi kedvem, hogy a gyerekekkel megvitassam az igazságot és az igazmondást. Hirtelen reszketni kezdett a térdem, és -- legalábbis egyenlôre -- minden kedvünk elment attól, hogy tovább induljunk s a pusztán át folytassuk az utat. Vajon mi történt volna, ha nem lettek volna itt a gyerekek... Elôvettük hát a térképünket; eszerint mintegy 5 km-nyire van egy kis település, s onnan megint 5 km-nyire vezet az aszfaltút. Erre vettük az irányt. A gyerekek illô távolságból követtek minket. Amikor már csak 1 km-nyire lehettünk az aprócska településtôl, mely mindössze 10-12 egyetlen helységet alkotó kunyhóból állt, elôre futottak, és bizonyára mindent elbeszéltek. Amikor odaértünk, nem kevesebb, mint 15 férfi várt bennünket. Betessékeltek minket az egyik kunyhóba, az asszonyokat és a gyerekeket kiparancsolták, nekünk pedig egy matracot mutattak, hogy foglaljunk rajta helyet. És úgy guggoltunk ott, mint két iskolásfiú, akinek rossz a lelkiismerete. A férfiak körülálltak, és morogva tanakodtak. Hogy fogunk innen kikerülni? De megjelent egy elég fiatal, nagyon magas, nagyon karcsú beduin. Szembetűnôen szép férfi, aki késôbb, amikor visszagondoltunk rá, Saulra emlékeztetett (1Sám 9,2). A sejk lehetett vagy annak a helyettese. Mindenesetre a férfiak elhallgattak, és meghajoltak elôtte. Mi is fölálltunk, jelét adtuk tiszteletünknek, aztán újra helyet foglaltunk. A ,,sejk'' arabul tájékozódott kilétünk felôl. A kérdéseket az egyik férfi tette föl, igen rossz (még a beduin lányénál is rosszabb) angolsággal: ,,Izraeliek vagytok?'' -- ,,Nem!'' -- ,,Mit kerestek itt a pusztában?'' -- ,,Zarándokok vagyunk, Jeruzsálembe tartunk.'' -- ,,Gyalog? És miért nem az úton mentek?'' Mindig ugyanazok a kérdések. Úgy látszik, a beduinoknak nehéz a ,,helyére tenni'' a vállalkozásunkat. Megkíséreltem velük megértetni, hogy szeretjük a pusztát. Szemmel látható volt, hogy nem értik. Ekkor én tettem föl a kérdést: ,,Valóban rendôrök voltak a pusztában?'' -- ,,Nem, hanem palesztinok a menekültek táborából. Bad men (rossz emberek)!'' A férfiak újra elkezdtek egymás közt halkan tanakodni. Nem tudták, mi tévôk legyenek velünk. Aztán hirtelen a csomagjainkra terelôdött a figyelmük. A hátizsákjainkra kívül rá voltak erôsítve a sátorhoz tartozó, könnyűfém botok. Megtapogatták ôket, de ezenkívül a térképeink is érdekelték ôket, amelyek átlátszó táskában lógtak az övemen. Újabb tanakodás következett. Majd megszólalt a ,,tolmács'': ,,Elhordjátok az aranyat a pusztából?'' Még csak ez kellett! Eszembe jutott, amit a puszta szélén a remete mondott: a beduinok azt hiszik, hogy a pusztában sok arany van, csak ôk nem találják. De az angolok tudják, hol van (Jordánia korábban angol fennhatóság alá tartozott), és elhordják. Elôször tehát izraelieknek néztek minket, most meg rablással gyanúsítanak! Megmutattam nekik, mire valók a botok. Úgy látszott meggyôztem ôket. De most újra a térképek kerültek érdeklôdésük központjába. Izraelben nyomtatott térképek voltak, de bölcs óvatosságból levágtam a szélüket az elôállítás helyével együtt. A tolmács rámutatott a térkép egy pontjára, és fölszólított, hogy olvassam ki, mi a neve. Megtettem. De olyan rosszul ejtettem ki a kérdezett helységnevet, hogy elkezdtek rajta tanakodni. Csakhogy nem érték be ennyivel. Az ember egy másik helyre mutatott. Megint elolvastam. Erre újabb tanakodás következett. Nevetségessé akarnak minket tenni? A harmadik vagy negyedik olvastatás után kijelentették: ,,Tehát mégis izraeliek vagytok!'' Hirtelenjében nem értettük a logikájukat. Csak késôbb jöttünk rá: a térképeinken a földrajzi nevek héberbôl átírva szerepeltek. Így pl. az egyik helyen a hegy (arabul ,,dzsebel'') héber szóval (,,har'') volt föltüntetve. Mi egyre bizonygattuk: ,,Nem, nem vagyunk izraeliek!'' A helyzet megint komolyra fordult. Körülöttünk fenyegetôvé váltak az arcok. Hogy bizonyítsuk be nekik, hogy nincs igazuk? A legegyszerűbb megoldás nem jutott eszünkbe, csak valamivel késôbb. Az a beduin vezetett rá minket, aki kb. 10 perc múlva jött, és bekapcsolódott a bennünket körülvevô férfiak tanácskozásába. Röviden tájékozódott, majd kifogástalan angolsággal, igen határozottan megszólalt: ,,Kérem az útlevelüket!'' Odanyújtottuk neki. Belelapozott, megtalálta a Jordániái vízumot, és fölolvasta: ,,Almani, Touristen!'' (Németek, turisták!). Mindenki megkönnyebbült. Nemcsak mi, hanem a beduinok is örültek, hogy kiutat találtak a zsákutcából. A sejk és a többiek is megöleltek minket, vagy legalábbis kezet ráztak velünk. Behívták az asszonyokat, hogy fôzzenek gyorsan teát. Friss fügét is hoztak. Egyszóval teljesen megváltozott a hangulat: úgy bántak velünk, mint barátokkal. No, de kezdett esteledni, s egyébként is elegünk volt az egészbôl (a barátságot is beleértve). Így hiába marasztaltak bennünket, eleresztettük a fülünk mellett. Elhatároztuk, hogy elmegyünk az útig, s ha csak lehet, leállítunk egy autót, hogy mielôbb túl legyünk ezen a veszedelmes vidéken. ,,Az Arnó völgyétôl északra jobb a helyzet'' -- mondta a remete -- ott civilizáltabb állapotok uralkodnak, és idegenforgalom is van. Már sötét volt, mire egy autó fölvett minket, és elvitt Modabába, ebbe a Nébó-hegy melletti városkába, az Arnó völgyétôl északra. A történetnek azonban folytatása is volt, ami valójában már nem tartozik a puszta témájához, mivel már a puszta szélén játszódott le. Csak a ,,rend'' kedvéért említem, úgy zárójelben. A nap idegekre menô élményei után Madabában szállodában akartuk tölteni az éjszakát. De cédula lógott az ajtón: Zárva! (Az elôzô nap óta!) Tanácstalanul álltunk a városka -- akkor még egyetlen szállodája elôtt, és nem tudtuk, mi tévôk legyünk. Ekkor odalépett hozzánk egy fiatal arab, ezzel a Keleten olyan gyakran használt udvarias kérdéssel: ,,Can I help you?'' (,,Lehetek valamivel segítségére?'') -- ,,Igen'' feleltük. ,,Biztonságos helyet keresünk, ahol sátort verhetünk. De valóban biztonságosat.'' És röviden elbeszéltük, amiket átéltünk. A fiatal ember meglepetten hallgatta, aztán arra kért bennünket, várjunk néhány percig. Késôbb néhány férfi kíséretében tért vissza, akik közül az egyik úgy mutatkozott be, mint a városka polgármestere. Újra el kellett mindent mesélnünk, s igen fölháborodott a történteken, majd arra bíztatott bennünket, hogy jelentsük a dolgot Ammannak. Ugyanakkor kért, hogy legyünk megértéssel a palesztinai helyzet iránt. Ezután fölajánlotta, hogy az egyikünk szálljon meg nála, másikunk pedig éjszakázzon az egyik barátjánál. Már nem is tudom miért, de kitértünk a meghívás elôl. Fôleg a nap élményei után nem akartunk egymástól elszakadni. Így újra csak biztonságos helyet kértünk, ahol sátorozhatnánk. A polgármester a Mairie, azaz a polgármesteri hivatal kertjébe vezetett bennünket. Itt fölvertük sátrunkat, s miután a polgármester még vagy ezerszer megesküdött rá, hogy a hely egészen biztonságos, a holminkat is ott mertük hagyni, és elfogadtuk a vacsorameghívást. Éjfélig beszélgettünk, s a végén már majd leragadt a szemünk. Pedig a nap fénypontja még hátra volt. Amikor visszakísértek minket a sátorhoz, egy beduin állt ott teljes díszben, feltűzött szuronnyal és két hatalmas juhászkutyával. Így ôrködött egész éjszaka. Ezzel az igazi arabos vendégszeretettel akarta a polgármester jóvátenni az átélteket. Már többször tapasztaltam, hogy vannak az életben olyan alapvetô és meghatározó jellegű találkozások személyekkel, dolgokkal és helyzetekkel, amelyek akkor is emlékezetesek és meghatározó jellegűek maradnak, ha késôbb újabb és újabb, sôt sokkal mélyebb és valószerűbb élményeket szerzünk is. Mert azok az élmények a lényeget sűrítik magukban össze, és értetik meg velünk. Mint valami ,,ôsminta'' és alapforma kitörölhetetlenül beleivódnak a lelkünkbe. Ide tartozik számomra ez a pusztában töltött elsô nap is. Ebbe sűrűsödött össze csaknem mindaz abból, amit azóta megerôsítve megtapasztaltam. Egyrészt a puszta félelmetessége és sok-sok veszélye, másrészt a puszta varázsa, tágassága és csöndje, amely hozzásegít, hogy saját életünkben is szembenézzünk az igazsággal. Ez egyfelôl a ,,homo homini lupus'' megtapasztalása, hogy az embernek az ember a legnagyobb ellensége. Viszont a sok segítôkészség és vendégszeretet, éppen a puszta lakói részérôl. ,,A puszta szép -- a puszta félelmetes.'' Ez a kettôsség a puszta sajátos vonása. Azért alkalmazható rá jellemzésül az ellentmondást kifejezô Janus-arc. Hogy ezt megéltem, mindjárt az elsô pusztában töltött napon és azóta is újra meg újra, ez hozzásegített, hogy a Szentírásnak a sivatagra vonatkozó s egymásnak ellentmondó részleteit is jobban megértsem, és velük mindazt kapcsolatba hozzam, amit az életben úgy élünk át mint a ,,pusztát''. ======================================================================== A puszta a Szentírásban Amikor a Szentírásban szó esik a pusztáról, valójában nem a homoksivatagot kell rajta érteni, a megfelelô héber szó inkább elhagyatottságot, magányt, kietlenséget jelent. A puszta az a hely, ahol az ember nem élvezi azt a védettséget és meghittséget, amelyet a közösség nyújt, hanem ki van szolgáltatva a természet erôinek és a különféle veszedelmeknek. Ezért képzelte úgy az ószövetségi ember, hogy a pusztát démonok és ártó szellemek népesítik be. A puszta az a hely, ahol az ember a maga kicsiségére és tehetetlenségére van utalva. A pusztát a gonosz lakja meg a halál. S földrajzi értelemben véve a puszta még ma is ilyen hely. Mindenütt föllelhetôk a halál nyomai. Tevék, bárányok és kecskék kifehéredett csontjai, a tömérdek autóroncs, amely bizonyság arra, hogy sokaknak félbe kellett az útjukat szakítani, nem jutottak el oda, ahova igyekeztek. De épp ezért lehet a puszta, mint a gonosz és a halál birodalma, létünk azon dimenziójának kifejezôje, amelyben magunkra maradunk, elhagyatottak vagyunk és védtelenek, ki vagyunk téve mindenféle veszedelemnek. Így a puszta egyszersmind ,,ikon'' is -- mutatja, hogy vannak az életünkben pillanatok és helyzetek, amikor ránk nehezedik semmiségünk tudata, s magát a halált ízlelgetjük. De paradoxon módon a Szentírás tanúsága szerint éppen a puszta, éppen a kietlenségnek, a kiszolgáltatottságnak, az elhagyatottságnak, a magánynak és a halálnak a földje az a hely, ahol a választott népnek meg kellett születnie. A pusztában -- amikor Egyiptom rabszolgaságot jelentô húsos fazekait elhagyta és az Ígéret Földje felé tartott -- lett Izrael Isten népévé. A pusztában kezdôdik tehát az új élet, a halál árnyékában, de ez az új élet az Istentôl van. Mert a maga erejébôl nem tud Izrael életre találni, és arra sem képes, hogy a pusztulás és a halál földjén az életet megôrizze. Nincs esélye a fennmaradásra. A pusztában az élet csak adomány lehet és ajándék. Ezt különösen Ezekiel próféta írta le nagyon érzékletesen, abban a részben, amelyben Izrael ,,születésének'' történetét használta föl hasonlatul: ,,Születésedkor, azon a napon, amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, sóval sem dörzsöltek be, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezôre. Elmentem melletted, és láttam, hogy véredben vergôdsz. Ezt mondtam neked, amikor véredben voltál: Maradj életben, és növekedj, mint a mezôk virága! S fejlôdésnek indultál, felnôttél, és eljutottál az érettség koráig. Kebled kifejlôdött, és hajzatod dús lett. De teljesen ruhátlan voltál. Akkor elmentem melletted, és megláttalak. Elérkezett az idô, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet, és befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem, és szövetséget kötöttem veled - - mondja az Úr, az Isten, és az enyém lettél... Hírnevet szereztél a népek körében szépségeddel, mert tökéletes voltál amiatt a pompa miatt, amibe öltöztettelek -- mondja az Úr, az Isten'' (Ez 16,4kk). Tehát épp a pusztában támaszt az Isten életet, az elhagyatottságban hoz létre közösséget, és a magányosság földjén köti meg népével a szeretet szövetségét. Ozeás próféta szerint is: azért vezette Isten a pusztába a népét, hogy ott zavartalanul szeresse. A pusztában az ember mindent, de mindent Istentôl kap; és Isten jelenti a biztonságot és a meghittséget is. Így a puszta az Istennel való találkozás színhelyévé lesz, ahol bizalom támad, és remény ébred. Ezért van az, hogy a zsoltáros a veszedelem idején, ellenségtôl körülvéve is így tud imádkozni: ,,Félelem és aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el. Így szólok: ,Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék, és megnyugodnék.' Igen, szeretnék elfutni messze innét, kedvem szerint a pusztában laknék. Sietve kerestem a vihartól, széltôl védett menedéket.'' (Zsolt 55,6kk) Tehát a ,,félelmetes puszta'' menedék lett. Az Isten nyújtotta védettségnek és meghittségnek, az Istennel való közösségnek a helye, ahol a halálból új, igazi élet támad. A puszta: Janus-arc. Csakhogy Izrael nem nôtt még eléggé föl ahhoz, hogy a pusztában az élô és éltetô Istennel való találkozás színhelyét lássa. Mert az Istennel való találkozás az ember szabadon kimondott igenjét föltételezi, hitet és engedelmességet, viszontszeretetet és odaadást kíván. Így a puszta a döntés és a próbatétel helyévé válik. Az embernek épp itt a pusztában kell elhatároznia, hogy válaszol Istennek, és hagyja, hogy ,,nevelje'' és vezesse. Ezért figyelmeztet a Második Törvénykönyv: ,,Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha, és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek a parancsait: járj az ô útjain, és féld... Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjérôl, a szolgaság házából; átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán, meg a víztelen sivatagon, aki a kôsziklából vizet fakasztott neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek, hogy így megalázzon, és próbára tegyen, végül azonban jóra fordíthassa sorod. Nehogy azt gondold akkor magadban: saját erômbôl s kezem munkájával teremtettem meg ezt a jólétet. Gondolj az Úrra, a te Istenedre, arra, hogy ô adta az erôt a jólét megteremtéséhez'' (MTörv 8,2-6;14-18). Az embernek tehát ki kell a pusztában állnia a próbát, s el kell döntenie: elfogadja-e, hogy mindenben és mindenestül Istentôl függ. Vagy saját magát is beleértve mindent önmagának, a saját erejének akar- e tulajdonítani. Maga akar-e az életérôl gondoskodni, vagy Istenre bízza-e magát, hogy nevelje és vezesse? Ha megtapasztalja életében a ,,pusztát'', akkor maga akar-e vele megbirkózni, vagy hajlandó-e épp ebben a helyzetben találkozni az élô Istennel? Így a puszta megtapasztalásakor mindent megkérdôjelezünk. Itt dönteni, választani kell! A Szentírásból tudjuk, hogyan zajlik le a döntés, a választás a pusztában. Izrael kezd az Istentôl elpártolni, körültáncolja az aranyborjút; ahelyett, hogy Istennel menne a szabadságot választva. Visszavágyik az egyiptomi húsos fazekakhoz, az ezektôl nyújtotta biztonságos életbe. Az idegen istenekhez pártol, és elfelejti, kinek köszönheti az életet. És azt is, hogy csak úgy maradhat életben, ha bevonul Istenével a pusztán át az Ígéret Földjére. A Szentírás a hitetlenség következményeit illetôen semmi kétséget nem hagy. Ozeás próféta az Úr nevében kihirdeti: hogy ha az Úr jegyese, Izrael népe nem tér meg, akkor ,,föltárom meztelenségét, olyanná teszem, mint amikor született; pusztasággá változtatom, aszú föld lesz belôle, és szomján hal'' (Oz 2,5). Ugyanígy beszél Ezekiel is: ,,...kihoztam ôket Egyiptom földjérôl, és a pusztába vezettem ôket. Törvényeket adtam nekik, és tudtukra adtam parancsaimat, amelyeket meg kell tartania annak, aki élni akar... de Izrael háza föllázadt ellenem a pusztában, nem igazodtak törvényeimhez, elvetették parancsaimat, amelyeket meg kell tartania annak, aki élni akar... Azt gondoltam, rájuk zúdítom haragomat a pusztában, és kiirtom ôket. De tekintettel voltam nevemre, s nem tettem így, nehogy gyalázat érje a népek elôtt, amelyeknek a szeme láttára kivezettem ôket. De fölemeltem ellenük a kezemet a pusztában, s megesküdtem, hogy nem vezérlem el ôket a nekik szánt tejjel-mézzel folyó földre, amely minden más országnál szebb. Elvetették parancsaimat, nem igazodtak törvényeimhez...; mert szívük bálványaikon csüggött. De szemem irgalommal nézett rájuk, s lemondtam róla, hogy elpusztítsam ôket, és nem irtottam ki ôket a pusztában'' (Ez 20,10kk). De bármennyire fenyegeti az emberi gyöngeséget a büntetés, a puszta azért Isten jelenlétének és közelsége ígéretének a színhelye marad. Ezért az Istentôl hűtlenül elpártolt embernek vissza kell térnie a pusztába, hogy újra találkozzon Istennel: ,,Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek, ...hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban, mint akkor, amikor feljött Egyiptom földjérôl'' (Oz 2,16-17). Az Istent tehát újra meg lehet találni a pusztában, sôt ott Isten maga közeledik az emberhez. Ezért a próféták újra meg újra használják a ,,termékeny puszta'' szimbólumot, amikor arról írnak, hogy Isten kiteljesíti a teremtést. A puszta készít elô az Isten jövetelére, mert Isten dicsôsége a pusztában akar fölragyogni. A végsô idôk templomából víz árad ki, hogy a pusztát virágzó kertté varázsolja. ,,S ahová ez a víz behatol, egészségessé lesz, és élni fog minden... A folyó mentén, mindkét parton mindenfajta gyümölcsfa nô, amelynek lombja nem hull le, s gyümölcse nem fogy el: minden hónapban friss gyümölcsöt hoznak, mert vizük a szentélybôl fakad. Gyümölcsük eledelül, lombjuk pedig orvosságul szolgál'' (Ez 47,9kk). Ahogy a puszta az a hely, ahol az Egyiptomból való kivonulással a nép a szabadság útjára lép, s ahol az új életre megszületik, és megérik, ugyanúgy a puszta az a hely is, ahol az új élet az Isten dicsôségében kiteljesedik. Az ószövetségi Szentírás tehát ismételten kétarcúnak mutatja a pusztát. A halálnak vagy az életnek a hona. Mindenképpen az a hely, ahol eldôl, hogy az ember a halált vagy az életet választja-e. Magában marad-e, a maga semmiségében, vagy Istennel keresi-e a közösséget. A pusztának ez a kettôs jellege az Újszövetségben is folytatódik. Azok után, ami az Ószövetségben kibontakozott, egyáltalán nem meglepô, hogy Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának az evangéliuma a pusztában kiáltó szavával kezdôdik: ,,Készítsetek utat az Úrnak!'' (Mk 1,1). Akik megtérnek, és meg akarnak keresztelkedni, kimennek Jánoshoz a pusztába. Itt veszi kezdetét számukra az új élet, de mindenekelôtt: itt találkoznak Jézussal (vö. Jn 1,35kk). Megkeresztelkedése után a Szentlélektôl indíttatva maga Jézus is visszavonul a pusztába, és ott marad negyven napig. ,,Közben megkísértette a sátán. Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki'' (Mk 1,12-13). Itt is megtaláljuk a kettôsséget: Jézus a pusztában ki van téve a kísértésnek és a vadállatoknak, de megtapasztalja -- ezt juttatják kifejezésre az angyalok -- az Isten jóságát és közelségét is. Ezt a közelséget kereste késôbb is, egész emberi életén át a pusztában, a magányban, a csendben, ahogy azt az evangéliumok minduntalan tanúsítják. De az Újszövetség még egy más, nem rögtön észrevehetô, de nagyon fontos helyen is kapcsolatba hozza Jézust a pusztával. A Zsidóknak írt levélben ez áll: ,,Jézus is a kapun kívül szenvedett, hogy megszentelje a népet'' (Zsid 13,12). Ez a rész csak úgy érthetô, ha figyelembe vesszük a kiengesztelôdés nagy napját, amelyrôl az Ószövetségben a Leviták könyve (16) így ír: Egyszer egy esztendôben a bűnbánat és a megtérés jeléül minden bűnt és vétket kimondták egy bakkecske (,,bűnbak'') fölött, és a bűnök terhével kiűzték a táborból a pusztába (Lev 16,21). Utána a kiengesztelôdés jeléül áldozati állatokat öltek, s ezek húsát szintén a táboron kívül, azaz a pusztában égették el. A Zsidóknak írt levél szerzôje e szertartásokban elôképeket lát, s utalást arra, ami tulajdonképpen Jézus Krisztusban valósul meg: ô az, aki vétkeinket magára vállalva a pusztába megy, abba a pusztaságba, amit mi jelentünk neki, hogy kiengesztelôdést szerezzen számunkra, és megajándékozzon minket a békével. Ezért a felszólítás a Zsidóknak írt levélben: ,,Menjünk ki... hozzá a táboron kívülre, és vállaljuk a gyalázatát'' (Zsid 13,13). Ez a kifejezés: ,,Kimenni a táboron kívülre'' azt jelenti, hogy Krisztussal nem ott találkozunk, ahol biztonságban vagyunk, és jól érezzük magunkat, ahol a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége vár ránk, s ahol a világ e kívánságok teljesedését ígéri (vö. 1Jn 2,16), hanem a pusztában, ott, ahol ô magára vállalja bűneinket, és megnyitja számunkra az utat az Atyához. Ezért kell -- ahogyan azt a Jelenések könyve megírja -- az Egyháznak is, mint annak az asszonynak, aki ,,áldott állapotban volt'', és akit amikor ,,szülési fájdalmában kiáltozott'', üldözôbe vett a sárkány, abban az idôben, amely az Úr föltámadása és dicsôségben való eljövetele közé esik, a pusztába menekülnie. ,,Itt készített számára nyugvó helyet Isten'', hogy egy kicsit kipihenje magát. De ugyanakkor annak a küzdelemnek is a puszta a színhelye, amely az asszony és a gonosz hatalmak között bontakozott ki (Jel 12). Újra kettôs arcúnak látjuk tehát a pusztát. A puszta kettôs arca és ellenmondásossága nem az, amit ott jártunkban gyakran tapasztalunk (errôl még többször is szó lesz). Nem is csupán az, amirôl a Szentírás képekben és hasonlatokban beszél. Nem, a puszta mindnyájunk számára érzékelhetô valóság. Mert amikor életünkben a ,,puszta'' jelentkezik, amikor a magánytól, erôfeszítéseink eredménytelenségétôl szenvedünk, amikor azon ôrlôdünk, hogy miért vagyunk annyira kiszolgáltatottak, annyira tehetetlenek, és az élet fáradalmai és kísértései közepette kezdünk kétségbeesni, akkor mindig választ kell adnunk arra a kérdésre: hogy vajon a magunk erejébôl akarunk-e kiutat találni, vagy pedig épp itt és így Istenre bízzuk magunkat. Ugyanis ilyenkor legszívesebben a mindennapok teendôibe vagy felszínes szokásainkba menekülünk, vagy átengedjük magunkat a kétségbeesésnek és a rezignáltságnak. Pedig éppen a pusztában nyílhatunk meg Isten közelségének és szeretetének. Fölismerhetjük az istenkeresés és felebaráti szeretet lehetôségeit, megérlelôdünk a szenvedések elviselésére. Így életünk ,,pusztája'' a halál vagy az élet közötti választás színhelyévé válhat. ======================================================================== Eligazodás a végtelenben Hála a szerencsés véletlenek sorának és összeköttetéseinknek, sikerült engedélyt kapnunk arra, hogy egy helyi ismeretekkel rendelkezô francia felügyeletével és egy a hatóságoktól nyakunkba varrt tuareg vezetôvel átkeljünk a Berliet-pisztén. Még három más terepjáró kocsi is csatlakozott hozzánk. Ez kétségtelenül a Szahara legnehezebb, de ugyanakkor a legszebb szakasza is. -- Elsô ízben 1962-ben kelt át rajta ember (helikopter segítségét igénybe véve). Az út a világ egyik legnagyobb kiterjedésű homokbuckás táján vezetett át, a Ténérén. Még szinte teljesen felderítetlen. Nincsenek csapások, jelzések, semmi jel nem mutat korábbi expedíciókra. Mintha a mérhetetlen homoktenger beláthatatlan hullámain elôttünk még nem is járt volna ember. Már többször is tapasztaltuk, hogy a puszta, a sivatag a mi egész megszokott látásmódunkat és valóságról alkotott képünket megzavarja. Valami egész mást mutat, valami egészen idegent. Elôször is a délibábokat észleljük a maguk sokféle formájában. Ahol a hideg és a meleg légrétegek találkoznak, a nap fénye megtörik, majd visszaverôdik. Például a kék eget az ember úgy érzékeli, mintha a távolban hullámzó vizet, tavakat, folyókat, sôt egy egész tengert látna. A sziklák is visszatükrözôdnek, s különös építménynek vagy facsoportnak látszanak. Messzi távolban levô épületek visszaverôdve hihetetlenül megnônek, és nemegyszer a valóságosnál sokkal közelebb levônek tűnnek föl, mint pl. a híres Bidon Cinq a Tanesrouft-pisztén. -- Ennek a régi francia garnizonnak az ôrtornya csaknem 100 (!) km-re ellátszik. De nemcsak a délibábok torzítják el a valóság megszokott képét. Igen zavaró a fölkavarodott homok is, mert mintha csak a londoni füstköd volna, igen nagy mértékben gátolja a látást. Emiatt nemegyszer olyanná válik a légkör, hogy minden, ami a szemünk elé kerül, egészen új és szokatlan alakot ölt, kísértetiessé válik. Egyszer a Szaharában, Algéria és Nigéria között a senki földjén a homokviharban találkoztunk egy 15 hatalmas és még egészen új Mercedes teherkocsiból álló, az úton küszködô konvojjal. A vihar bömbölése és az a ,,fémes zaj'', amit a teherkocsik oldalának verôdve a kavargó homokszemek okoztak, egybeolvadt a hullámlemezzel borított úton bukdácsoló teherkocsik kerekeinek mennydörgésszerű robajával. Hatalmas homoktömegek kavarogtak, s a teherkocsik sziluettje kísértetiesen hasonlított a homokfelhôk csalóka árnyképéhez. A félelmetes vidék és a riasztó természeti tünemény újra ráébresztett minket, de még sokkal megfejthetetlenebb formában, mint elôbb bármikor, hogy a technikában van valami riasztó, valami félelmetes. -- Egyszerre nyomasztó érzés lett rajtunk úrrá. A puszta mérhetetlen kiterjedése az, ami egészen más látásmódot kíván. A tájékozódás megszokott mércéje és a felmérés szokásos módja a szó szoros értelmében mind csôdöt mond. A valóság érzékelésének ez a megszokottól eltérô, új módja, amit a puszta, a sivatag már máskor is megkövetelt, itt az úgynevezett Berliet- úton életbevágóan fontosnak bizonyult. Mert a térkép szerint egy sziklás domb, a Kef Berliet mellett kellett volna elhaladnunk, amely mintegy 30 m-nyire emelkedik ki a homokból. De hol találjuk meg a buckák végtelen tengerében ezt a sziklás dombot? Folyton a bolondját jártuk. A látóhatár alján föltűnt egy sötét folt: ez volna a keresett sziklás domb? Nem, csupán egypár darab kb. félméter magas kô, alig 300 méternyire. Csakhogy a méreteket és a távolságokat nem tudtuk helyesen megítélni. De talán amott! Elôttünk a látóhatár egy kissé sötétebb, körvonalazottabb, hullámosabb. Vajon ez egy nagyobb homokbucka vagy egy sziklás domb? Nem, hanem egy hatalmas sziklás hegység, többszáz km távolságra. Fölmászunk a terepjáró tetejére, és távcsôvel kémleljük a látóhatárt. Hiába! A négy terepjáró most egymás mellé sorakozik, széles frontot alkotva, hogy minél többet ,,befoghassunk'' a vidékbôl. Nem használ semmit. Ekkor kis expedíciónk térképeket és mérôműszereket egyaránt ismerô és tapasztalt Szahara-utazónak számító vezetôje megkísérli, iránytűje segítségével meghatározni, hogy pontosan hol vagyunk. Ez sem segít. A tuareg vezetô -- egy kissé kárörvendôen -- elneveti magát, amikor a Kef Berliet hollétét tudakoljuk tôle. ,,De hiszen nektek van térképetek és iránytűtök!'' Aztán fölnéz az égre, majd szemügyre veszi a homokot, és -- nem túl határozott mozdulattal -- meglendíti a kezét: ,,Arra van!'' Igaz, hogy a Kef Berlietet nem találtuk meg, de célba értünk. A ,,puszta fiá''-nak nem kellett a keresett sziklás domb mellett elhaladnia, hogy el tudjon igazodni. Ösztönösen kiismerte magát a mérhetetlen homoktengerben. Nekünk pedig be kellett látnunk, hogy a mi megszokott mértékeink és tájékozódási szempontjaink itt elégtelenek. A puszta valóban nem mérhetô a mi mértékeinkkel. Másképp kell látni a dolgokat és az összefüggéseket. A megszokott kérdésessé válik, ,,idegen'' lesz. A szokatlan pedig magától értetôdik. A végtelen puszta átélésekor az, ami véges, új alakot ölt. Az egészen kicsi nagy lesz, az egészen nagy pedig kicsi. A közeli távolinak látszik, a távoli viszont közelinek. Ugyanígy a fontos elveszti jelentôségét, ami meg nem volt fontos, egyszerre jelentôs lesz. A pusztában az ember megtanul -- Bert Brecht szavával -- újra látni, ahelyett, hogy csak ,,meresztgetné'' a szemét. Jobban mondva: a puszta nemcsak föltételezi a más mértéket, hanem a maga végtelenségében és határtalanságában jelenti a más és egyedül megfelelô mértékegységet. Ami határok közé szorított, az a határtalanság megtapasztalásakor új megvilágításba kerül, más alakot ölt, és más távlatokat kap. Ezért szimbolizálhatja a puszta azt, ami végtelen, mi több azt, Aki végtelen. Vajon nem ezért van-e az, hogy az ,,irányt mutató'' embereknek, azoknak, akik különleges küldetést kaptak az Istentôl a többi ember számára, elôbb vissza kell vonulniuk a pusztába, hogy elsajátítsák az új látásmódot? Hogy megtanulják a végest a végtelen fényében szemlélni. Hogy a megszokott utakat és mértékeket elhagyva egészen átadják magukat a puszta és a csend mérhetetlenül nagy titkának, mint Mózes, Illés, Pál -- és Jézus? És utánuk azoknak a nagy serege, akik a maguk korában megmerevedett Egyházat fölrázták, és új indítást adtak a földiekre berendezkedett kereszténységnek. Alfred Delp kivégzése elôtt így imádkozott börtönében: ,,Uram, engedd fölismernem, hogy az egész emberiségnek és az egyes embernek is a pusztában kell megtalálnia új útját. Uram, tudom, ha nem állok helyt a pusztában, ha félem a magányt, akkor az életemet kockáztatom''. Igen, mindig a pusztából jövôk, a magányban élôk voltak azok, akik új életet fakasztottak, akik az új látásmódot ébren tartották, vagy ismét ráébresztettek. Antal a líbiai pusztából jön, ahol az emberek tódulnak hozzá, mert a titkok mélyére lát, és Istennel telített (Vita Antonii). A kereszténységen belül elindítja a szerzetesség hatalmas mozgalmát. Benedek az Abruzzók zord pusztájában kapja hivatását, és válik a ,,Nyugat atyjává''. Assisi Ferenc el sem képzelhetô a Carceri és a Verna-hegység magánya nélkül. Loyolai Ignác a Manréza ,,pusztája'' nélkül, de ugyanígy Flüi Miklós sem a ranfti remeteség nélkül. Charles de Foucauld spiritualitása sem gondolható el a Szahara nélkül. Ô, Károly testvér írja az Egyház hagyományaival teljes összhangban: ,,A pusztába kell mennünk, s ott tartózkodnunk, hogy részesülhessünk Isten kegyelmébôl. Ott az ember üressé lesz, kivet magából mindent, ami nem az Isten. Teljesen kiüríti lelke kis házát, hogy minden helyet Isten foglalhasson el... Mindenkinek, aki gyümölcsöt akar teremni, szükségképpen át kell élnie ezt a magányt. Fontos ez a csend, ez az összeszedettség, ez a minden teremtményrôl való megfeledkezés. Ebben az állapotban építi föl Isten az emberben a maga országát, és formálja át a lelkét. Az ember csak azt adhatja, amije van. Csak a magányban, amikor egyedül vagyunk Istennel, a lélek mélységes összeszedettségében, amikor minden teremtményt elfelejtünk, azért, hogy Istennel egyesülve éljünk -- ajándékozza oda magát Isten a hozzá ragaszkodóknak''. Így a puszta mint természeti alakulat, mint táj is, -- de méginkább a puszta, mint szenvedést jelentô vagy tudatosan keresett magány az életben -- az összeszedettség és a kontempláció helye. Az összeszedettség azt jelenti, hogy a mindennapok apró-cseprô dolgaiba beleveszett, széthullott énünket újra ,,összeszedjük'', és visszatereljük az egységet jelentô és teremtô központba. A kontempláció pedig ehhez hasonlóan azt jelenti, hogy ami a létünkben szétszórtság és ellenmondásosság, azt mint valami gyűjtôlencsében ,,együtt látjuk''. Az összeszedettség és a kontempláció jelentôségét és fontosságát az utóbbi években egyre többen belátják és megtapasztalják. Ráébrednek, hogy csupán dolgozni, eredményeket fölmutatni és érvényesülni, a tulajdon énjük rovására megy. Gyakran megriadnak, mikor ráeszmélnek arra, hogy a hajszában és a szétszórtságban már egyáltalán nem találnak idôt saját maguk számára, és hogy a lármában és a mindennapok lázában elveszett a ,,lelkük''. Ez elvezet annak belátásához, hogy ha az ember nem akar teljesen kiüresedni és belsôleg elnyomorodni, akkor elengedhetetlenül szüksége van a csendre, az összeszedettségre, mindannak a kikapcsolására és félre tételére, ami hajszát jelent. Így napjainkban sokan vannak, akik ráéreznek: milyen nagy szükség van az összeszedettségre és a kontemplációra, a csendre és a meditációra, egyszóval a pusztára, a szellemi energiákkal való töltekezésre. Ez a felismerés helyes, de még nem jelenti az összeszedettségnek a maga legmélyebb és tulajdonképpeni keresztény értelmében való felfogását. Mert a meditáció -- helytelenül -- a lelki higiénia egyfajta kellékének is tekinthetô. Eszköznek ahhoz, hogy lelkileg egészségesek, kiegyensúlyozottak és belsôleg nyugodtak legyünk, mégpedig azért, hogy újult erôvel, egész lényünk latba vetésével mélyrehatóan megint belevessük magunkat a munkába, az eredmények hajszolásába, ettôl várva a kiteljesedést. A keresztény hit az összeszedettség sokkal mélyebb értelmére tanít. Rávezet arra, hogy a csendet, a kikapcsolódást a munkából, életünk sokféle szétszórtságát és ellentmondását, ne csupán énközpontban nézzük és önmagunkra vonatkoztassuk. Istennel hozzuk kapcsolatba életünket és mindazt, aminek helyt adtunk benne. Így a valóságnak egy egészen más szemlélete tárul föl elôttünk. Isten felôl nézve ráébredek, hogy az embert és világát a lét legmélyén és végsô fokán nem a munka, a teljesítmény és az egyéni tudás valósítja meg. Ha Istenre nézek, ráébredek arra is, hogy teremtmény vagyok, tehát nincs semmim, amit magamtól birtokolok, hanem üres és mezítelen vagyok. Mindent csak Istentôl kaphatok. Olyan vagyok, mint egy üres edény, amely csak arra vár, hogy megtöltsék. Sôt mi több, ráébredek, hogy bűnös vagyok, olyan valaki, aki az élet alapvetô igazságával folyton szembe fordul, csakhogy Istenre utaltságát ne kelljen tudomásul vennie és elfogadnia. A hit egy radikálisabb és mélyebb összeszedettségre és kontemplációra szólít föl, ez utóbbin ismét a valóság dolgainak ,,együttlátását'' értve. Arra hív bennünket, hogy csendben és a magunk tevékenységérôl lemondva azt szemléljük, hogy kik is vagyunk Isten elôtt: teremtmények és bűnösök, de mégis arra meghívottak, hogy kinyújtsuk felé üres kezünket, és szeretetet kapjunk tôle. Így a hit fényénél végzett kontemplációban lejátszódik életünk nagy igazsága, az, hogy szegények és tehetetlenek vagyunk, és valójában nem a magunk munkája, képességei és törekvései révén boldogulunk, hanem csakis úgy, ha teljes nyitottsággal készen állunk arra, hogy mindent Istentôl várjunk és kapjunk. Az ilyen összeszedettség, az ilyen kontempláció, amely nem reked meg a ,,lelki higiénia'' szintjén, hanem a hívô keresztény lét megvalósulása, nehéz, mert lemondást követel. Lemondást arról a hiedelemrôl, hogy bennünket, a létünket igazoló, sôt megvalósító tevékenységünk éltet: mi több, Isten elé kell tárnunk a magunk szegénységét és tehetetlenségét, s tôle kell várnunk életünk kiteljesítését. Ha az ilyen imának a puszta a színhelye, a természet tükröt tart elénk: ,,...utánad szomjazik a lelkem, érted sóvárog a testem mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld'' (Zsolt 63,2). A pusztában leleplezôdik: mennyire viszonylagosak a képességeink, az erôink, a szabadságunk, a rátermettségünk, az a haszon, amit hajtani tudunk, s minden, amit elérhetünk. Az egészen nagy kicsi lesz, az egészen kicsi pedig naggyá válik. A fontos elveszti fontosságát, ami pedig jelentéktelen volt, jelentôs lesz. A közeli távolba kerül, a távoli közel jön. A pusztában csak Isten számít. De bármennyire elôsegíti is a helyzet a pusztában a hívô kontemplációt, azért az mégsem könnyű. Mert várakozásunkra Isten nem azzal válaszol, hogy automatikusan megérkezik, s a csendet betölti vigasztalással, gyengeségünket, elégtelenségünket pedig eltörli isteni erejével. Isten nem bálvány, akit lelki vigaszunkra elôszólíthatunk: egyszerűen csak hallgatnunk kell, csendet kell teremtenünk. Isten az egészen ,,Más'', Rejtôzô, Visszahúzódó. Az ima nem csillapítja szomjunkat arra, hogy Isten betöltse az életünket; ellenkezôleg, fokozza. A földön mindvégig kielégítetlenek maradunk, s vágyunk csak az Isten országában teljesedik be. Addig csak hittel kereshetjük a csendben -- fölhagyva a munkával és minden egyéb tevékenységgel -- anélkül, hogy egészen megtalálhatnánk. Közben óhatatlanul megtapasztaljuk, mennyire nem vagyunk érettek a ,,pusztára'', azaz a ,,csendre'', az egyedüllétre. Mennyire nem tudunk tehetetlenségünkön úrrá lenni. Észre vesszük, hogy mennyivel inkább megfelel nekünk, ha a magunk gondolatainál, vágyainál és elképzeléseinél idôzünk. A beszéd és a lárma, a folytonos tevés-vevés és az eredmények hajszolása inkább nekünk való, mint az összeszedettség és a kontempláció, mint a hallgatás és az Isten elôtti várakozás meg életünknek az Istenhez alkalmazása. És mégis, az ilyen hallgatásban rejlik üdvösségünk. ,,Hallgatás -- ország túl minden országon. Hallgatás -- madárdal ott is, ahol senki sem hallja. Csak az Isten figyel rá. A forrás ott is árad, ahol senki sem jár. Csak az Isten merít belôle.'' (Marie Noël) Ha kitartunk, elismerve szegénységünket, ha olyan embernek bizonyulunk, aki nem menekül el Istentôl és saját magától, akkor a puszta megszólal bennünk. Akkor valamit már meg is értettünk belôle, és azt is megkíséreltük, hogy válaszoljunk rá. Mert akkor egy kicsivel beljebb hatoltunk életünk ama igazságába, hogy emberek vagyunk, akik éhezik és szomjazzák az Istent mindaddig, amíg úton vannak. Az ilyen éhséget és szomjúságot nem lehet látszatokkal és pótlékokkal csillapítani, hanem csak azzal, hogy kitartunk Istenre utaltságunkban. Így a puszta megtanít másképpen látni az életünket, az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyunkat. De épp ezért sok minden kibontakozhat a pusztában. Más módon fordulunk majd újra a világhoz, hivatás ébred bennünk az Egyház szolgálatára, megújulunk szavainkban és tetteinkben egyaránt. Egyszer egy jellemzô történetet találtam erre a remeték korából, amely -- mint tudvalevô -- nagy hatással volt az Egyház életére az elsô századokban. Egyszer -- így olvastam -- az egyik helyi egyház gyűlésén olyan férfiak is jelentkeztek szólásra, akiket nem ismert senki. ,,Kik vagytok?'' -- kérdezték tôlük. ,,A pusztából jövünk!'' Erre az elöljáró, aki elnökölt, azt mondta: ,,Nos, ha a pusztából jöttök, akkor beszélhettek!'' Nagyon mélyértelmű ez a történet! Valójában csak az szólalhat meg az Egyházban, aki a ,,pusztából'' jön, aki hallgatott, s odafigyelt az Istenre. Mert csak az ilyen ember szava mögött van tapasztalat és hitbeli ismeret. ======================================================================== Véletlen vagy jel? A Berliet-úton a következôk történtek velünk: Dzsanetben, ahol ez a nehéz szakasz kezdôdik, az összes bádogkannát teletöltöttük Diesel- olajjal. Összesen 160 liter olajunk volt, ennek ki kell tartania 1200 km-re -- gondoltuk. S mivel hallomásból az útról úgy tudtuk, hogy nem hosszabb 800-1200 km-nél, azt reméltük, hogy még tartalékunk is marad. Minek töltenénk meg hát a műanyag kannákat is? Amúgy is eléggé meg voltunk terhelve ezen a nagyobb részt óriási homoksivatagon áthaladó úton, és számolnunk kellett azzal, hogy ismételten elakadunk a homokban. Már az elsô útszakaszon fenyegetett minket ez a veszély. Amikor már mögöttünk volt vagy 25 km, egyszerre szembekerültünk egy meglehetôsen magas homoklepellel borított buckával, amelyet nem lehetett megkerülni. A konvojból egyik kocsinak sem sikerült ezt az útszakaszt úgy megtennie, hogy többször is ne süppedt volna bele a homokba, és ne kellett volna újra meg újra kiásni és pléhtalpakat eléhelyezve megint elindítani. A mi kocsink volt a leggyengébb, így nekünk még több bajunk volt vele. Négyen ültünk benne, hozzá az élelem és a fölszerelés, s mihelyt nekihajtottunk ezzel a teherrel a buckának, azon nyomban belesüppedtünk a homokba. -- Egyetlen cm-t sem sikerült elôbbre jutnunk, mert a kerekek úgy beleásták magukat a laza talajba, hogy a motor mindjárt kimerült. Kénytelenek voltunk talpat talp elé helyezni, hogy nagy kínnal-keservvel 3 m-nyit haladhassunk. Ez közelebbrôl azt jelentette, hogy 1,50 méteres talpakat csúsztattunk az elsô kerekek elé, és a lehetô legrövidebb ,,úton'' fölhajtottunk rájuk. De hogy ez sikerüljön, három embernek még tolnia is kellett a déli sivatagi hôségben a kocsit, melyet a nap úgy átforrósított, hogy csak kendôvel lehetett megfogni. 1,50 m ,,út'' után az elsô kerekek ismét belesüppedtek a homokba, mert most a hátsó kerekek gördültek a talpakra; megint 1,50 m -- és ekkor a kocsi nemegyszer megint teljesen elakadt. Az egész játékot ismét elölrôl kellett kezdeni. Így 3 m-es ,,ritmusban'' tettük meg a kb. 2-3 km-nyi utat föl a buckára. Ennek az lett a vége, hogy nemcsak mi merültünk ki, hanem a manôverezés rengeteg üzemanyagot is fölemésztett. Az elsô 32 km-en annyi üzemanyagot fogyasztottunk, mint amennyivel más alkalommal 200 km-t szoktunk megtenni. No, de annyi baj legyen, hoztunk eleget! Csakhogy nem ez volt az egyetlen elôre nem látott akadály. Másnap megint finom futóhomok (fes-fes) borította útszakaszhoz értünk. Ugyanaz a játék: lapátolni, talpakat kirakni, kocsit tolni és motort beindítani egyszerre. A motor iszik és iszik. Az üzemanyag fogy, akár a sör a népünnepélyen. A továbbutazást illetôen kételyeim támadtak. De a társaimnak egyenlôre nem szóltam, nehogy nyugtalanítsam ôket. Harmadnap váratlan öröm ért bennünket. Tuareg vezetônk jelezte, hogy másnap megint fáradságos útszakasz vár ránk, s nem is rövid. De késô este, amikor már nyugovóra akartunk térni, az ég ,,bezárult'', és rekkenô hôség lett. Aztán irtózatos homokvihar kerekedett. A kavargó homokszemek nemcsak a kocsikat verték, hanem mint apró nyilak, testünk fedetlen részeibe is belefúródtak. A pórusokba is behatoltak, úgyhogy menekülésszerűen beszálltunk a kocsiba. Egy idô múlva elült a homokvihar, de most egy különös színjátéknak tanúi lettünk: esô esett. Esô a sivatagban! De még milyen esô! Az ég csatornái megnyíltak, és mintha dézsából ömlött volna ránk a víz. Már nem voltunk messze a szavanna zónától, ahol épp esôs évszak volt, és az esôfelhôk nyúlványai bennünket is elértek a sivatagban. Az esôtôl a homok átnedvesedett, súlyos lett. Nagyon megörültünk! Igaz, másnap a napsütésben a nedvesség egy órán belül fölszáradt, de a száraz felület alatt egy ideig még tartott a kissé nedves és ezért szilárdabb homokréteg. Így egy darabig rendes sebességgel haladhattunk az óriási homoktengeren. Újra reménykedni kezdtem, hátha kitart az üzemanyag. De délben szertefoszlott a reményem. Az esô jótékony hatásának vége lett. Megint finom futóhomok következett. Ehhez járult Bernhardnak egy ügyetlen manôvere, s megint bennrekedtünk a homokban. Ásni, talpakat kirakni, kocsit tolni és motort beindítani egyszerre. A motor csak iszik. Semmi esély arra, hogy a Dieselünkkel eljussunk a legközelebb esô Iférouane-oázisig. Mi legyen? Töprengtem, hogy mikor mondjam meg a társaimnak és azoknak, akik a konvojban együtt utaztak velünk, hogy bajban vagyunk. Ezek úgysem segíthettek rajtunk. Mert mind benzint használtak, csak nekünk volt Diesel olajra szükségünk. Latolgattam az eshetôségeket: esetleg szétosztanak bennünket, s ha nem is szívesen, de elvisznek a legközelebbi oázisig. De akkor itt kell hagynunk a kocsinkat. Itt hagyni? Csomagostul? S ha az oázison kapunk üzemanyagot, akkor érte jönni? De vajon itt találjuk-e még? Sértetlenül találjuk-e? És aztán? Mialatt ezeket a nem éppen vigasztaló gondolatokat forgattam agyamban, anélkül, hogy szomorú helyzetünk föltárására elszántam volna magam, csak ritkán figyeltem a fantasztikus vidékre, amelyen utunk vezetett. Enyhén hullámos homoklepellel borított szakaszok, ahol egészen világos, simára csiszolódott homokszemek parányi drágakövekként verték vissza a nap fényét. Ezt helyenként szilárdabb homoktalaj-foltok váltották föl, amelyeket kis sziklás vagy köves dombok szakítottak meg. Az egyik ilyen domb elôtt tuareg vezetônk megállást parancsolt, és a maga tört franciaságával megszólalt: ,,Itt valami érdekeset láthatnak! Nagy Diesel olajjal töltött tartályokat, amelyeket évekkel ezelôtt egy tervezett expedíció számára készítettek ide.'' Nem hittem a szememnek! Pedig ezen a teljesen lakatlan, egészen félreesô és még csaknem földerítetten vidéken valóban hatalmas tartályok voltak részben vagy egészben belesüllyedve a homokba, tele olajjal, amire oly nagy szükségünk volt. Alig tudtam fölocsúdni! Ezek a tartályok a sivatagban a jelenlegi helyzetünkben egyszerűen ,,fejbe kólintottak''. Most föltártam barátaim és az útitársak elôtt a helyzetet. És tankoltunk, tankoltunk, minden kannát teletöltöttünk, amink csak volt. Elértük az Iférouane oázist, amelyen egyébként, mint kiderült, nem lehetett volna semmiképpen üzemanyagot kapni. Így mit sem használt volna, ha tartalékunk odáig kitart. Sôt, így jóval messzebbre eljutottunk, egészen az Arlit oázis központig! A tartályok a sivatagban ,,csodajelek'' voltak számunkra. Még most is annak tekintem. Ezt nem kell félreérteni. A ,,csodálatos'' és a ,,csoda'' fogalma az újkorban elhomályosodott. Ugyanis hozzákapcsolódott a ,,természeti törvények érvényen kívül kerülésének'' s más hasonlóknak a képzete. Ilyen csoda-fogalmat a Szentírás nem ismer. Ott csak azok a nem várt és a dolgok rendes menetével ellenkezô események számítanak csodálatosnak, amelyekben megmutatkozik, hogy Isten az emberrel van, és jóságosan vezeti. Ilyen értelemben számunkra a sivatagi homokban talált tartályok is ,,csodálatos jelek'' voltak. Tudom, hogy aki nem hisz, vagy ,,felvilágosult'', annak ezt nehéz elfogadni. Lehet, hogy a kétkedônek, aki nem akar ,,jel''-rôl tudni, és csak ,,véletlen''-rôl hajlandó beszélni, magának is meg kell a pusztát tapasztalnia ahhoz, hogy ezt a kifejezést ne tekintse afféle jámbor vagy naiv szónak. De ha erre még nem nyílt módja, akkor legalább azt meg kell gondolnia, hogy az ember sehol másutt nincs annyira kiszolgáltatva a természet erôinek, mint a pusztában, a sivatagban. Minden riasztó -- riasztóan távoli, riasztóan elhagyott, riasztóan veszedelmes. Ha ebben a végtelen csöndben és messzeségben valami elôre nem látott, nem várt dolog adódik, az a puszta kietlenségében olyan, mintha egy darabka ,,otthon'' volna, azaz meghittség, védettség, oltalom, segítség, boldogság. Épp ezért ,,lehetetlen'' nem jelet, jeladást, fölszólítást látni benne. Egy anglikán teológus, I. T. Ramsey volt az, aki a ,,disclosure- situation'' kifejezéssel élt (kb. annyi mint ráeszmélésre, kapcsolásra indító helyzet). Arra gondolt, hogy vannak helyzetek, amikor hirtelen megvilágosodik elôttünk, hogy a valóság több, mint amit mi észlelünk, megfigyelünk, megragadunk és magunk is alakíthatunk. Hogy a valóságnak ,,mély dimenziója'' is van, ,,titkot'' rejteget, amely ráeszmélésre, kapcsolásra indító helyzetekben jel és jeladás formájában nyilatkozik meg. Ilyen ,,disclosure-situation''-t jelentettek számunkra a sivatag homokjában talált tartályok. Ténére meglehetôsen veszélyes, ember nem járta, végtelen sivatagában épp nekünk vitt arra az utunk, épp akkor, amikor kifogyóban volt az üzemanyagunk (mégpedig a Diesel olaj), ahol a tartályokat évekkel ezelôtt ,,véletlenül'' otthagyták -- épp ott, épp mi, épp ilyen helyzetben. Lehet, hogy a kívülálló valami különösen szerencsés véletlennek minôsíti a dolgot, mi magunk azonban nem tudtuk ebben a történésben meg nem látni a jelet, a jel jelleget. S ehhez az élményhez még egész sor más hasonló is társult, amelyek közül csak kettôrôl számolok be. Néhány évvel ezelôtt különösen jól elôkészítettük utunkat, mert hisz nagyobbra is terveztük, mint az addigiakat: Szahara -- Szahel -- a fekete-afrikai ôserdô és vissza. Sokáig kerestünk ehhez az utazáshoz két alkalmas Landrovert. S közben hetekig tárgyaltunk egy használt kocsi tulajdonosával, akivel sohasem tudtunk megegyezni, úgyhogy végül le is mondtunk róla. De a tulajdonos minden alkalommal ránk sózott -- igen olcsó áron -- valami alkatrészt, köztük két tengelyt, azzal, hogy ha a Szaharában, amint az megtörténhet, tengelytörést szenved a Landroverünk, hasznát vesszük. Néhány hét múlva lett két kitűnô használt Landroverünk, de más típusúak voltak, mint amilyenhez az alkatrészek valók lettek volna. A két nehéz tengely, amelyet megvettünk, számunkra teljesen hasznavehetetlen volt. Hosszasan töprengtünk rajta: mi tévôk legyünk velük? Vigyük magunkkal, és Afrikában valamelyik oázison adjuk el? Ez fölösleges terhet jelent! De ha nem, hát akkor mit kezdjünk velük? Hosszas huzavona után végül magunkkal vittük, hogy hátha gazdára találnak majd Afrikában. Mintegy három héttel késôbb a Hoggar-úton voltunk, úgy 200 km-nyire Nigéria határától. Nyár dereka nem valami kedvezô idôpont a Szaharán való átkeléshez. A hôség elviselhetetlen, a homokviharok gyakoriak. Ehhez járul, hogy a forgalom is kisebb; Tamanrasszettôl délre átlag napi hat járművel lehet számolni -- ez azt jelenti, hogy ha valami baj történik, segítséget nem igen kaphatunk. A mai nap különösen fárasztó. Heves homokvihar tombol. Emiatt be kell zárnunk az ablakokat és a szellôzô nyílásokat. A kocsi belsejében már- már elviselhetetlen a hôség és fülledt a levegô. Nem látunk tovább 50- 100 méternél. A fölkavarodott homok mindent felhôbe borít és elfüggönyöz. Olyan érzés, mintha az ég ólomsúllyal nehezedne ránk, nyomást érzünk a fejünkben, a pilláink elnehezülnek. A napot nem lehet látni, de sugarai áttörik a homokfüggönyt, úgyhogy a látóhatárt falszerűen eltakaró, furcsa, fakószínű, de ugyanakkor vakítóan fényes homokfelhô elôtt az ember legszívesebben behunyná a szemét. Aki épp vezet, az mindig erôs napszemüveget visel. De a napszemüveg gátolja az embert a talajviszonyok pontos észlelésében, annak fölmérésében, hogy a futóhomok vajon hullámos talajt vagy sziklatöredéket takar-e. Így csak nagyon lassan, nagyon óvatosan lehet haladni, nehogy véletlenül neki menjünk valami roncsnak, gödörnek, kôhalomnak. Egyszóval: fáradságos utazás! Hirtelen fölbukkan a homokfüggöny mögött három kocsinak a körvonala. A kocsik körül néhány ember. Megállunk, és kiderül: egy német rendszámú Landrover tengelytörést szenvedett. Mindkét féltengelye eltört. S ebben a rendkívül kellemetlen idôben legkevesebb 350 km-nyire vagyunk a legközelebbi oázistól. A másik két belga rendszámú kocsi erre haladtában megállt, hogy a pusztai szokás szerint megkérdezze, nem tudna-e segíteni. Dehát törött tengelyeket csak épekkel lehet kicserélni. Nekünk pedig voltak ép tengelyeink. Épp két féltengely, pontosan két hátsótengely, pontosan ehhez a kocsitípushoz való. Vajon véletlenül vettük meg és véletlenül hoztuk ezeket magunkkal? A sérült kocsi tulajdonosa úgy könyvelte el a dolgot mint égi segítséget. S ráadásul még az is kiderült, hogy ismertük egymást. Ugyanabban a városban, ugyanabban az iskolában érettségizett, mint én, csak két évvel késôbb. Szerencsés találkozás a pusztában! Egy darab haza a pusztában! Véletlen vagy jel? Amikor elsô ízben keltünk át a Szaharán, akkor a rövidebb, de jelöletlen úton haladtunk Aoulef felôl Adrar irányába. Csak késôbb hallottuk, hogy ehhez az eléggé veszélyes és meglehetôsen néptelen szakaszhoz rendôrségi engedélyt kellett volna kérnünk. De ezt aligha kaptuk volna meg, mert akkor még nem volt terepjárónk. Ráadásul az egyik VW buszunk meg is hibásodott. Fogalmunk sem volt róla, milyen nehézségekkel kell majd az úton megküzdenünk. In-Szalah oázis lakói azt mondták, hogy mindössze egy-két tehergépkocsi szokott itt naponta megfordulni. Roppant lassan haladunk, mert tekintettel kell lenni a meghibásodott kocsira. Ez nem enged meg az elsô vagy a második sebességnél nagyobbat. Csakhogy a legföljebb 25 km-es sebesség kevés ahhoz, hogy a kisebb futóhomok-szakaszokon átvergôdjünk. Így a kis sebességhez még az is hozzájárul, hogy ismételten beleragadunk a homokba. Aztán igen nehéz újra elindulni. Dél tájban homokvihar támad, nem látunk semmit. Mint valami nagyon sűrű felhôben, úgy érezzük magunkat. Néha nem látunk 3-5 méternél messzebbre, de jobb esetekben is legföljebb 30-50 méterre. A fényszóróban reménykedünk. Legalább azt észre vesszük, ha jármű jön szembe. Nem látunk nyomot, arra sem mutat semmi jel, hogy elôttünk jármű haladt erre. Iránytű szerint haladunk, mindig északnyugatnak tartva. A térkép szerint kb. 200 km-nyire nagyobb utat kellene kereszteznünk. De mégis barátságtalan és nagyon aggasztó a helyzet. Egyre inkább belemegyünk a sötét bizonytalanságba. Késô délután a homokvihar egy kissé alábbhagy, most már többszáz méterre ellátunk, sôt néha egy kilométerre is. De sehol sem bukkan föl út vagy csapás. Továbbra is iránytű szerint haladunk, de nem vagyunk róla meggyôzôdve, hogy valóban jó irányba tartunk-e. Mert az iránytű a kocsi belsejében nem működik pontosan -- a jármű zavaró hatása miatt. Ráadásul a pusztában még helyi elektromágneses mezôkkel is kell olykor számolni. Marad hát a rossz érzés, annál inkább, mivel egész nap egyetlen szembejövô vagy elénk kerülô járművet sem láttunk. Egészen eltévedtünk volna? És íme, késô délután a párafátyolban egyszerre föltűnik egy fekete pont. A nyomában porfelhô: egy tehergépkocsi. Hála Istennek! Megállítjuk, és az út felôl érdeklôdünk. Az irány jó, csak egy km-nyire letértünk az útról. Hogy lehet az -- kérdezzük --, hogy bár In-Szalah oázisban kilátásba helyezték a helybeliek, egyetlen más járművet sem láttunk? A válasz: ,,Nagy népünnep van Adrazban, a paradicsom ünnepe. Így akik Adrazba készültek, már napokkal elôbb elindultak, aztán csaknem mindenki ott marad, amíg az ünnep tart''. Ez a tehergépkocsi volt az egyetlen kivétel. Megint ugyanaz: kritikus helyzetben találkoztunk azzal az egyetlen járművel, amely aznap arra tartott, mégpedig nem az úton, hanem attól távol, pontosan ott, ahova mi a szélvihar miatt kerültünk. A gépkocsival való találkozás és a bizonytalanság érzésétôl való megszabadulás örömet, megkönnyebbülést jelent. Újra ,,otthonosan'', ,,biztonságban'', ,,megérkezve'' érezzük magunkat. Véletlen ez vagy jel? Valamiképpen mind a három történet rendkívüli. De még más mondanivalója is van, ami sokkal átfogóbb, az ugyanis, hogy a puszta otthontalansága érzékennyé tesz az ,,otthon'', a védettség, a boldogság jelzései iránt. A pusztában az ember ,,felfogóképessé'' válik, érzékeli a jelet, amely gondolkodásra késztet, mi több, ami Istenre utal, aki ott van minden létezés és történés ,,mögött''. Számomra ezért nem meglepô, hogy a puszta emberei, kivált a beduinok, magától értetôdôen és természetes egyszerűséggel mindent Istennek tulajdonítanak. Az egész valóság, minden találkozás és minden esemény mögött az Isten kezét látják. Mindenért hálát adnak Istennek, a kis ajándékokért éppúgy, mint a nagyokért. A nyugati szekularizálódó világból pedig nem egyszer csak résztvevô mosolyt vált ki. Hát nem derül ki lépten-nyomon, hogy a puszta üres terében ott van Allah, a kegyes és irgalmas, és munkálkodik? A pusztában nincs semmi, ami magától értetôdô volna, hiszen sivár, kietlen, elhagyott és veszélyes. Ha tehát itt valami boldogító történik, pl. váratlan segítséggel, barátsággal találkozik az ember, akkor erre a nem magától értetôdôre a ,,véletlen'' nem nyújt kellô magyarázatot. A ,,véletlen'' hipotézise a gyakori használat során elveszti jelentôségét. A folytonos ismétlés mintegy elkoptatja. Így értelmetlenné válik. Az egyetlen ésszerű dolog a történéseket Istentôl érkezô jelnek tekinteni. A puszta az ilyen jelek felfogására érzékennyé tesz. Hozzásegít, hogy az egészen kis dolgokban, az apró eseményekben is fölfedezze az ember a jelet. Így minden mögött megláthatjuk Istent. Mert üressége a teljességre utal, s arra késztet, hogy várjuk és érzékeljük a teljességet. Ehhez szeretnék három apróságot leírni. Három jelentéktelen, semmibe vehetô és -- a kritikus szemével nézve -- nevetségesen kis eseményt, amelyben és amelyen át mégis megsejthettük Istent. Így a maguk kicsiségében talán azt a tömérdek kis történést is példázhatják, amelyek a ,,pusztában'' töltött napjainkat kitöltik. Ezek szintén ,,átlátszóvá'' válhatnak, és áttetszôvé is kell válniuk, hogy megláthassuk mögöttük az Istent. ======================================================================== ,,Az helyett Te'' Parkolási nehézségek Ketten vagyunk az úton, Perzsiában, a homoksivatag és a sósivatag határán. Ezúttal közönséges személygépkocsin utazunk, amely erôs és alkalmas arra, hogy a sivatagot járjuk vele, de azért nehezebb terepen fölmondja a szolgálatot. Éppen most fenyeget bennünket a veszély. Josef, az útitársam, ezért nem akar vezetni. ,,Ha ez a helyzet, akkor tedd te magad tönkre a kocsidat!'' Így 6 óra hosszat vezetek nehéz terepen, s délután 4 órára teljesen kimerülök. Megpróbálunk táborhelyet keresni, ahol eltölthetnénk az estét és az éjszakát. De nem találunk. Mert az ,,út'', a létezô legrosszabb hullámbádog, egy meglehetôsen keskeny és szilárd lapos töltéssé lesz, amelyet kövekbôl és szikladarabokból dobáltak össze a sósivatagon át. Jobbra és balra ettôl a megszilárdított úttól egészen finom szemcséjű só van, vagy sótartalmú kiszáradt agyag. Ez már megrepedezett, s ha ráhajtunk, már törik is. Ezen sem tudunk kocsinkkal tovább jutni. Marad az út. De az úton nincs hova félreállni. Minden órában elhúz mellettünk vagy két tehergépkocsi. Ezeknek elállnánk az útját, ha leparkolnánk. De veszélyes is volna -- a nem túl óvatos tehergépkocsi-vezetôk esetleg nem vennék észre, és elgázolnának. Tehát megyünk tovább abban a reményben, hátha találunk valahol az út mentén valamilyen parkolásra alkalmas helyet. De sehol semmi. Már 5 óra van, már 6, már 7. Egyre fáradtabb vagyok, s már bízni sem tudok. Besötétedik s még mindig nem tudunk az útról letérni. Lámpával haladni azon a lyukacsos és töredezett hullámos bádogon, amely az utat alkotja -- ez a maradék erômet is fölemészti. Teljesen odavagyok. Így fog ez menni egész éjszaka? De nem! Ott a keskeny töltés, amelyen az út halad, kiszélesedik megállóhellyé, amelyen még vízhez is hozzájuthatunk. Már ott áll egy tehergépkocsi, nyilván meghibásodott, s most a vezetôje megpróbálja a hibát kiküszöbölni. Épp esti imáját végzi, Mekka felé fordulva. Mi is imádkozunk. Isten a legjobbkor adta nekünk ezt a parkolóhelyet, ezt a magától értetôdô kis valamit. Minden jóra fordult. Ô itt van. A parkoló ,,átlátszó'' lett: fölismertük. Egy homokbucka A Sínai-félszigeten utazunk, három tehergépkocsival, egy izraeli útitársaság tagjaiként, izraeli vezetôkkel, akik kitűnôen kiismerik magukat a vidéken, és örömüket találják abban, hogy a Sinai-félsziget érdekességeire és furcsaságaira fölhívják a figyelmünket. Egyik nap kb. 30 m magas, nagyon szép, de nem különösen meredek bucka mellett vitt el az utunk. A vezetô megállt, s arra bíztatott bennünket, hogy ha van hozzá kedvünk, menjünk föl rá. Egy bucka megmászása mindig nagy ,,öröm'': általában hármat lép az ember elôre fölfelé, aztán a laza homokon egy-két lépést visszacsúszik. Így eléggé megerôltetô, de mert föntrôl szép kilátás nyílik, s lefelé a minden irányban omló homok gyors lecsúszást ígér, hát megéri. Néhány útitársunk tehát megkísérli, hogy följusson a buckára. De ez néhány lépés után teljesen lehetetlennek bizonyul. A szó szoros értelmében: három lépés elôre, és három vissza. Némelyek messzirôl nekifutnak, így sikerül nekik néhány méter magasra följutniuk, de minden további kísérlet hiábavaló a homokban. Az izraeli vezetôk derülnek a hasztalan igyekezeten és erôlködésen. Épp ezt akarták megmutatni: a finom homokból álló bucka megmászhatatlan. Martin, az egyik társam szeminarista, de amellett testnevelést is tanul. Erôs, edzett fiú, igazi atléta típus. ,,Nevetséges volna, ha nem sikerülne!'' -- mondja, aztán nekifut, de éppúgy kudarcot vall, mint a többiek, ha néhány méterrel följebb is jut, mint a csoport legjobbjai. A második kísérlet sem jár eredménnyel. A bucka egyszerűen megmászhatatlan. Magam a tehergépkocsi árnyékot adó ponyvája alatt üldögélek, és figyelem az eseményeket. És egyszeriben jellé válik számomra a bucka. Az antik világban azt, hogy az ember fáradozása milyen hiábavaló, Sziszifusz szimbolizálta, akit az istenek arra kárhoztattak, hogy egy hatalmas sziklatömböt görgessen, hegynek fölfelé. Ha irtózatos erôfeszítéssel mégis sikerült a hegy tetejét elérnie, akkor a sziklatömb kicsúszott elgémberedett ujjai közül, és nagy robajjal legördült a völgybe. És az egész kezdôdött elölrôl. Újabb irtózatos erôfeszítés, de a végén megint csak kudarc. A bucka s ami a szemem elôtt lepereg, ugyanígy, ha ugyan nem jobban, megmutatja: mennyire tehetetlen az emberi igyekezet. Vajon az emberi fáradozás, akár a magunk életét nézzük, akár az emberiség történetét, igen sokszor nem ugyanez? Egy lépés elôre, egy lépés hátra. A cél elérhetetlen messzeségben marad. Amint így töprengtem, egyszerre megjelent a bucka tetején az egyik izraeli vezetô. Tehát mégis lehetséges! Mégis! Megkerülte a két dombot, amely a buckát közrefogta, és hátulról mászott föl a buckára. Ott, ahol a szél éri, a bucka -- mint minden más bucka is -- jóval lejtôsebb. így, ha nagy fáradsággal is, de mégis meg lehet mászni. Vajon ez nem jel? Ott, ahol minden emberi fáradozás csôdöt mond -- egy lépés elôre, egy hátra -- amögött, ami az elôtérben áll, még nyílik egy kivezetô hátsó út, de csak annak, aki kiismeri magát. Csak annak, aki azzal, ami az elôtérben van, ami a dolognak ,,látható'' oldala, nem éri be. Ez is Isten útja? ,,Uram, egész éjjel hiába fáradtunk, semmit sem fogtunk!'' -- ,,Vessétek ki újra a hálót!'' -- ,,A te szavadra!'' És lám sikerül! Vagy: ,,Istenem, én Istenem, miért hagytál el?!'' Mindennek vége, nincs értelme semminek! Nem! ,,Ezt a Jézust Isten föltámasztotta a halálból!'' Isten más utakon jut célba, azokon, amelyek emberileg hiábavalók, amelyek elôlünk rejtve vannak, a mi útjaink ,,mögött'' vannak. Így lesz jel az egyszerű homokbucka. Egy szikla Amikor a pusztát járjuk, igyekszünk mindennap beiktatni egy ,,csöndes'' órát. Ez azt jelenti, hogy egy ideig ki-ki megy a maga útján, imádkozva, elmélkedve, olvasgatva, hogy egyedül legyen a puszta csöndjében és végtelenségében. Legalább egyszer ,,pusztai napot'' is tartunk. Ez valójában egy kissé értelmetlen kifejezés, hiszen folyvást a pusztában vagyunk. De ilyenkor egy napra különválunk egymástól, fogjuk az élelmünket, vizünket, a Szentírást és a breviáriumot, aztán megyünk egy darabig, majd olyan helyet keresünk, ahol egyedül lehetünk Istennel. Van eset rá, hogy a pusztai környezet hihetetlenül elôsegíti a belsô csendet, a magunkba szállást, a meditációt. De fordítva is lehet: a puszta csendje nyomasztó terhet is jelenthet. Az élettelenség, a végtelenség, a fölrepedezett talaj, a furcsa formájú sziklák -- mindez ránehezedik az emberre, mert egyhangú, riasztó és szorongást keltô egyszerre. Ilyenkor az ember legszívesebben elfutna, elmenekülne nemcsak a vidékrôl, hanem önmagától, sôt még az Istentôl is. Amikor egy ilyen pusztai nap után a Hoggar-hegységben összegyűltünk misére, és közben élményeinkrôl is beszámoltunk egymásnak, Heinrich elmesélte, hogy a napot sok jóakarattal és a legjobb szándékkal kezdte. De a puszta roppantul nyomasztotta. Nem bírta elviselni. Elindult hát, hogy egy kissé elterelje a figyelmét s valamivel agyonüsse az idôt. Megállt egy meredek vádi partján, aztán fogott néhány nagyobb szikladarabot, és legurította ôket. -- Szórakoztatta, ahogy a hatalmas kövek a mélybe zuhannak. Egyszer aztán baj történt: egy nagyobb szikladarab, amelyet csak üggyel-bajjal tudott a szakadék széléig görgetni, a kezére esett. A fájdalomtól csaknem elájult. Ehhez járult az a gondolat, hogy egyedül vagyok, mi lesz, ha föl sem tudok kelni? De kisebb zúzódásokkal ,,megúszta'' -- föl tudott tápászkodni. És belehasított a gondolat: Isten! Vajon nem Isten volt az, aki felszínes játék közben utána jött, s jelét adta, hogy itt vagyok, közel vagyok? A nap hátralevô részét már Istennel töltötte, csöndben, összeszedetten. Áldott napja lett! Lehet, hogy ez az esemény a kívülállónak túlságosan kicsinyes, teljesen véletlenszerűnek tűnik, de mi megértettük. A pusztában az ember érzékennyé válik a jelek iránt. Mert ami csak történik a vidéken, a nagy ürességben és messzeségben, minden fontos, minden átlátszó: megláttatja a nagyobbat, sôt az egyedül nagyot, az Istent. Vajon a földrajzi értelemben vett pusztának ezek az apró-cseprô eseményei nem segítenek-e hozzá életünk pusztájában is a helytálláshoz? Amikor üres vagyok, magamra maradok, és tele vagyok unalommal, amikor létem egész kietlenségét és kiszolgáltatottságát átélem, vajon nem épp ekkor van-e leginkább esélyem arra, hogy az Istentôl érkezô jeleket fölfogjam? Ilyenkor megnyílik a szemem és a fülem, és fölismerem, hogy életem apró-cseprô eseményeiben, napjaim jelentéktelennek látszó élményeiben Isten szólít meg? Sigismund Freud egy mondatának analógiájára mondhatjuk: ,,Az helyett Te''. -- Az élet számos véletlennek és magától értetôdônek tűnô és azért személytelen, semmis és érdektelen eseményébôl (,,Az'') lehet és váljék is ,,Te'', ami személyes és nekem szóló jel és fölhívás. Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk: Az embereknek keresniük kell az Istent, hogy megtalálják, hiszen ,,nincs messze egyikünktôl sem, mert benne élünk, mozgunk és vagyunk'' (ApCsel 17,27). Eszerint a tanítás szerint az Istennel való találkozás nem valami kivételes, rendkívüli és nehezen elérhetô dolog, hanem valójában minden másnál magától értetôdôbb a világon. Ha Istenben élünk, mozgunk és vagyunk, ha ez a ,,természetes álláspontunk'', akkor számolnunk kell azzal, hogy Isten folyvást észrevéteti magát. Nem feltétlenül a szembetűnô és kiemelkedô eseményekben, hanem éppen a ,,természetesekben'', a ,,szokványosokban'', a mindennapiakban. Erre utalnak a zsoltárok is a Bibliában. A természet vagy a történelem mindennapi jelenségei és történései (vö. pl. Zsolt 104 és Zsolt 78, 105, 106, 136) Isten műveiként és tetteiként jelennek meg bennük. Isten folytonosan szól az emberhez, és vele van. Jézus sem látta ezt másképp. A mezei liliom szépségében és az égi madarak táplálékában Isten gondoskodásának és teremtményei iránti szeretetének jelét látta. Kora eseményeiben pl. egy torony összeomlásában vagy egy politikai gyilkosságban (Lk 13) fölismerte Isten megtérést sürgetô üzenetét. A mindennapi dolgok Jézus számára ,,átlátszóak'' voltak: Istenért van, Istenre mutat minden. Ez hitünknek is alapja. Az helyett Te. Ami az elsô pillanatra személytelen, véletlenszerű, sôt olykor teljesen banális a tulajdon életünkben, a történelemben és a világban, annak a ,,hit szemével'' a mélyére kell néznünk, abba egészen bele kell világítanunk. De a mindennapok rohanásában szétfolyunk. Eredményekre és sikerekre törekszünk. Vágyaink és szükségleteink kielégítésén fáradozunk. Emberi találkozásaink megszervezettek. Ezek miatt a mindennapi események áttetszôsége és jeladása felett gyakran átsiklunk. Pedig annak, hogy a Te léphessen az Az helyébe -- amint azt a puszta tanítja -- ,,üresség'' a föltétele. Csend, a munkából való kiszakadás, sôt belsô magány és szegénység kell hozzá. Ezért teremtheti meg a ,,puszta'' valósága életemben a lehetôséget arra, hogy a mindennapi eseményeket úgy éljem meg, mint az Isten jelenlétét és közelségét. Így fogadjam a baráti gesztusokat és szívességeket, a szeretetbôl fakadó szavakat, a nem várt segítséget, a virágot, a dalt, az éjszakai nyugodalmat. Ezek mind egészen kis dolgok és egészen hétköznapiak. De Isten, ,,akiben élünk, mozgunk és vagyunk,'' ugyanaz az Isten, aki értünk testet öltött, és belépett szűk kis világunkba. Ô az, aki hozzánk is eljön a mindennapi eseményekben, világunk apró-cseprô dolgaiban. -- Mindennek a megérzésére, meghallására és megértésére a ,,puszta'' tanít meg bennünket. ======================================================================== Élet a pusztában Csak kevés olyan puszta van, ahol nincs semmi élet. Általában van némi növényzet a pusztán, s -- bár elsô pillanatra nem vehetô észre -- állatok is élnek a pusztában. Persze nem úgy van, mint más tájakon, ahol sokféle élôlénnyel találkozunk, s a különféle fajokból is sok található. De épp azért, mert csak elvétve kerül elénk a pusztában növény vagy állat, az élôlénnyel való találkozás emlékezetesebb és élményszerűbb, mint másutt. így -- mint minden, ami a pusztában elôfordul --, sokkal inkább ,,gondolkodásra késztet''. Az élô is jellé válik: hozzásegít, hogy az ember jobban megértse önmagát. ======================================================================== Virágzó puszta Néhány esztendôvel ezelôtt különféle okokból egy éven belül kétszer is jártam Izraelben. Elsô ízben márciusra esett ott tartózkodásom. Akkor láttam életemben elôször virágzó pusztát. A kis júdeai puszta, ez az egyébként csaknem növényzet nélküli s a könyörtelen naptól teljesen kiaszott puszta, amely a Holt-tenger közelsége által okozott fülledtség miatt máskor kietlen, most tele volt szórva fehér százszorszéppel, sárga sivatagi pitypanggal és más világospiros és bíbor szirmú virággal, melyeknek nem is tudom a nevét. Igaz, a poros és látszólag terméketlen puszta itt is, ott is kibukkant, a virágok mégis színt, tarkaságot kölcsönöztek neki, úgyhogy teljesen másképp festett, egészen más jelleget öltött. A puszta -- amint hallottam --, mindössze 2-3 hétre lesz Paradicsommá. Már többször is megtettem gyalog az utat a júdeai pusztán át Jeruzsálemtôl Jerikóig vagy fordítva, de még soha nem volt a légkör ennyire barátságos és derűs, mint most. Dúdolgattam magamban: ,,Ujjong a puszta, betölti a dal a pusztaságot, a sivatag virágdíszbe öltözik, amikor megjelenik az Úr, nagy fényességgel.'' Lehet-e szebb képben kifejezni a világ megígért kiteljesedését, mint a virágzó puszta képében? Abban a képben, amely a prófétáknál oly sokszor elôfordul. A terméketlen, kiaszott, víz után szomjazó, élet után sóvárgó puszta virágzó paradicsommá változik; a vágy beteljesül, a szomjúság lecsillapul, a magtalan anya lesz, örülhet gyermekeinek (vö. Zsolt 113,9). Néhány hónappal késôbb, augusztusban újra ott jártam, ugyanabban a pusztában. A virágpompának se híre, se hamva nem volt. Mintha nem is lett volna. A föld felszíne poros volt, köves és élettelen. De várjunk! Mint mindig, most is akadt azért itt-ott néhány cserje, egy-egy tô bogáncs vagy valami vizet ,,tároló'' kaktuszféle, amelyet tavasszal, amikor virágszônyeg terült el a tájon, észre sem lehetett venni. A virágok, amelyek oly gyorsan és oly gyanútlanul kivirultak, most a porban hevertek, írmagjuk sem maradt az ,,aszály'' idejére. Odavolt a szemet gyönyörködtetô szépség, a pompázatos színekkel, a kecses formákkal egyetemben. De a ,,mindennapi'', a ,,szolid'', ami a tüskéi és tövisei révén képes védekezni, az továbbra is életben maradt a pusztában. Így a bogáncs arra tanít, hogy a puszta mégsem Éden, mégsem maradandó Paradicsom, hanem valóban puszta, ahol csak az egyszerű tud helytállni, egyszerű szerény eszközökkel védekezve. Vajon nem szimbóluma-e ez is az életünknek? A világunk ,,pusztájának'' szóló ígéret még nem teljesedett be. Hogy a világ egyszer virágzó Paradicsom lesz, az még reménység tárgya, valami, amire várunk, de még nincs itt. Ezért nem a boldogságnak és az örömnek, hanem az egyszerű életnek, a helytállásnak, a harcnak van itt az ideje. ======================================================================== Gazellák A puszta legkecsesebb állatai a gazellák: hasonlítanak a mi ôzeinkhez, de sokkal törékenyebbek. Rendkívül finom testalkatúak, élénkek, tartózkodók és nagyon-nagyon szeretetre méltók. Nem hiába hasonlítja az Énekek éneke a kedvest a gazellához: ,,Csitt! A szerelmem! Nézzétek, ô jön ott, ugrál a hegyeken, és szökell a dombokon! Olyan a szerelmem, mint a gazella...'' (Én 2,8) A Szaharában, ezen az ember nem lakta vidéken sokszor, nagyon sokszor találkoztunk gazellákkal, ott ahol volt egy kevéske víz és fű. Ha egy jármű fölbukkan, mint a villám nekiiramodnak, de ahelyett, hogy bemenekülnének az úttalan pusztaságba, rendszerint az útra térnek rá, a kocsi elé. Nyilvánvaló: nekik is kellemesebb a kitaposott úton futni, mint ott, ahol nincs semmiféle csapás. Így nemegyszer perceken át közvetlen közelbôl láthatóak, amint 80-100 km-es sebességgel vágtatnak, míg végül rá nem szánják magukat, hogy egy ugrással jobbra vagy balra ki ne térjenek ,,üldözôik'' útjából. Egyszer olvastam, hogy a gazellák a 80-100 km-es tempót csak tíz percig bírják, utána összecsuklanak. De ha nem is érzik úgy, hogy üldözik ôket, akkor is hihetetlen gyorsasággal száguldoznak ezek a vékony lábú állatok, mintha csak örömüket lelnék a szabadságban, amelyet a puszta határtalansága nyújt. A puszta tágassága adta szabadságban érzik magukat otthon és a mi szemünket is arra nyitogatják, hogy a puszta a szabadság hona. A pusztának a benne villámként cikázó, utol nem érhetô gazellák jelképezte végtelensége az ember elé vetíti legmélyebb lényegét: a szabadságot és a határok és korlátok közé szorítás elleni küzdelmet, az adott helyzethez vagy környezethez kötôdni nem akarást, a továbbjutás és a végtelenség vágyát. Ezt a pusztának nemcsak a végtelensége tükrözi, hanem a fölé boruló csodálatos, csillagos ég is. A csönd és az égbolt csodálatos tisztasága, a tömérdek fényes pont megsejtet valamit a végtelenségbôl, s ráébreszti az embert kicsiségére és semmis mivoltára. Ugyanakkor ,,otthon'' is érzi magát a lélek a tér végtelensége átélésekor -- ,,egész belsô nagyságát belevetíti a természetbôl vett hasonlatba'' (A. Stifter). A szabadság nem tűri a korlátokat. Az a szabad ember, aki kilép a határok közé nem szorított szabadba, és ,,otthonra'' talál a végtelenben. Valóban szabadnak lenni azt jelenti, hogy vágyainkat csak a végtelen tudja teljesíteni. Gazellák a pusztában: a szabadság átélése. Erre -- bár más módon -- Antoine de Saint-Exupéry is fölhívta a figyelmet, sokszor az ô megfigyeléseire kell gondolnom, amikor a pusztában gazellákkal találkozunk. A francia pilóta, aki egyszersmind költô is volt, elbeszéli, hogy egyszer néhány társával a Szahara szélén egy oázison fölnevelt néhány gazellát: ,,Mindnyájan neveltünk gazellákat odalenn. Léckerítéses ólban tartottuk ôket, szabad ég alatt, mert a gazellának semmire sincs olyan nagy szüksége, mint a szél áramlására, és nincs érzékenyebb lény a gazellánál. Mégis elélnek így, ha fiatalon esnek fogságba, és szívesen esznek az ember kezébôl. Hagyják, hogy simogassa ôket, nedves orrukat tenyerébe nyomják. És az ember azt hiszi, megszelídültek. De eljön a nap, amikor úgy találod ôket, hogy kicsiny szarvukat nekifeszítik a rácsnak a sivatag felé... Mintha mágnes vonzaná ôket. Elfelejtik, hogy menekülni szoktak elôled. Ha tejet viszel nekik, megisszák. Még mindig hagyják, hogy simogasd ôket, orrukat még szelídebben nyomják tenyeredbe... De alighogy elfordulsz tôlük, láthatod: képzelt boldog vágtázás után újra csak ott állnak a kerítésnél. S ha nem lépsz közbe, ott maradnak, meg se kísérelve a harcot az akadállyal, egyszerűen csak nekifeszülve, apró szarvakkal, leszegett fejjel -- ott maradnak, míg belepusztulnak. A szerelem ideje ez? Vagy csak egy nagy, lélegzetük fogytáig tartó vágtázás vágya? Nem tudjuk... Te azonban sokkal okosabb vagy náluk. Te tudod mit keresnek: a messzeséget, amely kielégíti ôket. Gazellák akarnak lenni, és táncolni akarják a gazellák táncát. Meg akarják ismerni a nyílegyenes rohanást százharminc kilométeres sebességgel óránként, a futást, amelyet hirtelen szökkenések szakítanak meg, mintha itt is, ott is láng csapna ki a homokból. Mit számítanak a sakálok, ha a gazellák igazsága az, hogy megízleljék a félelmet, melyben -- és egyedül ebben -- fölülmúlják önmagukat, és amely kicsikarja belôlük a legmagasabb ugrásokat! Mit számít az oroszlán, ha a gazellák igazsága az, hogy egy karmos csapástól fölhasítva nyúljanak el a napon! Nézed ôket, és arra gondolsz: íme, elfogta ôket a honvágy...'' (Éjszakai repülés 299-300. -- Rónay György fordítása). Saint-Exupéry-nek ez a leírása nagyon mélyértelmű. Vagy nem ismerünk- e egy kissé önmagunkra ezekben a gazellákban? Amit a ,,mi világunk''- nak nevezünk, az megszelídített, magához édesgetett minket, otthonosan mozgunk az ezerféle kellemes és az ezerféle kényszerű dolog között: elkábít és magával ragad bennünket, amit nekünk a világ élvezetül, boldogság és teljesség gyanánt nyújt. S akkor velünk is megtörténhet, hogy ráébredünk: a világ nem tárul föl elôttünk, valójában idegenek vagyunk benne, és él a végtelenség és a szabadság utáni vágy, amely messze fölülmúlja azt, ami itt most elérhetô. Ilyen értelemben az életünket, a világot és a történelmet csak valami ideiglenes dologként éljük át, nyugtalanok leszünk, és fölébred bennünk a vágy a végleges és mindvégig tartó haza és szabadság után. Mikor és hogyan sikerül ez a szemléletváltás? Mikor és hogyan ébredünk rá, hogy az életben annyi minden van, ami elfödi szemünk elôl életünk igazságait? Mikor és hogyan érjük el, hogy a mindennapok zűrzavarában, a lárma hangkulisszáin át is fölfogjuk a jeleket, amelyek a tulajdonképpeni, a végsô dolgokra utalnak? Leginkább akkor és úgy, ha a szemünk elôtt álló világ, amelyben berendezkedtünk, és amelyhez hozzászoktunk, veszélybe kerül, és átéljük a pusztát: kiszolgáltatottságunkat, otthontalanságunkat, kicsiségünket, és tudatára ébredünk, hogy ki kell vívnunk egyéni szabadságunkat. Éppen amikor veszély fenyegeti életünket, akkor érlelheti meg bennünk a ,,puszta'' a vágyat az igazi szabadság és a végtelenség után. -- Szeretem a gazellákat. ======================================================================== A skorpió öngyilkossága, a homoki bolhák és egy kis sivatagi ugróegér Heinrich egész úton azt hajtogatta, hogy szeretne hazavinni egy skorpiót. Az elsô kiürült uborkásüveget erre a célra kellett félretennünk. De már négy hét is eltelt, és furcsa módon még egyetlen skorpióval sem találkoztunk az úton. Reggelente gondosan átvizsgáltuk a cipôinket, hátha elbújt benne (ahogy az néha elôfordul). De nem, egyetlen skorpiót sem találtunk sehol. Az uborkásüveg üresen maradt. Csak visszafelé, a sivatag szélén volt szerencsénk, a Béni-Abbes oázison, Charles de Foucauld egyik korábbi tartózkodási helyén, ahol egy napot töltöttünk, fölfedeztünk egy óriási példányt. Heinrich a skorpióra vetette magát. Én figyelmeztettem: ha megcsípi, annak súlyos következményei lehetnek. Heinrich tehát óvatos lett, fogott egy kis fadarabot, és azzal akarta a skorpiót az üvegbe betuszkolni. De a skorpió védekezett, szembeszegült a bottal, ide-oda fordult, minden irányban próbálkozott, s közben mindig megcsípte magát. Néhány perc múlva vége lett -- a tulajdon mérge ölte meg. Ugrattuk Heinrichet: ,,egy skorpió harakirit követett el elôtted!'' Csakhogy a valóságban más történt: az állat bennünket akart megcsípni, de közben magát mérgezte meg. A baj, amelyet másnak akart okozni, érte utol. Él egy közmondás: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Ennek mintájára elmondható a skorpióval kapcsolatban is: aki mást meg akar mérgezni, esetleg magát mérgezi meg. -- A sivatagi skorpió mindnyájunkban mérgez. A kívülállók általában eltúlozzák azt a veszélyt, amelyet a pusztában, a sivatagban az állatok jelentenek. Igaz, némely helyen még vannak vadak, s vannak skorpiók és kígyók is (ezek ellen az ember védekezhet, ha visz magával szérumot). Mi viszont tizenkét többhetes sivatagi utunkon, ami mögöttünk volt, összesen csak egyszer láttunk farkast és kígyót, skorpiót is csak néhányszor, a magunk részérôl a ,,veszélyes állatok'' kérdését elintézettnek tekintettük. De azért csak ,,bizonyos értelemben véve''. Mert vannak jóval ,,veszélyesebb'' állatok is: a homoki bolhák. Csaknem mindegyik pusztában akad belôlük jó néhány. De a Szaharában és a szíriai sivatagban egész telepeket találtunk. Ezeken a helyeken, aki maga nem élte át, el sem tudja képzelni, hogy mennyi volt belôlük. Dzsanet közelében például egy este pihenôt tartottunk. Alighogy kiszálltunk, s kezdtük kipakolni a konyhát meg az alváshoz való fölszerelésünket, úgy elleptek bennünket, hogy az ingünknek alig lehetett kivenni a színét. Ezek az apró állatok fölugrálnak az ember hajára, bemásznak az orrába, a fülébe, a gallérja mögé, s végül alig marad hely az egész testen, amely tele ne volna csípéssel, szúrással, karmolással. S ami a legrosszabb volt: a homoki bolhák igen ellenállóak mindenféle szerrel szemben, amit magunkkal vittünk. Nem maradt más hátra, mint nyomban elmenekülni, és fáradságos módon megszabadítani tôlük egymást és a holminkat. Hogy ez nem sikerült teljesen -- ezt másnap mutatták a csípések. ,,Vadállatok'' ellen tud az ember védekezni, vagy legalábbis el tudja kerülni ôket. De ha nagy tömegben találkozik elviselhetetlen lényekkel, ha mégoly aprók is, akkor tehetetlen velük szemben. Nincs más kiút, mint az azonnali menekülés. Ki-ki levonhatja a következtetéseit a saját életére vonatkozóan! Egy este még sokáig ültünk együtt a puszta fölé boruló csodálatos csillagos ég alatt, és énekeltünk, bele a messzeségbe. Hogy lássuk az énekeskönyvünket, Hans-Peter lámpát gyújtott. Halvány fénye az egész kis társaságot beburkolta. S egyszercsak odaszökken középre egy kis sivatagi ugróegér. Mint minden egér, a sivatagi ugróegér is kedves kis állat. Sôt, mivel a hátsó lába igen hosszú, a farka pedig bojtos, különösen kedves és játékos. Jól szemügyre is vettük: nem érezte jól magát körünkben. Igyekezett elrejtôzni, nyugtalanul ugrándozott, menedéket keresve. De az éjszaka oltalma nem kellett neki, mert nem mert beleugrani a sötétségbe; inkább ott maradt -- mintegy oda száműzve körünkbe -- a lámpánk fényében. Így kedvünkre szemlélhettük, még le is fényképezhettük. Miért nem ugrott el innen félelmében ez a kis állat? Vajon azért, mert az áthatolhatatlan sötétség, ami körülvett bennünket, nagyobb veszélyt jelentett számára, mint a mi társaságunk? Vagy vonzotta -- minden félelme ellenére is -- a fény? A fény olyan elbűvölô, hogy nehéz a sötétségbe visszatérni. Így inkább ott maradt, még ha félt is, és veszélyek fenyegették is... De amikor egy pillanatra eloltottuk a lámpát, akkor elmenekült a sivatagi ugróegér, újra beleveszett a sötétségbe. ======================================================================== Jeladás Nem szívesen gondolok vissza arra az esetre, amely a legkeservesebb sivatagi élményeim közé tartozik. Néhány évvel ezelôtt Tamanrasszet és Dzsanet között, egy teljesen áttekinthetetlen helyen a két kocsi, amellyel úton voltunk, egy idôre elvesztette egymást. Az oka érthetô volt. Pár száz méternyi úton az Elmar vezette Landrover, amelynek a kerekei már eléggé megkoptak, könnyebben meg tudott birkózni a homokkal, mint az én kocsim. Ennek kerekei még jó állapotban voltak, ezért mélyebben belesüppedtek a homokba. Emiatt egy kissé hátra maradtam. De mert a másik Landrover vezetôi a nehéz útszakaszon az egyik alig szembetűnô elágazást nem vették észre, és nem tértek le, teljesen téves útszakaszra jutottak. De a legrosszabb az volt, hogy minden térkép, minden szerszám -- az iránytűt is beleértve -- az én kocsimban volt, a víz nagyobb része is. Viszont csaknem az egész üzemanyagot ôk vitték. A vidék teljesen beláthatatlan volt a sok homokbucka és hordalékhalom miatt, úgyhogy nem is remélhettük, hogy észre vesszük egymást. Ráadásul a sok homok miatt lehetetlen volt a másik kocsit utolérni, és a téves útról visszafordítani. Most mi legyen? Vajon mikor veszik észre a többiek, hogy rossz irányban haladnak? Egyáltalán, hogyan veszik ezt észre, amikor nincs semmi térkép velük? És hogyan képzeljük azt, hogy ezen a jellegtelen tájon a legcsekélyebb esélye is van annak, hogy valahol (de hol?) ránk akadnak? Teljes kilátástalanság szakadt ránk. Ekkor kora délután volt. Elhatároztuk, hogy megállunk, várunk estig, és akkor majd fölengedünk egy világítórakétát. -- Ilyent mindig viszünk magunkkal. De 20 km-nél messzebbre ez nem látszik. Most egészen kézzelfoghatóvá vált számunkra, hogy a végtelen pusztában nincs lehetôség a hírközlésre. Hogy találjunk meg egy tűt a szénaboglyában, egy kocsit ezen a -- mondhatni -- 7000 négyzetkilométer nagy és teljesen áttekinthetetlen tájon? Miután egy órányit hiába vártunk, az egyik útitársam, Balthasar azt ajánlotta, hogy gyújtsam meg az egyik világítórakétát. Ellene voltam. Világos nappal nincs semmi értelme. De ô erôsködött. Erre -- csak hogy bebizonyítsam, mennyire nincs értelme -- az egyik piros rakétát fölengedtem. Néhány másodpercig tartó kis piros fény az égen, valami, amit a ragyogó kéktôl alig lehetett megkülönböztetni. Most már Balthasar is belátja, hogy meg kell várnunk, amíg besötétedik. A várakozás és a hallgatás egyre nyomasztóbb lett, a tudat, hogy semmi egyebet nem tehetünk, mint hogy várunk, mind jobban ránk nehezedett. S akkor, kb. egy óra elteltével, egész messzirôl motorzajt hallottunk. Hála Istennek! Barátaink egy órai út után észrevették, hogy rossz irányba mennek, s bennünket elvesztettek. Rögtön visszafordultak, és találtak egy elágazást, amely a helyes útra vezetett. De mert a homokban sok nyom volt, nem tudták megállapítani, vajon továbbmentünk-e már, vagy valahol hátramaradtunk. Töprengtek, merre induljanak. S akkor Günter fölnézett az égre, épp abban a pillanatban, amikor a világítórakétát fölengedtük, s észrevette a messzeségben a mi kis piros fényjelzésünket. Így minden világossá vált, s megtaláltuk egymást. A jel, amelyet csaknem reménytelenül, sôt ,,minden remény ellenére'' adtam, újra összehozott bennünket. Késôbb gondolkoztam a dolgon: vajon miért is nem akartam a rakétát rögtön fölengedni. Nyilván azért, mert biztos akartam benne lenni, hogy a jelzést, amit adok, a többiek észlelhetik. Ez a magatartás helytelennek bizonyult. Épp a minden remény ellenére adott jel vezetett célhoz. Nemde ebben is életünknek elég általános vonása nyilatkozik meg? Hányszor lemondunk arról, hogy ,,jeleket'' adjunk az embereknek, mert - - szomorú tapasztalataink alapján, csalódásainkból következtetve -- azt hisszük, hogy úgysem érjük el ôket. Milyen sokszor elôfordul, hogy csak akkor adunk jelt, ha biztosak vagyunk benne, hogy célt érünk vele, felfogják, és válaszolnak rájuk. Vajon nem érvényes-e a mi életünkre is, hogy tömérdek hírközlési nehézség ellenére lehetséges a találkozás, közösség és barátság. Ezek viszont csak úgy jönnek létre, ha nem tekintünk az eredményre, nem nézzük sikerül-e, hanem ,,remény elleni reményt'' tükrözô magatartásunkkal jelét adjuk jóakaratunknak, együttérzésünknek, közeledni akarásunknak és az egymásra várásunknak? Életünk pusztájában is csak úgy találunk egymásra, ha lemondunk a biztosról, és nem várjuk, hogy mások feltétlenül észrevegyék, milyen szívesen állunk rendelkezésükre. Merjünk kockáztatva és remélve jeleket adni! ======================================================================== ,,Mindenki ismer mindenkit'' Egy fennsíkon, amelynek Asszekrém a neve (2818 m magasan), távol minden lakott oázistól, de a nomádok átvonulási területének közelében építette föl Charles de Foucauld a maga remeteségét. Olyan vidéken, amelyet így ír le: ,,A világ legszebb magányában élek. Körös-körül fantasztikus hegycsúcsok és sziklaszirtek -- valóságos operadíszlet, szabbat-nap utáni éjszaka! Csodálatos! ...Csak nagy erôfeszítéssel tudom a szemem levenni róla, szépsége és végtelensége oly közel vezet az Istenhez''. A Kis Testvérek, akik Károly testvér szellemi hagyatékát ápolják, arra kérnek minket, menjünk el a közeli Hirhafok oázisig, s vigyünk el egy -- otthagyott teherautó roncsból fabrikált -- ajtót. ,,Enu épített ott kunyhót magának, s hónapok óta vár az ajtóra!'' -- ,,Dehát hogy találjuk meg Enut?'' Aggodalmunk nem volt alaptalan, hiszen egy szaharai oázis nem európai értelemben vett falu vagy kisváros. A Szahara oázisain a települések sokszor több kilométerre is elnyúlnak a vádi irányát követve. Ráadásul a Hirhafok oázison félnomádok élnek, akik csak bizonyos idôben tartózkodnak ott. Hogy találjunk meg csupán a település neve alapján, úgy hogy ,,Hirhafok'', egy tuareget, akit Enunak hívnak? Jean-Marie testvér ezt válaszolja: ,,A Szaharában mindenki ismer mindenkit.'' Nevetünk ezen a mókás válaszon. A világnak ebben a legnagyobb sivatagában, amely ötször akkora, mint Nyugat- Németország, ahol a népsűrűség négyzetkilométerenként egy alatt van, s ahol többnyire nomádok és félnomádok élnek, hogy ismerhetne ,,mindenki mindenkit''? Ha már ekkor ismertem volna a kitűnô Szahara-ismerô T. E. Laurence művét: ,,A bölcsesség hét oszlopá''-t, akkor nem csodálkoztam volna annyira. Csak jóval késôbb olvastam nála: ,,A gyéren lakott sivatagon minden számottevô ember ismerte a másikat, s könyvek helyett családtörténeteket tanulmányoztak''. Akkor ez a mondat: ,,mindenki ismer mindenkit'' mindenesetre erôs túlzásnak, sôt teljes képtelenségnek tűnt elôttünk. Dehát mit tegyünk? Megígérjük, hogy két vagy három nap múlva, amikor tovább indulunk föltesszük az ajtót a Landroverre, és majd meglátjuk... Harmadnap nagy nehézségek árán átkelünk a Hoggar nehezen járható útszakaszán, ezen a szétszabdalt, bizarr holdbéli tájon, és elérjük Hirhafok oázisát. De hova vigyük az ajtót? Mindjárt az oázis szélén, az elsô földkunyhó elôtt ott guggol egy tuareg. Megkérdezem franciául: ,,Nem ismeri Enut?'' -- ,,De igen, én vagyok Enu!'' Látja arcunkon a csodálkozást, ezért hozzáfűzi: átvonuló nomádok, akik Asszekrém fennsíkon pihenôt tartottak, mondták neki, hogy néhány nap múlva idegenek jönnek, és hozzák az ajtót. Ezért guggol az oázis szélén, és várja az ajtót... Azóta nem nevetünk ezen a mondaton: a Szaharában mindenki ismer mindenkit. A mondás ezóta az esemény óta igen gyakran beigazolódott. Algéria déli részén, a nigériai határ közelében egyszer tehergépkocsira akadtunk, amely reménytelenül belesüppedt a homokba. A kétségbeesett vezetôt néhány napra elláttuk vízzel és élelemmel, aztán megígértük, hogy a legközelebbi oázison (Adrar) elmondjuk, milyen szorult helyzetben van, és segítséget kérünk számára. Úgy egy héttel késôbb -- mi már csaknem elfelejtettük az egészet -- Észak-Algériában, a Szahara szélén várakoztunk a benzinkútnál. Egyszercsak föltűnt egy tehergépkocsi, amely épp olyan volt, mint amely elakadt, s melyet bejelentettünk. Ez volna az? Odamentünk a vezetôhöz, de ô nemet intett. ,,Tudom, mire gondoltok! Egy kollégám nehéz helyzetbe került. De idegenek közbeléptek az érdekében. S jóvoltukból már kis is ásták a homokból, három napja újra úton van''. Csodálkoztunk. Ezt a sivatagi közlekedési viszonyok közt ,,normálisnak'' számító kis eseményt, amely kb. 1500 km-re innen történt, néhány nap alatt egész Szaharában továbbadták. -- ,,A Szaharában mindenki ismer mindenkit!'' A Szahara ásító ürességében és végtelen messzeségében rendkívül szorosak az emberi kapcsolatok, s a hírközlés is gyorsabb, mint a sűrűn lakott nagyvárosaink telezsúfolt toronyházaiban, ahol ,,senki nem ismer senkit''. A sivatagban természetes, hogy ha valaki egy másik emberrel találkozik, akkor félbeszakítja az utat. Az emberek köszönnek egymásnak, megkérdezik, ki honnan jön, és merre tart, megérdeklôdik, nincs-e a másiknak valamire szüksége, nem tudnának-e valamiben segíteni, van-e valaki más is úton, és hasonlókat. Meghívják egymást teára, ajándékot váltanak, egyszóval a riasztó puszta óriási kulisszáinak árnyékában még számít az ember. A sivatagban az ember nem a névtelen tömeg névtelen része, hanem a pótolhatatlan egyén. A vele való találkozás érték. A hallgatásban és a puszta, a sivatag ürességében mindenki nyomot hagy az emlékezetben. Ha napokig utazik vagy vándorol valaki a néptelen pusztaságban, s akkor találkozik valakivel, akkor az újra meg újra nem valami magától értetôdô dolog, hanem a csodaszámba menô ember. Ezért rendkívül fejlett az érzékük az emberi találkozások számontartására. Idônként találkozunk emberekkel, nomádokkal vagy oázison élôkkel, akik emlékeznek rá, hogy évekkel elôbb már láttak minket. Persze -- mondhatná valaki -- könnyű ránk emlékezni, hiszen a kocsinkon (utaink nagyvonalú támogatása miatt) többnyire az ELAN cég reklámja látható. Csakhogy a részletekre is emlékeznek, érdeklôdnek, hogy értünk ,,akkor'' haza, ez vagy az jól sikerült-e. Vajon ez az emberi érdeklôdés, a kölcsönös segítôkészség és figyelmesség csak gyakorlati érdekbôl ered, az életet fenyegetô pusztában fennmaradni akarásnak a gyümölcse csupán? Vagy mélyebb valami nyilatkozik meg benne? Az tudniillik, hogy az igazi emberi találkozás csak a hallgatás és a csönd világában, a mindennapi élet hajszájától távol, s csupán akkor jöhet létre, ha szakítunk a modern ember érdekbôl fakadó, felületes együttléteivel. Valóban, ez lehet a dolognak a legmélyén. Mert a puszta, a sivatag ürességében és csöndjében az ember maga is üres lesz és szótlan. Lehetetlenné és értelmetlenné válik minden bújócska magunk és mások elôtt. Lehullanak a leplek és az álarcok. A puszta, a sivatag szegénységében az ember maga is szegény lesz. A perzselô hôség leleplezi: mennyire kiégett az Én. A meghasadozott talaj belsônk szimbólumává válik. Az ember az ilyen megtapasztalásoktól vagy visszaretten és elmenekül, vagy képes lesz az igazságnak jobban megfelelô módon, szabadabban és ôszintébben újra szembenézni önmagával és másokkal, így épp a puszta lesz a testvériességnek, a barátságnak és a mélyebb emberi találkozásoknak a színhelye. Saját tapasztalatból tudom, hogy a pusztában barátságok szövôdnek. Természetesen ennek az ellenkezôje is megeshet. Éppen azért, mert a sivatagban annyira egymásra vannak az emberek utalva, mert nem kerülhetik el egymást, és nem menekülhetnek el -- felületes módon -- egymás elôl, mert az embereknek szükségük van egymásra, és kénytelenek számítani egymásra, az emberi kapcsolatok a pusztában is veszélybe kerülhetnek. Többször tanúja voltam, hogy egy csoportban jó barátságban levô emberek már Tamanrasszetben, tehát négy-ötnapi sivatagi tartózkodás után úgy összevesztek, hogy ki-ki ment a maga útjára. Sôt, magamon is tapasztaltam, hogy a pusztában a megterhelések annyira próbára tették a barátságot, ahogyan normális körülmények között soha. Ebben megint megmutatkozik a puszta Janus-arca, az, hogy menynyire mérlegre kerül minden, ahol az ember kénytelen magát is, a kapcsolatait is szembesíteni az igazsággal, így a puszta ismét lehetôséget és veszélyt is jelent egyszerre, vagy bezárja az embert önmagába, és fogva tartja a maga találkozni nem tudásában, de ugyanígy hozzásegítheti az elmélyüléshez és az igazi emberi kapcsolatok kialakításához is. Így áll elô a paradoxon: épp a sivatag lesz a kapcsolatok felvételének a színhelye, a pusztaság a találkozási pont, ahol a hallgatás új párbeszédre késztet. -- ,,A Szaharában mindenki ismer mindenkit.'' ======================================================================== Keresztények találkozása A puszta mint a találkozás színhelye. -- Ezt mást vonatkozásban mélyebben is átéltük. Mali vidékén a Gao oázison, ahonnan a Tanesrouft nagyút indul, nehézségek támadnak. Nem lehet benzint kapni. A két kocsihoz legkevesebb 450 literre volna szükségünk, hogy a Szaharán átkelhessünk, s a legközelebbi oázist elérjük. ,,Talán három nap múlva lesz'' -- vigasztal a rendôrség. Csakhogy az arabok ,,talán''-ja közel van az európaiak ,,valószínűleg nem''-jéhez. Ezért így válaszoltunk: ,,Nincs idônk, tovább kell mennünk. Mit csináljunk?'' -- ,,Nos, marad a fekete piac!'' -- ,,De vajon nekünk, idegeneknek sikerül-e rövid idôn belül fekete piacot találni?'' A három rendôr összenéz. ,,Hát ismerünk egy embert...'' s elküldenek egy fiút, majd kb. 20 perc múlva megjelenik a rendôrségen, a rendôrök közreműködésével, az ottani fekete üzemanyag- kereskedelem fônöke. Igaz, a rendôrök diszkréten viszahúzódnak a másik szobába, de azért van benne annyi ,,tisztesség'', hogy a fekete üzletet ne a rendôrségen bonyolítsa le. Magával visz minket egy sötét belsô udvarba. Ott mond egy fölemelt, de szorult helyzetünkben azért elfogadhatónak látszó árat, amelyet csak hosszú ideig tartó huzavona után vagyunk hajlandók elfogadni. (Közben mi is eladunk neki, szintén fölemelt áron, egy meglehetôsen használt autórádiót, így kártalanítottuk magunkat. Mi volna Észak-Afrikából és Keletbôl a hosszadalmas alkudozások nélkül!) Ezzel újra rózsaszínű lett számunkra a világ, s örülhettünk a híres oázis sokféle népe tarka nyüzsgésének. Ezen az egészében mohamedán jellegű oázison, váratlanul missziós állomást találtunk. A fehér atyák tartják fönn. Nagy örömünkre befogadnak minket éjszakára, s beszámolnak lelkipásztori munkájukról. Mali vidékén a keresztények csak egy töredékét teszik ki a lakosságnak. A keresztények és a keresztény családok gyakran hónapszám nem jutnak el a plébániára vagy a paphoz, sôt más keresztényekhez sem, mert Mali igen nagy kiterjedésű, és gyéren lakott, a közlekedési viszonyok pedig az alig ismert pusztaságban rosszak. Amikor a missziós atyák meghallják, hogy a Tanesrouft-úton akarunk átkelni a sivatagon, arra kérnek, látogassunk meg egy keresztény katonát, aki a puszta közepén a mali- algíri határon teljesít szolgálatot, és vigyünk el neki egy levelet a plébánostól. Szívesen igent mondunk. Gao oázistól mintegy 600 km-re vagyunk a csaknem teljesen kopár sivatagban. A nap könyörtelenül éget. Az oázison egy aprócska falu, amely csupán néhány kunyhóból áll. Mögötte pár száz méterre a katonai tábor. Semmi árnyék. A puszta földön, a köves talajon néhány sátor, néhány barakk és közöttük a tűzô napnak védtelenül kitett katonák. Az ôrök géppisztolyt ragadnak, és föltartóztatnak minket. Érkezésünk teljesen új dolog a számukra, láthatóan nem ismerik ki magukat ebben a helyzetben. Barátságosan mosolygunk, mutogatjuk a levelet, és néven nevezzük a keresztény katonát. Néhány méterrel tovább mehetünk. Ott legalább 30-40 katona állja utunkat. ,,Mit akartok?'' -- kérdezi a tiszt. Megint mondjuk a katona nevét. Nem mehetünk tovább, de a tiszt a katonáért küld. Körülöttünk a többiek feszülten figyelik, mi történik most. Amikor a keresztény fiú elôkerül, nem lehet vele egyedül beszélni, valószínűleg tilos. Így hát mindenki szeme láttára adjuk neki át a plébános levelét, aztán hozzáfűzzük: mi is keresztények vagyunk, sôt három közülünk pap, s örülünk, hogy megismertük, mert hiszen mi keresztények együvé tartozunk. A katonának, aki egyébként nagyon szerény fiatalember, ragyog a szeme. Észrevehetô, hogy minden tartózkodása ellenére is nagyon örül. A társai érdeklôdéssel szemlélik -- úgy látom mintha irigyelnék is egy csöppet. És egyszerre fölfogom: mit jelent a sok másfajta ember közt egyedül kereszténynek lenni, távol a közösségtôl. És most átéli ô is és a körülötte álló mozlim társak is, mit jelent az Egyház népek, nyelvek, fajok fölötti közössége. Meg vagyok róla gyôzôdve, hogy az eseménytelen sivatagi szolgálat egyhangúságában a többi katonában is mély emléket hagyott ez a találkozás. A ,,keresztények közösségérôl'' szóló hittételt nem szavakkal hirdettük nekik, hanem a szemükkel láthatták. Méghozzá a sivatagban, ahol ritkán történik valami, ezért a kis események is mély értelmet nyernek. Örülünk ennek a kis kitérônek! ======================================================================== Önfegyelem A Szaharában a három észak-déli út közül azon vagyunk, amely a leghosszabb, az úgynevezett Tanesrouft-úton: 1450 km oázis nélkül. Ez azt jelenti, hogy se benzin, se víz, se élelem, és nyáron 55 fok meleg van árnyékban. Öt nap alatt egyetlen járművel találkozunk, egy berlini Unimog kocsival. Ezt leszámítva semmi más, csak a veszedelmeket rejtô végtelen nagy pusztaság. A Szahel zóna határán még legelôket, juhokat, kecskéket és barátságosan integetô nomád tuaregeket látunk, és kissé még dombos a vidék. De aztán nyugat felé lejt, és a tájat hatalmas homoksivatag váltja föl. Csak itt-ott töri meg egy vádi, némi bozóttal vagy tüskés fával a homoksivatag végtelenjét. A déli-északi átkeléskor szerencsénk van. Nincs homokbucka az úton, ahogy az gyakran elôfordul. Ezeken csak homoktalpakat rakosgatva lehet -- végtelen türelemmel -- továbbjutni. Homokvihar sem akadályoz a továbbjutásban, sôt ennek jelei sem mutatkoznak. De mégis, hogy mennyire veszélyes ez az út, azt leginkább a sok autóroncs mutatja az út szélén, és a tömérdek teve- és juhcsont, jobbra és balra szétszórva az út mentén. Nem hiába hívják ezt az utat a ,,szomjúság útjának'' (Tanesrouft-út). Délután öt óra körül szokás szerint abbahagyjuk a fárasztó utazást a zörgô hullámbádogokon, a homokszakaszok és a vádik között, a két terepjárót kis buckára állítjuk, amely alig néhány méterre emelkedik ki a síkságból, és nem zárja el a kilátást a kis vádi s mellette a néhány korcs fa felé. Kipakoljuk a ,,konyhát'', és máris üzemel. Ezúttal Günter készíti a fôételt, egy hindu specialitást (hindu expedíciója során többször is kipróbálta). Mi többiek az egyéb esti teendôt vállaljuk: átnézzük a kocsikat, éjszakára sátrat verünk, mosunk, átöltözünk, rendezzük a holminkat. Utána jöhet a vacsora. Nemsokára ránk borul a puszta nagy csöndje, amelyet a szél monoton zúgása fest alá, s csak a mi kis csoportunk töri meg egyszer-egyszer az evés zajával. A természet csöndjét és a mi kis csoportunk hallgatását egyszerre valami megzavarja. Nem tudom, ki figyelt föl rá elôször; mindenesetre még mielôtt a nap végképp lenyugodott volna, a látóhatáron a messzeségben megjelent egy kis fekete pont. Mikor közelebb ért, kiderült, hogy egy ,,kék lovas'' egy fehér tevén -- egy tuareg, a tuaregek jellegzetes viseletében. Mintegy 150 méterre tôlünk a bucka lábánál megáll, letérdelteti a tevét, leszáll, s maga is a teve mellé térdel, a szemét ránk mereszti. Egy kissé elbizonytalanodunk. A helyzet bizarr. A végtelen messzeségben és egyedüllétben egy ember, aki felénk tart, de azért tisztes távolságban marad. Várakozó álláspontra helyezkedünk. De nem történik semmi. Befejezzük az evést, s a tevés ember még mindig ott térdel ugyanazon a helyen, és meredten néz minket. Töprengünk, hogy mi tévôk legyünk. Iszonyú régen lehet ez az ember úton, hiszen legalább 500 km-en belül nincs oázis. Honnan jön? S hová megy? Így, egészen egyedül! Éhes lehet -- gondoljuk. Lemegyek hát hozzá, s viszek neki egy rozskenyeret, amibôl eleget hoztunk magunkkal. A tuareg kényelmesen, sôt méltóságteljesen föláll, s nyugodtan, elôkelôén üdvözöl. Nem beszélem a tuareg nyelvet, s nyilvánvalóan ô sem tud franciául, de mégis van egy módja az érintkezésnek, -- a nomádok utánozhatatlanul kifejezô gesztikulációja. Átnyújtom a kenyeret, megköszöni, egy darabig vár, aztán mutatja, hogy szomjas. Szent Isten, hogy nem gondoltunk rá! A sivatagban nem az evés az elsô, hanem az ivás. Van elég vizünk. Hozok egy tízliteres kannát. A többiek is lejönnek. De egy újabb gond: ,,vendégünknek'' csak egy üres kecsketömlôje van, aminek igen szűk a nyílása, így nem lehet vizet tölteni bele. Nomádunk erre elôkotor egy bádog tálkát, elôször ebbe öntögetjük a vizet, majd innen a tömlôbe. Amikor a teve meghallja a víz hangját, nyugtalan lesz, s szimatolni kezd utána. Csak nagy nehezen lehet megfékezni. Amikor már az utolsó cseppek is belekerülnek a tálkából a tömlôbe, kinyújtja hosszú nyelvét a nedves tálka felé, hogy legalább a nedvesség maradékához hozzájusson. Az ember nyugodtan összeszedi kevéske holmiját, mindegyikünknek külön kifejezi köszönetét, teljes méltósággal fölül a tevére, és megy olyan 1 km-nyit, a vádi faláig. Ott leszáll, és mi távcsövön nézzük, ahogy iszik és iszik, s a tevének is ad inni. Milyen szomjas lehetett, és mennyi önfegyelme volt! Csak késôbb tudjuk meg, hogy a tuaregnek evés közben nem illik senkit zavarnia, ha csak föl nem szólítják, hogy jöjjön közelebb. Ezért nem jött oda, amíg vacsoráztunk. Közben éjszaka lett. Amikor másnap reggel fölébredtünk, a kék ember már továbbment a fehér tevén, egyedül a sivatag beláthatatlan messzeségében. Már ez elôtt a találkozás elôtt is, meg ezután is találkoztunk emberekkel a sivatagban, és némelyeknek adtunk enni és inni is. De egyetlen találkozás sem tett olyan nagy hatást ránk, mint ez. Találkoztunk egy emberrel, aki -- noha ez valójában természetes lett volna -- nem hozakodott elô alig visszatartható testi szükségletével, nem követelte türelmetlenül és sürgetôen a vizet szomja csillapítására, hanem méltóságot és fegyelmezettséget tanúsított, nemesnek bizonyult. Csupa önfegyelem, csupa mértékletesség, csupa önlegyôzés. Megtestesítôje a sivatagi élet ,,stílusának''. A puszta, a sivatag, a szükségletek, az éhség, a szomjúság, a nappali hôség, az éjszakai hideg, az otthontalanság és a veszélyeztetettség elviselésének helye. A kietlenség és a szegénység mértéktartóvá, önmegtartóztatóvá és kitartóvá teszi a puszták, a sivatagok emberét. A sivatag inkább, mint bármely más táj, lépten-nyomon ráébreszt arra, hogy a puszta mindennél hatalmasabb, fölötte áll minden emberi hatalomnak. Az ember szeme elé tárja, hogy létében mennyire kiszolgáltatott, és állandóan megtapasztaltatja vele kicsinységét. De épp ezáltal önfegyelmet és önmegtagadást kíván az embertôl. Csak önfegyelem és önmegtartóztatás árán lehet (ha egyáltalán lehet) itt fönnmaradni. Ezért a sivatag az aszkézis és az önfegyelem hazája, ahogy erre a Szentírás is utal. Csábítanak Egyiptom húsos fazekai, állandóan kísért ,,a kô kenyérré változtatásának'' gondolata, folyton fölmerül a kérdés: egyáltalán miért jöttünk a pusztába, s miért nem maradtunk ott, ahol az élet könnyebb, kellemesebb, egyszerűbb? De épp ez az állandó kiszolgáltatottság tárja elénk leplezetlenül a pusztában, hogy az olyan élet, amelyik kimerül a felszínes igények teljesítésében és az ösztönös vágyak kielégítésében, nem lehet egyéb öncsalásnál. Így a pusztában, a sivatagban nem lehet helytállni. Önfegyelem, mértékletesség és önmegtartóztatás nélkül nem lehet az utat a pusztán át az Ígéret Földjéig megtenni. Aki ezt nem vállalja, az jobb ha ott marad, ahol van, ahol berendezkedett, és elfelejti minden nagyobb utáni vágyát. A pusztán élô sivatagi embereknek -- ahogy tapasztaltuk -- van ehhez érzékük. Amilyen vidámak és gondtalanok amikor ünnepelnek, épp olyan kemény, komoly és minden felszínesség nélküli a magatartásuk, amikor állni kell a sivatagot. Ezt egyszer a következô módon éltük át: Az egyik kocsink lerobbant a Szaharában, és több napi munkával sem sikerült Tamanrasszetben kijavítani. Csak elsô és második sebességgel, tehát óránként legföljebb 25 km-el tudott haladni. Ez elég baj: ha nem akarjuk a kocsit itt hagyni, amit a csomagok miatt nem tehetünk, akkor csak csigalépésben tudunk a Szahara szívébôl hazatérni, tömérdek nehézség árán, ami evvel együtt jár (sok benzin fogy, kevés a lendület hogy átvergôdjünk a homokos szakaszokon stb.). Hogy ilyen körülmények között az utazás ne legyen túl egyhangú, az egyik, még ép kocsi kb. egy órát normális tempóban megy, aztán vár a másik kocsira. Az elôttünk járó csoport elôször kártyázással verte el az egy, esetleg két óra várakozási idôt. Nagy élvezet volt valamelyik buckán letelepedni és a puha homokban játszani. Minthogy február volt, a nap nem sütött nagyon erôsen. A járművek, amelyek elhaladtak mellettünk, szaharai szokás szerint megálltak, és megkérdezték, mi történt, s nem kell-e segítség. Amikor azonban látták, hogy kártyázunk, általában bosszúsak lettek, fejüket csóválták, s azt kérdezték, miféle dolog ez a sivatag közepén, és mérgesen visszatértek a járművükhöz. Valahogy nem illett nekik össze a táj kietlensége és a játékos kedv. A puszta mértékletességet kíván. ======================================================================== Segítôkészség A régi babiloni romvárost elhagyva a szíriai sivatag felé tartottunk egy viszonylag jó sivatagi úton. Megcsodáltuk Ukhaidhirt, a kalifák régi palotáját, amely a sivatag közepén áll. Méretei hatalmasak, arányai rendkívül szépek, és fejedelmien tágas. Éjszaka homokvihar kerekedett, s a pora -- minthogy a szabad ég alatt aludtunk -- izzadt bôrünkre tapadt. Ezért másnap Ukhaidhirtól a sivatag szélén található kis tó (Hor Hablaniga) felé vettük az utunkat. Ez nincs messze az Eufrátesztôl. Azért mentünk, hogy lemossuk a sivatag porát, és a kéthetenként esedékes ,,nagymosást'' is lebonyolítsuk. A tó egyedülálló élményt nyújtott. Míg -- mint késôbb láttuk -- az északi parton buja növényzet tenyészik, amely összeolvad az Eufrátesz termékeny partvidékének zöld sávjával, addig a déli partra érkezve a sivatagból, egészen váratlan átmenet fogad, és vezet a tóhoz. Kissé mélyebben fekszik, széles szürkés-barnás, terméketlen és minden vegetáció nélküli homoksáv visz le közvetlenül a mintegy 20 km hosszú és 12 km széles tó csábító kék élôvizéhez. Hogy ne kelljen messze menni és a ruhánkat ide-oda hurcolni, amennyire csak lehet, a kocsival közelítjük meg a tavat. Ez bizony nagy hiba volt! Mert egyszer csak elkezdenek a kerekek forogni. Eberhard a kelleténél késôbb kapcsol át a negyedik sebességbôl, s már benne is vagyunk a mély homokban. Ez önmagában véve még nem baj. Van velünk ásó, emelô és bádoglemez. De most a dolog nem ilyen egyszerű! Amikor megkíséreljük, hogy az emelôvel a bádoglemezre emeljük a kocsit, meg kell állapítanunk, hogy a száraz homokréteg alatt a talaj teljesen mocsaras. Ahelyett, hogy tartást adna a bádoglemez a kocsinak, a lyukas bádog is egyre süllyed az iszapban. Ugyanígy az emelô is: a kis alátétdeszkák mit sem használnak. A kocsi nem sokkal késôbb félig belemerül a mocsárba: a hajtómű, a kardántengely, a kiegyenlítômű, az olajteknô, a tengely -- mind iszapba kerül. Ágakat hordunk, és nagy köveket, szikladarabokat keresgélünk. De ezek sem segítenek, ha legalább részben ki nem ássuk a kocsit. Csakhogy a mi homokhoz való kis összecsukható lapátunk ehhez nem elegendô. Csakhamar be kell látnunk: így sose válik a kocsink használhatóvá. Még csak 10 óra van, és a nap is elviselhetô, de negyedóráról negyedórára fokozódik a meleg, és -- a tó párolgása folytán -- a fülledtség is egyre nagyobb. Segítség után nézünk. Úgy fél 11 óra tájban a messzeségben fölbukkan egy jármű. Megállítjuk, odafutunk, és elmagyarázzuk a vezetônek, milyen nehéz helyzetben vagyunk. Rögtön készen áll a segítésre. Minthogy épp négykerekes a hajtóműve, megpróbál minket kivontatni. De teljes képtelenség! Kétszer elszakad a kötél, s ha nem szakad el, akkor forognak a kerekek. Landroverünk túl mélyen benne van a mocsárban. Elôbb ki kell ásni. De honnan vegyünk lapátot? Az idegen int, hogy legyünk nyugodtak, ô majd hoz. Gépkocsijával egy félórányi távolságban van egy kavicsbánya, annak ô a vezetôje. Egy óra múlva valóban visszatér két ásóval, 20 liter jéghideg vízzel és egy munkással, aki ebben a hihetetlenül piszkos munkában vele együtt segít. Végre kikerül a kocsi a mocsárból, s a kerekek a bádoglemezen meg a köveken állnak. Most megkíséreljük a másik kocsival és a magunk erejével kivontatni szilárdabb talajra. De 2-3 méter után újra az iszapban van a kocsi --, elszakadt a kötél. Két órai munkánk kárba veszett. Végül azért sikerült eredményt elérnünk. A hôség elviselhetetlenné válik, az erônk fogy. Ketten közülünk úgyis gyengélkednek -- hasmenésük van. Heinrich fürdônadrágot húz, és a szó szoros értelmében ott hentereg a kocsi alatt az iszapban, hogy valahogy oldalra mozdítsa. A két idegen még mindig segít, noha mondjuk nekik, hogy most már magunk is elboldugulunk, ne fáradjanak miattunk. De maradnak. Iszonyú nagy fáradsággal kivontatjuk a kocsit az iszapból. Délután 3 óra körül, azt hisszük, hogy sikerült. Megismételjük elsô kísérletünket. De megint hiába. Ezúttal a kerekek csúsznak le a bádogról, bele a fölkavart iszapba, jóval mélyebbre, mint elôbb. Kétségbe vagyunk esve. Josef és Eberhard késôbb bevallották, ôk ebben a percben nem hitték már, hogy valaha is ki fogjuk tudni szabadítani a kocsit. De rövid pihenô után újra nekiveselkedünk a munkának. A kavicsbánya vezetôje és a munkása minden erejüket megfeszítik. Nemcsak a kocsit ássuk ki, hanem kövekkel és ágakkal az alátétbádogot is megszilárdítjuk, és ki is szélesítjük. Du. 6 órára leszünk készen az elômunkálatokkal. Következik a harmadik kísérlet. Nekem már minden erôm elfogyott, teljesen kimerült vagyok. Heinrich próbálkozik, és sikerül neki! Heinrich kitörô örömmel vezet, s elviszi csaknem egy km-nyire a kocsit ettôl a csalóka talajtól. Utána megfürdünk a tóban. Fél 7 van. Rettenetesen szégyelljük, hogy a két ember ennyit segített. Egy teljes nap rendelkezésünkre álltak, segítettek, lapátot és vizet hoztak, egy órás utat tettek meg -- értünk. Okosabb nem jut eszünkbe, mint hogy meghívjuk ôket vacsorára egy vendéglôbe. ,,Van itt a közelben egy oázis, s ott egy vendéglô?'' kérdezem. ,,Meg szeretnénk Önöket hívni vacsorára.'' -- ,,Hogyne, egy félórányira, csak jöjjenek utánunk!'' Egy félórás sivatagi út után megérkezünk a kavicsbányához. Mellette néhány hosszan elnyúló, egyszerű agyagépület -- itt lakik a vezetô, a személyzet, s itt vannak az irodák is. A vezetô bevisz bennünket a kantinba. ,,Itt a vendéglô. Meghívom Önöket vacsorára.'' Minden erômmel tiltakozom. Teljesen eredménytelenül! Rövid látogatást teszünk a bányában, utána kiadós és igen kitűnô vacsorát kapunk. Az egyetlen, amivel hozzájárulhatunk, néhány doboz sör. ,,A próféta tiltja az alkoholt, de csak a muzulmánoknak, az osztrákoknak nem. S ha ôk meghívnak minket...'' Vidáman fejezôdik be a nap. Énekelünk, beszélgetünk. Heinrich bemutatja kártyatrükkjeit. A végén meghívnak, hogy töltsük itt az éjszakát is. De ezt kereken visszautasítjuk (a szúnyogok miatt minél messzebbre szeretnénk kerülni a tótól). Végül szívélyesen megöleljük egymást. A sivatag az emberi kapcsolat, a jóság színhelye lett: ,,otthont'' nyújtott számunkra. Gyakran, nagyon gyakran találkoztunk a pusztában, a sivatagban segítôkészséggel és vendégszeretettel. De amit ezen a napon átéltünk, az mindent fölülmúlt. Két ember minden segítséget megadott, teljes munkaerejét rendelkezésünkre bocsátotta, egy teljes napra, nekünk, teljesen ismeretlen embereknek, s akkor még meg is vendégeltek. Örömet szereztek, s meggyôztek minket arról is, hogy mindezt szívességbôl tették. Szégyenkeznünk kell. Vajon mi megtettük volna ezt? Mekkora értékeket hagyunk mi, nyugati emberek veszendôbe menni, amikor csak a ,,do ut des'' jegyében vagy fizetség ellenében vagyunk hajlandók embereket a bajból kisegíteni, vendégül látni. Segítünk-e az idegennek, a rászorulónak, olyanoknak, akiket sose láttunk, és sohasem látunk újra? Egyszer a júdeai pusztában föltettem a kérdést egy arabnak, aki szintén nagyon nehéz helyzetben segített nekünk, és megvendégelt minket, hogy miért tette. Meglepetten válaszolt: ,,De hisz ez magától értetôdô. Egyébként is, ha egyszer elmennék az Önök hazájába, ott rajtam is éppúgy segítenének!'' Akkor mi halkan megjegyeztük: ,,Remélhetôleg nem jön el soha a mi hazánkba!'' Mennyi ,,magától értetôdô'' dolog vész ki az életünkbôl! Pedig dicsekszünk keresztény hagyományainkkal és keresztény hitünkkel. ,,Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni azért, mert Krisztusé vagytok, igazán mondom, megkapja érte a jutalmat.'' (Mk 9,41); ,,Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek.'' (Mt 25,40) Ilyen és hasonló gondolatok szomorúakká tettek, és elgondolkoztattak bennünket. Vajon be lehet-e valaha is pótolni azokat a hiányokat, amelyek az emberi érintkezés terén Nyugat-Európában mutatkoznak? Kétségtelen, erre azt lehet mondani ellenvetésül, hogy a puszta jellegzetesen az a hely, amely kifejleszti a segítôkészséget és a vendégszeretetet. Másképp itt nem is lehetne élni és fönnmaradni. Egyébként pedig -- mondhatná valaki -- a sivatagban az emberek, miután viszonylag kevesen vannak, a vendégszeretet és a kölcsönös segítség révén nem veszik egymást a kelleténél jobban igénybe, és nem használják ki egymást. De nem csupán alibi ez, hogy mentséget találjunk a magunk számára? Nem kellene-e a magunkban és környezetünkben megtapasztalt puszta, magány, kiszolgáltatottság és emberi közöny átélése után ugyanazokat az erényeket kifejlesztenünk, amelyeket a földrajzi értelemben vett puszta megkövetel, ti. a feltétlen segítôkészséget, a vendégszeretetet, a mások felé fordulást? És ha nagyvárosaink és magas házaink, ipartelepeink és hivatalaink pusztájában nem is tehetjük ezt meg mindenkivel, nem kellene-e talán mégis megkísérelnünk és legalább némelyekkel megtennünk? ,,Jobb meggyújtani egy gyertyát, mint a sötétség miatt panaszkodni'' -- tartja egy kínai közmondás. A pusztára alkalmazva ezt így is mondhatjuk: ,,Jobb egy tenyérnyi zöldet teremteni a pusztában, mint a puszta terméketlenségén sopánkodni''. Igen, jobb néhány apró jelét adni az emberiességnek, mint az embertelenség miatt keseregni. Jobb valami keveset megértetni az otthon és a védettség légkörébôl, mint életünk pusztája miatt siránkozni. Világunk pusztáján már most föltűnhetne annak a virágtengernek az elôjele, amely a Szentírás sok helyén az eljövendô világ elôképeként szerepel. Ránk vár a világ megújítása, amely -- ahogy a II. Vatikáni Zsinat az Egyházról szóló határozatában megfogalmazza -- bizonyos módon már napjainkban is megvalósulóban van. Épp ezért már itt a mi világunkban is ki kell rajzolódnia a jövendô világ körvonalainak (vö. Lelkipásztori konstitúció). Amikor segítôkészséget tanúsítunk, szívélyesek, barátságosak vagyunk egymáshoz, akkor apró jeleit adjuk a világ megújulásának. A világ megújulásának folyamán épp ezek a kis gesztusok válhatnak elôjelekké. A világ megújhodása épp ezekben az apró jelekben és gesztusokban veszi kezdetét. A puszta már most virulni kezdhet. ======================================================================== Nevetés Egy török-iraki határállomáson történt, a sivatag szélén. Kora reggel át akartunk kelni a határon, aztán gyorsan továbbmenni, de elámulva s ugyanakkor rémülten láttuk, hogy tömérdek teher- és személygépkocsi meg autóbusz áll elôttünk, átbocsátásra várakozva. Ennek megfelelôen nemcsak a teljesen átforrósodott, befülledt kis vámház volt zsúfolásig tele emberekkel, hanem körös-körül minden kis árnyék foglalt volt. Angolok mondták, hogy már 12 órája várakoznak; tegnap módosították az elintézési folyamatot, s a vámosok nem képesek megbirkózni az ügyintézés új módjával. Valóban, a vámházban a nagy asztalon százszámra tornyosultak az útlevelek, tarka összevisszaságban, egymásra dobálva. Egy vámos fogta a mi útleveleinket, és a halom tetejére dobta. Mindenesetre: a mi útleveleink voltak legfölül. Dehát nem történt semmi, az égvilágon semmi. Egyszer mégiscsak fölbukkant egy tisztviselô. Az arabok nekiestek, és elárasztották kérdéseikkel. Nyilván azon voltak, hogy elôbbre jussanak. De csak vállrándítás volt a válasz. Semmi nem történt. Fölkészültünk egy hosszú, hosszú várakozásra, de a helyiséget nem hagytuk el, ,,az'' asztal közelében maradtuk. Kb. 2 óra múlva -- már dél felé -- egy tisztviselô odaült az asztalhoz. Érdeklôdéssel néztük, történik-e valami. Ám a vámos, amikor meglátta az elôtte heverô tömérdek útlevelet, elkezdett ásítozni. Úgy kitátotta a száját, hogy kivillant szép fehér fogsora. Nevetnünk kellett. De a nevetésünkben nem volt se keserűség sem gúny, hanem csak megértés és együttérzés. Valóban, mi mást tehetett volna annyi útlevél láttán az elviselhetetlen déli hôségben, mint hogy nagyokat ásítozott. Mi meg nevettünk, nevetésünk együttérzést árult el. Az ember látta, és megértette nevetésünket. Visszanevetett, nevetett saját magán is, rajtunk is. Aztán fölállt: ,,Hol vannak az útleveleik?'' Rájuk mutattam. Fogta ôket, és bár a többiek, akik közül némelyek már csaknem egy teljes napja várakoztak, fölháborodottan tiltakoztak, lebonyolította az útlevélvizsgálatot. Nevetve adta vissza: ,,Finished!'' Elmehettünk. Aztán elment ô is, otthagyta a nagy asztalt. A déli hôségben négy útlevelet intézett el. Ennyi elég volt neki egyszerre. A többiek még várhatnak egy kicsit. Mi átjutottunk a határon, jóindulatú, együttérzésbôl fakadó nevetésünk átsegített. A nevetés erejét és hatását gyakran tapasztaltuk. Ha nomádokkal találkoztunk a pusztában, és nyelvileg nem tudtuk magunkat megértetni, rájuk mosolyogtunk. Ez nyomban válaszra talált: visszanevettek ránk, üdvözöltek minket, barátságosak voltak hozzánk. A mosoly összekapcsol, a nevetés elárulja a másiknak, hogy az ember jóindulattal van iránta, semmi rosszat nem forral ellene. A nevetés egy pillanatra otthonossá varázsolja a pusztát, olyan hellyé, ahol öröm, boldogság és bizalom uralkodik. ======================================================================== Történetek és bölcs mondások a pusztában Mind a keleti, mind az észak-afrikai ember híres arról, hogy szeret mesélni. Meséket mondani, mondákat és különös történeteket elôadni. Gazdag képzelôerejével a fölismerhetetlenségig kiszínezi a valóban megtörtént dolgokat. De kitűnôen ért ahhoz is, hogy a dolgok elevenjére tapintson. Belelát az emberbe, és fölfedezi az eseményekben a lényeget. Ezt rövid, megjegyezhetô formában igen találóan ki is fejezik, és a csattanósan megfogalmazott pusztai bölcsességeket tovább is adják. Még ma is látni az oázisokon és a sivatagi piacokon embereket, fiatalokat és öregeket egyaránt, amint ott guggolnak egy mesemondó körül, s tátott szájjal figyelnek. A lélegzetüket is visszafojtják, majd megkönnyebbülve fölsóhajtanak. Amióta ismerem a pusztát, sokkal jobban megértem ezeknek az embereknek az elbeszélô készségét és a tehetségét a bölcs mondások továbbadására. Bizonyára nem véletlen, hogy épp a puszta lakói vannak ezzel a képességgel megáldva. Meggyôzôdésem szerint ez az adottság a puszta megtapasztalásából fakad. Mert akármilyen szép és változatos is a puszta más tájakhoz képest, hosszabb ott tartózkodás után csak keveset nyújthat a változatosságra vágyó emberi szemnek. A különféle alakzatok jobbára csak nagyobb távolságokon túl váltják egymást. Ameddig a szem ellát, minden ugyanolyan vagy egészen hasonló: 800-1000 km-re nyúló, homokkal vagy kôvel borított lapos fennsíkok, óriási vádik, rajtuk ugyanaz a gyér növényzet. Aztán hatalmas buckás területek, majd ismét ugyanazokat a bizarr formákat és alakzatokat mutató gránithegyek. Ez az állandóan ismétlôdô látvány igen nagy mértékben hozzájárul a képzelôerô, a beleélés és a szemlélôdô képesség kifejlôdéséhez. A tekintet, az egész figyelem befelé fordul. És a látvány a külsô szegénységéért a belsô látás gazdagsága nyújt kárpótlást. Ugyanígy jobban kifejlôdik a belsô hallás, valamint a hallottak földolgozására és életté váltására irányuló képesség. Ha a nyugati kultúrát, a nyugati gondolkodásmódot, kezdve a görögöktôl, elsôsorban a látás határozza meg, akkor a pusztáét és a pusztával szomszédos területekét a hallás. A Szentírásban is megelôzi a szavak hallása a személy látással történô észlelését. Nincs-e a pusztának saját életünk pusztasága számára ezen a téren is mondanivalója? Életünk ideges feszültsége és felszínessége, az egyre elôbbretörô ,,tv-kultúra'', mely csak a futó pillanatok benyomásaira épít, eltakarja saját ,,pusztánk'' megtapasztalásának lehetôségét. Pedig ez adna lehetôséget arra, hogy megnyíljunk olyan belsô értékek iránt, amelyek a szemlélôdésbôl fakadnak, és a képzelôerônek, az alkotókedvnek a gyümölcsei. Így tanulunk meg jobban és odaadóbban egymásra is figyelni. Útjaink alkalmával újra meg újra megtapasztaltuk mennyire hozzásegít a puszta -- ösztönzést és indításokat adva a meditációs magatartáshoz, -- ahhoz, hogy történeteket mondjunk és hallgassunk, ,,bölcs mondásokat'' fogalmazzunk. Így keletkezett két történet, két példázat, amelyek késôbb írott formát öltöttek, eredetileg -- ezt szeretném hangsúlyozni -- nem azért, hogy valaha is napvilágot lássanak, hanem csak azért, mert pusztai tartózkodásunk ,,gyümölcseként'' hullottak az ölünkbe, és elgondolkodásra késztettek. Talán másokat is gondolkodóba ejtenek. ======================================================================== Két példabeszéd Heinrich története A puszta közepén üldögéltem -- egészen egyedül --, és bámulva gondolkodtam. Egyszer csak ott termett elôttem, és rám nézett. Nem láthattam hogy ki, mert a nap már lenyugodott, a csillagokat pedig eltakarták a szürke felhôk. De tudtam, hogy ott van: hidegség áradt belôle. Összeborzongtam. ,,Mit akarsz?'' -- kérdeztem, és megkíséreltem, hogy a sötétség ellenére kivegyem alakját, de csak a sötét semmi meredt rám. A kiszárító szél végigsöpört a síkon, és meglebegtette az én ruhámat is. De azért hallottam a választ, egészen halkan, mégis érthetôen: ,,Akarlak!'' -- ,,Ehhez nincs jogod! -- feleltem -- Ehhez senkinek sincs joga!'' Akkor a fülembe súgta: ,,Ezt jól mondtad, senkinek sincs joga fölötted!'' Csodálkoztam, és zavartan megkérdeztem: ,,Ki vagy te tulajdonképpen?'' Ezt válaszolta: ,,A te önzô éned!'' Magyarázatot akartam tôle kérni, de ô máris folytatta: ,,Az enyém leszel. Nekem sok örömöm lesz benned, de te nem leszel megelégedett, noha a végén elmondhatod: Semmit sem mulasztottam el, semmit sem hagytam ki. Egyre inkább rám figyelsz majd, és egyre inkább visszavonulsz másoktól, hogy velem lehess. Mert én vagyok az éned, és bennem egyre inkább elveszíted önmagadat. Eggyé válunk. Akkor már teljesen a birtokomban leszel, és más senkinek nem lesz hozzád joga.'' Amikor ezt hallottam, fölugrottam, és el akartam menekülni, ô viszont azt mondta: ,,Nem mehetsz sehova. A pusztában vagy, nincs vized, nincs mit enned. És sötét is van; nem juthatsz célhoz.'' Mégis elindultam, mert sokkal jobb volt a semmibe mennem, mint ott maradnom, ahol nem volt semmi. Nem tudtam, hova tartok. Minden bizonnyal kisebb-nagyobb köröket futottam. Mindig belebotlottam, és ô nevetett rajtam. Kétségbeesésemben tovább futottam körbe-körbe, míg végül valami másba bele nem botlottam, és kimerülten el nem terültem. Egy hang megkérdezte: ,,Mit csinálsz ott?'' -- ,,Menekülök'' -- dadogtam. ,,Kitôl?'' Megmagyaráztam: ,,Attól, aki fenyeget, hogy senkivé leszek.'' Reméltem, sikerült magam megértetnem. Akkor megkérdeztem: ,,Hát te ki vagy?'' -- ,,Egy más valaki!'' -- felelte. Erre hirtelen azt mondtam neki: ,,Akkor nem kell tovább futnom. Legyek a tied. Fölhatalmazlak rá, hogy birtokodba végy. Így legalább nem azé leszek, aki senkivé tesz.'' Ezt válaszolta: ,,Egymagam nem tudok rajtad segíteni. Ugyanabban a pusztában vagyok, mint te, és szomjan halunk, mert nincs vizünk. Csak annak a karavánnak van vize, amelyikhez tartozom. A vezetô adott nekünk vizet. Bízzál benne!'' -- ,,Szeretnék csatlakozni.'' -- mondtam. ,,De akkor segítened kell vinni a vizes tömlôket és a szárított datolyát'' -- válaszolta. Igen, gondoltam, épp ezt akartam. És sürgettem az indulást. Ô leintett: ,,Elôbb várnunk kell, hogy világos legyen! Különben elveszítjük szem elôl a karavánt is, a vezetôt is.'' Így vártunk, míg a nap fölkelt. Amikor kivilágosodott, a kietlen és holt puszta tele lett eleven színekkel. A másik szemébe nézhettem, majd láttam a többieket is, a megszámlálhatatlan sokaságot. Hajnal hasadtakor útnak indultunk. Amikor a nap tüzes korongja föltűnt a láthatáron, a távolban, a karaván élén a vezetôt is megpillantottam, amint boldog örömmel a nap felé tartott. És azt mondtam a másiknak: ,,Milyen szép itt!'' A másik mgy felelt: ,,A karaván vezetôje, aki ismeri a pusztát, sokat mesélt nekünk egy oázisról. Az még sokkal szebb lehet, mint a puszta. De soká lesz, mire odaérünk. Az út vége felé poshadt lesz a vizünk, s a datolya is kiszárad, ízetlen lesz. De az oázison van egy forrás, amelybôl élô víz fakad, ami sokkal jobb lesz, mint a víz a tömlôben. Friss datolya lesz a fákon, sokkal ízesebb, mint a szárított. Csakhogy addig még sok nap és éjszaka telik el.'' Elmar története A sivatagban a karavánúton véletlenül összetalálkozott két ember. Ugyanoda tartottak, a legközelebbi oázisra. Az egyikük nehéz zsákot cipelt. Elôhúzott belôle egy képet, amelynek szépségét csak akkor lehetett látni, ha a nap felé tartották. A társát annyira megragadta a kép látványa, hogy hamarosan létrejött az üzlet: megkapta a képet, de cipelnie kellett a zsákot, egészen az oázisig. A nap tűzött, s az elviselhetetlen hôség, meg a nehéz zsák terhe csakhamar fölemésztette az ember erejét. De a kép látványa mindig új erôt adott neki. Így gyorsan haladtak. De a zsákos embernek, hogy kibírja, egyre gyakrabban meg kellett néznie a képet, a nap felé tartva. Amikor végre az oázisra értek, és az ember, aki a zsákot cipelte, kimerülten, de mégis örömtôl sugárzó arccal a nap felé tartotta új szerzeményét, észre vette, hogy megvakult tôle. Dührohamot kapott, és összetörte a megszerzett tárgyat. A másik elôvette a következô képet, s elindult, hogy újra keressen valakit, aki majd a zsákot cipeli. ======================================================================== Bölcs mondások Útközben sok bölcs mondást hallottunk a pusztában, egy részét magunk hallottuk, másokat az utasok mondták el, akikkel összeakadtunk. Néhányat most továbbadok. A legtöbbjük eléggé talányos: a felületes olvasó nem fedezi föl a mély igazságot, amely kikristályosodott bennük. Ezek arra szolgálnak, hogy gondolkodjunk és elmélkedjünk rajtuk. Ha azt mondja neked valaki, hogy szeret, nézd meg, mit tesz érted. (Kamerun) Két kéznek kell egymást mosnia, csak így lesz a kéz tiszta. (Mali) A sivatagban mindenki ismer mindenkit. (Hoggar) Ha a szem könnyezik, az orr is nedves lesz. (Kamerun) Afrikában az ember mindig megérkezik, csak azt nem lehet tudni, mikor. (Észak-Kamerun) Ha ízlett az étel, azt mondjuk: Hála Istennek! Mert minden tôle van! (Marokkó) Az ember nem jut tovább az árnyékánál. (Mali) A halál közelebb van hozzánk, mint a szemünkhöz a szembogár. (Arab mondás) Ha nem halsz meg, akkor nem is élsz. (Kamerun) Ha látod, hogy a keselyű le akar csapni a halottra, mondd: hess, hagyd a holttestemet! (Mali) Aki mindig az igazat mondja, a szemfedôjével sétál. (Iszlám mondás) Tíz parancsa van a bölcsességnek: Kilencszer ,,hallgass'', és egyszer ,,keveset beszélj''! (Arab mondás) A kutya ugat, a karaván halad. (Arab mondás) ======================================================================== Egy beszélgetés ,,A puszta bölcsessége'' -- ezzel kapcsolatban példaként beszámolok egy találkozásról, amely rávilágít: milyen mélyen, komolyan és bölcsen dolgozza föl a puszta embere a valóság tényeit. 1976 nyarán Észak-Maliban a Szaharának egy olyan részén utaztunk, ahol alig van növényzet. A kevés igen-igen kis oázison csaknem mindenütt volt rendôr, aki megkérdezte, honnan jövünk, és hová megyünk. Ha tudott írni-olvasni, az útlevelet is megvizsgálta. Az egyik rendôrnek, aki a mi útlevelünket nem nézte meg, volt egy kis tranzisztoros rádiója. Megkérdeztük, mi újság van a világban. Beszámolt errôl-arról, aztán megkérdezte: ,,Keresztények vagytok?'' -- ,,Igen.'' -- ,,Nincs rendjén!'' -- ,,Ma reggel hallottam a hírekben, hogy a pápa letett egy püspököt'' (Lefébvre felfüggesztésérôl volt szó). -- ,,S ez miért nincs rendjén?'' -- ,,Nálatok keresztényeknél Isten és köztetek méltóságok vannak, mint a pápa is; mi muzulmánok közvetlen kapcsolatban vagyunk az Istennel!'' -- ,,Mi is, keresztények!'' -- ,,Á, dehogy! Nálatok papok vannak, meg pápa és hasonlók. De mi csak Allahhoz tartozunk.'' -- ,,Nektek is van prófétátok, Mohamed meg Korántok. Így nálatok is van valami Isten és az emberek között. Valami, ami által Isten közeledik az emberekhez!'' -- ,,Az egészen más: Mohamed és a Korán Isten szavát közvetíti, és segít, hogy el tudjak jutni az Istenhez, de nem foglalják el soha az Isten helyét. Nekem személy szerint mindig csak az Istennel van dolgom. Közvetlenül az Isten elôtt állok!'' Nem folytatom tovább emlékezetembôl a beszélgetés leírását. De egy ideig még eltársalogtunk az Isten és ember közötti közvetítés problémájáról. Arról, hogy Isten miként közeledik az emberhez, és az ember Istenhez. Ezzel kapcsolatban mi a közvetítô szerepe, s mit jelent az Istenhez való viszonyban a közvetlenség. Ismétlem: a társalgás a sivatag egy egészen egyszerű fiával folyt, aki alighanem analfabéta. Mi európaiak nagyon találva éreztük magunkat. Utána föltettük egymás közt a kérdést, vajon a mi európai országainkban egy hasonló ember elgondolkodik-e az Isten és az ember közti közvetítés kérdésén és a hitbeli közvetlenség problémáján. S ki tud errôl személyes tapasztalat alapján beszélni? Nem az derül-e ki itt újra, hogy mit jelent, mit eredményez a puszta, a hallgatás, a tevékenység szüneteltetése, a befelé fordulás, az összeszedettség, az egyszerű életmód? A puszta kihívását elfogadó élet személyes istenélményt eredményez, és annak belsô átélésében, feldolgozásában gyümölcsözik! ======================================================================== Zárszó. A puszta bennünk és körülöttünk Aranyszájú Szent Jánosnál, a nagy IV. századi egyházatyánál, aki fiatal korában néhány éven át a pusztában remeteéletet élt, olvassuk: ,,Annak, aki könnyelmű és a világra van beállítva, a puszta nem válik javára. Nem a hely tesz erényessé, hanem az emberi belátás és életmód.'' Valóban, bármilyen elbűvölô a pusztának mint földrajzi tájnak az élménye, bármennyi meggondolni valót nyújt is annak, aki ,,befogadja'', és akármennyire hozzásegít is a csendhez és az ember magára találásához, mint helynek még sincs döntô jelentése. Egy keleti bölcs mondása szerint: ,,A csönd nem a hegyek csúcsán honol, a lárma sem a városok piacain -- mind a kettô az ember szívében lakik.'' Hallgatás és lárma, üresség és telítettség, pusztaság és termékenység - - ez mind bennünk van. Bár sivatagi útjainkon ennek tudatában voltunk, mégis e téren néhány évvel ezelôtt kemény próbát kellett kiállnunk. Hosszasan és gondosan újra egy nagyobb szaharai utat készítettünk elô. Az egy napi, egy éjszakai utat Bécstôl Szicíliáig nagy örömmel és várakozással tettük meg, hogy aztán Trapaniból hajóval átkeljünk Tuniszba s onnan három napon belül már a pusztában legyünk. A kikötôben már reggel beálltunk a komp elôtti sorba, de aztán jött a hír: A tengerészek sztrájkolnak! Szünetel az átkelô forgalom.'' -- ,,Mikor lesz a sztrájknak vége?'' -- ,,Qui lo sa, torse domani!'' (,,Ki tudja, talán holnap!''). Bosszúság és nyugtalanság támadt. Megpróbáltuk a hajós társaságnál elérni, hogy kivételesen tegyék lehetôvé az átkelést, de nem értünk el semmit. Így sok más útitárssal együtt ott maradtunk az autókkal a hajó elôtt, és vártunk, hogy a sztrájk végén nyomban készen álljunk az átkelésre. De a várakozás szörnyű. A könyörtelenül égetô szicíliai nap ellen sehol semmi árnyék. Nincs kéznél víz, nincs elég egészségügyi helyiség. Kis helyre összezsúfolva, ahol a változatosságnak nyoma sincs. Mindenki ideges, ingerült, senki nem tudja, vajon hogy alakulnak a dolgok. Vadabbnál vadabb hírek kelnek és terjednek. A gyerekek sírnak, és nem lehet ôket elcsitítani. Minden apróság agressziót vált ki. Viták, veszekedések napirenden vannak. Ráeszmélünk: ez a mi pusztánk, ahol helyt kell állnunk, türelemmel, kitartással, kölcsönös megértéssel és szívélyességgel. Nem volt könnyű! Az idegesség és az ingerlékenység újra kitört, amikor kiderült, hogy a sztrájk másnap még mindig nem ér véget, hanem folytatódik, ki tudja meddig. 36 órai várakozás után beláttuk: nincs más választás, mint a szárazföldi utat választva jutni el Olaszországon, Franciaországon és Spanyolországon keresztül Afrikába. Halványan reméltük, hogy valamelyik kikötôben mégis csak akad egy hajó. Nápolyban minden hajó tele volt. Csak Genuában találtunk, csaknem 2000 km kerülôút és 2 napi újabb várakozás után áthajózási lehetôséget. Így több mint egy heti késéssel értük el a sivatagot. De nem, valójában nem volt ez késés! A haszontalan várakozással és utazgatással töltött hét, a türelem és a megoldás gyakorlása, a csalódások és hiábavalónak bizonyuló várakozások elfogadása, a belsô agresszió legyűrése, az udvariasság megôrzése és a szüntelen szolgálatkészség már a puszta megtapasztalása és átélése volt, a valódi pusztáé. A puszta mint táj, csak képe és jele ennek a sokkal mélyebben rejtôzô pusztának, amely a világon mindenütt -- és fôleg -- mindenkiben föllelhetô. Szemléltetô kép, mely rendkívül tanulságos. ,,A világ: kapu, némán és hidegen ezer pusztaságba vezet'' (Nietzsche) A puszta tehát a mi világunk dimenziója: ,,A puszta növekszik: jaj annak, aki pusztákat hord szívében. Kô kövön csikordul, a puszta rád nehezedik és fojtogat. Az iszonyatos halál néz rád égô barna szemmel, elnyel és felôröl.. Ne feledd, ember, a gyönyör kilúgoz, te vagy a kô, a puszta, te vagy a halál...'' (Nietzsche). Ehhez a bennünk rejtôzô és körülöttünk levô ,,pusztához tartoznak nagyvárosaink ,kôsivatagjai', a toronyházak, a hajszoltság a közlekedésben, az állandó zaj, a tömeg, a mammut üzemek és áruházak. A nagyvárosok pusztajellegét mindenekelôtt az idegenek, a betegek és az öregek érzik, amikor az otthontalanság, a védtelenség, a fészekmeleg és a megértés hiányát tapasztalják'' (B. Albrecht). Sôt a puszta az a kiégettség is, amely a mindennapi hajszára és az emberi kapcsolatok felszínességére vezethetô vissza. Végül puszta még az is, mikor a megkövesedô szívünknek és megzabolázatlan ösztöneinknek vagyunk kiszolgáltatva. ,,A puszta növekszik -- jaj annak, aki pusztákat hord a szívében! Te vagy a kô, a puszta, te vagy a halál...'' Milyen kézenfekvô, hogy kitérjünk az ilyen pusztának a megtapasztalása elôl. Nem fogadjuk el emberi életünk meghatározó, sôt egyre inkább hatalmába kerítô dimenziójának. Ki áll egykönnyen helyt a puszta és a halál fojtogatásai között? A fata morgana: az illúzió és az öncsalás kényelmes kiutat kínál, de a magunk, a mások elôtt való bújócska, és a cinizmus, amely mögött ott a sebzett szív elkeseredettsége: ,,Repülj madár, hallgasd pusztai társad vijjogását; Rejtsd el, te bolond, sebzett szívedet a jeges gúny mögé'' (Nietzsche). A menekülés egyetlen módja a puszta tudomásulvétele, a határozott helytállás és kitartás abban a sivatagban, amely bennünk rejtôzik és körülöttünk terjeng. Pascal mondja: ,,Gondtalanul futunk a szakadék felé, de hogy ne lássuk, magunk elé tartunk valamit''. A pusztában az ellenkezôje igaz. Megtapasztalása megadja a lehetôséget arra, hogy szembenézzünk a szakadékkal és leleplezzük a hamis látszatot. Sôt a puszta, a kietlenség, a magány és az otthontalanság hona. Mint ilyen a gyümölcstelenül önzô és rosszra hajló (vö. Ter 7,5) emberi szívnek a tényleges jelképe, és az új életre születés helyévé lehet, ahol Istentôl elfogadhatjuk ajándékait és indításait. A pusztával szembenézni-nemakarás, üresség és gátlástalanság. A puszta tudomásulvétele és a puszta fölé kerekedés, amikor nem menekülünk a magánytól és a csendtôl, hanem elviseljük az egyedüllétet, tudatosan szakítunk a felületes hajszoltsággal: ez az Isten szemszögébôl tekintett új mérték keresése. Mert az, aki a bűnös ember elleni haragjában kimondta: ,,Pusztasággá teszlek, gyalázat tárgyává a körülötted lévô népek között, mindenki szeme láttára'' (Ez 5,14), az ezt is megígérte: ,,Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülôben van -- nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában... és folyókat (fakasztok) a sivatag földön, hogy inni adjak népemnek, választottaimnak. A nép, amelyet magamnak alkottam, hirdetni fogja dicsôségemet'' (Iz 43,19kk). A bátran kiállott ,,puszta'' az élet ígérete és Isten eljövetele.