Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Giannina Facco Bernadette Soubirou a lourdes-i látnok Elisabeth Mathieu-Perrad, a pótolhatatlan barátnô kedves emlékére Az olasz eredeti mű: Giannina Facco: Bernadette Soubirous Fordította: Dér Lehel A kéziratot gondozta: Sipos Margit Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Emlékek Vajon a Szűzanya érti a tájszólást? Az angyali üdvözlet napja Mint a szélzúgás A család szégyene Magázott engem A gyerekek mindjárt megtörnek Iszapos víz és keserű fű Börtönbe vetlek! Akarom, hogy éljen! Körmenet és kápolna Zárd be az ajtót! Que soy era Immaculada Councepciou Mindenki rólunk fog beszélni Valóban megjelent Látok! Milyen hideg! Ért a sárgarépa tisztításához Szabad-e ugrókötéllel játszani? Feladat nélkül Küldetésem véget ért Kelj föl és gyere! Életrajzi adatok ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1994-ban jelent meg az Agapé Kiadó gondozásában, az ISBN 963 8112 36 0 azonosítóval. A magyar kiadás engedélyét az elektronikus változathoz a Kiadó adta meg. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Kiadó tulajdonában van. A könyv szövegét Tóth Károly Antal vitte számítógépbe. ======================================================================== Elôszó Lourdes, Bernadette Soubirous -- a késôbbi Szent Bernadett -- rövid és gyötrelmes életének városa a katolikus vallás egyik legnagyobb központjává lett. Sokkal több minden létesült itt, mint amit az Egek Királynéja kért: nem egy kápolna, hanem három fenséges szentély épült; nem egy körmenet mormolt imát, hanem a Jelenések könyvében említett tömegek. A szüntelenül lángoló szeretetnek köszönhetôen kegyelem árad a zarándokokra, betegekre, önkéntes ápolókra, orvosokra. Esténként, a Rózsafüzér téren fáklyás körmenetbe rendezôdve, hívôk ezrei üdvözlik újra meg újra az Isten Anyját. Tengernyi lángocska kígyózik a sötét égbe emelkedô fohászok kíséretében. A betegek, a szegények és az elesettek között, akik kérelemmel fordulnak a Szent Szűzhöz, ott van Bernadett. Még ha nem látja is senki, együtt halad velük olcsó pamutvászon ruhájában, elnyűtt és fakó capuletjével a fején, a mennyország káprázatos fényét tükrözô ártatlan tekintetével. A földi bajokkal küszködôket nem hagyta magára, mint a szeretet hírvivôje velük tart, hiszen az ô feladata: segíteni, vigasztalni és reményt ébreszteni. Hasonlóképpen, mint a jelenések idején, most is csak azt kéri, hogy higgyenek az ô Úrnôjében. De hogy is lehetne nem hinni benne a csodák városában? A hamis próféták meghaltak: senki sem emlékszik már rájuk. A tömeg azonban még mindig letérdel egy szegény, beteges és tudatlan kislány képe elôtt, aki tizennyolc alkalommal már a földön megcsodálhatta az Egek Királynéját. GIANNINA FACCO ======================================================================== Emlékek Bernadett az éj derekán hirtelen felriadt álmából. Megrettenve figyelt. Csecsemôkora óta asztmarohamok gyötrik. Csak nem ilyesmi készülôdik megint? Lehunyja szemét, és vár, ám semmi sem történik. Olyan könnyedén lélegzik, mint Toinette, a Marie-nak becézett kisebbik testvére, aki vele egy takaró alatt alszik összekuporodva. A sötétben lehetetlen volt megállapítani, mennyi idô van még hátra hajnalig, a házban pedig egyetlenegy gyertyát sem lehet találni. Ennek a nyirkos helyiségnek, amelyet minden lourdes-i csak cachot-nak, magyarán cellának nevezett, mert egy idôben ide zárták be a bűnözôket, két ablaka volt. Az egyiket azonban beragasztották, nehogy beáradjon az alatta lévô hulladékhalom bűze. A másik egy szűk, nappal is sötét sikátorra nyílt, a Kisgödrök utcájára. Marie álmában még jobban Bernadetthez bújt. Biztosan fázott, mert Lourdes-ban gyakran dermesztô a tél, és a házban nem akadt több takaró. Testvérkéi, a hatéves Jean-Marie és a hároméves Justin békésen aludtak szalmazsákjukon. Kissé odébb, az összevissza repedezett mosómedencén és a falba mélyesztett tűzhelyen túl állt François Soubirous és Louise Castérot kétszemélyes ágya. Bernadett nem láthatta szüleit a vaksötétben, de hallotta lélegzésüket. Apja idôrôl idôre felhorkantott, anyja nyugtalanul forgolódott, megrecsegtetve a kukoricasással tömött súlyos szalmazsákot, amelyet senki sem tudott felrázni. Talán munkalehetôségrôl meg egy kis jólétrôl álmodtak annyi viszontagság után. A hat ember nehezen élt egy olyan helyiségben, ahonnan minden hiányzott. Még egy szekrényük sem volt. Azzal, amelyet valaha a Soubirous család birtokolt, néhány hónappal ezelôtt egy másik ház tulajdonosa fizettette meg a lakbért, csak így tudta kiegyenlíteni a számlát a nyomorba süllyedt molnár családja. ,,Ha még meglenne -- gondolta Bernadett --, bizonyára nem férne be ide.'' A szerencsétleneknek sógoruk, André Sajon és felesége engedte át potom pénzért ezt a sötét folyosó végén lévô kis helyiséget. A mennyezete alacsony volt, a padlózatot felszedték, a falak megüszkösödtek, de legalább az esôtôl megóvta ôket. Sajonék három fiukkal a ház elsô emeleti három szobáját lakták, s a földszinten is volt egy szobájuk, amely a Soubirous családéhoz hasonlóan, a Kisgödrök szűk utcájára nézett. Ôk nem szenvedtek szükséget. Bernadett felsóhajtott. Ezúttal nem az asztma, hanem üres gyomra ébresztette fel. A vacsorára elfogyasztott kukoricakásával egyikük sem lakott jól, de a házban nem akadt más ennivaló. Hogy megkímélje magát a hiábavaló szenvedéstôl, a kislány megtanult lemondani vágyairól, és még a gazdag lourdes-i családokat sem irigyelte. Ha ez volt az Úr akarata, akkor el kellett fogadni. Apja és anyja azonban állandóan visszasírták a régi szép idôket. Annak idején anyai nagyapja halála után négy leánygyermek maradt hátra a Boly-malomban. Bernarde, a legidôsebb örökölt mindent, és helyi szokás szerint neki kellett volna elsôként férjhez mennie. A másodikat Basile-nek hívták. Közötte és a legkisebb, az utolsószülött Lucille között volt Louise, a szôke, kék szemű leány, aki nemrégen töltötte be tizenhatodik életévét. François Soubirous-nak, a castérot-i béreslegénynek, jóllehet már betöltötte harmincötödik életévét, sikerült ezt a legbájosabbat feleségül vennie. Bernarde csak azt a jogot élvezhette, hogy nevét átadja az 1844. január 4-én született unokahúgocskájának, és hogy keresztvíz alá tartsa. Bernadett megszakította az emlékek fonalát, mert Marie álmában ránehezedett. Bosszantotta a dolog. Bartrés-ban legalább nem kellett senkivel megosztania az ágyát. Tizenhárom hónapos korában került elôször Bartrés-ba, amikor anyja a második gyermekét várta. Egy napon égô gyertya esett a szerencsétlen asszonyra, és megégtek emlôi. Bernadettet, mivel anyatej nélkül maradt, átadták Marie Lagües dajkának, aki éppen akkortájt vesztette el elsôszülöttjét. Bartrés-ban lakott, egy erdôben gazdag vidéken, zöldellô völgyek között, nem messze Lourdes-tól. A kislány itt a falusi udvaron tanult meg járni, eljátszadozott a tyúkokkal és a kiscsibékkel. Az ô méretéhez szabott gyönyörű kis világ volt ez. Egy napon apja magával vitte az öreg Boly-malomba, mert újszülött testvérkéje gyorsan visszatért a mennybe, s anyja vele akart vigasztalódni. Bernadett egykettôre megszokta új környezetét. Lenyűgözte a malom, amelyet a Lapaca-patak kristálytiszta vize működtetett, mint a vidék megannyi malmát. Ügyelni kellett rá, nehogy a malomárokba essen, s Bernarde-ra bízták. A nagynéni szerette keresztlányát, de goromba asszony lévén gyakran megverte, ha a dolgok nem az elképzelései szerint alakultak. Meg volt gyôzôdve nevelési módszerének helyességérôl. Az írástudatlan és jóhiszemű François és Louise nem volt képes mindig számon tartani, ki mivel tartozik, s a rossz szándékú emberek ezt kihasználva nem törlesztették adósságaikat. Sôt, miközben a búza megôrlésére várakoztak, rájártak a malmos ételére-italára. Az idô múlásával amiatt is kezdett hanyatlani az üzlet, hogy a malom megrongálódott szitái egyre silányabb minôségű lisztet engedtek át, és a hajtómű is el-elakadt. Forgalom híján a Soubirous család nem tudta kifizetni a bérleti díjat, és csakhamar el kellett hagynia a malmot. A Castérot nagyanya ekkor bérbe vette a Laborte-malmot, ám itt sem szegôdött veje mellé a szerencse. Az idôs asszony rövidesen lehunyta szemét, s az örökségül lányára hagyott kilencszáz frank birtokában a Soubirous család egy másik malomba költözött, ám a szerencse most már végképp elhagyta ôket. Számos más viszontagság után így kerültek mind a hatan ebbe a fogdának épült, szűk, dohos helyiségbe. Bernadett az emlékektôl kábultan megpróbált visszabújni a takaró alá. Megbökte újból ránehezedô húgát, sikerült megfordulnia, s lassan elszenderedett. A felidézett emlékképek fokozatosan elhalványultak, majd teljesen eltűntek, s álmában észre sem vette, hogy Marie egy kis meleget keresve megint szorosan hozzásimult. ======================================================================== Vajon a Szűzanya érti a tájszólást? Mire Bernadett újból felébredt, apja és anyja már indulásra készen álltak. Marie az ágy alá bújva kereste a katekizmusát, amely még az este esett le mellôle, s két fonnyadt krumpli is a kezébe akadt. -- Megfôzhettük volna... -- motyogta klumpájába lépve. -- Tedd ôket a tűzhelyre, és gyorsan készülj fel! -- parancsolt rá az anyja. -- Ha késve érkezel a Menedékotthonba, biztos nem fogadnak be. -- Tudom, Marie-Thérčse nôvér gonosz. -- Ne beszélj ostobaságokat! Marie kedvetlenül csoszogott végig a folyosón, és fázósan összehúzva magát lépett ki a reggeli ködbe burkolózó sikátorra. Korgott a gyomra, ám a házban az ágy alatt talált gurult két krumplin kívül nem volt ennivaló. -- Munka után nézünk -- szólt Bernadetthez az apja. -- Ügyelj a gyerekekre! Alighogy egyedül maradt, a kislány vizet töltött a zománcozatlan mosdótálba, belemártotta kezét és megmosta arcát. Megborzongott a hidegtôl. Igyekezett minél elôbb megtörülközni, ám az egyik széktámlára dobott vászonkendôbôl csavarni lehetett a vizet. A tűzhelyet szegélyezô vashuzalra terítette, s a szoknyáját emelte nedves arcához, majd tüzet gyújtott egy maréknyi szalmával, és amikor a lángok belekaptak a fába, a mennyezetrôl lógó kormos láncra egy kis fazekat akasztott, hogy megfôzze benne a két szem krumplit. Miközben arra várakozott, hogy a krumpli megpuhuljon, letérdelt, elôvette zsebébôl rózsafüzérét, és halk imába kezdett. Sötét fából készült rózsafüzére szegényes volt, de mihelyt megérintette, megnyugodott. Bartrés-ban, dajkája juhainak ôrzése közben is az Üdvözlégy nyújtott neki vigaszt nagy magányában. Szinte mindig egyedül volt. Pigou, a derék kutya helyette is dolgozott, így sok idôt fordíthatott az imádkozásra. Olykor egy gipszbôl készült Szűzanya- szobrocskát is magával vitt a legelôre, és mezei virágokkal díszítette. Télen rongyocskákba burkolta, nehogy megfázzon. Gyengéden dédelgette a bársonyos tapintású báránykákat is, amelyek bégetve keresték anyjukat. Mire Jean-Marie felébredt, nôvére már egy bot segítségével az ágyneműt forgatta, mert nem volt éppen könnyű ebben az odúban mozogni. -- Mi van reggelire? -- érdeklôdött a gyerkôc, akinek egyáltalán nem akaródzott elhagynia vackát. -- Elôbb fel kell kelned. Felébresztette Justint is. Jól lecsutakolta mind a kettôt, majd letérdeltette ôket a szalmazsákra. -- Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes... Kénytelen-kelletlen imádkoztak a kicsik, mert éhesek voltak. Amikor azonban a hanyag keresztvetés után egy-egy krumpli ütötte a markukat, örömteli ciripelésbe kezdtek. Ezzel a kinccsel a kezükben szaladtak ki az utcára anélkül, hogy engedélyt kértek volna a ház elhagyására, de Bernadett nem is igyekezett visszatartani ôket. Tudta, hogy hiábavaló lett volna. Bernarde nagynéni néhány perccel késôbb toppant be egy szalvétába takart kenyérrel és egy üveg borral. Gyanakvóan szemlélte a leánykát. -- Fogadni merek, hogy nem ettél. Olyan sápadt vagy! Nálam semmiben sem szenvednél hiányt. Már voltál ott, és meggyôzôdhettél róla, hogy egy kocsma többet hoz a házhoz, mint egy malom. Az emberek inkább a kenyérrôl mondanak le, mint az italról. Nesze, egyél, és igyál egy kortyot. Jót fog tenni. Részvéttel figyelte unokahúgát, de továbbra is kemény hangon szólt hozzá. Bernadett arcára mosolyt csaltak az emlékek. Szívesen szolgálta ki a vendégeket, és olykor a nagynéni háta mögött egy-egy hörpintés bort megitatott legszegényebb barátnôivel, akik üveget és pénzt szorongatva várakoztak a pultnál. A keresztanya közben csalódottan körülnézett. -- Apádnak és anyádnak sohasem volt még csak egy morzsányi esze sem - - dünnyögte. -- Nem szabad idáig süllyedni, amikor itt vannak a gyerekek. A kislány tudta, hiába is ellenkezne, így hát fogta a kenyeret meg a bort, és betette a konyhaszekrénybe, majd odaült nagynénje mellé. Sikerült elvernie az éhét, s most jól érezte magát. Elmosolyodott, s kipirult arcán megjelent két gödröcske. -- És te nem jársz a Menedékotthon iskolájába, mint a húgod? -- érdeklôdött a keresztanya. -- Csak ha ráérek. -- Hogy leszel így elsôáldozó? -- faggatta tovább, nem törôdve azzal, hogy fájó pontra tapintott. Bernadett bizonytalan mozdulatot tett. -- Bartrés-ban nincs plébános. A dajka megtanított egyre-másra, de ô is mondta, hogy nehéz a fejem, nem tehetek róla. Bernarde nagynéni észrevette, hogy keresztlánya hangja megremegett. Mesélték neki, hogy amikor egy napon meglátta a lourdes-i elsôáldozós kislányokat, az érzékeny lelkű, mélyen hívô Bernadett elsírta magát. Úgy tűnt neki, mintha elôször látná. Apró termete, bája, kerek arcocskája és ártatlan tekintete meglágyította a szívét. Szegény kislány, gondolta, nem kímélte az élet. Az évekkel ezelôtt Lourdes-ban tomboló kolera a sír szélére sodorta, s a vissza-visszatérô asztmarohamok megfulladással fenyegették. Nyomoránál csak a hite volt nagyobb, az Istenbe és a legszentebb Szűzbe vetett hite szilárd maradt. Tizennégy éves kora ellenére rendkívüli bátorsággal fogadta a megpróbáltatásokat. -- Sikerült megtanulnod írni? -- kérdezte tôle váratlanul Bernarde nagynéni. A lányka megrázta a fejét. -- Bárcsak sikerült volna! A francia túl nehéz nekem. Az Üdvözlégyet megtanultam. Igen, azt megtanultam, és a Miatyánkot is, de az olvasás, az egészen más. Marie-Thérčse Vauzou nôvér nem szereti, ha tájszólásban beszélek, de én biztos vagyok benne, hogy a Szűzanya érti a szavaimat. Neked mi a véleményed errôl, Bernarde nagynéni? Várakozva nézett rá, de az asszony nem válaszolt. Felállt, gondosan összehajtogatta a szalvétát, amelyben az ajándékokat hozta, zsebébe tette, és elindult a dohszagú folyosó felé. -- Megértetted? Várlak! -- szólt hátra keresztlányának, aki klumpáiban csoszogva követte. -- Gondolj bele, ha itt maradsz, rossz vége lesz az egésznek. ======================================================================== Az angyali üdvözlet napja 1858. február 11-e csütörtökre esett, de a gyerekek nem mentek iskolába. Jeanne Abadie a szünnapot arra használta ki, hogy -- szokásához híven -- meglátogassa Soubirous-ékat. Ô is a nevers-i apácák Menedékotthonába járt, ám ô annak ellenére, hogy még nem töltötte be tizenharmadik életévét, válaszolni tudott Pomian abbé és Marie-Thérčse kérdéseire. Az osztály fekete báránya a Soubirous család elsôszülöttje volt. Még tizennégy évesen sem tudta a Hiszekegyet, és csökönyösen nyelvjárásban felelt, ha kérdezték. Hiába jelentette ki Pomian abbé, hogy hajlandó szemet hunyni e kemény fej felett, Marie-Thérčse nôvér hajthatatlan maradt. -- Én meg tudnám tanítani Bernadettet a Hiszekegyre! -- mondta Jeanne Louise néninek. -- Én kiválóan imádkozom! Szeretett volna tudásával eldicsekedni, de senki sem figyelt rá. -- Nincs több tűzifa -- mutatott Louise bosszúsan az üres ládára. -- Egy kis gallyat kell hoznod, Marie. Igyekezz, amíg enyhe az idô. -- Megyek én is fáért -- fontoskodott Jeanne, hogy magára vonja a figyelmet. -- Én magammal vihetném a kiskosaramat. Anyám örülne, ha összeszednék neki egy kiscsontot, hogy eladhassa az ószeresnek. Fogd te is a kosaradat, Marie! Én tudom, hova kell mennünk. -- Velük mehetek én is, mama? -- tette fel sóvárogva a kérdést Bernadett. -- Nem. Nyirkos a levegô, és kiújulhat az asztmád. -- És ha felhúzom a gyapjúharisnyámat! Louise nem válaszolt. Ebben a pillanatban madame Croisine Bouhouhorts, a szomszédasszony rontott be hozzájuk halálra rémülten. Justint, alig kétéves béna kisfiát görcs fogta el. Az utóbbi idôben egyre gyakrabban történt ez meg vele, és Dozous doktor szerint elôbb- utóbb végleg elragadja a roham. -- Maga tudja, hogyan kell felrázni, és magához téríteni! -- kiabálta Louise-nak esdeklô hangon. -- Azt hiszem, most vége! Bernadett kihasználta a váratlan fordulatot, hogy megszerezze az engedélyt, és ô is a többivel tarthasson. -- Mehetek? -- kérdezte könyörögve. -- Vedd fel legalább a kapucnidat! -- dünnyögte az anyja, s elindult madame Croisine-nel. -- Ha megbetegszel, vess magadra. A kislány magára öltötte nyers gyapjúból készült, kirojtolódott szegélyű kopott csuklyáját, amely egész a derekáig leért. -- Így biztos nem fogok megfázni -- mondta boldogan. Felhúzta a harisnyát, amelyet csak neki volt joga viselni, újra belebújt cipôjébe, és megindult húgával meg barátnôjével az ôsrégi híd felé, amely már Julius Caesar idején is átívelte a Gave folyót. A lourdes-i asszonyok emberemlékezet óta a folyó jéghideg vizében mosták a fehérneműt, ott voltak hát azon a reggelen is. Az idôs Pigoune asszony felemelte fejét, és egy mozdulattal üdvözölte François Soubirous lányait, akik távoli rokonai voltak. -- Tűzifát akartok gyűjteni?! -- kiabálta, de a Gave zuhogása miatt nehezen lehetett szavát érteni. Megtörölte kezét kötényében, és hozzájuk lépett. -- Nem kell olyan messzire mennetek -- mondta. -- Tegnapelôtt Lafite úr jó sok platánfát kivágatott Chalet szigetén. Bôségesen találtok ott ágat. Igaz, hogy nyers, de jobb a semminél... Fogatlan szája mosolyra húzódott. Visszatért a folyópartra, a kislányok meg Antoine Nicolau malma felé vettek irányt. Maguk mögött hagyva a Savy hidacskáját, elérkeztek a szigetre. Ott azonban még egy szál gallyra sem leltek, mert monsieur Lafite kora reggel ôrt állított a fái mellé, s az mindent összeszedett. Marie és Jeanne csalódottan vágtak át az ismeretlen réten, melynek összes bokrát kiszárította a fagy. Bernadett vidáman követte ôket. Senkitôl sem akart fát lopni, még monsieur Lafite-tôl sem, aki egy jó forgalmú fűrésztelep tulajdonosa volt. Valamikor, akárcsak a gyerekek apja, molnárként kereste kenyerét. A Gave és a malomárok torkolatához érve a lánykáknak meg kellett állniuk, mert a víz elzárta elôttük az utat. Balról a Spelonche-hegység magaslott, rajta a Massabielle nevű barlanggal. Bernadett kíváncsian szemlélôdött. Egy vadrózsafa és kusza tüskebokrok felett sötét mélyedésre lett figyelmes. A hegy lábánál juh- és tehéncsontok fehérlettek: a kiáradt Gave hordta ide ôket. Igazi vagyon! -- Sekély a víz, mert a Savy-malom nem dolgozik! -- kiáltotta Jeanne, miközben facipôit a folyó árterének túloldalára dobta. Rálépett a síkos kövekre, de csakhamar lecsúszott róluk, s bele kellett gázolnia a vízbe, amelynek hidege szinte elállította a lélegzetét. Végül is szárazra evickélt. Lekuporodva a fagytól sötétkékké vált lábait dörzsölte, majd felhúzta klumpáit, és eltűnt a csenevész bokrok között. Röviddel késôbb a reszketô Marie is átért a túlsó partra. -- Te maradj ott, ahol vagy. Érted? -- kiáltotta nôvérének. -- Majd késôbb segítesz nekünk a rôzsekötegeket cipelni! Bernadett megalázónak tartotta, hogy ott várakozzon, harisnyájához nyúlt, le akarta vetni. De váratlanul erôs széllökést érzett, mintha vihar készülôdne. Fölemelte fejét, és csodálkozva látta, hogy a nyárfák mozdulatlanok a sápadt téli ég alatt, míg a vadrózsafa meg a tüskebokrok remegô táncba kezdtek. A barlangnyílást kémlelte, amely megtelt fénnyel. Egyszer csak egy fehérbe öltözött nôalak rajzolódott ki elôtte. Hosszú fátylat, kék övet viselt, mezítelen lábfején egy-egy aranyrózsa. Aznap volt az angyali üdvözlet ünnepe, de Bernadett ezt nem tudta. Abban a hiszemben, hogy álmodik, megdörzsölte a szemét, ám a hajnalt idézô bíbor fényben még mindig ott állt a nôalak, és barátságos kézlengetéssel üdvözölte. Az elbűvölt kislány önkívületben hullott térdre: helyeslô mosolyt kapott jutalomképpen. Nem tudva, hogyan is fejezze ki örömét, zsebébôl elôvette rózsafüzérét. Meglepetten észlelte, mennyire elnehezedett keze, amikor keresztet akart vetni. Csak azután tudta megmozdítani, miután a ragyogással övezett nô a kezében lévô nagy rózsafüzért arcához, homlokához és melléhez értette. -- Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes... Bernadett lassan ejtette ki az ima szavait, hogy ez a különös találkozás minél tovább tartson. Szeretett volna örökre így maradni: az elmélkedés bensôséges nyugalmában. Biztonságban érezte magát, és még sohasem volt ilyen boldog. A fényben úszó teremtmény megzörgette a rózsabokor ágait, ajkai azonban nem mozogtak. Az ötvenedik Üdvözlégy után szétfoszlott a látomás, és a barlangnyílás elsötétedett. Bernadett hűségesen várakozott, de nem történt semmi. Idôközben Marie és Jeanne egy nagy rakás fával és csonttal tértek vissza. Elámulva vették észre a térdelô Bernadettet, aki úgy magába szállt, ahogyan eddig még sohasem látták. -- Hát te mit művelsz? -- kiáltott rá Jeanne. -- Templomba sohasem jársz! Gyere, inkább segíts nekünk! Bernadett megborzongott. Délutánra járt az idô, s a félénk nap erôtlenül hatolt át a ködön. Vajon miért érezte mégis úgy, hogy teljesen áttüzesedett? Itt valami megmagyarázhatatlanul különös dolognak kellett történnie. De egy valamiben biztos volt: senkinek sem szabad elárulnia titkát, még az anyjának sem. Ugyanakkor gyötrô vágyat érzett, hogy beszéljen róla. Átvágott az ártéren anélkül, hogy fázott vagy hideget érzett volna. -- A víz langyos -- mondta meglepetten. -- Langyos? -- nevetett Jeanne. -- Te máma elvesztetted az eszed! Bernadett szétosztotta a fát és a csontot, hátára vette a legnehezebb nyalábot, és megindult a régi híd felé. Az út meredek és néhány ponton veszélyes volt, de ô nem vett róla tudomást. Váratlanul hátrafordult. -- Semmit sem. láttatok? -- kérdezte az utána baktatóktól. -- Semmit -- felelte Jeanne. -- Megtudhatnánk, hogy min jár az eszed? Ma nagyon titokzatos vagy. Bernadett hagyta beszélni. Egyre nyugtalanabbá vált: ellenállhatatlan vágy sarkallta, hogy visszatérjen. Nem tudta, hogyan küzdje le ezt a vágyat. -- Igazán nem láttatok semmit? -- kérdezte újra. -- Hányszor bizonygassam még? -- tört ki Jeanne bosszúsan. -- Megyek haza. Elegem van már a hülyeségeidbôl -- mondta, és utat vágott a domb bokrai között. Bernadett, miután egyedül maradt húgával, nem tudta tovább türtôztetni magát. -- Meg tudsz ôrizni egy titkot? -- nézett merôen a szemébe. -- Én? Hát persze! Hogy is ne tudnék? Bernadettben fel sem merült a gyanú, vajon megbízhat-e egy kis fecsegôben. Mindent elmesélt neki, és megkönnyebbült. Marie azonban kételkedve fogadta ôszinteségét. -- Csak rám akartál ijeszteni, ugye? -- mondta gyanakvóan. -- Hidd el, szóról szóra igaz, amit mondtam. Miért nem akarsz hinni nekem? Pörlekedtek még egy keveset az úton, majd mindketten elhallgattak. Nagyon kimerültek voltak. ,,És ha Bernadett -- töprengett magában Marie -- a Massabielle-i- barlangban valóban látta a nôalakot, aki úgy volt öltözve, mint a Szent Szűz?'' ======================================================================== Mint a szélzúgás Louise is fáradtnak érezte magát, habár az ô vállát nem nyomta rôzsenyaláb. Egy jó fél óráig maradt Bouhouhorts-éknál. Justin vézna testecskéjét simogatta, dörzsölgette, és csak akkor tért vissza a cachot-ba, amikor a béna kisfiú elaludt. Otthon hiába kereste a gyerekeit. Mihelyt magukra maradtak, megpróbáltak átmászni a szomszédos udvar falkerítésén, de az utca levegôjét mérgezô szemetes gödörben kötöttek ki. Dühösen megmosdatta ôket, majd körbejárta a munkaadókat abban a reményben, hogy megbízzák néhány tennivalóval. Azon a reggelen azonban nem járt szerencsével: vagy nem volt munka, vagy azt mondták neki, késôbb adódik valami. Egy úriasszonynál kitakarította a konyhát, és csak ettôl kapott fizetésként pár szem krumplit. Bernadett és Marie késôn ért vissza a rôzsenyalábbal és némi pénzzel, amelyet a rongyszedô fizetett nekik a csontért. Louise azonban még ekkor sem tudott felvidulni. François, a férje, aki szintén munka után nézett, még rosszabbul járt. Elkeseredésében nem tudta, mitévô legyen, bebújt hát a takaró alá, és elszunnyadt abban a tudatban, hogy felesége egyedül is megbirkózik a házi teendôkkel. A kislányok vizet hoztak a kútról, és meghámozták a krumplit. Bernadett ezután kiment az utcára, hogy elôkerítse Jean-Marie-t és Justint, akik újból kiszöktek. Louise Marie-t fogta fülön, hogy megfésülje. Valahogy elejét kellett venni, hogy a gyerekei eltetvesedjenek. Marie mindeddig küzdött a csábítással, hogy megszabaduljon titkától. Amikor úgy látta, hogy elérkezett a kedvezô pillanat, ahelyett, hogy a szokásos módon bömbölt volna -- mint máskor, ha az anyja meghúzta a haját --, titokzatoskodva megkérdezte tôle: -- Elmesélhetem neked, mama, mi történt ma a nôvéremmel? Louise megrémült. -- Rajta, beszélj! -- Egy csodálatos, fehérbe öltözött asszonyt látott a Massabielle-i- barlangban. Kék övet viselt, és lábain két aranyrózsa fénylett. -- Ne beszélj ostobaságokat! Bernadett abban a pillanatban nyitott be az ajtón, szorosan fogva kapálódzó testvérkéit, nehogy elszaladjanak. Mindjárt tudta, hogy Marie elárulta, de most már semmit sem tehetett. -- Mit láttál te a barlangban? -- förmedt rá az anyja. -- Egy csodálatos asszonyt. Nem úgy találtam ki, tényleg láttam! Hidd el! -- Te buta! Biztos csak egy fehér szikla volt. Romaine Sajon, a házigazda felesége éppen akkor lépett be a cachot- ba. Miután meghallgatta a jelenésrôl szóló beszámolót, ô is úgy vélekedett, hogy Bernadett ábrándozik. -- Ne gondolj rá többet! -- mondta a lánykának. -- Nem éri meg a fáradságot. Marie ezalatt az utcán beszélgetett Jeanne-nal. -- A nôvérem még mindig azt hajtogatja, hogy egy gyönyörű, fiatal asszonyt látott, aki olyan magas volt, mint ô -- magyarázta neki. -- Ezért térdelt le a barlang elôtt, és ezért imádkozta a rózsafüzért. -- Én ezt nem hiszem -- jelentette ki a tudálékos kislány. -- Csak azért találta ki az egészet, hogy foglalkozzanak vele. -- Hazug vagy! Bernadett sohasem kereste a feltűnést. Nem úgy, mint te! -- Ostoba liba! Még aznap jobbra fordult a Soubirous család sorsa. Estefelé a postamester Louis Bouriette révén értesítette François-t, hogy megüresedett egy lovászi állás, igaz, csak ideiglenesen. A gondviselés nem hagyta cserben a családot! Bouriette kôfaragóként dolgozott, egészen addig, amíg egy napon egy szilánk a jobb szemébe nem pattant. Jelenleg néhány kisebb üzlet lebonyolításával kereste meg a mindennapra valót. Munkája nem volt nehéz, de alig tudott zöld ágra vergôdni. Másnap Bernadett hiába kérlelte anyját, hogy engedje visszatérni a Massabielle-hez, Louise ellenkezést nem tűrô hangon megtiltotta. -- Szombaton a gyónásban mindent el fogsz mesélni Pomian abbénak. Reggel az iskolában Jeanne Abadie csak azért is elterjesztette a jelenés hírét a barátnôk kis csoportjában. Jó alkalom volt ez a kíváncsiság felcsigázására, és arra, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. -- Holnap vasárnap. Együtt mehetnénk Bernadettel a barlanghoz -- vetette fel egyikük. -- Fogadom, hogy ti is szeretnétek látni azt az asszonyt, feltéve, ha visszatér. -- És ha egy gonosz teremtményrôl van szó? Ha valaki szép, az még nem biztos, hogy jó is. -- Viszünk magunkkal egy üveg szenteltvizet, és majd jól meghintjük vele -- tudálékoskodott Jeanne. Bernadett, aki egy kis késéssel érkezett az iskolába, meghallotta, hogy néhány társa róla beszélget, de nem szólt semmit. A tanterembe lépô Marie-Thérčse nôvért meglepte, hogy tilalma ellenére milyen élénk az osztálya. Miután lassan végighordozta növendékein a tekintetét, amelytôl rettegtek a lányok, szinte mindenkinek elállt a lélegzete. Bernadett estefelé ment gyónni. Pomian abbé szó nélkül hallgatta. Valószínűleg a fény játéka bűvölte el a lánykát, gondolta. Csak a jelenést megelôzô széllökés hozta zavarba. Tudta, hogy Isten többször is szélzúgásban nyilatkozott meg az embereknek. -- Elmondhatom a plébánosnak, amit nekem elmeséltél? -- kérdezte a föloldozás után a kislányt. -- Igen, hát persze! Peyramale abbé azonban nem hagyta magát egykönnyen befolyásolni. Más járt a fejében: egy olyan közepes értelmű tanuló fantáziája, aki tizennégy éves kora ellenére még nem volt elsôáldozó, nem gátolhatja fontos kötelezettségeinek végzésében, annál kevésbé, mert IX. Pius 1858- at jubileumi évvé nyilvánította, s ez sok teendôt rótt rá. -- Monsieur abbé -- próbálkozott a káplán --, az Apostolok cselekedeteiben írva vagyon: ,,Váratlanul szélzúgás keletkezett''. Ön tudja, mit akarok mondani. -- Hogyne érteném! Nem szabad azonban egy olyan gyermek ábrándozására fecsérelni az idôt, mint amilyen a kis Soubirous lány. Inkább szilárdan kell állni a földön. ======================================================================== A család szégyene Február 15-én a nagymise befejeztével a hittanos kislányok búcsúzóul térdhajtással köszöntek el az Oltáriszentségtôl, és Marie-Thérčse nôvér szigorú tekintetétôl kísérve kivonultak a templomból. Bernadetthez és Marie-hoz ezúttal is, mint máskor, mintegy tíz társuk csatlakozott a templom elôtti lépcsôkön, amelyeket minden vasárnap elözönlöttek Lourdes tekintélyes személyiségei. -- Menjünk a Massabielle-hez -- javasolta mindannyiuk nevében Jeanne Abadie. -- Édesanyám nem fog elengedni -- szomorkodott Bernadett. -- Hát akkor engedélyt kérünk tôle. Majd én tudom, mit kell neki mondani. Nem sokkal késôbb a Kisgödrök utcácskája csak úgy visszhangzott a klumpák zajától. Louise, aki a kismisén járt, az ajtóban várakozott abban a reményben, hogy megjön Jean-Marie és Justin. Egyszer csak kislányok gyűrűjében találta magát, akik éppoly szegények voltak, mint az ô gyermekei. Jeanne Abadie vezette ôket. -- Louise néni, megengedné-e nekünk, hogy Bernadettel és Marie-val elmenjünk a barlanghoz? -- kérlelte egy kis csitri. Louise összeráncolta homlokát. -- Sajnálom, de ma itthon maradnak velem. Nem akarom, hogy badarságokon törjék a fejüket. -- De asszonyom -- szakította félbe Jeanne, aki nem hagyta magát --, ha nem látunk senkit a barlangban, akkor majd a maga lánya is rájön arra, hogy ez az egész merô képzelgés. Majd kinevetjük, és elmegy a kedve az effajta meséktôl. Louise-t szíven találták ezek a szavak. -- Azt hiszem, igazad van -- engedett --, de az apjának is beleegyezését kell adnia. Én nem vállalok semmilyen felelôsséget. A kislányok elillantak, mint egy madársereg. Kisvártatva találkoztak François-val, aki a postamesterrel társalgott. Jeanne megpróbált a közelébe férkôzni, hogy bosszantsa egy kicsit, de le kellett mondania szándékáról. -- Ne beszéljetek nekem a Massabielle-rôl! -- kiáltozta a felbôszült ember. -- Hagyjatok békén, dolgozni akarok. A postamester azonban kíváncsi lett. Miután elmesélték neki az esetet, elmosolyodott. Bernadett nem tett semmi rosszat, magyarázta, azonkívül a jelenés nem a sátán mesterkedése, hiszen az alaknak rózsafüzér volt a kezében. François is elfogadta az érvelést, különben sem mondhatott ellent a postamesternek, mert ô juttatta álláshoz. -- Gyertek vissza minél elôbb! -- vetette oda nekik. A kislányok fecsegve távoztak. Amikor odaértek a régi hídhoz, Bernadett elkezdett futni a hepehupás úton. Marie tartott tôle, hogy asztmarohamot kap. Testvére azonban olyan könnyedén futott, mintha repülne. A barlanghoz érve térdre hullott, és elragadtatásba esett. -- Ott van! -- kiáltott fel. -- Üdvözöl bennünket. -- Én nem látok semmit -- mondta Jeanne. -- A barlang bejárata üres. Bernadett újra együtt volt Úrnôjével. Lehet, hogy lábujjhegyre emelkedve meg is érinthette volna, de ô ezt nem kívánta. Beérte azzal, hogy látja. -- Hintsd meg -- nyújtotta neki Jeanne az üveget, amelyet a templomban töltött meg szenteltvízzel. Bernadett ösztönösen fogta az üveget, és vizet hintett a barlang bejárata felé. -- Ha Istentôl jön, Úrnôm -- dadogta --, akkor maradjon, különben... Többet nem tudott mondani, mert látta, hogy a jelenés rámosolygott, s közben a bejárat fölé emelkedett. Bernadettnek elállt a lélegzete: mi lesz, ha leesik? Jeanne, aki fölmérgesedett, mert nem látott semmit, megragadott egy nagy követ, és célba vette társát. Bernadett azonban semmit sem észlelt, mert az elragadtatás állapotában volt. A többiek, mivel nem mozdult, elkezdtek kiabálni: -- Eltalált? A kislány azonban képtelen volt válaszolni. Sápadt volt, mint a viasz, és mozdulatlan. Különösen tágra nyílt szemei döbbentették meg társait. Mi lesz, ha meghal? Marie kiáltozva rohant haza, hogy értesítse anyját, Jeanne pedig bűntudatban szaladt a Savy-malomhoz segítségért. Antoine Nicolau, a molnár meg se kísérelte, hogy magához térítse Bernadettet, karjaiba vette, és elvitte a malomba. A meghökkent kislányok csoportjához, akiket egy fiú vezetett, hamarosan néhány pimasz alak is csatlakozott, és kíváncsian nézte, mi történt a kis Soubirous lánnyal. Rosszul lett-e, vagy megbolondult? Mindenki mondta a magáét. A jó madame Nicolau gondjába vette Bernadettet. -- Fáradt, hagyjátok békén -- ismételgette. Amikor Louise és Marie lélekvesztve megérkeztek a malomhoz, a kislány már magához tért. -- Te buta! -- dorgálta mérgesen az anyja. -- Mindenkit arra kényszerítesz, hogy utánad szaladgáljon. -- Hiszen én nem mondtam senkinek, hogy kövessen -- mentegetôzött Bernadett. -- Most pedig gyorsan szedd össze magad, és irány a vecsernye! Mi jót tanulhatsz a Massabielle-ben? A többit pedig majd estére elintézed apáddal. François kijelentette, hogy az ô elsôszülöttje a család szégyene. Ezen a véleményen volt Bernarde és Basile nagynéni is. Lourdes-ban már sokan beszéltek a jelenésrôl. A legtöbbjük nevetett az egészen, mások azt találgatták, mi történhetett Soubirous lányával. Louise a malombeli események után arra törekedett, hogy megértô legyen a lányával szemben. Szerencsére Bernadettnek most nem voltak asztmás rohamai, de bármely pillanatban elfoghatják. Megértette, hogy csak akkor tudja elfeledtetni vele a Massabielle-t, ha gyöngéden viszonyul hozzá. Az a félelmetes révület majdnem végzett vele. Bernadett már az iskolát is kerülte, csak hogy ne kelljen szembesülnie társai, de mindenekelôtt Marie-Thérčse nôvér nem mindig jóindulatú megjegyzéseivel. Otthon dolgozgatott, de mintha álomvilágba merült volna. Az Úrnôre való gondolat nyugalmat adott lelkének. ,,Lehet, hogy visszajön a barlanghoz, hogy újra lásson'', gondolta egyre gyakrabban. ,,Mit mond, ha észreveszi, hogy elhagytam? Ebben a hidegben és mezítláb bizonyára sokat szenved. Még egy pamutcsuklyája sincs, hogy betakarja a fejét.'' ======================================================================== Magázott engem A jelenések híre mély benyomást keltett madame Milhet-ben is, a parasztszármazású gazdag özvegyben, aki gyakran hozta mosásra Louise- hoz a szennyesét. Ki lehet az a barlangi lány? Valamelyik fiatalasszony visszatérô lelke? Madame Milhet-ét gyötörte a kíváncsiság. Egy napon ellátogatott Peyret kisasszonnyal, a varrónôjével a Soubirous család hajlékába, hogy megkérje Louise-át, engedje el néhány órára Bernadettet. Mindenáron szeretett volna a dolgok mélyére látni. Lehet, hogy a jelenés az ô unokahúga, Elise, aki imát kér. A Peyret kisasszony varrta fehér ruhában és kék sállal a nyakában temették el, mert Elise Mária-lány volt. Nem lehetett más, csak ô. Louise és François pillantást váltva mindjárt beleegyeztek. Szükségük volt ugyanis erre a vevôre, aki szó nélkül fizetett. Kedvébe kellett járni. Milhet nagysága, Peyret kisasszony és a kis látnok tehát február 18- án még pirkadatkor elhagyta Lourdes-ot, nehogy meglássák ôket, s újabb mendemondákra adjanak okot. Alig jártak félúton a barlanghoz, amikor Bernadett, nem törôdve a sötéttel, kitárt kezekkel futni kezdett, mint amikor a madár rátalál fészkére. Térdre esett, közben a szíve majd kiugrott helyébôl. A rózsafüzért imádkozva várta a csodát. Amikor kísérôi utolérték, melléje álltak. Milhet asszony abban a meggyôzôdésben, hogy a barlangbejárat nem más, mint a tisztítótűz ajtaja, türelmetlenül várta, hogy megjelenjen elhunyt unokahúga. Helyette az Úrnô lépett elô a barlang üregébôl, ôt azonban csak a kislány láthatta. -- Itt van? Tényleg itt van? -- ismételgette Milhet asszony könnyes szemmel. -- Elise, Elise... hallasz? Arra kényszerítette Bernadettet, hogy megszakítsa imáját, és egy tintatartót, tollat és papírt nyújtson a jelenésnek. -- Mondd meg neki, hogy írja fel a nevét -- kérte remegô hangon. Miután a kis Soubirous lány intett, hogy közvetíteni fogja kérését, az asszony meggyújtotta az otthonról magával hozott gyertyát. Akkor még nem sejtette, hogy ezen a helyen számtalan gyertya fog égni: tengernyi tűz lobog, melyet a szeretet táplál. Bernadett újból megmozdította ajkait, és olvasóval a kezében hangtalanul imádkozott. -- Megmondtad neki, hogy írja fel a nevét? Mit válaszolt? -- zaklatta megint Milhet asszony. Az Úrnô mosolyogva bólintott Bernadett felé, és kedvesen így szólt hozzá: -- Megtenné-e nekem azt a szívességet, hogy tizenöt egymást követô napon eljön ide? A látnok nem hökkent meg, hiszen most már egy egészen más világban élt, ahol minden öröm volt számára. -- Ó, igen! A jelenés hozzáfűzte: -- Megígérem magának, hogy boldoggá teszem, de nem ezen a világon, hanem a másikon. A kis Soubirous lány ilyesmit el sem tudott volna képzelni. Szemét a barlang bejáratára szegezte, és lassú mozdulattal keresztet vetett. Milhet asszony hiába ostromolta kérdéseivel. -- Bernadett, megismerted? Elment? Beszélt neked rólam? A látnok végül megrázta magát, és fölállt. -- Igen, beszélt hozzám -- mondta, miközben szemei csak úgy sugároztak a boldogságtól. -- Franciául beszél? -- faggatta tovább az asszony. -- Nem, hanem tájszólásban. Magázott engem. Azt akarja, hogy tizenöt napon át eljöjjek ide a Massabielle-be. Vár rám, madame Milhet, vár rám! Ujjongásban tört ki a kislány, akinek eddig semmije sem volt az életben, s most egyszerre megízlelhette a kiválasztottság magasztosságát. A kis Soubirous nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Milhet asszony döbbenten nézte. -- Majd az én otthonomban töltöd ezt a két hetet. Eljövünk ide mindennap. Légy nyugodt, apádnak és anyádnak nem lesz kifogása ellene. Nálam semmiben sem fogsz hiányt szenvedni. Louise nem mert ellenszegülni az elképzelésnek, csak annyit kért, hogy elkísérhesse a lányát. Ugyanígy tettek a nagynénik is, Bernarde és Basile. A kislány életében elôször töltött egy egész délutánt és éjszakát egy gazdag házban, amelyben se szeri, se száma a játékoknak és selyemfüggönyöknek. Szobája sokkal tágasabb volt az otthoninál, ráadásul nem kellett megosztania szüleivel és testvéreivel. Bernadettre azonban a pompa és a kényelem nem volt különösebb hatással. Amikor kinyújtózott a levendulaillatú ágyban, a másnapra, február 19-ére gondolt, amikor újra találkozhat az Úrnôvel. Más nem érdekelte. Hajnalhasadáskor Bernadett édesanyja és nagynénjei elindultak Milhet asszony házába. A bejárati kapu elôtt már ott ácsorgott egy kis ájtatos és kíváncsi tömeg. Sokuknak égô gyertya volt a kezében. Amikor a kislány megiramodott a barlang felé, és imába kezdett, mindenki csatlakozott hozzá. Jeanne Abadie a vállára tette a kezét, hogy szólásra bírja, de ô meg se rezzent. Bernarde nagynéni oldalba bökte Jeanne-t, és elhallgattatta. A barlang közelébe érve, Bernadett égô gyertyával a kezében elkezdett futni, majd a bejárat elôtt térdre esett, és elragadtatva gyönyörködött az Úrnô mosolyában. -- Bernadett gyertyája nem aludt el -- rebegte meghatódva Jeanne. Louise reszketett. Sohasem látta még ilyen állapotban a lányát. Egészen más volt, mint amilyennek ismerte. Lehajtotta a fejét, és mozgatta az ajkát a tátongó barlangnyílás elôtt, ám mások számára néma maradt. A tömeg nem látott és nem hallott semmit, de folytatta imáját. Még azokat is, akik a legkevésbé hittek a jelenések valódiságában, meghatotta a kislány átszellemült arca. -- Üdvöz légy, Mária, kegyelemmel teljes... Bernarde nagynéni alig tudta tartani az égô gyertyát, amelynek olvadt viasza a kezére dermedt. Olyan zaklatott állapotba került, hogy csak Basile figyelmeztetô csípése térítette magához. Bernadett fülét pokoli zaj és szörnyű kiabálás ütötte meg, mintha a Gave összes vize beömlött volna a barlangba, de aztán rádöbbent, hogy a folyó nem ad ilyen hangot. Az Úrnô összevonta szemöldökét, újra komoly lett, és szigorával hátratántorította a gonosz erôket, amelyek magukkal akarták ragadni a kis Soubirous-t. -- Mit láttál? -- kérdezte suttogva Jeanne a révületébôl lassan magához térô Bernadettet. -- Mit mondott az Úrnô? ======================================================================== A gyerekek mindjárt megtörnek Most már nemcsak azok a hívôk és kíváncsiskodók beszéltek a jelenésrôl, akik követték Bernadettet a Massabielle-hez. Jacomet rendôrkapitánynak sok fejfájást okoztak a szemtelenkedôk, a vihogó kamaszok, akik minduntalan próbára tették idegeit. Nyitott szemmel kellett járnia, hiszen az államcsínnyel trónra került III. Napóleon császár nem ismert el semmilyen látomást. -- De hiszen a massabielle-i események nem politikai jellegűek -- hívta fel figyelmét egy napon Lacadé úr, Lourdes polgármestere. -- Azt mondják, hogy a kis Soubirous-nak látomása van abban a piszkos barlangban, amelyet csak a megáradt Gave tud lemosni. Mindez nem veszélyeztetheti a császárt. -- Ezzel egyetértek -- bólintott a rendôrkapitány --, de azért nem szabad könnyelműen felfogni a dolgokat. Függetlenül a politikától, a mi fölvilágosult századunkban szégyenletes dolog jelenésekrôl beszélni. Tudja-e, hogy tegnap is, annak ellenére, hogy szombat volt, a kíváncsiskodók és az együgyűek ott nyüzsögtek a barlang körül? -- Mivel ma vasárnap van, bizonyára százával gyűlnek ide. Bosszantó dolog. Ja, és most jut eszembe: Peyramale atya és káplánjai voltak-e valaha is a Massabielle-nél? -- Sohasem. Nem olyan hiszékeny természetűek. Csak a szegény nép dôl be. Hát, polgármester uram, ilyen ma a világ. Másnap reggel a barlangnál Dozous doktor is megjelent. Nem kíváncsiságból ment oda, hanem hivatásbeli kötelességbôl. Meg kellett vizsgálnia Bernadettet a látomás folyamán, hogy megállapítást nyerjen: bolond-e, vagy pedig valakinek a hatására játszik megadott szerepet. Dozous doktor lelkiismeretes és emberséges orvos volt. Néha, amikor Bernadetten erôt vettek az asztmás rohamok, Louise megállította az utcán, hogy tanácsot kérjen tôle, habár nagyon jól tudta, hogy e betegség ellen nincs hathatós orvosság. Az izsópból készült szirup csak ritkán javított a kislány egészségi állapotán. A lourdes-i orvos azonban mindenekelôtt Justin Bouhouhorts sorsa miatt aggódott. Amikor az édesanyja sürgôsen hívatta, és kérte, hogy mentse meg béna gyermekét, aki görcsökben szenved, nem merte megmondani annak a szegény asszonynak, hogy a kisfiú sorsa meg van pecsételve. Azon a vasárnapon a tömegben ott volt három csendôr is, akiket Jacomet rendôrkapitány küldött. Üdvözölték Dozous doktort, de az rájuk sem hederített, annyira belemerült munkájába. Nem talált semmi rendkívülit a kislánynál. Szívverése normális volt, pupillái pedig, amelyek a barlangnyílásra szegezôdtek, kissé kitágultak -- látomása elbűvölte. Bernadett lehajtotta a fejét, hajlongott, és olyan természetesen mozgatta az ajkát, hogy semmi kétely sem merült fel. Még a legnagyobb színésznô sem tudta volna ezt megjátszani. Egy bizonyos pillanatban könnyek szöktek a szemébe. -- Miért sírtál? -- kérdezte késôbb a kislánytól Dozous doktor. -- Azért, mert az Úrnô azt kérte, hogy imádkozzak a bűnösökért. Ô még nálam is szomorúbb volt. Az orvos gondterhelten tért vissza Lourdes-ba. -- A kis Soubirous nem bolond, és nem akar senkit sem félrevezetni -- magyarázta a rendôrkapitánynak. -- Hát ez meg mit jelentsen? Az a kis ravasz még önt is félrevezette? -- ellenkezett a magabiztos Jacomet. -- Senki sem veri ki a fejembôl azt a gondolatot, hogy örökbe akarja fogadtatni magát Milhet asszonnyal. Nagy szerencse lenne ez számára. -- Nem mondom, hogy nem így van, de hazudni sem tudok. Ön lenne az elsô, aki az igazmondásban megakadályozna. -- Jó, hát rendben van, de minek tartsuk, ha se nem hülye, se nem szélhámos. Nézze, doktor úr, engem legjobban az zavar, hogy még lecsukatni sem tudom. Eljár egy piszkos barlangba, és ott imádkozik. Ennyi az egész. És ezt még bűncselekménynek sem lehet mondani. A rendôrkapitány még aznap kiöntötte lelkét az államügyész, Vital Dutour elôtt is. -- Mit csináljak? -- tette fel neki a kérdést. -- Én itt teljesen tehetetlen vagyok. -- Ne aggódjon ilyen kicsinységek miatt, kedves Jacomet -- nyugtatta közvetlen fölöttese. -- A világ legkönnyebb dolga rábírni egy kislányt, hogy megváltoztassa a véleményét. Állítsa falhoz, ígérjen neki valamit. Ebben a korban a gyerekek könnyen megtörnek. -- Igaza van. Aznap reggel a szentmise után Pčne atya magához hívatta Bernadettet. Próbára akarta tenni. -- Most már azt tehetsz, amit akarsz -- mondta neki. -- Van pártfogód. Az örök üdvösséged már biztos. A kislány azonban nem esett hálójába. -- Az Úrnô azt mondta, hogy csak akkor leszek boldog a másik életben, ha most jól viselkedem -- magyarázta neki, majd még hozzáfűzte: -- Amikor látom, olyan érzésem támad, hogy nem ebben a világban vagyok, de amikor eltűnik, rádöbbenek, hogy még mindig itt élek. A káplán elnémult. Hogyan mondhatta Marie-Thérčse nôvér, hogy a kis Soubirous semmit sem ér? A vecsernye után a mezôôr csapdát állított a kislánynak. -- A rendôrkapitány látni akar. Gyere velem! -- parancsolta neki. Marie hiába próbálta kiszabadítani kezeibôl nôvérkéjét. -- Nem akarom, hogy bebörtönözzék! -- kiabálta haragosan. -- Miért aggódsz? Majd szabadon is engednek -- mondta neki Bernadett, és nyugodtan követte elrablóját. -- Gyerünk, megmondjuk apádnak! -- kiáltotta Jeanne Abadie, és futásnak eredt a Kisgödrök utcája felé. Jajveszékelô csoport követte. Röviddel késôbb a rendôrkapitány szembe találta magát a kis Soubirous lánnyal. Kezét dörzsölve leültette. Hetykén állt meg elôtte, és elárasztotta kérdéseivel, amelyekre a kislány megfontoltan válaszolt. Egyszerre csak odavetette neki: -- Igaz, hogy a Szűzanya megjelenik neked a Massabielle-nél? Bernadett megrázta a fejét. -- Nem tudom, ki az az Úrnô. Nem mondta meg a nevét. Ezután tövirôl hegyire elmesélt mindent, amit tudott. Jacomet egy nagy papírdarabra följegyzett valamit. Idôrôl idôre szándékosan ugyanazt a kérdést tette föl, de a vádlott nem jött zavarba. -- Tehát tudod-e, vagy sem, ki az az Úrnô? -- erôsködött a rendôrkapitány. -- Nem tudom, de kétségtelen, hogy él. Ebben biztos vagyok. -- És a többiek mit mondanak? -- Hogy képzelôdöm. -- Igazuk is van. A barlangmélyedésben nincs senki. -- De hiszen én már hatszor láttam az Úrnôt! -- Mások viszont nem látnak semmit. -- Ez igaz -- ismerte el Bernadett. -- Ezt én magam sem értem. A rendôrkapitány kezdte türelmét veszíteni. -- Az emberek kinevetnek -- próbálta megijeszteni. -- Fel kell hagynod már ezzel a hülyéskedéssel. Nem szabad visszamenned a Massabielle-hez. -- Ez lehetetlen! -- ellenkezett a magabiztos kislány. -- Az Úrnô vár rám. Én megígértem neki, hogy tizenöt napon át mindig ott leszek, és eddig csak három nap múlt el. Jacomet megfeledkezett önmagáról. -- Ezt biztos Milhet asszony beszélte be neked! -- kezdett el kiabálni. -- Tudom, hogy magához vett otthonába, és hogy elhalmozott ajándékokkal. Ugye, így van? Az egy gazdag ház, ahol jól érzed magad. -- De hiszen én csak két napot töltöttem Milhet asszonynál -- igazította ki Bernadett. -- Utána hazamentem. Abban a fényűzésben egyáltalán nem éreztem jól magam. A rendôrkapitánynak elállt a lélegzete, de nem tágított. Egyre idegesebben mártogatta tollát a tintatartóba, és ott itatta a tintát, ahol már megszáradt. -- Tehát valld be, hogy senkit sem látsz a Massabielle-nél. -- Senkit, az Úrnôn kívül. -- Akkor legalább fogadd meg, hogy nem mész többet a barlanghoz. A kis Soubirous bólintott ugyan, de néma maradt, hiszen egy egészen másfajta ígéretet tett, amely határtalan örömmel töltötte el. -- Majd én engedelmességre kényszerítelek! -- dühöngött a rendôrkapitány. -- Mindennap iskolába kell menned: Marie-Thérčse nôvér vár rád. Nem lesz idôd a Massabielle-re. Most pedig figyelj ide: felolvasom, mit írtam, amíg te beszéltél. Kijelentetted, hogy neked megjelent a Szűzanya. -- Nem igaz. Ezt sohasem mondtam. -- Kijelentetted, hogy szüleid beszélték tele a fejedet az Úrnôrôl szóló mesékkel! -- Ez is hazugság! -- És most mindenáron azt akarod, hogy az emberek menjenek utánad. -- De hiszen mindent megváltoztatott! Ez is hazugság. Sohasem mondtam senkinek, hogy kövessen. Jacomet mérgesen felállt. Úgy érezte, hogy ez a kis taknyos kisiklott elôle, és nem sikerült ráijesztenie. -- Bebörtönöztetlek, te csökönyös szamár! -- kiabálta. Kint egy kis tömeg verôdött össze. -- Bernadettet szabadon kell engedni! -- kiabálta valaki. Az ajtóhoz vert kopogtató hangja visszhangzott. Végül Soubirous François-nak sikerült bejutnia. Égett a vágytól, hogy lássa lányát, de ugyanakkor félt is. Tudta, hogy a rendôrkapitány igazságtalanul börtönözte be. Ez a gondolat csak növelte fájdalmát. Jacomet ráförmedt: -- Elég volt már ebbôl a nevetséges mesébôl! Ha a kislány még egyszer elmerészel menni a barlanghoz, mindketten börtönbe kerültök. Világos? -- Nem fog elmenni -- ígérte a férfi, miközben idegesen forgatta kezében sapkáját. -- Ha így van, akkor távozhattok. Bernadett és apja hazaindultak. Volt, aki melléjük szegôdött, hogy megtudja, mi történt a rendôrségen, de François annyira lehangolódott, hogy meg sem tudott szólalni, a kislány pedig egy kézlegyintéssel elintézte az ügyet. ======================================================================== Iszapos víz és keserű fű Marie-Thérčse nôvér február 22-én kigúnyolta Bernadettet társai elôtt, akik a háta mögött jót nevettek rajta. Senki sem vette védelmébe, még a testvére sem, pedig ôt lesújtotta az eset. -- Te méltónak tartod magad arra, hogy isteni jelenésed legyen, mint a nagy szenteknek, te szerencsétlen nagyravágyó! -- intette a nôvér, rámeresztve vérfagyasztó tekintetét. -- Azt hiszed, hogy te kiváltságos teremtmény vagy? Bernadett azonban nem is hallotta. Kétségbeesetten töprengett, hogy juthatna el Úrnôjéhez. Lehet, hogy visszatért és vár rá. Mit gondol, ha nem látja ott? -- Végül is mit akarsz, Soubirous, a legrosszabb vagy az osztályban. Nem számíthatsz nagy dolgokra. Aha, még nem is figyelsz rám! Hol jár az eszed? Társai jót szórakoztak az egészen. A kislány csak nehezen eszmélt föl. -- Bocsásson meg nôvér. Hozzám beszélt? Délután Bernadett újra útnak indult a Menedékotthon felé. De hirtelen irányt változtatott. Nem, semmi esetre sem engedheti meg, hogy az Úrnô hiába várja a barlangban. Anélkül, hogy megfontolta volna, milyen következményekkel járhat az engedetlensége, visszatért a Massabielle- hez. Ez alkalommal három csendôr követte, akik parancsba kapták, hogy ügyeljenek fel rá. A barlangi homályban azonban nem volt senki. Bernadett térden állva, könnyek között nézte a sötéten ásító üreget. Este a csalódástól sajgó szívvel gyónáshoz járult. -- Senkinek sem áll jogában megtiltani, hogy a Massabielle-be menj -- mondta neki Abbé Pomian, miután feloldozta. Bernadett felbátorodott. Még könnyebb lett volna a szíve, ha tudja, hogy a lourdes-i elöljáróság nem tehet ellene semmit. A rózsafüzért bárki imádkozhatja bárhol, ez nem számít bűnténynek. Ezt még a császári ügyész is megengedte. Február 23-a szerdára esett, és senki sem akadályozta a kislányt, hogy elmenjen a Massabielle-hez. A tömegben Dozous doktorral együtt más tekintélyes lourdes-i személyek is ott voltak. A postafônök, Jean- Baptiste Estrade azzal a szándékkal csatlakozott a többiekhez, hogy jót szórakozzon, de meglepte a kis Soubirous, aki olyan rendkívüli jelenés elôtt térdelt, melyet csak ô maga láthatott. Nem volt ravaszság az elragadtatásba esett kislány viselkedésében. Egy égô gyertya lángja nyaldosta ujjait, de ô észre sem vette. Dominiquette Cazenave, a postamester testvére könyörögve kérte François-t, hogy aznap este a lányával tarthasson, de a találkozás kiábrándította. Bernadett fáradt volt, és csak foghegyrôl válaszolgatott. -- Ki tudja, miért hallgat a nép erre az idétlenre? -- vetette fel magának a kérdést az asszony. -- Én bizony nem mennék utána. Másnap, február 24-én meggondolta magát, és ô is ott tipródott a barlangnál. Bernadett mély hódolattal, térden csúszva közeledett a barlanghoz. Váratlanul arcra esett a földön. Lucille nagynéni, aki oldalról figyelte az eseményt, a túláradó érzelmektôl szinte önkívületbe esett. -- Ne félj! -- bátorította unokahúgát. Amikor a kislány egy pillanat múlva fölemelte a tekintetét, az Úrnô már nem volt ott. Az üregen újra sötétség lett úrrá. Jacqette Pčne, a káplán testvére késôbb szólásra akarta bírni a látnokot. -- Azt mondta, hogy imádkozni kell a bűnösök megtéréséért -- magyarázta a kis Soubirous. -- Azt is megparancsolta, hogy csókoljam meg a földet a bűnbánat jeléül. Idôközben csak úgy özönlött a kíváncsiak áradata a cachot felé. Bernadett, hogy kitérjen a kérdezôsködés elôl, egyre gyakrabban egy külsô rozoga lépcsôn át igyekezett Romaine és André Sajon házához. Persze, így is sokan utolérték, s bármennyire fáradt volt, és vágyott az egyedüllétre, zaklatták. A tömeg kérdéseinek áradatában sehogyan sem tudta újra átélni azokat a pillanatokat, amelyeket a barlangban Úrnôje lábánál töltött. Azonkívül szeretett volna több mindent megtudni a bűnbánatról. Igaz, hogy beszélt róla Marie-Thérčse nôvér is az osztályban, de ô szép keveset értett meg belôle. Talán a bűnbánat azt jelenti, hogy panasz nélkül elviseljük az élet csapásait, hogy ezáltal megtérjenek a bűnösök. Február 25-e csütörtökre esett. Ezen a napon legalább háromszáz ember gyűlt össze a barlang elôtt, de Bernadett nem látta ôket. Térden állva ringott jobbra-balra, s közben ismételgette: -- Bűnbánat... Bűnbánat... Váratlanul a Gave irányába indult, de látszott rajta, hogy bizonytalan. Azonnal világossá vált elôtte, hogy rosszul értette az utasítást, és pár lépés után visszafordult a barlangüreg felé, mintha tanácsot kérne. A barlangban egy kis sarat talált. Még egyszer fölemelte tekintetét a jelenés felé, és végül, miután megbizonyosodott róla, hogy helyesen értelmezte a parancsot, a földbe egy kis gödröt vájt, amely azonnal megtelt iszapos vízzel. Kissé tétován újra az Úrnôre szegezte kérdô tekintetét, majd pedig tenyerébe vette az iszapos vizet, és megpróbált inni belôle, de minden kísérlete kudarcba fulladt, annyira zavaros volt a víz. Végül negyedszerre mégis lenyelt egy kortyot, mert idôközben az iszap leülepedett. Nedves kezével megsimította arcát, és nagy erôfeszítések árán sikerült lenyelnie egy marék keserű füvet is. A kilencedik jelenés mindenkit megrendített. Bernarde nagynéni azonnal hozzáfutott, hogy zsebkendôjével letörölje az arcát, és magával vigye unokahúgát. Ám a kíváncsi sokaság nem hagyta ôket békén. -- Az Úrnô azt követelte, hogy igyak és mosakodjak meg a forrásnál -- ismételgette Bernadett. -- Én sehol sem láttam vizet, ezért indultam el a Gave felé. Ekkor ô a barlang egyik sarkára mutatott. Az elsô három alkalommal nem tudtam inni a vízbôl, mert annyira piszkos volt. Azt is mondta, hogy egyek egy kis füvet. Most, amikor egy kicsit nyugodtabban átgondolom a dolgokat, nem megy a fejembe, Bernarde néni, hogy honnan a fű télvíz idején. Az asszony nem válaszolt. Ôt más foglalkoztatta. -- Ha így folytatod tovább, mindenki az gondolja, hogy agyalágyult vagy -- mondta neki dühösen. -- De én ezt a bűnösök miatt teszem, nénikém -- mondta mély meggyôzôdéssel a kislány. -- Szót kell fogadnom az Úrnônek. Pčne atya és Estrade úr késôbb fogta vallatóra. Az adóhivatal fônöke, aki a káplánnál kevésbé megfontoltnak bizonyult, nem tudta elrejteni érzelmeit. Marie-Thérčse nôvér pedig egyenesen megbotránkozott volna, ha látja, miként issza az ô legbutább és leghazugabb tanítványának a szavait, aki csak helyi tájszólásban képes kifejezni magát. ======================================================================== Börtönbe vetlek! Az államügyésznek sehogy se ment a fejébe, hogy Jacomet miért nem tudta elhallgattatni a kislányt. Biztosan elkezdett rá ordítani, amikor rádöbbent, hogy Bernadettet kemény fából faragták. Kiabálása alighanem még megátalkodottabbá tette a kis Soubirous-t. Az pedig közismert, hogy aki kiabál, annak nincs igaza, vagy pedig nagy hangjával a gyöngeségét leplezi. Bernadett ezt valószínűleg a maga javára fordította. Nem olyan együgyű gyerek ez, mint ahogy mások elképzelik. A rendôrfônöknek viszont tudnia kellett volna, hogyan kell megkörnyékezni, és egyszer s mindenkorra elhallgattatni. Így legalább véget vetett volna a Massabielle-rôl keringô mendemondáknak. Lourdes-nak a híre ekkorra már eljutott Párizsba, sôt még távolabbra is. Mindennek az okozója egy agyafúrt kislány. Vital Dutour fölsóhajtott arra a gondolatra, mit mond majd a császár. Bizonyára az lesz a véleménye, hogy jobbat úgysem várhatott volna Franciaországnak errôl az isten háta mögötti tájáról. ,,És az államügyészem mit csinál ott?'', kérdezi majd. Lehet, hogy lemondatja. Még csak ez hiányozna! Így történt, hogy a kilencedik jelenés estéjén Bernadettnek meg kellett jelennie az édesanyjával együtt az államügyész elôtt. Az unokatestvérüket, Sajont, aki elkísérte ôket, nem engedték be. -- Gyorsan pontot teszünk az ügy végére -- biccentett feléjük Dutour. Megkezdôdött a vallatás. A kislány magabiztosan válaszolt minden kérdésre. Csak akkor vált bizonytalanná, amikor megkérdezték tôle, hogy kire hasonlít a jelenés. -- Senkire -- felelte tétován. -- Értem -- mondta jóindulatú mosollyal az államügyész. -- Ha valakivel össze kellene hasonlítanod, ki lenne az? -- Hát legjobban a Szűzanya szobrára hasonlít a templomban -- jelentette ki Bernadett --, de annál sokkal szebb. És él. Az államügyész is ugyanúgy, mint nemrég Jacomet, jegyezte a kislány kijelentéseit. Amikor belekezdett a vallatás jegyzôkönyvének olvasásába, a kislány erélyes tiltakozásban tört ki: -- Maga is mindent kiforgat! -- De hát ugyanezt mondtad a rendôrkapitánynak is! -- adta a csodálkozót az államügyész. -- Az az ô baja, ha tévedett. Dutour arra eszmélt, hogy kezd kicsúszni lába alól a talaj. Ennek a nyakas kislánynak a számára csak egy igazság létezett. Úgy nézett rá sötét szemeivel, mintha ô lenne a hibás. -- Nem szabad visszamenned a barlangba! Bernadett csak biccentett a szokásos szavak hallatán, de mást mondott: -- Nem ígérhetem meg, hiszen az Úrnô vár rám. -- De hát senki sem látja. -- Azt én is jól tudom. De már megmagyaráztam magának. -- És ha börtönbe csuknálak? -- Abban az esetben nem én lennék a hibás, ha nem mennék el. -- Akkor bebörtönöztetlek. Louise, aki eddig hallgatott, keserves sírásra fakadt. Belefáradt már az álldogálásba is. Kétórai vallatás után majd leesett a lábáról. Végül a vesztes Dutour két széket hozott nekik. Louise megtörten rogyott a közelebb állóra, Bernadett meg leguggolt a földre, miközben közömbösen odavetette: -- Nem ülök rá, mert bepiszkolnám. Az államügyész megértette, hogy nevetség tárgyává válik. A helyzetet André Sajon mentette meg, aki ekkor érkezett oda egy csoport kôfaragóval. Kitombolták haragjukat a bejárati ajtón, s közben azt kiabálták, hogy a kis Soubirous-t azonnal el kell engedni. Az államügyész számára nem maradt más hátra, mint hogy engedelmeskedjen. A kôfaragók örömujjongás közepette elvezették az anyát és a lányát egy közeli kocsmába egy pohár borra. Erre különösen Louise-nak volt szüksége, mert az ügy nagyon megviselte. Soubirous-ék otthonában Dominiquette Casenave várakozott kis barátnôjére. -- Én mindig az igazat mondtam -- mesélte neki Bernadett. -- Az államügyész meg egy egész csomó keresztet rótt a papírjára, hazugságonként egyet -- nevetett föl vidáman. Bernarde nagynéni másnap úgy döntött, hogy elkíséri a Massabielle-hez kis unokahúgát. Nagy volt azonban a kiábrándulás, mert a barlangnyílás üresen tátongott. A tömeg hiába imádkozta a rózsafüzért, és Bernadett is hiába ment a kristálytiszta érhez, hogy megmossa benne arcát, az Úrnô nem jelent meg. Az elkeseredett látnok annyira kimerült a várakozásban, hogy visszafelé meg kellett pihennie a Savy-féle malomban. -- Mi rosszat tettem? -- kérdezte lehangoltan. -- Miért nem jött vissza? Február 27-én szertefoszlott minden kételye. Az Úrnô tizedszerre is megjelent. Most még szebb és még élénkebb volt, mint bármikor. Bernadett azonnal révületbe esett. Clarens úr, a lourdes-i középiskola igazgatója igen meghatódott a kis Soubirous lány láttán. Semmi kétség: Bernadett lát valakit, és beszél vele. Annyira természetes a viselkedése, és olyan boldog. Úgy rémlett neki, hogy ô az egyetlen normálisan viselkedô személy. Tarbes püspöke idôközben levelet intézett a lourdes-i espereshez, Marie-Dominique Peyramale abbéhoz, hogy ne aggódjon állítólagos massabielle-i jelenések miatt. Az egyház nem zárja ki ugyan annak lehetôségét, hogy hiteles jelenésrôl van szó, de még korai volna erre következtetni, az óvatosság sohasem árt. Néhány évvel ezelôtt egy feltűnési vágyban szenvedô kislány megjátszotta a Szent Szűzzel való találkozásokat, és ezzel lejáratta a vallást. Február utolsó napján az Úrnô tizenegyedszer jelent meg Bernadettnek. Azon a reggelen több mint kétezren gyűltek össze a Massabielle-nél. Az énekes mise után egy csendôr felszólította a kislányt, hogy kövesse. Mindjárt közölte vele, hogy a bíróhoz kíséri. Neki nem volt semmi kifogása e -- véleménye szerint -- ártatlan gyerek ellen, de a parancs az parancs, teljesíteni kell. -- Ha nem fogsz erôsen, elszököm -- incselkedett a kis Soubirous nevetve, mert azt gondolta, hogy a csendôr csak tréfálkozik vele. A bíró igyekezete is, ugyanúgy, mint Jacomet-é és Dutouré, falra hányt borsónak bizonyult. Fenyegetéseitôl nem ijedt meg az állítólagos vétkes. -- Bebörtönöztetlek! -- förmedt a lányra türelmét vesztve. -- Én pedig, ha a börtön nem lesz jól bezárva, akkor megszököm. Minden további meggyôzés idôveszteségnek számított volna. A bíró megelégelte a dolgot, és hazaengedte Bernadettet. Estefelé Clarens iskolaigazgató, aki François-nak távoli rokona volt, kérte a látnokot, hogy tárja fel elôtte a barlangnál tett mozdulatainak a jelentését. -- Engedelmeskedem az Úrnô parancsainak -- magyarázta neki a kislány. -- Mindezt vezeklésbôl teszem. Clarens földúlt állapotban hagyta el a házat. E kislány számára minden végtelenül egyszerű volt. És az ô számára? ======================================================================== Akarom, hogy éljen! A kis Justin Bouhouhorts haldoklott. Hogy a szerencsétlenség még nagyobb legyen, azon a napon Louise Soubirous sem volt otthon. A szegény Croisine tehetetlennek érezte magát a rohammal szemben, amely most sokkal erôsebb volt, mint máskor. Masszírozta a kisfiút, de minden hiábavalónak tűnt. A gyerek szemei elködösödtek, lélegzete pedig nehézkes hörgéssé vált. -- Dozous doktor ma nincs Lourdes-ban -- ismételte meg még egyszer a feleségének a férj, a palakészítô mester. -- Bele kell nyugodnunk a megváltoztathatatlanba. Croisine azonban elszántan ellenállt, hiszen Justin még él. Mindent meg kell tenni érte. Nem szabad beletörôdni az elvesztésébe. -- Nem hallod, hogy hörög? -- tört ki magából a szegény ember. -- Azonkívül tudnod kell, hogy a bénák számára rosszabb az élet, mint a halál. Engedjük, hogy elmenjen az angyalokkal. Ezt én mondom neked, az apja. Croisine magánkívül volt. -- Nem érdekel, még ha béna marad is! -- üvöltötte. -- Azt akarom, hogy éljen! Férje csodálkozására és néhány szomszéd szeme láttára, akikben együttérzést keltett kiáltozása, a kétségbeesett édesanya hirtelen mozdulattal kiragadta az ágyból a kis haldoklót, kendôbe takarta, és kirohant vele a házból. A férj és az asszonyok, akik úgy vélekedtek, hogy a fájdalomtól megtébolyodott, hiába próbálták rábírni, hogy térjen vissza. Minden igyekezetük kudarcba fúlt. Croisine mint üldözött állat futott a Massabielle-i-barlanghoz, kezében a kis nyöszörgô teherrel. ,,A Szűzanya vissza kell, hogy adja!'', gondolta szeretetének minden erejével. Elôtte való nap Antoine Nicolau-nak egy csoport kubikos önzetlen segítségével sikerült mederbe terelnie a vizet, amely a kilencedik jelenés folyamán keletkezett barlangi forrásból eredt. Szilárd meggyôzôdésük volt, hogy ez az alacsony parttal szegélyezett víz különbözik a többitôl. Louis Bouirette, a szerencsétlen kôfaragó, aki egy kôszilánk okozta seb miatt fél szemére megvakult, egy nap megmosdott ebben a vízben, és most váltig hangoztatja, hogy visszanyerte látását. Mindezt a hitének köszönheti. Croisine-nek még nagyobb volt a hite, mert úgy vélte, a gyermek élete bizonyára fontosabb a szem világánál. Mire hosszú zaklatott futás után az asszony a barlang elé ért, egy kis csoport kíváncsiskodó vette körül. Ugyan mit tesz ez a szerencsétlen, megtébolyodott anya? A tömeg aggódott érte, de az ártatlan kisgyermekért is, akit szorosan magához ölelt. -- Add vissza az egészségét, Szent Szűz -- kiáltott föl váratlanul -- , vagy pedig vedd magadhoz! Tétovázás nélkül eldobta a kendôt, és nyakig merítette mezítelen gyermekét a jéghideg vízbe. -- Megölöd, Croisine! -- kiáltotta kétségbeesetten a férj, látva az asszony meggondolatlan tettét. A tömeg némán vette körül a boldogtalan anyát. Most már hiábavaló volt minden törekvés, hogy kivegyék a gyermeket a kezébôl. A várakozás feszült csöndje lett úrrá az embereken. A percek lassan múltak, s egyszer csak a csöndet gyermeksírás hasította meg, amely mindenkit megrázott. -- Szent Szűz! Él! Croisine fölemelte fiát, és gyors mozdulatokkal bebugyolálta, majd hazafutott vele. Nyomában rohant a férje és a meghatódott tömeg. A Kisgödrök utcájához érve az asszony benyomta a ház félig nyílt ajtaját, és belépett a szobába. Gondosan megtörölgette a kisfiút, majd pedig a bölcsôül szolgáló kosárba fektette, utána szépen betakarta, hogy fölmelegedjen. Férjének egyetlen parancsot adott: ne engedjen be senkit, mert a gyermek már nyugodtan alszik. Justin csak másnap reggel ébredt föl, és elsô alkalommal sikerült egyedül felülnie a kosárban. Keservesen bömbölt, mert éhes volt. Anyja boldogan sietett hozzá, de mielôtt enni adott volna neki, térdre rogyott, és kezével eltakarva arcát, sírva mondta el az Üdvözlégyet. Másnap Dozous doktor az apa értesítése nyomán egy orvostársával együtt meglátogatta a gyereket. Hosszú eszmecsere után sem tudták megindokolni az esetet. Hogyan adhatja vissza egy jéghideg fürdô az egészségét egy megbénult, majdnem elsorvadt kis teremtménynek. Természetesen a ,,csoda'' szót nem ejtették ki a szájukon. Egyikük sem akarta ezzel veszélybe hozni szakmai tekintélyét. Miután elterjedt a kis Bouhouhorts gyógyulásának híre, a nép lelkesedése még inkább fokozódott. A hatóság ezzel szemben egyre gondterheltebbé vált. Ki tudja, milyen tömegek fogják még ellepni a Massabielle-i-barlangot! Már most is voltak, akik órákat töltöttek Chalet szigetén. Voltak napok, amikor valóságos tábor alakult ki a barlangnál. A sötétben gyújtott tüzek egyre szaporodtak, mert az éjszakák még mindig nagyon hidegek voltak. Idôrôl idôre a csoportokból fölhangzott a kérô imádság a Szűzhöz. A jó szándékú Lacadé polgármester viszont elégedett volt. Nem kételkedett abban, hogy Lourdes idôvel majd nagyon fontos várossá növi ki magát. A Massabielle-i-barlangból fakadó víz bôvelkedett kloridban, karbonátban, szilikátban, vasoxidban és nátriumszulfátban. Mindezt Latour úr mondta, a trie-i szakértô gyógyszerész. Jelenleg csak az erre vetôdô zarándokok élvezték ezt a kincset, s nem fizettek érte semmit sem. Késôbb azonban nagy szállók épülnek, s a gyógykezelésre utalt gazdagok egész Franciaországból és külföldrôl idesereglenek. Ez a rendkívüli esemény mindörökre egybeforr Lourdes nevével. ======================================================================== Körmenet és kápolna Március 1-jén, a tizenkettedik jelenés alkalmával furcsa dolog történt. Egy váratlan pillanatban Bernadett magasba emelte a rózsafüzérét, s a tömeg ugyanígy tett. Amikor Pčne abbé errôl értesült, gondolkodóba esett. Úgy látszik, ez a kislány már túlzásba viszi a dolgokat. -- Te még a rózsafüzéreket is megáldod? -- szegezte neki a kérdést szigorúan. -- Én? -- csodálkozott el Bernadett. -- Miért tenném én ezt? Nem vagyok én pap! Az igazság hamarosan kiderült. Azon a napon a kis Soubirous zsebében két rózsafüzér lapult: az övé és Pauline Sans-é, aki betegsége miatt nem tudott elmenni a barlanghoz. A jelenés alatt, szokása szerint megfeledkezve a külvilágról, a látnok a saját rózsafüzérét használta, de miután a forrásban megmosdott, és ivott a vizébôl, a másik rózsafüzért vette elô a zsebébôl. Az Úrnô ezt meglátta, és kifejezte nemtetszését. Erre Bernadett, hogy jóvátegye hibáját, gyorsan elôrántotta a saját rózsafüzérét, és felmutatta, hogy az Úrnô lássa: most nem tévedett. Ennyi volt az egész. -- Én észre sem vettem, hogy a nép rosszul értelmezte mozdulatomat -- magyarázta a kislány Pčne abbénak. -- Csak késôbb tudtam meg. -- Hát ha így van... Másnap több mint ezerötszáz ember gyűlt össze a Massabielle-nél. Némelyek már éjfélkor fölkerekedtek, hogy helyet foglaljanak. A kislány az elragadtatás után Bernarde nénihez fordult. -- Az Úrnô megparancsolta, mondjam meg a papoknak, hogy körmenetet akar -- hadarta egy szuszra. -- Jesszusom! Lourdes-ban négy pap volt. Bernadett kerülte az esperest, mert robosztus termete és a híveket is megfélemlítô hanghordozása riadalmat keltett benne. Ezért Pomian atyához fordult. Tôle is tartott, de kevésbé, mert ô volt a gyóntatója és a hitoktatója a Menedékotthonban. Az elôzô napon éppen a Szentháromság titkáról kérdezte, de ô nem tudott felelni, csak hallgatott. Marie-Thérčse nôvért kihozta sodrából tudatlanságával, s jól felpofozta. Az osztálytársnôi meg kinevették, pedig valószínűleg ôk sem tudtak volna válaszolni a feltett kérdésre. -- Nem tudsz semmit? -- kérdezte nyomatékosan Pomian abbé. -- Az idén elsôáldozáshoz kell járulnod, gondolsz egyáltalán erre? A furcsa massabielle-i jelenések után az abbénak semmi kedve sem volt ahhoz, hogy bármilyen döntést hozzon Bernadett ügyében. -- Nem tôlem függ a sorsod -- mondta egy kis tétovázás után a kislánynak, aki szerinte a menny kegyelmeit élvezi. -- A plébánoshoz kell fordulnod. Bernadett megbékélve a helyzettel, Bernarde és Basile, a két nagynéni kíséretében elment a plébániára. Velük nagyobb biztonságban érezte magát, de azért még mindig félt. Peyramale abbé és segítôtársai még a látszatát sem akarták megengedni annak, hogy a tudtuk nélkül bármi rendkívüli történhetett Lourdes-ban. Annak a véleményüknek adtak hát kifejezést, hogy ez a kis ravasz mindenkit félrevezetett. És ha mégis igaz ez a hihetetlen történet? Minden lehetséges. Hagyni kell az idônek, hogy megoldja ezt a gordiuszi csomót. -- Te vagy az, aki kijársz a barlanghoz? -- kérdezte a kis Soubirous- t, amikor megjelent elôtte csuklyás fejével. -- Igen, atyám. -- És látod a Szent Szüzet? -- Ezt én sohasem mondtam. Nem tudom, hogy hívják az Úrnôt. -- Ha nem tudod, hogy kicsoda, akkor miért jöttél el hozzám? Nem volt tudatában, hogy fölemelte a hangját. Bernadett még jobban összehúzta magát, és mintha csak akkor jutott volna eszébe a reggeli parancs, kibökte: -- Azt mondta, hogy körmenetet akar. Az atya le-föl járkált a szobában hátratett kézzel. Három riadt szempár követte. -- Mit mondtál? -- kérdezte hirtelen megállva az asszonyok elôtt. -- Hogy az Úrnô körmenetet akar -- ismételte meg a kislány vékony hangján. -- Azt sem tudod, ki parancsol neked! Ez aztán szép dolog. Azonkívül van mindennap körmenet, és pontosan te vagy a szervezôje. Meg kellene, hogy legyen vele elégedve. Újra fölemelte a hangját. Bernadett még jobban odasimult nagynénjeihez. -- Küldjék az iskolába, és ne a barlanghoz -- fordult Lourdes plébánosa a két Castérot-hoz --, és vessenek már véget egyszer ennek a mesének! Mindhárman csöndben elhagyták a plébániát. Bernarde nagynénit elöntötte az epe, de visszatartotta a mérgét, nehogy elrettentse unokahúgát. -- Sietek -- mondta. -- Majd holnap találkozunk. Pillanatok alatt eltűnt a sarok mögött. -- Légy nyugodt, hogy ehhez az emberhez nem jövök többet vissza -- mormogta közben Basile nagynéni. -- Na, gyerünk! A kislány tétován megállt. -- Nénikém, elfelejtettem valamit megmondani a plébánosnak -- kezdte aggályosan. -- Az Úrnô kápolnát is akar. Vissza kell mennem a plébános úrhoz. -- Menjen veled, aki akar, de én egy ideig be nem teszem a lábam a plébániára! -- mondta az asszony. -- Láttad, hogy bánt velünk? Szerencsére éppen akkor érkezett oda Dominiquette Cazenave, a postamester testvére, aki nem félt a plébános dührohamaitól. -- Majd én elkísérlek -- ígérte meg a kis Soubirous-nak. -- Mihelyt beesteledik, indulunk a plébániára. Kezdetben minden jól ment. A ,,kápolna'' szó hallatára a plébános azonban összeráncolta homlokát. Három segítôtársa is meghökkent: mit jelenthet ez a kérés? -- Biztos vagy benne, hogy jól értetted a dolgokat? -- nézett rá kérdôn az esperes részben meginogva. -- Éppen egy kápolnát akar? -- Igen, atyám. -- És nem tudod, hogy hívják az Úrnôdet? -- Nem, atyám. -- Miért nem kérdezed meg tôle? Neked is meg kellene értened, hogy nem építhetünk kápolnát egy ismeretlen személy tiszteletére. -- Igen, atyám. Mikor már távozóban voltak, Bernadett vidáman belekarolt új barátnôjébe. -- Az atyának igaza van -- figyelmeztette Dominiquette. -- Meg kell kérdezned az Úrnôt, kicsoda, ha azt akarod, hogy kápolnát emeljünk neki. -- De hiszen amikor meglátom, mindent elfelejtek a boldogságtól -- vallotta be a kislány. -- Azért majd holnap megpróbálom megkérdezni. Március 3-án háromezres tömeg szorongott a Massabielle-nél, de az Úrnô nem mutatkozott. -- A tömeg nagy tolongása közepette eltört a gyertyám -- mesélte Bernadett a Savy-malomban, ahova újabban gyakran betért, hogy a látomások után egy kis lélegzethez jusson. Antoine Nicolau csak nézte megilletôdve. Olykor fölvillant benne a kérdés, vajon betér-e majd valaha is ez a kislány a malom tulajdonosához, de félt ekkora kegyelemnek még a gondolatától is. Nem tartotta magát méltónak rá. Ez a teremtmény a mennynek van szánva, és nem a földnek. ======================================================================== Zárd be az ajtót! Az Úrnô még aznap délután tizennegyedik alkalommal jelent meg a Massabielle-nél. A rendkívül nagy tömeg addigra már szétszéledt, és csak néhány száz ember idôzött a barlangnál. Bernadett naplementéig legyôzte félelmét, és ellátogatott a plébánoshoz. -- Az Úrnô nyomatékosan követeli a kápolnát -- ciripelte neki gyerekhangján. -- Megkérdezted, hogy hívják? -- Igen, atyám, de ô csak mosolygott. -- Két dologra kell megkérned: mondja meg a nevét, és virágoztassa ki a barlangban a vadrózsabokrot. Úgy hírlik, hogy már egészen az üregig felkúszott. Igaz ez? -- Igen atyám. Már a lábait érinti. -- Holnap várlak. Bernadett gondterhelten hagyta el a plébániát. Másnap, március 4-én csütörtökön utoljára fogja látni az Úrnôt. Két héttel elôtte a jelenés azt kérte tôle, hogy tizenöt egymást követô napon látogasson el a barlangba. Ma ennek már tizennégy napja. Még egy utolsó nap, és többé nem láthatja. Hiányozni fog neki, mint a napsugár. Másnap Bernadett attól tartva, hogy elgázolja a végeláthatatlan tömeg, amely még távoli helységekbôl is idesereglett a csoda reményében, megkérte Jean-Marie Casenava apjának a munkaadóját, egy tagbaszakadt fiatalembert, aki senkitôl sem félt, hogy törjön neki utat a sokadalomban. Nagyon szerette volna, ha maga mellett érezhetné gyengéd unokatestvérét, Jeanne Védere-t is, aki egy másik városban lakott, de kevés volt rá az esély, hogy a tolongásban rátalál. A közrendre Jacomet rendôrkapitány ügyelt, aki idôközben beletörôdött a dolgokba. A rendfenntartással igyekezett Bernadett kedvében járni. Egyszer csak a kis látnok unokatestvérére lett figyelmes, akit a megbízottai arrább feltartóztattak. Odaverekedte magát hozzá, és elôresegítette. Közben egy szegény ember, aki magával hozta majdnem vak leányát, odafurakodott a látnokhoz, és közbenjárást kért tôle. -- Vezesse a forráshoz, hogy megmossa a szemeit -- ajánlotta neki Bernadett. Késôbb a jelenés után, amely csalódást okozott, mert a szokásos módon folyt le, Bernadett újra találkozott a tömegben a gyengén látó kislánnyal. -- A szemem nem fáj többé -- újságolta Eugénie, miközben átölelte. -- Az az érzésem, hogy jobban látok. Volt, aki e szavak hallatán elkezdett csodáról beszélni. Az állítólagos gyógyultat az ügyészhez vezették, aki türelmetlen mozdulattal küldte útjára. Sajnos a lourdes-i csodák ideje ekkor még nem érkezett el. Egy évre rá a szerencsétlen lány vakként fejezte be rövid életét. Egy másik alkalommal hosszas várakozás után a cachot elôtt az óriási tömegben egy reménykedô édesanya Bernadett felé nyújtotta béna kislányát. A látnok mindenáron igyekezett megfogatni egy almát a kis teremtménnyel, de hiába küszködött, a gyümölcs minduntalan leesett a földre, ô pedig egyre kétségbeesettebbé vált. -- Nem megmondtam már, hogy nincs semmilyen hatalmam! -- ismételgette. A tömeg azonban nem hitt neki. A Szűzanya kiválasztotta: miért ne adta volna meg neki ezt a kegyelmet is? Bernadett úgy gondolta, egy idôre meghúzódik Sajon nevű rokonainál, hogy ott egy kis nyugalmat találjon. A környéket azonban már ellepte a nép. Voltak, akik a roskadozó lépcsôknél vártak rá, hogy legalább megérintsék, megcsókolják, vagy pedig élô szentként tiszteljék. Megszámlálhatatlan embernek sikerült hozzáérnie a rózsafüzéréhez. A kis Soubirous tudta, hogy nem áldhatja meg ôket, de ugyanakkor abban is biztos volt, ha megengedi rózsafüzérének megérintését, azzal még nem követ el bűnt, így eleget tett a kérelmeknek. A tömeg azonban nem érte be ennyivel. A bátrabbak szerették volna valami módon megkaparintani a rózsafüzérét. Drága bundába bújt gazdag úrnôk jelentek meg a cachot-ban, s még csak el sem jutott az agyukig, mekkora szegénység uralkodik ott, s ügyet sem vetettek arra a kis gyönge teremtményre, akit leigázott a fáradtság, de aki a kegyelemnek köszönhetôen még olyankor is tudott mosolyogni, amikor egyetlen kincsét védte: a rózsafüzért, melyen az Úrnô megpihentette szemét. Késôbb a sötétség beálltával Bernadett sálba burkolózva elfutott a plébániára. -- Ó, itt vagy! Mit mondott az Úrnô? -- kérdezte Peyramale atya, aki alig tudta palástolni türelmetlenségét. -- Megkérdeztem, hogy hívják, és arra kértem, hogy fakasszon virágot a rózsabokron, de ô csak mosolygott. Ehelyett azt ismételgette, hogy kápolnát akar. -- És neked van pénzed, hogy felépítsd? -- mordult rá mérgesen és kiábrándultan az esperes. -- Nincs, fôtisztelendô atyám. -- Ha így áll a dolog, akkor kérd meg az Úrnôt, hogy adjon neked pénzt is. -- Jó, fôtisztelendô atyám. -- És megígérte, hogy, visszajön? -- Igen, fôtisztelendô atyám. Azon az estén a tömeg szinte rárontott a cachot-ra. Bernadett nem bírta tovább. -- Kérlek, zárd be az ajtót! -- könyörgött az apjának, miközben lefeküdt. Egy pillanat múlva már el is aludt, még keresztet sem tudott vetni a fáradtságtól és kimerültségtôl. A testvére sokáig gondolkodott, oda merjen-e feküdni melléje, és nagyon vigyázott, hogy a leheletével se érintse meg. Még a sarokban ülô gyermekek sem mertek megmoccanni. A cachot-ban templomi hangulat uralkodott, amely mindenkit átjárt. ======================================================================== Que soy era Immaculada Councepciou A jelenések befejeztével Bernadett folytatta az elôkészületet az elsôáldozásra. -- Az Úrnôdet kellett volna megkérned, hogy tanítson meg hittanra -- mondta Marie-Thérčse nôvér. A kislánynak különösen nehezen ment az írás és az olvasás elsajátítása, habár bôven volt rá ideje, mert most már kevesen keresték föl. Március 18-án még egyszer hívatták. Jelen volt az ügyész, a rendôrkapitány és a polgármester. -- Az emberek azt híresztelik, hogy az Úrnô titkokat bízott rád -- kezdte Jacomet. -- Elmondanád, milyen titkokról van szó? A kislány megrázta a fejét. -- Nem tehetem. Az Úrnô ezt megtiltotta nekem. Azonkívül ezek a titkok rám vonatkoznak. Semmilyen cselfogással sem sikerült kelepcébe csalniuk. Bernadett mindig ugyanazt ismételte. -- Azt mondják, hogy csodát teszel. Még egy vakot is meggyógyítottál -- mondta neki álnok csodálkozással Dutour. -- Én? Csodát csak a mi Urunk tehet. -- Igaz-e, hogy a családod vagyonra tett szert a jelenések által? -- kérdezte baráti mosollyal a gyakorlatias Lacadé. -- Jöjjön el a cachot-ba, és majd meglátja, hogyan élek hatodmagammal -- vágott vissza Bernadett. A vallatás egészében véve sikeresen zárult a lourdes-i hatóság javára. François Soubirous lányáról kezdtek megfeledkezni. Hármuk közül senki sem gondolt arra, hogy március 25-én, az angyali üdvözlet napján sok minden meg fog változni. Azon a reggelen, még a sötétség leple alatt Bernadett hirtelen arra ébredt, hogy megérintette valaki. -- Azonnal el kell menni az Úrnôhöz! -- kiáltotta. -- Ki jön velem? Gyerünk gyorsan! Semmivel sem tudták visszatartani. Most Marie és az anyja kísérték el. Biztosak voltak benne, hogy ott úgysem találnak senkit, de már egy kis csoport várakozott rájuk. A Szűzanya ünnepe újraélesztette a reményeket. A látnok térdre hullott, és azonnal elkezdte imádkozni a rózsafüzért. A hívek éberen követték minden mozdulatát. A legjobban azonban Jacomet figyelt, bár Bernadettnek egyetlen szavát sem értette. -- Lenne szíves megmondani, hogy hívják? -- kérdezte a kis Soubirous az Úrnôtôl, miután a rózsafüzér végére ért. A válasz egy mosoly volt. A kislány nem bátortalanodott el. Mindenáron meg akarta tudni a nevét, mert különben a fôtisztelendô atya nem tett volna eleget a körmenetre és a kápolnára vonatkozó kérésének. -- Lenne szíves megmondani, hogy hívják? -- kérdezte újra reménykedve. Az Úrnô tovább mosolygott. Bernadett pedig abban a meggyôzôdésben, hogy elôbb-utóbb válaszolni fog neki, kitartott a kérdezgetésben. A negyedszeri kérdezés után a jelenés széttárta kezét, majd összekulcsolta, és tekintetét az égre emelve mondta: -- Que soy era Immaculada Councepciou (Én vagyok a Szeplôtelen Fogantatás). A barlangnyílást újra sötétség lepte el. Bernadett szinte szédelegve, de boldogan állt föl. Azt a nagy gyertyát, melyet Lucille nagynénje adott neki, odatette a többi égô gyertya közé, majd megindult hazafelé. Figyelembe sem vette a körülötte tolongó tömeget, amely kíváncsian faggatta: -- Mit mondott? Mit mondott? Ugyanezt kérdezte Antoine Nicolau édesanyja is, az a derék asszony, aki ôt mindig védelmezte. -- Que soy era Immaculada Councepciou -- mondta neki bizalmasan a kislány. -- Egyelôre azonban ne szóljon senkinek. Még anyámnak se mondtam meg. Elôször el akarok menni a plébániára. -- Igazad van. Ursule Nicolau azonban nem tudta megtartani a titkot, és a kijelentés futótűzként kezdett terjedni. Nem sokkal késôbb a plébános elôtt Bernadett örömmel ismételte meg a jelenés szavait. A hatás azonban -- ki tudja, miért -- várakozáson aluli volt. Peyramale abbé bizalmatlanul nézte a kis Soubirous-t. Azon töprengett, mit is üzent vele az a hamis szentecske. Hogy ô lenne... Nem, ez lehetetlen. Isten dolgaiból nem szabad tréfát űzni. -- Az Úrnô mondta ezt nekem! -- dadogta a kislány, akin erôt vett a félelem plébánosa szigora miatt. Peyramale abbé kedvesebbre fogta a hangját. -- Tudod egyáltalán, mit jelentenek ezek a szavak? -- kérdezte azzal a szilárd eltökéltséggel, hogy nem engedi magát félrevezetni. -- Nem tudom, atyám. -- Akkor miért mondtad? Biztosan tévedtél. -- Nem, atyám. Egész úton ismételgettem, mert attól féltem, hogy elfelejtem. Az Úrnô pontosan így mondta. Az atya úgy érezte magát, mintha falhoz állították volna. Egyszerre izzadni kezdett a tenyere, de nem adta meg magát. -- Amit te mondtál nekem, az nem lehet név. Ezt te is jól tudod. Bernadett tanácstalanul széttárta kezét. -- Mit tudom én. Azt mondta, hogy így hívják. És a kápolnát is akarja, atyám. -- Jól van, jól van... Most menj. Majd néhány nap múlva találkozunk. Mikor az atya magára maradt, nehezen lélegzett. Két tűz között érezte magát. Egyrészt az volt az érzése, hogy félrevezették, másrészt pedig abban reménykedett, hogy az Isten Anyja plébániájának egy tudatlan kislányát választotta ki, hogy közvetítô legyen ég és föld között. A föld pedig az övé volt: Lourdes. Ez a helység is ugyanolyan, mint sok más, ahol a kávéházakban újságot olvasnak kávét hörpölgetve, és idônként lázadoznak a pápa és a vallás ellen. Nem engedhette meg magának, hogy ilyen álomba ringassa magát, hiszen bizonyos kegyelmekben csak az részesül, aki kiérdemli ôket. Közben Bernadett elment az adóhivatal fônökéhez, aki már várt rá testvérével együtt. -- Na, megmondta végre a nevét? -- kérdezte Emmanuelite. A kislány bólintott, és megismételte a jelenés szavait, de hangjából nem áradt öröm. Nagy csodálkozással vette észre, hogy Emmanuelite kisasszony és Jean-Baptiste úr szemében könnyek jelentek meg. Miért? -- Senki sem magyarázta meg nekem, mit jelentenek ezek a szavak -- mondta alázatosan Bernadett, közben felemelte tekintetét. -- Azt jelentik, hogy a te Úrnôd a Szűzanya -- mondta neki az asszony mosoly és sírás közepette, és magához ölelte a kopott kapucniba öltözött kislányt, aki tizennégy éves kora ellenére is csak tízévesnek látszott, s aki csodálkozva és sugárzó arccal ismételgette ezeket a hihetetlen szavakat. ======================================================================== Mindenki rólunk fog beszélni Csak egyetlen eszköz állt rendelkezésre ahhoz, hogy végre pontot tegyenek a jelenések végére, de ez rossz hírbe hozná Lourdes-ot: a kis Soubirous-t bolonddá kellene nyilvánítani, és tébolydába küldeni. Massy ügyész abban a meggyôzôdésben, hogy megtalálta a legjobb megoldást, megbízott három orvost, vizsgálják meg az állítólagos bolondot. A küldetés csôdöt mondott: Bernadett minden kérdésre értelmesen válaszolt, és az orvosok csak azt állapíthatták meg, hogy kellô táplálkozás hiányában testileg fejletlen. Lacadé polgármester nagyon jól tudta, hogy ezzel a papírral kezében nem tehet semmit. Ezért április elején elment Peyramale abbéhoz, hogy az egyház támogatását kérje. -- Bölcs dolog orvosi kezelésnek alávetni egy hallucinációban szenvedô szerencsétlen kislányt, amíg meg nem gyógyul -- magyarázta neki meggyôzô hangon. -- Segítene-e nekem ebben? Az esperes azonban más véleményen volt. -- Mondja meg az ügyésznek és a csendôreinek -- dörgött, mint ahogy a szószékrôl szokott, arca elborult, és egészen kikelt magából, mintha maga elôtt látná Isten törvényének megszegôit --, mondja meg, hogy mielôtt Bernadett egyetlen hajszálát is érintenék, az én testemen kell átmenniük. Valamivel késôbb, hogy enyhítsen megfontolatlan tervén, a polgármester megkérdezte Pomian atyát: -- Beszélt-e valaha hittanosainak a Szeplôtelen Fogantatásról? -- Sajnos nem -- mosta magát a káplán, mert szemrehányásnak vette a kérdést. -- Az alsó osztályokban errôl még nem esett szó. -- Esetleg Marie-Thérčse nôvér említhette? A válasz ezúttal is tagadó volt. Mivel a tantervet mindig együtt állították össze, igazolást nyert, hogy Bernadett nem tudhatott semmit. Április 7-én a kislány tizenhetedszer is visszament a Massabielle- hez. Tudta, hogy a Szent Szűz vár rá. Vele tartott Antoniette Tardhivail kisasszony, aki pótórákat adott neki franciából. A derék teremtés attól való félelmében, hogy reggel nem ébred föl, az egész éjszakát egy fapadon ülve töltötte, és számolta az órákat. Egy nagy gyertyát is szerzett kis barátnôje számára. Meggyújtva adta oda neki, majd pedig melléje térdelt. A másik oldalán Dozous doktor állt. Egy nyári nap Lourdes-ba látogatott madame Bruat, egy párizsi arisztokrata hölgy, egy tengernagy felesége, akit a császár egyetlen fia, az alig kétéves Napóleon Jenô nevelôjének nevezett ki. Bruat asszony mit sem törôdve a barlang megközelítésének tilalmával, nyugodtan ment elôre. Teljesíteni akarta az igen vallásos Eugenia császárné óhaját, aki megkérte, hogy látogasson el a barlanghoz az ô kedvéért. Pierre Callet, az ôr semmit sem tett annak érdekében, hogy a gazdagon öltözött úriasszonyt eltérítse szándékától, inkább helyet csinált neki, és a kezébe nyomott egy szétnyűtt rózsafüzért. Miközben Bruat asszony térdelve imádkozott a barlang elôtt, odaérkezett egy másik tekintélyes személyiség is, Louis Veuillot úr, az ismert katolikus újságnak, az Univers-nek a fôszerkesztôje. Ô is zavartalanul imádkozhatott, és megmoshatta szemét a nemrég fakadt forrásvízben. Pierre Callet hirtelen rádöbbent, hogy szabálysértést követett el. Megrettent, följegyezte a két személyiség nevét, és elsietett a városházára, hogy beszámoljon a történtekrôl. Igyekezett kimenteni magát, de nem volt rá szükség. Lacadé elképedt. -- A trónörökös nevelôje majd elmesél mindent az uralkodónak -- öntötte ki lelkét késôbb Dutournak és Jacomet-nek --, és Veuillot úr cikket ír róla átkozott újságjában. Mindenki rólunk fog beszélni. -- De nemcsak ezért -- jegyezte meg gonoszul Jacomet. -- Úgy tűnik, hogy a barlang vize egyáltalán nem gyógyhatású. Miféle gyógyfürdô, Lacadé úr! A látomás alkalmával a látnok öntudatlanul a lánghoz érintette bal kezét. A lángnyelvek feltörtek ujjai között. Hogyan tudta kiállni ezt az elviselhetetlen kínt? Rezzenéstelen arcán azonban nyoma sem volt a fájdalomnak. Bernadettet boldogság töltötte el, és semmit sem érzett. Dozous doktornak elállt a lélegzete. A jelenés elmúltával megvizsgálta a kislány kezét, de nem észlelt rajta semmilyen elváltozást. Lehetséges volna, hogy nem kapott égési sebeket? A hit és a kételkedés között egyensúlyozva a kislány kezét odaértette a lánghoz. Bernadett kiáltva rántotta vissza: -- Jaj, meg akar gyújtani? -- Nem tudom, mit láttál, de én nem szeretnék senkit sem félrevezetni -- mormogta az orvos megszégyenülten, mintegy önmagának. Késôbb beszámolt az ügyrôl a rendôrfônöknek, s mivel csak egyetlen magyarázatot talált a jelenségre, nem titkolhatta, hogy hisz a dolog rendkívüliségében. Végre elérkezett Bernadett számára az elsôáldozás hôn óhajtott napja. Június 3-ának reggelén a kis Soubirous, szerény fehér fátyollal a fején, társaival együtt ott térdelt a lourdes-i Menedékotthon kápolnájában. A fátyol alól szinte csak a szemei látszottak ki, s olyan boldogságot árasztottak, amilyen csak a jelenések alkalmával volt észlelhetô, amikor a Szűzzel beszélgetett a Massabielle-i-barlangban. Másnap Emmanuelite Estrade megkérdezte: -- Mi tetszett jobban, az elsôáldozás vagy a jelenések? -- Ezt a két dolgot nem lehet összehasonlítani -- válaszolta bölcsen a kislány. Mindig akadt valaki, aki kérdéseivel zaklatta, Bernadett azonban jó humorával mindenkit elbűvölt. -- Szerintem a Szűzanya nem beszélgethetett veled tájszólásban -- vetette oda neki egy képviselô. -- Miért? Vajon milyen nyelven kellett volna beszélnie velem, hogy megértsem? -- kérdezett vissza a kis Soubirous. -- Azonkívül azt kellett volna, hogy mondja: ,,Én vagyok a Szeplôtelen Fogantatás Szüze'', nem pedig azt, hogy: ,,Én vagyok a Szeplôtelen Fogantatás''. Tôled nem várhatjuk el, hogy ezt tudjad, de ez tévedés. -- Én csak azt tudom, hogy ô így mondta, és ezeket a dolgokat nála senki sem tudhatja jobban -- ellenkezett Bernadett. Április 7-e után már nem voltak jelenések, de az emberek továbbra is tömegesen jelentek meg a Massabielle-i-barlangnál. A gondterhelt polgármester arra a következtetésre jutott, hogy csak egyetlen módon lehet megakadályozni a kollektív hisztériát. Szilárd kerítést kell emelni, és így meggátolni az odajutást ahhoz az átkozott helyhez, amely annyi gondot okoz neki. Június 8-án kihirdették a népnek a polgármesteri hivatal döntését, amely lesújtotta a Mária-tisztelôket. Bernadett nem izgatta magát. -- A kerítés hamarosan ledôl -- ismételgette meggyôzôdéssel. -- Magától? -- Nem, hanem majd az dönti le, aki felépíttette. Hihetetlennek tűnt, de most már nagyon sokan hittek a látnoknak. ======================================================================== Valóban megjelent Az elsôáldozás után Bernadettnek nem lett volna joga tovább folytatnia a tanulást a Menedékotthon ingyenes iskolájában, de Peyramale abbé, akit aggasztott a kislány egyre rosszabbodó egészsége, kijárta, hogy esetében tegyenek kivételt. A kis Soubirous azonban nem érezte jól magát az iskolában. Marie-Thérčse nôvér, aki egyre azt hajtogatta, hogy Bernadett szélhámos, rosszul bánt vele, iskolatársai pedig mindig kellemetlen helyzetbe hozták iránta tanúsított furcsa viselkedésükkel. Jeanne Abadie is csodálkozóból ironikussá vált. A massabielle-i események ugyanis háttérbe szorították a nagyratörô iskolás lányt, akit mindig az osztály legjobbjának tartottak. Isten nevében július 14-én befejezôdött a tanév. 16-án este Bernadett leküzdhetetlen vágyat érzett a Massabielle után. Tudta ugyan, hogy tilos megközelítenie a barlangot, de nem akarta kiábrándítani a Szüzet, és nem tudott lemondani a határtalan örömrôl. Gondterheltségében és vágyakozásában Lucille nagynénihez fordult tanácsért. A jó asszony mindjárt fölajánlotta, hogy elkíséri, s közben kitalálta azt is, hogyan vezesse oda észrevétlenül az unokahúgát. Tudta ô is, hogy a polgármester parancsára két csendôr ôrködik éjjel-nappal a töltésnél. -- Légy nyugodt. Most nem az erdei úton fogunk menni. Ha még a csuklyát is a fejedre húzod, senki sem ismer rád -- igyekezett meggyôzni Lucille nagynéni. -- Siess, mert különben elkésünk. Alkonyodott már, és a távolban, a láthatár mögött eltűnt a nap, az utolsó bíborvörösbe öltözött felhôk fénye is kialvóban volt, és Chalet szigetén lassan kigyulladtak az elsô esti fényecskék. Bernadett ugyanazon az úton haladt Lucille nagynénivel, amelyen február 11-én igyekezett a barlanghoz nôvérével és Jeanne Abadie-vel együtt. Ribčre mezején, amelyet a Gave nyaldosott, zarándokcsoportok imádkoztak, de gyertyáik lángocskái annyira gyöngék voltak, hogy arcukat nem lehetett felismerni. Senki sem vette észre, hogy Bernadett és a nagynénje letérdelt a barlanggal szemben, ahol a Savy-patak a folyóba ömlik. A látnok immár tizennyolcadszor merült el a boldogság óceánjában. Elôtte húzódott a töltés áthatolhatatlan és éles köveivel, de Bernadett számára nem léteztek akadályok közötte és a Szent Szűz között. Azon a napon nem ment le a forráshoz, hogy igyon a vizébôl, amely álmodozóvá tette szegény Lacadét, de biztos volt benne, hogy ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné a jelenés ruháját. Betelhetetlen vággyal szemlélte. Most már tudta, hogy többé nem fogja viszontlátni ezen a földön, és minden pillanatot ki kell használnia, hogy viszonozza a szeretetét. Késôbb egészen halála napjáig arról fog álmodozni, hogy egy egész örökkévalóságon át szemlélheti, bármilyen sok szenvedés árán teljesül is reménye. Egy utolsó mosoly, egy utolsó üdvözlet. Bernadett abbahagyta a rózsafüzér szemeinek morzsolását: a Szent Szűz nem volt ott többé. -- Hogyan sikerült meglátnod? -- kérdezte nagynénje, miközben fölsegítette. A kislány csak a fejét rázta. -- Ezt magam is tudni szeretném. Láttam, és szebb volt, mint bármikor. Ha a mennyországra gondolok, szédület fog el. Ott van ô. Irted? Eloltott gyertyával kezükben némán tértek haza. Lucille nagynéninek nem volt bátorsága, hogy fölösleges kérdéseivel zaklassa unokahúgát. Ez a gyermek egyre soványabb lett; egyre gyakrabban elfogták asztmarohamai, amelyek mindjobban igénybe vették fizikai erejét. Lehet, hogy igaza lesz unokaöccsének, Sajonnak, aki szerint hamarosan elmúlnak. Ezenkívül a tizennyolc jelenés végleg kimerítette. Most mindenki kíméletlenül elárasztotta kérdésekkel: más-más okból a hívôk és a kételkedôk, de a végeredmény, a gyötrô fáradtság, mindig ugyanaz volt. Miért nem hagyják már békén? A palánk továbbra is ellenállt. Egy éjszaka a hívek, akiket fölháborított, hogy el akarták zárni elôlük a Szent Szüzet, ledöntötték a kerítést. A polgármester abban az eltökéltségében, hogy mindenáron érvényre juttatja parancsát, sietve újraállíttatta, és két ôrt rendelt mellé. Lourdes elsô polgára hiába volt meggyôzôdve arról, hogy a kis Soubirous egyike azoknak a látnokoknak, akik botrányt keltve járják a vidéket, nyakassága nem használt semmit. III. Napóleon, felesége, Eugenia kívánságára, aki a gyengélkedô hercegecskét megitatta a Massabielle vizébôl, táviratilag megparancsolta Tarbes prefektusának, hogy nyissák meg a barlangot. Ez valóságos pofon volt szegény Lacadé számára. Szívében átkozta Bruat úrnôt és Veuillot urat, de a parancs az parancs, és a polgármesternek engedelmeskednie kellett. Így történt, hogy a rózsafüzér ünnepének elôestéjén eltávolíttatta a kerítést a Lourdes-ból és a közeli helységekbôl összegyűlt nép lelkesedése közepette. François Soubirous-nak sikerült kibérelnie az öreg Gras-malmot a Lapace-on, és szeptember közepén átköltözött oda a családjával. A berendezés maradt a régi, de a szoba tágasabb volt, és könnyebben lehetett benne mozogni. A nyomor ugyan csökkent, de a Bernadettre kíváncsi emberek állandó zarándoklata nem hagyta ôket nyugton egy pillanatra sem. Azt beszélték, hogy a barlangnál csodák történnek, a hírek pedig szájról szájra szállva óriásivá duzzasztották a tényeket. Lourdes nem volt már többé a saját gondjaiba merült kisváros. Valami csodálatos dolog történt, és ez felkavarta életét. Ezt meggyôzôdéssel vallotta monseigneur Bertrande Sévčre Laurence, Tarbes bölcs püspöke is. Miután tanácsot kért Peyramale atyától, úgy döntött, hogy bizottságot hoz létre a Massabielle-ben történt események kivizsgálására. Egy kissé kétkedett abban, hogy a Mennyek Királynôje éppen egy olyan tanulatlan kislányt választott ki bizalmasának és hírnökének, aki semmit sem tud a Szentháromságról. A kétkedés azonban mindenkor jogos. Idôközben Dominiquette Cazenave, akit aggasztott a kis Soubirous jövôje, 1859 júliusában az esperes segítségével elérte, hogy befogadják a nevers-i nôvérek, akik Lourdes-ban a Menedékotthonon kívül egy iskolát is fenntartottak. Ursule Fardes anya, a fônöknô nem hitt a jelenésekben, de a kislányt szívesen befogadta az iskola diákjai közé. Természetesen az új növendék csak egy nôvér kíséretében hagyhatta el az iskola épületét. Bernadett egy napon megjelent a vizsgálóbizottság elôtt, amely a Massabielle-i-barlangban várt rá. Jelen volt a püspök, a plébános és sok prelátus, ôt azonban mindenekelôtt a barlangnyílás izgatta. Tizennyolcszor jelent meg neki ott ragyogó fényben az Úrnô. Inkább magának mondta el a Szent Szűzzel való találkozásainak történetét, mintsem a bizottságnak. Minden részlet mély nyomott hagyott lelkében, különösen pedig az az észlelt mosoly és gyöngéd tekintet. Úgy tűnt, mintha újra hallaná a hangját. Egyszerűen képtelen volt megértetni, hogy egyetlen emberi hang sem hasonlítható össze azzal a lágy zengéssel, amelyen a Mennyek Királynôje valóban szólt hozzá, még ha ô fel sem tudta fogni, miért ôt, a tudatlant választotta ki, és miért kérte, hogy körmenetben jöjjenek arra a helyre, és hogy a fôtisztelendô atya kápolnát építtessen oda. Még a nevét is alig tudta megjegyezni. Olyan nehéz volt! A vizsgálóbizottság két évig dolgozott. Végül 1862. január 2-án Tarbes püspöke mélyen megrendülve adta hírül a híveknek egy fôpásztori körlevélben: ,,Úgy ítéltük meg, hogy a Szeplôtelen Fogantatás, Isten Anyja, 1858. február 11-én és az ezt követô napokban tizennyolcszor valóban megjelent Soubirous Bernadettnek.'' ======================================================================== Látok! A massabielle-i jelenéseket vizsgáló bizottság munkája hosszan tartó, rendkívül alapos és átfogó volt. Amióta az uralkodó eltávolíttatta a barlang megközelítését akadályozó kerítést, sok minden megváltozott Lourdes-ban. Jacomet felügyelôt áthelyezték Alais-ba, Massy prefektusnak pedig Grenoble-ba kellett távoznia. Már az is nagy eredménynek számított, hogy nem váltották le ôket. Az ügyész azonban megmaradt hivatalában, de kellemetlenül érezte magát, mint aki vesztett csatából tér vissza. A helyzetet súlyosbította, hogy mindez egy szegény kis pásztorlány miatt történt, aki a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem volt buta, sôt, fél Franciaország rajongott érte. A polgármester, hogy beosztottja elôtt megôrizze tekintélyét, állandóan ismételgette, hogy a kerítést csak azért állíttatta föl ideiglenes jelleggel, hogy a Toulouse-i Atheneum szakemberei zavartalanul kivizsgálhassák a váratlanul fakadt forrás vizének minôségét, és megmondják egyszer s mindenkorra, iható-e káros hatás nélkül. Szükség volt ilyen elôvigyázatossági intézkedésekre. Amikor azonban a tények tisztázódtak, eltávolíttatta a kerítést. Természetesen senki sem hitt neki, de hagyták, hadd mondja a magáét, mert valójában szívügyének tartotta a város javát. S közben felépültek az elsô szállodák azon zarándokok sokasága számára, akik kegyelmet jöttek kieszközölni. Egy hévízforrás esetében a dolgok valószínűleg nem így zajlottak volna. Lacadé ebben nem kételkedett. A tényfeltáró bizottságot nem érdekelte a lelki esemény anyagi vetülete. Mielôtt tagjai munkához láttak volna, összegyűltek a Szent Péter-templomban, hogy segítségül hívják a Szentlelket. Aztán maguk elé rendelték a föltételezett jelenések legszavahihetôbb tanúit. Megjelent Jeanne Abadie a látnok más iskolatársaival együtt, Marie-Thérčse nôvér nevers-i nôvértársaival, a Sajon unokatestvérek, Bernarde, Basile és Lucille nagynénik, Croisine Bouhouhorts a kis Justinnel, aki sehogyan sem tudott nyugton maradni, és kezecskéivel mindent meg akart ragadni. De itt volt Antoine Nicolau az anyjával, madame Milhet, Louis Bouriette, Dominiquette Cazenave, Emmanuelite és Jean Baptiste Estrade, monsieur Clarens és sokan mások. Bernadett, mintha nem is lenne tudatában, hogy ô az egész dolog fôszereplôje, a templom egyik sarkában húzta meg magát szüleivel és testvéreivel együtt. Úgy kellett odahívatni, hogy térdeljen le ô is az oltár elé. Egyszerre csak felhangzott a Veni Creator Spiritus kezdetű himnusz. Miközben a közösség a Vigasztalót hívta, hogy ajándékozza meg hét ajándékával, a kis Soubirous, aki nem tudott latinul, átadta magát az orgonazengés élvezetének. Szeretett volna így maradni, mintsem alávetni magát a különbözô kérdések kereszttüzének, amelyekkel mintha csapdát akartak volna neki állítani. A bizottság tagjai azonban sem azon a napon, sem a következôkön nem tudták kizökkenteni nyugalmából. -- Elmondanád, milyen titkokat bízott rád a Szent Szűz? -- kérdezte tôle egy kanonok. -- Nem lehet. Ha elmondanám ôket, többé nem lennének titkok -- tért ki a válasz elôl a kislány. -- Fogadjunk, hogy azt mondta, légy apáca. -- Nem! Téved! -- Csakugyan megparancsolta, hogy egyél füvet? Pedig nem vagy állat! -- Maga sem az, de mégis eszi a salátát. Egyszóval Bernadettet nem lehetett zavarba hozni. A püspök mindenekelôtt idôt akart nyerni. A jelenések története szappanbuborék módjára szétpattanhat. Föltételezhetô volt, hogy bizonyos csodásnak vélt gyógyulások idôvel hamisnak bizonyulnak. Néha - - figyelmeztet monsieur Laurence -- a tudomány nem tudta megítélni, hogy természetes folyamatról van-e szó, mert az okai ismeretlenek. Csodáról gyakran nem is lehetett beszélni. A püspök tehát úgy döntött, hogy csak a legkiemelkedôbb gyógyulásokat vizsgálják ki. Végül hosszan tartó viták és orvosi vizsgálatok után a bizottság csak tizenöt gyógyulást nyilvánított csodálatosnak. Idôrendben az elsô kettônek az alanyai gyerekek voltak. Marie Moreau- t, a tartas-i illetôségű tizenhat éves lányt, aki Bordeaux-ban tanult, egy napon szörnyű betegség támadta meg: mindkét szemén szétszakadozott a recehártya. Csak vérfüggönyön keresztül látott, amely napról napra sűrűbbé vált. Egy nap aztán a lány teljesen megvakult. A kétségbeesett szülôk azonban nem adták föl a reményt, híres szemorvosokhoz fordultak, de teljesen eredménytelenül. Kis idô múltán egy olyan újság került az apa kezébe, amely egy beteg Lourdes-ban történt hirtelen gyógyulásáról számolt be. Ezt a lehetôséget is meg kellett ragadni. Lemondtak arról a tervrôl, hogy elviszik egy fôvárosi orvoshoz, helyette Moreau-ék úgy döntöttek, hogy elkísérik lányukat Lourdes-ba. Az apa erôs hittel belemártotta a zsebkendôjét a csodás forrásból fakadó vízbe, és néhány pillanatra a lány szemére helyezte. Amikor levette, Marie fölsikoltott. -- Látok! Megmagyarázhatatlan módon meggyógyult. Jules Lacassagne fiatalabb volt, alig tizenkét éves. Apja, a vámtiszt nem hitt Istenben. Furcsa és ritka betegség támadta meg a fiát, amelyet népnyelven vitustáncnak neveznek. Az állandó idegzsába nem hagyta nyugton szegény gyereket. S mintha mindez nem lett volna elég, a nyelôcsövén daganat keletkezett. Csak néhány csepp tejet tudott inni egy tűvel nyitott résen. A szerencsétlen Jules életben maradása kérdésessé vált: elôbb-utóbb éhhalál várt rá. Az orvosok véleménye szerint műtét nem jöhetett számításba. Az anyja elvitte a tengerre abban a reményben, hogy jót tesz neki, de minden hiábavalónak bizonyult. Azaz nem éppen minden: egy napon a gyerek egy újságpapírt talált a parton, amely Marie Moreau hirtelen gyógyulásáról adott hírt. Elolvasta és felcsillant benne a remény szikrája. Kezdetben nem szólt semmit attól való félelmében, hogy apját, aki a hitet babonaságnak tartja, kihozza a sodrából. Csak anyjának számolt be bizalmasan. Ô viszont könnyen meggyôzte férjét. ,,Legalább'', mormogta az ember, ,,elmondhatjuk, hogy mindent megpróbáltunk''. Másnap útra keltek. Amikor a Massabielle-hez értek, az apa kezébe vette a pillangósúlyú Jules-t, és vizet adott inni neki egy kulacsból. Elôször lassan szürcsölte, majd egyre könnyebben nyelte, a végén pedig mind kiitta. Erre az apa reszketve odanyújtott neki egy doboz kekszet. -- Egyél! -- nyögte ki nagy nehezen. Jules vett egyet, és pillanatok alatt lenyelte. Mindjárt másik után nyúlt, és éhségében azt is mohón befalta. Minden mozdulata normálissá vált, szemei pedig csillogtak az örömtôl. Erre az apa és az anya sírva térdre borultak. A Szent Szűznek köszönhetôen Jules-ük meggyógyult. ======================================================================== Milyen hideg! Bernadett boldog napokat élt, amióta egy másik osztályban, új osztálytársak között találta magát, és új tanítók elé járt a Menedékotthonhoz tartozó iskolába. A nôvérek türelemmel tanították, nála fiatalabb társai pedig rokonszenvvel vették körül. Még csintalanságokat is elkövettek. Julie Garros-val, aki késôbb nevers-i nôvér lett, még lopásra is elszánták magukat. Az iskola ablaka alatt ugyanis egy ágyásban olyan szépen piroslott a földieper, hogy nem tudtak neki ellenállni. -- Én ledobom az egyik sarumat, te meg majd az mondod a tanító néninek, hogy leesett, és lemész érte. De ne felejtsd el megtölteni földieperrel! -- magyarázta társának Bernadett. -- Aztán majd elosztjuk. Az ötlet, jórészt az ügyeletes nôvér hiszékenysége folytán, teljes egészében bevált, és senki sem kapta rajta ôket a csalafintaságon. Más alkalommal Bernadett egy dohányporral töltött szelencét kínált társainak. A dohányporból az orvos elôírása szerint idônként szippantania kellett, hogy megelôzze az asztmatikus rohamot. Egyszerre csak az osztály mélyében olyan tüsszentéssorozat keletkezett, hogy haragra gerjesztette a tanító nôvért. Szerencsére Marie-Thérčse nôvér már nem volt ott, mert áthelyezték Nevers-be, különben bizonyára kemény büntetést rótt volna ki a kislányra a rosszalkodás miatt. Az iskolában jól mentek a dolgok. Bernadett végre megtanult írni, habár sokat küzdött a betűvetéssel, és néha napján még tájszólásból eredô kifejezéseket is használt. Azelôtt nemigen járt iskolába, mert testvéreire kellett felügyelnie, a szülôk pedig, maguk is teljesen írástudatlanok lévén, nem segíthettek neki. Most más gondjai voltak. Naponta akadt valaki, aki szerette volna látni, mintha ô lenne a Szent Szűz. Az óra legizgalmasabb pillanatában a portás nôvér magához kérette. Társai szívesen megvédték volna az alkalmatlan látogatóktól, de ezúttal nem volt mentség. Bernadett sóhajtva fölállt, és engedelmesen távozott. A fônöknônek nem volt bátorsága, hogy elutasítsa azokat a messzirôl érkezetteket, akik találkozni kívántak a mennyek kedvenc lányával. Köztük nemegyszer magas rangú prelátusok is akadtak, lehetetlenség volt hát elküldeni ôket. 1860. február 5-én monseigneur Laurence a bérmálás szentségében részesítette a tizenhat éves Bernadettet. Kora ellenére a leány alacsony maradt, de arca kerekdedebbé vált, a szemei pedig, amelyekkel az Angyalok Királynôjét látta, még jobban csillogtak. Idôrôl idôre egy nôvér elkísérte a Gras-malomba, hogy üdvözölje testvéreit és szüleit, vagy pedig a barlanghoz, hogy elmondja a rózsafüzért. Bernadett továbbra is úgy öltözködött, mint a Pireneusok parasztasszonyai. A pamutból készült bô ruha elé kötényt kötött, a nyakába meg sálat terített, haját kendôvel fedte be. Egy ideje fillérekért áruba bocsátották egyik fényképét. A látnok tudott róla. -- Ez a bizonyítéka annak, hogy milyen keveset érek, mondta meggyôzôdéssel, fejét lehajtva. Egy másik kép alján a ,,PP Bernadett'' fölirat állt. A két mássalhangzó azt jelentette: ,,imádkozzatok Bernadettért'' (,,Pergate per...''). A gyerekek ebbôl gúnydalt csináltak. Amikor Bernadettet bosszantani akarták, összefogózva körültáncolták és ismételgették: -- Pipi, Bernadett! Pipi, Bernadett! Idôközben a barlang elôtt a munkások egy csoportja elsimította a terepet, és megvetette az alapjait a kápolnának, amelyet az Úrnô kért. A mohával benôtt barlangmélyedésben pedig elhelyezték a Szűzanya gipszszobrát. Lourdes plébánosát nagy gond gyötörte. Milyen jövô vár a már majdnem tizenhat éves kislányra, akire rátekintett az ég? Peyramale atya, aki felelôsnek érezte magát Bernadett jövôjét illetôen, egy napon elment a Menedékotthonba, és föltárta gondjait. -- Ha a Szent Szűz kiválasztott téged, ez azt jelenti, hogy vannak tervei veled. Ha én a te helyedben lennék, igyekeznék, hogy ki ne ábrándítsam. Mik a terveid? -- Nekem? -- csodálkozott el a látnok. -- Magam sem tudom, atyám. Valószínűleg úgy teszek, mint a velem egykorú lányok. Az abbé haragra lobbant. -- Hiszen másoknak a Szűzanya sohasem jelent meg! Neked egyedülálló kegyelemben volt részed, érted? Egy napon az oltár tiszteletére juthatnál. Mit tehetett, kifutott a száján. Gyorsan meg is bánta, annál inkább, mert Bernadett egészen megrettent. -- Ó, nem, atyám! Én csak azt hallgattam és azt ismételtem meg, amit a Szűzanya parancsolt. -- Szerinted, Bernadett -- folytatta a plébános, most már nyugalmat erôltetve magára --, ha az ég lehajol a földre, az olyan apróság? Csak nem akarsz férjhez menni, gyerekeket szülni a világra, és idegenek házában szolgálni? Ezt akarod? A lányka lehajtotta a fejét. -- Néha, atyám -- vallotta be --, arra gondolok, hogy nôvér leszek, de nem tudom, mit válasszak. Peyramale atya elmosolyodott. -- Ha így van, akkor jó úton jársz. Légy nyugodt, megfontoltan dönts. A tizenhat év kevés ahhoz, hogy valaki ilyen komoly döntést hozzon. -- De én már tizennyolc vagyok, atyám! Igaza volt. Minden idôk egyik legrendkívülibb eseményének fôszereplôje alig érte el az egy méter negyven centi magasságot, és megôrizte gyermekien ártatlan tekintetét. Társai csak akkor észlelték, hogy különbözik tôlük, amikor ott térdelt a Menedékotthon kápolnájában, az aranyozott fából készült barokk szobor elôtt, amely a Szűzanyát ábrázolta lehajtott fejjel és irgalmat ígérô kitárt karokkal. 1863 szeptemberében a plébános bemutatta Bernadettet földijének, Joseph Fabisch úrnak, a neves szobrásznak, aki a lyoni Szépművészeti Akadémián tanított. A nemesi származású Lacour nôvérek, a Chasselay kastély tulajdonosai kifejezték óhajukat, hogy fedezzék minden költségét egy carrarai márványból készülendô szobornak, amely a Szeplôtelen Fogantatást ábrázolja, és amellyel majd fölváltják a barlangmélyedésben álló gipszszobrot. -- Az egyetlen föltételünk, hogy hasonlítson a Szent Szűzre -- mondták --, akit Bernadett Soubirous saját szemével látott. A szobrász, akit boldoggá tett az iránta való bizalomról tanúskodó megbízatás, elárasztotta kérdéseivel a látnokot, és figyelmesen jegyezte minden válaszát. A lány igyekezett megértetni vele, milyen volt a Szent Szűz, ennek érdekében még szobrot is állt, de a leendô alkotás vázlata teljesen kiábrándította. Erre a szegény művész újra elhalmozta kérdéseivel, Bernadett pedig megint testtartásával próbálta érzékeltetni, milyennek is kellene lennie a szobornak. -- Nekem tetszik a vázlat -- szólt elismerôen a szobrászhoz Peyramale atya --, de ô, aki saját szemével látta a Szent Szüzet, bizonyára másként ítéli meg. Ne vegye tôle rossz néven. Fabisch úr nagy márványtömböt hozatott Carrarából, és a modell segítségével, valamint kijelentései alapján aprólékos gonddal, legjobb tudása szerint megalkotta művét. A kész szobron valójában még jobban kiütköztek a vázlat hibái. -- Milyen hideg! -- szalasztotta ki száján a látnok, aki egészen lehangolódott, amikor meglátta a szobrot. De hogy enyhítsen elmarasztaló véleményén, halkan megjegyezte: -- Igen, szép, de ez nem ô. Természetesen igazságtalanság lett volna hibáztatni a lyoni szobrászt e sikertelenségért. Aki úgy ismerte a Mennyek Királynôjének mosolyát és gyöngédségét, mint Bernadett, az nem lehetett elégedett, még ha látta is, milyen gonddal igyekezett kidolgozni a szobrász olyan részleteket is, mint a ruha ráncai, a rózsák meg a fátyol. A szoborból hiányzott az, ami a legfontosabb: a mennyei ragyogás, amely tizennyolc alkalommal is elkápráztatta Bernadettet. ======================================================================== Ért a sárgarépa tisztításához 1864. április 4-én húszezer ember tódult a Massabielle-i-barlanghoz, hogy jelen legyen a szobor felállításánál. A látvány magasztos volt ugyan, de a várakozók csalódtak, mert a látnok nem jelent meg. Néhány nappal elôtte olyan heves asztmaroham fogta el, hogy az otthonban kellett maradnia. A nôvérek semmi áron nem akarták elkísérni a barlanghoz, nehogy kitegyék egyesek fanatizmusának. Mindig akadt valaki, aki a megrázó csodák hatására elébe vetette magát, hogy megérintse ruháját, vagy éppenséggel levágjon belôle egy darabot, és így értékes ereklyéhez jusson. Bernadett megbotránkozott a dolgon. -- Mi köze az egésznek énhozzám? -- ismételgette. -- Ostobák! Inkább a Szűzanyának köszönjék meg! Peyramale atya, akinek semmije sem maradt, miután kifizette Lourdes szegényeinek a házbérét, ugyancsak nem lehetett jelen a szobor leleplezésénél, mert súlyosan megbetegedett. Mint mindig, most is a szomszédos községben gyakorló orvosöccse gyógyítgatta és fedezte orvosságainak költségét. Az atya gyakran tépelôdött, hogyan fog eleget tenni a kápolna építésére vonatkozó kérelemnek, amely az Úrnô ajkáról hangzott el. Szerencsére közbelépett Tarbes püspöke, és hihetetlenül rövid idô leforgása alatt az egész világból csak úgy ömlött az adományok esôje. Az óriási összegbôl nagy dolgokat lehetett véghezvinni: megvették a községtôl a Barlangok hegyét, pályázatot hirdettek a legismertebb építészek számára, hogy majd a legjobb tervrajz alapján fölépüljön Lourdes csodálatos bazilikája, amelyrôl a plébános álmodott. Olyan nagynak akarta, mint amilyen nagy Isten Anyjának az irgalmassága, díszes rámpákkal, az ég felé emelkedô tornyokkal és egy olyan térrel, ahol majd napközben lehet könyörögni a betegek gyógyulásáért, az éj beálltával pedig égô fáklyákkal körmenetet tartani. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Álom volt ez még csak, de a megvalósulás reménye földerengett, és az abbénak ez elég volt. Közben Bernadett továbbra is homályban élt, abban a meggyôzôdésben, hogy neki semmi köze sincs a lourdes-i csodákhoz. A plébánosnak igaza volt: a lánynak döntenie kellett a mellett a kongregáció mellett, amely a legjobban vonzotta, szem elôtt tartva törékeny egészségi állapotát. Szeretett gondoskodni a betegekrôl, még a legvisszataszítóbbakról is, éspedig csodálatos egyszerűséggel, magától értetôdô természetességgel. Nagyon jól tudott horgolni is, mégis mindenki igyekezett meggyôzni, hogy nem ért semmihez sem, abban a nem titkolt félelemben, hogy fejébe száll a dicsôség. Egy napon monseigneur Forcade, Nevers köztiszteletnek örvendô püspöke ellátogatott a Menedékotthonba, hogy megismerkedjen vele. Bernadett, aki jövetelének jelentésével volt megbízva, olyan erôvel rázta meg a kisharangot, hogy a püspök, bár nem ismerte, lourdes-i tájszólásban szólt rá: -- Ölég! Ölég! Röviddel utána megkérte a fônöknôt, hogy mutassa be neki a látnokot. Bernadett, szokásos paraszti öltözékében, éppen sárgarépát tisztított egy tuskón ülve a kemence mellett. Amikor megpillantotta a püspököt, letérdelt elôtte, és megcsókolta gyűrűjét, majd folytatta a sárgarépa tisztítását. Monseigneur Forcade nem sokkal késôbb magához hívatta. -- Mért nem megy el apácának? -- tette fel neki a kérdést. -- Mert túl szegény vagyok -- válaszolt a lány. -- Hiányzik a kelengyém. -- Arra nincs szükség, ha hivatást érez a szerzetesi életre! A kelengyérôl meg majd én gondoskodom. -- Aztán meg, kegyelmes uram, nem értek semmihez sem. -- Ez nem igaz! -- ellenkezett a püspök. -- Tudja tisztítani a sárgarépát. Saját szememmel láttam. Mindketten elnevették magukat, és barátokká váltak. Néhány napra rá Bernadett elhatározásra jutott. -- A nevers-i nôvérek mellett döntöttem, mert semmit sem tettek annak érdekében, hogy magukhoz édesgessenek -- mondta. -- Csak elfogadjanak, mert beteges vagyok, és nem sok hasznomat vehetik... Kérését az anyaház fônöknôje természetesen elfogadta, mint mennyei ajándékot. Ezzel ellentétben Lourdes-ban, amikor elterjedt a hír, hogy a látnok eltávozik körükbôl, a többség meglepôdött. Az illúziókról le kellett mondani: nem tér vissza többet. Bernadett vágyott rá, hogy még egyszer, utoljára elmenjen imádkozni a Massabielle-i-barlanghoz. Semmivel sem árulta el fájdalmát, de szomorúságának elrejtése rendkívüli erôfeszítést követelt tôle. 1866. július 3-án, a Nevers-be való távozását megelôzô este engedélyt kapott, hogy utoljára étkezzen szeretteivel együtt. Édesanyja betegeskedett, de nem akart lemondani e vigaszról. -- Nem látjuk többé egymást -- mondta szeretett lányának gyöngéd hangján, amelybôl szinte már hiányzott az élet. -- Miért? -- ellenkezett a lány. -- Van vonat, édesapa meg jól keres. Majd vele együtt eljössz Nevers-be. -- Bízzuk a Boldogságos Szűzre. Az útipoggyász már készen állt: egy nagy koffer, egy kitömött zsák és egy esernyô. Eljöttek a barátai, hogy elköszönjenek tôle, s mindenki emlékeztette valamire vagy kért tôle valamit. Bernadettnek türelemmel kellett lennie hozzájuk, megengednie, hogy megöleljék, ígéretet tennie, hogy imádkozik értük, mindenkinek valami kis emléktárgyat hagynia. Mikor az utolsó látogató is elment, beállt a nyugalom. A kocsiban, amely másnap Tarbes-be vitte csomagostul, ott volt a testvére, Bernarde nagynéni és Victorine nôvér. Amikor megérkeztek a vasútállomásra, Bernadett utoljára átölelte ôket, és felszállt a vonatra két másik jelöltnôvel, Léontine-nel és Marie-val, valamint két apácával együtt. A felharsanó füttyszóra a vonat megindult. Fapadján ülve Bernadett látta, miként tűnik el a távolban mindaz, amit szeretett, és amit nem lát többé. Legszívesebben sírt volna, de sikerült úrrá lennie érzelmein, hogy ne szomorítsa meg útitársait. Lourdes hegyei egyre kisebbedtek, színűk sötétebb kékre váltott, majd teljesen eltűntek. A nyár sárgászöldbe vonta a mezôket, itt-ott pipacsok piroslottak. Szôlôsorok, erdôk és tarlók sorakoztak egymás után. A forróságtól sápadt eget a gôzmozdonyból emelkedô füst sötét felhôi szennyezték be. Bordeaux-ban hosszabb ideig várakoztak. A lány, aki még sohasem utazott, olyasmit látott, ami csodálkozással töltötte el: a Botanikus Kert aranyhalait. Sok gyerekszem tapadt a virgonc halakra, de azok rájuk sem hederítettek. Bernadett is akváriumban érezte magát, de ôt zavarta az a nagy tömeg, mely le sem vette róla a szemét. A következô megálló Périgueux volt, majd a vonat befutott Nevers-be, s az elfáradt és elálmosodott Bernadett végre nyugovóra térhetett. Ennyi izgalom után azonban késett az álom. A szobácskában felrémlettek Bernadett elôtt a kedves arcok és az ismert táj részletei. Egyaránt szenvedett attól, amit elveszített, és ami várt rá. Nevers-ben -- ezt már régóta tudta -- az újoncok mesternôje Marie-Thérčse Vauzou nôvér volt. Vajon most is olyan barátságtalan lesz hozzá, mint régen? Ki tudja! Az álom végül mégiscsak hatalmába kerítette, és Bernadett átengedte neki magát. Egyelôre a holnapi nap még nagyon távolinak tűnt. ======================================================================== Szabad-e ugrókötéllel játszani? Marie-Thérčse Vauzou nôvér, egy ügyvéd iskolázott, de merev lánya, aki a legjobb intézményekben nevelkedett, hogy felkészüljön a társadalmi életre, számtalanszor feltette magának a kérdést, hogy a Mennyek Királynôje miért éppen egy tudatlan falusi lányra vetette tekintetét, de nem tudta a választ. Végül el kellett fogadnia a tényt, hogy a kis Soubirous rendkívüli kegyelemben részesült, bármilyen szerény képességű is. -- A pihenés ideje alatt szabad-e ugrókötéllel játszani? -- lepte meg kérdésével Bernadett. Az újoncnôk nevelôje biztosra vette, hogy a kislány butácska maradt, és neveletlen. Bernadett jövetele az általános fônöknôt is aggasztotta, de más okból. Attól tartott, hogy a kislány a Saint-Gildard zárda bálványa lesz. Remélte azonban, hogy a nôvérek és a lányok érdeklôdése elôbb- utóbb lelankad, de addig végérvényesen ki kell elégíteni kíváncsiságukat. Utána mindjárt kitörölteti a noviciátus szótárából a ,,jelenések'' kifejezést. Július 8-a vasárnapra esett. Kora délután a nôvérek és a lányok -- mintegy háromszázan -- a noviciátus nagytermében gyülekeztek. Bernadettet felkérték, hogy részletesen mesélje el csodálatos élményeit, hiszen már többször is szólt róluk. Aki a szerzetesi ruhára vágyik, annak mindent el kell hagynia. -- 1858. február 11-én -- kezdett hozzá mondanivalójához zavarában, hiszen minden szem rászegezôdött -- fa nélkül maradtunk... Bernadett inkább a szívébôl, mintsem az emlékezôtehetségébôl merítette történetét, s így mondatai igen szaggatottakká váltak. Amikor Marie-Thérčse meghallotta, hogy azt mondta, a barlangból fakadt víz büdös volt, és ihatatlan, megbotránkozva félbeszakította: -- Ez a lány nem tudja, miben rejlik az önmegtagadás -- jegyezte meg élesen. -- De a víz tényleg piszkos volt -- erôsködött Bernadett. -- Na jó, folytasd. Ezután már csak néhány kérdést intéztek hozzá. Miután teljesen kimerítette a témát, a lány egy nôvér segítségével kibontotta csomagjait. Volt ott mindenbôl egy kevés: fehérnemű, dohánypor asztma ellen, csokoládé. Túl sok dolog. Le kellett mondania mindenrôl, amire nem volt különösebben szükség. Bernadett nem létezett többé: a lourdes- i jelöltnôt ezután Marie-Bernard-nak kellett szólítani. Az újoncnôk mesternôje úgy döntött, hogy a lány keresztnevéhez fűzi a Boldogságos Szűz nevét. Így lesz a legjobb! Kezdetben Marie-Bernard sokat szenvedett attól a gondolattól, hogy nem látja viszont a barlangot. Néha-néha sírt is, de újonctársainak arcát is gyakran áztatta könny. -- Ez jó jel. Azt jelenti, hogy igazi hivatásérzetetek van -- mondták a nôvérek, igyekezvén megvigasztalni ôket. Végül minden szépen elsimult. Marie-Bernard nem húzódott már vissza a kert sarkába, hogy a Vizek királynôje elôtt sírja ki magát, amely egy barlangfélében volt, és a Massabielle-re emlékeztette. A mosoly újra megjelent arcán, és kedvvel dúdolgatott. Marie-Thérčse nôvér megragadott minden alkalmat, hogy megalázza. Nem rosszindulatból, hanem az a szándék vezette, hogy méltóvá tegye a természetfölötti adományokra, amelyekkel a Szent Szűz halmozta el. Szerinte ez tökéletes nevelési módszer volt. -- Össze kell, hogy törjem -- mondta neki egy napon. -- Remélem, jó érzékkel teszi -- nevetett Marie-Bernard abban a meggyôzôdésben, hogy az elsô hibáját azzal bünteti, hogy megcsókoltatja vele a padlót, vagy pedig órák hosszáig térdelni hagyja. Különben ezt az utat mindegyiküknek végig kellett járnia. Minden nap akadt valaki, aki becsöngetett a Saint-Gildard ajtaján abban a reményben, hogy megláthatja Lourdes híres lányát, de ritkán teljesült a vágya. Marie-Thérčse nôvér hajthatatlan maradt, s nem tett kivételt senkivel. Július 29-e nagy nap volt a negyvennégy jelöltnô számára, mert ezen a napon váltak újoncokká. A szertartás alatt, amelyet a püspök celebrált, Marie-Bernard csodálkozva látta, hogy egyik noviciustársa csukott szemmel élvezi az ünnepélyes óra édességét. François Soubirous gyakorlatias lánya azonnal fölfogta, hogy ebben az órában nem a vak legyet kell megjátszani. -- És ha felbuksz? -- vonta kérdôre figyelmeztetôen. -- Jobb, ha oda nézel, ahova lépsz. Marie-Bernard nôvér boldog volt, hogy felvehette a szerzetesnôvéri ruhát, amely egyenlôvé tette a többiekkel. Különösen a fátyolt kedvelte, mert módot adott rá, hogy lásson, jóllehet ô rejtve marad. -- Ez az én házacskám -- magyarázta egy napon társnôjének, aki le nem vette róla a szemét. -- Azért jöttem ide, hogy elrejtôzzem. A betegekhez osztották be kisegítô szolgálatra. Ez egyáltalán nem volt nehéz megbízatás, de az asztma újra elkezdte gyötörni. Néha lélegzése nehézzé vált, a légszomj okozta szenvedés pedig köhögési rohamot váltott ki. Ilyenkor sápadtan és verejtékezve egy székre támaszkodott, és megkísérelt lélegzethez jutni. Ha éjjel érte el a roham, ott maradt, ahol volt, csak hogy ne zavarja társait. Végül egy napon elvitték a betegosztályra. Az ügyeletes nôvér azt a feladatot kapta, hogyha rosszabbra fordul az állapota, akkor hívja az újoncnôk mesternôjét. De a beteg senkinek sem akart a terhére lenni, ezért igyekezett meggyôzni a nôvért, hogy a roham majdnem elmúlt, és ô le tudja gyôzni. Semmilyen kiváltságra nem tartott igényt. Remélte, hogy mindenki ugyanolyan újoncnak tartja, mint a többieket, és bűnbánóan lehajtotta fejét, amikor Marie-Thérčse nôvér a szemére vetette hiúságát, és intette, hogy meg kell javulnia. Október 25-én egy erôs asztmaroham teljesen legyengítette a beteget. Az orvos, akit azonnal hívtak, csak tehetetlenül legyintett, és azt mondta az újoncnôk mesternôjének, hogy Marie-Bernard nem éri meg a reggelt. A hír pillanatok alatt elterjedt a Saint-Gildard-ban, és nem volt, akit ne kerített volna hatalmába a szomorúság. Miért akarja a Szűzanya ilyen gyorsan magához venni a legkedvesebb újoncnôt? Mindenki imához készülôdött, kilencedekbe fogtak, és gyertyákat gyújtottak a szentképek elôtt. Marie-Thérčse nôvér volt az egyetlen, aki nem vesztette el a fejét a betegosztályon, s intézkedett, hogy Marie-Bernard a betegek kenetében részesüljön, majd az általános fônöknô engedélyével letettette a fogadalmat a haldokló újoncnôvel (in articulo mortis). Szükség volt azonban a püspöki dispenzációra, de a püspök éppen akkor nem tartózkodott a székhelyén. Végre estefelé két nôvér rátalált, s elkísérte a Saint-Gildard-ba. Amikor monseigneur Forcade belépett a betegosztályra, Marie-Bernard éppen hörgött, s vért is kiköhögött. -- Kedves lányom -- szólt hozzá a püspök föléje hajolva --, azt mondták, hogy nagyon rosszul van, és fogadalmat akar tenni. Vajon így van ez? -- Igen, de nem tudom elismételni a szövegét -- küszködött a beteg a szavakkal. -- Legyen nyugodt, majd én elmondom a maga nevében. Elég, ha ,,Amen''- nel válaszol. A szertartás befejeztével a püspök arra kérte, hogy ne feledkezzen meg róla a mennyországban, majd elment, abban a meggyôzôdésben, hogy nem látja viszont élve ezen a földön. Az ágy végénél ottmaradt az általános fônöknô. Ô akarta lezárni a látnok szemét. De teljesen váratlanul a beteg magához tért. -- Most nem halok meg -- mondta szokásos hangján. -- Ó, csakugyan? -- szólt a fônöknô, s igyekezett örömét kifejezni. - - A püspök úr tehát hiába fáradozott. Maga ezt tudta, ugye? De ne kergessen álmokat: fogadalma érvényét vesztette, mert meggyógyult. A többiekhez hasonlóan vissza kell térnie a noviciátusba. -- Ahogy mondja, anyám -- mosolygott Marie-Bernard, és sóhajtva hozzáfűzte: -- A jó Isten nem akart magához venni, mert még nagyon rossz vagyok. Helyette a mindössze negyvenegy éves Louise Soubirous halt meg, az édesanyja, akit tönkretett a nyomor és a küszködés. -- Biztos vagyok benne, hogy a mennyországban van, jelentette ki a lánya, amikor hírül vette, hogy a Szeplôtelen Fogantatás napján árva maradt, de könnyeit nem tudta visszatartani. ======================================================================== Feladat nélkül Marie-Bernard betegsége minden nôvértársát aggasztotta, de szerencsére a gyógyulás gyorsan haladt. Az újoncnô alig várta azt a pillanatot, amikor teljes erejével újra a szokásos feladatoknak szentelheti magát. Egyre többször ismételgette, hogy a Saint-Gildard a mennyország egy kis darabja. Marie-Thérčse nôvér különösen ügyelt rá. Neki nem tetszettek a kiváltságos lelkek. Bizalmatlanságában mindig attól félt, hogy valamit elrejtenek elôle. A látnokot gyakran ugratta -- ez is a nevelési módszeréhez tartozott --, emlékeztetvén, hogy valamikor a nyájat ôrizte a mezôn. Az ügyvédi sarj, amely a díszes szalonokhoz szokott, fel se tudta fogni, milyen örömet jelentettek a kis Bernadett számára a gyöngéd báránykák, a virágzó rét, a nagy fehér felhôk és a dombok csöndje. A mennyországi hangulat átérzéséhez elég volt számára a harangok zúgása. Az újoncnôk szegény mesternôje, aki túl szigorú környezetben élt, szánalmat keltett maga iránt a molnár lányában. Marie-Bernard nôvér, aki meg volt gyôzôdve arról, hogy teli van gyarlóságokkal, és hogy ô a lehetô legjobb lelkivezetôre talált benne, hálás volt neki, és ôszintén kívánt neki jót. Egy napon, amikor meglátta, hogy hazatérôben van egy útról, átölelte, ahogyan ezt még az édesanyjával sem tette. Az újoncnôk mesternôje meghökkent. Néhány nappal késôbb azonban ironikusan megjegyezte: -- Úgy látszik, a pásztorlányok csak pásztorlányokkal barátkozhatnak. Igazam van? A zárda várótermében mindig akadt valaki, aki szeretett volna találkozni a látnokkal, de nemigen járt szerencsével. Egy napon egy édesanya jött el beteg kisgyermekével. Egyszerűen nem lehetett elküldeni. Marie-Bernard nôvér ölbe vette a kis teremtményt, és elment imádkozni vele az újoncház kápolnájába. Mivel a kisgyermek meggyógyult, attól a naptól kezdve a portás nôvér a püspökökön kívül a kétségbeesett anyáknak is megengedte a látogatást. -- A Szent Szűz azért választott ki, mert nem érek többet egy porszemnél -- ismételgette Marie-Bernard nôvér, csodálkozva, ha valaki magasztalta, amiért közvetít az ég és a föld között. Gyermeki ártatlanságában minden apróságnak tudott örülni. Egyszer bement a konyhába, és mivel nem talált ott senkit, feljogosultnak érezte magát, hogy megtöltse meleg vízzel egy beteg nôvér edényét. Pillanatok alatt ott termett a megbízott nôvér, és miután felfedezte a lopást, szinte magánkívül kiabálta: -- Ehhez engedély kell! -- emlékeztette. -- Tegye vissza oda, ahonnan elvette. A lány nem tudta visszafojtani nevetését: -- A csapról vettem a vizet! Hogyan tegyem vissza a vízvezetékbe? Szerencsére egy másik, rugalmasabb felfogású nôvér megmentette a helyzetet, és Marie-Bernard elmehetett anélkül, hogy büntetést kapott volna, hiszen a Saint-Gildard-ban sem számított bűnnek elvenni egy kis meleg vizet. Más alkalommal karikára vágott sárgarépát szolgáltak fel az asztalnál. A répakarikák olyan kemények voltak, hogy folyton kiugrottak a látnok villája alól, és az asztalon kötöttek ki. Természetesen kitört a nevetés. A mulatságos eset alanya nem tehetett mást, mint hogy kézzel összekapkodja és megegye ôket, majd elment Marie-Thérčse nôvérhez, hogy megvallja bűnét. Egyszer fölfedezte, hogy egy újoncnô tükröt rejteget. -- Valamit rá kellene írni -- sugallta neki egyik társa. Marie- Bernard mindjárt kapta magát, és azzal az ártatlan szándékkal, hogy elgondolkodtassa a hiú újoncnôt, ráírta egy papírdarabkára: ,,A lelkedet nézegesd!'' Amikor a tükör tulajdonosa rájött, hogy valaki beleütötte az orrát a dolgaiba, mindent elmondott a fônöknônek. A két csínytevô azonban megelôzte, a szabályok értelmében bevallotta vétkét, s penitenciát kért. 1867. október 30-án a negyvennégy újoncnô letette szerzetesi fogadalmát. Délután egyenként a püspök elé szólították ôket, hogy átvegyék a feszületet, a szabályzatok könyvét, a rózsafüzért és az engedelmességi levelet, amely tartalmazta a megbízatásokat, illetve teljesítésük színhelyét. Marie-Bernard nôvér neve nem hangzott el a felsoroláskor. Abban a hiszemben, hogy valami hibát követett el, kérdôen nézett a püspökre. -- Nincs semmilyen feladat -- mondta monseigneur Forcade. Ekkor a fônöknô a püspökhöz lépett, és mosolyogva megjegyezte: -- Ez a lány semmihez sem ért. -- Valóban így van, Marie-Bernard nôvér? -- tette fel a kérdést a látnoknak az egyházi elöljáró. -- Így van, monseigneur. Hiszen saját szemével láthatta, hogy csak a sárgarépa tisztításához értek. A püspök meglepôdött a válaszon. A lány csakugyan azt hitte, hogy a Szűzanya csupán azért választotta ki, mert a legtudatlanabb. -- Ha ön is úgy gondolja, monseigneur -- szólalt meg újra a fônöknô, rámutatva az egyetlen kizártra --, itt tarthatjuk. Azt hiszem, hogy a betegosztály a legmegfelelôbb hely számára, mivel gyakran betegeskedik. -- Jól van. A püspök csak ezután adta át Marie-Bernard nôvérnek a feszületet, a szabályzatot és a rózsafüzért. Meghatódva fűzte hozzá: -- Mindenekfölött azzal bízom meg, hogy imádkozzék. Lourdes híres lánya sohasem értette meg, hogy nem a megbecsülés hiányáról van szó, hanem ellenkezôleg, hogy kiváltságos helyzetet élvez. Valamennyien meg akarták védeni az emberek kíváncsiságától, és megóvni egy olyan feladattól, amely megrövidíthetné értékes jelenlétét. Marie-Bernard nôvér betegápoló lett a Saint-Gildardban. Miután elôdje, a megbízott nôvér meghalt, felelôsségi köre növekedett. A gyengélkedô nôvérek szívesen vették, hogy ápolja ôket, mert türelmes volt hozzájuk, és tudott mosolyogni. Kellô idôben ejtette ki a kellô szót, de szükség esetén még intelmekben sem fukarkodott. Robert Saint- Cyr, az újoncház orvosa nem gyôzte csodálni ezt a kicsiny, törékeny teremtést, aki kedvességével át tudta hidalni az akadályokat. 1869 októberében Marie-Bernard nôvér megbetegedett. Egy-egy alkalommal annyi vért köhögött ki, hogy csészéje félig megtelt. A gyógyszerek nem segítettek rajta. -- Ha önként áldozzuk fel életünket, akkor a mennyországba jutunk -- ismételgette. Egy vérömlés alkalmával az orvos már-már azt gondolta, hogy a beteg sohasem gyógyul fel. Idôközönként elôvették az asztmarohamok, de utána, mintha mi sem történt volna, visszatért munkájához, és elégedett volt, mert a betegek nyugodtnak érezték magukat mellette. -- Ó, hát nem akar szenvedni egy kicsit a Szűzanya iránti szeretetbôl? -- kérdezte jóságosan a jajgatóktól, mert abban az idôben a fogakat fájdalomcsillapító nélkül gyógyították. -- Többet ér az áldozat, mint az ima. Amikor Lourdes hihetetlenül megnövekedett, kiépült, hogy tudja fogadni a zarándokokat és a betegeket, a Massabielle-i-barlangot elvették Peyramale abbétól, és két misszionáriusra bízták. Ezek -- egyikük Henri Lassere történész, aki szembetegségébôl a lourdes-i víznek köszönhetôen gyógyult meg -- hozzáfogtak a jelenések történetének megírásához. Még a kinyomtatás elôtt sikerült elolvastatni művüket a látnokkal is. Információikat Marie Bernard testvéreitôl, iskolatársától, Jeanne Abadie-tól és Antoine Nicolau malmostól szerezték. Sajnálatos módon ennyi idô után a tanúk emlékezete kihagyott, és a két fantáziadús misszionárius saját képzelete szerint töltötte ki a hézagokat. A látnok szinte rosszul lett, amikor a kéziratban az elsô jelenésrôl szóló részt olvasta. ,,Mielôtt átmentek volna a vízen, Bernadett húga és Jeanne Abadie levették zoknijukat...'' -- Nem igaz! Csak klumpájuk volt. ,,Az Úrnô kitárta kezét...'' -- Nem igaz! Összetette kezeit. ,,A jelenés követte Bernadettet...'' -- Nem így volt! Nem így volt! Hogyan mertek olyasmirôl írni, amirôl nem tudhattak, hiszen még ô is ki volt téve a veszélynek, hogy bizonyos részletek kihullanak az emlékezetébôl? ======================================================================== Küldetésem véget ért 1870-ben III. Napóleon császárnak az a szerencsétlen gondolata támadt, hogy háborút üzenjen Poroszországnak, a német államnak, amelyet Bismarck kancellár olyan erôssé tett, hogy hadseregével egész Európát veszélyeztette. Franciaországot magával ragadta a szörnyű háború. Augusztusban, egy hónappal a Sedannál elszenvedett nagy vereség elôtt, amelyért III. Napóleon börtönnel és trónjával fizetett, a Saint-Gildard-ban katonakórházat létesítettek. Nem sokkal késôbb azonban, amikor az ellenség megközelítette Nevers-t, a sebesülteket biztonságosabb helyre vitték, a noviciátus kertjében és udvarában pedig a védôk húzódtak meg ágyúikkal együtt. Azokban a Franciaország számára rendkívül súlyos napokban Marie- Bernard nôvér megôrizte nyugalmát. -- Isten mindenütt jelen van, a poroszok között is -- ismételgette. - - Nekünk nem esik bántódásunk. Miután Franciaország térdre kényszerült, hír érkezett Nevers-be, hogy François Soubirous csatlakozott Louise-hoz a mennyben. Nem sokkal késôbb meghalt Lucille nagynéni is, Marie, a látnok húga pedig, aki egy szorgalmas paraszthoz ment feleségül, elsô két gyermekét gyászolta. A szerencsétlen asszonyt késôbb még három fiától fosztotta meg a halál. Gyász gyászt követett, s Marie-Bernard nôvért minden halálhír megrendített. Egy napon Julie Garros, az új jelöltnô igyekezett megvigasztalni. -- Te itt? -- csodálkozott el legkedvesebb menedékotthonbeli társa. - - Azt mondtad nekem, hogy sohasem leszel nevers-i nôvér. -- Hát igen, de utána meggondoltam magam. Másokkal is elôfordul ilyesmi, nem? -- Emlékszel rá, hogy egyszer földieperrel töltötted meg a klumpámat? -- Hogyne emlékeznék -- nevetett a lány. -- De senki sem tiltotta meg, hogy szedjek belôle, és így nem is érzem magam bűnösnek. Élvezet volt elcsevegni megannyi apróságról az udvar gesztenyefáinak árnyékában. A múltat idézve mintha újra kisiskolások lettek volna, megteltek életörömmel. -- Lourdes egészen megváltozott, és mindenki rólad beszél. Az emberek biztosak benne, hogy visszatérsz. És te, Bernadett? -- Nem, Julie, most ez az én otthonom. Halálom után sem térek vissza közéjük. Mióta Marie-Bernard egészsége rosszra fordult, a fônöknô a sekrestyei szolgálattal bízta meg. A látnok gondoskodott a szent ruhákról, és friss virágokkal díszítette az oltárt. Kézimunkái, a kis skapulárék valóságos remekműveknek számítottak, kötését és horgolását pedig mindenki megcsodálta. Egy gyönyörű szép miseinget is horgolt monseigneur Forcade részére, aki idôközben Aix-en-Provence püspöke lett. Még Marie-Thérčse nôvér is irigy csodálattal nézte. Az újoncnôk mesternôjét elbűvölte egykori tanítványa, aki világhírűvé vált, de nem tudott vele közös nevezôre jutni. Igaz, hogy Marie-Bernard nôvér mindenben engedelmeskedet: ha megparancsolta, hogy vezeklésül csókolja meg a földet, azonnal megtette, mégsem érezte közel a szívéhez. Nehezményezte, hogy azokat a titkokat nem akarta neki elárulni, amelyeket a Szent Szűz nyilatkoztatott ki neki. Egyszerűen nem értette. Jóval késôbb, amikor visszatért Lourdes-ba, hogy mint a nevers-i nôvérek általános fônöknôje ott fejezze be életét, Marie-Thérčse akkor sem tudta fölfogni, hogy miért éppen a molnár lányát választotta ki Isten Anyja. 1876. július 2-án harmincöt püspök, háromezer pap és százezer zarándok jelenlétében felszentelték Lourdes új bazilikáját. Az apostoli nuncius ünnepélyes keretek között koronázta meg a Szent Szűz szobrát. Az egyetlen szépséghiba a tizennyolc jelenés fôszereplôjének a távolmaradása volt. -- Szerettem volna látni, de úgy, hogy ne vegyenek észre -- vallotta meg Marie-Bernard nôvér --, de az én küldetésem most már véget ért. Szívesen gondolt vissza Peyramale atyára, aki komor, de gyengéd volt, s késôbb minden erejébôl védte, mint egy igazi apa. Még hosszú évek múltán is a kislányának nevezte, ami ôt nagyon meghatotta. Amikor tudomást szerzett a haláláról, úgy siratta, mintha saját családtagját veszítette volna el. Ô maga sem állt jól az egészségével. Az idô múlásával az asztmarohamok és a vérömlések sűrűsödtek, egy tumor miatt pedig rettenetesen megdagadt a térde. Minden mozdulat fájdalmat okozott neki, és az orvos már nem tudta, hogyan is enyhítsen fájdalmán. -- A kereszt tövében él -- mondogatták a nôvérek --, és a hátramaradt kevéske erejét arra fordítja, hogy másokon segítsen. Éjszaka még az ügyeletes nôvért sem hívja, ha látja, hogy elnyomta az álom. 1876 októberében monseigneur de Ladoue, Nevers új püspöke elújságolta a betegnek, hogy Rómába megy, és kérte, írjon levelet IX. Pius pápának. Cserébe majd elhozza a szentatya apostoli áldását. Marie-Bernard nôvér nem mert ellenkezni, mert ez az óhaj számára parancs volt, de nem kis erôfeszítésébe került, hogy megírja a levelet az ágyára helyezett olvasódeszkán. Belemártotta tollát a tintatartóba, és válogatta a legszebb szavakat, amelyek eszébe jutottak: ,,Nem tehetek mást, mint hogy tovább szenvedjek és imádkozzak. Az én fegyverem az imádság és az áldozathozatal...'' Írás közben hibák csúsztak a szövegbe. Ezért át kellett másolnia a levelet. Mindenesetre ez nem volt könnyű feladat számára. Egy évvel késôbb, nagy vihar közepette a villám az ágya közelében csapott be. A gázvezeték megolvadt, de Marie-Bernard nem sérült meg. Még meg sem ijedt. Idejét szentképek rendezgetésével, bekeretezésével töltötte. Fájdalmairól megfeledkezve hallgatta nôvértársait, akik azért keresték föl, hogy kiöntsék neki lelküket, vagy pedig tanácsot kérjenek tôle. -- A rózsafüzérem megrozsdásodott -- mondta neki egy napon egy újoncnô. -- Mit tegyek? -- Használd gyakrabban -- intette a látnok. -- Veronika nôvér fônöknô lett, én meg még semmire sem vittem, habár egyidôs vagyok vele -- mondta neki bizalmasan a kiábrándult Thäis nôvér. -- Én csak a magam fônöknôje szeretnék lenni, de ez sem megy! -- sóhajtott föl a beteg. Állapota egyre romlott. A térdén keletkezett tumor óriásira nôtt. Semmit sem tehettek ellene. Az orvos még a fájdalmakat sem tudta enyhíteni. A gyakori asztmarohamok között Marie-Bernard nôvér csak akkor lélegezhetett volna föl egy kicsit, ha megengedik neki, hogy nyitott ablaknál aludjon, de egy érthetetlen elôírás ezt tiltotta. Az örök fogadalomra való felkészülés idején elvonszolta magát a kápolnába, sôt még kínok között le is térdelt. -- Az Úr azoknak adja a töviskoronát, akiket szeret -- mondta mosolyogva. A fogadalom megújításának szövegét azonban már nem tudta hangosan olvasni. Egy váratlan asztmaroham elfojtotta a hangját. Az ágy végére gombostűvel több szentképet szúrt föl. Ezek alkották a társaságát és emlékeztették azokra az oltárokra, amelyeket Bartrés-ban készített nyájôrzés közben. -- A végén elnyeri a boldogságot -- mondta neki egy nap a káplán, aki így akarta megvigasztalni. -- Igaza van, de sehogy sem akar eljönni az a vég! -- szakadt ki a betegbôl a sóhaj. 1879 nagyhetében levetette ágya végérôl az összes szentképet. -- Elég, ha a feszület marad -- mondta. -- Most csakugyan elérkezett a vég. Már nem tudta leküzdeni a szörnyű testi fájdalmakat. -- Megôrlôdtem, mint a búzaszem -- ismételgette. Testhelyzetének a megváltoztatása, a legkisebb mozdulat is nagy kínokat okozott neki. Most már a sebein feküdt. ======================================================================== Kelj föl és gyere! Húsvét szerdáján, a fojtogató asztmaroham miatt a pehelysúlyú haldoklót karosszékbe ültették. Légzése mindjárt könnyebbé vált, és igyekezett fölemelni a kezét, hogy megfogja a keresztet, amelyet monseigneur de Ladoue hozott magával Rómából, de összecsuklott, és mozdulatlanná vált. A betegápoló nôvér megigazította ruháját, nehogy a haláltusa küzdelmeiben leessen róla. Marie-Bernard nôvér mozdulatlanul feküdt tehetetlen és szomorú nôvérei között. Becsukta szemét, de nem aludt. Ebben a végsô pillanatban a haldokló köré gyúlt gyermek- és ifjúkorának minden alakja. Az élôk és a holtak egymás után sorakoztak elôtte. Mindenki megjelent: az apja, az anyja, a testvérei, a nagynénjei, iskolatársai, a lourdes-i atyák. Föltűnt Antoine Nicolau és Dozous doktor kedves mosolyával, de Jacomet, Lacadé, Dutour és Massay prefektus sem hiányzott, azok a hatalmasságok, akiket gyönge erejével gyôzött le. Minden részletével újjáéledt a múlt: Boly malma, a batrés-i legelôk, a cachot, a nyomorban leélt élet, a megaláztatások, az éhezés. Majd egy februári napon bekövetkezett a hihetetlen dolog: a Szent Szűz Soubirous Bernadettet választotta ki, hogy üzenetet intézzen a világhoz. Lourdes attól kezdve új nyelven beszélt: a csodák nyelvén. Életművének befejeztével a kegyelemmel jelölt látnok az árnyék csöndjébe vonult vissza. Egészségi állapota sohasem volt ilyen rossz, de tudta, hogy a csodálatos víz, mely ujjai között fakadt, ôt nem fogja meggyógyítani, hiszen elvállalta, hogy mindenki helyett szenvedjen. A Szent Szűz boldogságot ígért neki a másvilágon, nem ezen, és ô vállára vette a keresztet. A múlt képei lassan elfakultak. Marie-Bernard nôvér újra kinyitotta szemeit, amelyek még sötétebbeknek tűntek az alabástrom színű arcon, s csodálkozásában fel is kiáltott. Sikerült még keresztet is vetnie. Lehet, hogy a rá váró boldogság sejlett fel elôtte. A szenvedés jelei azonban, amelyek egy pillanatra eltűntek, újra megjelentek. A lourdes-i látnoknak élete utolsó pillanatáig viselnie kellett az élet malmának ôrlését. A betegosztályon ott lebegtek az Énekek énekének szavai: Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az esô, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak... Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Az élet malmának ôrlôköve hirtelen megállt. 1879. április 16-át írtak azon a napon. Gyorsan elterjedt a hír, hogy Soubirous Bernadettet három napra húsvét után magához vette a mennybe Isten Anyja. A nép úgy ítélte meg, megérdemelte, hogy az oltár tiszteletére emeljék. Akkor még nem tudhatták, hogy alig ötvennégy évvel késôbb Lourdes alázatos leányának hôsies erényei teljes szépségükben felragyognak. 1933. december 8-án a nap fénybe vonta Rómát, mintha tavasz lett volna. A Szent Péter-bazilikában, amelyet drága vörös damasztból készített függönykárpit díszített, és vakító fény árasztott el, mintegy nyolcvanezer ember jelenlétében megszólaltak az ezüsttrombiták. A pápai székben megjelent XI. Pius a svájci gárda, a nemesi ôrök, a kamaramesterek, a konzisztórium ügyvédei, a segnatura prelátusai és a penitenciáriusok kíséretében. A pompás menet Bernini Glóriájához ért, ahol a pápa helyet foglalt a trónuson. Bíborosok és a követségben levô prelátusok vették körül. A Sixtusi-kápolna énekesei belekezdtek a Veni Creator Spiritus éneklésébe, majd XI. Pius kihirdette az egész világnak: -- Kijelentjük, hogy boldog Soubirous Marie-Bernadett szent. Emléknapját minden év április 16-án üljük meg, mennyei születésének napján. Ezek után felcsendült a Te Deum, amelyet orgonazengés, harsonaszó és Róma minden templomának harangzúgása kísért. A díszvendégek számára kijelölt padsorban, a Soubirous és Castérot család leszármazottaival együtt ott ült Justin Bouhouhorts is, akivel elsônek történt csoda. A pau-i kertész fölött -- aki ajándékjeggyel érkezett Rómába -- jócskán eljárt az idô, de ereje fogytán is megújult szívvel ünnepelt, mert a Massabielle vize gyógyította meg, melyet szomszédja, Bernadett fakasztott. Felidézôdtek benne édesanyja arról szóló szavai, hogy s mint igyekezett hajdan a mostani új szent Louise- zal együtt csillapítani gyermekkora halállal fenyegetô görcseit. S most úgy érezte, a római ünnepség kicsit érte is van, hiszen Bernadettnek köszönheti az életét. Hazafelé tartva a vonatban elôvette zsebébôl a mindig magával hordott rózsafüzérét, s elkezdte morzsolni a szemeket, miközben ajkai hangtalanul mozogtak. Ez volt a legszebb módja, hogy köszönetet mondjon gyermekkora kis szentjének, akit viszont akart látni a mennyben. ======================================================================== Életrajzi adatok 1844. január 7. -- Bernadette Soubirous megszületik Lourdes-ban. 1857. szeptember -- Batrés-ba, Marie Lagües dajkához adják pásztornak. 1858. február 11. -- Elsô jelenés február 14. -- Második jelenés február 18. -- Harmadik jelenés február 19. -- Negyedik jelenés február 20. -- Ötödik jelenés február 21. -- Hatodik jelenés február 23. -- Hetedik jelenés február 24. -- Nyolcadik jelenés február 25. -- Kilencedik jelenés február 27. -- Tizedik jelenés február 28. -- Tizenegyedik jelenés március 1. -- Tizenkettedik jelenés március 2. -- Tizenharmadik jelenés március 3. -- Tizennegyedik jelenés március 4. -- Tizenötödik jelenés március 25. -- Tizenhatodik jelenés április 7. -- Tizenhetedik jelenés 1858. június 3. -- Bernadett elsôáldozása július 16. -- Tizennyolcadik jelenés 1860. február 5. -- Bernadett bérmálkozása 1864. április 4. -- A Szeplôtelen Fogantatás szobrának felavatása 1866. július 4. -- Bernadett Lourdes-ból Nevers-be (Saint-Gildard) megy. 1867. október 30. -- Leteszi a szerzetesi fogadalmat. 1876. július 2. -- A lourdes-i bazilika fölszentelése 1879. április 16. -- Bernadett halála 1923. június 14. -- Bernadett boldoggá avatása 1933. december 8. -- Bernadett szentté avatása