Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Ervin Gábor dr. ,,Mutasd meg az Atyát!'' Lelkigyakorlatos gondolatok Nibil obstat. P. Joannes Hemm S. J. censor dioecesanus. Nr. 562/1940. Imprimatur. Strigonii. die 22. Januarii 1940. Dr. Joannes Drahos vic. gen. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. Mutasd meg nekünk az Atyát! Csönd Az Úr Atyám Miatyánk II. ,,A lélek kész, a test erôtlen'' III. A könnyek Bűnösök könnyei A szentek könnyei IV. Örömök Örülj, hogy élsz Egyszerű örömök Válogatott örömök Mária a jobb részt választotta V. A világ és magány Szabadság, egyenlôség, testvériség VI. Hit Van természetfölötti világ A világ világossága Élô hit VII. Remény A belsô küzdelmekben VIII. Teremtô szeretet Istenben Anyagiakat teremt Teremt lelki javakat Legnagyobb a szeretet IX. Segítô szeretet Isten cselédkéje A Szűzanya segítsége X. ,,Aki engem lát, az Atyát látja'' ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program a Korda Kiadó gondozásában 1940-ben megjelent könyv elektronikus változata. Az elektronikus változat a Jézus Társasága magyarországi tartományfônökének az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézus Társasága Magyarországi Tartományáé. ======================================================================== I. Mutasd meg nekünk az Atyát! Csönd ,,Jöjjetek egy csöndes helyre s pihenjetek egy kevéssé'' -- mondta az Úr Jézus tanítványainak. (Mk 6,31) Jöjjetek egy csöndes helyre, teremtsetek csöndet magatokban, úgy hallgassátok Krisztus szavát. Szólt már valamikor Krisztus a lelketekben? Talán már éreztétek közelségét: templomban, pusztán, a tenger színe elôtt. Talán már régen volt, hogy utoljára szólt a lelketekhez, még abban a tiszta, érintetlen, áldott gyermekkorban, mikor a kegyelem új hajléka voltatok még. Milyen csöndes a templom egy-egy hétköznap délután! Fölétek borulnak a védô boltívek, talán a színes ablakok is megszűrik a fényt, szinte megbújtok egy-egy hatalmas oszlop árnyékában, eltűnt a világ, egyedül maradtál Isten színe elôtt. ,,Szólj, Uram, mondod, mert hallja a te szolgád'' (1Kir 3,9). Vagy csillagos falusi éjtszaka vett körül. Kialudt már minden lámpás idelenn, csak az égbôl szikráztak feléd a titokzatos tüzek. Aludt a föld, szárnyalt a lélek, s a csillagos égbolt mögött, vagy inkább a lelked mélyén, megtaláltad a nagy Istent. Nappal nem érezted, nem vetted észre, hogy egyedül ô számít, egyedül ô van igazán, nappal kocsizörgés, ajtócsapkodás, ostorpattogás, munkazaj, kopácsolás s az élet millió hangja töltötte meg lelkedet. Olyan a lelked, mint egy csodamély kút. Nem látsz a fenekére, mert mindig megzavarja valami a vizét. Pedig a kút mélyén valami nagyon szentet, nagyon szépet lehet látni: a Krisztus arcát. Teremts hát csöndet, csillapítsd a földi kíváncsiságok, gondok, vágyak hullámverését, hogy Istent hallhassad. A nagy művész megjelenik a hangversenyteremben, a közönség örömmel látja, megtapsolja, de azután elcsöndesedik, a művész némaságra, hangtalan várakozásra számít: akkor azután megindulhatnak a titokzatos melódiák, s feltárul a lelkek birodalma. Az Istent keresô ember is csöndet akar, magányba vonul, elzárkózik a világ elôl. Ha még az Üdvözítô is kívánatosnak ítélte, hogy nyilvános működése elôtt negyven napig a pusztába vonuljon, mennyivel inkább kell nekünk a magány, szétszóródott, nyugtalan, ideges és békétlen lelkűeknek... Most pedig becsukjuk szemünket, s csukott szemmel látunk. Egy kis jeruzsálemi szobában vagyunk. Durva ruhában, egyszerű deszkaasztal mellett találjuk a Mestert, körülötte vagy tíz izzadt, poros, napbarnított szegény embert. De mi csak a Mestert nézzük. Nézzük tengermélységű szemét és érezzük szívének kiáradó jóságát. Felbátorodunk s egy nagy kéréssel fordulunk feléje: ,,Mutasd meg nekünk az Atyát.'' ,,Hát nem ismertek engem? -- feleli. Aki engem lát, látja az Atyát'' (Jn 14,9). Az Úr Mikor az apostolok Krisztusról beszélnek, egyetlen szóval jelzik: az Úr. Érezzük a tiszteletet, a félelmet, a hódolatot ebben az elnevezésben? Mi gôgösek és merészek vagyunk. Jézusunk végtelen jóságában fürdünk, szeretetét szinte elvárjuk, szinte megköveteljük, örülünk a kis betlehemi Jézuskának, sajnáljuk a Getszemáni-kertben szenvedôt, s jól tesszük. De azért el ne bizakodjunk. Amiért Krisztus leereszkedett hozzánk, ne tartsuk magunkat vele egyenrangúnak. ,,Az Isten félelme a bölcsesség kezdete'' (Péld 1,7). Igen, Jézus akarja, hogy szeressük. De elôbb félnünk is kell tôle. ,,Félelemmel és rettegéssel dicsôítsétek'' Istent, olvassuk a Szentírásban (Tób 13,7). ,,Az Isten félelme szent és örökké megmarad'' (Zsolt 18,10). Sôt az ószövetség egyik könyvében azt olvassuk, hogy ,,semmi sem jobb, mint az Isten félelme'', s az Isten félelme ,,az áldás paradicsoma'' (Sirák 23,37; 40,28). Isten valóban félelmetes úr. ,,A föld megindult és megremegett, alapjukban inogtak a hegyek'' (Zsolt 17,8) az Úr színe elôtt. ,,Telve a föld az ô fölségével'' (71,19), énekli a Zsoltáros. A mai embernek nem erôs oldala a tiszteletadás. Nem igen szeret térdelni és meghajolni. Ma már nincsenek olyan fölségek, mint a nagy keresztény uralkodók voltak. Ezekben az Isten földi árnyékát látták az emberek, de ma sokszor még a jámboroknál is az Istenbe vetett bizalom bizalmaskodássá fajul. Pedig Krisztus nem mondott le hatalmáról és királyságáról. Példabeszédeiben úgy beszél magáról, mint szigorú királyemberrôl, aki kemény és kérlelhetetlen tud lenni. Végül is övé minden. Övé vagyunk mi is, és ô teljes joggal rendelkezik mindenünk fölött. Az ókor is adott az embernek ilyen jogot az ember fölött. A rabszolgát gazdája munkára használhatta, eladhatta, elvehette feleségét, gyermekét, meg is ölhette, ingóságokat adhatott neki, vagy megint vissza is vehette tôle. Krisztusé vagyunk, sokkal inkább, mint a rabszolga gazdájáé. Mert ô teremtett, sôt az ô szolgálatára, az ô kedvéért vagyunk mi is a világon. Hogy azután jóságában kímél minket, szeretetét, irgalmát kínálja, azt boldog hálával vehetjük, de ebbôl jogot nem formálhatunk a magunk számára. Az Egyház érzi és vallja Krisztus feltétlen uralmát felettünk. A szentmisét sem meri megkezdeni, míg fel nem sóhajtott, többször is: ,,Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz!'' Mi sem kezdhetjük lelkigyakorlatunkat e sóhaj, ez alázatos leborulás nélkül. Különös egy dolog, mennyire meg tudunk alázkodni emberek elôtt, és mennyire kemény a nyakunk és merev a térdünk Isten elôtt! Alázatos szolgája, kezét csókolom, mondjuk nyugodtan embertársainknak; már a jóízlés rovására is kiforgatjuk beszédünket olyanokkal, hogy ,,fájni tetszik a feje, náthásnak méltóztatik lenni'', s ugyanakkor az Úristennek még a tisztességes keresztvetést, a rendes térdhajtást sem adjuk meg. ,,Ô úgyis látja a lelkünkben, hogy tiszteljük... Nem tudom, mit lát a lelkünkben. Azt, hogy szégyelljük tiszteletünket a világ elôtt is kimutatni? Vagy azt, hogy lusták vagyunk erre? A szentek nem gyôzik csodálni, hogy Isten egyáltalán szóbaáll velünk. Assisi Szent Ferenc egész éjtszakákat töltött magán kívül, égi lángolásban s közben csak ezt hajtogatta: ,,Istenem, ki vagy te? és ki vagyok én?'' Kísérôje, Fráter Leó hallotta ezt az imádságát, mikor egy éjjelen észrevétlen megközelítette. S Leó megkérte Szent Ferencet, magyarázza meg a hallott szavakat. Szent Ferenc pedig így szólt: ,,Tudd meg, hogy mikor az általad hallott szavakat mondtam, két fényesség gyúlt fel lelkemben: az egyik önmagam megértése és megismerése volt, a másik a Teremtô megértése és megismerése. Mikor mondottam: Ki vagy, ó édességes Istenem? -- akkor a szemlélôdésnek abban a világosságában voltam, melyben Isten végtelen jóságának, bölcsességének és hatalmának örvényét láttam, s mikor mondottam: Ki vagyok én, a szemlélôdés ama világosságában voltam, melyben hitványságom és nyomorúságom siralmas mélységét láttam és azért mondám: Ki vagy te, végtelen jóság és bölcsesség Ura, ki méltóztatol hozzám jönni, ki hitvány és utálatos féreg vagyok?'' (Kaposy: Assisi Szent Ferenc virágoskertje, 168.) Már Mózes hallja az égô csipkebokorból: ,,Én vagyok, aki egyedül vagyok igazán'', és Sienai Szent Katalin ezt a szózatot veszi Krisztustól: ,,Te pedig nem is vagy'', mert a mi létünk az isteni léthez képest inkább nemlét. Egy szentéletű francia hölgy, valamikor régen, vagy háromszáz éve, egy szegény teheneslánnyal állt szóba. Olyan műveletlen, tudatlan lány volt, az úrihölgy megsajnálta, meg akarta tanítani legalább a fôimádságokra. ,,Jaj, asszonyom, panaszkodott a lány, mit tegyek, sohasem tudok a Miatyánk végére jutni.'' És eleredtek a könnyei. ,,Öt éve már, hogy nem imádkoztam el a Miatyánkot. Mert mikor az elsô szót kimondom és arra gondolok, hogy az ott fent, -- és az égre mutatott -- az valóban az én Atyám, akkor csak sírni tudok, nem tudom folytatni, csak ott sírok a teheneim között'' (Bremond: Sentiment religieux, II. 66). Atyám Méltó dolog így elámulni, méltó dolog sírni és megrendülni, hogy a mindenség Ura nekem Atyám. Hogy ezt a címet, ezt a megszólítást veszi szívesen, hogy erre tanít és ezt várja tôlem. A kis pásztorlány az istálló szennyébôl nézett fel a tiszta magas égre, és sóhajtozott és nem értette. De ha bűneim szennyébôl nézek fel az Isten felséges tiszta arcába, akkor kell igazán pirulnom és szégyenkeznem. Hát ez az Úr nekem Atyám akar lenni? Nekem, mocskosnak, aki szennyes utcagyerek vagyok s az égi illemtôl és tisztaságtól ugyancsak távol estem? Tékozló gyermek, elhagytam az atyai házat. Moslék után kívánkozom, s lelkem égi otthonát már annyira elfeledtem, mintha szép álom lett volna csupán. Rongyaimat, szennyemet úgy megszoktam, félek és szégyellek az Atya elé lépni. Az istálló modora és hangja már természetemmé vált -- nehezemre esik az égi udvar etikettje. És mégsem tagadhatom meg ezt a fölséges, ezt a jó Atyát. Lelkem arculata kitörölhetetlenül hordozza az ô vonásait. Ha eltorzítva, a nyomor és éhség és piszok ráncaival, foltjaival, sápadtságával szennyezetten is, de mégis örökké hasonló marad az Atya arcához. Az Atya végtelen, s az én lelkem is a végtelent, a határtalant kívánja. Végtelent kíván és keres, mikor nem telik el látással, hallással, mikor nem elég neki soha sem a siker, sem a vagyon, sem a hízelgés, sem a kedveskedés. Lelkem örökkévalóságot akar, és a halál, a vég ostobának és lehetetlennek tűnik elôtte. És azért érzem, hogy a bűn zsákutca és nem nekem való, mert a bűnben nem lehet a végtelenbe menni. Az Atya mindenható, s én is szeretnék mindenható lenni. Mennyire haragszom, ha utamba áll valami, ha egy nagyobb erô keresztezi akaratomat! S ha mindenható nem lehetek, legalább zsarnokoskodom, ahol csak tudok. Családomban mint kislány, hivatalomban mint fônök, országok felett mint tirannus. Az Atya villámait utánzom gépeimmel, földrengetô lépteit dinamitommal, napsugarát reflektorommal, szárazon és vízen, tengeren és levegôben uralkodni akarok! Az Atya mindent tud és én is mindent tudni kívánok és értekezni, mint a tudós Salamon minden növényrôl, ,,a Libanon cédrusától a falból kinövô izsópig'' (1Kir 5,13). Igen, az ember az Atya földi árnyéka. ,,Sok nagyszerű van a földön, köztük az ember a legnagyobb. Átkel a komor tengereken, haragos habok között, elôretörve merészen... Eszével fogja meg a sivatag vadjait, s a sörényborította nyakú paripát, meg a szörnyű bérci bikát igába hajtja. A beszédet, a gondolatot neki adta a sors egyedül'' (Sophokles). ,,Ember vagyunk, a föld s az ég fia'' (Vörösmarty). Anyánk a föld, de Atyánk az Isten. ,,Ha tehát Atya vagyok, hol az én tiszteletem; ha Úr vagyok, hol az én félelmem, kérdi a seregek Ura, Istene'' (Mal 1,6). Mi bűnösök csak azért ôriztük meg lelkünkön az Atya vonásait, hogy meghurcoljuk és megcsúfoljuk azokat. Gôgünkben, hatalomvágyunkban, akaratosságunkban az Isten felségének, szentségének, mindenhatóságának eleven torzképei voltunk. A Sátán, akit egyik egyházatya nem átall Isten majmának nevezni, minket is megkísértett: ,,Olyanok lesztek, mint az istenek'' (Ter 3,5). S mi az Atya képmását meghurcoltuk szennyben és sárban. Fölkelek és Atyámhoz megyek... Hiszen övé vagyok s ô a magáénak tart kezdettôl fogva, önmagához hasonlónak teremtett s a szent keresztséggel még mélyebbre véste bennem ezt a hasonlóságot. Visszagondolok azokra a napokra, mikor még a keresztségben nyert megszentelô kegyelem érintetlenül ragyogott a lelkemen, mint a frissen esett szűzi hó. Édesanyád talán még ôrzi fényképedet: nézd, ilyen voltál pici korodban. Nézd, milyen tiszta volt a szemed, milyen ártatlan a mosolygásod. Nem sírnivaló, nem megható, nem elérzékenyítô? Ez az ártatlan csöppség, ez te voltál! Mosakodjál meg. Mosd le könnyeiddel magadról a bűn mocskát, szülessél újjá a Krisztusban. ,,Mert bizony, bizony mondom nektek, aki nem fogadja be Isten országát úgy, mint egy kisded, nem megy be a mennyek országába'' (Mk 10,15; Mt 18,3). A gyermek jelképe a teljes keresztény tökéletességnek. Isten gyermekeivé születtünk, házanépébe tartozunk, mint gyermekei, legyünk ôszinték vele szemben. Ne rejtegessük bűneinket, hibáinkat elôtte. Hiszen ismer minket. A gyermek hiába színészkedik, komédiázik a szülôje elôtt, a jó szülô látja a szemébôl, mit gondol és mit érez. A mennyei Atya elôtt is tisztán állanak lelkünk redôi. Elôtte nincs mit takarni. Talán fájó orvossággal kezeli lelkünk sebeit: de meggyógyítja. A gyermek ôszinte, mert bízik az Atyában. Merjünk az isteni Gondviselésre hagyatkozni. Cottolengo Szent József Benedek házai most, a mi napjainkban több mint tízezer szegényt látnak el, ápolnak, minden fix jövedelem, könyvelés, elszámolás nélkül: mert itt tudnak bízni. A gyermek készséges és szolgálatkész, egy intésre, egy tekintetre engedelmeskedik. Mennyei Atyánk! Hány intésedet mellôztük el, hány tekinteted elôl néztünk félre, hány óhajodat vettük semmibe! Megváltónk, te gyermek képében jöttél közénk: taníts meg minket is, teljesíteni az Atya akaratát, s engedelmesnek lenni, mindhalálig! Miatyánk Krisztus az Atya Egyszülöttje. De ezt a címet szívesen felcseréli egy másikkal: ,,Elsôszülött sokak közül.'' Sokaknak akart a testvére lenni, s nem úgy tanított imádkozni, hogy ,,Atyám'', hanem úgy, hogy ,,Miatyánk''. Az ô tanítványait arról fogják megismerni, hogy szeretik egymást (Jn 13,35). Senki közülünk nem élhet önmagának (Róm 14,7). Testi életünkben másokra vagyunk utalva, magunkban elpusztulnánk. A kereszténység magános lelki életet sem ismer. Még a sivatagi remetének is kötelessége másokért legalább imádkozni. A szentségek, a hithirdetés, az Egyház organizmusa, mind a társaséletre utal. Fogjuk hát kézen egymást, s úgy siessünk a közös Atya felé. A mi lelki életünk ne legyen magános ábrándozás, ne gôgös elzárkózás, ne farizeus -fölény vagy zártkörű elit-szórakozás. Ha felebarátunkat kizárjuk a lelkünkbôl, magunkat zárjuk el az Atyától. Lagerlöf Selma egy kedves, egyszerű, de mély elbeszélésében olvashatunk errôl egy példát. Az elbeszélés természetesen a szenteket, a mennyországot, a poklot nem úgy rajzolja, mint a hittudósok tennék, de könnyű lesz kiérezni, mi benne a fontos. Szent Péter, mondja az író, nagyon búsult a mennyországban, mert az anyja nem került oda, hanem elkárhozott. A nagy apostol addig kesergett, panaszkodott, míg a jó Isten az ô kedvéért egy angyalt nem küldött a pokolba, hogy hozza fel az asszonyt. Az angyal már leért, ott lebeg a kárhozottak felett, mindegyik feléje nyújtja karját: ,,Vigyél magaddal, vigyél magaddal innét!'' -- kiáltják. Az angyal megkeresi Péter anyját, és felfelé indul vele. De egy egész csomó kárhozott is belekapaszkodik az asszonyba, az angyal nem bánja, viszi föl mindannyiukat. Sebesen emelkedik, nem is érzi a tíz-tizenkét személy súlyát. De az öregasszonynak nem tetszik a dolog. Mit, gondolja, ezek a nyomorultak itt belém kapaszkodnak, azután majd mindnyájan visszazuhanunk. És kézzel-lábbal tiltakozik, elôbb egyiket, majd a másikat taszítja el magától. S különös dolog: minél kevesebben maradnak, annál nehezebben, annál lassabban repül az angyal. Az asszony megijed, s annál hevesebben löki le, rázza félre a szegény lelkeket, míg végül csak egyetlenegy kapaszkodik beléje. De az angyal már egészen kimerültnek látszik. Az asszony pedig az utolsónak a kezét is lefejti magáról, az utolsó is visszazuhan a pokol mélységébe -- erre az angyal sem bírja tovább, elengedi az asszonyt, s az többé meg nem szabadul a pokol kínjából. ,,Látod, mondja az Úr szegény szentjének, nem volt idevaló. Ha nem löki el magától a szegény lelkeket, mind feljutottak volna.'' Az Úr Istenhez nem léphetünk egyedül, csak szeretett testvéreinkkel. Isten nemcsak Uram, nemcsak Atyám, hanem Miatyánk. ======================================================================== II. ,,A lélek kész, a test erôtlen'' ,,Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne jussatok. Mert a lélek kész ugyan, de a test erôtlen'' (Mt 26,41). Így figyelmezteti Krisztus Urunk apostolait szenvedése elôestéjén. A test tehát nem rossz. Nem bűnös. De nem is hôsi vagy nagyszerű, mint egyes újabbak hirdetik. A test jó, hiszen Isten teremtette, s ,,látá az Isten, hogy jó'' (Ter 1,25). A test lényegesen hozzánk tartozik. Eretnek és beteg volna minden olyan felfogás, amely az embert tiszta lélek, tiszta szellem módjára kezelné. Testi leszármazásunk révén örököljük az áteredô bűnt, testi kívánságaink és vágyaink lehetnek személyes bűneink okozói. De ugyancsak testünkön át érnek minket a kegyelem eszközei, a szentségek is, érzékszerveink tudósítanak a vallás igazságairól, hiszen a hit a hallásból ered'' (Róm 10,17). ,,Nem marad meg lelkem az emberben, mert test ô'' (Ter 6,3), s meg kell halnia, mondja ki a Teremtô az ôsi emberre, de ,,az Ige testté lôn és miköztünk lakozék''. Az Úr Jézus szent testével táplál minket, s megígéri nekünk a test feltámadását. A testi életrôl tehát sokat beszél a Szentírás, a testi élet körül sok bűn, de sok erény is jelentkezhetik. A testünk egész életünkön át izgathat a bűnre, vagy segíthet az erényre. Ezért lelkigyakorlatunkban nagyon is érdemes vele foglalkoznunk. A test keresztény nevelése három lépcsôfokot ismer: az egészséges, a fegyelmezett, a megszentelt testet. Az egészséges test. Krisztus Urunk minden bizonnyal egészséges, erôs szervezetet örökölt Édesanyjától. Hiszen sok fáradozása, hosszú virrasztásai, fáradhatatlan tanító tevékenysége, hosszú gyalogútjai, szabad ég alatt hálása, mértékletessége ételben-italban, s nem utolsó sorban szenvedésének halmozott kínjai mind olyan megerôltetést jelentettek, amelyet beteges, gyönge szervezet nem viselhetett, tűrhetett volna. És ebbôl láthatjuk, hogy az egészség kívánatos jó, amelyért szabad fáradozni, gondoskodni és imádkozni. De Krisztus Urunk szenvedésében is imádandó. A beteg ember Krisztus keresztjét hordozza. Az egészség nem elengedhetetlen feltétele a jámbor életnek, az érdemszerzô magatartásnak. Iparkodunk egészségesek lenni, de Isten kezébôl a betegséget is fogadjuk szívesen. A halál ,,a bűn zsoldja'' (Róm 6,23), a betegség pedig a bűn élôlege, legalább is sok esetben az. A halál az ôsbűn által tört utat az emberélet kertjébe, a betegség is nagyon sokszor a magunk vagy a mások bűne által keletkezik. Sokszor gondatlanság, sokszor szabadjukra eresztett szenvedélyek, máskor kapzsiság, önzés, kizsákmányolás, néha ismét lustaság, kényeztetés, féktelenség a betegség oka. Ha betegségünket a sors titokzatos alakulása, látszólag véletlen szerencsétlenség, keserves átöröklés okozta, hordozzuk türelemmel és az engesztelés szellemében. De arra nagyon vigyázzunk, hogy a magunk bűnével és hanyagságával ne legyünk a magunk és a mások betegségének okozói. Mert a betegség nemcsak a bűnbôl származik, hanem sokszor bűnre is hangol. A bűnnel legszorosabban összeszövôdött baj az ,,idegesség''. Aki a háborúban fejlövést kapott, aki agyhártyagyulladásból felépült, aki észbontó ijedtségnek volt kitéve, annak joga van idegesnek lenni. De ezek az idegeseknek nagyon is kicsi részét teszik. A legtöbb ember, legtöbb egészséges fiatal leány idegessége csak a bűn takarója. Néha nagy bűné, néha kis bűné. És néha nagy bűnbánattal, néha mosolygással gyógyul. Idegessé tesz elsôsorban a szenny, a tisztátalan gondolat, olvasmány, tekintet. Még az állatot is idegrohamokba lehet hajszolni, ha vágyait fölcsigázzuk és újra visszaszorítjuk. A leghűségesebb kutya is képes megmarni a gazdáját, ha ételt mutatnak neki, azután újra visszarántják, s ezt többször megismétlik. Az érzékies lelkületű leány önmagával bánik így. Nem csoda, hogy olyan ingerlékeny. Hiszen pokoli a helyzete. A klasszikus ókor éppen így képzelte a poklot. Szerintük egy Tantalus nevű bűnös elôtt állandóan a legfinomabb italok, ínycsiklandó, illatos ételek lebegtek. De ha kezét feléjük nyújtotta, ha ajkával illetni akarta ôket, egy láthatatlan kéz ellebbentette elôle. Önmagát kínozza, önmagát idegesíti, aki tiltott élvezetekkel képzelôdik. Az idegesség másik nagy forrása a hamis lelkület. Akinek rejteni, takarni valója van, akinek rossz a lelkiismerete, aki csalja a világot, azon a természet idegességgel áll bosszút. Shakespeare tragédiái, Arany János balladái, az emberismeret e kincses tárházai éppen elég példát mutatnak rá. Milyen rettenetes sorozata a bűnükben megôrült, hamisságuk miatt szenvedô lelkeknek! Kund Abigél kacagása, a hangok, melyek nem hagynak nyugtot Edward királynak és V. Lászlónak, Macbeth rettenetes látomásai, Brutus találkozása a meggyilkolt Caesar szellemével -- mik mindezek, ha nem bűntôl megzavart idegek rángásai és rémlátásai. S kisebb bűnök kisebb, de azért épp elég kellemetlen ideges tüneteket hoznak létre. Pirulást, dadogást, pislogást, torzképeket, motollázást. Komoly íráselemzôk és lélekbúvárok sokat tudnának errôl beszélni. Vannak -- kevesen -- akiket a túlhajtott munka tesz idegessé. Ez már csak nem bűn? A keszthelyi Kármel egyik cellája fölött ez az írás olvasható: ,,Necsak a rosszat kerüld, hanem azt a jót is, amit Isten nem akar.'' Hát Isten nem akar mindent, ami jó? Nem bizony. Amit akar, az mind jó, de nem akar mindent, ami jó. És azért mi se akarjunk mindent, ami jó. Nagyon ritka esetben kötelességünk betegre dolgoznunk magunkat. Különösen, amíg fiatalok vagyunk. Aki fiatal korában tönkre teszi egészségét, élete hosszat nyűg lesz hozzátartozóin, megfosztja a társadalmat mindattól az értékes munkától, amelyet jó egészség birtokában még elvégezhetne. Mit ér a jeles tanítónôi diploma, ha idegroncs leszel és így iskolai működésre teljesen alkalmatlan? Mit ér havi húsz pengôvel többet keresned, ha azután ezreket költhetsz magad vagy költ a társadalom gyógyításodra, kezelésedre? Mit ér éjtszakáznod tanulás céljából, ha nappal azután álmos és figyelmetlen vagy? Az ilyen lázas túlmunka nagyon könnyen bűnös lehet. Túlméretezett ambíció, törtetés, hiúság, kapzsiság bújhatik meg mögötte. Az idegesség orvosszerei tehát nem elsôsorban holmi labdacsok, kanalas orvosságok és hasonlók. És nem egyedül az egészségtanban felsorolt dolgok, a higiéne, a pihenés, a mérsékelt sport, hidegvíz, jó társaság, kellemes szórakozás. Hanem mindenekelôtt a tisztaság, az alázatosság, az ôszinteség. A tisztátalan lelkű ember úgy jár, mint Odisszeusz balga hajóstársai. Ezek Aeolus zsákjából kiengedték a bezárt szélvészt, de nem tudták visszaparancsolni s hajótörést szenvedtek. A gôgös úgy jár, mint az egykori görög bölcs: az utcán jártában is egyre az eget kémlelte, míg pocsolyába nem bukott. A hamis pedig már vnmagával sincs tisztában, akkor sem tud ôszinte lenni, amikor szeretne. Legyünk könyörtelenül ôszinték önmagunkkal szemben. Ha jót tettünk, és nem dicsérnek meg érte, ha segíteni akartunk máson és nem sikerült, ha lemondtunk valamirôl és senki sem veszi észre, vajon ilyen esetekben elkomorodunk-e, rosszul esik-e? Ha rosszul esik, megcsaltuk magunkat: nem Isten, hanem a teremtmények kedvéért cselekedtünk, s közben magunkat nagyon erényesnek tartottuk. (Lindworsky: Psychologie der Aszese.) Az ilyen öncsalások is könnyen idegességben törnek ki. De legyünk ôszinték másokkal szemben is, akiket ti. ez megillet. Elsôsorban lelkiatyánkkal. Nem okos gyónás az, amelyben mindenrôl beszéltünk, de gondosan elmellôztük épp azt, ami legjobban foglalkoztat és izgat. Legyünk ôszinték az istenfélô és lelkiismeretes orvoshoz. Sok bajnak vesszük elejét, épp az idegesség terén is. Legyünk ôszinték a szülôkhöz. Inkább mondjunk le talán ártatlan örömökrôl is, mert a rejtegetés sűrűjében az idegesség kígyója bujkál. Szerényen, de ôszintén valljuk meg azt is, ha bánt valami, ha rosszul esik valakinek a bánásmódja, intézkedése. Jobb egy kis kellemetlenség árán túllenni rajta, mint titkos, befelé mérgesedô sebeket hordozni. Fegyelmezett test. Az egészség egyik alapja a fegyelem, az önmegtagadás. Csak az maradhat egészséges, aki néha fázik, néha izzad, néha éhezik vagy szomjazik, sokszor kifárad testileg is, szellemileg is. ,,A böjtölés megtisztítja és mélységesen módosítja szerveinket'' (Carrell: Az ismeretlen ember). És a nyugati orvostudománnyal itt egybehangzik a keleti is. A jóga-gyakorlatok, tisztaság, böjt, fegyelmezett testtartás, sôt lélekzés mint az egészség fenntartója és biztosítója említtetnek. Szavahihetô utazók teljesen egybehangzó tanúsága szerint egyes tibeti aszkéták hihetetlen teljesítményekre képesek munkában, hegymászásban, futásban, a hideg és éhség elviselésében. A napjainkban élt francia tiszt, Charles de Foucauld ünnepi ebédje három fügébôl meg két dióból állott. S mégis óriási apostoli utakat tett meg a Szahara végeláthatatlan távolságain, miután búcsút mondott a világnak. Mikor XIII. Leó pápa a karthauziak életszabályait enyhíteni akarta, küldöttség jelent meg nála 80-90 éves szerzetesekbôl. ,,Az öregeket otthon hagytuk -- mondták -- és arra kérjük Szentségedet, engedjen tovább is abban a fegyelemben élni, amely ilyen jó egészségben ôrzött meg minket.'' Az emberi szervezet nem olyan, mint a karosszék, hogy minél jobban használják, annál jobban kopik. Épp a tétlenség, a túltáplálás, a kényelem, a kényeztetés árt meg neki. A fegyelmezett ember megáll a szükségesnél s elhagyja a fölöslegest, kivéve, ha a szeretet, az engedelmesség, az udvariasság vagy más fontosabb erény nem változtat a helyzetén, ilyenkor olyan kényelmet, olyan kedvezést is igénybe vehet, amely másképp fölösleges volna. A fegyelmezettséget ne tévesszük össze a hiúsággal. Nem a rendkívüli, az istenkísértôen vakmerô önmegtagadás az igazi fegyelmezettség. A tibetiek szerint az igazán fegyelmezett ember láthatatlanná tudná magát tenni. Az önmegtagadásnak is olyannak kell lennie, hogy önmagunkon kívül senki más ne tudjon róla. Kivéve egyedül a lelkiatyát. Aki azonban másokkal tudatja önmegtagadásait, aki reklámot csinál belôle, az az okosságtól és fegyelmezettségtôl egyformán távol áll. Gôggel és önhittséggel veszi vissza, amit böjtben és szerény ruházatban odaadott. Szeretetteljes gondolatok, tartózkodás a rossz ítélettôl, babrálás, kíváncsi pislogás, kérdés elfojtása, ismert elbeszélés nyugodt végighallgatása, pontosság a nem ellenôrzött munkában, a tálból a kevésbé kedvelt ételdarab választása, az intézeti kalap változatlan, át nem formált viselete, ezek az észrevehetetlen, értékes önfegyelmezési gyakorlatok közé tartoznak. Ezekkel senkinek nem ártunk, magunknak sem és mégis nagyobb önuralomra van szükség hozzájuk, mint egy napi böjthöz kenyéren és vízen, vagy valami középkorias kegyetlenséghez. Sohase végezzünk olyan önmegtagadást, amely az idegrendszernek árt. Álmatlanság, túlságos böjt, önmagunkra kiszabott testi fájdalmak nemhogy megszűntetnék a kísértéseket, csak növelik azokat. Luthert ez a jelenség vezette arra a téves felfogásra, hogy a jócselekedetek hiábavalók. Megszentelt test. A kísértéseket meg is elôzi, orvosolja is az egészséges, elfoglalt élet. Gondolati vagy érzéki kísértések legbiztosabb orvossága az érdekfeszítô, kedvelt testi vagy szellemi munka. A keresztény lélek minden munkája istentisztelet. Mióta az Üdvözítô ácsként volt ismeretes Názáret lakói elôtt (Mk 6,3), nyilvánvalóvá lett, hogy Isten az anyagi teremtést sem engedi ki kezébôl, azon is uralkodni akar. Szent az a munka, amely Istent utánozza. Isten megteremtette az anyagot, színpompájával, arányaival, titkos tulajdonságaival. Az emberi munka az isteninek árnyéka és másolása. Ezért kellett az Istenembernek testi munkásnak lennie. Az emberélet csak munkában teljesedhetik ki. Az úgynevezett szellemi dolgozó is végeredményben testét veszi igénybe. Csak talán nem annyira karizmait, hanem idegrendszerét, agyát, ujjait, ajkát. A testnek szentnek kell lennie. Szentnek, mert Isten kezébôl került ki. Megôrizzük gondosan a nagyemberek kéziratát. Az emberi test Isten kézirata. Szent az emberi test, mert Krisztuséhoz hasonló. Szent, mert a Szentlélek temploma, a jóság, a szeretet, az áldozat eszköze. Az Egyház kegyelettel és áhítattal néz a megszentelt testre. A kisbabát megkereszteli, a beteget olajjal keni. A szeretet nagy szentségét, az Oltáriszentséget étel alakjában adja híveinek. S a testi élet forrását, a házasságot szentségnek tekinti. A testi életet misztériumok szentelik meg. Áldásokkal, szentelményekkel kíséri az Egyház minden lépésünket. Megáldja a sarjadó búzát és az aratást, lakóházunkat és gépeinket, húsvéti ételeinket és bűnbánati ruhánkat. Úrnapján áldást hint a világ négy tája felé s szentül bízik abban, hogy a föld minden sarka és zuga Istené, hogy mindenhonnan kegyelmek áradnak reánk. ,,Az Úré a föld és minden ékessége'' (Zsolt 23,1). Ebben a megszentelt világban nincs helye finnyáskodásnak, kényeskedésnek. ,,Amit az Úr megtisztított, ne mondd azt te tisztátalannak'' -- hangzik a figyelmeztetés, amelyet az Apostolfejedelem hallott (ApCsel 10,15). Az éretlen és különösen a bűnös lelkület botránkozik olyasmiken, amikben a tiszta és komoly lélek Isten hatalmát, bölcsességét és szeretetét csodálja. De a megszentelt test világában görcsös ragaszkodás, rendetlen vágy, kapzsiság, habzsolás sem élhet. Hiszen a földi javakat csak Isten miatt szeretjük, mert Isten rejtôzik bennük. Olyan szépen mondja Keresztes Szent János a teremtményekrôl: ,,Bozótok s ligetek, melyeket kedvesemnek keze plántált, zöldellô rét füve, melyet a virágok szép zománca tarkít, mondjátok, általment-e rajtatok?'' S a teremtmények azt felelik: ,,Igen, itt járt a Kedves s azáltal, hogy elvonult felettünk, széppé tett minket.'' De ugye, ôrültség volna a fényképért odaadni az eredetit? A szôlôszemért odaadni a szôlôhegyet? A vízcseppért a tengert? Épp ilyen ôrültség a teremtményért elhagyni a Teremtôt. A megszentelt test teljes dicsôségében csak a feltámadás után fog kinyilvánulni. A feltámadt Krisztus már megmutatta, az Apostolok látták, de mi csak sejthetjük, milyen lesz az üdvözültek teste. Mint a hernyótól a pillangó, mint a széntôl a gyémánt különbözik, -- bár egy anyagból vannak -- úgy különbözik Krisztus Urunk feltámadott, Boldogságos Szűzanyánk megdicsôült teste a mi halálraszánt porhüvelyünktôl. A régi remetéket szokás úgy ábrázolni, amint csontváz elôtt elmélkednek s a csontváz kezében írás: ami én most vagyok, te az leszel. De mi ne csontvázat nézzünk, hanem nézzük Krisztust az Atya jobbján, nézzük a Mennyek Királynôjét, akinek lába alatt a hold, köntöse a nap, feje fölött tizenkét csillagból korona, s adjunk hálát az Úrnak, hogy a mi szegény testünket is ilyen örök életre szánta. Jézus és Mária mondják a kereszténynek: ,,Amilyen én most vagyok, olyanná lehetsz te is.'' ======================================================================== III. A könnyek Az emberélet nem eshetik könnyek nélkül. Siralomvölgyében élünk. Sírva jövünk a világra s talán megsiratva távozunk is majd belôle. Maga Krisztus Urunk is sírt Lázár és Jeruzsálem fölött -- mondja az Evangélium -- és talán máskor is, csak nem jegyezték fel. Az ô könnyei szent könnyek, Édesanyjáé is azok. De olvasunk a Szentírásban bűnbánók, sôt bűnösök könnyeirôl is. Bűnösök könnyei Gyönyörű sima hó... nosza, csúszkáljunk rajta egy kicsit! Az elsô pár méternyi nagyon jólesik. Azután gyorsul az iram -- jaj, mi lesz velem! -- sebesebben, sebesebben -- egy nagy kô akad az utamba, zuhanás -- se látok, se hallok -- és most egyszerre belém nyilallik, nagyon fáj, ott kuksolok az árok fenekén és nem tudok felkelni. Ilyen a bűn. Kedvesnek, érdekesnek ígérkezik, de igen kedvetlenül végzôdik. Édes az eleje, keserves az alja. Olyan, mint a légyfogó: elôbb csalogat mézével, utóbb elpusztít. Az alkohol, az ópium s a többi bódító mérgek olyan természetűek, hogy mindig jobban rabul ejtik élvezôiket. A morfiumszenvedély rabja mindig nagyobb és nagyobb, elôbb csak pengôt, majd százakat érô adagot vesz magához, mert minél jobban megszokja, annál nagyobb ingerre vágyakozik. És semmi sem szent elôtte többé, a végsôkig süllyed, becsülete, tisztességes állása, életcéljai mind áldozatul esnek, mindent eldob magától a bódító méregért. Ilyen a többi bűn is, innen a bűnösök könnyei. A bűnösök sírnak, mert soha ki nem elégülnek. Nagy Sándor hódításainak tetôfokán egyszer csak keserves zokogásban tört ki. ,,Hogyis ne sírnék, -- mondta udvari embereinek -- mikor a tenger mégis csak határt szab hódításaimnak. És ha a kerek világon mindent meg is hódítottam, az sem elég nekem.'' Látjátok a bűn, a kapzsiság, a soha ki nem elégülô gôg és hatalomvágy könnyeit? Milyen keservesek Júdás könnyei, mikor visszaviszi a fôpapoknak a zacskó ezüstöt. És azok csak ezt vetik oda neki: ,,Mi közünk hozzá? Te lássad!'' (Mt 27,5) Hányszor felel így a csábító, a felbujtó sátán a szerencsétlen bűnösnek. Mielôtt a bűnt elkövette, nem gyôzött hízelegni, édes, aranyos, drága néven szólogatta -- de azután már nem ilyen barátságos, azután sárba tiporja, összetapossa azt a szegény szívet. A bűnös mindig boldogtalan. Néha tehetetlen dühében sír, mint Xerxes, a perzsa császár. Ennek a hajóit egy éjtszaka széjjelszórta, tönkre tette a vihar. Egy éjtszaka megsemmisült hosszú évek munkája. Xerxes dühében vasláncokkal megkorbácsoltatta a tengert, de csak magát tette vele világ csúfjává. Miért ment hódító útra, miért indult gyilkolni, rabolni? Földnélküli János angol királynak alá kellett írnia országa szabadságlevelét, a Magna Chartát. Nem szívesen tette, de az uraktól féltében, muszájból, kénytelenségbôl mégis meg kellett tennie. Mikor a király esztelen zsarolásait, erôszakoskodását lehetetlenné tevô okirat alá volt írva, le volt pecsételve, az urak magára hagyták, János pedig a földre vetette magát, keservében toporzékolt, ütötte-verte a földet, a füvet harapdálta. Íme, a bűnösök könnyei! A bűnös útja vereségre vezet, de a vereségtôl még jobban megátalkodik, megkeményedik a legyôzött gonosz. A bűnös a könnyek útját járja. Saját tetteivel készíti elô bukását. ,,Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak nektek is visszamérni'' (Lk 6,37). ,,Aki kardot ránt, kard által vész el'' (Mt 26,52). Az ezopusi mese a bűnös sorsát példázza. A vadász nyila megsebzett egy sast. A sas lebukik, lezuhan a földre. Vergôdése közben meglátja, hogy a sebzô nyílvesszôhöz saját elhullott tolla volt kötve röptetônek. Mint az elhullott toll ennek a sasnak, úgy árt a bűnösnek saját rossz cselekedete. A bűnbánó könnyei. Áldott szerencse, ha a bűnöst a szenvedés, a csapás észretéríti. A bűnbánat könnyei adják a legcsodásabb szépítôvizet. Ha volna olyan forrás, amely öregséget, ráncot, sebet, foltot, minden rútságot el tudna tűntetni! Mit nem adnának érte! Mennyire keresnék! Pedig nem kell messzire menni. Megtalálhatja mindenki a bűnbánat könnyeit. S az igazán szívbôlfakadt, szeretetbôl eredô, természetfölötti, tökéletes bánat könnyei mindent, de mindent lemosnak a lélekrôl. A bánat könnyeinek hatása szinte a keresztvizével vetekedik. Sírj tehát, bűnös, de ne dacosan, ne dühösen, ne tehetetlenségbôl, ne kimerülésbôl; hanem sírj, mert a te szeretetreméltó Uradat bántottad meg. Lehet a bánat olyan, mint a pusztító vihar, jégesôvel, villámokkal zúduló. Nem ez az igazán értékes. Nem a dühös, kétségbeesô, békétlen, keserű bánat. A szelíd, permetezô esôhöz hasonlítson a mi bánatunk, amely tiszta friss levegôt, nyugalmat, a levelek szelíd üdeségét idézi elô. A bánat könnyei fényességet törnek szivárvánnyá, a keresztény bánat felhôje arannyal, ezüsttel van kibélelve, mint a szép nyári napnyugta. Bánatunkat végül is nem a felháborodás, nem a harag, nem a vezeklés ereje, hanem egyedül a benne megnyilatkozó szeretet teszi értékessé. Bűnbánatom azt jelenti, hogy jobban szeretem Istent, mint a földi örömöt. Jobban szeretem, mert ô örök boldogságot ad, s ôt elveszteni örök kárhozat: ez a kevésbé tökéletes bánat. Jobban szeretem Istent, mert ô olyan jó, olyan szeretetreméltó, olyan irgalmas, jobban szeretem Istent, mert benne atyai jóságában telik kedvem, jobban szeretem Istent, mert elôbb szeretett engem, már akkor is, mikor bűnös voltam, mert testet öltött és meghalt értem, ez a tökéletes bánat. ,,A Kálvária- hegy a szeretet valódi fôiskolája'' -- mondja Szalézi Szent Ferenc. A Kálvárián, a megfeszített Üdvözítô színe elôtt tanulok tökéletes bánatot, tökéletes szeretetet. A tökéletes bánat, vagyis a szeretet a mennyország aranykulcsa, az üdvösség legegyszerűbb, legbiztosabb záloga. Meggyónni, megáldozni magábanvéve még nem biztos üdvösség, hiszen gyónásom, áldozásom szentségtörés is lehet, de a tökéletes bánat, a tökéletes szeretet biztos a dolgában, abban hiba nem lehet. Ezért sohase hiányozzék az ágy fölött a feszület. Ha a feszületre vetem pillantásom s szívem nincsen kôbôl, akkor felébred bennem a tökéletes bánat. Mindig hordjuk magunkkal a szentolvasót s rajta a megfeszített képét. Erre nézzünk, ezt szemléljük napjában többször is, de különösen el ne aludjunk anélkül, hogy a feszületre ne tekintettünk volna érzô, meleg szívvel. Pénteki napokon végezzük el a keresztúti ájtatosságot, hogy tökéletes bánat ébredhessen bennünk. Imádkozzunk azért a kegyelemért, hogy utolsó földi pillantásunk Krisztus keresztjére essék! A bűnbánat nemcsak a múltra néz, hanem a lélek vágyaiban és törekvéseiben hoz létre változást. A bűnbánat erôs és határozott kormánylökés, elterel a szakadékba vezetô iránytól. A bűnbánat megszabja a jövôt. Új irányítással, új céllal gazdagítja az embert. A bűnbánatban nemcsak az van: eddig rosszul csináltam. Hanem az is: ezentúl pedig így fogom csinálni. Más szóval: nem is igazi bánat az, amelyben nincs erôsfogadás. Sokan a bánatot és erôsfogadást csak a szájukkal mondják, de a valóságban nem végzik el. Nem azt mondom, hogy nem érzik, mert ez nem fontos. Az érzések a szellemi életben egész másodlagos helyen állanak. De a baj ott van, mikor a bánat és erôsfogadás szavait a megfelelô belsô magatartás, értelmi és akarati tevékenység nem kíséri. A szokásos gyónásoknál ez a veszély komolyan fennáll. Gyónás elôtt gyôzôdjünk meg arról, hogy már nem a bűn szemével nézzük a világot és fessük ki magunk elôtt részletesen a szebb, tisztább, nemesebb jövôt, amelyet élni fogunk. Ne elégedjünk meg az elôírt formulákkal, hanem törjön ki az a formula valóságosan a lelkem mélyébôl. Végül is nem fontos, hogy pontosan azokat a szavakat mondjam a gyónásom végén: ,,Teljes szívembôl, stb.'' Ez csak példa, olyan, mint a ,,Levelezô'' címet viselô könyvek. Azok példát adnak: ilyenformán kell levelet írni. Ezek a gyónási formulák is csak példák: ilyenformán kell a bűnt bánni. A bánatnak elôször lelkemben kell kifejlôdnie, hogy azután mint érett gyümölcs hulljék ajkamról annak szóbeli kifejezése. A szentek könnyei A pogány bölcs túltette magát mindenen. ,,Nem csodálni, nem haragudni, nem sírni, nem nevetni, hanem csak megérteni'' -- mondotta. ,,Légy mint szikla, rendületlen, tompa, rideg, érzéketlen, s kedv emel vagy bú temet, szépnek, rútnak húnyj szemet'' -- e szavakba foglalja Kölcsey ezt az embertelen eszményt. Valami igaz van ebben az állásfoglalásban. Elég csak egy magas templomtoronyba felmennünk s máris oly kicsinek látszanak a nyüzsgô, sürgôforgó emberkék vágyaikkal, panaszaikkal, zúgolódásaikkal együtt. Elég egy-egy gondunkat, kellemetlenségünket úgy tíz-húsz év távlatában elképzelnünk, hogy elveszítse jelentôségét. ,,Majd meggyógyul, mire katona leszel'' -- mondjuk a gyereknek, ha megütötte magát. Hát még az örökkévalóság távlatában mennyire eltörpül sok minden, ami izgat és nyugtalanít. Ha a szenvedélyektôl, a bűnös ragaszkodásoktól megszabadultunk, tisztábban, szabadabban mozgunk a világon. Absalom lobogó hajával a fán akadt és elpusztult, mi meg szenvedélyeinkkel akadunk el, azok miatt kerülünk csapdába a világ sűrűjében. Aki szenvedélyek, kapzsiság, hiúság nélkül jár az élet útján, az nem fél a rablóktól, szegénylegényektôl. Egy a kincse, a lelke, s azt senki el nem veheti tôle. ,,Ne féljetek azoktól, mondja az Üdvözítô, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni... '' (Mt 10,28) A szentek tehát egy nagy könnyforrást kikapcsoltak életükbôl, mert a bűnösök könnyeit nem sírják. Nem sírják a mások bűneit sem, amennyiben sérelmet szenvedtek másoktól. Nem sírnak a szentek, amiért elvették a vagyonukat, megrágalmazták, börtönbe vetették, megkínozták ôket. Mikor Szent Perpetua vértanú a börtönben világrahozta gyermekét, súlyos fájdalmakat élt át. Nem tudta megállani, hogy ne nyögjön, sóhajtson. ,,No majd akkor hogy fogsz nyögni és sírni, mikor kínhalált kell szenvedned'' -- gúnyolta a börtönôr. ,,Most magam miatt szenvedek, -- felelte Perpetua, de akkor az fogja helyettem eltűrni a fájdalmakat, akiért életemet áldozom.'' És valóban, fájdalmas vértanúsága alatt a legkisebb sóhajt sem hallatta. Isten felvértezi az érte szenvedô szenteket a bűnösök támadásai ellen. A bűnbánat könnyei azonban a szenteknél sem hiányzanak. A szentek forró könnyeket tudnak sírni olyan dolgokért is, amelyeket más ember fel sem venne. Assisi Szent Ferenc kötelet hurkoltat a nyakára s úgy vezetteti végig magát a városon, mert szegénységi fogadalma ellenére betegségében odáig mert ,,vetemedni'', hogy csirkehúst evett! Sienai Szent Katalin még tovább ment az önvádolásban. Saját magát tekintette minden baj okának, kora szenvedéseiben, úgy érezte, ô a bűnös. ,,Ha az isteni szeretet tüze igazán lángolna bennem, -- mondta - - Isten, aki csupa irgalom, meghallgatná imádságomat és minden lélekben meggyújtaná a szeretet tüzét. S mi ennek a nagy jónak akadálya? Csak az én bűneim. Nem imádkozom elég jól, nem vagyok méltó, hogy Isten meghallgasson. Pedig mennyi kegyelemmel halmozott el az Úr! Haragra kell gerjednem önmagammal szemben. De azért nem esem kétségbe, bízom Istenben, hogy megbocsát nekem és a többi bűnösnek. Az önvádnál még erôsebb könnyfakasztó indulat a szentek lelkületében a részvét. Részvét a szenvedôk iránt, s mert a legnagyobb szenvedôk a bűnösök, hát elsôsorban a bűnösök iránt. Megint csak Assisi Szent Ferencre gondolok, aki a montecasalei gvárdiánt három elutasított segélykérô szegénylegény után küldi, térdeljen eléjük, úgy ajánljon nekik ennivalót, s úgy térdenállva kérlelje ôket, hogy ne tegyenek többé semmi rosszat. (Fioretti, XXVI.) Meg is tértek. Kevésbé ismeretes jelenet fordul elô Szent Anzelm canterbury-i érsek életében. Midôn egy plébánialátogató körútján kíséretével az úton lovagol, egyszer csak nagy csaholást, lódobogást hall. Vadászok közelednek sebesen, elôttük nyulat űzô kutyák iramodnak. Szegény nyulacska mentené az irháját, ha lehetne. Egészen megzavarodik, befut a Szent lova alá. Az ebek oda már nem merik követni. A Szent kísérete nevet nyúl koma keserves helyzetén, de a Szent arca elborul. ,,Nem nevetnivaló dolog ez, -- mondja, miközben az ebek dühösen csaholnak s a nyúl remegve lapít a ló lábai között -- nem tréfa ez, mert lássátok, éppen így üldözi az ördög kísértéseivel az ember szegény lelkét, s talál-e a lélek mindig búvóhelyet, ahol az ördög támadásai elôl mentve lehessen?'' Mikor azután a vadászok mély tisztelettel köszöntötték, megkérte ôket, kössék pórázra kutyáikat és engedjék el a nyulat. Így is történt. A szentek részvéte természetesen cselekvô, áldozatkész részvét. Könnyeik nem üres érzelgés jelei, hanem a szeretet művének megindítói. A szentek részvéte a Karitász történetének mozgatóereje. Szent Lôrinctôl kezdve, aki a szegényekben látja az Egyház kincseit, a rabkiváltók, árvanevelôk, betegápolók, misszionáriusok és a legmodernebb szociális törekvésű szerzetek (Jézus Szíve Népleányai, Szociális Testvérek, Missziós Társulat, Szegénygondozó Nôvérek) mind a szentek könnyeinek világgyógyító erejérôl tanúskodnak. A szentek részvéte természetfölötti. Van természetes sajnálkozás is, az emberi érzésnek az az önmagát féltô megindulása, hogy ,,jaj, ha én jutnék ilyen keserves helyzetbe''. Ez sem hiábavaló, de a természetfölötti részvét továbbmutat. Az a szenvedô Krisztust látja a szenvedô embertestvérben, ahogyan ezt a gondolatot Szent Márton és Szent Erzsébet legendái is tükrözik. A keresztény irgalom mélyén ott van a Pietá, a szent Fia fölött gyászoló Fájdalmas Anya képe. Nagy szívekbe több fájdalom fér, mint kicsinyekbe. Minél közelebb áll valaki Krisztushoz, annál mélyebben érzi a megváltásra váró lelkek kínját és gyászát. Annál inkább érzi a földi vándorlás keserűségeit is. Mert hiszen megváltásunk e földi élet folyamán sohasem lehet befejezett. Üdvösségünk felôl nem lehetünk bizonyosak; hitünk, reményünk, szeretetünk kialhatik. S ha az erényben szilárdak is tudnánk maradni, a Krisztus-ország lassú fejlôdése, az elkerülhetetlen botrányok, a bűnök, a hívôk aluszékonysága, a jók tehetetlensége, a gonoszok megátalkodottsága, a világot megfertôzô ördögi mételyek, ,,evilág fejedelmének'' állandóan megújuló látszólagos diadalai épp a mélyen érzô és Krisztushoz hűséges lelket állandó fájdalommal tölti el. Aki nem szenved, nem is szeret. A nagy Pascal arról elmélkedik, hogy az Olajfák hegyén a tanítványok aludtak, míg az Üdvözítô a kínhalál elôízét érezte. S ezt teszi hozzá: ,,Jézus halálküzdelme a világ végéig tart: nem szabad aludnunk.'' De a részvéten kívül még egy fájdalma van a szenteknek. ,,Mint a szarvas a források vizére, úgy vágyik utánad, Istenem, a lelkem'' (Zsolt 42,2). A Fájdalmas Anyának szenvedései nem szűntek meg Krisztus Urunk feltámadásával. Hiszen egész életében, minden hátralevô napján égett a vágytól, hogy újra megláthassa Fiát. Hiszen minél jobban ismerjük Istent, annál jobban vágyunk teljes bírása után. Minél közelebb jut a vas a mágneshez, annál nagyobb lesz reá a mágnes vonzóereje. Az Istenhez közeljutott lélek Keresztes Szent Jánossal kiáltja: ,,Ó szeretetnek égô lángheve, Mely oly gyöngéden ütsz sebet, Hol lelkem legmélyebb központja van... Műved, ha úgy tetszik, fejezd be, S tépd végre szét támadásodnak tárgyát.'' Boldog, aki Isten szeretete miatt már nem találhat boldogságot a földön! ,,Boldogok, akik sírnak, mert ôk vigasztalást nyernek. Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ô kielégíttetnek.'' ======================================================================== IV. Örömök Örülj, hogy élsz Öröm nélkül nem lehet élni. Az örömrôl nem lehet teljesen lemondani. Nem is akarunk örömtelenekké válni, csak válogatunk az örömök között. Az állandóakat választjuk, és nem az elmúlókat, a tisztákat, s nem az ürömmel keverteket. Nem elégszünk meg egy cseppnyi kis örömmel, hanem a fogyhatatlan, teljes örömet, a boldogságot keressük. A kereszténység ebben optimistának mutatkozik. Vádoltak minket, hogy mindent sötét színben látunk, mindenütt bűnt szimatolunk s a viruló szép földet siralomvölgyének tekintjük. De a keresztény vallás mégis arra tanít, hogy boldogok lehetünk, s azért örömhír, azért evangélium. Nagyon durva hasonlattal ezt ilyenformán magyarázhatnám: gondoljunk valakit, aki nagy lakomára siet. Nem áll meg útközben sült gesztenyét venni a kofánál, nem nézi sóvár szemmel a hentesek kirakatait, vagy ha a szabadban jár, nem kutat mohón ehetô gyökerek és bogyók után. A szegény éhenkórász fordítva cselekszik. Minden kis örömet megragad, mert nincsen reménye nagyobbra. A gazdag lakomára hivatalos ember megveti a kicsi örömeket, nem találja figyelmére méltóknak. A léha örömök lázas keresése kétségbeesett lelkületre mutat. A súlyos beteg mindig új és új orvosszerrel kísérletezik, s mindegyiket csüggedten visszadobja. Akinek öröme nem belülrôl, saját lelkébôl fakad, azon nem segít a legszebb ruha, a legérdekesebb színjáték, legúribb társaság sem. Az életnek kell örülni. Az életnek, amely Istentôl indult és Istenhez tér vissza, amely tudással és szeretettel, munkával és imádsággal, gyôzelmekkel és áldozatokkal teljes. Az örömhajhászó ember kétségbeesett ember. Az életet a maga egészében csúfnak, kegyetlennek és keservesnek ítéli. ,,Mentsük, ami menthetô'' - - az ô jelszava. Élvezetei olyanok, mint a lakoma a siralomházban. Az elítélt még egyszer utoljára jóllakhatik kedvenc ételével, borba fojthatja kínzó félelmét és szégyenét, elfelejtheti, mi vár rá. Így keres a kétségbeesett lelkű ember szórakozást. ,,Csak egyedül ne maradjak a lelkemmel, egyedül ne maradjak a végtelen mélység elôtt, amelybe feltartóztathatatlanul bele kell zuhannom.'' Az egészséges lelkületű ember életében az öröm nem ritka mazsolaszem. Hiszen az élet, a fejlôdés, a növekedés a maga bensô természete szerint örömmel jár. Az örömnek az élet természetes és természetfölötti vonalában kell lennie. Nem egy kellemes kitérôben vagy pihenésben, hanem a hétköznapok szövedékében kell megjelennie. ,,Örülj, hogy élsz'' -- mondják a követelôzônek, és jogosan. Az egészséges élet a maga természete szerint öröm. Ezt látja és vallja a keresztény optimizmus. Nem nyögvenyelô tésztának nézi az életet, amelyet itt-ott, nagyritkán meg is kell fűszerezni, hanem a maga egészében tartja illatos, kedves és kívánatos dolognak. Egyszerű örömök Az örömet necsak ünnepeken és szórakozásokban, kivételes és ritka alkalmakkor találd meg. A legnagyobb adományok ingyenesek és állandóak. Miért csak betegségben érezzük az egészség értékét, miért csak számkivetésben a hazáét, miért csak háborúban becsüljük meg a béke boldogságát? Kenyér és víz, napsugár és levegô, szívünk minden dobbanása és minden lélekzetvételünk ajándék, meg nem érdemelt, meg nem szolgált, teljesen ingyenes adomány. G. K. Chesterton egy költeményében így beszélteti az életre váró magzatot: ,,Ha én odajuthatnék, hol lomboságú fák Nônek, hol kék a tenger, s ragyog a napvilág! Hol egy nagy tűz nevetne egész napon reám és sötétzöld haj nône a hegyek oldalán -- Ha szabad volna nékem meglátnom e csodát, Bizony nagyon jó lennék és boldog odaát.'' (By the Babe Unborn) Oly könnyen megfeledkezünk a háláról. Ne várjuk meg a bajt és csapást, hanem még jó dolgunkban gondoljunk Istenre. Ha hálásak vagyunk iránta, míg jól áll a dolgunk, nem kell büntetésekkel figyelmeztetnie, hogy Ô az Úr, övé minden s mi csak megtűrt vendégek, koldusok vagyunk a portáján. Értsük meg, hogy nekünk nem jár semmi az Istentôl. Sem étel, sem ital, sem ruha, sem levegô. Ahogy életet adott nekünk, éppúgy el is veheti az életünket, amikor akarja. A követelôdzô, kapzsi, élvhajhász ember csúnya tolakodást követ el Istennel szemben. Ha vendégségben vagyunk, nem habzsolunk olyan mohón, hogy a gazdához egy szavunk sincs, nem sértjük meg házigazdánkat, míg jóvoltát élvezzük. Vendégek vagyunk a földön, Isten terített asztalánál ülünk, becsüljük meg a Gazdát. Örvendjünk annak, amit kapunk tôle, de ne álljunk elô képtelen igényekkel. Sôt, ne is kényeztessük magunkat. Aki nem volt igazán éhes, igazán szomjas, igazán fáradt, az nem is tudja, mit jelent a kenyér, a tiszta víz, a nyugodt fekvôhely. Aki nem fázott, nem értékeli a meleg tűzhelyet. ,,Fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze'' (Vörösmarty). Assisi Szent Ferenc és Fráter Masszeusz egy városban egy kevés ennivalót koldult össze, s ezzel a városon kívül egy forrásnál letelepedtek. ,,Ó fráter Masszeusz! -- kiáltott fel Ferenc -- nem is vagyunk mi méltók ily töméntelen kincsre!'' Fráter Masszeusz csodálkozott: ,,Nincs se abroszunk, se késünk, se tányérunk, se tálunk, se házunk, se asztalunk, se szolgánk se szolgálónk.'' -- ,,Emberkéztôl eredô holmink nincsen, -- felelt a Szent -- de van égi adományunk, alamizsnakenyerünk, ez a szép kôasztal (mert egy nagy kô hevert a forrás mellett) és kristálytiszta forrásvizünk!'' (Fioretti, XIII.) Nem volt-e igaza? S nem volt-e boldogabb, mint akárhány nagyúr hatfogásos lakomája mellett? Válogatott örömök Az öröm az egészség jele. Mint az egészséges testi élet, úgy az egészséges szellemiség is örömben fürdik. Legkönnyebben élvezhetô szellemi örömeinket a művészet adja. Ha a művészeteket felmenô sorrendbe állítom, talán legalacsonyabb a tánc. Szellemi tartalma nem sok, inkább csak az élet, egészség, jókedv kifejezôje. Maradjon is az! Örvendjetek, de az Úrban! (Fil 4,4) Legyen a tánc sport, ügyes izmok, inak és tagok forgolódása. Legyen művészet, zene és szépség, nemes forma és arány. De ne legyen táncotok, mint a régi legenda mondja. Egy nagy bálon meglátott egy lány egy sötét tekintetű, fényes öltözetű ifjat. Amikor csak lehetett, körülötte mutatta magát, az ifjú fel is kérte. Felkérte, el sem akarta engedni többet. Sebesebben, sebesebben. Ó, ha örökké tartana ez a tánc! -- sóhajtott a lány. Az ifjú vadabbul és vadabbul forgatta, a lány szédülni kezdett, elsötétedett elôtte a világ, már csak az ifjú arcát látta, de az is mindig jobban elborult, eltorzult, és mosolya ördögi fintorrá változott, karjából kegyetlen emésztô tűz csapott fel, eltűntek, és a titokzatos párt senki sem látta többé... Prózai nyelven: az életöröm kedves megnyilatkozása legyen a tánc, de ne engedjétek, hogy idegen, szabad és tiszta egyéniségtektôl távol álló hatalom rabulejtô varázserejévé váljék. Sohasem a végkimerülésig, sohasem önfeledten, mindig mértékkel és önuralommal: akkor marad a tánc szép és fegyelmezett lélek kifejezése. A mozi úgyszólván a leginkább elterjedt szórakozás. Kár, mert elszoktat a gondolkodástól; az állandó szemléltetés, az apróra rágott szellemi anyag (amennyiben ilyenrôl egyáltalán szó lehet) értelmünket lebecsüli, önállótlanná, tehetetlenné teszi. Jó, ha egy évben két-három olyan filmet adnak, amely művelt ember lelkét gazdagíthatja. De legtöbben nem is a szellemi tartalomért, hanem valamelyik rajongásig szeretett szereplôért tolonganak a mozipénztárak elôtt. Annak a ,,csillagnak'' a képe ott van a kis erszényben s ott lebeg az ábrándos kis lélekben. Jaj, az a szép bajusz! Az a bársonyos meleg hang! Az a lendületes mozgás! Nem lehet vitatkozni az ilyen rajongással. Itt az észnek nem sok szava van. Annál több az akaratnak. S az akarat azt mondja: a saját életemet akarom élni s az érdekel csak, ami az én életemet alakítja. Az élet pedig nem komédia, hanem munka, s a rajongás örömeire nem szorulok rá, ha a komoly munka örömeit megismertem. Nem érek rá bámészkodni és epekedni: vár a kötelesség. Önérzet dolga az egész. A beteg, a tehetetlen, a nyomorult megengedheti magának, hogy csak nézzen másokat, csak csodálja ôket, milyen szépek, milyen ügyesek, de az egészségesnek magának kell az élet szolgálatába állania. Nem igazi mély öröm-e, ha ezt mondhatják rólatok: ,,Ti vagytok a háziáldás Fehérre meszelt kis falon, Szegett kenyér az abroszon. Ti a kútvíz a harmatos pohárba, Duruzsoló, jóságos kályha, Szekrényben illatos, puha, Tündöklô, hófehér ruha, Ti vagytok az olajmécs, mely álmatlan lobog S imádkozik, míg mások alszanak. A hervadtan is illatos csokor A feszület alatt.'' (Sík Sándor: A fekete kenyér.) Nem szép-e, ha rátok illik a Szentírás dicsérete az ,,erôs asszonyról'': ,,Messze földön nincs hozzá fogható... Gyapjút, lent keresett és megmunkálta ügyes kezével. Hajnal elôtt kelt fel, enni adott házanépének és jóllakatta családját. Szôlôt ültetett s nekigyürkôzve dolgozott benne. Nehéz munkára fogta kezét és ujja az orsót pergette. Kinyújtotta kezét a szűkölködô felé és megnyitotta markát a szegénynek. Nem fél házanépe a tél hidegétôl, mert mindnyájuknak kétszeres ruha jutott'' (Péld 31,10). Sajátmagának is szép öltözetet készített, teszi hozzá a Szentírás. De meg is érdemli. Egy lánytól sem irigylem azt a szép ruhát, amelyik saját kezének a műve. Pompázzon csak benne, tegye széppé a világot! Méltó a munkás az ô bérére. A munka öröme jelzi az egyenes és biztos utat a családi élet örömei felé. Ezt jelzi a Szentírás elbeszélése Rebeka házasságáról. Ábrahám öreg szolgáját küldte háztűznézôbe. Egy kis vizet kér a sivatagi úttól kimerült szolga Náchor városának egy leányától. A leány éppen Rebeka. Nemcsak a szolgának ad korsójából, hanem merített a szolga tíz tevéjének is! El tudjátok képzelni, mennyit iszik tíz teve egy hosszú sivatagi út végén? Önként, kérés nélkül itatta meg ôket a szorgalmas, dolgoskezű leány, -- de azután ô is lett Izsák felesége, a választott nép és a mi Krisztusunk ôsanyja. Legegészségesebb természetes öröm a jól végzett munka, a kísértések ellen védelem, a rosszkedv ellen vigasztalás, emberek elôtt ez szerez becsületet s az Istennek ez hoz dicsôséget. A munka csak a megváltatlan embernek átok, a megváltottnak áldás. A bűnösnek a munka csak robot, a családi élet csak fájdalom, de a megváltás legalább a szentek lelkében és bizonyos fokig visszaállítja a paradicsomi állapotot, ahol a munka és a családi élet szent örömök forrása volt. Mária a jobb részt választotta A munka zajából és nyugtalanságából néha mégis ki kell emelkednünk. A munka sohasem lehet végsô megnyugvásunk, a családi élet zárt köre nem lehet minden vágyunk határa. Ha dolgozom, végül is tudnom kell, miért, minek dolgozom. Ha családi életben egymásra borulnak az emberszívek, mégis keresik azt a felsôbb szentesítést, amely összetartásukat megokolja és értelmessé teszi. A művészet csúcspontjairól egy-egy pillantás nyílik az örök és változatlan értékek világába, a földi szereteten itt-ott keresztülcsillámlik valami örök és tiszta égi szeretet. Az igazi, mély öröm, az utóíz és keserűség nélküli, a szívet egészen betöltô csöndes boldogság földi sikereknél és emberi szeretetreméltóságnál sokkal mélyebbrôl fakad. Ezt a legnagyobb örömet csak az Isten szeretete nyújtja. Mennyi öncsalás, mennyi tévelygés les a gyarló emberre még ebben a szent törekvésében is! Hányszor tévelyedik el épp a vallás nevében és a szentet hányszor forgatja ki mivoltából, hányszor űz belôle csúfot akaratlanul is. Minden jót hamisítanak. A vallásból eredô öröm is lehet hamis. Lehet csak hiúság, lehet beteges érzelgés, lehet önimádás és ridegség. Az önmegtagadás maszkja mögött az élettagadás jeges hidege merevíthet, az érzelmi áradások forrásai talán nagyon is szennyes és közönséges földi források. A hatalomvágy a buzgóság álarcában parádézik, a kényelmesség a jámborság mezébe öltözik, a kaján irigység és veszekedô izgágaság farizeus módon takarózhatik az Isten országának jelszavaival. Mindez és ezer más hiba úgy megbujhatik a vallásosság leple mögött, mint denevérek a templomtoronyban. De azért a torony mégis áldott és szent hely marad, s a vallás kiforgatásai, a vele takart bűnök és gyarlóságok ellenére a végsô békét, a tiszta és megnyugtató örömöt, mindennek csodálatos harmóniáját és a diadalmas élet egyetlen forrását csak a vallásban találjuk meg. A vallástalan embernek lehetnek örömei, de nem lehet boldogsága. De ezért a boldogságért meg kell fizetni. A vallás örömei nem olcsó örömök. Nem élvezhetjük ôket fél szívvel és fél lélekkel, mint egy kis keringôt egy vidám kiránduláson. A vallás egész lelket kíván. Ezt az egész lelket adhatjuk Istennek, földi, evilági hivatásban, munkában is, de ne csodálkozzunk, ha valaki egész életében csak ezt az egyetlent keresi s annak külsô életformájában is kifejezést ad. Lehet Istent mindennél jobban szeretni, csak ôt kívánni s ôneki tetszeni a világban is, -- de boldog az, akit Krisztus a lába elé ültet s hosszan elbeszélget vele, elszólítja a földi munkáktól s beavatja titkaiba. Istent meg lehet látni e világ tükrében, de még jobb ôt szemtôl-szembe látni. S boldog, aki már földi életében kezdi szemlélni az Isten arcát. Isten az örömök csengôjével hívja a lelket. Van, akit munkára hív a csengô, van, akit gyermekhangok ezüstcsengése szólít, mást megint a nyíló boltajtó és a pénz pengése, örömei jelölik hivatását és mindenütt szolgálhatja Istent. De legnemesebb és legszebb csöngés az imádságra hívó harang szava: boldog, akinek lelkében az imádság harangja zúg minden földi örömnél hangosabban. ======================================================================== V. A világ és magány Egyes régi bölcselôk az embert mikrokozmosznak, kicsiny világnak tartották, amelyben minden megvan, amit a nagyvilág tartalmaz, csak épp kicsinyítve. Való igaz, hogy a lélek csodatükre az egész mindenséget felfogni képes, sôt még a mindenség Alkotóját is tükrözi, mint vízcsepp a napot. Egy híres lélekbúvár (C. G. Jung) aszerint osztja típusokra az emberiséget, hogy a belsô vagy a külsô világra figyel-e legszívesebben. A két törekvés harmóniáját fejezi ki a költô, mikor a lélekrôl így beszél: ,,Nagy a világ, nagy mindenütt neki, S egy virágbimbó, vagy egy hangyaboly Elég, ha szíve tiszta, gyermeki, Száz csodát bámuldozni valahol. S ki álmélkodni szívébôl kíván, Akármi tájon nézzen szerteszét: A Himaláján s az útszéli fán -- Irva találja Isten kézjegyét.'' (Lendvai István: Világ és magány. 12. l.) De nem mindenkiben valósul ez a boldog harmónia. Látunk embereket, akik a társaság rabjai, mások a magány remetéi. Velük szemben állnak azok az egészséges lelkek, akik a világban és magányban egyaránt megtalálják a lelki egyensúly helyzetét. A világ rabjai. Vannak emberek, akik a magányt nem bírják. Egy percig sem akarnak egyedül lenni. Csak társas munkát végeznek szívesen, szórakozásukat a tömeggel keresik, a társaság, a tánc az életelemük. Kevés közülük a lelkiismeret nyugtalanságát akarja elfojtani, mint ,,Edward király'': ,,...elô síp, dob, zene, harsogjon harsona, Fülembe zúgja átkait a velszi lakoma.'' A legtöbb csak felületes. Unatkozik egyedül. Nem ismeri saját belvilágát, de nem is kíváncsi rá. Nem érti a lélek értékét. Nem tudja, hogy ,,lelkünk egy csodálatos várkastély, egy darab gyémántból vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van''. ,,A sok lakás közül legfontosabb a legbensô. Ebben folynak a bizalmas beszélgetések Isten és a lélek között.'' (Nagy Szent Terézia: A belsô várkastély. I. fej.) Ô ennek a várkastélynak csak az udvaráig jut el, azt bizony komornak és unalmasnak találja. Van azután olyan is, aki fél a magánytól. Fél, hogy egy hatalmas parancs hangzanék fel ott, fél, hogy egy nagy hivatással kellene szembenéznie. Futottam elôle a napokon át, az éjeken át, Menekülve rohantam s elhagytam az évek hosszú sorát. Könnyek fátyla közé, nevetésnek az árka mögé, A remények szép fasorán s a remegés mocsarán... (Thompson: The Hound of Heaven.) De az isteni Szeretet üldözi, nyugtalanítja, s ezt a nyugtalanságot kellene a zenekar ritmusainak, a tánc élvezetének, a bókoknak és a sikongásoknak túlharsogniok. A világ rabjai közé tartoznak a gyávák is, akik értéküket az emberek ítéletéhez mérik, lázasan keresik mindenkinek a tetszését. Csillogni akarnak, szerepelni, kitűnni. Platon szerelmes versében azt kívánta, bárcsak ô lehetne az égboltozat, hogy ezer szemmel nézhessen kedvesére. Az ilyen világrabjai ellenkezôleg azt szeretnék, hogy ôrájuk nézzenek ezer vagy akár millió szemmel. Pedig kell egyedül is megállni, kell a magánnyal szembenézni. Az élet legnagyobb próbái egyedül találnak, döntô fordulataink lelkünk örök- magános belvilágában játszódnak le. S egyedül leszünk abban a pillanatban, amely az örökkévalóságba torkollik, a halál pillanatában. A világ el fog hagyni minket. Egyedül és meztelenül áll szembe a lélek Teremtôjével, Ítélôjével. Elôzzük meg Isten ítéletét a magános lelkiismeretvizsgálat önvádjával. Az áldott magány. ,,A tölgy és a bükk tanítottak törvényedre, ó Uram'' -- vallja be Szent Bernát. Áldott magányt találunk mi is a szabad természetben. A városlakó ember természetellenes módon él. Innen rengeteg ferdesége. Innen számtalan bűnalkalom. Ezért olyan békétlen, nyugtalan. Nincs arányérzéke, nem tudja a fontosat a lényegtelentôl megkülönböztetni, csinált világban ábrándozik. A természetszemlélete visszahelyezi ôt az Isten ölébe. Látja kicsiségét, alázatossá lesz. Megérti, hogy az Isten törvényei ellenállhatatlanok. Az évszakok változása az idô kikerülhetetlen múlására, az ôszi hervadás a halálra, a tavaszi rügyfakadás a feltámadásra emlékezteti. Milyen csodálatos látvány a természet nyugodt biztonsága, szent törvényszerűsége. A fűszál nem akar fenyôsudár lenni s a veréb nem utánozza a pacsirtát. Minden azon a helyen van, ahová Isten állította. A szerénység, az alázatosság iskolája! A természet magányában megtanuljuk a lassú, gondos, alapos munkát. Miért olyan szép a virág, olyan arányos a lepkeszárny rajza? Mert molekulánként mintázódott, formálódott, egyenként rakta le a nyugodt, ráérô és mégis percre pontos láthatatlan mester a festékszemcséket és illatcseppeket oda, ahová kellett. Még a lehullott falevélnek is van erkölcse. Melengeti, takarja, táplálja még holtában is termô tövét. Milyen hiú, üres és nevetséges az Isten napvilágában minden alakoskodás és nagyzolás! Hogy rikít a festék és milyen sántikálóvá tesz a magas sarok! Milyen kicsike az önzô, izgága ember, ha a nagy hegyek, vagy a sűrű, sötét erdô, vagy a végtelen tenger, vagy a hullámzó rónaság elôterébe állítom! Nem tudják, mitôl fosztják meg magukat, akik a szabad természetbe csak zajos társaságban, táskagrammofonnal, színes regénnyel, divatos öltözetben tudnak kimenni, vagy alacsony és felelôtlen romantika, érzelgés, flört egyszerű színpadi díszlete gyanánt képesek csupán méltányolni. Székely László ,,És a mi lelkünk nyugtalan'' című kötetében leírja a Tre Fontane-i trappista kolostort. Rómától nem messze áll ez, hatalmas eukaliptusz erdô szélén. Három kis forrás fölött kápolna épült: a források Szent Pál apostol kivégzésének helyén fakadtak. Csöndes, bájos hely ez: ,,nem márványból elôbűvölt szobrok, -- Nem a kórus óveretű rácsa: Csakis a csend, a szent hely varázsa.'' S amint a költô a hallgatag szerzetesek életén elmélkedik, felkiált: ,,Ugyan, mit loholtok? Megadhatják ezek a halk boltok, Ha csendjükbôl csak egy kortyot isztok, Az írt, a szót, a rég hajszolt titkot.'' De a világ rabjai nem találják meg a csendet, még akkor sem, ha keresik. ,,Míg ezek közt hánykódott a lelkem, Gépkocsi jött utasokkal telten. Nagy robajjal keresték a csendet, Nem találták, s bôszen tovamentek.'' A legújabb kor egyik legnagyobb hittudósa, J. H. Newman még oxfordi egyetemi tanár korában nagyon szeretett magánosan sétálgatni a Themse partján. Elnézegette a százados régi fákat, szívesen hallgatta az Angliában szokásos lefelé skálázó esti harangjátékot, meg-megállt egy- egy nyíló kis virág mellett s az titkokat súgott neki. Egy kollégája szembe jön vele, megáll és mosolyogva mondja: ,,Nunquam minus solus, quam cum solus'', -- ,,ha magadban vagy, akkor igazán nem vagy egyedül''. Mit értett ezen? Azt, hogy Newman már akkor is mindig Isten jelenlétében járt. Hiszen ez a Newman imádkozott késôbb így: ,,Hadd maradhassak mindig veled, rejtett, de élô Istenem. Te vagy szívem legmélyén. Te vagy életem élete. Minden lehelletem, értelmem minden jó gondolata, szívem minden nemes vágya jelenlétedbôl táplálkozik. A külsô világban csak homályosan látlak, de bensô tudatom a te hangodtól visszhangzik. Feléd fordulok: Mester, maradj velem. S ha én el akarnálak hagyni: Istenem, te ne hagyj el engem.'' Magányból a testvérekhez. A léleknek is, mint a tengernek, megvan az ár-apálya. A tenger szabályos idôközökben önmagába tér. Összevonja habjait s széles partrészleteket hagy üresen. Az ég magasából hat reá valami ellenállhatatlan vonzás és feltornyosítja hullámait. Majd ismét megfordítja áramlásának irányát és lüktetve küldi tajtékos szélű habjait a partnak, hogy elborítsa, illatossá és termékennyé tegye s újra szolgáljon a fürge hajóknak s a kicsiny emberkéknek. Ilyen az Istennek szentelt lélek is. Égi vonzásnak engedve szállt önmagába, de azután ismét visszatér a világba. Hiszen maga az örök Fôpap is így imádkozik értük: ,,Nem azt kérem, hogy vedd ki ôket a világból, hanem hogy ôrizd meg ôket (a világban) a rossztól.'' (Jn 17,15) S hűségesen visszhangozza szándékát az Apostol, mikor keresztényeit nem tiltja el teljesen a pogányok társaságától. ,,Mert hiszen másképp ki kellene bujdosnotok a világból'' -- magyarázza (1Kor 5,10). Még a keresztény remete sem szakad el teljesen a világtól, hanem állandóan imádkozik érte. Nem egészséges, nem krisztusi az embergyűlölô magánosság. Sok esetben éppen alantas forrásból ered. Önzést, érzékenykedô hiúságot, gyávaságot, a másokkal való együttérzés hiányát jelentheti. Eltömegesedés és elmagánosodás a lelki élet két veszedelme. Beteg társadalmak azok, amelyekben a kiváló, elôkelô lelkek önkéntes vagy kényszerű száműzetésbe vonulnak s a tömeg legromlottabbjai úsznak az ár felszínén. Mi ennek az orvossága? Szent Domonkos adja meg a feleletet rendjének jelszavával: ,,Contemplata tradere'' -- Mózes gyanánt Istennel társalkodni s a Magasságbelitôl vett erôvel és bölcsességgel a nép közé sietni. A gôgös elzárkózás, a hideg megvetés, a sértett visszahúzódás nem Krisztus szellemében van. Mi lett volna velünk, ha Krisztus is így büntette volna értetlenségünket, keményszívűségünket? A társasélet természetes iskolája a család. Mennyi alkalmat ad önzetlenségre, kedves áldozatokra, a szeretet apró gyakorlataira, amelyek Isten szemében mind érdemszerzôek. ,,Aki befogad egyet a legkisebbek közül, engem fogad be'' (Mt 18,5) -- mondja az Üdvözítô. Aki egy pohár vizet ad valakinek Krisztus nevében, az is jutalmat nyer (Mk 9,40). Mennyi türelemnek, mennyi békességes jó szónak, mennyi önmegtagadásnak természetes és egészséges gyakorlótere a keresztény családi élet. Nagyon megsajnáltam egy kisleányt, mert kérdésemre: ,,Van-e testvéred?'' -- azt felelte: ,,Hála Istennek, nincs!'' Micsoda önzés, micsoda beteg és elkeseredett lélek szólt belôle! És megdöbbenek, ha olyan leányt látok, aki szüleivel, testvéreivel nem képes békét tartani. Hogy él majd ô családi életet? Hogyan alkalmazkodik, hogyan kedveskedik, hogyan szerez békét, hogyan derít majd fel egy házat? ,,Olyan a nyelves asszony, mint a csöpögô háztetô.'' ,,Mint a kövecses út az öreg ember lábának, olyan a nyelves asszony az ô urának.'' ,,Jobb a kuckóba bújni, mint a veszekedô asszonnyal egy szobában ülni.'' -- Ezt mind a bibliában olvassuk (Péld 19,13; Sir 25,27; Péld 21,9). Boldog házasságban akarsz élni? Szeresd testvéreidet, fogadj szót szüleidnek, ôrizd meg a házi békét most, ifjúságodban. A meg nem értett, üldözött lelkek gyakran olyanok, mint a mesében kifigurázott gyerek, aki az erdô mellett játszadozott. Kurjantott egyet. Az erdôbôl visszakurjantott valaki. ,,Ki vagy?'' -- kérdezte. ,,Ki vagy?'' -- felelték. Szó szót követett, végül a gyerek sírva szaladt haza az apjához. ,,Apukám, az erdôben egy olyan rossz fiú van, olyan csúnyákat mond nekem! Verje meg!'' ,,Igazán megverjem?'' S elôrántja a pálcát és fenyegetve suhintja. ,,Jaj, ne bántson!'' ,,Nem azt mondtad, hogy verjem meg azt a gyereket? Te mondtad a csúnyákat, az erdôbôl csak a visszhang felelt.'' Szabadság, egyenlôség, testvériség Ha az emberektôl szeretetet és megbecsülést várunk, mindig a szabadság, egyenlôség és testvériség alapján kell hozzájuk közelednünk. Ezek a szavak a kereszténység szellemét lehelik. Erkölcsi jócselekedet egyedül csak a szabad cselekedet lehet. A jóra senkit sem lehet kényszeríteni. A türelmetlen, haragos ember másból ki akarja kényszeríteni a jót. Fenyeget, erôszakoskodik. Talán eléri, hogy megtegyék, amit akart, de erkölcsi érték ebbôl nem fakad. Krisztus szellemében az jár el, aki a szeretetre épít. Az erkölcsi jóság finom virágát harapófogóval nem húzhatod ki a földbôl, de a nap meleg sugarai kicsalogatják. Szabad emberekre csak szeretettel lehet hatni, értékes cselekvésre csak szeretettel lehet indítani. És ez annyira igaz, hogy a jó Pásztor apácák alapítója, B. Pelletier anya még a javítóintézetben is elsôsorban szabadságot akart adni a leányoknak. Mikor a bíróság az elsô csoport elzüllött leányt küldi intézetbe, elôször is rabruha helyett szép ruhát ad nekik. Azután kiengedi ôket a kertbe játszani. ,,Hát nem vagyunk már rabok?'' -- kérdi az egyik. ,,Itt csak azért vagytok, kicsikéim, hogy megtanuljátok a jó Istent szeretni, szolgálni. Meg hogy megszokjátok a munkát, jó lesz az nektek, mert így megélhettek majd és családot nevelhettek.'' Így beszélt velük a jó fônökasszony. A nevelô nôvéreket pedig e szavakkal figyelmezteti: ,,Sohase bántsák a gyerekeket. Ha nem boldogulnak velük, küldessék át világi intézetbe, ehhez joguk van. De mi sem tartjuk itt ôket akaratuk ellenére..., A büntetés a legutolsó nevelési eszköz... Mindezek az utasítások egy romlott lányok fegyelmezésére szolgáló javítóintézetnek szólnak. Még itt is csak szabadságban, szeretetben lehet bízni és remélni. Mennyivel inkább, ha magunknál bizony nem rosszabb, sôt sokszor sokkal finomabb és nemesebb lelkekrôl van szó! (Vie Spirituelle, LI. k. 149-173.) Mi ragaszkodunk a magunk szabadságához, ne vonjuk hát meg a szabadságot másoktól sem. A végtelenül bölcs és hatalmas Isten szabadságot hagy nekünk. Pedig ô igazán ,,jobban tudja'', mint mi, hogy mit kell tennünk. Ne akarjuk elvenni felebarátunktól, amit Isten adott neki. Mindentudók nem vagyunk, mindenhatók hiába akarnánk lenni. De szabadságunk legyen Isten fiainak szabadsága. Hiába rázzuk le az emberek rabláncait, ha a bűn, a szenvedély, a gyűlölet ördögi bilincseit tovább viseljük. És mert a kereszténység mindenkit fel akar szabadítani, nem engedi, hogy lélekben egymás rabjai legyünk, azért Isten elôtti egyenlôséget is hirdet. Ha a végtelenhez hozzámérjük az egyet vagy a milliót, egyformán mindig végtelen marad a különbség. Ha a végtelen Istenhez hozzámérjük a lángelmét vagy a kis csecsemôt, egyformán gyenge és tehetetlen mindkettô. Isten elôtt mind csak bukdácsoló kis emberkék, porszemek vagyunk. Calderon költôi gondolata a ,,Nagy világszínpad''. Némelyek ezen a színpadon királyi ruhákban, drágakövekkel ékesen hivalkodnak, mások kolduscondrában járnak-kelnek. Némelyik púpos öreget, némelyik szép ifjat játszik. De ha vége az elôadásnak, mind levetik a kölcsönkért gúnyákat, ledobják a maszkot, a parókát s úgy mennek a színészek közös szállására. Ott már nem az számít, mit játszottál, hanem hogyan játszottad a szerepet. Nem azt kérdi a nagy Igazgató, vajon Gertrud királyné voltál-e, vagy szegény Tiborc, hanem hogy azt mondtad-e, azt tetted-e, amit neked kellett. Az osztálygôg éppoly kevéssé keresztény dolog, mint az osztályharc. Egy Atyának gyermekei vagyunk. Ez a hittétel a keresztény testvériség alapja, ezt a testvériséget valljuk, valahányszor a Miatyánkot mondjuk. E testvériség magába ölel fehért és feketét, gazdagot és szegényt, öreget és fiatalt. A keresztény testvériség értelmében mindenki királyfi: az egek Urának gyermeke, amint azt Mécs László olyan megragadóan énekli ismert költeményében (A királyfi három bánata). A szabadság, egyenlôség, testvériség fonalán jutunk el az Atya imádásának szent magányából a felebaráti szeretet munkájának áldott szolgálatáig. ======================================================================== VI. Hit Van természetfölötti világ Láttál-e már vízcseppet mikroszkópon keresztül? Micsoda sürgés- forgás, milyen tarka és gazdag világ. Szabad szemmel sohasem vetted volna észre. S ha felmész a csillagvizsgálóba, az égen ismét új világ tárul eléd. Ôsködök, tejutak, naprendszerek kavarganak, szédítenek. A messzelátó, a színképelemzô ezeknek is a mélyére hatol, felvilágosít felôlük, megnyitja titkaikat. Természetesen senki sem kényszeríthet, hogy belenézz a mikroszkópba, a messzelátóba. Ha az orrod alá is dugják, még mindig le tudod csukni szemedet. Elzárkózhatol a magad kis világába, megelégedhetel szűk látóhatároddal. De ez nem változtat annak a rejtett világnak valóságán és értékén. A léleknek van mikroszkópja vagy messzelátója. Van valami titkos rádiója, amely egy távoli hazából vesz csodás zenéket és életmentô utasításokat. A keresztségben egészen különleges érzéket nyerünk a magasabb, természetfölötti világ tudomásulvételére. Mert hiszen kegyelmi áradat vesz körül, természetfölötti hatásokkal telített levegôt lélekzünk, Isten kiáradó malasztjában fürdünk. Magasabbra vagyunk hivatva, mintsem emberi érzés és ész magától sejthetné, Isten barátsága vár reánk, s ez nagyobb hivatás, mint királyságok és birodalmak kormányzása. Isten föl is szerel arra, hogy csodáit megsejthessük. A megszentelô kegyelemmel együtt erényeket is önt lelkünkbe, s ezek között is kiváltképpen az istenies, egyenesen az Ô megérzésére és szolgálatára, a Benne és Vele való életre irányuló készségeket. Az istenies erények teljes érvényesülése esetén lelki világunk szédítô arányúvá bontakozhatnék, mint a szárított, összehajtott japán virág, ha friss vízbe dobják. Az istenies erények révén... ahogyan kezemmel fogom az írótollat, úgy kellene a lelkemmel fognom Istent. Ahogy fülemmel hallom a villamos csengetését, úgy kellene lelkemmel az Isten szavát hallanom. Ez a képesség csíraszerűen már megvan bennünk, csak még nem élünk vele. Mintha rádiókészülékem még nem hangolódott volna be. Olyan vagyok az isteni dolgokkal szemben, mint a kismacska a láthatókkal: van szeme, mégsem lát még vele. Mintha a tudatlan téglahordót ültetném Chopin zongorája elé: ott a hibátlan mechanizmus, mégsem tud belôle melódiát kicsalni. A természetfölöttiség zengô-búgó csodaorgonája elôtt érzéketlen és járatlan téglahordók vagyunk. Csak át-átcsap fölöttünk az isteni végtelenség, mint hullám a szikla fölött, de nem termékenyíti meg lelkünk talaját, mint a májusi esô a búzaföldet. Krisztus ,,hatalmat adott nekünk Isten fiaivá lenni'' (Jn 1), de ,,még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk'' (1Jn 3,2). És mégis ott rejlik már Isten a lelkünk mélyén, benne lakik a megszentelô kegyelem által. Gondolat- és érzésvilágunk már magában rejti a mennyország kiteljesedését, magában rejti, mint a makk a tölgyet, mint az almamag az almafa lombját, virágát, illatát. Meg kell találnunk Istent a lelkünkben. Prohászka Ottokár mondta: ,,Kereshetik az Istent fűben-fában, földön és égen, sôt akár a legméltóságosabb Oltáriszentségben is -- sohasem fogják megtalálni, ha nem találják meg elôbb a lelkükben!'' A lelkünk kicsi földjén páratlan értékű gyöngyszem van elrejtve. Az istenies erények varázsvesszejével megtaláljuk lelkünkben a gyöngyszemet: Isten bírását. A világ világossága ,,Én vagyok a világ világossága'' (Jn 8,12) -- mondotta Krisztus Urunk. ,,Aki engem követ, nem jár sötétségben.'' A világosságot magát nem nézzük, hanem a világosságban látunk. A mi értelmünk kicsi mécses. Nem világít messzire. Ha sötét szobámban valamit jól meg akarok nézni, a mécseshez közelítem. De Krisztus a lelkek napja. A mécsvilág nem vetekedhetik a napvilággal. A napot nem tehetem a mécsesem mellé, hogy a mécs fényénél megnézzem, milyen. Krisztus ,,rabul ejti értelmemet'' (2Kor 10,5). Nem szabad ôt kémlelgetnem, hanem el kell fogadnom fényességét. Hiszen tehetek úgy is, mint Amerikai Elektra az O'Neill tragédiájában, bedeszkázhatom ajtóimat, ablakaimat, elrejtôzhetem a világosság elôl. De ez öngyilkosság és árulás a szememmel, a lelkemmel szemben: mert a szemem, a lelkem látásra termett. És csak a világosságban, Krisztusban, az Istenben tud látni. Ezért nem úgy mondjuk: hiszek Istennek, hiszek Krisztusnak. Hanem így: Hiszek Istenben, hiszek Krisztusban. Értelmemnek valahogyan egyesülnie kell az isteni értelemmel, az örök Igével. Egy másik ember értelmével nem válhatunk eggyé. Azért soha embernek vakon hinnünk nem szabad. A legbölcsebb, a legszentebb is tévedhet. De Isten világosságának napfénye elnyeli és magába rejti az emberi ész kicsi sugarát. ,,Aki lelkével Istenhez tapad, egy szellemmé lesz vele'' -- mondja merészen az Apostol (1Kor 6,17). Isten szeme világító szem. Megvilágítja, amire ránéz. Ha hiszek, én is Isten szemével nézek. Új, igaz látószögem van, mert magasból tekintek szerteszét. Van béka-perspektíva, amely mindent csak az útszéli árok távlatából mér és figyel. Ilyen béka-perspektívája lehet a léhának, a kapzsinak, a kéjvágyónak, a hiúnak. És van sas-perspektíva: a nagylelkűek, nemesen érzôk és gondolkodók látószöge. Mikor egy részeges fickó borospincét lát, az iváson jár az esze: íme a béka- perspektíva. Mikor Széchenyi István lát borospincét, azon elmélkedik, hogyan lendíthetné föl hazáját, népét az okos szôlôművelés, a borkezelés által: sas-perspektíva. De még ennél is mennyivel magasabb az az isteni perspektíva, amely nemcsak ,,egész nemzeteket hord szívében'', hanem a világ üdvösségén és az Atya dicsôségén tekint végig. A hit által megtalálom az Istent lelkemben. S a világban, Isten teremtésében is otthon vagyok, mint a gyermek atyja szántóföldjén. Elfogulatlanul, tiszta szemmel nézek a hit által mindenre. Az emberi testnek és léleknek, a természet világának, az élettannak és az életviszonyoknak nincsen olyan rejteke, amelyre a hit ne tiszta szemmel tudna nézni. A hívô lélek isteni nyugalommal és elfogulatlanul tekint a föld nyüzsgésére és izgalmaira. Neki semmi sem vörös posztó. A szenvedély és önzés nem zavarja meg tisztalátását. A hit olyan, mint a Röntgen-fény. Átvilágít mindent. Felfedi a rejtett betegséget és hibát a mosolygó arcú bűnön, de megmutatja a jó dolgok belsô eresztékeit és ízeléseit is. Divatok, szeszélyek, változó koráramlatok és jelszavak nem izgatják, mert a felszín alá tud hatolni. A leánylélek bizonytalanságát, érzelmi hullámait, vonzódásait és ellenszenveit mérsékli, józanítja; a bizonytalanságban szilárd pontot, a kétségekben irányítást, önzô és hízelgô tanácsadók között biztos eligazítást ad a ragyogó Isten-szem, a lelket tiszta fényével elárasztó, a hit által benne lakó Krisztus. A hit gyökere az eleven kapcsolat Istennel. Ebbôl a gyökérbôl természetesen fakad, hogy az egyes hittételeket elfogadjuk anélkül, hogy egyenként kellene ôket bizonygatnunk. Egyik-másik hittételt talán magábanvéve nehezen szíveljük, mert nem értjük. De ez másodrangú kérdés. Nem szükséges mindent értenünk. ,,Ezer nehézség nem tesz ki egyetlenegy kételyt'' -- szokta mondani Newman. A hit új látást jelent. Azt nem lehet rádisputálni az emberekre. Ne keressük a hitnek kétszer-kettô négy forma bizonyításait. Az élet nem elég arra, hogy mindenegyes lehetô nehézség végére járjunk. Ha minden falat ételemet elôbb kémiai analízisnek vetném alá, csak úgy enném meg, éhen kellene halnom. Éljünk a hit szerint, akkor könnyű hinnünk. A hit olyan, mint a cukor. Csak akkor tudjuk igazán, hogy édes, ha már szánkba vettük. Minél nagyobb egy kincs, annál többen irigylik. Hitünknek is vannak ellenségei. Egy matrózt a vihar valami csodaszigetre vetett ki. A szigeten csupa vak lakott. De olyan vakok, hogy a szemet nem is ismerték. Befogadták a hajótöröttet, s az már régóta élt közöttük, a nyelvüket is megtanulta. Egyszer csak hallja, amint a szigetlakók így beszélgetnek: ,,Észrevettétek, milyen különösen viselkedik ez a szegény idegen? Milyen szeles, gyors mozgású, milyen izgékony. Tudjátok, mi a baja? Két furcsa golyó van az arcában. Meg kell operálni, ki kell venni, akkor majd megváltozik.'' A tengerész természetesen nem hagyta kivájatni a szemét a vakok kedvéért, hanem sietve odébb állt. Hívô, te se hagyd, hogy a hitetlenek megvakítsanak. Ez a matróz látott, azért viselkedett másképp, mint vak vendéglátói. Vajon az én viselkedésemen változtat-e az a lelki szem, lelki látás, amelyet a hit ad meg? Másképp tanulok-e, beszélgetek-e, szórakozom-e, barátkozom-e, amiért hiszek? Figyeld meg a háziasszonyt, mikor kenyeret dagaszt. Milyen hosszú ideig, mekkora erôfeszítéssel dolgozik. Azt akarja, hogy a kovász egészen átjárja a tésztát. Így kell hitemnek is életem minden pillanatát átjárnia. Élô hit ,,Az igaz a hitbôl él'' (Zsid 10,38). Emlékezetünkben töméntelen adat halmozódott össze, s nem mindegyik érinti életemet, magatartásomat. Illik tudnom, hogy a Zalán futása 1825-ben jelent meg, de ez a tudás nem változtat az életmódomon. Hallottam, hogy a Mount Everest a világ legmagasabb hegye, de ez a tudat sétáimra nincs hatással. A hit dolgaival másképp vagyunk, legalább is másképp kell lennünk. Nem szabad vízhatlan falakkal kettéválasztani lelkünket hétköznapi és vasárnapi, világi és jámbor félre. Nem lelkesedhetünk a társaságban azért, amit elítélünk a templomban. Ha a gyűlölködés rossz a magánéletben, rossz az Isten színe elôtt, akkor rossz a közéletben, a politikában, a népek között is. Ha a párbaj bűn, akkor nem fogom jó szemmel nézni senkiben. Ha a házasság szentség, akkor nem nevetek a házasságtörésen, ha éppen csak színpadon vagy mozivásznon is látom. Ha hiszek az isteni Gondviselésben, akkor nem zúgolódom a rossz idô miatt. Ha vallásom örök életrôl tanít, nem rendezkedem úgy be a földön, mintha itt telnék be a sorsom. Ha hiszek a pokolban, akkor borzadok a halálos bűnnek még az árnyékától is. Ha hiszek az Oltáriszentségben, akkor nem pukkedlit csinálok térdhajtás helyett, mikor a templomba lépek. Ha a nemes oltvány nem kapcsolódik az alany nedvkeringésébe, leszárad. A hit nemes oltványának is lelkem életkörébe kell kapcsolódnia. Más szóval: a hitetlenség, a kételkedés nagyon sokszor abból származik, hogy az ember nem hite szerint él. Azok a testi szervek, amelyeket sohasem használunk, meggyengülnek, bizonyos körülmények között el is sorvadnak. Lord Baden Powell írja, hogy Indiában látott fakírokat, akik szándékosan engedték elsorvadni egyik karjukat. Feltartották a fejük fölé, és megfogadták, hogy soha semmire nem fogják használni. Így száradt el a karjuk. Aki pedig a hitét nem használja, nem aszerint él, annak a hite szárad el. Mennyi az ilyen félhitű ember! Vizsgáld meg magadat, nem fenyeget-e ez a veszély. Alkalmazd hitedet minden helyzetben. Nézz mindenre a hit szempontjából. Ha regényt olvasol, próbáld összevetni a szereplôk magatartását azzal az erkölccsel, amelyet a hittanórán tanultál. Tedd meg ezt iskolai kötelezô olvasmányaiddal is. Nem azért, hogy ítélkezzél elevenek és holtak fölött, hanem csak azért, hogy tisztán láss, különbséget tudj tenni bűn és erény között. Az Ember Tragédiája fenséges alkotás: de hetedik színének úgyszólván minden során meglátszik, hogy nem katolikus ember írta. Ezt észrevehetjük és észre kell vennünk, nem azért, hogy elítéljük a költôt, hanem hogy hitünk szerint gondolkozzunk. ,,Tudom, kinek hittem'' -- kiáltja büszkén Szent Pál (2Tim 1,12). Istennek és nem embereknek. Nem édesanyádnak, édesapádnak, nem plébánosodnak, tanárodnak, nem a kiskáténak vagy a tankönyvnek. ,,Egy világ összedűlt bennem, amikor arról hallottam'' -- mondta nekem valaki egy jámbornak vélt személy kitudódott titkos bűnérôl. ,,Azóta nem hiszek.'' Szegény csalódott lélek! Nem Istenben hitt, hanem egy szellemes, okos, kiváló, de mégis csak gyarló emberben. Elromlik a villanykörtéd. Nem világít többet. Azért tovább is hiszel a villanyáramban. A rossz körtét kicsavarod, másikat teszel a helyébe. A gyarló ember, még ha isteni titkokat is hirdet, elromolhatik. De a kegyelem isteni árama sohasem áll meg. Csak annak szeretünk hinni, akit személyes kapcsolat köt hozzánk. Egészen másképp vesszük az olyantól a szót. Annak hiszünk legszívesebben, aki szeret minket. Ki szeret legjobban? Ki nem áltat? Ki bizonyította be kínhalálával szeretetét irántam? Könnyű a felelet: Jézus Krisztus. ,,Az Isten Fiának hitében élek, mert ô szeretett engem és életét adta értem'' (Gal 2,20). ,,Hittünk a szeretetnek'' (Jn 4,16). Ha valamikor kétségeid lesznek, ha hitellenes szavak fészkelik magukat elmédbe, ha botrányokat, hithagyásokat, árulásokat tapasztalsz és már-már megingasz hitedben, gondolj Krisztusra, aki mindhalálig szeretett, imádkozzál több szeretetért, és a szeretet forrósága új lángra lobbantja hited fényét is. ======================================================================== VII. Remény Krisztus a küzdô Egyházban. Ha valaki keserű lélekkel forgatná az Egyház történelmének lapjait, arra a meggyôzôdésre juthatna, hogy az Egyház egész története egy historia calamitatum, szerencsétlenségek története. Hiszen alapítója az akasztófánál is szörnyűbb kereszten végzi életét, a tizenkét apostolból csak egyetlenegy kerüli el a kínhalált, a többivel lángok, pallos, kés, szögeskerék végez. S mikor a római Cézárok üldözô vadsága lankad, Konstantin utódai agyontámogatják az Egyházat, betolakodnak a szentélybe. ,,Felnyög a földkerekség és ariánusnak vallja magát, a katolikusok kisebbségben maradnak. Mire a római világot annyira-amennyire átjárja az evangéliumi kovász, az a római világ máris összeomlik. Míg Nyugaton barbárok keresztelkednek, a hit bölcsôje a félhold zsákmányává lesz. A pápai trónussal feslett Teodórák és piperkôceik játszanak kényükre-kedvükre egy századon át, a német császárnak kell rendet csinálnia, de nem ingyen teszi, ô is beletalpal az egyházi jogokba. A pápaság ugyan ismét felemelkedik, de csak évszázados küzdelem után, s alig szerezte vissza szabadságát és tekintélyét, megint elveszti azt. Az avignoni fogság alatt fél Európa elidegenedik tôle, miután Kelet már elôbb széttépte Krisztus varratlan köntösét. Betetôzésül jô a nyugati egyházszakadás, az ennél is rettenetesebb reformáció. Nyomában a minden hitet elvetô, megcsúfoló észelvűség, a minden tekintélyt sárbatipró forradalmak, az ipar kifejlôdésével az elkeseredett munkástömegek elpártolása a mai bolsevizmusig és újpogányságig. Kétezer keserves esztendô. Krisztus helytartója mindig láthatatlan, sokszor pedig ugyancsak látható töviskoronát viselt. De az Egyház mégis mindig remélt. Érezte, hogy benne az Isten él és gyôz. A szentek, az egyházfôk is telve vannak emberi gyöngeségekkel, de mégis azt mondhatják: ,,Hiába gyenge valaki, az Isten kezében erôsebb az embereknél'' (1Kor 1,25). És ami az Egyház közös életében oly csodálatosan teljesedik mindennap, hogy a fegyvertelen, szenvedélyekre nem támaszkodó, az emberi önzéssel és kéjvággyal szembeszálló, egyszerű és szelíd, sokszor gyarló és kisszerű vezetôktôl kormányzott bárányok túlélik a vérengzô farkasokat és üvöltô oroszlánokat, az ismétlôdik kisebb arányokban az egyes keresztény ember életében. Ôrá is vonatkozik Krisztus vigasztalása, amelyet a gyarlóságát panaszló Apostolnak adott: ,,Elég neked az én kegyelmem, mert az erény a gyöngeségben lesz tökéletessé'' (2Kor 12,9). Remény a külsô bajokban. A keresztény remény nem a külsô siker reménye. Krisztus nem ígérte nekünk, hogy mindig egészségesek leszünk, hogy nem fogunk szegénységet szenvedni, hogy családi boldogságban lesz részünk, hogy vállalkozásaink sikerülnek, hogy embertársaink megértéssel lesznek irántunk, hogy jó hírünk lesz, hogy dicsérnek vagy legalább megbecsülnek. Ellenkezôleg, azt mondotta: ,,Nem nagyobb a szolga uránál, sem a tanítvány mesterénél. Engem is üldöztek, titeket is üldözni fognak'' (Jn 15,20). És külön hangoztatja, hogy az isteni Gondviselés a földön nem tesz különbséget jók és gonoszok között. Mennyei Atyám mondja, ,,napját fölkelti jókra és gonoszokra egyaránt, esôt ad igazaknak és hamisaknak'' (Mt 5,46). Aki misehallgatásával, alamizsnáival, gyónásaival, búcsújárásaival földi bajoktól akarná magát megvédelmezni, az nagyon nagy csalódásnak tenné ki magát és egyúttal elárulná, hogy hírbôl sem ismeri a keresztény remény érzületét. Igaz, hogy bizonyos bűnök, például a részegesség, a kicsapongás földi büntetést hoznak magukkal, bizonyos erények, mint a szerénység, a takarékosság földi jutalommal járnak, de ez a dolgok természetébôl és nem valami külön isteni beavatkozásból következik. Sôt, Isten nem is jutalmazhatja földi javakkal a keresztény erényt. A megfizetett erény nem erény, hanem haszonlesés. Isten azt akarja, hogy Ôt szeressük, és ne ajándékait. Ha már az Egyház története is a szenvedések szakadatlan sorozata, a szentek élete még inkább az. A szentek reménye nem naiv optimizmus, nem érzelgôs filmek happy end-romantikája, hanem törhetetlen ragaszkodás az élô Istenhez. ,,Ha minden elmarad, Isten el nem marad'' -- imádkozik Rákóczi s imádságáról a Márvány-tenger partján sem feledkezik meg, mikor már valóban minden elmaradt, család, kincs, hír, szabadság s végül az egészség is. Az Egyház történetében annyi vértanúval találkozunk! Szinte tudomásul sem vesszük, el sem olvassuk szenvedéseik történetét, hiszen olyan kegyetlenül egyforma a dolog. Valami cézár vagy vad nép fônöke vagy szultán vagy diktátor megharagszik a keresztényre, mert isteni és emberi jogok mellett bátran kiállott, és jön a kard, a tűz, a kötél, a puskagolyó, a korbács, a bilincs, a kínpad, -- a halál. Oly fájdalmasan és állandóan ugyanaz. S akkor hol marad a remény helye? Csak ennyit ad Krisztus az ô híveinek? A keresztény reménye nem földi remény. A keresztény azért remél, mert Krisztust érzi és találja küzdô lelkében. Akármit tehetnek vele, tehetnek olyan rémségeket, amelyeket leírni és elmondani nem lehet, mert a szégyen és a borzadás megnémítanak, a keresztény remény akkor is megmarad. És nem is tudna állhatatos maradni a hitvalló, a vértanú, ha egy emberfeletti hatalom nem élne benne, ha nem erôsítené a lelkében lakozó Krisztus. A keresztény remény csodát művel. Nem a legendák és a jámbor képzelet csodáját, amely megbénítaná a hóhér karját, eloltaná a máglya tüzét és megnyitná a földet, hogy pokolba taszítsa a zsarnokot - - hanem egy bensô, titokzatos és hatalmas csodát: a törékeny embernek erôt ad szembeszállni a kínok kínjával, a válogatott szörnyűségekkel. Erôt ad neki a mocsok és undokság közepette tisztának maradni, a gyűlölet nyilai közt szeretni és a legnagyobb szenvedésekben Istent imádni és dicsôíteni. Nagyobb csoda, mintha Isten megakadályozná a szenvedéseket. Képzeljük Keresztelô Szent Jánost börtönében. Megláncolva, tehetetlenül, gyalázatos földi hatalmasságoknak, mégcsak nem is uralkodónak, hanem egy táncosnônek odadobva játéklabda gyanánt! Tudja, hogy meg kell halnia, de azt is tudja, hogy Isten diadalmaskodik, érzi Istent küzdô és gyôztes lelkében! Gondoljunk Szent István királyunkra utolsó éveiben. Nincs, akire nyugodtan hagyhatná koronáját, mintha minden hiába lett volna, mintha élete egész munkájának vele együtt el kellene tűnnie a földrôl. Szent gyermekét Isten visszavette tôle, a pogányság még palotájába, betegágya mellé is orgyilkossal tör be. Utolsó órájában a költô (Sík Sándor) ezeket a szavakat adja ajkára: ,,Itt állok, Uram, életem romjain. Meztelenül, mint a koldus. Úttalanabbul, mint az eltévedt gyermek az éjtszakában. Mindennek vége... Most már nincs senki más... Csak az Isten!...'' Íme, ez a keresztény remény. Az Istenben bízik, és semmi másban. Nem erôben, egészségben, bölcsességben. Csak az Istenben. Annyira, mint Jób: ,,Még ha megöl is, Ôbenne remélek!'' (Jób 13,15) Vagy idézzük fel Keresztes Szent Jánost, akinek egy szerzetet kellene megreformálnia, és ellenségei kicsi odúba zárják, s heteken át, nap-nap után barátai árulásáról, műve összeomlásáról hazudnak neki metszô gúnnyal, miközben testi szenvedésekrôl is bôségesen gondoskodnak? Idézzük Kalazanti Szent Józsefet? Kilencven éves éppen, mikor X. Ince pápa bullája élete egész művét látszólag tönkre teszi. Morus Tamást, aki mosolyogva megy a vérpadra és tréfálni képes: ,,Szakállamat ne bántsák, mondja, az nem követett el felségsértést.'' Földi reménytelenségben, de természetfölötti, örök reményben ragyognak ezek a lelkek; nincs többé a földön semmi támaszuk, de küzdô lelkükben ott az Isten! Állítsuk magunk elé a legszentebb és legnagyobb reménykedôt: a Fájdalmas Anyát a keresztfa alatt. Ajkára adhatjuk Jeremiás panaszát: ,,Ti mindnyájan, kik a fájdalmak útján jártok, figyeljetek rám, s nézzétek, van-e olyan szenvedés, mint az enyém?'' (Siral 1,12) Szeretetedért gyűlöletet arattál? Szenved, betegségben sínylôdik vagy talán meghalt az, akit szeretsz? Kigúnyolnak, lenéznek, megvetnek? Nincs, aki a könnyeidben részvéttel lenne irántad? Nézd a Fájdalmak Anyját és tanulj tôle, -- nem sírni, kétségbeesni és megingani -- tanulj tôle remélni. Ott a kereszt alatt még remélni, ez valóban emberfölötti, valóban csodálatos és imádandó dolog: imádandó, mert egy imádandó Isten lakott Mária szívében a megszentelô kegyelem teljessége által, s ez az Isten csöpögtetett szívébe reményt még itt is, ekkor is. A belsô küzdelmekben De nem mindenki mer a Szent Szűz nyomába lépni. Ô könnyen viselte el a szenvedést, hiszen malaszttal teljes volt mindig. De én nem a szenvedés, hanem a bűn miatt veszítettem el a reményemet. Reméljen a szent, de mit tegyen a bűnös? A bűnös is megtalálhatja Istent küzdô lelkében. Krisztus még akkor is küzd értünk, ha mi magunk támadjuk hátba. Bizonyos háborúkban a pogányok keresztény rabokat hajszoltak az elsô sorokba. Így hajszolja az ördög Krisztus ellen a bűnöst. A raboknak csak abban lehetett reményük, ha vereséget szenvednek. A bűnösnek is az lehet a reménye, hogy Krisztus legyôzi a rabszolgatartó Gonoszat. És ha még a bűnös is remélhet, sôt remélni köteles, mennyivel inkább a megkísértett, az ingadozó, a bukdácsoló, de fel-feltápászkodó, gyönge akaratú lélek! Különösen akkor remélhet, ha fáj neki tökéletlensége, ha érzi méltatlanságát, ha a végtelen isteni tisztaság és érintetlen felség fájó vággyal tölti el ôt. Akkor neki is szól az, amit Pascal hallott: ,,Nem keresnél engem, ha már valamiképpen meg nem találtál volna.'' Sienai Szent Katalin egyízben undok kísértések alatt nyögött. Kemény lelki küzdelem, kínos tusakodás után ismét megbékült a lelke. Ekkor felsóhajtott a tiszta isteni Jegyeshez: ,,Uram, hol voltál, amíg én gyötrôdtem elhagyottan, kínos küzdelemben?'' ,,A szívedben voltam, leányom'' -- volt az Üdvözítô válasza. Nem baj, hogy súlyos kísértéssel küzdünk, csak valóban küzdjünk ellene. Gyakran a jámbor lelkek járatlanságból, ügyetlenségbôl megnehezítik maguknak a reménykedést. Úgy megijednek a kísértéstôl, annyira félnek tôle, hogy ezzel a görcsös magatartással egyenesen lelkükbe vésik. Úgy tesznek, mint akinek lángot fogott a ruhája, s most ijedtében össze- vissza futkos, ahelyett, hogy nyugton maradna s okosan védekezne. A kísértés ellen nem védelem a ,,nem akarom'', sem az ijedtség, mégcsak az imádság sem mindig a legjobb, hanem valami érdekes, szórakoztató, kedves elfoglaltság keresése. Kell, hogy mindenkinek legyen olyan érdeklôdési területe, amelyhez mindig szívesen visszatér, amely egész figyelmét lekötni képes. Lehet ez tudomány, zene, művészet, technika, karitász, vagy akármilyen nemes és ártatlan foglalkozás, a fô az, hogy képzeletünket lekösse és érdekeljen minket. Mint a gaz a műveletlen kertben, úgy burjánzik el a kísértés, a rossz gondolat az üres lélekben. Ha a kertet egészséges, erôs növényzettel beültetjük, az maga segít elfojtani a gazt -- s éppen így elűzi a rossz gondolatokat az egészséges, kedves foglalkozás. Erre a természetes alapra támaszkodik azután a remény természetfölötti erénye, amely kiűzi lelkünkbôl az esztelen félelmet, az aggályoskodást. Az aggályos lélek fôképp abban hibázik, hogy a jóságos, szeretô Krisztus-arcot képzeletében torz kényúri jelenséggé formálja át, nem mer és nem akar bízni Jézus szeretô Szívében. Pedig elég gondolatban Jézus szent Szívére nézni, hogy reményünk soha ki ne fogyjon. ,,Hiszen azért jött az Emberfia, hogy megmentse, ami elveszett'' (Mt 15,11), ,,nem a lelkeket elveszíteni, hanem üdvözíteni jött el'' (Lk 9,56). Bízzunk a Jó Pásztorban, aki bárányát a tövisek között is megtalálja, sebeit bekötözi és vállán viszi haza a szegény eltévedtet! Minden a tiétek! Ez a mi Üdvözítônk az egész világnak ura, a történelmet ô szövi, hullámainak ô parancsol. Semmi sem történik tudta nélkül, semmi sem véletlen, semmi sem hiábavaló. A mi életünket is bölcs elôrelátással rendezte be. Mindenrôl tud, ami velünk történik, mindent akar, ami velünk történik. Minden esemény egy jelet, egy parancsot, egy isteni óhajtást rejt magában. Célzás arra, hogy mit kellene tennünk, utalás arra, hogy Isten mit kíván tôlünk. Az események lehetnek nagyon fájdalmasak. De talán épp erre volt szükségünk. A fuldoklót néha nem lehet másképp megmenteni, csak ha elôbb egy jól irányzott csapással eszméletlenné teszik. Így bénítja meg olykor Isten minden erôfeszítésünket, teszi sikertelenné próbálkozásainkat, hasztalanná igyekezetünket. Mi szenvedhetünk vereséget, de az Isten mindig gyôz. Az ördög is, akarata ellenére, mindig Isten nagyobb dicsôségén kénytelen dolgozni. ,,Isten görbe tollal is egyenesen tud írni'' (Claudel: A selyemcipô). Minden a miénk! Minden üdvösségünket szolgálja -- ha mi is Krisztuséi vagyunk (1Kor 3,22). Hétköznapi találkozások, látszólag jelentéktelen események Isten országának építô köveivé lesznek. De csak akkor, ha a remény szellemében fogadjuk ôket. Egy fiatal tanítónô analfabéta- kurzust szervezett egyik pesti külvárosban. Az elsô öreg anyóka, akihez bekopog, sírva fogadja: ,,Már annyit imádkoztam, mondja, és tudtam, hogy jönni fog valaki, és világosságot gyújt nekem. Annyit imádkoztam, úgy vártam a világosságot!'' S ez a találkozás a tanítónônek hivatástudatot, az anyókának lelki újjászületést hozott. Lelkünk üdvösségére való a siker és kudarc egyaránt. ,,Nem a siker a fontos, hanem az eszmék szolgálata'' -- mondotta Liszt Ferenc. Végtelen energiaforrás áll rendelkezésünkre. ,,Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem értünk, mindnyájunkért átadta ôt, hogyne adott volna vele mindent nekünk?... Ki választhat el Krisztus szeretetétôl? Üldözés, szorongattatás, éhség, mezítelenség, szenvedés, kard? Mindezek fölött diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Bizonyos vagyok felôle, sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem az eljövendôk, sem a mélységek, sem a magasságok, sem bármi más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétôl a Krisztus Jézusban.'' (Róm 8,31 skk.) Bármi történjék a reménykedôvel, érzi maga fölött Isten kezét. Legfôképpen érzi azonban saját törhetetlen erejében és munkálkodásában. ,,Mindenre képes vagyok az által, aki megerôsít engem'' (Fil 4,13). ======================================================================== VIII. Teremtô szeretet Istenben Nincs komolyabb és fontosabb dolog a szeretetnél. Csak a szeretetnek köszönhetjük, hogy vagyunk. Isten szeretetbôl teremtett minket és szeretetbôl tart életben. A teremtés minden porcikájában az isteni szeretetet hirdeti. Utolérhetetlen szépen beszél errôl Prohászka Ottokár az Élô Vizek forrásában: ,,Mennyi szeretet ömlik el a tavaszon, mikor... ébrednek a természet titokzatos erôi s mindenütt új élet fakad... Mikor az Úr a földeken esôt hullatva, áldva jár. Mikor csíráztatja a vetést, ezt az évente visszatérô csodálatos kenyérmegújulást. Mennyi szeretetrôl beszél az este, az alkonyi harmat, melyben éjtszaka fürdik a rét meg az erdô. És az újra nyíló reggel, a fák és bokrok csillámló harmata... Ezt kell a világból kiolvasnunk, mert benne van. A szeretet a világ alaphangja és legfôbb energiája. Már Aristoteles azt tanította, hogy a szeretet mozgatja pályájukon a csillagokat. De ha már a pogány csillagokat is a teremtô szeretet mozgatta, mit mondjunk akkor a betlehemi csillagról? ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte'' (Jn 16). A szeretet természetfölötti, istenies erénye által ehhez a Teremtô Istenhez kapcsolódunk, vele eggyé leszünk. Barátainak nevez bennünket. Márpedig a barátság vagy hasonlóságot talál, vagy hasonlóságot hoz létre a barátok között. Isten a szeretet által minket is, mondhatni, teremtô erôvel ruház fel. Az ember közel jut ahhoz a ponthoz, hogy Istennek segítôtársává legyen a teremtés munkájában. Bizonyos fokig így van ez már a természet rendjében is. Férj és feleség kölcsönös szeretete új életet teremt. Innen a házasság szent mivolta: a teremtô isteni szeretet visszfénye ragyog benne. Szeretet és teremtô erô: e két jellemvonás a házasság egész erkölcsét meghatározza. Teremtô szeretet a szülôé is, amely embert nevel a gyermekbôl. Teremt a tisztalelkű jegyes, aki egészen át tudja alakítani, lelkileg meg tudja újítani, szépre, jóra fogékonnyá tudja tenni jegyesét. A Legnagyobb Magyar nem lett volna azzá, akivé lett, ha nem találkozik Seilern Crescentiával. ,,Neki köszönöm, írja végrendeletében, lelkemnek nemesbültét, mert ô szerettette meg velem az erényt, s neki fogom köszönni üdvözületemet.'' Naplójában pedig így ír: ,,Én mertem ôt szeretni, nekem nem szabad közönséges embernek maradnom.'' (L. Fekete A. Sch. P.: Gr. Széchenyi István vallásossága, 165. skk.) Teremt a nevelôi szeretet, mikor jellemet farag. Minden nagy elhatározás, hatalmas munka valamilyen teremtô szeretet gyümölcse. Anyagiakat teremt A természetfölötti rendben még inkább érvényesül a szeretet teremtô hatalma. Hiszen a mindenható Istennel egyesül a lélek, az ô munkatársává lesz. A szeretet által Isten jelen van a lélekben és csodálatos termékenységet és hatalmat közöl vele. Az Úr Jézus keze alatt a kenyerek megszaporodnak, s ez a csoda a világ végéig tart az Oltáriszentségben. De ha valaki Krisztus barátságáért mindenét odaadta, akkor fizikai módon is megismétlôdhetik a kenyérszaporítás csodája. Vianney Szent János árvaházának padlásán csodálatos módon liszt terem, miután üresre söpörték. Az isteni Gondviselés torinói háza tízezer embert tart el. Napi 30 mázsa kenyér, 125 kg só, 8 sertés, 6 mázsa rizs, 16 mázsa burgonya, 10,000 liter tej és 50,000 líra fogy el a konyhán, 28 darab 7 hektoliteres, egyenként 25,000 lírát érô üstben. Ezt a házat a ,,jó kanonok'', Cottolengo Szent József Benedek azzal a szabállyal alapította, hogy soha állandó jövedelemforrásai, járadékai ne legyenek, csak a jó emberek személyes adományaira és mindenekelôtt az isteni Gondviselésre hagyatkozzék. Négy ággyal nyílt meg az intézmény, és most egész kis város a városban. Az alapító halálakor már 1300 négyzetmétert foglalt el, most 250,000-et. Van benne kórház mindenfajta beteg számára, bármilyen néphez, fajhoz, korhoz, valláshoz tartozzék, bármilyen bajban szenvedjen. Amellett külön hely nyomorékoknak, korlátoltaknak, továbbá árváknak, szegény diákoknak. S ez sem elég. Az intézmény örökimádó szerzeteseket, karmelitákat, remetéket is fenntart -- mert a teremtô szeretet csodát tud tenni. ,,Tönkre fog menni'' -- figyelmeztették a Szentet a világ bölcsei. ,,Az isteni Gondviselés még sohasem mondott csôdöt'' -- felelte Cottolengo. Nem mond csôdöt most sem, de az emberszívek szeretetét követeli, a szeretô szívek által akar teremteni. Ilyen szeretô szív volt Depaul Szent Vince is. Két dicsôséges szerzet alapítója, akinek megszámlálhatatlan sok lélek köszöni üdvösségét. De elég nekünk a mérhetô, földi dolgokban meggyôzôdni e szív teremtô erejérôl. Törékeny, szerény, csöndes kis ember volt, egyszerű parasztgyerek. S a benne égô karitász egész Franciaországban képes volt megszervezni a rendszeres szegénygondozást, százezreket mentett meg az éhhaláltól, kórházakat állított, s ami fontosabb volt, áldozatos lelkű, végtelen jóságú ápolónôket, irgalmas nôvéreket képezett ki, s ôket a klauzúra zárt körébôl a világba küldte, hogy az isteni Mester mintájára körüljárjanak, jót cselekedvén. A gályaraboknak, a vallási tudatlanságban élô falusiaknak érdekében szinte csodákat tesz, megreformálja Franciaországban a papnevelést, átalakítja a francia papságot lelkigyakorlataival, elsônek veszi kezébe az újkorban az iparosok keresztény nevelését: nézzünk reá, s nem fogunk kételkedni, hogy a keresztény szeretet valóban teremtô szeretet-e. Teremtô szeretet, ha Szent Johanna, a kis pásztorlányka hadsereget szervez és királyt koronáz; teremtô szeretet, ha XI. Ince pápa milliókat tud áldozni Magyarország felszabadítására, ötvenszer annyit, mint akkor a magyar kamara egész évi jövedelme volt. (Tower V. adata.) De ez a teremtô szeretet egészen kicsi dolgokban is megnyilvánulhat. Isten nemcsak a nagyokat, hanem a kicsinyeket is maga teremtette. Teremtô szeretet, mikor egyik budapesti apácaiskola csak narancshéjakból többszáz pengôt gyűjt egy év alatt a missziókra, mikor a másik, ahová majdnem csupa szegény, vékonypénzű gyerek jár, egy falu gyermekseregét felruházza karácsonyra, a ,,semmibôl''. Teremtô szeretet és találékonyság, mikor az édesanya egy-egy kis család pénzügyeit rendbentartja, hogy csodálatosképpen mindenre jusson, ami csak szükséges. Teremtô szeretet él abban a földművesben, aki a sívó homokból Kecskemét s a többi alföldi város határán kertet csalt elô. Teremt lelki javakat Baylon Paszkált, a tanulatlan laikus testvért maga elé hivatja a ferences gvárdián, valami házimunka megbeszélésére. Amint a parancs vétele után távozni akar, valami kis cédula hull ki kámzsájából. A gvárdián megnézi, feljegyzések vannak rajta. De nem akármilyenek, hanem a lelki élet legmélyebb kérdéseirôl isteni bölcsességgel teljesek. ,,Honnan írtad ki ezeket, Paszkál testvér?'' Az alázatos testvér pirul, zavarba jön, de végül kénytelen megmondani, hogy bizony ezeket a megvilágításokat imádság közben kapta Istentôl. A szeretô lélek észre sem veszi, hogy Isten teremt benne és általa. A kegyelem szűntelen áradása a buzgó lélekbe új és új kincseket rak, sôt, mint a megtelt pohárból, jut belôle még más lelkeknek is. Iskolásleányok vakációs beszámolójából idézek: ,,Mióta gyakran jártam áldozni, nem kellett nehéz problémáimban mások tanácsát kérnem, a szentáldozásban megkaptam rájuk a felvilágosítást.'' Egy másik elmondja, hogy a nyáron egyszer egy hirtelen zápor elôl egy kis hegyi kápolnába futott. ,,A kápolna mellett álló Mária-szobrot ledöntötte a szél. A virágokat körüle egy pillanat alatt elmosta a zápor. Gondoltam, hogy kimegyek és felállítom a szobrot, de elkéstem. Egy csöppnyi kislány már megelôzött és nagy igyekezettel hozta rendbe a szobrot. Elszégyelltem magamat...'' Milyen épülést, milyen szent áldást hozott ebbe a lélekbe az a buzgó ,,csöppnyi kislány''. Öntudatlanul is a Teremtô segítôtársa lett. A jóra fogékony lelkekkel könnyű dolga van a szeretetnek. De mit tegyen, ha bűnösökkel kerül szembe? Mikor Illés próféta istenítéletre hívta a Baál papjait, azt várták, hogy az igaz Isten égi tűzzel gyújtja meg majd a neki készített áldozatot. A Baál-papok hiába imádkoztak. Illés így szólt a néphez: ,,Öntsetek négy korsó vizet a tűzifára és az áldozatra.'' S ezt még kétszer megismételtette. És imádságára égi tűz szállott le, amely megemésztette az oltár tizenkét kövét, a fát, a vizet, még a port is, nemcsak az áldozatot (1Kir 18,34-35). A szeretet égi tüze így diadalmaskodik mindazon, ami útjába kerül. Megemészti a követ, de még a vizet is, lángra lobbantja a közömböst, meghódítja az ellenséges lelket is. A teremtô szeretet nem kéreti magát. Nem vár jó lelkekre, akik majd feleúton elébe mennek, hanem maga megy ,,bárányként a farkasok közé'' (Mt 10,16), utat tör az ellenszenv és ridegség bozótjába. Nem követeli meg mások jóakaratát, hanem létrehozza a jóakarat légkörét. ,,Aki a jót szeretetben gyakorolja, az már ezzel jótékonyan hat egész környezetére, olyan, mint a napsugár, mely a virágokat a sötét földbôl kicsalogatja. Még a bűnösök, a gonoszok is elsôsorban a szeretet útján kívánnak behódolni... Csalódhatik a szeretet az emberekben, talán rászedik, visszaélnek vele... de e tévedésnek a nap is ki van téve, mikor sugarait a tág világtérbe, az ürességekbe küldi.'' (Prohászka: Élô Vizek forrása, 10. fejezet.) Ezt a szeretetet Jézus Szívétôl tanulhatjuk meg. ,,Mikor még bűnösök voltunk, akkor halt meg Krisztus értünk'' -- figyelmeztet az Apostol (Róm 5,8). A Sátán birodalmában gonosztettet gonosztettel, gyűlöletet nagyobb gyűlölettel, sértést bosszúval, büntetést daccal kell fogadni. A világ nagyobb része ma is a Sátán szolgálatában áll, újságokból, rádiókból a bosszú, az engesztelhetetlen gyűlölet szavát halljuk. Az ószövetség igazai kissé enyhítették a bosszú törvényét, nem engedtek a sértésnél súlyosabb elégtételt. ,,Mondatott a régieknek: ,,Szemet szemért, fogat fogért.'' Krisztus Urunk a Hegyibeszédben egészen más szellemet hoz. Az ô Szíve egészen mást tanácsol. A gyűlölettel szemben szeretetet, a gonoszsággal szemben jóságot. ,,Aki megüti jobb orcádat, tartsd neki a másikat. Aki le akarja perelni rólad köntösödet, add neki kabátodat is.'' A betű öl, a szellem éltet. Nem babonás szószerinti követést akar Jézus szent Szíve, hanem azt a szellemet, az irgalom, a megbocsátás, az engedékenység szellemét. Ne a vita tárgyát nézzük, hanem az ellenfél lelki üdvösségét. ,,Ne engedd magadat legyôzetni a rossztól, hanem gyôzd le a gonoszságot jóságoddal'' (Róm 12,21). Szalézi Szent Ferenctôl igazságtalan protekciót kért egy úr. Nem kapta meg. Erre dühöngeni, fenyegetôzni kezdett. ,,Nézze csak, mondta a Szent püspök, ha kiszúrja egyik szememet, a másikkal éppoly barátságosan fogok Önre nézni.'' Az úr elszégyellte magát és azontúl mindenben kezére járt a Szentnek. A fentemlített Szent Cottolengo elsô betegeit Costa miniszteri osztályfônök kilakoltatja a kórházból. A Szent legelsô alkalommal, mikor csak lehet, siet szolgálatot tenni Costának: ez nemcsak megbánja eddigi magatartását, hanem az isteni Gondviselés Házának egyik leglelkesebb barátja és jótevôje lesz. Assisi Szent Ferenc végtelen türelemmel ápolgatott egy bélpoklost, akinek a lelke még csúnyább volt, mint a teste, mert nem szűnt meg szidalmazásokkal és káromkodásokkal viszonozni a jóságot. Ferenc lemossa a szegény beteget: egyszerre meggyógyult a test és meggyógyult a lélek, a gyógyult ember ,,alázatosan beismerte a bűneit, s két álló hétig keservesen siratta azokat'' (Fioretti, XXV.). Legnagyobb a szeretet A lelki életnek sok gyakorlata, sok szép szokása van. Különbözô ájtatosságok, kegyelemeszközök, erénygyakorlatok segítenek elôre az Isten útján. De mindez csak egyért van: a szeretetért, és ha a szeretet megvan, minden rendben van. A szeretet a mennyország egyetlen kulcsa. A Jézus Szíve-tisztelet értéke, hogy szeretetre indít. A parancsok, a szentségek, az ünnepek, az imádság: mind a szeretetbôl veszi értékét, mint a hold a naptól. Szalézi Szent Ferenc egyszer látogatóban volt ifjabb püspöktársánál, Camus Péternél Belleyben. Camus kora egyik legszellemesebb szónoka és írója volt, egyébiránt Szalézi Ferencnek nagy tisztelôje és életírója. Errôl a látogatásról is beszámol: ,,A lelki életrôl beszélgettünk, írja, s megkérdeztem a Szentet, mi a gyors és biztos haladás legbiztosabb eszköze. -- A szeretet -- felelte. És mirôl ismerjük meg, hogy jó úton járunk-e? -- A szeretetrôl. -- De Atyám, kérdeztem, hogyan szerezzük meg ezt a csodálatos, értékes szeretetet? -- A szeretet által.'' Egy középkori legenda beszél egy szobrászról, aki világszép Mária- szobrot akart faragni. Egész életében erre készült. Jóhírű mester volt, de elhagyta városát. Bejárta a világot, angol hazájából Rómába zarándokolt, mindenütt kutatta a műhelytitkokat, látogatta a mestereket, nézegette a templomokat, kereste a remekeket, itt is, ott is ellesett valami fogást, valami ügyességet. Végre hazaindult, azzal az érzéssel, hogy most már mindent tud, ami mesterségéhez tartozik, most már bárkinél tökéletesebben dolgozik. Otthon a műhelyben egy kis inaslegényt hagyott. Az vigyázott a házra, az végezte el a kisebb, egyszerűbb munkákat. Míg a mester távol vándorolt, az inaslegény növekedett, férfiasodott. Derék fiatalember lett belôle. Volt York városában egy csodálatosan szép, tisztalelkű, jóságos leány. Sokan csodálták, mindenki tisztelte. De legjobban Richard, a kôfaragó inas. Boldog volt, ha megláthatta, róla álmodott, kereste az alkalmat, hogy csak egy szavát hallhassa, boldogan adta volna az életét is érte, de nem merte megmondani senkinek. Richard elfelejtette a mester minden tudományát, nem tudott másra gondolni, csak a szépséges, jóságos Eleanorra. Richard komoly fiú volt, nem akarta a munkát elhanyagolni. Volt ideje elég, s rokonától, az építômestertôl egy hatalmas kôtömböt kapott. Valami építkezésnél maradt meg az a kô. Richard elhatározta, hogy Szűz Máriát formálja meg belôle. De munka közben mindig csak a drága Eleanor arcát látta, és szobra kedves vonásait kapta meg. Épp az utolsó simítást végezte rajta, mikor porosan, fáradtan, megfogyva, megôszülve megérkezett a mester. Belépett és fölhördült: ,,Hát ezért jártam be annyi földet és tartományt, hogy egy ilyen tejfelesképű kölyök felülmúljon. Hiába volt az utam: mert ilyen szépet sehol sem láttam, ilyent sohasem fogok alkotni.'' Richard Máriája a székesegyházba került. Richard megérdemelte a diadalt, mert szeretett. Csak a szeretet tudja Isten arcát lemásolni. Lelkünk faragatlan kövére a szeretet varázsolja Krisztus vonásait. Hiába zarándokolunk kegyhelyekre, hiába forgatunk tudós és bölcs könyveket, ha szeretetünk nincs, semmit sem ér. Richard megalkotta Eleanor képét és megkapta Eleanort, mert szerette. Mi is csak akkor tudjuk megalkotni Isten képét, akkor nyerjük ôt el örök osztályrészünkül, ha szeretjük. ======================================================================== IX. Segítô szeretet ,,Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkossunk neki hozzá hasonló segítôtársat.'' E szavakkal írja le a Szentírás az Isten teremtôi gondolatát a nôrôl. S ,,az Úristen álmot bocsátott Ádámra s mikor elaludt, kivett egyet oldalbordái közül'' és ebbôl formálta Évát. Az oldalborda, a szív közelében, sem fent, sem lent, történeti értelmén kívül az egyenrangúságot jelképezi a férfi és a nô között. De beszélhetünk-e egyenrangúságról, ha a Szentírás másik szava meg a nôt csak segítôtársnak minôsíti? Az ószövetségben azt gondolták, hogy nem. Mégis csak fontosabb a fômunkás, mint a segítôtárs. Evilági szempontokból nézve így is van. E világ dolgaiban a férfi jár elôl, a nô csak segíti, legalább is ez a dolog természetes rendje. De a természetfölötti hivatás szempontjából nem az a döntô, hogy eredeti-e valaki a kitalálásával, hogy példát ad-e a munkájával, hogy önállóan vagy alárendeltségben végzi-e. Ezek másodrangú kérdések. Az egyetlen komoly és fontos kérdés természetfölötti hivatásunk, örök életünk szempontjából csak az, vajon szeretettel végezzük-e munkánkat. És a szeretet a segítôtársban lehet nagyobb, mint az elöljáróban. A szeretet rendjében elsô lehet az, aki a földi mértékekkel mérve utolsónak látszik. És valóban, a nôi lélek mélységei és nagy művei a segítô szeretetben bontakoznak ki. A kislány milyen szívesen, készségesen segít szüleinek, a nagyleány jegyesének, az asszony férjének, az anya gyermekének! Az Istennek szentelt szüzek hogy segítenek Krisztus szegényein, az árvákon, az elhagyatottakon! S végül a nôi nem dicsôsége s az Isten legszebb leánya, a drága Szűzanya menynyire segít! Milyen jogosan tiszteli ôt Bosco Szent János a Segítô Szűzanya nevén! Isten cselédkéje A legenda a Boldogságos Szüzet már kis gyermek korában szorgoskodó, buzgólkodó leányka képében állítja elénk. Hétéves korában a jeruzsálemi templomba vitték, hogy ott szolgáljon Istennek és az oltár körül ügyeskedjék. Lehetett-e kedvesebb látvány, mint ez a hófehér, elôkelô, jóságos leány, mikor vizet hozott az oltár lemosására, a szakadozott szent ruhákat varrogatta, az illatos tömjént szemelgette, az áldozati kenyereket vitte kosarában, ôrölt a kézimalmon, söpörgetett a templom elôcsarnokában? ,,Íme az Úr szolgálóleánya'', -- azaz magyarán: az Isten cselédkéje. Bárcsak sokan utánoznák! Akkor nem lenne egyik-másik helyen annyi szakadozott miseruha, olyan poros oltár, olyan hervadt, vagy éppen semmilyen virág a templomban. Isten kedves cselédkéi azok is, akik a szegényeknek kötnek, varrnak, sütnek, fôznek. Késôbb a drága Szűzanya már nem a láthatatlan Istenért dolgozott, hanem a láthatóért, az ô szent Fiáért. Mindent Jézusért! Ti is mindent Jézusért tegyetek. Milyen édes gondolat Jézus szolgálóivá lenni. Márta milyen büszke volt, hogy Jézusnak készíthetett ebédet! De ô csak egyszer-másszor tehette meg. Legalább is eleinte úgy gondolta. Sok elmélkedés után érthette csak meg a nagy igazságot, hogy: ,,Amit a legkisebbnek cselekedtetek, nekem cselekedtétek.'' Jézust szolgáljátok, mikor a testvéretek harisnyáját javítjátok, gombját varrjátok, ruháját elrakjátok. Mikor apátok üzenetével futkostok, levelét viszitek, csomagját hozzátok. Milyen készségesen szaladnál, ha magát Jézust hallanád, amint megkér az ilyesmire. Pedig megkér. Most hallottátok: ,,Amit a legkisebbnek cselekesztek, nekem cselekedtétek'' (Mt 25,40). És azért a segítés szellemét necsak otthon gyakoroljátok. Necsak az édes szülôk iránt, akik ezerszer megérdemelték, necsak a testvérek iránt, akik talán majd meghálálják. Éljen ez a szellem bennetek második ösztön gyanánt. Utcán nyilvánuljon meg a kitérésben, szabad útengedésben. Villamoson a szerénységben, abban, hogy ott is önzetlenek vagytok, ahol a durva ember csak tolakszik és döfköd. Ha az úttesten átmentek, különösen figyeljetek a szegény biciklis kifutókra, akik nagy terhet tolnak maguk elôtt. Nekik nehéz irányt változtatni, megállni és újra megindulni. Figyeld csak meg és gondolj arra is, amit a fizikában tanultál a tehetetlenség törvényénél. Szívesen add segítségedet szóval, tettel, amint kell, ha szükség van rá. De nem kíváncsiságból, nem feltűnni vágyásból, hanem mindig-mindig csak ,,érted, Jézusom''. Segítôtárs a munkában. A segítô nôiesség a nôi hivatásos munkákban is megnyilvánul. A legszebb nôi hivatások a segítés eszméje köré épülnek. Az óvodában, a népiskolában a nô segítô kezet nyújt a kis embercsemetének, a kórházban a segítô szeretet hajlik a beteg fölé, a titkári hivatalban a nagy tervektôl fűtött fônök megbízható támaszai, még az aratásnál is marokszedôk a kaszások mögött, szóval mindenütt hűséges segítôtársak a leányok, asszonyok. S minthogy Isten nem a látszat, nem a mérhetô eredmény, hanem a szeretet foka és ereje szerint ítél, semmivel sem ér kevesebbet a munkájuk, mint a talán erôsebb, vagy esetleg -- okosabb férfiaké. A szociális munkának, a nyomorenyhítésnek, a vigasztalásnak, a fölemelésnek, a pártfogásnak mindig nagymestere marad a gyöngéd, irgalmas, segítô nôi lélek. Az ôsegyház szociális gondozóitól, a diakonisszáktól és hivatalba eljáró özvegyektôl kezdve a Szent Ilona császárnôkön, Szent Erzsébeteken, Szent Lujzákon át a mai Szociális Testvérekig, Jézus Szíve Népleányaiig, Missziós Nôvérekig megszakítatlan a segítô, önzetlen szeretetben töltött nôi életek áldott sorozata. Nem is csoda. Mert ha a nô szívesen segít a férfi munkájában, ha szívesen segít másoknak Jézus kedvéért, mennyivel szívesebben segít magának Jézusnak! A Segítô Szűzanya erre is példát ad. Az Egyház ôt a kegyelmek közvetítôjeképp tiszteli s egy bizonyos értelemben megengedi, hogy a megváltás elsôrendű segítôjének, mintegy asszisztensének tiszteljük. Hiszen ô is kitöltötte a kereszt alatt, ,,ami a Krisztus szenvedésébôl még hiányzott'' (Kol 1,24). És azért a Szűzanya minden hű leánya is Krisztus segítôtársa akar lenni. Segít neki lelkeket menteni. Ezért vesznek részt oly lelkesen, oly eredményesen az Actio Catholica munkájában. Aki megélte, sohasem felejtheti el az 1938. évi budapesti Eucharisztikus Világkongresszust. A kongresszus rendezôi szinte emberfölötti munkát végeztek s az Isten meg is áldotta fáradozásukat. De hiába építették volna ki nagyvonalú elgondolásaikat, hiába tervelték volna ki gyönyörű eszméiket, ha nincs egy kicsiny gárda, amely az eszméket végrehajtotta, a rejtett, hálátlan, prózai munkát, a levelezést, telefonálást, szaladgálásokat elvégezte, fáradhatatlanul, ügyesen, áldozatosan, jutalom, sôt dicséret nélkül: az Apostolok Királynôje leánykongregáció. Ennek a kongregációnak néhány, amúgy is keményen elfoglalt, az élet komoly terheit viselô, de buzgóságban megszázszorozott erejű tagja bonyolította le a kulisszák mögött a rabszolga munkát. Ôk nem mondhattak szép beszédeket, nem jelenhettek meg káprázatos ünnepélyeken, nem látták a felvonulást, hanem közben jegyeket szortíroztak, címeket írtak, tervrajzokat másoltak, utasításokat gépeltek, nem volt sem éjjelük, sem nappaluk. De hogy a kongresszus szép lett, áhítatos és áldott, az nem kis részben az ô érdemük. Az Actio Catholicának nem sok vezetôre van szüksége. Annál több áldozatos, munkabíró és munkát vállaló, a kitűnésre és dicséretre nem pályázó, egyedül az Isten dicsôségéért és a lelkek üdvösségéért lángoló munkatársra. Munkatársakra, akik igazán dolgoznak. Példát adnak az egész világnak a belga lányok. Egyik szervezetükben (Értelmiségi leányifjúság J. I. C. F.) az elmúlt két évben azon fáradoztak, hogy környezetükkel megtartassák a vasárnapi munkaszünetet, karácsonyra jászolt helyezzenek el a családokban, sôt a boltok kirakataival is húsvétra minél több embert csalogassanak a szentgyónáshoz és áldozáshoz. Hogyan érték ezt el? Elsôsorban természetesen azzal, hogy önmagukban ápolták a kegyelmi életet. A hódítóknak (conquérante) nevezett rendes tagok minden évben kötelezik magukat, hogy naponta a szentáldozáshoz járulnak, jelvényüket mindig hordják, évente résztvesznek a lelkigyakorlaton és a nyári egyetemen. Így megerôsödve rendszeresen tudja végezni az apostoli munkát. E végbôl jegyzéket vezet összes leányismerôseirôl. Ha találkozik velük, mindig szóbahozza a mozgalom célkitűzését, tehát húsvéti idôben a szentáldozást, karácsonykor a jászolt, mindig a vasárnapi munkaszünetet. (Hogy például ne vásároljon. Mert Belgiumban az üzletek vasárnap is nyitva vannak.) Jegyzéket vezet az összes várótermekrôl (fogorvos, fodrász, hivatal), ahol csak megfordul. Oda beviszi a katolikus irodalmat és kiszorítja az erkölcstelent, a bűnöset. Jegyzéket vezet a boltokról, ahol vásárolni szokott, és arról, hogy ott milyen jó ügyet sikerült szóbahoznia vagy keresztülvinnie (például vallási jelvényeket, karácsonyi csillagot a kirakatba, vagy esetleg eléri, hogy ott is osszák a húsvéti szentgyónásra felhívó röpiratot). Természetesen ezeken kívül még száz és száz módját találják az apostolkodásnak. Az eredményrôl idôközönként írásban számolnak be a Központnak. A Központ pedig hetilapjaival, röpirataival, gyakorlati és részletes tanácsaival mindent megkönnyít, mindenben a kezére jár a tagoknak. Nemcsak prédikálja, hogy illedelmesen öltözzenek, hanem ízléses és divatos szabásmintákat küld, nemcsak elvben óv a rossz olvasmányoktól, hanem részletesen ismerteti és ajánlja a jókat, hasonlóképp jár el a filmek és színdarabok tekintetében. Gyönyörű apostoli munka folyik, gyönyörű lélekmentés, országerôsítés. Az ilyen munkában kedve telik a Segítô Szűz Máriának is, áldásával, támogatásával kíséri. Ezt a belga példát nálunk is igyekszik követni az A. C., de intelligens, szorgalmas és önzetlen munkatársakra van szüksége. Állj közéjük! A Szűzanya segítsége Az apostoli munkával saját lelkedet is megmented. Önmagadat, gyöngeségeidet, hibáidat akkor ismered meg igazán, mikor másokat kellene megszentelned. Mikor látod, hogy türelmetlenségeddel elidegeníted, önzéssel megbántod, hiúsággal iriggyé teszed, durvasággal elvadítod, könnyelműséggel megszomorítod, kacérsággal megbotránkoztatod, részvétlenséggel visszataszítod, ridegséggel lehangolod, nagyképűséggel, felfuvalkodással elriasztod azt a lelket, amelyet meg akartál menteni, meg akartál szentelni. Egészen másképp fogod akkor a lelkiismereted megvizsgálni, nem írott lelki tükörben, hanem apostoli sikereid és kudarcaid eleven tükrében, a lelkekben, amelyeket üdvösségre vezettél vagy ellenkezôleg, a lejtôn hagytál tovább csúszni. Nem igazi tűz az, amelyik nem éget maga körül. Nem igazi Istennek tetszô lélek az, amelyik nem tud maga körül égi szeretetet árasztani és sugározni. Ha úgy érzed, hogy még nem vagy ilyen, vagy nem vagy eléggé ilyen tüzes lélek, menj Máriához. Az Apostolok Királynôje téged is meg fog erôsíteni, meg fog világosítani. Bűntelenségét a te lelkedre is ki fogja árasztani, csodálatos, tiszta vonzóerejét neked is meg fogja adni. Krisztus az új Ádám, a Szűzanya az új Éva. A Szűzanya Krisztus segítôje, segíti ôt a mi megváltásunkban is. Mária mindnyájunknak égi anyja. Szent Gertrúd imádság közben egyszer elgondolkozott, miért nevezi a Szentírás Krisztus Urunkat Mária elsôszülöttének és nem egyszülöttének? Ekkor megjelent elôtte a Boldogasszony, s így szólt: ,,Nem Egyszülöttemnek, hanem Elsôszülöttemnek nevezem szent Fiamat. Mert Jézus után, vagy helyesebben általa a szeretetben mindannyian gyermekeim lettetek, Szent János testvérei'' (Az isteni szeretet hírnöke, IV. 3). Ha Mária gyermekei lettünk, arcunknak is az ô vonásait kell tükröznie. Krisztus Urunk tôle örökölte testi vonásait, nekünk lelki vonásokat kell tôle örökölnünk. Érintetlen tisztaságát legalább ezentúl bűntelenséggel utánozzuk. Ruhánkon nem tűrnôk a kisebbfajta kormosságot, szennyes foltot, lelkünkön még kevésbé tűrjük a bűnt. Még a bocsánatos bűn is eltakarja lelkünk arculatán Mária vonásait. Olyan gyakran járuljunk a szentgyónáshoz, szentáldozáshoz, hogy a bűntôl állandóan mentesek tudjunk maradni. Ez legalább is havi gyónást jelent, de a kísértésnek jobban kitett lelkeknél gyakrabbit is. Bármennyire irgalmas és leereszkedô a Szűzanya, életének súlypontja mégsem itt a földön van. Ezt nevezi Prohászka ,,világfölényes lelkületnek''. Ô a Szentlélek jegyese, aki tudja, hogy csak ,,egy kevéssé'' (Jn 7,34), és el fogja hagyni a földet és kisszerű körülményeit. Azért alapjában véve semmi földi dolog sem érdekli túlságosan. A Magnificat fölséges költeményén kívül kevés szót hagyott reánk, kezemunkáját, ereklyéit nem ôrizhette meg az utókor. Hát még milyen kevéssé érdekelték a názáreti ,,társadalmi események'' és pletykák, de akár a római világbirodalom politikai viszontagságai is. Pauler Ákos írja, hogy a nagy szellem mindig közömbös az úgynevezett idôszerű dolgok iránt. Vegyük át Máriának ezt a világfölényes vonását, s bár kötelességünket mindig pontosan meg kell tennünk, ne törôdjünk túlságosan földi érdekekkel és izgalmakkal. A földi ragaszkodásokat el kell vágnunk, a legvékonyabb rendetlen vonzalmat, kényeskedô ragaszkodást is el kell vetnünk. ,,A lélek, mint a madár, nem tud a magasságok felé repülni, ha a földhöz kötözik. És mindegy, kenderkötéllel vagy selyemszalaggal van-e megkötve'' -- mondja Keresztes Szent János. Az angyal így jellemzi a Szűzanyát: ,,Kegyelemmel teljes''. És a Szűzanya maga is boldogan hirdeti, hogy a kegyelem emelte ôt fel. Ô, aki minden emberi személy között a legfelségesebb, egyben a legalázatosabb is. ,,Magasztalja az én lelkem az Urat, mert megtekintette szolgálójának alázatosságát'' -- énekli. Örömmel vallja, hogy mindent Isten leereszkedô kegyelmének köszönhet. És mi mennyire magunknak szeretnôk tulajdonítani azt a kevéske jót, ami bennünk van. Alázkodjunk meg az irgalmazó Isten elôtt. Forduljunk Máriához, a kegyelmek isteni áradatának elosztójához és közvetítôjéhez. Ô meg fogja értetni velünk, hogy önmagunknak csak bűneinket köszönhetjük, de a bennünk levô jót az irgalmas Istennek. Végül a Szűzanya vonásai között meg kell látnunk az átélt fájdalmak nyomát is. Nem vagyunk igaz gyermekei, ha nem szenvedünk valamit mi is testvéreinkért. A segítô szeretet egyedüli próbája a szenvedés. Aki nem szenvedett a lelkekért, semmit sem tett értük. Csak azon tudunk segíteni, akiért szenvedtünk. Ez alól a törvény alól a legnagyobbak legkevésbé vonták ki magukat. Krisztus Urunk keresztútja errôl beszél, Mária hét tôrrel átdöfött szíve erre tanít. Ez az igazság még a keresztény mesevilágba is behatolt s egy gyönyörű szimbólumot sugalmazott: Egy lányka tizenkét hollóvá elátkozott testvérét csak akkor válthatja meg, ha csalánból tizenkét inget köt nekik, de közben egy szót sem beszél. Fáj a csalán szúrása, halál veszedelmébe hozza a hallgatás, de a leány kitart, megszabadítja testvéreit. Ilyen Szűz Mária leánya, ilyen a keresztény lélek. Tud némán szenvedni másokért, és sokszor éppen ezzel segít. Ahogyan a Segítô Szűz is néma szenvedéseivel segített minket, Jézus hálátlan testvéreit, megszabadítani a kárhozat átkától. ======================================================================== X. ,,Aki engem lát, az Atyát látja'' ,,Mutasd meg nekünk az Atyát!'' -- így imádkoztunk lelkigyakorlatunk kezdetén. Végigtekintettünk életmódunkon, örömeinken, bánatainkon. Megszabadultunk bűneinktôl, megutáltuk azokat, mert a bűn ellene mond a krisztusi élet nagy törvényének, a szeretetnek. És most a testet öltött Szeretet közelében vagyunk, várjuk a pillanatot, hogy Jézus lelkünkbe szálljon. Hűségesek akarunk maradni hozzá. Meddig? Örökké. De képes-e az emberi szív örökké hűséges maradni! Van egy ilyen emberi szív. Ez Jézus szent Szíve, az isteni Igével lényegileg egyesített Szív. Ezt a szívet soha semmi el nem szakíthatja az Istenségtôl. És még egy ilyen szívet ismerünk. Mária szent szívét. Szent Ágoston hasonlata szerint Jézus és Mária szíve olyan, mint két összehangolt hárfa. Ha az egyik megszólal, a másik érintés nélkül is ugyanazt a hangot adja. Szent Ágoston ma nem hárfáról, hanem rádióról szólna. Mária szíve olyan, mint egy érzékeny rádiókészülék, amely mindig Jézus leadójának hullámhosszára van állítva, sôt Mária szíve reléállomás, amely a végtelenbôl jövô hullámokat felerôsítve továbbítja. A mi szívünknek is így kell alakulnia, a mi szívünket is erre a hullámhosszra kell beállítanunk. Jézus szertesugárzó üzeneteit érzékeny és fogékony lélekkel akarjuk felvenni, sôt továbbítani is. A szenvedélyes rádióhallgatók kora hajnaltól késô éjtszakáig forgatják a fogantyúkat, igazgatják a készüléket, hogy egy-egy kedves vagy tanulságos hangot hallhassanak. Mi is már korán reggel kezdjük meg a rádiózást. Nyissuk meg lelkünket Isten felé. Mint a kis virág már reggel nyitja kelyhét a harmat felé, úgy nyissuk mi is meg lelkünket az isteni kegyelemnek. Ajánljuk minden reggel egész napunkat Jézus Szívének. Ne gépiesen morzsolgassuk a ,,Miatyánk, Üdvözlégyeket'', hanem a valóságos kapcsolatra figyeljünk, megvan-e az összeköttetés, megvan az együttérzés a Szent Szívvel? S este azt kérdezzük magunktól lelkiismeretvizsgálatképpen: nem szakadt-e meg napközben ez a kapcsolat? Kedves példát olvasunk errôl az eleven kapcsolatról Fontgalland Guidó életében. A kisfiú valami kis pajkossága után édesanyja azt mondta neki: ,,Most rossz voltál, a kis Jézus már nincs többé a szívedben.'' A kisfiú arca elborult. ,,Jaj, anyám, hallgasd csak a szívemet, nem hallod a kis Jézust?'' Az édesanya odahajolt, és félig játékosan, félig komolyan mondta: ,,Nem hallom.'' De néhány perc múlva Guidó ismét eléje állt. ,,Hát anyukám, te nem hallod, de én érzem, hogy a kis Jézus a szívemben van.'' Jézus Szívével egyesülni annyi, mint mindig tudni, mindig szent meggyôzôdéssel, reménnyel, szeretettel érezni, hogy Jézus a kegyelem által szívünkben van. Igaz, hogy ez nem tudományos bizonyosság, nem is szigorúan vett hit tárgya, mert hiszen sohasem tudhatjuk, nem vagyunk-e bűnösök, és mindig félelemmel és rettegéssel kell üdvösségünkön munkálkodnunk. De azért lehet és kell is erkölcsi bizonyossággal tudnunk, hogy Jézustól nem szakadtunk el. Egyesülésünk legbiztosabb eszköze a napi szentáldozás. Lelkigyakorlatunk legértékesebb eredménye volna, ha minél többen elhatároznák, hogy valahányszor munkájuk, egészségük, körülményeik megengedik, akár mindennap is a szentáldozáshoz fognak járulni. A Szent Szív közelsége, szeretete meg fogja nemesíteni egész érzésvilágunkat. Aki Jézus Szívében él, az nem lehet durva, közönséges lélek. Vannak olyan hibák, amelyeket nehéz szavakba foglalni, kinyomozni, bebizonyítani. Ilyen az úgynevezett közönségesség. Nem könnyen kimutatható, megfogható bűn, nem ütközik az Isten tíz parancsába, sem az Egyház öt parancsába, nincsen benne a lelki tükörben. És mégis csúnyább és az üdvösségre veszedelmesebb akárhány nyilvánvaló bűnnél, ahogyan a kis bacillus veszedelmesebb lehet az oroszlánnál. Aki Jézus Szívét valóságosan, bensô érzületében és nemcsak szájával, vagy külsô gyakorlatokkal tiszteli, az ettôl a ragálytól megmenekül. Jézus Szíve isteni tapintatot ad híveinek. Észrevétlen, titokzatos hatásával megnemesíti ízlésüket, áthangolja gondolkodásukat, szinte ösztönszerűen megérezteti velük a nemes, a szép magatartást. Jézus Szíve megment az érzelgéstôl. Érzelgés az olyan érzelem, amely nem ésszerű. Az érzelgés a valóságtól idegen. Cselekvést, munkát nem eredményez. Az érzelgés rejtett önimádás. Az érzelgônek csak önmaga fontos, érzelmei nem a kötelességet szolgálják, hanem öncélú élvezetté fajulnak. Az érzelgô nem imádkozik, hanem élvezi azt, hogy ô milyen jámbor. Nem tart bűnbánatot, hanem gyönyörködik abban, milyen szépen tud sírni és sóhajtani. Az érzelgô mindig önmagával foglalkozik. Hosszú naplókat ír, végtelen leveleket, lélekben állandóan tükör elôtt jár. Jézus Szíve arra tanít, hogy ne önmagunkat nézzük, hanem az isteni Fölséget. Ez a Szív megsemmisült az isteni Fölség imádatában, parancsainak teljesítésében. Áldozatul adta magát az Atyának, minden csepp vérét kiontotta értünk, kiüresítette magát, megfeledkezett magáról, mert szeretett. Jézus Szíve megtanít áldozatot hozni, de némán. Megtanít adni, ajándékozni hála nélkül, sôt boldogan csak azért, hogy adhattunk. A szentáldozásban egész istenségét lelkünkbe árasztja, és szinte megkér minket, hogy ezt megtehesse: ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.'' És ha nem tudunk test szerint a szeretet szentségéhez járulni, végezzünk gyakran lelki áldozást. A lelkiáldozás nem egyéb, mint vágy Krisztus után. ,,Aki vágyakozik, mindig imádkozik'', mondja Szent Ágoston. ,,Mert akkor keresünk téged, Uram, ha megtaláltunk, -- de ha már megtaláltunk, állandóan keresünk.'' Ennek a vágyódó lelkületnek minden szentséglátogatás, minden szentáldozás a mennyország elôíze, de egyben a szeretet sebének elmélyítése is. Mert mindig jobban megérzi, mily fölséges az Isten, s mily kevéssé bírjuk felfogni. ,,Mutasd meg nekünk az Atyát'' kérik újra és újra Jézustól. Jézus pedig szent Szívére mutatva feleli: ,,Aki engem lát, látja az Atyát.'' ======================================================================== Mécs László: A királyfi három bánata Amikor születtem, nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, mintha babusgatná a szép napkorongot. Maga adta nékem édessége teljét, úgy ajándékozta anyasága tejét, hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék. Isten tudja honnan, palástot kerített, aranyos palástot vállamra terített, fejem fölé égszin mosolygást derített. Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat, ma is úgy szolgál ki, fôzi vacsorámat, mint királyi ember királyi urának. Amerre én jártam, kövek énekeltek, mert az édes anyám izent a köveknek, szíve ment elôttem elôre követnek. Amíg ô van, vígan élném a világom, nem hiányzik nekem semmi a világon, három bánat teszi boldogtalanságom. Az egyik bánatom: mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja ôket látni? A másik bánatom: hogyha ô majd holtan fekszik a föld alatt virággá foszoltan, senki se tudja majd, hogy királyfi voltam. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna: kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem így is kevés volna. Hogyha a föld minden színmézét átadom, az ô édességét meg nem hálálhatom, ez az én bánatom, harmadik bánatom.