Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Erdô Péter: Egyházjog Nihil obstat. Dr. Imre Urbán Censor Deputatus. Imprimi potest. Esztergom, 1991. Die Festo Nativitatis. László Card. Paskai Archiepiscopus Esztergom, Primas Hungariae. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék Kattintson a fejezet címére, hogy odaugorjon és olvassa azt! A könyv elektronikus kiadása Elôszó az elsô kiadáshoz Elôszó a harmadik kiadáshoz Rövidítések ELSÔ RÉSZ: BEVEZETÉS A KÁNONI JOGBA I. FEJEZET: ELÔZETES TUDNIVALÓK 1. §. A kánonjog tudománya 1. A jog és a jogtudomány a. A jog fogalma. b. A jogtudomány. 2. A kánonjog a. A kánonjog fogalma. b. A kánonjog tudománya. c. A kánonjogtudomány ágai. d. A kánonjog viszonya más tudományokhoz. e. A kánonjog oktatása. f. A kánonjog oktatásának helyzete a zsinat elôtt. g. Az egyházjog módszerének alakulása a zsinat után. h. Következmények az oktatásban. 2. §. A jogi jelenség alapjai az egyházban 1. Az egyházjog teológiai alapjai a. A megalapozás szükségessége. b. Az új Izrael. c. A megtestesülés 2. A kánoni jog fôbb sajátosságai a. Az isteni és az emberi jog az egyházban. b. A szakramentalitás. c. A rugalmasság. II. FEJEZET. TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS 3. §. Az ókori egyházjog 1. Az óegyház joga 2. A birodalmi egyház korának joga 4. §. A középkori egyházjog 1. A korai középkor egyházjoga a. A karoling reform. b. A gregoriánus reform. c. A kánonjog művelése. 2. A virágzó középkor egyházjoga a. Az egyházjogtörténet fordulópontja: Gratianus Decretuma. b. A kánonjogtudomány születése. c. A dekretálisgyűjtemények és a dekretalisztika. 3. A kései középkor egyházjoga a. A Corpus Iuris Canonici kialakulása. b. A kánonjog művelése. 5. §. Az újkor egyházjoga 1. A pápai és a kúriai jogalkotás 2. A kánonjogtudomány és a forráskritika 6. §. A kodifikációk kora 1. Az elsô kodifikáció 2. Az Egyházi Törvénykönyv reformja 3. A keleti egyházjog kodifikációja MÁSODIK RÉSZ: ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK 7. §. Az Egyházi Törvénykönyv hatályossági köre 1. A Codex mint az egyházjog kiemelkedô forrása a. A jogforrás fogalma. b. A jogforrások fajai. c. Az Egyházi Törvénykönyv mint a hatályos egyházjog kiemelkedô forrása. 2. A Codex a latin egyház törvénykönyve 3. A Codex és a liturgikus jog 4. A Codex és a nemzetközi megállapodások 5. A Codex, a szerzett jogok és a kiváltságok 6. A Codex és a korábbi jogszokások 7. A Codex és a korábbi egyházi törvények I. FEJEZET: AZ EGYHÁZI JOGSZABÁLYOK 8. §. Az egyházi törvény fogalma és fajai 1. A törvény fogalma a. A törvény meghatározása. b. A törvény lényeges elemei. 2. Az egyházi törvény fajai a. Hivatalos műfajmegjelölés szerint. b. Külalak szerint. c. Tartalom szerint. 9. §. Az egyházi törvény kötelezô ereje és magyarázata 1. A törvény kötelezô ereje a. A törvények a jövôre vonatkoznak. b. Az egyházi törvény címzettjei általában. c. A kötelezô erô területi szempontból. d. A kétség hatása a kötelezettségre. e. A tudatlanság és a tévedés hatása a kötelezettségre. f. A kötelezô erô megszűnése. 2. A törvény magyarázata a. A törvénymagyarázat fogalma és fajai. b. A törvénymagyarázat szabályai. 3. A joghézag kitöltése 4. Az állami törvények elismerése az egyházjogban 10. §. A jogszokás 1. A jogszokás fogalma és fajai a. A jogszokás fogalma. b. A jogszokások fajai. 2. A jogszokás érvényességének feltételei a. Valódi szokás. b. A törvényhozó jóváhagyása. c. Feltételek a közösség részérôl. d. Feltételek a szokás részérôl. 3. A jogszokás eltörlése 11. §. Az általános határozatok és az utasítások 1. Az egyházi közigazgatási intézkedések általában 2. Az általános határozatok 3. Az általános végrehajtási határozatok a. Fogalmuk. b. Érvényességük. 4. Az utasítások a. Fogalmuk. b. Kötelezô erejük. II. FEJEZET: AZ EGYEDI KÖZIGAZGATÁSI INTÉZKEDÉSEK 12. §. Az egyedi közigazgatási intézkedések általában 1. Fogalmuk 2. Értelmezésük 3. Kiadásuk formája a. Végrehajtás szempontjából. b. Külalak szempontjából. 4. Érvényességük 5. Végrehajtásuk 13. §. Az egyedi határozat és a parancs 1. Alapfogalmak 2. Az egyedi határozat hozatalának módja 3. A határozat érvényessége 14. §. A leirat 1. Fogalma 2. Elnyerése 3. Érvényessége a. Hatálybalépése. b. A leirat érvényességének feltételei. c. Az ellentétes leiratok. d. A leirat hatályvesztése és meghosszabbítása. 4. Bemutatása és végrehajtása a. A leirat bemutatása. b. A leirat végrehajtása. 15. §. A kiváltság 1. Fogalma 2. Fajai 3. Magyarázata 4. Megszűnése a. Az idô lejártával vagy az esetszám kimerülésével. b. A személy vagy a dolog megszűnésével. c. Visszavonással. d.Lemondással. e. Elévüléssel. f. A körülmények megváltozásával. g. Megfosztással. 16. §. A felmentés 1. Fogalma 2. Tárgya 3. Megadója a. Általában. b. A pápa. c. A megyéspüspök rendes körülmények közt. d. Az ordinárius rendkívüli körülmények közt. e. Az ordinárius ténykétség esetén. f. A helyi ordinárius. g. A plébános, a többi papok és a diakónusok. 4. Oka 5. Magyarázata 6. Megszűnése III. FEJEZET: AZ AUTONÓM BELSÔ SZABÁLYOK 17. §. A szabályzatok és a rendtartások 1. A szabályzatok 2. A rendtartások IV. FEJEZET: A SZEMÉLYEK ÉS A JOGCSELEKMÉNYEK 18. §. A természetes személyek 1. Alapfogalmak a. A személyiség. b. A természetes személy. c. A jogok gyakorlásának lehetôsége. d. A cselekvôképesség. 2. A természetes személy jogilag jelentôs tulajdonságai a. Az életkor. b. Az értelem használata. c. A lakóhely. d. A származási hely. e. A vérrokonság. f. A sógorság. g. A törvényes rokonság. h. A rítus. 19. §. A jogi személyek 1. Fogalmuk 2. Fajaik a. Anyagi elemük szerint. b. Az egyházban betöltött szerepük szerint. 3. Cselekvésük a. A jogi személy képviselôi. b. A testületi cselekvés szabályai. 4. Egyesítésük és felosztásuk a. Egyesítésük. b. Felosztásuk. 5. Megszűnésük 20. §. A jogcselekmények 1. Alapfogalmak 2. A jogcselekmény érvényessége a. Az érvényesség feltételei. b. Az érvényesség vélelme. 3. A jogcselekmény hiányosságai a. Az ellenállhatatlan kényszer. b. A félelem és a megtévesztés. c. A tudatlanság és a tévedés. 4. Vélemény vagy beleegyezés kérése a jogcselekményhez a. Általában. b. Testülettôl vagy csoporttól. c. Egyes személyektôl. 5. Felelôsség a jogcselekményekért V. FEJEZET: A KORMÁNYZATI HATALOM 21. §. A kormányzati hatalom fogalma és fajai 1. Fogalma, alanya 2. Gyakorlási területe 3. Fajai a. Gyakorlásának jogcíme szerint. b. Funkciója szerint. 22. §. A kormányzati hatalom gyakorlása, megszűnése és pótlása 1. A végrehajtói hatalom gyakorlásának külön szabályai a. Gyakorlási területe. b. Átadása megbízottnak. c. Magyarázata. d. Versengô illetékességek. e. A több személynek adott megbízotti hatalom. 2. A kormányzati hatalom megszűnése a. A rendes hatalom megszűnése. b. A megbízotti hatalom megszűnése. 3. A kormányzati hatalom pótlása VI. FEJEZET: AZ EGYHÁZI HIVATALOK 23. §. Az egyházi hivatal fogalma 1. Az egyházi hivatal fogalma és keletkezése 2. A hivatal megváltozása és megszűnése 24. §. A hivatal betöltése általában 1. A betöltés fogalma 2. A hivatal betöltésére illetékes hatóság 3. A betöltés szükségessége 4. A hivatal elnyerôje 5. A betöltés követelményei a. A simónia kizárása. b. A betöltés határideje. c. Az összeegyeztethetôség. d. Az üresedés. e. Az írásba foglalás. 25. §. A hivatal betöltésének formái 1. A szabad adományozás 2. A bemutatott személy beiktatása a. A bemutatás. b. A bemutatott személy. c. A beiktatás. 3. A megválasztott megerôsítése a. A választás fogalma és szabályozása. b. A választás határideje. c. A választók összehívása. d. A választók. e. A szavazatok. f. A választás lefolyása. g. A választás eredményének kihirdetése. h. A választás közlése és elfogadása. i. A választás megerôsítése. j. A megegyezés útján végzett választás. 4. A felmentéskéréssel választott személy engedélyezése a. A felmentéskéréssel egybekötött választás fogalma és lehetôsége. b. A posztuláció érvényességének feltételei. c. A felmentéskéréssel egybekötött választás felterjesztése. d. Az engedélyezés. 26. §. A hivatal elvesztése 1. A hivatal elvesztése általában a. A hivatal elvesztésének jogcímei. b. Az automatikus hivatalvesztés hatálybalépéséhez szükséges közlés. c. A hatályba lépett hivatalvesztés közlése. d. A ,,kiérdemesült'' cím. 2. A lemondás a. Fogalma. b. Lehetôsége. c. Érvényességének feltételei. d. Hatálybalépése. e. Visszavonása. 3. Az áthelyezés a. Fogalma és végzôje. b. Oka és módja. c. Az elôzô hivatal megüresedése. 4. Az elmozdítás a. Fogalma és fajai. b. A határozatilag végzett elmozdítás oka és módja. c. A magánál a jognál fogva történô elmozdítás oka és módja. d. Gondoskodás az elmozdított személyrôl. 5. A megfosztás VII. FEJEZET: AZ IDÔ HATÁSA A JOGVISZONYOKRA 27. §. Az elévülés és az elbirtoklás 1. Alapfogalmak 2. A világi jog kanonizálása 3. A CIC sajátos elôírásai az elévülésrôl és az elbirtoklásról a. A jóhiszeműség. b. Sajátos elévülési, illetve elbirtoklási feltételek. c. Elbirtoklásnak, illetve elévülésnek alá nem vetett jogok és kötelezettségek 28. §. Az idôszámítás 1. A kánoni idôszámítás alkalmazási területe 2. A folyamatos és a hasznos idô 3. Az egyes idôegységek 4. A határidôk kezdete és vége HARMADIK RÉSZ: ISTEN NÉPÉNEK JOGA I. SZAKASZ: A KRISZTUSHÍVÔK 29. §. A krisztushívôk általában 1. A krisztushívô fogalma és jogállása 2. A krisztushívôk életállapotai a. A klerikusok és a világiak. b. A megszentelt életforma és annak hiánya. 30. §. Az összes krisztushívôk kötelességei és jogai 1. Általános megjegyzések 2. Az egyes kötelességek és jogok 3. A jogok gyakorlásának korlátai 31. §. A világiak kötelességei és jogai 1. Általános megjegyzések 2. Az egyes kötelességek és jogok a. Az apostoli tevékenységgel kapcsolatos kötelességek és jogok. b. Belsô egyházi feladatok. 32. §. A klerikusok képzése 1. A képzés elôfeltételei a. Az egyház kötelessége és joga. b. A hivatásgondozás. c. A kisszemináriumok. 2. Az állandó diakónusok képzése 3. Az áldozópapok képzése a. A papnevelés szabályai. b. A nagyszeminárium. c. A szemináriumi képzés ideje. d. A lelki képzés. e. A tanulmányi képzés. f. A pasztorális képzés. g. A növendékek felvétele és elbocsátása. 33. §. A klerikusok jogi helyzete 1. A klerikusok inkardinációja 2. A klerikusok kötelességei és jogai a. A szolgálattal kapcsolatos kötelességek és jogok. b. Az életmód. c. Tiltott tevékenységek. d. Külön elismert klerikusi jogok. e. Az állandó diakónusok különleges helyzete. 3. A klerikusi állapot elvesztése a. A klerikusi állapot elvesztésének módjai. b. A jogi hatások. c. Felmentés a celibátus alól. d. A klerikusi állapotba való visszatérés. 34. §. A személyi prelatúrák 1. A személyi prelatúra intézménye és tagjai a. A személyi prelatúra fogalma. b. A személyi prelatúra és a világiak. 2. A prelatúra és a helyi ordinárius 35. §. A krisztushívôk társulásai 1. A társulások fogalma és fajai a. A krisztushívôk társulásainak fogalma. b. Az egyházi társulások és a világi jog. c. A krisztushívôk társulásainak fajai. 2. A társulások működésének szabályai a. Az alapítás és a felügyelet. b. A szabályzat. c. A név. d. A tagok felvétele és elbocsátása. e. A megszűnés. 3. A hivatalos társulások a. A létesítés. b. A szabályzat. c. A tagság. d. Az irányítás. 4. A magántársulások a. Az alapítás. b. A hatósági felügyelet. c. A tisztségviselôk. II. SZAKASZ: AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS FELÉPÍTÉSE I. FEJEZET: AZ EGYHÁZ LEGFÔBB HATÓSÁGA 36. §. A római pápa 1. A pápa mint legfôbb egyházi hatóság 2. Hatalma 3. Méltósága 4. Hivatalának megszerzése 5. Hivatalának akadályoztatása és elvesztése 37. §. A püspökök testülete 1. A püspökök testületének fogalma 2. A püspökök testülete mint legfôbb egyházi hatóság 3. Hatalmának gyakorlása a. Az egyetemes zsinat. b. Egyéb módok. 38. §. A püspöki szinódus 1. Fogalma és feladata 2. Hatásköre 3. Pápai irányítása 4. Ülései és tagjai a. A rendes teljes ülés. b. A rendkívüli teljes ülés. c. A részleges ülés. 5. Szervei a. Az általános titkárság. b. A bizottságok. c. A tisztségviselôk. 6. Működési módja 39. §. A Római Szent Egyház bíborosai 1. A bíborosok, testületük és osztályaik 2. Kinevezésük 3. Tevékenységük a. Testületileg. b. Egyénileg. 4. Sajátos kötelességeik és jogaik 40. §. A Római Kúria 1. Fogalma 2. Szabályai 3. Szervei a. Az Államtitkárság. b. A kongregációk. c. A bíróságok. d. A pápai tanácsok (és bizottságok). e. A hivatalok. f. A többi intézmények. 41. §. A pápai követek 1. A pápai képviselet alapjai 2. A szentszéki képviselôk és a nemzetközi jog 3. A pápai követek az egyházjogban a. Fogalmuk. b. Szerepük. c. Különleges jogaik és mentességeik. II. FEJEZET: A RÉSZEGYHÁZAK ÉS CSOPORTJAIK 42. §. A részegyházak 1. Fogalmuk 2. Fajaik 3. Alapításuk 4. Személyiségük 5. Területi és személyi részegyházak 6. Felosztásuk 43. §. A püspökök 1. A püspöki tisztség általában 2. A püspökök fajai hivataluk szerint 3. A püspökséghez szükséges tulajdonságok 4. A püspökök kinevezése a. A kinevezés módja. b. A kinevezés lefolyása. 5. A püspökszentelés és a hivatalba lépés 44. §. A megyéspüspökök 1. A megyéspüspöki hivatal jellege a. A megyéspüspök. b. A megyéspüspökkel egyenlô megítélés alá esô egyéb fôpásztorok. c. A megyéspüspöki hatalom. 2. A megyéspüspök hivatalba lépése 3. A megyéspüspök kötelességei és jogai 4. A megyéspüspök megválása hivatalától a. A lemondás. b. A hivatalvesztés egyéb módjai. 45. §. A koadjutorok és a segédpüspökök 1. Fogalmuk és fajaik 2. Hivatalba lépésük 3. Kötelességeik és jogaik 4. Helyzetük széküresedéskor 5. Lemondásuk 46. §. A püspöki szék akadályoztatása és megüresedése 1. A püspöki szék akadályoztatása 2. A püspöki szék megüresedése 47. §. A részegyházak csoportjai 1. Az egyháztartomány 2. A metropolita 3. Az egyházi régió 4. A patriarchátus és a primácia a latin egyházban 5. A részegyházak csoportjai püspöki konferenciák szerint 6. Sajátjogú egyházak a keleti egyházjogban 48. §. A részleges zsinatok 1. A részleges zsinatok fogalma és fajai a. A plenáris zsinat. b. A tartományi zsinat. 2. Felettes hatóságuk 3. A felettes hatóság jogai 4. A résztvevôk 5. A részleges zsinatok hatalma 49. §. A püspöki konferenciák 1. A püspöki konferenciák fogalma és tagjai 2. A püspöki konferenciák jellege 3. A püspöki konferenciák hatásköre 4. A püspöki konferenciák és a Szentszék 5. A püspöki konferenciák kapcsolatai egymással III. FEJEZET: A RÉSZEGYHÁZAK BELSÔ RENDJE 50. §. Az egyházmegyei zsinat 1. Fogalma és szerepe 2. Megtartásának ideje 3. Összetétele 4. Elôkészítése és összehívása 5. Lefolyása 51. §. Az egyházmegyei hivatal és vezetése 1. Általános tudnivalók a. Fogalma. b. A munkatársak kinevezése. c. A munkatársak általános kötelességei. d. A tevékenység összehangolói. e. Az iratok. 2. Az általános helynökök és a püspöki helynökök a. Hivataluk jellege. b. Hivataluk elnyerése. c. Hivataluk elvesztése. d. Kötelességeik és jogaik. 52. §. Az egyházmegyei hivatal egyéb szervei 1. Az irodaigazgató és a többi jegyzôk a. Az irodaigazgató hivatala. b. A jegyzôk. c. Kinevezésük, alkalmasságuk és elmozdításuk. 2. A levéltárak 3. A gazdasági tanács és a vagyonkezelô a. A gazdasági tanács. b. A vagyonkezelô. 53. §. Tanácsadó testületek az egyházmegyében 1. A papi szenátus a. Fogalma. b. Szabályzata. c. Tagjai. d. Működése. e. Szerepének vége. 2. A tanácsosok testülete 3. A káptalanok a. Fogalmuk és létesítésük. b. Szabályzatuk. c. A kanonokok. 4. A pasztorális tanács a. Fogalma. b. Tagjai. c. Szabályzata, működése és megszűnése. 54. §. A plébánia, a plébános és a káplán 1. A plébánia a. Fogalma. b. Fajai. c. Létesítése és megszüntetése. d. Vezetôje. e. A hívek közös felelôsségvállalásának plébániai szervei. 2. A plébános a. Fogalma. b. Kinevezése és szükséges tulajdonságai. c. Kötelességei és jogai. d. A plébánosi tisztség megüresedése. 3. A káplán 55. §. Az esperesek, a templomigazgatók és a lelkészek 1. Az esperes a. Fogalma és kinevezése. b. Kötelességei és jogai. 2. A templomigazgató 3. A lelkész III. SZAKASZ: A MEGSZENTELT ÉS AZ APOSTOLI ÉLET 56. §. Szerzetesjogi alapfogalmak 1. A megszentelt élet formái a történelemben 2. Az intézmények típusai a Codexben 3. Az intézmények tipológiájának értéke 4. Új formák 5. A megszentelt és az apostoli élet kánoni szabályai NEGYEDIK RÉSZ: AZ EGYHÁZ TANÍTÓI FELADATA 57. §. Általános tudnivalók 1. A tanítói küldetés alanya: az egész egyház 2. Az igazság keresése és elfogadása 3. A tanítóhivatal a. A tanítóhivatali megnyilatkozások fajai. b. A tanítással kapcsolatos kormányzás. c. Az ökumenikus tevékenység irányítása. 4. A hittel kapcsolatos eltévelyedések 58. §. Az isteni ige szolgálata 1. Bevezetô megjegyzések a. Az igeszolgálat alanya általában. b. Az igeszolgálat módja. 2. A prédikáció a. A prédikáció alanya. b. A prédikáció fajai. c. A prédikáció tartalma. d. A prédikálás módja. 3. A hitoktatás a. A hitoktatás fogalma. b. A hitoktatás alanya, irányítása. c. A hitoktatás eszközei, elôfeltételei. 59. §. Az egyház missziós tevékenysége 1. A missziós tevékenység fogalma 2. A missziós tevékenység alanya 3. A misszió módja 4. A missziós munka szervezete és támogatása a. A missziós területeken. b. Az egész egyházban. 60. §. A katolikus nevelés 1. A katolikus nevelés fogalma és kötelessége 2. Az iskolák a. A katolikus iskola fogalma. b. Az iskolák alapítása. c. A vallási oktatás és nevelés egyházi irányítása. 3. A katolikus egyetemek és felsôoktatási intézmények a. A katolikus egyetem fogalma. b. A tanárok. c. A teológia oktatása a katolikus egyetemeken. d. A diákok lelkigondozása. 4. Az egyházi egyetemek és fakultások a. Az egyházi egyetem fogalma. b. Az egyházi egyetemek működési szabályai, jogai és feladatai. c. A püspökök feladatai az egyházi egyetemekkel kapcsolatban. d. A vallási tudományok felsôfokú intézetei. 61. §. A tömegtájékoztatási eszközök, különösen a könyvek 1. Az egyház és a tömegtájékoztatási eszközök 2. A fôpásztorok felügyeleti joga és kötelessége 3. A könyvek jóváhagyása a. Alapfogalmak. b. Szabályok az egyes könyvfajtákra. c. A cenzorok működése. d. A krisztushívôk személyét közvetlenül érintô szabályok. 62. §. A hitvallás ÖTÖDIK RÉSZ: AZ EGYHÁZ MEGSZENTELÔI FELADATA 63. §. Általános tudnivalók 1. A liturgia fogalma 2. A liturgia irányítása és végzôje 3. A megszentelôi feladat gyakorlásának egyéb módjai I. FEJEZET: A SZENTSÉGEK 64. §. Elôzetes tudnivalók a szentségi joghoz 1. A szentségek fogalma 2. A szentségek érvényességének és megengedettségének feltételei 3. A szentségek kiszolgáltatásának kötelezettsége 4. A szentségek kiszolgáltatása és a nem katolikus keresztények a. Katolikus hívô szentségfelvétele nem katolikus kiszolgáltatótól. b. Nem katolikus keresztény szentségfelvétele katolikus kiszolgáltatótól. 5. A szentségek ismétlése 6. A szentségek szertartása 7. A szent olajok 8. Adományok szentségkiszolgáltatáskor 9. Az egyes szentségek tárgyalásának rendje a CIC-ben 65. §. A keresztség 1. A keresztség fogalma 2. A keresztség kiszolgáltatása a. A keresztelés liturgiája. b. Felkészítés a keresztségre. c. A keresztnév. d. A keresztelés helye és ideje. 3. A keresztség kiszolgáltatója a. A rendes kiszolgáltatók. b. A kisegítô kiszolgáltatók. c. A szükségkiszolgáltató. d. A kiszolgáltató illetékessége. 4. A keresztség felvevôje a. Általános alkalmasság. b. Felnôttek. c. Gyermekek. 5. A keresztszülôk a. A keresztszülôk tisztsége és szükségessége. b. A keresztszülôk száma. c. A keresztszülôség feltételei. 6. A keresztség bizonyítása és anyakönyvezése a. A keresztség bizonyítása. b. A keresztség anyakönyvezése. 66. §. A bérmálás 1. A bérmálás fogalma 2. A bérmálás kiszolgáltatása 3. A bérmálás kiszolgáltatója a. A rendes kiszolgáltató. b. A többi kiszolgáltató. 4. A bérmálkozók a. A bérmálkozás általános feltételei. b. A bérmálkozók életkora. 5. A bérmaszülôk 6. A bérmálás bizonyítása és anyakönyvezése 67. §. Az eucharisztia 1. Fogalma, aspektusai 2. Ünneplése a. Az eucharisztia ünneplésének alanya. b. Az eucharisztia végzôje. c. A szentmise rítusai és szertartásai. d. Az eucharisztia ünneplésének ideje és helye. 3. A szentáldozás a. Kiszolgáltatója. b. Felvevôje. c. Felvétele. 4. Az eucharisztia ôrzése és tisztelete a. Az oltáriszentség ôrzése. b. Az oltáriszentség tisztelete. 5. A miseadomány a. Fogalma. b. A mise falajánlásának kötelezettsége. c. A miseadomány mértéke. d. A miseadományok elfogadása és átadása. e. A miseadományok bejegyzése. 68. §. A bűnbánat szentsége 1. Fogalma 2. Kiszolgáltatása a. A kiszolgáltatás rendes módja. b. A kiszolgáltatás rendkívüli módja. c. A gyóntatás helye. 3. Kiszolgáltatója a. Az érvényes kiszolgáltató. b. A gyóntatási felhatalmazás fajai és használata. c. A felhatalmazás megadása. d. A felhatalmazás elvesztése. e. A bűntárs feloldozása. f. A gyóntató feladatai. g. A gyónási titok. 4. A gyónó 5. A búcsúk a. A búcsú fogalma. b. A búcsúk fajai. c. Engedélyezôjük. d. Elnyerésük. 69. §. A betegek kenete 1. Fogalma 2. Kiszolgáltatása a. Az olaj. b. Szertartása. c. A kellô idôben való kiszolgáltatás. d. A közös kiszolgáltatás. 3. Kiszolgáltatója 4. Felvevôje 70. §. Az egyházi rend 1. Fogalma és fokozatai 2. A felszentelés 3. Kiszolgáltatója a. Általános követelmény. b. A püspökszentelés kiszolgáltatója. c. A pap- és diakónusszentelés kiszolgáltatója. 4. A szentelendôk a. Általános feltételek. b. A szentelendôk szükséges tulajdonságai. c. Elôzetes követelmények a szenteléshez. 5. Az akadályok a. Az akadályok fogalma és fajai. b. A szentelési akadályok. c. A rendek gyakorlásának akadályai. d. Az akadályok megszűnése. 6. A szükséges okmányok és a vizsgálat 7. A szentelés bejegyzése és igazolása II. FEJEZET: HÁZASSÁGJOG 71. §. Általános tudnivalók a házasságról 1. A házasság fogalma 2. A házasság lényegi tulajdonságai 3. A házasság létrejötte 4. A házasságot szabályozó jog a. A házasságkötéshez való jog. b. A házasságra vonatkozó jogszabályok. c. A házasság jogkedvezménye. 5. A házasság elnevezései a. A megkötött házasság. b. A megkötött és elhált házasság. c. Az érvénytelen házasság. d. A vélt házasság. 6. A házassági ígéret 72. §. A házasság lelkipásztori elôkészítése 1. A lelkipásztori elôkészítés végzôje és szakaszai a. A lelkipásztori elôkészítés és gondozás alanya. b. A házassági pasztoráció szakaszai. 2. A házasságra való szentségi elôkészület a. A bérmálás. b. A gyónás és az áldozás. 3. A jegyesvizsgálat a. Tárgya. b. Alanya. c. Módja. 4. A házassági közreműködés tilalmai a. Az esketési tilalmak általában. b. Az egyes tilalmak. 73. §. A házassági akadályok általában 1. A házassági akadály fogalma 2. Az akadályok fajai a. Eredet szerint. b. Nyilvánosság szerint. 3. Az akadályok létesítésére illetékes hatóság 4. A házassági tilalmak 5. Felmentés az akadályok alól a. A felmentés lehetôsége. b. Rendes körülmények között. c. Különleges helyzetben. 74. §. Az egyes érvénytelenítô akadályok 1. A korhiány a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 2. Az impotencia a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 3. A kötelék a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 4. A valláskülönbség a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 5. A szent rend a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 6. A fogadalom a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 7. A nôrablás a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 8. A bűntett a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 9. A vérrokonság a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 10. A sógorság a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 11. A köztisztesség a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 12. A törvényes rokonság a. Jellege. b. Terjedelme. c. Felmentése. 75. §. Képesség a házassági beleegyezésre 1. Az értelem elégséges használatának hiánya 2. Az ítélôképesség súlyos hiánya 3. Képtelenség a házasság lényegi kötelezettségeinek vállalására 76. §. A beleegyezés hiányosságai az értelem részérôl 1. A tudatlanság 2. A tévedés 3. A megtévesztés 4. Az új Codex elôtt kötött házasságok és a megtévesztés 77. §. A beleegyezés hiányosságai az akarat részérôl 1. A házasság színlelése a. A színlelés fogalma. b. A teljes színlelés. c. A gyermek kizárása. d. A hűség kizárása. e. A felbonthatatlanság kizárása. f. A szentségi jelleg kizárása. g. Az élet- és szeretetközösség kizárása. 2. A feltétel a. A jövôre vonatkozó feltétel. b. A múltra vagy a jelenre vonatkozó feltétel. 3. A kényszer és a félelem a. A fizikai kényszer. b. A morális kényszer. 78. §. A beleegyezés kinyilvánítása 1. A személyes jelenlét 2. A beleegyezés kifejezése 3. A beleegyezés fennmaradása 79. §. A házasságkötés formája 1. A forma kötelezettsége 2. A rendes forma a. Fogalma. b. Az esketési felhatalmazás. c. A közreműködés megengedettségi feltételei. 3. A rendkívüli forma 4. A házasságkötés helye 5. Az esküvôi szertartás 6. A házasság anyakönyvezése a. Bejegyzés a házassági anyakönyvbe. b. Bejegyzés a kereszteltek anyakönyvébe. c. A változások bejegyzése. 7. A titkos házasságkötés 80. §. A vegyes házasságok 1. A vegyes házasság tilalma a. A vegyes házasság fogalma. b. A vegyes házasság tilalma. c. Az engedély feltételei. d. Az ígéret módja. 2. A vegyes házasság formája 3. A vegyes házasságok lelkipásztori gondozása 4. A vegyes házasság szabályainak alkalmazása más házasságokra 81. §. A házasság jogi hatásai 1. A kötelék 2. Egyenlô jogok és kötelezettségek 3. A gyermeknevelés kötelessége és joga 4. A gyermek törvényessége 82. §. A házassági kötelék felbontása 1. A házasság felbonthatatlansága és a pápa különleges hatalma 2. Az el nem hált házasságok pápai felbontása 3. Érvényes, de nem szentségi házasság felbomlása magánál a jognál fogva a. A privilegium paulinum. b. Poligám személy katolikussá keresztelése. c. Az üldözés vagy fogság miatt elkülönültek. 4. Érvényes, de nem szentségi házasság felbontása külön pápai intézkedéssel 83. §. Különválás a kötelék fennmaradásával 1. Alapelvek 2. A különválás fajai a. Idôtartam szerint. b. A hatóság szerepe szerint. 3. Sajátos jogok és kötelességek 84. §. A házasság érvényesítése 1. Alapfogalmak 2. Az egyszerű érvényesítés 3. A gyökeres orvoslás a. Az orvoslás lehetôsége. b. Az illetékes hatóság. HATODIK RÉSZ: BÜNTETÔJOG I. FEJEZET: A BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNYEK ÉS A BÜNTETÉSEK ÁLTALÁBAN 85. §. Alapelvek 1. Az egyház büntetô joga a. Saját, született jog. b. A büntetés célja. c. Az egyházi büntetés jellegzetességei. 2. A büntetô rendelkezések fajai a. Céljuk szerint. b. Kiszabásuk szerint. c. Törvényes mértékük szerint. 3. A büntetô törvény és a büntetô parancs a. Szükségességük. b. A büntetô törvény. c. A büntetô parancs. d. Büntetés rendelése a szerzetesekre. 86. §. A büntetendô cselekmény és elkövetôje 1. A büntetendô cselekmény 2. Képtelenség a bűncselekményre 3. Mentô körülmények 4. Enyhítô körülmények 5. Súlyosbító körülmények 6. A kísérlet 7. Az együttműködés a. Utólag kimondandó büntetés esetén. b. Önmagától beálló büntetés esetén. 8. Nyilatkozatban álló büntetendô cselekmények 87. §. A cenzúrák 1. Fogalmuk, jellegük 2. Fajaik a. A kiközösítés. b. Az egyházi tilalom. c. A felfüggesztés. 3. A cenzúrák tilalmainak felfüggesztése 88. §. A jóvátevô büntetések 1. Fogalmuk, jellegük 2. Fajaik 3. A megfosztás és a tilalom tárgyi korlátai 89. §. A büntetô óvintézkedések és a vezeklések 1. Fogalmuk, jellegük 2. A büntetô óvintézkedések 3. A vezeklések 90. §. A büntetések alkalmazása 1. Alapelvek a. Az ordinárius mint büntetô hatóság. b. A büntetés megengedett alkalmazásának elôfeltételei. c. A közigazgatási és a bírói út. 2. Különös szempontok a. A fakultatív büntetés mérséklése. b. A büntetés kimondásának elhalasztása. c. Tartózkodás a büntetés kimondásától. d. A felfüggesztett büntetés. e Tartózkodás a büntetéstôl egyes enyhítô körülmények esetén. f. A halmazat. g. Ordináriusi intézkedések. h. A klerikusok megbüntetése és megélhetésük. 3. A büntetés térbeli és idôbeli hatása a. Hol és mikor kötelez a büntetés. b. A büntetés felfüggesztôdése. 91. §. A büntetések megszűnése 1. A megszűnés módjai 2. A büntetést elengedô hatóság a. Általános elv. b. A törvényben rendelt büntetés elengedôje. c. A parancsban rendelt büntetések elengedôje. d. A büntetések elengedése belsô, szentségi fórumon. 3. Az elengedés szabályai a. Cenzúrák elengedése. b. Több büntetés elengedése. c. A félelembôl végzett elengedés. d. Büntetés elengedése távollévônek. e. A feltételes elengedés. f. Az elengedés formája és nyilvánossága. g. Az elengedés rítusa. 4. Az elévülés II. FEJEZET: BÜNTETÉSEK AZ EGYES BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNYEKRE 92. §. Büntetendô cselekmények a vallás ellen és az egyház egysége ellen 1. Hitehagyás, eretnekség, szakadárság a. A tényállás. b. A büntetés. 2. Szent dolgokban való közösködés a. A tényállás. b. A büntetés. 3. A nem katolikus keresztelés és nevelés a. A tényállás. b. A büntetés. 4. A szent színek meggyalázása a. A tényállás. b. A büntetés. 5. A hamis eskü a. A tényállás. b. A büntetés. 6. A vallás nyilvános megsértése a. A tényállás. b. A büntetés. 93. §. Büntetendô cselekmények az egyházi hatóságok ellen és az egyház szabadsága ellen 1. ,,Egyházi'' személy elleni fizikai erôszak a. A tényállás. b. A büntetés. 2. Az engedetlenség a. A tényállás. b. A büntetés. 3. Felfolyamodás a pápa intézkedése ellen a. A tényállás. b. A büntetés. 4. Az izgatás a. A tényállás. b. A büntetés. 5. Egyházellenes társulások a. A tényállás. b. A büntetés. 6. Az egyház szabadságának megsértése a. A tényállás. b. A büntetés. 7. A megszentségtelenítés a. A tényállás. b. A büntetés. 8. Egyházi javak jogtalan elidegenítése a. A tényállás. b. A büntetés. 94. §. A tisztségek bitorlása és a gyakorlásuk során elkövetett bűncselekmények 1. A bűntárs feloldozása a. A tényállás. b. A büntetés. 2. A szentségkiszolgáltatás színlelése a. A tényállás. b. A büntetés. 3. A szentségek körüli simónia a. A tényállás. b. A büntetés. 4. A hivatal bitorlása a. A tényállás. b. A büntetés. 5. Az illetéktelen szentelés a. A tényállás. b. A büntetés. 6. A szent szolgálat törvénytelen gyakorlása a. A tényállás. b. A büntetés. 7. Nyerészkedés miseadományokkal a. A tényállás. b. A büntetés. 8. A megvesztegetés a. A tényállás. b. A büntetés. 9. A csábítás a. A tényállás. b. A büntetés. 10. A gyónási titok megsértése a. A tényállás. b. A büntetés. 11. A gyónással kapcsolatos egyéb titoksértés a. A tényállás. b. A büntetés. 12. A visszaélés a. A tényállás. b. A büntetés. 13. A kárt okozó gondatlanság a. A tényállás. b. A büntetés. 95. §. A hamisítás 1. A rágalmazás a. A tényállás. b. A büntetés. 2. Az okirat-hamisítás a. A tényállás. b. A büntetés. 96. §. Büntetendô cselekmények különleges kötelezettségek ellen 1. A tiltott üzletelés a. A tényállás. b. A büntetés. 2. Az egyházi büntetés megszegése a. A tényállás. b. A büntetés. 3. A házassági kísérlet a. A tényállás. b. A büntetés. 4. Az ágyasság és a botrány a. A tényállás. b. A büntetés. 5. Egyéb szexuális bűncselekmények a. A tényállás. b. A büntetés. 6. A helybenlakási kötelezettség megsértése a. A tényállás. b. A büntetés. 97. §. Büntetendô cselekmények az élet és szabadság ellen 1. A magzatelhajtás a. A tényállás. b. A büntetés. 2. Egyéb élet- és szabadságellenes cselekmények a. A tényállás. b. A büntetés. 98. §. Egyéb cselekmények büntetése 1. Az általános szabály a. A büntethetô tényállások. b. A büntetés. 2. A törvényesség elve az egyházi büntetôjogban HETEDIK RÉSZ: ELJÁRÁSJOG 99. §. Elôzetes ismeretek 1. Az eljárások 2. A per 3. A per tárgya és fajtái 4. Az egyház bíráskodási joga 5. Az egyházi eljárásokat szabályozó jog a. Az egyetemes jog. b. A részleges jog. c. A különleges eljárások szabályai. I. FEJEZET: A PER ELÔFELTÉTELEI 100. §. A joghatósági elôfeltételek 1. Alapfogalmak a. Az illetékesség. b. Az illetéktelenség. 2. Ítélkezés az Elsô Szék fölött 3. A fenntartott ügyek a. A pápának fenntartott ügyek. b. A Rota Romanának fenntartott ügyek. 4. A rendes illetékesség jogcímei a. Általános elvek. b. Az egyes illetékességi jogcímek. c. Az illetékességi viták. 101. §. A szervezeti elôfeltételek 1. Általános szempontok a. A bíróságok fokozatai. b. A pápához folyamodás. c. A jogsegély. 2. Az elsô fokú bíróság a. Az egyházmegyei bíróság. b. Az elsô fokú regionális bíróság. c. A szerzetesi bíróságok. 3. A másodfokú bíróság a. A Rota Romana. b. A metropolitai bíróságok. c. A tartósan kijelölt bíróságok. d. A szerzetesi fellebbviteli bíróságok. e. A másodfokú regionális bíróság. 4. Az Apostoli Szentszék bíróságai a. A római pápa. b. A Rota Romana. c. Az Apostoli Signatura. 5. Egyéb felsô bíróságok a. Rendes felsôbb bíróságok. b. A tartósan kijelölt bíróságok. c. Esetenként megbízott bíróságok. 102. §. A személyi elôfeltételek 1. A bírók a. Az egyes és a társas bíró. b. A turnusok. c. Társas bíróra tartozó ügyek egyes bíró elôtt. d. A már kijelölt bírók felcserélése. e. A társas bíróság eljárásmódja. 2. Az ügyhallgatók és az elôadóbírók a. Az ügyhallgató. b. Az elôadóbíró. 3. Az ügyész és a kötelékvédô a. Az ügyész. b. A kötelékvédô. c. Részvételük hiánya. d. Szereplésük. e. Kinevezésük és elmozdításuk. 4. A jegyzô 5. A felek a. A perbeli jogképesség. b. A perbeli cselekvôképesség. c. Az ügylegitimáció. 6. A képviselôk és az ügyvédek a. A felek szabadsága. b. A képviselôk és ügyvédek száma. c. A képviselôk és az ügyvédek tulajdonságai. d. Feladatuk megkezdése. e. Lemondásuk a fél jogairól. f. Megbízatásuk elvesztése. g. Fegyelmi vétségeik. h. Az állandó jogvédôk. 103. §. Fegyelmi elôfeltételek 1. A bíráskodás fegyelmét szabályozó jog 2. A bírók és a bírósági személyzet feladata a. A békéltetés. b. Az egyes szerepkörök összeférhetetlensége. c. Az érdekeltség. d. A rendelkezési elv. e. A perek idôtartama. f. A kötelezô eskütétel. g. A kötelezô titoktartás. h. Ajándékok elfogadása. i. A bíróság munkatársainak kihágásai. 3. A tárgyalás sorrendje a. A különbözô perek tárgyalása. b. Egyazon peren belül. 4. A határidôk és a haladékok 5. A bíráskodás helye a. A bíróság székhelye. b. A bíró működése saját területén kívül. 6. A tárgyalóterembe engedhetô személyek 7. Az iratok a. Az írásbeliség. b. Az iratok számozása és hitelesítése. c. A felek és a tanúk aláírása. d. Felterjesztés fellebbezéskor. e. Az iratok kiadása. II. FEJEZET: AZ EGYHÁZI PERES ELJÁRÁS LEFOLYÁSA 104. §. A peralapítás 1. A keresetlevél a. Szükségessége. b. Tartalma. c. Elfogadása. 2. Az idézés és a perbeli cselekmények közlése a. Az idézés fogalma. b. Az idézés szükségessége és módja. c. Az idézés közlése. d. A közlések módja. e. Az idézés közlésének hatása. 105. §. A perfelvétel 1. Fogalma, lefolyása 2. A percím módosítása 3. A perfelvétel hatása 4. A bizonyítékok elôadásának határideje 106. §. A per folyamata 1. Fogalma 2. Változások a féllel történt események miatt 3. Változások a gyám vagy a gondnok miatt 4. A perfolyamat elévülése a. Az elévülés feltételei. b. Az elévülés érvényesülési módja. c. Az elévülés hatása. d. Az elévült per költségei. 5. Elállás a pertôl 107. §. A bizonyítási eljárás 1. Általános tudnivalók a. A bizonyítás terhe. b. A bizonyítékok. c. A bizonyítékok összegyűjtésének ideje. 2. A felek nyilatkozatai a. A felek kihallgatása. b. A válaszadás kötelezettsége. c. A felek esküje. d. A perbeli beismerés. 3. Az okiratok a. Az okiratok fogalma, fajai és használata. b. Az okiratok bizonyító ereje. c. Az okiratok felmutatása. 4. A tanúvallomások a. A tanúk és a tanúbizonyítás. b. A tanúzási kötelezettség. c. A tanúzási képesség. d. A tanúk megnevezése és kizárása. e. A tanúk kihallgatása. f. A tanúvallomások értékelése. 5. A szakértôi vélemények a. A szakértô fogalma. b. A szakértôk kijelölése és kizárása. c. A szakértôk tevékenysége. d. A szakértôi vélemények értékelése. 6. A bírói kiszállás és a bírói szemle 7. A vélelmek 108. §. A mellékes ügyek 1. A mellékes ügyek általában 2. A felek távolmaradása a. Az alperes távolmaradása. b. A felperes távolmaradása. 3. Harmadik személy közbelépése az ügyben a. Fogalma és fajai. b. Lefolyása. 109. §. A perközzététel, a perbezárás és a tárgyalás 1. A perközzététel 2. A perbezárás a. Fogalma. b. Szükségessége. c. Hatása. 3. A tárgyalás 110. §. Az ítélet 1. Fogalma és fajai 2. Az ítélet tartalma és formája a. Az ítélet tartalma. b. Az ítélet formája. 3. Az erkölcsi bizonyosság 4. Az ítélethozatal módja 5. Az ítélet megfogalmazása és közlése a. Az ítélet megfogalmazása. b. Az ítélet közlése. 6. A bírói határozatok 111. §. Az ítélet megtámadása 1. A semmisségi panasz a. Fogalma. b. Jogcíme. c. Bejelentése. d. Elbírálása. 2. A fellebbezés a. Fogalma és lehetôsége. b. Bejelentése és követése. c. Hatása. d. A fellebbviteli eljárás. 112. §. A jogerôs ítélet és végrehajtása 1. A jogerôs ítélet a. Fogalma és hatása. b. Feltételei. c. A jogerôre sohasem emelkedô ítéletek. 2. Az ítélet végrehajtása a. A végrehajtás és az illetékes végrehajtó. b. Az elôzetes végrehajtás. 3. Az elôbbi állapotba való visszahelyezés a. Fogalma és feltételei. b. Az illetékes hatóság. c. A kérelmezés határideje. d. Hatása. 4. A perköltségek 113. §. A szóbeli egyházi peres eljárás 1. Alkalmazási lehetôsége 2. Jellegzetességei a. A keresetlevél. b. Az idézés. c. A perfelvétel. d. A tárgyalás. e. Az ítélet. III. FEJEZET: SAJÁTOS ELJÁRÁSFAJTÁK 114. §. A házassági eljárások 1. A házassági semmisségi perek a. A bírói illetékesség. b. A házasság megtámadásának joga. c. A bírók feladatai. d. A bizonyítás. e. Áttérés felmentési eljárásra. f. Az ítélet és a fellebbezés. g. Az okirati eljárás. 2. A házastársak különválásáról szóló perek 3. Az el nem hált házasság alóli felmentési eljárás 4. A házastárs holtnak nyilvánításának eljárása 115. §. Egyéb eljárások 1. A szentelés semmisnek nyilvánítása a. A kereseti jog. b. Az illetékesség. c. Az eljárás. 2. A peregyezség és a választott bíráskodás 3. A büntetôeljárás a. Fogalma. b. Az elôzetes vizsgálat. c. Az ordinárius döntése. d. A közigazgatási büntetôeljárás. e. A büntetôper. 4. A közigazgatási felfolyamodás a. Fogalma. b. A felfolyamodással megtámadható intézkedés c. Beterjesztôje. d. A közigazgatási jogviták elkerülése. e. Az eljárás lefolyása. 5. A plébánosok elmozdítása és áthelyezése a. Az elmozdítás. b. Az áthelyezés. Irodalom Névmutató Tárgymutató Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv harmadik, átdolgozott kiadásának elektronikus változata. A könyv a Szent István Társulat gondozásában jelent meg 2003-ban a Szent István Kézikönyvek hetedik köteteként,az ISBN 963 361 463 5 azonosítóval. Az elektronikus változat a kötet szerzôjének, Erdô Péter bíboros úrnak az engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más jog a szerzôé. A borítón Nicolaus de Bononia miniatúrájának részlete látható a Decretum Gratiani egy 1360 körüli kódexének kezdôlapjáról (Universitätsbibliothek Jena, Ms. El. f. 51c, fol. 2r) Ha a Tárgymutató több, egymás utáni bekezdésre utal egyszerre, akkor az utalásra való kattintás csak az elsô bekezdésre ugrik. Példál a következô címszó 2579--2585 utalására kattintás a 2579-es sorszámú bekezdésre ugrik: "abortus 1848, 2579--2585". ======================================================================== Elôszó az elsô kiadáshoz Az utolsó magyar egyházjogi kézikönyv, Bánk József nagyszabású munkája megjelenése óta majd egy emberöltô telt el. Ez alatt az idô alatt az egyházi jog döntô mértékben átalakult. A II. Vatikáni Zsinat különös hangsúlyt adott azoknak az egyházi értékeknek, melyeket azután -- mintegy ,,utolsó zsinati okmányként'' -- az 1983-ban megjelent új Egyházi Törvénykönyvnek kellett gyakorlati szabályok formájába öntve Isten népe életében megerôsítenie. A legutóbbi egyetemes zsinat óta különösen is világos, hogy az egyházi jogot csakis az egyház élete titkának összefüggésében lehet megérteni. Ez az élet pedig a hit, a remény és a szeretet közösségében való élet (LG 8a). Ezért az egyház joga egészen sajátos jog, a vele foglalkozó tudományt pedig méltán tekintik szent tudománynak. Mindez szoros kapcsolatot és együttműködést tételez fel a teológia és az egyházjog között. Ha az egyházat csupán látható társaságként szemlélnénk, s eltekintenénk hittani alapjaitól, lélek nélküli szervezetnek tűnne. Joga pedig képtelennek bizonyulna arra, hogy kifejezze azt a gazdagságot, melyet a tanítóhivatal működése, a szentségi élet és a szent pásztorok vezetése határoz meg és tart elevenen. Csak az egyháznak mint az üdvösség szentségének teológiailag szemlélt valósága teszi igazán érthetôvé, hogyan működhet valódi jogként az egyházi szabályok rendszere. Munkánk ebben a szellemben arra törekszik, hogy a katolikus egyház jogát a hívô ember részére a belsô meggyôzôdés szimpátiájával fogadható rendszerként mutassa be, mely minden felkészült érdeklôdô számára érthetô és áttekinthetô. Ha a kötet terjedelme nem tette is lehetôvé, hogy a gyakorlati alkalmazás során lehetséges összes értelmezési problémára kitérjünk, mégis azon igyekeztünk, hogy a jogszabályokat ne csupán logikus rendszer részeiként vázoljuk, hanem az egyházi jogalkalmazói gyakorlat közelségébe vigyük. Ezen a területen ugyanis a puszta teológiai szemlélet még nem jelent hatékony megoldásokat, a hitbeli összefüggésektôl eltekintô jogi technika pedig elidegenedik annak a közösségnek az életétôl és céljától, amelynek építéséhez hozzá kellene járulnia. A kötetet az egyházmegyei, plébániai, bírósági és más egyházi hivatali használatra szánjuk, de az egyházi közösség életébe tevékenyen bekapcsolódó krisztushívôk és a vallás meg a jog világa iránt általában érdeklôdôk tájékoztatására is. Az oktatás szempontjából különösképpen a felsôfokú teológiai képzésben részt vevôket tartottuk szem elôtt, de szolgálatot kívántunk tenni azoknak is, akik a jogtudományok keretében kerülnek az egyházjoggal kapcsolatba. Erre a didaktikai irányulásra már azért is szükség volt, mert az 1983-as Egyházi Törvénykönyv latin- magyar, magyarázatokkal ellátott kiadása műfajára tekintettel semmiképp sem volt tankönyvnek tekinthetô. Márpedig tiszta fogalomkészlet és áttekintés nélkül a törvények szövegének olvasóját mindig fenyegeti a ,,paragrafusrágás'' kísértése, a jogi iskolázatlanság elmaradhatatlan velejárója. A gyakorlati alkalmazhatóságra való törekvés két témakörben sajátos problémát vetett fel. A megszentelt élet szabályainak, vagy hagyományos szóval a szerzetesjognak a területén sok évtizedes hiány pótlása szükséges. Az új szerzetesjog részben feltételezi, részben szervesen magába építi mindazt a lelkiségi, teológiai és jogi fejlôdést, ami ebben az idôben lejátszódott. Ezért az egyértelmű, biztos gyakorlati alkalmazáshoz olyan sokrétű tárgyalás látszott szükségesnek, mely meghaladta volna ennek a kötetnek a kereteit. Így e helyütt beértük néhány általános fogalom megvilágításával. Hasonlóan nehézséget okozott az egyház anyagi javairól, régi elnevezéssel az egyházi vagyonjogról szóló jogterület. Itt az Egyházi Törvénykönyv csupán egyetemes szempontokat tartalmaz, s az átlagosnál sokkal nagyobb mértékben utal a részleges egyházjogra és az egyes országok világi jogára. Ahhoz tehát, hogy e témáról ne általánosságban mozgó vagy félrevezetô képet adjunk, a kötet többi részétôl erôsen különbözô módszert kellett volna követnünk. Nem is szólva arról, hogy azok a magyar jogszabályok, melyek ezt a kérdéskört érintik, épp alakulóban vannak. Kétségtelen, hogy a megszentelt életnek és az egyház anyagi javainak témaköre magyar nyelven is részletes, önálló tárgyalást érdemel. Szívbôl kívánjuk, hogy ez a kötet járuljon hozzá Isten népe életének harmóniájához, a Magyar Katolikus Egyház fejlôdéséhez és épüléséhez. A szerzô ======================================================================== Elôszó a harmadik kiadáshoz Majd tizenkét éve annak, hogy a jelen kézikönyv elsô kiadása napvilágot látott. Azóta az egyetemes egyházjog, de a hazai részleges egyházjog, sôt térségünk egész egyházi szervezete és élete is igen jelentôsen megváltozott. Az Apostoli Szentszék élénk jogalkotói tevékenysége új és új egyetemes jogszabályok alkotását eredményezte. Még az 1983-ban kiadott Egyházi Törvénykönyvet is módosították néhány pontban. Mindezeket a jogszabályi változásokat természetesen kötetünk átdolgozása során figyelembe kellett vennünk. De hazai egyházi életünk, különösen a jogilag is megragadható, szervezett egyházi tevékenység is új és új részleges egyházi jogszabályok kiadását, a régiek módosítását tette szükségessé. Az egyházközségi képviselôtestületek új szabályzata, a püspöki konferencia kiegészítô szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz, a hazai egyházmegyei zsinatok egész sorának határozatai számos új rendelkezést tartalmaznak. Megváltozott az egyházközségek fogalma, a káptalanok szerepe, bôvült az egyházi vagyonjog alkalmazási lehetôsége éppúgy, mint az azóta működésüket újra megindító szerzetesrendek vagy az egyházi társulások tevékenysége. A hittudományi oktatás, a jogászképzés és a posztgraduális kánonjogi szakképzés keretében egyre többen ismerkednek meg a katolikus egyház jogrendjével. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem fakultási jogú Kánonjogi Intézetének keretében szakkönyvek sorozata indult meg. Ugyanennek az intézetnek a közreműködésével jelenik meg a Kánonjog című folyóirat, valamint a Folia Canonica című idegen nyelvű szakfolyóirat is. Így a jelen kötet új kiadásának olvasótábora is szélesebb lehet. Egyben a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt kap ennek a munkának az általános kézikönyv jellege. A kánonjog ugyanis teljes, önálló jogrend, nem csupán valamely más jogrend egyik jogterülete. Sôt a katolikus egyház jogának keretén belül is különbözô jogterületek vannak. Ezek közül egyesekre ennek a kézikönyvnek az elsô kiadása nem tért ki. Elsôsorban a vagyonjog és a szerzetesjog volt ilyen. Idôközben mindkettôrôl szakszerű magyar nyelvű bemutatás látott napvilágot. A szerzetesjogról Domingo Andrés munkájának fordítása, a vagyonjogról pedig Kuminetz Géza kötete áll az olvasók rendelkezésére. Így ezekre a jogterületekre a jelen kiadás sem tér ki. Tematikai bôvülést jelent viszont a kánonjog oktatásának áttekintése nemzetközi méretekben. Kötetünk szakirodalmi hivatkozásait csak akkor bôvítettük a legújabb közleményekkel, ha azt a téma feltétlenül megkívánta. A bibliográfiai részben viszont igyekeztünk az azóta eltelt idôben napvilágot látott jelentôs kommentárokat, kézikönyveket és az összeállítás szempontjainak megfelelôen válogatott monográfiákat is feltüntetni. Ugyancsak változás az elôzô kiadáshoz képest, hogy a kötet a névmutatón kívül betűrendes tárgymutatót is tartalmaz. Az átdolgozás és bôvítés munkájának befejezéséhez nélkülözhetetlen segítséget nyújtott Szuromi Sz. Anzelm docens úr. Ezúton mondunk köszönetet értékes közreműködéséért. Adja Isten, hogy ennek a munkának az újabb kiadása hasznosan szolgálja hazai egyházunk életét, harmonikus működését és egyre szervesebb beilleszkedését a világegyház közösségébe. 2003. március 25. A szerzô ======================================================================== Rövidítések -- A -- AA Apostolicam actuositatem, a II. Vatikáni Zsinat határozata világi hívek apostolkodásáról AAS Acta Apostolicae Sedis, Romae 1909 kk. AAVV Auctores varii Adh.ap.postsyn. Adhortatio Apostolica postsynodalis AG Ad gentes, a II. Vatikáni Zsinat határozata az egyház missziós tevékenységérôl ÁJE Állam-és Jogtudományi Enciklopédia, szerk. SZABÓ I., I--II, Bp. 1980 AKK Archiv für katholisches Kirhenrecht, (Innsbruck) Mainz 1857 kk. All., Alloc. Allocutio AnCan L'Année Canonique, Paris 1952 kk. ANDRES, El derecho ANDRES, D.J., El derecho de los religiosos. Comentario al Código, Madrid 1983 ANDRIEU MGUITRANCOURT ANDRIEU GUITRANCOURT, P., Introduction ŕ l'étude du droit en général et du droit canonique contemporain en particulier, Paris 1963. Apol Apollinaris, Commentarius Instituti Utriusque Iuris, Romae 1928 kk. art. articulus -- B -- BAC Biblioteca de Autores Cristianos, Madrid 1945 kk. BÁNK BÁNK J., Kánoni jog, I-II, Budapest, 1960- 1963 BÁNK, Alkotmányjog BÁNK J., Egyházi jog. Az egyházi alkotmányjog alapjai, Budapest 1958 BÁNK, Connubia BÁNK J., Connubia canonica, Romae- Friburgi Brisgoviae-Barcinone 1959 BERSINI BERSINI, F., Il nuovo diritto canonico matrimoniale. Commento giuridico- teologico-pastorale, Torino 1983 BONNET- MGHIRLANDA BONNET, P.A.--GHIRLANDA, G., De Christifidelibus. De eorum iuribus, de laicis, de consociationibus. Adnotitiones in Codicem, Romae 1983 Bp. Budapest BRÓSZ-PÓLAY BRÓSZ R.--PÓLAY E., Római jog, Budapest 1974. Btk 1978. évi IV. törvény a Büntetô Törvénykönyvrôl -- C -- CCEE Consilium Conferentiarum Episcopalium Europae CCEO Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium (1990) CD Christus Dominus, a II. Vatikáni Zsinat határozata a püspökök lelkipásztori hivatásáról CE Council of Europe (Európa Tanács) CELAM Consejo Episcopal Latinamericano C Ep Congregatio pro Episcopis C Fid Congregatio de Doctrina Fidei Chir. Chirographa CIC Codex Iuris Canonici (1983) 1917-es CIC Codex Iuris Canonici (1917) CInstCath Congregatio pro Institutione Catholica CivCatt La Civiltŕ Cattolica COD Conciliorum Oecumenicorum Decreta, curantibus ALBERIGO, G.--DOSSETTI, J. A.- -JOANNOU, P. P.--LEONARDI, C.--PRODI, P., [3]Bologna 1973. Codice Codice di diritto canonico. Testo ufficiale e versione italiana, Roma 1983 Código BAC Código de Derecho Canónico. Edición bilingüe comentada, por los profesores de la Facultad de Derecho Canónico da la Universidad Pontificia de salamanca, dirección: ECHEVERRIA, L. (BAC442), [2]Madrid 1983 Código 1917 BAC Código de Derecho Canónico y legislacción complementaria. Texto latino y versión castellana con jurisprudencia y comentarios, por los catedráticos de texto del Código en la Pontificia Universidad Ecclesiástica de Salamanca (BAC7a) 10Madrid 1976 Código EUNSA Código de Derecho Canónico. Edición anotanda, a cargo de LOMBARDIA, P. y ARRIETA, J.I., EUNSA, Pamplona 1983 ComCentConc Comissio Centralis coordinandis post Concilium laboribus et Concilii decretis interpretandis ComEx Comentario Exegético al Código de Derecho, ed. MARZOA, A.--MIRAS, J.-- RODRIGUEZ-OCAŃA, R., I--V, Pamplona 1996 Comm Communicationes, ed. Pontificia Commissio Codici Iuris Canonici recognoscendo, Typ. Pol. Vat. 1969 kk. ComMigr Pontificia Commissio de Spirituali migratorum atque itinerantium cura Communio Communio. Collezione di riccerche storiche sulla struttura organica della Chiesa, Roma 1957 kk. ComRelMiss Commentarium pro Religiosis et Missionariis, Roma 1920 kk. Conc. Vat. I. Concilium Vaticanum I ConsPubl EcclNeg Consilium pro Publicis Ecclesiae Negotiis Const. Constitutio Const.Ap. Constitutio Apostolica CORONATA CONTE CORONATA, M., Institutiones iuris canonici, Torino, I--IV, [4]1950--1956; V, [3]1952 CORONATA De sacramentis CONTE CORONATA, M., Institutiones iuris canonic. De sacramentis, Torino, I--II, [2]1949-- 1951; III, [3]1957 Cprop Congregatio pro Gentium Evangelizatione Curso matr.proc. AAVV., Curso de derecho matrimonial y procesal canónico para profesionales del foro, I- (Bibliotheca Salamanticensis. Estudios 10-), Salamanca 1975 kk. Csjt 1974. évi I. törvény a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény módosításáról és egységes szövegérôl -- D -- DDC Dictionnaire de droit canonique, publié sous la direction de NAZ, R., I--VII, Paris 1935--1965 Decis. Decisio Decl., Declar. Declaratio Decr. Decretum DEL GIUDICE DEL GIUDICE, V., Nozioni di diritto canonico, [12]Milano 1970 DEL PORTILLO DEL PORTILLO, A., Laici e fedeli nella Chiesa, Milano 1969 DH Dignitatis humanae, a II. Vatikáni Zsinat nyilatkozata a vallásszabadságról DiplLex Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, szerk. HAJDU GY., [2]Bp. 1967 Dir.Eccl Il Diritto Ecclesiastico, Roma 1890 kk. Diss. Dissertatio Doc. Documentum DS DENZINGER, H.--SCHÖNMETZER, A., Enchiridion Symbolorum, Definitionum et Declarationum de rebus fidei et morum, [32]Barcinone--Friburgi Brisgoviae--Romae- -Neo Eboraci 1963 DV Dei Verbum, a II. Vatikáni Zsinat hittani rendelkezése az isteni kinyilatkoztatôsról -- E -- ed. edidit, editio, edited by EK Egyházmegyei Körlevelek EKRA Egyházmegyei Katolikus Rendelkezési Alap Enc. Encyclica ENSZ Egyesült Nemzetek Szervezete Ep. Epistola EphIurCan Ephemerides Iuris Canonici, Roma 1945 kk. EPSZ Egyházmegyei Papi Szenátus ET Az Egyházi Törvénykönyv. A Codex Iuris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal, szerkesztette, fordította és a magyarázatot írta ERDÔ P., [4]Bp. 2001 ESCUDERO ESCUDERO, G., Il nuovo diritto dei religiosi, [2]Roma 1973 EthSt Erfurter Theologische Studien, Leipzig 1956 kk. EUNSA Ediciones Universidad de Navarra, Sociedad Anónima EV Enchiridion Vaticanum, Bologna 1976 kk. -- F -- FAO Food and Agriculture Organization of the United Nations (Az Egyesült Nemzetek Élelmezési és Mezôgazdasági Szervezete) -- G -- GE Gravissimum educationis, a II. Vatikáni Zsinat nyilatkozata a keresztény nevelésrôl GHIRLANDA, De ordine GHIRLANDA, G., De Ecclesiae munere sanctificandi. De ordine. Adnotiones in Codicem, Romae 1983 GORDON De recursibus GORDON, I., De recursibus administrativis in novo Codice, Romae 1983 (PUG jegyzet) GORDON Novus processus GORDON, I., Novus processus nullitatis matrimonii. Iter cum adnotationibus, Romae 1983 GOYENECHE GOYENECHE, S., De processibus. Breves adnotationes ad L. IV Codicis Iuris Canonici, I/1, Messanae 1958; I/2 Romae 1959 (pro manuscripto) GS Gaudium et spes, a II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori rendelkezése az egyház és a mai világ viszonyáról -- H -- Handbuch Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Hrsg. Von LISTL, J.-- MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H., Regensburg 1983 HDIEO Histoire du Droit et des Institutions de L'Église en Occident, dir. LE BRAS, G.-- GAUDEMET, J., Paris 1955 kk. (eddig 12 kötet) HEIMERL--PREE HEIMERL, H.--PREE, H., Kirchenrecht. Allgemeine Normen und Eherecht, Wien--New York 1983 HEUMANN--SECKEL HEUMANN, H.--SECKEL, E., Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts, [11]Graz 1971 Hrsg. Herusgegeben HWbPh Historisches Wörterbuch der Philosophie, Hrsg. RITET, J., Darmsstadt (Basel) 1971 kk. (eddig 6 kötet) -- I -- IAEA International Atomic Energy Agency (Nemzetközi Atomenergia Ügynökség) ICOMOS International Council of Monuments and Sites (Műemlék és Emlékhelyek Nemzetközi Tanácsa) IKZ Communio Internationale Katholische Zeitschrift ,,Communio'', Frankfurt 1972 kk. Il diritto AAVV., Il diritto nel mistero della Chiesa, I--IV (Quaderni di ,,Apollinaris'' 1--4) Roma 1979--1981 IM Inter mirifica, a II. Vatikáni Zsinat határozata a tájékoztató eszközökrôl Informationes SCRIS Informationes Sacrae Congregationis pro Religiosis et Institutionis Saecularibus, Bollettino d'informazione, Cittŕ del Vaticano 1974 kk Interpr. Interpretatio IusCan Ius Canonicum, Pamplona 1961 kk. -- J -- JONE JONE, H., Gesetzbuch des kanonischen Rechtes. Erklärung der Kanones, I--III, Paderborn 1939--1940 Jurist The Jurist, Washington 1941 kk. -- K -- k., kán. kánon Kanon Kanon. Jahrbuch der Gesellschaft für das Recht der Ostkirchen, Wien 1973 kk. (eddig 5 kötet) KathSozL Katholisches Soziallexikon, Hrsg. KLOSE, A.--MANTL, W.--ZSIFKOVITS, V., 2Innsbruck- -Graz stb. 1980 kk. következôk -- L -- La normativa La normativa del nuovo Codice, a cura di CAPELLINI, E., Brescia 1983 La nuova legislazione AAVV., La nuova legislazione canonica. Corso sul Nuovo Codice di Diritto Canonico, 14--25 febbraio 1983 (Studi Urbaniana 19), Roma 1983 Leges Leges Ecclesiae post Codicem Iuris Canonici editae, ed. OCHOA, X.,--ANDRÉS, D., I--VII, Roma 1966--1994 LG Lumen gentium, a II. Vatikáni Zsinat hittani rendelkezése az egyházról Litt. Litterae Litt.Ap. Litterae Apostolicae Litt.circ. Litterae cirulares LThK Lexikon für Theologie und Kirche, Hrsg. HÖFER, J.--RAHNER, K., I--XI, 2Freiburg 1957--1967 LThK Vat II Lexikon für Theologie und Kirche. Das Zweite Vatikanische Konzil, Dokumente und Kommentare, I--III, Freiburg--Basel--Wien 1967--1968 LÜDICKE, Eherecht LÜDICKE, K., Eherecht. Canones 1055-- 1165, Essen 1983 -- M -- MICHIELS MICHIELS, G., Normae generales iuris canonici, I--II, Lublin 1929 MKPK Magyar Katolikus Püspöki Kar MKPK, Kieg. A Magyar Püspöki Konferencia Kiegészítô Szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz, Bp. 1994 MonEccl Monitor Ecclesiasticus, Roma 1876 kk. MOSIEK, Eherecht MOSIEK, U., Kirchliches Eherecht [3]Freiburg 1976 MOSIEK, Verfassungsrecht MOSIEK, U., Verfassungsrecht der Lateinischen Kirche, I--III. Freiburg 1975--1978 MÖRSDORF, Lehrbuch MÖRSDORF, K., Lehrbuch des Kirchenrechts auf Grund des Codex Iuris canonici, München--Paderborn--Wien, I. 111964; II, [12]1967; III, [11]1979 MÖRSDORF, Rechtssprache MÖRSDORF, K., Die Rechtssprache des Codex Iuris Canonici, Paderborn 1937 (újnyomás 1967) MP Motu proprio MThSt kan.Abt. Münchener Theologische Studien, kanonistische Abteilung, München 1951 kk. MünstKomm Münsterischer Kommentar zum Codex Iuris Canonici, Hrsg. Von LÜDICKE, K., Essen 1985 kk. -- N -- n., nr. numerus NAVARRETE, Problemata NAVARRETE, U., Quaedam problemata actualia de matrimonio, [3]Romae 1980 NEUMANN NEUMANN, J., Grundriss des katholischen Kirchenrechts, Darmstadt 1981 Norma AAVV., La Norma en el Derecho Canónico. Actas del III Congreso Internacional de Derecho Canónico. Pamplona, 10--15 de octubre de 1976, I--II, Pamplona 1979 NSZK Német Szövetségi Köztársaság Nuevo Derecho AAVV., Nuevo Derecho Canónico. Manual universitario (BAC 445), Madrid 1983 Nuntia Nuntia, ed. Pontificia Commissio Codici Iuris Canonici Orientalis recognoscendo, Cittŕ del Vaticano 1975 kk. -- O -- OBP Ordo Baptismi Parvulorum OCHOA, Index OCHOA, X., Index verborum ac locutionum Codicis Iuris Canonici, Romae 1983 OE Orientalium Ecclesiarum, a II. Vatikáni Zsinat határozata a keleti katolikus egyházakról OICA Ordo Initiationis Christianae Adultorum OJETTI OJETTI, B., Commentarium in Codicem Iuris Canonici, I--IV, Romae 1927--1931 O.L.T. Országos Liturgikus Tanács Orientalium Dignitas Orientalium Dignitas. A XIII. Leó pápa által kiadott ,,Keletiek méltósága'' kezdetű apostoli levél centenáriuma alkalmából tartott szimpozion anyaga 1994. november 2--4, szerk. OROSZ L., Nyíregyháza 1995 OT Optatum totius, a II. Vatikáni Zsinat határozata a papnevelésrôl -- Ö -- ÖAKR Österreichisches Archiv für Kirchenrecht, Wien 1950 kk. -- P -- part. particularis, -e PC Perfectae caritatis, a II. Vatikáni Zsinat határozata a szerzetesi élet korszerű megújításáról PCCS Pontificium Consilium de Communicationibus Socialibus PCDecrI Pontificia Commissio Decretis Concilii Vaticani II Interpretandis PCI Pontificia Commissio ad Codicis Canones Authentice Interpretandos PCLTI Pontificium Consilium de Legum Textibus Interpretandis Per Periodica de re morali, canonica, liturgica, Roma 1905 kk.; Periodica de re canonica PL Patrologia Latina, Paris 1878 kk. PM Pápai Megnyilatkozások, Bp. 1980 kk. PO Presbyterium ordinis, a II. Vatikáni Zsinat határozata a papi szolgálatról és életrôl PontConsUnit Christ Pontificium Consilium ad Unitatem Christianos fovendam Pont.Univ. Pontificia Universitatis PRIMETSHOFER, Ordensrecht PRIMETSHOFER, B., Ordensrecht, [2]Freiburg 1979 Ptk 1977. évi IV. törvény a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvérôl szóló 1959. évi IV. törvény módosításáról és egységes szövegérôl PUG Pontificia Universitas Gregoriana PUL Pontificia Universitas Lateranensis -- R -- RD Római Dokumentumok, Bp. 1991 kk. RDC Revue de droit Canonique, Strasbourg 1951 kk. Rescr. Rescriptum Resp. Responsum RevEspDerCan Revista Espańola de Derecho Canónico, Salamanca 1946 kk. ROBERTI ROBERTI, F., De processibus, I, [4]In Civitate Vaticana 1956 RUF RUF, N., Ds Recht der katholischen Kirche nach dem neuen Codex Iuris Canonici, für die Praxis erläutert, Freiburg--Basel-- Wien 1983 RR Rota Romana -- S -- SANTORO PASSARELLI SANTORO PASSARELLI, F., Dottrine generali del diritto civile, [9]Napoli 1977 SC Sacrosanctum Concilium, a II. Vatikáni Zsinat rendelkezése a szent Liturgiáról SC CausS Sacra Congregatio pro Causis Sanctorum SC Cler Sacra Congregatio pro Clericis SC Consist Sacra Congregatio Consistorialis SC Cult Sacra Congregatio pro Cultu Divino SC Ep Sacra Congregatio pro Episcopis SC Fid Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei SCHERMANN, SCHERMANN E., Szerzetesjog, Pannonhalma 1927 SCHWENDENWEIN SCHWENDENWEIN, H., Das neue Kirchenrecht. Gesamtdarstellung, Graz--Wien--Köln 1983 SC InstCath Sacra Congregatio pro Institutione Catholica SC Off Sacra Congregatio S. Officii SC Prop Sacra Conregatio pro Gentium Evengelizatione seu de Propaganda Fide SC Rel Sacra Congregatio pro Religiosis et Institutis Saecularibus SC Sacr Sacra Congregatio de Disciplina Secramentorum SC SacrCult Sacra Congregatio pro Sacramentis et Cultu Divino SC Stud Sacra Congregatio de Seminariis et Universitatibus Studiorum SecrChristUnit Secretariatus ad Christianorum unitatem fovendam SecrNonCred Secretariatus pro non credentibus SecrStat Secretaria Status seu Papalis SignAp Suprementum Tribunal Signaturae Apostolicae SIPOS, Enchiridion SIPOS, S., Enchiridion iuris canonici, [6]Romae 1954 SIPOS, Perrendtartás SIPOS I., Egyházi perrendtartás köteléki, felszentelés elleni és büntetô ügyekben, [3]Pécs 1943 SIPOS--GÁLOS SIPOS I.--GÁLOS L., A katolikus házasságjog rendszere a Codex Iuris Canonici szerint, [4]Bp. 1960 SPaenAp Sacra Paenitentiaria Apostolica SRR Sacra Romana Rota SRR Dec Sacrae Romanae Rotae Decisiones seu Sententiae, Roma 1909 kk. StCan Studia Canonica, Ottawa 1967 kk. STh Summa Theologica StudGiur Studi Giuridici, Cittŕ del Vaticano 1977 kk. -- SZ -- sz. szám SZEMÉLYI SZEMÉLYI J., Egyházjog, I. Személyi jog, II. Egyházi alkotmányjog, Bp. 1982 (Katolikus Teológiai Fôiskolai Jegyzetek) -- T -- ThGl Theologie und Glaube, Paderborn 1909 kk. ThPQ Theologisch-praktische Quartalschrift, Linz 1848 kk. Typ.Pol.Vat. Typis Poliglottis Vaticanis -- U -- UA. Ugyanaz UNESCO United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization (Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete) UNIDO United Nations Industrial Development Organization (Az Egyesült Nemzetek Iparfejlesztô Szervezete) UR Unitatis redintegratio, a II. Vatikáni Zsinat határozata az ökumenizmusról URRUTIA, Codicis liber III URRUTIA, F. J., ,,De Ecclesiae munere docendi'' (Cidicis liber III: cc. 747-- 833). Synopsis lectionum et Commentarium, Romae 1983 URRUTIA, De normis URRUTIA, F. J., De normis generalibus. Adnotationes in Codicem: Liber I, Romae 1983 -- V -- VAN HOVE De consuetudine VAN HOVE A., De consuetudine. De temporis supputatione (Commentarium Lovaniense in Codicem Iuris Canonici, Volumen I, Tomus II) Mechlinie--Romae 1933 VERMEERSCH-- CREUSEN VERMEERSCH, A.-CREUSEN, J., Epitome iuris canonici, Mechliniae--Romae, I, [8]1963; II, [7]1954; III, [7]1956 -- W -- WEGAN, Ehescheidung WEGAN, M., Ehescheidung. Auswege mit der Kirche, Graz--Wien--Köln 1982 WERNZ--VIDAL WERNZ, FX.--VIDAL, P., Ius canonicum, Romae, I, [2]1952; II, [3]1943; III, 1933; IV/1, 1934; IV/2, 1935; V, [3]1946;; VI, [2]1949; VII, [2]1951 WTO World Tourism Organization (Idegenforgalmi Világszervezet) -- Z -- ZSK Zsinati Könyv ZRG Kan Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. Kanonistische Abteilung, Weimar 1911 kk. VI.R.J. Regula Iuris in Libro Sexto ======================================================================== 1. §. A KÁNONJOG TUDOMÁNYA 1. A JOG ÉS A JOGTUDOMÁNY a. A jog fogalma 1 ,,Iuri operam daturum prius nosse oportet, quid sit ius''[1] -- aki joggal akar foglalkozni, annak elôször is azt kell tudnia, hogy mi a jog. A jog pedig Celsus ôsi mondása szerint ,,a jónak és a méltányosnak a művészete'' (Dig. 1. 1. 1. pr.), vagy Dante szavával élve ,,egyik embernek a másikhoz való dologi és személyes viszonya, melynek sértetlen megtartása megôrzi, meg nem tartása pedig megrontja az emberi társadalmat''[2]. Noha a mai jogfilozófiáknak éppen a jog definíciója az egyik legnagyobb nehézsége, nem foghatunk a kánonjog tanulmányozásához anélkül, hogy legalább megközelítôlegesen ne vázoljuk a jog fogalmát. 2 A pozitív (tételes) jog jelensége az egyik elterjedt meghatározás szerint nagy vonalakban úgy írható le, mint a társadalmi viselkedést szabályozó, intézményesen kiadott és szavatolt, vagy legalábbis intézményesen szavatolt normák rendszere. A pozitív jognak ez a valósága feltételezi az intézményes működésre képes társadalom, vagyis bizonyos alapelvek szerint tartósan megszervezett embercsoport létét, melynek rendjébôl a közösség céljának megfelelôen fakadnak azok a követelmények, melyeket a pozitív jogszabályoknak konkretizálniuk kell. Ezt a pozitív jogot megelôzô, ahhoz képest elsôdleges és meghatározó jelentôségű követelményrendszert, azokat az elveket, melyek szerint az emberek sokasága intézményes társadalommá szervezôdik, nem lehet mereven elválasztani a jog világától. Ezért sokan erre is alkalmazzák a jog elnevezést, s vele kapcsolatban intézményes jogról (vagy strukturális jogról, lényegi jogrendrôl) szólnak, méltán hangsúlyozva ezzel, hogy a jog valósága tágabb a tételes jogszabályok összességénél (melyet formális jogrendnek is szokás nevezni)[3]. 3 A tételes jogi normák parancsolóak (imperatívak), vagyis nem leírják, hogy általában az emberek hogyan viselkednek, hanem elôírják, hogy hogyan kell viselkedniük. E normákra jellemzô az általánosság, hiszen tényállástípusokat alkotnak és szabályoznak, s nem vehetik teljesen figyelembe az egyes esetek egyediségét; ezért is nélkülözhetetlen az esetek egyedi sajátosságainak bizonyos tekintetbevételét lehetôvé tevô záradékok, ,,kiskapuk'' rendszere. A jogi szabályrendszernek az emberi viselkedést megszabó egyéb normatív szisztémáktól (erkölcs, illem) részben eltérô megkülönböztetô jegyei: az intézményes szankcionáltság, vagyis az a tény, hogy követését meghatározott eljárás szerint alkalmazásra kerülô szankciók biztosítják (bár ez nem feltétlenül jelent mindig fizikai erôvel való kikényszeríthetôséget); az interszubjektivitás (hiszen az alanyok közti viszonylatokat szabályozza s nem az ember önmagához való belsô viszonyulását); valamint a külsôség (hiszen elsôsorban az érzékileg tapasztalható, külsô megnyilvánulások érdeklik, a gondolatok és szándékok inkább csak a külsô megnyilvánulásokhoz való viszonyukban). 4 Ezt a pozitív normarendszert egyes terminológiák szerint (és ez az általánosabb) objektív jognak (tárgyi jognak), más terminológiák szerint normatív jognak nevezik. Ha ez az objektív jog általános normáiban vagy az azok keretében kiadott egyedi intézkedésekben egyes személyek számára valamely cselekvést vagy ennek elhagyását írja elô, jogi kötelezettségrôl, ha pedig szabadságot biztosít bizonyos cselekvésekre, nem cselekvésre, vagy igényeink kielégítését szavatolja, szubjektív jogról (alanyi jogról) szokás beszélni. 5 Szólnunk kell olyan alanyi jogokról és kötelességekrôl is, amelyek megelôzik a tételes jogot, sôt nem vezethetôk le az ,,intézményes jog'' valóságából sem, hanem annak mintegy alapfeltételeit alkotják. Így maguk is valamiképpen a jog világához kapcsolódnak. Ezeknek a jogoknak és kötelezettségeknek az alapját az emberek közti igazságos rend olyan követelményei képezik, melyeket együttesen a katolikus egyházjogban természetjognak neveznek. Valóban, a pozitív jogi normarendszer nem végsô szabálya önmagának. Az emberek csoportjának a tételes jog kialakulásához szükséges társadalommá intézményesülése sem a lét tágabb összefüggéseibôl kiszakítható folyamat. A mereven felfogott jogi institucionalizmus (vagyis az intézményes és tételes jog megkülönböztetésén alapuló elmélet) éppen azzal szolgáltatott alapot sokak bírálatára, hogy ettôl az összefüggéstôl eltekintett. Ha viszont az intézményes vagy strukturális jogot úgy fogjuk fel, hogy annak alapját az emberi személy valóságából, méltóságából, az emberek közti igazságos rend szükségletébôl adódó kívánalmak alkotják, akkor elmondhatjuk, hogy az intézményes jog a teremtett valóság rendjében gyökerezik, a rá épülô tételes jog pedig ,,norma normata'', vagyis olyan szabály, mely más szabályokhoz igazodik. Egyrészt az intézményes jog társadalmi valóságához, másrészt azon keresztül, de közvetlenül is az emberek közti igazságos rend alapvetô követelményeihez. Ezért a tételes jog megalkotása és alkalmazása sem történhet önkényesen, hanem igazodnia kell pl. a fizikai, biológiai, pszichológiai, társadalmi törvényszerűségekhez, figyelembe kell vennie ez etika szempontjait[4]. 6 Ha a tételes jog elôírásai nem az adott társadalomban működô intézményes jogra épülnek, társadalmilag irreálisakká válnak, s aligha van esélyük a tényleges érvényesülésre, vagyis arra, hogy a társadalmi viselkedést valóban szabályozzák. Ha viszont az igazságosság alapvetô követelményeivel, az erkölcs kívánalmaival, a ,,természetjoggal'' kerülnek ellentétbe, akkor nem lehetnek erkölcsileg kötelezôek. Ámde a reális érvényesülés esélye és a szabályok etikai minôsége össze is függ egymással, mégpedig a keresztény szemlélet szerint nem pusztán azért, mert az etikai értéktudat a társadalom valóságának része és kifejezôje, hanem mivel végsô soron az emberi együttélés alapvetô törvényszerűségeit ugyanaz a Teremtô rendezi, aki egyben az objektív valóságot átjáró erkölcsi értékeknek is végsô forrása. A tételes jogot megelôzô, de a jog számára is parancsoló erôvel rendelkezô tényezôknek a feltárása elsôsorban az egyes szaktudományok (természettudományok, szociológia, pszichológia, etika, morálteológia stb.) feladata, de figyelembevételük elôl a jogi élet egyetlen szintjén sem lehet mereven elzárkózni. Állandó erôfeszítést igénylô probléma, hogy ezeknek a szempontoknak az érvényesítése a jogrendszeren belül hogyan biztosítható. b. A jogtudomány 7 A jog konkrét, történelmileg változó tartalmával a jogi szaktudományok foglalkoznak. Közülük elsô, idôrendben és gyakorlati jelentôségben egyaránt, a tételes jogtudomány, vagy egyszerűen jogtudomány, mely egy konkrét jogrenden belül érvényes jog tartalmát fejti ki. A tételes jog megismerésére, logikus megértésére és bemutatására törekszik, nem mondva le a társadalmi és történeti magyarázatról sem. Olyan jogi rendszert igyekszik felvázolni, mely céljára való tekintettel megalapozott. A jogi módszer, vagyis a jogtudományra jellemzô sajátos megismerési mód központi meghatározója a jogalkalmazás igénye. Az adott jogrend keretében azt kell ugyanis megállapítani, hogy a konkrét egyedi esetben mi a jogos. Ebbôl a célból az esetet a jogszabályokhoz kell viszonyítani. Tehát meg kell vizsgálni, hogy mik benne a jogilag jelentôs elemek, tisztázni kell, hogy mi az erre vonatkozó jogszabály pontos tartalma, majd a tényállást a jogszabály szerint minôsíteni kell. Ennek során a jogszabályokat különbözô eljárások segítségével magyarázni kell. Ha szükséges jogszabályok hiányoznak, meg kell alkotni ôket, ha a meglevôk alkalmazása tarthatatlan következményekkel jár, helyesbíteni kell ôket. 8 A joggal foglalkozó egyéb tudományok nem elsôsorban a sajátos jogi módszerrel dolgoznak, hanem más tudományok módszerét (is) alkalmazzák a jogi jelenségre. A jog fejlôdésével, ennek okaival a jogtörténet foglalkozik. Ezzel szorosan érintkezik a jogot szociológiai okaiban, a társadalom hatásrendszerében vizsgáló jogszociológia. Megjegyzendô, hogy a jogszociológiának mint tudománynak erôsen el kell vonatkoztatnia az egyes konkrét jogrendek intézményeitôl, és történelmi keresztmetszetben kell bizonyos tipikus jogintézmények törvényszerű kapcsolatait keresnie a társadalmi valóság jogon kívüli részével. A jogi szaktudományok körébe tartozik, de a legkevésbé önállósult, a jogpolitika tudománya. Ez a jog céljaival és ezekhez mért helyességével foglalkozik, de nem a legteljesebb általánosságban, mert ez már a jogfilozófia területe, nem is az egyes konkrét jogszabályoknak az adott jogrend egy általánosabb normájához való viszonyítása szintjén, hiszen ez még a tételes jogtudomány feladata, hanem a kettô közötti közbülsô nagyságrendben: az egyes társadalmi célkitűzések jogi megvalósításának törvényeit igyekszik megállapítani. 2. A KÁNONJOG a. A kánonjog fogalma 9 Kánonjognak tágabb értelemben a keresztény egyházak, szűkebb értelemben a katolikus egyház jogát nevezzük. A név a görög kanón (szabály, zsinórmérték) szóból ered, melyet az ókeresztény kortól fogva sajátosan az egyházfegyelmi szabályok megjelölésére is alkalmaztak[5]. Hogy az egyház jogát mennyiben minôsítjük jognak, az attól függ, milyen a jogról alkotott fogalmunk. Ha a jogot elég tágan és egyúttal a természetfeletti valóság felé nyitottan írjuk le, akkor a kánonjog beletartozhat a jog kategóriájába, bár az egyház jellegének megfelelôen igen speciális jog. 10 Az egyházat intézményes működésre képes, szerves egységként megformáló alapelvek és folyamatok Krisztus akaratából fakadnak, a Szentlélek működése révén építik fel Isten népét. Az egyház a szó fent jelzett intézményes, strukturális értelmében jogi valóság, mert Krisztus egységes egészként alapította meg, melynek saját rendje és célja van, mely az egyéneket egyetlen új közösséggé teszi. Ugyanakkor az egyház intézményes valósága olyan strukturális jogi elemeket is tartalmaz, melyek az emberi személy mivoltából, alapvetô jellegébôl fakadnak. E két különbözô intézményesítô tényezô ötvözôdése az egyházban a teremtés és a megváltás összefüggésével magyarázható. 11 Az egyház sokrétű, az emberi együttélés igazságos rendjének Teremtô szabta általános követelményeitôl meghatározott, az isteni alapító akarat révén szükséges renddel és megfelelô céllal ellátott, kegyelmi adományok által strukturált és így szerves egységgé vált valósága az alapja a tételes egyházjog kialakulásának. Tételes egyházi jognak azoknak a jogszabályoknak az összességét szokás nevezni, melyeket a katolikus egyház illetékes szervei adtak ki vagy érvényesítenek, s amelyek ennek az egyháznak a szervezetét, működését és tagjainak az egyház sajátos céljaival kapcsolatos tevékenységét szabályozzák. Mivel azonban az egyházban a közösség alapvetô struktúrája, az ,,intézményes jog'' egybeesik magának az egyháznak a lényegével, a formális, pozitív jogszabályok összességét még a módszertani áttekinthetôség kedvéért sem lehet elvonatkoztatni a strukturális jog valóságától. A tételes egyházjogi szabályok nem alkothatnak olyan zárt rendszert, melyben ne lenne helye mindenkor és minden ponton az Alapító által kitűzött cél (a ,,lelkek üdvössége'') és az általa meghatározott látható és kegyelmi szerkezet követelményeinek. 12 Az egyházjognak ezt a kettôs valóságát, az egyház krisztusi alapításra visszamenô eredendô strukturáltságát és az erre épülô tételes jogszabályok együttesét különös hangsúllyal mutatja be II. János Pál pápa az Egyházi Törvénykönyvet kihirdetô apostoli rendelkezésében, ahol a Codexet ,,a kinyilatkoztatás és a hagyomány jogi és törvényhozói örökségén alapuló'' törvényhozói okmánynak nevezi, melynek ,,az egyház hierarchikus és szerves struktúrájának az isteni alapítótól meghatározott vagy az apostoli, illetve egyéb nagyon régi hagyományon alapuló alapvetô elemein, valamint az egyházra bízott hármas feladat gyakorlására vonatkozó legfôbb elveken kívül... bizonyos szabályokat és cselekvési normákat is meg kell határoznia'' (Const. Ap., Sacrae discipliniae leges, 1983. I. 25: AAS 75, 1983, Pars II, XI; magyarul: ET 39--41). Még részletesebben szól azonban errôl az új törvénykönyvet bemutató beszédében, kifejtve, hogy ,,ha az egyház -- Krisztus teste -- szervezett együttes, ha a tagok és funkciók... sokféleségét foglalja magában, ha a nagyszámú részegyházban megsokszorozódik, akkor annyira sűrű benne a kapcsolatok szövedéke, hogy már jelen van benne, már nem hiányozhat belôle a jog. Az átfogó és lényegi értelemben vett jogról beszélek, mely megelôzi a szó sajátos értelmében kánoni meghatározásokat, levezetéseket vagy alkalmazásokat. A jogot ezért nem lehet úgy felfogni, mint idegen testet, feleslegessé vált felépítményt vagy vélt evilági igények maradványát. A jog az egyház életének természetéhez tartozik'' (Alloc., 1983. II. 3, nr. 8: AAS 75, 1983, Pars I, 461). 13 Az egyházi jogtudomány hagyományosan mind az isteni, mind az egyházi szervek által alkotott emberi jogot valódi jognak minôsíti. Ezek szerint a kánonjog rendszerében e két jogszabálytípusnak a harmonikus együttese valósul meg. Ám a természetnek a Teremtô akaratát magában hordozó rendje és a kinyilatkoztatás egész tartalma nem minôsíthetô jognak, hanem csupán az emberi társadalomnak, a jelen esetben az egyházi társadalomnak az az igazságos rendje, amely ezekben a forrásokban kötelezôként jelenik meg. Az egyház vonatkozásában ez legfôképp az alapító, Krisztus akaratából, a tôle nyert küldetésbôl fakad, mely az egész egyházjog feltétlen zsinórmértéke és kötelezô erejének alapja. A kinyilatkoztatás forrásaiban (Szentírás, szenthagyomány) ennek az isteni jognak a tartalma a technikai értelemben vett jogi formától jelentôsen különbözô alakban található meg. Ahhoz, hogy az egyházi jogrendben érvényesíthetô legyen, a jogra jellemzô sajátos formában és eljárásokkal kell alkalmazni. 14 Erre a belsô feszültségre kínált megoldást a harmincas években Vincenzo del Giudice elmélete, aki szerint az egyházi jogrend kizárólag olyan szabályokból áll, melyeket formálisan az erre jogosult egyházi szervek bocsátottak ki. Így az isteni jog normáit az egyházban csak akkor lehet valódi jogszabálynak tekinteni, ha a kánoni jogrend megfelelô alakiságokkal magáévá tette ôket, egyébként kötelezô erejük inkább az erkölcs területén áll csak fenn. Ez a felfogás a kánonjogászt és a krisztushívôket az egyházi hatósággal szemben a tétlen várakozás álláspontjára ítélte, hiszen annak a kérdésnek a vizsgálatát, hogy az ember által kibocsátott egyházi jogszabályok kielégítôen kifejezik-e az egyházi közösség életével kapcsolatos isteni akaratot, vagy esetleg feszültségben állnak vele, más tudományágak, elsôsorban a teológia területére utalta. 15 Árnyaltabban közelítette meg a problémát a zsinat utáni idôben Javier Hervada, aki a jog kiemelkedôen történelmi jellegébôl kiindulva alkotta meg elméletét. Szerinte az isteni jog annyiban tekinthetô a szó szoros értelmében jognak, amennyiben az ebben a világban élô egyház közösségében működik. Az isteni jog akkor nyer történelmi hatékonyságot, mikor az egyház tudatára ébred a benne foglalt konkrét tartalmi gazdagságnak. Ebben a folyamatban a tanítóhivatal kitüntetett szerepén kívül megvan a maga része a teológiai és egyházjogi tudománynak, a krisztushívôk hitbeli meggyôzôdésének és gyakorlatának is. Tehát az egyházjogban nem csupán akkor van szerepe az isteni jognak, ha tételes szabály formájában kanonizálták, hanem úgy is működik mint a hatályos jog kritikájának mércéje és az egyházi szervezet s az egész jogszabályalkotás fejlôdésének ösztönzôje. Ennek a működésnek a terét a jogrendben technikailag azok a szabályok hivatottak biztosítani, melyek a jog érvényességérôl és alkalmazásáról rendelkeznek. A kánonjognak ezekre a sajátos mechanizmusaira jellemzô vonásainak tárgyalása kapcsán (2. § 2. c) még visszatérünk. 16 Az egyházjog sajátos jellegének tisztelete a zsinat után egy másik sajátos problémát is felvetett. A kánonjogászok közül sokan, attól az igénytôl vezetve, hogy elkerüljék az egyházjognak az egyház teológiai valóságával összeférhetetlen filozófiai és jogi elméletek alapján való művelését, magának a kánoni jognak a fogalmát is kizárólag az egyház teológiai természetébôl kísérelték meg levezetni. A jogfilozófia és a jogelmélet szerepét az egyházjog vonatkozásában legradikálisabban a müncheni iskola Klaus Mörsdorf elméletébôl kiinduló képviselôi, pl. Eugenio Corecco és Winfried Aymans vitatták. Ezek a szerzôk a II. Vatikáni Zsinat felhívását a kánonjognak ez egyház misztériumát szem elôtt tartó bemutatására (OT 16) úgy kívánták követni, hogy állították: a kánonjog nem nevezhetô jognak ugyanabban az értelemben, mint a világi jogrendek, s az egyházjog fogalmához nem is lehet eljutni egy általánosan érvényes jogfogalom megkülönböztetô jegyekkel való ellátása útján. Ezzel az irányzattal szemben jelentôs kritikát hangoztattak mind az ún. olasz laikus iskola magas szintű jogi képzettségű képviselôi, pl. Pietro d'Avack, Orio Giacchi, Pietro Gismondi, mind a navarrai iskola továbbfejlesztett keresztény természetjogi elméletet valló vezetô egyházjogászai, pl. Javier Hervada vagy Pedro Lombardía[6]. 17 A legutóbbi években a zsinat utáni vitákból leszűrt tanulságok alapján számos szerzô -- pl. Velasio De Paolis, Adolfo Longhitano, Salvatore Lener, Gerhard Luf -- kezd egyetérteni abban, hogy a teológiai megközelítés nem akadálya az általános emberi fejlôdés során kialakult nyelvezet alkalmazásának, s nem követeli meg feltétlenül, hogy az egyház vonatkozásában magát a jog fogalmát is a kinyilatkoztatásból vezessük le. Sôt éppen teológiai okból látszik szükségesnek az emberi cselekvés olyan általános antropológiai síkjának figyelembevétele, melybôl a jogi rendezettség alapvetô követelményei levezethetôk. Ez lehetôvé teszi az egyházjognak egy olyan általános, formális jogfogalomhoz való kapcsolását, mely a világi jogot is magában foglalhatja[7]. b. A kánonjog tudománya 18 A kánonjogot a fentiekben vázolt sajátos értelemben jognak tekintve, a kánonjog tudományát is joggal foglalkozó tudománynak foghatjuk fel. Tárgyának speciális jellege azonban kihat módszerére is. Egyfelôl a kánonjog akkor vált igazán tudománnyá, amikor a római jog reneszánsza megtermékenyítette az egész középkori jogfelfogást (XII-- XIII. sz.), s a kánonjogtudomány azóta is következetesen alkalmazza a jogtudomány módszereit. Másfelôl azonban a kánonjog vallási jogrend, szent jog is. Az egyház teológiailag megközelíthetô valósága szabja meg lényegi struktúráit. Így a kánonjogásznak sokszor teológiai alapon kell interpretálnia a tételes egyházi törvényt is. Nem is szólva arról, hogy a kánonjog forrásai közt (ld. 7. §. 1 b) mindenkor elsô helyen a Biblia könyvei és az egyház tradíciója állnak, sôt a tételes egyházi törvények gyakran közvetlenül Istenre hivatkoznak mint törvényhozóra. Ezért a kánonjogtudományt nemcsak a jogtudományok, hanem a teológiai tudományok körébe is be kell sorolnunk. 19 A teológiai módszer alapja a hit mint tanítás, de úgy is mint meggyôzôdés. A teológia a hitet az egyháztól veszi, közelebbrôl a tanítóhivataltól. Így számára az egyház a hit közvetlen szabálya. Ez szavatolja a hit távolabbi szabályának, a Szentírásnak és a szenthagyománynak a helyes megértését. A katolikus teológia ezért egyházi jellegű: a Szentírás, a hagyomány és a tanítóhivatal tekintélyéhez kötôdik. Arra törekszik, hogy az egyház tanítását tudományosan feldolgozza. Ezért egyrészt az a feladata, hogy a hitre vonatkozó tanítást a hit megismerési forrásaiból pozitív módon megalapozza, és összefüggéseit feltárja, másrészt az, hogy következtetések révén (,,spekulatív'' módon) feldolgozza. A teológiai bizonyítás elôször az adott kérdésre vonatkozó teológiai helyeket (forrásokat) állapítja meg, majd ezekbôl kiemeli a hitigazságokat, végül logikusan feldolgozza ôket. Az egyházjog mint teológiai tudomány arra is hivatott, hogy valamit feltárjon Isten és az egyház titkából. Az egyházjogász annyiban dolgozik teológusként, amennyiben kidolgozza a jogi oldalát az egyház valóságának, mely a teológia tárgyát képezi, és amennyiben a dogmatikai és morális adottságokat igyekszik bizonyos fokig kifejezni a jogszabályokban (vö. pl. Const. Ap., Sacrae disciplinae leges, 1983. I. 25: AAS 75, 1983, Pars II, XI; magyarul: ET 41). Ugyanakkor a kánonjogász nem mondhat le a jogi módszer (ld. fent 1. §. 1 b) alkalmazásáról sem. 20 Hasonlóan más jogrendekhez, a kánonjognak is van tételes tudományán (a tételes egyházjogon túli valóság felé módszerében is nyitott tulajdonképpeni kánonjogtudományon) kívül történelme, melyben az intézménytörténet meg a forrás- és irodalomtörténet már külön tudományágak, s bizonyos mértékig alkalmazhatók rá az egyes jogrendeknél tágabb összefüggéseket vizsgáló jogszociológia és jogpolitika eredményei is. Sajátos jellegénél fogva külön teológiája is kialakulóban van. Úgy tűnik, az önállóan művelt egyházjogteológia azon az alapon különböztethetô meg a tételes egyházjogtudomány keretében végzett teológusi tevékenységtôl, hogy az egyházjogteológia az egyházjog teológiai mivoltával, értékelésével, megalapozásával foglalkozik a maga egészében, az egyházjogtudomány viszont fôként az egyes esetek kánonjogi megítéléséhez, a jogalkalmazáshoz és a jogalkotáshoz szükséges következtetések során él teológiai módszerrel (is). c. A kánonjogtudomány ágai 21 A tételes egyházjogtudomány ágait tárgyuk (az egyházjog, sôt gyakorlatilag az Egyházi Törvénykönyv részei) szerint és ezzel összefüggésben aszerint különböztetjük meg, hogy önálló egészként szokták-e művelni ôket. Ezek a fôbb ágak: 1) az általános szabályok kifejtése; 2) az Isten népének szerkezetével foglalkozó ún. egyházi alkotmányjog, melyet egyes szerzôk személyi jognak neveznek, mások pedig a hierarchikus szerkezetrôl szóló részre az alkotmányjog, a személyekrôl általában és a krisztushívôkrôl szóló részre pedig a személyi jog nevet alkalmazzák; 3) a szerzetesjog, mely az Isten népével kapcsolatos joganyag egy részének önálló egészként művelt területe; 4) a szentségi jog, mely a szentségekkel (és a kultusszal) kapcsolatos alapvetô elôírásokat tárgyalja; 5) a házasságjog, mely a szentségi jognak nagy gyakorlati jelentôségére való tekintettel önállósult része; 6) a liturgikus jog, mely -- szoros értelemben véve - - a liturgikus cselekmények végzésének kötelezô rítusaival foglalkozik, és gyakran inkább a liturgika, mint az egyházjog keretében nyer kifejtést; 7) az egyházi vagyonjog; 8) a büntetôjog; 9) az eljárásjog, mely anyagának legfôbb részére való tekintettel perjog néven vált ismertté; 10) a közigazgatási jog, mely újabban jelentôs önállósulás jeleit mutatja; 11) az egyház tanítói feladatával kapcsolatos jog, melynek külön művelésére az 1983-as Egyházi Törvénykönyv szerkezete ad ösztönzést; 12) a missziós jog, mely az egyház tanítói feladatával foglalkozó jognak és az alkotmányjognak a missziós területekre érvényes sajátos szabályait vizsgálja. 22 Az alkotmányjog fogalmát a fent említett két értelem valamelyikében fôként a XIX--XX. századi németajkú egyházjogászok, vagy hazánkban pl. Bánk József használják. Újabban egyesek, pl. Javier Hervada, Pedro Lombardía, az alkotmányjogot úgy fogják fel, mint olyan tudományágat, mely az egyház alapvetô jogi struktúrájával foglakozik, a kánoni jogrendnek azzal a szektorával, mely rangban felülmúlja a jogrend többi részét. Mivel az Egyházi Alaptörvény (ld. 6. §. 2) nem került kiadásra, az ilyen értelmű alkotmányjog külön művelése nem elengedhetetlen. Történnek kísérletek az egyházi családjog önálló tárgyalására is. d. A kánonjog viszonya más tudományokhoz 23 Az egyházjogtudomány, noha a teológiai tudományok körébe is beletartozik, szempontjában alapvetôen eltér a dogmatikától, mert a dogmatika a kinyilatkoztatott igazságokat mint a hit tárgyát vizsgálja, a kánonjog viszont, bár foglalkozik egyes hitigazságokkal, de abból a szempontból tárgyalja ôket, hogy elôfeltételét vagy tartalmát alkotják azoknak a normáknak, melyek az egyház céljának megvalósulására irányuló tevékenységet szabályozzák. 24 A kánonjog és a morálteológia tárgya egyaránt az emberek viselkedését szabályozó valamilyen normarendszer. Az erkölcsteológia az emberi tevékenységet fôként a belsô indítékoknak az etikai vagy morális parancsokhoz, törvényekhez való viszonya szempontjából szemléli, s az erkölcsi szabály megsértését az Isten elôtti felelôsségre tekintettel a belsô (lelkiismereti) fórumon vizsgálja. Az egyházjog ellenben a krisztushívôk viselkedését az egyház külsô, társadalmi rendje, az emberek közti külsô viszony szempontjából értékeli. Konkrét, szervezeti formában igyekszik biztosítani az egyház igazságos rendjének hatékonyságát. Így ennek megsértését elsôsorban külsô fórumon minôsíti és olyan szankciót alkalmaz rá, mely a jogi helyzetet, a jog által biztosított javakban való részesedést befolyásolja. 25 Az egyházjog, akárcsak a lelkipásztorkodástan, a ,,gyakorlati teológia'' körébe tartozik, s az egyház lelkipásztori tevékenységével, kibontakoztatásával foglalkozik. Ezen belül azonban a kánonjog ennek a tevékenységnek az intézményesen kiadott vagy jóváhagyott és szavatolt kötelezô szabályait vizsgálja, a lelkipásztorkodástan pedig azt kutatja, hogy az adott helyzetnek megfelelôen milyen megoldások, eljárási módok javasolhatók a pasztorális munkában. Így az egyházjog elôzetes adottságként jelentkezik a lelkipásztorkodástan számára, viszont a lelkipásztorkodástan olyan összefüggésekre hívja fel a figyelmet, melyeket a jogalkotónak célszerű figyelembe vennie az egyházi élet kibontakoztatása érdekében. 26 A kánonjog és az állami egyházjog (ius ecclesiasticum, Staatskirchenrecht) egyaránt az egyházat érintô jogszabályokkal foglalkoznak, de más-más jogrend ide vonatkozó elôírásai képezik tárgyukat. A kánonjog az egyház saját belsô jogrendjét, az állami egyházjog pedig az egyházakra és vallási közösségekre vonatkozó állami jogot vizsgálja. e. A kánonjog oktatása 27 Kánoni jogot ma fôként háromféle oktatási intézményben tanítanak: kánonjogi fakultásokon, világi joggal foglalkozó fakultásokon, valamint teológiai karokon és fôiskolákon. Az elsô intézménytípusban a képzés egész tárgyát az egyházjog alkotja: a fôtantárgyak a kánoni jog egyes részterületeivel vagy témáival foglalkoznak. E kánonjogi fakultások a katolikus egyház joga legmagasabb szintű oktatásának és kutatásának színhelyei. 28 A világi jogi karokon többfelé szerepel az egyházjog a tantárgyak között az általános jogi műveltség elmélyítése érdekében vagy esetleg az egyházjognak az állami jogéletben játszott szerepe (pl. az egyházi házasságjog állami elismerése) miatt. Azokon a világi jogi karokon, ahol tanítanak egyházjogot, ez vagy kötelezô tantárgy vagy szabadon választható kurzus. A világi jogi karokon folyó egyházjogoktatás jellemzôje, hogy többnyire megelégszik a kánonjog általános jellemvonásainak ismertetésével és egy vagy néhány jogterület (pl. házasságjog) bemutatásával. 29 A harmadik intézményfajtát, ahol kánonjogot oktatnak, a teológiai fôiskolák és a teológiai karok alkotják. Tekintettel az ilyen fôiskolák és karok nagy számára, ma a teológiákon folyó egyházjogtanítás a kánoni jog oktatásának legelterjedtebb formája. Az alábbiakban az oktatásnak különösen erre a típusára leszünk tekintettel. f. A kánonjog oktatásának helyzete a zsinat elôtt 30 Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv a kánonjogot a papszenteléshez szükséges teológiai tanulmányok kötelezô tantárgyai közé sorolta (1365. k. 2. §). Magának a Codexnek a kihirdetése pedig jelentôsen hozzájárult az egyházjog teológiai és egyben jogi tudományként való művelésének fejlôdéséhez. A kodifikáció elôsegítette a kánonjog jogi jellegének tudatosulását, megnövelte az érdeklôdést a kánonjogtudomány és az egyházjogi tanulmányok iránt. Ezt a fokozott érdeklôdést jelezte, hogy ebben az idôszakban számos új kánonjogi fakultás, illetve ehhez hasonló, tudományos fokozatok adására ugyancsak jogosult ún. kánonjogi intézet alakult, pl. 1920-ban Lublinban, 1923-ban Washingtonban és Strasbourgban, 1933-ban Rómában a ferencesek által vezetett Antonianumban és ugyanott még ugyanabban az évben a Hitterjesztési Kongregáció irányítása alatt álló Urbanianán. 1935-ben a Löveni Egyetem egyházjogi részlege emelkedett fakultási rangra. 1940-ben két új egyházi felsôoktatási intézmény alakult egyházjogi karral: a Salamancai Pápai Egyetem és a szaléziak torinói fôiskolája, mely azóta Rómába tette át székhelyét és elnyerte a pápai egyetem címet. A háború után az egyházjogi szakoktatás terjedésének tendenciája folytatódott: 1947-ben Münchenben alakult kánonjogi intézet, mely 1954-tôl kezdve a kánonjogi fakultás jogaival rendelkezett. 1960-ban Pamplonában a Navarrai Egyetemen alapítottak kánonjogi kart. 31 Mindezzel párhuzamosan az egyházi jognak a XIX. század során erôsen megtépázott tekintélye a jogászvilág szélesebb köreiben ismét növekedni kezdett. 32 Az egyházjog oktatásának módját és jellegét a kánonjogi karok számára XI. Pius pápa 1931. V. 24-én kelt Deus scientiarum Dominus kezdetű rendelkezése (art. 29,b. 41,b. 43,b. 45,b: AAS 23, 1931, 253, 257--259), valamint az ehhez fűzött végrehajtási utasítás (SC Stud, Instr., 1931. VI. 12, art. 26,2s. 27,II: uo. 270; stb.) szabályozta. Ugyanez az utasítás szögezte le azt is, hogy a teológiai karokon a fôtantárgyak közt szerepel az egyházjog áttekintô bemutatása (institutiones iuris canonici: art. 27,I,1,f: uo. 271). g. Az egyházjog módszerének alakulása a zsinat után 33 A II. Vatikáni Zsinatot követô években mind a szakirodalomban, mind a tömegtájékoztatási eszközökben terjedni kezdett az egyházjog egy fajta leértékelése. Kísérletek történtek az ún. ,,szeretetegyház'' és ,,jogegyház'' szembeállítására, az ekkleziológia és a pasztorálteológia jelentôségének a kánonjog ellenében való hangsúlyozására. A kánonjoggal szemben fôként bizonyos egyházi körökben megnyilvánuló ellenszenv igen gyakran éppen annak technikai-jogi jellege ellen irányult. Az ellen a sajátosság ellen, amely századunkban a világi tudomány berkeiben becsületet szerzett az egyházi jognak. Találóan állapította meg 1969- ben Maldonado, az ismert spanyol egyházjogász, hogy a nehézségek nem az egyház mivoltának jobb megismerésébôl, hanem inkább a jog mivoltának hiányos ismeretébôl fakadtak. 34 Maga a zsinat mindenesetre nem az egyházjog szoros értelemben vett technikai kérdéseit helyezi elôtérbe, hanem annak megalapozását, vagyis azt a törekvést, hogy magát az egyházjog egészét (és egyes intézményeit) az egyház misztériumának összefüggésében értsük meg és értelmezzük (OT 16). Ez az iránymutatás a kánonjogászokat új erôfeszítésre ösztönözte. A mértékadó szerzôk mindnyájan igyekeztek komolyan venni az egyházjog kapcsolatát az egyház titkával. Eltértek és ma is jelentôsen eltérnek azonban a nézetek a tekintetben, hogy ki miben látja ennek a kapcsolatnak a lényegét. Ettôl az alapvetô állásponttól függ azután az egyházjog művelésének és oktatásának módszere is. Különösen akkor problematikus a hatályos egyházjog művelésének módszere, ha valaki az egyházjogot annyira sajátosan és teljesen az egyház lényegébôl fakadó valóságnak fogja fel, hogy alkalmazhatatlannak tartja rá a jogelméletben használatos kategóriákat, s úgy véli, hogy a világi értelemben használatos jogfogalom még analóg értelemben sem felel meg az egyházjognak. Ebben az esetben nyitva marad a kérdés, hogy hogyan lehet a valós egyházi élet számára használhatóan tisztán a kinyilatkoztatás forrásaiból levezetett kategóriákkal helyettesíteni az egyházjogban alkalmazott jogi fogalmakat és technikát, továbbá, hogy hogyan számolhatunk az evilágban vándorló Isten népe természetes arcával, azzal a ténnyel, hogy a kegyelmi rendbe emelt ember az új, kegyelmi közösségben is magával hordozza teremtett társas mivoltának sajátosságait. h. Következmények az oktatásban 35 Noha az egyházjog oktatását a jogszabályok a zsinatot követôen is megkövetelték, a visszaesés jelei kezdtek ezen a téren is megmutatkozni: a kánonjogi karokon csökkent a hallgatók létszáma, egyes teológiai karok és fôiskolák felhagytak a kánonjog oktatásával, mások csupán fakultatív tárgyként tartották fenn a jogot. Ezek a tapasztalatok indokolták, hogy a Katolikus Nevelés Kongregációja 1975. IV. 2-án külön körlevélben hangsúlyozta, hogy egyetlen világi papi vagy szerzetesi szemináriumban, illetve teológiai karon sem hiányozhat a kánonjogi tanszék, s hogy az egyházjognak kötelezô tárgynak kell lennie, melynek keretében be kell mutatni az egész kánoni jog és az egyes jogintézmények teológiai alapjait, hangsúlyozni kell az egyházjog lelkületét, lelkipásztori funkcióját. Ismertetni kell a lelkipásztori életben alkalmazásra kerülô egyházjogi elveket és normákat, adott esetben ki kell térni a jogtörténeti és teológiatörténeti összefüggésekre, az ökumenizmust érintô jogi kérdésekre, be kell vezetni a növendékeket a bírósági és közigazgatási gyakorlat elemeibe. A klérus állandó továbbképzése során is gondot kell fordítani a kánonjogi kérdésekre. Az 1979-ben megjelent Sapientia christiana kezdetű apostoli rendelkezéshez fűzött kongregációs végrehajtási utasítás hangsúlyozza, hogy a kánonjog a teológiai karokon az elsô oktatási ciklusba tartozó kötelezô teológiai tárgy (SC InstCath, Instr., 1979. IV. 29, art. 51,1°,b: AAS 71, 1979, 513). 36 Mindezekkel a hivatalos rendelkezésekkel egyidejűleg sokfelé a Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis-hoz készült országos papnevelési szabályzatok és az egyetemek saját oktatási szabályai csökkentették az egyházjog oktatásának idôtartamát: tanítását csak kevesebb óraszámban, kevesebb féléven át írták elô. 37 Mint az említett 1975-ös kongregációs körlevélbôl is érezhetô volt, az egyházi közigazgatás és bíráskodás továbbra is megkívánta a technikailag képzett kánonjogászok közreműködését. Sôt a zsinat nyomán az egyházban számos új intézményes struktúra keletkezett (Püspöki Szinódus, püspöki konferenciák belsô struktúrái, tanácsok, bizottságok, stb.), melyek az intézményi reformok rendezett végrehajtása érdekében jogászi munkát követeltek. 38 Az 1983-as Codex Iuris Canonici megjelenése tükrözte az egyházi jog technikaibb, áttekintô tanulmányozása és szakszerűbb (s így jogásziasabb) művelése iránti összegyházi igényt. Az új törvénykönyv kiadása óta megnôtt az érdeklôdés az egyházjog iránt. Növekedni látszik az egyházjogi tanulmányokat végzôk száma, új kánonjogi karok, szakintézetek is alakulnak, pl. Rio de Janeiróban, valamint Rómában a Szent Kereszt Pápai Egyetemen, vagy a Buenos Aires-i Katolikus Egyetemen. Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen az Apostoli Szentszék fakultási jogú Kánonjogi Intézetet alapított 1996. XI. 30-án (AAS 89, 1997, 148--149). A papnevelô intézetek számára pedig a hatályos Codex továbbra is kötelezô teológiai tárgyként írja elô az egyházjogot (252. k. 3. §), s megkívánja, hogy számára külön tanárt nevezzenek ki (253. k. 2. §), valamint hogy az elôadásokon kívül a tudományos munkára és problémamegoldásra felkészítô gyakorlati foglalkozásokat is tartsanak (254. k. 2. §). ======================================================================== 2. §. A JOGI JELENSÉG ALAPJAI AZ EGYHÁZBAN 39 Mielôtt a tételes egyházi jog kifejtésébe belefognánk, röviden szólnunk kell a jognak az egyházban elfoglalt helyérôl és a kánonjognak azokról a sajátosságairól, melyek megértésének és magyarázatának, tehát alkalmazásának is legfôbb alapelveit jelentik[8]. 1. AZ EGYHÁZJOG TEOLÓGIAI ALAPJAI a. A megalapozás szükségessége 40 A II. Vatikáni Zsinat után kánonjogász körökben tiszteletreméltó erôfeszítések történtek az egyházi jog ún. megalapozására. Elsô pillanatra úgy érezhetnénk, hogy az egyházjognak nincs szüksége megalapozásra, mert az egyházjog létezik. Szüksége van ellenben -- mint más jelenségeknek is -- magyarázatra. 41 Csakhogy a jog normatív rendszer. Tudatos emberi cselekvések közreműködésével érvényesül. Tehát követése döntô mértékben a jogot érvényesítô ember tudatától függ. Hogy a köztudat -- esetünkben a hívô köztudat -- számára érthetô, jelentôs-e egy hagyományos jog, az befolyásolja érvényesülését. Vagyis a jogi jelenség érthetôvé tétele, magyarázata ilyen értelemben megalapozás. b. Az új Izrael 42 A kinyilatkoztatást hordozó és egyedülálló üdvtörténeti hivatást betöltô ószövetségi választott nép életének rendjét, szervezôdésének alapelveit a szövetség és a törvény döntôen meghatározta. Az Újszövetség népe az apostolok alapjára épülô új Izraelnek, az ószövetségi elôkép beteljesülését hordozó igaz Izraelnek ismerte fel magát (ApCsel 15, 14; Gal 4, 28--29; 6, 16; 1Pt 2, 9--10; vö. Mt 26, 28). Az új választott nép jellegének a keresztények számára kezdettôl konkrét, struktúrateremtô jelentése volt. Krisztus nem alkalmi, formátlan embercsoportot alakított csupán, hanem olyan egységes valóságot, melynek sajátos, a személyek sokaságát új közösséggé tevô rendje van. Ez a közösség mint új egység az üdvösség jele és eszköze a világ számára. Az egyes személyek keresztény hivatása, a hitre való meghívás, a keresztség, a többi szentségek, a velük kapcsolatos kegyelmek, adományok, az általuk közvetített szolgálatok a közösség tagjait az egység számtalan kötelékével fonják egybe. Az így egybegyűlô egyház szerves valóság, melyben a kezdet kezdetétôl a szolgálatok sokasága van jelen: a Szentlélek-adta karizmák a Krisztus-test építését (1Kor 12, 1--31) szolgálják. Az egyház misztériumának sajátos valósága magában hordozza az intézményes szervezettség alapelveit, s mintegy megkívánja a pozitív viselkedési szabályok kikristályosodását. 43 Az egyházi élet szabályainak jogi jellegét, hatékonyságuk intézményes biztosítását illetôen szem elôtt kell tartanunk, hogy az elsô -- és jó ideig az egyetlen -- szankció a közösségbôl való részleges vagy teljes kizárás volt (vö. Mt 18, 17; 25, 30; Róm 16, 17; 1Kor 5, 3--11; 2Tessz 3, 6--14; 1Tim 1, 20; Tit 3, 10). Ez a kizárás pedig azért félelmetes, mert az egyházi közösség új Izraelnek, Isten népének hitte és vallotta magát, s az eltávolított ember a sátánnak, a pusztulásnak volt kiszolgáltatva (vö. 1Kor 5, 5; 1Tim 1, 20). A közösségbôl való kizárás tényleges megvalósítására a külsô kényszer olyan minimuma állt rendelkezésre, amit a köznapi életben már nem is szokás kényszernek nevezni. ,,A tévtanítót néhány figyelmeztetés után kerüld, hiszen tudod, hogy az ilyen ember megromlott, bűnben él és saját magát ítéli el'' -- olvassuk a Titusznak írt levélben (3, 10-- 11). Mégis, ez az elzárkózás, ez a kerülés elég ahhoz, hogy láthatóan, fizikailag is kifejezze a kizárt ember eltávolítását a ,,szent nemzet'' (1Pét 2, 9--10) közösségébôl. 44 Az egyházról mint új Izraelrôl a II. Vatikáni Zsinat így tanít: ,,az új Izrael pedig, amely a mostani világban él, keresve a jövendô és maradandó hazát (vö. Zsid 13, 14), a Krisztus Egyháza nevet viseli (vö. Mt 16, 18), hiszen Krisztus szerezte meg tulajdon vérén (vö. ApCsel 20, 28), a saját Lelkével töltötte el, és ellátta egy látható és társadalmi jellegű egyesülés eszközeivel'' (LG 9). c. A megtestesülés 45 Sok katolikus egyházjogász a megtestesülés teológiájával világítja meg az egyházjogot. Mivel Krisztus emberré lett, egyháza, az ô titokzatos teste sem csupán természetfeletti valóság, hanem látható emberi közösség, s így részesedik az emberi közösségek jellemvonásaiban, köztük a jogi szervezettségben is. ,,Az egyetlen közvetítô, Krisztus, látható szervezettségben alapította meg és tartja fenn szüntelenül szent egyházát, amely a hit, a remény és a szeretet közössége ezen a földön, általa árasztja mindenkire az igazságot és a kegyelmet. De nem kell két valóságnak tekintenünk a hierarchikus szervekkel ellátott társaságot és Krisztus misztikus testét, a látható gyülekezetet és a kegyelmi közösséget, a földi egyházat és a mennyei javakban bôvelkedô egyházat: ezek emberi és isteni elembôl álló egyetlen összetett valóságot alkotnak, amelyet ezért kitűnô analógia alapján a megtestesült Ige misztériumához szoktak hasonlítani'' (LG 8a). 2. A KÁNONI JOG FÔBB SAJÁTOSSÁGAI 46 Az egyház ,,szent nép'' jellegével és a megtestesült Ige misztériumához való hasonlóságával függenek össze az egyházjog jellemzô sajátságai. a. Az isteni és az emberi jog az egyházban 47 A katolikus egyház tanítása szerint az egyházi jog normái nem pusztán emberi alkotások. Az egyházi jogszabályok ebbôl a szempontból két fô csoportra oszthatók. Az elsôbe azok a szabályok tartoznak, melyek magára az isteni akaratra vezethetôk vissza. Ez az isteni szándék megnyilvánult már a teremtésben, a Krisztus elôtti kinyilatkoztatásban, majd Krisztus parancsaiban és apostolainak az ô nevében hozott rendelkezéseiben. Az emberi életnek és az egyház alkotmányának ezek az alapvetô normái a kánonjogban ius divinum (isteni jog) néven ismeretesek. Az ,,isteni jog'' követelményeinek ez egyházi jogrendben jogszabály alakba öntött megfogalmazásain túl is átfogó jelentôsége van (vö. 1. §. 2. a). 48 A Trentói Zsinat ünnepélyesen leszögezte, hogy Jézus Krisztus törvényhozó is számunkra, akit Isten azért küldött, hogy engedelmeskedjünk neki (Sess. VI, De iustif. c. 21: DS 1571). Ebben az összefüggésben a katolikus teológiai és egyháztörténeti reflexió az Újszövetségben felismeri ennek a krisztusi törvényhozói tevékenységnek a nyomát[9]. Jézus megerôsítette és felemelte a törvényt, alapvetô normákat határozott meg az egyház számára: megalapította Péter tisztségét (vö. Mt 16, 13--20), kormányzói hatalmat adott az apostoloknak és utódaiknak (Mt 28, 18--20; vö. LG 8), eljárási normákat és büntetô hatalmat adott közössége számára (vö. Mt 18, 15--17; 1Kor 6), apostolait a papi hatalmon kívül a közösségen belüli ,,szociális'' hatalommal is felruházta (Mt 18, 18), sôt bennfoglaltan olyan normák alkotásával is megbízta ôket, melyeknek kötelezô engedelmeskedni (vö. Zsid 13, 17; Lk 10, 16). Vagyis az egyházban levô törvényhozói hatalom ténye és bizonyos alapvetô törvények tartalma a katolikus álláspont szerint a ius divinum körébe sorolható. Az egyházban érvényesülô jogszabályoknak ez az elsô csoportja az ,,isteni, alkotmányos, jogi és szent'' jelzôkkel minôsíthetô[10]. 49 Az egyházi jogszabályok másik csoportja, az ún. ius humanum ecclesiasticum (egyházi eredetű jog) az egyház kormányzatára rendelt tekintély kifejezett vagy hallgatólagos akaratából származik, és az elôbbi csoportban foglalt alapvetô normák adott idôben és helyen való kibontásának tekinthetô. Ily módon ezek a szabályok is rendelkeznek egy bizonyos szakralitással. b. A szakramentalitás 50 A II. Vatikáni Zsinat tanítása nyomán az egyházjog szakralitásáról vallott katolikus felfogás új színnel gazdagodott. A Lumen gentium szerint az egyház ,,Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensôséges egyesülésnek'' (LG 1). Ennek a tanításnak a nyomán a teológusok felvetették a kérdést: Mi az egyház szakramentális jele? A választ sok szerzô[11] magában a Lumen gentiumban fedezi fel. Eszerint az egyház szentségi jele a ,,messiási nép''; ezt Krisztus ,,az élet, a szeretet és az igazság közösségévé tette; felhasználja eszközként mindenki megváltására, és elküldi az egész földkerekségre a világ világosságául, a föld sójául'' (LG 9). Itt konkrét néprôl van szó, melynek megvannak a maga hagyományai, kultúrája, problémái. Minthogy pedig a személyek sokaságának a communióban egységet kell alkotnia, szükséges, hogy összehangolják az egyes tagok feladatait, és meghatározzák a közösségi funkciókat[12]. Ezért ez egyházi jog egésze a maga változásaival együtt beletartozik az egyház szakramentális jelének valóságába. Minthogy azonban a keresztségben az egyház tagjai valóban bekapcsolódnak az Atya, a Fiú és a Szentlélek közösségébe, az egyházi communio sem csupán jel, hanem egyben a jelzett valóság is[13]. Így a communio kifejezésnek az egyházra alkalmazva egészen sajátos jelentése van. A katolikus egyházi jogszabályokat ebbôl a háttérbôl kiindulva kell értékelnünk. c. A rugalmasság 51 Mint a fentiekbôl kitűnik, az egyházjogi normák sajátos jellege megmutatkozik e szabályok tárgyában, hiszen ezek nem pusztán evilági társaság életét rendezik. De megnyilvánul a szabályok céljában is, hiszen -- mint magának az egyháznak is -- az egyházjognak végsô célja ,,a lelkek üdvössége'' (vö. 1752. k.). Ezzel a céllal függ össze az egyházjog sajátos rugalmassága. A kánonjog az általános szabályok konkrét esetekre és esetekhez való alkalmazását nem pusztán a szakértôk számára adott technikai lehetôségnek fogja fel, hanem úgy tekinti, mint ami magának az egyházjognak a természetébôl fakad. 52 Kétségtelen, hogy a jog biztonsága és igazságossága között belsô feszültség áll fenn. A jogbiztonság követelményébôl fakadó kívánalmakat a kánoni jogrendben nem lehet teljesen kielégíteni azokban az esetekben, amikor az ,,isteni jog'' elveit kell szem elôtt tartani, hiszen ezek az elvek olyan természetűek, hogy nem teszik lehetôvé az engedményt a jogbiztonság érdekében a jog igazságosságának rovására. Hogy az egyházjog a legfôbb céljából, a lelkek üdvösségének szolgálatából fakadó követelményeknek eleget tegyen, nem elegendôek a pozitív emberi jog szokásos eszközei. Így a kánoni jogrendben nem lehet kizárólag a pozitív egyházi jog elôírásainak figyelembevételére szorítkozni, hanem szem elôtt kell tartani jogon túli (metajuridikus) elemeket, természetfeletti (lelki) célkitűzéseket is. 53 Errôl a tényrôl sajátos jogintézmények tanúskodnak az egyházban. Az ,,isteni jogi'' normák esetében nem lehetséges, hogy azok a konkrét esetekre alkalmazva ellenkezzenek az igazságosság és a szeretet elvével, ezért alóluk nem is lehetséges felmentés (vö. 85. k.). A tisztán egyházi pozitív jogszabályok esetében viszont elôfordulhat, hogy konkrét alkalmazásukban ellentétbe kerülnek ezekkel az elvekkel. Ilyenkor maga az egyházi jogrend ad lehetôséget az alóluk való felmentésre és a méltányosság alapján történô alkalmazásukra, mely adott esetben még a kánoni törvény alkalmazásától való eltekintést is jelenthet (vö. 702. k. 2. §, 1341., 1344., 1346. k.). Ugyanezekbôl az adottságokból fakad, hogy az egyházi büntetôjogban a törvényesség elve csak sajátos értelemben érvényes, vagyis hogy a lelkek üdvössége érdekében büntetést lehet alkalmazni bizonyos olyan esetekben is, amikor az adott tényállásra külön elôzetes törvényben vagy parancsban nincs büntetés rendelve, még akkor is, ha az illetô külsô cselekményt semmilyen pozitív egyházi törvény nem tiltja, viszont ellenkezik az ,,isteni törvénnyel'' (1917-es CIC 2222. k. 1. §, CIC 1399. k.). 54 Az egyházi jogrend nem zárt önmagában, hanem a végtelen, az örökkévaló felé irányul. Tekintélyét és szilárdságát éppen a vallásos erkölccsel való szoros kapcsolata (nem keveredése!) alapozza meg. Ezért nem szorítkozhat merev, abszolút szabályokra, melyek nem teszik lehetôvé a méltányosságot, a sajátos helyi és személyi adottságok messzemenô figyelembevételét. 55 Így nem lehetséges a törvényhozói, a bírói és a végrehajtói hatalom merev szétválasztása sem az egyházban. Számos egyházi jogszabály pedig külön hangsúlyozza, hogy megtartása nem kötelezô, ha súlyos, ésszerű vagy megfelelô ok az ellenkezôjét indokolja. Ez elôsegíti a valódi igazságosság és méltányosság érvényesülését az egyes konkrét esetekben. Ugyanezt szolgálja pl. az elbirtoklás jóhiszeműségének követelménye az egész elbirtoklási idô alatt (198. k.) vagy az a törvény, amely szerint a személyek állapotáról szóló perekben (pl. házassági perek) soha nincs ítélt dolog, vagyis olyan ítélet, amit kellô bizonyítékkal ne lehetne megtámadni (1643. k.). A rugalmasságot segítik az ajánlások, a hívôk autonómiájára és a részleges jogra való utalások is (ld. 6. §. 2). 56 Az egyházjogot rugalmassá tevô sajátos jogintézmények egy különleges jogbiztonságról tanúskodnak, mely nem annyira a törvény külsô formájában rejlik, mint inkább a törvény elveinek belsô lényegében: azokban az ,,isteni jogi'' elvekben, melyeknek -- a pozitív egyházi jogszabályok rugalmasságában való -- érvényesülése révén a jog az igazságossággal esik egybe[14]. ======================================================================== 3. §. AZ ÓKORI EGYHÁZJOG[15] 1. AZ ÓEGYHÁZ JOGA 57 A Nagy Konstantin elôtti kor (I--III. sz.) egyházfegyelmében a szokásjog játssza a döntô szerepet. A hittani, liturgikus, erkölcsi, jogi hagyomány kötelezô erejének alapja az elsô évszázadok keresztényei számára az apostoli, s így közvetve a jézusi, sôt isteni eredet. Ez a szemlélet mutatkozik meg abban, hogy a legkorábbi egyházi szabálygyűjtemények (rendtartások) apostoli eredetűeknek mondják magukat. Ezért ezeket a kollekciókat álapostoli gyűjteményeknek nevezzük. Noha némelyikük ma ismert alakjában a III. század vége után keletkezett, a bennük foglalt elôírások többnyire a legôsibb fegyelmi szabályokat tartalmazzák. A fôbb[16] álapostoli (pszeudoapostoli) gyűjtemények a Didakhé[17] (II. sz. eleje), a Didaszkália[18] (III. sz. 2. negyede), a Traditio Apostolica[19] (215 körül), a 85 apostoli kánon[20] (IV. sz. vége), valamint a mindezeket a kollekciókat enyhén átalakított változatban magában foglaló Apostoli Konstitúciók[21] (380 körül). Ez utóbbi a legfontosabb álapostoli gyűjtemény, szinte az egész egyházi szokásjog foglalata, mintegy Corpus Iurisa. Az álapostoli gyűjtemények elterjedése már ebben a korai idôben jelentôsen hozzájárult az egyházfegyelem egységesüléséhez. 2. A BIRODALMI EGYHÁZ KORÁNAK JOGA 58 A IV--VII. század egyházának intézményes életét a Római Birodalom, illetve az idôszak végén keleten a Bizánci Birodalom keretei jellemezték. Nyugaton a birodalom öszszeomlása (476) után a romanitas szelleme a pápai udvarban tovább él. A birodalmi intézmények hatása még az idôk során a birodalmon kívül került területeken is érezhetô. A konstantini egyházbékétôl (313) kezdve a kereszténység elôbb engedélyezett vallás lett, majd a birodalom hivatalos és kizárólagos vallásává vált. Bár a püspökök zsinatai keleten a II., nyugaton a III. századtól már megjelentek, számottevô zsinati szövegemlékeink csak a IV. századtól vannak. Ekkortól kezdve tette lehetôvé az egyházat körülvevô légkör, s kívánta meg a keresztények növekvô száma és szervezettsége, hogy a püspökök a keresztény életre vonatkozó jogalkotói tevékenységüket -- akár az egész egyházra szóló érvénnyel is (egyetemes zsinat) -- szélesebb körben kibontakoztassák. A fegyelmi témákról szóló pápai ügylevelek, vagyis a dekretálisok szintén a IV. század végétôl kezdik meg történelmi pályafutásukat. Mindezekben a jogszabályokban technikai, de nyelvi szempontból is erôteljesen jelentkezik a római jog hatása. Ezek a folyamatok azt eredményezték, hogy az egyházi élet szabályainak tipikus formájává a szokásjog helyett egyre inkább az írott jog vált. 59 A zsinati jogszabályok (kánonok) elsô, anyagát a zsinatok idôrendi sorrendjében elrendezô (kronologikus) gyűjteménye keleten a Melitosz antióchiai püspök idejében összeállított Syntagma Canonum[22] (342 és 381 közt) volt, melyet az idôk során további zsinatok kánonjaival bôvítettek. Pápai dekretálisokat és nyugati zsinati kánonokat a keleti gyűjteményekbe késôbb sem vettek fel, eltekintve a carthagói anyagtól, melyet II. Iustinianus császár (685--694, 705--711) személyes hatására akkor kapcsoltak a keleti zsinatok határozataihoz, amikor Beliszariosz hódítása után Észak-Afrikának ez a vidéke a Bizánci Birodalom részét alkotta (534--698)[23]. 60 Az egyetemes és a keleti helyi zsinatok anyagára építve a nyugati egyházban is megszülettek a helyi gyűjtemények. Az elsô többé-kevésbé egyetemes tekintélyre emelkedett nyugati kollekció Dionysius Exiguus (V. sz. vége, VI. sz. eleje) műve, melynek a szakértôk több változatát (recenzióját) különböztetik meg. Az idôrendbe szedett keleti zsinati kánonok latin fordításán kívül Dionysius a pápai dekretálisokból is kronologikus gyűjteményt állított össze. E két kollekciót együtt Codex canonumnak, Corpus canonumnak nevezték, ma pedig egyszerűen Collectio Dionysianának[24] hívják. Ez a gyűjtemény a késôbbiekben nagy hatást gyakorolt az egész nyugati egyházra, mivel a római egyház hosszú idôn át ezt használta jogforrásként. Ennek bôvített változatát, a Collectio Dionysio-Hadrianát[25] küldte el I. Hadrianus pápa 774-ben Nagy Károlynak. Késôbb ez a kollekció a Frank Birodalomban mintegy hivatalos gyűjteménnyé vált, s a XII. századig a latin egyházban vezetô szerepet játszott[26]. 61 A korszak másik legjelentôsebb gyűjteménye a Collectio Hispana[27] (VII. sz.), mely a Dionysius-féle kollekció anyagán kívül afrikai, hispániai és galliai zsinati határozatokat, valamint további pápai dekretálisokat tartalmaz. Elsô részében a zsinati anyagot földrajzi egységenként, az egységeken belül pedig idôrendben közli. Második részében az ugyancsak idôrendi sorba szedett pápai ügylevelek foglalnak helyet. Ennek a világos felépítésű és kiemelkedôen bôséges gyűjteménynek a hatása egész Nyugat-Európában évszázadokon át érvényesült. Több kivonat és átdolgozás is készült belôle. 62 A korszak gyűjteményeiben egyre inkább megfigyelhetô az idôrendi sorrendnek valamilyen más logikai renddel való kombinálása vagy helyettesítése. A fejlôdés a kronologikus gyűjteményektôl a szisztematikus gyűjtemények felé halad. ======================================================================== 4. §. A KÖZÉPKORI EGYHÁZJOG 1. A KORAI KÖZÉPKOR EGYHÁZJOGA 63 A VIII--XII. század nyugati egyházjogának alakulását fôleg két nagy történelmi mozgalom határozza meg: a karoling reneszánsz (IX. sz.) és a gregoriánus reform (XI. sz.). A korszak nagyszámú gyűjteménye szinte kivétel nélkül valamilyen kapcsolatban áll ezekkel a megújulási mozgalmakkal. a. A karoling reform 64 Amikor Nagy Károly 800 karácsonyán elnyeri a császári címet, nyugaton mintegy újjáéled a Római Birodalom. A keresztény császár személyéhez kapcsolódó, népek feletti, egyetemes tudat érezteti megújító hatását az egyházjogban is. A korábban közkézen forgó számos helyi jelentôségô joggyűjtemény már nem felelt meg a kor szükségleteinek. Ezen a helyzeten egyrészt a régi joganyagot tartalmazó egyetemesebb igényű kollekciók, fôként a már említett Dionysio- Hadriana[28] elterjesztésével igyekeztek segíteni, másrészt a régi jogszabályok alapján le nem küzdhetô korabeli problémákra hamis gyűjtemények összeállításával keresték a megoldást. E hamis és hiteles anyagot egyaránt tartalmazó (847 és 852 közt keletkezett) művek közül a legterjedelmesebb és messze a legnagyobb hatású a Decretales Pseudoisidorianae[29], melyben a Collectio Hispana egyik változatát úgy alakították át, hogy egyes pápai dekretálisokat módosítottak (interpoláltak), egy sor állítólagos pápai levelet pedig teljes egészében önállóan alkottak meg (hamisítottak) és fűztek a gyűjtemény elejére[30]. 65 A karoling reneszánsz és a gregoriánus reform közti idôszak gyűjteményeinek egy része még inkább a karoling eszmék jegyét viseli magán. Ennek a csoportnak kiemelkedô hatású képviselôje Prümi Regino Libri duo de synodalibus causis[31] (906 körül) című műve. A másik csoport már az egyház függetlenségének hangsúlyozásával, de a világi hatóságok szerepét egyházi ügyekben radikálisan el nem utasítva, a gregoriánus reformot készíti elô. A legfontosabb ilyen gyűjtemény a II. Henrik császárral jó viszonyban lévô Wormsi Burchard Decretuma[32] (1008 és 1022 közt), mely a XI. század legelterjedtebb kánonjogi kollekciója volt. b. A gregoriánus reform 66 Az egyház beépülése a feudális társadalomba a világi hatóságoktól való sokféle hűbéri jellegű függôséget eredményezett, melyek az egyház belsô válságával együtt kiélezték az egyházi tisztségek világiak részérôl való betöltésének (invesztitúra), a simóniának és a klérus erkölcsi, lelkipásztori és szellemi alkalmasságának problémáját. A VII. Gergely pápa nevével fémjelezhetô megújulási törekvés (a gregoriánus reform) mindezt a pápai hatalom hangsúlyozásával kívánta orvosolni mind az egyházon belül, mind a világi hatalmak vonatkozásában. A reformtörekvések érdekében összeállított és azokat kezdeti szigorúságukban képviselô gyűjtemények közül kiemelkedik a Collectio in 74 titulos digesta[33] (1050 körül?), mely forrásul szolgált sok késôbbi hasonló kollekció számára, és a VII. Gergelyhez igen közel álló Luccai Anzelm gyűjteménye[34] (1083 körül), mely a reformeszméket legerôteljesebben tükrözô és a XII. században a legnagyobb hatást kifejtô ilyen jellegű mű. 67 A gregoriánus eszméket késôbbi, türelmesebb formában kifejezô művek közül a legfontosabbak Chartres-i Ivo (†1117) gyűjteményei: a Decretum és a Panormia[35]. c. A kánonjog művelése 68 A középkornak ez a korábbi szakasza jelentôs technikai és szemléleti fejlôdést hozott a gyűjteményirodalomban. A ,,barbár'' népek egyházaiban a korszak kezdetén használatos helyi gyűjtemények színvonala igen alacsony volt. Egyik-másikukban, mondjuk a Collectio Hibernensisben[36] (700 körül), fôként pedig a különféle vezeklési könyvekben (libri poenitentiales) a jog mint kategória is elhomályosul, és tömegesen jelennek meg -- fôként ószövetségi -- bibliai idézetek s különbözô egyházi íróktól vett részletek. Némelyikük hittanilag is kifogásolható fegyelmi útmutatásokat ad. Ehhez képest a korszak egységesítô és központosító irányzatú gyűjteményei markáns tisztulási és fejlôdési folyamat hordozói. A XII. századra kialakultak a kánonmagyarázat fôbb elvei is[37]. 2. A VIRÁGZÓ KÖZÉPKOR EGYHÁZJOGA a. Az egyházjogtörténet fordulópontja: Gratianus Decretuma 69 A XII--XIII. század a nyugati kereszténység területén nagyfokú függetlenséget élvezô, sôt egyfajta vezetô szerepet betöltô egyház intézményes virágkora. A XII. században döntô fordulat következik be az egyházi jog történetében. A részleges jog túlsúlyával, konkrét szemlélettel és a források elszórtságával jellemezhetô elsô évezredet felváltja az elvonatkoztatás, a dialektikus módszer és az egyetemesség uralmának klasszikus kora, amikor az egyház jogrendje az egységesség és a logikus belsô összefüggés egyre egyértelműbb jeleit mutatja. Az elsô évezred különbözô gyűjteményekben elszórt és gyakran egymásnak ellentmondó szabályokat tartalmazó kánonjogi szöveganyagát a Bolognában ,,gyakorlati teológiát'' tanító Gratianus mester a Concordia discordantium canonumban, késôbbi nevén a Decretum Gratianiban[38] (1140?, 1150?) az ellentmondások feloldását célul kitűzô logikus szintézisbe foglalta. Noha művének nem volt hivatalos jellege, mindenütt nagy tekintélyre tett szert, s csakhamar kiszorította az összes korábbi gyűjteményeket[39]. 70 Gratianus Decretumával kezdetét vette a kánonjog tudományos művelése. Az elsô egyetemek kialakulásának kora volt ez, amikor a római jog és a teológia tudományával párhuzamosan fejlôdött az egyházjogtudomány is. b. A kánonjogtudomány születése 71 A XII. századig a kánonjogot nem tekintették a szent tudományok önálló ágának. A káptalani és kolostori iskolákban a teológiával együtt, annak gyakorlati részeként oktatták. Gratianus Decretumát azonban a bolognai ,,studium generalén'' a római jog iustinianusi gyűjteményeinek épp akkoriban ugyanott kifejlôdött tudományos magyarázati módszeréhez hasonlóan kezdték el olvasni és kommentálni. Így a kánonjog -- megôrizve ugyan szent tudomány jellegét -- határozott jogi arculatot öltött. A kánonjogot a Decretum szövege alapján művelô egyetemi oktatásnak (dekretisztika) a magára Gratianusra visszamenô bolognai iskola mellett hamarosan más műhelyei (és irányzatai) is alakultak, elsôsorban a Párizsból kisugárzó francia-rajnai iskola és az angol-normann iskola. 72 A Decretum szövegét a mesterek magyarázó széljegyzetekkel, glosszákkal látták el. Megszülettek a Decretum szövegéhez írt magyarázó jellegű önálló összefoglaló művek, a summák is. E műfaj kezdeti formáját képviseli Gratianus tanítványának, Paucapaleának a summája[40] (röviddel a Decretum Gratiani után), végsô kiteljesedésének pedig Pisai Huguccio nagyszabású summája[41] (1188--1190) tekinthetô, melyet a Decretumot magyarázó egész irodalom legfontosabb alkotásának tartanak. A summákkal kölcsönhatásban fejlôdtek a glosszák is. Megszülettek belôlük a Decretum szövegének egészét vagy egy részét végigkísérô, összefüggô glosszaegyüttesek, a glosszaapparátusok. A Decretum rendes glosszaapparátusának (glossa ordinaria) az oktatás és az általános használat végül is a Bartholomaeus Brixiensis által végsô formába öntött változatot (1240--1246) fogadta el. Ez az apparátus kizárólagos uralomra tett szert, s szinte elmaradhatatlan kísérôje volt a Decretum szövegének a kéziratokban és a nyomtatott kiadásokban egészen a XVII. századig. c. A dekretális gyűjtemények és a dekretalisztika 73 Az egyetemes zsinatokat a virágzó középkorban a pápai tekintély határozta meg. Jelentôs jogalkotói tevékenységet csupán a IV. Lateráni Zsinat (1215) fejtett ki, melynek rendelkezéseit külön joggyűjteményként kezelték; glosszaapparátusok is készültek hozzá[42]. 74 A virágzó középkor legtipikusabb jogforrásai a pápai dekretálisok voltak. Ezekbôl már a XII. században számos gyűjteményt állítottak össze[43]. A legfontosabb közülük a Bernardus Balbi Papiensis által összeállított Breviarium extravagantium (1188 és 1192 közt), melyet késôbb Compilatio prima néven ismertek. Jelentôsége fôként az anyagot öt könyvre (iudex, iudicium, clerus, connubia, crimen), a könyveken belül pedig címekre és fejezetekre felosztó rendszerében áll, melyet -- ha talán nem is elsôként alkalmazott -- a dekretálisok gyűjtésében és tudományos feldolgozásában (dekretalisztika) általánosan elterjesztett. E kollekciót 1226-ig másik négy hasonló követte. Ez az öt gyűjteményt együtt Quinque compilationes antiquae[44] névvel szokás illetni. Elsôsorban belôlük merítette anyagát Raimundus de Pennaforte, aki IX. Gergely pápa utasítására összeállította minden idôk legbôvebb és legnagyobb hatású dekretális gyűjteményét, az ún. Liber Extrát (1234), vagyis IX. Gergely dekretális gyűjteményét[45], melyet a pápa egyetemesen kötelezô, kizárólagos, hivatalos gyűjteményként kihirdetett. Törvényerôvel -- a kollekció jellegénél fogva -- a benne található pápai ügylevélrészleteknek csupán a döntést tartalmazó szakaszai rendelkeztek. 75 A fôbb dekretális gyűjteményekhez a XII. század végétôl fogva ugyancsak írtak glosszákat, apparátusokat, summákat és az egyetemi oktatásban szokásos egyéb műfajokhoz (casus, quaestiones, notabilia, brocarda stb.) tartozó magyarázatokat. IX. Gergely dekretális gyűjteményének glossa ordinariájaként Bernardus Parmensis de Botone apparátusát (1245 és 1263 közt) fogadták el. A IX. Gergely dekretális gyűjteményét követô korban a kánonjogi irodalom a gyűjteményszövegekhez bôséges kommentárokat (lecturák) és a szöveget nem részleteiben magyarázó, hanem tartalmát a címek sorrendjében rendszeresen kifejtô nagy summákat (summae titulorum) hozott létre. Ezek közül kiemelkedik Henricus de Segusio (Hostiensis) Summa aureának[46] nevezett műve (1250- -1253), mely egy egész évszázad kánonjogtudományának fejlôdését tetôzi be. 76 A XIII. század további folyamán az újabb dekretálisok megjelenése újabb gyűjtemények összeállításához vezetett, melyek közül legnagyobb történelmi jelentôségre a VIII. Bonifác pápa által kihirdetett Liber Sextus[47] (1298) emelkedett, melyhez az egész dekretális jog utolsó nagy klasszikusa, Iohannes Andreae írta meg a glossa ordinariaként elfogadott apparátust már 1303 elôtt. 3. A KÉSEI KÖZÉPKOR EGYHÁZJOGA 77 A XIV. századtól a reformáció kezdetéig, sôt bizonyos vonatkozásban egészen a Trentói Zsinatig (1545--1563) terjedô idôszak a ,,keresztény középkor'' alapvetô elemeinek bomlását hozza magával. A pápaság ,,avignoni fogsága'' (1309--1377), a zsinatok elsôdlegességét hangsúlyozó konciliarizmus, az államok erôsödése alapvetôen hat az egyházi jogképzôdésre és a kánonjog művelésére. A XIV. századot derékbatörô nagy pestisjárvány idejére esik a középkori kánonjog utolsó nagy klasszikusának, Iohannes Andreaenek a halála (1348) is. A XIV--XV. század ugyanakkor a polgárosodásnak, a kulturális eredmények szélesebb körökbe való szétsugárzásának, a humanista ébredésnek, a papír és a könyvnyomtatás európai elterjedésének a kora is. a. A Corpus Iuris Canonici kialakulása 78 Az újabb pápai dekretálisokból további rövidebb gyűjtemények keletkeztek. A Clementinae c. kollekciót XXII. János pápa még hitelesként adta ki (1317), ám a másik két jelentôsebb gyűjtemény: az Extravagantes Ioannis XXII (1325) és az Extravagantes communes (1500, 1503)[48] csupán magángyűjtemények. Ezt a három kollekciót a Decretum Gratianihoz, IX. Gergely dekretális gyűjteményéhez és a Liber Sextushoz csatolták. Így jött létre és bôvült fokozatosan hat műbôl álló együttessé az újkor elejére a római jog iustinianusi gyűjteményeit összefoglaló Corpus Iuris Civilis mintájára a Corpus Iuris Canonicinek nevezett egyházjogi gyűjteménycsoport, melynek az említett hat kollekcióból álló és a ,,római korrektorok'' szakbizottsága által átnézett formáját XIII. Gergely pápa adta ki és nyilvánította jogilag hitelesnek 1582-ben. b. A kánonjog művelése 79 Noha a kései középkorban az új kollekciókhoz glosszák, az elôzô kor nagy gyűjteményeihez pedig terjedelmes szövegmagyarázó kommentárok is születnek -- közülük a leghíresebb Nicolaus de Tudeschis (Panormitanus) műve --, a kánonjog gyakorlati alkalmazásához közelebb álló, ,,polgáribb'', népszerűbb műfajok tömeges elterjedése a jellemzô. A teológiai elemek mellett is erôsen jogi gyóntatói summák (summae confessorum) típusából pl. több, mint 6000 művet tartanak nyilván[49]. A pasztorációt segítô jogi összefoglalók, az oktatást szolgáló rövidítmények, módszertani bevezetôk, fôként pedig a jogi szótárak, mutatók, konkordanciák, az egyes ügyekben adott jogi tanácsok, meg a bírósági, közigazgatási, sôt inkvizíciós segédkönyvek divatjának kora ez. ======================================================================== 5. §. AZ ÚJKOR EGYHÁZJOGA 80 A Trentói Zsinattól (1545--1563) az I. Vatikáni Zsinatig (1869-- 1870) terjedô évszázadokban a katolikus egyház élete a protestantizmus, majd a kibontakozó fejedelmi abszolutizmus, végül a forradalmak és a liberalizmus környezetében zajlik. Kapcsolatai az újkori gondolkodás fôbb áramlataival nehezek, gyakran polémikusak. 1. A PÁPAI ÉS A KÚRIAI JOGALKOTÁS 81 Az egyházi jogalkotást a trentói zsinati határozatok után a közvetlenül a pápától, valamint a római kúria -- jórészt a XVI. században alakult -- hatóságaitól kiadott rendelkezések jellemzik. Hivatalos, a jog egész területét átfogó egyetemes joggyűjtemények több ilyen irányú próbálkozás ellenére sem jelennek meg. A pápai levelek többnyire terjedelmes magángyűjteményekben, ún. bulláriumokban kerülnek kiadásra, a római kongregációk határozatai pedig kibocsátó szervenként külön-külön könyvsorozatokban, melyek néha hivatalos kiadványok -- pl. a SC Concilii intézkedéseinek gyűjteménye (1718-tól), a Rítuskongregáció dekrétumai (1807-tôl) vagy a tiltott könyvek jegyzéke, az Index librorum prohibitorum (elôször 1557-ben) --, gyakran viszont nem hivatalosak, s nem is foglalják magukban az adott kúriai hatóság rendelkezéseinek összességét. 2. A KÁNONJOGTUDOMÁNY ÉS A FORRÁSKRITIKA 82 A Corpus Iuris Canonici az egyes részleteket érintô módosítások ellenére, mint olyan megôrzi érvényét. Hozzá csatolva gyakran kiadnak teljesen magánjellegű gyűjteményeket, fôként Pierre Matthieu Liber Septimus Decretalium (1590) című összeállítását, valamint a iustinianusi Institutiók mintájára felépített Institutiones Iuris Canonicit, Paolo Lancelotti pápai utasításra készített, de hivatalossá nem emelt művét (1563). Ez utóbbi mű új módszert terjeszt el a kánonjogtudományban és az oktatásban, az ún. institutiós módszert, a törvénygyűjtemények szövegének rendjét követô eddigi exegetikus módszer mellett és helyett. E módszer az általános fogalmak közlése után az anyagot a személyekre, a dolgokra és a keresetekre (perjog, büntetôjog) vonatkozó csoportokra tagolva, logikus, áttekinthetô rendben, önállóan megfogalmazva (tankönyvszerűen) adja elô. A módszer sok követôre talált, s hatása még az 1917-es Egyházi Törvénykönyv szerkezetén is világosan megmutatkozik. 83 A XVI--XVII. század a forráskritikai megújulás idôszaka. A szemléletváltozás érezteti hatását a jogforrások kezelésében is. A középkori exegézist hordozó glossza veszít tekintélyébôl (a Corpus Iuris Canonici utolsó glosszás kiadása 1671-ben jelenik meg), s -- fôleg Franciaországban -- a régi jogszabályszövegek történeti-kritikai magyarázata kerül elôtérbe. A XVII. század hatályos egyházjoggal foglalkozó legnagyobb művei azonban továbbra is sokat megôriznek az exegetikus módszer hagyományaiból. A középkori kánonjogi irodalomból bôségesen merít a kor talán legtekintélyesebb egyházjogi műve, Prospero Fagnaninak (1588-1678), a római kúria tisztségviselôjének nagyszabású kommentárja is[50]. Az abszolút monarchiák állami törekvéseit és a helyi egyházak önállóságát a pápai primátus rovására hangsúlyozó -- az egyházi hatóságoktól elítélt -- irányzatok is éreztetik hatásukat az egyházjogtudományban, fôként a gallikán felfogású és a janzenistákat kánonjogilag védelmezô Zeger Bernard van Espen (1646--1728) műveiben, melyek jelentôs hatást gyakoroltak Nikolaus von Hontheimre (álnevén: Febronius, 1701--1790), a febronianizmus alapítójára, a jozefinista szerzôkre, valamint a XVIII--XIX. századi szellemtörténet szélesebb köreire. A XVIII. század kiemelkedô tekintélyű kánonjogásza volt XIV. Benedek pápa (Prospero Lambertini, uralk.: 1740--1758), aki szaktudását széleskörű törvényhozói tevékenységében is kifejezésre juttatta. Fô műve a De Synodo dioecesana hosszú idôn át meghatározó jelentôségű maradt a katolikus egyházjogi elmélet és gyakorlat számára. ======================================================================== 6. §. A KODIFIKÁCIÓK KORA 1. AZ ELSÔ KODIFIKÁCIÓ 84 Már az I. Vatikáni Zsinat (1869--1870) elôkészületei során sok püspök kérte, hogy adjanak ki új, kizárólagos egyházi törvénygyűjteményt, hiszen az évszázadok során felhalmozódott egyházi jogszabályok tömegében az eligazodás már technikailag is olyan bonyolulttá vált, hogy ez a lelkipásztori munkában valódi nehézségként jelentkezett. Az I. Vatikáni Zsinat az új joggyűjtemény kiadásának munkáját nem végezhette el. Dogmaként rögzítette viszont a pápa egyházkormányzati primátusát (Const. Pastor aeternus, c. 1--3: DS 3050- -3064), mely a pápai egyetemes jogalkotás hittani alapja. 85 A XIX. század végének számos egyházjogi szerzôje tett kísérletet arra, hogy az egyház hatályos jogát (vagy annak egy részét) a világi jogrendekben épp akkorra elterjedô törvénykönyvek mintájára foglalja össze. A kánonjog hivatalos kodifikációját X. Pius pápa rendelte el (MP Arduum sane munus, 1904. III. 19). A munkálatokat Pietro Gasparri (1907- tôl bíboros) vezette. A kodifikáció célja nem új jog alkotása volt, hanem fôként az addig érvényes jog új módon való elrendezése. Az egyes törvények terjedelmes eredeti szövegének közlése helyett a modern kodifikáció módszerét alkalmazták: a rendelkezéseket tartalmazó szövegeket új, rövidebb formában fogalmazták meg. Az anyag egészét pedig öt könyvbe (általános szabályok, személyek, dolgok, perjog, büntetôjog) szerkesztették, lényegében követve a római jog institutióinak szerkezetét, ahol elôször a személyekrôl, aztán a dolgokról, végül pedig a keresetekrôl volt szó. A törvénykönyvet Codex Iuris Canonici címmel (a cím magyar fordításai: Kánonjogi Kódex, Egyházi Törvénykönyv) X. Pius utóda, XV. Benedek pápa hirdette ki 1917. május 27-én. A Codex a latin egyház számára hiteles, egyetemes, egyetlen és kizárólagos törvénygyűjteményként jelent meg. Történelmi jelentôségét érzékelteti, hogy ilyen típusú, ekkora jogi tekintélyű gyűjtemény addig az egyházban nem létezett. 86 Az 1917-es Codex nagyban elômozdította az egyház lelkipásztori tevékenységét, s a kánonjog oktatásában és tudományos művelésében is új korszakot nyitott. Mivel a Codex kizárólagos joggyűjteményként jelent meg, az Apostoli Szentszék elrendelte (SC Stud, Decr., 1917. VIII. 7: AAS 9, 1917, 439), hogy az egyházi felügyelet alá tartozó felsôoktatási intézményekben a kánonjogot a Codex anyagának sorrendjében kell elôadni, a történeti tudnivalókat pedig az egyes jogintézmények tárgyalásának bevezetéseként kell ismertetni. Ez a munkamódszer hozzájárult a hatályos kánonjog és az egyházjogtörténet tudományának további különválásához, hiszen a jogtörténeti munkára már többnyire nem a hatályos jogszabály megállapításához volt szükség. A törvénymagyarázat segédeszközeként azonban Gasparri bíboros, majd az idôközben bíborossá kinevezett Serédi Jusztinián (aki a gyűjtômunkát végezte) kiadták -- a Corpus Iuris Canonici és a Trentói Zsinat határozatai kivételével -- azoknak a forrásoknak a szövegét, melyekre a Codex kánonjai támaszkodtak[51]. A kor legfontosabb kánonjogi kommentárjait, mivel még az új egyházjog értelmezése szempontjából is jelentôsek, az általános bibliográfiában soroljuk fel. 2. AZ EGYHÁZI TÖRVÉNYKÖNYV REFORMJA 87 A pápa, a római kúria központi hatóságai és a helyi egyházi hatóságok (püspökök, zsinatok) jogalkotói tevékenysége a Codex kiadása után részben a CIC végrehajtásának részleteit szabályozta, részben az idôközben jelentkezô újabb problémákra keresett jogi megoldást. Az egyház külsô körülményeinek és belsô helyzetének erôteljes átalakulása a kánoni törvények átfogó reformját tette szükségessé. A törvénykönyv átdolgozását XXIII. János pápa jelentette be 1959. január 25-én abban a beszédében, melyben a római egyházmegyei zsinatot és a II. Vatikáni Zsinatot elôször meghirdette. Noha az Egyházi Törvénykönyv átdolgozására már 1963. március 28-án bizottságot alakítottak, a munkálatok csak a II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) befejeztével lehetett megkezdeni, hiszen a Codex megújításának a zsinat által meghatározott elvekhez kellett igazodnia. Az Egyházi Törvénykönyv átdolgozási munkáját ünnepélyes ülésen VI. Pál pápa nyitotta meg 1965. november 20- án. Ekkor mondott beszédében (AAS 57, 1965, 985--989) két fô irányelvet jelölt meg a Codex revíziója számára: 1) nem csupán a jogszabályok új elrendezésérôl van szó, mint az 1917-es CIC összeállításakor, hanem az egyházi törvények tartalmának megreformálásáról, természetesen az isteni jogi eredetű normák tiszteletben tartásával; 2) a törvények megújításának a II. Vatikáni Zsinat okmányai állandó szem elôtt tartásával, azokhoz igazodva kell történnie. 88 Az 1967-es püspöki szinódus szinte egyhangúan hagyta jóvá azt a pápai utasításra elé terjesztett javaslatot, mely további tíz irányelvet rögzített a Codex átdolgozási munkálatai számára[52]. 89 Az átdolgozási munkálatok -- mint maga II. János Pál pápa is hangsúlyozta (Const. Ap. Sacrae disciplinae leges, 1983. I. 25: ET 35) -- kiemelkedôen kollegiális módon folytak. A munkálatokat az Egyházi Törvénykönyvet átdolgozó bizottság (Commissio Codici Iuris Canonici recognoscendo) vezette, mely a pápától kinevezett bíborosokból állt. II. János Pál pápa a munkálatok utolsó szakaszában a világegyházból kiválasztott más bíborosokat és püspököket is (köztük a magyar Bánk József váci érsek-püspököt) beosztott a bizottságba. A bizottság élén 1967. február 21-tôl 1982. március 22-én bekövetkezett haláláig Pericle Felici (1967. VI. 26-tól bíboros) állt, aki bíborosi kinevezéséig a helyettes elnök (propraeses), késôbb pedig az elnök (praeses) címet viselte. Felici bíboros halála után a helyettes elnök tisztségét Rosalio Castillo Lara c. püspök töltötte be. 90 A bizottság munkáját titkárság és szakcsoportokba tömörült tanácsadók (consultores) segítették. Ezek a szakcsoportok állították össze az új törvénykönyv egyes részeinek szövegtervezeteit, melyeket elôzetes pápai engedélyezés után véleményezésre elküldtek a világ püspökeinek, a római kúria központi hatóságainak, egyházi egyetemeknek, fakultásoknak és az egyetemes rendfônökök szövetségének. A vélemények és javaslatok feldolgozása során született meg fokozatosan a törvénykönyv szövege. 91 Az új Codex beosztási rendszere is a munkálatok folyamán bontakozott ki. A könyvek száma hétre emelkedett (I. Általános szabályok, II. Az Isten népe, III. Az egyház tanítói feladata, IV. Az egyház megszentelôi feladata, V. Az egyház anyagi javai, VI. Büntetô rendelkezések az egyházban, VII. Az eljárások). A törvénykönyv felépítése már nem követi a római jog institutióinak szerkezetét, hanem inkább a II. Vatikáni Zsinat egyházképéhez kapcsolódik, s kidomborítja, hogy az egyház mint Isten népe részesedik Krisztus hármas -- papi, prófétai és királyi -- feladatában (vö. LG 9--17, 25--27 stb.). 92 Idôközben folytak a legfontosabb ,,alkotmányjogi'' normákat tartalmazó Egyházi Alaptörvény (Lex Ecclesiae Fundamentalis) kidolgozásának munkálatai is. Ez a sok vitát kiváltó alaptörvény a Codexen kívül, külön okmányként készült. Az Egyházi Törvénykönyvvel együtt történô kibocsátásától azonban a legfôbb egyházi törvényhozó végül is eltekintett, s a tervezetében szereplô szabályok egy részét a munkálatok utolsó szakaszában a Codexbe iktatták. 93 Az Egyházi Törvénykönyvet átdolgozó bizottság teljes ülésén egyhangúlag jóváhagyott szöveget II. János Pál pápa néhány szakértô segítségével személyesen átjavította és 1983. január 25-én Sacrae disciplinae leges kezdetű apostoli rendelkezésével ünnepélyesen kihirdette. Az új Codex Iuris Canonici a pápai rendelkezés értelmében 1983 adventjének elsô vasárnapjától (nov. 27) lépett hatályba. 94 A benne rögzített egyházfegyelem jelentôs mértékben megegyezik a II. Vatikáni Zsinat után, annak végrehajtásaként kiadott számos egyetemes egyházi törvényben foglaltakkal. Maga a zsinat ugyanis tartózkodott attól, hogy közvetlenül végrehajtható, részletes egyházfegyelmi elôírásokat adjon. Mégis sok olyan általános elvet fogalmazott meg, mely fegyelmi kérdésekre vonatkozott és nem csupán erkölcsi kötelezô erôvel rendelkezett. Ez a tény pedig sürgetôen megkövetelte az általános zsinati elvek jogi konkretizálását. A zsinat utáni egyetemes egyházi jogszabályok azonban csupán az egyházi élet egy- egy területét szabályozták, egyébként pedig az 1917-es CIC volt érvényben. Ez a hatályos jogszabályok megtalálásának technikai nehézsége mellett egy fajta feszültséget is okozott a korábbi és a zsinat utáni jogi anyag között. A zsinat utáni jogszabályokban sok általános, útmutatásszerű kijelentés és ideiglenes, ,,kísérleti'' rendelkezés is szerepelt, ami esetenként nem felelt meg a jogi normáról alkotott hagyományos fogalmaknak. Ugyanakkor a nyelvelmélet meglátásai több kánonjogászt is a törvény normájának új felfogására ösztönöztek. A törvényt az egyházban is kezdték egyes szakemberek programozásnak felfogni, mely sok tekintetben nem teljesen világos, tökéletlen, s rá van utalva az alkalmazás folyamatából merített visszajelzésekre. A szabályozni kívánt tárgyak bonyolultsága és nehéz áttekinthetôsége szintén hatást gyakorol a törvény technikájára. A törvényhozó egyre gyakrabban folyamodik ahhoz, hogy elvi rendelkezéseket adjon ki, és a pontosabb kialakítást olyan szervekre bízza, melyek a szabályozott témakört közelebbrôl ismerik. 95 A zsinat utáni törvényhozás gyakran tapasztalható kísérleti jellegének egyik fô oka kétségtelenül az volt, hogy a zsinat által kitűzött feladatok fokozatos megvalósítást kívántak. A kísérleti jelleg három törvénytípusban mutatkozott meg: 1) Azokban a törvényekben, melyeket a tárgyalt nehéz anyag miatt hosszú átmeneti szakaszok jellemeznek mindig újra változó átmeneti rendelkezésekkel. Kötelezô jellegük a megfogalmazásból többnyire csak enyhén tűnik ki. Ilyen pl. a liturgiát megreformáló jogszabályok sora vagy az ökumenikus kapcsolatokra vonatkozó törvényhozás. 2) Azokban a törvényekben, melyek ideiglenes érvényességét a jövendô új CIC-re való kifejezett utalás emeli ki. Ilyen volt pl. a MP De Episcoporum muneribus (1966. VI. 15: AAS 58, 1966, 467-472), a MP Ecclesiae Sanctae (1966. VIII. 6:/ AAS 58, 1966, 757--787), vagy a MP Causas matrimoniales (1971. III. 28: AAS 63, 1971, 441--446). 3) A szó szoros értelmében vett kísérleti (ad experimentum kiadott) törvényekben, amelyekben gyakran 3-5 éves próbaidô van kifejezetten megadva. Ilyen volt pl.: SC Rel, Decr. part., 1965. XII. 8 (Leges III, 4910) [53]. 96 Az 1983-as CIC egységes rendszerben összefoglalva és továbbépítve közli a zsinat utáni jogfejlôdés eredményeit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvénykönyv véget kívánna vetni a jogszabályokban fellelhetô ,,nyitottságnak'', hiszen bôven találhatók benne kérdések, melyek szabályozását a részleges törvényhozóra bízza, vagy amelyekben teret nyit a krisztushívôk autonóm döntésének, továbbá számos buzdítás, ajánlás[54], sôt az elôszó még azt is tekintetbe veszi, hogy a CIC egyes elôírásai új átdolgozásra fognak szorulni. Mindezek a jelenségek egyben arra is utalnak, hogy a törvényhozó szem elôtt tartja az újabb jogelméletben jelentkezô szempontokat. 97 Az Egyházi Törvénykönyvnek -- akárcsak 1917-es elôdjének -- egyedüli hivatalos szövege a latin eredeti. Fordítások a Szentszék elôzetes elvi hozzájárulása alapján a püspöki konferenciák engedélyével adhatók ki (SecrStat, Normae, 1983. I. 28: Comm 15, 1983, 41). Noha ez az engedély különféle típusú lehet (egyszerű engedély, megbízás, hitelesítô jellegű jóváhagyás, melyben a püspöki konferencia mintegy magáévá teszi a fordítást[55], a fordítás használatának engedélyezése a nyelvterület más püspöki konferenciái részérôl stb.), a legünnepélyesebben engedélyezett fordítás sem egyenrangú hitelesség tekintetében a latin szöveggel. Mindenesetre a máris napvilágot látott nagyszámú fordítás jelentôsen hozzájárult a Codex tartalmának széleskörű megismeréséhez és alkalmazásához. 3. A KELETI EGYHÁZJOG KODIFIKÁCIÓJA 98 A keleti katolikus egyházak joga több részbôl tevôdik össze: az egyes rítus szerinti saját jogú egyházakra vonatkozó külön jogból, azon belül természetesen az egyes egyházmegyék vagy más egységek részleges jogából is, valamint a keleti egyházak összességére érvényes jogból. Ez utóbbi részint már XII. Pius pápa idejében hosszú kodifikációs munka eredményeként törvénykönyvi alakban, de nem egyetlen együttesként, hanem külön motu propriókban jelent meg. A II. Vatikáni Zsinat az addig kodifikált anyag átdolgozását tette szükségessé, ugyanakkor a hiányzó részek kodifikációjának befejezése, és így a keleti egyházak közös jogának egyetlen törvénykönyvbe foglalása is napirendre került. A keleti katolikus egyházaknak ez az új törvénykönyve 1990. október 18-án került kihirdetésre Codex Canonum Ecclesiarum Orientalum (magyarul: A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe) címmel[56]. ======================================================================== 7. §. AZ EGYHÁZI TÖRVÉNYKÖNYV HATÁLYOSSÁGI KÖRE 1. A CODEX MINT AZ EGYHÁZJOG KIEMELKEDÔ FORRÁSA a. A jogforrás fogalma 99 A jogforrás fogalmát a különféle elméleti irányzatok más és más módon határozzák meg. A jogforráselméletben elterjedt két legfôbb meghatározás a genetikus, mely a jog keletkezésének oldaláról közelíti meg a kérdést, s jogforrásnak azokat a tényezôket tekinti, melyek a tárgyi (objektív) jog keletkezését elôidézik, és a gnoszeológiai, mely a megismerés szempontjából vizsgálja a problémát, s azokat a jelenségeket nevezi jogforrásnak, melyekbôl a jogot megismerhetjük[1]. Noha ez a két szemléletmód gyakran egymást kizáró elméletekben fejezôdik ki, az egyházi jogban is elterjedt az a felfogás, mely mindkét jelenségfajtát jogforrásnak minôsíti, de más és más szempontból. b. A jogforrások fajai 100 Keletkezési jogforrásoknak (fontes essendi) azokat a tényezôket szokás nevezni, amelyek révén a tárgyi jog létrejön, vagyis fôként a jogalkotó hatóságokat és közösségeket. Az, hogy a törvényhozó, közigazgatási, bírói szerveknek, a jogtudósoknak vagy a közvéleménynek mekkora szerepe van a jogszabályok kialakításában, történelmi szakaszonként és jogrendszerenként eltérô. A jogtörténetben ezek mindegyikének legfôbb jogszabályteremtô erôként való szereplésére találhatunk példát. Az egyházban mindenekelôtt forrása a jognak maga Isten mint az -- akár a természetbôl felismerhetô (természetes), akár a kinyilatkoztatás forrásaiból megismerhetô (tételes) -- ,,isteni jog'' megalkotója. A tételes egyházi jog alkotójának, forrásának nevezik a törvényhozó szerveket (pápa, püspökök, zsinatok), a jogszabály értékű általános határozatokat és utasításokat kiadó közigazgatási hatóságokat és azokat a csoportokat, melyek bizonyos keretek közt jogot alkothatnak maguknak. A szokásjog keletkezéséhez a törvényhozó hatóság legalább hallgatólagos beleegyezése szükséges, de nélkülözhetetlen forrása maga a szokást bevezetô közösség. Amennyiben az egyházban a bírói ítéletek[2], a közigazgatási intézkedések[3] és a jogtudósok tanítása[4] bizonyos normatív értékkel rendelkezhetnek, annyiban ezek megalkotói is a jog keletkezésének forrásai. 101 Sok egyházjogi szerzô keletkezési jogforrásoknak nevezi azokat a normákat és intézkedéseket is, melyekbôl a jogi kötelezettség fakad (így a törvényt, jogszokást stb.-t mondják jogforrásnak). A jogszabályok azonban részei és nem forrásai a tárgyi jognak; legfeljebb az alanyi jogok szempontjából volnának forrásnak tekinthetôk. Így ezt a szóhasználatot többen kerülendônek tartják[5]. 102 Megismerési forrásoknak (fontes cognoscendi) azokat az okmányokat és gyűjteményeket nevezzük, melyek a jogszabályokat tartalmazzák. Az isteni jog megismerésének forrásai a Szentírás könyvei, valamint a szent hagyományt tanúsító dokumentumok, különösen az egyházi tanítóhivatal (magisterium) megnyilatkozásai. Ezeket a forrásokat egymással összefüggésben kell szemlélni, hiszen létükben is szorosan összetartoznak egymással. A tételes egyházi jog szabályai -- akár tisztán egyházi jogot tartalmaznak, akár isteni jogot öntenek egyházi jogszabály formájába -- elsôsorban külön okmányokból és jogszabálygyűjteményekbôl ismerhetôk meg. A szokásjog szabályainak egy részét hivatalos hatósági kihirdetés híján magánszemélyek foglalták írásba. Más részük ma is íratlan. Megismerésük az ôket követô közösség gyakorlatának megtapasztalása, szóbeli közlések és közvetett írásos utalások révén lehetséges[6]. c. Az Egyházi Törvénykönyv mint a hatályos egyházjog kiemelkedô forrása 103 A hatályos egyházjog legfôbb forrása -- az isteni jogról az elôzô pontban mondottak fenntartásával -- az 1983-as Codex Iuris Canonici. Ám a hatályos Egyházi Törvénykönyv elvileg és gyakorlatilag is kevésbé kizárólagos gyűjtemény, mint 1917-es elôdje volt. Továbbra is érvényesek a CIC elôírásaival nem ellenkezô részleges törvények, valamint a Codexszel nem ellentétes olyan egyetemes törvények, melyek anyagát a CIC nem szabályozza a maga egészében (vö. 6. k. 1. § 4)[7]. 104 Mint fentebb (6. §. 2) említettük, a Codex számos kérdéskör szabályozását a további egyetemes és a részleges jogalkotásra bízza, s a régi törvénykönyvnél erôteljesebben számol az állandó jogfejlôdés tényével. Maga az Egyházi Törvénykönyv elôszava jelenti ki, hogy a ,,társadalom nagyon gyors változásai miatt egyes szabályok már a kodifikáció idején vesztettek tökéletességükbôl, és késôbb új átdolgozásra szorulnak majd''[8]. Tehát az Apostoli Szentszék és a részleges jogalkotók által a CIC kihirdetése óta kibocsátott szabályok állandó figyelemmel kísérése különösen fontos a kánonjogász számára. 105 Az egyházjog nem határozza meg kifejezetten a jogszabályok hierarchiáját, bár világos értékbeli különbséget tesz a törvények és a végrehajtásukat szolgáló (tehát náluk alacsonyabb rangú) általános végrehajtási határozatok és utasítások közt (vö. 33. k. 1. §, 34. k. 2- -3. §). A jogszabály rangja függ kibocsátójának hierarchikus rangjától is: az alacsonyabb rangú szerv nem hozhat érvényesen olyan törvényt, mely a felettes hatóságától kiadott jogszabályokkal ellenkezik (vö. 135. k. 2. §). 2. A CODEX A LATIN EGYHÁZ TÖRVÉNYKÖNYVE 106 Az Egyházi Törvénykönyv kánonjai csak a latin egyházra vonatkoznak (1. k.). A katolikus egyház törvényhozás szempontjából két nagy részre oszlik: a latin egyházra és a keleti egyházakra. Latin egyháznak Isten népének azt a részét nevezzük, mely a római pápának mint a Nyugat pátriárkájának is alá van rendelve, az amely liturgikus nyelvként -- ha ma már nem is kizárólagosan -- a latint használja. A liturgikus sajátosságok alapján a rómaitól különbözô nyugati ,,rítusok'' (fôként a Milánó környékén elterjedt ambrózián és a Spanyolország néhány pontján fennmaradt mozarab) követôi nem képeznek önálló, rítus szerinti részegyházakat (vö. 18. §. 2. h), hanem a latin egyházhoz tartoznak. 107 A keleti katolikus egyházak joga a legutóbbi idôkig több rétegbôl tevôdött össze: 1) az egyes rítusokra vonatkozó külön jogból; 2) a keleti egyházak összességére érvényes jogból, mely részben még újonnan nem szabályozott tradicionális jog, nagyrészt viszont már pápai motu propriókban kodifikált vagy a zsinaton, illetve a zsinat után az összes keletiek számára kiadott jog volt. A házasságjogot a Crebrae allatea (1949. II. 22: AAS 41, 1949, 89--117), az eljárásjogot a Sollicitudinem nostram (1950. I. 6: AAS 42, 1950, 5--20), a szerzetesjogot, a vagyonjogot és a szavak jelentésérôl szóló szabályokat a Postquam Apostolicis (1952. II. 9: AAS 44, 1952, 65--152), a rítusokról és a személyekrôl szóló törvényeket pedig a Cleri sanctitati (1957. VI. 2: AAS 49, 1957, 433--603) kezdetű motu proprio tartalmazta. Ezeket a motu propriókat együttesen Keleti Codexnek (Codex Iuris Canonici Orientalis, CICO) is szokták nevezni. A hiányzó részek szövegtervezetei is elkészültek, de már nem kerültek kiadásra[9], mivel a II. Vatikáni Zsinat az addig kodifikált anyag átdolgozását is aktuálissá tette. A zsinatnak a keleti katolikus egyházakkal kapcsolatos alapvetô rendelkezéseit az Orientalium Ecclesiarum kezdetű határozat tartalmazta. 108 1972. VI. 10-én VI. Pál pápa a keleti egyházjogot kodifikáló bizottság helyébe a Keleti Codexet átdolgozó bizottságot alapított Pontificia Commissio Codici Iuris Canonici Orientalis Recognoscendo néven (Leges IV, 6279). Ennek feladata a közös keleti egyházjog törvénybe még nem foglalt részének kodifikálása, valamint a már kodifikált részek átdolgozása volt. A reformmunkálatok irányelveit a pápai bizottság 1974. III. 18-23-i ülésén rögzítette[10]. Munkájáról a bizottság a Nuntia c. folyóiratban számolt be rendszeresen. 109 A zsinat rendelkezéseinek nyomán -- a latin egyház zsinat utáni jogfejlôdésével párhuzamosan -- keletkeztek olyan szentszéki jogszabályok is, melyek kifejezetten a keleti katolikusokra vonatkoznak, pl. MP Episcopalis potestas, 1967. V. 2: AAS 59, 1967, 385- -390 (a püspökök felmentôi hatalmáról); SC Or, Decl., Apostolica Sedes, 1970. III. 25: AAS 62, 1970, 179 (a pátriárkátusok területén kívüli hierarchiáról); SC Or, Decr., Orientalium Religiosorum, 1972, VI. 27: AAS 64, 1972, 738--743 (a szerzetesekrôl); MP Cum matrimonialium, 1973, IX. 8: AAS 65, 1973, 577--581 (a házassági perrôl). 110 A keleti katolikus egyházak közös jogának új törvénykönyve, Keleti Codex, Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium címmel 1990. X. 18-án került kihirdetésre (AAS 82, 1990, 1033--1363). 111 A CIC 1. kánonja kategorikusabban fogalmaz, mint az 1917-es törvénykönyv bevezetô kánonja, hiszen már nem említ kivételeket, amikor a latin Codex rendelkezései a keleti egyházakat is köteleznék. A CIC isteni jogot, illetve dogmatikus igazságokat tartalmazó kánonjai, ha formailag -- úgy tűnik -- nem is kötelezik a keleti katolikusokat, mint hiteles egyházi megnyilatkozások, az isteni jogot minden katolikusra nézve irányadó jelleggel közlik és magyarázzák. A latin egyházban engedélyezett búcsúkkal és lelki kedvezményekkel az általánosan elterjedt felfogás szerint a keletiek is élhetnek. 112 A rítusközi kapcsolatokat szabályozó latin törvények közvetve a keletieket is érintik (vö. pl. 111. k., 350. k. 1. és 3. §, 372. k. 2. ', 450. k. 1. §, 518. k., 923. k., 991. k., 1248. k. 1. §, 1558. k. 2. §). A saját hierarchiájuk teljes illetékességének területén kívül élô keleti rítusú katolikusokat, akik egy latin egyházmegye híveként (vö. 476. k., 1015. k. 2. §) kapcsolódnak az egyházi közösségbe (pl. örménykatolikusok Magyarországon), számos vonatkozásban érintik az övéktôl különbözô rítusú közösség életének szabályai[11]. A közvetett hatás nem azt jelenti, hogy e törvények a keleti katolikusokat is mint címzettjeiket köteleznék, hanem például azt, hogy az egyik sajátjogú egyház szentség kiszolgáltatójának vagy hatóságának figyelembe kell vennie, mit engedélyez vagy tilt a rá érvényes jog a tôle különbözô rítusú hívônek (pl. latin katolikus gyermeket halálveszélyen kívül, 7 éves kor elôtt általában nem szabad megbérmálni)[12]. 3. A CODEX ÉS A LITURGIKUS JOG 113 A szó legszorosabb értelmében vett liturgikus jogot, vagyis az istentiszteleti szertartások végzésének szövegeit és cselekményeit meghatározó elôírásokat a Codex nem kíván közölni. Ezeket a szabályokat a liturgikus könyvek tartalmazzák. Az ilyen liturgikus szabályokat a Codex csak akkor módosítja, ha azok ellentétesek vele (2. k.). Ezeknek a liturgikus könyvekben (fôként azok bevezetô rendelkezéseiben) található, s a CIC által módosított rendelkezéseknek a hivatalos jegyzékét a Szentszék még a Codex hatályba lépése elôtt közölte (SC SacrCult, Decr. et Variationes, 1983, IX. 12: Notitiae 20, 1983, 540-- 555). 114 A szertartások során alkalmazott szavaktól és cselekményektôl különbözô, de a liturgiával mégis kapcsolatos témára (pl. a szentségek kiszolgáltatója, felvevôje) vonatkozó, vagyis a tágabb értelemben vett liturgikus joghoz tartozó elôírások a CIC-ben bôven találhatók. A korábbi ilyen tárgyú egyetemes rendelkezések nem csupán akkor kerültek hatályon kívül, ha ellentétesek a CIC elôírásaival, hanem akkor is, ha olyan kérdésre vonatkoznak, melyet a Codex a maga egészében szabályoz (vö. 6. k. 1. § 4). 4. A CODEX ÉS A NEMZETKÖZI MEGÁLLAPODÁSOK 115 Az egyházi jognak egy nem csekély jelentôségű részét alkotják azok a szabályok, melyeket az Apostoli Szentszék államokkal vagy más ,,politikai társulatokkal'' (pl. nemzetközi szervezetekkel) kötött kétoldalú megállapodás formájában bocsátott ki. E megállapodások legfôbb típusai: 1) a konkordátum, mely egy állam és a Szentszék kapcsolatainak egész körét rendezi tartós jelleggel, ünnepélyes formában; 2) a modus vivendi, mely a kapcsolatok egészét szabályozza, de csupán ideiglenes jelleggel; 3) a részleges megállapodás, mely a kapcsolatoknak csak bizonyos részleteire vonatkozik. 116 Mindezek a kétoldalú megegyezésen alapuló egyházi jogszabályok a természetüknek, típusuknak, tartalmuknak megfelelô módon születnek meg az egyház saját jogrendjének kötelezô belsô szabályaként. A törvény jellegűek, vagyis amelyekben a törvényhozó közös elôírásokat szab meg egy olyan közösség számára, melynek törvény adható (vö. 29. k.), valamilyen -- a Szentszék által meghatározott módon való (vö. 7--8. k.) -- kihirdetésre szorulnak. Azok viszont, amelyek tartalmuk szerint inkább csak bizonyos egyházkormányzati szervek munkáját szabályozzák a törvények végrehajtása tekintetében, s nem az összes alárendeltekre rónak pozitív vagy negatív kötelezettséget, az utasítások (vö. 34. k.) hasonlóságára, nem igényelnek a törvények keletkezéséhez szükséges, szó szoros értelmében vett kihirdetést. A nemzetközi tárgyalások, megegyezések tárgyát nemcsak általános viselkedési szabályok képezhetik, hanem egyedi intézkedések, cselekmények is (pl. a felek megegyezhetnek egymással következô találkozásuk idôpontjáról). A dolog természeténél fogva ilyenkor sem szükséges feltétlenül kihirdetni a megegyezés eredményét. Mindezek figyelembevételével nem meglepô, hogy a konkordátumok története is ismeri a titkos záradék jelenségét (vö. pl. az 1855-ös osztrák konkordátumot[13]). 117 A Szentszéknek a CIC elôtt kötött nemzetközi megállapodásai akkor is megôrzik hatályukat, ha rendelkezéseik a Codex kánonjaival ellenkeznek (3. k.). A legfôbb egyházi törvényhozónak a jövôre nézve is jogában áll olyan megállapodásokat kötni, melyek a CIC elôírásaival ellenkezô szabályt állapítanak meg bizonyos kérdésekrôl (vö. 135. k. 2. §). 118 Az Apostoli Szentszék és a Magyar Népköztársaság közt 1964. IX. 15- én alapvetô részleges megállapodás született. Ezek közt a felek között a késôbbiek során is keletkeztek részleges megállapodások[14]. 119 Az Apostoli Szentszék és a Magyar Köztársaság között 1990. II. 9-én alapvetô részleges megállapodás született (Martin de Agar, J. T., Raccolta di Concordati 1950--1999, Cittŕ del Vaticano 2000, 851--852), mely az 1964-es megállapodást hatályon kívül helyezte, helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat és kimondta, hogy Magyarországon az állam és az egyház működésének kérdései a Codex Iuris Canonici és az 1990. évi IV. törvény szerint rendezettek. Hasonló megállapodás jött létre ugyanezek közt a felek között 1994. I. 10-én a Katonai Ordinariátus felállításáról (AAS 86, 1994, 574--579). 1997. VI. 20-án e felek között újabb megállapodás született az egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint egyes vagyonjogi kérdésekrôl (AAS 90, 1998, 330--341). 5. A CODEX, A SZERZETT JOGOK ÉS A KIVÁLTSÁGOK 120 Szerzett jognak (ius quaesitum) az olyan alanyi jogot nevezzük, amely a személyt valamely jogilag jelentôs cselekmény alapján a tárgyi jogrend szerint már megilleti. A szerzett jog alapja lehet egyetlen jogcselekmény, több cselekmény vagy egy bizonyos tevékenység meghatározott ideig való gyakorlása. Szerzett jog pl. a szerzetesi fogadalomtételbôl fakadó jog az ellátáshoz (vö. 670. k.), a tulajdonjog a törvényes elbirtoklási idô letelte után stb. 121 A szerzett jog ellentéte a született jog (ius innatum), mellyel a személy nem külön cselekvés alapján rendelkezik, hanem magánál az objektív jognál fogva, pl. születés alapján. Nem számít szerzett jognak a törvény által közvetlenül megadott jogi képesség sem, pl. a szemináriumba (241. k. 1. §) vagy a noviciátusba (642. k.) történô felvételre való jog szerinti alkalmasság. Ugyancsak nem szerzett jog a váromány (exspectativa), vagyis az olyan jog, melynek megszerzése megkezdôdött, de még nem fejezôdött be, pl. az a tulajdonjog, ami valakit a már megkezdett, de még le nem telt elbirtoklási idô végeztével illetne majd meg. 122 A már meglévô szerzett jogok és az Apostoli Szentszéktôl akár természetes, akár jogi személyeknek adományozott kiváltságok (a kiváltságokról lásd alább 15. §), melyekkel élnek, ha korábban nem vonták vissza ôket, érvényben maradtak a Codex hatálybalépése után is, hacsak a törvénykönyv kifejezetten vissza nem vonta ôket. A kifejezett visszavonás lehet egyenes vagy bennfoglalt fogalmazású, de semmiképpen sem hallgatólagos. A korábbi szerzett jogok érvényben maradása abból az elvbôl következik, hogy a törvények nem visszamenô hatályúak (vö. 9. k.). 6. A CODEX ÉS A KORÁBBI JOGSZOKÁSOK 123 A CIC kánonjaival nem ellenkezô korábbi jogszokások (fogalmukról ld. alább 10. §. 1. a) a törvénykönyv hatálybalépése után is érvényben maradtak (5. k. 2. §). Azok viszont, amelyek ellenkeztek velük, akár egyetemes, akár részleges (pl. csak néhány egyházmegyében fennálló) szokások voltak, elvesztették hatályukat, vagyis megszűntek jogszabályok lenni (5. k. l. §). Ezek közül a törvénykönyvvel ellenkezô szokások közül egyeseket a CIC kánonjai elvetnek (pl. 396. k. 2. §, 423. k. 1. §, 526. k. 2. §, 1076. k., 1287. k., 1425. k. 1. §). Az ilyen elvetett szokások (consuetudines reprobatae) nemcsak minden kötelezô erejüket vesztik el, hanem a jövôben sem lehetséges, hogy az azokhoz igazodó gyakorlat szokásjogi jogszabállyá váljék, bármilyen közösség és bármilyen idôn át folytassa is. A CIC kánonjaival egyszerűen ellenkezô korábbi szokások is megszűntek, kivéve, ha a Codex kifejezetten elismeri létjogosultságukat (pl. 1263. k., 1276. k. 2. §, 1279. k. 1. §), vagy ha évszázadosak vagy emberemlékezetet meghaladók. Ez utóbbiak eltűrhetôk, ha az ordinárius megítélése szerint a helyi és a személyi adottságok miatt nem szüntethetôk meg (5. k. 1. §). 124 Az évszázados szokás (consuetudo centenaria) legalább száz éves tényleges gyakorlatra megy vissza, de nem szükséges, hogy ennek az idônek a kezdetén már hivatalosan is jogszabályként elismert gyakorlat legyen; lehetséges, hogy az ehhez annak idején megkívánt idô (pl. 40 év[15]) csak késôbb telt le[16]. 125 Az emberemlékezetet meghaladó jogszokás (consuetudo immemorabilis) olyan szokás, melynek gyakorlását a kortársak mindig tapasztalták, s amelyet elôdeiktôl, úgy vettek át mint olyat, ami mindig is érvényben volt. A szokás ilyen jellegét nem zárja ki, ha a történettudomány pontosan tisztában van a szokás eredetével. Az emberemlékezetet meghaladó szokás elvileg lehet száz évnél fiatalabb is. 126 Az eltűrés (tolerantia) az ordinárius részérôl, a legtöbb szerzô szerint, megengedetté, de nem kötelezôvé teszi azt, hogy az alárendeltek a törvénykönyvvel ellentétes ilyen régi szokásokat kövessék. Ha az ordinárius az ilyen szokást eltűri, alacsonyabb egyházi szervek a szokás követését nem akadályozhatják[17]. Mivel pedig a jogszokás társadalmi norma, ha eltűrik, ezzel eltűrik annak a többé- kevésbé intézményes társadalmi szankciónak az érvényesülését is, ami esetleg az áthágót sújtja. Vagyis az ilyen eltűrt jogszokás -- amíg újra elismert egyházi jogszabállyá válik (vö. 26. k.) -- az egyházban valamilyen normativitással rendelkezik, ha nem is egyházjogi norma a szó szoros értelmében. 7. A CODEX ÉS A KORÁBBI EGYHÁZI TÖRVÉNYEK 127 Az 1983-as CIC hatályba lépésével (1983. XI. 27) hatályukat vesztették: 1) az 1917-ben kihirdetett Egyházi Törvénykönyv; 2) az új CIC elôírásaival ellentétes minden más egyetemes vagy részleges törvény, kivéve, ha egyes részleges jogszabályokat ettôl eltérô kifejezett rendelkezés (pl. 119. k., 127. k. 1. §, 164. k., 288. k., 482. k. 1. §, 553. k. 2. §, 1177. k. 3. §, 1279. k. 1. §, 1672. k., 1692. k. 1 §) továbbra is érvényben tart; 3) az Apostoli Szentszék által korábban kiadott minden olyan egyetemes vagy részleges büntetô törvény, mely az új Codexben nem szerepel[18]; 4) a többi olyan egyetemes egyházfegyelmi (nem büntetô)[19] törvény, mely olyan tárgyra vonatkozik, amit az 1983-as CIC a maga egészében szabályoz (6. k. 1. §). 128 Hatályon kívül kerültek mindazok a végrehajtási utasítások is, melyek csak az 1917-es CIC vagy más hatályukat vesztett egyházi törvények végrehajtását szabályozták (33. k. 2. §, 34. k. 3. §), mint pl. az 1936-os egyházi perrendtartás (SC Sacr, Instr., Provida Mater, 1936. VIII. 15: AAS 28, 1936, 313--361). Érvényben maradtak viszont a Codex elôírásaival nem ellenkezô olyan korábbi egyházi jogszabályok, melyek nem végrehajtási utasítás jellegűek, és a CIC-ben csak általános utalásokban, nem pedig teljes szabályozás formájában tárgyalt kérdéskört részletesen rendeznek, pl. az egyházi egyetemekrôl és fakultásokról szóló 1979-es apostoli rendelkezés (Const. Ap., Sapientia christiana, 1979. IV. 15: AAS 71, 1979, 469--499). 129 A személyek vagy dolgok egyes csoportjainak szabályzataira (statuta) akkor vonatkoznak a törvényekrôl szóló elôírások, ha törvényhozó hatalommal rendelkezô hatóság kihirdette ôket (vö. 94. k. 3. §). Ha ilyen hatóság adta ki ôket, azok az elôírásaik, melyek ellenkeznek az új CIC-cel, hatályukat vesztették. Ha nem törvényhozó hatóság volt a kibocsátó, nem szűntek meg automatikusan, de a törvénykönyvvel ellentétes elôírásaikat mielôbb át kell dolgozni[20]. Ezért került sor 1983 óta a szerzetesi, káptalani, szemináriumi és más (akár törvényhozói, akár más eredetű) szabályzatok átdolgozására az új jognak megfelelôen. 130 A 6. k. 2. §-a szerint a CIC kánonjait, amennyiben a régi jogot tartalmazzák, a kánoni hagyományt is figyelembe véve kell értelmezni. Ez a megállapítás nem csupán a törvénymagyarázat egyik (vö. még 16--19. k.) alapelve, hanem a régi törvények jelenlegi jogi értékérôl szóló kijelentés is. 131 Az új CIC-ben szereplô, de ott meg nem határozott tartalmú szakkifejezéseket, fogalmakat pl. a kánonjogi hagyományt is figyelembe véve kell értelmezni, még akkor is, ha az illetô fogalom tartalmát esetleg kifejtô régi jogszabály már hatályát vesztette. Ilyenkor a régi törvény csupán a magyarázat segédeszköze. Pl. az 1609. k. 3. §-ában említett rangsor (preacedentia) fogalmát a régi jog segítségével értelmezhetjük (vö. 1917-es CIC 106. k. és 1871. k. 3. §)[21]. ======================================================================== 8. §. AZ EGYHÁZI TÖRVÉNY FOGALMA ÉS FAJAI 132 Az egyházi jogszabályok lehetnek önállóak (szoros értelemben vett törvények, általános határozatok, bizonyos jogszokások), vagy szolgálhatják más jogszabályok végrehajtását (általános végrehajtási határozatok, utasítások, bizonyos jogszokások). 8. §. AZ EGYHÁZI TÖRVÉNY FOGALMA ÉS FAJAI 1. A TÖRVÉNY FOGALMA a. A törvény meghatározása 133 Az egyházi jogszabályoknak korunkban legfontosabb típusa az írott törvény. Az Egyházi Törvénykönyv nem határozza meg a törvény fogalmát, bár utal annak néhány lényeges elemére (vö. 29. k.). Aquinói Szent Tamás definíciója szerint a törvény ,,ésszerű rendelkezés a közjó érdekében, amit a közösség gondját viselô hirdet ki''[22]. A CIC 1980- as szövegtervezete a törvény fogalmát így írta le: ,,olyan általános szabály, melyet egy közösségnek a közjó érdekében az illetékes hatóság ad''. Ez a meghatározás azonban a CIC végleges, kihirdetett szövegében már nem szerepel. 134 Eltérôen a XIX--XX. századi világi jogrendektôl, az egyházjog törvényfogalma nem elsôsorban formai, hanem inkább tartalmi jellegű, vagyis az egyházi törvény érvényességének nem nélkülözhetetlen feltétele, hogy meghatározott eljárással hozzák, és különleges formában bocsássák ki[23]. A törvény bizonyos sajátos formai elemeire azonban (illetékes törvényhozó, kihirdetés) az egyházjog is utal. 135 Az egyházi törvényt hozzávetôlegesen úgy írhatjuk le, mint az illetékes egyházi hatóságtól, az egyház javára, egy erre megfelelô közösségnek adott, kellôen kihirdetett, tartós, önálló, általános, jogi jellegű, kötelezô cselekvési szabályt. b. A törvény lényeges elemei 136 Az egyházi törvény egyes lényeges belsô elemei az egyházi jogszabályok szélesebb körében is többé-kevésbé fellelhetôk, s nem kizárólag a szó szoros értelmében vett törvényekre jellemzôk (vö. az egyházjogról fentebb adott meghatározásunkat: 1. §. 2. a). Ilyen lényeges belsô elem, hogy az egyházi törvény általános, kötelezô cselekvési szabály, mely -- mint minden egyházjogi norma -- az egyház javát szolgálja, ami nemcsak azt jelenti, hogy tárgyában az egyházi közösség életével kapcsolatos viszonyokra vonatkozik, hanem fôként azt, hogy tartalma az egyház Istentôl rendelt céljának, vagyis végsô soron a lelkek üdvösségének (vö. 1752. k.) elérését segíti elô. Ez feltételezi, hogy az egyházi törvénynek objektíve erkölcsileg jónak kell lennie, megtartásának a krisztushívôket egyéni üdvösségükhöz is közelebb kell vinnie[24]. Ugyancsak az egyház javának szolgálata követeli meg, hogy a törvény szükséges, hasznos (vagyis az egyház javát elôsegítô valamilyen célra irányuló), követése pedig lehetséges legyen. Az egyház javának szolgálatával függ össze a törvény ésszerűségének követelménye is. Az ésszerűség itt nem csupán az emberi józan észnek való megfelelést jelenti, hanem a legkorábbi keresztény idôktôl fogva[25] azt, hogy az egyházi törvényeknek összhangban kell lenniük a világmindenséget teremtô s az egyházat megalapító és sajátos küldetéssel megbízó Isten üdvözítô tervének nagy gondolatával, az isteni ratióval, logosszal. Ez pedig nemcsak arra utal, hogy az egyházi törvények nem ellenkezhetnek a ,,természetjoggal'' és a kinyilatkoztatás forrásaiban megtalálható ,,pozitív isteni joggal'', hanem arra is, hogy elô kell segíteniük az üdvösség tervének kibontakozását. 137 A tartósság olyan lényeges belsô elem, mely az egyházi törvényt az egyházi jogszabályok egyéb fajtáihoz képest fokozottan jellemzi. Ez azonban nem zárja ki, hogy valódi törvényeket is ki lehessen adni meghatározott ideig szóló érvénnyel vagy akár kísérleti jelleggel[26]. A törvény sajátosan jellemzô belsô eleme az önállóság. Vagyis az egyházi törvény -- eltérôen az általános végrehajtási határozatoktól és az utasításoktól (vö. 29--34. k.) -- elsôdleges szabály, mely nem más meglévô jogszabályok alkalmazását és sürgetését tartalmazza[27]. 138 Az egyházi törvény lényeges külsô elemei közé tartozik, hogy tárgyi, területi és személyi vonatkozásban egyaránt illetékes, törvényhozói hatalommal rendelkezô egyházi hatóság hozza. Az egész egyházra szóló törvényhozói hatalommal rendelkezik a pápa (331. k.) és a püspökök testülete (336. k.), melynek kiemelkedô működési formája az egyetemes zsinat. Hatáskörük határai között törvényhozói hatalmuk van a megyéspüspököknek és a velük azonos jogi megítélés alá esô fôpásztoroknak (381. k.), a részleges zsinatoknak (445. k.), továbbá bizonyos értelemben a püspöki konferenciáknak (455. k. 1. §, vö. 29. k.) és a megszentelt élet pápai jogú, klerikusi intézményei vagy az apostoli élet ugyanilyen társaságai elöljáróinak és káptalanjainak (596. k. 2. §, 631--632. k., 717. k., 738. k.). 139 Ugyancsak lényeges külsô eleme a törvénynek, hogy olyan közösség számára hozzák, amelynek törvény adható (communitas legis recipiendae capax -- vö. 29. k.). 140 Biztosan ilyen közösségek azok, melyek élén törvényhozói hatalommal rendelkezô hierarchikus szerv áll (pl. az egyetemes egyház, az azonos püspöki konferenciához tartozó részegyházak összessége, az egyháztartomány, az egyházmegye), de ide sorolhatók pl. a megszentelt élet pápai jogú, klerikusi intézményei is. José Maria Pińero Carrion szerint ilyen közösségnek számítanak mindazok az embercsoportok, akik egy-egy törvény címzettjei. E csoportok lehetnek: 1) testületi jogi személyek (pl. püspöki konferencia, káptalan); 2) nem testületi jogi személyek (pl. egyházmegye, plébánia); 3) jogi személyiséggel nem rendelkezô csoportok, melyek azonos állapotú vagy állású emberekbôl állnak (pl. klerikusok, szerzetesek, plébánosok, vagyonkezelôk); 4) egyéb jogi személynek nem minôsülô csoportok (pl. egyházmegyei hivatal, jogi személyiség nélküli magántársulás)[28]. Pińero felfogása természetesen vitatható pl. azon az alapon, hogy a törvény címzettjeinek fogalmát tágabban is lehet értelmezni, vagy olyan megokolással, hogy ez az elmélet végül is nem tesz egyebet, mint a törvény befogadására képesnek minôsít minden olyan embercsoportot, amelyet a törvények közvetlenül köteleznek. Mindenesetre a kánonjogászok körében nem számít lezárt kérdésnek, hogy mi is az a közösség, amelynek törvény adható. 141 Az egyházi törvény lényeges külsô eleme végül a kihirdetés (promulgatio). Ez a tartalom meghatározása és a hatósági parancs kiadása után a törvény létrejöttének utolsó mozzanata: az a cselekmény, amellyel a törvényhozó hivatalosan kinyilvánítja parancsoló akaratát a közösség felé. 142 Az egész (latin) egyháznak szóló, vagyis egyetemes törvényeket, hacsak egyes esetekben a törvényhozó más módot nem ír elô, az 1909 óta megjelenô, Acta Apostolicae Sedis című hivatalos közlönyben való kiadással hirdetik ki. A részleges törvényeket az ôket hozó hatóság által megállapított módon hirdetik ki (8. k.). Nálunk a püspöki törvények és más rendelkezések kihirdetése az egyházmegyei körlevelekben, a püspöki konferencia által kibocsátott, törvénynek minôsülô szabályoké külön püspökkari körlevelekben vagy az egyházmegyei körlevelekben, esetleg a katolikus sajtóban való közzététel útján történik. Az egyházmegyei zsinatokon hozott püspöki törvények, valamint részleges (plenáris, tartományi) zsinatok határozatai általában külön kötetben való megjelentetéssel kerülnek kihirdetésre. 143 A törvény a kihirdetéssel keletkezik (7. k.), de kötelezô ereje többnyire egy bizonyos ideig még felfüggesztve marad. Ezt az idôt a törvény szünetelésének (vacatio legis) nevezzük. Az egyetemes törvények szünetelési ideje az Acta Apostolicae Sedis megfelelô számán feltüntetett dátumtól számított három hónap, kivéve, ha a dolog természeténél fogva azonnal kötelezôek (pl. az isteni jogot kánoni szabályba iktató törvények), vagy ha magában a törvényben külön is kifejezetten ennél rövidebb vagy hosszabb szünetelési idô van elôírva (8. k. 1. §). A részleges törvények szünetelési ideje a kihirdetéstôl számított egy hónap, hacsak magában a törvényben nincs más határidô megállapítva (8. k. 2. §). 2. AZ EGYHÁZI TÖRVÉNY FAJAI a. Hivatalos műfajmegjelölés szerint 144 Az egyházi törvények különbözô hivatalos műfajmegjelöléseket viselhetnek. A pápai törvények manapság használatos legfontosabb műfajmegjelölései: 145 Apostoli rendelkezésnek (Constitutio Apostolica) a fontos tárgyról szóló pápai törvények nevezik magukat. 146 Motu propriónak minôsítik magukat a pápai törvények, ha azt kívánják kifejezni, hogy saját kezdeményezésbôl, nem pedig valakinek a kérvénye alapján születtek. Figyelmet érdemel, hogy nemcsak törvény, de közigazgatási intézkedés is adható ki ,,saját kezdeményezésbôl'' megjegyzéssel (bár ott ez inkább a szövegen belüli záradékba, mintsem műfajmegjelölésbe való). 147 Az apostoli levél (Litterae Apostolicae) elnevezés néha egyszerű formában kiadott törvényt jelöl, máskor viszont nem törvényhozói okmányra alkalmazzák. 148 A törvény módjára kiadott (hiteles) törvénymagyarázatok (16. k.) válasz (responsum) néven jelennek meg. 149 Az Apostoli Szentszék hatóságaitól kiadott általános határozatok, melyek lényegüket tekintve szintén törvények (29. k.), a határozat (decretum) műfajmegjelölést viselik (ld. 11. §. 2). 150 A többi törvényhozók által kiadott törvények elnevezései a legkülönfélébbek lehetnek. Az egyházmegyei zsinatokon kiadott püspöki törvényeket magyarul határozatoknak szokás hívni, latin megnevezésük viszont statuta (tehát ezt ilyenkor nem szabályzatnak fordítjuk, vö. 9. §). b. Külalak szerint A pápai törvények külalakjuk szerint fôként az alábbi típusokba sorolhatók: 151 A bullák pergamenre írt okmányok a pápa nevével, de sorszáma nélkül, annak megjelölésével, hogy a pápaság hányadik évében keltek, a bíboros államtitkár vagy valamely kongregáció prefektusa aláírásával. Néha ólompecséttel, máskor csak egyszerű pecséttel. A konzisztoriális bullák az elôbbiekhez hasonlóak, de a pápa és a bíborosok aláírását viselik. 152 A brévék anyaga pergamen (esetleg papír), feltüntetik a pápa nevét és sorszámát, viaszpecsétjük a halászgyűrű lenyomata, mely Szent Pétert ábrázolja, amint csónakból húzza a hálót. Aláírójuk általában a bíboros államtitkár vagy a kancellár. 153 A kirográfok (chirographa) olyan pápai okmányok, melyeket a pápa saját kezűleg ír alá nevének és sorszámának feltüntetésével. 154 Az alacsonyabb szervek által kibocsátott törvények külalak szerint sok félék lehetnek. Ebbôl a szempontból nem is szokás külön osztályozni ôket. c. Tartalom szerint 155 Tartalmuk alapján az egyházi törvényeket számos szempontból szokás osztályozni. A kötelezés módja szerint a törvény lehet területi vagy személyi. A területi törvény kötelezô ereje a terület szerint igazodik, amelyhez valaki tartozik, vagy amelyen éppen tartózkodik. A személyi törvény azokat a személyeket kötelezi, akikre vonatkozik, függetlenül attól, hogy hol tartózkodnak. 156 Érvényességi terület szempontjából a törvény lehet egyetemes (universalis), ha a világon mindenütt kötelezi azokat, akik számára kiadták (12. k. 1. §), vagy részleges (particularis), ha csak bizonyos területen kötelez. A részleges törvények területi jellegűeknek tekintendôk, hacsak kifejezett ellenkezô rendelkezés nincs (13. k. 1. §). 157 Személyi érvényességi kör szempontjából a törvény lehet általános (generalis), ha a területen lévô összes krisztushívôkre érvényes, vagy különös (specialis), ha csak a személyek bizonyos csoportjaira vagy közösségeire vonatkozik (pl. klerikusokra vagy egy adott közösség klerikus szerzeteseire). 158 Tárgy szerint a törvény lehet parancsoló, ha valaminek a megtételét írja elô, tiltó, ha megtiltja valaminek a megtételét, megengedô, ha az illetô cselekvést megengedi, és büntetô, ha valamely cselekményre büntetést rendel. A tiltó törvények lehetnek egyszerűen tiltók, a velük ellenkezô jogcselekményt érvénytelenné tevôk (irritálók) vagy meg nem tartásuk esetén a személyt jogilag képtelenné tevôk (inhabilitálók). 159 Az egyház jogrendjében tehát nem érvénytelen minden olyan jogcselekmény, amely ellenkezik a törvénnyel. A semmisséghez az szükséges, hogy ezt a törvény kifejezetten kilátásba helyezze (10. k.), akár úgy, hogy magát a cselekményt mondja ki érvénytelennek, akár pedig úgy, hogy az azt végzô személyt nyilvánítja képtelennek a cselekmény végrehajtására[29]. ======================================================================== 9. §. AZ EGYHÁZI TÖRVÉNY KÖTELEZÔ EREJE ÉS MAGYARÁZATA 1. A TÖRVÉNY KÖTELEZÔ EREJE a. A törvények a jövôre vonatkoznak 160 A törvények kötelezô ereje hatályba lépésükkel kezdôdik. A törvények általában nem visszamenô hatályúak, kivéve ha bennük határozottan múltbeli dolgokról rendelkeznek (9. k.). Tehát a jogi tényeket a létrejöttük pillanatában érvényes norma szabályozza, s jogi hatásaik nem változnak meg a késôbbi jogszabály miatt. 161 Aki pl. 1983. XI. 27. elôtt tett egyszerű, örök szerzetesi fogadalmat, annak számára ez az új CIC megjelenése után sem vált érvénytelenítô házassági akadállyá. Noha az 1088. k. szerint az ilyen fogadalom is érvénytelenítô akadály, ez csak az 1983-as CIC hatályba lépése után tett egyszerű fogadalmakra vonatkozik. 162 A fenti alapelv alól kivételek lehetségesek, de ilyenkor a törvénynek kifejezetten jeleznie kell, hogy múltbeli jogi tények hatását módosítani kívánja (pl. 1313. k.). 163 Azok az egyházi törvények, amelyek isteni jogot kanonizálnak, vagyis az illetô szabályt csupán kinyilvánítják, nem létesítik, a kihirdetésük elôtti cselekményekre is alkalmazandók. Pl. a Hittani Kongregáció 1977. V. 13-i határozatát a férfi impotenciájáról (AAS 69, 1977, 426) az olyan házasságok érvényességének megítélésekor is alkalmazni kell, melyeket ez elôtt az idôpont elôtt kötöttek (vö. 1075. k. 1. §). b. Az egyházi törvény címzettjei általában 164 Az isteni jognak minden ember alá van vetve, függetlenül attól, hogy megkeresztelt-e vagy sem. Ezért az olyan egyházi törvények, amelyek tartalma isteni jog, mindenki számára kötelezôek. Hogy mikor foglal magában (mikor kanonizál) egy egyházi törvény isteni jogot, az sokszor magából a megfogalmazásból is kitűnik (pl. 113. k. 1. §, 129. k. 1. §, 145. k. 1. §, 330. k., 375. k. 1. §, 747. k. 1. §, 840. k., 1055. k. 1. § stb.). 165 A természet rendjében vagy a kinyilatkoztatásban megnyilvánuló isteni akarat objektíve minden embert kötelez, alanyi értelemben viszont a kötelezettség csak annyiban áll fenn amennyiben ki-ki felismeri azt (748. k., vö. LG 14, 16). 166 A tisztán egyházi törvények, vagyis azok, amelyek csakis az egyházi törvényhozó alkotásai, csak azokat kötelezik: 1) akiket a katolikus egyházban kereszteltek vagy keresztségük után oda felvettek; 2) akik értelmük elégséges használatával rendelkeznek; 3) akik -- hacsak a jog kifejezetten másként nem rendelkezik (vö. 913. k. 2. §, 920. k., 989. k. stb.) -- hetedik életévüket betöltötték (11. k.)[30]. 167 Hogy mikor számít valaki a katolikus egyházban kereszteltnek, annak eldöntésére a keresztelendô vagy a gondviselésére jogosultak szándéka a mértékadó (vö. 865. k., 867. k.). Ha a 868. k. szerint megengedetten szolgáltatták ki a katolikus keresztelést, a katolikus egyházban való keresztelésrôl beszélünk. Ha a keresztséget halálveszély esetén kívül (vö. 868. k. 2. §) a nemkatolikus gondviselôk akarata ellenére adták fel, nem beszélhetünk a katolikus egyházban végzett keresztelésrôl[31]. 168 A katolikus egyházban keresztelt vagy oda felvett személyeket az egyházi törvények alárendelti minôségben kötelezik. Más jogcímek alapján azonban nem katolikusoknak, sôt nem keresztényeknek is lehetnek bizonyos jogaik és kötelességeik az egyház jogrendjében (pl. nem katolikus peres fél egyházi perben: vö. 1476. k.). 169 Akik a katolikus egyház közösségét elhagyják, azok egyháztagsága ettôl még sem teológiailag, sem egyházjogilag nem szűnik meg, s az egyházi törvények továbbra is kötelezik ôket, hacsak bizonyos esetekben a törvényhozó másként nem rendelkezik (pl. 1086. k. 1. §, 1117. k., 1124. k.). c. A kötelezô erô területi szempontból 170 Az egyetemes törvények mindenütt köteleznek, bár lehetséges, hogy egy bizonyos terület ki van véve egy ilyen törvény hatálya alól. Ebben az esetben a törvény nem kötelezi azokat, akik ezen a területen tartózkodnak (12. k. 1--2. §). A részleges törvények általában (vö. 13. k. 1. §) csak azon a területen köteleznek, amely számára kiadták ôket, mégpedig csak azokat a személyeket, akiknek ott a lakóhelyük vagy pótlakóhelyük van, és egyben ténylegesen ott is tartózkodnak. Akik tehát saját területükön (egyházmegyéjükön, egyháztartományukon, püspöki konferenciájuk területén) kívül tartózkodnak, azokat nem kötelezik az otthoni részleges törvények, kivéve ha áthágásuk a saját területükön kárt okoz, vagy ha a törvények személyi jellegűek (13. k. 2. § 1). Nem kötelezik ôket tartózkodási helyük részleges törvényei sem, kivéve azok, amelyek a közrendre vonatkoznak, cselekmények (pl. szerzôdéskötés) formaságait határozzák meg, vagy az illetô területen lévô ingatlanokkal kapcsolatosak (13. k. 2. § 2). A lakóhelynélkülieket a tartózkodási helyükön érvényes egyetemes és részleges törvények egyaránt kötelezik (13. k. 3. §). d. A kétség hatása a kötelezettségre 171 A törvénybôl eredô kötelezettséget illetôen akkor áll fenn kétség, ha nem világos, hogy egy bizonyos törvény alkalmazható-e az adott esetre. Jogkétség (dubium iuris) akkor áll fenn, ha egy törvény alkalmazhatósága egy meglévô tényállásra azért kérdéses, mert kétes a törvény léte, érvényessége, jelentése vagy terjedelme. Jogkétség esetén a törvények nem kötelezôek, még akkor sem, ha jogcselekményt érvénytelenítôk vagy jogképességet megsemmisítôk (14. k.). 172 Kivételt képez az az eset, amikor az a kétes, hogy egy törvény továbbra is érvényben van-e, vagy egy újabb jogszabály hatályon kívül helyezte-e. Ilyenkor a 21. k. az irányadó. 173 Ténykétségrôl (dubium facti) akkor beszélünk, ha azért kérdéses a törvény alkalmazhatósága egy adott esetre, mert a körülmények hiányos ismeretében nem tudjuk, hogy ebben az esetben megvalósult-e az a tényállás, amire egyébként a törvény biztosan vonatkozik. Ténykétség esetén a tényállás meglétét kell feltételeznünk, vagyis azt, hogy a törvény kötelez. Ilyenkor az ordináriusok felmentést adhatnak a törvény alól, feltéve ha ezt -- amennyiben fenntartott felmentésrôl van szó -- meg szokta adni az a hatóság, akinek fenn van tartva (14. k.). Ez a felmentés feltételes (ad cautelam), tudniillik hallgatólagosan feltételezi, hogy a tényállás megvalósult. Ellenkezô esetben ugyanis semmilyen felmentés nem volna szükséges. 174 Az akár jogi, akár ténybeli kétségnek ahhoz, hogy az itt említett hatása legyen, objektíve megalapozottnak kell lennie, vagyis pozitív érvekre kell támaszkodnia. e. A tudatlanság és a tévedés hatása a kötelezettségre 175 A tudatlanság (ignorantia) olyan ismeret hiánya, amelynek meg kellene lennie. Ha az ismerethiány tartós, szorosabb értelemben vett tudatlanságról, ha pedig pillanatnyi, figyelmetlenségrôl (inadvertentia) szokás beszélni. A tévedés (error) a valóságról alkotott hamis ítélet. 176 Mind a tudatlanság, mind a tévedés vonatkozhat a jogra vagy a tényekre (ignorantia v. error iuris v. facti). 177 A tudatlanság lehet legyôzhetetlen (invincibilis), ha semmilyen erkölcsileg lehetséges igyekezettel el nem kerülhetô, vagy legyôzhetô (vincibilis), ha a megismerés szokásos eszközeinek használatával elhárítható. 178 A legyôzhetetlen tudatlanság mindig vétlen (inculpabilis), a legyôzhetô csak akkor, ha a személy még homályosan sem ébred rá, hogy köteles az illetô ismeretet megszerezni, viszont vétkes (culpabilis), ha a személy azért kerül a törvény áthágásának veszélyébe, mert nem fordította a köteles igyekezetet az adott ismeret (pl. a törvényrôl) megszerzésére. 179 A vétkes tudatlanságot egyszerűnek (simplex) nevezik, ha jelentkezett ugyan némi törekvés az ismeretszerzésre, de ez elégtelen volt. Vaskosnak vagy hanyagnak (crassa vel supina) hívják, ha az ismeretszerzésre való igyekezet vétkes hanyagságból teljesen vagy szinte teljesen hiányzott (pl. egy pap olvasatlanul kidobja az egyházmegyei körlevelet, mert nem érdeklik az abban foglalt rendelkezések). Végül szándékosnak (affectata) akkor mondják, ha azért nem szerezte meg valaki a szükséges ismereteket, nehogy ez a törvény áthágásában meggátolja. 180 A római jogból származó ôsi kánonjogi elv szerint általában a tény nem tudása mentesít, a jog nem tudása nem mentesít a kötelezettség alól (RJ 13 in VI°: Ignorantia facti, non iuris excusat). 181 A jogra vonatkozó tudatlanságnak (és tévedésnek) a CIC néhol mégis komoly jelentôséget tulajdonít, mert az egyházi törvények a lelkiismeretet különösen is érintik, hisz isteni vagy legalábbis egyházi parancsok kifejezôi. A külsô és a belsô (lelkiismereti) fórum összeütközésének elkerülése érdekében a törvényhozó azt az alapelvet érvényesíti, hogy a törvény vétlen nem tudása megszünteti, vétkes nem tudása pedig a vétkességtôl függôen mérsékli az áthágás büntetôjogi beszámíthatóságát (vö. 1323. k. 2, 1324. k. 1. § 9, 1325. k.). 182 A törvénnyel, a büntetéssel, a saját tettünkkel vagy más közismert tettével kapcsolatos tudatlanságot vagy tévedést külön bizonyítani kell, mert a jogvélelem (vö. 1584. k.) amellett szól, hogy ezek ismertek. Mások nem közismert tetteivel kapcsolatban a nem tudás mellett szól a jogvélelem (15. k. 2. §). 183 A cselekmény közismert (notorius) lehet ténylegesen (notorius notorietate facti), ha az adott közösség körében közismert, vagy jogilag (notorius notorietate iuris), ha pl. jogerôs ítéletben nyert megállapítást. 184 A jogcselekményt érvénytelenítô vagy a személyt jogképtelenné tevô törvények (10. k.) nem tudása vagy a velük kapcsolatos tévedés nem akadályozza ezek hatását, kivéve ha kifejezett rendelkezés mondja ki ennek ellenkezôjét (15. k. 1. §). Így pl. ha egy katolikus nem is tud egy ténylegesen fennálló érvénytelenítô házassági akadály meglétérôl vagy akadály jellegérôl, s így köt házasságot, a házasság azért még semmis. f. A kötelezô erô megszűnése 185 A meghatározott idôre szóló törvény kötelezô ereje, s így maga a törvény -- a törvények megszűnésének általános módjain kívül -- a határidô lejártával is megszűnik. A meghatározatlan idôre szóló törvények (és a túlnyomó többség ilyen!) az illetékes hatóság (maga a törvényhozó, annak jogutódja vagy a felettes törvényhozó szerv) részérôl történô megszüntetés vagy megváltoztatás, illetve ellenkezô jogszokás (ld. 10. §) útján kerülnek hatályon kívül, de megszűnhetnek belsô okokból is. 186 A megszüntetés vagy megváltoztatás mértéke szerint lehet teljes (abrogatio) vagy részleges (derogatio). Módját illetôen történhet: 1) kifejezett kijelentéssel (akár általános formában is, pl. ,,contrariis quibuslibet non obstantibus''); 2) vele szögesen ellenkezô késôbbi törvénnyel; 3) olyan késôbbi törvénnyel, mely a benne szabályzott témakört a maga egészében újra rendezi, még ha nem ellenkezik is vele (20. k.). Mégis, a késôbbi egyetemes törvény nem módosítja a korábbi részleges vagy különös jogot, hacsak a jog ennek ellenkezôjét kifejezetten el nem rendeli (uo., vö. pl. 6. k. 1. § 2). 187 Ha kétes, hogy a korábbi törvényt a késôbbi módosította-e, vagyis ha nem bizonyos, hogy a két törvényt egyszerre követni lehetetlen, és az sem, hogy az új törvény a régi anyagát teljes egészében újrarendezte, akkor lehetôség szerint mindkettôt meg kell tartani. Ennek érdekében a késôbbit úgy kell értelmezni, hogy a korábbival összeegyeztethetô legyen (vö. 21. k.). 188 A törvény belsô okból akkor szűnik meg, ha a körülmények megváltoztával a törvény tartalma teljesen ésszerűtlenné (vö. 8. §. 1. b), igazságtalanná, károssá, erkölcstelenné, lehetetlenné válik, mégpedig nem csupán egy adott esetben (mert ekkor csak a törvény követésének erkölcsi kötelessége szűnik meg az illetô esetre nézve, de nem maga a törvény), hanem általánosan és tartósan. Ennek a változásnak egyértelműnek és nyilvánvalónak kell lennie. Az objektív jogszabályokat merôben szubjektív megítélés alapján nem tekinthetjük megszűntnek[32]. Ha a törvény belsô okból magától megszűnt, ez többnyire hamarosan a törvényhozót is módosító intézkedésre ösztönzi, vagy legalábbis ellentétes jogszokás kialakulásához vezet. 2. A TÖRVÉNY MAGYARÁZATA a. A törvénymagyarázat fogalma és fajai 189 A törvénymagyarázat (interpretatio) a törvény értelmének megvilágítása különös tekintettel annak megfelelô alkalmazására. 190 A magyarázat tekintélye szerint megkülönböztethetünk hivatalos és magánmagyarázatot. A hivatalos magyarázat lehet hiteles (authentica), ha maga a törvényhozó vagy egy általa ezzel megbízott szerv törvény módjára adja ki (16. k. 1. §), vagy egyedi hatósági magyarázat, ha bírói ítéletben vagy közigazgatási intézkedésben mondják ki (egyesek ez utóbbi típust is hiteles törvénymagyarázatnak nevezik). A magánmagyarázat lehet tudományos, ha kánonjogi szakemberek fogalmazzák meg magánjelleggel, egyszerű magánmagyarázat, ha a törvényt követô, alkalmazó személyektôl származik, és szokásszerű magyarázat, ha a törvényt követô közösség egységes gyakorlatában nyilvánul meg. Ez a gyakorlat bizonyos feltételekkel jogszokássá is válhat (vö. 27. k.). 191 A hiteles (törvény módjára kiadott) magyarázatnak ugyanolyan érvénye van, mint magának a törvénynek. Ki is kell hirdetni. Az Egyházi Törvénykönyv hiteles magyarázatára II. János Pál külön pápai bizottságot alapított (MP Recognito Iuris Canonici, 1984. I. 2: AAS 76, 1984, 433--434). Ennek hatáskörét és nevét a Római Kúria 1988-as reformja során ugyanez a pápa módosította. Ez a bizottság alakult át Pápai Törvénymagyarázó Tanáccsá (Pontificium Consilium de Legum Textibus Interpretandis) [Const. Ap., Pastor Bonus, 1988. VI. 28, art. 154--158: AAS 80, 1988, 901--902]. Ezzel egyidejűleg hatásköre is kiszélesedett. Neve 1999 során a Törvényszövegek Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium de Legum Textibus) lett. Az enyhén módosult név jelzi, hogy a Tanács ma nem csupán a törvények magyarázatára hivatott, hanem a normakontroll bizonyos feladatait is ellátja. 192 A magyarázott törvényhez való viszonya szerint létezhet a törvényt módosító (kiterjesztô vagy leszűkítô) vagy pusztán megvilágító magyarázat. Módosító hatása csak a (törvény módjára kiadott) hiteles magyarázatnak lehet. Ám az ilyen módosító vagy az önmagában kétes szöveget egyértelművé tevô hiteles törvénymagyarázatnak nincs visszamenô hatálya. Ezzel csupán a törvény önmagukban biztos szavait csak azt megvilágító módon, hitelesen magyarázza (16. k. 2. §). 193 Kötelezô erô szempontjából a következô fokozatokat szokás megkülönböztetni: 1) általánosan kötelezô erejű hiteles és a jogszokássá emelkedett szokásszerű magyarázat; 2) csupán az adott esetre nézve kötelezô az egyedi hatósági törvénymagyarázat (16. k. 3. §); 3) nem kötelezô a magánmagyarázat, kivéve ha jogszokássá emelkedett. b. A törvénymagyarázat szabályai 194 A nem hiteles törvénymagyarázat fôszabálya a CIC szerint az, hogy az egyházi törvényeket a szavaknak a szövegben és a szövegösszefüggésben hordozott sajátos jelentése szerint kell érteni (17. k.). A sajátos jelentés lehet etimológiai, köznyelvi vagy szaknyelvi. Ha ezek közt eltérés van, a szöveg és szövegösszefüggés alapján (pl. az illetô kánont tartalmazó fejezet, rész stb. címére tekintettel) dönthetô el, hogy a többféle sajátos jelentés közül melyiket kell elfogadnunk. 195 Ha a szavak sajátos jelentése a fôszabály segítségével nem állapítható meg biztosan, vagy ha ennek ismeretében sem világos a törvény értelme, általános kisegítô magyarázati szabályokhoz kell folyamodnunk. Vagyis figyelembe kell vennünk az esetleg található párhuzamos helyeket (ahol ti. ugyanaz a törvényhozó -- akár a CIC-ben, akár azon kívül -- ugyanabban a tárgyban rendelkezik), a törvény célját (amit a törvényhozó konkrétan el akart vele érni), kiadásának körülményeit (megelôzô viták, javaslatok, szövegtervezetek stb.) és a törvényhozó szándékát (17. k.). Ez a ,,szándék'', mentalitás (mens legislatoris) a törvényhozó általános kormányzati beállítottsága, jogpolitikai irányvonala, mely egyéb törvényeibôl és más megnyilatkozásaiból (pl. pápai beszédek, körlevelek) tűnik ki. 196 Bizonyos törvények magyarázatakor különleges szabályokat is alkalmaznunk kell. Szorosan (stricte) -- vagyis a kifejezések sajátos jelentésén a szükséges legkevesebbet értve -- kell értelmezni azokat a törvényeket, amelyek büntetést rendelnek valamilyen cselekményre, a jogok szabad gyakorlását korlátozzák, vagy törvény alóli kivételt tartalmaznak (18. k.). A szoros értelmezés ellentéte a tág értelmezés, mely az egyes kifejezéseken a lehetô legtöbbet érti, amit még a szavak sajátos jelentése megenged. A szoros és tág értelmezés nem tévesztendô össze a leszűkítéssel és a kiterjesztéssel, mert ezek már a törvény módosítását jelentik. 197 A törvénymagyarázat szabályai általában alkalmazandók a többi jogszabály magyarázatakor is. Az egyedi közigazgatási intézkedések magyarázatára sajátos elvek vonatkoznak (vö. 36. k.; ld. 12. §. 2). 3. A JOGHÉZAG KITÖLTÉSE 198 Ha egy kérdésre nézve nincs jogszabály (törvény, jogszokás, általános határozat, általános végrehajtási határozat, utasítás), akkor általában a szabadság elve érvényesül, tehát nem is kell szabályt keresnünk. Ha azonban jogszabály híján egyes jogok bizonytalanságban maradnak vagy egy jogvita nem dönthetô el, valódi joghézagról (lacuna legis) beszélünk. Ennek kitöltésére, vagyis az eset megoldására, a kánonjogban csakis a következô eszközök állnak rendelkezésre: 1) a hasonló esetekre hozott törvények alkalmazása (analogia legis); 2) a jog általános elveinek a kánoni méltányosság szerinti alkalmazása (analogia iuris); 3) a római kúria bírósági (iurisprudentia) és közigazgatási (praxis) gyakorlatának követése; 4) a kánonjogtudósok közös és állandó véleményének elfogadása (vö. 19. k.). 199 A kánoni méltányosság (aequitas canonica) az egyedi esetekben történô jogalkalmazás olyan alapelve, mely szerint az elöljáró jobban ügyel a jogszabály szellemére, mint betűjére, s az igazságosságot emberségesen, vallásos lelkülettel és szeretettel keresi, egyszerre szem elôtt tartva az egyházi közösség természetfeletti célját és az egyes hívôk üdvösségét (vö. VI. Pál, Alloc., 1973. II. 8: AAS 65, 1973, 95--103). 200 A jog általános elveit a jogfilozófia és a jogelmélet vizsgálja. Széles körben elismert gyűjteményt találunk ezekbôl az elvekbôl pl. a VIII. Bonifác rendeletére kiadott Liber Sextusban Regulae Iuris néven. Ennek egyik elterjedt idézési módja: RJ, a szabály sorszáma, in VI° (pl. RJ 13 in VI°)[33]. 4. AZ ÁLLAMI TÖRVÉNYEK ELISMERÉSE AZ EGYHÁZJOGBAN 201 A többi jogrendhez hasonlóan a kánonjogban is elôfordul, hogy egy kérdést azáltal szabályoznak, hogy kijelentik: ezzel kapcsolatban egy másik jogrend normáját kell megtartani. Ezt az eljárást utalásnak nevezzük. A már meglévô normára való olyan utalást, mely az illetô szabályt egyházjogi normává teszi, kanonizálásnak hívjuk. 202 Azokat a világi törvényeket, amelyekre az egyházjog utal, a kánonjogban eredeti hatásaikkal kell megtartani, amennyiben az isteni joggal nem ellentétesek, és a kánoni jog másként nem rendelkezik (22. k.)[34]. 203 A világi törvények kánoni kötelezôvé tétele egyenes formában történik a 98. k. 2. §, 231. k. 2. §, 668. k. 1. §, 1284. k. 2. § 3, 1286. k. 1, 1290. k., 1296, k., 1500. k., 1714. k. és az 1716. k. elôírásaiban. A világi jog szabályainak megtartását tanácsolja a 660. k. 1. §, 668. k. 4. §, 1274. k. 3. §, 1284. k. 2. § 2 és az 1299. k. 2. §. Az egyházjog egy-egy egész jogi alakzatot (intézményt, formát) tesz magáévá a 105. k. 1. §, 110. k., 197. k., 362. k., 365. k. 1. §, 877. k. 3. §, 1540. k. 2. § és az 1558. k. 2. § rendelkezésével. ======================================================================== 10. §. A JOGSZOKÁS 1. A JOGSZOKÁS FOGALMA ÉS FAJAI a. A jogszokás fogalma 204 A jogszokás (consuetudo) olyan jogszabály, amit a krisztushívôk egy közössége, melynek törvény adható (ld. 8. §. 1. b), határozott intézkedés nélkül, egyöntetű cselekedetek folytonos és jog bevezetésének szándékával társult ismétlése által, a törvényhozó valamelyes beleegyezésével önmagától létesít (vö. 23. k., 25. k.). A jogszokások összességét szokásjognak nevezzük. 205 Az egyházban jogszabály értékkel (,,törvényerôvel'') rendelkezô valódi jogszokáson (consuetudo iuris) kívül az egyházi törvényhozó néha jelentôséget tulajdonít némely jogszabálynak el nem ismert ún. tényleges szokásnak (consuetudo facti) is. Az ilyen szokásokat az egyházjogi szövegek gyakran ,,usus'', esetleg ,,mos'' vagy szintén ,,consuetudo'' néven említik (pl. 257. k. 2. §, 304. k. 2. §, 507. k. 1. §, 1120. k.)[35]. b. A jogszokások fajai 206 A meglévô törvényekhez (és más jogszabályokhoz) való viszonya szerint a jogszokás lehet: törvénypótló (praeter legem), ha önálló normát ad olyan kérdésekrôl, amelyet törvények (vagy más jogszabályok) nem rendeznek; törvényrontó (contra legem), ha egy ellenkezô törvényi (vagy más írott jogszabályi) elôírással szemben jutott érvényre; törvény szerinti (secundum legem), ha nem önálló norma, hanem valamely írott jogszabály végrehajtásának módozatait szabályozza. Nem jogszokás viszont a törvény puszta megtartásának szokása, mely külön kötelezettséget nem tartalmazó szociológiai tény (jogkövetés). 207 Különösen a törvény szerinti jogszokásra igaz, hogy ez a törvények legjobb magyarázója (27. k.). A többi jogszokások -- mint valódi jogszabályok -- a jogrendszer részét képezik; ennek távolabbi összefüggéseire pedig nem annyira a szó szoros értelmében vett törvénymagyarázatkor, mint inkább a joghézag kitöltésekor kell ügyelni (pl. analógia stb., vö. 9. §. 3)[36]. 2. A JOGSZOKÁS ÉRVÉNYESSÉGÉNEK FELTÉTELEI 208 A jogszokás ,,érvényességi feltételei'' között találunk számos olyan követelményt, mely általában az egyházi jogszabályoknak lényeges eleme (vö. 8. §. 1. b), vannak azonban sajátosan a jogszokást jellemzô lényeges elemek, érvényességi feltételek is. a. Valódi szokás 209 A jogszokás létének (érvényességének) elsô feltétele, hogy valódi szokás, azaz a közösség nagyobb részének ismétlôdô gyakorlata (cselekvése vagy nem cselekvése) legyen. b. A törvényhozó jóváhagyása 210 Ahhoz, hogy egy szokás jogszokássá válhasson, szükséges a törvényhozó jóváhagyása (23. k.). Ez lehet külön és kifejezett, de lehet hallgatólagos és utólagos is. Legáltalánosabb formája az elôzetes törvénnyel való jóváhagyás, amit a CIC is tartalmaz: azok a szokások, amelyek megfelelnek a szokás jogszabállyá emelkedéséhez a Codexben elôírt feltételeknek, ily módon rendelkeznek a törvényhozó jóváhagyásával is. 211 Isten népe tagjainak állapotához tartozik Isten fiainak szabadsága és méltósága (vö. LG 9). A keresztség révén a krisztushívôk -- a maguk módján -- részesednek Krisztus pásztori feladatában is, és sajátos kegyelmeket is kaphatnak az egyház megújítására és építésére (LG 12). A hívôk közössége formálisan is (tehát nemcsak mint a jogszabályok létrejöttében anyagilag közreműködô társadalmi tényezô) rendelkezik egy bizonyos jogalkotói képességgel. Ám ezt nem gyakorolhatja a hierarchikus tekintélytôl függetlenül, hanem csak az illetékes (törvényhozói) egyházkormányzati hatalommal rendelkezô szervek (vö. 129. k.) jóváhagyásával. 212 Ha a törvényhozó egy szokást kifejezetten elvet (consuetudo reprobata), és nem csupán követését tiltja meg, akkor ez a szokás nem tekinthetô ésszerűnek, és nem nyerhet jogszabály erôt (24. k. 2. §). c. Feltételek a közösség részérôl 213 A közösség részérôl a jogszokás érvényességének feltétele, hogy a hívôk olyan közössége legyen, melynek törvény adható (ld. 8. §. 1. b), s hogy ez a közösség a szokást a jog bevezetésének szándékával kövesse (25. k.). 214 A jog bevezetésének szándéka nincs meg, ha egy magatartást merô áhítatból, nagylelkűségbôl végeznek. Viszont megvan pl. akkor, ha egy törvényt azért nem tartanak meg, mert túlzottnak, alkalmatlannak stb. vélik. Elegendô a jog bevezetésének bennfoglalt (nem kifejezett) szándéka is. Egyesek szerint ilyen bennfoglalt a szándék pl. akkor, ha a törvény áthágásának szokása a törvény nem tudásából fakad[37]. Hanyag vagy szándékos tudatlanság esetén ez kétségtelennek is tűnik. d. Feltételek a szokás részérôl 215 A jogszokás érvényességének magának a szokásnak a részérôl is vannak bizonyos feltételei. Nem lehet jogszabály az a szokás, amely ellenkezik az isteni joggal (24. k. 1. §), amely nem ésszerű -- pl. az elvetett szokás sohasem az (24. k. 2. §) -- és amelynek nincs meg a megfelelô kora. 216 Ha a szokás törvény szerinti (10. §. 1. b) vagy külön jóváhagyást kapott a törvényhozótól (pl. írott jogszabály buzdít követésére vagy bünteti áthágását), nem szükséges kötelezô erejéhez, hogy meghatározott idô óta gyakorlatban legyen. Ha a szokás a hatályos kánonjoggal egyszerűen ellentétes vagy törvénypótló, csak akkor nyer törvényerôt, ha törvényesen és folyamatosan teljes harminc évig követik. Az olyan kánoni törvénnyel szemben pedig, amely a jövôbeli jogszokást megtiltja, csak az évszázados vagy az emberemlékezetet meghaladó (ld 7. §. 6) szokásnak lehet érvénye (26. k.). 3. A JOGSZOKÁS ELTÖRLÉSE 217 A törvény szerinti jogszokás a jogszokás megszűnésének egyéb módjain kívül annak a törvénynek a megszűntével is hatályát veszti, amelynek végrehajtását szabályozta. A törvénypótló és törvényrontó jogszokást hatályon kívül helyezi az ellentétes törvény akkor is, ha errôl külön említést nem tesz. Kivételt képeznek az évszázados vagy emberemlékezetet meghaladó szokások, mert ezeket a törvény csak akkor szünteti meg, ha errôl külön említést tesz. Ugyanígy külön említés szükséges az egyetemes törvényben ahhoz, hogy az a vele ellenkezô részleges jogszokásokat megszüntesse (28. k.). Az ellentétes jogszokás -- mihelyt valódi jogszabállyá emelkedett -- eltörli a vele ellenkezô jogszokásokat. Hatályát vesztheti végül a jogszokás is -- akárcsak a törvény (vö. 9. §. 1. f) -- belsô okokból (pl. a körülmények változásával erkölcstelenné, ésszerűtlenné válik stb.). ======================================================================== 11. §. AZ ÁLTALÁNOS HATÁROZATOK ÉS AZ UTASÍTÁSOK 1. AZ EGYHÁZI KÖZIGAZGATÁSI INTÉZKEDÉSEK ÁLTALÁBAN 218 A közigazgatás az egyházkormányzati szervek olyan tevékenysége, mely sem a törvényhozói, sem a bírói hatalom körébe nem tartozik. Az 1983-as Egyházi Törvénykönyv nyelvezete szerint a közigazgatás a végrehajtói hatalom gyakorlásával jár. Az egyházban a kormányzati hatalom három fajtáját, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalmat (ld. 21. §) ugyan újabban világosan megkülönböztetik, mégsem lehet ôket olyan értelemben megosztani, mint a világi jogrendekben. A hierarchikus vezetés teológiai okból isteni jogon fennállónak tekintett legfontosabb szervei (a pápa és a megyéspüspökök) ugyanis teljes és egységes kormányzati hatalommal rendelkeznek. Más szervek esetében elôfordul, hogy csak a hatalom egyik vagy másik fajtájának (funkciójának) gyakorlására jogosultak. 219 A közigazgatási (végrehajtó) hatalom alapján hozott intézkedések lehetnek általánosak vagy egyediek. Az általánosak a törvényeknél alacsonyabb rangú valódi jogszabályok, az egyediek jogi normát (objektív jogot) nem tartalmaznak -- kivéve az ebbôl a szempontból sajátos jellegű kiváltságokat[38] --, de az adott esetben érintettek számára alanyi jogot teremtenek. 2. AZ ÁLTALÁNOS HATÁROZATOK 220 Az általános határozat (decretum generale), melyben az illetékes törvényhozó közös elôírásokat szab meg egy olyan közösség számára, amelynek törvény adható, valójában törvény. Az ilyen határozatokkal kapcsolatban a törvényekrôl szóló kánonok elôírásai (ld. 8--9. §) az irányadók (29. k.). Az általános határozat önálló jogi norma, nem pusztán más törvényekhez fűzött végrehajtási utasítás. Csupán végrehajtó hatalommal rendelkezô szerv nem is adhat ki ilyet, hacsak erre különös esetekben a jog elôírásai szerint (vö. 135. k. 2. §) a törvényhozó kifejezetten fel nem hatalmazta (30. k.). 221 Általános határozatokat hozhatnak a magában a jogban megjelölt témákban (tehát legfôbb törvényhozói felhatalmazás alapján) a püspöki konferenciák (455. k.), melyek egyébként nem törvényhozó szervek. A római kúria kongregációi pápai felhatalmazás alapján szintén hoznak ilyen általános határozatokat. Ez utóbbiakat törvények módjára közlik is az Acta Apostolicae Sedisben. 222 Mint a fentiekbôl kitűnik, az általános határozatok nem sajátosan közigazgatási normatív intézkedések. Csupán azért tértünk ki itt rájuk, mert a CIC is az általános végrehajtási határozatok és az utasítások társaságában szól róluk. 3. AZ ÁLTALÁNOS VÉGREHAJTÁSI HATÁROZATOK a. Fogalmuk 223 Az általános végrehajtási határozat (decretum generale executorium) olyan -- nem önálló -- jogszabály, melyben az illetékes végrehajtói hatalommal rendelkezô hatóság közelebbrôl meghatározza a törvény alkalmazásának módját, vagy a törvények megtartását sürgeti (31. k. 1. §). 224 Az általános végrehajtási határozatok hivatalos elnevezése és külsô formája többféle lehet. A római kúria hatóságainak egyes általános normatív intézkedéseirôl néha nem könnyű eldönteni, hogy törvény értékű általános határozatokról vagy csak valamely törvény végrehajtását szolgáló általános végrehajtási határozatokról van-e szó. Különösen akkor fordul ez elô, ha a decretum műfajmegjelölést viselik. 225 Különbözô általános végrehajtási határozatokat egybe lehet gyűjteni egy terjedelmesebb általános végrehajtási határozatban, vagy egyetlen nagyobb általános végrehajtási határozat tárgyalhat egy szélesebb témakört a maga egészében. Ha ez a határozat vagy gyűjtemény szerves felépítéssel rendelkezik, directorium vagy normae a neve. Ilyen hivatalos műfajmegjelölések esetén biztosnak tekinthetô, hogy általános végrehajtási határozattal állunk szemben (vö. 33. k. 1. §). A direktórium műfajára példák: az 1967. V. 14-én és 1970. VI. 16-án két részletben kiadott Ökumenikus Direktórium (AAS 59, 1967, 574--592; 62, 1970, 705--724 = PM VI, 7--76), az 1971 IV. 11-én kibocsátott Általános Katekétikai Direktórium (AAS 64, 1972, 97--176 = PM II, 7--149), valamint a Püspökök Lelkipásztori Szolgálatának Direktóriuma (1973. II. 22: Leges V, 6462--6539). A normák műfajához tartoznak pl. az Egyházi Közügyek Tanácsának a püspökkinevezés elôtti vizsgálatot szabályzó normái (1972. III. 25: AAS 64, 1972, 386-391), melyek az Ecclesiae Sanctae kezdetű motu proprio elôírását konkretizálják, vagy a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának a Divinus Perfectionis Magister kezdetű apostoli rendelkezéshez kiadott 1983. II. 7-i normái (AAS 75, 1983, 396-403). Egyes általános végrehajtási határozatcsoportok más nevet is viselhetnek. A Katolikus Nevelés Kongregációjának a Sapientia Christiana kezdetű apostoli rendelkezéshez 1979. IV. 29-én kiadott végrehajtási utasítása pl. ordinationes megjelöléssel jelent meg (AAS 71, 1979, 500--521). b. Érvényességük 226 Az általános végrehajtási határozatok kihirdetésével és szünetelésével kapcsolatban a törvényre vonatkozó ilyen elôírások (vö. 8. k.) az irányadók (31. k. 2. §). Az általános végrehajtási határozatok azokat kötelezik, akikre azok a törvények vonatkoznak, melyeknek alkalmazási módját meghatározzák vagy megtartását sürgetik (32. k.). 227 Az általános végrehajtási határozatok nem módosítják a törvényeket, és érvénytelenek azok az elôírások, amelyek bármely (egyetemes vagy részleges, felsôbb vagy alsóbb szintű törvényhozótól származó) hatályos törvénnyel ellenkeznek[39]. Hatályukat akkor vesztik el, ha az illetékes hatóság kifejezetten vagy bennfoglaltan visszavonja ôket, vagy ha megszűnik az a törvény, melynek végrehajtását szolgálták. Nem szűnnek meg viszont, ha kibocsátójuk jogkörét (pl. hivatalát) veszti, hacsak ennek ellenkezôjét kifejezetten el nem rendelték (33. k. 2. §). 4. AZ UTASÍTÁSOK a. Fogalmuk 228 Az utasítás (instructio) olyan -- nem önálló -- jogszabály, melyben az illetékes végrehajtói hatalommal rendelkezô hatóság a törvények elôírásait világítja meg, s a végrehajtásuk során követendô szempontokat rögzíti, és amelyet azok számára adnak, akiknek gondoskodniuk kell arról, hogy a törvényeket végrehajtsák (34. k. 1. §). b. Kötelezô erejük 229 Az utasítások nem a megfelelô törvény összes címzettjeit, hanem csak az alsóbb közigazgatási hatóságokat, illetve azokat kötelezik, akiknek gondoskodniuk kell a törvények végrehajtásáról (végrehajtatásáról) [34. k. 1. §]. Ez a legfôbb eltérés köztük és az általános végrehajtási határozatok közt, hiszen erejüket, szerzôjüket és megszűnésük módját illetôen nem különböznek. Az utasítások rendelkezései sem módosítják a törvényeket, s közülük is érvénytelen mindaz, ami a törvények elôírásaival nem egyeztethetô össze (34. k. 2. §). Hatályukat -- éppúgy, mint az általános végrehajtási határozatok -- elvesztik az ôket kiadó illetékes hatóság vagy annak felettese részérôl történt kifejezett vagy bennfoglalt visszavonás révén, de annak a törvénynek a megszűnése által is, amelynek megvilágítására vagy végrehajtására kiadták ôket (34. k. 3. §). 230 Az utasítások kihirdetésérôl a CIC nem szól. Mivel azonban ezek is általános hatósági normák, a címzettekkel hivatalosan közölni kell ôket, s ez egy fajta kihirdetésnek tekinthetô. A közlés módját -- éppúgy, mint az esetleges szünetelési idôt -- maga a kibocsátó határozza meg[40]. Kétségtelen, hogy nem szorulnak olyan széleskörű kihirdetésre, mint a törvények vagy akár az általános végrehajtási határozatok. Elôfordul pl. hogy az alsóbb szintű hatóságokhoz intézett hivatalos körlevélben közlik ôket. ======================================================================== 12. §. AZ EGYEDI KÖZIGAZGATÁSI INTÉZKEDÉSEK ÁLTALÁBAN 1. FOGALMUK 231 Az egyedi közigazgatási intézkedés (actus administrativus singularis) a végrehajtó hatalommal rendelkezô hatóság (elöljáró) egyes meghatározott személyekre vonatkozó döntése a jogszabályok szabta kereteken belül. Egyedisége miatt nem számít jogszabálynak, de alanyi jogot teremt az adott esetben. 232 Formája szerint lehet egyedi határozat, egyedi parancs vagy leirat (vö. 35. k.). Tartalma szerint lehet kiváltság, felmentés vagy egyéb intézkedés (pl. hivatal betöltése, megbízás, meghatározott személyeknek szóló engedély vagy tilalom, jogvita eldöntése). 2. ÉRTELMEZÉSÜK 233 Az egyedi közigazgatási intézkedést a szavak sajátos jelentésének és az általános szóhasználatnak megfelelôen kell értelmezni. Kétség esetén azok az intézkedések, melyek perre vonatkoznak, büntetés kilátásba helyezésével vagy kiszabásával kapcsolatosak, valamely személy jogait korlátozzák, mások szerzett jogait sértik, vagy a törvénnyel szemben magánszemélyek javára intézkednek, szorosan értelmezendôk (vö. 9. §. 2. b), a többiek tágan (36. k. 1. §). Az egyedi közigazgatási intézkedést nem szabad kiterjeszteni a benne megjelölteken kívül más esetekre (36. k. 2. §). Ez ugyanis már nem tág értelmezés, hanem újabb intézkedést kíván a kibocsátó hatóság részérôl. 3. KIADÁSUK FORMÁJA a. Végrehajtás szempontjából 234 Az egyedi közigazgatási intézkedés végrehajtás szempontjából két különbözô formában adható ki: közvetlen formában (forma gratiosa), ha a kibocsátó szerv az intézkedést közvetlenül az érintettnek adja; közvetítést igénylô formában (forma commissoria), ha a kibocsátó valaki másnak (végrehajtó) a közvetítését veszi igénybe. A közvetítônek adott megbízás szólhat pusztán a végrehajtásra (kézbesítés, foganatosítás), önálló döntési lehetôség nélkül. Ilyenkor szükségképpeni végrehajtóról (executor necessarius) szokás beszélni (vö. pl. 41. k.). Ám szólhat a felhatalmazás önálló döntésre is, úgy hogy a végrehajtó belátása szerint meghozhatja vagy megtagadhatja az intézkedést. Az ilyen végrehajtót szabad végrehajtónak (executor voluntarius) nevezzük (vö. pl. 70. k.). b. Külalak szempontjából 235 A külsô fórumon jogi hatást elérni hivatott egyedi közigazgatási intézkedést írásba kell foglalni, hogy bizonyítható legyen. Ha pedig közvetítést igénylô formában adták ki, ugyanezt kell tenni a végrehajtást kimondó intézkedéssel is (37. k.). Noha az írásbeliség az ilyen intézkedések számára általában kötelezô, mégsem szükséges az intézkedés érvényességéhez (vö. 10. k.). Ám egyes intézkedések érvényességéhez a jog kifejezetten megkívánja az írásos formát (pl. 1111. k. 2. §). Más intézkedések számára viszont elismeri a szóbeliséget (pl. kegyek adományozása élôszóban: 59. k. 2. §). 4. ÉRVÉNYESSÉGÜK 236 Az egyedi közigazgatási intézkedés, még a saját kezdeményezésre adott leirat is, hatálytalan, ha sérti más (a címzettôl különbözô személy) szerzett jogát, vagy ellentétes a törvénnyel, illetve a jogszokással, kivéve ha az illetékes hatóság ezeket kifejezetten módosító záradékot fűzött hozzá (38. k.). 237 Az illetékes hatóság nem minden olyan közigazgatási szerv, amely általában intézkedést hozhat az illetô személy számára, hanem az a szerv, amely az adott törvény, szokás, szerzett jog ellenében is jogosult erre. A törvénnyel való ellenkezést kifejezetten lehetôvé tevô záradéknak számít pl., ha az intézkedésbôl kitűnik, hogy felmentésrôl van szó. 238 Az egyedi közigazgatási intézkedésben szereplô feltételeket csak akkor kell az intézkedés érvényességéhez szükségesnek tekinteni, ha a latinban a si (ha), nisi (hacsak nem), dummodo (hacsak, feltéve ha) kötôszó fejezi ki ôket (39. k.). A nem latinul kiadott intézkedések esetén a szavak élônyelvi megfelelôi nem tekinthetôk az érvényességhez szükséges feltétel kizárólagos kifejezési formájának, hiszen a CIC egyetlen hiteles szövege a latin. Nem latinul írt intézkedésekben célszerű olyan fogalmazást használni, mely nyíltan kimondja, hogy az illetô feltétel hiánya esetén az intézkedés nem érvényes. 239 Az egyedi közigazgatási intézkedés érvényét veszti, ha az illetékes hatóság másik közigazgatási intézkedéssel kifejezetten vagy hallgatólagosan (vagyis ellentétes tartalmú rendelkezéssel) visszavonja. A visszavonó intézkedés attól kezdve fejti ki hatását, ha magát az érintettet értesítették róla (47. k.). Nem elegendô a visszavonás hatályba lépéséhez, ha csak a végrehajtó értesül róla. Nem szűnik meg a közigazgatási intézkedés kibocsátója jogának megszűntével (46. k.), hacsak a jog (pl. 58. k. 2. §, 81. k., 481. k.) kifejezetten másként nem rendelkezik. 5. VÉGREHAJTÁSUK 240 A közigazgatási intézkedés végrehajtója csak akkor tesz érvényesen eleget feladatának, ha már megkapta az írást, és meggyôzôdött annak hitelességérôl és épségérôl, vagy ha az intézkedést kiadó hatóságtól már elôzôleg értesítést kapott róla (40. k.). Pl. az Apostoli Szentszéktôl származó felmentést közvetítô ordinárius foganatosíthatja, illetve közölheti a felmentést az érintettel, ha errôl az illetékes szentszéki hatóság már táviratilag értesítette, de a hivatalos levél még nem érkezett meg. 241 A közigazgatási intézkedés szükségképpeni végrehajtója nem tagadhatja meg az intézkedés végrehajtását, hacsak nem nyilvánvaló, hogy az intézkedés semmis (pl. mert hiányoznak az érvénytelenség terhe alatt kikötött feltételek, vagy mert törvénytelen -- vö. 38. k. --, vagy illetéktelen szervtôl származik -- vö. 35. k.), vagy más súlyos okból tarthatatlan (pl. súlyosan méltánytalan), vagy ha az intézkedésben magában a megengedettséghez megkívánt feltételek nem teljesültek, vagy ha a végrehajtás nem látszik helyénvalónak (pl. botrányt okozna). Mindezekben az esetekben a végrehajtónak azonnal értesítenie kell az intézkedést kibocsátó hatóságot (41. k.). 242 A végrehajtónak a megbízásban elôírtaknak megfelelôen kell eljárnia. Ha az iratban kikötött lényeges feltételeket vagy a lényeges eljárási formát nem tartja meg, érvénytelen a végrehajtás (42. k.). 243 A végrehajtó józan belátása szerint helyettest állíthat magának, hacsak a helyettesítést meg nem tiltották, vagy a végrehajtót nem személyes adottságaira való tekintettel (industria personae) választották, vagy a helyettes személyét elôre meg nem határozták. Ám az elôkészítô lépéseket a végrehajtó ilyenkor is másra bízhatja (43. k.). 244 Az intézkedést a végrehajtó hivatali utóda is végrehajthatja, kivéve ha a végrehajtót személyes adottságaira tekintettel választották ki (44. k.). Ha a végrehajtó az intézkedés végrehajtásában lényegileg tévedett, s így az érvénytelen volt, a végrehajtást megismételheti (vö. 45. k.). ======================================================================== 13. §. AZ EGYEDI HATÁROZAT ÉS A PARANCS 1. ALAPFOGALMAK 245 Az egyedi határozat (decretum singulare) olyan közigazgatási intézkedés, mellyel az illetékes végrehajtó hatóság a jog szerint egyedi esetre hoz olyan döntést vagy intézkedést, mely természeténél fogva nem feltételezi, hogy valaki elôzetesen kérje (48. k.). 246 Az egyedi parancs (praeceptum singulare) az egyedi határozat egy fajtája. Sajátossága, hogy benne egy vagy több meghatározott személyre közvetlenül és törvényesen kiróják valaminek a megtételét vagy elhagyását. Parancsot fôként azért adnak ki, hogy a törvény megtartását sürgessék (49. k.). Mivel az ilyen parancs az egyedi határozatok közé tartozik, rá is érvényes mindaz, amit a jog az egyedi határozatokról elôír. 2. AZ EGYEDI HATÁROZAT HOZATALÁNAK MÓDJA 247 A hatóságnak az egyedi határozat meghozatala elôtt meg kell szereznie a szükséges értesüléseket és bizonyítékokat, és amennyire lehetséges, meg kell hallgatnia azokat, akiknek a jogai a határozat folytán sérelmet szenvedhetnek (50. k.). Magát a határozatot írásban kell kiadni (51. k.), de ez nem az érvényesség feltétele, sôt bizonyos határozatok esetén a szóbeli forma megengedett is lehet (ld. 12. §. 3. b, vö. 58. k. 2. §). Ha a határozat jogvitát dönt el (pl. büntetést szab ki -- vö. 1720. k. 3), magában az írott szövegben, legalább röviden, meg kell indokolni (51. k.). 248 Ha a határozat meghozatalát törvény írja elô (pl. 163. k., 179. k., 695. és 699. k., 1706. k.), vagy az érdekelt törvényesen -- írásban (vö. 173. k.)[41] -- kérvény vagy felfolyamodás formájában kéri, az illetékes hatóságnak a kérvény vagy a felfolyamodás kézhezvételétôl számított három hónapon belül meg kell hoznia intézkedését, hacsak a törvény más határidôt nem ír elô (57. k. 1. §). 249 A határozat kérése akkor törvényes (feltéve, hogy a formai követelmények nem hiányoznak), ha az érdekelt köteles a határozatot kérni és jogosult is rá (pl. 179. k.), -- ilyenkor a pozitív határozat kiadása a hatóságnak törvényszabta kötelessége is --; vagy akkor, ha az érdekelt köteles kérni, de csak a válaszra, s nem a pozitív válaszra jogosult (pl. 182--183. k.); törvényes a kérés akkor is, ha valamilyen cselekmény elvégzéséhez a jog elôfeltételként szabja, hogy az érdekeltnek engedélyt (határozatot) kell kérnie (pl. 686. k. 1. §, 1124. k., 1291--1292. k.). 250 Nem köteles a hatóság válaszolni, ha amit kértek, nem határozat, hanem pl. információ, adomány, közbenjárás stb., vagy ha nem az érdekelt a kérelmezô. Az emberi személy fokozott tiszteletét jelzi, hogy a jog az egyházi hatóságot a fentebb említett válaszadásra kötelezi. Ugyanakkor a lehetetlen, ésszerűtlen, jogosulatlan kérések megválaszolása nem lehet kötelezô olyan esetben, ha a szerény kapacitással dolgozó, túlterhelt egyházi hatóság az ilyen ügyek miatt nem tudná kellôen ellátni a lelkipásztori munkát érintô lényeges teendôit (vö. 1752. k.; RJ 6 in VI°: ,,Lehetetlenre senki sem kötelezhetô''). 251 Ha a határidô elteltével nem adták ki a határozatot, akkor ez a további felfolyamodás szempontjából elutasító válasznak minôsül (57. k. 2. §). Ám a hatóság továbbra is köteles marad a határozat meghozatalára, sôt ha hallgatásából kár származott, annak megtérítésére is (57. k. 3. §). 3. A HATÁROZAT ÉRVÉNYESSÉGE 252 Az egyedi határozat csak azokra a dolgokra érvényes, melyekrôl rendelkezik, és csak azokra a személyekre, akik számára hozták. Ezeket viszont mindenütt kötelezi, hacsak az ellenkezôje nem nyilvánvaló (52. k.). 253 A határozat érvénybe lép: a végrehajtás pillanatában (ha a foganatosítást végrehajtóra bízták) vagy akkor, amikor az illetô személlyel a kibocsátó tekintélyével közlik (ha a határozat nem kívánt végrehajtót). Mindenesetre ahhoz, hogy a határozat teljesítését (akár szankciók kilátásba helyezésével is) sürgetni lehessen, azt törvényes okirattal, jogszerűen kell közölni (54. k.). 254 A határozat közlésének rendes, rendkívüli és vélelmezett módja lehetséges. A közlés rendes módja az irat eljuttatása (átadása, elküldése) az érintettnek. Ha nagyon súlyos ok szól az irat kiadása ellen, közölhetô a határozat úgy is, hogy jegyzô vagy két tanú elôtt felolvassák (rendkívüli mód) annak, akinek szól, majd a felolvasás tényérôl jegyzôkönyvet vesznek fel, melyet minden jelenlévônek alá kell írnia (55. k.), hogy a közlés tényét bizonyítani lehessen. Ha az érintett ekkor megtagadja a jegyzôkönyv aláírását, vagy ha a határozat átvételére vagy meghallgatására megfelelô ok nélkül nem jelenik meg, bár szabályszerűen meghívták, a határozat közöltnek számít (vélelmezett mód) [56. k.]. Az átvételre való megjelenés megtagadásával azonos értékűnek tűnik az is, ha a címzett a -- tértivevénnyel elküldött -- határozat átvételét megtagadja. 255 Az egyedi határozat érvényét veszti, ha az illetékes hatóság törvényesen visszavonja, vagy ha hatályát veszti a törvény, aminek végrehajtására kiadták. Csak a nem törvényes okirattal kiadott egyedi parancs veszti érvényét a parancsoló jogának megszűntével (58. k.). ======================================================================== 14. §. A LEIRAT 1. FOGALMA 256 A leirat (rescriptum) az illetékes végrehajtó hatóságtól írásban kiadott egyedi közigazgatási intézkedés, mellyel természeténél fogva valakinek a kérésére kiváltságot, felmentést vagy más kegyet adományoznak (59. k. 1. §). Nem számít leiratnak az engedély és az élôszóban adott kegy (melyet, ha külsô fórumon élnek vele, törvényes felszólításra bizonyítani kell -- vö. 74. k.). Mégis, hacsak az ellenkezôje nem nyilvánvaló (pl. a dolog természeténél fogva), a leiratokról szóló elôírásokat rájuk is alkalmazni kell (59. k. 2. §). 257 A leirat megjelölés elsôsorban az intézkedés formájára utal (természeténél fogva kérésre, írásban adják), de lényeges tartalmi elem is szükséges ahhoz, hogy egy intézkedés leirat lehessen: kegyet kell, hogy adományozzon. A szó szoros értelmében vett kegy (gratia) olyan tárgyi jogot -- a kiváltság kivételével -- nem módosító, de valamely személy alanyi jogállását kedvezôen befolyásoló hatósági intézkedés, amelyre senkinek nincs jogigénye. Az 59. k. 1. § szövege alapján is egyértelmű, hogy a felmentés és a kiváltság kegynek számít. Az engedély (licentia) nem kegy, tehát nem tartozik a leiratok közé. Olyan egyedi határozat, mely feltétele annak, hogy egy bizonyos cselekményt a törvény szerint, az elöljáróval való kellô hierarchikus közösségben hajtsanak végre. 2. ELNYERÉSE 258 Bármilyen leiratot bárki kérhet, aki számára ez kifejezetten nincs tiltva (60. k.). 259 Egyes szerzôk[42] az erre vonatkozó kánon szövegét (az impetro igét) úgy értelmezik, hogy mindenki elnyerhet bármilyen leiratot, ha az számára nincs kifejezetten megtiltva. Mégis meggyôzôbb azok véleménye[43], akik szerint a 60. k. a leirat kérésére vonatkozik. Ezt támasztja alá a szövegösszefüggés, mert a 61. k.-ban ugyanaz az ige (az impetro) egyértelműen a kérést jelenti. 260 Hacsak az ellenkezôje nem nyilvánvaló, leiratot más részére is lehet kérni, még az illetô hozzájárulása nélkül is. A leirat -- hacsak ellentétes záradék nincs benne -- érvényes anélkül is, hogy az érintett elfogadná (61. k.). Ez nem sérti az érintett jogait, hiszen a kegy kedvezményt tartalmaz, s az illetô nem is köteles élni az olyan leirattal, melyet csupán az ô javára adtak, hacsak egyébként nincs erre kánonilag kötelezve (vö. 71. k.). Más javára, annak tudta nélkül kieszközölt kegy lehet pl. pápai kitüntetés vagy a házasság gyökeres orvoslása (vö. 1164. k.). 3. ÉRVÉNYESSÉGE a. Hatálybalépése 261 A közvetlen formában adott leirat kiállításának (gyakorlatilag: keltezésének) idôpontjától hatályos; a közvetítést igénylô formában kiadott leirat a végrehajtás idôpontjától (62. k.). A végrehajtás nem az érintettel való közléskor, hanem a végrehajtó okmány aláírásakor történik[44] (vö. 37. k.). b. A leirat érvényességének feltételei 262 A kérvénynek igaznak kell lennie. Mégis, a kérvényben az igazságnak nem minden elhallgatása (subreptio) és nem minden hamis állítás (obreptio) teszi a leiratot érvénytelenné. Elhallgatás miatt csak akkor érvénytelen a leirat, ha olyan adatot hallgattak el, amit a törvény, a hivatali ügyintézési szokások és a kánoni gyakorlat szerint az érvénytelenség terhe alatt közölni kell. Ám ilyenkor sem érvénytelen a leirat, ha saját kezdeményezésre (motu proprio) adták ki (63. k. 1. §). Hamis adat közlése miatt akkor érvénytelen a leirat, ha a kérvényben felsorolt indokok közül egyik sem igaz. Közvetlen formában adott leirat esetén az indokoknak a kibocsátáskor, közvetítést igénylô esetén a végrehajtáskor kell igaznak lenniük (63. k. 2--3. §). 263 A leiratnak mentesnek kell lennie a lényegi tévedéstôl. Érvénytelen a leirat, ha a személlyel vagy a dologgal kapcsolatban lényegi tévedést tartalmaz. Viszont ha a címzett vagy a kibocsátó nevében csupán olyan tévedés van, mely miatt az ordinárius megítélése szerint a személlyel vagy a dologgal magával kapcsolatban még nincs semmi kétség, a leirat érvényes (66. k.). 264 A versengô illetékességű hatóságok megfelelô viszonya is szükséges a leirat érvényességéhez. Azt a kegyet, amit a római kúria valamelyik központi hatósága (kongregációja, tanácsa, bizottsága stb.) megtagadott, a kúria más központi hatósága vagy a pápánál alacsonyabb más illetékes hatóság (pl. megyéspüspök) nem adhatja meg érvényesen ennek a hatóságnak a beleegyezése nélkül, kivéve az Apostoli Penitenciária belsô fórumra (64. k.). Azt a kegyet, amit a megyéspüspök tagadott meg, az ô beleegyezése nélkül általános vagy püspöki helynöke nem adhatja meg érvényesen még akkor sem, ha a kérvény említést tett az elôzetes megtagadás tényérôl (65. k. 3. §). Ha az általános helynök vagy a püspöki helynök tagadja meg a kegyet, ugyanannak a püspöknek másik helynöke nem engedélyezheti azt érvényesen még akkor sem, ha a megtagadó helynöktôl értesült a megtagadás okáról (65. k. 2. §). Maga a megyéspüspök viszont érvényesen adja meg ilyenkor a helynöke által megtagadott kegyet, kivéve ha a kérvényben a megtagadást elhallgatták (65. k. 3. §). A saját ordinárius által megtagadott kegyet csakis a megtagadás megemlítésével szabad kérni más (nem saját vagy nem ugyanazon a jogcímen saját) ordináriustól. Ennek az elôbbi ordináriustól a kegy engedélyezése elôtt meg kell tudakolnia a megtagadás okát (65. k. 1. §) Ha ez a másik ordinárius az okot nem kérdezi meg, vagy ha a kérelmezô ilyen esetben hallgatja el, hogy a saját ordinárius elôzetesen megtagadta a kegyet, ettôl még az új intézkedés érvényes (vö. 10. k.), hiszen a hierarchikus rendet nem zavarja meg, ha pl. valakinek a lakóhelye szerinti megyéspüspök nem ad meg egy kegyet, amit késôbb a pótlakóhelye szerint illetékes másik megyéspüspök engedélyez[45]. c. Az ellentétes leiratok 265 Ha ugyanarról a dologról két ellentétes leirat van, melyek közül az egyik általánosabb, a másik különös, akkor abban, amit különösen kijelent, a különös erôsebb az általánosnál (67. k. 1. §). Ha egyformán különösek vagy általánosak, akkor a korábbi erôsebb a késôbbinél, kivéve ha a második kifejezett említést tesz az elsôrôl, vagy ha az elsô leirat elnyerôje bűnös szándékkal vagy súlyos gondatlanságból a leirattal való élést elmulasztotta (67. k. 2. §). 266 Ha pl. valaki leiratban, kegyként kinevezést kap egy káptalan legközelebb megüresedô kanonoki stallumára, akkor az elsô megürülô hely ôt illeti még akkor is, ha idôközben más is kapott hasonló kegyet. Ha viszont, mikor a hely megürül, a régebbi leirat tulajdonosa nem veszi birtokba, mert egy nagyobb jövedelmű stallumot akar kivárni, akkor az elsôként megürülô hely késôbbi leirattal másnak adományozható. Aki pedig a korábbi leiratot kapta, az elveszti a jogát erre a stallumra, de nem szerez jogot a késôbb megürülôre sem[46]. 267 Ha a leirat érvénytelenségével kapcsolatban kétség merül fel (pl. az általánosság és különösség megítélése vagy az egyidejű kibocsátás miatt), akkor az azt kiállító hatósághoz kell folyamodni (67. k. 3. §). Ha különbözô hatóságok egyidejűleg állították ki a leiratokat, melyek egyformán általánosak vagy különösek, de tartalmukban összeegyeztethetetlenek (pl. egyetlen oszthatatlan dolgot az egyik hatóság az egyik, a másik egy másik személynek adományoz), akkor tekintélyes szerzôk szerint egyenrangú hatóságok esetén mindkét leirat semmis[47], hierarchikusan egymásnak alárendelt hatóságok esetén pedig a felsôbb szerv leirata az érvényes[48]. d. A leirat hatályvesztése és meghosszabbítása 268 A leirat hatályát veszti -- a többi egyedi közigazgatási intézkedéshez hasonlóan (vö. 12. §. 4) --, ha a kibocsátó vagy annak felettese másik közigazgatási intézkedéssel visszavonja, vagy ha ugyancsak a kibocsátó vagy felettese (de nem az alacsonyabb rangú törvényhozó -- vö. 135. k. 2. §) ellentétes törvényben kifejezetten így rendelkezik. Ilyen kifejezett rendelkezés hiányában az ellentétes törvény a leiratot nem vonja vissza (73. k.). 269 A leirat hatályát vesztheti az idô lejártával vagy az esetek számának kimerülésével is, ha a kegyet meghatározott idôre vagy esetszámra adták (vö. 83. k. 1. §). Az Apostoli Szentszék által kiadott leiratokat, ha lejártak, a megyéspüspök megfelelô okból egyszer meghosszabbíthatja, de három hónapnál nem hosszabb idôre (72. k.). Lejártuk elôtt a püspök nem hosszabbíthatja meg ôket, a lejártuk után adott püspöki meghosszabbítás pedig nem visszamenô hatályú, hanem érvénye a püspöki okmány kibocsátásával kezdôdik (vö. 62. k.)[49]. 4. BEMUTATÁSA ÉS VÉGREHAJTÁSA a. A leirat bemutatása 270 A közvetítést igénylô formában adott leiratot, ha az érdekelt kapja kézhez, be kell mutatnia a végrehajtónak, hogy foganatosíthassa (vö. 40- -41. k.). Ha a leirat bemutatására nincs idô megjelölve, a bemutatás idôpontját az érdekelt szabadon választja meg, de a választás nem történhet csalási vagy ártó szándékkal (69. k.). 271 A közvetlen formában kiadott leiratot általában nem kell bemutatni semmilyen hatóságnak ahhoz, hogy élni lehessen vele. Mégis, az Apostoli Szentszéktôl származó leiratot elnyerôje be kell, hogy mutassa az ordináriusnak, ha ezt maga a levél parancsolja, vagy ha közügyekrôl (pl. bérmálási felhatalmazás papnak a Szentszéktôl -- vö. 882. k.; el nem hált házasság alóli felmentés -- vö. 1706. k.) szól, illetve ha a feltételek meglétét igazolni kell (68. k.). A feltételek meglétének igazolása akkor szükséges, ha ezt maga a leirat szövege megkívánja vagy a címzett ítéli szükségesnek[50]. A közvetlen formában adott leirat bemutatása önmagában csak a leirat használatának megengedettségéhez, de nem érvényességéhez szükséges (vö. 10. k.). b. A leirat végrehajtása 272 A leiratok végrehajtására is érvényesek a közvetítést igénylô formában kiadott egyedi közigazgatási intézkedésekre vonatkozó szabályok (12. §. 5). A Codex a szabad végrehajtókkal kapcsolatban külön is megjegyzi, hogy ôk a kegyet józan megfontolásuk és lelkiismeretük szerint megadhatják vagy megtagadhatják, hiszen magát az engedélyezést bízza rájuk a leirat (70. k.). ======================================================================== 15. §. A KIVÁLTSÁG 1. FOGALMA 273 A kiváltságot nem szemlélhetjük úgy mint a krisztushívôk (vö. 204. k.) alapvetô egyenlôségével (LG 32, 208. k.) ellentétes jogi helyzetek forrását, hanem az egyik olyan jogintézménynek kell tekintenünk, mely a közjót azáltal szolgálja, hogy megfelel az egyetemes és elvont címzetthez szóló normákkal nehezen vagy egyáltalán nem szabályozható egyedi körülményeknek. Végsô alapja az az elv, hogy a lelkek üdvösségének kell a legfôbb törvénynek lennie, hiszen azt segíti elô, hogy az egész egyház közös javáért és a minden egyes hívô üdvösségéért való fáradozás összhangba kerüljön[51]. 274 A kiváltság (privilegium) olyan bizonyos természetes vagy jogi személyek számára adott kegy, amit a törvényhozó vagy az általa erre felhatalmazott végrehajtó hatóság külön intézkedéssel engedélyez (76. k. 1. §). 275 Noha a Codexben a kiváltság az egyedi közigazgatási intézkedések között szerepel, jellegében eltér a közigazgatási intézkedésektôl, mert nem egyszerűen alanyi jogot teremt, hanem -- egyedi -- objektív jogi normát hoz létre (pl. elnyerôjét minden esetre nézve, állandó jelleggel kiveszi a megfelelô törvény alól, nem csupán a törvényszabta kötelességtôl szabadítja fel meghatározott esetre, mint a felmentés), kiadója pedig törvényhozó vagy a törvényhozó által felhatalmazott szerv. A régi jogban (vö. pl. 1917-es CIC 71. k., 119--123. k., 239. k. stb.) a kiváltságot törvénynek (lex privata) tekintették. A mai CIC szerint ez már nem mondható el minden megszorítás nélkül. A kiváltságnak az Egyházi Törvénykönyvben szereplô fenti fogalmából következik, hogy a személyek egyes csoportjai (pl. klerikusok) számára törvényben biztosított különleges jogokat, melyeket régebben tágabb értelemben vett kiváltságnak neveztek, nem sorolhatjuk a kiváltságok közé. 276 A kiváltság mai fogalmából adódik az is, hogy a közvetett engedélyezés (communicatio), a szokás és az elbirtoklás már nem lehet kiváltság megszerzésének módja, hisz egyik sem külön egyedi hatósági engedélyezés. Az elbirtoklás a CIC-ben különben is csak alanyi jogok szerzésének módjaként elismert (197. k.), a kiváltság viszont tárgyi jogot is jelent. A kiváltság évszázados vagy emberemlékezetet meghaladó birtoklása a kiváltság engedélyezésének bizonyítékaként (vélelem) jön figyelembe (76. k. 2. §), nem pedig jogszokásként. 2. FAJAI 277 Az általános joghoz való viszonya szerint a kiváltság lehet a törvénnyel ellenkezô (contra legem), ha szemben áll az általánosan érvényes joggal, azt módosítja, vagy törvény melletti (praeter legem), ha túlmegy azon, amit a törvény megenged, mintegy kiegészítve azt. 278 Közvetlen alanyára nézve a kiváltság lehet személyi (personale), ha közvetlenül a személynek és a személy javára adják, aki bárhol élhet vele, vagy dologi (reale), ha közvetve szolgál a személyek javára, úgy hogy azok egy dolog vagy egy hely kapcsán élhetnek vele. A hivatalhoz, tárgyhoz (pl. rózsafüzér), helyhez (pl. templom) kapcsolódó kiváltság dologi. A jogi személynek adott kiváltság dologi vagy személyi jellegérôl a szerzôk véleménye megoszlik. A 80. k. a jogi személyek kiváltságát a dologhoz vagy a helyhez kapcsolódó kiváltságokhoz hasonlóan szabályozza. Ezért valószínűbb az ilyen kiváltság dologi jellege[52]. Egyesek a jogi személy kiváltságát akkor tekintik személyinek, ha a jogi személy testület[53]. Mások akkor, ha a kiváltsággal csak a jogi személy összes tagjai élhetnek (közösen, testületileg), viszont dologinak tartják a kiváltságot, ha a jogi személy képviselôje által gyakorolható[54]. 279 A kiváltságot tárgya szerint egyes szerzôk kedvezônek (favorabile) nevezik, ha csak kedvezményt jelent, és nem ró terhet az elnyerôjétôl különbözô (harmadik) személyekre, viszont terhesnek (onerosum) hívják, ha terhet (pl. további kötelezettséget) okoz másoknak. Ez a megkülönböztetés megfelel a CIC (vö. 82. k.) szóhasználatának, a kánonjogászok körében azonban (különösen régebben) több ettôl eltérô és egymástól is különbözô elnevezési és felosztási szokás is elterjedt. 3. MAGYARÁZATA 280 A kiváltságot az egyedi közigazgatási intézkedésekre vonatkozó általános szabályok (36. k. 1. §) szerint kell magyarázni, de mindig úgy kell értelmezni, hogy akik a kiváltságot kapták, valóban kegyben (vö. 14. §. 1) részesüljenek (77. k.). 4. MEGSZŰNÉSE a. Az idô lejártával vagy az esetszám kimerülésével 281 Általában a kiváltságot tartósnak, örökösnek kell tekinteni, hacsak az ellenkezôje be nem bizonyosodik (78. k. 1. §). Ha a kiváltságot mégis meghatározott idôre vagy meghatározott számú esetre adták (ennek magából a szövegbôl kell kitűnnie), az idô lejártával vagy az esetszám beteltével megszűnik (83. k.), bár belsô fórumra nézve automatikusan meghosszabbítódhat (vö. 142. k. 2. §). b. A személy vagy a dolog megszűnésével 282 A személyi kiváltság a személlyel együtt szűnik meg (78. k. 2. §). A természetes személy esetén ez a halál pillanatában történik. Akik a közvetlenül jogi személyeknek adott kiváltságot is személyinek tekintik, azok ebben az összefüggésben szokták megjegyezni, hogy az ilyen kiváltságok a jogi személynek a 120. k. szerinti megszűnésével enyésznek el[55]. 283 A dologi kiváltság megszűnik annak a dolognak vagy helynek a teljes megszűnésével, amelyhez kapcsolódott. A hellyel, pl. templommal kapcsolatos kiváltság azonban feléled, ha a helyet ötven éven belül visszaállítják (78. k. 3. §). A jogi személy megszűnéséhez vagy külön intézkedés vagy működésének száz évig tartó szünetelése szükséges (120. k.). c. Visszavonással 284 A kiváltság megszűnik, ha az illetékes hatóság a 47. k. szerint visszavonja (vö. 12. §. 4). Nem szűnik meg az adományozó jogának megszűntével, hacsak nem a ,,tetszésünk szerint'' (ad beneplacitum nostrum) vagy más hasonló záradékkal adták ki (81. k.). d. Lemondással 285 Mivel a kiváltság nem csupán alanyi jog, hanem objektív jog is, nem szűnhet meg a lemondás által, kivéve ha a lemondást az illetékes hatóság -- módosítva ezzel az objektív jogot -- elfogadja (80. k. 1. §). 286 A természetes személy lemondhat a csupán az ô javára adott kiváltságról (80. k. 2. §). A jogi személynek adott vagy a hely, illetve a dolog méltóságára való tekintettel engedélyezett kiváltságról az egyes személyek nem mondhatnak le. Maga a jogi személy sem mondhat le (cselekvôképes szervei vagy képviselôje útján) a neki adott kiváltságról, ha a lemondás sérti az egyháznak vagy más személynek a jogát (80. k. 3. §). e. Elévüléssel 287 A mások számára terhet nem jelentô (kedvezô) kiváltság nem szűnik meg azáltal, hogy nem élnek vele (nem teszik meg, amihez a kiváltság alapján joguk volna vagy vele ellenkezô gyakorlatot folytatnak; megteszik, amire a kiváltság miatt nem lennének kötelesek). A másokra terhet rovó (terhes) kiváltság törvényes elévülés révén megszűnik (82. k.). Kötelezettségtôl ugyanis meg lehet szabadulni elévülés útján (vö. 197--199. k.). f. A körülmények megváltozásával 288 A kiváltság belsô okból is megszűnhet, ha a körülmények az idôk során az illetékes hatóság megítélése szerint annyira megváltoznak, hogy ártalmassá lesz, vagy használata meg nem engedetté válik (83. k. 2. §). Az illetékes hatóság megítélése a kiváltság megszűnésének nem oka (hisz nem visszavonásról van szó), csak hiteles kinyilvánítása. Maga a megszűnés önmagától áll be, ha a kiváltság ártalmas vagy meg nem engedett (pl. erkölcstelen, igazságtalan) lesz[56]. Ilyen fordulhat elô pl. ha egy plébániát azért mentesítenek az egyházmegye központi céljaira kötelezô befizetés alól, mert szegény, s az idôközben gazdaggá válik. g. Megfosztással 289 Aki visszaél a kiváltságban kapott hatalmával, az megérdemli, hogy megfosszák magától a kiváltságtól. Az ordinárius köteles megfosztani az általa adott kiváltságtól azt, aki elôzetes ordináriusi figyelmeztetés ellenére súlyosan visszaél kiváltságával. Az Apostoli Szentszéktôl adott kiváltságot az ordinárius nem veheti el, viszont súlyos visszaélés esetén köteles a Szentszéket értesíteni (84. k.). 290 A kiváltsággal az él vissza, aki: bűnös célra használja, vagy a kiváltság célja ellenére él vele, vagy túllépi a kiváltságban megengedett cselekmények körét. A visszaélésért való megfosztás elrendelése elsôsorban a személyi kiváltságokra vonatkozik. Dologi kiváltság esetén néhány személy visszaélését más módon kell orvosolni[57]. ======================================================================== 16. §. A FELMENTÉS 1. FOGALMA 291 A felmentés (dispensatio) a tisztán egyházi törvény kötelezô erejének részleges esetre való felfüggesztése. Megadására illetékességi körén belül az jogosult, aki végrehajtó hatalommal rendelkezik, továbbá akit a felmentésre maga a jog vagy törvényes megbízatás -- kifejezetten vagy bennfoglaltan -- felhatalmaz (85. k.). 292 Ellentétben a kánoni hagyománnyal (vö. pl. 1917-es CIC 80. k.), mely szerint a felmentés megadására alapvetôen a törvényhozó volt illetékes, a hatályos egyházjogban a felmentést a végrehajtó hatalommal rendelkezô szerv adhatja. A felmentés, fogalmából kifolyólag, csak tisztán egyházi törvény alól lehetséges, nem pedig (akár pozitív, akár természeti) isteni törvény alól[58]. A felmentés a törvény kötelezô erejét részleges esetre függeszti fel, vagyis nem szünteti meg magát a törvényt, és külön objektív jogot sem teremt, mint a kiváltság. Szerepe annyiban hasonló a kiváltságéhoz, hogy a törvény általánossága és az egyedi helyzetek közti távolságot igyekszik áthidalni. Különösen a házasságjogban jelentôs. 2. TÁRGYA 293 A tisztán egyházi törvények közül sem mindegyik alól lehetséges felmentés. Nem adható felmentés a törvények alól, amennyiben azok jogintézmények vagy jogcselekmények (ld. 20. §) lényeges elemeit határozzák meg (86. k.). Jogintézményen azt a jogi alakzatot értjük, amit egy meghatározott tárgyra vonatkozó törvényegyüttes hoz létre. Tehát nem adható felmentés pl. a lakóhely (102. k.), a klerikus (207. k. 1. §, 1008. k.), a plébános (519. k., 150. k.) vagy akár éppen a felmentés (85. k.) fogalmának lényeges elemeit meghatározó törvények alól. Általános kánonjogi értelemben vett jogcselekmény lényeges elemét határozza meg pl. az a törvény, mely elôírja, hogy az ítéletnek el kell döntenie a perkérdést (1611. k. 1, vö. 1620. k. 8), különben semmis. Ez alól a törvény alól a fentiek szerint szintén nem lehetséges felmentés. 294 A dolog természetébôl kifolyólag nem lehetséges felmentés a pusztán megengedést tartalmazó törvények alól, mert az érintettre az ilyen törvény nem ró kötelezettséget, amitôl az illetôt fel lehetne szabadítani. 3. MEGADÓJA a. Általában 295 A felmentés megadására már magánál a hivatalánál fogva illetékes végrehajtó hatóságnak rendes hatalma van. Ezt továbbadhatja megbízottnak (delegálhatja). Elôfordulhat az is, hogy bizonyos helyzetekre nézve maga a jog hatalmaz fel a felmentés megadására egyébként nem illetékes személyeket (a rendes és megbízotti hatalomról ld. alább 21. §). Akinek felmentési hatalma van, az akkor is gyakorolhatja azt, ha saját területén kívül tartózkodik, mégpedig a felmentôi hatalmának alárendelt személyek felett akkor is, ha azok területén kívül tartózkodnak (pl. a plébános felmentheti híveit a böjt alól zarándoklat során a plébánia területén kívül -- vö. 1245. k.). Megadhatja a felmentést -- hacsak ennek ellenkezôje nincs kifejezetten elrendelve -- a területén tartózkodó idegeneknek (vö. 100. k.), valamint saját magának is (91. k.). b. A pápa 296 A pápa személyesen vagy az Apostoli Szentszék illetékes hatóságai útján felmentést adhat minden felmenthetô (vö. 16. §. 2) egyházi törvény alól, akár egyetemes, akár részleges, akár a legfôbb egyházi hatóságtól, akár alsóbb törvényhozótól származó törvényrôl legyen is szó (vö. 331. k.). c. A megyéspüspök rendes körülmények közt 297 A megyéspüspök a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint (CD 8 a) rendelkezik egyházmegyéjében mindazzal a rendes, saját és közvetlen hatalommal, ami lelkipásztori feladatának gyakorlásához szükséges. A pápa vagy a jog azonban egyes dolgokat más hatóságnak tarthat fenn (381. k. 1. §). Ennek értelmében a CIC szerint a megyéspüspök -- az összes helyi ordináriusok által adható felmentéseken kívül --, valahányszor úgy ítéli, hogy ez a hívôk lelki javára válik, felmentheti ôket a legfôbb egyházi hatóságtól területe vagy alárendeltjei számára (vagy ezek számára is) hozott egyetemes vagy részleges törvények alól. Kivételt képeznek az eljárásjogi és büntetô törvények (mivel ezek különösen is az egyház és a hívôk jogainak védelmét szolgálják), valamint az olyan törvények, melyek alól a felmentés az Apostoli Szentszéknek vagy más hatóságnak van különlegesen (kifejezetten) fenntartva (87. k. 1. §). Mindezeket a felmentéseket azok is megadhatják, akik a jogban a megyéspüspökökkel egyenlô elbírálás alá esnek (381. k. 2. §). A megyéspüspök ezt a felmentôi hatalmát megbízottnak is továbbadhatja (134. k. 3. §, 137. k. 1. §). 298 A fenntartás olyan intézkedés, amellyel a felsôbb hatóság korlátozza az alsóbb szervek jogát valamilyen hivatalos ténykedéshez. A felmentéseken kívül, pl. fenn lehet tartva bizonyos büntetések elengedése is. Az Egyházi Törvénykönyv a Szentszéknek tartja fenn a felmentést: 1) a klerikusi állapot alól (290. k. 3); 2) a klerikusi celibátus alól (ez személyesen a pápának van fenntartva, vö. 291. k.; áldozópapság esetén még halálveszélyben is, vö. 1079. k. 1. §); 3) az egy évet meghaladó szentelési korhiány alól (1031. k. 4. §); 4) az egyházi rend szentsége felvételét vagy gyakorlását gátló bizonyos szabálytalanságok és akadályok alól (1047. k.); 5) örök fogadalmas tagnak a megszentelt élet valamely pápai jogú intézményébôl való távozás engedélyezése kapcsán a fogadalmak alól (691. k. 2. §, 692. k.); 6) bizonyos házassági akadályok alól (1078. k. 2. §); 7) halálveszély esetén kívül két katolikus házasságkötésekor a kánoni forma alól (1127. k. 2. §, vö. PCI, Resp. III, 1985. V. 14: AAS 77, 1985, 771). Nem minôsül a szó szoros értelmében felmentésnek, de szintén a Szentszéknek van fenntartva: 1) a házasság gyökeres orvoslása bizonyos esetekben (1165. k.); 2) az ígérô eskü alóli felmentés, ha harmadik személy jogait csorbítja (1203. k.). Kizárólag maga a pápa adhat ún. ,,felmentést'' az el nem hált házasság alól (1142. k., 1698. k.). Ám itt csak a szó tágabb értelmében beszélhetünk fenntartásról, hiszen egyáltalán nem egyértelmű teológiailag, hogy ezt a ,,felmentést'' (mely tulajdonképpen a házasság felbontása) a püspökök egyébként megadhatnák-e. d. Az ordinárius rendkívüli körülmények közt 299 Az egyébként a megyéspüspök által felmenthetô egyetemes törvények alól, valamint a Szentszék vagy más hatóságnak fenntartottak alól is felmentést adhat minden ordinárius (nem csupán a megyéspüspök -- vö. 134. k. 1. §), ha egyidejűleg fennállnak a következô feltételek: 300 1) A Szentszékhez való folyamodás nehézségbe ütközik. Ez akkor számít nehéznek, ha a postán továbbított levél útján történô érintkezésnek vannak nehézségei. A levélben való felmentéskérés és - kapás normális ideje egy hónap[59]. Ha csak telefonon vagy távirat útján lehetne a Szentszékhez fordulni, vagy személyes küldött segítségével, akkor az ordinárius a felmentést megadhatja (PCI, Resp., 1922. XI. 22: AAS 14, 1922, 662; vö. 1079. k. 4. §). 301 Annak, hogy a Szentszékhez való kellôen gyors felfolyamodás nehézségbe ütközik, számos oka lehet. Egyes szerzôk szerint a leggyakoribb, hogy túl késôn fedezik fel a felmentés szükségességét[60]. 302 2) A késlekedésbôl súlyos kár származhat. Az egyházat vagy egyes személyeket érô kárnak valószínűnek kell lennie, de nem feltétlenül biztosnak. 303 3) A Szentszék ugyanilyen körülmények közt meg szokta adni a felmentést. Kivételt képez a klerikusi nôtlenség törvénye, mely alól ilyen rendkívüli körülmények közt sem adhat felmentést az ordinárius, hanem csupán a pápa (87. k. 2. §, 291. k.). e. Az ordinárius ténykétség esetén 304 Ténykétség esetén (vö. 9. §. 1. d) az ordináriusok felmentést adhatnak a törvények alól, feltéve ha ezt -- amennyiben fenntartott felmentésrôl van szó -- meg szokta adni az a hatóság, akinek fenn van tartva (14. k.). f. A helyi ordinárius 305 A helyi ordinárius (vö. 134. k. 2. §) rendes hivatali hatáskörénél fogva felmentést adhat az egyházmegyei törvények alól, továbbá -- ha megítélése szerint ez a hívôk javára válik -- a plenáris zsinat, a tartományi zsinat vagy a püspöki konferencia által hozott törvények (illetve általános határozatok) alól is (88. k.). 306 A megyéspüspök ezeket a felmentéseket saját rendes hatalommal adhatja meg (vö. CD 8 a), a többi helyi ordináriusok, pl. az általános helynökök pedig a hivataluk lényegéhez tartozó rendes helyettesi hatalommal (vö. 479. k. 1. §). g. A plébános, a többi papok és a diakónusok 307 A plébánosok, más papok vagy diakónusok nem adhatnak felmentést sem egyetemes sem részleges törvények alól, kivéve ha erre kifejezetten hatalmat kaptak (89. k.). Kifejezetten megadhatja a felmentési hatalmat maga a törvény (potestas delegata a iure)[61] vagy az illetékes személy (potestas delegata a homine). 308 Példák a törvény által ilyen személyeknek megadott felmentôi hatalomra a CIC-ben: az 1245. k. szerint a plébánosok és a pápai jogú, klerikusi szerzetes intézmények vagy az apostoli élet ugyanilyen társaságai elöljárói felmentést adhatnak az ünnep vagy a bűnbánati nap megtartásának kötelezettsége alól; ugyanôk egyébként ,,felmentést'' adhatnak a magánfogadalmak alól is (1196. k.); az 1079. k. 2. § szerint a papok és diakónusok bizonyos esetekben felmentést adhatnak egyes házassági akadályok alól (vö. 1080. k.). 4. OKA 309 Mivel maga a törvény is az egyház javát szolgálja, az alóla történô felmentéshez megfelelô és ésszerű ok szükséges. Hogy az ok valóban ilyen-e, azt az ügy körülményeinek és az illetô törvény fontosságának figyelembevételével kell mérlegelni. Kellô ok nélkül a felmentés megadása tilos, s hacsak nem maga a törvényhozó vagy annak felettese adta, érvénytelen is (90. k. 1. §). Ha aziránt merül fel kétség, hogy az ok elégséges-e, a felmentés megadása érvényes és megengedett (90. k. 2. §). 310 A felmentés oka mindig a hívôk valamilyen lelki java kell, hogy legyen (vö. 87. k. 1. §, 88. k.), hiszen a törvény, amely ellenében a felmentés hat, végsô soron szintén a lelkek üdvösségére irányul. Ez az ok csekélyebb lehet, mint a törvény megtartása alól külön intézkedés nélkül (a kánoni méltányosság alapján külsô fórumon is elfogadható) erkölcsileg mentesítô okok. A felmentés jogintézményének az értelme éppen az, hogy olyan okból kérünk mentesítést a törvény kötelezô megtartása alól, amely még nem elegendô ahhoz, hogy külön intézkedés nélkül is mentesnek tekinthessük magunkat. 5. MAGYARÁZATA 311 Az egyedi közigazgatási intézkedések általános magyarázati elveinek megfelelôen (36. k. 1. §) a felmentéseket, valamint magát a meghatározott esetre adott felmentési hatalmat (tehát nem pl. az általános megyéspüspöki jogosultságot -- vö. 381. k. 1. §) szorosan (vö. 9. §. 2. b) kell értelmezni (92. k.). Meghatározott esetre az a felmentôi hatalom szól, amelyet egyedileg meghatározott felmentés megadására engedélyeztek (delegáltak). Ilyenkor a felmentés megadója csupán végrehajtója a felettes hatóság által megadott felmentésnek[62]. Ha viszont a felmentôi hatalom rendes hatalom vagy az esetek összességére (pl. egy bizonyos idô alatt felmerülô bármely esetre vagy meghatározott számú esetre) delegált hatalom, akkor tágan kell értelmezni (138. k.). 6. MEGSZŰNÉSE 312 Ha a felmentés egyetlen cselekedetben álló kötelezettségre szól, annak elmúltával a felmentés is megszűnik. Az ismétlôdô kötelezettségek alól adott felmentés ellenben úgy szűnik meg, mint a kiváltság (vö. 15. §. 4), de megszűnik indokának (pl. betegség, szegénység stb.) biztos és teljes megszűnésével is (93. k.). ======================================================================== 17. §. A SZABÁLYZATOK ÉS RENDTARTÁSOK 313 A szó szoros értelmében vett jogszabályok és az alanyi jogot teremtô egyedi közigazgatási intézkedések fajtáinak áttekintése után ki kell térnünk azokra a jellegzetesen belsô autonómiával kapcsolatos szabályokra, melyek jogi értéke attól függ, hogy ki volt a kiadójuk. 1. A SZABÁLYZATOK 314 A szabályzatok (statuta) sajátos értelemben (a statutum más jelentéséhez ld. 8. §. 2. a) olyan elôírások, melyeket a jog szerint személyek vagy dolgok valamilyen csoportjára hoznak, és amelyekben azok célját, felépítését, irányítását és működési elveit határozzák meg (94. k. 1. §, vö. 304. k. 1. §, 1281. k. 2. §). A szabályzatok kibocsátásának joga az önkormányzati jog következménye. Bizonyos szabályzatokat a felsôbb hatóságok adnak (pl. 295. k. 1. §, 513. k. 1. §), másokat maga a csoport állít össze magának (pl. 451. k., 496. k., 505. k., 816. k. 2. §). Ez utóbbiak esetében gyakran megkívánja a jog, hogy a szabályzatot a felettes hatósággal átvizsgáltassák vagy jóváhagyassák (pl. 117. k., 299. k. 3. §, 314. k., 322. k., 587. k. 2. §, vö. 243. k.). Ez a fajta jóváhagyás vagy átvizsgálás azonban nem változtatja meg a szabályzat jogi természetét: az továbbra is az illetô autonóm csoport alkotásának számít, hacsak esetleg a felettes szerv a szabályzatot sajátjaként nem bocsátja ki. 315 A szabályzatoknak azok az elôírásai, illetve azok a teljes szabályzatok, amelyeket törvényhozói hatalommal bocsátottak ki (statuta iurisdictionalia) és kihirdettek, törvények. Rájuk a törvényekrôl szóló kánonok elôírásai vonatkoznak (94. k. 3. §). 316 Ha a szabályzatok nem törvényhozó hatalommal rendelkezô szervtôl származnak (statuta conventionalia), akkor kötelezô erejük alapja az a ,,megállapodás'', amit a csoporthoz való önkéntes csatlakozás jelent (pl. bizonyos egyházi magántársulások szabályzatai, vö. 299. k., 321. k.), vagy az alapító intézkedés. A dolgok csoportjának szabályzata azokat kötelezi, akik az illetô dolgokat igazgatják (94. k. 2. §). 317 A megszentelt élet intézményei és az apostoli élet társaságai esetében a szabályzatot a CIC nem statuta, hanem constitutiones névvel illeti (pl. 587. k., 595. k., 598. k. 1 §). A magyar elnevezés azonban azonos (szabályzat) s ez kellôen kifejezi, hogy ugyanolyan jogi valóságról van szó. A pápai jogú, klerikusi szerzetes intézmények elöljárói és káptalanjai egyházkormányzati hatalommal rendelkeznek. Az általuk alkotott szabályzatok valódi törvények (596. k. 2. §)[63]. 2. A RENDTARTÁSOK 318 A rendtartások (ordines) olyan szabályok, melyeket személyeknek az egyházi hatóság által rendezett vagy a krisztushívôk által szabadon összehívott összejövetelein vagy más rendezvényeken kell megtartani, és amelyek ezek felépítését, vezetését és lefolyási rendjét határozzák meg (95. k. 1. §). A rendtartás jogi értéke attól függ, ki a kibocsátója. Ha törvényhozói hatalommal rendelkezô szerv hirdeti ki, ennek is törvény jellege van, akárcsak az ilyen szabályzatoknak. A rendtartások szabályai az illetô összejövetelek és rendezvények részvevôit kötelezik (95. k. 2. §). 319 Törvény jellegűek pl. a szentmise és a szentségek liturgikus ünneplésének rendtartásai (ordói), az egyetemes zsinat rendjét megszabó Ordo Concilii Oecumenici (AAS 54, 1962, 609--632), valamint a püspöki szinódus lefolyását szabályozó Ordo Synodi Episcoporum (AAS 61, 1969, 525--538; 63, 1971, 702--704). ======================================================================== 18. §. A TERMÉSZETES SZEMÉLYEK 1. ALAPFOGALMAK a. A személyiség 320 A személyiség a jogban általános képességet jelent arra, hogy valaki kötelességek és jogok alanya lehessen. Nevezik más szempontból általánosságban jogképességnek vagy egyszerűen jogalanyiságnak is. A jogrendek általában, így az egyházi jog is, természetes (persona physica) és jogi személyeket (persona iuridica) különböztetnek meg. b. A természetes személy 321 A kánoni jog elismeri, hogy minden emberi személynek van egy bizonyos alapvetô jogképessége, s így egyes elidegeníthetetlen jogok hordozója (vö. GS 21, 28, 29, 42, 76 stb.) a természetes és pozitív isteni jog rendjében, de némely vonatkozásban magának az egyháznak a jogrendjében is (vö. pl. 1476. k.)[64]. A katekumenek jogaira a CIC külön is utal (vö. 206. k., 788. k., 1170. k., 1183. k. 1. §). 322 Természetes személynek az egyház jogrendjében a megkeresztelt embereket, vagyis az egyház tagjait nevezzük (96. k.), hisz ôk képesek arra, hogy az egyházi közösségben jogok és kötelességek alanyai legyenek. Nekik van a szó sajátos értelmében vett általános jogképességük. A megkereszteltek helyzetét az egyházban egyes szerzôk szívesen hasonlítják az állampolgárok helyzetéhez a világi jogrendekben[65]. A konkrét jogképesség viszont -- szemben a személyiséggel -- relatív: arra utal, hogy a személy alanya lehet-e egy adott jognak vagy kötelezettségnek. 323 Az egyház jogrendjében a személyiség (egyháztagság) ugyanabból a ténybôl, a keresztségbôl fakad, mely a kegyelmi egyház tagjává avatja az embert. A teológiai és a jogi egyháztagság nem választható el egymástól, mivel a katolikus tanítás szerint a ,,kegyelmi egyház'' és a ,,jogi egyház'' egyetlen valóságot képez (vö. LG 8, UR 3 stb.). A földi életben Krisztus egyházának valóságos tagja (incorporatus) csak az, aki a keresztséget ténylegesen (vízkeresztség)[66] felvette (SC Off., Ep., 1949. VIII. 8: DS 3868-3872; vö. 849. k.). Aki viszont érvényesen meg van keresztelve, az a keresztség eltörölhetetlen jegyét, s így alapvetô egyháztagságát nem vesztheti el. Ezért nem lehetséges a szó sem teológiai, sem egyházjogi értelmében az egyházból való kilépés. c. A jogok gyakorlásának lehetôsége 324 Az egyházban az egyes kötelezettségekben és jogokban való részesedés tényleges lehetôsége (a jogok gyakorlásának lehetôsége -- exercitium iuris) alapvetôen függ a személynek az egyházzal való közösségétôl (communio) és attól, hogy nem sújtják-e az illetôt bizonyos büntetések (96. k.)[67]. Teljes közösségben a katolikus egyházzal az van, aki a hitvallás, a szentségek és az egyházi vezetés tekintetében egy vele (205. k., LG 14, UR 2). Azok a megkereszteltek, akik nincsenek teljes közösségben a katolikus egyházzal, nem rendelkeznek azokkal a jogokkal és kötelességekkel, amelyek a teljes közösséghez (plena communio) vannak kötve (vö. 11. k.). A jog gyakorlását -- illetve az adott cselekményre való jogképességet -- zárják ki azok a törvények is, melyek egy jogcselekményt érvénytelenítenek, vagy egy személyt az illetô jogcselekményre jogilag képtelennek nyilvánítanak. A személyek bizonyos jogilag jelentôs tulajdonságai ugyancsak befolyásolják a jog gyakorlását, illetve a konkrét jogokban és kötelességekben való részesedés lehetôségét. 325 Megjegyzendô, hogy egyes szerzôk -- pl. Bánk József -- a konkrét jogok gyakorlásának lehetôségét nevezik jogképességnek[68]. Ez a jogképesség tágítható és szűkíthetô, vagyis lehetséges különbözô szempontok szerint korlátozott jogképesség. Egyes egyházjogi kifejezések elterjedt magyar fordításában a jogképesség szó szintén ilyen értelemben áll (pl. inhabilitans: a jogképességet megsemmisítô, vö. 10. k., vagy általában a capacitas és a habilitas fordításában). d. A cselekvôképesség 326 Cselekvôképességen a jogban a személyeknek azt a képességét értjük, hogy -- a jogok gyakorlása számára törvényesen biztosított lehetôség keretei között -- közvetlenül (kép- viselô nélkül) saját cselekedetei útján válthat ki jogi hatásokat (szerezhet jogokat, vállalhat kötelezettségeket). A cselekvôképesség magában foglalja a jogcselekmények, jogügyletek (ld 20. §) végrehajtására való képességet és a büntetendô cselekmények elkövetésére való képességet is. A cselekvôképesség a kánonjogban is lehet teljes vagy korlátozott (pl. kiskorúaké). A cselekvôképesség kifejezést egyébként a CIC ebben a formában nem használja. 2. A TERMÉSZETES SZEMÉLY JOGILAG JELENTÔS TULAJDONSÁGAI a. Az életkor 327 Nagykorú (maior) az a személy, aki tizennyolcadik életévét betöltötte. Ha ezt a kort még nem érte el, kiskorú (minor). Azt a kiskorút, aki még hetedik életévét nem töltötte be, gyermeknek (infans) nevezzük (97. k.). A nagykorú teljes cselekvôképességgel rendelkezik, jogait a maguk egészében gyakorolhatja (98. k. 1. §). A gyermekrôl a jog azt vélelmezi, hogy nem felel magáért, ezért a gyermek jogilag cselekvôképtelen. A hét éven felüli kiskorú, mivel róla az a jogvélelem, hogy már rendelkezik esze használatával (97. k. 2. §), korlátozottan cselekvôképes, vagyis bizonyos, számára jogi elônyöket eredményezô akaratnyilvánításokat személyesen végezhet. 328 A kiskorú személy jogainak gyakorlásában a szülôk vagy gyámok (tutores) hatalma alatt áll, kivéve azokban a dolgokban, melyeket illetôen a kiskorúak isteni vagy kánoni jog alapján ki vannak véve hatalmuk alól. A gyámok kinevezését és jogkörét illetôen az állami jog elôírásait kell megtartani, hacsak az egyházi jog másként nem rendelkezik, vagy a megyéspüspök más gyámot nem nevez ki (98. k. 2. §). 329 A kánoni jog alapján van kivéve a kiskorú a szülô, illetve a gyám hatalma alól, pl. a 111. k. 2. §, 112. k. 1. § 3, 1071. k. 1. § 6, 1478. k. 3. § által említett esetekben. Az Egyházi Törvénykönyv kifejezetten elismeri a kiskorú önálló cselekvôképességét -- nemegyszer a kánoni jogot megelôzô jogok (isteni jog) alapján -- fôként lelkiismereti ügyekben (pl. 643. k. 1. § 1, 852. k. 1. §, 863. k. -- vö. 865--866. k., 913--914. k., 1083. k. 1. §). A hét éven felülieket már általában kötelezik a tisztán egyházi törvények (vö. 11. k. -- pl. 989. k., 1252. k.). 330 Számos konkrét jog gyakorlásának lehetôsége vagy kötelessége szintén különbözô életkorokhoz kötôdik a kánoni jogban. b. Az értelem használata 331 Aki általában nem rendelkezik esze használatával, azt úgy tekintjük, mint aki nem felel magáért, és olyan elbírálás alá esik, mint a gyermekek (99. k. -- vö. 11. k.). Jogait gondnoka (curator) útján gyakorolja (vö. 1478. k. 4. §). Mindez érvényes azokra az idôszakokra is, mikor az erre általában képtelen személy esetleg mégis képes esze használatára. c. Lakóhely 332 Az egyházmegyék és a plébániák túlnyomó többsége területi jellegű, ezért azt, hogy ki-ki mely egyházkormányzati szerveknek van alárendelve, a lakóhelye dönti el. A személy helybeli (incola) ott, ahol lakóhelye van; jövevény (advena) ott, ahol pótlakóhelye van; idegen (peregrinus) ott, ahol úgy tartózkodik, hogy közben a lakóhelye, illetve a pótlakóhelye máshol van; lakóhelynélküli (vagus) az, akinek sehol nincs sem lakóhelye, sem pótlakóhelye (100. k.). 333 A lakóhely (domicilium) vagy pótlakóhely (quasi-domicilium) megszerzésének módja szerint lehet szabad (ha tényleges tartózkodás és szándék alapján szerzi valaki), szükségszerű (ha a szándéktól függetlenül, csak a tényleges tartózkodás alapján nyeri el az ember) vagy törvény szerinti (ha -- hatalom alatt állók esetén -- a törvény a személy szándékától és tényleges tartózkodásától függetlenül tekint egy helyet lakóhelynek -- vö. 103. k., 105. k.). 334 Lakóhelyet szabadon úgy szerez az ember, hogy egy plébánia vagy legalább egy egyházmegye területén tartózkodik és az a szándéka, hogy - - ha semmi el nem szólítja -- állandóan ott marad. Szükségszerűen lakóhelyet szerez az ember, ha egy plébánia vagy legalább egy egyházmegye területén tartózkodik és ténylegesen eltölt ott öt évet (102. k. 1. §). 335 Pótlakóhelyet szabadon úgy lehet szerezni, hogy valaki egy plébánia vagy legalább egy egyházmegye területén tartózkodik és az a szándéka, hogy -- ha semmi el nem szólítja -- legalább három hónapig ott marad. Szükségszerűen pótlakóhelyet szerez az, aki az illetô területen tartózkodik és ténylegesen ott tölt három hónapot (102. k. 2. §). Tehát szabadon lakóhelyet vagy pótlakóhelyet az odaköltözés után azonnal lehet szerezni, szükségképpen (szándék nélkül) viszont a puszta ott tartózkodás alapján csak az elôírt idô leteltével keletkezik lakóhely vagy pótlakóhely. A lakóhely vagy a pótlakóhely szerzéséhez szükséges tartózkodás számításakor nem a munkahelyi vagy egyéb tartózkodás, hanem az éjszakai (illetve a napi rendes pihenésre szolgáló) szállás az irányadó[69]. 336 A lakóhely vagy a pótlakóhely általában plébániai (domicilium paroeciale), vagyis valamely plébánia területén található. Kivételes esetekben elôfordul az egyházmegyei lakóhely (domicilium dioecesanum) vagy pótlakóhely mely az egyházmegyén belül van, de nem köthetô valamelyik plébániához. Az ilyen lakóhellyel rendelkezôknek több váltakozó tartózkodási helyük van ugyanazon az egyházmegyén belül (102. k. 3. §). 337 Törvény szerinti lakóhelyük van: 1) A szerzetes intézmények és az apostoli élet társaságai tagjainak ott, ahol az a ház található, amelyhez tartoznak (103. k.). Pótlakóhelyet ezek a személyek a jog általános szabályai szerint (102. k. 2. §) szerezhetnek. 2) A kiskorúaknak ott a lakóhelyük és a pótlakóhelyük, ahol szüleiknek vagy gyámjaiknak. A hét éven felüli kiskorú szerezhet saját pótlakóhelyet a jog általános szabályai szerint (102. k. 2. §) szerint (pl. kollégiumban). A nagykorúsított személy lakóhely szempontjából is nagykorúnak számít (105. k. 1. §)[70]. 3) A nem kiskorúság miatt gyámság vagy gondnokság alatt állók osztoznak a gyám, illetve a gondnok lakóhelyében (105. k. 2. §). 338 Nincs már automatikusan törvény szerint lakóhelye a feleségnek a férj lakhelyén (mint az 1917-es CIC 93. k. szerint volt). A jog e tekintetben is elismeri a házastársak egyenjogúságát, s csak arra kötelezi ôket, hogy hacsak egyházilag törvényesen nem élnek különváltan (vö. 1151--1155. k.) vagy más megfelelô ok (pl. munka, tanulmányok, képtelenség közös lakóhely szerzésére) nem indokolja, legyen közös lakóhelyük vagy pótlakóhelyük (104. k.). Enélkül az életközösség (vö. 1055. k. 1. §) aligha valósítható meg. Ha a házastársak kellô ok nélkül mégsem szereznek a lakóhelyszerzés általános szabályai szerint (102. k.) közös lakóhelyet vagy pótlakóhelyet, ezzel meg nem engedett dolgot követnek el, de magánál a jognál fogva nem keletkezik közös lakóhelyük. 339 A lakóhely és a pótlakóhely legfontosabb kánoni hatása az, hogy ezek alapján saját ordináriusa és saját plébánosa lesz az embernek. A lakóhelynélküli saját plébánosa és ordináriusa pillanatnyi tartózkodási helyének plébánosa és ordináriusa. A pusztán egyházmegyei lakóhellyel rendelkezô személy saját plébánosa annak a helynek a plébánosa, ahol az illetô éppen tartózkodik (107. k.). 340 A lakóhely vagy pótlakóhely megszűnik, ha az ember azzal a szándékkal távozik az illetô helyrôl, hogy nem tér vissza oda. A nem nagykorúsított kiskorúak és a gondnokság alatt állók azonban nem szüntethetik meg önállóan lakóhelyüket vagy pótlakóhelyüket (106. k.). Ha a visszatérés szándéka megvan, de a tényleges távollét (munka, tanulmányok) öt évnél tovább más helyhez köti az embert, akkor a régi lakóhely megmarad, de új is keletkezik. Tehát kinek-kinek egyszerre több lakóhelye is lehet. 341 A kánoni értelemben vett lakóhely és pótlakóhely nem mindig azonos a világi jog szerinti állandó és ideiglenes lakóhellyel, mégis igazolásuk során (ügyelve az állami és egyházi jogi fogalmak különbözôségére) az egyházi hatóság elsôsorban a lakóhelyre vonatkozó állami okmányokra szokott támaszkodni. d. A származási hely 342 Az ember származási helye (locus originis) az a hely, ahol születésekor szüleinek lakóhelye vagy ennek hiányában pótlakóhelye volt. Ha a szülôknek nem ugyanaz a lakóhelye vagy a pótlakóhelye, akkor az anyáé az irányadó. Ha a szülôk (vagy legalább az anya) lakóhelynélküliek voltak, származási helynek a születés helye számít, kitett gyermek esetében pedig az a hely, ahol megtalálták (101. k.). e. A vérrokonság 343 A vérrokonságot (consanguinitas) ág és fok szerint számítjuk (108. k. 1. §). Az ág az egymástól származó személyek sorozata. Törzsnek a vérrokonság megjelölésében azt a személyt nevezzük, akitôl a rokon, vagy oldalági rokonság esetén a rokonok származnak. Egyenesági rokonság akkor van két személy között, ha egyikük a másiknak leszármazottja. Oldalági a rokonság két személy közt, ha közös ôstôl (törzstôl) származnak, de egyikük sem leszármazottja a másiknak. 344 Egyeneságon két személy közt annyiad fokú a rokonság, ahány a nemzés, vagyis ahány személy van a törzset leszámítva (pl. az apa és fia elsôfokú, a nagyapa és unokája másodfokú egyenesági rokonok). Oldalágon annyiad fokú két személy közt a rokonság, ahány a nemzések száma a közös ôsig vezetô két ágon együttvéve, azaz ahány személy van a két ágon együttesen a közös törzset leszámítva (pl. a testvérek másodfokú, az unokaöcs és nagybátyja harmadfokú, az unokatestvérek negyedfokú oldalági rokonok) [108. k. 2--3. §]. A vérrokonságnak számos jogi hatása van (pl. 492. k. 3. §, 1091. k., 1548. k. 2. § 2). f. A sógorság 345 A sógorság (affinitas) az érvényes házasságból keletkezik, még ha azt nem hálták is el (vö. 1061. k. 1. §), és az egyik házastárs rokonai meg a másik házastárs közt áll fenn (109. k. 1. §), nem pedig az egyik házastárs rokonai és a másik házastárs rokonai közt. Tehát kánoni értelemben sógorság van pl. a vô és az anyós között, de nincs sógorság a férj testvére és a feleség testvére között. 346 A sógorság számítása úgy történik, hogy amelyik ágon és fokon rokona valaki a férjnek, ugyanazon az ágon és fokon sógora a feleségnek és megfordítva (109. k. 2. §). A sógorság kánoni hatásaihoz lásd pl. 492. k. 3. §, 1092. k., 1548. k. 2. § 2. g. A törvényes rokonság 347 A törvényes rokonság (cognatio legalis) alapja az örökbefogadás. Akit a világi törvények szerint (nálunk: Csjt 8. § [1] e; 46--59. §; 1/1974. [VI. 27.] OF számú rendelet a gyámhatósági eljárásról 185--217. §) örökbe fogadtak, azok az egyházjog szerint is az örökbefogadók gyermekeinek számítanak (110. k.). A CIC magáévá teszi a világi jogoknak az örökbefogadásról szóló elôírásait (vö. 22. k.). Nem lép fel azonban az örökbefogadás hatására a szülô-gyermek viszony minden következménye. Nem jelentkezik pl. a vérrokonság, a sógorság és a köztisztesség házassági akadálya az örökbefogadás alapján, ezért van arra szükség, hogy a törvényhozó a törvényes rokonságot külön házassági akadályként tárgyalja (1094. k.). h. A rítus 348 A rítus fogalmát a II. Vatikáni Zsinat tanítása nyomán (vö. OE 3) úgy írhatnánk le, mint egyes részegyházakra jellemzô saját liturgikus és egyházfegyelmi rendszert, valamint teológiai-lelki örökséget. A szót a zsinat olyan értelemben is használja, hogy az ezt az örökséget hordozó krisztushívôk összessége által alkotott ,,részegyházat'' vagy ,,egyházat'' jelöli (OE 2: ,,Ecclesia particularis seu ritus''). Ebben az esetben a ,,részegyház'' kifejezés más értelmű, mint általában a hivatalos egyházi szövegekben, ahol szakkifejezésként az egyházmegyét, illetve az ezzel azonos jogi megítélés alá esô egységeket jelenti (LG 23; 368. k. stb.). Ezért a CIC a rítus szónak ezt a második értelmét a ,,rítus szerinti egyház'' kifejezéssel adja vissza. A Keleti Codex pedig ,,sajátjogú egyházakról'' (Ecclesia sui iuris) beszél, rítuson viszont csak a fent említett liturgikus, teológiai, lelki és fegyelmi örökséget érti (CCEO 28. k. 1. §): ,,A rítus az a liturgikus, teológiai, lelkiségi és fegyelmi örökség, mely a népek kultúrája és történelmi körülményei révén különbözô, és amely az egyes sajátjogú egyházak hite megélésének sajátos módjában fejezôdik ki'' (uo.). ,,A rítusok, melyekrôl a jelen Codexben szó van, hacsak az ellenkezôje ki nem tűnik, azok, amelyek az alexandriai, antiochiai, örmény, káld és konstantinápolyi hagyományokból erednek'' (CCEO 28. k. 2. §). 349 A krisztushívôk rítusán (vö. pl. 911. k., 1015. k. 2. §, 1021. k. 1109. k., 1127. k. 1. §) a zsinat szóhasználatának megfelelôen (OE 2) valamely jogilag önálló, rítus szerinti egyházhoz való tartozásukat értjük. Jogilag önálló rítus szerinti egyháznak (Ecclesia ritualis sui iuris), illetve a CCEO szóhasználatával sajátjogú egyháznak a krisztushívôk olyan csoportját nevezzük, melyet a jog szerint hierarchia fűz egybe és amelyet a legfôbb egyházi hatóság kifejezetten vagy hallgatólagosan sajátjogúnak ismer el (CCEO 27. k.). Tény, hogy ez a saját hierarchia különbözô szintű lehet a pátriárkátustól a nagyérsek (Archiepiscopus maior) vagy a sajátjogú metropolita (Metropolita sui iuris) által vezetett egyházon keresztül az egyetlen egyházmegyébôl álló közösségig, vagy esetleg a hívôk egyházmegyével sem rendelkezô, de egyébként hierarchikusan szervezett csoportjáig. Ezt a nagyfokú önállóságot az egyház általában a különbözô rítusokra jellemzô sajátos hagyományok alapján, illetve azokra tekintettel ismeri el. 350 Egyesek külön hangsúlyozzák, hogy a sajátjogú egyház fegyelmi önállóságáról csak akkor lehet szó, ha legalább formailag önálló joggal (illetve joggyűjteménnyel) rendelkezik, illetve ha saját élete vonatkozásában nem függ más részegyházaktól[71]. A jogilag nem önálló rítusok (pl. mozarab) csupán liturgikus rendszerek hierarchikus önállóság nélkül (ld. 7. §. 2). 351 Egy meghatározott jogilag önálló, rítus szerinti egyházba való tartozás nem zárja ki azt, hogy az ilyen rítusú hívô, ha az illetô önálló, rítus szerinti egyház területén kívül él, általános egyházkormányzati szempontból (tehát pl. nem a liturgikus elôírások tekintetében) ne a más rítusú helyi ordináriusnak legyen alárendelve, vagy ne ahhoz a részegyházhoz (368. k.) tartozzék (vö. MP Cleri sanctitati 14. k.: AAS 49, 1957, 439; CD 23; CCEO 38. k.)[72]. Az ilyen helyzeteket tartja szem elôtt a CIC, mikor a püspökök feladatairól szól más rítusú híveikkel kapcsolatban (pl. 383. k. 2. §, 476. k., 518. k., 1015. k. 2. §). Tehát valamely jogilag önálló, rítus szerinti egyházhoz való tartozás (rítus) nem mindig jelent egyenlô mértékű hierarchikus függést az illetô rítus saját hatóságaitól[73]. 352 A magyar görögkatolikus egyház joghatósági területe az egész országra kiterjed, vagyis hazánkban minden görögkatolikus hívô a görögkatolikus hierarchia joghatósága alá tartozik (vö. Magyar Püspöki Kar, Körlevél, 1968. XII. 4 és 1974. IX. 12; Const. Ap., Summis Pontificibus, 1980. VII. 17: AAS 72, 1980, 985--986). Egyébként a magyar görögkatolikus egyház a jogilag önálló, rítus szerinti egyház néhány ismérvével rendelkezik, ezért egyesek külön ,,magyar bizánci rítusról'' beszéltek[74]. A mai terminológia szerint ezt úgy fejezzük ki, hogy a magyar görögkatolikus egyház sajátjogú egyház. Mivel pedig a rítus fogalma a Keleti Codexben új meghatározást kapott, azt esetleg lehet vizsgálni, hogy ennek értelmében a magyar görögkatolikus egyházra milyen rítus jellemzô, vagyis hogy elegendô-e azt bizánci rítusúnak nevezni, vagy magyar bizánci rítusról kell-e beszélni. Az Annuario Pontificio mindenesetre a magyar görögkatolikus egyházmegyét és exarchátust sokáig csupán általános megjelöléssel bizánci rítusúnak nevezte[75]. A Keleti Codex szinódusi bemutatásakor külön is említették a magyar görögkatolikus egyházat a 21 sajátjogú keleti egyház között (Nuntia 31, 1990, 31), így sajátjogú egyház jellege kétségtelen. 353 A latin rítust, vagyis a latin (önálló, rítus szerinti) egyházhoz (vö. 7. §. 2) való tartozást elsôsorban a keresztséggel lehet megszerezni. A tizennégy éven aluli korában megkeresztelt személy a keresztség tényénél fogva -- függetlenül attól, hogy milyen szertartás szerint keresztelték (MP Cleri sanctitati 6. k.: AAS 49, 1957, 437; CCEO 29. k. 1. §) -- latin rítusú lesz: 1) ha mindkét szülô (vagy gyám, vö. 110. k.) latin rítusú (katolikus, vö. 11. k.)[76]. 2) Ha az egyik szülô latin[77], a másik nem az (hanem más rítusú katolikus), és közös akarattal úgy kívánják, hogy gyermeküket a latin egyházban (tehát latin rítusúvá, nem egyszerűen, pl. görög pap híján, latin szertartás szerint) kereszteljék meg (111. k. 1. §; vö. CCEO 29. k. 1. §). 3) Ha a szülôk különbözô rítusúak és nem jutottak közös akaratra a gyermek rítusát illetôen, a gyermek az apa rítusát követi, tehát ha az apa latin, latin lesz (111. k. 1. §; vö. CCEO 29. k. 1. §). A tizennegyedik életévet betöltött keresztelendô szabadon választja meg, hogy a latin egyházban vagy más, jogilag önálló, rítus szerinti egyházban kíván-e keresztelkedni: rítusa az lesz, amit választott (111. k. 2. §). 354 A 111. k. nem említi külön azt az esetet, ha csak az egyik szülô katolikus. Ilyenkor az 1917-es CIC 756. k. 3. § szerint a gyermek a katolikus fél rítusát követte. Ez a 868. k. 1. §. 2. sz. alapján -- a katolikus nevelés biztosítása érdekében -- továbbra is indokolt (vö. 112. k. 1. § 3, ahol a gyermek a katolikus fél rítusát követi; vö. CCEO 29. k. 1. §). Egyébként a nem katolikus kereszténynek is lehet -- kánoni szóhasználat (pl. 1127. k. 1. §) szerint -- rítusa, legalábbis ha olyan közösséghez tartozik, melynek valódi hierarchiája van. A CIC mindenesetre csak keleti rítusú nem katolikusokról szól. Egyesek szerint nyitott kérdés pl., hogy ha egyik szülô sem katolikus, de keresztények, s a katolikus nevelésre megalapozott reményt nyújtva, a katolikus egyházban kérik gyermekük keresztelését, a gyermek rítusa a szülôk megállapodása szerint alakul-e, illetve megállapodás híján a nem katolikus apa rítusát követi-e[78] (pl. ortodox anya és ókatolikus apa katolikusnak keresztelt gyermeke automatikusan latin rítusú lesz-e). 355 Biztosnak látszik viszont, hogy ha egyik szülô sem keresztény, de gyermekük katolikus keresztelését a katolikus nevelésre kellô reményt nyújtva kérik, szabadon választják meg, hogy a latin egyházban vagy más rítusban kérik-e a keresztelést (vö. 111. k. 2. §)[79]. 356 Hazánkban az 1917-es CIC szerinti gyakorlat (ti. hogy a latin- keleti vegyes rítusú katolikus felek gyermekei mindig az apa rítusát követték) a rítusközi együttműködés szempontjából hasznos és egyértelmű megoldás volt. Ennek fenntartását, a 111. k. 1. §-ától eltérô külön jog engedélyezését kérte az Apostoli Szentszéktôl a Magyar Püspöki Konferencia[80]. Ilyen engedély azonban nem került kiadásra. A 111. k. 1. §-ának és a CCEO 29. k. 1. §-ának megfelelô gyakorlat kialakítása így új kérdéseket vet fel pl. a szülôk közti megegyezés módját, formaságait, hivatalos igazolását illetôen. 357 A keresztség felvétele után más jogilag önálló, rítus szerinti egyházba kerülnek át (rítusváltoztatás): 1) Akik erre az Apostoli Szentszéktôl engedélyt kaptak (112. k. 1. § 1; vö. CCEO 32. k. 1. §). Ez a szentszéki engedély külön Rómába küldött kérvény és intézkedés nélkül is megadottnak számít, ha ugyanazon a területen mindkét sajátjogú egyháznak van saját hierarchiája és a két különbözô sajátjogú egyház megyéspüspöke ehhez írásban hozzájárul (II. János Pál, Rescriptum ex audientia, 1992. XI. 26: AAS 85, 1993, 81; vö. CCEO 32. k. 2. §). 2) Az a házastárs (nemcsak a feleség lehet, hanem -- legalábbis ha latin[81] -- a férj is), aki a házasságkötéskor vagy a házasság fennállásának ideje alatt úgy nyilatkozik, hogy áttér házastársának jogilag önálló, rítus szerinti egyházába. A házasság megszűnése után a más rítusba áttért házastárs visszatérhet elôzô rítusába (112. k. 1. § 2; vö. MP Cleri sanctitati 9 k.: AAS 49, 1957, 438; vö. CCEO 33. k). 3) A szentszéki engedéllyel vagy házasság kapcsán rítust változtató szülôk tizennégy éven aluli gyermekei, valamint vegyes házasságban a törvényesen rítust változtató katolikus fél gyermekei. Mindezek tizennegyedik életévük betöltése után visszatérhetnek elôzô rítusukra (112. k. 1. § 3; vö. MP. Cleri sanctitati 10. k.: AAS 49, 1957, 438; vö. CCEO 34. k.). 358 Nem lehet rítust változtatni azáltal, hogy valaki a szentségeket (vö. 923. k., 991. k.) valamelyik másik önálló, rítus szerinti egyház szertartása szerint veszi fel, még akkor sem, ha ez tartós szokása (112. k. 2. §). 359 Ha a házastárs át akarja venni a másik házasfél rítusát, ezt teheti a házasságkötés alkalmával elôzetes írásbeli nyilatkozattal, vagy késôbb, de akkor az új rítus szerinti ordináriusa vagy plébánosa, illetve az ezek valamelyike által megbízott pap és két tanú elôtt tett nyilatkozattal. A rítusváltoztatást a kereszteltek anyakönyvébe kell bevezetni (MP Cleri sanctitati 13. k.: AAS 49, 1957, 439; CCEO 36--37. k.; ez a latinokra is érvényes -- vö. uo. 15. k.). 360 Szabadon választhatott rítust az a nem katolikus keleti keresztény, akit keresztelése után vettek fel a katolikus egyház teljes közösségébe, bár ilyenkor a törvény kívánatosnak tartotta, hogy az illetô eredeti rítusát ôrizze meg (MP Cleri sanctitati 11. k. 1 §: AAS 49, 1957, 439). A hatályos jog azonban fôszabályként azt írja elô, hogy a katolizáló megkereszteltek tartsák meg korábbi rítusukat, bár az Apostoli Szentszék egyes személyek, közösségek vagy vidékek számára ettôl eltérôen is rendelkezhet (OE 4; CCEO 35. k.). A nem katolikus nyugati keresztények, ha a katolikus egyház teljes közösségébe térnek, egyes szerzôk szerint a 111. k. 2. § analógiájára (mely a felnôtt keresztelkedôk rítusválasztásáról szól) szabadon választják meg rítusukat[82]. Az Orientalium Ecclesiarum kezdetű határozatban azonban a II. Vatikáni Zsinat a korábbi rítus megtartását nem korlátozza a keleti keresztényekre, bár maga a határozat a keleti egyházakról szól (OE 4). Az összes sajátjogú egyházak egyenlô méltósággal rendelkeznek és rítus szempontjából egyik sem élvez elônyt a másikkal szemben. ,,Ugyanazok a jogaik és a kötelességeik'' (OE 3; lásd már XIII. Leó, Litt. Ap. Orientalium dignitas, 1894. XI. 30). Ezért a latin rítus egyenjogúsága mellett általános jogvélelem szól a katolizáló nem katolikus keresztények rítusát illetôen is. Ahhoz tehát, hogy a katolizáló nyugati keresztények szentszéki hozzájárulás nélküli egyén rítusválasztási szabadságát állíthassuk, úgy tűnik, kifejezett ilyen értelmű jogszabályra volna szükség[83]. ======================================================================== 19. §. A JOGI SZEMÉLYEK 1. FOGALMUK 361 A kánoni jogban jogi személynek (persona iuridica) a -- jellegüknek megfelelô -- kötelességeknek és jogoknak a jogrend által elismert olyan alanyait nevezzük, amelyek nem természetes személyek (vö. 113. k. 2. §). Az egyház ezt az elismerést vagy magánál a jognál fogva (vö. pl. 515. k. 3. §) vagy az illetékes hatóság határozatilag adott külön intézkedése révén adja meg, mégpedig a személyek vagy dolgok olyan együtteseinek, melyeknek célja megfelel az egyház küldetésének (vallásosság, apostoli tevékenység, irgalmas szeretet gyakorlása) és meghaladja az egyesek célját (114. k. 1--2. §). A jogi személy létének tehát az egyházban a következô feltételei vannak: 1) anyagi elem (személyek vagy dolgok együttese); 2) cél (az egyház küldetésének megfelelô, az egyének célját meghaladó); 3) jogi elem (a jog elôírása vagy a hatóság engedélye). Ha a jogi személy létesítése külön hatósági intézkedéssel történik, ez csak akkor megengedett, ha a cél valóban hasznos és szolgálatára elôreláthatólag megvannak a kellô eszközök (114. k. 3. §). 362 A katolikus egyház és az Apostoli Szentszék (vö. 361. k.) isteni rendelkezés folytán erkölcsi személy (persona moralis) jellegével rendelkezik. Az erkölcsi személy kifejezésének használata a CIC-ben arra utal, hogy az egyház és a Szentszék olyan valóságok, melyek nem csupán a pozitív egyházi jog alapján, hanem isteni rendelkezés miatt alanyai az embertôl alkotott jogot megelôzô kötelességeknek és jogoknak[84]. 2. FAJAIK a. Anyagi elemük szerint 363 A jogi személy anyagi eleme szerint lehet személyek vagy dolgok összessége. A személyek összessége, melynek jogi személlyé tételekor legalább három személybôl kell állnia, lehet: testület (collegium), ha tevékenységének alakításában tagjai döntéshozatali jelleggel (bár nem feltétlenül egyenlô joggal -- vö. 336--341. k.) vesznek részt (pl. káptalan); egyébként személyekbôl álló nem testületi jogi személy (pl. egyházmegye) [115. k. 2. §]. Lehet a jogi személy dolgok együttese, vagyis önálló alapítvány. Az ilyen alapítvány lelki vagy anyagi javakból áll, és a jog, valamint saját szabályzata szerint egy vagy több természetes személy vagy testület igazgatja (115. k. 3. §). b. Az egyházban betöltött szerepük szerint 364 A jogi személy hivatalos (persona iuridica publica), ha: 1) az illetékes egyházi hatóság alapítja; 2) a közérdekre tekintettel bíznak rá sajátos feladatot; 3) tevékenységét az egyház nevében végzi. Egyébként magán (persona iuridica privata) jogi személy (116. k. 1. §). A két típus közt döntô különbség az, hogy a hivatalos jogi személy (pl. az egyházmegye -- CD 11 a, 369. k., vagy a plébánia -- 515. k.) az egyház nevében (vö. 1258. k.), a magán jogi személy viszont csak a saját nevében (vö. 299. k., 322. k. 1. §) gyakorolja feladatát. Eltérés az is, hogy a hivatalos jogi személynek a személyiségét maga a jog is megadhatja, a magán jogi személynek viszont csupán az illetékes hatóság külön határozata, mely ezt kifejezetten jelzi (116. k. 2. §). Ezt a határozatot mindkét típusú jogi személy számára csak akkor szabad kiadni, ha szabályzatukat az illetékes hatóság jóváhagyta (117. k.). 365 A magánál a jognál fogva létesülô hivatalos jogi személyeknek némelyike nem is szorul külön szabályzatra, mert működését is az egyetemes jog szabályozza (pl. az egyházmegyékét). 3. CSELEKVÉSÜK 366 Cselekvésre a szó szoros értelmében az egyes ember képes. A jogi személy cselekményei úgy jönnek létre, hogy bizonyos természetes személyek cselekvése a jogi személyeknek számítódik be. a. A jogi személy képviselôi 367 A hivatalos jogi személyt, annak nevében cselekedve azok képviselik, akiket erre az egyetemes vagy a részleges jog, vagy az illetô jogi személy saját szabályzata illetékesnek ismer el. A magán jogi személyt azok képviselik, akiket erre a szabályzat felhatalmaz (118. k.). b. A testületi cselekvés szabályai 368 A jogi személy cselekvése nemcsak egyetlen azt képviselô természetes személy útján történhet, hanem azoknak a tevékenysége révén is, akikbôl áll. Ám a döntés alapján a jogi személy nevében külsô személyek felé az akaratnyilvánítást többnyire egyetlen természetes személy, a jogi személy képviselôje végzi. A testületi jogi személyek, de a jogi személlyé nem emelt testületek[85] is a cselekmény természete szerint -- hacsak a jog (pl. 455. k. 2. §) vagy a szabályzat (ld. 17. §. 1) másként nem rendelkezik -- az alábbi módokon cselekszenek testületileg. 369 Ha választásról van szó: az összehívandók abszolút többségének jelen kell lennie; a döntéshez a jelenlévôk abszolút többségének pozitív szavazata szükséges. Abszolút többségrôl akkor beszélünk, ha valakire a jelenlévôknek több, mint a fele szavazott (pl. akár 20, akár 21 jelenlévôbôl 11). Ha két szavazási menetben egy jelölt sem kap abszolút többséget, a második menetben[86] legtöbb szavazatot elért két jelölt közül kell választani a harmadik szavazási menetben. Ha több ilyen személy volna (akár úgy, hogy pl. A, B és C 4--4 szavazatot kaptak, akár úgy, hogy A 5, B és C 4--4 szavazatot ért el), akkor az egyenlô számú szavazatot elértek közül az idôsebb jut tovább a harmadik fordulóba. Így pl. ha A 40, B 50, C pedig 60 éves és A 5, B és C pedig 4-4 szavazatot kapott, akkor nem B és C, hanem A és C jut tovább[87]. A harmadik menetben a két jelölt közül a több szavazatot elért számít megválasztottnak (akkor is, ha ez a szótöbbség csak relatív)[88]. Ha egyenlô számú szavazatot kaptak, azt kell megválasztottnak tekinteni, aki az idôsebb (119. k. 1). A harmadik menetben egyébként -- mint egyes szerzôk hangsúlyozzák[89] -- a két jelölt is részt vesz a szavazásban, sôt szavazhatnak magukra is. 370 Újdonsága a CIC választási szabályainak az 1917-es CIC 101. kánonjához képest, hogy nem a leadott érvényes szavazatok többsége a döntô, hanem: 1) jelen kell lennie a választásra jogosultak többségének; 2) a megválasztáshoz a jelenlévôk abszolút többségének szavazatára s nem az érvényes szavazatok abszolút többségére van szükség. Ez a rendszer garantálja, hogy a választás eredménye mindig a testület egy jelentôs részének s ne csupán egy törpe kisebbségnek a véleményét tükrözze. Ugyanakkor nem zárja ki, hogy távolmaradás vagy a szavazástól való tartózkodás, illetve érvénytelen szavazás útján egy csoport megakadályozza a választást. Ám a legfontosabb választásokat illetôen ez a bojkott mégsem olyan nagy veszély, hiszen a jog szerint az érvényes választás elmaradása esetén egy bizonyos idô múlva a kinevezés joga a felsôbb hatóságra háramlik (devolutio), vö. pl. 421. k. 2. §. 371 Ha egyéb ügyletekrôl van szó: az számít a testület döntésének, amit az összehívandók többségének jelenlétében a jelenlévôk abszolút többsége elfogadott. Ha az elsô két menetben nem alakul ki abszolút többség, az elnök szavazatával eldöntheti az egyenlôséget (119. k. 2.). A fogalmazás feltételezi, hogy a kérdést úgy bocsátották szavazásra, hogy csak igennel vagy nemmel lehessen válaszolni. A törvénykönyv nem intézkedik arra az esetre, ha sem abszolút többség, sem egyenlôség nem alakul ki, pl. érvénytelen szavazatok miatt. Az ilyen helyzetek megoldására a részleges jog és a szabályzatok hivatottak pontosabb elôírásokat adni[90]. 372 Ha mindenkit egyénileg érintô ügyrôl van szó: a testület döntéséhez minden érintett jóváhagyására van szükség (119. k. 3). Ennek az elvnek az értelmében kíván a jog egyhangú hozzájárulást pl. a megegyezés útján történô választáshoz (174. k. 1. §) vagy a püspöki konferencia döntéséhez az egyes püspökök hatáskörébe tartozó kérdésekben (455. k. 4. §). 4. EGYESÍTÉSÜK ÉS FELOSZTÁSUK 373 A Codex nem intézkedik külön a magán jogi személyek egyesítésérôl és felosztásáról; elôírásokat csak a hivatalos jogi személyekre vonatkozóan közöl. A magán jogi személyek egyesítését és felosztását illetôen általánosságban a jogi személyt vagy javait létrehívók akarata, a szerzett jogok (ld. 7. §. 5) és a személy saját, jóváhagyott szabályzata az irányadók[91]. a. Egyesítésük 374 Két vagy több jogi személy egyesítése az illetô személyek megszűnését és új személy alakítását jelenti, ezért annak a hatóságnak vagy azoknak a hatóságoknak az intézkedése szükséges hozzá, amely vagy amelyek a megszüntetésre és az új jogi személy létesítésére jogosultak. Az egyesítésnek a puszta új alapításhoz képest mégis vannak eltérô sajátosságai, hiszen a természetes személyeknek, valamint a javaknak, jogoknak, kötelességeknek már fennálló együttesei olyan valóságot jelentenek, mely az egyesítéssel nem szűnik meg minden további nélkül. Ezért ha a személyek vagy dolgok olyan összességeit, melyek hivatalos jogi személyek, úgy kapcsolják össze, hogy belôlük egyetlen, jogi személyiséggel rendelkezô együttes képzôdik, akkor ez az új jogi személy elnyeri a benne egyesült korábbiak javait és vagyoni jogait, viszont rá háramlanak azok terhei is. A javak rendeltetésére és a terhek viselésére nézve tiszteletben kell tartani az eredeti alapítók és adományozók akaratát (pl. alapítványok összevonásakor), valamint a szerzett jogokat, pl. másoknak a régi jogi személyekkel szemben szerzôdés alapján fennálló követeléseit (121. k.). b. Felosztásuk 375 A hivatalos jogi személy felosztása történhet úgy, hogy a leválasztott egy vagy több rész új hivatalos jogi személy lesz (pl. egy egyházmegye egy részét önálló egyházmegyévé teszik), vagy úgy, hogy a leválasztott rész más, már meglévô hivatalos jogi személlyel egyesül (pl. a plébánia egy részét átcsatolják a szomszéd plébániához). Mindkét esetben köteles a felosztásra jogosult egyházi hatóság -- az alapítók és adományozók akaratát, a szerzett jogokat és a jogi személyek saját szabályzatát tiszteletben tartva -- gondoskodni arról, hogy: 1) a megosztható javakat, vagyoni jogokat, de az adósságokat és más terheket is, méltányos arányban, szükségleteiket és a körülményeket is figyelembe véve osszák meg a két (vagy több) jogi személy közt; 2) hogy a megoszthatatlan közös javak használatában és haszonélvezetében, valamint a hozzájuk tartozó terhek viselésében a jogi személyek méltányos arányban részesüljenek (122. k.). Egyes hivatalos jogi személyek felosztására az illetékességet külön szabályok rendezhetik, vö. pl. 373. k. (egyházmegye), 515. k. 2. § (plébánia), 581. k. (a megszentelt élet intézményeinek részegységei). 5. MEGSZŰNÉSÜK 376 A jogi személyt jellegénél fogva állandóság illeti meg. Mégis, minden fajta, tehát akár hivatalos, akár magán jogi személy megszűnik: 1) ha az illetékes hatóság törvényesen megszünteti, vagy 2) ha száz éven keresztül nem működik (120. k. 1. §). A megszüntetésre illetékes hatóság többnyire azonos azzal, amely az illetô jogi személyt létesíti, bár kivételek lehetségesek (vö. pl. 579. k. és 584. k.). 377 A magán jogi személy ezenkívül megszűnhet az alábbi módokon is: 1) ha a társulás (személyek együttese) a saját szabályzata szerinti módon feloszlik; 2) ha az alapítvány (dolgok együttese) a szabályzat értelmében megszűnik létezni. Ez utóbbi esetben ahhoz, hogy a személy tényleges megszűnésének jogi hatásai -- száz év eltelte elôtt -- beálljanak, az illetékes hatóság részérôl hivatalos megállapítás szükséges (120. k. 1. §). 378 Ha a jogi személy testület, és a szabályzat értelmében nem szűnt meg, de tagjai közül már csak egy van életben, ez az egy személy illetékes az összesség minden jogának gyakorlására (120. k. 2. §). 379 A megszűnt hivatalos jogi személy javainak, vagyoni jogainak és terheinek sorsáról gyakran maga a jog vagy a szabályzat intézkedik. Ha ezek nem rendelkeznek róla, akkor mindez a közvetlenül fölé rendelt jogi személyre száll (pl. egyházmegyén belüli hivatalos jogi személy esetén az egyházmegyére; vö. még 616. k. 4. §), az alapítók vagy adományozók -- pl. a javak rendeltetését illetô -- akaratának és a szerzett jogoknak a tiszteletben tartásával. A megszűnt magán jogi személy javainak és terheinek sorsáról szabályzata intézkedik (123. k.). ======================================================================== 20. §. A JOGCSELEKMÉNYEK 1. ALAPFOGALMAK 380 Minden olyan tényt vagy eseményt, amelyhez a jogrend jogi hatásokat fűz, jogi ténynek nevezünk. A szó szoros értelmében akkor beszélünk jogi tényrôl, ha ennek a ténynek vagy eseménynek a megvalósulása nem függ az emberek szabad akaratától, vagy legalábbis a törvényhozó attól függetlenül szemléli ôket (pl. ilyen a halál, a születés, a kiskorúság). 381 Jogcselekménynek azokat a jogi tényeket nevezzük, melyek egy jogalany akaratától függnek vagy olyan értelemben, hogy a tény nem történhet meg az alany akarata nélkül, vagy olyan értelemben, hogy jogi hatásai mások vagy nem is jelentkeznek, ha a tény az akarattól függetlenül történik meg. 382 A cselekményt végzô személy jogi helyzete szerint a jogcselekmény lehet: 1) fakultatív cselekmény (amit a jog megenged); 2) jogügylet, pl. szerzôdés vagy általában olyan akarati cselekmény, melyet a jogrend felhatalmaz, hogy a végzôje által szándékolt hatásokat kiváltsa (benne a magánautonómia konkretizálódik az alanyi jogok gyakorlása révén); 3) kormányzati hatalommal rendelkezô szerv intézkedése; 4) szükséges (kötelezô) cselekmény; 5) meg nem engedett cselekmény (pl. büntetendô cselekmény). 383 Az egyházjogban -- mint Pio Ciprotti már a Codex átdolgozása elôtti idôben hangsúlyozta -- nincs ok a megengedett cselekmények és a jogügyletek megkülönböztetésére[92]. Ennek megfelelôen az 1983-as CIC nem említi a jogügyleteket, viszont a jogcselekményekrôl szóló kánonjai (124--128. k.) elsôsorban ezekre vonatkoznak[93]. Mivel a 127. k. olyan cselekményekre utal, melyek általában hatósági intézkedések, egyesek szerint a CIC jogcselekmény néven a fenti tág jogcselekmény-fogalom körébe tartozó összes cselekményekrôl szól[94]. Megjegyzendô azonban, hogy a büntetendô cselekmények jogi hatását a törvénykönyv másutt külön tárgyalja (1323--1326. k.). 2. A JOGCSELEKMÉNY ÉRVÉNYESSÉGE a. Az érvényesség feltételei 384 Ahhoz, hogy a jogcselekmény a jogban hozzá fűzôdô hatást elérje, vagyis érvényes legyen, szükséges, hogy: 1) erre jogilag képes személy hajtsa végre; 2) meglegyen benne mindaz, ami az illetô cselekmény lényegéhez tartozik (lényeges eleme); 3) megtartsák azokat a formaságokat és követelményeket (pl. bizonyos személyek elôzetes megkérdezése vagy hozzájárulása), melyeket a jog az érvényességhez elôír (124. k. 1. §). b. Az érvényesség vélelme 385 A külsô elemeit illetôen szabályosan végrehajtott jogcselekményt irvényesnek vélelmezzük (124. k. 1. §), vagyis érvényesként kell kezelnünk mindaddig, amíg az ellenkezôje hivatalosan megállapítást nem nyer. Ezek szerint a nem érvényes cselekmény lehet: 1) egyszerűen érvénytelen vagy más szóval semmis (invalidus, nullus), ha a külsô követelmények és formaságok megvannak, viszont valamilyen más elem (a személy képessége a cselekményre vagy valamely belsô lényegi elem) hiányzik; 2) nem létezô (inexsistens), ha a külsô elemek hiányában még az érvényesség vélelme sem áll fenn. Így pl. a kánoni házasságkötési formára kötelezett katolikusok tisztán polgári házasságának érvénytelenségét nem kell külön bizonyítani még az 1686. k. szerinti okirati eljárással sem, hanem elegendô a szokásos házasságkötés elôtti plébániai megbeszélésen (1066--1067. k.) tisztázni, hogy érvényes házasság nem köti egyik felet sem (PCI, Resp., 1984. VI. 26, nr. II: AAS 76, 1984, 747). 3. A JOGCSELEKMÉNY HIÁNYOSSÁGAI 386 Ahhoz, hogy a jogcselekmény létrejöjjön és érvényes legyen, értelemmel és szabad akarattal végrehajtott emberi cselekedetnek kell lennie. Ha a szabad döntés vagy a mérlegelés csorbát szenved, maga a jogcselekmény is hiányos lesz. A különbözô hiányosságok azonban nem egyforma jogi hatással járnak. Egyes hiányosságok a dolog természeténél fogva, mások a törvényhozó rendelkezése alapján teszik eleve érvénytelenné vagy akár nem létezôvé a jogcselekményt. Ismét mások nem eredményeznek érvénytelenséget, de jogalapot teremtenek arra, hogy a jogcselekményt utólag hivatalosan megsemmisítsék. a. Az ellenállhatatlan kényszer 387 Az ellenállhatatlan kényszer, vagyis az, amelynek az érintett ellenállni egyáltalán nem képes, kiiktatja az akarat működését a cselekvésbôl (pl. erôszakkal vezetik valaki kezét aláíráskor). Így emberi cselekedet (actus humanus) létre sem jön, s a jogcselekmény meg nem történtnek számít (125. k. 1. §). b. A félelem és a megtévesztés 388 A súlyos és jogtalanul okozott félelembôl vagy megtévesztés hatása alatt cselekvô embernek marad valamilyen választási, döntési lehetôsége, de ezt jelentôs zavaró tényezôk befolyásolják az illetô sérelmére. Ilyenkor a jogcselekmény, hacsak a jog másként nem rendelkezik, érvényes, de lehetôség van arra, hogy bírói ítélettel érvénytelenítsék a sértett fél, illetve jogutódja kérésére vagy akár hivatalból is (125. k. 2. §). 389 A félelem súlyos: 1) ha kiváltó oka az átlagos emberek cselekvését jelentôsen képes befolyásolni (pl. közeli hozzátartozók ellen irányuló életveszélyes fenyegetés); ilyenkor objektíve súlyos félelemrôl beszélünk; 2) ha olyan tényezô váltja ki, mely az adott személyt adottságaira, alkatára tekintettel befolyásolja nagy mértékben (pl. a szülôi szeretet elvesztésének veszélye szüleitôl érzelmileg erôsen függô személy esetén); ez a szubjektíve súlyos félelem. A súlyos félelem e két fajtájának kánoni hatása azonos. A jogtalanul okozott félelem embertôl ered (nem pl. természeti katasztrófától). Jogtalansága allhat a fenyegetés módjában is (pl. ha a károsult kártérítési igényét valakivel szemben önbíráskodással akarja érvényesíteni). 390 A jog, a fenti általános szabálytól eltérôen, a súlyos félelembôl vagy megtévesztés hatására végzett cselekmény kezdettôl való érvénytelenségét rendeli el bizonyos különösen fontos esetekben, mikor a személy cselekvési szabadsága fokozott védelmet kíván, vagy mikor a cselekményt (pl. a házasságkötést), ha egyszer érvényes volt, természeténél fogva nem lehet utólag megsemmisíteni (vö. 643. k., 656. k., 1098. k., 1103. k., 1191. k. 3. §, 1360. k.). c. A tudatlanság és a tévedés 391 A tudatlanság és a tévedés (ld. fent 9. §. 1. e) akkor érvényteleníti a jogcselekményt, ha annak lényegére vagy elengedhetetlen feltételére vonatkozik. Egyébként, hacsak a jog másként nem rendelkezik, a tudatlanságból vagy tévedésbôl végzett cselekmény érvényes, de bírói ítélettel megsemmisíthetô (126. k.), feltéve hogy az illetô cselekmény természete ezt nem zárja ki (pl. házasság). 392 A megtévesztés hatására fellépô tévedés jogi következményei alapjában véve nem térnek el a többi tévedésétôl: ha a tévedés a cselekmény lényegére, illetve elengedhetetlen feltételeire vonatkozott, természeténél fogva érvényteleníti a jogcselekményt, ha nem arra vonatkozott, a cselekmény csak akkor eleve érvénytelen, ha ezt az adott tényállásra nézve a pozitív (tisztán) egyházi jog külön elrendeli (pl. 1098. k.). 4. VÉLEMÉNY VAGY BELEEGYEZÉS KÉRÉSE A JOGCSELEKMÉNYHEZ a. Általában 393 Az egyházi elöljárók bizonyos cselekményeinek, intézkedéseinek érvényességéhez a jog a tévedések elkerülésére, a döntés szélesebb megalapozására és a nagyobb összhang elômozdítása érdekében olykor egyes testületek, alárendelt szervek vagy különálló személyek véleményének (consilium) vagy beleegyezésének (consensus) elôzetes kikérését követeli meg. Néha a jog csupán arról beszél, hogy az intézkedésnek bizonyos személyek meghallgatásával kell történnie. Ez általában véleménykérési kötelezettségre utal. Az ilyen tanácskérés elmulasztása pedig a cselekmény érvénytelenségét vonja maga után (ld. alább). Néha a jogszabály ezt a meghallgatást nem írja elô kötelezôen, hanem az elöljáró megítélésére bízza vagy a körülményektôl teszi függôvé (pl. 1355. k. 1. § 2, 1356. k. 2. §, 1718. k. 3. §). Ilyenkor a vélemény kikérésének elmaradása több szerzô szerint nem érinti az érvényességet[95]. 394 Mivel a vélemény vagy beleegyezés a jogban elôírt esetekben az intézkedés létrejöttéhez szükséges, a véleménymondástól, illetve a beleegyezéskérésre való válaszolástól tartózkodó személy magatartásával akadályozná az intézkedés rögtöni kiadását vagy megfelelô átdolgozását. Ennek elkerülésére a törvénykönyv elôírja, hogy akinek beleegyezése vagy véleménye szükséges, köteles nézetét ôszintén elôadni. Ha az ügy fontossága indokolja, a titkot is meg kell tartania. A titoktartás vagy akár a válaszadás kötelességének teljesítését az elöljáró megkövetelheti (127. k. 3. §), pl. parancs, határozat útján. Bizonyos esetekben egyszerű megoldás lehet a válasz biztosítására, ha a kérdést úgy teszik fel, hogy kifejezetten jelzik: a meghatározott ideig tartó hallgatást beleegyezésnek tekintik. b. Testülettôl vagy csoporttól 395 Ha az elöljárónak a cselekmény végrehajtásához a jog rendelkezése szerint egy testületnek vagy személyek egy csoportjának beleegyezésére vagy véleményére van szükség, a testületet illetve a csoportot -- az érvénytelenség terhe alatt[96] -- a 166. k. szerint össze kell hívni, hacsak a véleménykérés esetén a részleges vagy a saját jog (pl. rendi szabályzat) másként nem intézkedik (vö. 164. k.). Az elöljáró cselekményének érvényességéhez, ha a jog beleegyezést kíván, a jelenlévôk abszolút többségének hozzájárulása, ha pedig véleménykérést kíván, mindenki véleményének kikérése szükséges (127. k. 1. §). 396 A testületet vagy csoportot megkérdezô elöljárónak nincs szavazati joga. Ha tehát pl. egy négytagú tanács beleegyezésére van szükség, az elöljáró ötödikként nem szavazhat, s a szavazategyenlôséget más módon sem döntheti el. Kettô-kettô arányú szavazatmegoszlás esetén így -- abszolút többség híján -- a jogcselekményhez nincs meg az elôírt beleegyezés (PCI, Resp., 1985. VII. 5, nr. II: AAS 77, 1985, 771)[97]. c. Egyes személyektôl 397 A jog olykor azt írja elô, hogy az elöljárónak a cselekmény végrehajtásához egyes személyek beleegyezésére vagy véleményére van szüksége. Ha a jog beleegyezést követel, az elöljáró érvénytelenül intézkedik, ha nem kéri ki az illetô személyek mindegyikének beleegyezését, vagy ha akár csak egyikük állásfoglalásával is ellentétesen cselekszik (127. k. 2. § 1). Ha a jog véleménykérést ír elô, érvénytelen az elöljáró cselekménye ha nem hallgatja meg vagy ki sem kéri az elôírt személyek mindegyikének véleményét. A kikért véleményeket az elöljáró nem köteles követni. Ám ha azok egyhangúak, vagy egy bizonyos irányban többséget alkotnak, az elöljáró csak akkor térhet el tôlük megengedetten, ha ezt megítélése szerint erôsebb érv indokolja (127. k. 2. § 2). 5. FELELÔSSÉG A JOGCSELEKMÉNYEKÉRT 398 Aki jogcselekménnyel vagy bármely más vétkes szándékkal vagy gondatlanul (vö. 1321. k.) végrehajtott cselekménnyel másnak törvénytelenül kárt okoz, köteles az okozott kárt megtéríteni (128. k.). Ezen az alapon kérheti a károsult a kártérítést egyházi bíróság elôtt. Törvénytelennek akkor minôsül a cselekmény, ha parancsoló vagy tiltó jogszabállyal vagy valakinek az alanyi jogával ellenkezik. ======================================================================== 21. §. A KORMÁNYZATI HATALOM FOGALMA ÉS FAJAI 1. FOGALMA, ALANYA 399 Az egyházkormányzati hatalmat az idôk során sokféle névvel illették s különbözô szempontok szerint osztották fel. Több módon igyekeztek és igyekeznek megvilágítani az egyházi rend szentségéhez fűzôdô kapcsolatát is. A II. Vatikáni Zsinat elôtti idôszakban az egyházkormányzati hatalomra fôként a joghatóság (iurisdictio), illetve a joghatósági hatalom (potestas iurisdictionis) elnevezést alkalmazták. Ennek a kifejezésnek a megfelelôje azonban az újlatin nyelvekben manapság a bírói hatalmat jelöli (akárcsak a római jog egyes rétegeiben), nem pedig a kormányzati hatalom egészét. Másrészt a joghatósági hatalom ellentéteként az egyházi hatalom másik fajtáját rendi hatalomnak (potestas ordinis) nevezték, s ez utóbbit tekintették az egyházi rend szentségének felvételével kapott és a megfelelô liturgikus cselekmények végzésére képesítô hatalomnak. 400 A II. Vatikáni Zsinat azzal is hangsúlyozta az egyházi hatalom alapvetô egységét, hogy következetesen szent hatalomról (LG 10b, 18a, 27a) beszélt, s ezt az egyházi rend szentségével szoros kapcsolatban mutatta be. Hangsúlyozta, hogy a püspökök (LG 21b; CD 2b) és az áldozópapok (LG 28a; PO 2c) a felszentelésben sajátosan részesülnek Krisztus hármas, tanítói, megszentelôi, kormányzói feladatában (munusában), melybôl a maguk módján a keresztség révén az összes krisztushívôk részt kapnak (LG 31a; AA 2b). A krisztusi feladatok (köztük a kormányzói) sajátos, szolgálati szintű elnyerése azonban nem jelenti azt, hogy a pap vagy akár a püspök magában a szentelésben, melyben a krisztusi papságból a hívôk egyetemes papságától lényegileg és nem csupán fokozatban eltérô módon részesedik (LG 10b), már közvetlenül gyakorolható formában megkapná a kormányzati hatalmat is. A feladat és a hatalom jelentése egyébként nem is teljesen azonos ezekben a szövegekben. A kánoni küldetés (missio canonica) felsôbb egyházhatósági intézkedése jelöli ki Isten népének azt a részét, amely fölött a felszentelt személy tényleges kormányzati hatalmat gyakorolhat (LG, Nota explicativa praevia 2). 401 A zsinati tanítást egyesek úgy értelmezték, hogy a kormányzati hatalom olyan szoros kapcsolatban áll az egyházi rend szentségével, hogy a világi krisztushívôk alapvetôen képtelenek rá (Comm 14, 1982, 146--148). Többen szükségesnek tartották az új jogban hangsúlyozni, hogy ilyen hatalom gyakorlásával világiakat csak a pápa bízhat meg (Comm 14, 1982, 149). Közben a zsinat utáni jog bizonyos kormányzati hatalmat igénylô tevékenységek végzését világiaknak is megengedte, pl. lehetôvé tette, hogy társas bíróságban a bírói tanács egyik tagjaként laikus szerepeljen (MP Causas matrimoniales, 1971. III. 28. nr. V § 1: AAS 63, 1971, 443). Ezeket az engedményeket végül is az új Codex szövegében tükrözôdô hivatalos egyházi álláspont nem tekintette a zsinati tanítással ellentétesnek, viszont az erre vonatkozó legalapvetôbb kánon (129. k.) megfogalmazásában az átdolgozás alatti viták következtében bizonyos tartózkodás figyelhetô meg. A CIC nem fejti ki általánosságban, hogy a világiak milyen jelleggel működhetnek közre az egyházkormányzati hatalom gyakorlásában, ugyanakkor ezt a lehetôséget egyértelműen elismeri. 402 A kormányzati hatalom (potestas regiminis), melyet joghatósági hatalomnak (potestas iurisdictionis) is neveznek, az egyházban isteni rendelés folytán van jelen; a jog elôírásainak megfelelôen azok képesek rá, akik felszentelésben vagy más szóval szent rendekben (vö. 1917-es CIC 949--950. k.) részesültek (129. k. 1. §). Azonban nem minden klerikus (vö. 207. k.) képes egyenlôen ennek a hatalomnak minden szintjére. A képesség függ az egyházi rend fokozatától, amelyben az illetô részesült (vö. 150. k., 379. k., 382. k. 2. §). A konkrét kormányzati hatalom átvételének elôfeltétele a kánoni küldetés (vö. LG, Nota explicativa praevia 2). A kormányzati hatalom gyakorlásának megkezdéséhez a jog olykor bizonyos formaságokat vagy feltételeket ír elô (pl. a hivatal birtokba vétele, hitvallás, vö. 380. k., 382. k. stb.). 403 A világi krisztushívôk ugyanennek a kormányzati hatalomnak a gyakorlásában a jog elôírásai szerint közreműködhetnek (129. k. 2. §). Nem könnyű azonban megjelölni elvben és általánosan, hogy hol a határ a kormányzati hatalom hordozása és a gyakorlásban való közreműködés között. A világiak részvételének lehetôségeit és módját a kormányzati hatalom gyakorlásának adott területein az egyes részletekre vonatkozó jogszabályok határozzák meg. 2. GYAKORLÁSI TERÜLETE 404 A hatalom gyakorlási területét hagyományos kánonjogi kifejezéssel fórumnak nevezzük. Az egyház sajátos valóságából, látható és egyszersmind láthatatlan jellegébôl (vö. LG 8) következik, hogy benne a hatalom gyakorlása nem szorítkozik teljesen a társadalmi vonatkozásokra, vagyis a külsô fórumra, hanem érinti az egyének belsô életét, lelkiismeretét, azaz a belsô fórumot is. A külsô fórum sajátossága egyfajta nyilvánosság: a hatalom gyakorlása elôírt formaságokhoz, bizonyítható tényekhez kötôdik. A belsô fórum a jogi bizonyítékokkal nem igazolható, rejtett valóságok világa, ahol a hatalom gyakorlásához sem szükségesek a bizonyítékok. 405 A kormányzati hatalmat mint olyat külsô fórumon gyakorolják (130. k.), hiszen jellegénél fogva közhatalom, jogi hatalom. Mivel pedig az egyház társadalmi vonatkozásaitól elválaszthatatlanul egyben természetfeletti közösség is, a külsô fórumon gyakorolt kormányzati hatalom hatása a belsô fórumon is érvényesülhet, pl. a törvényes intézkedés általában objektíve lelkiismeretben is kötelezô[98]. Elôfordul azonban, hogy a kormányzati hatalmat csak belsô fórumon gyakorolják. Ilyenkor azokat a hatásokat, melyeket ez jellegénél fogva a külsô fórumon eredményez, ezen a külsô fórumon csak annyiban ismerik el, amennyiben ezt a meghatározott esetekre a jog elôírja (130. k.). Pl. ha egy titkos házassági akadály alól (nem gyónás keretében) belsô fórumon adnak felmentést, külsô fórum számára nincs szükség újabb felmentésre akkor sem, ha ez az akadály késôbb nyilvánossá válik (1082. k.). 406 A külsô és a belsô fórumon gyakorolt kormányzati hatalom nem két különbözô valóság, hanem ugyanaz a hatalom. Ebben a tekintetben a hatályos jog szóhasználati újítást vezetett be a régi törvénykönyvhöz képest. Az 1917-es CIC 196. kánonja még kétféle joghatóságról beszélt. Amikor ma egyetlen kormányzati hatalmat említünk, ennek tartalmát szűkebben határozzuk meg, mint a régi jog tette. A mai terminológia szerint pl. a gyóntató, mikor szentségi feloldozást ad, nem kormányzati hatalmával él. Bár az érvényes feloldozáshoz felhatalmazásra (facultas) van szüksége, ezt nem nevezzük joghatóságnak (966. k.)[99]. 3. FAJAI a. Gyakorlásának jogcíme szerint 407 Rendes hatalomnak (potestas ordinaria) azt a kormányzati hatalmat nevezzük, mely magánál a jognál fogva valamely hivatalhoz (ld. 145. k.) tartozik (131. k. 1. §). A rendes hatalom lehet saját (propria), ha birtokosa a hivatalt a maga nevében gyakorolja (pápa, megyéspüspök), vagy helyettesi (vicaria), ha más nevében gyakorolja (pl. apostoli vikárius, általános helynök) [131. k. 2. §]. 408 Az ordinárius név a jogban nem jelöl mindenkit, akinek rendes hatalma van, hanem csak a pápát, a megyéspüspököket és azokat, akik -- még ha csak ideiglenesen is -- valamely részegyház vagy azzal egyenrangú közösség (vö. 368. k.) élén állnak, továbbá azokat, akik ezekben a közösségekben általános, rendes végrehajtói hatalommal rendelkeznek, vagyis az általános és püspöki helynököket, valamint a tagok vonatkozásában a pápai jogú, klerikusi szerzetes intézmények és az apostoli élet ugyanilyen társaságai nagyobb elöljáróit (pl. ferences vagy piarista tartományfônök), akik legalább rendes végrehajtói hatalommal rendelkeznek (134. k. 1. §). Ugyancsak ordináriusnak minôsül a személyi prelatúra prelátusa (295. k. 1. §). Nem ordinárius viszont a bírósági helynök, mert hatalma nem végrehajtói, hanem bírói (1420. k. 1. §). 409 Helyi ordináriusnak (ordinarius loci) nevezzük a felsorolt összes ordináriusokat a szerzetes intézmények és az apostoli élet társaságai elöljárói (134. k. 2. §), valamint a személyi prelátus (vö. 297. k.) kivételével. 410 Amit a jog a végrehajtói hatalom területén kifejezetten a megyéspüspöknek tulajdonít, az csak a szó szoros értelmében vett megyéspüspököt és azokat illeti, akik a 381. k. 2. §-a szerint vele egyenlô megítélés alá esnek, de nem illeti meg az általános és a püspöki helynököt, hacsak az illetô különleges megbízatással nem rendelkezik (134. k. 3. §). Ugyanígy nem illeti meg a többi, megyéspüspöknek nem számító ordináriust sem. A házasság gyökeres orvoslását pl. az 1165. k. 2. §-a szerinti esetekben megadhatja a megyéspüspök, az apostoli kormányzó, az egyházmegyei kormányzó, de nem adhatja meg rendes hatáskörében az általános helynök, s természetesen nem adhatják meg a szerzetes elöljárók sem. 411 Megbízotti hatalomnak (potastas delegata) azt a kormányzati hatalmat nevezzük, mellyel egy személy nem hivatalánál fogva rendelkezik (131. k. 1. §). Eszerint megbízotti hatalomnak minôsül az a hatalom is, amelyet valaki hivatalára tekintettel kap, de amely nem tartozik rendes hivatali hatásköréhez (pl. a püspök megbízást ad valamire a plébánosoknak, amire azok egyébként nem lennének jogosultak)[100]. Mivel a megbízotti hatalom nem kapcsolódik olyan állandó, nyilvános jogintézményhez, mint a hivatal, aki azt állítja, hogy ilyen hatalma van, azt terheli a megbízatás igazolásának kötelezettsége (vö. 131. k. 3. §). A megbízotti hatalom a megbízás (delegálás) módja szerint lehet a jogtól eredô (potestas delegata a iure), ha jogszabály rendelkezése alapján automatikusan háramlik valakire (pl. halálveszély esetén a plébános vagy a gyóntató felmentési hatalmat nyer bizonyos házassági akadályokra: 1079. k. 2--3. §), vagy embertôl eredô (potestas delegata a homine), ha közigazgatási intézkedéssel adják. 412 Az állandó felhatalmazás (facultas habitualis) örökre vagy meghatározott idôre, illetve meghatározott számú esetre, de az esetek egyedi megjelölése nélkül adott felhatalmazás. Fogalmát és természetét a CIC nem határozza meg[101], de kijelenti, hogy a tartós (állandó) felhatalmazásra -- bizonyos, a jogban megjelölt eltérésektôl eltekintve -- a megbízotti hatalomról szóló elôírások érvényesek (132. k. 1. §). Mivel a törvény tartózkodik annak kijelentésétôl, hogy az állandó felhatalmazások megbízotti kormányzati hatalmat adnak, egyes szerzôk megjegyzik, hogy az ilyen felhatalmazás nem mindig olyan cselekmény végzésére képesít, amely egyházkormányzati hatalom gyakorlásával jár[102], hanem jellemzôen olyan más személyek javára szolgáló cselekményekre, melyek végrehajtására a felhatalmazás elnyerôje alapvetô ontológiai képességgel rendelkezik, amit azonban a felhatalmazás nélkül nem gyakorolhat[103]. Ilyen állandó felhatalmazásnak tekinthetô ezek szerint a szerzôk szerint pl. a szentségi feloldozás megadására (vö. 966. k.) és az esketésre (vö. 1111. k. 1. §) szóló felhatalmazás is, ha tartós. Megjegyzendô azonban, hogy e két típus közt a továbbadás terén lényeges különbség van: az állandó esketési megbízatással rendelkezô személy megbízhat mást e feladattal, a gyóntatási felhatalmazással rendelkezô pap viszont nem bízhat meg más, felhatalmazás nélküli papot a gyóntatással (969. k. 1. §). 413 Mások az állandó felhatalmazás régi, tipikus példájából, a püspököknek adott ötéves felhatalmazásokból (facultates quinquennales) indulnak ki. Ezek ugyan már megszűntek, de az állandó felhatalmazást az erre hivatkozók teljes egészében a megbízotti kormányzati hatalom körébe sorolják[104]. Ezt viszont sem a 132. k. 1. § megfogalmazása, sem a felhatalmazás (facultas) szó új használati módja a CIC-ben nem támasztja alá. 414 Az ordináriusnak adott állandó felhatalmazás, hacsak az illetôt nem személyi adottságaira tekintettel választották ki, vagy az engedély kifejezetten másként nem rendelkezik, nem veszti hatályát az azt elnyerô ordinárius jogkörének megszűntével még akkor sem, ha az ordinárius már megkezdte annak végrehajtását, hanem átszáll arra a bármilyen fajta ordináriusra, aki az illetônek a kormányzásban utóda (132. k. 2. §). E tekintetben tehát ezek a felhatalmazások a rendes hatalomhoz hasonlítanak. 415 Az a megbízott, aki akár a dolgok, akár a személyek vonatkozásában túllépi megbízatásának határait, érvénytelenül jár el (133. k. 1. §). Nem mindig érvénytelen viszont annak a cselekménye, aki megbízása idejének lejárta után gyakorolja a hatalmat (vö. 142. k. 2. §). Nem lépi át megbízatása határait az, aki a megbízásban elôírttól eltérô módon hajtja végre azt, amire megbízták, hacsak ezt a módot a megbízó az érvényesség feltételéül nem kötötte ki (133. k. 2. §). b. Funkciója szerint 416 Az egyházkormányzati hatalmat tárgya szerint a hierarchikus elv következtében nem lehet olyan értelemben megosztani, mint a világi jogrendekben (vö. Comm 14, 1982, 149). A pápa és a megyéspüspökök -- amint a II. Vatikáni Zsinat tanítja -- Krisztus helyetteseiként teljes kormányzati hatalommal vezetik a rájuk bízott egyházakat: egyaránt rendelkeznek törvényhozói, bírói és végrehajtói (vagy más szóval közigazgatási) hatalommal (LG 27a; 391. k. 1. §). Mégis, az egyházkormányzati hatalom három alapvetô funkciójának megkülönböztetése és azoknak a szerveknek a világos megjelölése, amelyek e hatalomnak csak egyik vagy másik fajtáját gyakorolják, az Egyházi Törvénykönyv átdolgozásának irányelvei közé tartoztak (Comm 1, 1969, 83; 9, 1977, 231-232)[105]. A megkülönböztetés célja az irányelv szerint az alanyi jogok hatékonyabb védelme volt (uo.). 417 A kormányzati hatalom feladata szerint törvényhozói, végrehajtói, és bírói hatalomra oszlik (135. k. 1. §). 418 A törvényhozói hatalmat (potestas legislativa) a jogban elôírt módon kell gyakorolni (135. k. 2. §), tehát pl. a felsôbb hatóság felülvizsgálatát vagy jóváhagyását is ki kell kérni hozzá, ha ez van elôírva (vö. 446. k., 455--456. k.)[106]. Az alacsonyabb rangú törvényhozó nem hozhat érvényesen olyan törvényt, amely a magasabb joggal (és nem csupán a magasabb törvénnyel) ellenkezik (135. k. 2. §). Így pl. a megyéspüspök törvénye akkor is érvénytelen, ha ellenkezik az Apostoli Szentszék valamelyik hatóságának általános végrehajtási határozatával vagy utasításával. Törvényhozó hatalommal alapvetôen a pápa, valamint -- egyénileg és testületileg -- a püspökök rendelkeznek (az egyes törvényhozó szervekrôl ld. 8. §. 1. b). A törvényhozói hatalmat a legfôbb egyházi hatóságnál alacsonyabb rangú törvényhozó nem adhatja érvényesen tovább megbízottnak, hacsak a jog kifejezetten másként nem rendelkezik (135. k. 2. §). 419 A bírói hatalmat (potestas iudicialis) ugyancsak a jogban elôírt módon kell gyakorolni (135. k. 3. §). A bíráskodás módjára vonatkozó egyetemes elôírások a személyek jogainak védelme érdekében olyan szilárdak, hogy a megyéspüspökök nem is adhatnak felmentést alóluk (87. k. 1. §). A pápa és a megyéspüspökök saját, rendes (ld. 21. §. 3. a), a bírósági helynökök és az egyházmegyei bírók rendes helyettesei bírói hatalommal rendelkeznek (vö. 1420. k.). A bírói hatalmat nem adhatják át megbízottnak sem a püspökök[107], sem a többi bírók vagy bírói testületek, kivéve valamely ítélet vagy határozat elôkészítô cselekményeinek elvégzésére (135. k. 3. §). Tehát pl. a bírósági helynök megbízhat egy bírónak ki nem nevezett plébánost egy tanú vagy egy peres fél megidézésével és kihallgatásával, de nem az mtélethozatallal. A legfôbb egyházi hatóság természetesen a bírói hatalmat is korlátozás nélkül delegálhatja[108]. 420 A végrehajtói hatalom (potestas exsecutiva) az egyházkormányzati hatalomnak az a fajtája, mely a törvényhozástól és a bíráskodástól különbözô területeken, vagyis a sokak által közigazgatásnak nevezett[109] tevékenységi kör egészében érvényesül. ======================================================================== 22. §. A KORMÁNYZATI HATALOM GYAKORLÁSA, MEGSZŰNÉSE ÉS PÓTLÁSA 421 A törvényhozói (vö. 7--8. k., 391. k. 2. §, 446. k., 455--456. k. stb.) és a bírói hatalom (vö. CIC VII. könyv) gyakorlásának módjáról a jog másutt intézkedik. A végrehajtói hatalom gyakorlásának szabályait viszont a kormányzati hatalomról szólva közli. 1. A VÉGREHAJTÓI HATALOM GYAKORLÁSÁNAK KÜLÖN SZABÁLYAI a. Gyakorlási területe 422 Végrehajtói hatalmát alárendeltjei (ld. 18. §. 2. c; vö. 107. k.) felett ki-ki gyakorolhatja akkor is, ha illetékességi területén kívül tartózkodik, és akkor is, ha alárendeltjei tartózkodnak ezen a területen kívül, hacsak ennek ellenkezôje a dolog természete vagy a jog elôírása alapján nem nyilvánvaló (136. k.). A területén tartózkodó idegenek (vö. 100. k.) felett az elöljáró akkor gyakorolhatja ezt a hatalmát, ha kedvezmények (pl. felmentések -- vö. 91. k.) engedélyezésérôl vagy egyetemes, illetve az idegeneket is kötelezô (vö. 13. k. 2. § 2) részleges törvények végrehajtásáról van szó (136. k.). b. Átadása megbízottnak 423 A rendes végrehajtói hatalmat át lehet adni megbízottnak mind egyes cselekményekre, mind az esetek összességére, hacsak a jog kifejezetten másként nem rendelkezik (137. k. 1. §). 424 Aki megbízotti végrehajtó hatalmat kapott, többnyire továbbadhatja azt almegbízottnak (szubdelegálhatja). Ha hatalmát az Apostoli Szentszéktôl kapta, mégpedig nem személyes adottságaira (hanem pl. hivatalára) tekintettel, s almegbízott állítását nem tiltották meg neki, hatalmát továbbadhatja akár egy adott cselekményre, akár az esetek összességére (137. k. 2. §). Ha hatalmát egyéb rendes végrehajtó hatalommal rendelkezô hatóságtól nyerte az esetek összességére, csupán egyes esetekre adhatja azt tovább almegbízottnak (137. k. 3. §). Ha azonban ugyanilyen hatóságtól csak egy cselekményre vagy meghatározott cselekményekre kapott megbízotti végrehajtói hatalmat, almegbízottnak nem adhatja azt tovább, hacsak a megbízó kifejezetten meg nem engedte (uo.). 425 Az almegbízotti hatalmat nem lehet további almegbízottnak továbbadni, hacsak a megbízó kifejezetten nem engedélyezte (137. k. 4. §). Ez a megbízó valószínűleg csak az eredeti megbízó lehet, akinek rendes hatalma van. Egyesek nem zárják ki, hogy a megbízotti hatalmát almegbízottnak továbbadó közbülsô személy is adhasson ilyen engedélyt[110]. c. Magyarázata 426 A rendes végrehajtói hatalmat és az esetek összességére adott megbízotti hatalmat tágan kell értelmezni, az egyedi esetekre adott megbízotti hatalmat viszont szorosan (138. k.). Ha valakinek a 137. k. 2. §-a szerint az esetek összességére szóló almegbízotti hatalma van, azt is tágan kell értelmezni, mert a CIC szóhasználata szerint az almegbízotti hatalom is ,,megbízotti'' (delegata) néven szerepel (131. k. 1. §). 427 Ha valaki megbízotti hatalmat kapott, ezt úgy kell értelmezni, hogy megkapta mindazt, ami nélkül ezt a hatalmat nem lehet gyakorolni (138. k.). Ez azonban csupán a dolog természetébôl fakadó összefüggésekre vonatkozik, s nem jelent további, a megbízatásban szereplôtôl különbözô hatalmat. Aki pl. a házasságkötéskor való közreműködésre (esketésre) kapott megbízást, ettôl még nem válik jogosulttá az akadályok alóli felmentés megadására. Ehhez külön megbízásra van szüksége[111], melyet pl. az 1080. k. 1. §-a szerinti esetben maga a jog ad meg. d. Versengô illetékességek 428 Elôfordul, hogy ugyanarra az intézkedésre egyszerre több hatóság is illetékes. Ha valaki egy ügyben valamely illetékes (akár felsôbb) hatósághoz fordul, ezzel -- hacsak a jog másként nem rendelkezik -- még nem függesztôdik fel a többi illetékes hatóság végrehajtói hatalma az esetre nézve, akár rendes, akár megbízotti hatalom legyen is az (139. k. 1. §). Ha egy ügyet felsôbb hatóság elé terjesztettek, az alsóbb illetékes hatóság intézkedése, ha a jog mást nem rendel, érvényes ugyan[112], de súlyos és sürgôs ok nélkül nem megengedett. Ha ilyen okból az alsóbb hatóság intézkedett, errôl azonnal értesítenie kell a felsôbb hatóságot (139. k. 2. §). e. A több személynek adott megbízotti hatalom 429 Ugyanannak az ügynek az elintézésére több személyt egyidejűleg különbözô módokon lehet megbízni: 1) Ha a megbízást egyetemlegesen (in solidum) kapták, vagyis úgy, hogy közülük mindenki külön-külön jogosulttá vált az intézkedésre, aki az ügy intézését elsôként elkezdi, a többieket ezzel kizárja annak intézésébôl. Noha azok továbbra is képesek érvényesen (vö. 10. k.) intézkedni az ügyben[113], megengedetten csak akkor folyhatnak bele, ha az, aki elôször elkezdte az ügy intézését, ezt késôbb nem tudja vagy nem akarja folytatni (140. k. 1. §). 2) Ha a megbízást testületileg (collegialiter) kapták, közösen kell eljárniuk a testületi cselekvés szabályai (119. k.) szerint, hacsak a megbízás másként nem rendelkezik (140. k. 2. §). Ha egyidejűleg több személynek adtak megbízotti végrehajtói hatalmat, az a jogvélelem, hogy nem testületileg, hanem egyetemlegesen bízták meg ôket (140. k. 3. §). 430 Ha többeket nem egyidejűleg, hanem egymás után bíztak meg, annak kell az ügyet intéznie, aki megbízását a legkorábban kapta, hacsak azt idôközben vissza nem vonták (141. k.). A többi megbízottak intézkedései az ügyben érvényesek lennének, de nem megengedettek (vö. 10. k.)[114]. 2. A KORMÁNYZATI HATALOM MEGSZŰNÉSE a. A rendes hatalom megszűnése 431 A személy rendes hatalma megszűnik annak a hivatalnak az elvesztésével, amelyhez az illetô hatalom kapcsolódik (143. k. 1. §). Ha a hivataltól való megfosztás vagy a hivatalból való elmozdítás intézkedése ellen törvényesen fellebbezést vagy felfolyamodást terjesztenek be, a rendes hatalom -- hacsak a jog másként nem rendelkezik -- a jogerôs döntésig nem szűnik meg, csupán felfüggesztôdik (143. k. 2. §), vagyis gyakorlása, noha érvényes marad, tilossá válik[115] (vö. pl. 1638. k., 1736. k.). 432 A rendes hatalom ilyen felfolyamodási eseteken kívül felfüggesztôdik akkor is, ha birtokosa, bár hivatalát nem vesztette el, kiközösítésbe vagy felfüggesztésbe esik. Az így felfüggesztett hatalom gyakorlása tilos (1331. k. 1. § 3, 1333. k. 1. § 2), sôt gyakran érvénytelen is (1331. k. 2. § 2, 1333, k. 2. §). b. A megbízotti hatalom megszűnése 433 A megbízotti hatalom megszűnik: 1) ha a megbízatást teljesítették; 2) ha letelt az az idô vagy betelt az eseteknek az a száma, amelyre adták, bár a csak belsô fórumon gyakorolt megbízotti hatalommal figyelmetlenségbôl az idô lejárta után[116] végzett cselekmény érvényes (142. k. 2. §); 3) ha megszűnt az a cél, amelynek elérésére adták (pl. hazatér szabadságáról a plébános, akinek helyettesítésére a szomszéd plébános arra a területre esketési megbízást kapott); 4) ha a megbízó a megbízást visszavonja, és ezt a megbízottal közvetlenül (pl. postai úton) közlik (vö. 54. k. 1. §); 5) ha a megbízott lemond, és ezt a megbízó elfogadja; ilyenkor a hatalom megszűnése az elfogadás pillanatában áll be, nem pedig akkor, amikor az elfogadást a lemondóval közlik[117] (142. k. 1. §). 434 Nem szűnik meg a megbízotti hatalom a megbízó jogának megszűnésével, pl. hivatalvesztésével, hacsak ez a megbízáshoz fűzött záradékokból ki nem tűnik (142. k. 1. §). 3. A KORMÁNYZATI HATALOM PÓTLÁSA 435 Mivel az egyházi közösségnek fontos érdeke, hogy a jogcselekmények érvényessége biztos és egyértelmű legyen, az egyház pótolja a hiányzó végrehajtói -- de nem a bírói vagy a törvényhozói -- kormányzati hatalmat, akár a külsô, akár a belsô fórum számára, ha: 1) ténybeli vagy jogot illetô köztévedés vagy 2) pozitív és valószínűleg ténybeli vagy jogi kétség (ld. 9. §. 1. d) áll fenn (144. k. 1. §). Ugyanilyen módon és feltételekkel pótol az egyház bizonyos felhatalmazásokat is: a magánál a jognál fogva adott bérmálási felhatalmazást (882--883. k.), a gyóntatási felhatalmazást (966. k.) és az esketési felhatalmazást (1111. k. 1. §). 436 A hatalom pótlása nem az érvénytelenül végzett cselekmény orvoslását jelenti, hanem a jog által adott megbízotti hatalmat[118]. Ilyen pótlásra csak akkor kerülhet sor, ha a cselekmény végzôje egyébként képes a cselekményre, csupán a végrehajtó hatalma vagy felhatalmazása hiányzik. Nem pótolja pl. az egyház annak a hiányzó bérmálási felhatalmazását, aki pappá sincs szentelve (vö. 882. k.). 437 Köztévedésrôl (error communis) akkor beszélünk, ha a közösség nagyobb része ténylegesen téved, vagy legalább olyan nyilvános tények állnak fenn, melyek alkalmasak ilyen tévedés kiváltására (pl. felhatalmazás nélküli pap beül a gyóntatószékbe gyóntatni). A hatalom vagy felhatalmazás pótlása független attól, hogy a tévedést szándékosan váltották-e ki. Az ilyen tévedés kiváltása vagy kihasználása, valamint a csak pótolt hatalommal rendelkezô személytôl a cselekmény tudatos kérése többnyire nem megengedett, bár a hívôk súlyos szüksége indokolttá teheti[119]. ======================================================================== 23. §. AZ EGYHÁZI HIVATAL FOGALMA 1. AZ EGYHÁZI HIVATAL FOGALMA ÉS KELETKEZÉSE 438 A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazását (PO 20b) követve a 145. k. 1. §-a egyházi hivatalnak (officium) minôsít minden olyan isteni vagy egyházi rendeléssel, tartós jelleggel alapított feladatkört, melyet lelki cél érdekében kell gyakorolni. Ennek a meghatározásnak négy lényeges elemét különböztethetjük meg: 439 1) A hivatal tisztség, feladatkör (munus), vagyis pontosan körülhatárolt feladat, feladatcsoport vagy -- teológiai hátterű kifejezéssel élve -- küldetés, tehát kötelességek és jogok egy fajta meghatározott összessége. 440 2) A hivatalt isteni vagy egyházi rendelés alapítja meg. Ez a ,,rendelés'' határozza meg a feladatkör tartalmát és határait. Az isteni rendelés említése arra utal, hogy vannak az egyházban olyan hivatalok, amelyek léte isteni rendelkezésbôl fakad, nevezetesen a pápai (vö. 331. k.) és a püspöki (vö. 375. k. 1. §) tisztség. Ám az ilyen hivatalokhoz tartozó jogok és kötelességek tartalmát is pontosabban megjelölheti az egyház intézkedése[120], amint ez pl. a megyéspüspöki hivatal történelmi fejlôdésébôl is látható. Az egyházi rendelés kifejezés jelzi, hogy egyházi hivatal alapítása az egyházi hatóság feladata, így pl. ennek közreműködése nélkül magánszemélyek nem hozhatnak létre hivatalt az egyházban[121]. Maga a megalapítás (constitutio) több elembôl tevôdik össze. A hivatal általános jogi formájának, vagyis a vele járó tipikus kötelességeknek és jogoknak a meghatározása gyakran elválik az illetô konkrét hivatal megalapítását tartalmazó intézkedéstôl, mely pontosan megszabja a hivatal gyakorlásának területi és személyi határait. Vagyis más pl. a plébánosi feladatkör általános meghatározása (amit a CIC-ben találunk) és más egy konkrét plébánia megalapítása. A hivatallal járó kötelességeket és jogokat többnyire azok a jogszabályok határozzák meg, amelyek a hivatalt vagy legalább annak általános típusát (pl. a plébános hivatalát) megalapítják. Elôfordulhat azonban az is, hogy a hivatal jogkörét az illetékes egyházi hatóságnak az a határozata szabja meg, amely a konkrét hivatalt megalapítja és egyben rábízza valakire (145. k. 2. §). Ebbôl az is következik, hogy a jogban általános formában megalakított hivatalokon kívül másokat is lehet, határozati úton, alapítani. 441 3) A hivatal tartós jelleggel alapított feladatkör. Ez a tartósság legklasszikusabb formájában azt jelenti, hogy az illetô feladatcsoport akkor is tovább létezik, ha éppen senki sincs, akire ezek a feladatok rá lennének bízva. Ilyenkor a hivatal üresedésben van (pl. az egyházmegye megyéspüspöki tisztsége a megyéspüspök halálával megürül). Elôfordulhat az is, hogy a konkrét hivatal viselôjének halálával vagy hivatalvesztésével nem megüresedik a hivatal, hanem megszűnik (pl. segédpüspök, káplán), ám a megszűnés oka ilyenkor sem a feladat elvégzése[122]. A hivatal tartósságából következik, hogy nem minôsül hivatalnak az olyan feladat, amit egyszeri vagy meghatározott ideig tartó tevékenységgel el lehet végezni. Ilyenkor inkább megbízatásról szokás beszélni. Viszont bizonyos valódi hivatalokat is rá lehet bízni valakire meghatározott idôre, ám ebben az esetben az idô lejártával a hivatal továbbra is fennáll. Vagyis ez a hivatal meghatározásában említett tartósság objektív tartósság, azaz magának a feladatkörnek a tartós fennmaradása, nem pedig szubjektív tartósság, amely a hivatalt elnyerô személynek a tisztségben való szilárd megmaradását szavatolná. Ez utóbbi nem tartozik a hivatal lényegéhez. 442 Amikor a CIC tartósan alapított (stabiliter constitutum) feladatkörrôl beszél, világosabban hangsúlyozza, hogy objektív tartósságról van szó, mint ahogyan a zsinat tette (PO 20b), amikor valakire tartósan rábízott (stabiliter collatum) feladatot említett. Ám úgy tűnik, maga a zsinat sem szándékozott a szubjektív tartósságot tenni a hivatal ismérvévé, hiszen pl. a plébánosok elmozdítását megkönnyítette (CD 31c). A hivatal fogalmáról szóló zsinati kijelentés (PO 20b) középpontjában egyébként sem a tartósság kérdése áll, hanem a javadalmi rendszer felszámolása és az a törekvés, hogy a hivatalnak a régi Codexben ,,szűkebbnek'' nevezett jelentésénél (1917-es CIC 145. k.) tágabb értelmet adjon, vagyis olyan hivatalfogalmat vezessen be, amely a világiak által ellátható bizonyos tisztségekre is alkalmazható. 443 4) Az egyházi hivatal olyan feladatkör, amelyet lelki cél érdekében kell gyakorolni. Ez a lelki cél az egyház sajátos célja. Vagyis ahhoz, hogy egy feladatkör hivatal lehessen, szükséges, hogy részvételt jelentsen az egyház küldetésének megvalósításában, akár a tanítás, akár a megszentelés, akár a kormányzás területén. Ez a részvétel azonban lehet közvetett is, pl. az egyházi anyagi javak kezelése[123]. 444 Az egyházi hivatalnak ez a CIC-ben szereplô fogalma eltér a régi jog hivatalfogalmától. Az 1917-es Codex szűkebb és tágabb értelemben vett hivatalt különböztetett meg (1917-es CIC 145. k. 1. §). Tágabb értelemben minden lelki célból gyakorolt feladat hivatalnak minôsül, szűkebb értelemben viszont csak az olyan, akár isteni, akár egyházi rendelkezéssel, tartósan alapított feladatkör, amelyet a kánonok elôírásai szerint ruháztak valakire, és amely a rendi vagy a joghatósági hatalomban való részesedéssel járt. A régi jog rendszerében a hivatal fogalmát általában ebben a szűkebb értelemben kellett alkalmazni (1917-es CIC 145. k. 2. §). A hivatal jelenlegi meghatározásának újdonsága épp abban áll, hogy -- híven a zsinat követelményéhez (PO 20b) -- a rendi vagy a joghatósági hatalomban való részesedést nem kívánja meg. Tehát világiak által betölthetô tisztségek is számíthatnak hivatalnak (228. k. 1. §; vö. LG 33c, 35d, 37c; PO 9b). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a világiak minden hivatalra képesek lennének. 445 A jelenlegi általánosabb hivatalfogalom azonban újabb kérdéseket vet fel. Egyesek szerint a meghatározás tartalomszegény, gyakorlatilag alig alkalmazható, mivel nem érzékelteti a pásztori vagy rendi hatalmat kívánó feladatok és a többi tisztségek közti lényeges különbséget, s nem ad általános eligazítást arra nézve sem, hogy mikor szükséges felszentelt személy egy hivatal ellátásához[124]. Erre azonban egyes hivatalok kapcsán a Codex másutt kitér (pl. 478. k. 1. §, 521. k. 1. §, 553. k. 1. §, 556. k., 1420. k. 4. §, 1421. k. 1. §). Ugyanakkor a hivatal mai fogalma nem kapcsolódik a munkaviszony világi jogi kategóriájához. Lehet valaki egyházi hivatal viselôje ,,társadalmi munkában'', de lehet fôállású egyházi alkalmazott úgy is, hogy munkaköre az egyházban nem minôsül hivatalnak. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986. március 25-én szabályzatban rendezte a világiak részvételét a lelkipásztori tevékenységben (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986). Ám ez a szabályzat sem határozhatta meg, hogy egy-egy egyházi feladat hivatalnak minôsül-e. Úgy tűnik, a hivatal minôsítés önmagában nem is mindig jár gyakorlati következményekkel. Biztosan nem tekinthetôk hivatalnak azok a megbízatások, amelyek nem ürülnek meg. Ha pl. egy világi kisegítô áldoztatói megbízatást kap egy plébánia területére, majd elveszti ezt a megbízatást, nem marad fenn a feladatköre sem, tehát az egyházi hatóság szabad belátása szerint dönt arról, hogy ad-e újabb megbízást valakinek erre a működésre vagy sem. Természetesen minden olyan tevékenységhez, amelyet az egyház nevében, vagyis hivatalosan végeznek, az egyházi hatóság megbízása szükséges, akár hivatalnak számít ez, akár csak egyszerű feladatnak (munus) [vö. pl. 228. k. 1. §][125]. A világi hívôk egyházi szolgálatának lehetôségeirôl általában lásd: C Cler et aliae, Instr. Ecclesiae de mysterio (1997. VIII. 15: AAS 89, 1997, 852--877; magyarul: RD VI). 2. A HIVATAL MEGVÁLTOZÁSA ÉS MEGSZŰNÉSE 446 Az egyházi hivatalokat alkotó feladatkörök módosulhatnak pl. a hivatalok egyesítésével, felosztásával, illetékességük határainak vagy a hozzájuk tartozó teendôknek a megváltoztatásával, sôt teljesen meg is szűnhetnek. Ezek az átalakulások gyakran közvetve mennek végbe. Ha a hivatal hatásköre egy meghatározott szervezeti egységre terjed ki, ennek módosulása a hivatal illetékességének határait is megváltoztatja (vö. 431. k. 3. §, 449. k. 1. §, 515. k. 2. §). A hivatal megváltoztatására vagy megszüntetésére általában az a hatóság illetékes, aki az illetô hivatalt létesíti[126] (vö. 148. k.). ======================================================================== 24. §. A HIVATAL BETÖLTÉSE ÁLTALÁBAN 1. A BETÖLTÉS FOGALMA 447 A régi Codex szerint a betöltés (provisio) az egyházi hivatal megadása az illetékes egyházi hatóság részérôl a kánoni elôírások szerint (1917-es CIC 147. k. 2. §). Az új törvénykönyv a betöltés fogalmát nem határozza meg. Noha a hivatal a hatályos jogban mást jelent, mint a régi törvénykönyvben, ez nem teszi feltétlenül szükségessé, hogy a betöltésnek is más értelmet tulajdonítsunk, hisz a hivatal megadási módja szempontjából nem történt lényeges változás a korábbi fegyelemhez képest (vö. 6. k. 2. §)[127]. 448 Egyes szerzôk új meghatározásokkal kísérleteznek, s a hivatal betöltését a 48. kánonra hivatkozva egyedi közigazgatási intézkedésnek, egyedi határozatnak minôsítik[128]. Csakhogy a 48. kánonnak az a megjegyzése, hogy az egyedi határozat döntést vagy provisiót tartalmaz, nem feltétlenül a hivatalok betöltésére (provisio officii) utal. A kánonban ugyanis a provisio szó tágabb értelműnek látszik, s intézkedést jelent általánosságban[129]. De még ha a szövegben hivatal betöltését jelölné is, abból, hogy az egyedi határozat gyakran hivatal betöltését (pl. plébános, káplán kinevezését) tartalmazza, még nem következik, hogy minden hivatalt mindig az egyházi hatóság egyedi határozatával lehet csak betölteni. Igaz, hogy a betöltés, vagy legalább annak végsô mozzanata az esetek túlnyomó többségében egyedi közigazgatási intézkedés, de pl. a római pápa és a többi megerôsítésre nem szoruló választással (vö. 178. k.) betöltött hivatal birtokosa akkor nyeri el hivatalát, mikor a megválasztást elfogadja. Hasonlóképpen lehetséges bizonyos hivatalok elbirtoklás útján való megszerzése is (vö. 197--199. k.). Ilyenkor a hivatal betöltése, illetve annak végsô mozzanata magánál a jognál fogva megy végbe, s az egyházi hatóság közreműködése az ezt lehetôvé tevô jogszabályok kialakításában nyilvánul meg. 449 A hivatal betöltésének lényeges elemei: 1) a személy kiválasztása (designatio personae) és 2) a hivatal átadása (collatio tituli). Ezekhez járulhat -- gyakran az érvényességhez szükséges követelményként (vö. 124. k.: requisitum) -- a birtokbavétel (captio possessionis). A két lényeges elem az egyes hivatalok betöltésekor a jognak megfelelôen egybeeshet vagy elválhat egymástól. A betöltést a hivatal átadása (collatio tituli) teszi teljessé. Ezért ha más illetékes a személy kiválasztására és más a hivatal átadására, ez utóbbi hatóságról mondja a Codex, hogy jogosult a hivatal betöltésére (147. k., vö. 148. k., 189. k. 1. §). 2. A HIVATAL BETÖLTÉSÉRE ILLETÉKES HATÓSÁG 450 Az Egyházi Törvénykönyv általános elvként mondja ki, hogy az a hatóság jogosult a hivatal betöltésére, amelyre az illetô hivatal konkrét megalapítása (erectio), megszüntetése és módosítása tartozik (148. k.), hacsak a jog másként nem rendelkezik. A plébánia betöltésére pl. az a megyéspüspök az illetékes, akinek az illetô plébániát megalapítani joga lenne, ha még nem létezne, s aki azt megszüntetheti (515. k. 2. §), noha a plébánosok jogait és kötelességeit az egyetemes egyházjog határozza meg. 451 A törvénykönyvben kimondott alapelvtôl eltérôen rendelkezik a jog az olyan hivatalok esetében, amelyek betöltése vagy legalább annak végsô mozzanata, a hivatal átadása nem kíván külön hatósági intézkedést, hanem magánál a jognál fogva történik, pl. megerôsítésre nem szoruló választással. Ugyancsak eltérnek az általános elvtôl azok az esetek, amikor a hivatal betöltésére illetékes gondatlansága vagy akadályoztatása miatt a betöltés joga másra háramlik (155. k.), vagy a pápa a hivatal betöltését magának tartja fenn (vö. 331. k.), illetve az egyetemes vagy a külön jog másként rendelkezik (pl. 504. és 509. k.). 3. A BETÖLTÉS SZÜKSÉGESSÉGE 452 Egyházi hivatalt kánoni betöltés nélkül érvényesen elnyerni nem lehet (146. k.). Az egyház hierarchikus jellegébôl következik, hogy benne hivatalos feladatkört ki-ki csak az illetékes hatóság közreműködésével kaphat. Ez a hatósági közreműködés, mint említettük, jelen van a jogszabályok alkotása révén akkor is, mikor a hivatal betöltése magánál a jognál fogva megy végbe. 453 Aki a hivatalt -- súlyosan beszámítható módon (1321. k. 1. §) -- törvénytelenül foglalja el, bitorlónak minôsül és büntetendô (1381. k.). 4. A HIVATAL ELNYERÔJE 454 Ahhoz, hogy valaki egy adott egyházi hivatalt elnyerhessen, meg kell felelnie bizonyos követelményeknek. Ezeket a követelményeket részben az egyes hivatalokra vonatkozó külön jogszabályok, részben pedig minden hivatalra vagy a hivatalok egy nagyobb csoportjára érvényes általános normák rögzítik. Itt most csak ezekre az általános követelményekre térünk ki. 455 A betöltés megengedettségéhez az szükséges, hogy a hivatal elnyerôje: 1) az egyház közösségében (communio) legyen és 2) alkalmas legyen az illetô hivatalra (149. k. 1. §). 456 Az egyházzal való közösség követelménye a 205. k. szerinti teljes közösséget (plena communio) kíván[130] (vö. LG 14b). Ha nem ezt jelentené, nem volna értelme annak, hogy a Codex megemlítse, hiszen minden megkeresztelt embert valamilyen közösség fűz az egyházhoz (UR 3a), a meg nem kereszteltek viszont az egyházban nem rendelkeznek személyiséggel (96. k.), noha bizonyos jogokat gyakorolhatnak. Az egyházzal való közösség követelménye különösen indokolt az olyan hivatalok esetében, amelyek valamilyen egyházi hatalom gyakorlásával járnak, de szükséges a többi hivatalok viselôi számára is, hiszen feladatuk lelki célra irányul. 457 A hivatal jelenlegi, tágabb fogalma sem teszi feleslegessé ezt a kívánalmat. Mégis felmerülhet a kérdés: valóban elengedhetetlen-e, hogy pl. a sekrestyések kivétel nélkül katolikusok legyenek? Úgy tűnik azonban, hogy a sekrestyési és más ehhez hasonló tisztségeket nem szükséges mindig hivatalként alapítani. 458 Noha az egyházzal való közösség általában a hivatal betöltésének csupán a megengedettségéhez szükséges, lehetnek olyan hivatalok, amelyek számára ezt a jog kifejezetten (vö. 10. k.) az érvényesség feltételéül szabja. Vannak az egyházzal teljes közösségben nem lévô személyek között is olyanok, akik érvényesen nem nyerhetnek el egyházi hivatalt, pl. a kiszabott vagy kinyilvánított kiközösítésben lévôk (1331. k. 2. § 4), illetve akik az egyházi közösséget nyilvánosan elhagyták (194. k. 1. § 2). 459 Az alkalmasság követelménye azt jelenti, hogy a hivatal elnyerôjének rendelkeznie kell azokkal a tulajdonságokkal, amelyeket az egyetemes vagy a részleges jog, illetve az alapító okmány az illetô hivatalhoz megkíván (149. k. 1. §). Általában ezek az alkalmassági követelmények is csak a betöltés megengedettségét érintik, kivéve ha a megfelelô jogszabály vagy az alapító okmány kifejezetten jelzi, hogy a hivatal elnyerésének érvényességéhez szükségesek (149. k. 2. §). A megengedettséghez szükséges tulajdonságok hiánya esetén a hivatal betöltése érvényes, de az illetékes hatóság határozatával vagy közigazgatási bírósági ítélettel érvényteleníthetô (uo.). Gyakorlatilag elsôsorban a határozati úton való érvénytelenítés jöhet számításba, mivel a helyi közigazgatási bíróságok tervezett rendszere (Comm 10, 1978, 214--215) a CIC végleges szövegébôl kimaradt. 460 A teljes lelkipásztori gondozás kötelezettségével járó hivatalokat, vagyis azokat, amelyek ellátásához a papi rend (áldozópapság, püspökség) gyakorlása szükséges, érvényesen csak olyan személlyel lehet betölteni, akit pappá szenteltek (150. k.). Tehát -- ellentétben pl. a középkori egyházfegyelemmel -- nem lehetséges az, hogy papi rendben nem lévô személy papi működést kívánó hivatalt kapjon és kötelességeinek csupán mások útján tegyen eleget. 5. A BETÖLTÉS KÖVETELMÉNYEI a. A simónia kizárása 461 A hivatalok betöltésének minden megvesztegetéstôl mentesen kell végbemennie. A hivatal simóniás (vö. 1917-es CIC 727. k.) úton végzett betöltése magánál a jognál fogva érvénytelen (149. k. 3. §) és büntetendô (vö. 1386. k.), akár a jelölt, akár a hatósági személy volt a korrupció kezdeményezôje[131]. Mivel a simóniás hivatalbetöltés érvénytelenségét illetôen a CIC a régi fegyelemtôl nem tér el kifejezetten, a 149. k. 3. §-át indokolt úgy értelmezni, hogy akkor is érvénytelen a betöltés, ha pusztán a személy kiválasztását (pl. a választást) végezték anyagi javakért ellenszolgáltatásul (vö. 1917-es CIC 729. k.). A régi egyházjogi szerzôk a simóniával kapcsolatban részletes kazuisztikát dolgoztak ki[132]. Ennek ismertetése nem látszik szükségesnek, mivel a javadalmi rendszer fokozatos megszűnése miatt a simónia problémája is vesztett jelentôségébôl. b. A betöltés határideje 462 A lelkipásztori gondozásra kötelezô hivatalok betöltését súlyos ok nélkül nem szabad elhalasztani (151. k.). A hivatalok betöltésének egyes módjaira, a szabad adományozás kivételével, a jog ennél konkrétabb határidôket is szab, a személy kiválasztására pl. 158. k. 1. §, 161. k., 165. k., 177. k., 179. k. 1. §; a hivatal átadására 57. k. 1. §. c. Az összeegyeztethetôség 463 Senkinek sem szabad két vagy több összeegyeztethetetlen (incompatibilis), vagyis olyan hivatalt adni, amelyet ugyanaz a személy egyszerre nem tud ellátni (152. k.). Az egyidejű ellátásra való képtelenség lehet fizikai, ha az illetô személy fizikailag nem tud egyszerre megfelelni a különbözô hivatalokkal járó kötelezettségeknek, vagy jogi, ha maga a jog minôsít bizonyos hivatalokat egymással összeférhetetlennek. Összeegyeztethetetlen hivatalok a Codex szerint pl. az egyházmegyei kormányzó és a vagyonkezelô (423. k. 2. §), az általános vagy püspöki helynök és a penitenciárius kanonok (478. k. 2. §), ugyanabban a perben a kötelékvédô és az ügyész (1436. k. 1. §), valamint a különbözô helyeken való helybenlakást kívánó hivatalok (526. k. 1. § és 533. k. 1. §). A hivatalok összeegyeztethetetlensége a betöltést -- más kifejezett elôírás hiányában -- csak tilossá teszi, de nem érvényteleníti (vö. 152. k.). 464 Egyes szerzôk szerint több plébánia plébánosi vagy több egyházmegye megyéspüspöki tisztsége (vö. 461. k. 2. §) már nem összeegyeztethetetlen[133]. Amikor az 526. k. 1. § lehetôvé teszi, hogy több plébánia lelkipásztori gondozását ugyanarra a papra bízzák, ezt látszik igazolni (vö. 534. k. 2. §). Ám a helybenlakás kötelezettsége az 533. k. 1. § szerint továbbra is fennáll, bár a helyi ordinárius engedélyt adhat az ettôl való eltérésre, úgy tűnik, abban az értelemben is, hogy a plébános a plébánia területén kívül lakjék[134]. Több plébánia lelkipásztori gondozása nem jelenti feltétlenül azt, hogy az illetô papot ezek mindegyikére teljes jogú plébánossá nevezik ki. Egy plébánia plébánosa a megyéspüspök rendelkezése szerint lehet más (közeli) plébánia kormányzója az ottlakás kötelezettsége nélkül (vö. 540. k. 1. §). Mindezzel összhangban többen úgy vélik, hogy ma is változatlan a régi alapelv (1917-es CIC 460. k.), amely szerint több teljes jogú plébánosi hivatal vagy több megyéspüspökség összeférhetetlen, mert különbözô helyeken való lakásra köteleznek[135]. 465 Különösen az olaszországi apró egyházmegyék 1986. IX. 30-i összevonása elôtt gyakori volt, de ma is elôfordul, hogy ugyanaz a személy több egyházmegye élén áll. Ám ilyenkor ezeket az egyházmegyéket elôzetesen egyenjogú és tartós módon (aeque principaliter) vagy perszonálunióban (in persona Episcopi) külön intézkedéssel egyesítették úgy, hogy szervezeti különállásuk (külön helynök, külön inkardináció, külön székesegyház, külön egyházmegyei hivatal) fennmaradt. Máskor az egyik egyházmegye püspökét egy vagy több másik egyházmegye apostoli kormányzójává is kinevezték[136]. Mindez az 1983-as CIC elôtt is lehetséges volt, tehát mai elôfordulása nem érv a megyéspüspöki hivatalok összeegyeztethetôsége mellett. Mivel a lelkek üdvösségének az egyházban a legfôbb törvénynek kell lennie, szükséges lehet több plébániának vagy egyházmegyének ugyanarra a személyre való rábízása. Ám ugyancsak egyértelmű lelkipásztori meggondolások szólnak amellett, hogy ez ne váljék tartós állapottá. Még a megyéspüspök és egyházmegyéje közti teológiai kapcsolattól eltekintve is célszerűtlennek látszik tartósan több párhuzamos adminisztratív szervezetet (pl. teljes egyházmegyei apparátust) fenntartani arra, amit ezek közül egy is el tud végezni. A szükségmegoldás jelleget mindenesetre jobban kifejezi, ha az illetô személy az egyik hivatalt teljes joggal, a másikat pedig átmeneti módon, kormányzóként tölti be. d. Az üresedés 466 Érvényesen betölteni csak jogilag üresedésben levô hivatalokat lehet (153. k. 1. §). A hivatal jogilag (de iure) akkor van üresedésben, ha nincs senki, aki törvényesen birtokolja; ténylegesen (de facto) pedig akkor, ha törvénytelenül sem birtokolja senki, vagyis a hozzá tartozó jogkört illetéktelenül sem gyakorolják. Ha valaki jogilag meg nem ürült hivatalt kapott, a betöltés nem csupán érvénytelen, de utólag sem válik érvényessé azáltal, hogy a hivatal késôbb megürül (153. k. 1. §, vö. RJ 18 in VI°). Kivétel a jogilag meg nem ürült hivatal betöltésének érvénytelenségét kimondó szabály alól az az eset, amikor a hivatalt meghatározott idôre adják. Ilyenkor a határidô lejárta elôtti hat hónap folyamán a hivatal már érvényesen betölthetô, de a betöltés csak a hivatal megürülésének napjától lép hatályba (153. k. 2. §). 467 Az olyan hivatal, mely jogilag üres, de ténylegesen nem az, mert valaki törvénytelenül birtokolja, betölthetô, ha -- határozattal vagy bírói ítélette[137] -- szabályosan kinyilvánították, hogy ez a birtoklás nem törvényes, és errôl a kijelentésrôl a betöltési okmány említést tesz (154. k.). 468 Megoszlik a szerzôk véleménye abban a tekintetben, hogy a birtoklás törvénytelenségének hivatalos kinyilvánítása és ennek megemlítése a betöltést tartalmazó levélben a hivatal elnyerésének érvényességéhez[138] szükséges-e vagy csupán megengedettségéhez[139]. Mindenesetre az a tény, hogy a 154. k. ezeket a feltételeket a dummodo kötôszóval vezeti be, még nem bizonyítja teljesen egyértelműen, hogy az érvényességhez szükségesek. A 39. k. ugyanis, mely ennek a kötôszónak ilyen jelentést tulajdonít, csak a közigazgatási intézkedésekre, s nem a törvényekre vonatkozik. 469 A hivatal odaígérésének semmilyen jogi hatása nincs (153. k. 3. §). A koadjutor kinevezése nem ígéret, hanem a hivatal betöltésének egy több lépésbôl álló, sajátos formája (403. k. 3. §, 409. k. 1. §). e. Az írásba foglalás 470 Minden hivatal betöltését írásba kell foglalni (156. k.). Ez a követelmény nem teszi szükségessé, hogy maga a betöltés mindig írásban történjék, pl. egy határozat levélként való elküldésével. Ez amúgy sem lehet elôírás olyankor, mikor a hivatal betöltése magánál a jognál fogva megy végbe (ld. 23. §. 3. a). Ez az írásba foglalás, mely a gyakorlatban gyakran, de nem mindig, úgy valósul meg, hogy írásbeli határozattal (vö. 51. k.) töltik be a hivatalt, nem érinti a hivatal elnyerésének érvényességét (vö. 10. k.) [140], csupán a külsô fórumon való bizonyíthatóságot szolgálja. ======================================================================== 25. §. A HIVATAL BETÖLTÉSÉNEK FORMÁI 471 A 147. k. a hivatal betöltésének különbözô formáit sorolja fel. A kánon a hivatal betöltése kifejezést szűk értelemben használja, mintegy leszűkíti a hivatal átadásának mozzanatára. A személy kiválasztása így a betöltés végsô lépésének elôfeltételeként szerepel. A betöltés fajai eszerint: 1) az illetékes egyházi hatóság részérôl végzett szabad adományozás (libera collatio), melyben a személy kiválasztása és a hivatal átadása egybeesik; 2) az ugyanilyen hatóság által végzett beiktatás (institutio), ha elôzetesen bemutatás (presentatio) útján jelölték ki a személyt; 3) az ugyanettôl a hatóságtól adott megerôsítés (confirmatio), ha elôtte választás (electio) történt; 4) az engedélyezés (admissio), ha felmentéskéréssel egybekötött választást (postulatio) végeztek; 5) az egyszerű választás (electio simplex) és a megválasztott részérôl történô elfogadás (acceptatio), ha a választás megerôsítése a jog szerint nem szükséges. 472 Egyes szerzôk hangsúlyozzák, hogy a betöltés formáinak ez a felsorolása kimerítô[141]. Ha azonban a betöltés fogalmát olyan tágan értelmezzük, ahogyan fentebb tettük, vagyis nem csupán a hatóság intézkedésével történô hivatalátadást tartjuk szem elôtt, akkor betöltésnek kell neveznünk azt az esetet is, ha valaki a hivatalt törvényes elbirtoklás (ld. 27. §) útján szerzi meg (mikor ezt a 199. k. 6. sz. nem zárja ki)[142]. A mai egyházjog szerint nem tölthetô be hivatal pl. örökösödéssel, az utódnak az elôd részérôl való kijelölésével (örökbefogadásával) -- bár a pápai hivatal esetében errôl különféle nézetek lehetségesek -- vagy sorsolással[143]. 1. A SZABAD ADOMÁNYOZÁS 473 Szabad adományozással akkor töltik be a hivatalt, ha a személy kiválasztását és a hivatal átadását ugyanaz az illetékes egyházi hatóság végzi. Hacsak a jog kifejezetten (vagyis nem csupán bennfoglaltan) másként nem rendelkezik, a megyéspüspöknek joga van szabad adományozással betölteni a részegyházában levô egyházi hivatalokat (157. k.). Ebben a tekintetben megyéspüspöknek minôsül az apostoli kormányzó, a területi apát és mindaz, aki a 381. k. 2. § szerint (vö. 368. k.) a megyéspüspökkel egyenlô megítélés alá esik. Nem illeti meg viszont ez a jog az általános és a püspöki helynököket, hacsak különleges megbízást nem kapnak valamilyen hivatal betöltésére (134. k. 3. §, vö. már VI° 3. 3. 1). Az egyházmegyei kormányzó plébánosi hivatalokat szabad adományozással csak akkor tölthet be, ha a püspöki szék már legalább egy éve üres vagy akadályozva van (525. k. 2); egyéb hivatalokat, pl. plébániai kormányzóságot, szabadon betölthet (427. k. 1. §). 474 Az általános jogvélelem tehát az, hogy a megyéspüspöknek saját, rendes hatalma van (vö. 381. k. 1. §; CD 8a) részegyházában az összes hivatalok szabad adományozással való betöltésére. A hivatalok betöltése ugyanis az egyházmegye kormányzatának egyik legfôbb eszköze. Kivétel az általános szabály alól, ha valakinek valamilyen hivatalt illetôen választási vagy bemutatási joga van (vö. pl. 523. k.). Nem jelentenek kivételt a szabad adományozás elve alól, csupán a megyéspüspök jogának gyakorlását kötik bizonyos feltételekhez azok az elôírások, amelyek egyes hivatalok betöltéséhez megkívánják, hogy a püspök elôzôleg hallgasson meg bizonyos személyeket (pl. a vagyonkezelô kinevezéséhez, vö. 494. k. 1. §). 2. A BEMUTATOTT SZEMÉLY BEIKTATÁSA 475 A magánegyházak kora középkori rendszerét, mely a gyakorlatban sokfelé lehetôvé tette, hogy a világi földesurak rendelkezzenek a területükön lévô egyházak és a bennük szolgálatot teljesítô klerikusok felett is, a XII. századtól -- az invesztitúra visszaszorításával[144] -- felváltották egyes jogok, amelyek a földesúrnak az általa alapítvány, ajándékozás útján vagy másképpen anyagilag megalapozott ,,egyházzal'' (templom, plébánia stb.) kapcsolatban bizonyos anyagi elônyöket vagy a bennük működô egyházi hivatalok betöltésében való részvételt biztosítottak. Ezeknek a magánegyháziság szétbomlása nyomán keletkezett egyházi jogintézményeknek egyik legfontosabbja a kegyuraság, melyhez általában hozzá tartozott az érintett javadalmak (beneficia) s így az azok részét alkotó egyházi hivatalok (vö. 1917-es CIC 1409. k.) betöltéséhez a személy kiválasztása és bemutatása az illetékes egyházi hatóságnak, aki az alkalmas bemutatott személyt, vagy ezek egyikét, köteles volt a hivatalba beiktatni[145]. 476 Századunkban az egyház a kegyuraságból eredô bemutatási jogok felszámolására törekedett az egyházi hivatalok kötetlen betöltése érdekében. Az 1917-es CIC 1450. k. 1. § szerint már nem lehetett érvényesen új kegyuraságokat alapítani, az 1917-es CIC 1451. kánonja pedig a kegyuraságról vagy legalább a bemutatási jogról (ius praesentandi) való lemondást tekintette kívánatosnak. Magyarországon azonban, ahol a plébániák több, mint 60%-ának kegyura volt, szentszéki engedéllyel még az I. világháború után is alakultak újabb kegyuraságok[146]. 477 A II. Vatikáni Zsinat (CD 28, 31) és a zsinat utáni törvényhozás további döntô lépéseket tett a kegyuraság megszüntetésére, bár terhekkel is járó vagy nemzetközi megállapodáson alapuló régi bemutatási jogok helyenként még létezhetnek (MP Ecclesiae Sanctae, 1966. VIII. 6, I, 18, 1. §: AAS 58, 1966, 767)[147]. Ugyanakkor a szerzeteseknek az egyházmegyei pasztoráciában való fokozott részvétele -- kegyuraság nélkül -- újabb bemutatási jogok keletkezését tette lehetôvé ott, ahol a szerzetes elöljáró az intézmény tagjait bemutathatja bizonyos hivatalokra az egyházmegyében (pl. szerzetes intézményre tartósan rábízott plébánia esetében, vö. 520. k., 682. k. 1. §). A hatályos egyetemes egyházjog a kegyuraságot már nem tárgyalja. A bemutatásról a CIC a hivatalok betöltésével kapcsolatban szól. a. A bemutatás 478 A bemutatás az a cselekmény, mellyel az erre jogosult a megszabott határidôn belül alkalmas jelöltet vagy jelölteket javasol a megüresedett hivatalra az illetékes egyházi hatóságnak, aki az illetôt, vagy több személy esetén ezek egyikét, ha valóban alkalmas, köteles a hivatalba beiktatni. 479 A bemutatás végzôje az, akinek bemutatási joga van. Ilyen joga lehet természetes személynek, jogi személynek vagy személyek csoportjának. Ha a bemutatást testület vagy csoport végzi, a személyt a választás szabályai (165--179. k.) szerint kell kijelölni (158. k. 2. §). A Codex több helyen is utal arra, hogy valaki bemutatási joggal rendelkezhet, pl. a szerzetes elöljáró, ha egy egyházmegyei hivatalt szerzetesre akarnak bízni (682. k. 1. §, vö. 523. k., 557. k. 2. §), vagy egyes hivatalos társulások, mikor saját vezetôjük kijelölésérôl van szó (317. k. 1. §). Nem végez viszont bemutatást -- ellentétben egyesek véleményével[148] -- a megyéspüspök, aki segédpüspököt kér a Szentszéktôl a kívánt személyek nevének feltüntetésével (337. k. 4. §, 403. k. 1. §)[149]. A Szentszék ugyanis formálisan és jogilag nem köteles az illetô egyházmegyének segédpüspököt adni. Így a bemutatás egyik lényeges eleme, a hatóság beiktatási kötelezettsége hiányzik. 480 A bemutatást az elôtt a hatóság elôtt kell végezni, amely a hivatalba való beiktatásra jogosult (158. k. 1. §, vö. 163. k., 148. k.). 481 A bemutatás határideje -- hacsak más törvényes intézkedés nincs -- a bemutatási joggal rendelkezônek a hivatal megüresedésérôl való értesülésétôl (vagyis nem magától az üresedéstôl) számított három hónap (158. k. 1. §). Ez a határidô hasznos határidô (162. k., vö. 201. k. 2. §). Ha a bemutatás a határidôn belül nem történik meg, a bemutatásra jogosult erre az alkalomra elveszti a bemutatás jogát, s a hivatalt a beiktatásra az illetékes hatóság ezúttal szabad adományozással töltheti be (162. k.). Mégis, ha annak a személynek, akinek a hivatalt így adományozzák, nem a betöltô hatóság a saját ordináriusa, szükség van a hivatal elnyerôje saját ordináriusának beleegyezésére (uo.). Ha pl. egy szerzetesekre bízott plébánia megüresedése után a bemutatás jogával rendelkezô szerzetes elöljáró a határidôn belül nem él jogával, a megyéspüspök ugyan szabad adományozással bízhatja a plébániát egy általa megválasztott szerzetesre, de elôzôleg mégis ki kell kérnie a szerzetes elöljáró hozzájárulását. A nagyobb elöljáró ugyanis, ha pápai jogú, klerikusi intézményrôl van szó (134. k. 1. §) saját ordináriusa a szerzetesnek. Ha más jellegű az intézmény (egyházmegyei jogú vagy nem klerikusi), akkor is alá vannak rendelve a külsô apostoli tevékenység terén a tagok az elöljárónak (678. k. 2. §). 482 Ha a bemutatott személy lemondott vagy meghalt a beiktatás elôtt, a következô bemutatásra a határidô az esetrôl való értesüléstôl számított egy hónap (161. k. 2. §). Ugyancsak általában egy hónapon belül mutatható be új jelölt, de csupán egyszer, ha az elsô bemutatottat a hatóság alkalmatlannak találta (161. k. 1. §). b. A bemutatott személy 483 Senki nem mutathatja be egyházi hivatalra saját magát, viszont ha a bemutatás jogát egy csoport vagy testület gyakorolja, bemutathat valakit tagjai sorából (160. k. 2. §). Ilyenkor az érintett személy is részt vehet a szavazáson és magára is szavazhat[150]. 484 Több személyt is be lehet mutatni ugyanarra a hivatalra, mégpedig akár egyszerre, akár egymás után (160. k. 1. §), feltéve, hogy a korábban bemutatottat még nem iktatták be. Több személy egymás utáni bemutatásakor a késôbbi bemutatás nem vonja vissza a korábbit, hanem amellett érvényes. Így a hatóság belátása szerint beiktathatja a korábban bemutatottat is[151]. A hatóság, ha valakit már törvényesen bemutattak, a legtöbb régi szerzô szerint[152] nem köteles azért várni a beiktatással a három hónap határidô elteltéig, hogy további személyeket is be lehessen mutatni. 485 A bemutatásra kerülô személynek a hivatalra alkalmasnak kell lennie (149. k. 1. §, ld. 24. §. 4). Ha az illetékes hatóság a bemutatottat vagy a több bemutatott mindegyikét alkalmatlannak találta s ezt a bemutatóval közölte, ez utóbbi -- hacsak a jog pl. a határidô tekintetében[153] másként nem rendelkezik -- egy hónapon belül újabb jelöltet mutathat be (161. k. 1. §). Ha ezt is alkalmatlannak találják, a bemutatás végzôje erre az alkalomra elveszti bemutatási jogát, s a hatóság a hivatalt szabad adományozással töltheti be (162. k.). A bemutatottat alkalmatlanság címén elutasító határozat ellen a bemutató felfolyamodással élhet az 1732. k. szerint (vö. 1737. k.). 486 Akarata ellenére senkit nem szabad bemutatni. Az illetôt a bemutatás elôtt meg kell kérdezni. Ha pozitív választ ad vagy nyolc napon belül nem nyilatkozik, bemutatható (159. k.). A bemutatás után, de a beiktatás elôtt a jelölt lemondhat. Ilyenkor a bemutató az errôl való értesüléstôl számított egy hónapon belül ismét élhet jogával (162. k. 2. §), mégpedig nem csupán egy ízben, hanem akkor is, ha egymás után többször is megismétlôdik a bemutatott jelöltek halála vagy lemondása (de vö. 158. k. 1. §). Egyes személyek kötelesek lehetnek saját bemutatásuk elfogadására, pl. szerzetesi engedelmesség címén. c. A beiktatás 487 A beiktatás az az intézkedés, amellyel az illetékes hatóság a bemutatott személynek a hivatalt átadja. A beiktatásra illetékes hatóság az egyházmegyén belüli hivatalok esetében a megyéspüspök (682. k. 1. §). Ha a bemutatás törvényes volt, vagyis a bemutatási joggal rendelkezô az elôírt módon és határidôn belül végezte, a jelöltet a hatóság alkalmasnak találta, és az illetô a saját bemutatásához legalább hallgatólagosan hozzájárult s ezt a beleegyezést utólag sem vonta vissza, a hatóság a bemutatottat köteles beiktatni (163. k.). Ha több alkalmas jelöltet mutattak be, a hatóságnak ezek egyikét kell beiktatnia (uo.). A beiktatásra az egyetemes jog külön határidôt nem ír elô, tehát -- hacsak egyes hivatalokra külön rendelkezés nincs -- az 57. k. általános alapelve érvényes. Eszerint a bemutatás kézhezvételétôl számított három hónapon belül a jelöltet a hatóságnak be kell iktatnia, vagy ha alkalmatlannak találja, el kell utasítania. Ha a hatóság ezen az idôn belül nem válaszol, felfolyamodásnak van helye. 3. A MEGVÁLASZTOTT MEGERÔSÍTÉSE a. A választás fogalma és szabályozása 488 Az egyházi választás alkalmas személy kijelölése egy megüresedett egyházi hivatalra az erre jogosultak megfelelô többségének testületi jellegű akaratnyilvánítása útján. Egyes választások a hatóság részérôl megerôsítésre szorulnak, mások nem. 489 A 164. k. alapelve szerint a Codexnek a választásra vonatkozó általános szabályai (164--179. k.) csak annyiban követendôk, amennyiben egyéb jogszabályok (maga az egyetemes jog, pl. 421. k. 1. §; a részleges jog, a szerzetesi szabályzatok, az intézmények alapszabályai) nem intézkednek a választás módjáról. A törvénykönyv a választásról szóló kánonokban mégis többször külön hangsúlyozza, hogy egy-egy kérdésben a jog vagy a szabályzat másként rendelkezhet (165. k., 167. k. 1. §, 174. k. 1. §, 176. k.). Ezek a külön utalások feleslegesnek tűnhetnek, mivel az általános alapelv mindezt amúgy is lehetôvé teszi. Egyesek a külön utalások jelenlétébôl arra következtetnek, hogy a választás általános szabályaitól eltérôen a ,,jog vagy a szabályzat'' csak azokon a pontokon rendelkezhet, ahol erre a kánonok külön utalnak[154]. Ha ez a következtetés helytálló lenne, akkor a 164. k. általános alapelve volna szükségtelen. Úgy látszik tehát, hogy a Codex egyes választásról szóló kánonjaiban elôforduló külön utalások az eltérô szabályozás lehetôségére pedagógiai jellegűek: felhívják a figyelmet azokra a pontokra, ahol az ilyen eltérések gyakoriak vagy különösen indokoltak lehetnek. b. A választás határideje 490 A választás határideje a hivatal megüresedésétôl való értesüléstôl számított hasznos három hónap (165. k.), bár gyakran elôfordul, hogy bizonyos választásokra (pl. a szabályzatokban vagy más jogszabályokban) más határidôt írnak elô (pl. 421. k. 1. §). Ha ez az idô kihasználatlanul telik el, akkor a hivatalt szabad adományozással töltheti be az az egyházi hatóság, akire egyébként a választás megerôsítése tartozna, vagy ha a választás nem szorul megerôsítésre, az a hatóság, amelyre a betöltés joga (pl. a 421. k. 2. § szerint) háramlik (165. k.). 491 A határidô kihasználatlanul telt el, ha egyáltalán el sem kezdték vagy nem fejezték be a választást, továbbá régi és új szerzôk meggyôzô véleménye szerint akkor is, ha érvénytelenül választottak, vagy a választás eredménye nem volt megerôsíthetô[155], pl. a megválasztott alkalmatlansága miatt. 492 Mások a meg nem erôsíthetô választás esetén az alkalmatlan személy bemutatásának (161. k.) analógiájára lehetségesnek tartják, hogy a megerôsítésre illetékes hatóság, ahelyett, hogy rögtön szabadon adományozná a hivatalt, határidôt jelöljön ki az új választásra[156]. Ez a vélemény nem tűnik meggyôzônek már azért sem, mert a 165. k. a megerôsítésre nem szoruló választásokra is vonatkozik. A 421. k. 2. § pedig világosan kimondja, hogy az egyházmegyei kormányzó kijelölésének joga a felsôbb hatóságra háramlik, ha az egyházmegyei kormányzót bármi okból nem választották meg törvényesen (legitime) a határidôn belül. Tehát nem csupán akkor vesztik el a választók az adott esetre a választás jogát, ha nem volt vagy érvénytelen a választás, hanem akkor is, ha szabálytalan, törvénytelen volt. c. A választók összehívása 493 A választók összehívása a választói testület vagy csoport elnökének feladata. Mindazokat egybe kell hívnia, akik ehhez a testülethez vagy csoporthoz tartoznak (166. k. 1. §), vagyis akiknek a választáson szavazati joguk van, azaz jogilag nem képtelenek a szavazásra (vö. 171. k.), nem mondtak le szavazati jogukról és nincsenek akadályozva (vö. 167. k. 1. §)[157]. Aki ugyanis akadályozva van a megjelenésben, az -- hacsak az illetô választásra vonatkozó szabályok másként nem rendelkeznek -- nem szavazhat levélben vagy képviselô útján (167. k. 1. §). Ha a választásra jogosultak több, mint egyharmadának meghívását elmulasztották, a választás magánál a jognál fogva semmis, hacsak az összes meg nem hívott választók ténylegesen jelen nem voltak (166. k. 3. §). Megjegyzendô, hogy az egyetemes jog szerint a választás akkor is érvénytelen, ha mindenkit szabályosan meghívtak ugyan, de a választóknak legalább a fele nem jelent meg (119. k. 1). 494 Ha a választók kevesebb, mint egyharmadának meghívását mulasztották el, a választás érvényes, de ha a meg nem hívott személy kéri, az illetékes hatóságnak érvénytelenítenie kell, még akkor is, ha idôközben a választást megerôsítették, feltéve, hogy bebizonyosodik: 1) hogy az illetôt nem hívták meg; 2) hogy a meghívás elmulasztása miatt (tehát nem pl. azért, mert máshonnan értesült ugyan a tervezett választásról, de nem akart elmenni, vagy beteg volt) ténylegesen nem volt jelen; 3) hogy a felfolyamodást a választásról való értesüléstôl számított három napon belül beterjesztette (166. k. 2. §). A választásról való értesülés idôpontjának igazolása adott esetben nehéz feladat lehet. 495 A választók összehívásának tartalmaznia kell a választás helyét és napját (167. k. 1. §) s természetesen azt is, hogy választásról van szó. Mivel ezek a választási meghívás lényeges elemei, megjelölésük nélkül az összehívás érvénytelen (vö. 124. k.). 496 Az összehívás formáját az egyetemes jog nem szabja meg, tehát történhet szóban is. Ha külön szabályok elôírják, hogy az összehívásnak személyesnek kell lennie, a meghívandók lakóhelyén, pótlakóhelyén vagy tartózkodási helyén kell történnie, különben érvénytelen (166. k. 1. §). d. A választók 497 A választóknak ahhoz, hogy érvényesen szavazhassanak, a meghívásban megjelölt helyen és idôben jelen kell lenniük. Levélben vagy képviselô útján nem lehet szavazni, hacsak a szabályzat másként nem rendelkezik (167. k. 1. §). Ha azonban valaki a választók közül jelen van ugyan abban a házban, ahol a választást végzik, de betegsége miatt nem tud a választási cselekménybe bekapcsolódni (pl. másik helyiségben kénytelen tartózkodni, még ha nem is fekvôbeteg), a szavazatszedôk (vö. 173. k.) kötelesek kivenni írásbeli szavazatát (167. k. 2. §), feltéve, hogy az illetô nem képtelen az emberi cselekvésre (vö. 171. k. 1. § 1). 498 Hacsak az adott választásra nézve más külön szabály nincsen (164. k.), minden választó csupán egyetlen szavazatot adhat le, még akkor is, ha több jogcímen illeti meg a szavazati jog, pl. valaki tényleges tartományfônök és volt egyetemes rendfônök (168. k.). Ha a szavazatok száma meghaladja a választók számát, a szavazás érvénytelen (173. k. 3. §). 499 A választás résztvevôinek a választói testület vagy csoport tagjainak kell lenniük. Ha olyan személyt engednek szavazni, aki nem tartozik a csoporthoz, maga a választás érvénytelen (169. k.). Ha a csoport tagjai közül szavaz olyan valaki, akinek valamilyen okból nincs szavazati joga, a szavazat ugyan semmis, de maga a választás pusztán ettôl még nem érvénytelen (171. k. 2. §). Ha a csoporthoz nem tartozó személyt nem engedték a szavazáshoz, hanem pl. megtévesztés útján sikerült szavazatot leadnia, ez úgy tűnik, nem teszi a választást érvénytelenné[158]. A megegyezés útján történô választásban a 174. k. 1. § szerint megbízottként szerepelhet a csoporthoz nem tartozó személy is. 500 Ahhoz, hogy a választói testület vagy csoport megjelent tagjainak szavazata érvényes legyen, a választóknak képeseknek kell lenniük a szavazat leadására. Ehhez a 171. k. 1. § szerint az alábbiak szükségesek: 1) Képeseknek kell lenniük az emberi cselekvésre. Ha ez a képesség akár pillanatnyilag (pl. teljes részegség következtében), akár tartósan (pl. mert az illetô általában nem rendelkezik értelme használatával, vö. 99. k.) hiányzik, a szavazat érvénytelen. 2) Rendelkezniük kell aktív szavazati joggal. Aki ezt elveszítette, akár jóvátevô büntetés következtében (vö. 1336. k. 1. § 2), akár magánál a jognál fogva, mint pl. a megszentelt élet intézményeinek exklausztrált tagjai (vö. 687. k.), annak szavazata semmis. 3) Nem lehetnek ítélettel vagy határozattal kiszabott vagy kinyilvánított kiközösítésben (vö. 1331. k. 2. §. 2). Az a magánál a jognál fogva kiközösítésbe esett személy viszont, akinek kiközösítését nem nyilvánították ki hivatalosan (vö. 1352. k. 2. §), érvényes szavazatot ad le. A szavazás ugyanis nyilvános cselekmény, nem elég érvénytelenségéhez, hogy csupán az érintett tudjon lelkiismeretében a kiközösítésrôl. 4) Nem lehetnek olyanok, akik az egyház közösségét (vö. 205. k.) közismerten elhagyták. A közismert elhagyáshoz nem szükséges feltétlenül a formális aktus (pl. más felekezetbe való átlépés), elegendô, ha pl. valaki közismerten eretnek, hitehagyó vagy szakadár (vö. 751. k.)[159]. 501 Külön problémát jelenthet, ha a közismertség csupán tényleges, de nem jogi (ld. 9. §. 1. e). Ha ilyenkor a választói csoport szavazásból kizárt tagja felfolyamodással élhet is a kizárás ellen (vö. 1737. k.), ezzel még nem gátolja meg a választás megtartását, hiszen ilyenkor a felfolyamodás nem függeszti fel az intézkedés (jelen esetben a szavazásból való kizárás) végrehajtását (vö. 1736. k. 2. §)[160]. Ha az elöljáró a felfolyamodó tagot mégis szavazásra engedné, s késôbb a felfolyamodást elbíráló hatóság megállapítaná, hogy az illetô szavazata semmis, hiszen nem lett volna joga szavazni, mert tényleg közismerten elhagyta az egyház közösségét, ettôl még a választás maga érvényes maradna (vö. 171. k. 2. §). 502 A választói testület vagy csoport olyan tagjait, akik a fenti feltételek bármelyikének hiánya miatt képtelenek érvényes szavazat leadására, nem szabad szavazni engedni. Ám ha mégis szavaztak, a szavazat ugyan semmis, de ez magát a választást nem teszi irvénytelenné, hacsak ki nem tűnik, hogy ezt a szavazatot leszámítva a megválasztott személy nem kapta meg a szükséges számú szavazatot (171. k. 2. §). e. A szavazatok 503 A szavazásra jogilag képes választók szavazatának érvényességéhez a 172. k. 1. § szerint szükséges, hogy maga a szavazat megfeleljen a következô alapvetô követelményeknek: 504 A szavazatnak szabadnak kell lennie. Tehát eleve érvénytelen annak a szavazata, akit súlyos megfélemlítéssel vagy megtévesztéssel vettek rá arra, hogy bizonyos személyt vagy vagylagosan több személyt (,,vagy A-t vagy B-t'') megválasszon (171. k. 1. § 1). 505 A 172. k. 1. § 1. számának szövege kifejezetten csak arra az esetre nézve beszél a szavazat semmisségérôl, ha valakit megfélemlítéssel vagy megtévesztéssel rávettek, hogy bizonyos személyt válasszon. Nem érvénytelen viszont (vö. 10. k.) a szavazat, ha valakit a fenti módon csupán arra vettek rá, hogy meghatározott személyt ne válasszon meg, feltéve, hogy több más jelölt közül még szabadon választhat[161]. 506 Ha nem a konkrét szavazatot befolyásolták, hanem magának az egész választásnak, illetve a választók összességének szabadságát akadályozták (pl. ,,nem hagyhatja el senki a helyiséget, amíg A-t meg nem választották''), a választás érvénytelen (170. k.). 507 A szavazatnak titkosnak, biztosnak, feltétlennek és meghatározottnak kell lennie (172. k. 1. § 2). 508 A titkosságnak a leadáskor kell meglennie. Ha elôtte vagy utána kiderül, hogy valaki egy bizonyos személyre készül szavazni vagy szavazott (pl. ha valaki a saját nevét is aláírta az összehajtva leadott szavazócédulára), ez nem teszi érvénytelenné a szavazatot[162]. Mivel a titkosság nem zárja ki, hogy a szavazatszedôk (vö. 173. k.) értesüljenek arról, ki kire szavaz, a szavazatszedôkkel szóban közölt szavazat is lehet érvényes[163]. 509 A szavazat akkor biztos, ha nem hagy kétséget leadójának szándéka felôl. Tehát határozottnak kell lennie, pl. ,,választom'', nem pedig ,,választanám''. 510 A szavazat akkor számít feltétlennek, ha nincs benne feltétel kikötve[164]. Ha tehát magában a szavazatban jelölnek meg feltételt, a szavazat érvénytelen. Ha viszont elôtte kötöttek ki feltételt, de azt magába a szavazatba nem foglalták bele, a szavazat érvényes, de a feltétel semmis (172. k. 2. §). 511 A szavazat érvényességéhez szükséges az is, hogy meghatározott legyen, vagyis egyértelműen kitűnjék belôle, hogy leadója kit akar megválasztani. A ,,Sándort választom'' szavazat pl. meghatározottnak tekintendô, ha a választható személyek közt csak egy Sándor van. Ha viszont több ilyen nevű személy van köztük, a szavazat semmis. Biztosan nem minôsíthetô meghatározottnak pl. az ilyen szavazat: ,,azt választom, akire a legtöbben fognak szavazni''. 512 Megjegyzendô, hogy a Codex szerint nem érvénytelen, ha valaki önmagára szavaz, sôt a jog ezt nem is tiltja. Ennek a lehetôségnek a meghagyása célszerűnek látszik, hiszen különben mindig vizsgálni kellene, hogy melyik szavazatot ki adta le. Más kérdés, hogy erkölcsileg helyes-e ilyet tenni. Egyébként az egyes választásokra vonatkozó részleges vagy külön szabályok kimondhatják a választó önmagára adott szavazatának érvénytelenségét. f. A választás lefolyása 513 A választás megkezdése elôtt ki kell jelölni a választók közül legalább két szavazatszedôt. Az ô feladatuk, hogy a szavazatokat összegyűjtsék, a választás elnöke elôtt ellenôrizzék, hogy a cédulák száma (mivel a választás általában szavazócédulával történik) megfelel- e a választók számának, majd vizsgálják meg a szavazatokat (ellenôrizve pl., hogy nincs-e köztük érvénytelen), végül közöljék, hogy ki hány szavazatot kapott (173. k. 1--2. §). 514 Ha a szavazatok megszámlálásakor kitűnik, hogy számuk felülmúlja a választók számát, a választás -- mint fentebb említettük -- érvénytelen (173. k. 1. §). Ha kevesebb a leadott szavazatok száma, mint az egybegyűlt választóké, ez nem teszi érvénytelenné a választást, mert csupán arra utal, hogy valaki nem élt szavazati jogával. Ezt pedig az egyetemes egyházjog lehetôvé teszi[165]. 515 A szavazási eredmények közlésének módját illetôen több megoldás képzelhetô el. A szavazatszedôk az egész testület vagy csoport elôtt felolvashatják az egyes szavazatokat, vagy táblára írhatják a neveket és a rájuk adott szavazatokat, de megtehetik pl. azt is, hogy az elnök elôtt összeszámlálják, ki hány szavazatot kapott, s csak a végeredményt hirdetik ki a közösségnek. Nem elégséges viszont csupán a megválasztott nevét és a rá leadott szavazatok számát közölni a választókkal, hanem mindazok nevét ismertetni kell, akik szavazatot kaptak, a rájuk adott szavazatok számával együtt. Egyébként ugyanis nem tűnne ki, hogy ki hány szavazatot kapott. Márpedig a 173. k. 2. § ezt kívánja. A választáson valakinek be kell töltenie a jegyzô szerepét. 516 A jegyzôt, hacsak más külön rendelkezés nincs, a szavazatszedôk kijelölésének analógiájára (173. k. 1. §, vö. 19. k.), a választói testület vagy csoport jelöli ki. A jegyzô, ugyancsak a szavazatszedôk analógiájára[166], a választók egyike kell, hogy legyen (ám a 173. k. 4. § megfogalmazásából adódik, hogy nem lehet egyszersmind szavazatszedô is), de az egyetemes jog nem zárja ki azt sem (vö. 10. k.), hogy ezt a feladatot érvényesen olyan személyre bízzák, aki nem tartozik a választók közé[167]. A jegyzônek a választásról jegyzôkönyvet kell készítenie, s ezt neki magának, valamint legalább az elnöknek és a szavazatszedôknek alá kell írniuk, s az illetô választói testület levéltárában kell ôrizni (173. k. 4. §). Magukat a választócédulákat viszont a választás végeztével nem kell megôrizni, sôt az utólagos indiszkréciók elkerülése végett célszerű megsemmisíteni ôket, bár elégetésüket a CIC már nem írja elô, mint az 1917-es CIC 171. k. 4. § tette. 517 A többséget és a több forduló megtartásának módját illetô általános szabályokat a Codex a jogi személyekrôl szólva ismerteti (119. k. 1, 176. k.; ld. fent 19. §. 3. b). g. A választás eredményének kihirdetése 518 Mint említettük, a szavazatszedôknek közölniük kell, ki hány szavazatot kapott (vö. 173. k. 2. §). Ezzel azonban a választás eredménye még nem nyer hivatalos kihirdetést. Erre akkor kerül sor, mikor a választói testület vagy csoport elnöke (tehát nem a választás elnöke, aki lehet más is, mint a csoport elnöke) kihirdeti, hogy a szükséges többségre vonatkozó elôírások (119. k. 1 vagy az illetô választás külön szabályai) alapján, ki a megválasztott személy (176. k.). Ez a kihirdetés a testület egésze akaratának kinyilvánítása, vagyis a választás lényegi eleme, ezért szükséges a választás érvényességéhez (vö. 124. k. 1. §)[168]. h. A választás közlése és elfogadása 519 A választás eredményét rögtön közölni kell a megválasztott személlyel (177. k. 1. §). A közlés a választó testület vagy csoport elnökének feladata[169], bár ezt a CIC nem mondja ki kifejezetten, mégis erre kell következtetnünk a választás kihirdetésérôl szóló elôírás (vö. 176. k.) analógiájára (vö. 19. k.), hiszen eszerint a csoport nevében az elnök nyilatkozik. Ha a megválasztott jelen volt a választáson, több szerzô szerint a közlés megtörténtéhez elegendô a választás eredményének kihirdetése[170]. Az eredmény közlésének az a célja, hogy az érintett az értesüléstôl számított nyolc nap hasznos határidôn belül jelezze a testület vagy a csoport elnökének, hogy elfogadja-e a megválasztását vagy sem (177. k. 1. §). 520 Ha a megválasztott a határidôn belül nem válaszol, a választásnak nincs jogi hatása (177. k. 1. §), vagyis az illetô elveszti a választás következtében ôt megilletô jogot. Ugyanez történik akkor is, ha a megválasztott elutasítja a rá esett választást (177. k. 2. §). Az illetô választásból eredô joga (a választás elfogadására) nem éled fel azáltal, hogy az elutasító válasz vagy a határidô lejártáig tartó hallgatás után utólag mégis elfogadja megválasztását. Megmarad viszont az a lehetôség, hogy ugyanazt a személyt rendes szavazással újra megválasszák (uo.). Az elutasítás, vagy a határidô lejártáig tartó hallgatás után a választóknak az errôl való értesüléstôl számított egy hónapon belül új választást kell tartaniuk (uo.). A 165. k. alapján úgy látszik, hogy ha az újabb választás megtartása elôtt letelik a hivatal megürülésérôl való értesüléstôl számított három hónap határidô, a hivatalt egy egyébként csupán a választás megerôsítésére jogosult hatóság, illetve megerôsítést nem kívánó választás esetén az a hatóság, akire a betöltési jog háramlik, szabad adományozással töltheti be. 521 Ha a megválasztott a választást a határidôn belül elfogadja, akkor megerôsítésre nem szoruló választás (pl. egyházmegyei kormányzó választása) esetén rögtön teljes joggal elnyeri a hivatalt, megerôsítésre szoruló választás esetén pedig jogot szerez a hivatalhoz, vagyis arra, hogy megerôsítést kapjon (178. k., 179. k. 2. §). i. A választás megerôsítése 522 Ahhoz, hogy a megerôsítést elnyerje, a megválasztottnak, miután a választást elfogadta, kérnie kell a megerôsítést az illetékes hatóságtól. Ha ezt a kérést a határidôn belül elmulasztja, és nem igazolja, hogy megfelelô akadály tartotta vissza, elveszíti minden jogát a megerôsítéshez (179. k. 1. §), a választói testület vagy csoport pedig újra választhat, ha a 165. k. szerinti három hónap még nem járt le. 523 A megválasztott kérésére a hatóság köteles megadni a megerôsítést, ha az illetôt alkalmasnak találta (az objektív kánoni követelmények szerint, vö. 149. k. 1--2. §), és a választást jogszerűen végezték (179. k. 2. §). 524 Eszerint a hatóságnak mérlegelnie kell a feltételek meglétét (vö. 50. k.). Ha a feltételek bármelyike hiányzik, a hatóságnak meg kell tagadnia a megerôsítést, de a választói testület vagy csoport a választás jogát nem veszti el az adott esetre, amíg a 165. k. szerinti három hónapos határidô le nem telt. Tehát ezen az idôn belül új választás tartható. 525 A megerôsítést írásban kell adni, bár az írásos forma csupán a bizonyíthatóság kedvéért kötelezô, s nem a megerôsítés érvényességéhez szükséges (179. k. 3. §, vö. 10. k.). 526 A megerôsítésre a CIC nem szab külön határidôt. Mivel azonban ez nem is olyan határozat, melynek kiadását a törvény elôírja, a hatóságnak legkésôbb három hónapon belül meg kell adnia (57. k. 1. §). 527 A megerôsítés, akárcsak a többi végrehajtóra nem bízott egyedi határozat (vö. 54. k.), akkor lép hatályba, mikor az érintett személlyel közlik. Így a megválasztottal való közlés a megerôsítés szerves része. A megerôsítés közlése elôtt a megválasztottnak tilos akár anyagi, akár lelki vonatkozásban beavatkozni az illetô hivatal vezetésébe. Ha mégis megtenné, cselekménye érvénytelen (179. k. 4. §). A megerôsítés közlésével viszont a megválasztott teljes joggal elnyeri a hivatalt, vagyis a jog és annak gyakorlása is megilleti, hacsak a jog másként nem rendelkezik, pl. azokban az esetekben, mikor a jogkör érvényes gyakorlásához még valamilyen külön követelmény, elsôsorban a birtokbavétel (vö. pl. 382. k. 1. §) van elôírva (179. k. 5. §). j. A megegyezés útján végzett választás 528 A választás lefolyásáról mondottaktól (ld. fent 3. f) eltérô választási mód a megegyezés útján (per compromissum) végzett választás. Hacsak a jog vagy a szabályzat másként nem rendelkezik, ezt a formát minden választás során szabad alkalmazni, feltéve ha ehhez a módhoz minden választó egyhangúlag, írásban hozzájárult (174. k. 1. §). Mivel itt a választójog személyes gyakorlásáról való lemondásról van szó, ez minden választót egyénileg érint. Ezért szükséges, hogy mindenki jóváhagyja (vö. 119. k. 3; RJ 29 in VI°). Maga a megegyezés útján végzett választás abban áll, hogy a választók egy (!) vagy több alkalmas személynek adják át a választás jogát erre az esetre. Ezek végzik azután a kapott felhatalmazás alapján a választást mindenki nevében (174. k. 1. §). 529 A megbízottak személyének kiválasztásához -- ellentétben a megegyezéses választási mód melletti döntéssel, mely egyhangú kell, hogy legyen -- a választói testület többségi szavazata is elég (vö. 119. k. 1)[171]. 530 A megbízottak lehetnek a választói testülethez tartozó vagy azon kívül álló személyek, de alkalmasaknak (174. k. 1. §) vagyis a szavazásra jogilag képeseknek (vö. 171. k. 1. §, 1336. k. 1. § 2) kell lenniük. Ha a testület vagy a csoport csak klerikusokból áll, a megegyezéssel megbízottaknak is klerikusoknak kell lenniük, különben a választás érvénytelen (174. k. 2. §). 531 A megbízottaknak a választásra vonatkozó jogszabályok (161-170. k.) szerint kell eljárniuk (174. k. 3. §). Ezeket azonban nem lehet mindig teljesen megtartani, hiszen nincs többség és szavazás, ha csupán egyetlen megbízottnak (vö. 174. k. 1. §) adták át a választás jogát. Ha pedig két vagy három megbízottat állítottak, nincs értelme a szavazatszedôk kijelölésének. 532 A megegyezéssel megbízottak, mint általában az összes megbízottak (vö. pl. 42. k.), csak a kapott megbízás keretei közt járnak el érvényesen. Ezért érvénytelen a választás, ha nem tartják meg a megegyezésben a választási joguk gyakorlását rájuk ruházó választók által kikötött és a joggal nem ellenkezô feltételeket (174. k. 3. §). Ha viszont a joggal ellentétes feltételeket kötöttek volna ki (pl. hogy a megbízottak csak két jogilag alkalmatlan személy közül választhatnak), ezek a feltételek semmisek (uo.), a megbízottak kijelölésére vonatkozó megegyezés és a megbízott vagy a megbízottak által a feltételek teljesítése nélkül végzett választás viszont érvényes. 533 Ha egyetlen megbízottat állítottak, és ezt a lehetôséget külön feltétel formájában nem zárták ki, a megbízott önmagát is választhatja a hivatalra. A CIC-bôl elhagyták ugyanis a régi jognak azt a rendelkezését (1917-es CIC 172. k. 4. §), mely az ilyen választást érvénytelenné tette[172]. 534 A megegyezés megszűnik és a szavazás joga visszaszáll a megegyezés megkötôire, ha: 1) a testület vagy a csoport még a választás megkezdése elôtt visszavonja; 2) a hozzá fűzött feltételek valamelyike nem teljesül; 3) a megbízottak elvégezték ugyan a választást, de az valamilyen okból érvénytelen volt (175. k.). 535 A megegyezés útján végzett választást követô teendôk azonosak a rendes választás utáni teendôkkel (ld. fent g, h, i pont). 4. A FELMENTÉSKÉRÉSSEL VÁLASZTOTT SZEMÉLY ENGEDÉLYEZÉSE a. A felmentéskéréssel egybekötött választás fogalma és lehetôsége 536 A felmentéskéréssel egybekötött választás, vagy latinosan posztuláció a választói testületnek a választási cselekmény keretében az illetékes hatósághoz intézett kérelme aziránt, hogy egy olyan személyt, aki kánoni akadály miatt nem választható meg, az akadály alól felmentsen és a hivatalt számára engedélyezze. 537 A felmentéskéréssel egybekötött választás a személy kiválasztásának kisegítô jellegű formája, hiszen olyan esetekben kerül rá sor, amikor a hivatalt egyébként választás útján kellene betölteni. Sajátossága, hogy ilyenkor a választók által legalkalmasabbnak tartott személy valamilyen kánoni akadály miatt nem nyerhetné el a hivatalt, s ezért az akadály alól felmentésre van szükség. Ebbôl következik, hogy nem kerülhet sor felmentéskéréssel egybekötött választásra, ha a kívánt személyt nem tisztán egyházjogi (pl. az elôírt életkor hiánya), hanem isteni- vagy természetjogi akadály (pl. az értelem használatának hiánya) teszi képtelenné a hivatalra. Nem lehet posztulálni olyan jelöltet, akinek a hivatalra való alapvetô jogképessége hiányzik (pl. aki nem tagja az adott szerzetes intézménynek, az felmentéskéréssel sem választható elöljáróvá). A felmentéskéréssel egybekötött választás akkor lehetséges, ha az akadály alól felmentést lehet (vö. 85--86. k.) és szokás is adni (180. k. 1. §). 538 A felmentéskéréssel egybekötött választás a hivatal betöltésének bizonyos mértékig rendellenes formája (anomália), mely eltérést jelent az illetô hivatalra való alkalmasság követelményeit meghatározó egyházi törvényekben kifejezett és az egyházi közösség javát elômozdítani hivatott irányulásoktól. Ezért a jog számos óvintézkedéssel szavatolja, hogy csak akkor kerülhessen rá sor, ha ennek a választók és a helyzet szempontjából valóban nyomós oka van. 539 Felmentéskéréssel egybekötött választást minden fajta választás helyett szabad tartani, kivéve ha a jog másként rendelkezik (180. k. 1. §), akár megerôsítésre szorul a választás, akár nem (vö. 182. k. 1. §). Ám a megegyezés útján megbízott személyek nem végezhetnek felmentéskéréssel egybekötött választást, hacsak ez a megegyezésben kifejezetten nem szerepelt (180. k. 2. §). b. A posztuláció érvényességének feltételei 540 A felmentéskéréssel egybekötött választáshoz nagyobb többségre van szükség, mint a rendes választáshoz. A posztuláció csak akkor érvényes, ha a jelölt a szavazatoknak legalább a kétharmadát kapta (181. k. 1. §). Ellentétben a régi joggal (1917-es CIC 180. k. 1. §), akkor sem elég a puszta abszolút többség, ha a többi szavazatok nem valaki másra adott választási szavazatok, hanem érvénytelenek, vagy más jelöltre adott ugyancsak felmentéskéréssel egybekötött választási szavazatok. 541 A felmentéskéréssel egybekötött választás érvényességéhez ezenkívül az is szükséges, hogy a jelöltre szavazók kifejezetten kívánják az illetôt akkor is, ha nem felel meg bizonyos kánonjogi követelményeknek. Ezért a felmentéskéréssel egybekötött választás érvényességéhez a szavazatot a felmentéskéréssel választom (postulo) vagy a választom vagy felmentéskéréssel választom (eligo vel postulo) formulával, illetve ezekkel egyenértékű szavakkal kell leadni (181. k. 2. §). 542 Ha tehát valakit kétharmados többséggel választottak, de nem a fenti formulákkal, hanem egyszerűen a név felírásával vagy a választom szó hozzáfűzésével, s az illetôrôl kiderül, hogy kánoni akadály miatt nem alkalmas a hivatalra, nem tekinthetô felmentéskéréssel megválasztottnak. 543 Egyazon választási fordulón belül lehetséges, hogy egyesek kánonilag alkalmas személyre választási szavazatot, mások kánoni akadállyal terhelt jelöltre felmentéskéréssel egybekötött választási szavazatot adnak. Ha pl. 30 választó közül 12-en A-t választják, 18-an pedig B-t felmentéskéréssel választják, a szavazási menet eredménytelen. Ha B-t 20-an felmentéskéréssel választják, akkor ô a felmentéskéréssel megválasztott. Ha A-t 16-an (tehát az abszolút többség, vagyis több, mint a választók fele, vö. 119. k. 1) választják, ô a megválasztott személy. Ha a második szavazási menetben B 10 posztulációs, A 9 és C 8 választási szavazatot kapott, akkor a 119. k. 1. pontja szerinti harmadik menetben csak A és C vesz részt, mert ilyenkor a két legtöbb választási szavazatot elért személy közül kell választani. c. A felmentéskéréssel egybekötött választás felterjesztése 544 A felmentéskéréssel egybekötött választás eredményét a választói testület vagy csoport elnökének (vö. 176. k.)[173] kérelemként hasznos nyolc napon belül fel kell terjesztenie az illetékes hatósághoz. Ha a hivatal betöltése egyébként megerôsítésre szoruló választással történne, akkor ez az illetékes hatóság az, akire a választás megerôsítése tartozna; ha pedig megerôsítésre nincs szükség, akkor az a hatóság, aki a felmentés megadására jogosult (182. k. 1. §). 545 Ha a megerôsítésre szoruló választás esetén a megerôsítésre illetékes hatóság nem volna jogosult a felmentés megadására (mert pl. a felmentés egy felsôbb hatóságnak volna fenntartva), a választói csoport elnökének akkor is a megerôsítô hatósághoz kellene felterjesztenie a felmentéskéréssel egybekötött választást, s ez a hatóság fordulna a felmentésért az arra jogosult másik hatósághoz (182. k. 1. §). Ám a megerôsítésre illetékes hatóság nem köteles (vö. 182. k. 3. §) ezt a felmentést kérni akkor, ha amúgy sem áll szándékában megadni a ,,megerôsítést'' az akadály alól felmentést nyerô jelöltnek[174]. 546 Ha a felterjesztés nem történik meg a határidôn belül, a felmentéskéréssel egybekötött választás hatályát veszti, a testület vagy csoport pedig erre az esetre elveszti választási jogát. Így a hivatalt szabad adományozás útján a jog szerint illetékes hatóság töltheti be. Nem vesztik el azonban a választók jogukat az adott esetre, ha bebizonyosodik, hogy az elnököt a felterjesztéstôl megfelelô akadály tartotta vissza, vagy hogy a kellô idôben való felterjesztést vétkes szándékból vagy gondatlanságból mulasztotta el (182. k. 2. §). 547 A felterjesztés jogi hatásai a következôk: 1) A testület vagy csoport a felmentéskéréssel egybekötött választást már nem vonhatja vissza, hacsak az illetô hatóság ebbe bele nem egyezik (182. k. 4. §). A felterjesztés elôtt a felmentéskéréssel egybekötött választás az abszolút többség szavazata alapján (vö. 119. k. 1) visszavonható. 2) Az illetékes hatóságnak lehetôsége nyílik az engedélyezésre. A hatóság azonban nem köteles a felmentéskéréssel egybekötött választás eredményét engedélyezni, s így az ilyen választás alapján a kijelölt személyt sem illeti meg semmiféle jog az engedélyezéshez (182. k. 3. §). d. Az engedélyezés 548 Az illetékes hatóságnak azt az intézkedését, mellyel elfogadja a felmentéskéréssel egybekötött választást, engedélyezésnek nevezzük. 549 A hatóság az engedélyezésre, mint említettük nem köteles. Ha nem adja meg az ,,engedélyt'', a választás joga visszaszáll a testületre vagy csoportra (183. k. 1. §), mégpedig -- eltérôen a régi jogtól (1917- es CIC 182. k. 1. §) -- akkor is, ha a választók tudatosan olyan akadállyal terhelt jelöltet terjesztettek fel, amely alól nem lehet vagy nem szokás felmentést adni[175]. Nehezen bizonyítható ugyanis, hogy a választók tudatosan jártak el így[176]. 550 Ha a hatóság a felmentéskéréssel egybekötött választás eredményét engedélyezte, ezt közölni[177] kell azzal, akit felmentéskéréssel megválasztottak, az illetô pedig hasznos nyolc napon belül válaszolni köteles a 177. k. 1. § szerint (183. k. 2. §). Megjegyzendô, hogy erre a közlésre és válaszra -- eltérôen a választás eredményének a megválasztottal való közlésétôl, mely a megerôsítés elôtt történik -- csak az engedélyezés után kerül sor, mivel ezt megelôzôen a jelöltet még semmilyen jog nem illeti meg. Ha a jelölt az engedélyezett posztulációt elfogadja, azonnal teljes joggal elnyeri a hivatalt (183. k. 3. §). Ha az illetô hivatal jogkörének gyakorlásához a jog a birtokbavételt is elôírja, ez természetesen ilyenkor is szükséges. Ha a jelölt az engedélyezett posztulációt elutasítja, a választás joga a választói testületre vagy csoportra száll vissza[178] (vö. 177. k. 2. §). ======================================================================== 26. §. A HIVATAL ELVESZTÉSE 1. A HIVATAL ELVESZTÉSE ÁLTALÁBAN 551 Az egyházi hivatal megüresedik, ha elveszti birtokosát. Ennek egyik formája a hivatal viselôjének elhalálozása (vagy törvényes holtnak nyilvánítása[179]). A hivatal elvesztésének viszont a Codex tudatosan (vö. Comm 14, 1982, 153)[180] csak a megüresedésnek azokat az eseteit nevezi, amikor a hivatal birtoklásának jogát továbbra is életben maradó személy veszti el. a. A hivatal elvesztésének jogcímei 552 Az Egyházi Törvénykönyv (184. k. 1. §) a hivatal elvesztésének hat tipikus okát sorolja fel. Ezek: 1) Az elôre megállapított idô letelte. Így a meghatározott idôre adott hivatalokat (vö. pl. 477. k. 1. §, 494. k. 2. §, 624. k., 1422. k.) lehet elveszíteni. 2) A jogban meghatározott életkor elérése. Ilyen automatikus hivatalvesztésre a CIC- ben nincs példa, hiszen a római kúria központi hatóságait vezetô bíborosok (354. k.), a megyés- és segédpüspökök (401. k. 1. §, 411. k.) vagy a plébánosok (538. k. 3. §) 75. életévük betöltésekor kötelesek ugyan lemondani, de ez nem olyan korhatár, amelynek elérésével magától elvesztenék hivatalukat. Ha pl. a 75. életévét betöltött plébános felszólítás után sem hajlandó lemondani, a megyéspüspök nem nyilváníthatja rögtön üresnek a hivatalt, hanem le kell folytatnia az elmozdítási eljárást (vö. PCDecrI, Resp., 1978. VII. 7: AAS 70, 1978, 534), mégpedig a hatályos jog szerint az 1742. k. 1. §-ának megfelelôen[181]. Az Ingravescentem aetatem kezdetű motu proprio viszont (1970. XI. 21, nr. II: AAS 62, 1970, 811) tartalmaz példát a korhatár elérésével való automatikus hivatalvesztésre, hiszen úgy rendelkezik, hogy a bíborosok 80. életévük betöltésével magánál a jognál fogva elvesztik bizonyos hivatalaikat. 3) A lemondás. 4) Az áthelyezés. 5) Az elmozdítás. 6) A megfosztás. A hivatalvesztés utóbbi négy módjára az alábbiakban még külön kitérünk. 553 A törvénykönyv szerint -- hacsak a jog másként nem rendelkezik -- a hivatalt birtokosa nem veszti el a hivatalt adományozó hatóság jogának megszűntével (184. k. 2. §). Mikor tehát ezt a jog mégis elrendeli (pl. az általános és a püspöki helynökök, ha nem segédpüspökök, elvesztik hivatalukat a püspöki szék megüresedésével, vö. 481. k. 1. §, 409. k. 2. §), a hivatal elvesztésének az általánostól eltérô, különleges módjával állunk szemben. Ilyenkor a hivatalvesztés automatikus. b. Az automatikus hivatalvesztés hatálybalépéséhez szükséges közlés 554 A hivatalvesztés két automatikus módja (a megszabott idô letelte és az életkor elérése) esetén sem áll be a szó szoros értelmében automatikusan a hivatal elvesztése. Ez ugyanis csak akkor lép hatályba, mikor ezt az illetékes hatóság írásban közli (186. k.). Ha a hatóság -- akár szándékosan is -- a megszabott idô letelte után (akár hosszasabban) hallgat, a közlésig az érintett személy hivatalában marad. A közlés a hivatalvesztés érvényességéhez, az írásbeli forma viszont -- mint több szerzô hangsúlyozza[182] -- csupán a bizonyíthatósághoz, de nem az érvényességhez szükséges (vö. 10. k.). 555 Mikor a CIC a hivatalt adományozó hatóság jogának megszűntével a hivatal elvesztését rendeli el, ennek az automatikus hivatalvesztésnek csak akkortól van hatálya, mikor a hivatal birtokosa az adományozó hatóság jogának megszűntérôl biztosan értesül (417. k.). 556 Mindezekben az esetekben azért kívánja meg a jog a hivatalvesztést automatikusan elôidézô tény valamilyen hivatalos közlését, kinyilvánítását, illetve a róla való biztos értesülést a hivatalvesztés (teljes) hatálybalépéséhez, hogy ne maradhasson bizonytalanság az érintett személyek hivatali ténykedésének érvényessége tekintetében. c. A hatályba lépett hivatalvesztés közlése 557 Ha a bármilyen fajtájú hivatalvesztés hatályba lépett, ezt mielôbb tudtára kell adni mindazoknak, akiknek valamilyen joguk van a hivatal betöltésében való részvételre (pl. a választóknak, a bemutatási joggal rendelkezônek) [184. k. 3. §]. Ez a közlés a hivatal betöltésére illetékes hatóság feladata[183] (vö. 162. k., 165. k.). d. A ,,kiérdemesült'' cím 558 A ,,kiérdemesült'' vagy ,,érdemesült'' (emeritus) tiszteletbeli cím. Azt jelzi, hogy viselôje egykori hivatalát becsülettel és érdemeket szerezve látta el. Ennek a címnek a megadása a CIC szerint nem automatikus (kivéve a lemondott megyéspüspök számára, vö. 402. k. 1. §), s a hatóság nem is köteles ezt adományozni. Olyan arra érdemes személyeknek adható, akik hivatalukat a korhatár elérésével vagy elfogadott lemondással vesztették el (185. k.). A cím megadására az a hatóság illetékes, aki az illetô hivatal betöltésére jogosult (vö. 189. k. 1. §)[184]. 2. A LEMONDÁS a. Fogalma 559 A lemondás (renuntiatio) a hivatal elvesztésének olyan módja, mely a hivatal viselôjének az erre illetékes hatóság elôtt tett szabad akaratnyilvánításán alapul. Az akaratnyilvánítás tartalma az, hogy az illetô meg kíván válni hivatalától. A legtöbb hivatalról való lemondás csak akkor eredményezi a hivatal elvesztését, ha a hatóság elfogadja. Bizonyos hivatalokról való lemondás azonban nem szorul elfogadásra (vö. 332. k. 2. §, 430. k. 2. §). b. Lehetôsége 560 A lemondás a hatályos egyetemes jog szerint általában mindig lehetséges, ha a hivatal viselôje beszámítható állapotban van, és megfelelô oka van a lemondásra (187. k.). 561 A beszámíthatóság a lemondás érvényességének elengedhetetlen feltétele, hiszen enélkül a személy emberi cselekvésre képtelen. Aki nem beszámítható, azt a hatóság elmozdíthatja, de le nem mondhat. A megfelelô ok nem a lemondás érvényességéhez, hanem csak megengedettségéhez szükséges (vö. 10. k.)[185]. Ám az elfogadásra szoruló lemondást a hatóságnak csak megfelelô és arányos ok esetén szabad elfogadnia (189. k. 2. §). 562 A lemondás lehetôségének általános megadása újdonság az egyetemes jogban. Az 1917-es CIC 184. k. még szólt azokról az esetekrôl, amikor különleges tilalom zárta el a lemondás lehetôségét. c. Érvényességének feltételei 563 A lemondásnak teljesen önkéntesnek kell lennie, vagyis a jogtalanul elszenvedett, súlyos félelembôl, megtévesztés vagy lényegi tévedés hatására végzett lemondás magánál a jognál fogva érvénytelen (188. k.). A lemondás érvényességéhez tehát ebben a tekintetben több szükséges, mint a jogcselekmények érvényességéhez általában (vö. 125. k. 2. §). 564 A simóniával végzett lemondás magánál a jognál fogva érvénytelen (188. k.). 565 A lemondásnak -- akár elfogadásra szorul, akár nem -- az érvénytelenség terhe alatt az elôtt a hatóság elôtt kell történnie, amelyikre az illetô hivatal betöltése (illetve legalább annak végsô eleme, a hivatal átadása[186]) tartozik (189. k. 1. §). 566 A lemondás érvényességéhez szükséges, hogy írásban vagy két tanú elôtt szóban végezzék (uo.). d. Hatálybalépése 567 Az elfogadásra szoruló lemondás akkor lép hatályba, azaz akkor eredményezi a hivatal elvesztését, ha a hatóság elfogadja (189. k. 3. §). Egyes szerzôk hangsúlyozzák, hogy a dolog természeténél fogva szükséges az is, hogy az elfogadást közöljék az érintettel[187], amint az 1917-es CIC 190. k. 1. §-a a hivatal megürüléséhez kifejezetten meg is kívánta. Különben a lemondó nem tudná, érvényesen jár-e még el tisztségében. 568 Ha a hatóság a lemondást három hónapon belül nem fogadja el vagy kifejezetten elutasítja, a lemondó az 57. k. 2. § szerint felfolyamodással élhet[188]. Ha három hónapon belül nem fogadták el a lemondást, az -- felfolyamodás hiányában -- érvényét veszti (189. k. 3. §), vagyis késôbb már a hatóság nem fogadhatja el hirtelen a régi lemondást[189]. A 75. életévüket betöltött püspökök lemondását pl. a Szentszék el szokta fogadni, legfeljebb felkéri a püspököt, hogy maradjon meg hivatalában bizonyos ideig. Így lehetséges az, hogy ilyenkor a püspöknek nem szükséges újból lemondania ahhoz, hogy késôbb a Szentszék felmenthesse. 569 Az elfogadásra nem szoruló lemondás akkor lép hatályba, mikor a lemondó a jog elôírása szerint közölte (189. k. 3. §). e. Visszavonása 570 A lemondást, amíg hatályba nem lépett, a lemondó visszavonhatja. Ha viszont már hatályba lépett, nem lehet visszavonni. Ilyenkor csupán az lehetséges, hogy a lemondó más jogcímen újra elnyerje a hivatalt, pl. újra kinevezzék (189. k. 4. §). 3. AZ ÁTHELYEZÉS a. Fogalma és végzôje 571 Az egyik hivatalból a másikba való áthelyezés (translatio) két cselekményt foglal magában: egy hivatal elvesztését (lemondás vagy elmozdítás alapján) és egy másik hivatal ezzel egyidejű átadását. Ezért áthelyezést csakis az végezhet, akinek joga van mind a két hivatal betöltésére (190. k. 1. §). b. Oka és módja 572 Az áthelyezés történhet a hivatalban lévô személy beleegyezésével. Ilyenkor bármilyen megfelelô okból sor kerülhet rá, és nincs szükség különleges eljárási módra sem. 573 Ha az áthelyezés a hivatal viselôjének akarata ellenére történik, súlyos ok szükséges hozzá. Követni kell a jogban elôírt eljárásmódot is, és mindig tiszteletben kell tartani az áthelyezendô személynek azt a jogát, hogy ellenérveit kifejtse (190. k. 2. §). A plébánosok áthelyezésére a CIC külön szabályokat közöl (1748--1752. k.), a büntetésbôl végzett áthelyezésre (1336. k. 1. § 4) a büntetôeljárás szabályai (1717--1731. k.) az irányadók. A legtöbb hivatal viselôjének áthelyezésére nincs külön eljárás. Ez egyesek szerint joghézag, amit ki kell tölteni[190], pl. a plébánosok áthelyezésére vonatkozó közigazgatási eljárás analógiájára. Megjegyzendô azonban, hogy a megyéspüspök egyházkormányzati hatalmának megléte, az egyházmegyén belüli intézkedési hatalma mellett teológiai alapon álló (vö. CD 8 a) jogvélelem szól (381. k. 1. §). Ha tehát ezt a hatalmat a jog vagy pápai intézkedés kifejezetten nem korlátozza, aligha indokolt egyéb korlátozó szabályt keresni. 574 Az áthelyezés hatálybalépéséhez, akár az érintett egyetértésével történik, akár akarata ellenére, szükséges, hogy írásban közöljék (190. k. 3. §). c. Az elôzô hivatal megüresedése 575 Áthelyezéskor az elôbbi hivatal csak akkor ürül meg, mikor volt viselôje új hivatalát birtokba veszi, hacsak a jog (pl. a megyéspüspök esetében, vö. 416. k., 418. k. 1. §) vagy az illetékes hatóság (pl. mikor egyszerre több személyt helyeznek át, és a 153. k. 1. § miatt ez nehézségbe ütközne, vagy plébánosok akaratuk ellenére való áthelyezésekor, vö. 1751. k.) másként nem rendelkezik (191. k. 1. §). 576 Az elôzô hivatallal járó díjazásban az áthelyezett mindaddig részesül, amíg új hivatalát birtokba nem vette (191. k. 2. §). 4. AZ ELMOZDÍTÁS a. Fogalma és fajai 577 Az elmozdítás (amotio) a hivatal elvesztésének olyan módja, melynek során a személy az illetékes hatóság határozatával vagy valamilyen -- nem közvetlenül a hivataltól való megválásra irányuló -- cselekményének következményeként magánál a jognál fogva úgy veszti el hivatalát, hogy nem kap egyszersmind másikat helyette. 578 Az elmozdításnak, mely nem büntetés a szó szaknyelvi értelmében, nem feltétele, hogy az elmozdított személy valamilyen büntetendô cselekményt kövessen el, ám ezt nem is zárja ki. A 194. k. 3. száma szerinti automatikus hivatalvesztés pl. olyan cselekmény következménye, melyet az 1394. k. 1. § büntet (bár nem ezzel az automatikus hivatalvesztéssel, hanem más büntetéssel). 579 Az elmozdítás fô fajtái a fentiek értelmében: 1) az illetékes hatóság határozatával történô elmozdítás, melynek végzésére általában (a 190. k. 1. § analógiájára) az a hatóság jogosult, aki a hivatalt betöltheti[191]; 2) a magánál a jognál fogva végbemenô elmozdítás (vö. 192. k.), melynek okait a jog kimerítôen felsorolja (vö. 194. k.). b. A határozatilag végzett elmozdítás oka és módja 580 A határozati úton történô elmozdításhoz, ha a hivatalt meghatározatlan idôre adták, vagy meghatározott idôre ugyan, de ez még nem telt le, a 624. k. 3. § szerinti esetek kivételével, súlyos ok (vö. pl. 1741. k.) szükséges, és meg kell tartani a jogban megszabott eljárásmódot is (193. k. 1--2. §). Ilyen külön eljárást a CIC a plébánosok (1740--1747. k.) és utalásszerűen az egyházmegyei vagyonkezelôk (494. k. 2. §) elmozdítására ír elô. 581 Az olyan hivatalokból, amelyeket valaki a jognak megfelelôen az illetékes hatóság józan belátására bízva kapott, vagyis amelyekrôl a jog hangsúlyozza, hogy viselôjük a hatóság józan belátása szerint vagy szabadon, illetve megfelelô okból (pl. általános helynök: 477. k. 1. §; káplán: 552. k.; templomigazgató: 563. k.) elmozdítható[192], az elmozdításhoz csupán megfelelô ok szükséges. Az elmozdítás ilyenkor az illetékes hatóság megítélése szerint történik (193. k. 3. §). Külön eljárásmód nincs megszabva. 582 Mindig tiszteletben kell tartani azonban a szerzôdésbôl származó szerzett jogokat (192. k.). Ez az elôírás többek szerint[193] a harmadik személyekkel (pl. magániskolák fenntartóival, ha valahol ilyenek működnek) kötött szerzôdésekre vonatkozik. 583 Az elmozdítási határozat csak akkor lép hatályba, ha írásban közlik (193. k. 4. §). c. A magánál a jognál fogva történô elmozdítás oka és módja 584 Magánál a jognál fogva (194. k. 1. §) azok vannak elmozdítva hivatalukból, akik: 1) elvesztették a klerikusi állapotot (még akkor is, ha olyan hivatalban voltak, amit egyébként világi is viselhet)[194]; 2) nyilvánosan (vagyis bizonyíthatóan, nem titkosan, de nem feltétlenül hivatalos, formális cselekménnyel[195]) elhagyták a katolikus hitet vagy az egyház közösségét; 3) klerikus létükre, akár csak polgárilag is, házasságkötést kíséreltek meg. 585 Maga az elmozdítás az itt felsorolt tények megvalósulásával automatikusan beáll. Ahhoz, hogy foganatosítani lehessen, az elsô esetben már semmi további lépés nem szükséges, mert a klerikusi állapot elvesztésének ténye mindig hatósági intézkedéssel áll be (290. k.). A második és a harmadik esetben a tény megvalósulását követnie kell az illetékes hatóság hivatalos nyilatkozatának, amely megállapítja, hogy az elmozdítás az illetô tényállás megvalósulása miatt beállt. Csak ezután lehet az elmozdítást foganatosítani (194. k. 2. §), pl. mást kinevezni az adott hivatalra. d. Gondoskodás az elmozdított személyrôl 586 A magánál a jognál fogva elmozdított személy iránt az egyházat semmilyen ellátási kötelezettség nem terheli. Egyébként ugyanez vonatkozik azokra is, akiket büntetésbôl megfosztanak (ld. alább) hivataluktól[196]. 587 Akit az illetékes egyházi hatóság határozata mozdít el, annak ellátásával kapcsolatban különbözô kötelezettségei lehetnek az egyháznak aszerint, hogy milyen hivatalt töltött be az illetô, és mik a személyes körülményei (többek közt olyanok is, amelyek okot adhattak az elmozdításra, pl. öregség, betegség). Az általános elv az, hogy ha olyan hivatalból mozdítanak el valakit határozatilag, mely a megélhetését biztosította[197], akkor az elmozdító hatóságnak -- kellô ideig, vagyis amíg pl. az illetônek lehetôsége nem nyílik arra, hogy másként tartsa fenn magát[198] -- gondoskodnia kell az elmozdított személy ellátásáról, kivéve ha ez más módon megoldott (pl. nyugdíjazottak vagy szerzetes intézményük által ellátott rendtagok[199] esetében) [195. k.]. 588 Az egyházi hivatal jelenlegi fogalma sok olyan világiak által is viselhetô hivatalt tesz lehetôvé, amely nem fôfoglalkozás, nem a megélhetés alapja. Mint már említettük (ld. fent 23. §. 1), az egyházi munkaviszonyban levô világiak nem mind rendelkeznek kánonjogi értelemben vett hivatallal, viszont lehetséges egyházi hivatal, melyet viselôje ,,társadalmi munkában'' lát el. A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata (16--26. §: Bp. 1986, 13--17) szerint hazánkban a lelkipásztori kisegítôk vagy egyházi munkaviszonyban vannak, s akkor a hatályos (állami) munkajogi és társadalombiztosítási jogszabályok követendôk velük kapcsolatban (16. § [1] és [3]), vagy idôszakos, illetve ellenszolgáltatás nélküli társadalmi munkában végzik tevékenységüket. Ez utóbbi esetben viszont, még ha ez a tevékenység esetleg egyházi hivatalnak volna is tekinthetô (ami bizonyára csak igen ritka esetben fordul elô), nem ez az illetô megélhetésének alapja, ezért az egyházat az elmozdítás után ellátási kötelezettség a 195. k. szerint nem terheli. Általánosságban elmondható, hogy az esetleg egyházi hivatalt viselô világiak elmozdításakor a Magyar Katolikus Püspöki Kar rendelkezéseiben -- a 231. k. 2. §-ának megfelelôen -- recipiált világi munkajogi és társadalombiztosítási jogszabályok megtartása révén ,,más módon'' gondoskodás történik az illetôk ellátásáról, ezért velük szemben ezen túlmenô kötelezettsége az egyháznak hazánkban a 195. k. alapján nincsen. 589 Az egyházi szolgálatot teljesítô klerikusokról a 281. k. 2. § szerint betegség, munkaképtelenség vagy öregség esetén amúgy is gondoskodni kell, a világi jövedelemmel rendelkezô nôs diakónusokra vonatkozó kivételtôl eltekintve (281. k. 3. §). Ha azonban valakit nem ilyen okból mozdítanak el hivatalából, egyéb megoldás híján, az elmozdító hatóságot terheli az ellátási kötelezettség. Ez azonban csak addig tart, amíg az illetônek alkalma nem nyílik másképpen fenntartania magát. Ha tehát felajánlanak neki egy újabb egyházi hivatalt, állást vagy ellátást pl. valamelyik plébánián, s -- bár lehetôsége volna rá -- nem fogadja el, a hatóság nem köteles az elmozdított által kívánt formában folyósítani az ellátást, hisz a 195. k. ezt amúgy is csak átmeneti (,,kellô ideig'') és szükségmegoldásnak (,,hacsak...más módon...nem'') szánja. 5. A MEGFOSZTÁS 590 A hivataltól való megfosztás (privatio) olyan elmozdítás, melyet büntetendô cselekmény büntetéseként végeznek (196. k. 1. §). Módját és hatálybalépését a büntetôjogi kánonok elôírásai (1341--1353. k.) szabályozzák (196. k. 2. §). 591 A hivataltól való megfosztást az 1336. k. 1. § 2. száma a jóvátevô büntetések közt sorolja fel. Egyes szerzôk hangsúlyozzák[200], hogy mivel ez végleges érvényű (örökre szóló) jóvátevô büntetés, csak törvényben lehet kilátásba helyezni, nem pedig parancsban (1319. k.), s kiszabni sem lehet határozatilag, hanem csupán büntetô perben, ítélettel (1342. k. 2. §). A megfosztásnak ez a fokozott megnehezítése a hivatalt viselô személy védelmét szolgálhatja. Kérdés azonban, hogy mennyire hatékonyan teszi ezt, hiszen az egyházi hatóságoknak -- és éppen az egyházi közösség elemi érdekeinek védelmében -- rendelkezésére áll az elmozdítás könnyebben alkalmazható eszköze. Ezért megfosztási perek hazánkban általában nincsenek. Ilyennek gyakorlatilag inkább csak olyan, a plébánosnál is nagyobb stabilitással rendelkezô hivatalok esetében lehet értelme, amelyekbôl az egyszerű elmozdítás jogi nehézségbe ütközik. A megyéspüspöki szék megüresedésének fajtái közt pl. a 416. k. az egyszerű elmozdítást nem említi, hanem csupán a megfosztást (privatio). ======================================================================== 27. §. AZ ELÉVÜLÉS ÉS AZ ELBIRTOKLÁS 592 Az Egyházi Törvénykönyv I. könyvének két utolsó (X--XI.) címe az idônek a jogviszonyokra gyakorolt hatását érintô két fontos kérdéskört tárgyal: az elévülés és elbirtoklás témáját, valamint -- a jogok keletkezésével és megszűnésével kapcsolatos határidôkre való tekintettel -- az idôszámítás, különösen a határidôk kiszámításának módját. 27. §. AZ ELÉVÜLÉS ÉS AZ ELBIRTOKLÁS 1. ALAPFOGALMAK 593 Az elévülés és az elbirtoklás olyan pozitív jogi (tehát nem ,,természetjogi'') jogintézmény, amelynek révén a személy alanyi jogokat szerez vagy elveszít, illetve kötelezettségektôl szabadul meg (vö. 197. k.) egy megszabott idôtartam elteltével, a jog elôírásai szerint. Célja a jogok és kötelezettségek bizonytalanságának elkerülése. Aki jóhiszeműen sajátjaként birtokol valamit, vagy gyakorol egy jogot, annak egy bizonyos idô elteltével a jogrend megadja ehhez az addig hiányzó jogalapot (pl. a tulajdonjogot). Hasonlóképpen megszűnhetnek olyan jogok, amelyeket egy bizonyos idôn át nem gyakoroltak. 594 A CIC-ben használt praescriptio szónak a magyar jogi nyelvben két megfelelôje van: az elévülés és az elbirtoklás. Az elôbbi alanyi jogok elvesztésének, illetve kötelezettségektôl való megszabadulásnak (praescriptio exstinctiva), az utóbbi pedig alanyi jogok szerzésének (praescriptio acquisitiva) a módja. Egy jog elévülése gyakran összekapcsolódik az annak megfelelô elbirtoklással más személy részérôl. Ezért érthetô, hogy a latin kánonjogi nyelv egyetlen kifejezést alkalmaz rájuk. 2. A VILÁGI JOG KANONIZÁLÁSA 595 Az elbirtoklás és az elévülés jogintézményét az egyház úgy teszi magáévá, ahogyan az egyes országok világi jogában szerepel, vagyis átveszi annak elôírásait a jogok ilyen módon való megszerzésére vagy elvesztésére képes alanyok, az elbirtoklásnak, illetve elévülésnek alávetett dolgok és jogok, a birtoklás, illetve a gyakorlás feltételei, a törvényszabta idô, az elbirtoklás, illetve az elévülés hatása stb. tekintetében[201], viszont fenntart bizonyos, a Codexben meghatározott kivételeket (197. k.). Amikor tehát a CIC sajátos elôírást tartalmaz valamilyen ide vonatkozó kérdésrôl, akkor az abban érintett pontokban nem a világi jogszabályt veszi át. 596 Hazánkban az elbirtoklást a Ptk 121--124. §-a szabályozza. Eszerint (121. §) az elbirtoklási idô tíz év. 3. A CIC SAJÁTOS ELÔÍRÁSAI AZ ELÉVÜLÉSRÔL ÉS AZ ELBIRTOKLÁSRÓL a. A jóhiszeműség 597 Az egyházjog az elbirtoklás (és az elévülés) érvényességéhez megkívánja, hogy az ne csupán kezdetben, hanem az elôírt idô egész tartama alatt jóhiszemű legyen (198. k.). A jóhiszeműség itt a más dolgát birtokló, illetve az ôt meg nem illetô jogot gyakorló személynek az a meggyôzôdése, hogy az adott dolgot jogosan birtokolja sajátjaként, illetve jogosan él valamilyen joggal, mivel hibáján kívül nincsen tisztában jogcímének elégtelenségével (pl. jóhiszeműen vásárolt lopott holmit). A világi jogrendek gyakran csak a birtoklás, illetve gyakorlás kezdetén kívánnak jóhiszeműséget, s megelégszenek a csupán ,,jogi'' (a jogszabályokban meghatározott) jóhiszeműséggel. Az egyház viszont erkölcsi értelemben vett (a jogcímrôl való lelkiismereti meggyôzôdésen alapuló) jóhiszeműséget kíván[202]. Kivételt képez a bűncselekmény (bűnvádi kereset) elévülése (1362. k., vö. 198. k.). Ehhez ezek szerint nem szükséges, hogy az elkövetô lelkiismeretben meg legyen gyôzôdve, hogy neki büntetlenség jár, bár büntetendô cselekményt követett el. 598 A gyakorlatban ennek a lelkiismereti jóhiszeműségnek az igazolása nem könnyű. A hatóságok mérlegeléséhez pl. a nem tudással kapcsolatban a 15. k. 2. § szerinti vélelmek lehetnek irányadók[203]. b. Sajátos elévülési, illetve elbirtoklási feltételek 599 Bizonyos személyek egyes jogaira nézve a Codex sajátos elévülési, illetve elbirtoklási idôt szab meg. Ez az Apostoli Szentszék ingatlanai, értékes ingóságai, valamint akár személyi, akár dologi keresetei és jogai vonatkozásában száz év, más hivatalos egyházi jogi személyek ugyanilyen javai és jogai tekintetében harminc év (1270. k.). Az egyházi büntetendô cselekmények, illetve a rajtuk alapuló bűnvádi keresetek általában három év alatt évülnek el (1362. k. 1. § az ott felsorolt kivételekkel), a büntetések, vagyis a büntetés végrehajtása iránti keresetek pedig a büntetô ítélet vagy határozat jogerôre emelkedésétôl számított ugyanennyi idô alatt (1363. k.). 600 Az elbirtoklásra képes alanyról ad külön szabályt az 1269. k. Eszerint hivatalos egyházi jogi személy tulajdonában lévô szent, azaz felszentelt vagy tartósan szent jelleget adó módon megáldott[204] dolgokat elbirtoklás útján csakis másik hivatalos egyházi jogi személy szerezhet meg. c. Elbirtoklásnak, illetve elévülésnek alá nem vetett jogok és kötelezettségek 601 A 199. k. szerint nincsenek alávetve elbirtoklásnak, illetve elévülésnek: 602 1) A természetes vagy tételes isteni törvénybôl fakadó jogok és kötelezettségek. Tehát nem évülhet el pl. a házastársi hűség kötelezettsége (vö. 1056. k.), nem birtokolhatja el a jogot a többi szentségekhez az, aki nincs megkeresztelve (vö. 842. k. 1. §), stb. 603 2) Azok a jogok, melyeket csak pápai kiváltsággal lehet megszerezni. Ezért elbirtoklással nem szerezhet senki jogot pl. az Apostoli Szentszéknek fenntartott felmentések megadására. 604 3) Azok a jogok és kötelezettségek, melyek közvetlenül a krisztushívôk lelki életére vonatkoznak. Aki tehát pl. tartósan nem ünnepli meg a kötelezô ünnepeket (vö. 1246. k.), vagy sok éven át nem járul szentáldozáshoz (920. k. 1. §), ezzel még nem mentesül a kötelezettség alól. 605 4) Az egyházi területi egységek (pl. plébániák, egyházmegyék) biztos és kétségtelen határai. 606 5) A misepénzek és misekötelezettségek. Ha misepénz felajánlásával misét kértek, a pénz megfizetésének kötelezettsége, illetve az elfogadott misepénznek megfelelôen az adományozó szándékára a mise felajánlásának kötelezettsége nem szűnik meg elévüléssel, de ez -- egyes szerzôk szerint[205] -- nem zárja ki, hogy más alanyra szálljon át ilyen módon a kötelezettség. Tehát a kötelezettség megszűnését és nem átháramlását zárja ki a jog. 607 6) Olyan egyházi hivatal (ti. maga a hivatal egésze, birtoklása, nem egyes hozzá tartozó jogok, s nem is a hivatal adományozásának joga), amely a jog szerint az egyházi rend szentségének gyakorlását kívánja[206]. 608 7) Az ellenôrzô jellegű kánoni látogatáshoz való jog és az engedelmességi kötelezettség. Ezek elbirtoklás, illetve elévülés révén átszállhatnak más alanyra, tehát lehetséges, hogy más egyházi hatóság válik jogosulttá a látogatás végzésére, vagy másnak lesznek kötelesek az alárendeltek engedelmeskedni. Viszont ilyen módon nem szűnhet meg a látogatási jog, és nem fordulhat elô az sem, hogy a krisztushívôk elévülés folytán senkinek sem tartozzanak engedelmességgel (199. k. 7). ======================================================================== 28. §. AZ IDÔSZÁMÍTÁS 1. A KÁNONI IDÔSZÁMÍTÁS ALKALMAZÁSI TERÜLETE 609 A Codex a 200--203. kánonban általános elveket szögez le az egyházjogi idôszámítással kapcsolatban, de egyben fenntartja annak lehetôségét is, hogy a jog az idô számítását illetô kérdésekben kifejezetten ezektôl a szabályoktól eltérôen rendelkezzék (200. k.). Ilyen eltérô rendelkezésekre egyrészt a liturgikus szabályokban találunk példát, másrészt azokban az esetekben, amikor az egyházjog az egyházitól esetleg eltérô idôszámítási módot is tartalmazó világi jogot kanonizálja (vö. pl. 22. k., 197. k., 1290. k.). 2. A FOLYAMATOS ÉS A HASZNOS IDÔ 610 Folyamatos idônek (tempus continuum) azt az idôt nevezzük, amiben nincs megszakítás (201. k. 1. §). Ha a folyamatos idô telésének feltétele megszűnik, számítását nem lehet késôbb a zavartalanul eltelt részhez hozzáadva folytatni, hanem csak újra kezdeni. Ha pl. az elbirtoklási idô egy részének letelte után az elbirtoklás feltételei egy idôre megszűntek, majd újra beálltak, újra kell kezdeni számítását (vö. 198. k.). 611 Hasznos idôn (tempus utile) azt az idôt értjük, ami úgy illeti meg (határidôként) a jogát gyakorló vagy érvényesíteni kívánó személyt, hogy nem telik számára, ha nem tud jogáról[207], vagy arról, hogy a határidô elkezdôdött[208], vagy nem képes gyakorolni jogát (vö. 201. k. 2. §). A hasznos határidô tehát megszakadhat, majd folytatódhat. Nem foglalja magában pl. a fizikai (pl. betegség), illetve jogi akadályoztatás (pl. az ítélet szövegének hiányában valaki nem tud fellebbezni az 1634. k. szerint) napjait. A hasznos idô megszakadásával összefüggésben csak a cselekvés lehetetlenségének napjait kell számolni, nem pedig óráit és perceit, hiszen a nap folyamatos idôtartam (202. k. 1. §). 612 Mivel az idô természete szerint folyamatosan telik, többen hangsúlyozzák, hogy általában az idôtartamokat az egyházjogban, ha a törvény külön kifejezetten vagy bennfoglaltan nem jelzi, folyamatosnak kell tekintenünk[209] (pl. a diakonátus és a papszentelés közti hathónapos idôközt: 1031. k. 1. §; az ideiglenes szerzetesi fogadalomban töltendô idôt: 655. k., 657. k. 2. §). Ha viszont olyan határidôrôl van szó, melyet valakinek valamilyen cselekvésre engedélyeznek, ezt hasznosnak szokás vélelmezni, hiszen ez az idô a cselekvésre való, így méltánytalannak tűnik beleszámítani azokat a napokat, amikor az érintett, hibáján kívül, nem képes cselekedni (vö. pl. 1467. k.) [210]. 613 Egyesek a folyamatos és a hasznos idôn kívül megkülönböztetnek megszakítható idôt is, vagyis olyat, amelynek részletekben való felhasználása nem a cselekvés lehetetlenségétôl, hanem a cselekvô akaratától függ. Ilyen pl. a püspököt, a plébánost vagy a káplánt megilletô szabadság ideje (vö. 410. k., 533. k. 2. §, 550. k. 3. §)[211]. 3. AZ EGYES IDÔEGYSÉGEK 614 Noha a CIC használja olykor az órát is mint idôegységet (pl. a szentségi böjt kapcsán, vö. 919. k. 1. §), külön meghatározást csak a nap, a hét, a hónap és az év számításához ad. Az óra jelentését a jog - - úgy tűnik -- közismertnek tekinti (17. k.). 615 A nap a jogban 24 órából álló folyamatos idôtartam, melyet -- hacsak kifejezett ellenkezô elôírás nincsen -- éjféltôl kell számítani (202. k. 1. §). Vagyis nem kell a már megkezdett nap óráit számolni, hanem a határidôt a kezdetét jelentô esemény utáni éjféltôl kell számítani. 616 A hét 7, a hónap 30, az év pedig 365 napból álló idôtartam, hacsak nincs jelezve (akár bennfoglaltan, a hónap vagy év naptári megjelölésével, pl. ,,április 15-étôl számított egy hónapon belül'', ,,a jövô évben'', vö. 1917-es CIC 34. k. 7. §), hogy a hónapot és az évet úgy kell venni, ahogyan a naptárban vannak (202. k. 1. §). Ha az idô folyamatos, a hónapot és az évet mindig úgy kell számítani, ahogyan a naptárban vannak (202. k. 2. §). Aki tehát pl. február 20-án született, az hét év múlva február 20-án tölti be hetedik életévét függetlenül attól, hogy idôközben egy vagy két szökôév (illetve február 29-e) volt-e. 4. A HATÁRIDÔK KEZDETE ÉS VÉGE 617 Hacsak a jog kifejezetten másként nem rendelkezik, vagy a határidô kezdete egybe nem esik a nap kezdetével (vagyis éjféllel, vö. 202. k. 1. §), a határidôbe a kezdô nap nem számít bele (203. k. 1. §), a záró nap viszont -- ellenkezô rendelkezés hiányában -- beleszámít. Ezért pl. a nagykorú személyek jogaival ki-ki csak a tizennyolcéves születésnapját követô éjféltôl élhet. 618 A kezdô- és záró nap számításának fenti módja következtében, ha a határidô egy vagy több hétbôl áll, a hétnek a kezdô nappal azonos napja leteltével, ha egy vagy több hónapból vagy évbôl áll, az utolsó ugyanolyan számú nap leteltével ér véget. Ha a hónapnak nincs ugyanolyan számú napja, mint a határidô kezdô napja, a határidô a hónap utolsó napjának elteltével végzôdik (203. k. 2. §). Tehát pl. a január 29-én, 30-án vagy 31-én kezdôdô egyhónapos határidô február 28-án jár le, vagy szökôévben február 29-én. ======================================================================== 29. §. A KRISZTUSHÍVÔK ÁLTALÁBAN 619 A II. Vatikáni Zsinat, különösen az egyházról szóló hittani rendelkezés központi szerepet tulajdonít egyháztanában az Isten népe fogalmának (vö. pl. LG 9--17). Ez az egyházkép nemcsak nagy tekintéllyel rendelkezik, a Bibliában és a keresztény hagyományban fellelhetô gyökerei miatt, hanem a törvényhozó számára is a legalkalmasabbnak tűnt az egyház intézményes vonatkozásainak kifejezésére. Lehetôvé teszi ugyanis az új ekkléziológiai távlatok és tevékenységi szempontok kibontakoztatását és a jogszabályok nyelvére való lefordítását, de egyben felhívja a figyelmet arra is, hogy az egyház titok, misztérium, mely nem tárgyalható a maga egészében a valóság társadalmi-jogi szintjén. 620 Ezek szerint az egész egyházjog Isten népének joga. Az Egyházi Törvénykönyv II. könyve mégis ,,Az Isten népe'' címet viseli. Ez azzal magyarázható, hogy benne különösen is a személyeknek Isten népében elfoglalt helyérôl, ott betöltött szerepérôl van szó, valamint a hierarchikus közösségben való együttműködésükrôl és a megszentelt, illetve az apostoli élet intézményes formáiról. Olyan témákról tehát, amelyeket korábban többen -- különösen a német egyházjog-tudomány hagyományát követôk -- az alkotmányjog (lásd fent 1. §. 2. c) körébe szoktak sorolni. Megjegyzendô, hogy a CIC reformja során a II. könyv anyagának egy része eleinte az Egyházi Alaptörvény tervezetében szerepelt, melynek önálló, alkotmányjellegű kihirdetésétôl a törvényhozó végül is eltekintett (lásd fent 6. §. 2). 29. §. A KRISZTUSHÍVÔK ÁLTALÁBAN 1. A KRISZTUSHÍVÔ FOGALMA ÉS JOGÁLLÁSA 621 A krisztushívôk (christifideles) kifejezés az összes megkeresztelteket jelöli, különbségtétel nélkül (204. k. 1. §). Tehát nem a személyes hitbeli meggyôzôdést vagy annak hiányát tartja szem elôtt, bár annak is lehet jogi jelentôsége (vö. 205. k.), hanem azt a lét rendjében végbemenô (ontológiai) alapvetô változást, amit a keresztség idéz elô az emberben. A hatályos kánonjogban a természetes személy és a krisztushívô fogalma egybeesik (lásd fent 18. §. 1. b)[1] 622 A krisztushívôkrôl a CIC teológiai összefüggésbe állítva beszél. A II. Vatikáni Zsinat tanítására támaszkodva kijelenti róluk, hogy a maguk módján mindnyájan részesévé váltak Krisztus papi, prófétai és királyi feladatának, s állapotuknak megfelelôen hivatást kaptak annak a küldetésnek gyakorlására, melynek teljesítését Isten az egyházra bízta (204. k. 1. §; vö. LG 9--17, 31, 34--36; AA 2, 6, 7, 9, 10). Ez a közös küldetés a teológiai alapja a krisztushívôk alapvetô egyenlôségének. Az alapvetô egyenlôség elvét a 280. k. kifejezetten is kimondja. Eszerint az összes krisztushívôk között egyenlôség uralkodik méltóságuk és cselekvésük tekintetében (vö. LG 32c). A hatályos egyházjog tehát nem az egyenlôtlen, hanem az alapvetôen egyenlô tagokból álló társaság eszméjébôl indul ki. 623 Az egyenlô méltóság jogilag egyenlô személyiséget, jogalanyiságot jelent (vö. 96. k.): az összes krisztushívôk kötelességei és jogai mindenkire egyaránt vonatkoznak. Nem lehet valaki többé, más pedig kevésbé személy a megkereszteltek közül. A cselekvésben, tevékenységben való egyenlôség arra utal, hogy mindnyájan Krisztus testének építésére hivatottak. A jog senkit sem kárhoztat passzív szerepre az egyházban. Az egyes krisztushívôk apostoli tevékenységének módját állapotuk és konkrét feladatkörük határozza meg (208. k.)[2]. 624 Ez az egyenlôség az egyház hierarchikus közösségében áll fenn. Krisztus hármas feladatában ki-ki a ,,maga módján'', ,,állapotának megfelelôen'' (204. k. 1. §) részesedik (vö. LG 32; 207. k. 1. §). Krisztus testének építésén mindenki ,,állapotának és feladatának megfelelôen'' fáradozik (208. k.). Ennyiben a tagok között egyenlôtlenség érvényesül. Ez az egyenlôtlenség azonban funkcionális jellegű. 625 A krisztushívôk általános jogaiban és kötelességeiben való részesedés (a jogok gyakorlásának lehetôsége) annyiban illeti meg az egyes megkeresztelteket, amennyiben közösségben (communio) vannak a katolikus egyházzal, és amennyiben nem sújtják ôket bizonyos büntetések (96. k.). Ebben az összefüggésben, nem pedig a teljes egyháztan önálló kifejtése céljából szól az Egyházi Törvénykönyv arról, hogy az egyház, Krisztus teste, melynek a krisztushívôk a keresztséggel tagjaivá váltak, hogyan áll fenn, hogyan azonosítható itt a földön, s hogyan határozható meg jogilag, hogy ki van vele közösségben. 626 Az egyház nem csupán lelki társaság, hanem látható társaság is. Ebben a világban ,,mint alkotmányos és rendezett társaság a katolikus egyházban áll fenn, vagyis a Péter utóda meg a vele közösségben élô püspökök által kormányzott egyházban'' (204. k. 2. §; CCEO 7. k. 2. §; LG 8b)[3]. Ezen a földön azok a megkereszteltek vannak benne teljesen a katolikus egyház közösségében, ,,akik annak látható társaságában kapcsolódnak Krisztushoz, mégpedig a hitvallás, a szentségek és az egyházkormányzat kötelékével'' (205. k.; vö. LG 14b). A katolikus egyházzal való teljes közösség teológiai és egyben jogi valóság. Kritériumainak (hitvallás, szentségek, egyházkormányzat) idézett felsorolása megmarad a jog síkján. Ezek az elemek ugyanis külsôleg igazolható, megállapítható tényezôk. 627 Az egyházhoz való tartozásnak, a vele való azonosulásnak, az érzelmi, személyes és kegyelmi közösségnek számos (szociológiai, pszichológiai, teológiai) dimenziója van. Akiben megvan Krisztus Lelke, aki a kegyelem állapotában él, az kapcsolódik a legtökéletesebben az egyház titokzatos életáramába[4]. Amikor az Egyházi Törvénykönyv az egyházzal való közösségrôl beszél (vö. 96. k.), akkor a katolikus egyházzal való látható közösséget érti rajta[5]. Ennek kritériumai pedig csakis azok, amelyekrôl az imént szó volt. Aligha érthetünk tehát egyet azokkal a szerzôkkel (pl. Libero Gerosával), akik a Lumen gentium 14b pontjára hivatkozva (ahol az egyházba való teljes beépülés, incorporatio, de nem a teljes közösség elemének tűnik az is, hogy az adott személy ,,az Úr Lelkét bírja'', amit egyesek a kegyelem állapotával azonosítanak, mások viszont -- helyesebben -- a keresztség elnyerésére vonatkoztatnak[6]) azt állítják, hogy a katolikus egyházzal való teljes közösséghez a kegyelem állapota is szükséges. Csakhogy -- mint maga Karl Rahner is hangsúlyozza[7] -- annak állítása, hogy a megszentelô kegyelem állapotát elvesztett bűnösök nem tartoznak az egyházhoz, valódi eretnekség. Ugyanakkor a kegyelem állapota kívül esik az érzékszervekkel megtapasztalható valóság körén. Ezért alapvetô jogi kategóriaként, amely pl. egyes hivatalok érvényes betöltéséhez megkívánható, nem lehet alkalmazni. Nem a farizeusi magatartás törvénybe foglalása tehát az, hogy a jog ezen a földön mindazokat, de csak azokat a keresztényeket minôsíti a katolikus egyház teljes közösségében lévôknek, akik a fent említett hármas látható kötelékkel tartoznak Krisztushoz. Sokkal inkább az emberi természet korlátainak elismerése és a megtestesülés valósága iránti tisztelet fejezôdik ki ebben. 628 A szentségekben való közösség itt nem azt jelenti, hogy valaki ténylegesen fel is veheti az összes szentségeket, hanem hogy hitben elfogadja az egyház szentségeit (vö. LG 14b)[8]. Ezért nem érthetünk egyet azokkal (pl. Reinhild Ahlers, Libero Gerosa), akik az eucharistiának az egyház számára konstitutív, létesítô szerepébôl arra következtetnek, hogy aki halálos bűne miatt nem járulhat szentáldozáshoz, az nincs benne az egyház teljes közösségében[9]. 629 Mint a természetes személyekrôl szólva már említettük (18. §. 1. c), azok a megkereszteltek, akik nincsenek közösségben a katolikus egyházzal, nem rendelkeznek azokkal a jogokkal és kötelességekkel, melyek a teljes közösséghez vannak kötve (vö. 11. k.). Ha a katolikus egyházzal való teljes közösséghez szükséges fent említett kötelékek valamelyike hiányzik, a krisztushívô és a katolikus egyház között nem teljes közösség (communio non plena) áll fenn. Ilyen nem teljes közösségben vannak a katolikus egyházzal a nem katolikus keresztény egyházak és közösségek tagjai. Ezen a nem teljes, de valóságos közösségen alapulnak a Codexben említett bizonyos jogi lehetôségek (pl. 844. k., 874. k. 2. §, 893. k., 1124--1129. k., 1183. k.). 630 A katekumenek még nem nyerték el a keresztséget, így nem tagjai az egyháznak, szaknyelvi értelemben nem krisztushívôk. Mégis már kifejezett akarattal kérték, hogy vegyék fel ôket az egyházba. Ez az akaratnyilvánítás és a hitben, reményben, szeretetben való élet teszi az embert az egyetemes egyházjog szerint katekumenné. Egyes szerzôk hangsúlyozzák, hogy a katekumenek közé való felvétel liturgikus szertartása (vö. AG 14) és a jelöltek bejegyzése egy külön könyvbe (788. k. 1. §) formai követelmény lehet ugyan, de nem tűnik nélkülözhetetlennek ahhoz, hogy valaki ténylegesen katekumennek minôsülhessen[10]. A katekumenek a keresztségre való folyamatos készületüknek a teológiai összefüggésében sajátos módon kapcsolódnak az egyházhoz (vö. 206. k. 1. §). Nem kötelezik ôket a tisztán egyházi törvények (11. k.), viszont követniük kell az egyetemes és a részleges egyházjognak azokat az elôírásait, amelyek rájuk vonatkoznak (vö. 788. k. 3. §, 851.k., 865. k.), s a jog szerint megilletik ôket bizonyos kedvezmények, amelyeket a krisztushívôk élveznek (206. k. 2. §; pl. ugyanolyan temetésben részesülnek, mint a már megkereszteltek -- 1183. k. 1. §; áldásokat kaphatnak -- 1170. k.). 2. A KRISZTUSHÍVÔK ÉLETÁLLAPOTAI 631 A krisztushívôk alapvetô egyenlôsége a teológiailag és jogilag jelentôs életállapotok (status) különbözôségével egészül ki. A hatályos egyházjog a krisztushívôk ilyen életállapotait két különbözô ismérv alapján kétszer két csoportra osztja: az egyházi rendben való részesedés szerint klerikusokat és világiakat (laikusokat), az evangéliumi tanácsokra tett és az egyház által elismert fogadalom vagy más szent kötelék szerint pedig ilyen megszentelt életet élôket és egyéb krisztushívôket különböztet meg. 632 Az egyháztagoknak életállapotuk szerinti három csoportra (klerikusok, szerzetesek, világiak) osztása az elôzô idôkben elég gyakran elôfordult (vö. pl. LG 30, 31 stb.). Az effajta megkülönböztetés gyakorlati, pasztorális szempontokhoz igazodik. Ilyen okból él vele a terminológiai vitákban gazdag és számos elméleti kérdést továbbra is nyitva hagyó 1987-es Püspöki Szinódus nyomán kiadott Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítás is (II. János Pál, Adhort. ap. post-synodalis, Christifideles laici, 1988. XII. 30, nr. 9, 15: AAS 81, 1989, 406, 413; magyarul: PM XX, 22, 33 stb.). Ezek alapján úgy tűnik, hogy hivatalos egyházi megnyilatkozásokban is többféle megkülönböztetés szerint osztják fel a krisztushívôket, illetve a világiak (laikusok) fogalmát nem mindig azonos értelemben használják. Néhol beleértik az egyházi rend szentségében nem részesült szerzeteseket is, másutt ôket már nem nevezik világiaknak. Eltekintve a műfaja szerint nem jogszabálynak minôsülô, hanem lelkipásztori buzdítás jellegű okmányoktól, feltűnô, hogy maga a II. Vatikáni Zsinat, ezen belül maga a Lumen Gentium kezdetű hittani rendelkezés is több értelemben fogalmaz. Egyfelôl kijelenti, hogy világi hívôkön (laici) ,,az összes keresztényeket értjük [,,hic intelleguntur'' -- nem pedig: ,,kell érteni'', mint a magyar fordítás mondja] az egyházi rend és az egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével'' (LG 31). Másfelôl leszögezi, hogy a ,,szerzetesség az egyház isteni és hierarchikus alkotmánya szempontjából nézve nem közbülsô állapot a klerikusok és a laikusok között. Az Isten ugyanis mind a két részrôl hív keresztény hívôket, hogy az egyház életén belül különös adományban legyen részük, és ki-ki közreműködjék a maga módján az egyház üdvösségszerzô küldetésében'' (LG 43b). Még világosabb a keresztényeknek az ordo szentsége alapján való két (és nem három) csoportra osztása ugyanennek a konstitúciónak egy másik helyén, ahol ez áll: ,,Az a különbözôség ugyanis, amit az Úr hozott létre a felszentelt szolgák és az Isten népének többi tagja között, egymásrautaltsággal jár együtt'' (LG 32c; vö. II. János Pál, Alloc., 1983. II. 3, nr. 7: AAS 75, 1983, Pars I, 460). 633 A világiak méltóságát és küldetését, egyházon belül nagykorú és cselekvô hivatásukat a II. Vatikáni Zsinat a keresztségbôl vezeti le. A világi hívôk sajátos küldetésérôl szólva kijelenti:,,a maguk részérôl az egész krisztusi nép küldetésében járnak el az egyházban és a világban, hiszen a keresztség Krisztus testébe építette be ôket, Isten népének tagjaivá és Krisztusnak papi, prófétai és királyi tisztének részeseivé tette'' (LG 31a). A Christifideles laici kezdetű apostoli buzdítás újra kifejti, hogy a világi hívôk ,,Krisztus hármas papi, prófétai és királyi küldetésébôl kapnak részt. Ennek elsô gyökere a felkenésben található, ami a keresztség. A bérmálásban ez tovább fejlôdik, az eucharisztiában pedig, amitôl állandóan és bensôségesen támogatást kap, beteljesedik. Ez a részvétel minden egyes világi hívônek valóban megadatik, de csak annyiban, amennyiben az Úr testével egy... a világi hívôk részvétele Krisztus hármas tisztségében az egyházzal fennálló közösségbôl fakad'' (1988. XII. 30, nr. 14: AAS 81, 1989, 412--413; vö. PM XX, 32--33). Tehát nem valami különlegesség, hanem az összes keresztények alapvetô állapota az, amibôl az egyház minden tagjának méltósága és egyenlôsége származik. Ez a méltóság ,,egyszersmind a világi hívôk apostoli és missziós lendületének titkos ereje'' (uo. nr. 17: AAS 81, 1989, 421; magyarul: PM XX, 44). Amivel tehát a világi rendelkezik az egyházban, ami méltósága és küldetése, az azért illeti meg, mert keresztény. Ha valamilyen oknál fogva, lelkipásztori buzdítás és útmutatás végett a világiak sajátos, a többi keresztényektôl különbözô vonásait úgy keressük, hogy azok pozitív megfogalmazásban -- ne pedig a klerikusi vagy a szerzetesi állapot ellentéteként tagadólag -- jelenjenek meg, akkor a II. Vatikáni Zsinattal szólva sajátos hivatásuknak nevezhetjük, hogy ,,az ideig való dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Isten Országát'' (LG 31; vö. II. János Pál, Adhort. ap. post-synodalis, Christifideles laici, 1988. XII. 30, nr. 9, 15: AAS 81, 1989, 405, 413- -416; magyarul: PM XX, 22, 33--37). Ám ez a hivatás az emberi és keresztényi mivolt folyománya, egyéb különleges jogi tényen nem alapul. Az általánostól való eltérést inkább csak a szerzetesek világtól való elkülönülése (607. k. 3. §) jelent, mely a szerzetes intézményben tett fogadalom jogcselekményével veszi kezdetét (vö. 607. k. 2. §). Megjegyzendô azonban, hogy az egyházjogi terminológia szerint a szerzetes intézmények egy része is laikusi (tehát az egyházi rend gyakorlását feladatául nem tűzô) jellegű (588. k. 3. §). Ilyenek pl. az összes nôi rendek. Ettôl azonban még a világtól való szerzetesi elkülönülésük nem szűnik meg. Ugyanakkor viszont a világi intézmények (instituta saecularia) tagjai a 207. k. 2. §-a szerint az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt élet állapotába tartoznak, de hivatásuk lényeges vonása, hogy nem különülnek el a világtól, hanem épp annak belülrôl való megszentelésén igyekeznek, akár klerikusok, akár laikusok (710--711. k.). 634 A hatályos CIC-ben alkalmazott kétszer két csoportra való felosztás egymástól világosabban elválasztott teológiai és jogi elemek szerint nyert megfogalmazást. A Keleti Codex másként határozza meg a világi (laikus) fogalmát: a hármas felosztást teszi magáévá (CCEO 390. k.). Ezzel a szentségteológiai különbségen alapuló laikusfogalom helyett a hagyományosabb szociológiai jellegű laikusfogalmat alkalmazza. Ennyiben hasonlít a Katolikus Egyház Katekizmusához (Cittŕ del Vaticano 1992, 245, nr. 897; magyarul: Bp. 1994, 190--191), mely lelkipásztori szempontból a hivatalos szövegekben elôforduló laikusfogalmak közül szintén ezt részesíti elônyben. a. A klerikusok és a világiak 635 Az egyházi rend szentségében való részesedés szempontjából a krisztushívôk két csoportra oszlanak: a klerikusokra (felszentelt vagy más szóval szent szolgálatot teljesítô személyek, ,,ministri sacri'') és a világiakra (laici) vagyis azokra a krisztushívôkre, akik az egyházi rendben nem részesedtek (207. k. 1. §; vö. LG 28, 32c). 636 Az 1917-es CIC 107. kánonja úgy fogalmazott, hogy ,,isteni rendelkezés folytán vannak az egyházban a világiaktól különbözô klerikusok''. Mivel ez a fogalmazás a klerikusok és a világiak közti különbségre helyezte a hangsúlyt, s a klerikus szó akkoriban használatos értelme miatt -- nem csak az egyházi rend szentségében részesült személyeket jelölte, hanem mindenkit, aki a tonzúrát felvette -- félreérthetô is volt, a hatályos CIC lényeges módosítást hozott: az egyházban szent szolgálatot teljesítô személyek létét, lényegében tehát az ordo szentségét, vezeti vissza isteni rendelésre (vö. pl. Conc. Trid., Sess. XXIII, De sacramento ordinis can. 3: DS 1773; LG 18, PO 2 stb.). A klerikusok és a világiak közti különbség ennek mintegy következménye. Így szól errôl a II. Vatikáni Zsinat (LG 32c), II. János Pál pápa pedig hangsúlyozza: ,,Isteni jog alapján áll fenn a 'tagoknak ez a különbözôsége' és 'az a különbség melyet az Úr tett a szent szolgálatot teljesítôk és Isten népének többi tagja között', valóban kétféle nyilvános életmódot hoz létre az egyházban... a klerikusok és a világiak különbözô funkciókat kapnak'' (Alloc., 1983. II. 3, nr. 7: AAS 75, 1983, Pars I, 460). 637 A CIC klerikusi és világi állapotról (status) beszél (vö. 194. k. 1. § 1, 278. k., 285. k. 2. §, 289. k. 1--2. §, 290--293. k., 1317. k. stb.). b. A megszentelt életforma és annak hiánya 638 Az evangéliumi tanácsokra tett s az egyház által elismert és szavatolt fogadalommal vagy más szent kötelékkel való megszentelôdés szempontjából a krisztushívôk ismét két csoportra oszlanak: az ilyen sajátos módon Istennek szentelt életet élôkre és azokra, akik a megszentelôdésnek ezt az útját nem választották. Az ilyen megszentelt életet élôk állapota nem tartozik az egyház hierarchikus szerkezetéhez, de ,,összefügg annak életével és szent jellegével'' (207. k. 2. §), különös tekintettel arra, hogy állapotukat az egyház elismeri és szavatolja, s hogy az egyház üdvözítô küldetésének teljesítésére ,,sajátosan rendelkezésre állnak'' (uo.). 639 A megszentelt élet itt említett formájának hiánya nem nevezhetô minden további nélkül saecularitasnak, mivel a világi intézmények (instituta saecularia) ennek a megszentelt életnek az intézményei közé tartoznak (vö. 710. k. stb.). 640 Akárcsak a világi (laikusi) mivolt, a megszentelt élet e formájának a hiánya is állapotnak minôsül (vö. 216. k, 219. k.). Egyébként a fentiekben felsorolt két-két állapot át is fedi egymást: vannak megszentelt életet élô laikusok és klerikusok, de ugyanígy vannak az evangéliumi tanácsokkal megszentelt életet nem vállalók között is világiak és klerikusok egyaránt. 641 Az itt említett négy állapotnak különösen nagy jogi jelentôsége van. Ezért kerül róluk szó a CIC II. könyvének bevezetô részében. Egyes szerzôk ezeket az állapotokat közjogi, az egyház szerkezetével összefüggô állapotoknak nevezik[11]. Állapota azonban több más szempontból is lehet a krisztushívônek. A házas állapot (226. k. 1. §) vagy a celibátus állapota (247. k. 1. §) szintén elôfordul a CIC-ben. Ennek alapján több szerzô hangsúlyozza, hogy az állapot már nem elsôsorban a személyeknek egy zárt csoportját jelöli a jogban, hanem inkább jogállást (conditio iuridica), mely különbözô szempontok alapján nyer meghatározást[12]. ======================================================================== 30. §. AZ ÖSSZES KRISZTUSHÍVÔK KÖTELESSÉGEI ÉS JOGAI 642 Az összes krisztushívôket megilletô bizonyos jogokra volt ugyan helyenként utalás az 1917-es Egyházi Törvénykönyvben is, de ezek a jogok a törvényhozó számára nem tűntek külön típusnak. Így nem szentelt nekik külön szerkezeti egységet sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a régi egyházjogban ne lettek volna ilyen minden krisztushívôre vonatkozó kötelességek és jogok. Az 1983-as CIC -- mint említettük -- a II. Vatikáni Zsinat útmutatása nyomán hangsúlyozni kívánta az összes krisztushívôk alapvetô egyenlôségét. Ennek érdekében választotta azt a technikai megoldást, hogy külön szól közös kötelességeikrôl és jogaikról[13]. 1. ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK 643 A krisztushívô jogállásának meghatározásakor a CIC az alapvetô egyenlôség gondolatából indul ki, majd a kötelességek és jogok olyan felsorolását adja, amely technikájában emlékeztet az emberi jogokról szóló nyilatkozatokra. Ezek a felsorolt kötelességek és jogok részben isteni, részben tisztán egyházi eredetűek[14]. Számos szerzô alapvetô jogoknak nevezi ôket[15], mások viszont szándékosan tartózkodnak ezeknek a külön jelzôvel való minôsítésétôl. Ez utóbbiak óvatossága azon a tényen alapul, hogy az összes krisztushívô kötelességeit és jogait nem külön sajátos szilárdsággal rendelkezô egyházi alaptörvény (alkotmány) tartalmazza -- hiszen ennek kibocsátásától a legfôbb törvényhozó eltekintett --, hanem az összes többi jogokhoz hasonlóan magában a Codexben találhatók. Így külön kezelésük formailag nem indokolt. Egyébként is a krisztushívô jogállását rögzítô legalapvetôbb és legszilárdabb elvek ,,isteni jogi'' természetűek, s így teológiai jellegüknél fogva ember törvényhozó által rögzített formulákban aligha foglalhatók össze a teljesség igényével. Akik viszont e kötelességek és jogok alapvetô voltát hangsúlyozzák, pl. abból indulnak ki, hogy a krisztushívôk alapvetôen egyenlôek, s így közös kötelességeik és jogaik is alapvetônek minôsíthetôk[16]. Még technikaibb módon közelítette meg a problémát Javier Hervada, aki szerint: ,,Az alkotmányjogban alapvetô jogokon a hívônek azokat a jogait értjük, melyek közvetlenül és egyenesen az egyház alkotmányából mint tételes jogból fakadnak. Így alapvetô jogok azok a tényleges társadalmi és jogi szabadságok, melyek az alkotmányos szerkezetbôl fakadnak, vagyis az autonómiának azok a területei, melyet az alkotmányjog a hívôk számára elismer...''[17]. 644 A kötelességek és jogok megkülönböztetése és logikai sorrendje az egyházjogban ma sajátos formában jelenik meg. Számos olyan -- a Codexben többnyire kifejezett említéssel (pl. officium habent et ius[18]) jelzett -- joga van a krisztushívôknek, amely egyben kötelesség is. Ennek a kánonjogban jellemzônek tartott egybeesésnek a mélyén többek szerint a személy és közösség közötti sajátos viszony fedezhetô fel. Az egyházban nem lehet mereven elválasztani és szembeállítani a közérdeket a magánérdekkel, mivel az egyház legfôbb közcélja az egyes emberek üdvössége[19]. Ilyen értelemben az egyházon belül a szabadság fogalma is sajátos hiszen az Istentôl való függôségre épül. Ám a CIC-ben nemcsak a krisztushívôk általános kötelességeinek és jogainak az egybeesése a feltűnô, hanem a sorrendjük is. A Codex igen gyakran szándékosan -- pl. a régi CIC megfelelô szövegében a sorrendet megváltoztatva (vö. pl. 1917-es CIC 842. k.: ,,Ius et officium'' -- CIC 957. k.: ,,officium et ius'') -- elôbb a személyek kötelezettségeit említi, s csak utána szól jogaikról[20]. A többi jogrendek e két fogalmat inkább fordított sorrendben alkalmazzák. A jog és kötelezettség viszonya tekintetében úgy tűnik a kánonjog és a többi jogok eltérô kulturális modellt tartanak szem elôtt. Történelmileg a világi jogok modellje a természetjog újkori szemléletébôl, a mai kánonjogé pedig a szakrális felfogásból ered. Ez utóbbi szerint az elsôdleges a kötelesség, amit az isteni rendelés, az egyházban a sajátos isteni meghívás kíván az embertôl, s ez alapozza meg jogunkat arra, ami a kötelesség teljesítéséhez szükséges[21]. 645 A Keleti Codex e tekintetben eltér a latin törvénykönyvtôl, mert már elsô címében (De christifidelibus eorumque omnium iuribus et obligationibus) elôbb a jogokat említi, s csak utána a kötelességeket. 646 Noha egyesek ezt a Codexben több helyütt szereplô logikai sorrendet arra hivatkozva bírálják, hogy az egyházban sem az egyes egyházjogi kötelezettségek teljesítése érdekben illetik meg a jogok a krisztushívôket[22], ez nem érinti az alapvetô kötelezettségekbôl fakadó alapvetônek tűnô jogokat. Azok ugyanis nem pusztán egy zárt pozitív jogrend keretében állnak, hanem épp a kegyelem és a természet rendjének metszéspontjában: az elsôként ajándékozó isteni szeretet lekötelezô hívása az egyház ,,felfelé nyitott'' jogrendjében belsô normának számít. A meghívottak közösségében pedig mindenkit erre a hívásra való tekintettel, követése érdekében illetnek meg az alapvetô, sajátos jogok. A szentáldozáshoz való jog pl. az erre alkalmas és felkészült hívôt nem azért illeti meg, hogy évi szentáldozási kötelezettségét teljesíthesse, hanem mert az eucharisztiát Krisztus üdvösségre segítô hatékony eszközként rendelte, hogy mindnyájan éljünk vele. Ilyen hát az az alapvetô kötelezettség, mely az egyházban igenis megelôzi a jogokat. 647 Az összes krisztushívôknek a CIC-ben felsorolt kötelességei és jogai nem egyforma természetűek. Vannak köztük olyanok, amelyek magából a krisztushívôi mivoltból szükségképpen következnek. Mások sajátosan a krisztushívôre jellemzô szabadság állapotából, az egyháztagság aktív cselekvésre felhívó jellegébôl, az egyház hitben, szentségekben és közös pásztoroknak való alárendeltségben megnyilvánuló közösség voltából fakadnak. Végül elôfordulnak a CIC II. könyvének elején szereplô jogok között olyanok is, amelyek a krisztushívôt nem csupán mint egyháztagot illetik meg, hanem mint emberi személyt, s így az emberi jogok különbözô felsorolásaiban[23] is szerepelnek (vö. pl. 220- 221. k.). A törvényhozó mégis szükségesnek tartotta az egyházon belül is szavatolni ezeket, hiszen e jogok a dolog természeténél fogva a krisztushívôt mint ilyet az egyházon belül is megillethetik (eltérôen pl. a vallásszabadság jogától -- lásd alább III. 1. §. 2). 2. AZ EGYES KÖTELESSÉGEK ÉS JOGOK 648 1) Az egyházzal való közösség (communio) megôrzésére a krisztushívôk nem csupán nagy formális döntéseik meghozatalában (pl. hitvallás tétele, más vallási közösséghez való csatlakozás, illetve annak mellôzése), hanem cselekvésmódjukban is kötelesek (209. k. 1. §; CCEO 12. k. 1. §). 649 A CIC átdolgozása során eleinte csak az a kívánság merült fel, hogy a Péter utóda és a vele közösségben lévô püspökök által vezetett egyházzal való közösségben maradás -- erkölcsileg objektíve amúgy is fennálló -- kötelezettségét foglalják jogszabály alakjába (vö. Comm 18, 1986, 322--323), késôbb azonban ezt egyrészt kiterjesztették a hívô egész cselekvésmódjára, viszont elhagyták a kifejezett utalást a pápára és a püspökökre. Ez ugyanis feleslegesnek tűnt tekintettel arra, hogy az egyházi közösség (communio) szükségképpen hierarchikus jellegű, így a külön említés felesleges (vö. LG, Nota explicativa praevia 2b)[24]. 650 Az egyházzal való közösség megôrzésének kötelezettsége a cselekvésmódot illetôen -- mint a 209. k. 2. §-a külön is hangsúlyozza -- azt is megkívánja, hogy a krisztushívôk nagy gonddal teljesítsék azokat a kötelességeket, melyekkel az egyetemes egyháznak vagy -- a jog szerint -- saját részegyházuknak tartoznak (vö. CCEO 12. k. 2. §; itt a krisztushívônek a maga sajátjogú egyháza iránti speciális kötelességeirôl is szó van). Ez az alapvetô kívánalom egyrészt rávilágít, hogy a CIC II. könyvének elején felsorolt fontos kötelességek és jogok az egyházi közösség (communio) megvalósítása szempontjából elsôdlegesek és lényegesek[25]. Másrészt jelzi, hogy a krisztushívô nem követelhet ,,alanyi jogokat'' a hívôk közösségének, Krisztus misztikus testének ellenében, mivel nem elôzi meg a közösséget: csak annyiban illetik meg jogok ebben a közösségben, amennyiben tagja, amennyiben valóban hozzá tartozik. Ez a közösség ,,nem a tagok szerzôdésébôl jön létre, hanem Isten kezdeményezésére, aki az embert nem egyénileg üdvözíti, hanem úgy, hogy népévé teszi (vö. LG 9), s így a keresztény ember jogai sem a közösség cselekvési szférájának korlátaiként jelentkeznek, s az egyes hívô autonóm és szabad cselekvésének területe sem ellentéte a közösség cselekvési területének''[26]. 651 A Keleti Codex külön kitér arra, hogy a krisztushívôk az élô, hiteles tanítóhivatalhoz ragaszkodva kötelesek sértetlenül megôrizni az ôsök által áthagyományozott hitet, nyíltan megvallani azt, s elmélyíteni a gyakorlás és a szeretet cselekedetei által (CCEO 10. k.). Mindez a fenti sajátos kötelesség bôvebb kifejtésének tűnik. Nem nyer ilyen kifejezett megfogalmazást a latin törvénykönyvben, de lényege szerint benne foglaltatik. Ily módon, noha formailag nem kötelezi a latin rítusúakat, a teológiai elv hiteles megfogalmazásaként irányadó. 652 2) Minden krisztushívô köteles állapotának megfelelôen szent életre törekedni, s -- ezzel is -- az egyház erôsödésén és megszentelôdésén fáradozni (210. k.; CCEO 13. k.). Az összes krisztushívôk -- és nem csupán bizonyos csoportjaik (pl. papok, szerzetesek) -- kötelesek keresztényi hivatásuknál fogva az életszentségre törekedni (vö. LG 39, 40--41). E kötelesség erkölcsi, de jogi jellegű is, hiszen az egyház egészének állandóan elmélyülô szentsége valódi közérdek. Ennek megvalósítását különbözô részletes elôírások hivatottak segíteni (pl. 213. k., 214. k., 216. k., 217. k., 219. k., 387. k., 528. k. 2. §). 653 3) Minden krisztushívônek kötelessége és joga az üdvösség örömhírének terjedésén fáradozni (211. k.; CCEO 14. k.). Ez a missziós küldetés a keresztény beavatás szentségeibôl fakad (LG 11a, 33, AA 3c, AG 36a). Ennek az általános kötelességnek és jognak a konkretizálását a CIC számos kánonjában megtaláljuk (pl. 225. k. 1. §, 386. k. 1--2. §, 528. k. 1. §, 756--758. k., 777. k. 2. §, 793. k., 872. k.). 654 4) Kötelesek a krisztushívôk felelôsségük tudatában, keresztény engedelmességgel követni, amit a szent pásztorok[27] Krisztus képviselôiként, mint a hit tanítói kijelentenek, vagy mint az egyház vezetôi elrendelnek (212. k. 1. §; CCEO 15. k. 1. §). 655 A hierarchia sajátos kötelességeinek és jogainak a hit és erkölcs tanításával kapcsolatban (vö. 752--754. k.) a krisztushívôk részérôl a felelôs engedelmesség kötelezettsége felel meg. Ugyanez vonatkozik az egyházfegyelem területére is. E kötelesség mindenkire: világira, papra, püspökre, szerzetesre is érvényes. Tehát a hierarchikus elöljárók nemcsak tanácsot adhatnak a rájuk bízottaknak, nemcsak meggyôzésükre törekedhetnek, hanem kötelezô erôvel rendelkezhetnek, parancsolhatnak is (vö. VI. Pius, Const., Auctorem fidei, 1794. VIII. 28, nr. 4--5: DS 2604--2605; LG 27). A felelôsség tudatában való engedelmesség azt jelenti, hogy nem egyszerűen azért kell engedelmeskedni, mert parancsoltak valamit, hanem azért, mert törvényesen parancsolták, továbbá hogy kezdeményezô módon kell engedelmeskedni, mikor a parancs teret enged a saját kezdeményezéseknek is. Vagyis mikor a parancs törvényes, együttműködô lelkülettel kell engedelmeskedni[28]. A parancs akkor törvényes, ha a hatóság hatáskörén belül adta ki[29]. Az engedetlenség a CIC szerint büntetendô cselekmény (1371. k.). 656 5) A krisztushívôk jogosultak -- különösen lelki -- szükségleteiket, valamint kívánságaikat feltárni az egyház pásztorai elôtt (212. k. 2. §; vö. LG 37a). Ez logikusan következik abból, hogy joguk van az egyház lelki javaiból (lásd alább 7. pont) segítséget kapni. A kérelmezés joga egyébként nem tévesztendô össze a kért konkrét dolog elnyeréséhez való joggal, amelyet bizonyos lelki javak esetén, ha a kérés megfelelô, más jogszabályok külön-külön szavatolhatnak. 657 6) A véleménynyilvánítás joga az egyház javát érintô dolgokról a szent pásztorok elôtt joga, sôt néha kötelessége is a krisztushívôknek, mégpedig tudásuk, szakértelmük és tekintélyük alapján (212. k. 3. §; CCEO 15. k. 3. §; vö. LG 37a). Akinek ugyanis ilyen adottságok folytán a véleménye többet nyom a latban, azt az egyház közösségének érdekében terheli a szóbeli vagy írásbeli megnyilatkozás kötelessége[30]. A többi krisztushívô elôtt is kinyilváníthatják ilyen egyházi közérdeket érintô ügyekben a véleményüket, e jognak azonban a dolog természeténél fogva - - tudniillik az egész dialógus az egyházi közösség erôsödését szolgálja! -- bizonyos korlátai vannak: a hit és az erkölcs, valamint a szent pásztorok iránti tisztelet, továbbá a közjó és a személyek méltósága (212. k. 3. §). 658 Ez utóbbi három pontban felsoroltak: az engedelmesség kötelessége, a kérelmezés és a véleménynyilvánítás joga, illetve kötelessége együttesen hivatottak azt a belsô dialógust és kapcsolatrendszert biztosítani, melyre az egyházi közösségnek a működéséhez szüksége van. VI. Pál pápa Ecclesiam suam kezdetű körlevelében így ír errôl: ,,Hôn óhajtjuk, hogy a belsô dialógus az egyházi közösségben elevenebbé váljék, gazdagodjék témákban és résztvevôkben, hogy így Krisztus földi titokzatos testének életereje és megszentelôdése növekedjék. Mindaz kívánatos számunkra, ami terjeszti azokat a tanításokat, melyeknek az egyház a letéteményese és kezelôje: már szóltunk a liturgikus életrôl, a belsô életrôl és a prédikációról, hozzáfűzhetjük az iskolát, a sajtót, a szociális apostolságot, a missziókat, a segítô szeretet gyakorlását... és mindazokat, akik az illetékes hatóság vezetése alatt részt vesznek az egyházat megelevenítô dialógusban, bátorítjuk és megáldjuk'' (1964. VIII. 6: AAS 61, 1964, 658--659). 659 7) A krisztushívôknek joguk van ahhoz, hogy az egyház lelki javaiból segítséget kapjanak. Különösen vonatkozik ez Isten igéjére és a szentségekre (213. k.; CCEO 16. k.; vö. 762. k., 843. k.). Ennek a jognak a szent pásztorok részérôl kötelességek felelnek meg (vö. pl. 387. k., 528. k.). A szentségek, szentelmények kiszolgáltatására az illetékes természetesen csak akkor köteles, ha fennállnak a jogban megkívánt feltételek (pl. 843. k., 885. k. 1. §, 912. k., 986. k. 1. §, 1001. k., 1003. k. 2. §, 1058. k. -- vö. III. 8. §. 3). 660 8) Az Isten igéjébôl való lelki segítséghez való joggal szorosan összefügg a krisztushívôk jogosultsága a keresztény nevelésre. Ennek alapja a keresztségben kapott meghívás az evangélium szerinti életre. Különösen gyermekkeresztség esetén világos, hogy ebbôl jog származik az evangélium megismerésére. A keresztény nevelés azonban összetett folyamat, melyben az érett emberi személy kialakításán kívül az is cél, hogy az érintett az üdvösség titkát megismerje és meg tudja élni (217. k.; CCEO 20. k.; vö. GE 2; II. János Pál, Adhort. ap., Catechesi tradendae, 1979. X. 16, nr. 14, 30: AAS 71, 1979, 1288--1289, 1302-- 1303; magyarul: PM II, 175--176, 197--198). Itt tehát nem egyszerűen valamilyen kulturális jellegű köznevelési szolgáltatásról van szó, hanem a személyes, eleven hit megélésére való hatékony segítségrôl. A hitoktatásról egyébként az Egyházi Törvénykönyv külön fejezetben is szól (773--780. k.; lásd alább 58. §. 3). 661 9) A krisztushívôknek joguk van a rítusuk szerinti istentisztelet végzéséhez a törvényesen jóváhagyott rítusok elôírásainak megfelelôen (214. k.; CCEO 17. k.). A rítusok (lásd fent 18. §. 2. h) nagyban hozzájárulnak a krisztushívô azonosságának meghatározásához az egyházban. Ez a jog is jelent kötelezettséget az egyházi hatóság számára: ahol egy bizonyos rítushoz tartozó személyek kellô számban élnek, lelkipásztori szervezet útján kell gondoskodni sajátos szükségleteikrôl (vö. OE 4; 383. k. 2. §). 662 10) Joguk van a krisztushívôknek ahhoz is, hogy lelki életüket az egyház tanításával összhangban saját formában élhessék (214. k.). Ez a jog, noha a CIC ezt külön nem említi, de általános kijelentésével bennfoglaltan elismeri, kiterjed akár az egyéni, akár az egymással társult krisztushívôkre jellemzô közös sajátos lelkiségi formákra. Igen jelentôs tény, hogy egy-egy sajátos lelkiségi irányzat gyakran egybeesik valamilyen egyházi mozgalommal, társulással, vagy kapcsolódik a megszentelt élet valamely intézményéhez. Mindenesetre ezeknek az egyház tanításával összhangban álló közösségi spiritualitási formáknak a követése is joga a hívôknek[31]. 663 11) Az egyesülési és a gyülekezési jog az egyházban sajátos értelemben és sajátos célból illeti meg a krisztushívôket. Jogukban áll, hogy jótékony illetve vallásos célú vagy a keresztény hivatást a világban elômozdító társulásokat alapítsanak és vezessenek (215. k.; CCEO 18. k.; AA 18), valamint hogy ugyanilyen célok megvalósítására összejöveteleket tartsanak (215. k.). A CIC tehát jellegének megfelelôen csupán az egyház küldetésének közös gyakorlását célzó társulásokról, gyűlésekrôl szól, s nem foglalkozhat az egyháztagok profán célú egyesületekben való részvételével (kivéve az egyházellenes társulásokban való tagság, illetve működés büntetését -- 1374. k.; lásd alább 93. §. 5). A társulási jog gyakorlását az egyházban a CIC részletesen szabályozza (298--329. k.; lásd alább). 664 12) A saját apostoli kezdeményezés joga szintén megilleti a krisztushívôket abban az értelemben, hogy állapotuknak és helyzetüknek megfelelôen saját kezdeményezéseikkel is elômozdíthatják az apostoli tevékenységet. E jog alapja, hogy minden megkeresztelt részesült az egyház küldetésében. Ám egyetlen magánkezdeményezésre alapult apostoli vállalkozás sem tarthat igényt a ,,katolikus'' névre (vö. 300. k., 803. k. 3. §, 808. k.), hacsak ehhez az illetékes egyházi hatóság beleegyezését nem adta (216. k.; CCEO 19. k.; AA 18--19, 24c). 665 13) A szent tudományok művelôit megfelelô kutatási és közlési szabadság illeti meg mindazzal kapcsolatban, amiben jártasak. Meg kell azonban tartaniuk gondolataik közlése során az okosság követelményeit, és mindig kötelesek a tanítóhivatal iránti engedelmességre (218. k.; CCEO 21. k.). Ez az engedelmesség a teológiai kutatás terén is felelôs, kezdeményezô, együttműködô magatartást jelent (lásd fent 4. pont). Egyébként hangsúlyoznunk kell, hogy itt nem az általános tudományos szabadságról, hanem a szent tudományok művelôit az egyházban megilletô szabadságról van szó. A szent tudományt pedig nem tárgya önmagában teszi szentté, hanem tárgyával párosuló módszere. Hiszen lehetne ugyanazokkal az adatokkal kizárólag vallástörténeti szempontból is foglalkozni. A katolikus teológia fogalmánál fogva módszertani alapelvként is feltételezi a tanítóhivatallal való egységet (lásd fent 1. §. 2. b). Sôt méltán állíthatjuk, hogy a katolikus teológus sajátosan egyházi hivatást gyakorol: Krisztus tanítói küldetésének részese az egyház közösségében, amely tevékenységét hierarchikus szerkezetének megfelelôen végzi (lásd alább 57. §. 3). A teológus feladata abban áll, ,,hogy a tanítóhivatallal közösségben egyre jobban elmélyítse Isten igéjének megértését, annak megfelelôen, ahogyan ez az ige sugalmazott és az egyház eleven hagyománya által hordozott Írásban megtalálható'' ( Fid, Instr., 1990. V. 24, nr. 6: AAS 82, 1990, 1550-- 1570). 666 14) A krisztushívôknek joguk van ahhoz, hogy életállapotukat minden kényszertôl mentesen válasszák meg (219. k.; CCEO 22. k.). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindenkinek joga lenne bármikor bármilyen életállapothoz (tehát pl. hogy klerikus legyen, vagy hogy házasságot kössön olyan személlyel, aki ezt nem akarja). Ez a jog alapvetô emberi jognak is minôsül (vö. GS 26: ,,jog az életállapot szabad megválasztására''). Mindenesetre a CIC külön is hangsúlyozza, hogy érvénytelen a noviciátus és a fogadalomtétel, ha kényszer, súlyos félelem vagy megtévesztés hatására történik (643. k. 1. § 4, 656. k. 4). Ugyancsak teljességgel tilos az egyházi rend felvételére bármilyen módon is kényszeríteni valakit (1026. k.). A kényszer, félelem vagy a megtévesztés hatására kötött házasság pedig érvénytelen (1103. k., 1098. k.). 667 15) A jó hír és az intimszféra védelméhez az egyházban is kinek- kinek joga van (220. k.; CCEO 23. k.; vö. GS 26)[32]. Ez a jog is az ember általános jogai közé tartozik, a személyiségi jogok területére. Bennfoglaltan vonatkozik a 220. kánon a levéltitok, a képmás, a magánlak stb. védelmére is, noha csupán a jó hírrôl szól kifejezetten. A magánszféra védelmének fogalma ugyanis mindezekre kiterjed[33]. Megjegyzendô azonban, hogy az egyházban a krisztushívôk nem pusztán általános, ,,emberi jogi'' alapon, hanem sajátos okból is kötelesek kölcsönösen tisztelni egymást (UR 12). Jó hírük, becsületük része az egyház tanúságtételének, ennek törvénytelen megsértése az egyház működését is károsítja[34]. A magánszféra védelmét látszanak erôsíteni a CIC-nek azok az elôírásai, melyek a gyóntató vagy az elöljáró diszkrécióját hivatottak biztosítani (pl. 630. k. 1. §, 4--5. §, 979. k.). 668 A CIC csak a jó hír és a magánszféra törvénytelen megsértését tiltja (vö. 1390. k.), mivel más hibáit, büntetendô cselekményeit felfedni bizonyos esetekben -- de sohasem gyónásból származó ismeret alapján -- erkölcsileg és jogilag megengedett is lehet, ha más személyek, a társadalom vagy az egyház java így kívánja. 669 16) A krisztushívôt megilleti a jog az egyházi fórumon való jogvédelemre (221. k. 1. §; CCEO 24. k.). Ez azt jelenti, hogy mindazokat a jogokat, amelyek a személyeket az egyházban megilletik, egyben kereset is védi (102. §. 5. c.; vö. 1491. k.), vagyis egyházi bíróság elôtt is érvényesíthetôk, illetve védelmezhetôk. Ennek keretében a krisztushívônek arra is joga van, hogy ha az illetékes hatóság perbe hívta, a jog elôírásainak megtartásával és méltányosság szerinti alkalmazásával ítélkezzenek róla (221. k. 2. §)[35]. Ez az általános elv megkívánja, hogy az egész egyházi perjogot úgy magyarázzuk, hogy abban az egyház tagjainak jogai hatékony védelmet nyerjenek. 670 17) A büntetôjogi törvényesség elve az egyházban azt jelenti, hogy a krisztushívônek joga van arra, hogy kánoni büntetésekkel csakis a törvény elôírásai szerint sújtsák (221. k. 3. §; CCEO 24. k. 3. §; a törvényesség elvének sajátos jellegérôl az egyházjogban lásd alább 85. §. 3. a., 98. §. 2.; vö. 1399. k.). 671 18) A krisztushívôk kötelesek hozzájárulni az egyház szükségleteinek fedezéséhez, hogy az istentisztelethez, az apostoli munkához, a jótékonysághoz és az egyházi szolgálattevôk tisztes ellátásához a kellô eszközök ne hiányozzanak (222. k. 1. §; CCEO 25. k. 1. §). Ez a hozzájárulás nem csupán anyagi jellegű lehet, hanem személyes is (vö. AA 10). Az egyház hivatásával szorosan összetartozó tevékenységének ilyen támogatása sokféle módon történhet. E kötelesség teljesítésének konkretizálását az egyetemes jog által meghatározott keretek között (vö. 1261. k. 1. §, 1262. k., 1260. k., 1264. k. stb.) a részleges egyházjog elôírásai tartalmazzák (vö. 1261. k. 2. §, 1262. k.). Gyakran nagy szerep jut ebben az államokkal való megállapodásoknak is, amelyek az egyház finanszírozásának kérdéseit rendezik[36]. Magyarországon az Apostoli Szentszékkel 1997. VI. 20-án kötött, az egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint egyes vagyonjogi kérdésekrôl szóló megállapodás (AAS 80, 1998, 330--341)[37] a már befizetett személyi jövedelemadó 1%-ának valamely egyház számára való juttatását teszi lehetôvé[38]. Ez az adóirányítási rendszer nem helyettesíti a hívôk önkéntes egyházközségi (plébániai) hozzájárulását, hanem -- történelmileg szemlélve -- az 1951-tôl az 1990- es évekig fizetett állami működési támogatást váltja fel. Így a plébániai hozzájárulás továbbra is szükséges és a részleges egyházjog meg is kívánja. Ennek a hozzájárulásnak a mértékére a Püspöki Kar irányelve az, hogy összege a keresô évi átlagkeresetének 1%-a legyen (MKPK, Kieg. 12. cikkely: ET 1168). Ezen a nettó kereset 1%-a értendô (vö. VI. R. J. 30: ,,In obscuris minimum est sequendum''; 19. k.). Ennek fizetését a MKPK nem szankcionálja, esetleges sürgetését (vö. 1262. k. 2. §) a megyéspüspökökre bízza. Ez az 1% nem tévesztendô tehát össze a személyi jövedelemadó azon hányadával, amelyrôl az adozó a magyar törvények szerint rendelkezhet. 672 19) A keresztények kötelesek az egyházjog szerint is a társadalmi igazságosság elômozdítására, valamint arra, hogy saját jövedelmükbôl is segítsék a szegényeket. Ez utóbbi kötelezettséget a CIC Isten parancsára hivatkozva mondja ki (222. k. 2. §; CCEO 25. k. 2. §). Teljesítésének jellegét és módozatait hivatalos tekintéllyel az egyház szociális tanításáról szóló dokumentumok jelölik meg (GS 69, 90; vö. pl. MP, Catholicam Christi Ecclesiam, 1967. I. 6: AAS 59, 1967, 25--28; MP, Iustitiam et pacem, 1976. XII. 10: AAS 68, 1976, 700--703 stb.). 673 Az igazságosság elômozdítása és a szegények segítése annyiban sajátosan egyházon belüli kötelessége a krisztushívônek, amennyiben az egyház küldetésének, tanúságtételének is szerves részét alkotja (vö. MP, Iustitiam et pacem, 1976. XII. 10, nr. I: AAS 68, 1976, 701). 674 Különös vonása az errôl szóló újabb pápai tanításnak a szolidaritás hangsúlyozása. II. János Pál pápa Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában így ír: ,,Ha a kölcsönös függôséget ebben az értelemben elismerik, a megfelelô válasz... a szolidaritás. Ez nem holmi szánalom és bizonytalan irgalmasság, vagy felületes részvét annyi szenvedô ember iránt, hanem ellenkezôleg: eltökélt akarat és állandó gondoskodás a közjóért, azaz mindenkiért külön-külön és összességében, mert mindnyájan felelôsek vagyunk... Akiknek nagyobb a befolyásuk... érezzék magukat felelôsnek a leggyengébbekért, és legyenek készek részt adni tulajdonukból. Viszont a leggyengébbek ugyanezen a vonalon ne legyenek visszahúzódók, sem társadalomellenesek, hanem követeljék meg az ôket megilletô jogokat, és azt tegyék, ami az ô szempontjukból is a közjót szolgálja'' (1987. XII. 30, nr. 38--39: AAS 80, 1988, 565--566; magyarul: PM [XVIII], 50--51). 675 A társadalmi igazságosság ilyen aktív elômozdítását tehát a keresztény embertôl az egyház tanúságtétele érdekében a kánonjog is megkívánja. Ezt konkretizálják pl. a 225. k. 2. §, a 282. k. és a 298. k. 1. § elôírásai. 3. A JOGOK GYAKORLÁSÁNAK KORLÁTAI 676 A krisztushívôknek jogaik gyakorlásában -- egyénileg és társulásokba tömörülve is -- tiszteletben kell tartaniuk bizonyos határokat. Ezek a 223. k. szerint: az egyházi közjó, a többiek jogai és a mások iránti kötelességek (vö. CCEO 26. k. 1. §). Az egyházi közjó az egész kánonjog ihletôje és mozgatója, fogalmában az egyházi közösség biztosításának, Krisztus teste építéséhez a feltételek megvalósításának igénye fejezôdik ki[39]. A lelkek üdvösségéhez mint az egyházjog célját és magyarázatát meghatározó vezérelvhez (1752. k.) viszonyítva az egyházi közjó hasonló értelműnek látszik, de nem teljesen azonosnak. A ,,közjóban'' ugyanis az üdvösség szolgálatának közösségi oldalán van a hangsúly. A lelkek üdvössége végsô és legmagasabb egyházi közérdeknek, az egyház léte értelmének tekinthetô. Azt, hogy az egyházi közjó a jogok gyakorlására nézve milyen konkrét következményekkel jár, az egyházi hatóság hivatott kötelezô erôvel megjelölni, a krisztushívôi jogok gyakorlását irányítani (223. k. 2. §; CCEO 26. k. 2. §). ======================================================================== 31. §. A VILÁGIAK KÖTELESSÉGEI ÉS JOGAI 1. ÁLTALÁNOS MEGJEGYZÉSEK 677 A világi krisztushívôk fogalmáról és az azzal kapcsolatos szóhasználati eltérésekrôl már fentebb szóltunk (29. §. 2)[40]. A CIC II. könyvének elején külön címben felsorolt kötelességek és jogok többségérôl nem mondható el, hogy abból a klerikusok ki lennének zárva, hiszen a keresztség és a bérmálás alapján nem illetik meg a világiakat olyan jogok, melyekben -- az ugyancsak megkeresztelt és megbérmált -- klerikusok elvileg ne részesedhetnének. Ebben a címben gyakran olyan kötelességekrôl és jogokról van szó, amelyek konkrét társadalmi helyzetüknél fogva fôként a világiakat érintik, olyan életkörülményekhez kapcsolódó keresztényi hivatás velejárói, melyek között többnyire a világiak élnek. Vagyis zömmel nem tekinthetôk mereven és kizárólag a laikusi állapothoz tartozó kötelességeknek és jogoknak. A latin egyházban pl. a nôs diakónusokra is vonatkoznak a házassággal és családdal kapcsolatos kötelességek és jogok (226. k.). Az állandó diakónusok ugyancsak teljes joggal kapcsolódhatnak be a közhatalom gyakorlásába, a politikai pártokba, a kereskedelmi és üzleti tevékenységbe, s megkülönböztetô öltözetet sem tartoznak viselni az egyetemes jog szerint (288. k.). Az evilági dolgok rendjének belülrôl való megszentelése tehát -- hacsak nem szerzetesek -- klerikus létükre igencsak feladatuk lehet (vö. 225. k. 2. §). Vannak azonban olyan kötelességek, illetve jogok is, melyek a világiakat éppen fel nem szenteltségüknél fogva illetik meg, pl. az akolitusi és lektori szolgálat elnyerésének lehetôsége (230. k.). A világiak kötelességeinek és jogainak a Codexben szereplô jegyzéke elsôsorban azokat a világiakat tartja szem elôtt, akik nem választottak szerzetesi vagy más, a 207. k. 2. §-a szerinti megszentelt életformát. 678 A világi krisztushívôk kötelességeinek és jogainak az Egyházi Törvénykönyvben található összeállítása nem kíván teljességre törekedni. Az összes krisztushívôk kötelességeiben és jogaiban is részesednek a világiak, de van számos más kötelességük és joguk is, melyek a CIC-ben ezen a jegyzéken kívül szerepelnek, pl. a szentségekrôl, az egyházi hivatalokról, valamint az eljárásokról szóló kánonokban. 2. AZ EGYES KÖTELESSÉGEK ÉS JOGOK a. Az apostoli tevékenységgel kapcsolatos kötelességek és jogok 679 1) Az üdvösség örömhírének terjesztése az egész világon különösen is sürgetô kötelessége a világiaknak olyan körülmények között, amikor az emberek -- klerikusok híján -- Krisztust csak általuk ismerhetik meg (225. k. 1. §; CCEO 406. k.). Ennek a kötelességnek, mely egyben jog is, alapja a keresztségben és a bérmálásban kapott általános küldetés. Megvalósítása mind egyénileg, mind pedig közösségileg lehetséges (uo.; vö. II. János Pál, Adhort. ap. post-synodalis, Christifideles laici, 1988. XII. 30, nr. 33--35: AAS 81, 1989, 453--459; magyarul: PM XX, 90- -99). Ma különösen is aktuális területe ennek a munkának a hitoktatás: ,,Az új nemzedékeknek a világi hívôk értékes segítséget nyújthatnak a szervezett hitoktatás munkájával'' (uo. nr. 34: AAS 81, 1989, 456; vö. magyarul: PM XX, 96), ami ma talán szükségesebb mint valaha is, bármikor a történelem folyamán. 680 2) A világi dolgok rendjének az evangélium szellemével való átitatása sajátosan is kötelezi a világiakat, mégpedig egyéni helyzetüknek megfelelôen (225. k. 2. §; CCEO 401. k.). Az evilági dolgok körébe tartoznak a zsinat szóhasználata szerint ,,az élet és a család javai, a kultúra, a gazdaság, a művészet, a foglalkozási ágak, a politikai közösségek intézményei, a nemzetközi kapcsolatok'' (AA 7b). Az élet javainak körében, amelyekben Krisztusról tanúságot kell tenni, ma különös hangsúllyal jelenik meg az ember személyi méltóságának elômozdítása, az élethez való jog (a fejlôdés bármely szakaszában) védelme, az új genetikai és biotechnikai ismeretek alkalmazása, az emberi jogok védelme (II. János Pál, Adhort. ap. post-synodalis, Christifideles laici, 1988. XII. 30, nr. 37--39: AAS 81, 1989, 460-- 468; magyarul: PM XX, 102--112). 681 3) Ennek az evilági dolgok megszentelésére vonatkozó küldetésüknek a teljesítése során a világi krisztushívôket a földi ország ügyeiben autonómia illeti meg (227. k.). Ezirányú önállóságukat eszerint a hierarchiának is tiszteletben kell tartania, hisz a CIC a világiaknak az egyházon belüli jogairól szól (vö. GS 43b, AA 7b; Comm 2, 1970, 94)[41]. Ez viszont azt is jelenti, hogy a kultúra, a politika, a tudomány, a gazdaság stb. terén végzett munkájukkal a világot az evangélium szerint alakítva a laikusok egyben az egyházon belül közfunkciót végeznek (vö. GS 40c), az egyház működését, szerepvállalását valósítják meg a világban. Mégsem tévesztendô össze ez a tevékenység az egyház nevében, hivatalosan végzett cselekményekkel. A törvényhozó külön is hangsúlyozza, hogy az autonómiájukat gyakorló világiaknak óvakodniuk kell, nehogy a szabad vélekedés tárgyát képezô kérdésekben saját nézetüket az egyház tanításaként adják elô (227. k.; GS 43b). E szabadság gyakorlásakor a krisztushívôknek a dolog természeténél fogva tiszteletben kell tartaniuk bizonyos határokat: az evangélium szellemében, a tanítóhivatal által elôadottakra ügyelve kell eljárniuk (227. k., vö. 212. k. 1. §; CCEO 402. k.). 682 4) A házasságban élôk különösen kötelesek a házasság és a család révén Isten népe épülésén fáradozni (226. k. 1. §; AA 11, GS 52). 683 5) A szülôk már a természet rendjénél fogva is kötelesek és jogosultak a gyermekeik nevelésére, a keresztény szülôknek azonban sajátos egyházi kötelessége, hogy gyermekeik keresztény nevelésérôl (lásd fent 30. §. 2, 8; vö. alább 60. §.) gondoskodjanak az egyház tanításának megfelelôen (226. k. 2. §). 684 6) A világiak kötelesek és jogosultak a keresztény tanítás megismerésére képességeiknek és helyzetüknek megfelelôen. E kötelességük és joguk alapja keresztény mivoltukban rejlik, mely azt kívánja tôlük, hogy eszerint a tanítás szerint éljenek, ezt hirdetni és szükség esetén védelmezni is tudják, valamint hogy kivegyék részüket az apostoli tevékenységben (229. k. 1. §; CCEO 404. k. 1. §; vö. LG 35d; 210--211. k., 216--217. k.). 685 7) Ezzel összefüggésben a világiak jogosultak -- de nem kötelesek - - arra is, hogy a szent tudományokban olyan teljesebb képzettséget szerezzenek, melyet az egyházi egyetemeken vagy fakultásokon (815--820. k.), illetve -- legalább -- a vallási tudományok intézeteiben (pl. a Magyarországon működô összes nappali és levelezô tagozatos ,,hittanár'' vagy ,,hitoktató'' szakokon, vö. 821. k.) lehet elnyerni (229. k. 2. §; CCEO 404. k. 2. §). E jog kiterjed mind az elôadások látogatására, mind akadémiai fokozatok szerzésére (uo.). A jog gyakorlásának feltételeit a kánoni elôírások (vö. 819. k.), valamint a részleges jog és az egyes intézmények saját szabályai határozzák meg. b. Belsô egyházi feladatok 686 1) A világiak jogképességgel rendelkeznek arra, hogy a szent pásztorok felvegyék ôket azokra az egyházi hivatalokra és feladatokra, melyekben a jog szerint működhetnek. E jogképesség feltétele, hogy az illetô személyek alkalmasak legyenek az adott funkcióra. Azokról a lehetôségekrôl és teológiai adottságokról, amelyek a világi hívôk különféle egyházi szolgálatainak jellegét és rendjét meghatározzák, a Kléruskongregáció más szentszéki hatóságokkal együtt 1997. VIII. 15-én kiadott Ecclesiae de mysterio kezdetű utasításában rendelkezett átfogó módon (AAS 89, 1997, 852--877; magyarul: RD VI). Egyrészt létezik számos olyan egyházi feladat, amelynek érvényes elvégzéséhez az egyházirend szentsége szükséges. Ezeket világi hívôk természetesen nem láthatják el. Léteznek olyan feladatok is, amelyek sajátosan a felszentelt személyek szentségben kapott küldetéséhez tartoznak, de amelyeket kellô megbízás alapján elláthatnak világiak is. Ilyen például a megbízott áldoztató feladata[42]. 687 Ezekhez a feladatokhoz tehát a világiaknak nincs szorosan vett alanyi joguk, csupán jogilag alkalmasak rájuk[43]. A világiak az egyházi hivatal (officium) új fogalma alapján (vö. 145. k.; lásd fent 23. §. 1) arra is képesek, hogy bizonyos -- az ordo szentségét meg nem kívánó -- hivatalokat kapjanak. Ezek közül némelyek az egyházkormányzati hatalom gyakorlásában való részesedéssel is járnak, így pl. a bíró (1421. k. 2. §; lásd alább 101. §. 2. a) és az ügyhallgató (1428. k. 2. §) tisztsége. A hivatalok és a többi feladatok (munera)[44] világiakra bízását illetôen az 1987-es püspöki szinódus gazdag tapasztalatokat értékelt ki. Ennek nyomán II. János Pál pápa hangsúlyozta, hogy egy ilyen ,,feladat gyakorlása nem teszi a világi hívôt lelkipásztorrá, mert a papságot nem a tevékenység eredményezi, hanem az egyházi rend szentségében történt részesülés... ... A megbízásból végzett feladat törvényességét közvetlenül és formálisan a lelkipásztoroktól átadott hivatalos megbízás erejébôl meríti; és midôn ez konkrét cselekvésben nyilvánul meg, akkor az egyházi tekintély irányításának van alávetve'' (Christifideles laici, 1988. XII. 30, nr. 23: AAS 81, 1989, 430; magyarul: PM XX, 57). 688 2) A szent tudományok oktatására való jogképességet, mely a fenti - - hivatalokra és feladatokra való -- képességnek egy sajátos esete, a CIC külön is elismeri a világiak számára. A képesség feltétele itt is, hogy az illetô az elôírt alkalmassági követelményeknek (810. k.; vö. Const. Ap., Sapientia christiana 1979. IV. 15, art. 25: AAS 71, 1979, 482) megfeleljen. Magához az oktatáshoz pedig az egyházi hatóság megbízása szükséges (229. k. 3. §; CCEO 404. k. 3. §). A Codex ebben a tekintetben a felsôfokú oktatásra való képességre utal (vö. Comm 2, 1970, 95; 812. k.). Az alacsonyabb szintű hitoktatásra mint egyházi feladatra az elôzô pont általános megállapítása vonatkozik. 689 A szent tudományok felsôfokú oktatására a világiak jogképességgel rendelkeznek. Viszont figyelemreméltó, hogy II. János Pál pápa 1992. XII. 14-én Északnyugat-Németország püspökeihez intézett beszédében hangsúlyozta: a teológiai karok professzorainak általában papoknak kell lenniük (nr. 7). Ugyanezt írta elô a Katolikus Nevelés Kongregációja a szemináriumokban szent tudományokat oktató tanárokról is (Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis, Romae 1985, 30, nr. 33: ,,Pro disciplinis sacris Professores sint communiter sacerdotes''). Az egyházi rend szentsége ugyanis nem csupán bizonyos liturgikus cselekmények érvényes végzésére ad ontológiai képességet (pl. az eucharisztia átváltoztatására), hanem a tanítás, a megszentelés és a kormányzás számos feladatára különleges küldetést és kegyelmet is közvetít. 690 3) A világiak liturgikus szolgálatainak a CIC három típusát különbözteti meg: a) Állandó szolgálatok a lektor és az akolitus tisztsége. Ezeket liturgikus avatással adják, tartós jellegűek, és csak férfiak nyerhetik el ôket. A feladásukhoz szükséges életkort és adottságokat a püspöki kar határozza meg (vö. A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 18, 21. §: ,,megfelelô lelkületű, szolgálatában kipróbált és hűséges, a hívô közösség megbecsülését élvezô lelkipásztori kisegítôt''). A szolgálatok elnyerése nem jogosít ellátásra vagy díjazásra (230. k. 1. §). b) Alkalmi feladatok lehetnek pl. a felolvasó, a kommentátor vagy szertartásmagyarázó, a kántor, vagyis a liturgikus ének elôadója stb. Ilyen feladatot nôk is kaphatnak. Ehhez is megbízás szükséges, de ez nem liturgikus formában történik, és ideiglenes jellegű (230. k. 2. §; vö. CCEO 403. k. 2. §). c) Rendkívüli feladatok lehetnek pl. a liturgikus imák vezetése, az igeszolgálat, illetve a prédikáció, de nem a homilia (vö. 766. k.; lásd alább 58. §. 2. a), a keresztelés (vö. 861. k. 2. §; lásd alább 65. §. 3. b--c), az áldoztatás (vö. 910. k. 2. §; lásd alább 67. §. 3. a), a temetés[45] (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 6, 3. § [1] b), sôt ahol erre a jog lehetôséget ad, az esketés is (vö. 1112. k. 1. §). E feladatok némelyikéhez külön megbízás kell. Másokra (pl. szükségben a keresztelésre) maga a jog hatalmazza fel a világi hívôt. A rendkívüli feladatok gyakorlásának általános elôfeltétele a szükséghelyzet és a felszentelt személyek hiánya (230. k. 3. §). Rendkívüli feladatokat nôk is kaphatnak. Egyes feladatok elnyerésére és ellátására vonatkozóan külön jogszabályok intézkednek. A szükséghelyzetet mindenesetre nem szabad könnyelműen feltételezni (vö. II. János Pál, Adhort. ap. post- synodalis, Christifideles laici, 1988. XII. 30, nr. 23: AAS 81, 1989, 431--432; magyarul: PM XX, 59--60). 691 4) Azok a világiak, akikre tartósan vagy ideiglenesen az egyház sajátos szolgálatát (azaz valamilyen hivatalt vagy feladatkört) bízták, kötelesek a feladatukhoz megkívánt megfelelô képzettség megszerzésére, továbbá tisztségük lelkiismeretes, serény és szorgalmas ellátására (231. k. 1. §; CCEO 409. k. 1. §). Ez a kötelezettség független attól, hogy valaki fôfoglalkozásban vagy részidôben végzi-e egyházi munkáját. 692 A lelkipásztori kisegítôknek arra a kötelezettségére, hogy megbízatásukat lelkiismeretesen lássák el, a Magyar Katolikus Püspöki Kar külön is felhívja a figyelmet, s bizonyos ,,lelkiismeretlenségekhez'' (pl. a feladatkör huzamosabb el nem látása, a megbízatás kereteinek túllépése) jogkövetkezményt is fűz: a megbízás visszavonását (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 12, 15. §). 693 5) Ugyanezek a sajátosan egyházi szolgálatban álló személyek jogosultak a helyzetükhöz mért tisztes díjazásra. Ennek elegendônek kell lennie maguk és családjuk szükségleteinek kielégítésére, s meg kell felelnie a világi jog elôírásainak is. A jogosultság kiterjed a társadalombiztosítás és az egészségügyi ellátás megoldására is (231. k. 2. §; CCEO 409. k. 2. §). Errôl tehát az egyházi munkáltatónak kell gondoskodnia minden olyan munkaviszony esetén, amikor ezt az adott személyek helyzete, illetve a világi jog megkívánja. Erre természetesen azoknak a laikusnak nem számító (mert meg nem keresztelt) személyeknek is joga van, akik valamilyen egyházi jogi személlyel munkaszerzôdést kötöttek[46]. Ám ez utóbbiaknak ez nem egyházon belüli joguk. Velük kapcsolatban a CIC csak az illetékes egyházi vagyonkezelôk kötelezettségét hangsúlyozza. Az egyházjog általános deklarációját az egyházi szolgálatban álló világiak díjazáshoz való jogáról -- a 231. k. 2. §-ában a világi jogra tett utalásnak megfelelôen -- többnyire az egyes államok jogszabályai szerint konkretizálják a helyi egyházi hatóságok. Magyarországon pl. a püspöki konferencia a lelkipásztori kisegítôk munkaviszonyáról rendelkezik ilyen módon (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986. 13--17, 16--20 §; vö. A Magyarországi Katolikus Kántorok és Karnagyok Működési Szabályzata, Bp. 1985). ======================================================================== 32. §. A KLERIKUSOK KÉPZÉSE 694 A klerikusok, vagyis a diakónusok, az áldozópapok és a püspökök (vö. fent 29. §. 2. a) -- mint már említettük -- azok a személyek, akik az egyházi rendben (lásd alább 70. §.) részesültek. Velük kapcsolatban az Egyházi Törvénykönyv a krisztushívôkrôl szóló részben képzésükrôl (232--264. k.), inkardinációjukról (265--272. k.), kötelességeikrôl és jogaikról (273--289. k.), valamint klerikusi állapotuk elvesztésérôl (290--293. k.) tárgyal. Ezekre a témákra a törvényhozó azért fordít különös figyelmet, mert a klerikusok sajátosan részesednek az egyházra bízott hármas küldetésben, s így egészen különleges módon kapcsolódnak annak szervezett közösségébe. A klerikusok életének és szolgálatának részleteirôl az Apostoli Szentszék újabban több irányelvet, utasítást is kiadott, így 1994. III. 31-én A papi élet és szolgálat direktóriuma című okmányt (C Cler, Dierctorium Dives Ecclesiae: EV 14, 376--529, nr. 750--917; magyarul: A Klérus Kongregációja, A papi élet és szolgálat direktóriuma, Szent István Társulat, Bp. é. n.). Ezt követte ugyanezen Kongregáció körlevele a papról mint az ige hirdetôjérôl, a szentségek kiszolgáltatójáról és a közösség vezetôjérôl (1999. III. 19: EV 18, 280- -325, nr. 289--376; magyarul: RD XVI). 1998. II. 22-én a Katolikus Nevelés Kongregációja kiadta az állandó diakónusok képzésének alapszabályzatát. Ugyanazon a napon a Klérus Kongregáció az állandó diakónusok életének és szolgálatának direktóriumát bocsátotta közre. A két okmány közös bevezetéssel és nyilatkozattal ellátott kiadása együttesen jelent meg (AAS 90, 1998, 835--927; magyarul RD XVII). 1. A KÉPZÉS ELÔFELTÉTELEI a. Az egyház kötelessége és joga 695 Az egyháznak kötelessége, de saját és kizárólagos joga is azoknak a képzése, akiket a szent szolgálatokra rendelnek (232. k.). Ez a jog a vallásszabadság alapvetô követelménye, mert -- miként a II. Vatikáni Zsinat megállapítja -- ,,megilleti a vallási közösségeket az a jog, hogy törvényhozási eszközökkel vagy a közhatalom adminisztratív eljárásával ne akadályozzák ôket vezetôik megválasztásában, nevelésében'' (DH 4c). 696 A vallási közösségek autonómiája, melyet pl. Magyarországon a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 8. § (1) bekezdése is elismer[47], szükségképpen tartalmazza a tisztségviselôk megválasztásának és képzésének törvénytelen külsô beavatkozásoktól mentes lehetôségét. A pápák sokszor felemelték szavukat az ellen a törekvés ellen, mely a világi hatóságoknak kívánta alávetni még a papnevelô intézetekben alkalmazott tanulmányi módszert is (vö. pl. IX. Pius, Syllabus, 1864. XII. 8, prop. 46: DS 2946)[48]. A II. Vatikáni Zsinat pedig az Optatam totius kezdetű határozatban az egész papképzés olyan teljes körű és szuverén koncepcióját adja, mely semmi teret nem hagy külsô beavatkozásnak. A papképzés mai problémáiról II. János Pál pápa 1992. III. 25-én kiadott Pastores dabo vobis kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása (AAS 84, 1992, 657--804; magyarul: PM XXVIII) ad eligazítást. b. A hivatásgondozás 697 A klerikusi hivatások[49] ébresztésére és erôsítésére az egész keresztény közösség köteles, hisz szent szolgálatra az egész egyháznak szüksége van. Különösen is tartoznak ezen fáradozni a családok, a nevelôk és sajátosan a papok (vö. PO 1), fôként a plébánosok. Leginkább azonban a megyéspüspökök feladata a hivatásgondozás. Ennek során különös tanítói feladat hárul rájuk, mert arra kell oktatniuk híveiket, hogy az egyházban nagy a szent szolgálat jelentôsége, és ezért szükségesek a szent szolgálatra rendelt személyek (233. k. 1. §; vö. CD 15c, OT 2). 698 II. János Pál pápa hivatalba lépésétôl fogva különös gondot fordított arra, hogy a papokhoz szóló nagycsütörtöki levelekben is elmélyítse e hivatás teológiai értékének és mélységének tudatát, s így hozzájáruljon a hivatásgondozói magatartás serkentéséhez. Alapvetô fontosságú elsô ilyen levele (1979. IV. 8: AAS 71, 1979, 393--417; PM I, 147--177). Késôbbi nagycsütörtöki leveleit magyarul ismertetésben vagy teljes fordításban a Magyar Kurír, fôként pedig az egyházmegyei körlevelek közölték. 699 A püspökök kötelesek arra is, hogy erre a célra létesített intézményekkel ösztönözzék és támogassák a hivatásgondozást (233. k. 1. §). Erre már a II. Vatikáni Zsinat is kötelezte ôket: ,,Azt is elrendeli a zsinat -- olvassuk az Optatam totius kezdetű határozatban (2d) --, hogy a hivatások művét[50] a pápai intézkedéseknek megfelelôen az egyes egyházmegyékben, területen vagy nemzeteken belül szervezzék meg''. A magyarországi egyházmegyékben ennek megfelelôen hivatásgondozó bizottságok alakultak. A felnôtt hivatások felkészítésére a CIC külön is kötelezi a papokat és a megyéspüspököket (233. k. 2. §; vö. SC InstCath, Litt. circ. part., 1976. VII. 14: Leges V, 7218--7222). c. A kisszemináriumok 700 A kisszeminárium (seminarium minus) alapvetôen még a hivatásgondozást, s nem közvetlenül a papképzést szolgálja. Olyan nevelôi és oktatási intézmény, melyben a középfokú (vö. 234. k. 2. §)[51] humán és reál oktatással együtt különleges vallási képzést is adnak a hivatások gondozása céljából (234. k. 1. §). 701 A kisszemináriumok létesítése és fenntartása nem kötelezô. A CIC átdolgozása során felmerült különbözô álláspontok (vö. Comm 8, 1976, 111--112; 14, 1982, 36) figyelembevételével a hatályos törvénykönyv úgy intézkedik, hogy ahol már működnek kisszemináriumok, vagy más hasonló intézmények, ott meg kell tartani és támogatni kell ôket, ahol viszont nincsenek, ott, ha a megyéspüspök hasznosnak ítéli, a jog buzdítja, hogy létesítsen ilyet (234. k. 1.§)[52]. 2. AZ ÁLLANDÓ DIAKÓNUSOK KÉPZÉSE 702 Az állandó diakonátusra készülôket a püspöki konferenciák elôírásai szerint kell képezni (236. k.), mégpedig mind a lelkiéletre, mind a rendjükhöz tartozó feladatukra. A CIC különbséget tesz a ,,fiatalok'' (azaz a 35 éven aluliak[53]) és az érettebb korú akár nôs, akár nôtlen jelöltek felkészítése között. A fiatalok számára kötelezô, hogy a képzés során legalább 3 évig külön házban tartózkodjanak, hacsak a megyéspüspök súlyos okból mást nem rendel (236. k. 1). Az érettebb korúak számára az együttlakás az egyetemes jog szerint nem kötelezô, de három évre beosztott képzésre van szükségük, melynek rendjét a püspöki konferencia szabja meg (236. k. 2). 703 A Magyar Katolikus Püspöki Kar a diakónusok képzésérôl részleteket nem közölt, csupán néhány feltételt rögzített (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 18--19, 23--26. §). Érdekes megoldást alkalmaz a kérdésre az Észak-Afrikai Regionális Püspöki Konferencia, mely az egyházmegyék állapotának sajátosságai miatt kijelenti, hogy nem tartja szükségesnek püspökkari szabály kiadását errôl, valamint a hajdani kelet-német Berlini Püspöki Konferencia, mely az érettebb korúak számára 2 év otthoni elméleti kurzust, a harmadik évben gyakorlatot és többhavi szemináriumi képzést ír elô[54]. Az állandó diakónusok képzésérôl és szolgálatáról általános irányelveket találunk a Katolikus Nevelés Kongregációja és a Kléruskongregáció 1998. II. 22-én kiadott Diaconatus permanens kezdetű közös nyilatkozatában, valamint az ahhoz kapcsolódó Institutio diaconorum kezdetű alapszabályzatban és az ugyancsak ahhoz kapcsolódó Diaconatus originem kezdetű direktóriumban (AAS 90, 1998, 835--927; magyarul: RD XVII)[55]. 3. AZ ÁLDOZÓPAPOK KÉPZÉSE a. A papnevelés szabályai 704 Az Egyházi Törvénykönyvben foglaltakon kívül (235. k., 237--264. k.) a papnevelést az Apostoli Szentszéktôl kiadott általános szabályzat (SC InstCath, Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis, 1985. III. 19 -- az ugyanilyen című 1970. I. 6-i szabályzat [AAS 62, 1970, 321--384][56] enyhén átdolgozott változata a CIC alapján), az illetékes szentszéki hatóságoknak a szemináriumi nevelés és oktatás egy-egy vonatkozásáról kiadott okmányai (lásd alább az egyes témakörökben), valamint a püspöki konferenciáknak a felsôbb szabályok figyelembevételével kiadott és az Apostoli Szentszék által jóváhagyott papnevelési szabályzatai rendezik (242. k.). Ennek a szemináriumi képzés legfôbb elveit és a vidék lelkipásztori szükségleteihez mért általános szabályait tartalmazó okmánynak a végrehajtására az egyes szemináriumoknak saját szabályzattal (hazánkban ,,házirenddel'') kell rendelkeznie. Ezt a megyéspüspök, egyházmegyeközi szeminárium esetén pedig az érdekelt püspökök hagyják jóvá (243. k.). 705 A Magyar Püspöki Kar 1971. XII. 9-én fogadta el a szemináriumok megújításáról szóló okmányát. Ennek szentszéki jóváhagyása után tette közzé A Magyarországi Papnevelés Általános Szabályzatát 1973-ban. Mindezek a jogszabályok a II. Vatikáni Zsinat Optatam totius kezdetű határozatának a papnevelési elveit ültetik át a gyakorlatba (OT 1, 4 stb.). Ennek az országos szabályzatnak az átdolgozása folyamatban van. b. A nagyszeminárium 706 A papnevelés kötelezô színhelye a nagyszeminárium (seminarium maius). Ez olyan sajátos felsôfokú (vö. 234. k. 2. §, 254. k. 2. §) oktatási és nevelési intézmény, mely a papságra készülôket képzi hivatásukra. Noha a magyar világi jog a szemináriumokat mint oktatási intézményeket hittudományi fôiskolának ismeri el, az egyetemes egyházjog szerinti nagyszeminárium (tehát nem a német nyelvterületen sajátos történelmi okból kialakult, kivételes jogszabályokon alapuló különleges intézmények) egyszerre oktatási és nevelési intézmény. A hazai szemináriumok nem különleges konkordátumokon alapulnak, hanem az egyetemes egyházjognak felelnek meg. Tehát nem egy fôiskoláról és egy mellette működô kollégiumról van szó, hanem egyetlen szerves intézményrôl, mely teljes egészében a papnevelésre irányul. Ahol a szemináriumok tanárai világi növendékeknek hittanárképzést nyújtanak, ez nem azonos a szeminárium teológus kurzusával, hanem másik oktatási egységet képez, mely a vallási tudományok felsôfokú intézményének minôsül (821. k.). Annak nincs akadálya, hogy az illetékes püspök egy ilyen intézményt a szeminárium vezetôségére bízzon. Az is elôfordulhat, hogy bizonyos órákat a kispapok a teológiai képzés keretében együtt hallgatnak a hittanárképzôn résztvevôkkel. Ám az ilyen hittanárképzés tanterve nem azonos magának a szemináriumnak a tantervével, mely kizárólag a papképzésre irányul, nem pedig valamilyen ,,fôiskolai szintű teológusképzés''. A hazai állami jog viszont a papképzéssel és hittanárképzéssel foglalkozó oktatási intézményeket ,,hittudományi fôiskolaként'' ismeri el. Ezen belül szokás megkülönböztetni ,,teológus szakot'' és ,,hittanár szakot''. 707 Minden egyes egyházmegyében, ahol ez lehetséges és hasznos, külön nagyszemináriumot kell tartani. Ahol viszont ez akadályba ütközik, onnan a papnövendékeket más szemináriumba kell küldeni, vagy egyházmegyeközi szemináriumot kell létesíteni (237. k. 1. §). Eszerint létesítésük és kormányzatuk szempontjából a szemináriumok lehetnek egyházmegyeiek vagy egyházmegyeköziek. Az egyházmegyei szeminárium alapítása és felsôbb vezetése a megyéspüspökre, az egyházmegyeközi szemináriumé -- miután az Apostoli Szentszék az alapításhoz és a leendô szeminárium szabályzatához elôzetes jóváhagyását adta -- az érintett püspökökre tartozik. Ha az egyházmegyeközi szeminárium egy püspöki konferencia egész területe számára létesült, az ,,érintett püspökök'' teendôi magára a konferenciára hárulnak (237. k. 2. §, 259. k. 1. §). A szemináriumok felügyelete mind a képzés, mind a növendékek hivatásbeli, személyes, vallási elômenetele szempontjából ugyancsak a megyéspüspök, illetve az érintett püspökök feladata (259. k. 2. §). 708 A szeminárium önállósága elsôsorban abban nyilvánul meg, hogy az egyházban magánál a jognál fogva jogi személyiséggel rendelkezik (238. k. 1. §)[57]. A szemináriumot minden jogügyletben a rektor képviseli, hacsak az illetékes hatóság másként nem intézkedik (238. k. 2. §). A szeminárium önállóságának másik megnyilvánulása, hogy ki van véve a plébániai fennhatóság alól. Tehát a helyi plébános a szeminárium vonatkozásában nem rendelkezik a sajátos plébánosi jogokkal, hanem ezeket -- a házassági ügyek kivételével -- a szeminárium rektora vagy annak megbízottja gyakorolja. Kivételt jelent a gyóntatás, mert a rektort a növendékek gyóntatásától a jog tiltja (985. k.), hacsak azt egyes esetekben önként nem kérik (262. k.). Ám a rektort nem terhelik bizonyos sajátosan plébánosi kötelességek, így a népért való mise felajánlása, az anyakönyvek vezetése, s nem vonatkoznak rá a plébánosok elmozdításával kapcsolatos szabályok sem[58]. A szeminárium rektora egyben a szemináriumhoz tartozó templom igazgatója is, hacsak a megyéspüspök másként nem rendelkezik (557. k. 3. §). 709 A szeminárium anyagi fenntartása a megyéspüspök, vagy egyházmegyeközi szeminárium esetében az érintett püspökök feladata[59] (263. k.). Ez utóbbiak a terhek megosztását közös megállapodással rögzítik. Ezeknek a szükségleteknek a fedezésére az alkalmanként elrendelt egyházmegyei vagy országos gyűjtéseken (1266. k.) kívül a püspök egyházmegyei adót is vethet ki, melyet minden olyan egyházi jogi személy köteles megfizetni, melynek székhelye az egyházmegyében van, kivéve ha az maga is pusztán adományokból él, vagy az egyház közérdekét szolgáló tanulói vagy tanári testület működik benne (264. k.). Ez a kötelesség még a magánjellegű egyházi jogi személyekre is vonatkozik. 710 A szeminárium nevelôi és oktatói testülete mindazokból áll, akik a papnövendékek egységes képzési programjába illeszkedve saját nevelôi szerepet töltenek be. Lelkületükben és tevékenységükben igazi közösséget kell kialakítaniuk, egymás között s a növendékekkel együtt olyan családdá kell válniuk, mely megfelel Krisztus szándékának, aki azért imádkozott, hogy tanítványai egyek legyenek (Jn 17,11), és ,,amely növeli a rájuk bízottakban hivatásuk örömét'' (OT 5). A szeminárium nevelôi testületének tagjai a jog szerint: 711 1) A rektor, aki a szeminárium élén áll, s akinek kinevezése minden szemináriumban kötelezô (239. k. 1. §). Az ô feladata a szeminárium mindennapi irányítása a papnevelés szabályzata és a szemináriumi szabályzat szerint. Neki feladatuk ellátása során az elöljárók és a tanárok engedelmességgel tartoznak (260. k.). Feladata a fentiekben már jelzetteken kívül, hogy gondoskodjék arról, hogy a növendékek a papnevelési szabályzatban és a szemináriumi szabályokban elôírtakat megtartsák, a tanárok feladatukat szabályosan végezzék (261. k.; C InstCath, Ratio fundamentalis institutionis sacerdotalis, 1985. III. 19, nr. 29: ed. Romae 1985, 29). Kinevezését a megyéspüspöktôl kapja, hacsak a szeminárium szabályzata -- többnyire az egyházmegyeközi szemináriumok esetén -- másként nem rendelkezik (Ratio fundamentalis nr. 27; 259. k. 1. §). 712 2) A lelkiigazgató (spirituális) kinevezése minden szemináriumban kötelezô. Kinevezhetô akár több személy is erre a feladatra. Az is lehetséges, hogy a lelkiigazgatón kívül a papnövendékek lelki irányítására a püspök még más papoknak is megbízást ad. Ebben az esetben a növendékek hozzájuk is szabadon fordulhatnak (239. k. 2. §). A lelkiigazgató sajátos szerepe, hogy a lelki képzést mind közösségi, mind egyéni vonatkozásban irányítsa. Ebben áll a különbség a spirituális és a megbízott lelkivezetôk között. Ez utóbbiak ugyanis csak az egyéni lelkivezetés feladatát láthatják el (246. k. 4. §)[60]. 713 A gyóntatás nem azonos a közösségi és az egyéni lelkivezetéssel. A papnövendékek egyéni lelkivezetésével megbízott személyek szerepéhez hozzátartozik, hogy gyóntatásukra is rendelkezésre álljanak (240. k. 1. §, 246. k. 4. §, 239. k. 2.§). Tehát mind a lelkiigazgató, mind a püspöktôl megbízott más lelkivezetôk egyben rendes gyóntatóknak is tekintendôk. Ám a jog megkívánja, hogy a szemináriumba rajtuk kívül rendszeresen járjanak be más gyóntatók is, s garantálja a papnövendékeknek azt a jogát, hogy a szeminárium fegyelmének tiszteletbentartásával mindig szabadon mehessenek bármely gyóntatási felhatalmazással rendelkezô paphoz, akár a szemináriumban, akár azon kívül (240. k. 1. §)[61]. 714 3) A gondnok kinevezése szintén kötelezô (239. k. 1. §). A gondnok nem szükségképpen vicerektora a szemináriumnak. Vicerektort nem is kötelezô kinevezni (uo.), ám ha erre sor kerül, a kinevezett személy lehet azonos a gondnokkal, de lehet más is (vö. Ratio fundamentalis nr. 27). 715 4) A tanárok kinevezése mindig kötelezô, ha a növendékek oktatása magában a szemináriumban történik (239. k. 1. §). Kinevezésüket az illetékes püspöktôl, vagy püspököktôl kapják (253. k. 1. §). A Szentírás, a dogmatika, az erkölcsteológia, a liturgika, a filozófia, a kánonjog, az egyháztörténelem és a többi olyan tárgy számára, melyet sajátos módszer szerint kell elôadni, külön-külön tanárt kell kinevezni (253. k. 2. §). Tanári kinevezést csak olyanok kaphatnak, akik megfelelnek az erkölcsi követelményeknek, és rendelkeznek a Szentszék által elismert valamilyen egyetem vagy fakultás doktorátusával vagy licenciátusával (253. k. 1. §). Ha feladatukhoz súlyosan hűtlenné válnak, a kinevezésükre illetékes hatóságnak el kell mozdítania ôket (253. k. 3. §). 716 5) Egyéb elöljárók is lehetnek a szemináriumban, pl. a tanulmányok irányítója (tanulmányi igazgató, moderator studiorum -- 254. k. 1. §, 261. k. 2. §), akinek kijelölése szükséges, de nincs elôírva, hogy külön személyt nevezzenek ki erre a szerepre. Hazánkban e szerepkört a szemináriumi rektor tölti be. A prefektus a magyarországi szemináriumokban a szemináriumi közös élet rendjéért felelôs fegyelmi elöljáró. Feladata kiterjed a növendékek tanulmányi ügyeire is, de nem a tanárok feletti felügyeletre (Ratio fundamentalis nr. 27: ,,Praefectus vitae communis Seminarii ordinandae''; A Magyarországi Papnevelés Általános Szabályzata, h. n., é. n., 8). Ahol a püspök -- tekintettel a hazai állami jogra -- más személyt nevez ki szemináriumi rektornak, és mást a ,,hittudományi fôiskola'' fôigazgatójának, ott ez utóbbi tisztsége a fent említett ,,moderator studiorumnak'' felel meg. c. A szemináriumi képzés ideje 717 Mint említettük, a papképzésnek szemináriumban kell történnie. A papságra készülô ifjakat a megfelelô lelkiség kialakítására és feladataikra szemináriumban kell képezni, képzésük egész ideje alatt (vö. 250. k.), vagy ha a körülmények a megyéspüspök megítélése szerint indokolják, legalább 4 éven át (235. k. 1. §)[62]. 718 A szemináriumi bennlakás (tartózkodás) vonatkozásában a 235. k. 2. § azt írja elô, hogy akik törvényesen a szemináriumon kívül tartózkodnak, azokat a megyéspüspök bízza lelkiismeretes és alkalmas papra. Ez a pap köteles ügyelni arra, hogy mind a lelkiélet, mind a fegyelem terén gondos képzést kapjanak. 719 A magyarázók között jelentôs nézetkülönbségek alakultak ki abban a tekintetben, hogy a 235. k. két §-ának összevetése alapján lehetséges- e, hogy a püspök a papszenteléshez valakitôl négy évnél kevesebb szemináriumi bennlakást kívánjon. Egyesek szerint a 235. k. 2. §-ában szereplô kivételek ugyanazon kánon 1. §-ának keretében értendôk, vagyis mindenkinek legalább 4 évet a szemináriumban kell tartózkodnia. Aki a teljes képzési idô többi részét a szemináriumon kívül tölti, annak képzésére kell a távollét alatt a megbízott papnak ügyelnie[63]. 720 Mások -- meggyôzôbbnek tűnô -- véleménye szerint a 235. k. 1. és 2. §-a más-más tényállásra vonatkozik. Az 1. § azt a lehetôséget veszi figyelembe, amikor a szemináriumi képzés általános idejét (és esetleg az általános szisztéma szerinti bentlakás idejét) szállítja le a püspök négy évnél nem rövidebb idôre. Ez pl. akkor fordulhat elô, ha a filozófiai-teológiai képzés más intézményben történik, így ez a kötelezô teológiai tanulmányok idejét nem érinti (vö. 1917-es CIC 972. k. 1. §; Const. ap., Sapientia christiana, 1979. IV. 15, nr. 72--74: AAS 71, 1979, 493--494). A 2. § viszont -- a forrását képezô régi szöveg (1917-es CIC 972. k. 2. §, vö. uo. 1. §: ,,dispensaverit'') fényében -- olyan kivételekrôl szól, amikor a püspök a szemináriumi bennlakás, sôt esetleg a négyévnyi szemináriumi képzés alól is felmentést ad[64]. Tehát az 1. § fôként a képzésrôl, annak is inkább az általános rendjérôl szól, a 2. § a bentlakásról, s azon belül pl. az egyedi felmentéssel elôálló különös helyzetekre is kiterjed. 721 Nézetünk szerint, ha a 235. k. 1. §-ában foglalt négyévnyi kötelezô minimális szemináriumi képzési idô a megyéspüspök általános (így többek között felmentési) jogával szemben (381. k. 1. §; vö. CD 8a; 87. k. 1. §) különleges fenntartást tartalmazna, mely a szemináriumi lakás alóli teljes vagy a négy szemináriumi évet is megrövidítô felmentés jogát vonná meg a megyéspüspöktôl, egyedi esetekre nézve is, ez jogképességet megsemmisítô törvény (lex inhabilitans) volna, melynek -- hogy hatását elérje -- kifejezetten kell rendelkeznie (10. k.). Ilyen kifejezetten pedig a CIC a püspök felmentô hatalmát nem korlátozza. Egy ilyen korlátozás, vagyis a püspök legalább négy évi szemináriumi bennlakás alól való felmentési jogának fenntartás révén történô megvonása megszorítás lenne az 1917-es CIC 972. kánonjához képest, és ellenkeznék a Zsinat és az új CIC egész koncepciójával, a törvényhozó szándékával (vö. 17. k.), mely a püspökök saját hatáskörének teljességét hangsúlyozza, s ennek keretében a klerikusok képzését is alapvetôen a megyéspüspök feladatának és felelôsségének tekinti (vö. OT 4b; 232. k., 241. k. 1. §, 243. k., 257. k. 2. §, 259. k. 1--2. §)[65]. 722 A 235. k. 1. §-a annyiban is eltér az 1917-es CIC 972. k. szövegétôl, hogy a szemináriumi nevelést szó szerint csak az ifjak számára írja elô (vö. Comm 14, 1982, 162). Ebbôl a szerzôk arra következtetnek, hogy az érettebb korú hivatások képzésére a püspök esetleg más megoldást rendszeresíthet[66]. d. A lelki képzés 723 A szemináriumokban a növendékek lelki és tanulmányi képzését harmonikusan össze kell hangolni. A komplex felkészítésnek arra kell irányulnia, hogy a növendékek a kellô emberi érettséggel együtt az evangélium szellemét is elsajátítsák, és Krisztussal szoros barátságba kerüljenek (244. k.; vö. OT 8). A felkészítés nem lehet sematikus, meg kell felelnie a növendékek egyéni alkatának (244. k.). A papnövendékek lelki nevelésének célkitűzései a zsinat tanítása alapján a lelkipásztori szolgálatra való felkészítés, a missziós lelkület kialakítása, az egyéni megszentelôdésnek a szeretettel végzett szolgálatban való megvalósítása, azoknak az erényeknek a kiművelése, melyeket az emberi közösségben a legtöbbre becsülnek (pl. jószívűség, ôszinteség, állhatatosság, érzék az igazságosság iránt, udvariasság -- PO 3)[67], az emberi és természetfeletti értékek megfelelô összhangjának elérése (245. k. 1. §; OT 8--12). Ebben a lelki képzésben sajátos hangsúly kerül az egyházhoz való viszonyra is: a Krisztus egyháza iránti szeretet, a pápához és a saját püspökhöz való hűséges ragaszkodás, a testvérekkel való együttműködés igen fontos elérendô célok. A szemináriumi élet és a többiekkel kialakított barátság a papnövendéket fel kell, hogy készítse a testvéri egységre annak az egyházmegyének a papságával, amelynek szolgálatában majd dolgozni fog (245. k. 2. §). A liturgikus, szentségi- és imaélet terén a CIC az alábbi követelményeket fogalmazza meg: 1) Az eucharisztia napi ünneplése kell hogy legyen az egész szemináriumi élet központja (246. k. 1. §). 2) Meg kell tanítani a növendékeket a zsolozsma végzésére (246. k. 2. §). 3) Serkenteni kell a Mária-tiszteletet (a Rózsafüzér révén is), továbbá az elmélkedést és más vallásos gyakorlatokat (246. k. 3. §). 4) Rá kell nevelni a növendékeket a gyakori gyónásra, s ajánlatos, hogy kinek-kinek legyen szabadon választott lelkivezetôje (fogalmáról lásd fent b. 2) [246. k. 4. §]. 5) A növendékeknek évente lelkigyakorlaton kell részt venniük (246. k. 5. §). Mindezeknek a konkrét lelki programoknak nem csupán a formális elvégzése szükséges, hanem maga a Codex is mintegy elôírja, hogy a nevelés során ezeket valódi belsô szükségletté, erôforrássá tegyék, mélyebb értelmüket megértessék és megéreztessék (vö. 246. k.). 724 A szemináriumi lelki nevelés részletes irányelveihez lásd: Ratio fundamentalis nr. 44--47, 49--58; SC InstCath, Litt. circ., 1980. I. 6: Leges VI, 7857--7867; A Magyarországi Papnevelés Általános Szabályzata, h. n., é. n., 19--31. 725 A lelki képzés különleges szempontja a celibátusra való felkészítés, mely el kell, hogy vezesse a növendéket a papi nôtlenségnek mint Isten különleges ajándékának a megbecsülésére (247. k. 1. §; OT 10; PO 16; VI. Pál, Enc., Sacerdotalis coelibatus, 1967. VI. 24: AAS 59, 1967, 657--697; SC InstCath, Orientamenti educativi per la formazione al celibato sacerdotale, 1974. VI. 11, Typ. Pol. Vat. 1974; Ratio fundamentalis nr. 48). e. A tanulmányi képzés 726 Ahol a tanulmányi képzés a szemináriumban folyik, magának az elméleti oktatásnak arra kell törekednie, hogy a növendékek a kor és a hely szükségleteinek megfelelô általános műveltséget és szilárd és részletes felkészültséget szerezzenek a szent tudományokban. Ezzel kettôs célt valósítanak meg: egyrészt saját hitüket alapozzák meg és táplálják azzal, amit tanulnak, másrészt képesek lesznek arra, hogy a kor emberének megfelelô módon hirdessék az evangéliumot (248. k.; OT 13- -18, AG 1--6, GS 58, 62). 727 A képzés megszerzéséhez, de többnyire magának a lelkipásztori szolgálatnak a gyakorlására is szükséges a hazai nyelv pontos elsajátítása, a latin nyelv ismerete, valamint gyakran más idegen nyelvekben való jártasság is. A papnevelési szabályzatban gondoskodni kell arról, hogy a növendékek ezeket kellôen megtanulják (249. k.; Ratio fundamentalis nr. 66--67). 728 Maga a szemináriumi oktatás filozófiai és teológiai tanulmányokra tagozódik. Ezekre sor kerülhet egymás után vagy együtt, a papnevelés szabályzata szerint. Ezeknek a tanulmányoknak összesen legalább hat teljes évet kell igénybe venniük, úgy hogy a filozófiai tanulmányokra esô idô két teljes évnek, a teológiára esô pedig négy teljes évnek feleljen meg (250. k.; Ratio fundamentalis nr. 60, 6l, 70, 76; SC InstCath, Instr., La formazione teologica dei futuri sacerdoti, 1976. II. 22, nr. 129, 132: Leges V, 7174). 729 A filozófiai tanulmányoknak az a szerepe, hogy tökéletesítsék a növendékek humán képzettségét, élesítsék elméjüket és felkészítsék ôket a teológiai tanulmányokra. Az oktatásnak egyfelôl tartalmaznia kell az ,,örökérvényű'' filozófiai örökséget, másfelôl figyelembe kell venni a kor filozófiai kutatásait (251. k.). Megjegyzendô, hogy az örökérvényű filozófiai örökség Aquinói Szent Tamás filozófiájának állandó neveként szerepel hivatalos egyházi dokumentumokban (vö. OT 15; XII. Pius, enc., Humanae generis, 1950. VIII. 12: AAS 42, 1950, 573; SC Stud, Resp., l965. XII. 20: Leges III, 4913; vö. Comm 14, 1982, 52). 730 A teológiai tanulmányok esetében a CIC részletesebben kitér azok kötelezô tartalmára és módszerére is. Az egyes tantárgyakra való utalás természetesen csak sommás, kiegészítendô a Szentszék és a püspöki karok irányelveivel (Ratio fundamentalis nr. 76--81, 86--93; C InstCath, Instr., La formazione teologica dei futuri sacerdoti, 1976. II. 22: Leges V, 7155--7175; A Magyarországi Papnevelés Általános Szabályzata, h. n., é. n., 32--37; A hittudományi fôiskolák tanulmányi -- és vizsgaszabályzata, 1974 -- átdolgozás alatt). 731 A teológiai oktatás célja, hogy a növendékek ne csupán megismerjék a teljes katolikus tanítást, hanem lelkiéletük és szolgálatuk számára hasznosítsák is. Az oktatásnak a hit fényében, a tanítóhivatal vezetését követve az egész hit tanítását bensô egységében bemutatva kell történnie (252. k. 1. §, 254. k. 1. §). Képesítenie kell a növendéket egyes kérdések önálló kutatással való tudományos vizsgálatára (254. k. 2. §). A kötelezô teológiai tárgyak közül nyomatékkal említi a Codex a Szentírás ismeretét, melynek a Biblia egészére ki kell terjednie (252. k. 2. §), a dogmatikát, melyet a Szentírás és a Szenthagyomány alapján, fôként Szent Tamást követve kell elôadni, továbbá a morálteológiát, a lelkipásztorkodástant, a kánoni jogot[68], a liturgikát[69], egyháztörténelmet, valamint egyéb segéd- és szaktudományokat (252. k. 3. §). Itt külön említést érdemel, hogy 1989. XI. 10-én a Nevelési Kongregáció utasítást adott ki az egyházatyák tanulmányozásáról a papképzésben (C InstCath, Instr., Inspectis dierum: AAS 82, 1990, 607--636). Az egyház társadalmi tanításának oktatásához szintén jelentek meg kongregációs irányelvek (C InstCath, Doc., In questi ultimi decenni, 1989. XII. 30: EV 11, 1244-- 1326; magyarul: RD III). f. A pasztorális képzés 732 Az oktatás és nevelés külön szempontját képezi a lelkipásztorkodásra való felkészítés. Ez nemcsak a többi tantárgyakban és tevékenységekben fejezôdik ki, hanem a szó szoros értelmében vett lelkipásztorkodástani oktatásban is (255. k.). Ebben az összefüggésben a CIC külön is elôírja, hogy a növendékeket meg kell tanítani a hitoktatásra, az egyházi szónoklatra, magára az istentiszteleti cselekmények végzésére, különösen a szentségek kiszolgáltatására, továbbá az emberekkel, köztük a nem katolikusokkal és nem keresztényekkel való érintkezésre a plébánia vezetése és egyéb egyházi feladataik során (256. k. 1. §; Ratio fundamentalis nr. 94--96; A Magyarországi Papnevelés Általános Szabályzata, h. n., é. n., 38--42). Ugyancsak oktatást kell nyújtani a növendékeknek az egész egyház szükségleteirôl, fel kell készíteni ôket a hivatásgondozásra, a missziós, ökumenikus, társadalmi kérdések kellô megközelítésére (256. k. 2. §). 733 Ennek a sajátosan pasztorális felkészítésnek a részletes irányelveit -- a liturgika oktatásáról szóló fent idézett kongregációs utasításon kívül -- a Szentszék számos újabb kiegészítô szabályában találjuk: a szexuális nevelésrôl: C InstCath, Orientamenti educativi sull'amore umano, 1983. XI. 1 (Leges VI, 8695--8713); áttelepülôk, utazók pasztorációjáról: Litt. circ., Il fenomeno della mobilitŕ, 1986. I. 25 (EV X, 8--15, nr. 5--24)[70]; a tömegtájékoztatási eszközökrôl: Orientamenti per la formazione dei futuri sacerdoti circa gli strumenti della comunicazione sociale, 1986. III. 19 (EV X, 58--116, nr. 75-- 195); az egyház szociális tanításáról: C InstCath, Lin. dir., 1989. VI. 27; a missziós képzésrôl: SC Prop, Litt. circ., Puisque la ,,Ratio'', 1970. V. 17 (Leges IV, 5815--5817); az ateizmusról és a dialógusról: SecrNonCred, Instr., Ampliores rationes, 1970. VII. 10 (Leges IV, 5858- -5861). A papnevelésben való alkalmazásra néha más témákról szóló szentszéki megnyilatkozások is utalnak. 734 A pasztorális képzésnek sajátos részét alkotja a gyakorlat. Erre a tanulmányi idô során, különösen pedig szünidôben kell alkalmat találni. A helyi sajátosságoknak megfelelô gyakorlatokat az ordinárius megítélése szerint kell megállapítani. Meg kell felelniük a növendékek korának is. A gyakorlatot hozzáértô papnak kell irányítania (258. k.; OT 21; Ratio fundamentalis nr. 97--99). A papszentelés elôtt megkövetelt lelkipásztori gyakorlat (1032. k. 2. §) már túlmutatni látszik a szemináriumi képzés keretein, és külön gyakorlati idônek tekinthetô, bár egyes országokban a püspökök rendelkezhetnek úgy, hogy ez a gyakorlat is kapcsolatban legyen a szemináriummal. 735 A szemináriumi gyakorlati képzés keretében kell kialakítani a növendékek világegyház iránti érzékenységét, mely késszé teszi ôket arra, hogy súlyos és sürgôs szükséget szenvedô más részegyházak szolgálatát adott esetben elvállalják. Akik pedig más vidéken lévô részegyházba szándékoznak áttelepülni, azok felkészítésérôl a megyéspüspöknek kell gondoskodnia (257. k.). g. A növendékek felvétele és elbocsátása 736 A nagyszemináriumba csak olyanokat szabad felvenni, akik alkalmasnak tűnnek arra, hogy véglegesen a szent szolgálatra szenteljék magukat. A felvételrôl a megyéspüspök dönt a jelentkezôk emberi, erkölcsi, lelki, értelmi adottságai, testi és pszichés egészsége, továbbá szándékuk helyessége alapján (241. k. 1. §). A felvételhez szükséges helyes szándék azt tartalmazza, hogy a jelentkezô szabad elhatározásból vállalkozik a papi szolgálatra (OT 6). Magához a szenteléshez már gazdagabb tartalmú szándék a követelmény (vö. PO 3, OT 11). Ezt azonban épp a szemináriumi képzés során kell kifejleszteni. 737 A felvételhez szükséges okmányok a keresztelési és a bérmálási igazolás, valamint esetleg más olyan igazolások, amelyeket a papnevelési szabályzat megkövetel (241. k. 2. §). A Magyarországi Papnevelés Általános Szabályzata (46. old.) szerint a felvétel tanulmányi alapfeltétele az érettségi (következésképp ezt is igazolni kell). Az ordinárius pedig elôzetes információt kér a jelöltrôl plébánosától vagy olyan paptól, aki ismeri ôt. Ezt az információt is a felvételhez szükséges okmányok között szokás számon tartani (erre szolgáló kérdôívminták: uo. 50--51. old.). 738 A CIC nem tekinti felvételi követelménynek a törvényes származást, hiszen a törvényes származás hiánya már nem is szentelési akadály (vö. 1041--1042. k.; 1040. k.)[71]. 739 A más szemináriumból vagy szerzetes intézménybôl elbocsátottak felvételéhez az illetô intézet vezetôjének igazolása is szükséges, fôként arról, hogy mi volt az illetô elbocsátásának vagy távozásának oka (241. k. 3. §). Megjegyzendô, hogy ezt az okmányt a törvény szövege szerint csak az elbocsátottaktól kötelezô megkérni, ám -- úgy tűnik -- célszerű ennek kikérése akkor is, ha valaki önkéntesen távozott[72]. 740 Az új törvénykönyv hatálybalépésétôl az Államtitkárság hivatalosan is érvényét vesztettnek nyilvánította a Szentszék korábbi rendelkezéseit (SC Stud, Decr., Consiliis initis, 1941. VI. 25: AAS 33, 1941, 371; Decr., Sollemne habet, 1957. VII. 12: AAS 49, 1957, 640), melyek az önként szemináriumból vagy szerzetbôl távozott vagy onnan elbocsátott személyek újbóli felvételéhez a Szentszék elôzetes megkérdezését írták elô. Ma az ilyen esetekben a ,,méltatlanok és alkalmatlanok'' távoltartásának módját részleteiben az országos papnevelési szabályzatok állapíthatják meg (SecrStat, Resp. part., 1983. VI. 6: Leges VI, 8648). 741 A szemináriumból való elbocsátásról már a zsinat megjegyzi, hogy e téren akkor is ,,mindig erôs lélekkel kell eljárni,... ha fájó is a paphiány'' (OT 6). Az elbocsátásnak két oka lehet: a papságra alkalmatlanná tevô fogyatékosság vagy a hivatás el nem vállalása. Ez utóbbit olyan kihágások tanúsítják, melyek azt bizonyítják, hogy a jelölt nem hajlandó azonosulni hivatása követelményeivel (A Magyarországi Papnevelés Általános Szabályzata 47--49. old.). ======================================================================== 33. §. A KLERIKUSOK JOGI HELYZETE 1. A KLERIKUSOK INKARDINÁCIÓJA 742 Az inkardináció az a jogintézmény, melynek révén a klerikus valamely részegyház vagy személyi prelatúra, illetve a megszentelt élet valamely intézménye vagy valamilyen erre jogosult társaság klérusának tagja lesz, s ezzel sajátos jogi hovatartozást nyer (vö. 265. k.). Az inkardináció automatikusan történik a diakónusszenteléssel (266. k. 1. §). Eredménye a klerikus szolgálati hovatartozása. Ebbôl egyrészt sajátos klerikusi engedelmességi kötelezettség, másrészt az ellátásra való jogosultság is fakad (vö. uo., 273. k.)[73]. Ezért elöljáró nélküli, úgynevezett ,,kóbor'' (vagus) klerikusok a jog szerint nem létezhetnek (265. k.). 743 Korábban a szentelési címet (titulus ordinationis) fogták fel a klerikus ellátásának biztosítékaként. Ez lehetôvé tette, hogy valaki úgy szentelôdjön, hogy nem követelik tôle valamelyik egyház szolgálatát. A szolgálati kötelezettség ugyanis a szentelési címtôl függôen (vagyon, javadalom, az egyházmegye szolgálata, a misszió...) más és más lehetett[74]. A hatályos CIC a 295. kánonban szereplô utalástól eltekintve a szentelési címmel már nem foglalkozik. 744 Az átlépés egyik részegyházból (vagy más inkardinációs egységbôl) a másikba történhet: 745 1) Külön hatósági intézkedéssel. Ez két irat útján megy végbe: a korábbi megyéspüspöktôl aláírt exkardinációs (az egyházmegye stb. kötelékébôl elbocsátó) és az új megyéspüspöktôl aláírt inkardináló (befogadó) levél révén (267. k. 1. §). Az így adott exkardináció csak akkor lép hatályba, mikor a másik részegyházba való inkardináció már megtörtént (267. k. 2. §). 746 Már felszentelt klerikust a megyéspüspöknek csak akkor szabad inkardinálnia, ha ez részegyházának szükséges vagy hasznos, s nem ellenkezik a klerikusok tisztes ellátására vonatkozó elôírásokkal; szabályos okiratból meggyôzôdött az exkardináció engedélyezésérôl, és az exkardináló püspöktôl igazolást kapott az illetô klerikus életérôl, erkölcseirôl és tanulmányairól; továbbá a klerikus írásban kijelentette neki, hogy a jog szerint új részegyházának szolgálatára kívánja szentelni magát (269. k.). 747 Az exkardinációt megadni csak megfelelô okból (pl. az egyház vagy az illetô klerikus java) szabad, megtagadni viszont csak súlyos okból. Az exkardináció megtagadása ellen a klerikus akkor élhet felfolyamodással, ha talált befogadó püspököt (270. k.). 748 2) Magánál a jognál fogva. Megváltozik a klerikus inkardinációja: a) másik részegyházba való átköltözés után, ha az áttelepülés törvényes volt, az új részegyházban eltöltött öt évet, oda való átlépési szándékát írásban jelezte mind a vendéglátó egyház, mind korábbi részegyháza megyéspüspökének, s a levél kézhezvételétôl számított négy hónapon belül egyikük sem közölte vele írásban ellenkezését (268. k. 1. §); b) a megszentelt élet intézményébe vagy az apostoli élet társaságába való örök vagy végleges felvétel által (268. k. 2. §, 266. k. 2. §). 749 Az ,,a'' pontban jelzett eset egy sajátos formájának tekinthetô, amikor a klerikus szerzetest intézményébôl törvényesen elbocsátják (szekularizálják), de csak olyan püspököt talál, aki próbaképpen fogadja be, ám nem inkardinálja. Ez esetben is öt év után magánál a jognál fogva inkardinálódik a klerikus abba az egyházmegyébe, ahová befogadták, hacsak a püspök el nem utasítja (693. k.). Nem tűnik szükségesnek azonban az illetékes szerzetes elöljárót errôl elôre írásban értesíteni, hisz a szerzetbôl az ilyen klerikust már rég elbocsátották. Ha azonban a befogadó megyéspüspök a volt szerzetest nem hajlandó inkardinálni, az továbbra is klerikusként a szerzetes elöljáró alárendeltje marad, s bár nem szerzetes már, mégis oda van inkardinálva[75]. 750 A klerikusok áttelepülhetnek más részegyházba úgy is, hogy nem változik meg inkardinációjuk. A súlyos paphiányban szenvedô vidékekre igyekvô felkészült és alkalmas klerikusoktól a megyéspüspöknek csak saját egyháza valódi szüksége miatt szabad az áttelepülési engedélyt megtagadni. Az átköltözésre tehát a saját püspök engedélye szükséges. Ez adható meghatározott idôre és úgy is, hogy ismételten meg kelljen újítani. Az engedélyt adó megyéspüspöknek írásbeli megállapodást kell kötnie azzal a püspökkel, akinek részegyházában a klerikus szolgálatát teljesíteni fogja (271. k.; PO 10, SC Cler, Notae directivae, Postquam apostoli, 1980. III. 25, nr. 26--27: AAS 72, 1980, 361--362). 751 Mivel az inkardináció, az exkardináció és az átköltözési engedély megadása a részegyház számára tartós kötelezettséget jelent, s pasztorális érdekét jelentôsen befolyásolja, az egyházmegyei kormányzó ezeket csak akkor adhatja meg, ha a püspöki szék már több mint egy éve üresedésben van, és az intézkedéshez a tanácsosok testülete (vagy ahol a püspöki konferencia az 502. k. 3. § szerint így rendelkezett, a káptalan) beleegyezését adta (572. k.). 2. A KLERIKUSOK KÖTELESSÉGEI ÉS JOGAI 752 A klerikusokra mint sajátos csoportra háruló kötelességek és jogok (273--289. k.) elvileg minden klerikusra, gyakorlatilag azonban leginkább az áldozópapokra (és természetesen a püspökökre) vonatkoznak, hiszen az állandó diakónusok esetében a jog számos jelentôs kivételt tesz (vö. 288. k.). A törvénykönyvben felsorolt fôbb klerikusi kötelességek és jogok a következôk: a. A szolgálattal kapcsolatos kötelességek és jogok 753 1) A tisztelet és engedelmesség a pápa és saját ordináriusuk iránt a klerikusokat sajátosan is kötelezi (273. k.), noha a krisztushívôk általános engedelmességi kötelezettsége (212. k.) a klerikusokra is kiterjed. A klerikusi engedelmesség közvetlen alapja az inkardináció köteléke, távolabbi alapja pedig a klerikusi állapot maga. E kötelesség logikus következménye annak a teljes szolgálati viszonynak, melyet az inkardináció jelent. Épp ezért ennek az engedelmességnek a területét és terjedelmét a szent szolgálat határozza meg. Arra vonatkozik, ami objektív, közvetlen kapcsolatban van a szolgálattal. A jogban felsorolt általános klerikusi kötelességek megtartásával kapcsolatos ordináriusi utasításoknak is köteles a klerikus engedelmeskedni. A törvényes parancs iránti engedetlenség (1371. k.) és az erre való felbujtás (1373. k.) egyébként az egyházban büntetendô cselekmény. A klerikus helyzeténél fogva életének olyan vonatkozásaival (pl. öltözködés) is különleges közösségi hatást vált ki, melyek mások esetében a magánélet szférájához tartozónak számítanak. 754 2) Az egyházi hivatalok (lásd fent 23. §) közül azokat, melyek ellátásához rendi vagy egyházkormányzati hatalom szükséges, csak klerikusok nyerhetik el (274. k. 1. §). Az egyházi rend szentségét nem kívánó, de a kormányzati hatalom gyakorlásában bizonyos részesedésnek tekinthetô hivatalok világiakra bízásának problémájáról lásd fent 31. §. 2. b. 1. 755 Ha törvényes akadály nem mentesíti ôket, a klerikusok kötelesek is elfogadni és hűségesen ellátni azokat a hivatalokat vagy egyéb feladatokat, melyeket ordináriusuk rájuk bíz (274. k. 2. §). E kötelezettség a 212. k. és a 209. k. 2. § általános engedelmességi és gondossági elôírásán túlmenô, sajátos jogcímen terheli a klerikusokat a 273. kánonnal összhangban (lásd fent 1. pont). Távolabbi alapja a klerikusi állapot egyházi szolgálatra rendelt jellege (vö. LG 28, PO 2b, 5a, 7b; 1025. k. 2. §), s különösen a papok részesedése a püspök küldetésében. Közvetlen alapja pedig -- mint említettük -- az inkardináció[76]. 756 Jogcímén kívül sajátos ennek a kötelezettségnek a tartalma is. Olyan egyházi tevékenységekre szóló megbízást is el kell fogadnia a klerikusoknak, amit világi nem végezhetne. De fôként: a világi dolgok rendjének autonóm alakítására hivatott világitól[77] az ordinárius normális körülmények között -- úgy tűnik -- nem követelheti, hogy teljes idejében és energiájával álljon rendelkezésre valamilyen egyházi tisztségben (vö. LG 31; 227. k.; lásd fent 31. §. 2. a. 2--3)[78]. Erre a laikus önkéntesen vállalkozhat (akár munkaszerzôdésben is). 757 3) A klerikusok kötelesek együttműködni egymással, mivel mindnyájan ugyanazon fáradoznak: Krisztus testének építésén. A testvériség és az imádság általános kötelékén kívül ennek mindazokban a konkrét formákban is meg kell nyilvánulnia, amelyeket a részleges jog elôír (PO 7--8; 275. k. 1. §). Ezt a testvériséget és imaközösséget -- de természetesen a megszentelôdést is -- szolgálja az egyetemes jognak az az ajánlása, hogy a klerikusok közösségben éljenek (vita communis). Ahol ez szokásban van, lehetôség szerint fenn kell tartani (280. k.). A papi közösségre bízott plébániákon (vö. 517. k. 1. §) pl. mód lehet erre. 758 4) A klerikusok kötelesek elismerni és támogatni a világiak küldetését az egyházban és a világban (275. k. 2. §; vö. LG 37, PO 9, GS 43, 91, AA 7, 25). E tekintetben nem csupán az evilági dolgok autonómiájának tiszteletben tartásáról van szó, hanem arról is, hogy az egyház sajátos tevékenysége szerves egységet alkot, melyen belül a világiaknak cselekvô szerepük van. Ennek segítése és hierarchikus irányítása külön klerikusi feladat. 759 5) A helybenlakás (residentia) kötelessége, mely tágabb értelemben minden klerikusra vonatkozik, összefügg a szolgálatra való rendelkezésre állással. Még ha nincs is sajátos helybenlakással járó hivataluk (pl. nem megyéspüspökök, plébánosok), nem szabad egyházmegyéjüktôl a részleges jogban meghatározott jelentôs idônél tovább távol lenniük, hacsak ezt ordináriusuk nem engedélyezi. Ennek az engedélynek nem kell feltétlenül kifejezettnek lennie. Lehet feltételezett, vélelmezett is (283. k. 1. §). 760 6) A szent tudományok területén a klerikusoknak tanulmányaikat a papszentelés után is folytatniuk kell. Sajátosan kötelesek ezen a téren az egyház által általánosan elfogadott szilárd tanítást követni, úgy ahogyan azt fôként a zsinatok és a pápák meghatározták (279. k. 1. §). Ennek érdekében kötelesek a részleges jog elôírásai szerint, meghatározott idôközönként látogatni a felszentelt papok számára tartandó -- úgynevezett papi továbbképzô -- elôadásokat, valamint más konferenciákat és hasonló rendezvényeket. Ezek célja a szent tudományok és a lelkipásztori módszerek mélyebb megismertetése (279. k. 2. §). Fôként a lelkipásztori munka érdekében buzdítja a CIC a klerikusokat arra, hogy egyéb tudományokban is szerezzenek ismereteket (279. k. 3. §). b. Az életmód 761 Noha a klerikusok egyéni élete helyzetüknél fogva sajátosan is összekapcsolódik egyházi szolgálatukkal, egyes kötelességeik és jogaik közvetlenül inkább életmódjukra, mint apostoli tevékenységükre vonatkoznak. Ilyenek: 762 1) Az életszentségre való törekvés a klerikusoknak sajátos módon és jogcímen is kötelessége. Ôk ugyanis a felszenteléssel is Istennek szentelôdtek, az ô misztériumainak kezelôi az egyház közösségének szolgálatára (276. k. 1. §; PO 12). 763 Az 1917-es CIC 124. kánonja még úgy fogalmazott, hogy a klerikusoknak a világiaknál szentebb életet kell élniük. Ám a zsinat külön is hangsúlyozta, hogy minden kereszténynek a tökéletességre van hivatása (PO 12). Az életszentségre való törekvést a Codex is az összes krisztushívôk kötelességei között említi (210. k.). Erre mindenkinek az állapota szerinti módon kell igyekeznie (lásd fent 30. §. 2, 2). A különbséget tehát a törvénykönyv nem az életszentség mértékében jelöli meg, hanem azt mondja ki, hogy a klerikusok nemcsak a keresztség alapján, hanem az egyházi rend szentségében is Istennek szentelôdnek, így az életszentségre törekvés számukra különösen is kötelezô. 764 Ennek az életszentségre való sajátos törekvésnek a CIC bizonyos eszközeit -- többnyire általános formában, néha azonban konkrétan -- elô is írja. Ezek: a) A lelkipásztori szolgálat hűséges és fáradhatatlan végzése (276. k. 2. § 1; vö. OT 9). b) Lelki táplálék merítése a Szentírásból és az Eucharisztiából. Ennek kapcsán a törvényhozó erôteljesen ajánlja a papoknak a naponkénti misézést, a diakónusoknak pedig a szentmisén való mindennapos részvételt (276. k. 2. § 2; vö. 904. k.; PO 13). c) A zsolozsma naponkénti teljes elvégzése a jóváhagyott liturgikus könyvek alapján (vö. 1173--1175. k.). Ez a papoknak (püspökök, áldozópapok) és a papságra készülô diakónusoknak kötelezô (276. k. 2. § 3). Az állandó diakónusok csak annyit kötelesek végezni belôle, amennyit a püspöki konferencia megszab (uo.). A püspöki karok, szinte mindenütt a világon, csak a laudes és a vesperás elmondását írták elô[79]. d) A lelkigyakorlatokon való részvétel. Ezt a kötelességet a részleges jog konkretizálja (276. k. 2. § 4). Nem kötelezi, de buzdítja a Codex a klerikusokat arra is, hogy éljenek a megszentelôdés többi eszközeivel (pl. elmélkedés, gyakori gyónás, Mária- tisztelet -- 276. k. 2. § 5). 765 2) A megszentelôdés sajátos formája a celibátus. A latin rítusban a ,,klerikusok kötelesek a mennyek országa kedvéért örökös és teljes önmegtartóztatásban (continentia) élni''. E kötelesség egyrészt megkönnyíti, hogy a klerikus ,,osztatlan szívvel'' kapcsolódjék Krisztushoz (vö. pl. 1Kor 7, 32--33), de egyben lehetôvé teszi azt is, hogy szabadabban szentelje magát Isten és az emberek szolgálatára (277. k. 1. §; vö. PO 16). A CIC a celibátust pozitív módon mutatja be, mint Isten különös ajándékát (uo.; vö. II. János Pál, Litt., 1979. IV. 8, nr. 8: AAS 71, 1979, 407; magyarul: PM I, 165). 766 A celibátus kifejezés -- mint az 1917-es CIC 132. kánonját magyarázó irodalom kifejtette -- a jogban elsôsorban a házasságkötés tilalmára utal ennek összes erkölcsi következményeivel, tehát a teljes önmegtartóztatás követelményével együtt. Vitás volt azonban, hogy a jogban elôírt celibátus inkább csak a jogszabály folytán (persze szabad vállalással) vagy valódi fogadalom (votum) alapján kötelezi-e a klerikusokat. A vitát a CIC sem kívánja eldönteni. Mindenesetre a nôs diakónusok kivételével a diakónus szentelés elôtt a jelölteknek Isten és az egyház színe elôtt nyilvánosan vállalniuk kell a celibátus kötelezettségét, kivéve ha már örök szerzetesi fogadalmat tettek (1037. k.). II. János Pál pápa pedig hangsúlyozza: ,,...nyilvánvaló, hogy egy ilyen elhatározás már nem csupán külsô törvényként kötelez, hanem a kötelezettséget vállaló embert lelkiismerete is kötelezi. Ezért a Krisztusnak és az Egyháznak tett ígérethez hűségesnek kell maradni. Ehhez a saját ígérethez való hűség részben kötelesség is, de a pap... méltóságának is jele'' (Litt., 1979. IV. 8, nr. 9: AAS 71, 1979, 409; magyarul: PM I, 167--168). 767 A fentiek fényében teljesen indokoltnak látszik Alfons Stickler bíboros megállapítása arról, hogy a nôs diakónusokat a 277. k. nem veszi ki ugyan kifejezetten a celibátus törvénye alól, mégis rájuk ez az elôírás a többi klerikustól gyökeresen eltérô módon vonatkozik. Mivel a ,,szent rend'' házassági akadálya az összes diakónusokat és papokat jogilag képtelenné teszi a házasságkötésre (1087. k.)[80], a megözvegyült nôs diakónusok sem házasodhatnak újra, ha nem laicizálják ôket. Nem látszik azonban megalapozottnak egyeseknek az az újabban megfogalmazott állítása, mely szerint a nôs diakónusok is -- a 277. k. betűjének és régi egyházfegyelmi hagyományoknak[81] megfelelôen -- kötelezve lennének a házasélettôl való teljes tartózkodásra. A többi kánonokból ugyanis világosan kitűnik, hogy a törvényhozó ezt a régi fegyelmet egyáltalán nem tartja szem elôtt. A nôs diakónusoktól ugyanis nem kívánja meg a szentelés elôtt a celibátus kötelességének elvállalásáról szóló külön ígéretet (vö. 1037. k.), amely pedig a fent idézettek értelmében a kötelezettség alapja. Ugyancsak világos, hogy az 1050. k. 3. száma az állandó diakonátusra jelentkezô nôs embertôl megkívánja ugyan feleségének hozzájárulását, de ennek a szövegöszszefüggés szerint nem a házaséletrôl való lemondásra, hanem csak a diakónusi szolgálatra kell vonatkoznia. Vagyis a nôs diakónusokat a II. Vatikáni Zsinattól kiinduló és az új Codexben megjelenô egyházfegyelem nem kötelezi a teljes önmegtartóztatásra[82]. 768 A celibátust védô intézkedéseket a törvénykönyv csak alapvonalakban tartalmazza. Általánosságban felszólítja a klerikusokat az óvatosságra az olyan személyekkel szemben, akiknek látogatása veszélyeztetheti ezt az életformát, vagy a hívôket megbotránkoztathatja (277. k. 2. §). Ebben a témakörben pontosabb szabályok kiadását a CIC a megyéspüspök hatáskörének tekinti. Így már nem határozza meg azt sem, hogy kik lehetnek a klerikussal egy lakásban élô személyek (vö. 1917-es CIC 133. k.). A celibátus kötelezettségét az egyetemes jogban büntetô rendelkezések is védik (1394--1395. k.). 769 3) Az illô, egyházias öltözék viselése szintén klerikusi kötelesség. Teljesítésének módját a püspöki konferencia által kiadott szabályok és a törvényes szokások határozzák meg (284. k.)[83]. 770 Az egyes püspöki karok a kérdésben más és más módon rendelkeztek. Nem ritka megoldás, hogy illô egyházias viseletként a régi hagyomány szerint a reverendát vagy a papi civilt írják elô. Elôfordul azonban olyan szabályozás is, amely az általános alkalomszerű öltözködés kívánalmán túl csak azt köti ki, hogy a klerikusok mint ilyenek azonosíthatók legyenek, a részleteket viszont a megyéspüspökökre bízza (pl. az ausztrál püspöki konferencia)[84]. 771 Hazánkban az illô egyházias viselet liturgikus cselekményekkor a reverenda (a liturgikus törvényeknek megfelelôen). ,,Más alkalommal az öltözet reverenda vagy papi civil, vagyis fekete vagy sötét színű öltöny kolláréval'' (A Magyar Püspöki Konferencia Kiegészítô Szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz 3. cikkely; ET 1162.). A gyűrű viselésének tilalma az egyetemes jogban megszűnt. 772 4) Az egyszerűség a klerikusi életmód jellemzôje kell, hogy legyen, ezért a klerikusoknak tartózkodniuk kell a hiábavalóságoktól (282. k. 1. §). Ami az egyházi hivataluk gyakorlása alkalmából szerzett javakból tisztes megélhetésük fedezése és az állapotukkal járó kötelezettségek teljesítése után megmarad, azt -- a CIC buzdítása szerint -- ajánlatos az egyház javára és a segítô szeretet céljaira fordítani (282. k. 2. §). 773 A mai egyházjogban (vö. 281. k. 1. §) a klerikusok díjazása alapvetôen életszükségleteik fedezésére hivatott. Mivel pedig az általános szisztéma az, hogy a klerikusokat egyházmegyei közös alapból fizetik (1274. k. 1. §), aligha képzôdnek olyan feleslegek, amelyek felhasználása gondot okozna. A részleges egyházjog alapján persze helyenként ma is elôfordulhatnak erôsen egyenlôtlen jövedelmek. A 282. k. 2. § forrása azonban az 1917-es CIC 1473. kánonja, amely az egyházi javadalmak birtokosainak tisztes megélhetésén felüli javadalmi bevételérôl kötelezôen elôírta, hogy azt a szegények javára vagy más kegyes célra kell fordítani. Mivel a javadalmi rendszer az egyetemes egyházjogban megszűnt, a hatályos CIC jóval enyhébben fogalmaz, s az egyszerű életmód követelményének keretében tárgyalja a kérdést (vö. PO 17). A zsinat tanítása szerint erkölcsi, lelki összefüggésben ajánlott a klerikusok számára az önkéntes szegénység, mert ezzel nyilvánvalóbban hasonlítanak Krisztushoz és készebbek lesznek a szent szolgálatra (uo.). c. Tiltott tevékenységek 774 Részben a klerikusi életmódnak a fentiekben körvonalazott eszményébôl, részben pedig a klerikusnak az egyházat hivatalosan megjelenítô szerepébôl adódik, hogy a jog a klerikusokat kifejezetten eltiltja bizonyos tevékenységektôl. Ilyenek: 775 1) A klerikusi állapothoz nem illô tevékenységek. Ilyennek azok minôsülnek, melyeket a részleges jog (pl. a helyi szokások alapján) így ítél meg (285. k. 1. §). Az olyan tevékenységeket és foglalkozásokat, amelyek nemcsak a klerikusi állapothoz nem illenek, hanem jellegüknél fogva erkölcstelenek is, nem csupán a klerikusoknak, de senkinek sem szabad űznie. Ehhez az egyházban nem is feltétlenül szükséges tiltó jogszabály. 776 Megjegyzendô, hogy az erkölcsileg kifogásolható foglalkozásokat az antik egyházjog szerint a keresztelés elôtti jelentkezéskor vizsgálták. Aki bizonyos foglalkozásokkal nem hagyott fel, azt nem volt szabad megkeresztelni[85]. Egyébként -- ha nem is taxatív lista módjára -- ma is fennáll hasonló elôírás, hiszen a felnôtt keresztelendônek a katekumenátus során már keresztény életrôl kell bizonyságot tennie (vö. 865. k. 1. §). 777 2) A klerikusi állapottól idegen tevékenységek (285. k. 2. §). Ezek lehetnek megbecsült hivatások is, de akadályozhatják a klerikusi szolgálattal járó kötelességek teljesítését. Ilyen foglalkozás pl. a pszichoanalitikusé[86], melynek gyakorlásától az Apostoli Szentszék a klerikusokat és a szerzeteseket eltiltotta (SC Off, Monitum, 1961. VII. 15, nr. 3: AAS 53, 1961, 571). E tilalmat ma is érvényesnek tekintik[87]. 778 3) Világi közhatalom gyakorlásával járó tevékenységek (285. k. 3. §). A tilalom a közhatalom minden fajtájára, tehát a törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalomra egyaránt vonatkozik (vö. Comm 14, 1982, 173)[88]. Eszerint pap nem lehet pl. képviselô, miniszter, bíró, de amennyiben a helyhatóságok tisztségviselôi közhatalmat gyakorolnak, ezeket a feladatokat sem láthatja el. 779 A közhatalom gyakorlásának általános tilalma a szolgálati papság mivoltából és küldetésébôl magyarázható (1Kor 4, 1; LG 28, GS 42--43). A keresztény közösség építése során a papoknak nem szabad valamilyen ideológia vagy emberi érdekcsoport szolgálatába állniuk, hanem az evangéliumról kell tanúságot tenniük (vö. PO 6). Az 1917-es CIC-ben az ide vonatkozó tilalom még enyhébb megfogalmazásban szerepelt, mivel a szenátorok és a képviselôk esetében, hacsak ez bizonyos országokra nézve a Szentszéknek nem volt fenntartva, a törvény lehetôséget adott arra, hogy a választás helyének ordináriusa és saját ordináriusuk a klerikusoknak engedélyezzék a választásokon való indulást (1917-es CIC 139. k. 4. §). Erre az engedélyezésre (amely lehetett akár általános is) a hatályos egyházjog már nem ad lehetôséget. Viszont semmi jele nincs annak, hogy egyedi esetekben a megyéspüspök -- a lelkek java érdekében -- ne adhatna felmentést az általános tilalom alól (vö. 87. k.). A felmentési jog fenntartásának ugyanis a 10. k. értelmében kifejezettnek kell lennie[89]. Itt pedig ilyenrôl nincs szó. Ezért a megyéspüspöki felmentést a szerzôk általában lehetségesnek tartják[90]. Csak rendes normatív úton nem teremthet a helyi törvényhozás kivételes helyzeteket[91]. 780 Magyarországon a katolikus papok jelenléte a parlamentben hosszú hagyományra tekinthet vissza. A II. világháborúig az összes katolikus püspökök a felsôház tagjai voltak. Az 1917-es CIC hatályba lépése után ez a gyakorlat nem változott. 1957. július 16-án az Apostoli Szentszék XII. Pius pápa különleges utasítására kifejezetten megtiltotta, hogy bármely pap képviselôi vagy más tisztséget fogadjon el a magyar parlamentben (SC Conc, Decr.: AAS 49, 1957, 635). Ezzel természetesen Magyarországra nézve az ilyen tisztségek vállalásának engedélyezése (sôt az egész témakör, tehát a felmentés is) a hazai püspökök hatáskörébôl kikerült. Ez a fenntartás ebben a formában 1970-ig volt érvényben[92]. 781 4) Politikai pártokban egyáltalán, a szakszervezeteknek pedig a vezetésében nem szabad a klerikusoknak tevékeny részt vállalniuk, hacsak ezt az illetékes egyházi hatóság az egyház jogainak védelmére vagy a közjó szolgálatára szükségesnek nem ítéli (287. k. 2. §). E tilalom nem jelent elzárkózást, hiszen az igazságos béke és egyetértés segítésére a klerikusok egyébként kötelesek (287. k. 1. §; vö. PO 6, GS 91--93; II. János Pál, Enc., Redemptor hominis, 1979. III. 4: AAS 71, 1979, 257--324). Az illetékes hatóság megítélésére való utalás a CIC- ben általános engedély (és nem csupán felmentések) adását is lehetôvé teszi. Ez az egyházi hatóság az érintett személy saját ordináriusa és a tevékenység helyének ordináriusa együttesen. Egyes szerzôk szerint ez következik legalábbis az 1917-es CIC 139. kánonjának analógiájából[93], de természetesen az ordináriusi illetékességbôl magából is. 782 5) Az anyagi javakkal kapcsolatos bizonyos tevékenységek. Ezek közül némelyekhez ordináriusi engedély szükséges. Ennek hiányában tilosak. Ilyenek: világiak javainak kezelése, számadási kötelezettséggel járó világi hivatalok (285. k. 4. §). Ugyancsak a törvényes egyházi hatóság[94] engedélye szükséges az üzleti tevékenység és a kereskedés folytatásához, akár személyesen, akár más útján, akár az illetô klerikus, akár más javára történjék is ez (286. k.). 783 A kereskedés bizonyos cikkek ellenszolgáltatás fejében való megszerzését jelenti drágábban történô eladás céljára, úgy hogy közben az áru nem változik meg. Ha az így szerzett árut közben a vevô fizetett munkásokkal feldolgoztatja, ipari jellegű, de továbbra is üzleti tevékenységgel állunk szemben. Ahhoz, hogy a tiltott tevékenység megvalósuljon, annak folyamatos gyakorlása szükséges[95]. Nem számít tiltott üzleti tevékenységnek, ha valaki saját munkájának termékét adja el[96]. A tilalom áthágóit az 1392. k. bünteti is. Az effajta tevékenységek tilalmának oka egyrészt ismét csak a szolgálati papság küldetésének jellege és a hozzá tartozó szegénység és belsô szabadság (PO 17), másrészt az a veszély, ami ebbôl az egyházi tulajdonra származhat[97]. 784 Az ordinárius megkérdezését kívánja a jog ahhoz, hogy a klerikusok -- akár saját javaik terhére is -- kezességet vállaljanak vagy meghatározott ok nélküli fizetési kötelezettséggel járó kötelezvényt (váltót) írjanak alá (285. k. 4. §). 785 6) A katonai szolgálat a CIC szerint kevéssé illik a klerikusi állapothoz. Ugyanakkor sok államban a világi hatóságok a papnövendékeket, esetleg a papokat is kötelezik erre. Az egyházi törvényhozó ezekrôl a helyzetekrôl nem kíván rendelkezni, hiszen egy kategorikus tilalom akár az egész fiatal klérust börtönbe juttathatná. Történelmileg sem példa nélküli klerikusok katonai szereplése. Azt azonban a 289. k. 1. §-a elôírja, hogy klerikusok és a szent rendek felvételére készülôk ne jelentkezzenek önként katonai szolgálatra. Bár ettôl eltérést saját ordináriusuk -- akár általánosan is -- engedélyezhet. Ennek akkor lehet értelme, ha pl. valahol egy a szeminárium megkezdése elôtti ,,önkéntes'' katonai szolgálattal elejét lehet venni a késôbbi behívásnak. 786 A tábori lelkész tevékenysége (vö. 569. k.) lelkészi és nem katonai jellegű. Ezért rá a fenti tilalom nem vonatkozik. 787 Ahol a világi törvények, megállapodások vagy szokások a világi közhivatalok vagy a klerikusi állapottól idegen feladatok alól a klerikusoknak mentességet adnak, ott a klerikusok ezekkel élni is kötelesek, hacsak ordináriusuk különös esetekben (tehát nem általánosságban) másként nem rendelkezik (289. k. 2. §). Ilyenkor ugyanis nem az egyes klerikusok személyes kényelmére adott kedvezményrôl van szó, hanem az egész szent szolgálatot nehezítô körülmények hivatalos kiküszöbölésérôl. d. Külön elismert klerikusi jogok 788 A CIC bizonyos jogokat a klerikusok számára már a jogállásukról szóló általános kánonokban kifejezetten elismer. 789 1) Az egyesülési jog a klerikusokat az összes krisztushívôk társulási jogának (215. k.) alapján sajátos módon illeti meg. Nevezetesen: a klerikusi állapottal összeegyeztethetô célokra szolgáló társulásokra terjed ki (278. k. 1. §). Ebben a formájában azonban nem pusztán a törvényhozó engedménye, hanem -- mint egyes szerzôk hangsúlyozzák[98] -- a dolog természetébôl fakad. E jogot a CIC a világi klerikusok számára ismeri el. A szerzetesek különleges helyzetben vannak, mert a szerzetes intézményhez való csatlakozásukkal is már e jogukat gyakorolták. Mint Tomás Rincón találóan megjegyzi, ez a jog nem csupán egyházi társulásokban, hanem a világi jog szerint fennálló társulásokban való részvételre is kiterjed[99]. 790 Bizonyos társulásokban való részvételt a törvényhozó ajánl. Ilyenek az illetékes egyházi hatóság által elismert szabályzattal rendelkezô -- tehát a szó szoros értelmében, a kánonjog szerinti egyházi (vö. 298-- 326. k.) -- társulások, melyek jóváhagyott életmód és testvéri segítség révén erôsítik a klerikusok egységét egymással és püspökükkel, elômozdítják életszentségüket szolgálatuk gyakorlásában (278. k. 2. §). 791 Némely más társulások alapítását, illetve a bennük való részvételt a törvényhozó a klerikusoknak kifejezetten tiltja. Értelemszerűen tilos részt venniük olyan társulásokban, melyek tevékenysége vagy célja nem fér össze az általános klerikusi kötelezettségekkel vagy az adott klerikusnak az egyházi hatóságtól kijelölt feladatával, illetve annak gondos ellátásával (pl. mert túl idôrabló -- vö. 278. k. 3. §). A Kléruskongregáció 1982. III. 8-i nyilatkozata (AAS 74, 1982, 642--645) külön is tiltja a klerikusoknak egyrészt a politikai egyesületekben való részvételt, még akkor is ha azok a látszatra a béke, a társadalmi haladás vagy az emberiesség elômozdítására alakultak. Az ilyenek ugyanis megoszlást és ellentétet hozhatnak létre Isten népe körében, szembefordíthatják a papokat fôpásztorukkal és egymással és ezzel zavarják a papi küldetést és az egyházi közösséget. Másrészt tiltja a klerikusi szakszervezeteket és hasonló társulásokat, mert azok a szent szolgálatot szakma módjára kezelik és gyakran csupán munkaviszony szintjére redukálják. Így alkalmasak arra, hogy a szent pásztorokat (fôpásztorokat) csupán ellentétes érdekű munkaadóként tüntessék fel. Annak megítélésére, hogy egy konkrét társulás a tilalom alá esik-e, az illetékes egyházi hatóság, közelebbrôl -- elsô fokon -- az ordinárius jogosult (LG 27, CD 16). 792 2) A helyzetüknek megfelelô díjazásra a klerikusok azért jogosultak, mert szent szolgálatot teljesítenek (vö. PO 17, 20; CD 16; 281. k. 1. §). A megfelelô díjazás feladatuk jellegének, a hely és a kor viszonyainak összefüggésében értendô, és lehetôvé kell tennie az életszükségletek fedezésén túl azok díjazását is, akik szolgálatára a klerikus rászorul (uo.). 793 Ez a díjazás akkor megfelelô, ha az egyszerű klerikusi életmód eszményét (lásd fent b. 4) figyelembe véve ,,biztosítja a szükséges apostoli szabadságot, és lehetôséget ad arra, hogy a szegényeket (a klerikus) valamiképpen személyesen is segítse'' (SC Ep., Directorium, Ecclesiae imago, 1973. II. 22, nr. 117: Leges V, 6498). A teljesen egyházi szolgálatban álló nôs diakónusok olyan díjazást kell hogy kapjanak, mely családjuk eltartását is lehetôvé teszi (281. k. 3. §). A nem teljesen egyházi szolgálatban állókra alább térünk ki. 794 A díjazás és az egyházi szolgálat szoros összefüggésben áll egymással. Az egyházi büntetéssel sújtott klerikus ellátáshoz (nem feltétlenül díjazáshoz!) való jogáról vagy annak elvesztésérôl a büntetôjogban szólunk (lásd alább 90. §. 2. h). Ha a klerikus nem teljesíti a rábízott kötelezô szolgálatot, ezzel -- a szerzôk szerint - - hallgatólagosan lemond a díjazáshoz való jogáról[100]. 795 Ennek keretében biztosítani kell a szükségleteket kellôen fedezô szociális gondoskodást is betegség, munkaképtelenség vagy öregség esetére (281. k. 2. §; CD 16, PO 21). A papi nyugdíjak ügyét hazánkban egyházmegyei és püspökkari rendelkezések szabályozzák. A klerikusok díjazásának módjáról lásd 1272. k., 1274. k. 796 3) A klerikusokat évente elégséges szabadság illeti meg, melyet közelebbrôl az egyetemes és a részleges jog elôírásai határoznak meg (283. k. 2. §). Az egyetemes jog érinti e témát pl. a 395. k. 2. §, a 410. k., az 533. k. 2. §, valamint az 550. k. 3. § rendelkezéseiben. e. Az állandó diakónusok különleges helyzete 797 Mint említettük, az általános klerikusi kötelességek és jogok a gyakorlatban elsôsorban a papok helyzetét tartották szem elôtt. Az állandó diakónusok esetében maga a CIC tesz egy sor kivételt (288. k.), amikor jelzi, hogy hacsak a részleges jog másként nem rendelkezik, az állandó diakónust nem kötelezi az egyházias viselet elôírása (284. k.), a közhatalom gyakorlásával járó hivatal, a világi vagyon kezelése és a kezesség meg a váltóügyletek tilalma (285. k. 3--4. §), az üzleti tevékenység tilalma (286. k.), s hasonlóképpen nem vonatkozik rá a politikai pártokban és a szakszervezeti vezetésben való részvétel tilalma sem (287. k. 2. §). Ha pedig jelenlegi vagy korábbi világi foglalkozásuk alapján díjazásban (vagy pl. nyugdíjban) részesülnek, akkor egyházi ellátásra pusztán klerikusi állapotuk címén nem is jogosultak (281. k. 3. §). Ez nem csupán a nôs diakónusokra, hanem az összes állandó diakónusra érvényes (MP, Sacrum diaconatus ordinem, 1967. VI. 18, nr. 21: AAS 59, 1967, 701). Ez olyankor szokott elôfordulni, amikor az egyházi szolgálatot nem ,,fôfoglalkozásban'' (fômunkaidôben) gyakorolják, hanem szabadidôben vagy nyugdíjasként. 798 Ha az állandó diakónusnak korábbi kezdetű vagy nem a diakonátus gyakorlásával járó egyházi fôállása (pl. kántor) van, ez -- legalábbis Magyarországon, ahol az ilyen tevékenységet végzô világiakkal az állami jog szerinti munkaszerzôdést kell kötni (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 13--17, 16--20. §; A Magyarországi Katolikus Kántorok és Karnagyok Működési Szabályzata, Bp. 1985) -- a világi foglalkozás módjára kezelendô ebbôl a szempontból. Vagyis a díjazás a munkaszerzôdés szerint és nem az inkardináció alapján számítandó. Ezt a szabályt még világosabban rögzíti pl. az Esztergom-Budapesti Fôegyházmegye Zsinati Könyve (ZSK 1994, 91, 44--45. §)[101]. 3. A KLERIKUSI ÁLLAPOT ELVESZTÉSE a. A klerikusi állapot elvesztésének módjai 799 Az egyházi rend szentsége eltörölhetetlen jegyet hagy az emberben. Elveszíteni tehát nem a felszenteltséget, hanem csak a klerikusi állapotot (jogállást) lehet (290. k., vö. 845. k. 1. §). Ennek a hatályos egyházjog szerint három módja van: 1) a felszentelés érvénytelenségét megállapító bírói ítélet vagy közigazgatási határozat (errôl az eljárásról lásd alább 115. §. 1); 2) a klerikusi állapotból való elbocsátás törvényesen kiszabott[102] büntetése (vö. 1364. k., 1367. k., 1370. k., 1387. k., 1394--1395. k.); 3) az Apostoli Szentszék leirata, mely -- a leirat fogalmánál fogva (59. k. 1. §) -- kegyként bocsátja el az érintettet a klerikusi állapotból, és amelyet diakónusoknak csak súlyos okból, áldozópapoknak csak nagyon súlyos okból adnak meg (290. k.). 800 A leiratot valakinek a kérésére (59. k. 1. §) adják. A 290. k. 3. pontjának szövegtervezeteiben szerepelt az a megjegyzés is, hogy ,,magának a klerikusnak a kérésére''. Ellenkezô esetben ugyanis a leiratot más is kérheti az érintett számára, mégpedig annak beleegyezése nélkül (61. k.) is, hacsak az ellenkezôje nem nyilvánvaló. Esetünkben persze a ,,laicizálás'' nem csupán az adott klerikus magánügye, hanem egyházi közérdeket érint. Nem is csupán kedvezményt jelent a számára, hanem -- mint alább látjuk -- jogvesztést is. Ezért - - noha a hatályos CIC a szövegtervezet szerinti betoldást (vö. Comm 14, 1982, 175) nem tartalmazza -- a latin egyházban nem látszik lehetségesnek, hogy az ordinárius a büntetôeljárás mellôzésével, egyszerűen leiratot kérve bocsátassa el a klerikust a klerikusi állapotból. Ezt az 1983 elôtt elég gyakori megoldást a CIC-et átdolgozó bizottság tudatosan utasította el (vö. Comm 14, 1982, 84--88). Súlyos esetekben azonban, amikor a kellô szervezeti feltételek hiányában vagy egyéb nehézségek miatt az ordinárius nem tudja lefolytatni a klerikusi állapotból való elbocsátáshoz szükséges büntetôeljárást, noha az illetô klerikus jelenléte az egyháznak gyakran anyagilag is komoly kárt okoz, vagy az érintett nem követett el elbocsátással büntethetô cselekményt, de teljesen alkalmatlannak bizonyult a papságra, a hivatalból -- és nem a klerikus kérésére -- kezdeményezett elbocsátás kívánatosnak tűnhet[103]. Ám erre ma az egyetemes latin egyházjogban nincs lehetôség. b. A jogi hatások 801 A klerikusi állapotát elvesztô személy ezzel elveszíti a klerikusi jogokat, de mentesül a klerikusi kötelezettségektôl is a nôtlenség kivételével. Ettôl a klerikusi állapot elvesztése csak akkor mentesít automatikusan, ha a szentelés érvénytelenségének megállapításával történt (291--292. k.). A laicizált klerikusnak tilos a rendi hatalmat gyakorolnia, kivéve halálveszélyben lévôk gyóntatását (976. k.), és magától elvész minden hivatala, feladata, és megbízotti hatalma is (292. k., 194. k. 1. § 1). c. Felmentés a celibátus alól 802 Az érvénytelen szentelés esetét kivéve, a mai jog szerint a klerikusi állapot elvesztése és a celibátus alóli felmentés élesen elkülönül egymástól. Ez utóbbit csak a római pápa adhatja meg (281. k.). Ha viszont megadja, a pápai leirat a celibátus alóli felmentéssel együtt és attól elválaszthatatlanul magában foglalja a klerikusi állapot elvesztését is (Formula rescripti, nr. 1: Leges VI, 8038). 803 A celibátus alóli felmentés intézményét az 1917-es CIC szintén nem kötötte össze minden esetben a klerikusi állapot elvesztésével, melyet egyébként a világi állapotba való visszahelyezésnek (reductio) nevezett. A celibátus alóli felmentés egyetlen lehetséges okának azonban a kényszerbôl eredô súlyos félelmet tekintette, melyet perben kellett bizonyítani. A hatályos CIC a felmentés okait nem nevezi meg. A zsinat utáni idôben a felmentési kérdés szabályozása többször változott. 1964. II. 2-án a Szent Officium kebelében bizottság alakult a laicizálási és felmentési ügyek számára. Egyben szabályokat határoztak meg az ide vonatkozó eljárásról (Litt. circ. et Normae part.: Leges III, 4463--4469). VI. Pál pápa 1967. VI. 24-én kiadott Sacerdotalis coelibatus kezdetű enciklikájában (nr. 84: AAS 59, 1967, 690) a felmentés lehetôségét és az elôzetes vizsgálatot kiterjeszti olyan okokra is, melyeket addig a jog nem vett figyelembe. 1971. I. 13- án a Hittani Kongregáció egyszerűbb és gyorsabb laicizálási eljárást vezetett be, melynek végeztével a leirat a felmentést is tartalmazta (AAS 63, 1971, 303--308). Ugyanez a Kongregáció 1972. VI. 26-án nyilatkozatban fűzött magyarázatot az elôzô évben kiadott szabályaihoz, melyben már azt hangsúlyozta, hogy bármiféle indok azért nem elegendô, s hogy a felmentést nem adják meg automatikusan[104]. 804 A jelenleg hatályos eljárási módot az Apostoli Szentszék különbözô okmányai határozzák meg. Elsôsorban a Hittani Kongregáció 1980. X. 14- én kiadott körlevele és normái (AAS 72, 1980, 1132--1137)[105]. A pápai felmentést elôkészítô szentszéki eljárás lefolytatására az 1989. II. 28- a elôtti kérelmek esetében a Hittani Kongregáció, az 1989. III. 1-jétôl beterjesztett kérelmek esetében pedig az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció az illetékes (Card. Secr. Status, Litt., 1989. II. 8, Prot. n. 230/139). A felmentést közlô leirat formája egyebekben nem változott. 805 A felmentés okai (SC Fid, Litt. circ., Per litteras, 1980. X. 14, nr. 5: AAS 72, 1980, 1134): 1) ha a pap, aki már rég elhagyta a papi életet, állapotát, melyen változtatni nem tud, orvosolni szeretné (pl. tisztán polgári házasságát, melyben gyermekek vagy más kötelezettségek kötik, rendezni kívánja); 2) ha a papnak nem is lett volna szabad felszentelôdnie, mivel szabadságát és felelôsségét nem tartották kellôen tiszteletben (pl. mert kényszer és félelem hatására vállalta a szentelést); 3) ha az elöljárók annak idején nem tudták kellôen megítélni, hogy a jelölt tényleg alkalmas-e az Istennek szentelt celibátusban való végleges megmaradásra. 806 Az eljárás lefolyása továbbra is az 1980. október 14-i normák szerint igazodik. Vagyis a kérvények elfogadására és az ügy kivizsgálására az inkardináció szerinti helyi ordinárius, vagy a megszentelt élet pápai jogú, klerikusi intézményei tagjainak esetében a nagyobb elöljáró az illetékes (SC Fid, Normae, Ordinarius competens, 1980. X. 14, Art. 1: AAS 72, 1980, 1136). Ha az ügyet a saját ordinárius elôtt nem lehet kivizsgálni, felkérhetô erre annak a helynek az ordináriusa, ahol az érintett általában tartózkodik. Arányos okból a Kongregáció más ordináriust is delegálhat erre (uo. Art. 2). 807 A kérelmezô által aláírt kérvénynek az érintett adatain kívül a tények leírását és a kérés indokait is tartalmaznia kell (uo. Art. 3), mégpedig alázatos hangnemben, mert kegy kérésérôl és nem jog érvényesítésérôl van szó. Joga itt Krisztusnak és Isten egész népének van a pap önfelajánlása és ígérete alapján (SC Fid, Litt. circ., Per litteras, 1980. X. 14, nr. 3, 5: AAS 72, 1980, 1133-1134). Az ordinárius nem köteles a kérvény nyomán az eljárást megindítani. Ha úgy dönt, hogy megteszi ezt, a biztonság kedvéért fel kell függesztenie a kérelmezô klerikust a szent rendek gyakorlásától. Ettôl csak az illetô jóhíre vagy a közjó érdekében tekinthet el szükség esetén. Ez azonban altalában fel sem merül, hiszen a polgári házasságkötéssel a klerikus magánál a jognál fogva felfüggesztôdik (1394. k. 1. §). Ezután az ordinárius személyesen vagy alkalmas pap útján gondoskodik az ügy kivizsgálásáról, s errôl a jegyzô iratot is készít. A vizsgálatnak elsôsorban a fent felsorolt okok valamelyikének létét kell bizonyítania. Kérdôpontjainak jegyzékét a Szentszék minta gyanánt össze is állította (Leges VI, 8037--8038). Az iratokat ezután az ordinárius szavazatával együtt a Szentszékhez három példányban fel kell terjeszteni. A szavazatnak a dolog igazságára és arra kell kitérnie, hogy nem áll-e fenn botrány veszélye (Normae Art. 7). Az Apostoli Szentszéknél a fent említett hatóságok folytatják az ügyben az eljárás további részét. 808 A felmentô leirat a közlés pillanatától hatályos. Magát a felmentést be kell jegyezni a kérelmezô keresztelési plébániájának anyakönyvébe. A felmentést követô házasságkötésnek külsô pompa nélkül kell történnie. A felmentett pap ezzel minden klerikusi jogát és kötelességét elveszíti, a felmentô leirat formulája külön is említi, hogy nem mondhat homiliát, nem lehet rendkívüli áldoztató, nem viselhet vezetô jellegű pasztorális hivatalt, nem tölthet be semmilyen tisztséget szemináriumokban vagy velük egyenlô megítélés alá esô intézményekben. Egyéb olyan felsôoktatási intézményekben, melyek bármiképp is függenek az egyházi hatóságtól, vezetôi vagy oktatói feladatot nem láthat el. Az egyházi hatóságtól nem függô felsôoktatási intézményben sem taníthat teológiai vagy azzal szorosan összefüggô tárgyat. Alacsonyabb fokú oktatási intézményekben, melyek az egyházi hatóságtól függenek, szintén nem láthat el sem vezetôi sem oktatói feladatot, bár az oktatást illetôen az ordinárius -- ez utóbbi intézmények esetében -- a botrány elkerülésével, józan belátása szerint másként is dönthet. Ugyanez vonatkozik az egyházi hatóságtól nem függô intézetekben való hitoktatásra is. A felmentett papnak távol kell tartózkodnia azoktól a helyektôl, ahol korábbi állapotát ismerik. E tilalom alól a tartózkodási hely ordináriusa a korábbi inkardináció szerinti ordinárius meghallgatásával -- ha ez szükséges --, felmentést is adhat, ha botrány veszélye nem fenyeget. A laicizált klerikust a leiratot közlô egyházi hatóság buzdítja, hogy új állapotának megfelelôen vegyen részt Isten népének életében, és valamilyen vallásos vagy karitatív cselekedetet is elôír számára (Formula rescripti: Leges VI, 8038). d. A klerikusi állapotba való visszatérés 809 A klerikusi állapotát elvesztett személyt csakis az Apostoli Szentszék leirata veheti vissza újból a klerikusok közé (293. k.). A Szentszék állandó joggyakorlata szerint ilyen leiratot sohasem adnak, ha szentségi házasság köteléke áll fenn (vagyis pl. ha a laicizált klerikus egyházilag rendezi házasságát, majd meggondolja magát, s vissza kíván térni a szolgálatba). ======================================================================== 34. §. A SZEMÉLYI PRELATÚRÁK 1. A SZEMÉLYI PRELATÚRA INTÉZMÉNYE ÉS TAGJAI a. A személyi prelatúra fogalma 810 Mivel az egyház hierarchikus felépítésében ma is a területiség elve az alapvetô (vö. 372. k. 1. §), az ebben a keretben nehezen kezelhetô lelkipásztori feladatok megoldására az utóbbi évtizedekben sajátos szervezeti formák alakultak ki. Ezek nem riválisai, hanem alkalmas kiegészítôi az egyházmegyei beosztásnak. Az ilyen új formák egyike a személyi prelatúra. A személyi prelatúrák létesítésének gondolatát a II. Vatikáni Zsinat vetette fel (PO 10b), mégpedig a klérus jobb elosztásával kapcsolatban. A missziós tevékenységrôl szóló zsinati határozat pedig utalt arra, hogy az egyes vidékeken élô olyan szociális, kulturális csoportok, melyek életmódjuk, hagyományaik miatt nehezen tudnak kapcsolódni az illetô terület egyházához, személyi prelatúrába vonhatók be (AG 20, vö. uo. 27). A zsinat rendelkezéseit az Ecclesiae Sanctae kezdetű motu proprio konkretizálta (1966. VIII. 6, nr. I, 4: AAS 58, 1966, 760--761). Az Egyházi Törvénykönyv átdolgozása során a személyi prelatúrát eleinte a részegyházakkal sorolták egy kategóriába (vö. Comm 3, 1971, 189--190; 4, 1972, 40--41; 12, 1980, 275- -282; 14, 1982, 201--203). Minthogy azonban ezek nem ,,személyi egyházmegyék'', hanem a klérus jobb elosztását és apostoli tevékenységét szolgáló intézmények, végül is a krisztushívôkrôl szóló általános részben említi ôket a CIC. Mindenesetre az Apostoli Szentszéknél ügyeik a Püspöki Kongregációhoz tartoznak (Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, nr. 80: AAS 80, 1988, 880: vö. már Const. Ap., Regimini Ecclesiae Universae, 1967. VIII. 15, nr. 49: AAS 59, 1967, 901), legalábbis azokon a területeken, melyek sem keleti, sem missziós területnek nem számítanak[106]. 811 A személyi prelatúra -- eltérôen a területi prelatúrától (368. k.) -- nem minôsül részegyháznak, mivel nem rendelkezik teljesen annak teológiai vonásaival (vö. 368--369. k.), de nem tekinthetô egyszerű egyesületnek (vö. 298. k.), vagy a megszentelt élet intézményének, illetve az apostoli élet társaságának sem. 812 A személyi prelatúra a legfôbb egyházi hatóság által a részegyházak javára, a papság megfelelô elosztásának elôsegítésére vagy speciális apostoli szolgálatokra alakított lelkipásztori szervezet[107] (294. k.). Az élén álló prelátusnak valódi egyházkormányzati hatalma van, ezért sokan hierarchikus szervezetnek is nevezik, noha a CIC-ben nem ,,Az egyház hierarchikus felépítése'' című részben szerepel[108]. Létesítése elôtt a Szentszék kikéri az érdekelt püspöki konferenciák véleményét (uo.). Az ilyen prelatúrának a Szentszék ad szabályzatot. Élén a prelátus áll, aki saját ordináriusnak minôsül. A prelatúrának saját klérusa van, melynek tagjai a prelatúrába inkardinálódnak. Ezért a prelátus joga országos vagy nemzetközi szemináriumot alapítani, a növendékeket a prelatúra szolgálatára felszentelni (ha a prelátus püspökké van szentelve), illetve -- elbocsátó adásával -- felszenteltetni (295. k. 1. §). Az így felszenteltek lelki képzésérôl is tisztes megélhetésérôl a prelátusnak kell gondoskodnia (295. k. 2. §). 813 A prelatúra klérusa nem szerzetesi jellegű. Tagjai világi klerikusok (clerici saeculares). b. A személyi prelatúra és a világiak 814 Minthogy a személyi prelatúra feladatai között a klérus jobb elosztása szerepel, s a CIC megfogalmazása szerint papokból és diakónusokból áll (294. k.), sajátos problémát vet fel a világiak kapcsolata a prelatúrához. Ugyanakkor az elsô személyi prelatúra, az Opus Dei keretében döntô jelentôségô azoknak a világiaknak a szerepe, akik a prelatúra apostoli munkájának szentelik magukat. Sôt az Opus Dei eredeti, sajátos karizmájában a világban megélt keresztény hivatásnak kiemelkedô jelentôsége van. 815 A 296. k. szerint a világi hívôk a prelatúrával kötött megállapodás által szentelhetik magukat a személyi prelatúra apostoli munkájának. A szabályzatban kell meghatározni az ezzel járó kötelességeket és jogokat, valamint ennek a szerves együttműködésnek a módját. 816 A világiak kapcsolatai a prelatúrával eszerint sokfélék lehetnek. Sajátosan kirajzolódik ez az Opus Deit személyi prelatúra rangjára emelô intézkedésekben (SC Ep, Declar., 1982. VIII. 23: AAS 75, 1983, 464--468; Const. Ap., Ut sit, 1982. XI. 28: AAS 75, 1983, 423--425 -- különösen az elôszóban és a III. cikkelyben). A prelatúra működési szabályzata pedig kijelenti: ,,Az Opus Dei klerikusokat és világiakat egyaránt magában foglaló személyi prelatúra sajátos pasztorális munka megvalósítására, saját prelátusának kormányzata alatt'' (Codex Iuris Particularis Operis Dei, nr. 1, 1. §)[109]. Ugyanez a Szentszéktôl adott szabályzat külön fejezetet szentel ,,a prelatúra híveinek''. Mindenesetre a prelatúrához tartozó világiak egyházmegyéjük hívei maradnak, és a prelátusnak csupán a prelatúra célja vonatkozásában vannak alávetve. Ugyanakkor a prelatúra vállalja képzésüket és lelki vezetésüket (uo. nr. 6). 2. A PRELATÚRA ÉS A HELYI ORDINÁRIUS 817 A szabályzatnak kell meghatároznia a személyi prelatúra viszonyát azokhoz a helyi ordináriusokhoz, akiknek részegyházában a prelatúra lelkipásztori vagy missziós tevékenységét kifejti. Ehhez a tevékenységhez azonban a megyéspüspök elôzetes hozzájárulása szükséges (297. k.). 818 Figyelemreméltó, hogy a személyi prelatúra hívei ,,a megyéspüspök joghatósága alatt vannak mindabban, amit a jog általában meghatároz az összes egyszerű hívek vonatkozásában'' (SC Ep, Declar., 1982. VIII. 23, nr. IV c: AAS 75, 1983, 466). Ez azonban nem akadályozza a prelátus egyházkormányzati hatalmának érvényesülését sajátos aszkétikus, képzési és apostoli tevékenységük tekintetében (uo. III d). ======================================================================== 35. §. A KRISZTUSHÍVÔK TÁRSULÁSAI 1. A TÁRSULÁSOK FOGALMA ÉS FAJAI a. A krisztushívôk társulásainak fogalma 819 A társulás -- noha a Codex meghatározást nem ad róla -- az egyházjogban olyan személyek jogilag szervezett összességét jelenti, akik egy meghatározott cél érdekében önként és tartósan csatlakoznak egymáshoz[110]. 820 Az egyesülési jogot a krisztushívôk számára az Egyházi Törvénykönyv külön is elismeri (215. k.; lásd fent 30. §. 2, 11). Ennek gyakorlati megvalósítására a CIC külön elôírásokat is közöl (298--329. k.). 821 A krisztushívôk társulásai (consociationes christifidelium) vagy más szóval az egyházi (azaz az egyházon belül létezô) társulások ennek az egyháztagokat megilletô jognak az alapján jönnek létre a tökéletesebb élet, a nyilvános istentisztelet vagy a keresztény tanítás elômozdítására, illetve más apostoli tevékenységre, nevezetesen az evangélium hirdetésére, a vallásosság vagy a segítô szeretet gyakorlására, az evilági dolgok rendjének keresztény szellemmel való átlelkesítésére (298. k. 1. §). Céljuk tehát az egyház céljának bizonyos vonatkozásban való szolgálata. Ugyanakkor maga a CIC szögezi le, hogy különböznek a megszentelt élet intézményeitôl és az apostoli élet társaságaitól (uo.). E különbség elsôsorban formális: a hatályos jog szerint egyazon közösség vagy ilyen vagy olyan minôségben (és módon) nyer megalapítást[111]. Ám mélyebb alapjai is vannak: a társulások -- eltérôen a többi említett formától nem kívánnak alapvetôen életreszóló csatlakozást és különleges kötôdést. Jellemzô rájuk, hogy a tagok mindig kiléphetnek[112]. 822 Találóan jegyzi meg Javier Ferrer Ortiz[113], hogy bennük olyan jogot gyakorolnak a hívôk, mely az ember társas természetére támaszkodik, de különbözik az általános emberi egyesülési jogtól. Egyrészt az egyházi közösség természetfeletti valóságára épül, másrészt a kegyelem által a természetfeletti rendbe emelt ember társas dimenziójára. Célkitűzéseikre való tekintettel szükségszerűnek látszik az ilyen társulásoknak az egyházi hatósággal való valamilyen kapcsolata. Ennek tartalma a társulás jellegétôl függ. Mindenesetre a CIC a krisztushívôknek elsôsorban az olyan társulásokhoz való csatlakozást javasolja, melyeket az illetékes egyházi hatóság létesített, dicséretben részesített vagy ajánlott (298. k. 2. §). 823 Különböznek a társulások a hierarchikus szervektôl is, mert létük alapja az egyház isteni eredetű ,,alkotmányának'' (alapvetô felépítésének) más-más vonatkozása. A társulások a krisztushívôk autonómiájából, a hierarchikus szervek az egyházi rend szentségében megalapozott hierarchikus elvbôl következnek[114]. Ezért nem tévesztendô össze a társuláshoz tartozás a ma már személyek közösségének felfogott hierarchikus egységekbe (plébánia, egyházmegye, vö. 369. k., 515. k. 1. §) való tartozással. A hierarchikus közösségek ugyanis mint az egyház Krisztustól kapott, illetve részben maga számára kialakított hierarchikus szerkezetének részei tevékenységüket az egyház nevében, a felszentelt tisztségviselôk cselekményeivel vagy más ezekkel kapcsolatos cselekményekkel gyakorolják. Bennük az egyházi vezetés a maga sajátos feladatát végzi. A társulások viszont (ha hivatalosak) legfeljebb az egyházi hatóság külön megbízása alapján vehetnek részt az egyház küldetésének hivatalos gyakorlásában[115]. Igen fontos különbség az is, hogy a hierarchikus egységek tagjává valamilyen körülmény (pl. lakóhely) alapján automatikusan válik a krisztushívô, a társuláshoz viszont önkéntes akaratnyilvánítással, szabadon csatlakozik (vö. 307. k.)[116], sôt annak létrehozásához is autonóm kezdeményezéssel foghat. 824 Ugyanez nem mondható el magáról az egyházról, mert oda is szabadon csatlakozhat az arra alkalmas ember a keresztség által, mégsem önálló emberi kezdeményezés műve, hanem az üdvözíteni akaró isteni szeretet szuverén alkotása. Jellegét, belsô viszonylatait sem a tagok szabad belátása határozza meg. Mivel ez az egyház van jelen a részegyházakban (368. k.; LG 23), sôt az ezek részét alkotó plébániákban (374. k. 1. §, 515. k.; SC 42) is, ezek működését szintén ilyen alapvetô teológiai adottságok szabják meg. b. Az egyházi társulások és a világi jog 825 Az egyház jogrendjében szereplô társulások, melyekrôl itt szó van, mint látni fogjuk, az egyházban sem rendelkeznek mindnyájan szükségszerűen jogi személyiséggel. A világi jog szerint elismerésük, személyiségük különféleképpen alakulhat[117]. Elôfordulhat, hogy az állam nem vesz tudomást jogilag létezésükrôl. Ilyenkor a világi jogban való szerepléshez (pl. ahhoz, hogy az egyesületnek államilag elismert tulajdona lehessen) egy másik -- állami jog szerinti -- megalapításra is szükség van. Lehetséges olyan megoldás is, hogy a világi törvényhozó valamilyen módon újabb megalapítás nélkül ismeri el ezeket a társulásokat. Magyarországon pl. ez a lehetôség adottnak látszik a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 13. § (3) bekezdése értelmében, amely szerint az egyház ,,vallásos célra létesülô önálló szervezete... akkor válik jogi személlyé, ha -- képviselôjének bejelentése alapján -- a bíróság nyilvántartásba veszi''[118]. c. A krisztushívôk társulásainak fajai 826 Az Egyházi Törvénykönyv rendszerében a legszembetűnôbb a társulások létesítés szerinti felosztása. Ebbôl a szempontból hivatalos (publica) és magántársulásokat (privata) különböztetünk meg. A hivatalos társulásokat az egyházi hatóság maga alapítja (301. k. 3. §). Tevékenységüket az egyház nevében gyakorolják (vö. 116. k., 313. k.). A magántársulásokat a krisztushívôk hozzák létre magánegyezséggel. Jellegükön nem változtat az sem, ha az egyházi hatóság dicséri, ajánlja ôket, illetve hogy szabályzatukat felülvizsgálja. E két típus sajátosságaira alább még kitérünk. 827 Jogi személyiség szempontjából az egyházban jogi személyiséggel rendelkezô és ezzel nem rendelkezô társulások léteznek. A hivatalos társulások alapításuknál fogva mindnyájan jogi személyek (313. k.), a magántársulásoknak az egyházi hatóság a jogi személyiséget formális határozattal megadhatja (322. k. 1. §). 828 Klerikusinak azokat a társulásokat nevezzük, melyek klerikusok irányítása alatt állnak, a szent rend gyakorlását vállalják, és az illetékes egyházi hatóságtól mint ilyenek nyertek elismerést (302. k.). Az összes többi társulásokat a törvénykönyv szövegtervezete egy ideig egyszerűen laikusinak jelentette ki. Késôbb ezt a megjegyzést törölték, ám világos indoklás nélkül (Comm 12, 1980, 95--97). Így a laikusok társulásai szerepelnek ugyan a Codexben (327--329. k.), de a laikusi társulás név nem fordul elô[119]. 829 E terminológiai befejezetlenség miatt vita van a szerzôk között arról, hogy: 1) Lehetnek-e klerikusi társulásnak világiak is tagjai?[120] 2) Szükségképpen hivatalos társulás-e minden klerikusi társulás?[121] 3) Világiak társulásainak minôsülnek-e az olyanok, melyek célkitűzésük alapján nem klerikusiak, de soraikban klerikusok is találhatók? 4) Lehetséges-e olyan -- szabályzata szerint csakis klerikusokból álló -- társulás, mely célkitűzése és hatósági jóváhagyása szerint nem minôsül klerikusinak? Ha létezhet ilyen, világiak társulásának minôsítendô-e? 830 Mindezekre tekintettel egyesek a tagság összetétele szerint klerikusi, laikusi és vegyes társulásokat különböztetnek meg[122]. Mivel azonban a klerikusi társulásokról a 302. kánonban szereplô meghatározás nem azt tekinti kritériumnak, hogy ezek tisztán klerikusokból álljanak, az összetétel szerinti felosztás nem fedi a CIC szerinti jogi minôsítéseket. Mások szerint ezért a mai egyházjogban csak a 302. kánon definíciójának megfelelô klerikusi társulások vannak, a többiek pedig laikusinak minôsülnek[123]. Minthogy azonban a CIC -- mint említettük -- a laikusi társulás nevet nem használja, ezt nem is kell külön jogi kategóriának tekinteni. Ami pedig a 327--329. kánonban áll, hogy tudniillik a világiak becsüljék nagyra a lelki célokra alakult társaságokat, fôleg azokat, amelyek az evilági dolgoknak a keresztény szellemmel való átitatására törekszenek; továbbá hogy a világiak társulásai működjenek együtt a krisztushívôk többi társulásaival; végül pedig hogy vezetôik gondoskodjanak a tagok képzésérôl a világiakra tartozó apostoli tevékenységre -- mindez gyakorlati szempontú felhívás a jellemzôen világiakból álló társulásokhoz, nem pedig egy külön társulásfajta jogi szerkezetének meghatározása. Végeredményben tehát a hatályos jogban a sajátos célkitűzésre tekintettel adott hatósági elismerés szempontjából kétféle társulás van: klerikusi társulás és egyéb társulás (vö. 317. k. 3. §: ,,nem klerikusi''!). Ez utóbbi kategóriába tartoznak az összes klerikusinak el nem ismert társulások, álljanak azok csak világiakból, csak papokból, vagy legyenek vegyes összetételűek. Célkitűzésük mindenképpen egyházi, tehát a krisztushívôk általános hivatásának vagy esetleg ezen belül némely sajátosan a világiakra jellemzô hivatásnak a teljesítése. 831 Területi szempontból különbség van nemzetközi, országos és egyházmegyei társulások között (vö. 312. k., 322. k.; lásd alább 2. a, 3. a). 832 A megszentelt élet intézményeihez való viszony szempontjából a társulás lehet kapcsolatban valamely szerzetes intézménnyel úgy, hogy tagjai ennek szellemében és felsôbb irányítása alatt apostoli életet élnek és a keresztény tökéletességre törekszenek. Ezeket a társulásokat harmadrendeknek nevezik vagy más hasonló névvel illetik (303. k.). Ha világi intézményekhez társulnak hasonló módon krisztushívôk (725. k.), ôk is alkothatnak külön társulást. Természetesen nagyon sok egyházi egyesületnek sem szerzetes sem világi intézménnyel nincs ilyen kapcsolata. 2. A TÁRSULÁSOK MŰKÖDÉSÉNEK SZABÁLYAI a. Az alapítás és a felügyelet 833 A krisztushívôk a magántársulásokat egymás közötti magánjellegű megállapodással hozzák létre. A pusztán így alapuló társulások még akkor is magántársulásnak számítanak, ha az egyházi hatóság dicséretben részesíti vagy ajánlja ôket (299. k. 1--2. §). 834 A 299. k. 3. §-a ehhez hozzáfűzi, hogy az egyházban csak az a magántársulás van elismerve, melynek szabályzatát az illetékes hatóság felülvizsgálta. E sok vitát kiváltó megjegyzés a nézeteket összegzô Winfried Schulz szerint arra utal, hogy lehetnek az egyházban a társulás alapvetô jogából fakadó olyan magánegyesületek, melyek sem jogi személyiséggel nem rendelkeznek, sem szabályzatukat a hatóság felül nem vizsgálta (vö. Comm 15, 1983, 82--83). Lehetnek olyan egyéb jogi személyiség nélküli magántársulások, melyeknek szabályzatát a hatóság felülvizsgálta, s így ôket elismeri, nyilvántartja. A szabályzat felülvizsgáltatásának célja és hatása ugyanis még nem a jogi személyiség, hanem csak a létezés tudomásra hozása (vö. Comm 15, 1983, 83)[124]. És természetesen lehetnek jogi személyiséggel rendelkezô magántársulások is (322. k. 1--2. §). 835 A krisztushívôk hivatalos társulásait csak az illetékes egyházi hatóság alapíthatja meg. Éppen ez a hatósági alapítás teszi a társulást hivatalossá (301. k. 3. §). Szükségképpen hivatalosnak kell lenniük azoknak a társulásoknak, melyek az egyház nevében való tanítást, a nyilvános istentisztelet elômozdítását vagy más természeténél fogva az egyházi hatóságnak fenntartott tevékenységet tűznek ki célul (301. k. 1. §; vö. AA 24). Ám más lelki célokra is hozhat létre az egyházi hatóság hivatalos társulást, ha azok megvalósításáról magánkezdeményezésbôl még nem gondoskodtak kellôen (301. k. 2. §). 836 A krisztushívôk minden társulása alá van vetve az egyházi hatóság felügyeletének. Ez a felügyelet a hit és erkölcs épségére, valamint az egyházi fegyelem megtartására vonatkozik. Az illetékes hatóságnak ennek keretében kötelessége és joga, hogy a szabályzat szerint a társulásokat meg is látogassa. Ugyanez a hatóság bizonyos vonatkozásban vezetôi, irányítói jogokat is gyakorolhat a társulások felett. Ezek terjedelmét az egyes kérdések és társulástípusok vonatkozásában a különbözô részletekre vonatkozó kánoni elôírások szabják meg (305. k. 1. §). A felügyeletre illetékes hatóság mindenfajta társulás esetében a Szentszék, de az egyházmegyei társulások, és az egyházmegyében folytatott működésük vonatkozásában a többi társulások is a helyi ordinárius felügyeletének is alá vannak vetve (305. k. 2. §). b. A szabályzat 837 Minden egyházi társulásnak kell, hogy legyen szabályzata. Ennek meg kell határoznia a társulás célját, székhelyét, vezetését, a benne való részvétel feltételeit, továbbá működési elveit is (304. k. 1. §). A szabályzatnak szem elôtt kell tartania az adott kor és hely szükségleteit (uo.). c. A név 838 Ugyancsak a kor és a hely szokásainak megfelelôen maga választhatja meg a társulás a nevét. Ennek ki kell fejeznie a társulás sajátos célját (304. k. 2. §). A katolikus nevet valamely társulás csak a 312. k. szerint illetékes egyházi hatóság beleegyezésével veheti fel (300. k.). 839 A katolikus szó használata egy egyesület nevében, amelyet az állami jog szerint jegyeztek be, külön kérdés. Úgy tűnik azonban, hogy Magyarországon a világi jog is védelmet nyújt a katolikus névvel való visszaélés ellen. Az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény 7. §- ának (1) bekezdése ugyanis kijelenti: ,,A társadalmi szervezet elnevezése és célja -- az érdekelt jogi személy hozzájárulása nélkül -- nem keltheti azt a látszatot, hogy a társadalmi szervezet a tevékenységét más jogi személy tevékenységéhez kapcsolódóan fejti ki''. A (2) bekezdés ehhez hozzáfűzi: ,,A társadalmi szervezet elnevezésének az ország területén hasonló működési körben tevékenykedô, korábban bejegyzett társadalmi szervezetek elnevezésétôl különböznie kell''[125]. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 9. § (3) bekezdése szerint: ,,Az egyház elnevezése már nyilvántartásba vett egyház elnevezésével nem lehet azonos vagy összetéveszthetô''[126]. Ezért a katolikus egyház hozzájárulása nélkül katolikusnak nevezett egyesület nem alapítható, és másik egyszerűen katolikusnak nevezett egyház sem jegyeztethetô be, hogy annak hozzájárulásával lehessen megtévesztô nevű egyesületet létrehozni. d. A tagok felvétele és elbocsátása 840 A tagok felvételét az egyetemes jog és szabályzat szerint végzik (307. k. 1. §). A felvételi feltételeket (pl. kor, nem, nemzetiség stb.) a szabályzatok szabhatják meg, bár a hivatalos társulások számára a CIC bizonyos kritériumokat megjelöl (vö. 316. k.). A felvétel jogkövetkezménye, hogy az illetô részesül a társulás jogaiban és kiváltságaiban, élhet azokkal a búcsúkkal és más lelki kedvezményekkel, melyeket a társulás kapott (306. k.), és természetesen megilletik a szabályzat szerinti tagsági jogok. Az egyetemes egyházjog megengedi, hogy ugyanaz a személy több társulásnak is tagja legyen (307. k. 2. §). A szerzetes intézmények tagjai társulásokba csak saját joguk szerint, elöljárójuk beleegyezésével léphetnek (307. k. 3. §). 841 A tagokat szintén csak a jog és a szabályzat szerint szabad elbocsátani, mégpedig csakis megfelelô okból (308. k.; a hivatalos társulásból való kötelezô elbocsátáshoz lásd 316. k. 2. §). e. A megszűnés 842 A hivatalos társulásokat az ôket létesítô hatóság szüntetheti meg, mégpedig súlyos okból[127]. Ezt csakis a társulás vezetôinek és nagyobb tisztségviselôinek meghallgatása után szabad megtennie (320. k. 1--3. §). A megyéspüspök azokat a hivatalos társulásokat is megszüntetheti, melyeket ugyan nem ô létesített, hanem pápai engedély alapján szerzetes intézmények tagjai hoztak létre az ô hozzájárulásával (320. k. 2. §). A megszűnéssel kapcsolatos kérdésekhez lásd 120--123. k. 843 A magántársulás a szabályzat szerint szűnik meg. Az illetékes egyházi hatóság is megszüntetheti, de csak akkor, ha ténykedése botrányt jelent a hívôk számára, illetve súlyos kárára van az egyházi tanításnak vagy fegyelemnek (326. k. 1. §). A megszűnt magántársulás javairól a szabályzat szerint kell rendelkezni a szerzett jogoknak és az adományozó szándékának tiszteletben tartásával (326. k. 2. §). 3. A HIVATALOS TÁRSULÁSOK 844 A fentiekben jelzett általános elôírásokon kívül a hivatalos társulások működésére különleges kánoni szabályok is vonatkoznak. a. A létesítés 845 Mint említettük, hivatalos társulást csak a hatóság létesíthet. Ha a társulás egyetemes vagy nemzetközi, akkor az erre illetékes hatóság az Apostoli Szentszék (a nemzetközi társulások jellemzôirôl lásd PC Laic, Normae, 1971. XII. 3: AAS 63, 1971, 948-956); ha országos, vagyis olyan, mely alapításánál fogva országos tevékenységre irányul, a püspöki konferencia; ha pedig egyházmegyei, a megyéspüspök, de nem az egyházmegyei kormányzó (312. k. 1. §). Megjegyzendô, hogy pápai kiváltság alapján az egyházmegyében más (fôként szerzetes elöljáró) is létesíthet társulást, de csak a megyéspüspök írásbeli hozzájárulásával (312. k. 2. §). Ha pedig a megyéspüspök egy szerzetes intézmény házának a létesítéséhez beleegyezését adta (vö. 609. k. 1. §), akkor ez érvényes az illetô házban vagy a hozzá tartozó templomban működô olyan társulás létrehozására is, mely az adott intézmény sajátja (312. k. 2. §). 846 Az illetékesség fenti rendje a CIC-ben nem problémamentes. Nincs szó pl. arról, hogyan alakulnak az illetékességek több egyházmegyére kiterjedô, ám nem országos vagy nemzetközi társulás esetén. Egyes szerzôk -- pl. Javier Ferrer Ortiz -- feltételezik, hogy az egyházmegyei társulást minden új egyházmegyében, ahol működni kíván, újra határozatilag meg kell alapítani. Nem minôsítik viszont ezt szükségesnek, ha a Szentszék vagy a püspöki konferencia által alapított társulásról van szó, melynek az adott egyházmegyében nincsen külön részlege, bár tevékenykedik ott[128]. A gyakorlatban egy már létezô egyházmegyei társulás, ha újabb egyházmegyében kíván működni, nem alapításra, hanem az ott illetékes megyéspüspök működési engedélyére szorul. Ennek elnyeréséhez célszerű mellékelni az eredeti egyházmegyében kiadott alapító határozatot, a jóváhagyott szabályzatot is az igazolást arról, hogy aki a működési engedélyt kéri, az a társulásnak erre jogosult képviselôje. 847 A hivatalos társulást megalapító határozat egyben a társulást jogi személlyé is avatja és -- ha ez szükséges -- megadja neki a küldetést azoknak a céloknak a szolgálatára, melyeknek az egyház nevében való megvalósítását vállalja (313. k.). b. A szabályzat 848 A hivatalos társulás szabályzata a létesítésére illetékes hatóság jóváhagyására szorul. Ugyanez szükséges annak megváltoztatásához is (314. k.). Ez a jóváhagyás több mint az egyszerű felülvizsgálat (vö. 299. k. 3. §). Mivel a hivatalos társulás jellegénél fogva rászorul az ilyen jóváhagyott szabályzatra, gyakorlatilag a jóváhagyás és a hatósági megalapítás egyetlen intézkedéssel történik[129]. c. A tagság 849 Hivatalos társulásba érvényesen nem vehetô fel, aki a katolikus hitet nyilvánosan elvetette, vagy az egyházi közösséget elhagyta, de az sem, akit kiszabott vagy kinyilvánított kiközösítés sújt (316. k. 1. §). Aki pedig felvétele után kerül ilyen állapotba, azt elôzetes figyelmeztetés után a szabályzat szerint kötelezô elbocsátani. Az elbocsátottnak felfolyamodási joga van a társulásra felügyelô hatósághoz (316. k. 2. §). 850 A fentiekbôl nem következik szükségképpen, hogy semmilyen hivatalos egyházi társulásnak ne lehetnének tagjai nem katolikus keresztények. Kétségtelen, hogy a katolikus egyházon kívül keresztelt és nevelkedett személyeket nem lehet az eretnekség vagy a szakadás büntetendô cselekményével vádolni (UR 3; lásd alább 57. §. 4). Ezért az ilyen társulásokban a nem katolikus keresztények tagságának lehetôségérôl a vélemények megoszlanak[130]. d. Az irányítás 851 A hivatalos társulás szabályzata szerint jellegének megfelelô vállalkozásba foghat, de ilyen tevékenységének felsôbb irányítása az alapításában illetékes egyházi hatóságra tartozik (315. k.). 852 A felsôbb irányítás különösen pontos megfogalmazást nyer a vagyonkezelés tekintetében, hiszen az illetô hatóságnak a hivatalos társulás évi számadással tartozik. Ugyancsak számot kell adnia az általa gyűjtött adományok felhasználásáról (319. k.). Ám a felsôbb irányítás nem merül ki a puszta felügyeletben (305. k.). Nincsenek azonban megjelölve azok a konkrét területek, ahol ez közvetlen rendelkezési jogot jelent a társulás ügyeiben. Az sem egyértelmű, hogy semmisek-e vagy csupán tilosak a felsôbb irányítás ellenére végzett cselekmények[131]. 853 Ugyanez a hatóság jogosult a társulás vezetôjének kinevezésére, illetve választás utáni megerôsítésére vagy bemutatás utáni beiktatására. Szintén e hatóság joga a társuláshoz lelkészt vagy egyházi asszisztenst kinevezni. Ez utóbbi esetben -- ha ez hasznos -- a hatóságnak meg kell hallgatnia a társulás nagyobb tisztségviselôit (317. k. 1. §). Ez érvényes azokra a társulásokra is, amelyeket szerzetesek alapítottak templomaikon vagy házaikon kívül. Az ezeken belül alapított társulásokban viszont a vezetô és a lelkész kinevezése vagy megerôsítés a szerzetes elöljáróra tartozik (317. k. 2. §). 854 A vezetô lehet világi is, ha a társulás nem klerikusi. Ugyanakkor - - hacsak a szabályzat másként nem rendelkezik -- a társulat lelkésze és vezetôje nem lehet ugyanaz a személy (317. k. 3. §). Ugyancsak nem szabad a krisztushívôk közvetlen apostoli célú társulásai élére olyan vezetôt állítani, aki politikai pártban is vezetô tisztséget visel (317. k. 4. §). Hivatalos társulás élére különleges körülmények között, súlyos okból a 312. k. 1. § szerinti hatóság ideiglenes kormányzót jelölhet ki. Ez a személy a társulást nem a tagok, hanem a hatóság nevében vezeti (318. k. 1. §). 855 A lelkészt az mozdíthatja el, aki kinevezte (vö. 192-195. k.; 318. k. 2. §). A társulás vezetôjét az ôt kinevezô vagy megerôsítô hatóság mozdíthatja el, megfelelô okból, az illetô és a társulás nagyobb tisztségviselôi meghallgatása után (318. k. 2. §). 4. A MAGÁNTÁRSULÁSOK a. Az alapítás 856 Egyházi célú magántársulást a hívôk szabad kezdeményezéssel alapíthatnak (298. k. 1. §, 299. k. 1. §). Mint fentebb említettük, az alapításhoz nem szükséges hatósági intézkedés. A hivatalos egyházi tudomásulvételhez a szabályzat hatósági felülvizsgálata szükséges (lásd fent 2. a). Jogi személyiséget pedig csak a 312. k. szerinti (vagyis hasonló területen működni kívánó hivatalos társulás alapítására jogosult) hatóság kifejezett határozatával nyerhetnek. b. A hatósági felügyelet 857 Noha e társulások működése a hívôk autonómiáját fejezi ki, az egyházi hatóság felügyeletének ezek is alá vannak rendelve a 305. k. szerint, sôt a felügyeletre illetékes hatóság kormányzati jogkört is gyakorol felettük. Gondoskodnia kell arról is, hogy a társulás apostoli tevékenysége a közjóra irányuljon, és az erôk szét ne forgácsolódjanak. Ám ez utóbbi gondoskodás során a hatóságnak tekintettel kell lennie a társulás autonómiájára (323. k.). 858 A magántársulások felett a hatósági kormányzat szűkebb körű, mint a hivatalos társulások felett. Tartalma csupán a fenti veszélyek elhárítására szorítkozik. A közjóra való hivatkozást azonban többen túl meghatározatlannak vélik[132]. Az erôk szétforgácsolódásának megakadályozása pedig bizonyos tevékenységre nézve lehetôvé teheti a protekcionista magatartást egyes társulások javára, más társulások kárára[133]. A 323. k. 2. § helyes magyarázatának ezért abból kell kiindulnia, hogy a társulási jog megszorításáról lévén szó, a korlátozást szorosan kell értelmezni (18. k.). A zsinat tanításának fényében (AA 19) itt nem egyszerűen valami meghatározatlan pasztorális idôszerűségrôl van szó, mely alapján meg lehetne tagadni egy hasznos lelki célt követô magántársulás létének tudomásulvételét, hanem csak olyan esetekrôl, melyek súlyosak és nyilvánvalóak[134]. 859 A vagyonkezelés felügyelete jóval kevésbé kötött, mint a hivatalos társulások esetében. A magántársulás javait a szabályzat szerint szabadon kezelik. Az illetékes egyházi hatóság csak arra felügyel, hogy e javakat tényleg a társulás céljára fordítsák (325. k. 1. §). A hatóságnak való évi számadási kötelezettséget a CIC nem ír elô. A kegyes célú adományok vagy hagyatékok tekintetében a magántársulás is a helyi ordinárius fennhatósága alá tartozik az 1301. k. szerint (325. k. 2. §). Egyébként a jogi személyiséggel nem rendelkezô magántársulásnak saját tulajdona nincs is, bár a tagok közösen vállalhatnak kötelezettségeket, lehetnek tulajdonostársak vagy birtokostársak, s mint ilyenek állíthatnak közös képviselôt is (310. k.). c. A tisztségviselôk 860 A magántársulás vezetôjét és többi tisztségviselôjét szabadon jelöli ki a szabályzat szerint. Tehát a vezetôt nem a hatóság nevezi ki. Lelkészt szintén nem az egyházi hatóságtól kapnak. Ha kívánják, hogy külön lelkészük legyen, szabadon felkérhetnek egy papot az illetô egyházmegyében törvényesen működôk közül, ám a kiválasztott papnak megerôsítésre van szüksége a helyi ordináriustól (324. k.). ======================================================================== 36. §. A RÓMAI PÁPA 861 Mint a fentiekben láttuk (35. §. 1. a), a krisztushívôk szabad kezdeményezéssel szervezett közösségeket hozhatnak létre az egyház küldetését valamilyen vonatkozásban kibontó célokra. Mégsem pusztán ilyen jellegű, s nem is csak ilyenekbôl áll az egyház. Vannak ugyanis hierarchikus közösségek, melyeket az egyházi hatóság létesít vagy alapít meg konkrét esetekben, melyekhez a hívôk objektív ismérvek alapján szükségképpen tartoznak, és amelyekben hivatalosan, az egyház nevében végzik Krisztus hármas feladatát, melyet az egyházra bízott: a tanítást, a megszentelést és a kormányzást[1]. Ez pedig azt jelenti, hogy ezeknek az egységeknek az élén olyan kormányzati szervek állnak, amelyek magának az egyháznak a hatóságai. Maga az egyetemes egyház Krisztustól rendelt hierarchikus közösség. De teológiailag alapvetô hierarchikus közösségek a részegyházak is (LG 23). Vannak azonban olyan egyéb hierarchikus közösségek is, melyek részegyházakban találhatók vagy több részegyházból jönnek létre. 862 Az Egyházi Törvénykönyv az egyház hierarchikus szerkezetét a két alapvetô egységre építve vázolja. A II. könyv II. része szól az egyház hierarchikus felépítésérôl. Ennek elsô szakasza nem az egyetemes egyházzal foglalkozik, hiszen annak működési rendjét nem lehet egy rövid részben bemutatni, az ugyanis az egész egyházjog tárgya, szerteágazó teológiai kötôdésekkel. Így ez a szakasz csupán az egyetemes egyház vezetésében illetékes hatóságról tárgyal: a legfôbb egyházi hatóságról (pápa, püspökök testülete) s az annak munkáját segítô szervekrôl (püspöki szinódus, bíborosok, római kúria, pápai követek). A második szakasz a részegyházakkal és csoportjaikkal foglalkozik, de nemcsak ezek működési szabályait írja le, hanem kitér az ezekben működô kormányzati szervekre, hatóságokra is. 863 A mai egyházjog a legfôbb egyházi hatóságról a II. Vatikáni Zsinat egyháztana alapján tárgyal. Legfôbb hatóságként, az egész egyház fölötti legfôbb és teljes hatalom alanyaként (332. k. 1. §, 336. k.) a CIC két szervet említ: a római pápát és a püspökök testületét. Ha e két szerv egymástól teljesen különböznék, ez az állítás logikai ellentmondás volna. Ugyanazon közösség felett ugyanis két különbözô alanynak egyidejűleg legfôbb és teljes hatalma nem lehet. A Codex hangsúlyozza, hogy a pápa és a püspökök szorosan összetartoznak egymással, egyetlen testületet alkotnak, mégpedig úgy, ahogyan az Úr rendelése szerint Szent Péter és a többi apostolok egy testületet alkottak. A pápa ugyanis Szent Péternek, a püspökök pedig az apostoloknak az utódai (330. k.; LG 22a). 864 A megoldás abban keresendô, hogy a legfôbb hatalom két alanya nem különbözik teljesen egymástól. Viszonyukról a Lumen gentiumhoz fűzött elôzetes magyarázó megjegyzés (nr. 1) kijelenti: ,,A kollégium szót nem kell szorosan jogi értelemben venni, vagyis nem olyan csoportról van szó, amelynek egyenlô jogú tagjai esetleg elnökükre ruházzák át tulajdon hatalmukat, hanem egy olyan állandó jellegű csoportról, amelynek felépítését és tekintélyét a kinyilatkoztatásból kell kiolvasni... Az a párhuzam, amely megvan egyrészrôl Péter és az apostolok, másrészrôl a pápa és a püspökök közt, azt nem foglalja magában, hogy az apostolok rendkívüli hatalma átszállt utódaikra és nyilvánvalóan azt sem, hogy egyenlôek egymással a kollégium feje és tagjai''[2]. 36. §. A RÓMAI PÁPA 1. A PÁPA MINT LEGFÔBB EGYHÁZI HATÓSÁG 865 A pápa Róma püspöke, Szent Péter utóda abban az értelemben, hogy az egyházban azt a tisztséget gyakorolja, amelyet -- mint elsô az apostolok között -- Szent Péter gyakorolt. Az ô tisztsége az Úr sajátos adománya, mely Péter utódaira is átszáll. Így a pápa a püspökök testületének feje (331. k., 336. k.). Sajátos pápai feladatában is segítik ôt a püspökök, akik együttműködô tevékenységüket több módon is kifejthetik. Tehát amikor a pápa külön cselekszik, akkor sem izolált. Legfôbb pásztori tisztségének gyakorlása során a többi püspökkel és az egész egyházzal mindig közösség fűzi egybe. Ám az ô joga meghatározni, hogy tisztségét milyen személyes vagy testületi módon gyakorolja (333. k. 2. §). A pápát feladatában segítô szervek pl. a püspöki szinódus, a bíborosi testület, a római kúria stb. Mindezek munkájukat a pápa nevében és tekintélyével végzik a jog elôírásai szerint, az egész egyház javára (334. k.). Ô Krisztus helytartója (Vicarius Christi)[3]. Ennek konkrét jogi vonatkozása is van. Így pl. felbonthat bizonyos fajta házasságokat a ,,potestas vicaria'' alapján (vö. 1698. k. 2. §), magyarázhatja a ,,természetjogot''. Ô ezen a földön az egész egyház pásztora (331. k.)[4]. 2. HATALMA 866 Éppen a pápai tisztség pásztori minôségébôl világos a pápa hatalmának jellege. Ez a hatalom pásztori hatalom, vagyis nem csupán a hitre és erkölcsre vonatkozó tanítás képessége, hanem egyházkormányzati hatalom, mely iránt kötelezô az engedelmesség (LG 18, CD 2)[5]. 867 A pápai hatalom a hivatallal jár, tehát rendes hatalom a szó jogi értelmében (331. k., 131. k.). 868 A pápa hatalma legfôbb hatalom is, vagyis az egyházban a pápának nincs elöljárója, hatalom dolgában senki sem egyenlô vele, s nincs az egyházban senki, aki ne volna alárendeltje (vö. 331. k.). Egyházi dolgokban a világi hatalomnak sincs joga korlátozni ôt (Concilium Vaticanum I, Const., Pastor Aeternus, c. 3: DS 3062). Ez az oka annak, hogy a pápa fölött senki nem ítélkezhetik (1404. k.), valamint hogy ítéletei ellen fellebbezni, határozatai ellen pedig felfolyamodással élni nem lehet (333. k. 3. §, 1405. k. 2. §, 1732. k., vö. 1372. k.). 869 Ez a hatalom teljes (331. k.), vagyis mindent magában foglal, ami a pápai hivatal gyakorlásához szükséges. Kiterjed a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom területére egyaránt. Az egész egyház hitbeli, istentiszteleti és közösségi egységének érdekében a pápa mind a tanítás, mind a megszentelés, mind a fegyelem vonatkozásában különleges kormányzati hatalommal élhet. 870 A pápai tévedhetetlenség különleges karizmája a pápa személyére szól (vö. 749. k. 1. §). Ez segítôje, mintegy elôfeltétele a tanítás terén való legfôbb kormányzati tevékenység gyakorlásának. A megszentelés terén a pápa ontológiai képessége a püspökszenteléssel adott. Ám a megszentelôi tevékenység kormányzása tekintetében hatalma meghaladja az egyes püspökökét. Itt most a szó szoros, kánoni értelmében vett pápai hatalomról, a pápa egyházkormányzati hatalmáról szólunk. Ez a kormányzati hatalom működik a tanítás területén pl. amikor a pápa -- a Szentszék szerveinek közreműködésével -- a megszentelt élet új formáit hagyja jóvá (vö. 605. k.), vagy kötelezô erôvel valamely tanítást elôterjeszt, illetve téves nézetet elvet (754. k.). A megszentelés területén működik e pápai kormányzati hatalom pl. azokban a rendelkezésekben, melyek az egyetemes egyház liturgiáját rendezik (838. k. 2. §), a szentségeket érvényesség és megengedettség szempontjából szabályozzák, illetve bizonyos -- teológiailag szükségszerű -- érvényességi feltételeket hitelesen tanúsítanak (841. k.), a szentelményeket létesítik, módosítják vagy magyarázzák (1167. k. 1. §)[6]. 871 A pápa hatalma közvetlen[7], vagyis nem esik sérelem más egyházi hatóságokon, ha a pápa hatalmát azok alárendeltjei fölött közvetlenül gyakorolja (331. k., 333. k. 1. §). A pápa ugyanis nem csupán az egész egyház felett rendelkezik hatalommal, hanem az összes részegyházak és csoportjaik felett is (333. k. 1. §). Ezt fejezi ki, hogy valahányszor a jogban ordináriusról van szó, ezen mindig a pápát is érteni kell (134. k. 1. §). Ez a közvetlen hatalomgyakorlás történhet törvényhozói úton (pl. úgy, hogy pápai részleges törvényt hoz valamely egyházmegye számára); végrehajtói úton (pl. bizonyos törvények alóli felmentéseknek vagy bizonyos büntetések elengedésének fenntartásával, vagy akár egyedi közigazgatási intézkedések hozatalával, melyek a részegyházak valamelyikének bizonyos tagjait kötelezik); de történhet bírói úton is, pl. amikor a pápa valamely konkrét ügyet a saját ítélôszéke elé von (1405. k. 1. § 4, 1417. k. 1. §), illetve amikor bizonyos típusú ügyeket -- magának vagy az általa kijelölt szervnek -- fenntart (1405. k. 1. § 1--3). 872 A középkorban gyakori volt az is, hogy a pápa a részegyházon belüli bizonyos tisztségek (javadalmak!) betöltését fenntartotta. Ezek a fenntartások (reservationes) komoly pénzügyi következményekkel is jártak[8]. 873 A közvetlen pápai hatalom az egyes püspökök saját, rendes és közvetlen hatalmát a maguk részegyházában erôsíti és védelmezi (333. k. 1. §). A pápa hivatásából következik ugyanis, hogy ô az egység centruma. A püspökök saját rendes hatalma attól függ, hogy közösségben vannak-e a pápával (vö. 336. k., 375. k. 2. §)[9]. A püspök tehát, noha nem a pápa puszta képviselôje (375. k. 1. §, 381. k. 1. §; LG 20, CD 8a), éppen a pápával és a püspökök testületével való közösség révén képes saját rendes hatalmát gyakorolni. A pápai hatalomnak és az egyes püspökök hatáskörének konkrét összeegyeztetése a jogköröket meghatározó legkülönfélébb szabályokból rajzolódik ki, de mindig megmarad -- teológiailag és jogilag is -- a különleges egyedi intézkedések lehetôsége. 874 A pápa hatalma egyetemes, tehát ezen a földön az egész egyházra kiterjed, és szabadon, vagyis más -- pl. a világ püspökei -- hozzájárulása nélkül is gyakorolható (331. k; LG 22b, Nota explicativa praevia 1, 3, 4). 3. MÉLTÓSÁGA 875 A pápai hatalom egyes vonatkozásait is kifejezô, fentebb már említett címeken kívül a pápát jelentôs teológiai és történelmi hátterű egyéb címek[10] is megilletik. Ilyenek pl. Beatissimus Pater, Sanctissimus Pater (Szentséges Atya), Sanctitas Vestra, Sua Sanctitas (Szentséged, Ôszentsége), Dominus Apostolicus[11], Pontifex Maximus[12], Servus servorum Dei. 876 A pápának az egyetemes egyházra szóló hivatalán túl egyéb tisztségei is vannak az egyházban, így ô a Nyugat pátriárkája[13], Itália prímása, a Római Egyháztartomány metropolitája, különösen pedig Róma püspöke. Ez utóbbi minôségével a pápai tisztség szorosan összekapcsolódik[14]. 877 A pápa a Vatikánvárosi Állam államfôje is[15]. Ez a tisztség azonban már nem az egyház jogrendjén belül, hanem a nemzetközi életben jelentôs. A pápai szuverenitásra, illetôleg a katolikus egyház szuverenitására és a pápának arra a szerepére, hogy ô a katolikus egyház legfôbb képviselôje, a pápai követek témakörében térünk ki. 4. HIVATALÁNAK MEGSZERZÉSE 878 A 332. k. 1. §-a értelmében a teljes és legfôbb hatalmat az egyházban a pápa az által nyeri el, hogy törvényes megválasztását elfogadja, valamint a püspökszentelés által. Így aki már püspökké van szentelve, megválasztásának elfogadásával azonnal elnyeri a pápai hivatalt. 879 A pápaválasztás rendjét a zsinat utáni idôben az 1975. X. 1-jén kelt Romano Pontifici eligendo kezdetű apostoli rendelkezés (AAS 67, 1975, 609--645) rögzítette. Ezt helyezte hatályon kívül II. János Pál pápa 1996. II. 22-én kelt Universi Dominici Gregis kezdetű apostoli rendelkezése (AAS 88, 1996, 305--343), mely a kérdés jelenleg érvényes átfogó szabályozását tartalmazza. A két konstitúció között a választás módjának döntô témáiban alig van különbség. Megjegyzendô azonban, hogy az Universi Dominici Gregis már nem teszi lehetôvé a pápaválasztást kompromisszum és közfelkiáltás (per inspirationem) útján, hanem csakis szavazással (Nr. 62: AAS 88, 1996, 331). A pápa érvényes megválasztásához kétharmados többség szükséges (uo. Nr. 62: AAS 88, 1996, 331). Ha viszont igen sok választási menet után, melyek számát és rendjét az apostoli rendelkezés pontosan megszabja, senki sem éri el ezt a többséget, akkor a választók abszolút többsége dönthet úgy, hogy a szavazatok abszolút többsége is elegendô legyen az érvényes választáshoz (uo. Nr. 75: AAS 88, 1996, 337). Még a Romano Pontifici eligendo 88. pontját követi, de a jelenlegi pápaválasztási renddel is összhangban van a CIC 332. kánonja. A II. Vatikáni Zsinat ekkleziológiájában hangsúlyt kapott a püspökszentelés az egyházkormányzati hatalom szempontjából is (LG 21, Nota explicativa praevia 2, CD 3 stb.). A pápa csak a püspöki testületen belül tud igazán feje lenni a testületnek. Ebbe a testületbe pedig ki-ki a püspökszenteléssel léphet be (LG 21b, 336. k., 375. k. 2. §). Épp ezért a hatályos egyházjog úgy rendelkezik, hogy ha a megválasztott személy még nem püspök, rögtön szenteljék püspökké (332. k. 1. §)[16]. 880 E tekintetben a szerzôk emlékeztetni szoktak azokra a történelmi helyzetekre, amikor a megválasztott és elismert ,,pápa'' nem volt püspökké szentelve. V. Adorján pápa pl. (1276. VII. 11.--VIII. 18.) rövid uralkodása alatt mindvégig diakónus volt, s pápává való koronázását sem érte meg. Mégis 1276. VII. 23-án kiadott intézkedésében már az apostoli hivatalt elvállaltnak mondja magát[17]. 881 A pápát 1059 óta a bíborosok választják (D. 23 c. 1), 1179 óta kizárólag ôk, de ôk mindnyájan (X 1. 6. 6). 1274 óta ez konklávéban történik[18]. A katolikus államok által hajdan igényelt vétójogot X. Pius pápa teljesen elvetette (Const., Commissum, 1904. V. 20)[19]. A XIV. század óta az a szokás, hogy mindig bíborost választanak pápává. Ezt azonban a jog nem írja elô. Jelenleg mindazok, de csak azok a bíborosok szavazhatnak a pápaválasztáson, illetve léphetnek be a konklávéba, akik a pápa halálának napja elôtt, vagy az Apostoli Szentszék megüresedésének napja elôtt még nem töltötték be 80. életévüket (Const. Ap., Universi Dominici Gregis, 1996. II. 22, Nr. 33: AAS 88, 1996, 321). 882 A pápai hivatal betöltésének egyéb lehetséges módjairól a szerzôk hajdan sokat vitatkoztak. Vizsgálták pl. azt a kérdést, megteheti-e a pápa, hogy kijelöli utódját. Mivel nem látszik igazoltnak, hogy ezt a lehetôséget az ,,isteni jog'' kizárná, az ilyen kijelölés érvényességét aligha lehetne vitatni[20]. 5. HIVATALÁNAK AKADÁLYOZTATÁSA ÉS ELVESZTÉSE 883 A római szék megüresedése vagy teljes akadályoztatása esetén az egyetemes egyház kormányzatában semmit sem szabad újítani. Meg kell tartani az ilyen esetre szóló külön törvényeket (335. k.). A pápai szék megüresedésekor felmerülô teendôkrôl a Romano Pontifici eligendo kezdetű apostoli rendelkezés (1975. X. 1) AAS 67, 1975, 609--645) intézkedett. Jelenleg az Universi Dominici Gregis kezdetű apostoli rendelkezés (1996. II. 22: AAS 88, 1996, 305--343) van érvényben (Pars prima, Nr. 14kk.). Ám nem az egyetlen jogszabály, mely a széküresedésre vonatkozik. Érvényben vannak erre nézve a Quae divinitus, (1935. III. 25, Nr. 12: AAS 27, 1935, 112--113), a Vicariae Potestatis (1977. I. 6, Nr. 2: AAS 69, 1977, 9--10) és a Pastor Bonus (1988. VI. 28, art. 6 és 117: AAS 80, 1988, 860, 905) kezdetű apostoli rendelkezések bizonyos normái is. Nem kerültek azonban kihirdetésre külön szabályok a szék akadályoztatása esetére[21]. 884 A pápai szék megüresedik a pápa halálával vagy lemondásával. Ez a lemondás csak akkor érvényes, ha szabadon történik és szabályos kijelentést nyer. Nem szükséges azonban, hogy bárki is elfogadja (332. k. 2. §)[22]. Az új pápa választásáról lemondás esetén lásd Const. Ap., Universi Dominici Gregis, (1996. II. 22, Nr. 33: AAS 88, 1996, 321). Arról, hogy megüresedhet-e a pápa tisztsége viselôjének nyilvános eretneksége miatt, a vélemények megoszlanak. Akik elfogadják ezt a lehetôséget, arra hivatkoznak, hogy bár a pápa, amikor ,,ex cathedra'' nyilatkozik, tévedhetetlen, magánemberként elképzelhetô lenne, hogy korábban meghatározott dogmát makacsul tagadjon. Ilyenkor ezt a tényt semmilyen ítélet vagy határozat nem állapíthatná meg, mert a pápa fölött senki nem ítélkezhetik. Így e szerzôk szerint a pápa ilyenkor automatikusan veszítené el hivatalát[23]. 885 A szék teljes akadályoztatása esetén alkalmazandónak látszik a püspöki szék akadályoztatásáról szóló szabály (412. k.), bár ennek alkalmazása sem kínál egyértelmű megoldást minden gyakorlati kérdésre. ======================================================================== 37. §. A PÜSPÖKÖK TESTÜLETE 1. A PÜSPÖKÖK TESTÜLETÉNEK FOGALMA 886 A püspökök testülete (Collegium Episcoporum) a pápával egységben lévô püspökök összessége. Feje a pápa. ,,A püspöki testület tagjává tesz a szentségi felszentelés ereje és a kollégium fejével s tagjaival való hierarchikus közösség'' (LG 22a; 336. k.)[24]. 887 A püspökök testülete megfelel a hatályos egyházjog testület (collegium) fogalmának (115. k. 2. §), mert az lehetôvé teszi, hogy tagjai ne egyenlô joggal vegyenek részt a döntéshozatalban. Ez a testület nem egyenlôk közössége, hanem teológiailag strukturált. Valóban, a püspökök testületén belül a pápának meghatározó döntési joga van, sôt -- mint fentebb láttuk -- a testület többi tagjai nélkül is gyakorolhatja hatalmát. Fejének, a pápának különleges péteri küldetése, elsôbbsége miatt ez a testület a maga hatalmát csakis fejével együtt, és soha nem e fô nélkül hordozza. Tehát nem egyszerűen arról van szó, hogy a testület feladatát csak a pápa beleegyezésével gyakorolhatja, hanem arról, hogy a pápa nélkül a ,,püspökök testülete'' a maga teljes teológiai értelmében nem is létezik (LG 22, Nota explicativa praevia 4, CD 4). A püspöki tisztség testületi vonatkozása (lásd fent 36. §. 1) a II. Vatikáni Zsinat tanításának egyik jelentôs súlypontja volt[25]. 2. A PÜSPÖKÖK TESTÜLETE MINT LEGFÔBB EGYHÁZI HATÓSÁG 888 A legfôbb és teljes hatalomnak az egész egyház fölött a püspökök testülete szintén hordozója, mégsem a pápától független alanya ennek a hatalomnak. Csakis fejével, a pápával együtt illeti ez meg (336. k.; LG 22b, Nota explicativa praevia 4, CD 4). Ezért -- mint említettük -- nincs az egész egyház feletti legfôbb és teljes hatalomnak két különbözô alanya. 3. HATALMÁNAK GYAKORLÁSA a. Az egyetemes zsinat 889 A püspökök testülete az egész egyházra szóló hatalmát különbözô intézményes formákban gyakorolhatja. Ezek közül nagy történelmi múltja[26] és jelentôsége miatt kiemelkedik az egyetemes zsinat (Concilium Oecumenicum), melyen a püspökök testülete ezt a hatalmat ünnepélyes módon gyakorolja (337. k. 1. §). 890 Összehívása, felfüggesztése, áthelyezése, feloszlatása, a rajta való elnöklés -- személyesen vagy megbízott útján --, az ügyrend megszabása és a határozatok jóváhagyásában való részvétel, továbbá a határozatok megerôsítése és kihirdetésük elrendelése -- melyek nélkül azok nem kötelezôek (341. k. 1. §) -- a pápa joga (338. k.). A zsinati határozatok jóváhagyása olyan cselekmény, melyben a zsinaton résztvevô atyák a pápával együtt járnak el (341. k. 1. §). Természetesen ez a cselekmény teszi a pápai megerôsítést és a zsinati határozatként való pápai kihirdetést lehetôvé. Ha a pápai szék a zsinat folyamán megürül, az egyetemes zsinat magától felfüggesztôdik mindaddig amíg az új pápa fel nem oszlatja, vagy folytatását el nem rendeli (340. k.). 891 Az egyetemes zsinaton döntési szavazati joggal részt venni a hatályos egyházjog szerint mindazon, de csak azon püspökök joga és kötelessége, akik a püspökök testületének tagjai (339. k. 1. §). A legfôbb egyházi hatóság meghívhat másokat is, akik nem püspökök. Szerepüket a zsinaton ugyanez a hatóság határozza meg (339. k. 2. §). b. Egyéb módok 892 Az egész egyházra szóló hatalmát gyakorolhatja a püspökök testülete úgyis, hogy az egész világon elszórt püspökök egységesen cselekszenek, és ezt a római pápa mint e hatalom gyakorlását szabadon elfogadja, vagy esetleg eleve ilyennek indítványozza (337. k. 2. §)[27]. Amikor a püspökök testülete az egyetemes zsinattól különbözô, a pápa által bevezetett vagy elfogadott módon határoz valamiben, ennek kötelezô erejéhez ugyanolyan pápai megerôsítésre és kihirdetésre van szükség, mint az egyetemes zsinatok döntései esetében (341. k. 2. §). 893 Azoknak a módoknak a megválasztása és kialakítása, ahogyan a püspökök testülete feladatát az egész egyházra szólóan testületileg gyakorolja, a pápára tartozik (337. k. 3. §). 894 Léteznek azonban a mai egyházjogban olyan más intézményes formák, melyek lehetôvé teszik, hogy egyes püspökök a saját részegyházuk keretein túlmenôen is részt vegyenek Krisztus tanítói, papi és pásztori feladatának gyakorlásában, melyre a püspökszentelésben sajátos küldetést kaptak. Ezekben az intézményes formákban a püspökök testülete mint olyan nem működik a maga sajátos, összegyházra vonatkozó hatalmával, viszont tükrözôdik bennük az egyes tagok püspöki rendjének szentségi és kollegiális, a püspökök testületébe kapcsolódó jellege. 895 Ilyennek szokás tekinteni a püspöki szinódust, a világegyház bizonyos püspökeinek szereplését az Apostoli Szentszék központi hatóságainak tagjai között stb. Vitatott kérdés azonban, hogy milyen értelemben állítható ezeknek a püspökök testületével még részben sem azonosítható, de a püspökség kollegiális vonását is valamiképpen kifejezô intézményeknek a sorába a püspöki konferencia[28]. ======================================================================== 38. §. A PÜSPÖKI SZINÓDUS 1. FOGALMA ÉS FELADATA 896 A püspöki szinódus egyike a zsinat utáni idôk legfontosabb egyházi szerveinek. Létesítése 1965. IX. 15-én az Apostolica sollicitudo kezdetű motu proprióval történt (AAS 57, 1965, 775--780). Nem sokkal késôbb a II. Vatikáni Zsinat is szólt a püspöki szinódusról azok között a szervek között, melyekben a püspökök kiveszik a részüket az egész egyházra kiterjedô gondoskodásból (CD 5). 897 A hatályos egyházjog szerint a püspöki szinódus a világ különbözô vidékeirôl kiválasztott püspökök gyülekezete. Meghatározott idôben összejöveteleket tart a pápa és a püspökök közötti kapcsolat ápolására, valamint azért, hogy a püspökök a pápának a hit és erkölcs védelmére és erôsítésére, az egyházi fegyelem megszilárdítására tanácsaikkal segítséget nyújtsanak, s az egyháznak a világban való tevékenységével összefüggô kérdésekrôl tárgyaljanak (342. k.)[29]. 2. HATÁSKÖRE 898 A püspöki szinódus kötelezô döntéseket nem hozhat. Illetékessége a pápának -- tehát nem a világ püspökeinek, az összes hívôknek vagy a nemzeteknek -- való tanácsadásra korlátozódik (MP, Apostolica sollicitudo, 1965. IX. 15, nr. II: AAS 57, 1965, 776; VI. Pál, Alloc., Deo Patri, 1967. IX. 30: AAS 69, 1967, 971; II. János Pál, Alloc., Misericordias Domini, 1983. X. 29: AAS 76, 1984, 288). Kötelezô döntéseket a szinódus csak akkor hozhatna, ha a pápa erre külön felhatalmazza (vö. MP, Apostolica sollicitudo, nr. II). 899 Ebbôl is világos, amit már fentebb említettünk: a püspöki szinódus nem a püspökök testületének hatalmát gyakorolja, hanem csupán a pápai primátust segíti működésében (Synodus Episcoporum, Decl. Part., Pastor Aeternus, 1967. X. 27, nr. II, 2: Leges IV, 5669: ,,Celebratio Synodi Episcoporum proprie actus Collegii Episcoporum dici nequit''). 900 A szinódus pusztán tanácsadói hatásköre megmutatkozik azoknak a különféle okmányoknak a műfajában és közlési módjában, amelyek munkája nyomán születnek. A szinódus eredménye lehet: a pápához szóló javaslat, aki ennek alapján pl. enciklikát vagy apostoli buzdítást adhat ki (pl. PM V, 3--6 -- a VI. püspöki szinódus eredményeként jelent meg a Familiaris consortio; PM XX, 3--9 -- az 1987-es ôszi szinódus eredményeként jelent meg a Christifideles laici; PM XXVIII -- 1992. III. 25-én jelent meg a Pastores dabo vobis; PM XXXI -- 1996. III. 25- én jelent meg a Vita consecrata); készíthet a szinódus önálló okmányokat, melyeket a pápa tehet közzé[30]. Részleges szinódusok után is szoktak megjelenni szinódus utáni apostoli buzdítások (pl. II. János Pál, Adhort. ap. Post-synod., Ecclesia in America, 1999. I. 22: AAS 91, 1999, 737--815). 3. PÁPAI IRÁNYÍTÁSA 901 Mivel a szinódus olyan pápai intézkedéssel alapított szerv, mely a pápának hivatott tanácsot adni, érthetô, hogy közvetlenül a pápa hatalmának van alárendelve. A pápa feladata: 1) a szinódust a megítélése szerinti idôben összehívni, színhelyét kijelölni, bezárni, áthelyezni, felfüggeszteni és feloszlatni; 2) témáit, ügyrendjét meghatározni, rajta személyesen vagy megbízott útján elnökölni; 3) a tagok megválasztását jóváhagyni, illetôleg szinódusi tagokat szabadon kijelölni és kinevezni (344. k.). Ha a szinódust a pápa bizonyos esetekben döntési hatalommal ruházza fel, a döntések jóváhagyása is a pápa joga (343. k.). 902 Mikor a pápa az egyes szinódusi ülésszakokat bezárja, automatikusan megszűnik a tagoknak minden olyan feladata, melyet azon az ülésen töltöttek be (347. k. 1. §). 903 Ha a pápai szék a szinódus összehívása után megürül -- még akkor is, ha a szinódus már ülésezik --, a szinódus ülése automatikusan felfüggesztôdik, ugyanígy azok a feladatkörök is, melyek rajta az egyes tagokat illették. A felfüggesztés addig tart, amíg az új pápa az ülés folytatását, vagy feloszlását határozatban el nem rendeli (347. k. 2. §). 4. ÜLÉSEI ÉS TAGJAI a. A rendes teljes ülés 904 Az egész egyház javával közvetlenül kapcsolatos ügyek megtárgyalására a püspöki szinódus teljes ülésre (coetus generalis) gyűlik egybe (345. k.). E teljes ülések közül némelyek -- a többség -- a szabályos idôközönként sorra kerülô rendes teljes ülések (coetus generalis ordinarius) közé tartoznak. 905 Az ilyen ülésre összegyűlô szinódus tagjai: 906 1) A püspöki konferenciák által az adott ülésre megválasztott püspökök. Ôk alkotják a tagok többségét. Választásuk a szinódusra vonatkozó külön jog szerint történik (346. k. 1. §). A nemzeti püspöki konferenciák létszámuknak megfelelôen 25 tagig egy, 26--50 tagig kettô, 51--100 tagig három, 100 tag felett négy képviselôt küldenek a rendes teljes ülésre (MP, Apostolica sollicitudo, 1965. IX. 15, nr. VIII: AAS 57, 1965, 779; Ordo Synodi Episcoporum, 1969. VI. 24, art. 6, 1. § 3. sz.: AAS 61, 1969, 528). 907 2) A külön jog szerint kijelölt tagok (346. k. 1. §). Az Apostolica sollicitudo, VIII. pontja szerint pl. a keleti pátriárkák, nagyérsekek és ,,pátriárkátuson kívüli metropoliták'' is tagjai a rendes teljes ülésnek. 908 3) A pápától közvetlenül kinevezett tagok (346. k. 1. §). 909 4) A klerikusi szerzetes intézményeknek a fent említett külön jog szerint megválasztott tagjai (uo.). b. A rendkívüli teljes ülés 910 A gyors elintézést kívánó ügyek megtárgyalására a szinódus -- soron kívül -- rendkívüli teljes ülésre (coetus generalis extraordinarius) hívható össze. Ennek tagjai (346. k. 2. §; MP, Apostolica sollicitudo, 1965. IX. 15, nr. VI: AAS 57, 1965, 778; Ordo Synodi Episcoporum, 1969. VI. 24, art. 5, 2. §: AAS 61, 1969, 527): 911 1) A hivataluk alapján magánál a jognál fogva, a szinódusra vonatkozó külön szabályok szerint kijelölt püspökök (346. k. 2. §). Az Ordo Synodi Episcoporum szerint (art. 5, 2. §) ilyenek a keleti pátriárkák, nagyérsekek és ,,pátriárkátuson kívüli metropoliták'', a nemzeti és a több országra szóló püspöki konferenciák elnökei, valamint a római kúria központi hatóságai élén álló bíborosok. 912 2) A pápa által közvetlenül kinevezett tagok (346. k. 2. §). 913 3) A klerikusi szerzetes intézményeknek a külön jog szerint választott tagjai (uo.). c. A részleges ülés 914 Csupán egyetlen vagy több meghatározott vidéket érintô ügyek megvitatására (345. k.) a szinódus összehívható részleges ülésre (coetus specialis) is. 915 Az ilyen ülés tagjait fôként arról a vidékrôl választják ki, melynek számára az ülést összehívják. Gyakorlatilag az érintett terület püspökeit és a római kúriának az ügyben illetékes vezetôit foglalja magában (346. k. 3. §; Ordo Synodi Episcoporum, 1969. VI. 24, art. 5, 3. §; art. 6, 2. §, 4°: AAS 61, 1969, 527, 529). 916 Részleges szinódust tartottak pl. a holland egyház (1980. I. 14-- 31, vö. AAS 72, 1980, 215--250)[31] vagy az ukrán görögkatolikusok ügyében (vö. II. János Pál, Epist., 1980. III. 1: AAS 72, 1980, 674-- 675; UA., Litt., 1980. III. 27: AAS 72, 1980, 685--686)[32]. 5. SZERVEI a. Az általános titkárság 917 A szinódus állandó általános titkársággal (Secretaria generalis permanens) rendelkezik. E szerv keretében működnek: 1) az általános titkár (Secretarius generalis), akit a titkárság élére a pápa nevez ki (348. k. 1. §; Ordo Synodi Episcoporum art. 12); 2) valamint a titkárság tanácsa (consilium secretariae), mely a titkár munkáját segíti. E tanács tagjai püspökök. Egy részüket a szinódus választja, másik részüket a pápa nevezi ki. Mindnyájuk feladata megszűnik az új teljes ülés kezdetével (348. k. 1. §; Ordo Synodi Episcoporum [additamentum], 1971. VIII. 20, art. 13: AAS 63, 1971, 704). Ezért a titkárság tanácsának tagjai ezen a címen nem jogosultak részt venni a következô teljes ülésen (PCDecrI, Resp., 1980. VI. 13: AAS 72, 1980, 767). b. A bizottságok 918 A szinódus rendtartása ismer tanulmányi és egyéb bizottságokat is (Ordo Synodi Episcoporum, art. 8, 1. §, 1; 2. §, art. 10). c. A tisztségviselôk 919 Az egyes üléseknek egy vagy több, a pápától kinevezett külön titkára is van. Az ô megbízatása csak az illetô ülés végéig tart (348. k. 2. §; Ordo Synodi Episcoporum, art. 14, 1--2. és 4. §). 920 Az ülésekre a pápa -- ha személyesen nem kívánja e tisztséget betölteni -- megbízott elnököt küld (uo. art. 2--3). 6. MŰKÖDÉSI MÓDJA 921 A szinódus működésének módját, az ülések lefolyási rendjét az ide vonatkozó külön jog szabályozza (fôként: Ordo Synodi Episcoporum, art. 18--22; 24--25; 27--39; vö. VI. Pál, Rescr., 1971. VIII. 20: AAS 63, 1971, 702--704). ======================================================================== 39. §. A RÓMAI SZENT EGYHÁZ BÍBOROSAI 1. A BÍBOROSOK, TESTÜLETÜK ÉS OSZTÁLYAIK 922 A bíboros cím eredeti latin elnevezését, a cardinalis-t a VIII. századtól sajátosan csak azokra a klerikusokra alkalmazták, akik a székesegyházakhoz tartoztak. Ezért nevezik a bíborosokat még ma is a Római Szent Egyház kardinálisainak (S.R.E. Cardinalis). Valóban, a mai kardinálisi intézmény a Római Egyház(megye) klérusának jelentôs csoportjaiból alakult ki. A város hét részében működô diakónusok[33], a hat udvari diakónus, a fôbb templomok élén álló huszonöt presbiter (áldozópap), fôként pedig a hét Róma környéki (suburbicarius) egyházmegye[34] püspökei a pápa mellett egyfajta tanács szerepét töltötték be. Ôk lettek 1179-tôl -- mint említettük -- a pápa kizárólagos választói[35]. Így érthetô, hogy a XII. századig mindnyájan Rómában és környékén élô klerikusok voltak. Attól kezdve kinevezést kaptak ezekre a címekre távolabb élôk is. 923 A bíborosok számát V. Sixtus pápa 1586-ban hetvenben szabta meg (hat püspök, ötven presbiter, tizennégy diakónus bíboros). E számot XXIII. János pápa lépte túl, majd VI. Pál pápa százhúszra emelte a nyolcvan éven aluli bíborosok számának határát (1973. XI. 5.: AAS 65, 1973, 163). E szám azóta is változik. 924 Ma a bíborosok a pápa megválasztására jogosult bíborosi testület (Cardinalium Collegium, régen: Sacrum Collegium) tagjai. Mind testületileg, mind külön-külön feladatuk, hogy a pápának tanácsot és segítséget nyújtsanak az egyház kormányzásában (349. k.). 925 A bíborosi mivolt önmagában nem hivatal (officium) a szó kánoni értelmében. A CIC inkább méltóságnak (dignitas) nevezi, melyhez azonban teendôk kapcsolódnak. Ezeket a bíborosság puszta tényén túl más elemek is befolyásolják. A bíborosi testület három rendre oszlik: 926 1) A püspöki rendhez azok a bíborosok tartoznak, akiknek a pápa Róma környéki egyházat jelölt ki címül, általában kúriális bíborosok), továbbá a bíborossá kinevezett keleti katolikus pátriárkák, akik viszont saját székük címét tartják meg (350. k. 1. és 3. §; vö. MP, Ad Purpuratorum Patrum, 1965. II. 11: AAS 57, 1965, 295--296). 927 2) A presbiteri rend tagjai római címtemplomot (titulus) kapnak (350. k. 2. §). Többnyire a világegyházban működô megyéspüspökök. 928 3) A diakónusi rend tagjai számára a pápa római diakóniát jelöl ki (350. k. 2. §). 929 Egyszerre két címe is van a bíborosi testület dékánjának (a testületen belüli tisztségekrôl lásd alább). Ô ugyanis magánál a jognál fogva az Ostiai Egyházmegye címével rendelkezik, de korábbi bíborosi címét is megtartja (350. k. 4. §). 930 A címül kapott Róma környéki egyházmegyében vagy római templomban, melyet ugyan a bíborosok ,,birtokba vesznek'', nem illeti meg ôket semmilyen kormányzati hatalom. Nem avatkozhatnak bele ott sem a vagyonkezelésbe, sem a fegyelembe, sem a templomi szolgálatba. De buzdítja ôket a jog, hogy tanácsukkal, gondoskodásukkal (adományok) segítsék ezeket a templomokat, illetve egyházakat (357. k. 1. §; vö. MP, Suburbicariis Sedibus, 1962. IV. 11: AAS 54, 1962, 253--256). 931 A testületen belül lehetséges az optálás. A konzisztóriumban bejelentett és a pápa által jóváhagyott igényléssel a presbiter bíborosok átléphetnek más címre, a diakónusok pedig másik diakóniára, sôt ha már tíz éve bíborosok a diakónusi rendben, kérhetik átvételüket a presbiteri rendbe is (350. k. 5. §; vö. uo. 6. §). A suburbicarius püspöki székeket nem lehet igényléssel változtatni: a püspöki rendben nincs opció (MP, Ad Suburbicarias Dioeceses, 1961. III. 10: AAS 53, 1961, 198). 932 Egyébként XXIII. János pápa rendelkezése óta (MP, Cum gravissima, 1962. IV. 15: AAS 54, 1962, 256) a bíborosok mindnyájan kötelesek püspökké szenteltetni magukat, ha kinevezésük pillanatában még nem lennének püspökök (351. k. 1. §). Ez alól a kötelezettség alól természetesen pápai felmentés lehetséges. II. János Pál pápasága idején került is sor ilyen esetekre, jellemzôen olyankor, amikor az új bíboros már kinevezésekor betöltötte 80. életévét. 2. KINEVEZÉSÜK 933 A bíborosokat a pápa szabadon nevezi ki (351. k. 1. §). Az a tény, hogy bizonyos egyházmegyék -- többnyire érseki rangú -- megyéspüspöke hosszú ideje mindig bíborosi kinevezést kap, még nem kötelezi a pápát, hogy az illetô egyházmegye fôpásztorát a jövôben is a bíborosok sorába emelje. Az ilyen püspökségeket egyébként bíborosi székeknek szokták nevezni. 934 A pápa szabad a kinevezés terén, ám a Codex felsorol bizonyos alkalmassági feltételeket, melyeknek hiánya a kinevezés érvényességét (vö. 10. k.) nem érinti. Ezek: 1) a jelöltnek már legalább áldozópapnak kell lennie; 2) nem egyszerűen kifogástalannak vagy megfelelônek, hanem magasan kiemelkedônek kell lennie a katolikus tanítás, az erkölcs, a vallásosság és az ügyintézésben való okosság terén (351. k. 1. §). 935 A bíborosi tisztséget ki-ki a bíborosi testület elôtt kihirdetett pápai határozattal nyeri el. A törvényben megszabott kötelességek és jogok a kihirdetés pillanatától illetik az új bíborost (351. k. 2. §). Erre a kihirdetésre a ,,titkos konzisztóriumon'' kerül sor. 936 Elôfordul, hogy valakinek a kinevezését a pápa a konzisztóriumon bejelenti, de az új bíboros nevét nem közli, hanem ,,keblében'' (in pectore) megôrzi. Az ilyen in pectore kinevezés jogi hatásai igen mérsékeltek. Amíg az érintett nevét a pápa nyilvánosságra nem hozza, az illetô nem rendelkezik a bíborosi kötelességekkel és jogokkal. Ám ha késôbb nevét hivatalosan nyilvánosságra hozzák, a bíborosi testület rangsorában azt a helyet foglalja el, mely a kinevezés név nélküli bejelentésétôl számítva megilleti (351. k. 3. §). 3. TEVÉKENYSÉGÜK a. Testületileg 937 A bíborosok a pápát testületileg segítik, mikor nagyobb jelentôségű kérdések megvitatására egybehívják ôket (349. k.). Az ilyen testületi cselekvés legfôbb intézményes formája a konzisztórium. Erre a bíborosok a pápa parancsára és elnökletével jönnek össze. Az egyetemes jog ismer rendes (Consistorium ordinarium) és rendkívüli (Consistorium extraordinarium) konzisztóriumot (353. k. 1. §). 938 A rendes konzisztóriumra az összes, vagy legalább a Rómában tartózkodó összes bíborosokat hívják össze bizonyos súlyos, de gyakoribb ügyek megtárgyalására vagy esetleg valamely egészen ünnepélyes cselekményre (353. k. 2. §). Csakis ez utóbbi fajta konzisztóriumra, vagyis az ünnepséget tartó rendes konzisztóriumra lehet a bíborosokon kívül prelátusokat[36], polgári társaságok (államok, stb.) követeit és más meghívottakat bebocsátani. Az ilyen ülést nyilvánosnak is nevezzük (353. k. 4. §). A nyilvános konzisztórium ellentéte a titkos konzisztórium. 939 A rendkívüli konzisztóriumra az összes bíborosok meghívást kapnak. Erre akkor kerül sor, ha ezt az egyház különleges szükségletei, vagy igen súlyos ügyek megtárgyalása megkívánja (353. k. 3. §). 940 Egyéb elnevezésű konzisztóriumok összehívására is volt példa az utóbbi idôben. 1979-ben pl. ,,plenáris ülésre'' és egyedi konzisztóriumra (consistorium unicum) került sor (vö. AAS 71, 1979, 789- -913 stb.). 941 A pápát segítô munkájukon kívül a bíborosok legfontosabb feladatukat, a pápaválasztást is testületileg végzik (Const. Ap., Romano Pontifici eligendo, 1975. X. 1: AAS 67, 1975, 609--645; jelenleg: Const Ap., Universi Dominici Gregis, 1996. II. 22: AAS 88, 1996, 305--343) a konklávé keretében[37]. b. Egyénileg 942 A bíborosok a pápát egyénileg is hivatottak segíteni. Ez a segítségük különösen az egész egyház mindennapi ügyeinek területén nyilvánul meg (349. k.). Így bizonyos meghatározott tisztségekben is. Ilyenek pl. a római kúria egyes feladatkörei: a bíboros államtitkár (vö. Const. Ap., Pastor Bonus, 1988. VI. 28, art. 40: AAS 80, 1988, 870), a kúria központi hatóságainak vezetôi és tagjai (vö. uo., art. 3, § 1). De ilyen tisztség a pápai oldalköveté (vö. 358. k.) is. 943 Egyénileg működnek a bíborosok a testületen belüli sajátos tisztségekben is. Ilyen a bíborosi testület élén álló dékán s az ôt helyettesítô aldékán. Kormányzati hatalmuk a többi bíboros fölött nincsen. A dékán elsô az egyenlôk között (352. k. 1. §). Mindkettejüket a püspöki osztályhoz tartozó bíborosok választják maguk közül (vö. 352. k. 2--4. §). A dékán sajátos feladata az újonnan megválasztott pápa püspökké szentelése, ha az illetô még nem volna püspök (355. k. 1. §; vö. Const. Ap., Romano Pontifici eligendo, 1975. X. 1, Nr. 90: AAS 67, 1975, 644--645; Const. Ap., Universi Dominici Gregis, 1996. II. 22, Nr. 90: AAS 88, 1996, 342). 944 Ilyen a protodiakonus bíboros is, ô hirdeti ki a népnek a megválasztott új pápa nevét. Ô adja fel az érsekeknek vagy adja át képviselôiknek a pápa helyett a palliumot (355. k. 2. §; vö. Const. Ap., Romano Pontifici eligendo, 1975. X. 1, Nr. 89: AAS 67, 1975, 644; Const. Ap., Universi Dominici Gregis, 1996. II. 22, Nr. 89: AAS 88, 1996, 341). 4. SAJÁTOS KÖTELESSÉGEIK ÉS JOGAIK 945 A fenti tevékenységekben, de egyebekben is kötelesek a bíborosok a pápával serényen együttműködni (356. k.). Ha nem megyéspüspökök, kötelesek arra is, hogy Rómában lakjanak, ha a kúriában valamilyen hivatalt töltenek be (356. k.), sôt a bíborosi testület dékánja és aldékánja akkor is köteles erre, ha a kúriában nincs hivatala (352. k. 4. §). A megyéspüspöki minôségben működô bíborosok is kötelesek Rómába menni, valahányszor a pápa összehívja ôket (356. k.). 946 Azok a bíborosok, akik a római kúria vagy a Vatikánvárosi Állam valamely hatóságának vagy más állandó intézményének élén állnak, hetvenötödik életévük betöltésekor kötelesek benyújtani hivatalukról való lemondásukat a pápának (354. k.). 947 Amikor pedig nyolcvanadik életévüket betöltik, automatikusan elvesztik pápaválasztói és a konklávéba való belépési jogukat, továbbá a kúria és a Vatikánvárosi Állam központi hatóságaiban való tagságukat (nem csupán vezetôi tisztségüket!). Noha ezt a CIC külön nem említi, a korábbi jogszabály (MP, Ingravescentem aetatem, 1970. XI. 21: AAS 62, 1970, 810--813) továbbra is hatályos[38]. Abban a különleges esetben, ha valaki a pápai szék megüresedésének napján még nem volt 80 éves, de a konklávé kezdetének napja elôtt eléri ezt a kort, beléphet a konklávéba és teljes szavazati joggal rendelkezik (Const. Ap., Universi Dominici Gregis, 1996. II. 22, Nr. 33: AAS 88, 1996, 321). A bíborosoknak sajátos kiváltságai is vannak, melyek legutóbbi jegyzékét az Államtitkárság 1999. III. 18-án adta ki (SecrStat, Elenchus, Facultate gaudent: Comm 31, 1999, 11--13; EV 18, 274--279, Nr. 276-- 288). 948 Akit bíborosi méltóságra emeltek, köteles hitvallást tenni (833. k. 2; szövege: AAS 81, 1989, 105). 949 A bíborosok jogai közül a CIC külön említi, hogy ha Rómán és a saját egyházmegyéjükön kívül tartózkodnak, a személyükre vonatkozó dolgokban ki vannak véve a tartózkodási helyük szerinti megyéspüspök kormányzati hatalma alól (357. k. 2. §). 950 Magánál a jognál fogva mindenütt a világon gyóntatási felhatalmazásuk van, melynek gyakorlását a megyéspüspök meg sem tilthatja (967. k. 1. §)[39]. 951 Ügyeikben csak a pápa ítélkezhet (1405. k. 1. § 2). Ha pedig egyházi ügyben tanúskodnak, ôk választhatják meg kihallgatásuk helyét (1558. k. 2. §). 952 A bíborosok saját templomukban temetkezhetnek (1242. k.). 953 Az Apostoli Szék megüresedésekor pedig csakis arra van hatalmuk az egyházban, amire a megfelelô külön törvény (Const. Ap., Universi Dominici Gregis) feljogosítja ôket (359. k.). 954 A bíborosok tiszteletbeli jogai közé tartozik a sajátos öltözék (pl. vörös birétum, vörös reverenda, öv, mocétum stb.), viselése, a cím, a fôpapi jelvények és a címer használata. Címerüket címtemplomuk homlokzatán kifüggeszthetik (SecrStat, Instr., Ut sive, 1969. III. 31: AAS 61, 1969, 334--340). ======================================================================== 40. §. A RÓMAI KÚRIA 1. FOGALMA 955 A római pápa környezetében fokozatosan megjelentek az állandó jegyzôi és egyéb tisztségek. A IV. századtól a rétoriskolában végzett római hivatalnokréteg jelenlétének nyomai felismerhetôk[40]. Az ókori római közigazgatási és császári udvari kultúra elemei a pápai udvarban keresztény, egyházi jelentést, értéket nyernek. A különbözô szervek harmonikus együttműködését voltak hivatva segíteni azok az átfogó reformok, melyekkel egy-egy pápa a kúria egész felépítését és működését kívánta megújítani. Ilyen pápai intézkedések: V. Sixtus, Const. Ap., Immensa aeterni Dei, 1588. I. 22 (Bullarium Romanum, VIII, Torino 1863, 985--999); X. Pius, Const. Ap., Sapienti consilio, 1908. VI. 29 (AAS 1, 1909, 7--19); VI. Pál, Const. Ap., Regimini Ecclesiae universae, 1967. VIII. 15 (AAS 59, 1967, 885--928)[41]. A római kúria ma hatályos szabályait fôként II. János Pál pápa Pastor Bonus kezdetű apostoli rendelkezése (1988. VI. 28: AAS 80, 1988, 841--912), valamint a Római Kúria Általános Rendtartása (SecrStat, Regolamento generale della Curia Romana, 1999. IV. 30: AAS 91, 1999, 629--699) rögzíti. 956 A mai egyházjogban a római kúria azoknak az állandóan működô központi szerveknek az összessége, melyek segítségével a pápa legfôbb pásztori tisztségét gyakorolja, s amelyek feladatukat az egyetemes egyház és a részegyházak javára a pápa nevében és tekintélyével látják el. Szolgálatuk arra irányul, hogy erôsítsék a hit egységét és Isten népének közösségét, s elômozdítsák az egyház sajátos küldetésének teljesítését a világban (vö. 360. k.; CD 9a; Const. Ap., Pastor Bonus, 1988. VI. 28, art. 1: AAS 80, 1988, 859). 957 A római kúria útján (is) a világegyház püspökei működnek együtt a pápával. Hasonlóan a szinódushoz és a bíborosi testülethez, a kúriában valamiképpen kifejezésre jut a püspöki kollegialitás is[42]. 958 A kúria feladata pasztorális, egyházi és szolgálat jellegű (360. k.; vö. Const. Ap., Pastor Bonus, 1988. VI. 28, art. 1--3, 7, 33--35: AAS 80, 1988, 859--860, 861, 868--869). Nem tévesztendô össze sem a Vatikánvárosi Állam, sem a Római Egyházmegye kormányzatában a pápát segítô szervekkel. 959 A kúria egyes tisztségei egyházkormányzati hatalom gyakorlásával járnak. E hatalom a fentiek szerint rendes helyettesi hatalom (vö. 360. k.; lásd fent 21. §. 3. a). Ezt a vikáriusi jelleget II. János Pál pápa a Pastor Bonus kezdetű rendelkezésben külön is hangsúlyozta (art. 8: AAS 80, 1988, 850--851)[43]. 960 Az Apostoli Szentszék vagy a Szentszék név a CIC-ben nemcsak magát a pápát jelöli, hanem a kúria szerveit is (361. k.), melyek az ô nevében járnak el. Tehát a Szentszék a pápát és a kúriát is jelenti, a kúria viszont nem foglalja magában a pápa személyét[44]. 2. SZABÁLYAI 961 A kúria felépítésének és működésének alapszabálya ma a fentiekben idézett Pastor Bonus kezdetű apostoli rendelkezés. Ehhez járulnak a Római Kúria Általános Rendtartása (Ordo Curiae, vö. Pastor Bonus, art. 37; Secr. Status, Regolamento generale della Curia Romana, 1992. II. 4: AAS 84, 1992, 201--276; átdolgozott változta: 1999. IV. 30: AAS 91, 1999, 630--699) és az egyes intézmények működését meghatározó külön jogszabályok, saját szabályzatok (Ordines Dicasteriorum, vö. uo. art. 38). Ezekre az egyes szervek kapcsán külön térünk ki. 3. SZERVEI 962 A kúria szerveit a Pastor Bonus (art. 1--2) két fô kategóriára osztja: 1) a központi hatóságokra (Dicasteria), melyek az Államtitkárság, a kongregációk, a bíróságok, a tanácsok és a hivatalok; 2) valamint egyéb intézményekre (Instituta). 963 A kongregációk tipikusan kormányzati hatóságok. Végrehajtói hatalmuk van. A bíróságok bírói hatalmat és ténykedést gyakorolnak (kivéve az egészen sajátos Apostoli Penitenciáriát). A tanácsok olyan szervek, melyek feladata egy bizonyos tevékenység elômozdítása. A hivatalok fôként gazdasági teendôket látnak el. A központi hatóságnak nem minôsülô egyéb kúriai szervek pedig a pápa reprezentációs és liturgikus programjait szervezik és készítik elô. 964 Említést tesz a Pastor Bonus ezenkívül bíborosi gyűlésekrôl (art. 22) és bíborosok csoportjairól, melyek a Szentszék szervezeti és gazdasági ügyeivel foglalkoznak (art. 24--25). A Pastor Bonus egyébként a központi hatóságokról egységes rend szerint szól: szerkezetük bemutatása után működésükrôl (gyűléseikrôl, az egyes ügyekben követendô eljárásról) tárgyal. 965 A római kúria intézményeit és a bennük tisztséget viselô személyek nevét évrôl évre a tiszti címtár módjára hivatalosan kiadott pápai évkönyv, az Annuario Pontificio sorolja fel. 966 Korábban, fôként a bíróságok és a kongregációk nevében, szerepelt a szent (Sacra) jelzô, mely már a hatályos CIC-ben sem használatos, a Pastor Bonus-ból pedig végképp elmaradt. a. Az Államtitkárság 967 Az Államtitkárság (Secretaria Status) nevével ellentétben nem alapvetôen állami szerv, hanem a római kúriának az a központi hatósága, mely állandóan és közvetlenül a pápa rendelkezésére áll személyes pasztorális tevékenységének végzésében (vö. Const. Ap., Pastor Bonus, art. 39). A pápa általános titkárságának is nevezhetnénk[45]. Ilyen értelemben nem lehet az Államtitkárság saját körülhatárolt illetékességérôl beszélni[46]. Élén a bíboros államtitkár áll, aki a feladat jellegénél fogva a pápa teljes bizalmát kell, hogy élvezze. Kinevezése ezért -- ellentétben a kúria többi hatóságainak vezetôivel, akik megbízatásukat 5 évre kapják -- a pápa tetszése szerinti idôre szól (PCDecrI, Resp., 1973. V. 18, nr. II: AAS 65, 1973, 221). 968 Az Államtitkárság két részlegre oszlik. Az Általános Ügyek Részlege (vö. Const. Ap., Pastor Bonus, 1988. VI. 28, art. 41--44: AAS 80, 1988, 870--871) a pápa mindennapi szolgálatának teendôin kívül pápai megbízásból intézi mindazt, ami a többi központi hatóság rendes hatáskörébe nem tartozik; összehangolja a kúria többi hatóságainak munkáját; gondoskodik a Szentszék képviselôinek kinevezésérôl[47], intézi az államoknak a Szentszék mellett működô képviseletével kapcsolatos ügyeket, foglalkozik azokkal a kérdésekkel, melyekkel a hívôk közvetlenül a pápához fordultak, valamint a nemzetközi katolikus szervezetekkel, továbbá a Szentszék részvételével más nemzetközi szervezetekben. Gondoskodik a pápai okmányok, megnyilatkozások elôkészítésérôl és közzétételérôl, részint a hivatalos közlönyben (AAS), részint hivatalos közlemény formájában a Sala Stampán keresztül. Felügyeletet gyakorol a Szentszék tömegtájékoztatási eszközei (L'Osservatore Romano, Vatikáni Rádió, Vatikáni Televíziós Központ) felett. Gondoskodik a kúrián és a Szentszékhez tartozó intézményeken belüli pápai kinevezések végrehajtásáról. Iktató, postázó és levéltári funkciót lát el. Hozzá tartozik a Központi Statisztikai Hivatal is. 969 Az Államokkal való Kapcsolatok Részlege (uo. art. 45--47) a kormányokkal intézendô ügyekkel foglalkozik. Ápolja a diplomáciai kapcsolatokat, tárgyalásokat folytat az államokkal kötendô megállapodásokról, képviseli a Szentszéket nemzetközi szerveknél és kongresszusokon. Foglalkozik a pápai képviselôk ügyeivel. Sajátos körülmények között, pápai megbízásból intézi a püspöki székek betöltésével, létesítésével és megváltoztatásával kapcsolatos teendôket. Ahol szükséges, a kormányokkal tárgyalást folyatat ezekrôl az ügyekrôl. b. A kongregációk 970 A Trentói Zsinat utáni idôkben elégtelennek bizonyult az ügyek intézésére a bíborosi konzisztórium segítségének igénybevétele. V. Sixtus pápa témakörök szerint bíborosi csoportokat (congregatio) jelölt ki az ilyen teendôk elvégzésére. Egyes kongregációk az egyház, mások a pápai állam ügyeinek egy-egy szektorában voltak illetékesek[48]. 971 A mai egyházjogban a kongregációk a római kúria olyan központi hatóságai, melyek jellemzôen végrehajtói hatalommal rendelkeznek. 972 Felépítésük a Pastor Bonus szerint is egységes rendszert követ: bíborosokból és püspökökbôl állnak, vezetôjük az öt éves idôszakra kinevezett bíboros prefektus (vö. art. 4--5), s állandó tisztviselôi kar tartozik hozzájuk. A prefektust munkájában érseki rangban lévô titkár segíti. A tisztviselôk közé nem tartozó tanácsadókat (konzultorokat) is kineveznek a kongregációkhoz. 973 A kongregációk eljárási módja a tárgyalt ügyek jellegéhez igazodik. A kongregáció bíboros és püspök tagjainak ülése lehet teljes (sessio plenaria), ha az összes tagokat meg kell hívni rá, vagy rendes (sessio ordinaria), ha csak a Rómában tartózkodók gyűlnek egybe. Évente rendes ülést kell tartani, fôként az általános, elvi jelentôségô kérdésekrôl (uo. art. 11, 2. §). A sem teljes, sem rendes ülést nem kívánó ügyeket a kongresszus tárgyalja és dönti el[49]. Ennek résztvevôi: a bíboros prefektus, a kongregáció titkára, altitkára, osztályvezetôi és az adott részleg összes beosztott tisztségviselôi, vagy csupán azok, akik az üggyel foglalkoztak (vö. uo. art. 12). Több kongregációt vagy hatóságot érintô témákról vegyes gyűlések tárgyalnak és döntenek. 974 A kongregációk feladatai sokrétűek. Fôként elvi kérdések megválaszolásával, az egyházi jogszabályok alkalmazásával, az egyházi fegyelem védelmével, ilyen viták, felfolyamodások közigazgatási eldöntésével, kegyek és felmentések megadásával foglalkoznak. Jelentôs jogszabályalkotó tevékenységük elsôsorban az általános végrehajtási határozatok és utasítások kibocsátásában áll. Önálló jogszabálynak minôsülô általános határozatokat csak elôzetes pápai hozzájárulással hozhatnak (vö. 30. k). Ma a kongregációk a Pastor Bonus felsorolásának sorrendjében a következôk: 975 1) Hittani Kongregáció (Congregatio de Doctrina Fidei). Hozzá tartozik a Pápai Biblikus Bizottság (Pontificia Comnissio Biblica) és a Nemzetközi Teológiai Bizottság (Commissio Theologica Internationalis). 976 A Biblikus Bizottság összetételérôl és céljáról lásd MP, Sedula Cura, 1971. VI. 27 (AAS 63, 1971, 665--669). 977 A Teológiai Bizottság jellegérôl és szabályzatáról lásd MP, Tredecim anni iam, 1982. VIII. 6 (AAS 74, 1982, 1201--1205). Ennek elôzményeihez: SC Fid, Normae, 1969. VII. 12 (AAS 61, 1969, 540--541); VI. Pál, Alloc., 1969. IV. 28 (AAS 61, 1969, 431--432). 978 A kongregáció hajdani nevei: Sacra Congregatio Romanae et Universalis Inquisitionis; 1908-tól: Sacra Congregatio Sancti Officii; 1965-tôl: Sacra Congregatio pro Doctrina Fidei. Feladata az egész katolikus világban elômozdítani és védelmezni a hitrôl és erkölcsrôl szóló tanítást. Ezért a Pastor Bonus szerint illetékes mindenben, ami ezt a tárgykört valamiképpen érinti (art. 48). 979 A hitbeli tanítás elmélyítését szolgálja a hit megértésére és az új problémáknak a hit fényében való megválaszolására irányuló tanulmányok, kutatások támogatása, kezdeményezése. Ez a pozitív feladat ma a kongregáció teendôi közt az élen szerepel. Már VI. Pál pápa elsôdleges feladatként jelölte ki ezt a konstruktív szerepet a kongregáció számára. Így fogalmazott: ,,a szent tanítást azzal mozdítsa elô, hogy az Evangélium hirdetôinek új energiákat bocsát a rendelkezésére'' (MP, Integrae servandae, 1965. XII. 7: AAS 57, 1965, 953)[50]. Ennek a hivatásának megfelelôen a kongregációnak a tudomány és a kultúra legújabb jelenségeivel eleven kapcsolatban kell lennie. Az ilyen feladatok megoldásában a kongregáció a Pastor Bonus értelmében segítséget nyújt az egyes püspököknek és a püspökök csoportjainak is (art. 50). Együttműködik a Szentszék többi hatóságával, valahányszor azoknak a tanítással kapcsolatos ügyekben kell dönteniük vagy megnyilatkozniuk (uo. art. 54). Önálló állásfoglalásokat is közzétesz a kongregáció, melyeknek a katolikusok hitbeli eligazításában igen fontos szerepük van[51]. 980 A hitbeli és erkölcsi tanítás védelmével és így az egyház tanúságtétele hitelességének és önazonosságának alapvetô követelményével függ össze a kongregáció másik feladata: gondoskodni arról, hogy semmilyen módon terjesztett tévedés miatt a hit és az erkölcs kárt ne szenvedjen (uo. art. 51). Ennek érdekében felül kell vizsgálnia az új tanokat és esetleg el is kell utasítania azokat; meg kell vizsgálnia az elé terjesztett könyveket szerzôjük és az illetékes ordinárius meghallgatásával, s vannak feladatai a hívôk hitrôl és erkölcsrôl kiadandó írásainak elôzetes vizsgálat alá vételével kapcsolatban is (uo. art. 51, 1--2. §). De gondoskodnia kell arról is, hogy a téves és veszélyes tanítások ne maradjanak kellô válasz, kritika nélkül (uo. 3. §). A tanítás és tanúságtétel védelme érdekében a kongregáció ítélkezik a hit elleni, a legsúlyosabb erkölcs elleni, valamint a szentségek kiszolgáltatásával kapcsolatos bűncselekmények tárgyában. Jogosult büntetések kinyilvánítására és kiszabására is, mégpedig mind közigazgatási, mind bírói úton (uo. art. 52). Ezekrôl a súlyos bűncselekményekrôl a Hittani Kongregáció 2001. V. 18-án külön körlevelet adott ki (AAS 93, 2001, 785--788). 981 A tanítás felülvizsgálatának eljárását korábban szabályozó normákat (SC Fid, Normae, Sacra Congregatio, 1971. I. 15: AAS 63, 1971, 234-- 236) 1997. VI. 29-én új eljárási rend váltotta fel (C Fid, Agendi ratio Congregatio pro Doctrina Fidei: AAS 89, 1997, 830--841)[52]. Ez az eljárás nem csupán a nyomtatott megnyilatkozásokra, hanem pl. a beszédekre is vonatkozik[53]. 982 A kongregáció foglalkozik a házasságoknak a hit javára való felbontásával kapcsolatos ügyekkel[54] és a laicizált papok visszavételével a klerikusi állapotba. Korábban hozzá tartoztak a laicizálási, illetve a celibátus alóli felmentési ügyek is. Ez utóbbiak újabban átkerültek az Istentiszteleti és Szentségi kongregációhoz (lásd fent 33. §. 3. c). 983 A kongregáció belsô szabályzatát az Integrae servandae kezdetű motu proprio 1965. XII. 7 (AAS 57, 1965, 952--955) alapján kiadott saját okmány (Lex et Ordo Sacrae Congregationis pro Doctrina Fidei, Typ. Pol. Vat. 1966) tartalmazta. Ennek megújítása a kúria új rendje miatt vált szükségessé. 984 2) A Keleti Egyházak Kongregációja (Congregatio pro Ecclesiis Orientalibus). E hatóságot 1862. I. 6-án IX. Pius pápa hívta létre a Propaganda Fide kongregáció keretében. Önállóságát 1917. V. 1-én nyerte el[55]. 985 Szerkezeti sajátossága, hogy tagjai közt magánál a jognál fogva szerepelnek az összes keleti katolikus pátriárkák és nagyérsekek, valamint a Keresztény Egység Pápai Tanácsának elnöke (Const. Ap., Pastor Bonus, 1988. VI. 28, art 57, 1. §: AAS 80, 1988, 875). 986 A kongregáció illetékessége is különleges. Nem az ügyek egy bizonyos csoportjára, hanem bizonyos személyek és területek minden ügyére szól. Hozzá tartozik, némely kivételtôl eltekintve, a keleti rítusú katolikusokkal kapcsolatos minden ügy, még akkor is, ha az ,,vegyes'', vagyis más rítusúakat is érint. A keleti rítusúak felett is megmarad azonban a Hittani Kongregáció, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációja, az Apostoli Penitenciária, a Signatura, a Rota, valamint el nem hált házasságokra nézve az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció hatásköre (uo. art. 58, 2. §)[56]. De a Keleti Kongregáció elé tartozik az úgynevezett keleti területek minden ügye, így a missziós és pasztorális tevékenység egészét (pl. a püspökök kinevezését) illetôen még a terület tisztán latin ügyei is (uo. art. 60). Hogy melyek ezek a területek, annak alapvetô kritériuma a Pastor Bonus általános megfogalmazása szerint az, hogy rajtuk ,,a keleti rítusok régi idôk óta túlsúlyban vannak'' (uo.). Ezt a korábbi kánoni szabályok fényében számbeli túlsúlynak értjük (MP, Postquam Apostolicis 1952. II. 9; 303. k. 1. § 2--3: AAS, 44, 1952, 144; MP, Regimini Ecclesiae Univeresae, 1967. VIII. 15, nr. 44: AAS 59, 1967, 899--900: ,,a keresztények nagyobb része''). Ilyen területnek jogilag, formálisan csakis azok minôsülnek, melyeket XI. Pius Sancta Dei Ecclesia kezdetű motu propriója (1938. III. 25: AAS 30, 1938, 154-159) és a hozzá fűzött hivatalos kiegészítések[57] tartalmaznak. Ám e területek latin rítusú hívôinek nem missziós vagy apostoli (hanem pl. magánjellegű vallási, szentségi) problémáiban a Keleti Kongregáció már nem illetékes[58]. 987 Ami az eljárás módját illeti, a Keleti Kongregáció a VI. Pál által bevezetett kúriai reform óta csak közigazgatási hatóság. Bírói úton már nem járhat el[59]. 988 3) Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció (Congregatio de Cultu Divino et Disciplina Sacramentorum). Mint neve is mutatja, két hatóság egyesítésébôl jött létre. A nagy múltú Rítuskongregációt VI. Pál pápa 1969. V. 8-án (Const. Ap., Sacra Rituum Congregatio: AAS 61, 1969, 297--305) átalakította. Leválasztotta belôle a Szenttéavatási Ügyek Kongregációját. A fennmaradó részt pedig Istentiszteleti Kongregációnak nevezte. A Szentségi Kongregációt viszont X. Pius pápa külön szervként hozta létre 1908. VI. 29-én (Const. Ap., Sapienti Consilio: AAS 1, 1909, 7--19). E két utóbbi intézményt aztán VI. Pál pápa 1975. VII. 11-én (Const. Ap., Constans nobis: AAS 67, 1975, 417-- 420) egyesítette. II. János Pál pápa 1984. IV. 5-én (Chir., Quoniam in celeri: AAS 76, 1984, 494--495) ismét szétválasztotta ôket, elkülönítve az inkább liturgikus-kultikus és a túlnyomóan jogi, fegyelmi teendôket. A Pastor Bonus kezdetű apostoli rendelkezéssel azután újra egyetlen kongregáció lett a kettôbôl, s így a megszentelôi feladat gyakorlásával kapcsolatos témakör újra egy kézbe került. 989 A kongregáció illetékessége -- tiszteletben tartva a Hittani Kongregáció jogkörét -- liturgikus téren kiterjed mindarra, ami az Apostoli Szentszékre tartozik a liturgia szabályozása[60], elômozdítása, valamint a szentségek terén (Pastor Bonus, art. 62). Gondoskodik a liturgikus szövegek összeállításáról, felülvizsgálja a saját helyi, vagy rendi (stb.) liturgikus könyveket (uo. art. 64, 2. §), fordításokat (uo. art. 63). Foglalkozik az ereklyék, a védôszentek témakörével, adományozza a ,,basilica minor'' címet (uo. art. 69). Felügyel a szentségkiszolgáltatás liturgikus és kánoni fegyelmére (érvényességi és megengedettségi feltételek -- vö. uo. art. 66), valamint a népi vallásos gyakorlatokra (uo. art. 70). Szentségi téren az egyes szentségekkel kapcsolatos problémák tartoznak rá, így pl. felmentések a szentelési szabálytalanságok és akadályok alól, a házasságkötési forma alól, a házasságok utólagos érvényesítése stb. Sajátos eljárásokat is folytat az el nem hált házasságok ügyében (lásd alább 114. §. 3), az egyházi rend érvénytelen felvétele ügyében (a szentelés elleni eljárás szabályai: C CultSacr, Decr. et Regulae servandae 2001. X. 16: AAS 94, 2002, 292--300), valamint diakonátusból és újabban a papságból eredô kötelezettségek alóli felmentések (laicizálások) ügyében is (lásd fent 33. §. 3. c)[61]. A korábban a Hittani Kongregáció elôtt folyó felmentési eljárás szabályai változatlanok maradtak, ám a praxis új irányelvekkel gazdagodott (C CultSacr, Litt. Ce dicastčre, 1997. VI. 6: EV 16, 448--453, Nr. 550-- 559). 990 4) A Szenttéavatási Ügyek Kongregációja (Congregatio de Causis Sanctorum). Mint említettük, VI. Pál pápa választotta le a Rítuskongregációról 1969-ben. A boldoggá- és szenttéavatási eljárás lefolyását II. János Pál pápa 1983. I. 25-én kiadott apostoli rendelkezése (Divinus perfectionis Magister: AAS 75, 1983, 349--355) és a hozzáfűzött végrehajtási normák (SC CausS, Normae et decr., 1983. II. 7: AAS 75, 1983, 396--404) szabályozzák[62]. A boldoggá- és szenttéavatási ügyeken kívül a kongregáció a szentek doktornak (egyháztanítónak) való nevezésével, valamint az ereklyék hitelesnek nyilvánításával és ôrzésével kapcsolatos ügyekkel is foglalkozik (Pastor Bonus, art. 73--74). 991 A Kongregáció működésének részleteit 1983. III. 21-én a pápától kísérleti jelleggel jóváhagyott saját belsô rendtartás (Regolamento della Congregazione per le Cause dei Santi, Roma 1983) szabja meg. 992 5) A Püspöki Kongregáció (Congregatio pro Episcopis). E kongregáció az egyházmegyék alapításának és a konzisztoriális kinevezéseknek az elôkészítésére alakult, régen Konzisztoriális Kongregációnak nevezett szerv utóda[63]. Feladatkörébe tartoznak a latin egyházban a részegyházak létesítésével és betöltésével, valamint a püspöki feladat gyakorlásával kapcsolatos ügyek, kivéve azokat, melyekben a Népek Evangelizációjának Kongregációja illetékes (Pastor Bonus art. 75). Ugyancsak rá tartozik a részegyházak és csoportjaik (pl. egyháztartományok) létesítésével, felosztásával, egyesítésével, megszüntetésével és módosításával kapcsolatos teendôk végzése és a tábori ordinariátusok (tábori ,,püspökségek'') létrehozása (uo. art. 76). Ez a kongregáció látja el nemcsak a megyéspüspökök, hanem a címzetes püspökök kinevezésével összefüggô feladatokat is éppúgy, mint mindent, ami a részegyházak betöltésének témakörébe tartozik (uo. art. 77). Mikor ilyen ügyek kapcsán államokkal kell tárgyalni[64], a dolognak ezt a részét az Államtitkárság intézi (uo. art. 78). 993 Foglalkozik a kongregáció a püspökök lelkipásztori feladatának gyakorlásával kapcsolatos kérdésekkel is. Egyrészt segítséget nyújtva a püspököknek, másrészt -- szükség esetén -- apostoli vizitációt rendelve el (uo. art. 79). E kongregációhoz tartoznak a személyi prelatúrák ügyei is (uo. art. 80). Intézi továbbá a hatáskörébe tartozó részegyházakra nézve az ad limina látogatással és az ötévenkénti jelentésekkel (399. k.) összefüggô teendôket (uo. art. 81). Végül foglalkozik a részleges zsinatok és a püspöki konferenciák ügyeivel is (uo. art. 82). 994 E kongregáció keretében működik a Pápai Latin-Amerika Bizottság is (art. 83--84; vö. MP, Decessores nostri, 1988. VI. 17: AAS 80, 1988, 1255--1257). 995 6) A Népek Evangelizációjának Kongregációja (Congregatio pro Gentium Evangelizatione). Már 1568-ban Borgia Szent Ferenc, Jézus Társaságának generálisa kérte kongregáció felállítását a népek evangelizálása céljából. Ennek megszervezését V. Pius pápa meg is kezdte, de a kongregációt véglegesen csak 1622. VI. 22-én az Inscrutabili kezdetű apostoli konstitúció hozta létre[65]. Ennek a központi hatóságnak a neve a legutóbbi idôkig Hitterjesztési Kongregáció (S. Congregatio de Propaganda Fide) volt. Neve annyira fogalommá vált, hogy belôle ered a modern nyelvek propaganda szava is. 996 E kongregáció hivatása az egész földön folyó missziós tevékenység irányítása és koordinálása, a Keleti Egyházak Kongregációja hatáskörének tiszteletben tartásával (Pastor Bonus art. 85; vö. alább 59. §.). Ennek érdekében teológiai, lelkiségi és a missziós pasztorációval kapcsolatos kutatásokat is elômozdít, és elveket dolgoz ki az egyes korok és helyek szükségleteinek megfelelô evangelizációs munka számára (uo. art. 86). Illetékessége eltérô aszerint, hogy missziós területekrôl, vagy egyéb területekrôl van-e szó. Mindenütt feladata a missziós hivatások gondozása és a misszionáriusok kellô elosztása, de a missziós területeken szerepe van a világi papság és a hitoktatók képzésében is. Ugyanezeken a területeken a misszió munkáját ez a hatóság bízza rá megfelelô intézményekre, társaságokra vagy részegyházakra, s foglalkozik azokkal a teendôkkel, melyek másutt az egyházi területi egységek létesítésével, megváltoztatásával és a fôpásztori tisztségek betöltésével kapcsolatban a Püspöki Kongregációra tartoznak (uo. art. 89). A megszentelt élet intézményei vonatkozásában a kongregáció illetékes azokban a kérdésekben, melyek a szerzeteseket egyénileg vagy közösségileg, mint misszionáriusokat érintik (uo. art. 90, 1. §). Ennek a kongregációnak vannak alárendelve az apostoli élet missziós társaságai, valamint a Pápai Missziós Művek is (uo. art. 90, 2. §, 91). 997 7) A Kléruskongregáció (Congregatio pro Clericis). Ez a nagy múltú hatóság annak a bíborosi bizottságnak az utóda, melyet IV. Pius pápa alapított a Trentói Zsinat határozatainak végrehajtására. Állandó szervvé ez a kongregáció az 1564. VIII. 2-án kiadott Alias Nos nonnullas kezdetű motu proprióval alakult. Illetékessége[66] elsôsorban a világi klerikusok személyére, szolgálatára s az azzal kapcsolatos dolgokra terjed ki (Pastor Bonus art. 93). Ugyancsak hozzá tartozik a hitoktatás témaköre, elômozdítása, felügyelete, ennek keretében a katekizmusok és más hitoktatással kapcsolatos írásművek jóváhagyása, a katekétikai intézmények működésének összehangolása is. Amikor a téma megkívánja, feladatát a Hittani Kongregációval együttműködve végzi (uo. art. 94). A klerikusi állapottal kapcsolatos kérdésekben még a szerzetesek ügyeivel is foglalkozik. Rá tartoznak a papi szenátusok, tanácsosi testületek, káptalanok, pasztorális tanácsok, plébániák, templomok, klerikusi egyesületek, levéltárak, kegyes alapítványok és misekötelezettségek ügyei, valamint az egyházi vagyon kezelésével kapcsolatos kérdések, beleértve a klérus ellátásának és társadalombiztosításának problémáit is (uo. art. 95--98). 998 E kongregáció keretében működött a Művészeti és Történeti Örökség Megôrzésének Pápai Bizottsága (Pontificia Commissio de Patrimonio Artis et Historiae conservando, uo. art. 99--104). II. János Pál pápa 1993. III. 25-én kelt Inde a Pontificatus kezdetű motu propriójával ezt a bizottságot önállósította és az Egyház Kulturális Javainak Pápai Bizottsága néven szervezte meg (AAS 85, 1993, 549--552, fôként Nr. III: uo. 551--552). 999 8) A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja (Congregatio pro Institutis Vitae Consecratae et Societatibus Vitae Apostolicae). Ezt a kongregációt V. Sixtus pápa alapította 1586. V. 27-én[67]. A XVII. századtól hosszú ideig a Püspöki (Konzisztoriális) Kongregációval volt egybeolvasztva. X. Pius pápa kúriareformja ismét önállóvá tette Szerzetesi Kongregáció néven. Mai hosszú nevét a szerzetesi és ehhez hasonló életformák új tipológiájának megfelelôen kapta (vö. 573--746. k.). 1000 Illetékessége a latin egyházban kiterjed a szerzetes intézményekre, a világi intézményekre és az apostoli élet társaságaira. Rá tartoznak mindazok a jogosítványok, amelyeket az ilyen intézmények és tagjaik vonatkozásában a jog a Szentszékre ruház (vö. Pastor Bonus art. 105--108). Hatáskörébe tartozik a nagyobb elöljárók konferenciáinak létesítése, szabályzataik jóváhagyása, működésük felügyelete (uo. art. 109). Ugyanez a kongregáció foglalkozik a remete élet és a szüzek rendje, valamint a harmadrendek problémáival is (uo. art. 110--111). 1001 9) A Szemináriumok és Oktatási Intézmények Kongregációja (Congregatio de Seminariis atque Studiorum Institutis). Noha a Pastor Bonus kezdetű apostoli konstitúcióban a kongregáció csak ezen a néven szerepel, az Államtitkárság 1989. II. 26-i levele (Prot. Nr. 236.026) engedélyezte, hogy másik hivatalos névként ugyanez a szerv használhassa az 1967 óta szokásos elnevezést: A Katolikus Nevelés Kongregációja[68]. Ez utóbbi elnevezés megtartásának indoka, hogy az jobban kifejezni látszik e hatóság tényleges feladatkörét[69]. Az V. Sixtus által létrehozott kongregáció, mely a Pápai Állam oktatását felügyelô szerv utódjaként hol elsôsorban a Római Egyetem irányításával, hol inkább a Pápai Állam oktatásügyével volt hivatva foglalkozni, egyben idôrôl idôre változó hatáskört kapott a katolikus világ egyetemeivel kapcsolatban is. 1915. november 4-én XV. Benedek pápa Seminaria clericorum kezdetű motu propriójában (AAS 7, 1915, 493--495) a szemináriumok ügyeit a Konzisztoriális Kongregációtól elvéve ennek a hatóságnak adta át. 1002 A kongregáció mai illetékessége a papnevelés és a katolikus nevelés egész területére kiterjed. Működésének három fô területe: 1) a hivatásgondozás és a szemináriumok; 2) a katolikus nevelés általános problémái és a katolikus iskolák; 3) az egyházi és a katolikus egyetemek, fakultások és más hasonló intézmények (Pastor Bonus, art. 112--116). c. A bíróságok 1003 Az Apostoli Szentszék bíróságai: 1) az Apostoli Penitenciária[70], mely a belsô fórumra és a búcsúkra vonatkozó kérdésekkel foglalkozik, feloldozásokat, felmentéseket, orvoslásokat és más kegyeket ad, s így tevékenysége a szó mai értelmében aligha nevezhetô bíróinak (Pastor Bonus art. 117--120); 1004 2)az Apostoli Signatura Legfelsôbb Bírósága (Supremum Tribunal Signaturae Apostolicae); és 1005 3) a Rota Romana (működési szabályai: Rotae Romanae Tribunal Normae, 1994. IV. 18: AAS 86, 1994, 508--540; vö. Secr. Status, Rescriptum ex audientia, 1995. II. 23: AAS 87, 1995, 366). 1006 Ez utóbbi két bíróság illetékességével és működésével a perjogban foglalkozunk (lásd alább 101. §. 4)[71]. d. A pápai tanácsok (és bizottságok) 1007 A kúria új szabályai arra törekszenek, hogy egységes alakra hozzák a különféle névvel és felépítéssel keletkezett egyéb kúriai szerveket. A tanácsok[72] között számos olyan található, mely azelôtt bizottság vagy titkárság néven szerepelt. Nem sokkal a Pastor Bonus kiadása után a pápai bizottság kategóriája mégis feléledt, mert II. János Pál pápa 1988. VII. 2-án megalapította az ,,Ecclesia Dei'' Pápai Bizottságot (MP, Ecclesia Dei: AAS 80, 1988, 1495--1498), melynek feladata a X. Szent Pius Papi Közösség tagjainak visszavezetése a katolikus egyház teljes közösségébe. 1993. III. 25-én pedig (MP, Inde a Pontificatus: AAS 85, 1993, 549-552) önálló szervet alapított az Egyház Kulturális Javainak Pápai Bizottsága (Pontificia Commissio de Bonis Culturalibus Ecclesiae) néven. Mégis elmondhatjuk, hogy az ilyen szakterületekkel foglalkozó kúriai szervek legtipikusabb formája jelenleg a pápai tanács. A Pastor Bonus az alábbi pápai tanácsokat sorolja fel: 1008 1) a Világiak Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium pro Laicis; art. 131--134)[73]; 2) a Keresztény Egység Elôsegítésének Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium ad Unitatem Christianorum Fovendam; art. 135-- 138)[74]; 3) a Család Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium pro Familia; art 139--141); 4) az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium de Iustitia et Pace; art. 142--144); 5) a ,,Cor Unum'' Pápai Tanácsa (uo. art. 145--148); 6) a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium de Spirituali Migrantium atque Itinerantium Cura; art. 149--151)[75]; 7) az Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium de Apostolatu pro Valetudinis Administris; art. 152--153); 8) a Pápai Törvénymagyarázó Tanács (Pontificium Consilium de Legum Textibus Interpretandis; art. 154--158)[76], mely 1999 óta a Törvényszövegek Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium de Legum Textibus) nevet viseli; 9) a Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium pro Dialogo inter Religiones; art. 159--162)[77]; 10) a Nem Hívôkkel való Párbeszéd Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium pro Dialogo cum non credentibus; art. 163--165), melyet II. János Pál pápa 1993. III. 25-én beolvasztott a Kultúra Pápai Tanácsába (MP, Inde a Pontificatus: AAS 85, 1993, 549--552); 11) a Kultúra Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium de Cultura; art. 166--168); 12) a Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa (Pontificium Consilium de Communicationibus Socialibus; art. 169--170). e. A hivatalok 1009 A Pastor Bonusban a következô hivatalok[78] szerepelnek: 1) az Apostoli Kamara (Camera Apostolica; art. 171); 2) az Apostoli Szentszék Vagyonkezelôsége (Administratio Patrimonii Sedis Apostolicae; art. 172- -175); 3) az Apostoli Szentszék Gazdasági Ügyeinek Prefektúrája (Praefectura Rerum Oeconomicarum Sanctae Sedis; art. 176--179). 1010 A Pastor Bonus kiadása után létesült az Apostoli Szentszék Munkaügyi Hivatala (Officium Laboris; MP, Nel primo anniversario, 1989. I. 1: AAS 81, 1989, 145--148). Ennek működését saját szabályzat rendezi, melyet a létesítô pápai intézkedéssel együtt publikáltak (AAS 81, 1989, 148--155)[79]. f. A többi intézmények 1011 A többi kúriai szervek nem minôsülnek központi hatóságnak. Ebben a kategóriában a Pastor Bonus a Pápai Ház Prefektúráját (Praefectura Pontificalis Domus; art. 180--181) említi, mely korábban az Apostoli Palota Prefektúrája nevet viselte, és a pápai kihallgatások, ceremóniák és utazások szervezésével foglalkozik, valamint a Pápai Liturgikus Ünnepségek Hivatalát (Officium de Liturgicis Celebrationibus Summi Pontificis; art. 182). Egyéb intézmények is működnek az Apostoli Szentszékhez rendelve vagy azzal szervezeti kapcsolatban, így a Vatikáni Levéltár (Archivum Secretum Vaticanum), a Vatikáni Könyvtár (Bibliotheca Apostolica Vaticana), a pápai akadémiák, a Vatikáni Nyomda, a Vatikáni Könyvkiadó, a Vatikáni Rádió, a L'Osservatore Romano, a Vatikáni Televíziós Központ, a Szentszék Sajtóhivatala (Sala Stampa), a Szent Péter Bazilika Karbantartó Üzeme (Fabrica Sancti Petri), a Pápai Jótékonysági Szolgálat (Eleemosynaria Apostolica), a Zarándok Iroda, (Peregrinatio ad Petri Sedem), valamint a Vatikáni Bank (Istituto per le Opere di Religione). Ezek közül az intézmények közül többet maga a Pastor Bonus is említ (art. 186--193)[80]. ======================================================================== 41. §. A PÁPAI KÖVETEK 1. A PÁPAI KÉPVISELET ALAPJAI 1012 A pápai képviselet intézményének teológiai alapja a római pápa egyházkormányzati primátusában keresendô, mely egyetemes pásztori küldetésének velejárója. Ebbôl fakad született és szuverén joga ahhoz, hogy követeket nevezzen ki és küldjön a különbözô vidékeken működô részegyházakhoz, vagy akár egyben az államokhoz és hatóságokhoz is (362. k.). Eszerint a pápa követeit -- éppen az egész világegyházra szóló lelkipásztori feladatára tekintettel -- fôként magukhoz a részegyházakhoz küldi. 1013 A pápai képviselet küldetése többnyire nem csupán a részegyházakhoz, hanem az államokhoz és a hatóságokhoz is szól. Magából létének teológiai valóságából következik, hogy a katolikus egyház ,,isteni rendelkezés folytán'' erkölcsi személyiséggel van felruházva (113. k. 1. §; lásd fent 19. §. 1). Az egyház ugyanis olyan szerves és önálló valóság mely jellegénél fogva alkalmas arra, hogy egységes egészként jogok és kötelességek alanya legyen. Az egyházjog azonban nem csupán a katolikus egyházról állítja, hogy isteni rendelés folytán erkölcsi személy, hanem az Apostoli Szentszékrôl is (uo.). Az Apostoli Szentszék ugyanis a hivatalos egyházi szóhasználatban a katolikus egyház legfôbb hatóságát jelenti, vagyis magát a római pápát. Egyben vonatkozik azoknak a központi hatóságoknak az összességére is, amelyek segítségével a pápa az egyetemes egyház ügyeit intézni szokta (vö. 360- -361. k.). 1014 Ennek a teológiai valóságnak megfelelôen manapság a nemzetközi jogi elmélet és gyakorlat terén az az uralkodó álláspont, hogy az Apostoli Szentszék a katolikus egyháznak mint szuverén kormányzattal rendelkezô, tartós és aktív nemzetközi jogalanynak a megtestesítôje. Jogai és kötelességei tehát magának az egyháznak a jogai és kötelességei. Az egyház nemzetközi jogalanyisága pedig teljesen független attól, hogy létezik-e az adott idôszakban egyházi állam vagy -- mint korunkban -- Vatikánvárosi Állam. Ezért nem is alapul ez a jogalanyiság sem az 1871-es olasz garanciatörvényen, sem a Vatikánvárosi Államot elismerô 1929-es Lateráni Szerzôdésen, hanem az egyház valóságában gyökeredzik. Ebben az összefüggésben áll a Szentszéknek az a joga, hogy szuverén államok módjára saját küldötteivel képviseltesse magát, és államok hozzá küldött követeit fogadja. Az Apostoli Szentszéknek ez a követküldési és követfogadási joga hosszú történelmi folyamat során öltött konkrét alakot. 2. A SZENTSZÉKI KÉPVISELÔK ÉS A NEMZETKÖZI JOG 1015 Valahányszor a pápai követ küldetése nem csupán a részegyházakhoz, hanem államokhoz és hatóságokhoz szól, az egyházjog magáévá teszi -- különösképpen a követek kiküldése és visszahívása terén -- a nemzetközi jognak a diplomáciai képviseletekre vonatkozó szabályait (vö. 362. k.)[81]. A diplomáciai jog kodifikációja Napóleon bukása után, az 1815- ös bécsi kongresszuson kezdôdött. Fejlôdésében jelentôs állomást képviselt a diplomáciai kapcsolatokról szóló 1961-es bécsi egyezmény. Mindezzel összhangban a Szentszék állandó képviselôjét a történelmileg kialakult szóhasználatnak megfelelôen apostoli delegátusnak nevezzük, ha küldetése kizárólag a helyi egyházhoz szól, s így nem szoros értelemben diplomáciai jellegű. Ha államokhoz és kormányokhoz is akkreditálva van, akkor címe nuncius, feltéve hogy az illetô országban joga van arra, hogy ô legyen a diplomáciai testület rangelsô tagja (doyenje). Ez általában a régi katolikus hagyományokkal rendelkezô országokban szokott elôfordulni. Ha a Szentszék diplomáciai képviselôjének erre nincs joga, pronuncius név illeti. Ugyancsak államokhoz és kormányokhoz küldött pápai követ az internuncius is. A diplomáciai jog szerint a nuncius és a pronuncius nagykövetnek számít. Az internuncius fokozata ,,rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter''. Elôfordul az is, hogy a Szentszéknek valamelyik állandó képviseletét -- többnyire átmenetileg -- a követnél alacsonyabb rangú diplomata, ügyvivô vezeti. 3. A PÁPAI KÖVETEK AZ EGYHÁZJOGBAN a. Fogalmuk 1016 A fentiekben felsorolt személyeket (az ügyvivô kivételével) az egyházjog a pápa követeinek (legátusainak) nevezi. Feladatuk lényegét abban jelöli meg, hogy magának a pápának a személyét képviselik, tartós jelleggel, részegyházak felé vagy egyben államok és hatóságok felé is (363. k. 1. §). Ugyancsak a Szentszéket képviselik, de nem minôsülnek a szó szaknyelvi értelmében pápai követnek, legátusnak azok, akik pápai kiküldötti vagy megfigyelôi minôségben nemzetközi szervezetekhez, értekezletekre vagy összejövetelekre kapnak kiküldetést (363. k. 2. §). Ez utóbbi csoportba tartoznak azok a személyek is, akik nemzetközi szervezetek mellett látják el a Szentszék állandó képviseletét. Amikor az Egyházi Törvénykönyv a pápai követekrôl szól, csupán a fentebb említett elsô kategóriába tartozó, vagyis a részegyházakhoz (is) küldetéssel rendelkezô, szoros értelemben vett pápai legátusok feladatait és jogait tárgyalja. 1017 Nem említi a Codex a pápai követekrôl szóló fejezetben azokat a bíborosokat, akik a pápa megbízásából ôt hasonmásaként valamilyen ünnepségen vagy gyűlésen, pl. eucharisztikus kongresszuson képviselik oldalköveti (Legatus a latere) minôségben, vagy különleges küldöttként valamilyen lelkipásztori feladatra kaptak eseti megbízást (358. k.). Az ô hatáskörüket mindig az adott pápai megbízó intézkedés határozza meg. Állandó diplomáciai képviselôknek semmiképp nem számítanak. Az alábbiakban felsorolt belsô, egyházi jogok és kötelességek sem vonatkoznak rájuk. Azokat az érsekeket pedig, akik történelmi okból a született követ (Legatus natus) tiszteletbeli címével rendelkeznek, ezen az alapon semmilyen külön jog nem illeti meg (vö. már 1917-es CIC 270. k.). b. Szerepük 1018 A II. Vatikáni Zsinaton elhangzott püspöki kívánságoknak megfelelôen a pápai követek küldetésének a helyi fôpásztorok saját feladatkörét fokozottan figyelembevevô, pontosabb körülírása vált szükségessé. Erre az igényre adott választ VI. Pál pápa Sollicitudo Omnium Ecclesiarum kezdetű, 1969. VI. 24-én kiadott motu propriója (AAS 61, 1969, 473--484). Ez az okmány olyan jogi szabályokat tartalmaz, melyek késôbb az Egyházi Törvénykönyvbe is bekerültek. Egyszersmind a pápai küldöttek feladatkörének szükségességét, jelentôségét és jellegét teológiailag is mértékadóan megalapozza. A péteri tisztség, az egyház alapkövének szerepe (vö. Mt 16,18), az a Krisztustól kapott péteri küldetés, hogy megerôsítse testvéreit (Lk 22,32), a püspökök és a pápa szoros együttműködésének szükségessége a hit és a krisztusi üdvözítô mű szolgálatában indokolják, hogy a pápa az egyes részegyházakhoz állandó képviselôket küld. E gyakorlatnak különös hangsúlyt látszik adni Krisztus szeretetének sürgetése, melynek jegyében ,,az egyház köteles a krisztusi hitet és üdvösséget terjeszteni. Köteles pedig a kifejezett parancs alapján, melyet Péter utódjával, az egyház legfôbb pásztorával együtt az apostoloktól örökölt a püspökök testülete, amelynek a papok a munkatársai. Köteles továbbá amiatt az életerô miatt, amelyet testének tagjaiba áraszt ki Krisztus'' (AG 5; vö. Ef 4,16). A püspökök kollegialitásának és az egyház missziós küldetésének zsinati hangsúlyozásából logikusan adódott, hogy a pápai követek feladatának fontossága és belsô egyházi jellege elôtérbe került. 1019 A pápai követ legfôbb feladata, hogy egyre erôsebbé és hatékonyabbá tegye az Apostoli Szentszék és az illetô részegyházak közötti egységet. Ennek a részegyházakkal kapcsolatos, vagyis az egyház belsô életéhez tartozó hivatásának a körében a Szentszék követének az egyetemes egyházjog számos konkrét teendôjét is megjelöli (364. k.). Az elsô ilyen feladat információs jellegű. Értesítenie kell az Apostoli Szentszéket mindazokról a körülményekrôl, amelyek az adott részegyházak életét befolyásolják, valamint a lelkek javát, az egyház működését a maga általánosságában érintô dolgokról. Ennek az információs munkának egy sajátos vonatkozása a püspökök kinevezésével kapcsolatos. A pápai követre tartozik a jelöltek nevének továbbítása vagy javaslása a Szentszék felé, valamint az illetô személyekrôl az információs eljárás lefolytatása (vö. 377--378. k.). Ugyanakkor informálnia, tanácsaival, de tevékenységével is támogatnia kell az adott területen dolgozó püspököket, természetesen saját illetékességük teljes tiszteletben tartásával. Ám a pápai követnek nem csupán az egyes püspököket kell segítenie, hanem magukat a püspöki konferenciákat is. 1020 Noha a pápai legátus magánál a jognál fogva nem tagja a püspöki konferenciának, joga van jelen lenni minden teljes ülés megnyitó gyűlésén, sôt a konferencia szabályzata vagy a püspökök meghívása, illetve a Szentszék kifejezett megbízása feljogosíthatja arra is, hogy a püspöki kar teljes üléseinek egyéb vagy akár összes összejövetelein jelen legyen (MP, Sollicitudo omnium Ecclesiarum, 1969. VI. 24, nr. VIII, 2: AAS 61, 1969, 482). Közölni kell a pápai követtel, mégpedig idejében, hogy mi lesz a püspökkari ülés napirendjén, az ülésrôl készült aktákat pedig meg kell küldeni neki, s ô továbbítja azokat az Apostoli Szentszékhez (uo.). Az újabb püspökkari szabályzatok közül nem kevés kimondja, hogy a pápa követe a konferencia minden összejövetelére hivatalos (pl. Argentína, Brazília, Kanada, Mexikó, USA)[82]. Magyarországon a püspöki konferencia 1990. VIII. 6-án jóváhagyott (C Ep, Prot. N. 1422/64) szabályzatának 3. cikkelye kimondja, hogy a pápai követet minden teljes ülés összejöveteleire meg kell hívni ( ,,Summi Pontificis Legatus ad sessiones cuiuslibet Conventus plenarii invitetur''). Ez kétségtelenül azt jelenti, hogy nem csupán a konferenciák nyitó üléseire kell hivatalosnak lennie. 1021 Maguknak a helyi katolikus közösségeknek, de az egyetemes egyházi missziós küldetésnek az érdekében is, tehát nem pusztán politikai szempontból, igyekezniük kell a pápai követeknek elômozdítani azokat az ügyeket, melyek a békét, a fejlôdést és a népek együttműködését segítik elô. Abból, hogy a Szentszék állandó képviselôje a legfôbb egyházi hatóságot jeleníti meg, s hogy a katolikus egyház az ökumenikus párbeszédben is egységes egészként kell, hogy működjék, következik a pápai követ sajátos feladata a nem katolikus keresztény közösségekhez és a nem keresztény vallásokhoz fűzôdô kapcsolatok munkálására. Ebben a vonatkozásban is rendkívül fontos a pápai követ és a helyi püspökök szoros együttműködése. Ugyancsak a legfôbb egyházi hatóság hiteles képviseletébôl, valamint abból a körülménybôl, hogy a pápa követe többnyire az adott államhoz is küldetéssel rendelkezik, adódik a szentszéki képviselô sajátos lehetôsége és feladata arra, hogy az állam vezetôinél pártfogolja mindazt, ami az egyház küldetésével, illetve az Apostoli Szentszék sajátos hivatásával kapcsolatos. Mivel ez a tevékenység az adott területen élô részegyházak szolgálatát is hatékonyan segítheti, érthetô, hogy az egyházjog külön is elôírja ennek során a helyi püspökökkel való együttműködést. Mindezeken a felsorolt kötelezettségeken kívül a pápai követ belsô egyházi munkája számára is kaphat sajátos megbízásokat és felhatalmazásokat. 1022 Mint fentebb említettük, a pápai követek küldetése sokszor nem csupán a részegyházakhoz, hanem egyszersmind az államokhoz is szól. Ezekben az esetekben az imént felsoroltakon kívül más sajátos feladataik is vannak (vö. 365. k.). Ilyen elsôsorban a Szentszék és az adott állam hatóságai közötti kapcsolatok elômozdítása. De ilyen az is, hogy az illetékes állami szervekkel tárgyaljon az egyház és az állam közti viszonnyal kapcsolatos kérdésekrôl, különösen pedig a konkordátumok vagy más hasonló megállapodások létrehozásáról, megkötésük után pedig a végrehajtásukról. Mivel ezek a megegyezések különös hangsúllyal az egyházat mint élô egészet, illetve az Apostoli Szentszéket érintik, de gyakran hatással lehetnek a részegyházakra mint olyanokra is, és szükségessé tehetik a részegyházakban meglévô tapasztalatok és pasztorális szempontok behatóbb elôzetes megismerését, a pápai követnek ilyenkor -- amennyire ezt a körülmények indokolják -- ki kell kérnie az adott terület püspökeinek véleményét és tanácsát, és értesítenie kell ôket az ügyek alakulásáról is. c. Különleges jogaik és mentességeik 1023 A szentszéki követség székháza nem csupán a diplomáciai képviseleteknek a nemzetközi jogban biztosított mentességeket élvezi (amennyiben tudniillik a pápai követ küldetése az államhoz is szól), hanem az egyház saját jogrendjében is különleges helyzet illeti meg. Nevezetesen: az épület ki van véve a helyi ordinárius kormányzati hatalma alól, vagyis bizonyos értelemben egyházjogilag területen kívüli. Ez a kivételes helyzet azonban nem vonatkozik a házasságkötésekre. Vagyis a helyi ordinárius jogköre e tekintetben a képviselet épületére is kiterjed. A többi ügyekben viszont a képviselet székhelyén a pápai követ a helyi ordinárius jogkörét gyakorolja. A követség székházában lévô kápolnában végzett liturgikus szertartások során azonban az adott vidéken érvényes szabályok szerint kell eljárni (366. k. 1; vö. MP, Sollicitudo Omnium Ecclesiarum, 1969. VI. 24, nr. XII, 2: AAS 61, 1969, 484). 1024 A pápai követ személyét megilletô jog, hogy küldetési területe minden templomában végezhet liturgikus szertartásokat, fôpapi jelvényekkel is, s ehhez nincs szüksége a helyi fôpásztor engedélyére. Mégis az ilyen cselekmények elôtt lehetôleg értesítenie kell a helyi ordináriust. A hatályos Egyházi Törvénykönyv ugyan nem tesz említést róluk, de más forrásokból, illetve különleges rendelkezésekbôl adódnak a pápai követeket illetô egyéb felhatalmazások vagy tiszteletbeli elôjogok is. Ilyen pl. az a tény, hogy a pápai követ az összes püspökök és érsekek elôtt tiszteletbeli elsôbbséget élvez, de nem elôzi meg rangsorban sem a bíborosokat, sem a keleti pátriárkákat. Ennek analógiájára lehetne vizsgálni azt a kérdést, hogy megelôzne-e egy olyan valódi kormányzati hatalommal rendelkezô prímást, aki nem volna bíboros (366. k. 2; MP, Sollicitudo Omnium Ecclesiarum, 1969. VI. 24, nr. XII, 4: AAS 61, 1969, 484). ======================================================================== 42. §. A RÉSZEGYHÁZAK 1. FOGALMUK 1025 A részegyházak (Ecclesiae particulares) Isten népének részei, amelyekben és amelyekbôl az egy és egyetlen katolikus egyház áll (LG 23; 368. k.). Ám Isten népének nem bármely részét nevezzük részegyháznak, hanem alapvetôen azt, amely egy püspökre van bízva mint saját pásztorra, vagyis elsôsorban az egyházmegyét (369. k.). Részegyház néven szerepelnek ezenkívül még azok az egyéb egységek is, amelyek a jogban (368. k.) az egyházmegyéhez hasonló elbírálás alá esônek minôsülnek. 1026 A II. Vatikáni Zsinat kifejezett tanítása szerint: ,,A részegyházak az egyetemes egyház képmásai: bennük és belôlük valósul meg az egy és egyetlen katolikus egyház. Így az egyes püspökökben saját egyházuk, valamennyiükben pedig -- a pápával együtt -- az egész egyház mutatkozik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében'' (LG 23a). Tehát nem az egyetemes egyház a részegyházak szövetsége, hanem éppenséggel elsôdleges a részegyházakhoz képest. A részegyházak ugyanis képmásai az egyetemes egyháznak, de nem puszta darabjai, hanem annak egészét mintázzák. Azáltal jelenítik meg az összegyházat, hogy a püspök köré rendezôdnek, akinek jelenléte megvalósítja bennük a krisztusi küldetés teljességét és a teljes szentségi struktúrát (CD 11a)[83]. Mint a Hittani Kongregáció 1992. V. 28-i utasítása különösen is hangsúlyozza, a communio fogalomnak azt az értelmezését, hogy az egyetemes egyház a részegyházak közössége, nem szabad úgy felfogni, mintha az egyetemes egyház csupán a részegyházak kölcsönös elismerésének eredménye volna. Egy ilyen ekkleziológiai szemlélet nem csupán az egyetemes egyház fogalmát hamisítaná meg, hanem a részegyházét is. A történelem tanúsága szerint, ha egy részegyház arra törekedett, hogy elégséges legyen önmagának, és ezzel gyengítette valós közösségét az egyetemes egyházzal, s annak eleven és látható központjával, akkor belsô egységében is kárt szenvedett, és abba a veszélybe került, hogy elveszíti szabadságát olyan hatalmakkal szemben, amelyek szolgálatukba akarták állítani és ki akarták használni (nr. 8: AAS 85, 1993, 842). 1027 Épp ezért a mai kánonjogi szaknyelvben semmiképp sem nevezzük részegyházaknak a plébániákat. De a különbözô zsinati szövegekben alkalmazott nem mindig egészen következetes terminológia (vö. pl. OE 2) ellenére nem nevezzük ma részegyházaknak a jogilag önálló rítus szerinti egyházakat (sajátjogú egyházakat) sem. Mai beszédmódunk szerint pl. egy keleti katolikus pátriárkátus sajátjogú egyháznak minôsül, de benne sok részegyház (egyházmegye) van[84]. A CIC követi a zsinat utáni egyházi jogszabályokban és dokumentumokban már jelentkezô tendenciát, amely az egyházmegyére és a hozzá hasonló egységekre a helyi egyház (Ecclesia localis) helyett a részegyház kifejezést részesíti elônyben. A zsinat szövegeiben néhol még a két megnevezés váltakozó használata figyelhetô meg (UR 14). A részegyház elnevezés kizárólagossá válásának talán legfôbb oka, hogy az egyházjog ismeri a nem területi, hanem személyi kritérium alapján kijelölt részegyház fogalmát is[85]. 1028 A részegyház személyek csoportja, közösség, nem pedig puszta terület vagy hivatal. Ennek hangsúlyozása a zsinat tanítása nyomán a CIC meghatározásában egyértelmű[86]. 2. FAJAIK 1029 A részegyház legtipikusabb fajtája, melynek teológiai valóságából maga a részegyház fogalma is ered, az egyházmegye (dioecesis; a keleti egyházjogban: eparchia). 1030 Arra az egyházi valóságra, amelyet ma egyházmegyének hívunk, a dioecesis név csak viszonylag késôn vált szakkifejezéssé. Ez a görög eredetű elnevezés a római közigazgatásban különbözô méretű egységeket jelölt. A principátus korában a provinciánál kisebb, a Diocletianus által bevezetett reform után pedig több tartományból álló egészen nagy közigazgatási kerületeket illettek ezzel a névvel[87]. 1031 Az egyházmegye ,,Isten népének egy része, mely a püspökre van bízva, hogy a papság közreműködésével lelkileg gondozza, hogy így pásztorához tartozva és általa az evangélium és az eucharistia révén a Szentlélekben összegyűjtve részegyházat alkosson, melyben valóban jelen van és működik Krisztus egy, szent katolikus és apostoli egyháza'' (369. k.; CD 11). 1032 A területi prelatúra (paelatura territorialis) Isten népének területileg körülhatárolt része, melynek gondozása prelátusra van bízva, aki azt megyéspüspök módjára saját pásztorként kormányozza (379. k.). Történelmi okból, a missziós hatékonyság céljából vagy más körülményekre tekintettel ezek az egységek nem váltak formálisan egyházmegyévé. Napjainkban is létesülnek területi prelatúrák (vö. II. János Pál, Decr. part., 1978. XII. 13: Leges V, 7489--7490). A területi prelátust általában püspökké szentelik, s a szentelésben nem valamely hajdani egyházmegye címét kapja, hanem a prelatúráét, akár a megyéspüspökök az egyházmegyéét (SC Ep, Litt., 1977. X. 17: Comm 9, 1977, 224). 1033 A területi apátság (abbatia territorialis) Isten népének területileg körülhatárolt része, melynek kormányzása apátra van bízva, aki azt megyéspüspök módjára saját pásztorként kormányozza (370. k.). Területi apátságokat a jövôben a Szentszék nem szándékozik létesíteni. A területi apátok püspökké szentelését pedig -- különleges helyzetektôl eltekintve -- nem tartja kívánatosnak (MP, Catholica Ecclesia, 1976. X. 23: AAS 68, 1976, 694--696). Magyarországon egy területi apátság van: a Pannonhalmi Fôapátság, melyben a fôapát 1989 óta egyházkormányzati hatalmát ismét gyakorolja. Ezt a területi apátságot a köznyelv ,,fôapáti egyházmegyének'' is nevezte. A területi apátság és prelatúra régi egyházi elnevezése nullius prelatúra, illetve apátság volt. 1034 Az apostoli vikariátus (vicariatus apostolicus) és az apostoli prefektúra (praefectura apostolica) a missziós területeken elôforduló formák. Isten népének olyan részei, melyek még nem váltak egyházmegyévé, s melyeknek lelkipásztori gondozását apostoli vikáriusra, illetôleg apostoli prefektusra bízzák, aki azt a pápa nevében kormányozza (371. k. 1. §). 1035 Az apostoli jelzô itt arra utal, hogy ezeknek a közösségeknek a vikárius, illetve a prefektus nem a szó szoros értelmében vett saját pásztora, hanem csupán rendes helyettesi hatalommal (potestas ordinaria vicaria) rendelkezô, a pápa nevében eljáró vezetôje. A missziós tevékenység elôrehaladtával a részegyházak fokozatosan fejlôdnek ki. Ennek korábbi állomása az apostoli prefektúra létesítése. Ha a közösség tovább fejlôdik, ezt emelik apostoli vikariátus rangjára. Még további erôsödés után ezt alakítja a pápa egyházmegyévé. Ma a missziós területeken a részegyházak túlnyomó többsége már egyházmegye. 1930-ban ezeken a területeken a részegyházak közül még csupán mintegy 20% volt az egyházmegye[88]. 1036 Az apostoli prefektus felszentelt pap, az apostoli vikárius felszentelt püspök szokott lenni. 1037 Az apostoli kormányzóság (administratio apostolica) Isten népének egy része, melyet különleges és egészen súlyos okok miatt a pápa nem alakított egyházmegyévé, s amelynek lelkipásztori gondozását apostoli kormányzóra bízták. Hasonlóan az apostoli prefektushoz és vikáriushoz, az apostoli kormányzó is a pápa nevében vezeti a rábízott közösséget (371. k. 2. §). 1038 Az apostoli kormányzóság nem tévesztendô össze azzal az egyházmegyével, amelyet átmenetileg éppen nem megyéspüspök, hanem apostoli kormányzó vezet. Ettôl ugyanis az egyházmegye még nem alakul apostoli kormányzósággá. Apostoli kormányzóság létesítésére pl. olyankor kerül sor, ha az egyházmegye egy része a püspöki székhelytôl különbözô országba kerül. Mindenesetre az apostoli kormányzóság a kánonjogban rendkívüli megoldásnak számít. 1039 Hasonló intézmény a keleti egyházjogban az exarchátus (CCEO 311-- 321. k.), bár ennek érdekes sajátossága, hogy vezetôje, az exarcha -- az alapításnak megfelelôen -- vagy saját nevében, vagy kinevezôje nevében kormányozza Isten népe rábízott részét (CCEO 312. k.). 3. ALAPÍTÁSUK 1040 A részegyházak alapítása a legfôbb egyházi hatóság kizárólagos joga (373. k.). 1041 Teológiailag a római szék primátusából következik, hogy egy olyan jellegű és fontosságú cselekmény, mint az egyházmegyék alapítása, végsô soron az egyház legfôbb vezetôjének, a pápának a hatáskörébe tartozik. Ám ez a legfôbb vezetô, ha szükségesnek vagy alkalmasnak ítéli, megbízott útján is gyakorolhatja ezt a feladatát. Ez a megbízás pedig történhet hallgatólagosan is. Ebben az esetben meglétére egy adott helyen és történelmi korban a körülményekbôl kell következtetni[89]. A kereszténység elsô évszázadaiban a regionális zsinatok, patriarchák, metropoliták, sôt néha maguk a túlságosan kiterjedt egyházmegyéjüket felosztó püspökök döntöttek új egyházmegye alapításáról[90]. Nyugaton évszázadokon át a metropoliták alapították az új egyházmegyéket a tartomány püspökeinek beleegyezésével, Itáliában azonban a pápai tekintély az egyházmegyék alapításában már korán közvetlen szerepet kapott. Gallia, Hispania, Africa területén a késô ókorban és a korai középkorban az említett helyi egyházi hatóságok voltak az új egyházmegyék alapítói[91]. Idônként sor került ezeken a területeken közvetlen pápai közbelépésre is, fôként olyankor, ha az alapítás körül jogvita keletkezett, mint pl. Africában, ahol 446-ban Nagy Szent Leó pápa tekintélyi szóval lépett fel egy egyházmegye alapítással kapcsolatos ügyben[92], vagy Galliában, ahol ugyanez a pápa döntött egyháztartományok határai kérdésében[93]. Az V. század elején, I. Ince pápa dekretális leveleiben kifejezést nyert az a meggyôzôdés, hogy az egész Nyugaton az egyházakat Péter és utódai létesítették[94]. A missziós területeken, ahol új népek tértek a keresztény hitre, még nem lévén hierarchikus szervezet, a pápa közvetlenebb formában vette ki a részét az egyházmegyék alapításából. Így pl. Angliában, Skóciában vagy akár Szent Bonifác németországi küldetése alkalmával a pápától kapott felhatalmazás, megbízás alapján alakították ki a püspökségeket[95]. 1042 A világi hatalom befolyása az egyházmegyék alapítására elsôsorban a Keletrómai Birodalomban volt jellemzô. Nyugaton a vízigót és a frank uralkodók érvényesítették különbözô mértékben akaratukat az egyházmegyék, egyháztartományok területének módosítása, kijelölése terén, bár egyes közbelépéseik egyházi szempontból nem mindig minôsültek törvényesnek[96]. Az Ibériai félsziget mohamedán megszállása után a reconquistát vezetô keresztény királyok a visszafoglalt területeken új püspökségeket és monostorokat alapítottak, a püspököket alattvalóiknak tekintették, s részt vettek megválasztásukban vagy megerôsítésükben, illetve mindkettôben[97]. 1043 A püspökségek alapítását általában kizárólagos pápai jogként meghatározó, ezt közvetlenül a pápának fenntartó egyházjogi szövegek csak a Szent István halálát követô évtizedekben fokozatosan kibontakozó gregoriánus reformmozgalom sodrában nyertek megfogalmazást. Petrus Damiani kijelentése, mely szerint ,,csak a római szék alapíthat püspökségeket'' 1059--1060-ból való. Ez a szöveg egyébként a gregoriánus szellemben fogant kánonjoggyűjtemények, nevezetesen Luccai Anzelm és Deusdedit közvetítésével a Decretum Gratianiba is bekerült, s a megújult egyházfegyelem maradandó dokumentumává vált[98]. 4. SZEMÉLYISÉGÜK 1044 A törvényesen megalapított részegyházak magánál a jognál fogva jogi személyiséggel rendelkeznek (373. k.). A részegyházak mint jogi személyek a fentiek alapján személyeknek és nem dolgoknak az együttesei (vö. 114. k. 1. §), de nem testületek (vö. 115. k. 2. §). 5. TERÜLETI ÉS SZEMÉLYI RÉSZEGYHÁZAK[99] 1045 A hatályos Codexben is fennmaradt az a korábbi általános szabály, hogy Isten népének egyházmegyét vagy más részegyházat alkotó részét területileg kell körülhatárolni. Ez azt jelenti, hogy a lakóhely alapján határozzuk meg, ki tartozik egy-egy ilyen közösséghez. Eszerint a részegyházak magukban foglalnak minden krisztushívôt, aki az adott területen lakik (372. k. 1. §). Az ilyen részegyházakat területinek nevezzük. 1046 Az általános szabály alóli kivételként alapíthatók olyan részegyházak is, melyek -- noha általában területi határokkal is rendelkeznek -- nem csupán területi, hanem emellett személyi ismérvek alapján nyernek meghatározást. Ilyen kritérium lehet a hívôk rítusa vagy ,,más hasonló szempont'' (372. k. 2. §). Az effajta részegyházakat személyi jellegűnek szokás nevezni. Ezek létesítésére is a legfôbb egyházi hatóság jogosult (vö. 373. k.), valahányszor ezt az érdekelt püspöki konferenciák meghallgatása után hasznosnak ítéli (372. k. 2. §). 1047 A személyi részegyház alapítását indokló szempont (kritérium) lehet többek szerint a hadsereghez való tartozás. Ilyen alapon létesült személyi részegyháznak szokás minôsíteni a tábori ,,püspökségeket'' (ordinariatus militaris seu castrensis)[100]. A CIC -- eltérôen 1980-as tervezetétôl, mely a személyi részegyházak közt szólt még a személyi prelatúrákról, s közéjük sorolta a tábori püspökségeket is -- nem említi ezeket a szervezeti egységeket. Az 1986. IV. 21-én kiadott Spirituali militum curae kezdetű apostoli rendelkezés (art. II, 4. §: AAS 78, 1986, 483) katonai ordinariátusról és ,,más részegyházakról'' beszél, vagyis a tábori püspökséget a részegyházhoz legalábbis jogilag hasonlónak tekinti. S teszi ezt akkor, mikor másfelôl világos, hogy a tábori püspökségnek másként van hívô népe, mint egy egyházmegyének. A tábori ordinárius ugyanis nem kizárólagos, hanem csak versengô (kumulatív) egyházkormányzati hatalommal rendelkezik hívei felett[101]. Ezért a szerzôk egy része azt vallja, hogy a tábori ordinariátus nem minôsíthetô a 372. k. 2. §-a szerinti részegyháznak[102]. Az ilyen nézetet vallók közül némelyek a katonai ordinariátust a CIC hallgatása ellenére is a személyi prelatúrák egy fajtájának tekintik[103]. Különös figyelmet érdemel José Luis Gutierrez megoldása, aki szerint a részegyház alaptípusa az egyházmegye. A többi formákat (területi prelatúra, területi apátság, személyi prelatúra, tábori ordinariátus, apostoli vikariátus és prefektúra, apostoli kormányzóság) mind olyan hierarchikus struktúráknak nevezi, melyekben ,,az egyház részleges dimenziója megvalósul''[104]. 1048 Egyesek felhívják a figyelmet arra, hogy a nyelv is lehetne személyi részegyház alapításának indoka. Errôl ugyan sem a zsinat, sem a CIC nem szól kifejezetten, de nem is zárják ki ezt (vö. CD 23) [105]. Sôt a személyi plébániák alapítását az 518. k. a rítus mellett nyelvi, nemzetiségi szempont alapján is indokoltnak mondja. Ez analóg módon (vö. 19. k.) a személyi egyházmegyére is alkalmazható[106]. 6. FELOSZTÁSUK 1049 Az egyházmegyéket és a többi részegyházakat különbözô részekre, vagyis plébániákra kell felosztani (374. k. 1. §). 1050 Az egyházmegye esetleges egyéb részei, igazgatási egységei, melyek egymással szomszédos plébániákból állnak, nem kötelezôk. A lelkipásztori gondozás elôsegítésére a püspök mégis kialakíthat ilyeneket. Közülük a CIC csupán az esperesi kerületet (vicariatus foraneus; régebbi magyar egyházmegyei használatban: districtus) említi név szerint (374. k. 2. §). A hazai egyházmegyék jelentôs részében több esperesi kerületbôl álló fôesperességek (archidiaconatus) is vannak. ======================================================================== 43. §. A PÜSPÖKÖK 1. A PÜSPÖKI TISZTSÉG ÁLTALÁBAN 1051 A püspökök tisztségét a Codex a II. Vatikáni Zsinat tanítása alapján írja le (vö. LG 20). A püspökökrôl leszögezi, hogy: 1) az apostolok utódai isteni rendelés folytán, a nekik adott Szentlélek által; 2) magával a püspökszenteléssel nyerik el püspöki tisztségüket, s vele a sajátos megszentelôi, tanítói és kormányzói feladatot (vö. LG 21b); 3) ezeket természetüknél fogva csakis a püspökök testületének fejével való hierarchikus közösségben gyakorolhatják (375. k.). 1052 Különbséget kell tennünk a hármas feladat (munus) és a püspöki hatalom (potestas) között. A püspökök egyházkormányzati hatalmáról maga a zsinat hangsúlyozza, hogy az csak akkor gyakorolható, ha az illetékes egyházi hatóság kánoni küldetés révén kijelöli számukra a megfelelô hivatalt, illetve alárendelteket (LG, Nota explicativa praevia 2; lásd fent 21. §. 1). A szakszerű jogi munka és a korrekt jogalkalmazás lehetôsége kedvéért hangsúlyoznunk kell, hogy amikor az egyházban rendi hatalomról, a felszentelésben kapott szent hatalomról, vagy akár -- mint egyesek teszik -- tanítói hatalomról beszélünk, a hatalom szót más értelemben használjuk, mint mikor szakkifejezésként egyházkormányzati hatalmat említünk. Az elôzô példákban a hatalom inkább ontológiai képességet jelöl, az utóbbi esetben viszont jogi kategória. 1053 A fentiekben már leírtuk, hogy a püspökök egyúttal testületnek is tagjai, s az egyes püspökök tisztségének is van a rábízott részegyházon túlra mutató vonatkozása (lásd fent 37. §. 3. b). 2. A PÜSPÖKÖK FAJAI HIVATALUK SZERINT 1054 A részegyházakhoz való viszony alapján megkülönböztetünk megyéspüspököket (episcopi dioecesani), akikre valamely egyházmegye gondozását bízták, valamint címzetes püspököket (episcopi titulares), akik ilyen megbízatást nem kaptak (376. k.). A megyéspüspök fogalmát, illetôleg a megyéspüspökkel jogilag azonos elbírálás alá esôk körét az alábbiakban részletezzük. 1055 Címzetes püspöknek ma hivatalosan csakis felszentelt püspököket nevezünk. Régen Magyarországon ettôl eltérô szóhasználattal éltek: azokat hívták ,,címzetes püspöknek'', akik az országhoz tartozó területeken egykor fennállott, de megszűnt valamelyik püspökség címét kapták az uralkodótól, de nem voltak püspökké szentelve. Ôket ,,választott püspöknek'' is nevezték. 1056 Ma a címzetes püspökök lehetnek segédpüspökök, különleges megbízatással rendelkezô segédpüspökök, koadjutor püspökök, nyugdíjas vagy érdemesült püspökök, más hivatalt betöltô püspökök (pl. az Apostoli Szentszéknél) és egyéb püspökök. 3. A PÜSPÖKSÉGHEZ SZÜKSÉGES TULAJDONSÁGOK 1057 Mint az egyházi rend szentségével kapcsolatban a Codex is hangsúlyozza, érvényesen felszentelni csak megkeresztelt férfit lehet (1024. k.; lásd alább 70. §. 4). A püspökjelöltek kiválasztásához, alkalmasságuk megítéléséhez azonban a törvénykönyvben felsorolt tulajdonságokat is szem elôtt kell tartani. E kritériumok meglétérôl végsô soron az Apostoli Szentszék dönt (378. k. 2. §). Az alkalmassághoz az alábbi tulajdonságok szükségesek: 1) kiválóan erôs hit, jó erkölcsök, jámborság, a lelkekért való buzgóság, bölcsesség, okosság, emberi erények, az illetô hivatalhoz szükséges egyéb adottságok; 2) jó hírnév; 3) a harmincötödik életév betöltése; 4) az áldozópapi rendben eltöltött legalább öt év; 5) teológiai, szentírástudományi vagy kánonjogi doktorátus vagy legalább licenciátus, melyet a jelölt a Szentszék által jóváhagyott intézményben szerzett, vagy legalább valódi jártasság ezekben a tudományokban (378. k. 1. §). 4. A PÜSPÖKÖK KINEVEZÉSE a. A kinevezés módja 1058 A hatályos Egyházi Törvénykönyv leszögezi az elvet: ,,a püspököket a pápa szabadon nevezi ki, vagy törvényes választás után megerôsíti'' ôket (377. k. 1. §). Az 1917-es CIC megfelelô kánonja (1917-es CIC 329. k. 2. §) még csak a szabad pápai kinevezésrôl szól. A pápai megerôsítésre szoruló püspökválasztás említése a hatályos törvénykönyvben nem fejez ki változást a tényleges egyházfegyelem terén. Valójában azok az egyházmegyék, ahol a püspököt a káptalan választja, továbbra is elenyészôen csekély számú kivételt jelentenek. Németország, Ausztria és Svájc egyes püspökségei tartoznak ide, melyekben pápai kiváltság vagy az állami hatóságokkal kötött megállapodás alapján a püspökök kiválasztásának olyan sajátos rendje van érvényben, amely a káptalan által végzett kánoni választás valamely formájának is szerepet juttat[107]. Ez a szerep azonban nem minden ilyen egyházmegyében azonos. 1059 Salzburgban pl. abban áll, hogy a Szentszék a székeskáptalan elé terjeszt egy három jelöltbôl álló listát. Errôl választhat egyet a káptalan. Más osztrák egyházmegyékben nincs választás. Baselban 1982 óta igen sajátos rend van érvényben: a káptalan állít össze egy listát. Errôl az ,,egyházmegyei konferencia'' választ ki valakit. Ennek nevét terjesztik a Szentszékhez megerôsítésre[108]. 1060 Vannak olyan egyházmegyék, ahol az Apostoli Szentszék nemzetközi megegyezés alapján a szabad pápai adományozás egyházjogi lépésein kívül még más feltételeknek is eleget tesz a püspökök kinevezésekor. A világi hatóságok szerepe azonban e téren egyre csökken. A CIC 377. k. 5. §-a egyértelműen le is szögezi, hogy a továbbiakban a világi hatóságok nem kapnak semmilyen jogot vagy kiváltságot a püspökök választására, nevezésére, bemutatására vagy kijelölésére (vö. CD 20). Úgy tűnik, általános történelmi folyamattal állunk szemben: az egyháznak az államtól elkülönített működésének térhódításával, az államegyháziság elemeinek visszaszorulásával növekszik az egyház függetlensége saját tisztségviselôinek kinevezése terén. A legtöbb ország esetében, ahol még valamilyen sajátos szabályt kell követni, az államnak már többnyire csak ahhoz van joga, hogy a kinevezésrôl annak közzététele elôtt irtesítést kapjon. Magyarországon a kormány és a Szentszék közt 1990. II. 9-én létrejött megegyezés[109] értelmében hatályát vesztette az 1964-es részleges megállapodás, mely a püspökök kinevezése terén az állam közreműködését lehetôvé tette. Tehát ma Magyarországon semmilyen egyházi állás betöltésében nem vesz részt az állam. 1061 Eszerint tehát a püspökök kinevezése a latin egyházban[110]: 1) általában pápai szabad adományozással; 2) néha azonban választással és pápai megerôsítéssel; 3) olykor pedig nemzetközi megállapodás alapján különös módon történik. b. A kinevezés lefolyása 1062 Az egyetemes jog szerinti, szabad pápai adományozással történô kinevezést elôkészítô eljárás két nagy szakaszra tagolódik: 1063 1) A jelöltek jegyzékének összeállítása. Ez a tartomány püspökeinek vagy -- ha a körülmények[111] indokolják -- a püspöki konferenciának a feladata. A püspökségre alkalmasnak tartott papok jegyzékét háromévenként kell közösen és titokban összeállítani. Az Egyházi Közügyek Tanácsának 1972. III. 25-i határozatai és normái, melyek az egész elôzetes vizsgálatot részletesen szabályozták (AAS 64, 1972, 386-391), kifejezetten jelezték, hogy a listák összeállításában - - még akkor is, ha azok tartományonként készülnek -- csak azok a püspökök vehetnek részt, akiknek a konferenciában döntési szavazati joga van (art. III, 1). Ezek a listák nem konkrét püspökségre szólnak, hanem a püspöknek általánosságban alkalmas személyek nevét tartalmazzák[112]. Ezeket a jegyzékeket a testület elnökének -- a pápai követ útján (ConsPublEcclNeg, Normae, 1972. III. 25, art. IX: AAS 64, 1972, 389) -- az Apostoli Szentszékhez kell terjesztenie. De minden egyes püspök is elôterjesztheti a Szentszéknek azoknak a papoknak a nevét, akiket méltónak és alkalmasnak tart a püspökségre (377. k. 2. §). Mindezek a listák és elôterjesztések azonban semmiképp sem csorbítják a pápa teljes szabadságát a jelöltek megválasztásában. Ô mindig kinevezhet olyanokat is, akik nem szerepelnek ezekben a jegyzékekben (ConsPublEcclNeg, Normae, 1972. III. 25, art. XI, 2: AAS 64, 1972, 390; vö. 378. k. 2. §). Ez a szabad adományozás fogalmából is következik (lásd fent 25. §. 1). 1064 2) A pápai vizsgálat. Amikor konkrét püspöki hivatalra való kinevezésrôl van szó, az adott tisztségre hármas listát állítanak össze. Ha megyéspüspököt vagy koadjutort kell kinevezni, a Szentszéknek felterjesztendô hármas listához a pápai követnek közölnie kell a saját véleményét, meg kell tudakolnia és a Szentszék felé továbbítania kell az érintett egyháztartomány metropolitájának és szuffragáneus püspökeinek, továbbá a püspöki konferencia elnökének javaslatát. Meg kell hallgatnia ezenkívül egyenként néhány tagot az illetô egyházmegye székeskáptalanjából és a tanácsosok testületébôl (kivéve ahol ilyen az 502. k. 3. § alapján nem jött létre). Ezenkívül, ha hasznosnak ítéli, ki kell kérnie -- egyenként és titokban -- egyes más klerikusok és világiak véleményét is (377. k. 3. §). Segédpüspök kinevezése elôtt a legalább három nevet tartalmazó listát az a megyéspüspök állítja össze és terjeszti be a Szentszékhez, aki egyházmegyéje számára segédpüspököt kíván (377. k. 4. §). 5. A PÜSPÖKSZENTELÉS ÉS A HIVATALBA LÉPÉS 1065 Akit püspökké neveztek ki, köteles a pápai levél kézhezvételétôl számított három hónapon belül püspökké szenteltetni magát, kivéve ha ettôl törvényes akadály tartja vissza. A szentelés elôtt nem veheti birtokba -- segédpüspöki, megyéspüspöki, stb. -- hivatalát (379. k.). 1066 A hivatal kánoni birtokbavétele elôtt a kinevezett személynek le kell tennie a hitvallást és hűséget kell esküdnie az Apostoli Szentszék iránt a hivatalosan jóváhagyott formula (SC Fid, Professio fidei et Iusiurandum fidelitatis, 1989. I. 9: AAS 81, 1989, 104--106; vö. C Fid, Rescriptum ex audientia, 1989. IX. 19: AAS 81, 1989, 1169) szerint (380. k.). A hitvallás és a hűségeskü formuláját hivatalos változatban és fordításban megújította és magyarázta a Hittani Kongregáció (Decl., 1998. VI. 29: AAS 90, 1998, 542--551). Ez utóbbi dokumentum célja az Ad tuendam fidem kezdetű motu proprióban jelzett (1998. V. 18: AAS 90, 1998, 457--461) hiteles, de nem tévedhetetlenül meghatározott tanítóhivatali tanítás kötelezô jellegének védelme. ======================================================================== 44. §. A MEGYÉSPÜSPÖKÖK 1. A MEGYÉSPÜSPÖKI HIVATAL JELLEGE a. A megyéspüspök 1067 A hatályos Egyházi Törvénykönyv már nem használja a rezidenciális püspök (episcopus residentialis) fogalmát annak a püspöknek a megjelölésére, akire az egyházmegye lelkipásztori gondozását bízták (376. k.). Az ilyen püspököt ma egyértelműen megyéspüspöknek (episcopus dioecesanus) nevezik, alkalmazkodva a II. Vatikáni Zsinat szóhasználatához. b. A megyéspüspökkel egyenlô megítélés alá esô egyéb fôpásztorok 1068 A szó legszorosabb értelmében vett megyéspüspökön kívül a megyéspüspökkel azonos jogi megítélés alá esnek azok is, akik valamely részegyház vagy a 368. k. szerint azzal egyenrangú közösség élén állnak, mint pl. az apostoli kormányzó vagy a területi apát (134. k. 1. §, 381. k. 2. §). A CIC-ben általában megyéspüspök néven szerepelnek ezek a személyek is. Így a megyéspüspökökrôl szóló elôírások rájuk is vonatkoznak, hacsak a dolog természetébôl vagy a jogszabályból ennek ellenkezôje nem nyilvánvaló (381. k. 2. §). c. A megyéspüspöki hatalom 1069 A sajátosan megyéspüspöki hatalom egyházkormányzati hatalom. Egyházmegyéjében a megyéspüspöknek saját, rendes és közvetlen hatalma van mindarra, ami lelkipásztori feladatának gyakorlásához szükséges, kivéve azokban a kérdésekben, amelyeket maga a jog vagy a pápa fenntart a legfôbb egyházi hatóságnak vagy más egyházi hatóságnak (381. k. 1. §; CD 8a). 1070 A megyéspüspökök nem pusztán a pápa helynökei, hanem saját hatalmuk (potestas propria) van, mely mindenre kiterjed, ami feladatuk gyakorlásához szükséges. A megyéspüspökök egyházkormányzati hatalma általános, azaz nem csupán a jogban felsorolt ügyekre vonatkozik, hanem mindarra, ami az egyház céljával kapcsolatos az adott részegyházban. A püspöki hatalom zsinati szemléletének következménye pl. a megyéspüspökök felmentôi hatalmának kiterjesztése is (lásd fent 16. §. 3. c). 2. A MEGYÉSPÜSPÖK HIVATALBA LÉPÉSE 1071 A kinevezett megyéspüspök nem vehet részt e hivatal gyakorlásában, amíg az egyházmegyét kánonilag birtokba nem vette. Gyakorolhatja azonban mindazokat a hivatalokat, amelyeket abban az egyházmegyében kinevezésekor már birtokolt (382. k. 1. §). 1072 Annak, akit megyéspüspökké neveztek ki, az egyházmegyét a kinevezô levél kézhezvételétôl számított négy hónapon belül kell birtokba vennie, ha még nincs püspökké szentelve. Ha már fel van szentelve, a birtokbavétel határideje két hónap. Törvényes akadály fennállása esetén a határidô meghosszabbodik (382. k. 2. §). 1073 Mint fentebb említettük, az újonnan kinevezett püspöknek a szentelôdéshez három hónap határidôt ad a jog. Mivel a felszentelésnek meg kell elôznie a hivatalba lépést, logikus, hogy a megyéspüspöknek ilyen esetben a CIC a hivatal átvételére négy hónapos határidôt engedélyez. 1074 Az egyházmegye kánoni birtokbavétele abban áll, hogy a püspök az egyházmegyében személyesen vagy képviselô útján, az irodaigazgató jelenlétében bemutatja kinevezô levelét a tanácsosok testületének. Errôl az irodaigazgatónak iratot is kell készítenie. Újonnan alapított egyházmegyében a birtokbavétel úgy történik, hogy a kinevezett püspök a székesegyházban a megjelent klérussal és néppel közli a kinevezô levelet. E közlés történhet megbízott útján is. Errôl a legidôsebb jelenlévô pap jegyzôkönyvet készít (382. k. 3. §). A jog ajánlja, hogy a birtokbavétel mindig liturgikus cselekmény keretében történjék, mégpedig a székesegyházban a papság és a nép részvételével (382. k. 4. §). 3. A MEGYÉSPÜSPÖK KÖTELESSÉGEI ÉS JOGAI 1075 A megyéspüspök lelkipásztori feladatát az egész rábízott hívô nép irányában gyakorolja. Éppezért ügyelnie kell az egyházmegyéjében tartózkodók különbözô csoportjaira, korukból, helyzetükbôl, nemzetiségükbôl, rítusukból adódó sajátosságaikra. E csoportokról való lelkipásztori gondoskodás irányelveit fôként a Püspöki Kongregció 1973. II. 22-én kiadott, Ecclesiae imago kezdetű direktóriuma (Leges V, 6462- 6539) tartalmazza. Különleges küldetése van a nem katolikus keresztényekhez fűzôdô ökumenikus kapcsolatok terén, valamint arra is, hogy Krisztus világosságát felragyogtassa a nem keresztények számára (vö. 383. k.). Speciális gondoskodásával kell kísérnie a püspöknek a papokat. Meg kell ôket hallgatnia mint segítôtársait és tanácsadóit. Védelmeznie kell jogaikat, gondoskodnia kell arról, hogy kötelességeiket kellôen teljesítsék, de arról is, hogy ne hiányozzanak számukra a lelki és szellemi életükhöz szükséges eszközök és intézmények. Törôdnie kell a papság tisztes ellátásával és társadalombiztosításával (384. k.) is. Támogatnia kell a megszentelt életre szóló, a papi és a missziós hivatásokat (385. k.). 1076 Mint Adolfo Longhitano más szerzôkkel együtt méltán hangsúlyozza[113], a CIC a megyéspüspök feladatait a Christus Dominus kezdetű zsinati határozat nyomán az egyházra bízott hármas küldetés szerint csoportosítja. E feladatok összességét kimerítôen csak úgy lehetne bemutatni, ha az egész egyházjogi anyagot ebbôl a szempontból vizsgálnánk végig[114]. Amikor a Codexnek a megyéspüspökökrôl szóló cikkelye bizonyos feladatokat megnevez, csupán sommás utalásokra szorítkozik. A megyéspüspökök pasztorális teendôinek részleteirôl a Püspöki Kongregáció Ecclesiae imago kezdetű direktóriuma rendelkezik (Leges V, 6462--6539). Minthogy ez a végrehajtási utasítás jellegű jogszabály nem a hatályát vesztett régi CIC, hanem a II. Vatikáni Zsinat (vö. CD 44) határozatai végrehajtására született, döntô többségében ma is hatályos elôírásokat tartalmaz. 1077 A tanítói feladat körében kötelessége a gyakori prédikáció, az igeszolgálat végzésének ellenôrzése, továbbá a hit teljességének és egységének védelme (386. k.). 1078 A megszentelôi feladat terén köteles példát adni az életszentségre és segíteni erre híveit az egyes keresztények hivatása szerinti módon. Azon is igyekeznie kell, hogy a hívek a szentségek által gyarapodjanak a kegyelemben (387. k.). Az egyházmegye birtokbavétele után minden vasárnap és kötelezô ünnepen tartozik misét felajánlani a rábízott népért (388. k.). 1079 Az ilyen pro populo mise a püspök személyes kötelessége. Ha a misézéstôl törvényes akadály tartja vissza (pl. beteg), végeztetheti e szentmisét mással is, vagy felajánlhatja személyesen, de más napon (388. k. 2. §). Mindenesetre ilyenkor sem mentesül a kötelezettség alól. Ha viszont egyszerre több egyházmegyét kormányoz, elegendô egyetlen szentmisét felajánlania (388. k. 3. §). A pro populo mise felajánlásának kötelezettsége a mulasztással nem szűnik meg. Aki nem tett neki eleget, köteles marad ugyanannyi szentmisének (bármely napon való) felajánlására (388. k. 4. §). 1080 Köteles a püspök a székesegyházban, vagy az egyházmegye más templomában gyakran szentmisét mondani, különösen ünnepeken (389. k.). Egyházmegyéjében természetesen jogosult is fôpapi szertartások végzésére, annak területén kívül viszont csak a helyi ordinárius legalább vélelmezett beleegyezésével (390. k.). 1081 A kormányzói feladat terén a megyéspüspök joga és kötelessége, hogy egyházmegyéjét a jog elôírásainak megfelelôen törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal kormányozza (391. k. 1. §). A törvényhozó hatalmat a püspöknek személyesen kell gyakorolnia (még ha ebben tanácsadó testületek állnak is rendelkezésére). A végrehajtó hatalmat mind személyesen, mind helynökei útján[115], a bírói hatalmat pedig vagy személyesen, vagy a jog elôírásai szerint a bírósági helynök és az egyházmegyei bírók útján (vö. 1419--1426. k.) gyakorolhatja (391. k. 2. §). 1082 Törvényhozói hatalmát a püspök a magasabb jog keretei között gyakorolhatja (135. k. 2. §). Olykor a CIC kifejezetten utal is erre a püspöki törvényhozó tevékenységre. Ilyen utalásnak számítanak azok a helyek is, ahol a Codex a kérdésben a részleges jogot mondja irányadónak[116]. 1083 A fent felsorolt általános püspöki kötelességeken és jogokon kívül a CIC megfelelô cikkelye külön is említi az alábbiakat: 1084 1) Az egyházfegyelemre való felügyelet a megyéspüspöknek olyan feladata, mely arra is kötelezi, hogy egyházmegyéjében sürgesse az összes egyházi törvény megtartását, különösen az igeszolgálat, a szentségek s szentelmények kiszolgáltatása, a kultusz, és a vagyonkezelés terén (392. k.). 1085 2) A megyéspüspök az egyházmegyét minden jogügyletben képviseli (393. k.). 1086 3) Köteles egyházmegyéjében az egész apostoli tevékenységet irányítani és összehangolni (394. k.). 1087 4) A megyéspüspök köteles a helybenlakásra. Ez azt jelenti, hogy az egyházmegye területén kell laknia (de nem feltétlenül a székesegyház közelében, mint a régi jog szerint -- vö. 1917-es CIC 338. k. 3. §). 1088 Hivatalos elfoglaltság miatti távollét esetét kivéve ezért évente összesen egy hónapnál tovább nem szabad egyházmegyéjén kívül tartózkodnia, s ezt is csak akkor, ha biztosítva van, hogy egyházmegyéjét emiatt kár nem éri. Karácsonykor, nagyhéten, húsvétkor, pünkösdkor és úrnapján csak súlyos és sürgôs okból lehet távol egyházmegyéjétôl. Ha pedig hat hónapnál tovább tartózkodik törvénytelenül egyházmegyéjén kívül, a metropolitának értesítenie kell errôl a Szentszéket. Ha a metropolita követné el ezt a hibát, a legrégebben kinevezett szuffragáneus püspököt terheli a bejelentés kötelezettsége (395. k.). 1089 5) A kánoni látogatás kötelezettsége azt jelenti, hogy a püspöknek egyházmegyéjét évente részben vagy egészében meg kell látogatnia, mégpedig úgy, hogy legalább ötévenként az egész egyházmegye sorra kerüljön. E látogatásokat a püspöknek személyesen kell végeznie, de ha törvényesen akadályozva van, rábízhatja ezt koadjutorra, segédpüspökre, általános vagy püspöki helynökre, illetve más papra is (396. k. 1. §). A püspök segítôül maga mellé vehet a látogatáshoz egy vagy több általa kiválasztott klerikust (396. k. 2. §). 1090 A kánoni látogatásnak már az ókeresztény kortól vannak nyomai. A XI--XIII. században e feladatot a fôesperesek látták el. A XIII. századtól a kánoni látogatás különösen intenzív gyakorlattá válik[117]. A rendes püspöki látogatás kiterjed azokra a személyekre és dolgokra (katolikus intézmények, szent dolgok, szent helyek), akik, illetve amelyek az egyházmegye területén vannak. Ám pápai jogú szerzetes intézmények tagjait és házait a püspök csak a jogban említett esetekben látogathatja (397. k.). 1091 6) Az ötévenkénti jelentést (relatio quinquennalis) a megyéspüspökök kötelesek a pápának beterjeszteni. Benne az Apostoli Szentszék által meghatározott formában kell leírni az egyházmegye állapotát. Ehhez szükséges formulákat tett közzé az Államtitkárság 1975- ben (Normae part., Formulae relationis quinquennalis: Leges V, 7136-- 7145). A Püspöki Kongregáció határozta meg azt, hogy melyik egyházmegyére mikor kerül a sor (399. k. 1. §; vö. pl. SC Ep, Decr., Ad Romanam Ecclesiam, 1975. VI. 29: AAS 67, 1975, 674--676). Ez a beosztás régiók szerinti rendet követ. Ha a jelentés beterjesztésére kijelölt év akár részben is a megyéspüspök hivatali működésének elsô két évébe esik, az új megyéspüspök ez alkalommal még nem köteles a jelentést benyújtani (399. k. 2. §). 1092 7) Az ad limina látogatás a megyéspüspökök számára abban az évben kötelezô, amikor a fent említett jelentést be kell terjeszteniük. E nagy múltú jogintézmény[118] ma abban áll, hogy a megyéspüspöknek Rómába kell utaznia, hogy ott megadja a tiszteletet Szent Péter és Pál apostol sírjának, s megjelenjék a római pápa elôtt (400. k. 1. §). Ez alkalommal a pápa elôtt tett látogatás eredményesebb lebonyolítása végett a püspökök az Apostoli Szentszék illetékes hatóságaival is kapcsolatba lépnek. E kötelességnek a megyéspüspökök személyesen tartoznak eleget tenni. Törvényes akadályoztatásuk esetén megtehetik ezt koadjutoruk vagy segédpüspökük útján, vagy olyan pap által, aki az egyházmegyéhez tartozik és annak területén is lakik (400. k. 2. §). Az apostoli vikárius e kötelességének Rómában élô képviselôje útján is eleget tehet. Az apostoli prefektus pedig -- noha egyébként a megyéspüspökkel azonos megítélés alá esik -- ad limina látogatásra nem köteles (400. k. 3. §). Az ,,ad limina'' látogatás diretóriumát a Püspöki Kongregáció 1988. VI. 29-én adta ki (EV 11, 644--682; magyarázó függelékekkel). 4. A MEGYÉSPÜSPÖK MEGVÁLÁSA HIVATALÁTÓL a. A lemondás 1093 Azt a megyéspüspököt, aki betöltötte hetvenötödik életévét, a jog udvariasan, de kötelezô jelleggel felszólítja, hogy nyújtsa be a pápának lemondását hivataláról. Errôl a lemondásról a pápa jogosult dönteni (401. k. 1. §). E döntés általában vagy egyszerűen a lemondás azonnali elfogadását tartalmazza, vagy a lemondás elfogadásával egyidejűleg felkéri az érintettet, hogy még egy bizonyos ideig lássa el hivatalát[119]. 1094 A betegség vagy más súlyos ok miatt hivatalának betöltésére már nem teljesen alkalmas megyéspüspököt a jog nyomatékkal szólítja fel a lemondásra (401. k. 2. §). 1095 Az a püspök, akinek lemondását elfogadták, megtartja hajdani egyházmegyéjének címét, de ,,érdemesülti'' (emeritus) minôségben (,,érdemesült NN-i püspök''). Ha óhajtja, lakását is megtarthatja abban az egyházmegyében, hacsak a Szentszék másként nem rendelkezik (402. k. 1. §). A hivatalukról lemondott püspökök méltó ellátásának biztosításáról a püspöki konferenciának kell gondoskodnia, ám az elsôdleges ellátási kötelezettség azt az egyházmegyét terheli, amelynek az érintett a püspöke volt (402. k. 2. §). b. A hivatalvesztés egyéb módjai 1096 Szemben az ókeresztény kor hagyományával, mely tiltotta a püspökök áthelyezését[120], a hatályos egyházjogban nincs akadálya annak, hogy a pápa egy püspököt az egyetemes szabályok szerint áthelyezzen[121]. Ugyancsak módjában áll a pápának (vö. 1405. k. 1. § 3) súlyos büntetendô cselekmények miatt a püspököt megfosztani hivatalától (vö. 196. k.). Ezért a CIC a püspöki szék megüresedésének módjai között a megyéspüspök halálán kívül a pápától elfogadott lemondást, az áthelyezést és a megfosztást (privatio) említi (416. k.). Nem szól viszont az elmozdításról (amotio). Ez a megyéspüspöki tisztség sajátos szilárdságára utal. Elvileg természetesen a legfôbb egyházi hatóságnak joga lehet arra, hogy egy megyéspüspököt -- nem büntetésként -- elmozdítson, de ezt az esetet a törvényhozó általános hivatalvesztési formaként nem helyezi kilátásba. ======================================================================== 45. §. A KOADJUTOROK ÉS A SEGÉDPÜSPÖKÖK 1. FOGALMUK ÉS FAJAIK 1097 Mind a koadjutorok, mind a segédpüspökök az egyházmegyébe beosztott, a megyéspüspök munkáját segítô címzetes püspökök. E püspököknek a CIC három fajtáját különbözteti meg: 1098 1) A segédpüspök (Episcopus auxiliaris) nem rendelkezik utódlási joggal. Kinevezése a megyéspüspök kérésére történik. Egy egyházmegyében több segédpüspök is lehet (403. k. 1. §). 1099 2) A különleges jogokkal felruházott segédpüspök (Episcopus auxiliaris specialibus facultatibus instructus) kinevezésére igen súlyos, esetleg épp személyes jellegű körülmények esetén kerülhet sor (403. k. 2. §). A kinevezést nem elôzi meg a megyéspüspök kérése. 1100 3) A koadjutor (Episcopus coadiutor) kinevezését a Szentszék hivatalból, nem feltétlenül a megyéspüspök kérésére végzi. Szintén különleges jogokkal van felruházva. Tisztségének sajátossága, hogy utódlási joggal rendelkezik (403. k. 3. §). 1101 A régi Codexben az egyházmegyei szolgálatot végzô összes címzetes püspöknek koadjutor volt a neve, közülük egyesek a püspök személyéhez, mások az egyházmegyéhez voltak rendelve (vö. 1917-es CIC 350--353. k.). Ma csak azokat hívjuk koadjutornak, akiknek az illetô egyházmegye püspöki székére utódlási joguk van. 2. HIVATALBA LÉPÉSÜK 1102 A koadjutor akkor lép hivatalba, mikor a pápai kinevezô levelet a megyéspüspöknek és a tanácsosok testületének személyesen vagy képviselô útján bemutatja, az irodaigazgató jelenlétében, aki errôl jegyzôkönyvet köteles felvenni (404. k. 1. §). A segédpüspök ugyanígy veszi birtokba hivatalát, de kinevezését a tanácsosok testületének nem kell bemutatnia (404. k. 2. §). Ha viszont a megyéspüspök teljesen akadályozva van, mind a segédpüspök, mind a koadjutor elegendô, ha a tanácsosok testületének mutatja be kinevezését. Az irodaigazgató szerepe ilyenkor is ugyanaz, mint rendes körülmények között (404. k. 3. §). 3. KÖTELESSÉGEIK ÉS JOGAIK 1103 A koadjutorok és segédpüspökök kötelességeit és jogait egyrészt maga az egyházjog (405--411. k.), másrészt kinek-kinek a kinevezô levele határozza meg (405. k. 1. §). A CIC az alábbi sajátos kötelességeket és jogokat említi különösen: 1104 1) A koadjutor és a különleges felhatalmazással rendelkezô segédpüspök a megyéspüspököt az egész egyházmegye kormányzásában segíti, s távolléte vagy akadályoztatása esetén helyettesíti (405. k. 2. §). 1105 2) Általános helynökké kinevezni köteles a megyéspüspök a koadjutort, illetve a különleges felhatalmazással rendelkezô segédpüspököt. Olyan feladatokkal is inkább ôket tartozik megbízni, mint másokat, amelyek a jog szerint különleges megbízást (mandatum speciale) kívánnak[122]. A többi segédpüspököt viszont -- hacsak pápai kinevezô levelük másként nem rendelkezik -- a megyéspüspök nem köteles feltétlenül általános helynökké tenni, de legalább püspöki helynökké ki kell neveznie ôket (406. k.). 1106 3) Az együttműködés a megyéspüspökkel feladatuk gyakorlása során mind a koadjutorok, mind a segédpüspökök számára kötelezô, hiszen mindnyájan a megyéspüspök gondjának megosztására hivatottak. A vélemény kikérése a megyéspüspök és a koadjutor, illetve a különleges felhatalmazással rendelkezô segédpüspök között kölcsönösen kötelezô. A többi segédpüspök véleményét a megyéspüspöknek jelentôs ügyekben másokénál elôbb kell kérnie (407. k.). 1107 4) A megyéspüspök kívánságára, ha megfelelô akadály ezt nem gátolja, mind a koadjutor, mind a segédpüspök tartozik elvégezni a fôpapi liturgikus és más olyan funkciókat, melyekre a megyéspüspök köteles. Azokat a püspöki jogokat és feladatokat, melyeket a koadjutor vagy a segédpüspök gyakorolhat, a megyéspüspöknek nem szabad általában másra bíznia (408. k.). Tehát pl. nem szabad mindig papot küldenie bérmálni, ha van egészséges segédpüspök. 1108 5) A helybenlakás kötelezettsége a koadjutort és a segédpüspököt éppúgy terheli, mint magát a megyéspüspököt (410. k.). 4. HELYZETÜK SZÉKÜRESEDÉSKOR 1109 Ha a püspöki szék megüresedik, a koadjutor rögtön megyéspüspökké lép elô, feltéve ha (koadjutori -- vö. 404. k. 1. §) hivatalát már törvényesen birtokba vette (409. k. 1.§)[123]. 1110 Ha széküresedés idején van olyan segédpüspök, aki általános vagy püspöki helynöki tisztséget visel, akkor ez -- ellentétben a többi helynökökkel (481. k. 1 §) -- megtartja ezt a hivatalát az üresedés alatt is. Üresedés idején ezek a helynöki hivatalt betöltô segédpüspökök feladatukat az egyházmegyei kormányzó irányítása alatt gyakorolják (409. k. 2. §). 5. LEMONDÁSUK 1111 A koadjutorok és a segédpüspökök a megyéspüspökökhöz hasonlóan hetvenötödik életévük betöltésekor, valamint betegség vagy más súlyos ok esetén kötelesek lemondásukat a pápának (és nem a megyéspüspöknek) benyújtani (411. k., vö. 401. k. 1. §). ======================================================================== 46. §. A PÜSPÖKI SZÉK AKADÁLYOZTATÁSA ÉS MEGÜRESEDÉSE 1. A PÜSPÖKI SZÉK AKADÁLYOZTATÁSA 1112 A püspöki széket akkor tekintjük akadályozottnak (sedes impedita), ha a megyéspüspököt fogság, kényszerű távollét vagy képtelenség (pl. betegség) teljesen visszatartja attól, hogy lelkipásztori feladatát az egyházmegyében ellássa, és még levél útján sem tud egyházmegyéjével kapcsolatot tartani (412. k.). 1113 A gyakorlatban a legnehezebb kérdés az, hogy ki dönti el, mikor van a szék valóban akadályozva. A törvénykönyvet átdolgozó bizottság titkársága és tanácsadói azt válaszolták erre, hogy ha a Szentszék nem nyilatkozik, akkor annak a személynek kell ezt megítélnie, aki az alábbi lista szerint az egyházmegye kormányzásában ilyenkor következne. Ha pedig ilyen lista nem volna, a döntés a tanácsosok testületére hárulna (Comm 14, 1982, 220)[124]. 1114 Ilyenkor, ha a Szentszék másként nem rendelkezik, az egyházmegye vezetését sorrendben az alábbi személyek veszik át: 1115 1) A koadjutor, ha van. 1116 2) Ha koadjutor nincs, vagy szintén akadályozva van, akkor az veszi át az egyházmegye kormányzását, aki azon a listán következik (az ott megszabott sorrendben), amelyet a püspöknek erre az esetre hivatalának birtokba vétele után mielôbb össze kell állítani. Ezt a jegyzéket közölni kell a metropolitával, és háromévenként meg kell újítani. Egyházmegyei példányát az irodaigazgatónak kell titkos iratként ôrizni. Ebben a jegyzékben segédpüspökök, általános helynökök, püspöki helynökök vagy más papok szerepelnek. A sorrendet nem hivataluk, hanem a megyéspüspök határozza meg (413. k. 1. §)[125]. 1117 3) Ha nincs koadjutor, vagy akadályozva van, és a lista is hiányzik, akkor a tanácsosok testületének kell az egyházmegye kormányzására egy papot megválasztania (413. k. 2. §). Aki akadályoztatás esetén a fentiek szerint az egyházmegye kormányzását átvette, az köteles errôl a Szentszéket mielôbb értesíteni (413. k. 3. §). 1118 Az ilyen kormányzó jogköre azonos azzal, ami a jog szerint az egyházmegyei kormányzót illeti (414. k.). 1119 Ha a szék akadályoztatásának egy különleges esete áll elô, nevezetesen, ha egyházi büntetés tiltja el (vö. 1331. k. 1. §, 1333. k. 1. §) a megyéspüspököt feladata gyakorlásától, akkor a metropolitának, illetve ha nincs metropolita, vagy ô esett büntetésbe, a püspöki[126] kinevezés szerint rangidôs szuffragáneusnak a kötelessége, hogy az esetet a Szentszéknek jelentse s rendelkezését kérje (415. k.). A Szentszékhez azért kell ilyenkor fordulni, mert a püspök felfüggesztôdése esetén az általános és püspöki helynökök sem gyakorolhatják hivatalukat, hacsak püspökké nincsenek szentelve (481. k. 1. §). Amíg a Szentszék nem intézkedik, a szerzôk szerint a szék akadályoztatásáról szóló általános szabályokat kell alkalmazni[127]. 1120 Kérdés, hogy a gyakorlatban mikor fordulhat elô ilyen eset. A püspökök büntetô ügyei ugyanis, irányuljanak azok akár büntetés utólagos kiszabására, akár a már önmagától beállott büntetés kinyilvánítására, a római pápának vannak fenntartva (1405. k. 1. § 3). Aligha képzelhetô el tehát olyan eset, amikor a Szentszék a büntetésrôl késôbb értesül, mint a helybeliek. Esetleg akkor lehet ilyenrôl szó, ha egy püspök szentszéki engedély nélkül nyilvánosan püspököt szentel, s így önmagától beállott büntetése már a kinyilvánítása elôtt is közismert (vö. 1352. k. 2. §). Ám még ilyenkor is nagy kérdés, mennyire lehet közismert az illetô tettének súlyos beszámíthatósága. 2. A PÜSPÖKI SZÉK MEGÜRESEDÉSE 1121 Mint említettük, a püspöki szék a megyéspüspök halálával vagy hivatalvesztésével (lásd fent -- 44. §. 4) üresedik meg (416. k.). 1122 Üresedés idején az egyházmegye ideiglenes vezetése a fô jogi probléma. Ha az üresedés elhalálozás útján történik, akkor a nehézséget az okozza, hogy errôl a tényrôl az illetékesek nem feltétlenül értesülnek azonnal. Mindenesetre a püspök haláláról a segédpüspök vagy ennek hiányában a tanácsosi testület köteles mielôbb értesíteni az Apostoli Szentszéket (422. k.). Az általános helynök, illetve püspöki helynök az üresedéssel automatikusan elveszíti hivatalát (481. k. 1.§). Mégis a CIC a jogbiztonság kedvéért úgy rendelkezik, hogy érvényesek mindazok az intézkedéseik, amelyeket a megyéspüspök haláláról való biztos értesülés elôtt hoztak. Ugyanígy érvényesek a megyéspüspöknek, valamint általános és püspöki helynökeinek azok a cselekményei, amelyeket a püspöki szék megüresedését okozó pápai intézkedésrôl való biztos értesülés elôtt hoztak (417. k.). 1123 Áthelyezéssel keletkezett széküresedéskor sajátos szabályok érvényesülnek. A szék akkor üresedik meg, amikor a püspök az új egyházmegyéjét birtokba vette. Erre viszont az áthelyezésrôl való biztos értesüléstôl számított két hónapon belül köteles. Az értesülés és az új hivatal birtokbavétele közötti idôben régi egyházmegyéjét korlátozottabb jogkörrel vezeti: jogai és kötelességei azonosak az egyházmegyei kormányzóéval. Viszont részesül korábbi teljes jövedelmében. Ebben az átmeneti idôben az általános és a püspöki helynökök hatalma már megszűnik (418. k.). Az egyházmegye ideiglenes vezetése két szakaszra oszlik: 1124 1) A szék megüresedésérôl való biztos értesüléstôl az egyházmegyei kormányzó kijelöléséig csak rövid idônek szabad eltelnie. Ebben a szakaszban az egyházmegye vezetése a legrégebben püspökké kinevezett[128] segédpüspökre száll. Ha segédpüspök nincsen, és a Szentszék másként nem rendelkezett, akkor a kormányzat a tanácsosok testületére hárul. Ennek feladatait egyes egyházmegyékben -- hazánkban azonban már nem -- külön rendelkezés alapján ma is a káptalan tölti be. Aki ilyen ideiglenes jelleggel átveszi a kormányzást, annak azonnal össze kell hívnia azt a testületet, mely az egyházmegyei kormányzó megválasztására jogosult (419. k.). Egyébként ez az ideiglenes vezetô olyan jogkörrel rendelkezik, mint ami az általános helynököt illeti (426. k.). Természetesen vonatoznak rá a 428. k. korlátozásai. 1125 2) Az egyházmegyei kormányzó (administrator dioecesanus) működésének ideje az egyházmegye ideiglenes vezetésének második -- hosszabb -- szakasza. A fent említett testületnek (tanácsosok testülete, illetve néhol a káptalan) a széküresedésrôl való biztos értesüléstôl számított nyolc napon belül meg kell választania az egyházmegyei kormányzót. Ha erre bármi okból nem kerül sor, a kormányzó kijelölése a metropolitára száll, vagy annak hiányában a legrégebben püspökké kinevezett szuffragáneusra (421. k.). 1126 A régi egyházjogban az egyházmegyei kormányzó tisztségének a káptalani helynök feladatköre felelt meg. Mivel azonban ma már ez a választás nem feltétlenül a káptalan dolga, s mivel a megválasztásig terjedô idôben sem a káptalanra száll az ideiglenes kormányzás, az elnevezés megváltozott. 1127 Az olyan egyházmegyékben, amelyek nem tartoznak egyetlen egyháztartományhoz sem, vagy olyan érseki egyházmegyékben, ahol nincsenek szuffragáneus püspökségek, a kormányzó választásának elmaradása esetén megoldatlan kérdésnek látszik, hogy kire száll a kinevezés joga. Az 1917-es CIC 432. k. 2. §-a, mely a hatályos 421. k. 2. §-ának forrását képezi, még magyarázható volt az 1917-es CIC 285. kánonjának fényében, mely arról szólt, hogy a szuffragáneus nélküli érsek a Szentszék jóváhagyásával olyan szomszédos metropolitát tartozik választani, akinek tartományi zsinatán részt vesz. Ezért a szerzôk szerint a kinevezés joga erre a metropolitára háramlott[129]. 1128 A kormányzó kijelölésének joga akkor is a metropolitára, illetve a rangidôs szuffragáneusra száll, ha tartottak ugyan választást, de olyan jelöltet választottak, aki híjával van az érvényes választáshoz szükséges tulajdonságoknak (425. k. 3. §). Ha a választás nem a személy alkalmatlansága miatt, hanem formai okból volt érvénytelen, akkor a régi irodalom épp a gyakori jogbizonytalanság miatt különféle eseteket különböztetett meg[130]. 1129 Az egyházmegyei kormányzó hivatalát elnyeri, ha választását elfogadja. Ez a választás megerôsítésre nem szorul (427. k. 2. §). Csak egyetlen egyházmegyei kormányzó választható, különben a választás érvénytelen (463. k. 1. §). Ha az egyházmegyei vagyonkezelôt választják kormányzóvá, helyére a gazdasági tanácsnak ideiglenesen más vagyonkezelôt kell választania (423. k. 2. §). A választás módja az általános szabályokhoz igazodik (424. k., vö. 165--178. k.). Az egyházmegyei kormányzói tisztségre való alkalmasság érvényességi feltétele, hogy a jelölt: pap legyen, legalább harmincöt éves legyen, és az adott püspöki székre még ne legyen megválasztva, nevezve vagy bemutatva (425. k. 1. §). A megengedettséghez szükséges az is, hogy a jelölt a katolikus tanítás szempontjából és okosság tekintetében is kiváló legyen (425. k. 2. §). 1130 Az egyházmegyei kormányzó jogai és kötelességei (vö. pl. 429. k., 388. k.) olyanok, mint a megyéspüspöké, kivéve azokat a dolgokat, melyek természetüknél fogva vagy a jog szerint nem illetik (427. k. 1. '). Általános korlátozást jelent az az elv, hogy széküresedés idején semmi újításnak nem szabad történnie (428. k. 1. §). Sajátos kötelessége az egyházmegyei kormányzónak, hogy megválasztásáról a Szentszéket mielôbb értesítse (422. k.). 1131 Az egyházmegyei kormányzó hivatalát elveszíti: a) az új püspök hivatalba lépésével; b) az Apostoli Szentszék elmozdító intézkedésével (de nem a választói testület visszahívásával!); c) a választásra illetékes testület elôtt hiteles formában bemutatott lemondással, mely azonban elfogadásra nem szorul. Ha az egyházmegyei kormányzó hivatala elmozdítás, lemondás vagy halál útján üresedik meg, másik kormányzót kell választani (430. k.). 1132 Ebben az összefüggésben is egyenlô megítélés alá esik a megyéspüspökkel az apostoli kormányzó. Az egyházmegyei kormányzó ugyanis az ô hivatalba lépésével is elveszíti tisztségét. ======================================================================== 47. §. A RÉSZEGYHÁZAK CSOPORTJAI 1133 A II. Vatikáni Zsinat egyháztana középponti fogalomként kezeli a communiót (pl. LG 13, 23). Az egyház egyetemes valósága a részegyházak közösségében áll fenn. Az egyházban nemcsak az egyes tagok és a püspökök vannak közösségben egymással, hanem a különbözô részegyházak is. Ez a teológiai tény adja az egyes részegyházakból álló csoportok különleges értékét. Itt tehát nem csupán hagyományosan kialakult közigazgatási egységekrôl van szó, hanem ennek a közösségnek a történelmileg konkrét megvalósulásáról. Amint már a részegyházak fogalmának meghatározásakor említettük, ez a részegyházak közötti communio semmiképp sem azt jelenti, hogy az egyetemes egyház csupán a részegyházak valamiféle szövetsége volna. A communiónak az alapvetô éltetôje éppen az, hogy a részegyházak az egyetlen egyetemes egyház képmásai, és közösségben vannak az egység láthatóan működô elvével, Szent Péter utódával. 1. AZ EGYHÁZTARTOMÁNY 1134 Az egyháztartományok szervezeti formája a Niceai Zsinat 4-6. kánonjában rögzített szabályokból kiindulva bontakozott ki elôbb keleten, majd nyugaton is, követve a római birodalom tartományokra való beosztásának modelljét. A tartományi rendszer kiépítésének az egyházban -- mint Hans Erich Feine hangsúlyozza[131] -- valószínűleg a püspökválasztási jog terén fellépett zavarok és a zsinatokon szereplô kívülálló püspökök ténykedése lehettek a fô indítékai. 1135 A közös lelkipásztori tevékenység elômozdítására és a püspökök közti kapcsolat elôsegítésére a szomszédos részegyházak területileg körülhatárolt egyháztartományokba (provincia ecclesiastica) szervezôdnek (431. k. 1. §). A mai egyházjog általános elve az, hogy a tartomány területén belül minden részegyháznak (nem csupán a szoros értelemben vett egyházmegyéknek) az illetô egyháztartományhoz kell tartoznia. Tartományon kívüli, ún. exempt egyházmegyék léte általában nem kívánatos (431. k. 2. §). 1136 Az egyháztartomány fölött a felsôbb egyházi hatóságokon kívül -- a jogban megjelölt vonatkozásokban -- a metropolita és a tartományi zsinat rendelkezik egyházkormányzati hatalommal (vö. 432. k. 1. §, 439. k. 2. §, 440. k., 442. k., 952. k. stb.). 1137 Egyháztartományt -- az érdekelt püspökök meghallgatásával -- csakis a legfôbb egyházi hatóság létesíthet. Ugyanez a hatóság az egyedüli illetékes a tartományok megváltoztatására és megszüntetésére is (431. k. 3. §). Az egyháztartomány magánál a jognál fogva jogi személy (432. k. 2. §). 2. A METROPOLITA 1138 Az egyháztartomány élén álló érseket metropolitának nevezzük. Az egyháztartományokon belül a pápa kijelöl vagy jóváhagy egy olyan püspöki széket (egyházmegyét), amelyhez tartósan hozzá van kötve a metropolitai tisztség (435. k.). Az ilyen egyházmegyét fôegyházmegyének (Archidioecesis) mondjuk. Hazánkban négy fôegyházmegye van: az esztergomi, a kalocsai az egri és a veszprémi. A tartomány többi egyházmegyéjét szuffragáneus egyházmegyének hívjuk. Az élükön álló megyéspüspököt a metropolitához képest szuffragáneus püspöknek nevezzük. 1139 A metropolita jogállását a IV. századtól (tehát gyakorlatilag kezdettôl) az jellemezte, hogy nem volt ugyan mindenben elöljárója a tartomány püspökeinek, mégis bizonyos különleges jogokat élvezett, pl. a püspökválasztás megerôsítése, a tartomány látogatása és bizonyos fokú felügyelete, a tartományi zsinat összehívása és a rajta való elnöklés az ô feladata volt[132]. 1140 A metropolita jogai ma elég mérsékeltek[133]. Egy részük egyházkormányzati hatalommal jár, más részük inkább tiszteleti jellegű. 1141 A kormányzati hatalom terén az általános elv az, hogy a szuffragáneus egyházmegyékben a metropolitának csak arra van illetékessége, amit a jog kifejezetten megenged a számára. Ez az elv azon a tényen alapszik, hogy a metropolitai hatalom vikáriusi (helyettesi) jellegű, vagyis az egyik megyéspüspök a másik fölött kormányzati hatalmat csak a legfôbb egyházi hatóság megbízásából gyakorolhat. A metropolita kormányzati jogosítványai az alárendelt egyházmegyékben a következôk: 1142 1) Felügyelet a hit és az egyházfegyelem terén. A tapasztalt visszaéléseket a metropolita általában maga nem korrigálhatja, hanem értesítenie kell ezekrôl a római pápát (436. k. 1. § 1). 1143 2) Kánoni látogatás végzése. Erre a metropolita a szuffragáneus egyházmegyében akkor jogosult, ha ezt annak fôpásztora elmulasztotta. Ám ilyenkor is szüksége van a Szentszék elôzetes jóváhagyására (436. k. 1. § 2). 1144 3) Egyházmegyei kormányzó kijelölése. Ez a feladat a metropolitát a 421. k. 2. §-a és a 425. k. 3. §-a szerint terheli. 1145 4) A Szentszéktôl kapott különleges feladatok és hatalmak. Ilyeneket a metropolita indokolt esetben szokott csak elnyerni. Tartalmukat a részleges jog határozza meg (436. k. 2. §). A metropolita tiszteleti jogai jobbadán liturgikus jellegűek: 1146 1) A fôpapi funkciók végzésére a metropolita tartománya minden templomában jogosult, mégpedig olyan ünnepélyességgel, mint a megyéspüspök a saját egyházmegyéjében. A tartományban lévô székesegyházakban a metropolita ilyen ünnepi szertartást akkor végez megengedetten, ha elôtte értesíti a helyi megyéspüspököt (426. k. 3. §). 1147 2) A pallium elnyerése és viselése kapcsán a metropolitának kötelességei és jogai egyaránt vannak. 1148 500 körül jelennek meg az elsô emlékek arról, hogy a pápa bizonyos kiemelkedô püspököknek palliumot adományoz[134]. A klasszikus kánonjogban bôséges kazuisztika alakult ki arról, hogy milyen jogkövetkezményekkel jár, ha egy érsek nem kéri kellô idôn belül a pápától ezt a hatalmát és függôségét szimbolizáló jelvényt. Mai alakjában a pallium kb. háromujjnyi széles gyapjúszalag, mely a nyak körül bô, gallérszerű kört alkotva helyezkedik el. Színe fehér, négy fekete kereszt díszíti. Elöl és hátul középen egy-egy rövid függelék járul hozzá, melyet további egy-egy kereszt ékesít. A palliumok átadásuk elôtt Szent Péter sírján nyugszanak, így tágabb értelemben ereklye jellegük is van. 1149 Ma a pallium azt a hatalmat jelöli, amivel a jog a római egyházzal közösségben lévô metropolitát tartományában felruházza (437. k. 1. §). A metropolita püspökké szentelése, vagy ha már fel volt szentelve kinevezése után három hónapon belül köteles a pápától személyesen vagy képviselô útján kérni a palliumot (uo.). Ezt a megkülönböztetô díszt a metropolita tartományának minden templomában használhatja a liturgikus törvények szerint, tartományán kívül viszont még a helyi megyéspüspök hozzájárulásával sem (437. k. 2. §). Ha a metropolitát másik metropolitai székbe helyezik át, új palliumra van szüksége (437. k. 3. §). 3. AZ EGYHÁZI RÉGIÓ 1150 Az egyházi régió fogalma zsinati eredetű (CD 41). Jelentése a Codex elôkészítése során több változáson ment keresztül (vö. Comm 12, 1980, 253). Eleinte úgy tervezték, hogy az egy püspöki konferencia alá tartozó tartományok összessége fogja a régiót jelenteni. A hatályos CIC azonban régión a szomszédos tartományoknak egy országos szintnél kisebb összességét érti (433. k. 1. §). A régió létesítése nem kötelezô. Indokolt esetben a püspöki konferencia javaslatára a Szentszék alapíthatja meg. Nem is szükségképpen jogi személy, de a Szentszék személyiséggel is felruházhatja (433. k. 1--2. §). 1151 A régió püspökeinek külön gyűlése nem püspöki konferencia a szó szoros értelmében (vö. 434. k.). E gyűlés feladata az adott régióban az együttműködés és a közös lelkipásztori tevékenység elômozdítása. A püspöki konferenciák jogai azonban ezt a gyűlést nem illetik meg, kivéve ha a Szentszék e jogok valamelyikével a regionális konferenciát is külön felruházza (uo.)[135]. 4. A PATRIARCHÁTUS ÉS A PRIMÁCIA A LATIN EGYHÁZBAN 1152 A pátriárka és a prímás az egyetemes latin egyházjog szerint a tiszteletbeli elsôbbségen kívül semmilyen kormányzati hatalommal nem rendelkezik, kivéve ha egyesek esetében ezt pápai kiváltság vagy jóváhagyott jogszokás bizonyítja (438. k.). A törvénykönyv általános elvébôl az következik, hogy aki azt állítja, hogy egy prímás vagy egy nyugati pátriárka sajátos egyházkormányzati hatalommal rendelkezik, annak kell ezt bizonyítania. 1153 Ma tehát a pátriárka és a prímás a metropolitánál magasabb címek, melyek a részegyházak egy tartománynál nagyobb csoportjának vezetôi tisztségével legalább történelmi kapcsolatban vannak. 1154 Régen a latin kánonjogi szerzôk megkülönböztettek nagyobb és kisebb pátriárkákat (patriarchae maiores et minores)[136]. A prímások között történelmileg megkülönböztethetôk antik közigazgatási tényre visszavezethetô primáciák[137] és úgynevezett nemzeti primáciák, melyek a pszeudo-izidori dekretális gyűjtemény primácia-fogalmának elterjedése után megtért népek körében jelentek meg. A magyar primácia ez utóbbi csoportba tartozik. 1155 Az esztergomi érsek (Esztergom-budapesti érsek) által viselt ,,Magyarország prímása'' cím ôsi pápai kiváltság és jogszokások alapján valódi kormányzati hatalommal is jár. A magyar prímás meglévô egyházkormányzati hatalmáról szóló általános összefoglalások[138] szerint a prímás nemzeti zsinatot hívhat össze és azon elnökölhet, a Szentszék és a magyar állam felé[139] a magyar katolikus egyházat képviseli, érseki bíróságán kívül külön harmadfokú rendes bírósága van (lásd alább 101. §. 5). Tiszteleti jogai közül az alábbiakat sorolják fel: az apostoli keresztet az egész országban mindenütt maga elôtt vitetheti, a bíborosi jelvényeket bíborosi kinevezése elôtt is viselheti. 1156 Korábban a magyar prímás sajátos jogának tekintették azt is, hogy ô volt a püspöki konferencia mindenkori elnöke. Ez a helyzet a Szentszék kifejezett intézkedése folytán 1990-ben megszűnt, mert a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ekkor jóváhagyott szabályzatának 23. cikkelye azt írja elô, hogy az elnököt választani kell (C Ep, decr., 1990. VIII. 6, Prot. N. 1422/64). 5. A RÉSZEGYHÁZAK CSOPORTJAI PÜSPÖKI KONFERENCIÁK SZERINT 1157 Noha a püspöki konferenciák ,,A részegyházak csoportjai'' cím alatt szerepelnek a Codexben, meghatározásuk szerint püspökök és nem egyházmegyék csoportjai (447. k.; vö. alább). Azt az egységet pedig, melyre a püspöki konferencia hatásköre kiterjed, a CIC nem tárgyalja külön. Jogi személyiséget is a konferenciának (449. k. 2. §) és nem az érintett részegyházak összességébôl álló egységnek tulajdonít. 1158 Mindezek ellenére kétségtelen, hogy az egyazon püspöki konferencia hatáskörébe tartozó részegyházak egy fajta -- bár jogi személyiség nélküli -- csoportot, jogközösséget alkotnak. Ugyanazok a püspökkari eredetű szabályok vonatkoznak rájuk. Püspökeik közös lelkipásztori szempontok alapján irányítják ôket. Közös testületi felettes hatóságuk lehet -- ha összehívják -- a plenáris zsinat is (439. k. 1. §). 1159 Hazánkban a világi jog szerint a ,,katolikus egyház'' -- tudniillik a magyar katolikus egyház -- jogi személy. 6. SAJÁTJOGÚ EGYHÁZAK A KELETI EGYHÁZJOGBAN 1160 A CIC-ben sajátjogú rítus szerinti egyháznak nevezett nagyobb közösségre a Keleti Codex következetesen a sajátjogú egyház (Ecclesia sui iuris) kifejezést alkalmazza. Ezt az egységet úgy határozza meg, mint krisztushívôk olyan csoportját, melyet a jog elôírásai szerint hierarchia fog össze, és melyet a legfôbb egyházi hatóság kifejezetten vagy hallgatólagosan ilyennek ismer el (CCEO 27. k.). Ezek az ,,egyházak'' többnyire több részegyházból tevôdnek össze. Lehetnek pátriárkai egyházak (CCEO 55--150. k.), nagyérseki egyházak (CCEO 151-- 154. k.), metropolitai egyházak (CCEO 155--173. k.) és egyéb sajátjogú egyházak (CCEO 174--176. k.), aszerint, hogy élükön milyen rangú egyházi hatóság áll. Megjegyzendô, hogy a különbözô sajátjogú egyházak jogi önállóságának mértéke az itt említett egyes típusok szerint eltérô. ======================================================================== 48. §. A RÉSZLEGES ZSINATOK 1. A RÉSZLEGES ZSINATOK FOGALMA ÉS FAJAI 1161 A részleges zsinat (concilium particulare) püspökökbôl álló, valódi, de nem egyetemes zsinat. A CIC két fajtáját említi: a plenáris zsinatot (concilium plenare) és a tartományi zsinatot (concilium provinciale)[140]. 1162 Fôként a II. Vatikáni Zsinat után számos más -- többnyire országos -- egyházi gyűlést is tartottak, amelyek azonban nem voltak valódi zsinatok, hanem pasztorális zsinat, közös egyházmegyei zsinat, sajátos szinódus, szinodális folyamat, országos pasztorális kongresszus, stb. nevet viseltek. Általános jellemzôjük volt, hogy népes összejövetelként rendezték meg ôket igen sok világi hívô részvételével. Hatáskörük nem lehetett olyan, mint a zsinatoké, hiszen törvényhozó hatalommal a megjelentek közül csak a püspökök rendelkeztek. A közös munka nyomán létrejött okmányok ezért általában nem is határozat, hanem inkább ajánlás jellegűek[141]. a. A plenáris zsinat 1163 A mai jogban a plenáris zsinat valamely püspöki konferenciához tartozó összes részegyházak számára szól (439. k. 1. §). Régen, a püspöki konferenciák általánosan kötelezô intézménnyé válása elôtt, a plenáris zsinat a primácia, illetve az adott ország püspökeit egybegyűjtô (nemzeti) zsinatot, majd általában a több egyháztartományra szóló, de nem egyetemes zsinatot jelentette. Mivel ma a püspöki konferenciák többnyire országosak (vö. 447--448. k.), a plenáris zsinat ma is sokhelyütt a nemzeti zsinattal azonos. Összehívásának gyakoriságát a jog nem szabja meg. b. A tartományi zsinat 1164 Az egy egyháztartományhoz tartozó részegyházak számára tartott zsinatot tartományi zsinatnak nevezzük (vö. 440. k. 1. §). A II. Vatikáni Zsinat óta az amúgy sem túl gyakori plenáris és tartományi zsinatokra a legutóbbi idôkig egyáltalán nem került sor[142]. Rendszeres összehívását a mai jog már nem kívánja meg. 2. FELETTES HATÓSÁGUK 1165 A plenáris zsinat közvetlen felettes hatósága a püspöki konferencia. Magyarországon a nemzeti zsinat összehívásának és a rajta való elnöklésnek a joga ôsi kiváltság alapján a prímást illeti[143] (vö. 4. k., 47. k., 73. k., 79. k.). 1166 A tartományi zsinat felettes hatósága a metropolita és a tartomány püspökei. Az egyes jogok terén a metropolita és a püspökök illetékességének viszonyát a CIC külön meghatározza. 3. A FELETTES HATÓSÁG JOGAI 1167 A zsinat összehívása plenáris zsinat esetén a püspöki konferencia feladata a Szentszék jóváhagyásával (441. k. 1, 439. k. 1. §). A tartományi zsinat összehívója a metropolita a szuffragáneus püspökök többségének beleegyezésével (442. k. 1. § 1). A metropolitai szék üresedésekor tartományi zsinatot nem szabad összehívni (440. k. 2. §). 1168 A zsinat színhelyének megválasztása plenáris zsinat esetén a püspöki konferencia területén belül magának a konferenciának, tartományi zsinat esetén az egyháztartomány területén belül a szuffragáneusok többségének beleegyezésével a metropolitának a joga (441. k. 2, 442. k. 1. § 2). 1169 A napirend és a tárgyalásra kerülô kérdések meghatározása, valamint a zsinat kezdetének és idôtartamának kijelölése, a zsinat áthelyezése, elnapolása és feloszlatása szintén a püspöki konferencia, illetve tartományi zsinat esetén a metropolita joga a szuffragáneusok többségének beleegyezésével (441. k. 4, 442. k. 1. § 3). 1170 A zsinaton való elnöklés plenáris zsinaton arra a megyéspüspökre hárul, akit a résztvevôk közül a püspöki konferencia kiválaszt és a Szentszék megerôsít (441. k. 3). A tartományi zsinaton a metropolita elnököl. Törvényes akadályoztatása esetén a szuffragáneus püspökök választanak maguk közül elnököt (442. k. 2. §). 4. A RÉSZTVEVÔK A részleges zsinatok résztvevôi különbözô kategóriákra oszlanak: 1171 1) Meghívandók döntési joggal: a megyéspüspökök, a koadjutorok, a segédpüspökök, a területen a Szentszéktôl vagy a püspöki konferenciától kapott sajátos feladatot betöltô egyéb címzetes püspökök (443. k. 1. §). 1172 2) Meghívhatók döntési joggal: a területen tartózkodó egyéb címzetes vagy kiérdemesült püspökök (443. k. 2. §). 1173 3) Meghívandók tanácsadói joggal: a terület általános és püspöki helynökei; a szerzetes intézmények és az apostoli élet társaságai nagyobb elöljárói közül annyian, amennyit a püspöki konferencia vagy a tartomány püspökei meghatároznak (ôket az illetô területen székházzal rendelkezô intézmények és társaságok összes nagyobb elöljárói választják meg); az illetô területen székhellyel rendelkezô egyházi és katolikus egyetemek rektorai, valamint a teológiai és kánonjogi karok dékánjai; a nagyszemináriumok rektorai közül egyesek, akiknek számát ugyanúgy határozzák meg, mint a szerzetes elöljárókét, személyét pedig az összes rektorok választják ki maguk közül. A tartományi zsinatokra ezen kívül a papi szenátusok és pasztorális tanácsok, valamint a székeskáptalanok két-két testületileg kiválasztott tagját is meg kell hívni tanácsadói joggal (443. k. 3. §, 5. §). 1174 4) Meghívhatók tanácsadói joggal: papok és más krisztushívôk. Az ô számuk nem haladhatja meg a fentebb felsorolt tagok közül a káptalani, szenátusi és pasztorális tanácsi küldöttek levonásával fennmaradó szám felét (443. k. 4. §). 1175 5) Vendégek: plenáris zsinatra a püspöki konferencia, tartományi zsinatra a metropolita és a szuffragáneusok megítélése szerint vendégként másokat is meg lehet hívni (443. k. 6. §). A vendégeknek természetesen még tanácsadói szavazati joguk sincs. 1176 Akiket a részleges zsinatra összehívtak, kötelesek megjelenni, hacsak megfelelô akadály vissza nem tartja ôket. Ez esetben kötelesek errôl értesíteni a zsinat elnökét (444. k. 1. §). Akiket a részleges zsinatra döntési szavazati joggal meghívtak, de akadályoztatás miatt nem tudnak megjelenni, képviselôt küldhetnek. Ez utóbbi viszont csak tanácsadói szavazati joggal rendelkezik (444. k. 2. §). 5. A RÉSZLEGES ZSINATOK HATALMA 1177 A részleges zsinatoknak valódi egyházkormányzati hatalmuk van[144], mégpedig elsôsorban törvényhozói hatalmuk. Így az egyetemes egyházjogot tiszteletben tartva rendelkezhetnek mindarról, ami számukra a hit erôsödésére, a közös lelkipásztori tevékenység szabályozására, az erkölcsök irányítására és a közös egyházi fegyelem kialakítására és védelmére alkalmasnak tűnik (445. k.). A zsinatok határozatai csak akkor hirdethetôk ki, ha a Szentszék felülvizsgálta ôket. Az összes iratok felterjesztésérôl a Szentszékhez a zsinat feloszlása után az elnöknek kell gondoskodnia (446. k.). 1178 Régen a tartományi zsinatok bírói tevékenységet is folytattak. Bár elvileg ilyen hatalmukat nem vitathatjuk, azok a nagyobb ügyek, amelyek az egyes püspök, illetve a metropolita illetékességét meghaladják, ma többnyire a Szentszékre tartoznak. Pl. püspökök bűnügyeiben csak a pápa illetékes (1405. k. 1. § 3). A metropolita ítélete ellen pedig a tartomány püspökeinek gyűléséhez nem lehet fellebbezni. ======================================================================== 49. §. A PÜSPÖKI KONFERENCIÁK 1. A PÜSPÖKI KONFERENCIÁK FOGALMA ÉS TAGJAI 1179 Már a XIX. században is, a XX. században pedig különösen gyakorivá és jelentôssé váltak azok a zsinatnak nem számító gyűlések, melyeken egy-egy ország püspökei az egyházkormányzat bizonyos gyakorlati kérdéseit vitatták meg. A II. Vatikáni Zsinat a korábbiaktól jogi szempontból eltérô intézményként mutatja be a püspöki konferenciákat. Az egész latin egyházban kötelezô állandó testületekként írja elô ôket (CD 38). Tehát nem csupán alkalmi gyűlések, hanem akkor is fennállnak, amikor éppen nem üléseznek. Tipikus formájukban egy-egy ország összes részegyházainak fôpásztorait foglalják magukban. Rendeltetésük a püspökök egyes lelkipásztori feladatainak közös gyakorlása a területükön élô keresztények javára (447. k.). 1180 Noha az általános szabály az, hogy a püspöki konferenciának országosnak kell lennie, ha az Apostoli Szentszék az érdekelt megyéspüspökök meghallgatásával jónak látja, létesíthetô püspöki konferencia ennél nagyobb vagy kisebb terület számára is. Az ilyen konferencia jogkörét a Szentszéktôl adott külön szabályok határozzák meg (448. k. 2. §). 1181 Az Egyházi Törvénykönyv a zsinat határozatának megfelelôen rögzíti a püspöki konferenciák mivoltát, összetételét, feladatkörét (447--448. k.). Leszögezi, hogy a törvényesen létesített püspöki konferencia az Egyházban jogi személynek számít (449. k. 2. §). Ebbôl persze az is következik, hogy hacsak a jog kivételt nem tesz, érvényesek rá a jogi személyekrôl szóló általános elôírások (113--123. k.). 1182 A püspöki konferenciához mindig hozzá tartoznak az illetô terület összes megyéspüspökei és azok, akik a jogban velük egyenlô megítélés alá esnek, továbbá -- korlátozottabb jogokkal -- a koadjutor püspökök, a segédpüspökök és azok a többi címzetes püspökök, akik az adott területen az Apostoli Szentszéktôl vagy a püspöki konferenciától rájuk bízott különleges feladatot töltenek be. Meghívhatók más rítusú ordináriusok is, nekik azonban csak akkor van döntési szavazati joguk, ha a püspöki konferencia szabályzata így rendelkezik (450. k. 1. §)[145]. A többi címzetes püspökök (pl. funkció nélküli nyugdíjasok, menekültek), valamint a római pápa követe a jog szerint nem tagjai a konferenciának (450. k. 2. §). Természetesen egyes ülésekre ôk is meghívhatók, sôt a pápai követ meghívását a jog elô is írja (MP, Sollicitudo omnium Ecclesiarum, 1969. VI. 24, nr. VIII, 2: AAS 61, 1969, 482). A kiérdemesült püspökök meghívását (döntési szavazati jog nélkül) az Apostolos suos kezdetű motu proprio kifejezetten ajánlja (1998. V. 21, Nr. 17: AAS 90, 1998, 653). 1183 Minden püspöki konferenciának saját maga által összeállított, de az Apostoli Szentszéktôl felülvizsgált szabályzata kell, hogy legyen. Ebben többek között szabályozni kell a konferencia alapvetô szerveinek felépítését és működését (451--452. k.). Ezeket a szabályzatokat a Szentszéktôl kiadott általános minta szerint kell összeállítani (SC Consist, Archetypon Statuti Conferentiae Episcoporum: Per 57, 1968, 227- -230).[146] 1184 A püspöki konferenciáknak választott elnöke[147] kell, hogy legyen, akit törvényes akadályoztatás esetén a szabályzat szerint meghatározott helyettes pótol. Ugyancsak a szabályzat intézkedik a titkár kijelölésének módjáról (452. k. 1. §). A püspöki konferenciának állandó tanácsa (consilium permanens) is kell, hogy legyen. Ez a szerv az ülések közti idôben lát el operatív és végrehajtó feladatot (Archetypon art. 18--20). Élén a konferencia elnöke áll (uo. art. 19; 452. k. 2. §). A konferenciának legalább évente egyszer, valamint ha a szabályzat vagy a körülmények megkívánják, teljes ülést (conventus plenarius) kell tartania (453. k.). A teljes ülésen magánál a jognál fogva döntési szavazati joguk van a megyéspüspököknek, a velük egyenlô jogi elbírálás alá esôknek és a koadjutoroknak. A többieknek a konferencia szabályzata szerint lehet döntési vagy tanácsadói szavazatuk, kivéve a szabályzat elkészítésérôl vagy megváltoztatásáról való szavazást, mert abban döntési joguk nem lehet (454. k.). 2. A PÜSPÖKI KONFERENCIÁK JELLEGE 1185 A püspöki konferenciák tisztán egyházjogi eredetű intézmények. Ebben alapvetôen különböznek a pápaságtól és a megyéspüspöki tisztségtôl, amelyek -- legalábbis hivatásuk lényegét tekintve -- teológiai okból szükségszerű, ún. ,,isteni jog'' alapján fennálló szerkezeti elemei Isten népe közösségének. A püspöki konferenciákat viszont eleinte a részleges, késôbb mai formájukban az egyetemes egyházjog hívta létre a püspökök lelkipásztori munkájának megkönnyítésére az adott kor feltételei között. Ezt a teológiai különbséget a püspöki konferenciák és a pápaság, a megyéspüspökség, valamint a püspökök testülete között igen neves teológusok -- pl. Henri de Lubac, Joseph Ratzinger, Jérome Hamer bíborosok -- hangsúlyozták. Ugyanezt az álláspontot képviselte a Nemzetközi Teológiai Bizottság 1985-ben kiadott okmánya is, mely ehhez hozzáfűzi, hogy a püspöki konferenciák ténykedése nem nevezhetô a szó szoros értelmében kollegiálisnak, vagyis a püspökök testületét képviselônek, hiszen a kollegialitás szót a zsinat sem használta ebben a vonatkozásban[148]. A püspöki konferenciák teológiai és jogi természetérôl, valamint hittani megnyilatkozásaikról II. János Pál pápa 1998. V. 21-én kelt, Apostolos suos kezdetű motu propriójában ad összefoglaló tanítást és rendelkezéseket (AAS 90, 1998, 641--658).[149] 1186 Másrészrôl II. János Pál pápa -- hasonlóan megválasztása elôtti szinódusi megnyilatkozásaihoz[150] -- Redemptor Hominis kezdetű enciklikájában (1979. III. 4: AAS 71, 1979, 257--324, nr. 5) kifejti, hogy a püspöki konferencia azon formák egyike, melyek a kollegialitást jelzik. 1187 Az 1985-ös rendkívüli püspöki szinódus záróokmánya[151] rámutat arra, hogy a kollegialitás teológiájának alapját a communio- ekkleziológia képezi, mely szerint: ,,A részegyházak az egyetemes Egyház képmásai: bennük és belôlük valósul meg az egy és egyetlen katolikus Egyház. Így az egyes püspökökben saját egyházuk, valamennyiükben pedig -- a pápával együtt -- az egész Egyház mutatkozik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében'' (LG 23a). Ehhez a szinódusi okmány hozzáfűzi, hogy a püspöki konferenciák, bár nem hordozói a szoros értelemben vett kollegiális cselekvésnek, valamiképpen mégis jelei, részleges megvalósítási formái a püspökök kollegialitásának. Az okmány álláspontját Walter Kasper úgy jellemzi, hogy szerinte a püspöki konferenciák egyházi jogi intézmények, de isteni jogi alapon állnak[152]. 1188 Ez kánonjogilag annyit jelent, hogy teológiailag szükséges funkciókra szolgáló, de a történelmi szükségleteknek megfelelôen tisztán egyházi jog által létesített (és az illetékes egyházi hatóság által megszüntethetô) intézményes formáról van szó. 1189 A Püspöki Kongregáció II. János Pál pápa indítására az Apostoli Szentszék más hatóságaival együttműködve 1988 januárjában tervezetet küldött a világ összes püspöki konferenciáinak a püspöki konferenciák teológiai és jogi státusának kérdésérôl. Ebben különleges hangsúlyt kap, hogy a püspöki konferencia inkább gyakorlati, operatív, pasztorális célra hivatott, hogy a kollegialitást csak analóg értelemben fejezi ki. A püspöki konferenciák teológiai értékérôl és jogi természetérôl, viszonyukról a kollegialitás eszményéhez, kormányzati hatalmukról és tanítóhivatali szerepükrôl átfogó tanítást és rendelkezéseket tartalmaz II. János Pál pápa 1998. V. 21-én kiadott, Apostolos suos kezdetű motu propriója (AAS 90, 1998, 641--658). 1190 Mindezek alapján egyértelműnek látszik, hogy a püspöki konferenciák a bennük résztvevô püspökök küldetésének alapvetôen kollegiális jellegét is tükrözik. Ez azonban -- mint többekkel együtt Juan Ignacio Arrieta[153] méltán hangsúlyozza -- egyrészt semmiképp sem jelenti azt, hogy a püspöki konferenciák feladatának és hatáskörének bármi köze is lenne a püspökök testülete világegyházra szóló legfôbb hatalmához, másrészt úgy sem értelmezhetô, mintha a püspöki konferenciák keretében az egyes püspökök kollegiális küldetésének csupán érzelmi, minden jogi vonatkozás nélküli megvalósulásáról lenne szó. 1191 A püspöki konferencia tehát a püspökök testületének, mint olyannak nem szerve, nem részlege. Nem is tartoznak hozzá szükségképpen a területen élô és a katolikus egyház teljes közösségében lévô összes felszentelt püspökök. A konferenciában való tagság nem automatikus következménye a püspökszentelésnek. Sajátos és született jogon a megyéspüspökök és a velük jogilag egyenlô elbírálás alá esô -- bár esetleg püspökké nem szentelt -- személyek tagjai a konferenciának (448. k. 1. §). A tagság tehát elsôsorban a kánoni küldetéssel kapott lelkipásztori feladatkörbôl fakad. 1192 Ezt emeli ki a Pápai Törvénymagyarázó Tanács 1989. március 15-én közzétett (AAS 81, 1989, 388) válasza, mely leszögezi, hogy segédpüspök püspöki konferencia elnöke vagy elnökhelyettese nem lehet. Indoklásul Rosalio Castillo Lara bíboros, a Tanács elnöke megjegyzi, hogy az elnöki tisztség a konferencia természeténél fogva feltételezi, hogy betöltôje teljes jogú tagja a konferenciának[154]. 1193 Úgy tűnik, a püspöki konferenciák keretében végsô soron a püspöki rend kollegiális mivoltának az a jogi vonatkozása, hogy a tagoknak az ott egy vagy több püspöktársuktól kapott tanácsokban fel kell ismerniük a többiek valódi jogának és kötelességének, az egyházmegyéjük határain túllépô felelôsségnek a gyakorlását. Ezeknek a tanácsoknak azonban rendes körülmények között nincsen kötelezô erejük, viszont jogi oldala is van annak a kötelességnek, hogy a kapott tanácsokat ki-ki komolyan mérlegelje. Ennek a lényegi jogi kötelezettségnek tételes egyházjogi konkretizálása található pl. az egyes püspöki konferenciák szabályzatában a felszólalás, a tanácskozási jog részletes szabályaiban. 3. A PÜSPÖKI KONFERENCIÁK HATÁSKÖRE 1194 A fentiekkel, úgy tűnik, teljes összhangban áll a Codex 455. kánonjának kijelentése a konferencia hatáskörérôl. Eszerint általános határozatokat csak olyan esetekben hozhat, amikor azt az egyetemes jog elôírja, vagy az Apostoli Szentszék külön megbízása elrendeli. Ilyen határozatok csak teljes ülésen, a döntési szavazati joggal rendelkezô tagok legalább kétharmadának szavazatával születhetnek. Kötelezô erôt pedig csak akkor nyernek, ha az Apostoli Szentszék megvizsgálta, és kihirdették ôket. Azok a témakörök, amelyekben a püspöki konferenciának a fenti módon általános szabályt kell vagy lehet alkotnia, fôként magában az Egyházi Törvénykönyvben szerepelnek. E kérdések jelentôs részérôl a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1992-ben rendelkezett. E szabályokat a Püspöki Kongregáció átvizsgálta és 1994. január 8-án kihirdetésüket engedélyezte. A kihirdetésre 1994. május 31-i dátummal került sor (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kiegészítô szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz, Bp 1994; ET 1161--1170: II. Függelék)[155]. 1195 Mindazokban az esetekben, amikor sem az egyetemes egyházjog, sem külön szentszéki intézkedés nem adott hatalmat a konferenciának, az egyes püspökök hatásköre érintetlen marad, s ahhoz, hogy az összes püspökök nevében érvényesen lehessen eljárni, minden egyes püspök beleegyezése szükséges (455. k. 4. §). 1196 Noha a CIC itt csak a valódi jogszabálynak számító általános határozatok (vö. 29. k.) meghozataláról szól, a végrehajtói egyházkormányzati hatalom gyakorlását megkívánó egyedi közigazgatási intézkedések kiadására is számos esetben felszólítja a konferenciát. Ilyen pl. az országos szintű hivatalos egyházi jogi személyek létesítése és megszüntetése (312. k. 1. § 2), ezek vezetôjének kinevezése vagy megerôsítése (317. k. 1. §), a Szentírás kiadásának jóváhagyása, ökumenikus szentírásfordítás engedélyezése (825. k.) stb. Hogy ezekre az intézkedésekre, valamint az egyesek szerint bírói hatalom gyakorlásának számító, mások szerint inkább közigazgatási jellegű egyéb egyedi intézkedésekre (világi bírók kinevezésének engedélyezése: 1421. k. 2. §; társas bíróságra tartozó ügyek egyetlen klerikusra bízásának engedélyezése: 1425. k. 4. §; szentszéki engedéllyel regionális bíróság létrehozása és vezetése: 1439. k.) is érvényes-e a 455. kánonnak a szükséges többségrôl szóló elôírása, azt sokan vitatják[156]. Inkább a jogi személyek cselekvésére vonatkozó általános szabályokat és a konferenciák saját szabályzatát tartják ilyenkor irányadónak (vö. 119. k.). 1197 Mindenesetre jellemzô, hogy az újabban jóváhagyott püspöki konferenciai szabályzatok közt is vannak olyanok, melyek a ,,jogilag kötelezô'' és a ,,jogilag nem kötelezô'' döntések között tesznek csak különbséget a szükséges többség szempontjából. Ennek során az összes kötelezô döntésekre alkalmazzák a 455. kánon követelményét[157]. A Német Püspöki Konferencia szabályzata a 455. kánon elôírását alkalmazza az egyedi esetekre szóló döntésekre is, mégpedig mind a szükséges többséget illetôen, mind pedig a tekintetben, hogy a konferencia ilyenek kiadására csak akkor illetékes, ha erre a jog vagy a Szentszék intézkedése felhatalmazza (Art. 8 [1] b; Art. 11 [1]: AKK 155, 1986, 145--146). 1198 Ez egyébként logikusan következik a 381. kánon 1. §-ának a zsinat tanítását (CD 8a) követô alapelvébôl, mely kimondja, hogy a megyéspüspököt a rábízott egyházmegyében megilleti mindaz a hatalom, mely lelkipásztori feladatának gyakorlásához szükséges, kivéve azokban az ügyekben, melyeket a jog vagy a pápa határozata másnak tart fenn. 1199 Tehát a konferencián többségi alapon hozott döntés -- függetlenül attól, hogy a 455. kánon csak általános határozatokról beszél -- nem kötelezheti a kisebbségben maradt megyéspüspököt, ha nem olyan tárgyban született, amit a jog vagy a pápa a püspöki konferencia hatáskörébe utalt. 1200 Mindez még nem oldja meg azt a problémát, hogy milyen értéke és jogosultsága van a püspöki konferencia keretében, de nem az egyes részegyházak számára, hanem magának a konferenciának a belsô működésére nézve születô határozatoknak és fôként a tanító vagy buzdító jellegű nyilatkozatoknak. Amennyiben ez utóbbiak hit és erkölcs terén tanítóhivatali tekintélyre tartanak igényt (hiszen épp ez indokolhatja kiadásukat), akkor rájuk is érvényesek az Apostolos suos kezdetű motu proprio kritériumai (lásd alább). 1201 Ez utóbbi típusú megnyilatkozásokról még ma is folynak bizonyos viták a szakértôk között. Különösen azt vizsgálják, hogy van-e, illetve pontosan milyen értelemben van a püspöki konferenciának saját, az egyes püspökökétôl különbözô tanítóhivatali illetékessége, tanítói küldetése. A viták során egyre világosabbá válik, hogy a Krisztus tanítói feladatában, küldetésében való részesedés és az egyházban lévô hatalom viszonya további tisztázásra szorul. Ebben a tisztázásban jelentett nagy elôrelépést az Apostolos suos kezdetű motu proprio, mely kimondja, hogy a konferenciák tanbeli nyilatkozatai akkor számítanak hiteles tanítóhivatali megnyilatkozásnak, ha a konferencia püspöktagjai egyhangúan fogadták el ôket, vagy a teljes ülésen kétharmados többséget kaptak, majd az Apostoli Szentszék felülvizsgálta ôket (IV, 1--2: AAS 90, 1998, 657). 1202 Mindenesetre a jelenlegi egyházjogban mind a hármas (tanítói, megszentelôi, kormányzói) feladat, mind pedig az egyházkormányzati (és némileg a rendi) hatalom fogalma szerepet játszik. Annyi bizonyosnak látszik, hogy mind a jogalkotáshoz, mind a kötelezô érvényű közigazgatási intézkedésekhez egyházkormányzati hatalomra van szükség (vö. 35. k.). Ezt pedig nem a püspökszentelés önmagában, hanem a felszentelésre mint alapra (vö. 129. k. 1. §) épülô kánoni küldetés adja meg (LG, Nota explicativa praevia 2). A jogilag kötelezô erejű tanítóhivatali megnyilatkozások kiadásakor is működik az egyházkormányzati hatalom (vö. 753--754. k.)[158]. 4. A PÜSPÖKI KONFERENCIÁK ÉS A SZENTSZÉK 1203 A hatályos egyházjog szerint a püspöki konferenciák sok szállal kapcsolódnak az Apostoli Szentszékhez, mely azoknak a szerveknek az összességét jelenti, melyek által a római pápa az egyetemes Egyház ügyeit intézni szokta (360--361. k.). 1204 Egyedül a legfôbb egyházi hatóság jogosult püspöki konferenciák létesítésére, megszüntetésére vagy megváltoztatására (449. k. 1. §). Az Apostoli Szentszékre tartozik a püspöki konferenciák szabályzatának felülvizsgálata (451. k.). A konferencia általános határozatai nem nyerhetnek kötelezô erôt elôzetes Szentszéki felülvizsgálat nélkül (455. k. 2. §). A püspöki konferencia, mint olyan, általános határozatok hozatalára csak az egyetemes jog -- melyet a legfôbb egyházi hatóság, többnyire maga a pápa vagy a Szentszék valamely más szerve ad ki -- vagy a Szentszék külön megbízása által elrendelt esetekben jogosult (455. k. 1. §). 1205 Ez az elôírás felveti a püspöki konferenciák hatalma természetének kérdését. Egyesek szerint saját rendes hatalma van, hiszen bizonyos hatalmi tevékenységek a jog alapján hivatali hatáskörébe tartoznak, melyet a maga nevében gyakorol, nem pedig a Szentszék nevében. Ennek jele lenne, hogy a Codex a konferenciákról nem a legfôbb egyházi hatóságról, hanem a részegyházakról és csoportjaikról szóló szakaszban tárgyal[159]. Mások azt vallják, hogy a hagyományos tanításnak megfelelôen, csak a pápának és a megyéspüspököknek van saját rendes hatalmuk, a többi egyházkormányzati szervek pedig a hivatali hatáskörükbe tartozó dolgokban rendes, de helyettesi, az esetleg rájuk bízott egyéb ügyekben megbízotti hatalommal rendelkeznek. Ebben az összefüggésben némelyek a konferenciák hatalmát megbízottinak minôsítik, mivel úgy találják, hogy a jog elôbb és külön megalkotja a püspöki konferenciák intézményét, és logikailag és történelmileg késôbb, nem az intézmény saját arculatának leírása során, hanem más helyeken elszórtan, továbbá egyedi intézkedésekkel bíz rá egyes hatalmi feladatokat. Ugyanakkor a püspöki konferencia sajátos hatáskörében, mikor intézkedése a kisebbségben maradt tagokat is kötelezi, azért járhat el, mert a pápa az illetô jogkört a 381. k. 1. §-a szerint fenntartotta neki[160], vagy saját hatalmából részesítette e tekintetben[161]. Az állami szervekkel való kapcsolattartás során is különbözô természetű püspökkari hatáskörök működnek. Csakis a jellegüknek megfelelô eljárással lehet legitim módon gyakorolni ôket[162]. 1206 Egyes fontos egyedi határozatok, döntések -- tehát nem a 455. kánonban szabályozott általános határozatok, melyek ,,felülvizsgálatot'' kívánnak a Szentszék részérôl -- szentszéki engedélyezésre, jóváhagyásra szorulnak. Ilyen szükséges pl. egyházmegyeközi szeminárium alapításához (237. k. 2. §), plenáris zsinat összehívásához (439. k. 1. §), országos hittankönyvek kiadásához (775. k. 2. §), másodfokú regionális bíróság létesítéséhez (1439. k. 1- -2. §). Más egyedi határozatok érvényességéhez a CIC külön szentszéki jóváhagyást nem ír elô (pl. 312. k. 1. § 2, 320. k. 2. §, 346. k. 1. §, 775. k. 3. §). 1207 A Szentszéknek jelentést kell küldeni a konferencia teljes ülései után, mégpedig nem csupán akkor, ha azon szentszéki felülvizsgálatra szoruló határozatok születtek (456. k.). Ugyancsak a Szentszék megkérdezésére van szükség a konferenciák intézményes nemzetközi kezdeményezéseihez is (459. k. 2. §). 1208 Ezen a konkrét intézményes kapcsolatrendszeren túl a pápa és a püspöki konferenciák viszonyának van egy mélyebb teológiai alapja is. Mint láttuk a püspöki rend eredendôen kollegiális jellegének gyökere abban a tényben keresendô, hogy az Egyház hierarchikus közösség, s a püspököknek ilyen hierarchikus közösségben kell lenniük az Egyház fejével és tagjaival. Ez pedig nem puszta érzelmet jelent, hanem ,,szervezetszerű valóságot, ami jogi alakot követel, és ugyanakkor a szeretet élteti'' (LG, Nota explicativa praevia 2). 1209 Ennek megfelelôen minden további nélkül gyakorolható hatalommal a püspökök csak a hierarchikus közösségbôl forrásozó valamilyen kánoni küldetés erejében rendelkeznek. A püspöki konferenciákban való teljes jogú tagság alapja pedig, mint láttuk, éppen az egyházmegyék vagy a velük jogilag azonos elbírálás alá esô részegyházak (pl. területi apátságok) vezetésére szóló küldetés. Eszerint a püspöki konferencia olyan szerv, amely a hierarchikus közösség jobb működését segíti. Talán nem túlzás azt mondani, hogy épp ebbôl fakad kapcsolata a püspöki kollegialitással. 1210 Ez a kollegiális egység pedig ,,megmutatkozik az egyes püspököknek a részegyházakkal és az egyetemes Egyházzal való kapcsolataiban is. A római püspök mint Péter utóda örök és látható ôselve és alapja az egységnek mind a püspökök, mind a hívôk sokaságában. Az egyes püspök viszont a saját részegyházában ilyen látható ôselve és alapja az egységnek'' (LG 23a). A részegyházak mint az egyetemes Egyház képmásai (uo.), az egész Egyházat jelenítik meg (vö. CD 11). 5. A PÜSPÖKI KONFERENCIÁK KAPCSOLATAI EGYMÁSSAL 1211 A püspöki konferenciák egymás közti kapcsolatainak erôsítését, fôként szomszédos konferenciák esetében, a CIC elôírja (459. k. 1. §). Ennek az együttműködésnek számos formája alakult ki. A két fô típus: az egyes konferenciák közti kapcsoltok (pl. képviselôk küldése a szomszédos konferencia teljes üléseire, azonos nyelvterületen közös liturgikus kiadványok készítése, közös bizottságok egyes kérdések tanulmányozására vagy pasztorális problémák megoldására, közös tanácskozások, rendszeres találkozók), illetve a püspöki konferenciákból álló kontinentális szervezetek. Ilyen szervezetek pl. az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (CCEE) és a Latin-amerikai Püspöki Tanács (CELAM)[163]. A püspöki konferenciák közti kapcsolatok erôsítésére alakult konferenciaközi tanácsokat az Annuario Pontificio sorolja fel. 1212 A püspöki konferenciák közti ilyen intézményes, jogilag megalapított, saját szabályzattal rendelkezô tanácsok működésére, illetve kialakítására vonatkozik a 459. k. 2. §-ának elôírása, amely szerint a nemzetközi (konferenciaközi) tevékenységhez ki kell kérni a Szentszék véleményét[164]. ======================================================================== 50. §. AZ EGYHÁZMEGYEI ZSINAT 1213 A CIC az egyházmegyei zsinatról szóló kánonokat a részegyházak belsô rendjérôl szóló cím elején közli. Ezzel is felhívja a figyelmet a tágabb értelemben vett szinodalitás, a közös megbeszélések nyomán kibontakozó konszenzus alapvetô jelentôségére a részegyházak életében. 1. FOGALMA ÉS SZEREPE 1214 Az egyházmegyei zsinat (synodus dioecesana) ,,a részegyház olyan kiválasztott papjainak és más krisztushívôinek gyűlése, akik az egész egyházmegyei közösség javára a megyéspüspöknek segítséget nyújtanak'' (460. k.). Az egyházmegyei zsinaton a megyéspüspök egyházkormányzati feladatát ünnepélyes módon gyakorolja. Nem zsinat (concilium) ez a szó szoros értelmében, hanem csak gyűlés (synodus), mivel nem püspökökbôl áll. Az egyházmegyei zsinat tanácsadásra hivatott, tehát nem törvényhozó. Ezen a zsinaton az egyedüli törvényhozó a megyéspüspök (466. k.). 1215 Az egyházmegyei zsinat jellege miatt a concilium szó alkalmazásának kerülése már a IV. Lateráni Zsinaton megfigyelhetô[165]. 1216 Az Egyházi Törvénykönyvnek az egyházmegyei zsinatról szóló rendelkezései a Püspöki Kongregáció 1973. II. 22-én kiadott direktóriumához képest (Directorium de pastorali ministerio episcoporum: Leges V, 6462--6539, nr. 163--165) szűkszavúnak tűnnek. Ennek magyarázata a törvénykönyv műfajában keresendô. A direktórium ugyanis, mint végrehajtási utasítás jellegű okmány (vö. 34. k.), az indoklások és részletes útmutatások nagyobb bôségét nyújthatja. Ezek az elemek a hatályos CIC alkalmazásához is hasznos irányelvek lehetnek. A megyéspüspök e direktórium 163. pontja szerint különösen az alábbiakra kell, hogy figyelmet fordítson: 1) az egyetemes egyház tanításának és fegyelmének alkalmazása az adott részegyház körülményei között; 2) a lelkipásztori munka rendjének és irányának meghatározása; 3) az esetleges tévedések és hibák kiigazítása; 4) a közös tevékenység és felelôsség elômozdítása Isten népének építésében. Mindezeket a feladatokat az egyházmegyei zsinat jogszabályok elôkészítésével, buzdítások megfogalmazásának elôsegítésével szolgálhatja. 1217 A püspökök által kiadott egyházmegyei zsinati határozatok a részleges egyházjog fontos forrásai. E határozatok többnyire egyházmegyénként és zsinatonként külön-külön kötetekben jelennek meg[166]. A II. Vatikáni Zsinat utáni egyházmegyei zsinatok közül sok lemondott a normatív szövegek megfogalmazásáról; az ilyen szövegek helyett vagy mellett gyakorivá váltak a spirituális és buzdító jellegű okmányok, számos helyen vallásos összejövetelek és megbeszélések több évig tartó sorozata készítette elô, vagy szinte helyettesítette az egyházmegyei zsinatot. 1218 II. János Pál pápa magyarországi látogatása során 1991. VIII. 20- án a Magyar Püspöki Konferencia tagjaihoz intézett beszédében (10. pont: A pápa szól hozzánk, Katolikus Szemle, Róma 1991, 74) kifejezett buzdítást adott egyházmegyei zsinatok tartására. Ennek eleget téve az ország egyházmegyéiben egymás után indultak az egyházmegyei zsinatok. Ilyet tartottak az Esztergom-Budapesti Fôegyházmegyében (1994. VII. 3-- 9; dokumentumainak a fôpásztor által közzétett kiadása: Esztergom- Budapesti Fôegyházmegye Zsinati Könyve, Budapest 1994), a Szeged- Csanádi Egyházmegyében (1995. VI. 18--24; dokumentumainak a fôpásztor által közzétett kiadása: A Szeged-Csanádi Egyházmegye Zsinati Könyve, Szeged 1995), a Váci Egyházmegyében (1995. XI. 21--22; dokumentumainak a fôpásztor által közzétett kiadása: A Váci Egyházmegye Zsinati Könyve, Vác [1996]), valamint 1996. folyamán a Veszprémi Fôegyházmegyében (1996. VI. 28, kiadása: A Veszprémi Fôegyházmegye Zsinati Könyve, Veszprém 1996), az Egri Fôegyházmegyében (1996. X. 11; kiadása: Egri Fôegyházmegye Zsinati Könyve, Eger 1997), a Szombathelyi Egyházmegyében (1998. VI. 16-20, kiadása: A Szombathelyi Egyházmegye Zsinati Könyve, Szombathely 2000), a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében ( 1999. X. 25- -28, kiadása: A Debrecen-Nyiregyházi Egyházmegye Elsô Zsinata. Zsinati Dokumentumok, Debrecen 2000). A Székesfehérvári Egyházmegyében (1997. VI. 24--28, kiadása: A Székesfehérvári Egyházmegye Zsinati Könyve, Székesfehérvár 1998). Sajátos és kreatív megoldást választott a Kalocsa- Kecskeméti Fôegyházmegye, amely több évre terjedô folyamat formájában tartotta egyházmegyei zsinatát. A munkaokmányt a fôpásztor 1995. VI. 27- én tette közzé (A Kalocsa-Kecskeméti Fôegyházmegye szinódusának munkadokumentuma, Kecskemét 1995). 1219 Újabb hazai egyházmegyei zsinataink közös jellemzôje, hogy az egyházi élet összes nagy témakörével foglalkoznak, valamint, hogy a témákról szóló munkák és dokumentumok teológiai megfontolásokkal kezdôdnek, mégpedig elsôsorban a II. Vatikáni Zsinat és az azt követô szentszéki dokumentumok alapján, a helyzetkép leírásával folytatódnak, végül ajánlásokkal és rendelkezésekkel záródnak. 2. MEGTARTÁSÁNAK IDEJE 1220 Szemben a régi egyházjoggal, mely szerint legalább tízévenként zsinatot kellett tartani (1917-es CIC 356. k.), a hatályos Codex nem ír elô meghatározott gyakoriságot az egyházmegyei zsinatok tartására, hanem a kérdést a megyéspüspök megítélésére bízza. A püspöknek, mielôtt errôl döntene, meg kell hallgatnia a papi szenátus véleményét (461. k. 1. §). Ha egy püspök több egyházmegye gondját viseli, közös egyházmegyei zsinatot tarthat számukra (461. k. 2. §). 3. ÖSSZETÉTELE 1221 Az egyházmegyei zsinat, mint mondtuk, nem püspökök gyűlése. A régi Codex azt hangsúlyozta, hogy az egyházmegyei zsinat az egyházmegye papságának képviselôibôl áll. Az új Egyházi Törvénykönyv szerint a zsinat résztvevôi már nem csupán a papság soraiból kerülnek ki, hanem lehetnek világi krisztushívôk is (vö. 460. k.). A résztvevôk típusai a következôk: a megyéspüspök, aki a zsinat összehívója és elnöke, a rendes tagok, akiknek meghívása kötelezô, valamint a rendkívüli tagok, akiket a püspök belátása szerint meghívhat. Meghívhat a püspök ezenkívül megfigyelôket is. 1222 A rendes tagok: 1) a koadjutor püspök és a segédpüspökök (de nem az egyházmegyében tartózkodó egyéb püspökök); 2) az általános helynökök, a bírósági helynök, s ha van, a többi püspöki helynök (de nem a helyettes helynökök); 3) a székesegyház összes valódi (s nem csupán tiszteletbeli) kanonokjai; 4) a papi szenátus összes tagjai; 5) olyan világi hívôk és a megszentelt élet intézményeinek olyan tagjai, akiket a megyéspüspök által meghatározott módon és számban a pasztorális tanács választ, vagy ahol ilyen tanács nincs, a megyéspüspök által meghatározott módon jelölnek ki; 6) az egyházmegyei nagyszeminárium rektora; 7) az esperesek; 8) minden esperesi kerületbôl legalább egy pap, akit mindazok választanak, akik ott lelkipásztori szolgálatot teljesítenek; ugyanôk kötelesek megválasztani ilyenkor egy másik papot is, aki a küldöttet akadályoztatása esetén helyettesíti; 9) az egyházmegyében házzal rendelkezô szerzetes intézmények, illetve az apostoli élet ugyanilyen társaságai elöljárói közül néhányan, akiknek számát és megválasztási módját a megyéspüspök határozza meg (463. k. 1. §). 1223 Úgy tűnik, nem számítanak a 8. pontban említett lelkipásztori szolgálatot teljesítô személyek közé azok a világiak, akik megbízás alapján valamilyen részvételre jogosultak a lelkipásztori szolgálatban, de nem lévén felszentelve, nem láthatják el annak egészét (vö. 230. k. 3. §). Mivel a 463. k. 1. § 8. száma az 1917-es CIC 358. k. 1. § 7. számának megfelelôen beszél azokról, akik lelkipásztori szolgálatot teljesítenek, az itt említett választók csak klerikusok lehetnek (vö. 6. k. 2. §). 1224 Rendkívüli tagok azok, akiket a püspök belátása szerint hívhat meg. Lehetnek akár klerikusok, akár világiak. Lehetnek közöttük olyanok is, akik a megszentelt élet valamelyik intézményének tagjai (463. k. 2. §). Mind a rendes, mind a rendkívüli tagok jogosultak a megbeszélésen való felszólalásra és a tanácsadói jellegű szavazat leadására (465. k.). 1225 A megfigyelôk, akiket a püspök, ha alkalmasnak tartja, más keresztény felekezetek lelkészei vagy hívei közül hívhat meg, nem rendelkeznek ezekkel a jogokkal (463. k. 3. §). 4. ELÔKÉSZÍTÉSE ÉS ÖSSZEHÍVÁSA 1226 Az egyházmegyei zsinat egybehívására egyedül a megyéspüspök jogosult (462. k. 1. §). A zsinat összehívása kapcsán kell rendelkezni a tagok és megfigyelôk meghívásáról, s ennek keretében azoknak a tagoknak a kiválasztási módjáról, akik esetében ezt a törvénykönyv a megyéspüspökre bízza. 1227 Az összehívást követôen -- sôt egyes helyeken távolabbi elôkészület gyanánt már az összehívás elôtt -- szokott sor kerülni a zsinat formális elôkészítésére. Ennek módját az egyetemes jog nem szabja meg, így a püspök szabadon dönthet róla. Minden esetre mind az 1917-es CIC 360. k. 1. §, mind az új Codex 1980-as szövegtervezete (384. k.: Comm 14, 1982, 211) szólt arról, hogy a püspök egy vagy több elôkészítô bizottságot alakít. Ennek tagjai szakértelemmel rendelkezô papok és világiak. Munkájuk eredményeképpen célszerű, ha olyan okmányok készülnek, melyeket a püspök elôzetesen a résztvevôk rendelkezésére bocsát[167]. 5. LEFOLYÁSA 1228 Az egyetemes egyházjog csupán rövid utalásokat tartalmaz az egyházmegyei zsinat lefolyásának módjáról. Leszögezi, hogy az elnök tisztét a megyéspüspök tölti be, de ezt a feladatot egyes ülésekre (nem pedig a zsinat egészére nézve) rábízhatja az általános helynökre, vagy ha van ilyen az egyházmegyében, valamelyik püspöki helynökre (462. k. 2. §). A megyéspüspöknek joga van a zsinatot józan belátása szerint felfüggeszteni vagy feloszlatni is (468. k. 1. §). Mivel a zsinat a püspököt segíti, a püspök döntheti el, hogy milyen kérdések kerüljenek megvitatásra az üléseken. Az elôterjesztett kérdésekrôl azután a tagok kifejthetik véleményüket (465. k.). 1229 A tanácskozások eredményeként létrejövô záróokmány többféle úton készülhet. Lehetséges, hogy a megvitatott témákról dokumentum készül, amit a tagok egy ünnepélyes záróülés keretében megszavaznak. Az így megszavazott okmány azonban még nem hivatalos zsinati nyilatkozat vagy határozat. Akkor válik azzá, ha a megyéspüspök a szöveget mint ünnepélyes formában adott tanácsot változatlanul vagy módosításokkal magáévá teszi, aláírja és közrebocsátását elrendeli (466. k.). Elôfordulhat azonban az is, hogy szavazás útján elfogadott dokumentum a záróülésen nem születik, esetleg ilyen szavazásra nem is kerül sor, hanem a püspök maga vonja le a szükséges következtetéseket a tanácskozások során elhangzottakból, s maga állítja össze a megfelelô nyilatkozatokat és határozatokat[168]. 1230 Megjegyzendô, hogy a zsinati munka eredményének ezek a különbözô feldolgozási és közlési lehetôségei jellegükben nagyon hasonlóak azokhoz a formákhoz, amelyekben a püspöki szinódus egyes üléseinek nyomán keletkezett dokumentumok napvilágot láttak[169]. 1231 Az egyházmegyei zsinat végeztével a megyéspüspöknek közölnie kell az általa kiadott, illetve jóváhagyott nyilatkozatok és határozatok szövegét a metropolitával (hacsak nem ô maga a metropolita), valamint a püspöki konferenciával (467. k.). A Codex 1977-es és 1980-as szövegtervezete (Schema 1977, 279. k.; Schema 1980, 387. k.: Comm 14, 1982, 212) még tartalmazott olyan elôírást, hogy ezeket a szövegeket mielôbb közölni kell a Szentszékkel, ám ez a követelmény a végleges változatból kimaradt, mert úgy tűnt, hogy egy ilyen rendelkezés túlzott centralizációhoz vezetne[170]. A püspöki konferenciával, illetve a metropolitával való közlés csupán tájékoztató jellegű és a szomszédos részegyházak jobb együttműködését szolgálja. Nem jelenti viszont azt, hogy a nyilatkozatokat vagy a határozatokat a metropolitának vagy a püspöki konferenciának meg kellene vizsgálnia vagy jóvá kellene hagynia[171]. 1232 Az egyházmegyei zsinatot a megyéspüspök józan belátása szerint felfüggesztheti vagy feloszlathatja (468. k. 1. §). Ha pedig a püspöki szék megürül vagy akadályoztatva van, a zsinat automatikusan felfüggesztôdik, míg a következô megyéspüspök annak folytatását határozatilag el nem rendeli, vagy megszűntét ki nem nyilvánítja (468. k. 2. §). ======================================================================== 51. §. AZ EGYHÁZMEGYEI HIVATAL ÉS VEZETÉSE 1. ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK a. Fogalma 1233 Azoknak az személyeknek és intézményeknek az összességét, akik, illetve amelyek a püspököt az egész egyházmegye kormányzásában, fôként a lelkipásztorkodás irányításában, a közigazgatásban és a bíráskodásban segítik, egyházmegyei hivatalnak (curia dioecesana) nevezzük (vö. 469. k.). A gyakorlatban e hivatal fô munkaterületei: a lelkipásztorkodás irányítása, a vagyonkezelés és a bíráskodás (vö. már CD 27; SC Ep, Directorium, 1973. II. 22: Leges V, 6462--6539, nr. 200). b. A munkatársak kinevezése 1234 Az egyházmegyei hivatalban állandó szolgálatot teljesítô összes személyek kinevezése a megyéspüspök joga (470. k.). Ô az, akinek gondoskodnia kell az egész egyházmegye igazgatásával kapcsolatos ügyek kellô összehangolásáról Isten népének megfelelô szolgálata érdekében (473. k. 1--2. §). c. A munkatársak általános kötelességei 1235 Akiket az egyházmegyei hivatalhoz állandó szolgálatra felvesznek, kötelesek a jog és a püspök által meghatározott módon és keretek között a hivatali titoktartásra. Ugyanôk hivatalba lépésük alkalmával, ugyancsak a jog vagy a püspök által meghatározott módon, kötelesek ígéretet tenni feladatuk hűséges ellátására (471. k.). Ez az ígéret a bíróság személyzete esetében hivatali eskü kell, hogy legyen (1454. k.). d. A tevékenység összehangolói 1236 Mivel némelyik egyházmegyében ez a hivatal igen sok munkatársat foglalkoztat, a CIC kijelenti, hogy a megyéspüspök az általános és a püspöki helynökök tevékenységének összehangolására, ha ez hasznos, hivatalvezetôt (Moderator curiae) nevezhet ki, akinek papnak kell lennie. Feladata a püspök fennhatósága alatt összehangolni a közigazgatási ügyintézést, és gondoskodni arról, hogy a hivatal többi munkatársai szolgálatukat kellôen teljesítsék (473. k. 2. §). 1237 A hivatalvezetônek általános helynöknek kell lennie, hacsak a püspök indokoltnak nem ítéli, hogy ettôl a szabálytól eltérjen (473. k. 3. §). 1238 A püspöki tanács (consilium episcopale) az általános helynökökbôl és a püspöki helynökökbôl áll. Célja a lelkipásztori tevékenység elômozdítása. Létesítése nem kötelezô. A megyéspüspök szabad belátása szerint hozhatja létre (473. k. 4. §). e. Az iratok 1239 Az egyházmegyei hivatalnak azokat az iratait, amelyekkel jogi hatást szándékoznak elérni, alá kell írnia annak az ordináriusnak (vö. 134. k. 1. §), aki kibocsátja ôket. Ez az aláírás az érvényességhez szükséges. Alá kell írnia ôket az irodaigazgatónak vagy a jegyzônek is (474. k.). Ez utóbbi aláírás, mint a hitelesség biztosítéka, kötelezô, de ha hiányzik, ettôl még az irat nem érvénytelen (vö. Comm 5, 1973, 226: ,,non quidem ad validitatem''). 2. AZ ÁLTALÁNOS HELYNÖKÖK ÉS A PÜSPÖKI HELYNÖKÖK a. Hivataluk jellege 1240 Az általános helynök (Vicarius generalis) a püspököt az egész egyházmegye kormányzatában rendes hatalommal (potestas ordinaria vicaria) segítô pap (vö. 475. k. 1. §, 478. k. 1. §). Kinevezése kötelezô. Több általános helynököt csak különös lelkipásztori szempontok (pl. az egyházmegye kiterjedése, lakóinak száma) alapján szabad kinevezni (475. k. 2. §). 1241 A püspöki helynök (Vicarius episcopalis) olyan pap, aki a személyek, a terület vagy az ügyek egy bizonyos része fölött azzal a rendes hatalommal rendelkezik, ami az egyetemes jogban az általános helynököt illeti (476. k.). A püspöki helynök kinevezése nem kötelezô. A megyéspüspök több püspöki helynököt is állíthat (uo.). 1242 Az általános helynök tisztsége régi intézmény az egyházban. A püspöki helynök hivatala viszont a II. Vatikáni Zsinat kezdeményezésére (CD 27) alakult ki (MP, Ecclesiae sanctae, 1966. VIII. 6, nr. I, 14: AAS 58, 1966, 765--766; SC Ep., Directorium, Ecclesiae imago, 1973. II. 22, nr. 202: Leges V, 6528--6529). b. Hivataluk elnyerése 1243 Az általános és a püspöki helynököt a megyéspüspök szabadon nevezi ki, s ugyanô szabadon el is mozdíthatja ôket. A püspöki helynököt -- tehát nem az általános helynököt --, hacsak nem segédpüspök, meghatározott idôre kell kinevezni. Ennek az idôtartamnak a kinevezô intézkedésben szerepelnie kell (477. k. 1. §). 1244 Az általános és püspöki helynöki hivatal elnyerésének feltételei: 1) a papság (ez a hivatal lényegénél fogva érvényességi feltétel; vö. 129. k. 1. §, 475. k.); 2) a betöltött harmincadik életév; 3) kánonjogi vagy teológiai doktorátus, licenciátus vagy legalább jártasság; 4) tanbeli kifogástalanság; 5) kellô személyes tulajdonságok (becsületesség, okosság, az ügyintézésben való jártasság) [478. k. 1. §]. Mindezek a feltételek csupán a megengedettséget érintik, kivéve a papságot, mely a helynöki kinevezés érvényességéhez szükséges[172]. 1245 Nem szabad[173] általános vagy püspöki helynökké kinevezni a penitenciárius kanonokot (vö. 508. k.), hiszen a külsô és a belsô fórumon való intézkedések konfliktusba kerülhetnének, de nem szabad e tisztségekre olyat sem kinevezni, aki a püspöknek negyedfokú vagy annál közelebbi rokona (vö. 478. k. 2. §). 1246 Az 1917-es CIC 367. k. 3. §-a szükség esetét kivéve azt is tiltotta, hogy az általános helynök plébános vagy más lelkipásztori hivatalt viselô személy legyen. E tilalmat a CIC átdolgozása során magának a bizottság titkárának a javaslatára szándékosan törölték (Comm 13, 1981, 119). c. Hivataluk elvesztése 1247 Az általános helynök és a püspöki helynök hivatalát veszti: 1) lemondással; 2) megbízatása idejének lejártával (vö. 186. k.; ha meghatározott idôre nevezték ki); 3) ha a megyéspüspök közli velük elmozdításukat; 4) ha a püspöki szék megüresedik, kivéve ha a helynök segédpüspöki rangban van (481. k. 1. §, vö. 409. k. 2. §). A megyéspüspök tisztségének felfüggesztése az általános és a püspöki helynök hatalmát is automatikusan felfüggeszti, kivéve ha ezek felszentelt püspökök (481. k. 2. §). d. Kötelességeik és jogaik 1248 Az általános helynököt a végrehajtó hatalom terén azok a jogok illetik, amelyekkel maga a megyéspüspök rendelkezik, kivéve azoknak az intézkedéseknek a meghozatalát, amelyeket a püspök magának tartott fenn, vagy amelyekhez a jog különleges püspöki megbízást kíván (479. k. 1. §). 1249 A jog különleges püspöki megbízást kíván azokhoz a cselekményekhez, amelyekrôl a CIC azt mondja ki, hogy a megyéspüspök hatáskörébe tartoznak. Ezeket a helynök általános hivatali jogkörében nem végezheti, viszont végezheti mindazt, ami a Codex szerint az ordinárius, illetve a helyi ordinárius feladata (vö. 134. k. 3. §, 381. k.)[174]. 1250 A püspöki helynököt ugyanilyen hatalom illeti, de csak a területnek arra a részére, illetve az ügyeknek vagy személyeknek arra a csoportjára, amelynek számára kinevezték. Ám ebben a témakörben is ki van véve illetékessége alól mindaz, amit a püspök magának vagy az általános helynöknek tart fenn. Ugyancsak nem terjed ki hatalma arra, amihez a jog külön püspöki megbízást kíván (479. k. 2. §). 1251 Eltér a szerzôk véleménye a tekintetben, hogy a püspöki helynök hatáskörébe esô ügyekben megmarad-e ezzel párhuzamosan az általános helynök illetékessége is[175]. Meggyôzôbbnek látszik azok álláspontja, akik[176] egyrészt arra hivatkozva, hogy a püspöki helynök is közvetlenül a megyéspüspök nevében cselekszik, másrészt a több általános helynök illetékességének viszonyáról elfogadott korábbi elmélet analógiájára utalva, azt állítják, hogy ha a püspök az ügyek (vagy a terület) egy része számára püspöki helynököt nevez ki, ezzel annak feladatkörét kivonja az általános helynök illetékessége alól. Ha ilyen ügyekben az általános heynök mégis intézkedne, ez érvényes volna de nem megengedett[177]. 1252 Az Apostoli Szentszéktôl a megyéspüspöknek adott tartós felhatalmazások (facultates habituales) olyan hatalmat közvetítenek, mely nem tartozik a megyéspüspök hivatali hatáskörébe[178]. Általában a tartós felhatalmazásokra a megbízotti (delegált) hatalomról szóló szabályok érvényesek (132. k. 1. §). Kivételes azonban az általános és a püspöki helynökök pozíciója e tekintetben. Ôk ugyanis illetékességi területükön belül külön megbízás nélkül is élhetnek a megyéspüspöknek megadott tartós felhatalmazásokkal (479. k. 3. §), vagyis nem csupán almegbízottként gyakorolhatják azokat[179]. A mai egyházjogban az ilyen általános felhatalmazások gyakorlati jelentôsége erôsen csökkent. 1253 Az általános és a püspöki helynök illetékességi körén belül jogosult az olyan leiratok végrehajtására, melyeknek végrehajtója -- hivatalánál és nem személyes adottságainál fogva -- a püspök lenne (479. k. 3. §). 1254 Mind az általános, mind a püspöki helynök köteles a megyéspüspöknek elôzetesen és utólag is beszámolni azokról az ügyekrôl, melyeket intéz, és nem járhat el a megyéspüspök szándéka ellenére (480. k.). ======================================================================== 52. §. AZ EGYHÁZMEGYEI HIVATAL EGYÉB SZERVEI 1. AZ IRODAIGAZGATÓ ÉS A TÖBBI JEGYZÔK a. Az irodaigazgató hivatala 1255 Az irodaigazgató (cancellarius) az a személy, aki az egyházmegyei hivatalban gondoskodik a hivatal iratainak kiállításáról, kiküldésérôl és levéltári ôrzésérôl[180]. Irodaigazgató kinevezése minden egyházmegyei hivatalban kötelezô (482. k. 1. §). Ha szükséges, helyettes irodaigazgatót is ki lehet nevezni (482. k. 2. §). Az irodaigazgató és helyettese hivatalánál fogva betölti a jegyzôi (lásd alább) és titkári szerepkört (482. k. 3. §). b. A jegyzôk 1256 Az irodaigazgatón kívül további jegyzôk (notarii) kinevezése is lehetséges, de nem kötelezô. A jegyzôk szerepköre abban áll, hogy írása vagy aláírása hitelesnek minôsül, vagy minden fajta iratra, vagy csupán a bírósági iratokra (az ilyen jegyzôt hazánkban szentszéki jegyzônek nevezzük), vagy csak egy konkrét ügy irataira (483. k. 1. §). 1257 A jegyzôk feladatai: 1) iratok, okmányok készítése határozatokról, intézkedésekrôl, kötelezettségekrôl és egyéb dolgokról, melyekhez közreműködésük szükséges; 2) jegyzôkönyvezés, azaz bizonyos dolgok megtörténtének hivatalos írásba foglalása; 3) a jegyzékben szereplô iratokba a betekintés megengedése annak, aki ezt törvényesen kéri, valamint az ilyen iratok másolatainak hitelesítése (484. k.). Megjegyzendô, hogy a jegyzôkönyv akkor hiteles, ha azon teljes keltezés (hely, év, hónap, nap) és a jegyzô aláírása szerepel (484. k. 2). c. Kinevezésük, alkalmasságuk és elmozdításuk 1258 Az irodaigazgatót és a többi jegyzôket a megyéspüspök nevezi ki szabad adományozással (vö. 157. k.). Ugyanô szabadon -- vagyis nem olyan kötött feltételekkel és eljárással, mint a plébánosokat -- el is mozdíthatja ôket. Az elmozdításra az egyházmegyei kormányzó csak a tanácsosok testületének beleegyezésével jogosult (485. k.). 1259 Ha az irodaigazgató vagy a jegyzô világi (lásd alább), a szabad elmozdítás során figyelembe kell venni a vele kötött munkaszerzôdést. Az Egyházi Törvénykönyvet átdolgozó bizottság hangsúlyozta, hogy az ilyen szerzôdésekbe eleve megfelelô záradékot lehet felvenni, amely megóvja a püspök intézkedési szabadságát (vö. Comm 14, 1982, 214). 1260 Az irodaigazgató és a jegyzô kinevezéséhez szükséges, hogy jó hírük legyen, és minden gyanún felül álljanak. Ellentétben az 1917-es CIC 372. kánonjának elôírásával, mely még megkívánta, hogy az irodaigazgató pap legyen, a hatályos egyházjog szerint ezeket a tisztségeket világiak is betölthetik. Kivételt képeznek azok az ügyek, amelyekben egy pap hírneve csorbát szenvedhet. Ilyenkor a jegyzônek papnak kell lennie (483. k. 2. §). 2. A LEVÉLTÁRAK 1261 Az Egyházi Törvénykönyv általános elvként szögezi le, hogy ,,az egyházmegyére vagy a plébániákra vonatkozó minden okmányt igen gondosan kell ôrizni'' (486. k. 1. §). Érthetô, hogy az újabb idôk pápái is különös figyelmet szentelnek az egyházi levéltárak kérdésének[181]. 1262 XII. Pius 1955. IV. 5-én az Államtitkárság levelével pápai bizottságot hozott létre Itália egyházi levéltárai számára. XXIII. János La sollecitudine pastorale kezdetű motu propriójával ezt a bizottságot jogi személlyé tette (1960. II. 29: AAS 52, 1960, 997). VI. Pál beszédeiben sokszor kitért e kérdésre, melyet a történelem üdvtörténeti szemléletével teológiai összefüggésbe állított[182]. II. János Pál különösen a Vatikáni Levéltárral kapcsolatban jelentette ki, hogy az ,,a kormányzat, a jog, a történelem eszköze és forrása''[183]. Az ô pápasága alatt tették hozzáférhetôvé a kutatók számára (megfelelô kérésre és a technikai feltételek szerint) a Vatikáni Levéltár újabb anyagát, egészen 1922-ig (SecrStat, resp., 1985. VIII. 20: AAS 78, 1986, 378). 1263 A CIC elsôsorban az egyházmegyei levéltárakról rendelkezik, de a megyéspüspök kötelességévé teszi azt is, hogy gondja legyen arra, hogy a területén lévô székesegyházak, társasegyházak, plébánia- és egyéb templomok levéltárát kellôen ôrizzék, anyagukról két példányban leltárt készítsenek. Ebbôl az egyiket magában az illetô levéltárban, a másikat az egyházmegyei levéltárban kell ôrizni. Az ilyen levéltárak használatáról a megyéspüspök által kiadott szabályokat kell követni (491. k. 1. és 3. §). Az egyházi levéltárak szerepérôl a lelkipásztori életben az Apostoli Szentszék 1997. II. 2-án részletes körlevelet adott ki (PCBonCult, Litt. Nel corso: EV 16, 74--99, Nr. 119-169; magyarul: RD XI). A Codex egyházmegyei szinten háromféle levéltárat ismer: 1264 1) Az általános levéltár létesítése kötelezô. Benne az egyházmegye lelki és anyagi ügyekre vonatkozó okmányait és iratait elrendezve és jól elzárva kell ôrizni. A benne található okmányokról kimutatást is kell készíteni (486. k. 2--3. §). Általában zárva kell tartani, kulcsa csak a püspöknek és az irodaigazgatónak lehet hozzá. A levéltárba való belépéshez vagy onnan iratok kiviteléhez (csakis rövid idôre!) a püspök adhat engedélyt, vagy a hivatalvezetô és az irodaigazgató együttesen (487. k. 1. §, 488. k.). Ahol nincs hivatalvezetô (vö. 473. k. 2. §), ott -- úgy tűnik -- mindig püspöki engedély szükséges[184]. Az engedély természetesen szólhat többszöri belépésre is. Az érdekelteknek joguk van a természetüknél fogva nyilvános és a személyi állapotukra vonatkozó iratokról hiteles másolatot kérni és kapni (487. k. 2. §). Ilyen okmányok pl. a kérelmezô keresztségére, családi, klerikusi vagy szerzetesi állapotára vonatkozó iratok (vö. 1643--1644. k.). Az egyházi levéltárak okmányainak fénymásolásáról lásd SecrStat, Normae part., 1978. VII. 31: Leges V, 7476--7477. 1265 2) A titkos levéltár létesítése az egyházmegyei hivatalban szintén kötelezô. Ennek szerepét betöltheti egy teljesen csukott és lezárt szekrény is, amelyet nem lehet elmozdítani. Ezt a rendes levéltárban kell elhelyezni. A titkos levéltárban azokat az okiratokat tárolják, amelyeket titokban kell tartani (489. k. 1. §). Ilyen okmányok: a titkos házassági akadály alól belsô fórumon adott felmentés (1082. k.), a titkos házasságok anyakönyve (1133. k.), az olyan okmány, melyben figyelmeztetést vagy dorgálást rögzítenek (1339. k. 3. §), a büntetôeljárást megelôzô vizsgálattal kapcsolatos iratokat (1719. k.), stb. E levéltár iratai közül évente meg kell semmisíteni azoknak az erkölccsel kapcsolatos büntetô ügyeknek az iratait, melyeknek vádlottai meghaltak, vagy amelyekben az elmarasztaló ítélet óta már tíz év eltelt. A megsemmisített iratok rövid összefoglalását és a perdöntô ítéletet meg kell ôrizni (489. k. 2. §; vö. 1917-es CIC 379. k. 1. §; PCI, Resp., 1941. VIII. 5: AAS 33, 1941, 378: eszerint az összefoglalás készítése és az ítélet megôrzése csak azokban az ügyekben kötelezô, ahol a vádlott még él). A titkos levéltárhoz kulcsa csak a püspöknek lehet. Széküresedés idején pedig csak valódi szükségbôl nyithatja ki azt az egyházmegyei kormányzó. A titkos levéltárból okmányt kivinni tilos (490. k.). 1266 3) A történelmi levéltár kialakítására a CIC erôteljesen felszólítja a megyéspüspököt (491. k. 2. §). A történelmi levéltárak kezeléséhez lásd SC Cler, Litt. circ., 1971. IV. 11: AAS 63 (1971) 315- -317. 3. A GAZDASÁGI TANÁCS ÉS A VAGYONKEZELÔ a. A gazdasági tanács 1267 A gazdasági tanács (consilium a rebus oeconomicis) az egyházmegyében a püspök által összeállított és a püspök vagy megbízottja elnöklete alatt álló tanács, mely a püspököt a gazdasági ügyek intézésében segíti. Megalakítása minden egyházmegyében kötelezô (492. k. 1. §). 1268 Tagjainak száma legalább három. A tanács tagjává való kinevezéshez szükséges, hogy a jelölt: 1) krisztushívô (katolikus -- vö. 11. k., 96. k.) legyen; 2) a gazdasági ügyekben és a világi jogban jártassággal rendelkezzék; 3) feddhetetlen legyen; 4) a püspökkel ne álljon negyedfokú vagy annál közelebbi rokonságban vagy sógorságban (492. k. 1. és 3. §). A tagok megbízásukat öt évre kapják, ám ez további ötéves idôszakokra (de nem meghatározatlan idôre) meghosszabbítható (492. k. 2. §). 1269 A gazdasági tanács szerepe legtöbbször az, hogy a püspöknek tanácsot adjon (vö. 1305. k., 1277. k.), de bizonyos esetekben (pl. 1292. k. 1. §, 1277. k.) a püspök nem cselekedhet a tanács beleegyezése nélkül. A tanács feladata bizonyos számadások, elsôsorban a püspök fennhatósága alatt álló vagyonkezelôségek számadásainak évenkénti felülvizsgálata (1287. k. 1. §) is. Magának az egyházmegyének a központi vagyonkezelésérôl szóló számadásokat pedig minden év végén ez a tanács hagyja jóvá (493. k.). A vagyonjogban szereplô egyéb teendôkön kívül e testületre tartozik, hogy a megyéspüspök útmutatása szerint évente kalkulációt készítsen az egész egyházmegye kormányzatában a következô évben várható bevételekrôl és kiadásokról (493. k.). b. A vagyonkezelô 1270 A régi jogban, még 1917 után is (vö. 1917-es CIC 432. k. 1. §), a vagyonkezelô szerepe az egyházmegyében a széküresedés idejére korlátozódott. Más kérdés, hogy a vagyoni ügyek egy részének vagy egészének intézésével tartósan is megbíztak személyeket (pl. a középkori Magyarországon: vicarius in temporalibus; késôbb: jószágkormányzó stb.). 1271 A vagyonkezelô (oeconomus) kinevezése minden egyházmegyében kötelezô. A püspök szabadon nevezi ki, de elôbb meg kell hallgatnia a tanácsosok testületét (illetve ahol a püspöki konferencia így döntött, az ennek szerepét betöltô káptalant), valamint a gazdasági tanácsot. A vagyonkezelônek gazdasági ügyekben valóban jártas, kiválóan becsületes embernek kell lennie (494. k. 1. §). Lehet világi személy, akár nô, akár férfi, de lehet klerikus, illetve szerzetes is. Nem ok nélkül hangsúlyozzák egyes szerzôk, hogy -- bár ezt a CIC külön nem említi -- a vagyonkezelônek katolikusnak kell lennie. Itt ugyanis egyházi hivatalról van szó, melyet csak az egyházzal teljes közösségben lévôk nyerhetnek el (vö. 129. k., 149. k.; lásd fent 24. §. 4)[185]. 1272 A vagyonkezelôt öt évre kell kinevezni. Ennek elteltével megbízatása újabb ugyanilyen idôszakokra meghosszabbítható (494. k. 2. §). Kinevezésének lejárta elôtt a vagyonkezelôt csak a megyéspüspök megítélése szerint súlyos okból szabad elmozdítani, a tanácsosok testülete és a gazdasági tanács meghallgatása után (uo.). Magától felfüggesztôdik hivatalából a vagyonkezelô, ha egyházmegyei kormányzóvá választják. Ez a két tisztség ugyanis összeférhetetlen (423. k. 2. §). 1273 A vagyonkezelô feladata, hogy az egyházmegye javait a püspök felügyelete alatt igazgassa, a gazdasági tanács által szabott rend szerint (494. k. 3. §). Az egyházmegye bevételeibôl a püspök, vagy megbízottja törvényes rendeletére eszközölhet kiadásokat, de ilyen rendelkezés alapján ezt köteles is megtenni (494. k. 3. §). Minden év végén számot kell adnia a gazdasági tanács felé (494. k. 4. §). A Codex említést tesz ezenkívül más feladatokról is, melyeket a püspök sajátosan a vagyonkezelôre bízhat. Ilyen a püspöknek alárendelt hivatalos egyházi jogi személyek vagyonkezelésére felügyelni (vö. 1276. k. 1. §, 1278. k.); valamint az ugyanilyen jogi személy javait kezelni, ha a jog vagy az alapító okirat, illetve a szabályzat szerint más vagyonkezelô nincsen (1279. k. 2. §, vö. 1278. k.). ======================================================================== 53. §. TANÁCSADÓ TESTÜLETEK AZ EGYHÁZMEGYÉBEN 1274 A II. Vatikáni Zsinat az egyház misztériumáról szólva Isten népébôl, mint egészbôl indul ki. Ennek keretébe ágyazottan jelenik meg a hierarchia. Ugyanakkor a zsinat különösen hangsúlyozza az egyházi rend fontosságát és a hívek egyetemes papságától való különbözôségét. Ezért az egyház lelkipásztori szervezetének kialakításakor is abból indul ki a törvényhozó, hogy Isten népének egésze közös felelôsség hordozója (208. k.; vö. pl. LG 32). Ez a megközelítés eredményezte, hogy a zsinat után egyházmegyei szinten is számos testületi szerv alakult[186]. Az egyházmegyében működô testületi szervek közül néhányról (pl. gazdasági tanács, egyházmegyei zsinat, püspöki tanács) már fentebb szóltunk. Itt a többi fontos egyházmegyei tanácsadó testületekre: a papi szenátusra, a tanácsosok testületére, a káptalanra és a pasztorális tanácsra térünk ki. 1. A PAPI SZENÁTUS a. Fogalma 1275 Az egyházmegyei papi szenátus (consilium presbyterale) a zsinat alkotása (vö. LG 28, CD 27--28, PO 7, AG 19--20), melyet az Ecclesiae Sanctae kezdetű motu proprio (1966. VIII. 6, nr. I, 15: AAS 58, 1966, 766--767) és a Kléruskongregáció 1970. IV. 11-i körlevele (AAS 62, 1970, 459--465) szabályozott részletesebben. A papi szenátus a papoknak olyan csoportja, mely az egyházmegye presbitériumát (papságát) képviseli és mintegy a püspök szenátusa. Feladata abban áll, hogy a jog elôírása szerint (amikor tudniillik a jog ezt lehetôvé teszi vagy megkívánja) segítse a püspököt az egyházmegye kormányzásában (495. k. 1. §). 1276 A papi szenátus a mai jogban a püspök egyetlen szenátusa. A káptalanra a jog már nem alkalmazza ezt a nevet, noha a káptalan tanácsadói szerepe helyenként továbbra is fennmaradhat (vö. 502. k. 3. §). 1277 A papi szenátus állandó szerv. Megalakítása az egyházmegyékben kötelezô (495. k. 1. §). Apostoli vikariátusokban és prefektúrákban nem a szó szoros értelmében vett papi szenátus működik, hanem ahhoz hasonló funkciójú ún. missziós tanács, mely legalább három misszionárius papból áll, akiket az apostoli vikárius, illetve prefektus nevez ki (495. k. 2. §). b. Szabályzata 1278 A papi szenátusnak saját szabályzata kell, hogy legyen. Ezt a megyéspüspök hagyja jóvá. Összeállításakor figyelembe kell venni az erre vonatkozó püspökkari szabályokat (496. k.). Hazánkban a püspöki konferencia 1968. III. 14-én kelt körlevelében határozott az egyházmegyei papi szenátusok felállításáról, s ehhez csatolta a Magyarországi egyházmegyék papi szenátusainak egységes szabályzatát. Így nálunk a püspökök által közösen kiadott egységes szabályzat irányította a szenátusok munkáját (vö. 455. k. 4. §) egészen 1994-ig, amikor a Püspöki Konferencia általános irányelveket fogadott el a papi szenátusok szabályzatáról, eleget téve ezzel a 496. kánon szerinti normaalkotási feladatának (A Magyar Püspöki Konferencia Kiegészítô Szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz, 1994, 4. cikkely). Ezzel az egyetemes jognak megfelelôen az egyes egyházmegyék feladatává vált a szenátusok szabályzatának elkészítése e közös irányelvek szerint. Bizonyos egyházmegyékben a püspök e szabályzatot az egyházmegyei zsinat tanácskozása nyomán, annak rendelkezései keretében adta ki (pl. Esztergom-Budapesti Fôegyházmegye Zsinati Könyve, Budapest 1994, 112-- 114, 46--50. §). c. Tagjai 1279 A szenátus tagjai három csoportra oszlanak. Vannak választott tagok, hivataluknál fogva automatikusan szenátusi tagsággal rendelkezô, ún. született tagok, és lehetnek a megyéspüspök által szabadon kinevezett tagok (497. k.). A szenátus összetétele az egyetemes jog szerint az alábbi szabályokhoz igazodik: 1) a kánonok és a szabályzat elôírásai szerint a tagok körülbelül felét maguk a papok választják; 2) a szenátus megválasztásában aktív és passzív választójoga van az illetô egyházmegyébe inkardinált összes világi papnak, az ott tartózkodó és annak javára hivatalt viselô egyéb papoknak, valamint ha a szabályzat elôírja, az egyházmegyében lakóhellyel vagy pótlakóhellyel rendelkezô más papoknak is; 3) a szabályzat határozza meg, hogy kik a született tagok (498. k., vö. 497. k.). 1280 Hazánkban a Magyarországi egyházmegyék papi szenátusainak egységes szabályzata 4. §-a szerint a tagok 2/3 részét az egyházmegye papsága választotta. A választás rendszerint esperesi kerületenként történt. A székeskáptalan, a papnevelô intézet elöljárói és tanárai, az egyházmegyei bíróság bírái és tisztviselôi szintén választottak egy-egy küldöttet. A tagok egyharmadát a püspök jelölte ki. Ez nem ellenkezett a 497. k. 1. számával, hiszen ott a választott tagok aránya csak iránymutatásként, nem pedig szigorúan nyert meghatározást. 1281 A tagok választásának módját a szabályzat határozza meg. Ezt úgy kell tennie, hogy ,,lehetôleg'' a különbözô papi munkakörök és az egyházmegye különbözô vidékei kellô képviseletet kapjanak (499. k.). Ennek az általános irányelvnek a fent említett magyarországi rendelkezés megfelelni látszik. 1282 A szenátusi tagok kinevezése a szabályzatban meghatározott idôre szól. Ebben a témában a szabályzatnak úgy kell rendelkeznie, hogy az egész szenátus vagy annak egy része öt éven belül megújításra kerüljön (501. k. 1. §). d. Működése A papi szenátus működésének fô elvei a következôk: 1283 1) Az összehívás, az elnöklés, a tárgyalandó kérdések meghatározása, illetve a megvitatásra javasolt kérdések napirendre tűzése a megyéspüspök joga (500. k. 1. §). 1284 2)A szenátusnak csak tanácsadói joga van. Fontosabb ügyekben a megyéspüspöknek ki kell kérnie a szenátus véleményét, a szenátus hozzájárulására azonban csak a jogban kifejezetten megjelölt esetekben van szüksége (500. k. 2. §). 1285 Azok közül a fontosabb ügyek közül, melyekben a püspöknek a szenátus véleményét kell kérnie, a Törvénykönyv néhányat név szerint is említ. Ezek: az egyházmegyei zsinat tartása (461. k. 1. §); plébániák létesítése, megszüntetése, jelentôs megváltoztatása (515. k. 2. §); az adományok felhasználásáról és a klerikusok díjazásáról rendelkezô egyházmegyei szabályzatok kidolgozása (531. k.); a plébániai pasztorális tanácsok létesítése (536. k. 1. §); templomépítés (1215. k. 2. §); használaton kívüli templom más célra fordítása (1222. k. 2. §); az egyházmegyében lévô egyházi jogi személyekre adó vagy hozzájárulás kivetése (1263. k.). Olyan esetet a CIC nem említ kifejezetten, ahol a püspöknek a papi szenátus hozzájárulására lenne szüksége. 1286 3) A papi szenátus nem járhat el érvényesen a megyéspüspök nélkül. Egyedül a megyéspüspök illetékes arra is, hogy a papi szenátus által adott tanácsot, illetve beleegyezést nyilvánosságra hozza (500. k. 3. §). 1287 4) A papi szenátusnak egyéb sajátos feladatai is vannak. A püspök javaslatára tanácsadó plébánosokat választ ki, akiknek véleményét a plébánosi áthelyezési vagy elmozdítási eljárásban ki kell kérni (1742. k. 1. §, vö. 1740--1752. k.). A részleges zsinatokra két választott képviselôt küld. Ezeknek ott tanácsadói joguk van (443. k. 5. §). A papi szenátus összes tagjai részt vesznek az egyházmegyei zsinaton (463. k. 1. § 4). e. Szerepének vége 1288 Széküresedéskor a papi szenátus automatikusan megszűnik. Feladatát a tanácsosok testülete látja el. Az új püspöknek hivatalba lépése után egy éven belül újra létre kell hoznia a papi szenátust (501. k. 2. §). 1289 A papi szenátus megszűnhet feloszlatással is. Erre a megyéspüspök jogosult, ha a szenátus az egyházmegye érdekében a rábízott feladatot nem teljesíti, vagy szerepével súlyosan visszaél. A feloszlatás elôtt a megyéspüspöknek meg kell kérdeznie a metropolitát, vagy ha a metropolita saját egyházmegyéjében intézkedik, legrégebben kinevezett szuffragáneus püspökét. A feloszlatás után a püspök a papi szenátust egy éven belül újra köteles megalapítani (501. k. 3. §). 1290 Megjegyzendô, hogy ezt a szervet (többé-kevésbé hasonló szerepkörrel) a keleti egyházjog is ismeri (CCEO 264--270. k.). 2. A TANÁCSOSOK TESTÜLETE 1291 A régi jogban a tanácsosok testülete (egyházmegyei tanács) olyan egyházmegyékben szerepelt, ahol nem volt káptalan, tehát kivételes formának számított. A CIC-ben ez vált az általános szervezeti formájává annak a testületnek, amely részben tanácsadói, részben -- széküresedés idején -- választói és egyéb szerepet tölt be. 1292 A tanácsosok testülete (collegium consultorum) a megyéspüspök által a papi szenátus tagjai közül öt évre kijelölt legalább hat, de legfeljebb tizenkét papból álló tanácsadó testület (502. k. 1. §). Ma az egyetemes egyházjogban -- hacsak a püspöki konferencia úgy nem rendelkezik, hogy ennek feladatait a székeskáptalanokra bízza (502. k. 3. §) -- minden egyházmegyében szükséges és kötelezô (vö. 502. k. 1. §). Apostoli vikariátusban és prefektúrában azonban nem szükséges a megalakítása, mert feladatait általában magánál a jognál fogva a papi szenátus helyett alakuló missziós tanács látja el (502. k. 4. §, vö. 495. k. 2. §). Ez a testület annyira szükséges, hogy ha öt éves megbízatása lejár, nem veszíti el automatikusan hatáskörét, hanem funkcióban marad mindaddig, míg az új testületet meg nem alakítják (502. k. 1. §). 1293 A Magyar Püspöki Konferencia 1983. XII. 13--14-i ülésén úgy rendelkezett, hogy a tanácsosok testületének feladatait a székeskáptalanokra bízza. A döntés azonban nem került felterjesztésre az Apostoli Szentszékhez, az nem vizsgálta felül, és így hivatalos kihirdetés (promulgatio) sem történt. Vagyis a szabály hatályba sem lépett. Mivel azonban nem is létezett tanácsosok testülete az egyházmegyékben, a Szentszék elismerte a káptalanok által választott egyházmegyei kormányzókat. 1983-as határozatát (mely formailag mint ilyen hatályba sem lépett) a Püspöki Konferencia 1992 tavaszán megváltoztatta. Ezért azóta hazánkban is az egyetemes egyházjog érvényesül. A püspökök egyházmegyéjükben megalapították a tanácsosok testületét, a káptalanoknak pedig a továbbiakban ilyen funkcióik nincsenek. 1294 A legtöbb országban a püspöki kar nem élt ezzel a lehetôségével. Elôfordul olyan megoldás, hogy a püspöki konferencia az egyes püspökökre bízza ezt a kérdést (pl. Svájc[187]), sôt olyan is, hogy a püspöki kar csak azzal a feltétellel bízza a tanácsosok testületének szerepét a káptalanokra, hogy azok öt éven belül megreformálják szabályzatukat, nevezetesen korhatárt vezetnek be a tényleges feladatkör gyakorlására[188]. 1295 A tanácsosi testület élén a megyéspüspök áll, a szék üresedése esetén pedig az, aki a püspököt ideiglenesen helyettesíti. Ha ilyet még nem jelöltek ki, a tanácsot annak legrégebben pappá szentelt tagja vezeti (502. k. 2. §). A tanácsosi testület feladatai: 1296 1) Ha a püspöki szék be van töltve: a püspöknek meg kell e testületet hallgatnia: a) vagyonkezelô kinevezése és leváltása elôtt (494. k. 1--2. §); b) a rendes vagyonkezelés körébe tartozó nagyobb jelentôségű ügyekben (1277. k.). 1297 2) Ugyancsak betöltött püspöki szék idején: a püspöknek a testület beleegyezésére van szüksége: a) a rendkívüli vagyonkezelés körébe tartozó ügyletekhez (1277. k.); b) az egyházmegye vagy a megyéspüspöktôl függô jogi személyek meghatározott értékű vagyonának elidegenítéséhez (1292. k. 1. §). 1298 3) Ha a püspöki szék megüresedik, és nincs segédpüspök vagy ettôl eltérô szentszéki rendelkezés: a) e testületre tartozik az egyházmegye ideiglenes irányítása (419. k.); b) neki kell megválasztania az egyházmegyei kormányzót (421. k. 1. §); c) az egyházmegyei kormányzónak több intézkedéséhez e testület beleegyezésére van szüksége (272. k., 485. k., 1018. k. 1. § 2); d) véleményét kell kikérnie, valahányszor a jog szerint -- a széküresedés idején nem működô -- papi szenátust kellene megkérdeznie (501. k. 2. §); e) ezzel a testülettel kell közölnie az egyházmegyei kormányzónak, ha lemond tisztségérôl (430. k. 2. §); f) az újonnan kinevezett püspök úgy veszi birtokba egyházmegyéjét, hogy ennek a testületnek mutatja be a kinevezô okmányt (382. k. 3. §, vö. 404. k.). 1299 A keleti egyházjog is ismer hasonló szervet ,,egyházmegyei tanácsosok testülete'' (collegium consultorum eparchialium) néven (CCEO 271. k.). 3. A KÁPTALANOK a. Fogalmuk és létesítésük 1300 A megyéspüspökök körül kialakult papi testületek, a káptalanok ebben az intézményes formájukban a korai középkor óta (kb. a VIII. sz. második felétôl) fejlôdtek ki. Bennük fokozatosan különféle tisztségek alakultak ki[189]. Még az 1917-es CIC is igen részletesen foglalkozott összetételükkel és feladataikkal. Egyes tisztségviselôik kinevezése pedig magának a Szentszéknek volt fenntartva[190]. Úgy szerepeltek e testületek, mint a püspök tanácsa és szenátusa, melynek az egyetemes jog által elôírt funkciói voltak. Kivételt azok az egyházmegyék jelentettek, ahol káptalan nem alakult meg[191]. 1301 A II. Vatikáni Zsinat után a püspök felelôssége és szabadsága az egyházmegye vezetésében új hangsúlyt kapott. A 157. k. szerint az egyházmegyében egyéb kifejezett rendelkezés híján minden egyházi hivatalt a megyéspüspök szabad adományozással tölt be. A CIC átdolgozása során a bizottság egyik alapvetô szempontja volt a káptalanok illetékességének az istentiszteletre korlátozása. Ennek indoka elsôsorban a káptalanok sok helyütt tapasztalható hanyatlása volt (Comm 13, 1981, 135). A mai egyházjog szerint a káptalanok megalakítása nem kötelezô. Nincs olyan egyházkormányzati vagy pasztorális funkciójuk, amely sajátosan az övék lenne. 1302 A székeskáptalan (capitulum cathedrale) és a társaskáptalan (capitulum collegiale) olyan papokból álló testületek, melyek feladata a székesegyházban, illetôleg a társasegyházban ünnepélyes liturgikus szertartások végzése. A székeskáptalan köteles arra is, hogy teljesítse azokat az egyéb feladatokat, melyeket a megyéspüspök vagy a jog rábíz (503. k.). 1303 A székeskáptalan létesítése, megszüntetése vagy megváltoztatása az Apostoli Szentszéknek van fenntartva (504. k.). b. Szabályzatuk 1304 Minden káptalannak kell, hogy legyen saját maga által megalkotott és a megyéspüspöktôl jóváhagyott szabályzata. Ezt csak a püspök beleegyezésével változtathatják meg, vagy helyezhetik hatályon kívül (505. k.). A mai jog -- eltérôen az 1917-es CIC 410. k. 3. §-tól -- nem szól arról, hogy a káptalan hanyagsága esetén a püspök maga készíthet számára szabályzatot. Az azonban kétségtelen, hogy a püspöki konferencia, vagy ha az a kérdést a megyéspüspök hatáskörébe utalja, a püspök feltételt szabhat ahhoz, hogy a tanácsosok testületének szerepét a káptalanra bízza. Ilyen feltétel lehet a szabályzat meghatározott tartalma is (lásd fent 2). 1305 A káptalan szabályzatának meg kell határoznia a testület felépítését, a kanonokok számát, teendôiket, összejöveteleiket a káptalan intézésére, az ügyletek érvényességének és megengedettségének feltételeit. Rendelkeznie kell a jövedelmekrôl és -- a Szentszék által kiadott szabályok (fôként: SC Cler, Litt. circ., 1970. X. 30: AAS 63, 1971, 314--315) tiszteletben tartásával -- arról is, hogy melyek a kanonokok megkülönböztetô jelvényei. A szabályzatnak rendelkeznie kell arról, hogy milyen hivatalok vannak a káptalanban. Biztosítaniuk kell azt is, hogy legyen valaki, aki a káptalan élén áll (507. k. 1. §). c. A kanonokok 1306 Mind a székesegyházban, mind a társasegyházakban minden kanonokságot a megyéspüspök -- de nem az egyházmegyei kormányzó -- adományoz a káptalan meghallgatásával. Az ô joga az is, hogy megerôsítse azt a személyt, akit a káptalan a maga élére választ (509. k. 1. §). 1307 Ebbôl a szabályból egyesek arra következtettek, hogy a káptalan élén álló személyt szükségképpen mindig választani kell. A kérdést hiteles törvénymagyarázat döntötte el (1989. I. 24, nr. I: AAS 81, 1989, 991). Eszerint nem szükséges, hogy a káptalan vezetôi tisztsége mindig választás útján nyerjen betöltést. Az ettôl eltérôen rendelkezô szabályzatok vagy szokások érvényben maradhatnak. 1308 A megyéspüspöknek csak olyan papot szabad kanonokká kineveznie, aki a katolikus tanítás tekintetében és életmódjában kiváló, és szolgálatát dicséretesen gyakorolta (509. k. 2. §). 1309 Az összes káptalanokban (tehát a társaskáptalanokban is) lennie kell penitenciárius kanonoknak. Ô hivatalánál fogva megbízottnak tovább nem adható rendes felhatalmazással rendelkezik arra, hogy szentségi fórumon elengedje a hivatalosan még ki nem nyilvánított és a Szentszéknek fenn nem tartott cenzúrákat. Az egyházmegye területén ezt a feladatát az idegenek javára is gyakorolhatja, az egyházmegye hívei javára pedig élhet vele az egyházmegye határain kívül is (508. k. 1. §). Ez a funkció annyira szükséges lelkipásztori szempontból, hogy ahol nincs káptalan, ott is meg kell bíznia a püspöknek egy papot e tevékenység ellátásával (508. k. 2. §). 4. A PASZTORÁLIS TANÁCS a. Fogalma 1310 Az egyházmegyei pasztorális tanács intézménye a II. Vatikáni Zsinat alkotása (CD 27, AG 30, PO 7, 41. jegyz.)[192]. A zsinat után az Ecclesiae sanctae kezdetű motu proprio (1966. VIII. 6, nr. I, 16 és III, 20: AAS 58, 1966, 766--767, 787), az 1971-es püspöki szinódus (decl. Ultimis temporibus, 1971. XI. 30, Pars Altera, II, 3: AAS 63, 1971, 921), a Kléruskongregáció 1973. I. 25-én kelt Omnes Christifideles kezdetű körlevele (Leges V, 6444--6449), valamint a Püspöki Kongregáció 1973. II. 22-én kelt Ecclesiae Imago kezdetű direktóriuma (nr. 204: Leges V, 6530) dolgozták ki ennek az intézménynek a jogi arculatát. 1311 A pasztorális tanács (consilium pastorale) a püspök felügyelete alatt az egyházmegyei pasztorális munkát vizsgáló, mérlegelô és a püspöknek javaslatot tevô testület. Létesítése nem mindig kötelezô. A jog csak arra szólít fel, hogy ahol a lelkipásztori körülmények indokolják, alakítsanak ilyet (511. k.). Szerepe csakis tanácsadói jellegű (514. k. 1. §). Ennek a tanácsnak a sajátos célja, mely a püspök többi tanácsadó testületétôl megkülönbözteti akkor válik világossá, ha összehasonlítjuk a papi szenátussal. A pasztorális tanács fô feladata a lelkipásztori tevékenységek tanulmányozásában áll (511. k.), a papi szenátust viszont a püspök az egyházmegye javát és a lelkipásztori munkát érintô problémák megoldására alkalmazza (495. k.)[193]. Tehát a papi szenátus segítsége a döntésre, a pasztorális tanácsé inkább a kérdések vizsgálatára irányul. b. Tagjai 1312 A pasztorális tanács tagjai a katolikus egyházzal teljes közösségben lévô krisztushívôk, akik lehetnek akár klerikusok, akár a megszentelt élet intézményeinek tagjai, fôként pedig világiak (512. k. 1. §). A tagok kijelölése a megyéspüspök által meghatározott módon történik. Ennek keretében lehetnek választott tagok (is). A tagokat úgy kell kijelölni, hogy teljességében reprezentálják az egyházmegye hívô közösségét, ezen belül az egyes vidékeket, foglalkozásokat, társadalmi csoportokat, az apostoli munkában egyénileg vagy közösségileg részt vevô kategóriákat (512. k. 1--2. §). Ahhoz, hogy valakit taggá jelöljenek ki, szükséges, hogy az illetô kitűnjék biztos hitével, jó erkölcsével és okosságával (512. k. 3. §). c. Szabályzata, működése és megszűnése 1313 A pasztorális tanácsnak a püspök által adott szabályzata kell, hogy legyen (513. k. 1. §). Ebben rendelkezni kell arról, hogy milyen idôtartamra létesítsék a tanácsot, mely ezek szerint meghatározott idôre kap megbízást (uo.). A pasztorális tanácsokat többnyire három- vagy öt évre alakítják. Függetlenül azonban attól, hogy küldetése mennyi idôre szól, a pasztorális tanács széküresedéskor automatikusan megszűnik (513. k. 2. §). 1314 Ezt a tanácsot a megyéspüspök hívja össze, ô elnököl rajta, s ô adja közre a tanácsban tárgyaltakat is. Ha a püspök egyáltalán alakított pasztorális tanácsot, akkor azt legalább évente egyszer össze kell hívnia (514. k.). 1315 A pasztorális tanácsok megalakítása egyes magyarországi egyházmegyékben is megkezdôdött. Némelyikük szabályzata nyomtatásban is megjelent (pl. Az Esztergom-Budapesti Fôegyházmegye Pasztorális Tanácsának Szabályzata, in: Esztergom-Budapest Fôegyházmegye Zsinati Könyve, Budapest 1994, 114--119, 51--56. §). 1316 A pasztorális tanács intézménye a keleti katolikus egyházjogban is megtalálható (CCEO 272--275. k.). ======================================================================== 54. §. A PLÉBÁNIA, A PLÉBÁNOS ÉS A KÁPLÁN 1. A PLÉBÁNIA a. Fogalma 1317 A plébánia (paroecia) a krisztushívôknek a részegyházon belül tartós jelleggel alapított közössége, melynek lelkipásztori gondozását a megyéspüspök felügyelete alatt plébánosra bízták, aki annak saját pásztora (515. k. 1. §). Az egyházmegyék plébániákra osztása kötelezô (vö. 374. k. 1. §). 1318 A plébánia fogalmának a mai egyházjogban lényeges eleme, hogy krisztushívôkbôl áll, meghatározott közösség, melyet állandó jelleggel hoztak létre, a részegyházon belül; saját pásztora van, aki szolgálatát a megyéspüspök fennhatósága alatt végzi[194]. Eszerint a plébánia fogalmában -- eltérôen az 1917-es CIC 216. kánonjától -- nem a terület, hanem a közösségi elem a döntô. Vagyis maga a plébánia nem valamely terület, hanem meghatározott módon (pl. területi határokkal is) körülírt, megalapított és vezetett közösség. A plébánia magánál a jognál fogva jogi személy (515. k. 3. §). 1319 Errôl a közösségrôl a CIC nem mondja kifejezetten -- mint az egyházmegyérôl --, hogy Isten népének része volna. Az ilyen szóhasználatot a törvénykönyv átdolgozása során tudatosan elhagyták egyrészt azért, mert a rész szó statikusabb hangzású, mint az eleven életet tükrözô közösség kifejezés, másrészt mert a plébánia az az egység, ahol a közösségi jelleg már érzékelhetôen is kifejezôdik (vö. Comm 13, 1981, 148). Noha a plébánia nem hordozza magában mindazt, ami a részegyház ekkleziológiai teljességét adja (püspök által összegyűjtött közösség, az evangéliumot hirdetô és az eucharisztiát végzô püspök, vele együttműködô papság, azaz presbitérium, hierarchikus közösség a püspökök testületének fejével és tagjaival), és így nem is nevezhetô teológiailag részegyháznak, benne mégis valamiképpen az egyház válik láthatóvá (SC 42)[195]. b. Fajai 1320 A plébániák általában területi jellegűek kell, hogy legyenek, vagyis egy meghatározott területen lévô összes krisztushívôket magukban kell foglalniuk (518. k.). Az ember tehát nem tetszése szerint választja meg, hogy melyik plébániai közösségnek kíván a tagja lenni, a plébániához tartozás ugyanis a lakóhelybôl szükségképpen adódik. 1321 Ahol indokolt, a jog nem csupán lehetôvé teszi, hanem meg is kívánja a személyi jellegű plébániák alapítását. Ezek olyan plébániák, melyek egy meghatározott terület bizonyos rítusú, nyelvű, nemzetiségű, vagy más szempont alapján megjelölt krisztushívôit foglalják magukban (518. k.). A személyi plébániák alapításához -- ellentétben az 1917-es CIC 216. k. 4. §-ával -- nem szükséges pápai engedély. 1322 Hacsak valamilyen tekintetben ellenkezô elôírás nincsen, a plébániával egyenlô elbírálás alá esik a kváziplébánia. Ez a részegyházon belül a krisztushívôknek olyan közössége, melyet egy papra bíztak, mint saját lelkipásztorra, de amely különleges körülmények miatt még nem vált plébániává (516. k. 1. §). A kváziplébánia régen a missziós területeken működô intézmény volt. A mai jog úgy szól róla, mint bárhol elôforduló közösségrôl[196]. Hazánkban is léteznek ilyen anyakönyvezési joggal rendelkezô, saját lelkipásztorra bízott közösségek, melyek korábban önálló lelkészség néven voltak ismeretesek, és bár területük volt, nem alapították meg ôket plébániaként. A kváziplébániák létesítése gyakran a plébánia megszervezésének elôkészítô lépcsôfoka. 1323 Elôfordul, hogy egyes közösségeket még nem lehet önálló plébániává vagy kváziplébániává szervezni. Ha külön lelkipásztori ellátásuk indokolt, a megyéspüspöknek errôl más módon kell gondoskodnia (516. k. 2. §). Ilyen megoldásokat a részleges jog tartalmazhat. Többnyire olyan helyzetekrôl van szó, amikor az egy vagy több plébánia keretébe tartozó hívek egy része sajátos lelkipásztori gondozást igényel. Ez elôfordulhat pl. település-földrajzi okból, ha egy plébániához másik, kisebb község is tartozik, melynek saját temploma is van (filia). Az ilyen közösséget olykor -- igaz, nem állandó jelleggel -- kihelyezett káplánra bízzák. Ehhez hasonló pasztorális formákat a püspök nem csupán területi, hanem személyi alapon is kialakíthat[197]. A kategoriális lelkigondozás témájára alább még visszatérünk. c. Létesítése és megszüntetése 1324 Plébániát alapítani, módosítani vagy megszüntetni egyedül a megyéspüspök jogosult. Ezt azonban csak akkor teheti meg érvényesen[198], ha elôbb meghallgatta a papi szenátus véleményét (515. k. 2. §). Az intézkedés érvényességéhez azonban nem szükséges, hogy a papi szenátus beleegyezését is adja hozzá. A plébániák szervezését illetôen a püspöknek ez a teljes jogköre a II. Vatikáni Zsinaton kapott különleges hangsúlyt (CD 32; vö. MP Ecclesiae Sanctae, 1966. VIII. 6, nr. I, 21: AAS 58, 1966, 769; SC Ep, Directorium, Ecclesiae Imago, 1973. II. 22, nr. 171--183: Leges V, 6518--6522). d. Vezetôje 1325 A plébánia vezetôje rendes körülmények között -- magából a plébánia fogalmából eredôen -- a plébános. Az ô tisztségérôl alább külön szólunk. Ám a jog ismer a plébánia vezetésére más megoldásokat is, mint azt, hogy egyetlen papra mint plébánosra bízzák. Ezek sajátos lelkipásztori hasznosság, illetve szükség esetén jönnek számításba. A Codex két ilyen vezetési formát említ: 1326 1) A papi közösségre bízás. Erre akkor van lehetôség, ha a körülmények ezt megkívánják. Abban áll, hogy egyetlen plébánia vagy egyszerre több plébánia lelkipásztori ellátására egyetemlegesen több papot neveznek ki. Ilyenkor a lelkipásztori munka végzését, az együttes tevékenységet e papok egyike irányítja, s ô felel érte a püspök elôtt. Ez az irányító mégsem plébános a szó szoros értelmében, hiszen az egyetemleges megbízás alapján az egész plébánosi feladatot minden pap megkapja még akkor is, ha annak ki-ki csak egy részét gyakorolja az altaluk megállapított rend szerint. Az esketési felhatalmazás és a magánál a jognál fogva a plébánosnak járó felmentési hatalmak mindnyájukat megilletik (543. k. 1. §). Ugyancsak mindnyájan kötelesek a helybenlakásra, s közösen megállapított rend szerint ajánlja fel valamelyikük a népért a szentmisét (543. k. 2. § 1--2). Az irányító az egyedüli, aki a plébániának jogi képviselôje (543. k. 2. § 3). 1327 Mikor a csoportból valamelyik pap, vagy maga az irányító hivatalát elveszti, vagy képtelenné válik annak gyakorlására, nem üresedik meg az egy vagy több plébánia, melyet a közösség gondoz. A püspök feladata új irányítót kinevezni a csoport élére. Amíg ez megtörténik, e feladatot a közösség legrégebben kinevezett tagja látja el ( 544. k.). 1328 A plébánia ilyen papi közösségre bízása nem tévesztendô össze azzal a régi egyházjogban elôforduló esettel, amikor a plébániát jogi személyre bízták mint plébánosra. Erre ma már nincs lehetôség (520. k. 1. §). Mikor a plébániát szerzetes intézményre bízzák, nem ez az intézmény, hanem egy meghatározott pap lesz a plébános, vagy egy a fentiekben leírt jogállású papi közösség kijelölésére kerül sor (uo.). 1329 2) A diakónusra vagy világira bízás. Erre a megyéspüspök paphiány esetén jogosult. A feladat, amellyel a püspök a diakónust, a világit, vagy egy ilyen személyekbôl álló közösséget megbíz, nem a teljes plébánosi munka, hanem ,,a plébánia lelkipásztori gondozásában való részvétel''. Ezek a személyek ugyanis -- nem lévén papok -- nem képesek mindannak elvégzésére, ami a plébános feladata lenne. Az ilyen megbízás esetén a püspöknek ki kell neveznie egy papot is, aki a lelkipásztori gondozást irányítja, s a plébánosi hatalmakkal és felhatalmazásokkal rendelkezik (517. k. 2. §). Az egy vagy több diakónus, illetve világi (akár pl. szerzetesnôkbôl álló közösség) nem plébános. De nem plébános az a pap sem, aki a plébánosi hatalmakkal rendelkezik. Ô ugyanis -- pl. azért, mert másutt plébános (vö. 526. k. 1. §) -- nem kaphat valódi plébánosi kinevezést. 1330 Magyarországon a püspöki konferencia külön szabályokat adott ki az ilyen ,,önálló lelkipásztor nélküli egyházközséget'' vezetô lelkipásztori kisegítôk munkájáról (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 6-7, 3. § [4], 4--5. §; A világi lelkipásztori kisegítôk kézikönyve, Bp. 1995.). A paphiány a plébániák lelkipásztori ellátásának számos jogilag lehetséges módját teszi aktuálissá. Ezek között a sajátosan szervezett oldallagos ellátáson túl immár a plébániák összevonásának és a hajdani filiális egyházközségek mintájára esetleg fennmaradó különbözô képviselôtestületeknek a gondolata és a gyakorlata is megjelent hazánkban[199]. 1331 A plébánia intézményének arculata a keleti katolikus egyházjogban is hasonló a fentiekhez, bár a szabályzata nem annyira részletekbe menô. A plébános szerepköre is értelemszerűen ennek megfelelô (CCEO 279- -303. k.). e. A hívek közös felelôsségvállalásának plébániai szervei 1332 Mivel a plébánia a hívek közössége, különös hangsúlyt kapnak azok a szervek, melyek a plébánia tagjainak együttes felelôsségvállalását valósítják meg. Közülük egyesekrôl az egyetemes egyházjog rendelkezik, mások inkább a részleges egyházjogban helyenként szereplô sajátos formák. Az elôbbiek közé tartozik a plébániai gazdasági tanács és a plébániai pasztorális tanács, az utóbbi csoportban foglalnak viszont helyet pl. a magyarországi egyházközségek. 1333 1) A plébániai gazdasági tanács (consilium a rebus oeconomicis) létrehozása minden plébánián kötelezô. Működését az egyetemes jog és a megyéspüspöktôl kibocsátott szabályok rendezik. Ez utóbbi szabályok jelölik meg a tanács tagjainak kiválasztási módját is. A tanács élén a plébános áll (537. k.). Mivel a plébániát minden jogügyletben a plébános képviseli[200], e tanács szerepe a plébános segítése tanácsadói, de nem döntéshozatali jogkörrel. Az egyházmegyei gazdasági tanács analógiájára elmondható, hogy a tagok számának itt is legalább háromnak kell lennie[201]. Tevôleges közreműködést nyújthat ez a tanács például a leltár, a költségvetés és a számadások elkészítésében. Hazánkban ennek a szervnek a feladatát bizonyos egyházközségi struktúrák látják el (lásd alább). 1334 2) A plébániai pasztorális tanács[202] (consilium pastorale) létesítése nem kötelezô. Ha a megyéspüspök a papi szenátus meghallgatása után jónak látja, elrendelheti, hogy egyházmegyéje minden plébániáján hozzanak létre ilyet. A tanács élén a plébános áll, tagjai egyfelôl azok, akik hivataluknál fogva részt vesznek a plébánián a lelkipásztori munkában (pl. káplán, lelkipásztori kisegítô) másfelôl pedig a szabályzat szerint kijelölt krisztushívôk (536. k. 1. §). A tanács funkciója az, hogy segítséget nyújtson a lelkipásztori tevékenység számára. Jogköre kizárólag tanácsadói jellegű. Tanácsait elsôsorban a plébánosnak adja (vö. 536. k. 1--2. §). Szabályzatát a megyéspüspök adja ki -- értelemszerűen egységesen egyházmegyéje minden plébániája számára (vö. 536. k. 2. §). Az ilyen tanácsok alakítása megfelel a II. Vatikáni Zsinat irányelveinek, melyek egyrészt hangsúlyozzák a hívôk jogát, hogy véleményüket az egyház javát érintô ügyekben lelkipásztorukkal akár szervezett, intézményes formában is tudassák (vö. LG 37; 212. k. 3. §), másrészt olyan plébániai tanácsokról szólnak, melyekben klerikusok, szerzetesek és világiak együttesen segítik az apostoli tevékenységet (AA 26). Hazánkban a plébániai pasztorális tanácsra jellemzô tevékenységet is az egyházközség bizonyos szervei végzik. 1335 3) Az egyházközség -- noha pl. a német nyelvterületen egyes intézményes formák valamelyest hasonlítanak rá (de nem azonosak vele!) -- a magyarországi helyi egyházjog sajátossága. Jelenleg a Püspöki Kar 1992 tavaszán elfogadott egyhangú rendelkezése alapján az egyházközség már azonos a plébániával: mint a plébániai közösség régi, szép magyar elnevezése értendô. A plébánia egyes részei továbbra is rendelkezhetnek külön képviselôtestülettel (vagyis a régi ,,filiális egyházközségek'' külön képviselôtestülete megmaradt). 1336 Hazánkban az egyházközségek a XIX. század végétôl jelennek meg helyenként. 1919 után az ország püspökei elérkezettnek látják az idôt arra, hogy országosan egységes jogi formát adjanak a hívek ilyen kezdeményezéseinek. Így kerül sor arra, hogy püspökkari szinten egységes szabályzatot adnak ki a magyarországi egyházközségek számára (A magyarországi katolikus egyházközségek igazgatási és adóztatási szabályzata, Bp. 1940). Mivel az 1917-es CIC szerint még a plébánia nem volt azonos a területen élô hívôk közösségével, az egyházközség éppenséggel arra szolgált, hogy egy-egy plébánia vagy plébániarész összes híveinek jogilag szervezett csoportosulása legyen. Az egyházközség különbözött a plébániától. Ugyanazokat a személyeket foglalta magában, mint akik a plébániához tartoztak. Az egyházközségi tagság nem önkéntes volt, hanem szükségképpeni, automatikus. Minden katolikus lakóhelyénél fogva valamelyik egyházközséghez tartozott. Így az egyházközség semmiképp sem volt egyesületnek nevezhetô, hanem a püspök fennhatósága alatt működô szerv volt, mely tevékenységét a püspöktôl és nem a hívôktôl nyert felhatalmazás alapján gyakorolta[203]. 1337 A hatályos Egyházi Törvénykönyv megjelenése után a Magyar Katolikus Püspöki Kar keretében a püspökök közösen gyakorolták megyéspüspöki jogukat és így adták ki az egyházközségek új szabályzatát 1984. július 10-én (Magyarországi Katolikus Egyházközségek Általános Szervezeti Szabályzata). Ennek bevezetô rendelkezései ugyan többféle módon értelmezhetô kijelentéseket tartalmaznak a plébánia és az egyházközség azonosságáról, illetve az egyházközséghez való tartozás automatikus vagy önkéntes jellegérôl, az egyetemes egyházjoggal összhangban mégis csupán akkor állnak, ha úgy magyarázzuk ôket, hogy alapvetôen nem változtatták meg az egyházközségeknek az 1940-es szabályzat szerinti jogi jellegzetességeit[204]. 1338 Az 1984-es szabályzat 1. §-a egyrészt az egyházközség fogalmát az 515. kánont idézve állapítja meg ezzel önkéntelenül is azonosítja azt magával a plébániával, mely az új jog szerint maga is a hívek közössége. Ugyanakkor ugyanez a § 4. számában utal a magyar történelmi hagyományokra, s így burkoltan arra, hogy az egyházközségnek az 1940-es szabályzat szerinti fogalmát nem változtatja meg. Mégis ugyanezen 1. § 6. számában az adott területen való lakáson kívül az egyházközségi tagság kritériumai között arra is utal, hogy a hívô kifejezi: az egyházközséghez kíván tartozni. Ha ezt szoros értelemben vett tagsági feltételnek tekintenénk, akkor ez a pont ellentétbe kerülne az elôbbiekkel, hiszen sem a plébánia, sem a régi magyar egyházközség tagsága nem külön akaratnyilvánításon alapul. Ezért a szabályzat magyarázói arra kényszerülnek, hogy ez utóbbi kívánalmat inkább a buzdítások, mint a szükséges tagsági feltételek közé sorolják. 1339 Az 1984-es szabályzatot csak öt évre szóló hatállyal adták ki. 1340 Ennek az ideiglenesen elfogadott 1984-es szabályzatnak a lejárta után a Püspöki Kar 1992-ben új szabályzatot fogadott el. Ebben a plébániától különbözô egyházközségek fenntartása helyett az immár közösségként meghatározott plébániával azonosítja az egyházközségeket. Ezért a szöveg magáról az egyházközségrôl (vagyis a plébániáról) nem rendelkezik, hanem beéri az egyetemes egyházjog rendelkezéseivel, tehát nem az egyházközségek szervezeti és működési szabályzata kíván lenni, hanem a plébániai (egyházközségi) képviselôtestületek szervezetét és működését szabályozza (A Magyarországi Egyházközségi Képviselôtestületek Szabályzata, [Bp.] 1993). Ez még a világi jog szempontjából sem jelent nehézséget, hiszen az 1990. évi IV. törvény magánál a jognál fogva, külön bejegyzés nélkül jogi személynek ismeri el az egyházak szervezeti egységeit (13. § [2]), úgy ahogyan az illetô egyház belsô szabályai azt meghatározzák. 1341 A magyarországi egyházközségi képviselôtestületek ellátják a plébániai gazdasági tanács és a plébániai pasztorális tanács feladatait (vö. A Magyarországi Egyházközségi Képviselôtestületek Szabályzata, [Bp.] 1993, 2.1. pont, 4.11. pont). Az egyházközségi képviselôtestületnek önálló döntési hatásköre legfeljebb a saját működését illetô részletkérdésekben lehet. Egyébként jogköre a lelkipásztorkodás terén csakis tanácsadói jellegű (vö. uo. 4.11. pont). Nem is lehetne másmilyen, mert akkor túllépné az egyetemes egyházjogban a plébániai pasztorális tanács számára megszabott kereteket. Tanácsait a képviselôtestület elsôsorban a plébánosnak, de esetenként -- külön kérdésre -- a fôpásztornak adja. Anyagiak terén az egyházközségi szervek a tanácsadáson kívül bizonyos ügyintézôi és ellenôrzôi feladattal is rendelkeznek, de nem a templompénztár vonatkozásában. Semmiképp sem felettes hatóságai a plébánosnak, hiszen küldetésük annak segítésére szól (uo. 6.2. pont). Egyébként sincs semmilyen egyházi hatósági jogkörük. 1342 Az egyházközség vezetôje (elnöke) a plébános (uo. ), hiszen a CIC 515. k. 1. § és 519. k. szerint ô a plébánia teljesjogú vezetôje, minden jogügyletben ô a plébánia képviselôje is (532. k.). Elsôsorban ô a felelôs a plébánia vagyonkezelésért is (532. k, vö. 1281--1288. k.). Márpedig a hatályos részleges egyházjog szerint az egyházközség azonos a plébániával, annak csupán régi, szép, magyar elnevezése (vö. A Magyarországi Egyházközségi Képviselôtestületek Szabályzata, [Bp.] 1993, 1.1. pont.). Az úgynevezett ,,világi elnök'' a plébánost helyettesíti, illetve bizonyos ügyekben vele együtt jár el (uo. 4.9. pont., 5.4. pont). 1343 Az egyházközségi képviselôtestületek egyházmegyénként közös tanácsot alkothatnak a megyéspüspök elnökletével (Egyházközségi Képviselôtestületek Egyházmegyei Tanácsa, vö. A Magyarországi Egyházközségi Képviselôtestületek Szabályzata, [Bp.] 1993, 3.4. pont), országos szinten pedig az Egyházközségi Képviselôtestületek Országos Tanácsába tömörülhetnek a Püspöki Konferencia jóváhagyásával és vezetésével (uo. 3.5. pont). Ahol az egyházmegyében pasztorális tanács alakult (511--512. k.) az egyetemes egyházjog szerint, ott ez tölti be a képviselôtestületek tanácsának szerepét is (vö. A Magyarországi Egyházközségi Képviselôtestületek Szabályzata, [Bp.] 1993, 3.4. pont). 2. A PLÉBÁNOS a. Fogalma 1344 A plébános (parochus) a plébánia közösségének a püspök által kinevezett saját lelkipásztora (vö. 519. k.). A rábízott közösség lelkipásztori gondozását a püspök felügyelete alatt látja el. Plébániája javára a jognak megfelelôen végzi a tanítói, megszentelôi és kormányzói feladatot. Ennek gyakorlásában más papok, diakónusok együttműködését és világiak segítségét is igénybe veszi (uo.). Szerepe tehát nem egyedül végzett tevékenységekben merül ki, hanem valódi felelôs szervezést és vezetést is jelent. A plébános saját pásztora a plébániának, mégpedig olyan értelemben, hogy ô a püspök munkatársa (vö. CD 30). Ez a saját pásztori mivolt szükségképpen összefügg azzal, hogy a plébános egyetlen pap (vö. 521. k. 1. §, 526. k. 2. §). A plébániai közösség építéséhez nélkülözhetetlen az eucharisztia ünneplése, mely a hívôket igazi egyházi közösséggé teszi[205]. b. Kinevezése és szükséges tulajdonságai 11345 A plébánosi hivatal betöltése a megyéspüspök joga, hacsak valakinek nincs e hivatalra bemutatási vagy választási joga (523. k.). Ilyen jogok meglétét nem vélelmezzük, sôt kifejezett rendelkezés hiányában mindig biztos, hogy a püspök ezt a hivatalt szabad adományozás útján töltheti be (vö. uo.; 157. k.). Az egyházmegyei kormányzó a bemutatás vagy választás útján betölthetô plébánosi tisztségekre a beiktatást, illetve a megerôsítést megadhatja, de minden más esetben csak akkor nevezhet ki valódi plébánost, ha a püspöki szék már legalább egy éve üres vagy akadályozott (525. k.). 1346 Sajátos módon nevezi ki a plébánost a püspök akkor, ha a plébániát az 520. k. 1. §-a szerint tartósan valamely klerikusi szerzetes intézményre, vagy az apostoli élet valamilyen klerikusi társaságára bízzák. Ilyen rábízó intézkedést kiadni csakis a megyéspüspök -- nem pedig az egyházmegyei kormányzó -- jogosult, mégpedig kizárólag az illetékes elöljáró beleegyezésével (520. k. 1. §). Ez a rábízás szólhat meghatározott idôre, de lehet végleges is. Mindkét esetben írásbeli megállapodással kell történnie. Ezt a megállapodást a megyéspüspök és az intézmény vagy társaság illetékes elöljárója köti. Tartalmaznia kell a munka elvégzésére, a személyek alkalmazására és a gazdasági kérdésekre vonatkozó pontos szabályokat (520. k. 2. §). Az ilyen megállapodáshoz a Római Vikariátus iratmintát is kiadott 1985-ben (Leges VI, 9258--9260). Hazánkban is nagy vonalakban e minta szerint kötötték újabban e rábízási szerzôdéseket. Különös figyelmet igényelt az anyagi kötelezettségek kérdése. Differenciált megoldások születtek aszerint, hogy ki a templom és a plébániaépület tulajdonosa. Mindenesetre az egyházmegyei központi hozzájárulás fizetésére -- ahol ilyen létezik -- minden plébánia egyaránt kötelezhetô (vö. 1263. k.). Ugyancsak minden a hívôk számára ténylegesen nyitva álló templomban és kápolnában elrendelhet a helyi ordinárius központi célú gyűjtéseket (1266. k.). Az ilyen rábízott plébániákon a plébános kinevezése úgy történik, hogy a szerzetes papot illetékes elöljárója bemutatja (prezentálja) a megyéspüspöknek, aki a kánoni beiktatást (institutio) végzi, vagy ha az írásbeli megállapodás szerint a szerzetes elöljárónak nincs bemutatási joga a plébániára, akkor a megyéspüspöknek a szerzetes pap plébánossá való kinevezéséhez az illetô elöljárójának beleegyezésére van szüksége (682. k. 1. §)[206]. 1347 A plébános kinevezésének meghatározatlan idôre kell szólnia, mivel szükséges, hogy a plébános kellô állandósággal rendelkezzék hivatalában (522. k.). Meghatározott idôre a megyéspüspök csak akkor nevezheti ki a plébánost, ha ezt a püspöki konferencia határozatilag megengedte (uo.). A plébánosi állandóság nem jelent elmozdíthatatlanságot, hiszen ez a Zsinat rendelkezése (CD 31) folytán megszűnt. Az állandóság inkább csak arra vonatkozik, hogy meghatározott idôre plébánost csak a fenti kivételes esetben szabad kinevezni, valamint, hogy a valódi plébános akarata ellenére csak az 1740--1752. k. szerinti módon mozdítható el vagy helyezhetô át. A plébánosi kinevezéshez szükséges tulajdonságok a következôk: 1348 1) Az áldozópapság. Ez a plébánosi kinevezés érvényességéhez szükséges (521. k. 1. §). A plébánosnak mint saját pásztornak a fogalmából következik, hogy teljes lelkipásztori ellátásra képes személynek kell lennie. 1349 2) A megengedettséghez szükséges tulajdonságok. Ezek felsorolása a CIC-ben nem kimerítô. Kifejezetten említi a törvénykönyv az alábbiakat: a) tanbeli kifogástalanság; b) jó erkölcs; c) buzgalom a lelkek iránt, mely e pásztori tisztség központi kívánalma[207]; d) egyéb erények; e) az adott plébánia ellátásához az egyetemes vagy a részleges jogban megkívánt tulajdonságok (521. k. 2. §). 1350 Az elôírt tulajdonságok meglétének megállapítása a megyéspüspök megítélésére van bízva. Az 521. k. 3. § külön is jelzi, hogy a püspök a jelölt alkalmasságáról akár vizsga útján is meggyôzôdhet. Eltérôen az 1917-es CIC 459. k. 3. §-ától -- mely a maga részérôl elsôsorban a Trentói Zsinat (Sess. XXIV, De ref., c. 18: COD 770--772) és XIV. Benedek pápa (Const., Cum illud, 1742. XII. 14, II, § 1, 7, 16) rendelkezésein alapult -- a plébánosi vizsgát a mai jog már nem írja elô kötelezôen sem korábbi (versenyvizsga) formájában, sem pedig XX. századi alakjában, vagyis konkrét plébániára nem irányuló, hanem elôzetes általános elôfeltételként a plébánosi kinevezéshez megkívánt vizsga módjára. 1351 A plébánia elnyeréséhez szükséges vizsgára felkészítô könyveknek az újkorban külön műfaja alakult ki. Bennük az alapvetô dogmatikai, erkölcsteológiai ismereteken kívül igen sok pasztorális és gyakorlati egyházjogi tudnivaló is található. Hazánkban pl. Kopsz János szombathelyi püspöki titkár és zsinati vizsgáló művét[208] a múlt században széles körben használták. 1352 A plébániai versenyvizsgát -- ahol még érvényben volt --, csakúgy, mint a plébániák szó szoros értelemben vett megpályázásának egész rendszerét már a II. Vatikáni Zsinat megszüntette (CD 31; vö. MP, Ecclesiae sanctae 1966. VIII. 6., nr. I, 18, 1. §: AAS 58, 1966, 767). Ezzel is növelni szándékozott a püspök szabadságát a kinevezések területén. 1353 Az adott plébániára való alkalmasság megítéléséhez a püspöknek meg kell hallgatnia az esperest és szükség esetén egyes egyéb papokat és világiakat is (524. k.). c. Kötelességei és jogai 1354 A plébános hivatalát a birtokbavétel pillanatában nyeri el, attól fogva élhet az azzal járó jogokkal, s terhelik a plébánosi kötelezettségek. A birtokbavétel módjáról a részleges törvény vagy a szokás rendelkezik. A birtokbavétel alól felmentés is lehetséges (527. k.). 1355 Mint az egyházi teendôk esetében gyakran, a plébános tisztségével kapcsolatosan is többször egybeesnek a kötelességek a jogokkal. Említ azonban a CIC a plébániához tartozó tisztán jognak vagy tisztán kötelezettségnek tekinthetô tennivalókat is. 1356 Az általános lelkipásztori kötelezettségek a tanítói, megszentelôi és kormányzói feladat sajátos gyakorlásában állnak (528--529. k.). Ilyenek: 1357 1) Isten igéjének hirdetése a hitoktatás, a homília és a katolikus nevelés útján. 1358 2) A vallásgyakorlattal felhagyottak és az igaz hitet nem vallók evangelizálása. 1359 3) Az evangéliumi szellem elômozdításának támogatása a társadalmi igazságosság tekintetében. 1360 4) Családok látogatása, gyászolók, gondoktól szenvedôk, betegek, haldoklók segítése (a szentségek útján is). 1361 5) Szegények, szenvedôk, magányosok, hazájuktól távol élôk segítése. 1362 6) Világiak részvételének elômozdítása az egyház küldetésében, vallásos célú társulások támogatása. 1363 7) Együttműködés püspökével és az egyházmegye papságával. 1364 8) A plébániai közösség bekapcsolása az egyházmegye és a világegyház működésébe. 1365 A sajátosan plébánosi liturgikus teendôk (530. k.) olyan tevékenységek, amelyekre a plébánosnak mintegy elôjoga van, vagyis más papok vagy klerikusok azokat az ô beleegyezésével végezhetik, bár természetesen külön ordináriusi intézkedéssel is megbízást nyerhetnek erre. 1366 1) Ünnepélyes keresztelés. 1367 2) Bérmálás halálveszélyben (vö. 883. k. 3). 1368 3) A szent útravaló és a betegek kenete kiszolgáltatása (vö. 1003. k. 2--3. §), valamint ezzel kapcsolatosan és más alkalmakkor a teljes búcsúval járó pápai áldás megadása[209]. 1369 4) Az esketés és a házasság megáldása. 1370 5) A temetés. 1371 6) Keresztkút megáldása húsvéti idôben, körmenetek vezetése templomon kívül, ünnepélyes áldás adása templomon kívül. 1372 7) Ünnepélyes mise végzése vasárnap és kötelezô ünnepeken. A plébánosi tisztséghez tartozó egyéb feladatok: 1373 1) A plébánia képviselete minden jogügyletben (532. k.). 1374 2) A plébániai javak kezelése, illetôleg az arra való közvetlen felügyelet az egyetemes és részleges jog elôírásai szerint plébánosi feladat (531--532. k.). Még ha az adományokat más személy által végzett plébániai feladatok kapcsán adták is, a plébánia javai közé kell sorolni ôket, s ennek megfelelôen kezelendô. Kivételt képez az az eset, amikor valamilyen önkéntes (tehát nem a stóladíj-táblázat szerint kért) adományról teljesen biztos, hogy az adományozó mást akart, pl. a szertartás végzôjét kívánta személyesen megajándékozni (vö. 531. k.). 1375 3) A helybenlakás, vagyis annak kötelezettsége, hogy a plébános a templomhoz közeli plébániaépületben lakjék. Egyes esetekben a helyi ordinárius megengedheti, hogy másutt tartózkodjék, fôként olyan házban, ahol papi közösség él (533. k. 1. §). Szabadság címén a plébános összesen évi egy hónapot lehet távol. Egy hetet meghaladó távollét esetén errôl elôre értesítenie kell az ordináriust (533. k. 2. §). A plébánosok helyettesítésének rendjét a megyéspüspök hivatott szabályozni (533. k. 3. §). 1376 4) A pro populo mise. Ennek felajánlása minden vasárnap és kötelezô ünnepen a plébános kötelezettsége. Érte misepénzt nem vehet fel[210]. Az ugyanezeken a napokon a plébános által végzett más misék miseadományának kérdésérôl a szerzôk véleménye eltérô (lásd alább 67. §. 5. b). 1377 Magyarországon jó ideje csak a hónap elsô vasárnapján van pro populo mise. A többi alkalmakkor a Szentszék engedélyével az ilyen miséket az ordinárius szándékára (ad intentionem ordinarii) kell felajánlani. Az ordinárius ezekre a misékre pénzt vesz fel[211]. 1378 5) A hivatalvezetési teendôk. Ezek közül a CIC a plébános kötelességeként említi, hogy a plébániai anyakönyvek vezetésérôl és ôrzésérôl gondoskodjék, a plébánia pecsétjét kezelje, s az iratokat aláírja, a plébániai levéltárat gondozza (535. k.). 1379 Az egyetemes jog szerint kötelezô: a keresztelési, a házassági és a halotti anyakönyv (534. k. 1. §); hazánkban püspökkari rendelkezésre ezen kívül még egyéb anyakönyvek vezetése is elô van írva (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 52. §, 56. §). d. A plébánosi tisztség megüresedése 1380 A plébánosi tisztség különbözô módokon üresedhet meg. Érvényesek rá azok az elôírások, amelyek az egyházi hivatalok elvesztésére vonatkoznak (148--196. k.; lásd fent 26. §). 1381 Az elmozdításra és az áthelyezésre -- mint fentebb már említettük -- a valódi plébánosok (nem pedig a káplánok vagy a plébániai kormányzók) esetében különleges eljárási szabályok érvényesek (1740-- 1752. k.). Ha a plébános szerzetes intézmény tagja, vagy az apostoli ilet valamely társaságába nyert inkardinációt, akkor akár saját elöljárója, akár az ôt megbízó egyházmegyei hatóság tetszése szerint elmozdíthatja hivatalából. Ehhez a másik fél beleegyezésre egyiküknek sincs szüksége (538. k. 2. §, 682. k. 2. §). 1382 A plébánosok lemondása 75. életévük betöltésekor kötelezô (538. k. 3. §). Egyes szerzôk a CIC udvarias megfogalmazását, mellyel az ilyen plébánosokat ,,felkéri'' lemondásuk benyújtására, úgy értelmezik, mint annak jelét, hogy a 75. életév betöltése önmagában még nem tesz alkalmatlanná a szolgálatra, csupán arra int, hogy az érintett bocsássa feladatkörét a püspök rendelkezésére[212]. Mindez azonban nem zárja ki, hogy itt valódi lemondási kötelességrôl legyen szó, amint többen is hangsúlyozzák[213]. A CIC átdolgozása során egyesek azt kívánták, hogy a kánon szövege világosabban fejezze ki a plébános lemondási kötelezettségét. Így egyértelmű lett volna, hogy a megyéspüspök az 1741. k. alapján jogcímmel rendelkezik a kötelezô lemondást elmulasztó plébános elmozdítására. Igaz, az 1741. k. hallgatása és az 538. k. 3. §- ának udvarias fogalmazása még nem zárja ki ezt a jogcímet, hiszen az 1741. k. felsorolása nem kimerítô, a megyéspüspök általános jogosultsága mellett pedig jogvélelem szól (381. k. 1. §). 1383 A lemondás elfogadásáról a megyéspüspök dönt a személyi és helyi adottságok figyelembevételével. A lemondás elfogadását a püspök meghatározott vagy meghatározatlan idôre el is halaszthatja (538. k. 3. §)[214]. Ezt azonban nem puszta hallgatással, hanem kifejezett intézkedéssel kell tennie, különben maga a lemondás hatályát veszti (vö. 189. k. 3. §). 1384 A lemondó plébános illô ellátásáról és lakásáról a megyéspüspöknek kell gondoskodnia, a püspöki konferencia által kiadott szabályoknak megfelelôen (538. k. 3. §). Ahol még az 1274. k. szerinti központi egyházmegyei vagy országos intézmény nincs megszervezve a klérus társadalombiztosítására, ott a megyéspüspököt ez a kötelezettség különös hangsúllyal terheli. 1385 Az üresedésben lévô plébánia ellátására vagy az akadályozott plébános helyettesítésére a megyéspüspöknek mielôbb plébániai kormányzót (administrator paroecialis) kell kineveznie (539. k.). A kormányzónak papnak kell lennie (uo.). Ugyanolyan kötelességekkel és jogokkal rendelkezik, mint a plébános, hacsak a megyéspüspök másként nem rendelkezik. Nem tehet azonban a kormányzó semmi olyat, ami a plébános jogait csorbítja vagy a plébániai javakban kárt tesz. Feladatának végeztével a kormányzó tartozik számot adni a plébánosnak (540. k.). 1386 Hogy a plébánia vezetésében a folytonosság teljes legyen, a plébánia megüresedésének, vagy a plébános akadályoztatásának beálltakor -- addig is, amíg plébániai kormányzót nem neveznek ki -- a plébánia vezetését azonnal át kell vennie a legrégebben kinevezett káplánnak. Káplán hiányában ez arra a papra (többnyire az esperesre) hárul, akit a részleges jog meghatároz (541. k. 1. §). Aki a plébánia vezetését így átvette, köteles a helyi ordináriust azonnal értesíteni az üresedésrôl (541. k. 2. §). 3. A KÁPLÁN 1387 A plébános mellé a kellô lelkipásztori gondozás érdekében a megyéspüspök káplánt (vicarius paroecialis), vagyis olyan papot (546. k.) nevezhet ki, aki a plébánost, mint a plébánia saját pásztorát együttműködô jelleggel segíti tisztsége gyakorlásában[215]. Hazánkban és a német nyelvterület jelentôs részén is ezt a ,,plébánoshelyettest'' nevezik káplánnak, nem pedig a plébániáktól független beosztásban lévô önálló lelkészt, akit a Codex a cappellanus névvel illet. 1388 A mai jog szerint a káplánt a megyéspüspök szabadon nevezi ki; az illetô plébános és az esperes megkérdezésére is csak akkor köteles, ha ezt ô maga is alkalmasnak ítéli (547. k.). A szerzetesek kinevezése elôtt azonban elöljárójuk beleegyezése szükséges (682. k. 1. §). 1389 A káplán kinevezhetô: 1) az egész plébánia egész szolgálata számára (hazánkban ez a leggyakoribb); 2) a plébánia egy részén az egész szolgálat számára (pl. csak egy filia teljes ellátására); 3) a plébánia híveinek egy bizonyos csoportja számára (pl. más nyelvűek ellátására, vagy sajátos feladatra); 4) egyszerre több plébánián bizonyos fajta szolgálatra (545. k. 2. §). 1390 A káplán kötelességei és jogai különbözô forrásokból erednek. Részint a Codex, részint a részleges jog, nevezetesen az egyházmegyei jogszabályok (akár törvények, akár általános határozatok, akár az ezek végrehajtását szabályozó alacsonyabb szintű normák), részint a megyéspüspök kinevezô levele (mely a munkakör tartalmát megszabja), részint pedig a plébános utasításai határozzák meg ôket (548. k. 1. §). 1391 Hacsak a megyéspüspök kifejezetten másként nem adja a kinevezést (pl. csak a hitoktatásra), akkor a káplán hivatalánál fogva köteles a plébánost az egész plébániai szolgálatban segíteni, kivéve a népért való mise felajánlását. A jog szerint köteles a plébánost helyettesíteni is. Ilyenkor helyettesi jelleggel plébánosi jogokat is gyakorol (548. k. 2. §). A tervezett és elkezdett lelkipásztori vállalkozásokról a káplán köteles a plébánosnak beszámolni (548. k. 3. §). Amikor a plébános távol van, egyéb rendelkezés hiányában, összes kötelességei is a káplánt terhelik, kivéve a pro populo misét (549. k.). 1392 A káplán helybenlakási kötelessége és szabadsága hasonló a plébánoséhoz (550. k., vö. 533. k.). Különleges a helyzet akkor, ha a káplánt egyszerre több plébániára nevezik ki. Ilyenkor helybenlakási kötelezettségének az illetô plébániák bármelyikén eleget tehet. Természetesen lakóhelyének megválasztásakor -- mivel a lakás olyan szolgáltatás melyet az egyházmegye ad az inkardináció és a tevékenység címén -- a megyéspüspök rendelkezése a döntô. A helyi ordinárius megengedheti azt is, hogy a káplán ne a plébánián lakjék (550. k. 1. §). A helyi ordináriusnak kell gondoskodnia arról, hogy -- lehetôség szerint -- a plébános és a káplánok között a plébánián közös életmód alakuljon ki (550. k. 2. §). 1393 A káplánt a megyéspüspök vagy az egyházmegyei kormányzó bármely megfelelô okból elmozdíthatja (552. k.). Ilyenkor a jog nem írja elô a plébánosok elmozdítására szükséges eljárás megtartását. Szerzetes káplán esetén az érintetett elöljárója is elmozdíthatja (682. k. 2. §). ======================================================================== 55. §. AZ ESPERESEK, A TEMPLOMIGAZGATÓK ÉS A LELKÉSZEK 1. AZ ESPERES a. Fogalma és kinevezése 1394 Az esperes (vicarius foraneus) az a pap, akit az esperesi kerület élére állítottak (553. k. 1. §). A több plébániából álló, de az egyházmegyén belül létesülô, annál kisebb egységek kialakítása az egyetemes egyházjog szerint nem kötelezô (374. k. 2. §). Ahol viszont az egyházmegye esperesi kerületekre oszlik, ott az esperesi tisztséget a CIC szabályozza, mégpedig oly módon, hogy bôségesen utal a részleges jogra mind az esperes jogkörét, mind kinevezését illetôen (vö. 553. k. 2. §, 554. k. 2. §, 555. k. 1. §). 1395 Ahogyan a területi plébániákon kívül lehetnek személyi plébániák is, úgy alapíthatók személyi jellegű esperességek is (vö. SC Ep, Directorium, Ecclesiae imago, 1973. II. 22, nr. 184: Leges V, 6522). A CIC az esperesekrôl szólva fôként a területi jellegű esperesi kerületeket tartja szem elôtt. 1396 Az esperest -- ha a részleges jog másként nem rendelkezik -- a megyéspüspök nevezi ki. A kinevezés elôtt belátása szerint hallgathat meg az adott kerületben működô papokat. Természetesen a részleges jog ezt kötelezôen is elôírhatja helyenként. 1397 Az esperesi tisztséget az egyetemes jog nem köti egy meghatározott plébániához (554. k. 1. §). A részleges jog továbbra is rendelkezhet úgy, hogy egy kerület esperese egy adott plébánia plébánosa legyen (vö. Comm 14, 1982, 229)[216]. Elôírja viszont a CIC, hogy az esperesnek papnak kell lennie (554. k. 1. §). 1398 A püspökök lelkipásztori szolgálatáról szóló direktórium a papsághoz mint követelményhez hozzáfűzte, hogy az esperesnek olyan papnak kell lennie, aki lelkipásztori tevékenységet gyakorol, az illetô kerületben lakik, a nép és a papság körében tekintélye van, és egyébként alkalmas a közös lelkipásztori tevékenység elômozdítására (SC Ep. Directorium, Ecclesiae imago, 1973. II. 22, nr. 187: Leges V, 6523). Ezek a követelmények egyes szerzôk szerint ma is érvényben vannak, hiszen az ôket tartalmazó direktórium elsôsorban a II. Vatikáni Zsinat, nem pedig az 1917-es CIC rendelkezéseinek végrehajtását szabályozza[217]. Mások az 554. k. 1. §-ának azt a kitételét, hogy a megyéspüspök azt a papot válassza, akit alkalmasnak ítél, a CIC-ben már nem szereplô kötöttségek eltörlésének látszanak tekinteni[218], bár a 21. k. szerint a korábbi törvény visszavonását kétség esetén nem lehet vélelmezni. Így az 554. k. 1. §-ának általános szóhasználata még nem ad kellô okot a korábbi direktórium megváltoztatásának feltételezésére. 1399 Nincs elôírva, hogy az esperes az adott egyházmegye papjai közül kerüljön ki. Az esperes kinevezése meghatározott idôre szól. Ezt az idôt a részleges jog szabja meg (554. k. 2. §). Az esperest a megyéspüspök szabadon elmozdíthatja hivatalából (554. k. 3. §). b. Kötelességei és jogai 1400 Az esperes hivatala lelkipásztori jellegű, tehát nem csupán jogi vagy adminisztratív. Nem szorítkozik a felügyeletre, hanem az apostoli gondoskodás a papság életének és a pasztorális munkának a lelkesítése és támogatása is feladatkörébe tartozik (vö. SC Ep, Directorium, Ecclesiae imago, 1973. II. 22, nr. 187: Leges V, 6523). Konkrét teendôit elsôsorban az 555. kánon sorolja fel. Ezek a feladatok a következô csoportokba oszthatók: 1401 1) Elômozdítás és összehangolás. Ez a feladat fôleg a kerületben folyó közös lelkipásztori tevékenységet illetôen tartozik az esperesre. 1402 2) Felügyelet. Az esperesi felügyelet egyrészt a személyekre (a klerikusok életére és munkájára), másrészt a dolgokra, nevezetesen a liturgiára (annak szabályszerű végzésére, a templomépületekre, a felszerelésekre, az Eucharisztia végzésére és ôrzésére) és az adminisztrációra (az anyakönyvezésre, a vagyonkezelésre, az épületek gondozására) terjed ki. 1403 3) Gondoskodás. Az esperesnek elsôsorban a kerület papságára kell gondot viselnie segítve továbbképzésüket, törôdve lelki állapotukkal, különösen pedig azokkal, akik nehéz helyzetben vannak, vagy problémákkal küzdenek. Fokozott figyelmet kell fordítania mind lelki, mind anyagi tekintetben azokra a plébánosokra, akik súlyos betegek, valamint az elhunyt papok méltó temetésére és arra, hogy az utánuk ôrizetlenül maradt egyházi javakat és okmányokat károsodás ne érje. 1404 4) Látogatás. Az esperesi látogatás a fent felsorolt kötelességek teljesítésének eszköze. A plébániák látogatását a jog az esperes számára külön is elôírja. A módot illetôen a CIC a megyéspüspök rendelkezéseire utal (555. k. 4. §). 1405 5) Tanácsadás. Az esperes feladatai közé tartozik, hogy a püspöknek tanácsot adjon a plébániák betöltése (vö. 524. k.), a káplánok kinevezése (547. k.) terén, továbbá az egyházmegyei zsinat keretében (463. k. 1. § 7). 1406 A keleti katolikus egyházjog az espereseknek (akiket ,,protopresbyter'' néven említ) hasonló szerepkört tulajdonít (CCEO 276- 278. k.). 2. A TEMPLOMIGAZGATÓ 1407 Templomigazgatónak (rector ecclesiae) azokat a papokat nevezzük, ,,akikre olyan templom gondját bízták, amely sem nem plébániai, sem nem káptalani, és nincs hozzákötve valamely szerzetes közösség, vagy az apostoli élet valamely társasága házához sem úgy, hogy ott ôk végeznék a liturgikus szolgálatot'' (556. k.; vö. CCEO 304. k.). 1408 A CIC a rector ecclesiae kifejezést használja ettôl eltérô, tágabb értelemben is: ilyenkor a templom felelôs vezetését ellátó papot értjük rajta általánosságban (pl. 764. k., 903. k., 958. k. 1. §, 1215. k. 2. '). 1409 A templomigazgató fogalmának lényeges eleme, hogy templomot vezet, amely az 1214. k. meghatározása értelmében a krisztushívôk számára nyilvános istentisztelet céljából nyitva álló épület. Tehát vezetése értelemszerűen a krisztushívôk egész közösségének élén álló megyéspüspök irányítása alá tartozik. Nem vonatkoznak tehát az alábbi elôírások a szerzetesek kápolnáinak belsô irányítóira. 1410 A templomigazgatót a megyéspüspök nevezi ki akár szabadon, akár megerôsítés vagy beiktatás útján, ha valakit az illetô templom igazgatói hivatalára nézve választási vagy bemutatási jog illet (557. k. 1. §). A szemináriumhoz vagy klerikusok által vezetett kollégiumhoz tartozó templom igazgatója a rektor, hacsak a megyéspüspök másként nem rendelkezik (557. k. 3. §). 1411 A templomigazgatót megfelelô okból a helyi ordinárius elmozdíthatja (563. k.), a szerzetesek vonatkozásában a 682. k. 2. §- ának megtartásával. 1412 Az általános elv az, hogy a templomigazgatónak a rábízott templomban nem szabad az 530. k. 1--6. száma szerinti plébániai tevékenységeket végeznie, hacsak a plébánostól megbízást vagy engedélyt nem kap (558. k.). A templomigazgató egyéb kötelességeit és jogait az 559--562. k. tartalmazza. 3. A LELKÉSZ 1413 A lelkész (cappellanus) olyan pap, akire a krisztushívôk valamely közösségének vagy csoportjának lelkipásztori gondozását -- legalább részben -- állandó jelleggel rábízták (564. k.). A hívôk ilyen sajátos csoportját alkothatják azok, akik életkörülményeik miatt nem részesülhetnek a plébánosok rendes lelkipásztori gondozásában, pl. a vándorlók, a hazájuktól távol élôk, a menekültek, a nomádok, a hajósok. Számukra lelkész kijelölését a CIC külön is ajánlja (568. k.; vö. CD 18). Ugyancsak a hívôk külön csoportját alkotják a laikusi szerzetes közösségek, a kórházban lévôk, a börtönök lakói, a katonák, bizonyos társulások tagjai stb. 1414 A lelkész nem azonos a saját közösségét plébános módjára vezetô kváziplébánossal, sem pedig azzal a pappal, aki olyan közösséget vezet, melyet a püspök az 518. k. szerint személyi plébániává tett. Ez utóbbi saját lelkipásztora már nem lelkész, hanem plébános. A lelkésznek viszont nem ,,saját'' közössége az a csoport, melynek gondozását legalább részben ellátja. A gyakorlati hasznosságon kívül már csak ezért is fontos, hogy a lelkész feladatának végzése során kellô összeköttetést tartson a plébánossal (571. k.). 1415 A lelkészt -- ha a jog másképp nem rendelkezik, vagy valakit különleges jogok nem illetnek e téren -- a helyi ordinárius nevezi ki. Ha valakinek választói vagy bemutatási joga van a megerôsítés, illetve a beiktatás a helyi ordináriusra tartozik (565. k.). A laikusi szerzetes intézmény (pl. nôi rend) házilelkészének kinevezése csak akkor érvényes, ha elôtte a helyi ordinárius megkérdezi azt az elöljárót, akinek joga van arra, hogy a közösség meghallgatása után egy papot javasoljon. Megjegyzendô, hogy csak a megkérdezés szükséges az érvényességhez de nem a vélemény elfogadása. Sem az elöljáró nem köteles azt a személyt javasolni, akit a közösség kíván, sem az ordinárius nem köteles azt kinevezni, akit az elöljáró javasol (567. k. 1. §). A lelkészek ugyanúgy mozdíthatók el, mint a templomigazgatók (572. k.). 1416 A lelkészek feladatai a részleteket illetôen a részleges egyházjog és a kategoriális pasztorációról kiadott szentszéki rendelkezések szerint igazodnak[219]. 1417 A vándorlók, úton levôk, hazájuktól távol élôk és más csoportok lelkigondozásához a Pastoralis migratorum cura kezdetű motu proprio (1969. VIII. 15: AAS 61, 1969, 601--603) és a Püspöki Kongregáció ehhez fűzött utasítása (1969. VIII. 22: AAS 61, 1969, 614--643) adott irányelveket. Az egyes részletekre hozott újabb irányelvekhez lásd: SC Cler, Directorium, Peregrinans in terra (1969. IV. 29: AAS 61, 1969, 361--384), SC Ep, Decr. Apostolatus maris (1977. IX. 24: AAS 69, 1977, 737--746), ComMigr. Litt. circ., 1978. V. 26 (AAS 70, 1978, 357--378), ComMigr. Instr. part, 1978. V. 26 (Leges V, 7448--7466), II. János Pál, Lit. Apost. Stella Maris 1997. I. 31 (AAS 89, 1997, 209--216). 1418 A tábori lelkészekre sajátos törvények vonatkoznak, fôként az 1986. IV. 21-én kiadott Spirituali Militum Curae kezdetű apostoli rendelkezés (AAS 78, 1986, 481-486), valamint az egyes kormányok és a Szentszék közötti megállapodások. A tábori lelkészek munkájukat gyakran katonai ordinariátus (tábori ,,püspökség'') keretében végzik (errôl lásd fent 42. §. 5). Magyarország és az Apostoli Szentszék ebben a témában 1994. január 10-én kötött megállapodást, amely ugyanazon év áprilisában került ratifikálásra (kihirdetése: AAS 86, 1994, 574--579). A különbözô felekezetek tábori lelkészi szolgálata megszervezésének részleteirôl a 61/1994. (IV. 20.) számú kormányrendelet intézkedik. Mindezek alapján hazánkban a tábori lelkipásztori ellátás katonai ordinariátus keretében működik, melynek élén az Apostoli Szentszék által kinevezett püspök áll. 1419 A hatályos magyar törvények szerint: ,,Az egyéni és közösségi vallásgyakorlást lehetôvé kell tenni a szociális, egészségügyi, gyermek- és ifjúságvédelmi intézményben gondozott, a büntetésvégrehajtási intézetben fogvatartott számára'' (1990. évi IV. törvény 6. §). Ugyanakkor: ,,A katonai létesítményekben a katonai szolgálatot teljesítô a vallását -- a szervezet működési rendjével összhangban -- egyénileg szabadon gyakorolhatja... A katonai létesítményen kívül a katonai szolgálatot teljesítô egyéni és közösségi vallásgyakorlása nem korlátozható'' (uo. 7. §)[220]. 1420 Ha a közösség vagy a csoport székhelyéhez külön templom is tartozik, mely nem minôsül plébániatemplomnak, akkor -- ha a közösség vagy a templom ellátása mást nem kíván -- a lelkésznek kell a templom igazgatójának lennie (570. k.) 1421 A laikusi szerzetes intézmény lelkészének sajátos feladata a liturgikus szolgálatok végzése. Az intézmény belsô irányításába viszont nem szabad beavatkoznia (567. k. 2. §). 1422 A lelkészeknek rendelkezniük kell a szolgálatukhoz szükséges felhatalmazásokkal (facultates). Ilyeneket kaphatnak a részleges jog alapján, külön megbízással, de az egyetemes jog is felruházza ôket bizonyos felhatalmazásokkal. Ezek: 1423 1) A gondjukra bízott hívôk gyóntatása, részükre az ige hirdetése, a szent útravaló és a betegek kenete kiszolgáltatása, sôt halálveszélyben a bérmálás is (566. k. 1. §). 1424 2) Temetési szertartás végzése szerzetesek vagy az apostoli élet társaságainak tagjai számára, ha az intézmény vagy társaság laikusi jellegű (1179. k.). Ez a jog természetesen csak az ilyen közösségek lelkészeit illeti. 1425 3) Kórházban[221], börtönben és tengeri úton a lelkésznek csak ezen a helyeken gyakorolható felhatalmazása van a maguktól beálló, fönn nem tartott és ki nem nyilvánított cenzúrák elengedésére (566. k. 2. §; vö. ComMigr, Decr., 1982. III. 19: AAS 74, 1982, 742--745 -- ez utóbbi okmány néhány más felhatalmazásra is utal). ======================================================================== 56. §. SZERZETESJOGI ALAPFOGALMAK 1426 Az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt élet számos formája alakult ki az egyháztörténelem folyamán. Ezeknek a formáknak a típusokba sorolása az egyházjogi szabályozásban, sôt ahol az ilyen intézményekkel valamilyen szempontból a világi jog is foglalkozott, annak területén is megfigyelhetô. A II. világháború óta eltelt idôben maga a szerzetesi és azzal rokon élet jelentôs változáson ment keresztül. Új intézményfajták keletkeztek, megváltozott sok hivatalos elnevezés, a II. Vatikáni Zsinat, majd az 1983-as Egyházi Törvénykönyv új szemléletet, az intézmények újszerű típusokba sorolását hozta magával. 1. A MEGSZENTELT ÉLET FORMÁI A TÖRTÉNELEMBEN 1427 Nem a szó szoros értelemben vett szerzetesi életforma, de annak elôfutára volt az elsô keresztény évszázadokban a szüzek, az özvegyek és az aszkéták életmódja. Ezeket a tökéletességre törekvô csoportokat a tisztaság eszményének kötelezettségszerű elvállalása jellemezte. A IV. század során a remeték csoportjai fejlôdtek ki, majd belôlük alakultak ki a megszentelt életre vállalkozó közösségek, melyek közös életüket a késôbbiekben monostorokban folytatták. Az ilyen életformát vállalókat monasztikus szerzeteseknek vagy más szóval monachusoknak nevezik. Körükben fogalmazódott meg a középkorban a szegénység, tisztaság és az engedelmesség hármas fogadalmának megkülönböztetése. A szabályozott kanonokok (canonici regulares) jellemzô életmódja a IX--X. század során bontakozott ki káptalanok közös életre vállalkozó tagjai számára, Szent Ágoston műveibôl összeállított szabályzat alapján. Ezt az életformát képviselik pl. a premontrei kanonokok. A virágzó középkorban a lovagrendek[1], majd fôként a koldulórendek valósítottak meg újfajta szerzetesi életformát. Az újkor elején a szabályozott papok (clerici regulares), pl. a jezsuiták képviselték a megszentelt életnek egy további változatát. A monasztikus és a kolduló életformát nôi közösségek is vállalták. Az újkor folyamán egyszerű fogadalmas kongregációk és fogadalomnélküli társaságok (a közös élet társaságai) jöttek létre, melyek gyakran valamilyen meghatározott nevelôi, betegápolói, lelkipásztori, missziós tevékenységre vállalkoztak. A rájuk vonatkozó általános szabályokat XIII. Leó pápa 1900-ban Conditae a Christo kezdetű apostoli rendelkezésében rendezte. Az 1917-es Egyházi Törvénykönyv pedig mindnyájuk működését II. könyvének ,,A szerzetesek'' (De religiosis) címet viselô II. részében szabályozta. A fogadalomnélküli társaságokról ennek keretében a törvényhozó megjegyezte, hogy azok tagjait nem nevezzük a szó szoros értelmében szerzeteseknek (1917-es CIC 673. k. 1. §). 1947-ben XII. Pius pápa Provida Mater Ecclesia kezdetű rendelkezésével az evangéliumi tanácsok szerinti életnek egy korszerű formáját intézményesítette: létrehozta a világi intézmények típusát. 1428 Ezek a felsorolt fajták jó ideje egymástól megkülönböztetve szerepeltek a pápai évkönyv, az Annuario Pontificio jegyzékében, mely az egyes típusokat kisebb eltéréssel -- a szabályozott kanonokokat a monasztikus szerzetesek elé helyezve -- a fenti sorrendben közölte. Felsorolását történelmi és jogi alapon nyugvó rangsornak tekintette[2]. 1429 A II. Vatikáni Zsinat a ,,kizárólag szemlélôdésnek szentelt'' és az ,,apostolkodó'' klerikusi és laikusi intézményeket különböztette meg. Szólt azonban monasztikus, valamint laikusi nevelô, betegápoló és egyéb szolgálatot teljesítô, továbbá világi intézményekrôl is (PC 7-- 11). Ezekben a megkülönböztetésekben a jellemzô tevékenység szempontja irányadó volt ugyan, de nem érvényesült kizárólagosan. 1430 Bár mindezek az intézményes formák rendelkeznek életmódbeli sajátosságokkal, mégis egyes közös vonásaik lehetôvé teszik, hogy közülük némelyeket általános egyházjogi szabályozás szempontjából egy- egy nagyobb közös kategóriába soroljunk. Csakhogy a típushatárok kijelölése többféle szempont szerint történhet. Különösen kényessé teszi a feladatot, hogy egyes intézmények sajátos karizmája nehezen szorítható valamilyen elméleti kategória keretei közé. Ez az egyik magyarázata annak, hogy az Egyházi Törvénykönyv átdolgozása során a szerzetesjogi rész munkálatait hosszú és nehéz viták kísérték. 2. AZ INTÉZMÉNYEK TÍPUSAI A CODEXBEN 1431 A hatályos Egyházi Törvénykönyv elismeri, hogy létezhetnek az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt vagy ahhoz hasonló életformának más lehetôségei is, mint azok az intézmények, amelyeknek típusait a Codex felsorolja. A törvénykönyvben kifejezetten említett intézményen kívüli lehetôség az egyéni remete életforma (603. k.)[3]. A világtól igen szigorúan elkülönülô, állandó imádság és vezeklés által életét Isten dicsôségére és a világ üdvösségére szentelô remetét a jog akkor ismeri el megszentelt életben Istennek ajánlott személynek, ha a három evangéliumi tanács megtartását a megyéspüspök kezébe tett fogadalommal vagy más szent kötelékkel vállalja, és sajátos életformáját a megyéspüspök vezetésével folytatja. Ezzel kapcsolatban említi a Codex az intézményekhez nem tartozó szüzek életformáját. Olyan személyekrôl van szó, akiket a megyéspüspök jóváhagyott liturgikus szertartással Istennek szentel és az egyház szolgálatára avat. Élhetnek teljesen egyénileg is, s nem kell vállalkozniuk szükségképpen a szegénységre és az engedelmességre. Nem nevezi azonban ôket a törvénykönyv a megszentelt élet vállalóinak[4]. 1432 Maguk a törvénykönyvben megkülönböztetett intézménytípusok több szempontból különíthetôk el egymástól. Ezek közül a rájuk vonatkozó egyetemes egyházjogi szabályozás tekintetében a legfontosabb az evangéliumi tanácsok vállalása. Azokat az intézményes formákat, ahol a tagoknak a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség tanácsait vállalniuk kell, a megszentelt élet intézményeinek (instituta vitae consecratae) nevezzük. Ha ez a vállalás szükségképpen nyilvános fogadalmak útján történik, szerzetes intézményrôl (institutum religiosum) beszélünk. Az ilyen intézmény régi neve ,,szerzet'' (religio) volt (1917-es CIC 488. k. 1). Ezekben az intézményekben jellemzô, hogy a tagok idôvel ténylegesen vagy tendenciájában örök fogadalmat tesznek, közösségben élnek, és a világtól bizonyos fokig elkülönülnek (607. k.; vö. LG 44--45, PC 5). Ha az evangéliumi tanácsok vállalása az adott intézmény szabályzatában megjelölt valamilyen szent kötelékkel (pl. magánfogadalom, eskü, ígéret) történik, s a tagok nem különülnek el a világtól, hanem a világban élnek, s nem is folytatnak feltétlenül együttlakással járó közös életet, világi intézménnyel (institutum saeculare) állunk szemben (710. k., 712. k., 714. k.). Az apostoli élet társaságai (societates vitae apostolicae) korábban a ,,közös élet társaságai'' megnevezést viselték. Nem feltétlenül minôsülnek az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt élet intézményeinek, hiszen nem szükségképpen vállalják az evangéliumi tanácsokat, bár vannak e csoportban egyes társaságok, melyek tagjai a szabályzatuk szerinti valamilyen módon kötelezik magukat erre. Sajátos jellemzôjük a közös élet és az apostoli célkitűzés[5] (731. k.). Már ebbôl a Codex II. könyve III. részének szerkezetét is megszabó alapvetô felosztásból is látszik, hogy nem egyetlen szempont érvényesült e legfôbb kategóriák megkülönböztetésekor. Az evangéliumi tanácsok vállalásának tényén és módján kívül ugyanis a világi intézmények esetében a világban való élet, az apostoli élet társaságai esetében pedig a közös életmód és az apostoli tevékenység is meghatározó tényezônek bizonyult. 1433 Az evangéliumi tanácsok vállalása terén nem tesz viszont a mai törvénykönyv különbséget az ünnepélyes fogadalmas intézmények -- régi nevükön rendek (ordines, vö. 1917-es CIC 488. k. 2) -- és az egyszerű fogadalmasok -- régi nevükön kongregációk (congregationes) -- között. Tehát a mai egyetemes jogban a szerzetesrend kifejezésnek nincs is jelentôsége, különös tekintettel arra, hogy a Codex nem is fűz jogkövetkezményeket a fogadalom ünnepélyes jellegéhez. A nyilvános, örök szerzetesi fogadalom pl. ünnepélyességétôl függetlenül házassági akadály (1088. k.). Ebbôl egyes szerzôk arra következtettek, hogy a rendek és a kongregációk között is teljesen megszűnt a jogi különbség, s ezzel a szerzetesrend mint egyházjogi kategória érvényét vesztette[6]. Mások méltán hangsúlyozzák, hogy az egyes intézmények saját joga (szabályzat stb.) továbbra is tartalmaz jogi következményekkel járó különbséget rendek és kongregációk között[7]. 1434 Ennek a Codexben szerkesztési elvként is megjelenô legfôbb felosztásnak az értelmében tehát szerzetes intézményekrôl (institutum religiosum), világi intézményekrôl (institutum saeculare) és az apostoli élet társaságairól (societas vitae apostolicae) beszélhetünk. Fellelhetôk azonban a törvénykönyvben az effajta intézmények csoportosítására más kritériumok is[8]. A jóváhagyás jellege szerint, melyet az egyes intézmények kaptak (vö. 589. k.) pápai jogú és egyházmegyei jogú intézményeket, illetôleg társaságokat különböztetünk meg. Az elôbbieket az Apostoli Szentszék, az utóbbiakat pedig csupán a megyéspüspök létesítette, illetve hagyta jóvá. A pápai jogú intézmények közvetlenül és kizárólagosan a Szentszék hatalma alá tartoznak belsô irányításuk és fegyelmük tekintetében (593. k.). Az egyházmegyei jogú intézmények viszont a megyéspüspök sajátos gondoskodása alatt maradnak, még akkor is, ha belsô életük tekintetében önállóság illeti meg ôket (vö. 594--595. k.). 1435 Az osztályozás egy másik jelentôs szempontja az egyházi rend szentségéhez való viszony. E tekintetben a CIC hangsúlyozza, hogy a megszentelt élet természeténél fogva sem klerikusi sem laikusi jelleggel nem rendelkezik (588. k. 1. §). Klerikusinak akkor nevezünk egy intézményt vagy társaságot, ha azt az egyházi hatóság ilyennek ismeri el. Ennek az elismerésnek akkor van lehetôsége, ha az illetô intézmény az alapító célja, szándéka vagy a törvényes hagyomány szerint klerikusok vezetése alatt áll és a szent rendek gyakorlását vállalja (vö. 588. k. 2. §). Tehát a klerikusi jelleg megítélésében nem döntô szempont, hogy a tagok sorában milyen arányban vannak a klerikusok. A klerikusi jellegnek az intézmény jogállására, elöljáróinak hatalmára nézve fontos hatása van. A pápai jogú szerzetes intézmények nagyobb elöljárói pl. akkor minôsülnek ordináriusnak, ha az intézmény klerikusi (134. k. 1. §). Ha a fenti feltételek hiányoznak, az adott intézmény laikusinak számít. 1436 További megkülönböztetési szempont a Codexben az életmód. Az 577. kánon kísérletet tesz arra, hogy Jézus életének egyes vonásai alapján különböztesse meg ezeket az intézményeket és társaságokat[9]. Eszerint említés történik az imádkozó Krisztust követôkrôl, vagyis a szemlélôdôkrôl (vö. 674. k.); az Isten országát hirdetô Krisztust sajátosan követôkrôl, vagyis az apostoli tevékenységnek szenteltekrôl (vö. 675. k.); az embereknek jót tevô Krisztus példáját utánzókról, vagyis az úgynevezett karitatív intézményekrôl (vö. 676. k.), melyek az irgalmasság lelki és testi cselekedeteit különösképpen gyakorolják; végül a világban köztünk élô Krisztus nyomán járókról, vagyis fôként (!) a világi intézményekrôl. A krisztusi eszménynek ezek a vonatkozásai azonban több-kevesebb intenzitással az elôbb említett legfôbb felosztás szerint bármely intézménytípusban érvényesülhetnek. A tevékenység alapján való csoportosításnak az egyetemes jog önmagában nem is tulajdonít különösebb jogkövetkezményt. 1437 A Codexben néhol felfedezhetô az intézmények nem szerinti felosztása, azaz a nôi és a férfi intézmények megkülönböztetése (606. k., 676. k.). Végül utal az Egyházi Törvénykönyv arra is, hogy a pápa a megszentelt élet intézményeit kiveheti a helyi ordinárius kormányzata alól és egyedül magának vagy más egyházi hatóságnak rendelheti alá ôket (591. k.). Ebbôl a szempontból tehát még ma is megkülönböztethetünk exempt és nem exempt intézményeket, noha az intézmények messze túlnyomó többsége ma exempt. Mindezek a felsorolt felosztási szempontok többé- kevésbé át is fedik egymást, illetve sajátos kapcsolatban állnak egymással. A nôi intézmények például mindig laikusi jellegűek. A karitatív tevékenységet legfôbb céljuknak tekintô intézmények is laikusi jellegűek, hiszen ezek az emberbaráti szolgálatok nem kapcsolódnak szorosan a felszenteléshez (vö. 1676. k.). 3. AZ INTÉZMÉNYEK TIPOLÓGIÁJÁNAK ÉRTÉKE 1438 A fent ismertetett különbözô csoportosítások és felosztások értéke, jelentôsége jogi és teológiai szempontból más és más. A szerzetes intézmény -- világi intézmény -- apostoli élet társasága felosztás, valamint a pápai, illetve egyházmegyei jelleg, továbbá az exemptio és a klerikusi vagy laikusi mivolt szerinti megkülönböztetések jogi kategóriák megfelelô következményekkel. A krisztusi példakép különbözô vonásainak sajátos követése, mely az 577. kánon csoportosításának alapja, egyesek szerint nem illik az Egyházi Törvénykönyvbe. Jogi tartalmat nem hordoz, a történelmi fejlôdés szerinti tipológiának -- mint láttuk -- nem felel meg. Vagyis nem mondhatjuk egyszerűen és sematikusan, hogy elôször a szemlélôdôk, azután az apostoliak, még késôbb a karitatívok jelentek volna meg. A történelmi tipológiában nem ebbôl a szempontból különböztek egymástól elsôsorban az újabb és újabb formák. Nem szólva arról, hogy manapság egy-egy új világi intézmény vagy kezdeményezés gyakran erôsen szemlélôdô jellegű. Ám a tevékenység szerinti felosztás teológiai megkülönböztetésnek is némileg kétes értékű. Jézus életében az egyes szempontok aligha választhatók el oly tisztán, hogy aztán egyszerűen különbözô intézményi formákra külön-külön lehessen alkalmazni ôket. Hiszen mindezek az intézmények az egész krisztusi eszményt követik a maguk módján és a nekik megfelelô hangsúlyokkal[10]. 1439 Az üdvösségre szóló hivatásunk a keresztségben gyökerezik. Az evangéliumi tanácsok vállalása révén az egész élet Isten szolgálatára való átadása sajátos megszentelôdést hoz létre, ,,mely a keresztségi konszekrációban gyökerezik, és azt teljesebben fejezi ki'' (PC 5). Ezt az önátadást az egyház fogadja el, így az az egyház szolgálatára is kötelez. Az így megszentelt életformában a keresztények ,,teljesen a mindenekfelett szeretett Istennek szentelik magukat, hogy az ô dicsôségére, az egyház épülésére és a világ üdvösségére új és különös címen elkötelezve, Isten országának szolgálatában törekedjenek a szeretet tökéletességére, és kiváló jellé válva az egyházban, a mennyei dicsôséget elôre hirdessék'' (573. k. 1. §). A megszentelt élet teológiai alapelemei tehát -- bármilyen jellegű intézményrôl legyen is szó, kivéve esetleg az apostoli élet olyan társaságait, ahol az evangéliumi tanácsokat nem vállalják szoros értelemben (vö. 731. k. 1-- 2. §) -- minden fajta intézményre érvényesek. Ilyen alapelemek: a teljes odaadás Istennek, Krisztus különösen szoros követése, különös elkötelezettség Isten megdicsôítésére, az egyház építésére és a világ üdvösségére (vö. PC 5)[11]. 4. ÚJ FORMÁK 1440 A jogilag jelentôs intézménytípusok valamelyikéhez való tartozás nélkülözhetetlen tényezô az egyes közösségek szervezeti azonosságának megtalálásában, az egyház rendjében való elhelyezkedésükben. Az egyházjogilag már meglévô intézmények és társaságok mindegyike beletartozik a Codex alapvetô felosztása szerinti valamelyik csoportba. Amikor azonban új intézmény alakul, a hivatalos alapítás, egyházjogi elismerés szempontjából nagy a fontossága annak, hogy pontosan kitűnjék, milyen típusú intézményrôl van szó. A születô új közösségek életformájának eredetisége, karizmájának frissessége gyakran felkelti az alapítókban azt a meggyôzôdést, hogy az ô esetükben olyan soha nem volt valóság jött létre, mely nem fér egyik meglévô típus keretei közé sem. Néha ez az érzés valóban megfelelhet a tényleges helyzetnek. Ilyenkor a megszentelt élet új formájának jóváhagyása -- tehát nem pusztán az adott intézmény létesítése, mely egyébként egyházmegyei jogú intézmény esetén (a Szentszék megkérdezése után) a megyéspüspökre tartozna -- az Apostoli Szentszéknek van fenntartva (605. k.). Máskor azonban a látszat csal. A közösség azért véli életét a megszentelt élet eddigi típusaitól eltérô formának, mert benne a tevékenységek, a Krisztus-követés egyes aspektusai egészen újszerű arányban, módon kapcsolódnak össze. Ezekben az esetekben az eddigi típusoktól való alapvetô eltérés érzete abból adódik, hogy a tagok önkéntelenül is azonosítják az alapvetô jogi intézménytípusokat (szerzetes intézmény, világi intézmény, az apostoli élet társasága) egy-egy jellemzô tevékenységi formával. Ez az azonosítás azonban a fentiek értelmében nem állja meg a helyét. 1441 Ugyancsak újszerűnek és a típushatárokat átlépônek tekintik néha azt is, ha különbözô jellegű intézmények egymást kiegészítô, szerves egységbe kapcsolódnak egymással egy közös lelkiség jegyében. Megjegyzendô azonban, hogy az 580. kánon szerint a megszentelt élet intézményei kapcsolódhatnak egymással (aggregatio). Ez a kapcsolódás csupán lelki hatásokat eredményez, de nem érinti az intézmények önállóságát[12]. Kapcsolódhatnak a megszentelt élet intézményeihez olyan hívôk is, akik az intézmény szellemében törekszenek az evangéliumi tökéletességre és valamiképpen részt vesznek annak küldetésében (vö. 303. k., 725. k.). Ezek a társult személyek -- pl. a harmadrendekben lévôk -- a szó szoros értelmében nem tagjai az intézménynek. Inkább a krisztushívôk társulásainak egy sajátos formáját valósítják meg. A típushatárokat ebben a tekintetben csupán olyan törekvések lépnék át, amelyek több -- esetleg különbözô típusú -- intézményt úgy kapcsolnának össze, hogy nem egyesítik ôket, de nem is ôrzik meg önállóságukat, vagy amelyek pl. harmadrendekhez vagy hasonló közösségekhez tartozó személyeket egyenlô tagsági jogokkal, de a megszentelt élet vállalásának feltételei nélkül kívánnának integrálni. Az ilyen próbálkozások némelyikével szemben azonban nem alaptalanul lehetne hivatkozni bizonyos teológiai fenntartásokra. 5. A MEGSZENTELT ÉS AZ APOSTOLI ÉLET KÁNONI SZABÁLYAI 1442 A CIC II. könyve III. részének elôírásai az intézmények kategóriái szerint haladva elsôsorban az intézmények egyes házairól (alapközösségeirôl), az intézmények kormányzásáról, ezen belül az elöljárókról és az ôket segítô tanácsokról, valamint a kormányzás testületi szerveirôl, a káptalanokról, továbbá a vagyonkezelésrôl rendelkeznek. Kitérnek az intézmények és tagjaik viszonyára: a jelentkezôk felvételére, a noviciátus próbaidejére, a fogadalomtételre (professio) és a képzésre, a tagok és az intézmények kötelességeire és jogaira, az intézmények apostoli tevékenységére s a tagoknak az intézménybôl való kiválására. Különleges jogi helyzetbe kerülnek a püspökségre emelt szerzetesek. Az egyes intézmények együttműködésének sajátos kerete a nagyobb elöljárók (országos) konferenciája. Az intézmények beolvasztásáról, egyesítésérôl, szövetségeik (confoederatio) vagy szövetkezéseik (foederatio) alapításáról csak az Apostoli Szentszék dönthet[13]. 1443 Az egyetemes egyházjog elôírásain kívül kiemelkedô jelentôsége van az egyes intézmények saját jogának (ius proprium), mely két fô rétegbôl áll: a külsô hatóság (Szentszék, megyéspüspök) által jóváhagyott legalapvetôbb szabályok (tárgyukról lásd 587. k. 1--3. §, 596. k. 1. §, 601. k., 598. k. 1. §) az alapvetô törvénykönyvben (Codex fundamentalis) vagy más néven szabályzatban (constitutiones) találhatók; a másodlagos, az intézmény belsô hatóságától kiadott elôírások az egyéb törvénykönyvekben (pl. directorium, statuta stb. néven) foglalnak helyet[14]. ======================================================================== 57. §. ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK 1. A TANÍTÓI KÜLDETÉS ALANYA: AZ EGÉSZ EGYHÁZ 1444 Krisztus ,,mindenki tanítója, királya és papja, az Isten gyermekeinek pedig, az új és egyetemes népnek a feje'' (LG 13 a). Egyházát részesítette üdvözítô küldetésében, s rábízta a tanítás, a megszentelés és a kormányzás hármas feladatát (vö. Mt 28,18--20). Így az egyház mint Isten népe a maga teljességében hivatást kapott az isteni ige hirdetésére. Minden keresztény részese Krisztus prófétai küldetésének (vö. LG 12), melyet megélt hittel szóban és tettben gyakorolnia kell. Ez a prófétai küldetés az egyházi közösségben meghatározott rend szerint valósul meg a tanítóhivatal és az összes hívôk tevékenysége által. Krisztus a hitletéteményt az egyházra bízta, hogy a Szentlélek állandó közreműködésével szentül megôrizze, mélyebben kikutassa, hűségesen elôadja és magyarázza a kinyilatkoztatott tanítást (vö. DV 10). Ezen a küldetésen alapul az egyháznak az a kötelessége és joga, hogy ,,minden emberi hatalomtól függetlenül hirdesse az evangéliumot minden népnek'' (747. k. 1. §). Ez a kötelesség pedig nem csupán járulékos, hanem elsôdleges és az egyház természetébôl fakad: ,,az egyház az evangélium hirdetése végett létezik'' (VI. Pál, Adhort. Ap., Evangelii nuntiandi, 1975. XII. 8, nr. 14: AAS 68, 1976, 13; vö. nr. 5: uo. 8). 1445 Ennek a küldetésnek a keretében az egyház illetékesnek vallja magát a társadalommal kapcsolatos erkölcsi elvek hirdetésére és arra is, hogy adott esetben az emberi dolgokról (erkölcsi) ítéletet mondjon, ha ,,az emberi személy alapvetô jogai vagy a lelkek üdve megkívánja'' (747. k. 2. §). 1446 A II. Vatikáni Zsinat az egyház evangéliumhirdetési kötelességérôl így tanít: ,,A katolikus egyházat belsô kényszer készteteti az evangélium hirdetésére: Krisztus Urunk ugyanis azért alapította, hogy elvigye minden emberhez az üdvösséget. Feladatának tartja tehát, hogy a tömegkommunkációs eszközökkel is továbbítsa az üdvösség jó hírét'' (DH 3 a). 2. AZ IGAZSÁG KERESÉSE ÉS ELFOGADÁSA 1447 A kánonjog az isteni igét hirdetô egyházon kívül figyelmet fordít az ige befogadójára is. Minden ember köteles keresni az igazságot Istennel és az ô egyházával kapcsolatban. Ennek felismerése után pedig köteles el is fogadni az evangélium igazságát s az igaz egyházat, és ragaszkodni a felismert igazsághoz (748. k. 1. §; DH 1). ,,De az emberek e kötelességüknek csak úgy tehetnek eleget a természetüknek megfelelô módon, ha lélektanilag is szabadok és a külsô kényszerítéstôl is mentesek'' (DH 2; vö. uo. 10). Ezért a katolikus hit elfogadására lelkiismerete ellenére senkit sem szabad kényszeríteni. Ez a régi jogban is ismert alapelv (1917-es CIC 1351. k.) a hatályos Egyházi Törvénykönyvben már nem a missziókról szóló rendelkezések közt szerepel, hanem a III. könyv általános bevezetôjében. Tehát átfogó jelentôsége nagyobb hangsúlyt kapott (748. k. 2. §; DH 2, 4; PC 7--10). 1448 Noha a hit elfogadásának szabadon kell történnie, a már elfogadott katolikus hithez való ragaszkodás egyáltalán nem fakultatív, hanem az egyház közösségén belül jogilag is megfogalmazott objektív erkölcsi kötelesség. Az ôsi keresztény tradíció hangsúlyozza, hogy ,,azt kell keresni, amit Krisztus tanított, mindaddig, amíg meg nem találjuk, vagyis csak addig, amíg rá nem találtunk''[1]. Valóban, különbséget kell tennünk a személyt emberi méltóságánál fogva megilletô lelkiismereti- és vallásszabadság és a krisztushívôt mint ilyet az egyházban megilletô szabadságok és jogok között[2]. Aki Krisztus testének tagjává vált, Isten népében részese lett Krisztus hármas feladatának, meghívást kapott az egyházra bízott isteni küldetésben való részvételre, annak joga van arra, amit ez a hivatása megkíván, de Isten népén belül, krisztushívôi minôségében nem lehet joga arra, ami ezzel a hivatással ellenkezik, vagyis a hittôl, illetve az egyház közösségétôl való elszakadásra. Sôt a krisztushívôknek alapvetô kötelessége (vö. 209. k. 1. §), hogy mindig megôrizzék az egyházzal a közösséget (communiót). Ezért a hitehagyó, az eretnek és a szakadár a hatályos egyházjog szerint is önmagától beálló kiközösítésbe esik (1364. k. 1. §). Mégis, az egyházjog mint ember iránt különös tiszteletet tanúsít az ilyen katolikus iránt is, hiszen mentesíti ôt bizonyos törvények alól, pl. a házasságkötés formája és a valláskülönbség akadálya (1086. k. 1. §), valamint a vegyesvallás házassági tilalma (1124. k.) nem kötelezi azt, aki a katolikus egyházat formális aktussal elhagyta[3]. 3. A TANÍTÓHIVATAL 1449 Az egyház nevében való hivatalos tanítói tevékenység krisztusi tekintéllyel felruházott hordozói a pápa és a püspökök, akik az egyház hitét hitelesen és kötelezô erôvel tanúsítják. A különféle egyházi szervek különbözô jellegű tanítói megnyilatkozásainak jogi-teológiai súlya más és más. a. A tanítóhivatali megnyilatkozások fajai 1450 Gyakorlásának módja, formája szerint a tanítóhivatal lehet: 1) Rendkívüli (ünnepélyes), amikor ünnepélyes formában nyilatkozik meg. 2) Rendes, mikor a szokásos tanítás módszereit és formaságait használja. A rendes tanítóhivatalt akkor nevezzük egyetemesnek, ha az egész egyháznak szóló tanításban nyilvánul meg. 1451 Hittani tekintély szempontjából tévedhetetlen és (egyszerűen) hiteles tanítóhivatali megnyilatkozásokat különböztetünk meg. Tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat a pápa, ha: 1) egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást, 2) mint az összes krisztushívôk legfôbb pásztora és tanítója, 3) véglegesen elfogadandónak jelent ki (I. Vatikáni Zsinat, Const., Pastor aeternus 4: DS 3074; LG 25; 749. k. 1. §). Ugyanígy tévedhetetlen a püspökök testülete is, ha ilyen tárgyú és jellegű döntést hoz egyetemes zsinaton, vagy ha a püspökök az egész világon szétszóródva, de a közösségi kapcsolatot egymással és a pápával fenntartva egyöntetűen véglegesen elfogadandóként adnak elô egy hitre, illetve erkölcsre vonatkozó tanítást (479. k. 2. §; vö. 336. k.; LG 25). Az ilyen megnyilatkozásokat -- akár ünnepélyes formában, akár rendes és egyetemes tanítóhivatal gyakorlásaként kerül rájuk sor -- az összes krisztushívôknek hitbeli engedelmességgel (assensus fidei), vagyis isteni és katolikus hittel kell fogadniuk. Ebbôl következik, hogy kötelesek elkerülni minden olyan tanítást, mely ezekkel ellenkezik (I. Vatikáni Zsinat, Const., Dei Filius 3: DS 3011; 750. k.). Megjegyzendô, hogy tévedhetetlenül meghatározottnak csak azt a tanítást kell tekinteni, amelyrôl ez nyilvánvalóan biztos (749. k. 3. §). Hiba lenne azonban e tekintetben minimalistának lenni. II. János Pál pápa 1998. V. 18-án kiadott Ad tuendam fidem kezdetű motu propriója a CIC 750. kánonját módosítva a korábbi szöveghez 2. §-ként az alábbiakat fűzte: ,,Szilárdan el kell fogadni és vallani kell összességében és részleteiben mindazokat az igazságokat, melyeket az egyház hit és erkölcs dolgában meghatározó módon tanít, tudniillik, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a hitletéteményt szentül ôrizni és hűségesen magyarázni lehessen; ellenkezik tehát a katolikus egyház tanításával az, aki ezeket a véglegesen elfogadandó tételeket tagadja'' (AAS 90, 1998, 459--460). Ugyanezt a szöveget beiktaták a CCEO 598. kánonjába is. 1452 A hitbeli engedelmességgel kapcsolatban fel szokott merülni a kérdés: nem lehetetlenség-e lélektanilag engedelmességbôl elhinni valamit. Mivel a hit aktusa a kegyelem és a szabadakarat együttműködésével végbemenô cselekedet, nem puszta kegyelmi kényszerhatásból vagy egyszerű értelmi belátásból fakad. Ahol pedig a szabadakarat működik, tere lehet a kötelezettségnek (vö. I. Vatikáni Zsinat, Const., Dei Filius 3: DS 3008--3010). 1453 Ugyancsak gyakori kérdés, miért nem engedi meg az egyház a tagjainak, hogy közösségét és hitét elhagyják, ha már nem hisznek az egyházi tanításban. Mint fentebb említettük, a hit és az egyházi közösség megôrzésének kötelezettsége magának az egyháznak a természetébôl fakad. Az egyház ugyanis Krisztusnak, a fônek és azoknak az embereknek a közössége, akik valamiképpen már elfogadták az üdvösségre szóló isteni meghívást. Az egész egyház célja a világ üdvössége. Így az egyház kebelén belül már nem lehet megengedett dolog az elszakadás ettôl a néptôl, sem az isteni meghívás elutasítása. A kinyilatkoztatott igazság, valamint Krisztus meg az egyház kegyelemközvetítô szerepének hatékonysága objektív értékek. Még ha egy- egy konkrét esetben elveszítheti is valaki keresztény meggyôzôdését, talán még súlyos szubjektív felelôsség nélkül is, az egyház igazságának és misztériumának objektív értéke határt szab az egyházi törvényhozónak ebben a tekintetben: az egyház nem illetékes arra, hogy a saját küldetésével ellenkezô törvényeket hozzon (lásd fent 30. §. 2, 1; és alább 92. §. 1). 1454 Hiteles tanítóhivatali megnyilatkozások a pápa vagy a püspökök testülete nem tévedhetetlen jelleggel, de hivatalosan hirdetett hitbeli vagy erkölcsi tanításai, valamint (saját részegyházuk vonatkozásában) az egyes püspökök és ezek csoportjai (pl. helyi zsinatok, püspöki konferenciák[4]) ugyanilyen tanításai, feltéve hogy az illetô püspökök közösségben vannak a pápával és a püspökök testületének többi tagjával. Az egyetemes egyházi hatóságtól eredô hiteles megnyilatkozásokat minden krisztushívônek, a részleges hatóságtól eredônek az illetô hatóság alá tartozóknak vallásos engedelmességgel (obsequium religiosum) kell fogadniuk. Ez azt is jelenti, hogy kerülniük kell az azzal össze nem egyeztethetô tanításokat (752--753. k.). b. A tanítással kapcsolatos kormányzás 1455 A tanítóhivatal -- amint a mondottakból kitűnik -- nem csupán erkölcsi tekintéllyel adja tovább, fejti ki és magyarázza a hitletéteményt, hanem megnyilatkozásai műfajuknak megfelelô jellegű és mértékű jogi kötelezô erôvel is rendelkeznek (vö. 750. és 752. k.). A CIC külön is hangsúlyozza (754. k.), hogy az illetékes egyházi hatóságnak a katolikus tanítás elôterjesztésére, vagy a téves vélemények elvetésére kiadott rendelkezései (constitutiones) vagy határozatai (decreta) jogilag kötelezô erejűek[5]. Ez a törvényes egyházi hatóság iránti engedelmesség általános kötelezettségébôl (212. k. 1. §) egyébként is következik. 1456 A tanítói feladat mint olyan nem azonosítható minden további nélkül valamilyen meghatározott típusú hatalommal. A tanítás terjesztését, továbbadását, védelmét szolgáló törvények vagy közigazgatási intézkedések kiadásához mindenesetre egyházkormányzati hatalomra (potestas regiminis) van szükség. c. Az ökumenikus tevékenység irányítása 1457 A tanításnak az egyház nevében való hivatalos elôadása szorosan összefügg a keresztény egység munkálásával is. Az ökumenikus tevékenység irányítása terén is érvényesül az illetékességek hierarchiája. Ez teszi lehetôvé, hogy a katolikus egyház mint egységes egész vehessen részt az ökumenikus párbeszédben. Ez a párbeszéd ugyanis az egész egyháznak Krisztus akaratából kötelessége (755. k. 1. §; vö. UR 5). A legfelsôbb irányítás a püspökök testülete és az Apostoli Szentszék feladata (755. k. 1. §). Helyi szinten az egyes püspököknek (vö. 382. k. 3. §) és a püspöki konferenciáknak kell az egységtörekvést elômozdítaniuk, és esetleg szabályok alkotásával is irányítaniuk (755. k. 2. §). Az Apostoli Szentszék (a Keresztények Egységének Pápai Tanácsa) 1993. III. 25-én általános normákat (általános végrehajtási határozatokat tartalmazó, szerves egészként megalkotott gyűjteményt) adott ki újabb ökumenikus direktórium formájában (Direct., La recherche de l'unité: AAS 85, 1993, 1039--1119; magyarul: RD IV.). 4. A HITTEL KAPCSOLATOS ELTÉVELYEDÉSEK 1458 Az egyház tanítói feladatával összefüggô fontos fogalmak: 1) Az eretnekség (haeresis) a hitbeli engedelmesség megsértése, vagyis valamely isteni és katolikus hittel elfogadandó igazság makacs tagadása vagy makacs kétségbevonása a keresztség után. 2) A hitehagyás (apostasia) a keresztény hit teljes elutasítása. 3) A szakadárság (schisma) a római pápának való alárendeltség vagy a neki alárendelt egyháztagokkal való közösség megtagadása (75l. k.). Ha katolikusok követik el, mindhárom tényállás bűncselekménynek is számít a kánonjogban (vö. 1364. k., 1041. k., 694. k. 1. § 1, 1184. k.). A nem katolikus keresztény közösségben keresztelteket, akik nem voltak katolikusok, nem nevezzük sem eretneknek, sem szakadárnak (SecrChristUnit, Directorium, Ad totam Ecclesiam, 1967. V. 14, nr. 19: AAS 59, 1967, 581; magyarul: PM VI, 19). ======================================================================== 58. §. AZ ISTENI IGE SZOLGÁLATA 1459 Az isteni ige szolgálata az egyházban elsôsorban a prédikáció és a hitoktatás útján történik. Különös jelentôsége van a keresztény tanítás hirdetésének olyan környezetben, ahol az még teljesen vagy nagyrészt ismeretlen. Ezért a missziók ügyével a jog az igeszolgálat témakörén kívül is foglalkozik. 1. BEVEZETÔ MEGJEGYZÉSEK a. Az igeszolgálat alanya általában 1460 Az igeszolgálat alanya az egyház egésze (vö. LG 5; DH 13; AG 1). Ez ugyanis ,,Isten népe alapvetô kötelessége'' (AG 35; vö. VI. Pál, Adhort. ap., Evangelii nuntiandi, 1975. XII. 8., nr. 66--73: AAS 68, 1976, 56--63). Az igeszolgálat alapvetô közösségi küldetésének gyakorlásán belül a felelôsségek különbözôk. 1461 A pápa és a püspökök testülete az ige hivatalos hirdetôje az egész egyház számára, s hivatalához különösen is hozzátartozik, hogy a kereszténységet az egész világon terjeszsze (756. k. 1. §; LG 23). A püspökök feladatai közt is kiemelkedô jelentôségű az evangélium hirdetése, melyet saját egyházmegyéjükben egyenként, több részegyház vonatkozásában pedig közösen is gyakorolnak. Ennek során együtt kell működniük egymással és Péter utódával (756. k.; LG 23. 25; CD 3). A papok mint a püspök munkatársai szintén elsôdleges feladatul kapják az evangélium hirdetését, fôként azok, akiknek ez hivatali kötelességük is, mivel lelkipásztori szolgálatot bíztak rájuk (757. k.; PO 4; LG 28; CD 30). Hasonlóképpen a diakónusoknak is feladata az igeszolgálat (757. k.; LG 29). Ajánlatos, hogy a püspökök az igehirdetésben a megszentelt élet intézményeihez tartozó személyek segítségét is igénybe vegyék (758. k., vö. 673. k.; LG 44; PC 2, 5--11; CD 33--35; VI. Pál, Adhort. ap., Evangelii nuntiandi, 1975. XII. 8, nr. 69: AAS 68, 1976, 58--59). A világiak szavukkal és példájukkal tanúskodnak az evangéliumról (LG 33; AA 3). Ahhoz azonban, hogy az egyház nevében -- a püspökökkel és a papokkal együttműködve -- hivatalosan hirdessék az igét, megbízásra van szükségük (759. k., vö. 766. k., 229. k. 3. §). b. Az igeszolgálat módja 1462 Az egyházi igeszolgálatnak híven és a maga teljességében kell közvetítenie Krisztus misztériumát a Szentírás, a hagyomány, a liturgia, a tanítóhivatali megnyilatkozások (vö. 749--754. k.) és az egyház élete alapján (760. k.). 2. A PRÉDIKÁCIÓ a. A prédikáció alanya 1463 Az evangéliumi örömhír hirdetése gyűjti egybe közösséggé Isten népét. Az igehirdetés így konstitutív jelentôségű az egyház számára. Az egyház nevében való prédikálás feladatában ki-ki szentelésének és küldetésének megfelelôen vesz részt (vö. 762. k.; PO 4). 1464 A papoknak, vagyis a püspököknek és az áldozópapoknak[6] szentelésüknél fogva sajátos feladatuk az igehirdetés. A diakónusok is ,,a liturgia, az ige és a szeretet'' szolgálatára kapják a kézfeltételt (LG 25, 28, 29). Ebbôl a küldetésükbôl pedig speciális jogosultság is fakad. Prédikálási joga van minden püspöknek (aki megôrzi ,,Péter utódával a közösségi kapcsolatot'' -- LG 25), mégpedig bárhol a világon, hacsak a helyi (megyés) püspök ennek gyakorlását egyedi esetben kifejezetten nem ellenzi (763. k.). Az áldozópapoknak és a diakónusoknak olyan általános prédikálási felhatalmazásuk[7] van, melyet az adott templom igazgatójának (plébános, templomigazgató) legalább vélelmezett beleegyezésével (vö. 519. k., 528. k. 1. §, 561. k.) bárhol gyakorolhatnak. A templom igazgatójának tilalma vagy az illetékes ordinárius részérôl hozott megszorító intézkedés ezt a jogot térben és idôben korlátozhatja, sôt az ordinárius (a klerikus inkardináció szerinti saját ordináriusa, valamint az illetô hely vonatkozásában a helyi ordinárius) ezt a felhatalmazást teljesen meg is vonhatja. Az is lehetséges, hogy a részleges törvény, pl. püspöki általános határozat vagy egyházmegyei zsinati határozat, a prédikációra való felhatalmazást papok és diakónusok számára is kifejezett, külön engedélyhez köti (764. k.). Az illetékes szerzetes elöljáró külön (de nem feltétlenül írásbeli) engedélye szükséges ahhoz, hogy valaki szerzetesek saját templomában vagy kápolnájában szerzeteseknek prédikáljon (765. k.). 1465 Ahhoz, hogy világiak templomban vagy kápolnában prédikálhassanak, a püspöki konferencia elôírásai szerinti módon adott külön (megyéspüspöki -- vö. 756. k. 2. §) megbízásra van szükségük. Ilyen megbízás adható szükség esetén tartósan is, sôt egyes alkalmakkal még akkor is, ha ez nem szükséges, de hasznosnak tűnik, pl. a kispapok beszéde hivatásnap alkalmával (766. k.). Ahhoz, hogy a megyéspüspökök világiaknak -- szentmisén kívüli prédikálásra -- törvényesen megbízást adhassanak, a 766. k. szerint püspökkari szabályokhoz kell igazodniuk. Ezek a püspökkari szabályok a 455. k. 1--3. §-a szerinti kétharmados többséggel elfogadott és az Apostoli Szentszék által kihirdetésük elôtt felülvizsgált normák kell, hogy legyenek (C Cler et aliae, Instr. Ecclesiae de mysterio, 1997. VIII. 15, Art. 2, 3. §: AAS 89, 1997, 863- -864; magyarul: RD VI, 18). A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1994- ben szentszéki felülvizsgálat után kiadott kiegészítô szabályai (ET 1161--1170; II. Függelék) errôl a témáról nem tartalmaznak rendelkezést. Az 1986-ban öt évre szóló hatállyal kiadott püspökkari szabályzat (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986) ugyan szólt e kérdésrôl, de -- legalábbis e vonatkozásban -- ma már nem tekinthetô hatályosnak (lásd alább). Az olyan országokban, ahol érvényes püspökkari elôírás szerint a megyéspüspök világi hívônek prédikálási megbízást ad, ez a megbízás történhet úgy, hogy olyan hivatalt adnak a világinak, mely ilyen feladatokkal jár (vö. pl. 517. k. 2. §), vagy külön meghatalmazás útján. Ilyenkor a világi hívô nem a saját nevében beszél csupán, hanem az egyház hivatalos tevékenységében vesz részt, tehát különösen is meg kell ôriznie a püspökkel való közösséget. Homíliát a világiak nem mondhatnak, csupán a prédikáció más fajtáival bízhatók meg (767. k. 1. §). Misében való homíliavégzéssel a püspök világit csak a Szentszék engedélyével bízhatna meg. Ilyen fajta engedélyek azonban ma már nincsenek hatályban. 1997. VIII. 15-én a Kléruskongregáció a Római Kúria hét másik központi hatóságával együtt közös utasítást adott ki a világi hívôknek a lelkipásztori szolgálatban való együttműködésérôl (Instr., Ecclesiae de mysterio: AAS 89, 1997, 852--877; magyarul RD VI). Ennek rendelkezô részében a 2. cikkely az igeszolgálatban való világi részvételrôl szól. A cikkely 3. és 4. §-ában beszél a nem homília jellegű prédikáció esetleges lehetôségeirôl azzal, hogy még itt is kivételes esetekrôl van szó, amikor a szükség ezt megkívánja. Ám erre a megyéspüspök nem adhat minden további nélkül engedélyt, hanem -- mint fentebb említettük -- csak a püspöki konferencia elôírása szerinti kritériumok megtartásával (766. k.). Ezeknek a püspökkari elôírásoknak pedig elôzetes szentszéki felülvizsgálatra van szükségük. Arra a megyéspüspöknek nincs hatásköre, hogy felmentést adjon a 767. k. 1. §-a alól és így engedje meg világinak a misében homília mondását (PCI, Resp. 1987. IX. 3: AAS 79, 1987, 1249). 1466 A világiak prédikálási lehetôségének teológiai alapja az a tény, hogy keresztségüknél fogva a maguk módján részesülnek Krisztus hármas feladatában (LG 31). Így kifejezett egyházi megbízással bevonhatók az igehirdetésbe is (LG 33; AA 3, 24). Ám a prédikáció sajátosan azok feladata, akik az egyházi rendben részesültek (vö. 762--764. k.). Ezért a világiak igehirdetô tevékenysége azt nem pótolhatja, legfeljebb kiegészítheti (vö. AA 6a). 1467 Hazánkban a püspöki konferencia a világiak prédikálási megbízásának módját (formaságait) részletesen nem írta le, de 1986-ban leszögezte, hogy milyen formában láthatják el a világi lelkipásztori kisegítôk ,,az ige szolgálatát önállóan készített beszéddel akár liturgia keretében, akár azon kívül is''. Eszerint ezek a személyek megbízást kaphattak arra, hogy ilyen beszédet mondjanak: ,,a) szentmise keretében, ha a misézô pap számára a szentbeszéd elmondása nehézségbe ütközik; b) pap nélküli istentisztelet keretében; c) hivatalosan meghirdetett bibliaóra keretében; d) keresztelés(i) oktatás és jegyesoktatás keretében'' (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 6, 3. § [2]). Ezek közül a formák közül a szentmise keretében való prédikálás jelenthett problémát, hiszen homíliát az egyetemes egyházjog szerint csak papok és diakónusok végezhetnek. Az 1986-os szabályzat azonban nem volt a Szentszék által felülvizsgált sajátosan püspökkari szabályzat, legfeljebb az összes püspökök egyhangú döntése. A szentmisében való homília engedélyezésére világiak számára, mint fentebb láttuk, az egyes megyéspüspököknek sincs joga, hiszen egy ilyen szabály ellenkezne a 767. k. 1. §-ában található magasabb joggal és így érvénytelen volna (vö. 135. k. 2. §). Egyébként az öt évre kiadott 1986-os szabályzat az idô eltelte miatt amúgy is hatályát vesztette. Jelenleg a világi kisegítôk munkáját az Országos Liturgikus Tanács által elôkészített és a Püspöki Kar által kiadott vezérkönyv segíti (A világi lelkipásztori kisegítôk kézikönyve, Bp. 1995). Ez a vezérkönyv említi ugyan az Istentiszteleti Kongregáció elveit a papnélküli istentiszteletrôl. Ennek keretében arról is szól, hogy igeliturgia keretében bizonyos esetekben a világi megbízott szentbeszédet mond (27. old.), arról azonban nem tesz említést, hogy hogyan kap a prédikációra püspöki megbízást a világi hívô. Ilyen témáról ugyanis megfelelô püspökkari rendelkezés nincs hatályban. 1468 A lelkipásztori kisegítô fogalmát az 1986-os püspökkari szabályzat úgy határozta meg, hogy ilyennek számítanak mindazok a világiak, ,,akik az egyházmegye fôpásztorának megbízásából... -- meghatározott helyen és terjedelemben -- olyan lelkipásztori feladatokat végeznek...amelyeket az Egyházi Törvénykönyv számukra megenged'' (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 5, 1. §). Jelenleg A világi lelkipásztori kisegítôk kézikönyve (Bp. 1995, 7) csak közvetett meghatározást ad a világi lelkipásztori kisegítôrôl. A vasárnapi igeliturgiát és áldoztatást a helyi ordinárius engedélyével és megbízásával, plébánosi felügyelet mellett végzô világi hívôt ért rajta. 1469 Egyes külföldi püspöki konferenciák már adtak ki a Szentszék által felülvizsgált irányelveket, melyek alapján a megyéspüspökök világiakat szentmisén kívüli prédikálással megbízhatnak. A volt pl. keletnémet Berlini Püspöki Konferencia a 766. kánonhoz az alábbi általános rendelkezést fűzte: ,,Azok a világiak, akiket megfelelô elôkészítés után a püspök megbíz, hogy pap nélküli istentiszteletet vezessenek és áldoztassanak, engedélyt kaphatnak arra is, hogy az illetékes plébános felügyelete alatt prédikáljanak; ugyanez érvényes az egyházi képzés intézményeinek végzôs hallgatóira nézve is, akik a prédikáció szolgálatára kellôen alkalmasak. E tekintetben mindig meg kell tartani a 767. k. 1. §-ának elôírását, mely szerint szentmisében csak pap vagy diakónus prédikálhat'' (Martin de Agar, J. C., Legislazione delle Conferenze episcopali complementare al CIC, Milano 1990, 94). b. A prédikáció fajai 1470 A prédikáció kategóriájába sorolja a jog elsôsorban a homíliát, mely a CIC szóhasználata szerint a liturgia, nevezetesen a szentmise szerves részeként felolvasásra kerülô szentírási szakasz vagy más miseszöveg magyarázata (vö. SC 52; SC Rit, Instr., Inte Oecumenici, 1964. IX. 26, nr. 54: AAS 56, 1964, 890; SC SacrCult, Instr., Inaestimabile donum, 1980. IV. 3, nr. 3: AAS 71, 1980, 332). A homília végzése a papoknak és a diakónusoknak van fenntartva (767. k. 1. §; vö. C Cler et aliae, Instr. Ecclesiae de mysterio, 1997. VIII. 15, art. 3: AAS 89, 1997, 864--865; magyarul RD VI, 19-20). Homíliát kell tartani minden vasárnap és kötelezô ünnepen, a nép jelenlétében bemutatott összes misékben. Ez csak súlyos okból maradhat el (767. k. 2. §). Erôsen ajánlott a homília -- amennyiben elég sokan vannak jelen -- hétköznap is, fôként adventben, nagyböjtben, ünnepen vagy gyász alkalmával (767. k. 3. §). 1471 A prédikáció egyéb fajtái pl. a lelkigyakorlatos vagy népmissziós beszédek, melyek idônkénti megrendezésére a jog felszólítja a plébánosokat (770. k.), valamint a pap nélküli vasárnapi igeistentiszteleten mondott beszédek (vö. 1248. k. 2. §). Az a világi, akit ilyen istentisztelet vezetésével hivatalosan megbíztak, egyben arra is felhatalmazást kaphat, hogy ennek kapcsán beszédet mondjon. 1472 Magyarországon a püspöki konferencia hatályos elôírásai nem rendelkeznek külön arról, hogy azok a világiak, akik hivatalos megbízást kaptak pap nélküli istentisztelet vezetésére, ezzel egyúttal felhatalmazást kapnak-e arra, hogy ennek keretében maguk készítette beszédet is mondhassanak (vö. A világi lelkipásztori kisegítôk kézikönyve, Bp. 1995). c. A prédikáció tartalma 1473 A prédikációk témájának elsôsorban a hit titkainak és a keresztény élet szabályainak kell lennie, mégpedig úgy, hogy egy-egy nagyobb idôegység (pl. egyházi év) folyamán a hit misztériumainak egész kifejtése megtörténjék (vö. 767. k. 1. §, 768. k. 1. §; CD 12a). A szentbeszédben adott útmutatásnak tartalmaznia kell az egyházi tanítóhivatal állásfoglalásait olyan konkrét problémákkal kapcsolatban, mint az emberi személy méltósága, a család egysége és feladatai, a társadalomban együtt élô emberek kötelességei, az anyagi dolgok Isten akarata szerinti rendezése (768. k. 2. §; vö. CD 12b--c). d. A prédikálás módja 1474 A szentbeszédben a katolikus tanítást a hallgatóság állapotának és a kor szükségleteinek megfelelôen kell elôadni (769. k.). Különösen a püspököknek és a plébánosoknak kell gondot fordítaniuk arra, hogy a hívôknek rendszeres lelkipásztori gondozásban nem részesülô csoportjai számára is hirdessék az igét, sôt az evangéliumot valamiképpen a területükön élô nemhívôkhöz is eljuttassák (771. k.). 1475 A prédikáció -- lévén hivatalos egyházi tevékenység -- a megyéspüspök felügyelete alá tartozik, aki külön szabályokat is adhat ki annak végzésével kapcsolatban. A keresztény tanításnak rádióban vagy televízióban való hirdetése tekintetében a területileg illetékes püspöki konferencia által kiadott szabályok az irányadók (772. k., vö. 831. k. 2. §). 3. A HITOKTATÁS a. A hitoktatás fogalma 1476 A hitoktatás (katekézis) ,,a gyermekeknek, fiataloknak és felnôtteknek a hitre való olyan nevelése, mely leginkább a keresztény tanítás rendszeres átadásában történik azzal a céllal, hogy a hívôket bevezessék a keresztény élet egészébe'' (II. János Pál, Adhort. ap., Catechesi tradendae, 1979. X. 16, nr. 18: AAS 71, 1979, 1292; magyarul: PM II, 181; vö. GE 4, CD 14). A hitoktatási tevékenység részletesebb irányelveit a Szentszék a zsinat után bôségesen kifejtette (a Catechesi tradendae-n kívül fôként: SC Cler, Directorium catechisticum generale, 1971. IV. 11: AAS 64, 1972, 97--176; magyarul: PM II, 1--143; VI. Pál, Adhort. ap., Evangelii nuntiandi, 1975. XII. 8: AAS 68, 1976, 5--76; C Cler, Dierctorium generale pro cathechesi, 1997. VIII. 15; magyarul: A Katekézis Általános Direktóriuma, Bp. 1998). Az 1997-es Kateketikai Direktóriumhoz a Magyar Katolikus Püspöki Kar sajátos nemzeti Kateketikai Direktóriumot is szerkesztett, melyet a Kléruskongregáció 2000. augusztus 20-án hagyott jóvá (Magyar Kateketikai Direktórium, Bp. 2000). b. A hitoktatás alanya, irányítása 1477 A lelkipásztoroknak különösen is feladatuk, hogy gondoskodjanak a rájuk bízott keresztények hitoktatásáról (773. k.). Minden krisztushívônek feladata azonban, hogy a maga módján segítse vagy végezze is a hitoktatási munkát az egyházi hatóság vezetése alatt. Fôként a szülôk, nevelôk és keresztszülôk sürgetô kötelessége a rájuk bízott gyermekeket szóval és példával a hitre nevelni (774. k.; vö. LG 11, AA 11). 1478 A szülôk és nevelôk hitre nevelési tevékenysége is részvételt jelent az egész egyház evangelizációs munkájában, mégis különbözik attól az oktatástól, amit a hitoktatók végeznek. Ez utóbbiak ugyanis az egyház nevében, hivatalos minôségben adják tovább a hitet. Ezért szükségszerű, hogy megyéspüspöki megbízással rendelkezzenek azok a világiak, akik hitoktatóként működnek. A templomban és az iskolában való hitoktatáshoz a megfelelô képzettséggel rendelkezô világiaknak a püspöki megbízatáson túl sajátos elôírásoknak is meg kell felelniük. Errôl pl. az Esztergom-Budapesti Fôegyházmegye 1994-es egyházmegyei zsinata nyomán a következô egyházmegyei törvény született: ,,5. § Az egyházmegyében mind a plébániai, mind az iskolai hitoktatást az Egyházmegyei Hitoktatási Felügyelôség hangolja össze és ellenôrzi. Élén az egyházmegyei hitoktatási felügyelô áll, akit a társadalmi-oktatási- kulturális szakterület vikáriusának javaslatára a fôpásztor nevez ki. A Felügyelôség munkáját a fôpásztor által adott külön szabályzat irányítja. A katolikus iskolákban folyó hitoktatás terén a Felügyelôség együttműködik az Egyházmegyei Katolikus Iskolai Fôhatósággal. Adott témakörben összeköttetést tart az egyházmegyei ifjúsági referenssel. -- 6. § Hacsak a fôpásztor egyes személyek esetében másként nem rendelkezik, plébániai vagy iskolai hitoktatói megbízást a plébános elôzetes felterjesztése után az egyházmegyei hitoktatási felügyelô útján csak az a világi hívô kaphat, aki egyházi felsôoktatási intézményben szerzett katolikus hitoktatói, illetve hittanári képesítéssel vagy hitoktatói kurzuson szerzett képesítéssel rendelkezik. Ezen kívül legyenek megfelelô pedagógiai és emberi adottságai hit és erkölcs tekintetében, valamint vallásának gyakorlatában legyenek példaadók. -- 7. § Óvodások és alsó tagozatosok oktatására legalább hitoktatói képesítés, felsôtagozatosok oktatásához egyházi felsôoktatási intézményben szerzett hitoktatói vagy hittanári képesítés, középiskolások hitoktatásához hittanári képesítés szükséges... -- 9. § A világi hitoktatók számára kötelezô a Hitoktatási Felügyelôség által szervezett rendszeres szakmai továbbképzésen és rekollekción való részvétel. -- 10. § A Hitoktatási Felügyelôség megadott tantervet -- külön engedélyezett kivételektôl eltekintve -- az egész egyházmegyében követni kell'' (Az Esztergom-Budapesti Fôegyházmegye Zsinati Könyve, Bp. én., 31--32). 1479 A hitoktatás irányítására és elôsegítésére az 1985 januárjában tartott rendkívüli püspöki szinódus olyan egyetemes katekizmus készítését javasolta, mely hivatkozási alap lehet a különbözô országokban készülô ketekizmusok számára. Ennek a javaslatnak a nyomán II. János Pál pápa széles körű nemzetközi együttműködéssel elkészíttette és 1992. X. 11-én Fidei depositum kezdetű apostoli rendelkezésével a helyi katekizmusok készítésére szolgáló irányelvül kihirdette a Katolikus Egyház Katekizmusát (magyarul Bp. 1994; valamint: A Katolikus Egyház Katekizmusa. Javított részek. A latin megjelenés után a Hittani Kongregáció által kiadott Corrigenda alapján, Bp. 1998) A megyéspüspökre tartozik, hogy az egyetemes egyházjog szabta kereteken belül szabályokat adjon ki a hitoktatásról, gondoskodjék arról, hogy megfelelô hitoktatási eszközök álljanak rendelkezésre, összehangolja a hitoktatási tevékenységet, és ahol hasznos, saját hittankönyvet (katekizmust) adjon ki egyházmegyéje számára (775. k. 1. §). Mivel a püspök részegyháza vonatkozásában ,,isteni rendelés folytán'' a hit tanítója (vö. CD 2, 14; 375. k. 1. §), az egyházjog nem köti külön szentszéki jóváhagyáshoz az ilyen hittankönyv kiadását. Sôt a püspök akkor is adhat ki egyházmegyei hittankönyvet, ha a püspöki konferencia keretében már hozzájárulását adta egy országos katekizmus kiadásához is (SC Fid, Resp., 1983. VII. 7, Prot. 2221/67, III: AAS 76, 1984, 48). 1480 A püspöki konferencia hitoktatási hivatalt létesíthet (ilyen nálunk a Hitoktatási Bizottság) a katekétikai tevékenység segítésére (775. k. 3. §). Ha hasznos, kiadhat területe számára hittankönyvet is. Ehhez azonban a Kléruskongregáció elôzetes jóváhagyása szükséges (vö. 775. k. 2. §) még akkor is, ha ,,konzultáció'' céljából történik a kiadás. Országos hittankönyv kibocsátása a jelenlegi jog szerint kísérletként nem engedhetô meg, ám szűkebb körű kísérletek a kiadás elôtt lehetségesek (SC Fid, Resp., 1983. VII. 7, Prot. 2221/67, I--II: AAS 76, 1984, 47--48). A püspöki konferencia az országos hittankönyv kiadásával kapcsolatos döntést teljes ülésen hozza, s nem bízhatja valamelyik bizottságára (uo. IV). 1481 A plébánosoknak hivataluknál fogva vezetô szerepük van a hívôk (felnôttek, fiatalok, gyermekek) hitoktatásában (vö. 528. k. 1. §; CD 30b; PO 4). Ebben a munkában igénybe kell venniük a plébániára beosztott klerikusok, a megszentelt, illetve apostoli élet intézményes formáiban élô személyek és a világiak -- fôként a hitoktatók -- segítségét (776. k.). A plébánosnak különösen is feladata: 1) a szülôk segítése a családi hitoktatás végzésében (776. k., vö. 774. k. 2. §); 2) a szentségek kiszolgáltatását elôkészítô hitoktatás megtartása (pl. jegyesoktatás: 1063. k. 2; keresztelés elôtti oktatás 851. k., vö. 865. k. 1. §); 3) az elsô gyónásra, áldozásra és a bérmálásra elôkészítô oktatás; 4) a gyermekek bôvebb hittani képzése az elsôáldozás után; 5) a testi és szellemi fogyatékosok állapotuknak megfelelô hitoktatásáról való gondoskodás; 6) a fiatalok és a felnôttek hitének fejlesztése (777. k.). 1482 A szerzetes elöljárók és az apostoli élet társaságainak elöljárói templomaikban, iskoláikban és a rájuk bízott intézményekben kötelesek a hitoktatásról gondoskodni (778. k.) az adott intézmény jellegének megfelelôen. c. A hitoktatás eszközei, elôfeltételei 1483 A jog általánosságban buzdít, hogy lehetôség szerint alkalmazzuk a hitoktatásban a hasznosnak tônô segédeszközöket (779. k.; II. János Pál, Adhort. ap., Catechesi tradendae, 1979. X. 16, nr. 46: AAS 71, 1979, 1314; magyarul: PM II, 215; SC Cler, Directorim catechisticum generale, 1971. IV. 11, nr. 116--124: AAS 64, 1972, 165--168; magyarul: PM II, 132--136). A hittankönyvek (katekizmusok) kiemelkedô fontosságú segédeszközök. Hittankönyvnek a hitoktatás céljára szolgáló, annak vezérfonalát képezô műveket nevezzük. A hitoktatásban segítséget jelentô könyvek lehetnek egyszerűen jóváhagyva (vö. 827. k.), vagy lehetnek az illetékes egyházi hatóságtól az egyházmegye hivatalos használatára bevezetve. A csupán jóváhagyott, de hivatalos használatra be nem vezetett könyvek a plébániai és iskolai hitoktatásban csak segédanyagként használhatók, de nem fôtankönyvként (SC Fid, Resp., 1983. VII. 7, Prot. 2221/67, V és Prot. 333l/67: AAS 76, 1984, 49. 51-- 52). 1484 A hitoktatás fontos feltétele, hogy hittanilag, pedagógiailag elméletben és gyakorlatban is képzett hitoktatók álljanak rendelkezésre ehhez a munkához. A hitoktatók felkészítésérôl való gondoskodás a helyi ordinárius feladata (780. k.; CD 14). ======================================================================== 59. §. AZ EGYHÁZ MISSZIÓS TEVÉKENYSÉGE 1. A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG FOGALMA 1485 A misszió kifejezést szokás általános értelemben a hit terjesztésére használni, ami az egyház alapvetô küldetése (missio). Sajátos értelemben a missziós tevékenység az a folyamat, melynek során az egyházat olyan népek vagy csoportok körében is meghonosítják, ahol eddig még nem vert gyökeret. A missziót az egyház elsôsorban úgy végzi, hogy hithirdetôket küld mindaddig, amíg az új egyházak fel nem épülnek, és annyira meg nem erôsödnek, hogy már maguk is elegendô erôvel és eszközzel rendelkeznek az evangelizációhoz (786. k.; vö. AG 6). Így a pogány népek közt végzett missziós tevékenység különbözik mind a lelkipásztorkodástól, amely a hívôk (tudniillik a megkereszteltek) felé irányul, mind pedig a kereszténység egységének helyreállítását célzó ökumenikus tevékenységtôl (AG 6). 2. A MISSZIÓS TEVÉKENYSÉG ALANYA 1486 Az egyház természeténél fogva missziós jellegű. Ezért a misszió Isten egész népének feladata: a maga módján minden krisztushívônek ki kell vennie a részét belôle (781. k.; vö. LG 17, AG 3, 35--37; 211. k.). 1487 Az egyház hierarchikusan rendezett közösség, ezért tevékenységét legfelsô szinten a misszió terén is a legfôbb egyházi hatóság, vagyis a pápa és a püspökök testülete vezeti és hangolja össze (782. k. 1. §; vö. AG 29, 38). A gyakorlatban ezt a vezetést a Népek Evangelizációjának Kongregációja útján végzik, mely egyfelôl a pápa segítô szerve az összes missziós ügyekben, másfelôl -- a többi kongregációkhoz hasonlóan -- a püspökök testületét is képviseli valamiképpen, hiszen tagjai közt a világegyház különbözô részein működô püspökök is helyet foglalnak (vö. pl. már MP, Ecclesiae Sanctae, 1966. VIII. 6, nr. III, 15: AAS 58, 1966, 785). A missziós együttműködésrôl a Népek Evangelizációjának Kongregációja 1998. X. 1-jén kiadott utasítása rendelkezik részletesen (AAS 91, 1999, 306--324). 1488 Az egyes püspökök saját részegyházukban serkentik és támogatják a helyszínen vagy a világegyházban másutt folyó missziós kezdeményezéseket (782. k. 2. §; vö. AG 19--22). Ezirányú tevékenységük részleteire a missziós munka intézményes támogatása kapcsán (vö. 790-- 791. k.) az alábbiakban még visszatérünk. 1489 A megszentelt élet intézményeinek tagjai sajátos jelleggel ajánlják magukat az egyház szolgálatára. Ezért a missziós munkába való bekapcsolódásuk is sajátságos, de az egyes intézmények természetének megfelelôen (pl. missziós rendek) más és más (783. k.). 1490 A misszió a legsajátosabban az úgynevezett misszionáriusok feladata. Misszionáriusnak azokat a személyeket -- világi és szerzetes papokat, szerzeteseket, világiakat -- nevezzük, akiket az illetékes egyházi hatóság erre a munkára küld. A misszionáriusok elosztására illetékes központi hatóság a Népek Evangelizációjának Kongregációja (II. János Pál, Const. ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, art. 88 § 1: AAS 80, 1988, 882; vö. AG 29). A misszionáriusok lehetnek külföldiek vagy a misszió színhelyét magában foglaló ország más vidékérôl valók, de lehetnek helybeliek is (784. k.; vö. AG 23). Noha a küldetés alapján a világi krisztushívô is valódi misszionáriussá válik, a CIC másutt mintha a szót szűkebb értelemben használná, és csak a klerikusokat értené rajta (vö. 785. k. 1. §). Ahhoz, hogy valaki misszionárius legyen, a hatályos jog már nem kívánja meg, hogy az illetô ezt a feladatot egész életre szólóan vállalja. 3. A MISSZIÓ MÓDJA 1491 A misszió folyamatának kiinduló pontja a tettekkel és szóval való tanúságtétel. Ez vezet az ôszinte párbeszédhez a Krisztusban nem hívôkkel (errôl lásd pl. SecrNonCred, Instr., Documentum quod, 1968. VIII. 28: AAS 60, 1968, 692--704). Ezáltal lehetôvé válik, hogy megnyíljék számukra az út az evangéliumi üzenet megismerésére. Akik készek az evangélium befogadására, azokat a misszionáriusoknak meg kell tanítaniuk a hit igazságaira, hogy ha szabadon kérik, a keresztségre bocsáthassák ôket (787. k.; vö. AG 10--14). Az evangélium hirdetésének módját a hallgatóság szellemi, kulturális értékeinek elismerésével, helyzetüket szem elôtt tartva kell megválasztani (vö. 787. k. 1. §; NA 2, LG 17, AG 11). 1492 A megtérôket fokozatosan, a katekumenátus (vö. 851. k.; OICA) különbözô szakaszain át kell bevezetni az egyház közösségébe, a hitbe, a liturgikus, karitatív, apostoli tevékenységbe s a keresztény élet gyakorlatába. A katekumenátus részleteinek szabályozására a püspöki konferenciák az illetékesek, az egyetemes egyházjog szabta keretek (vö. 851. k.; OICA) között (788. k.). Az új keresztények képzésének a keresztség után is folytatódnia kell (789. k.). 4. A MISSZIÓS MUNKA SZERVEZETE ÉS TÁMOGATÁSA a. A missziós területeken 1493 A Népek Evangelizációjának Kongregációja hatáskörébe tartozó területeken, vagyis a szó jogi értelmében vett missziós területeken, manapság már a hierarchikus egységek túlnyomó többsége egyházmegye[8]. Az apostoli prefektúrák és vikariátusok (vö. 371. k. 1. §) aránya egyre csökken. A misszionáriusok -- még a szerzetesek is -- a megyéspüspöknek, illetve az apostoli vikáriusnak vagy prefektusnak (vö. 368. k., 381. k. 2. §) vannak alárendelve a missziós munka terén (790. k. 2. §). Viszonyuk részleteit[9] a missziós munkát végzô intézmény és a megyéspüspök közti megállapodások szabályozzák (790. k. 1. §). Ezek megkötésének, valamint a püspökök és a missziós intézmények közti kapcsolat részletkérdéseinek tekintetében a Szentszék külön eligazítást adott (SC Prop, Instr., Relationes, 1969. II. 24: AAS 61, 1969, 281-- 287). A missziós területeken működô megyéspüspököknek általánosságban feladata a missziós tevékenységgel kapcsolatos kezdeményezések és intézményes vállalkozások (művek) elômozdítása, irányítása és összehangolása (790. k. 1. §; C Prop, Instr. Cooperatio missionalis, 1998. X. 1: AAS 91, 1999, 306--324). b. Az egész egyházban 1494 Nem kizárólag a missziós területeken, hanem (és fôként) azokon kívül is teendôje a helyi egyházaknak -- püspökük vezetésével -- a missziós hivatások (vö. AG 23) ösztönzése[10], évente missziós nap megtartása s a misszióknak a lehetôségekhez mért anyagi támogatása a Szentszék közvetítésével (791. k. 1. 3--4). Ugyancsak a helyi egyházak teendôi közé tartozik a missziós kezdeményezések, fôként a Pápai Missziós Művek (Pontificale Opus a Propagatione Fidei, Pontificale Opus a Sancto Petro Apostolo pro Clero indigena, Pontificale Opus a Sancta Infantia, Pontificalis Cleri Consociatio Missionalis)[11] elômozdítása (791. k. 2). 1495 A püspöki konferenciák hivatottak arra, hogy megfelelô intézmények létesítésével vagy támogatásával gondoskodjanak a missziós területekrôl hazájukba érkezôk fogadásáról és lelkipásztori gondozásáról (792. k.). 1496 A helyi egyházaknak a missziók érdekében folytatott tevékenységéhez az irányelveket a zsinat (AG 35--41) és az azt követô egyházi jogalkotás (MP, Ecclesiae Sanctae, 1966. VIII. 6, nr. III, 3-- 11: AAS 58, 1966, 783--784; SC Prop, Instr., Quo aptius, 1969. II. 24: AAS 61, 1969, 276--281) részletesen megjelölte. ======================================================================== 60. §. A KATOLIKUS NEVELÉS 1. A KATOLIKUS NEVELÉS FOGALMA ÉS KÖTELESSÉGE 1497 Katolikus nevelésen, sôt általában keresztény nevelésen a jog nem pusztán a hitoktatást érti, hanem azt a folyamatot, melynek során a vízbôl és Szentlélekbôl újjászületett új teremtményt elvezetik az emberi személy érettségére s megismerés és megélés útján az üdvösség misztériumában való életre (GE 1--2; 217. k.). 1498 A katolikus szülôknek kötelessége és joga, hogy gyermekeik katolikus nevelésérôl gondoskodjanak és ehhez az adottságoknak megfelelôen a kellô eszközöket is megválasszák (793. k., 797. k.; DH 5), hiszen elsôsorban ôk a felelôsek a gyermek neveléséért. ,,A szülôk adták az életet gyermekeiknek, ezért az ô súlyos kötelességük azok felnevelése; ôket kell tehát tekinteni az elsô és legfontosabb nevelôknek'' (GE 3a, uo. 7; II. János Pál, Adhort. ap., Familiaris consortio, 1981. XI. 21, nr. 36: AAS 74, 1982, 126--127; magyarul: PM V, 65--66). Ennek a szülôi jognak és kötelességnek az egyik forrása éppen az, hogy a megkeresztelt embernek joga van a keresztény neveléshez, hogy így eleget tudjon tenni az evangélium szerinti életre szóló hivatásának (217. k.). Magának az egyháznak is feladata a nevelés. Különösen a lelkipásztoroknak kötelessége, hogy a gyermekeket hozzásegítsék a katolikus neveléshez (794. k.). Ebben a nevelôi tevékenységben az ember természetfeletti hivatásán kívül figyelemmel kell lenni a földi társadalom javának elômozdítására is. Törekedni kell a fiatalok fizikai, erkölcsi, szellemi képességeinek, felelôsségérzetének harmonikus kibontakoztatására s felkészítésükre a társadalmi életben való tevékeny, szabadságukat helyesen felhasználó részvételre (795. k.). 2. AZ ISKOLÁK a. A katolikus iskola fogalma 1499 A nevelés egyik legfontosabb eszköze az iskola. Katolikus iskolának a jogban azt az iskolát nevezzük, amelyet az illetékes egyházi hatóság vagy egy hivatalos egyházi jogi személy (vö. 116. k.) igazgat, vagy amelyet az egyházi hatóság írott okmánnyal ilyennek ismer el (803. k. 1. §). Ahhoz, hogy az iskola nevében is szerepelhessen a ,,katolikus'' jelzô, az illetékes egyházi hatóság hozzájárulása szükséges (803. k. 3. §). A ,,katolikus iskola'' olyan jogi minôsítés, amely kötelez: az ilyen iskolában az oktatásnak és a nevelésnek meg kell felelnie a katolikus tanítás elveinek. Az oktatóknak pedig példát kell adniuk a hit szempontjából is kifogástalan tanításukkal és feddhetetlen életükkel (803. k. 2. §). A katolikus és más iskolákban tanító világi katolikusok feladatairól részletes eligazítást ad: SC InstCath, Instr. part., Los laicos católicos, 1982. X. 15: Leges VI, 8471--8491. (A katolikus iskolákban működô világiak teendôirôl lásd uo. nr. 38--46: uo. 8481--8484). 1500 A jog felszólítja a szülôket, hogy gyermekeiket olyan iskolákra bízzák, ahol gondoskodnak a katolikus nevelésrôl. Ha ez nem lehetséges, iskolán kívül kell megoldaniuk gyermekeik katolikus nevelését. (798. k). A szülôk és az egyház együttes felelôsége a katolikus nevelés területén és az ide vonatkozó közfeladatok vállalása az egyházi intézményekben a katolikus iskolák számának növekedtével hazánkban is jelentôs kérdéssé vált[12]. b. Az iskolák alapítása 1501 Az egyház jogot formál bármilyen iskolatípus alapítására és vezetésére a legelemibb ismereteket oktató iskoláktól a legmagasabb fokú képzést nyújtó intézményekig (800. k. 1. §; vö. GE 8; SC InstCath, Instr. part., 1977. III. 19, nr. 25--62: Leges V, 7304--7309; II. János Pál, Adhort. ap., Catechesi tradendae, 1979. X. 16, nr. 69: AAS 71, 1979, 1334--1336; magyarul: PM II, 247--249). Ennek konkrét megvalósítása gyakran az államok és az egyház közti megállapodások szerint történik. A hívôknek kötelessége, hogy támogassák a katolikus iskolák alapítását és fenntartását (800. k. 2. §; GE 9c). 1502 Azoknak a szerzetes intézményeknek, amelyeknek a nevelés sajátos küldetésük, különösen is feladatuk, hogy a megyéspüspök hozzájárulásával alapított saját iskolák révén is kivegyék részüket a katolikus nevelés munkájából (801. k.). 1503 A megyéspüspökök maguk is alapíthatnak katolikus iskolát a CIC szerint, sôt szükség esetén ez feladatuk is. Ahol ez hasznos, a megyéspüspököknek gondoskodniuk kell szakmai, technikai, valamint más sajátos iskolák alapításáról is (802. k.; vö. GE 9b; SC Ep, Directorium, Ecclesiae imago, 1973. II. 22, nr. 66 c: Leges V 6483). Az egyetemek vagy egyetemi szintű fakultások alapítása viszont már meghaladja a megyéspüspök hatáskörét (vö. 809. k., 816. k.). c. A vallási oktatás és nevelés egyházi irányítása 1504 A katolikus vallási oktatás és nevelés az egyházi hatóság irányítása alá tartozik, akármilyen iskolában vagy bármilyen tömegtájékoztatási eszköz útján történik is (804. k. 1. §). Ez az irányítás elsôsorban a tanítás tartalmára vonatkozik (vö. 804. k. 2. §), s garantálni hivatott, hogy az egyház nevében végzett vallási oktatás s nevelés valóban az egyház hiteles tanítását és életeszményét közvetítse. 1505 A püspöki konferencia feladatkörébe tartozik, hogy általános szabályokat adjon ki a vallási oktatás és nevelés tárgyában (804. k. 1. §). A szervezés és a felügyelet viszont a megyéspüspökök teendôje (uo.), még olyan iskolák esetében is, melyeket a megszentelt élet intézményeinek tagjai alapítottak és vezetnek (806. k. 1. §). Joga van a megyéspüspöknek arra is, hogy általános elôírásokat adjon ki a területén működô katolikus iskolák számára (vö. CD 35. 4; MP, Ecclesiae Sanctae, 1966. VIII. 6, nr. I, 39: AAS 58, 1966, 773). A helyi ordinárius joga a hitoktatók kinevezése vagy jóváhagyása (805. k.). Kötelessége gondoskodni arról, hogy a katolikus hittan oktatására -- akár katolikus iskolában, akár másutt -- csak olyanok kapjanak megbízást, akik tanításuk helyessége, keresztény életük tanúságtétele is pedagógiai hozzáértésük tekintetében kifogástalanok (804. k. 2. §). 1506 Hazánkban az egyház a katolikus iskolák feletti központi felügyeletet a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet révén gyakorolja. 3. A KATOLIKUS EGYETEMEK ÉS FELSÔOKTATÁSI INTÉZMÉNYEK a. A katolikus egyetem fogalma 1507 A katolikus egyetem fogalmát a törvénykönyv nem határozta meg, de jellemzô tulajdonságait felsorolta. Eszerint a katolikus egyetem a Szentszék által létesített, illetve tôle függô[13], fôként profán tudományokkal foglalkozó egyetem, mely munkáját úgy végzi, hogy ezzel hozzájárul az egyház tanítói feladatának teljesítéséhez oly módon, hogy a kutatást és az oktatást a katolikus tanítás figyelembevételével folytatja (vö. 807. k., 809. k.; II. János Pál, Alloc., 1980. II. 16, nr. 2: AAS 72, 1980, 188--197; UA., Alloc., 1981. III. 26, nr. 3: AAS 73, 1981, 275). II. János Pál pápa 1990. VIII. 15-én kiadott Ex corde Ecclesiae kezdetű apostoli rendelkezésében a katolikus egyetemek témáját újra szabályozta. Ennek értelmében: ,,A katolikus egyetem mint ilyen, a katolikus eszméknek, elveknek és magatartásának megfelelôen tájékoztat, folytatja kutató munkáját, oktatását és minden más tevékenységét. Az Egyházhoz vagy formális, alapszabályában rögzített kötelékkel, vagy olyan intézményi elkötelezettséggel kapcsolódik, melyet felelôs vezetôi vállaltak. Minden katolikus egyetemnek ki kell nyilvánítania katolikus azonosságát a küldetésérôl szóló nyilatkozatában vagy más megfelelô nyilvános okiratban., kivéve ha az illetékes egyházi hatóság más módon hagyta jóvá. Az egyetem fôként felépítésében és szabályzatában biztosítja azokat az eszközöket, melyek identitásának kifejezését és fenntartását'' az elôbbiek szerinti módon ,,garantálják.'' (Const. Ap., Ex corde Ecclesiae, 1990. VIII. 15, nr. I, 12--14; II, art. 2; magyarul: PM XXIII, 13--14, 36--37). Ez nem csupán azt jelenti, hogy az oktatásban a katolikus tanítás határait nem szabad áthágni, hanem pozitív követelmény is. Ezeken az egyetemeken ,,korunk új problémáinak és kutatási eredményeinek igen részletes elemzése... egyre tökéletesebben szemlélteti, miként tesz egybehangzó tanúságot a hit és az ész arról, hogy az igazság egy'' (GE 10a). Az Ex corde Ecclesiae kitágítja a katolikus egyetem fogalmát, mivel több módot is felsorol ilyen egyetemek létrehozására. E rendelkezés 3. cikkelye szerint ugyanis: ,,1. §. Katolikus egyetemet létesíthet, vagy elismerhet a Szentszék, valamely püspöki konferencia, más katolikus hierarchikus gyűlés vagy a megyéspüspök. 2. §. A megyéspüspök hozzájárulásával szerzetes intézmény vagy más hivatalos (egyházi) jogi személy is létrehozhat katolikus egyetemet. 3. §. Más egyházi vagy laikus személyek is létrehozhatnak katolikus egyetemet; ilyen egyetem csak az illetékes egyházi hatóság beleegyezésével tekinthetô katolikus egyetemnek, olyan feltételekkel, amelyekben a két fél megállapodott. 4. §. Az 1. § és 2. § eseteiben az alapszabályokat az illetékes egyházi hatóságnak kell jóváhagyni.'' (magyarul: PM XXIII, 37--38) A ,,katolikus egyetem'' nevet egy felsôoktatási intézmény csak az illetékes egyházi hatóság hozzájárulásával viselheti (808. k.). A világ katolikus egyetemei közül azokat, amelyek kezdettôl, vagy alapításuk után késôbb az Apostoli Szentszéktôl alapítólevelet kaptak, az Annuario Pontificio évente felsorolja. Az egyetemnek nem minôsülô, de a fenti tulajdonságokkal rendelkezô katolikus felsôoktatási intézményekre ugyanazok a jogszabályok vonatkoznak, mint a katolikus egyetemekre (814. k.)[14]. A katolikus egyetemekre vonatkozó további sajátos elôírásokat az Ex corde Ecclesiae kezdetű 1990. VIII. 15-én kelt apostoli rendelkezés (AAS 82, 1990, 1475--1509; magyarul PM XXIII) tartalmazza[15]. 1508 Az egyház jogosultnak vallja magát arra, hogy egyetemeket létesítsen és vezessen. Amikor ezt teszi, nem csupán fentebb említett tanítói küldetését gyakorolja, hanem hozzájárul az emberek műveltségének magasabb szintre emeléséhez és az emberi személy teljesebb kifejlôdéséhez (807. k.). Magyarországon katolikus egyetemalapítási kísérletek azonban egészen a XX. század utolsó évtizedéig sikertelenek maradtak. Ennek végsô oka egyrészt az volt, hogy a Magyar Királyság és a Katolikus Egyház teljes jogi elválasztása mindvégig nem történt meg, így legalább a hittudományi oktatás katolikus azonossága állami intézményen belül konkordátum nélkül is védhetônek látszott. Másrészt 1948. és 1989. között a hivatalos ideológia nem tette lehetôvé új katolikus felsôoktatás kibontakozását. 1989. folyamán állami részrôl javaslatok hangzottak el a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémia ,,visszacsatolására'' az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez. Csakhogy Magyarországon a Hittudományi Kar leválasztása az állami egyetemrôl másként történt, mint pl. a szomszédos Csehszlovákiában. 1950-ben ugyanis a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának 23/1950. számú rendelete arról intézkedett, hogy a teológiai karokat le kell választani az egyetemekrôl, és át kell adni azokat az illetékes egyházaknak. Így a Magyar Katolikus Püspöki Kar az egyetemrôl leválasztott Hittudományi Kart Római Katolikus Központi Hittudományi Akadémia néven újraszervezte. Az állam ezt az intézményt nyilvános jogú akadémiának ismerte el, és saját jogrendjében is meghagyta neki a tudományos fokozatok adásának lehetôségét. Mivel tehát a budapesti Hittudományi Kar 1989-ben is tisztán egyházi intézmény volt, az állam egyoldalú intézkedéssel nem egyesíthette azt állami egyetemmel. Ehhez -- hittudományi karról lévén szó -- az Apostoli Szentszék hozzájárulása lett volna szükséges. Ez azonban sohasem érkezett meg. Az 1989. október 23-án módosított Alkotmány (1989. év XXXI. törvény) 60. § (3) bekezdése hangsúlyozottan kimondta az állam és az egyház elválasztott működését. Így eleve valószínűnek tűnt, hogy a késôbbiekben a hittudományi képzés, illetve a vallásos szellemű oktatási és nevelési tevékenység nem az állami intézményekben fog történni. A nem állami egyetemek létrehozásának törvényi lehetôségét az 1990. évi XXIII., az oktatásról szóló 1985. évi I. törvényt módosító törvény teremtette meg, fôként annak 5. §-a. A nem állami felsôoktatási intézmények létesítésének alapvetô feltételeirôl a Kormány 36/1990. (IX. 12.) Korm. rendelete állapított meg szabályokat. Idôközben az Országgyűlés 30/1990. (III. 21.) OGY határozata a budapesti Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémiát mellékletében kifejezetten egyetemnek ismerte el. Ezzel vált formailag lehetôvé, hogy a meglévô egyetemi rangú intézmény bôvítésével katolikus egyetem szülessék. Közben elvileg megoldódni látszott a finanszírozás problémája is. Az 1990. évi IV. törvény 19. § (1) bekezdése ugyanis az egyházi oktatási intézmények számára garantálta ,,a hasonló állami intézményekkel azonos mértékű költségvetési támogatást''. Közben 1990. augusztus 15-én kiadásra került az Ex corde Ecclesiae kezdetű apostoli rendelkezés a katolikus egyetemekrôl. Ez lehetôvé teszi, hogy az Apostoli Szentszéken kívül más hivatalos egyházi jogi személyek, pl. püspöki karok vagy szerzetesrendek is katolikus egyetemet alapíthassanak. A Magyar Katolikus Püspöki Kar 1991 decemberében az Apostoli Szentszékhez fordult az egyetem alapításának elôzetes engedélyeztetése végett. Miután a pozitív válasz megérkezett (a Katolikus Nevelés Kongregációja 1992. január 24-én kelt, Prot. N. 223/91/9. számú hozzájárulása), a Magyar Katolikus Püspöki Kar 46/1992. számú 1992. január 30-án kelt rendelkezésével a Budapesten működô Római Katolikus Hittudományi Kar mellett új egyetemi karként Bölcsészettudományi Kart alapított, és kimondta, hogy az intézmény így katolikus egyetemmé vált. Neve Pázmány Péter Katolikus Egyetem lett. Az alapítás pillanatában két karból állt: A Hittudományi Karból és a Bölcsészettudományi Karból. 1992. október 4-én a budapesti Egyetemi templomban Pio Laghi bíboros a Katolikus Nevelés Kongregációjának prefektusa szentmise keretében nyitotta meg az új egyetem elsô tanévét. Az Egyetemet ebben a formájában (Pázmány Péter Katolikus Egyetem néven) az Országgyűlés 2/1993. (II. 4.) OGY határozatával ismerte el. Hamarosan sor került a Bölcsészettudományi Kar egyetemi fakultásként való kifejezett állami elismerésére is, mégpedig a Kormány 1032/1993. (V. 6.) Korm. határozatával. Az Egyetem Jog- és Államtudományi Karát[16] a Püspöki Konferencia 1995. április 3-án alapította meg. Hamarosan megszületett a Kar állami elismerése is. 1998. júniusában a Püspöki Konferencia egyházilag megalapította az Egyetemen az Információs Technológiai Kart is, melyet egyetemi fakultásként az állami hatóságok 2001-ben ismertek el a 136/2001. (VII. 20.) Korm. határozattal (3. §). 1996-ban az Apostoli Szentszék az Egyetemen fakultási jogú Kánonjogi Posztgraduális Intézetet alapított, a Katolikus Nevelés Kongregációjának 975/96. számú 1996. november 30-án kelt határozatával. Ugyanez a Kongregáció az Egyetem egészét 1999. március 25-én kelt N. 115/98. sz. határozatával szentszéki alapításúvá tette és szabályzatát jóváhagyta[17]. b. A tanárok 1509 A katolikus egyetemeken a szabályzatuk szerint illetékes hatóságnak gondoskodnia kell arról, hogy tanárnak olyanokat nevezzenek ki, akik nemcsak tudományos szempontból és pedagógiailag alkalmasak, hanem a katolikus tanításban és életmódjukban is kifogástalanok. Ha ezek a követelmények hiányoznak, az egyházi hatóságnak lépéseket kell tennie az illetô tanár elmozdítására az egyetem szabályzatában meghatározott eljárásmód szerint (810. k. 1. §). Ezzel összefüggésben az illetékes püspöki konferenciák és megyéspüspökök kötelessége és joga felügyelni arra, hogy a katolikus egyetemeken megtartsák a katolikus tanítás elveit (810. k. 2. §). Mindez nem jelenti azt, hogy a hittel nem közvetlenül kapcsolatos tárgyak vagy ökumenikus vonatkozású kérdések oktatására ne lehetne nem katolikusokat felvenni. Ám nekik is tiszteletben kell tartaniuk az egyetem jellegét, s a nem katolikusok nem alkothatják az oktatók többségét (Const. Ap., Ex corde Ecclesiae, 1990. VIII. 15, nr. II, art. 4, 2--4. §: AAS 82, 1990, 1505--1506; magyarul PM XXIII, 38--39). 1510 Akik bármilyen felsôoktatási intézményben teológiai tárgyat tanítanak, azoknak megbízatással (mandatum) kell rendelkezniük az illetékes egyházi hatóságtól (812. k.). c. A teológiai oktatás a katolikus egyetemeken 1511 A katolikus egyetemeken a jog szerint kötelezô teológiai kart, intézetet vagy legalább tanszéket fenntartani, s ott -- a 229. k. 2. §- ának megfelelôen -- világi diákok oktatását is lehetôvé tenni (811. k. 1. §; GE 10). A CIC külön elôírja, hogy a katolikus egyetemeken tartani kell olyan elôadásokat, melyek fôként az illetô egyetem egyes karain oktatott tudományokkal kapcsolatos teológiai kérdésekrôl szólnak (811. k. 2. §). Ezekre az elôadásokra sor kerülhet akár a teológiai fakultáson[18], akár más fakultásokon[19]. d. A diákok lelkigondozása 1512 A megyéspüspök feladata, hogy gondoskodjék a diákság lelkipásztori ellátásáról akár úgy, hogy külön személyi plébániát (518. k.) alapít számukra, akár úgy, hogy gondozásukkal egyszerűen megbíz egy papot, esetleg lelkészi (vö. 564--572. k.) minôségben. Ugyancsak a diákságnak nyújtanak elsôsorban lelki segítséget (de esetleg pl. kulturális, szociális támogatást is) a nem csupán a katolikus egyetemek mellett működô katolikus egyetemi központok. Ezek létesítése is a megyéspüspökre tartozik (813. k.)[20]. 4. AZ EGYHÁZI EGYETEMEK ÉS FAKULTÁSOK a. Az egyházi egyetem fogalma 1513 Az egyházi egyetem, illetve fakultás az Apostoli Szentszék által alapított vagy jóváhagyott és az ô legfôbb irányítása alatt álló olyan felsôoktatási intézmény, mely a szent vagy a szent dolgokkal kapcsolatos tudományok kutatására és a diákoknak való tudományos szintű továbbadására szolgál (815. k., 816. k. 1. §). A ,,szent tudományok'' elnevezés az egyházjogban a teológiát, a keresztény filozófiát és az egyházjogot jelöli. A szent dolgokkal kapcsolatos tudományok bôséges jegyzékét, valamint az egyházi egyetemekrôl és fakultásokról szóló részletes szabályokat a Szentszéknek a CIC megjelenése után is hatályban maradt rendelkezései tartalmazzák (II. János Pál, Const. Ap., Sapientia Christiana, 1979. IV. 15: AAS 71, 1979, 469--499; SC InstCath, Ordinationes, 1979. IV. 29: AAS 71, 1979, 500--521). Az egyházjogi fakultásokon folyó képzés tartalma és idôbeli terjedelme tekintetében a Katolikus Nevelés Kongregációja által 2002. szeptember 2- ával kiadott Novo Codice Iuris Canonici kezdetű határozat módosította a Sapientia Christiana 56., 57. és 76. cikkelyét. Ezek a változtatások a 2003--2004. akadémiai évtôl kötelezik az egyházjogi fakultásokat és intézeteket. Az egyházi egyetemeket és fakultásokat az Annuario Pontificio évente felsorolja. 1514 Az egyházi egyetemekre és fakultásokra vonatkozó korábbi jelentôsebb jogszabályok: XI. Pius, Const. ap., Deus Scientiarum Dominus, 1931. V. 24.: AAS 23 (1931) 241--262; SC InstCath, Normae quaedam, 1968. V. 20: Leges III, 5355--5368. 1515 Ezek az egyetemek és fakultások sajátos hivatásuknál fogva, tekintettel az egyháznak a kinyilatkoztatott igazság hirdetésére és mélyebb megismerésére szóló küldetésére, különösen bensôségesen tartoznak az egyházhoz, annak sajátjai (815. k.; vö. GE 11). b. Az egyházi egyetemek működési szabályai, jogai és feladatai 1516 Az egyházi egyetemeknek és fakultásoknak az Apostoli Szentszék által jóváhagyott szabályzattal és oktatási renddel kell rendelkezniük (816. k. 2. §). Ennek a szabályzatnak tartalmaznia kell: 1) az intézmény nevét, jellegét, célját; 2) kormányzásának módját, a nagykancellár és az akadémiai hatóságok kijelölési mechanizmusát, teendôit; 3) a tanárokra vonatkozó elôírásokat, minimális számukat, kategóriáikat, kinevezésük, elôléptetésük, hivataluktól való megválásuk módját; 4) a diákok beiratkozásának feltételeit, kötelességeiket és jogaikat; 5) az intézmény egyéb tisztségviselôirôl szóló normákat; 6) az oktatási rend fôbb vonalait; 7) az akadémiai fokozatokról szóló szabályokat; 8) az oktatást segítô eszközök, különösen a könyvtár működésének néhány alapelvét; 9) a gazdasági ügyek legfôbb szabályait; 10) egyéb normákat, pl. a többi karokkal, intézetekkel való kapcsolat témakörében (SC InstCath, Ordinationes, 1979. IV. 29, Appendix I: AAS 71, 1979, 518--519). Az ilyen intézmények működésének kevésbé általános vagy könnyebben változó részleteit belsô elôírások határozzák meg, melyek nem szorulnak szentszéki jóváhagyásra (uo.), de ha törvényhozói hatalommal rendelkezô hatóság adja ki ôket, és kihirdetésre kerülnek (vö. 94. k. 3. §), az egyházi törvénnyel egyenlô elbírálás alá esô jogszabályok. Törvényhozó hatalommal rendelkezô hatóság lehet pl. a nagykancellár (vö. II. János Pál, Const. ap., Sapientia Christiana, 1979. IV. 15, art. 13 § 1: AAS 71, 1979, 480). 1517 Az egyházi egyetemekre és fakultásokra is érvényesek a katolikus egyetemek működésével kapcsolatban kimondott bizonyos szabályok (810. k., 812--813. k.). Az egyházi egyetemek és fakultások tanárainak, mielôtt munkakörükben stabilizálnák ôket, vagy mielôtt a tanárok legmagasabb rendjébe (pl. nyilvános rendes tanár) emelkednének, az Apostoli Szentszék hozzájárulására (nihil obstat) van szükségük (II. János Pál, Const. Ap., Sapientia Christiana, 1979. IV. 15, art. 27 § 2: AAS 71, 1979, 483). A hozzájárulás elnyerésének feltételeit a Szemináriumok és Oktatási Intézmények Kongregációja 1988. VII. 12-én Prot. N. 462/79 szám alatt kiadott normáiban közölte. Az egyház jogrendjében érvényes akadémiai fokozatokat csak olyan egyetem vagy fakultás adhat, melyet a Szentszék létesített vagy jóváhagyott (817. k.). 1518 Az egyházi egyetemek és fakultások vezetôinek és tanárainak törekedniük kell a tudományos együttműködésre a különbözô karok között, valamint más egyetemekkel, köztük nem egyháziakkal is. Ennek formája lehet pl. a közös munka, a kutatás összehangolása, a kongresszusok rendezése, illetve a rajtuk való részvétel (820. k.; GE 12, GS 62). c. A püspökök faladatai az egyházi egyetemekkel kapcsolatban 1519 A püspököknek az oktatással kapcsolatos kormányzás általános feladatain kívül arra is gondot kell fordítaniuk, hogy -- amennyiben ezt az egyházmegye vagy az egyetemes egyház java megkívánja -- egyházi egyetemre vagy fakultásra küldjék azokat a fiatalokat (pl. papnövendékeket, felszentelt klerikusokat), akik jellemük és szellemi képességük alapján alkalmasak egyetemi szintű teológiai tanulmányok végzésére. Ugyanez a feladatuk a szerzetes elöljáróknak is intézményük tagjai vonatkozásában (819. k.; OT 18, GE 10). A papszentelés mindenki számára kötelezô elôfeltétele azonban csak a fôiskolai szintű teológiai tanulmányok elvégzése (vö. 234. k. 2. §, 249--252. k.). d. A vallási tudományok felsôfokú intézetei 1520 A püspöki konferenciáknak és az egyes megyéspüspököknek is azon kell lenniük, hogy ha lehetséges, alapítsanak más -- egyetemnek vagy fakultásnak nem minôsülô (akadémiai fokozatok kiadására nem jogosult, sôt fôiskolai szintű teljes képzést sem feltétlenül nyújtó) -- felsôfokú intézeteket is a teológiai tárgyak és a keresztény kultúrához tartozó egyéb ismeretek oktatására (821. k.). Ezek az intézmények különbözô neveket viselhetnek és különféle jogi kapcsolatban állhatnak egy-egy egyházi egyetemmel vagy fakultással (pl. aggregáció vagy az egyetem kötelékébe való tartozás). Hazánkban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar Levelezô Tagozata ilyen intézetnek minôsíthetô. ======================================================================== 61. §. A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁSI ESZKÖZÖK, KÜLÖNÖSEN A KÖNYVEK 1. AZ EGYHÁZ ÉS A TÖMEGTÁJÉKOZTATÁSI ESZKÖZÖK 1521 A tömegtájékoztatási eszközöket az egyháznak küldetése teljesítése érdekében fel kell használnia (vö. 761. k.). Ezért jogot is formál ezeknek az eszközöknek az alkalmazására, s hangsúlyozza, hogy a fôpásztoroknak törekedniük is kell erre (822. k. 1. §, vö. 747. k. 1. §). Az ezen a területen dolgozó krisztushívôknek, de lehetôségeik szerint a többi hívôknek is hozzá kell járulniuk a sajtó, a rádió, a televízió, a film és a hozzájuk hasonló egyéb tájékoztatási formák humánus és keresztény szellemű működéséhez (822. k. 2. §), és igyekezniük kell munkájukkal segíteni a lelkipásztori tevékenységet is (822. k. 3. §; vö. IM 1--3. 13). 2. A FÔPÁSZTOROK FELÜGYELETI JOGA ÉS KÖTELESSÉGE 1522 Általánosságban az egyház pásztorai (gyakorlatilag fôként az ordináriusok) kötelesek ügyelni arra, hogy a tömegtájékoztatási eszközök révén a krisztushívôk hitét és erkölcseit károsodás ne érje. Ennek a feladatnak a fôpásztorok fôként két módon tesznek eleget: 1) a hitre vagy erkölcsre vonatkozó közlemények elôzetes cenzúrája segítségével; 2) az ártalmas közlemények (fôként írások) utólagos helytelenítése útján. A krisztushívôk által kiadni szándékozott hitre vagy erkölcsre vonatkozó írások elôzetes vizsgálatára a CIC egyetemes érvényű szabályokat közöl. Ám a fôpásztoroknak általános felügyeleti kötelességüknél fogva joguk van arra, hogy az ilyen írások elôzetes cenzúrának való alávetését olyan esetben is megköveteljék, mikor ezt az egyetemes jog nem írja elô (823. k. 1. §; vö. SC Fid, Resp., 1980. VI. 25, nr. II.: AAS 72, 1980, 756; Berliner Ordinarienkonferenz, Beschluß, 1975. IX. 8--9, nr. 3: AKK 144, 1975, 525). 1523 Ez a tömegtájékoztatási eszközökkel kapcsolatos felügyelet -- akár elôzetes cenzúra, akár utólagos elvetés tekintetében -- részegyházukban a püspököket illeti, akik azt egyénileg vagy csoportosan (részleges zsinat, püspöki konferencia) gyakorolhatják. A könyvek jóváhagyására a szerzô saját helyi ordináriusa vagy a kiadási hely ordináriusa jogosult (824. k. 1. §). Az egyetemes egyház szintjén a tömegtájékoztatással összefüggô felügyelet a legfôbb egyházi hatóságra tartozik (823. k. 2. §). 1524 A hitet vagy erkölcsöt érintô írások utólagos helytelenítése több formában lehetséges. A könyvek olvasására, tartására, eladására vonatkozó tilalom a tiltott könyvek jegyzékének (Index librorum prohibitorum) hatályon kívül helyezése óta (vö. SC Fid, Notificatio, 1966. VI. 14: AAS 58, 1966, 445) az egyetemes egyházjogban nem szerepel. Egyes vidékeken azonban a püspökök pl. film- és könyvajánlásokat bocsátanak ki, melyekben helytelenítésüknek is hangot adnak bizonyos alkotásokkal kapcsolatban. Az ilyen negatív megítélés azonban többnyire tájékoztató jellegű, s nem jár az illetô mű olvasásának vagy megtekintésének eltiltásával. A könyvek legfelsô szintű egyházi elítélésére a Hittani Kongregáció az illetékes. A könyvek, illetve a bennük foglalt tanok elvetését vizsgálat elôzi meg. Ennek korábbi eljárási szabályait a Szentszék külön rendelkezése tartalmazta (SC Fid, Agendi ratio in doctrinarum examine, 1971. I. 15: AAS 63, 1971, 234--236). Az új szabályokat a Hittani Kongregáció 1997. VI. 29-én adta ki (AAS 89, 1997, 830--835). 1525 Az írások elôzetes felülvizsgálásáról viszont a CIC részletes elôírásokat közöl. 3. A KÖNYVEK JÓVÁHAGYÁSA a. Alapfogalmak 1526 Az egyházjogban jóváhagyatás szempontjából könyvnek minôsül minden nyilvános terjesztésre szánt írás, függetlenül attól, hogy milyen terjedelmű, és milyen eljárással sokszorosítják (824. k. 2. §). Nem tekintendôk viszont könyvnek a hanglemezek, a hangszalagok, a videofelvételek és a gondolat terjesztésének más modern formái (vö. 18. k.). Az egyházi felülvizsgáltatás kötelezettségét két tényezô határozza meg: az írásmű tartalma és tervezett használatának módja. 1527 A jóváhagyás (approbatio) és az engedély (licentia) megkülönböztetése (vö. 824. k. 1. §) a CIC-ben nem teljesen világos. A szerzôk általában egyetértenek abban, hogy a jóváhagyás több az engedélynél. A jóváhagyás megadása többnyire arra utal, hogy a kiadvány nem csupán nem ellenkezik a hittel, vagy a jó erkölccsel, hanem alkalmas arra is, hogy az egyház hivatalosan magáévá tehesse (ilyen értelemben használja e kifejezéseket pl. a 825. k.). Másutt a törvénykönyv ettôl eltérô jelentéssel alkalmazza ezeket a szavakat. A 827. k. 4. § pl. az egyházi engedély nélkül megjelent könyvek templomi terjesztéséhez az egyházi hatóság utólagos ,,jóváhagyását'' kívánja. 1528 A cenzúra eredményeként a könyv megjelenése elôtt adott hozzájárulás (akár jóváhagyás, akár engedély néven szerepeljen) régtôl szokásos formája: a cenzor által megadott ,,nihil obstat'' után az ordinárius a művet ,,imprimatur''-ral látja el. Ezt a formát, illetve e formuláknak a kiadványon való feltüntetését az egyetemes törvény nem írja elô kötelezôen, annyit viszont megkíván, hogy az egyházi hozzájárulással megjelenô kiadványra rányomtassák legalább az egyházi engedély tényét, megadójának nevét, valamint az engedélyezés helyét és napját (PCI, Resp., 1987. IV. 29, nr. II: AAS 79, 1987, 1249). b. Szabályok az egyes könyvfajtákra 1529 A Szentírás könyveinek kiadásához az Apostoli Szentszék vagy a püspöki konferencia jóváhagyása szükséges. Élô nyelvű fordítás is csak e két hatóság valamelyikének jóváhagyásával adható ki róluk. Ám a fordításokhoz kötelezô hozzáfűzni a szükséges és elégséges magyarázatokat is (825. k. 1. §). Más felekezetű keresztényekkel közösen készíthetô ökumenikus szentírásfordítás is, de itt is szükség van a megfelelô magyarázatok közlésére. Az ökumenikus fordítások készítéséhez és kiadásához a benne résztvevô katolikusoknak ki kell kérniük a püspöki konferencia elôzetes engedélyét (825. k. 2. §). 1530 A liturgikus könyvek (tudniillik a hivatalos szertartáskönyvek) kibocsátója az Apos-toli Szentszék. A fordításokat -- adott keretek között a helyi viszonyokra alkalmazva -- elkészíttetni és kiadni a püspöki konferenciák feladata. Ám a megjelenés elôtt a fordítások szövegét is felül kell vizsgáltatni a Szentszékkel (838. k.). A liturgikus könyvek, illetve fordításaik teljes szövegének vagy egyes részeinek újra kiadásához az szükséges, hogy a kiadás helyének ordináriusa tanúsítsa, hogy ezek megegyeznek a már jóváhagyott kiadással (826. k. 2. §). A népnyelv használatáról a liturgikus könyvek kiadásában az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2001. III. 28-án új instrukciót adott ki (C CultSacr, Instructio de usu linguarum popularium in libris Liturgiae Romanis edendis: AAS 93, 2001, 685--726; magyarul: RD XVIII.). 1531 Az imakönyveket -- akár nyilvános, akár magánhasználatra szánják ôket -- csak a helyi ordinárius elôzetes engedélyével (gyakorlatilag ,,imprimaturral'') szabad kiadni (826. k. 3. §). 1532 A katekizmusok és a hitoktatáshoz tartozó egyéb írások kiadásához a helyi ordinárius jóváhagyása szükséges (827. k. 1. §). A püspöki konferenciák által kiadásra kerülô országos hittankönyvek számára szentszéki jóváhagyás van elôírva (775. k. 2. §). A hittankönyvek esetében nem elégsége, hogy egyszerűen ,,imprimaturral'' jelenjenek meg. Ahhoz, hogy az egyházi hitoktatás vezérfonalául lehessen használni ôket, szükséges az is, hogy az illetékes hatóság (megyéspüspök, püspöki konferencia) az adott egyházmegyében hivatalos használatra bevezesse ôket. Enélkül az intézkedés nélkül még az egyházi jóváhagyással kiadott könyveket is csak segédanyagként szabad a plébániai vagy iskolai hitoktatásban alkalmazni (SC Fid, Resp., 1983. VII. 7, Prot. 3331/67: AAS 76, 1984, 49. 51--52). 1533 Azokat a műveket, melyek szentírási, teológiai, kánonjogi, egyháztörténelmi, vallási vagy erkölcsi kérdésekrôl szólnak, hacsak a részleges jog másként nem rendelkezik, ki szabad adni jóváhagyás nélkül is, bár elôzetes felülvizsgálatra, jóváhagyásra való beterjesztésük ajánlott (827. k. 3. §). Ha azonban bármilyen szintű iskolában tankönyvként kívánják használni, vagy templomban, illetve kápolnában való terjesztésre (kihelyezés, árusítás, ajándékozás) szánják ôket, szükséges, hogy az illetékes egyházi hatóság jóváhagyásával jelenjenek meg, vagy ezt a fajta alkalmazásukat ugyanez a hatóság kiadásuk után jóváhagyja, engedélyezze (827. k. 2. és 4. §). A 827. k. 3. §-ának értelmében a teológiai jellegű folyóiratok megjelenhetnek akár (az egyes számokon feltüntetett) egyházi jóváhagyással, akár anélkül. 1534 Az egyházi hatóságok határozatainak és ügyiratainak az illetô hatóság által kiadott gyűjteményeit csak ennek a szervnek az elôzetes engedélyével szabad újra kiadni. Az engedély megadását az érintett hatóság adott esetben (pl. szerzôi jogokat illetô) feltételekhez kötheti (828. k.). Ez az elôírás -- eltérôen a liturgikus könyvekre érvényes szabálytól -- csak a gyűjteményekre vonatkozik. Az Acta Aplostolicae Sedisben közzétett egyes rendelkezések külön kiadásához, fordításához, valamint a már hatályon kívül lévô régi határozatok (tudományos stb.) publikálásához nem szükséges külön engedély[21]. 1535 Az új kiadásokra és fordításokra nem érvényes a korábbi kiadásra vagy az eredeti szövegre adott jóváhagyás vagy engedély (829. k.). c. A cenzorok működése 1536 A könyvek vizsgálatát és megítélését a helyi ordináriusok szabadon bízhatják arra, akit alkalmasnak tartanak rá. A püspöki konferenciák összeállíthatják a cenzorok jegyzékét, vagy több tagból álló cenzori bizottságot alakíthatnak. Az egyes ordináriusok ezeket a cenzorokat vagy bizottságokat igénybe vehetik, de nem kötelesek erre (vö. 830. k. 1. §). 1537 A cenzornak vizsgálata során csakis az egyház hitrôl és erkölcsrôl szóló tanítását kell szem elôtt tartania úgy, ahogyan azt az egyházi tanítóhivatal elôadja. Tehát nem hivatott pl. az illetô írásmű kiadásának idôszerűségérôl ítéletet mondani. A cenzornak véleményét írásban kell megadnia (830. k. 2--3. §). Ha nincs egyetlen kedvezô cenzori vélemény sem, az ordinárius nem adhatja jóváhagyását. Nincs akadálya azonban annak, hogy az ordinárius az egyik cenzor kedvezôtlen véleménye után újabb cenzort kérjen fel a vizsgálatra. Ha van kedvezô írásbeli cenzori vélemény, az ordinárius jogosult, de nem köteles a jóváhagyás megadására. Ha a mű hittanilag és erkölcsileg kifogástalan, de nem alkalomszerű a közlése, pl. mert megbonthatja az egyház belsô békéjét, akkor az illetékes ordinárius parancsban megtilthatja a szerzônek vagy a kiadónak az írás publikálását. Ilyen tiltó parancsot akkor is ki lehet adni, ha a szerzô vagy a kiadó nem kért jóváhagyást az ordináriustól (vö. 212. k. 1. §)[22]. Ha az ordinárius megtagadja a kért engedélyt (jóváhagyást), ennek indokát a szerzôvel közölnie kell (830. k. 3. §). Egyébként egyes szerzôk szerint az engedély megtagadása egyben közlési tilalomnak is minôsül[23]. d. A krisztushívôk személyét közvetlenül érintô szabályok 1538 A szerzeteseknek vallási vagy erkölcsi témájú írásaik kiadásához szükségük van -- szabályzatuknak megfelelôen -- nagyobb elöljárójuk engedélyére is (832. k.). 1539 A klerikusok és a szerzetes intézmények tagjai csak a helyi ordinárius engedélyével írhatnak olyan újságokban vagy folyóiratokban, melyek a katolikus vallást vagy a jó erkölcsöt nyíltan támadni szokták. A többi krisztushívôk ezt megfelelô és ésszerű okból megtehetik (831. k. 1. §), feltéve, hogy írásuk nem ellenkezik a hittel vagy az erkölccsel. 1540 A hittel vagy az erkölccsel kapcsolatos kérdések rádióban vagy televízióban való tárgyalásához a klerikusoknak és a szerzeteseknek meg kell tartaniuk a püspöki konferencia által szabott feltételeket (831. k. 2. §). ======================================================================== 62. §. A HITVALLÁS 1541 A jog különösen is biztosítani kívánja, hogy bizonyos tisztségeket, feladatokat olyan személyek töltsenek be, akiknek hite megegyezik a katolikus egyház hitével. Ezért egyes tisztségek vagy feladatok gyakorlásának megkezdése elôtt kötelezô a hitvallás letétele. Az ilyenkor alkalmazandó hitvallás szövegét a Szentszék határozza meg. A trentói hitvallás és az antimodernista eskü helyett 1967-ben bevezetett formulát (SC Fid, Decr., 1967. XII. 20: AAS 59, 1967, 1058) 1989-ben újabb hitvallásszöveggel váltották fel, melyhez hűségeskü is járul (SC Fid, Professio fidei et Iusiurandum fidelitatis in suscipiendo officio nomine Ecclesiae exercendo, 1989. I. 9: AAS 81, 1989, 104--106; vö. C Fid, Rescriptum ex audientia, 1989. IX. 19: AAS 81, 1989, 1169). A hitvallás és a hűségeskü formuláját hivatalos változatban és fordításban megújítja és magyarázza a Hittani Kongregáció 1998. VI. 29-én kiadott nyilatkozata (AAS 90, 1998, 542-- 551). Ez utóbbi dokumentum célja az Ad tuendam fidem kezdetű motu proprióban jelzett (1998. V. 18: AAS 90, 1998, 457--461) hiteles tanítóhivatali tanítás kötelezô jellegének védelme. Ennek a hitvallásnak a letételére kötelesek (833. k.): 1542 1) Mindazok, akik egyetemes vagy részleges zsinaton (concilium), püspöki szinóduson vagy egyházmegyei zsinaton (synodus) akár döntési, akár tanácsadói szavazati joggal részt vesznek. A hitvallást az elnök vagy megbízottja elôtt teszik le, az elnök pedig a zsinat vagy a szinódus elôtt. Megfigyelôk, vendégek nem kötelesek hitvallást tenni. 1543 2) Akiket bíborosi méltóságra emeltek. Az ô hitvallástételüket a bíborosi kollégium külön törvényei szabályozzák. 1544 3) Akiket püspökségre vagy a megyéspüspökséggel egyenlô elbírálás alá esô hivatalra (vö. 381. k. 2. §) neveztek ki. Hitvallásukat az Apostoli Szentszék megbízottja elôtt teszik. 1545 4)Az egyházmegyei kormányzó (vö. 421. és 427. k.). Neki az egyetemes egyházjog szerint a tanácsosok testülete elôtt kell a hitvallást tennie. 1546 5) Az általános helynökök, a püspöki helynökök és a bírósági helynökök. Ôk a hitvallást a megyéspüspök vagy megbízottja elôtt kötelesek letenni. 1547 6) A plébánosok, a szemináriumi rektorok, a szemináriumi teológia- vagy filozófiatanárok (a kánonjog tanárai is teológiai tanárnak számítanak[24]), valamint azok, akik a diakonátus felvétele elôtt állnak. Mindezek a helyi ordinárius vagy megbízottja elôtt teszik le a hitvallást. 1548 7) Az egyházi vagy katolikus egyetemek rektorai. Nekik az egyetem nagykancellárja vagy ennek hiányában a helyi ordinárius, illetve ezek megbízottja elôtt kell hitvallásukat letenniük. 1549 8) Akik bármilyen egyetemen hittel vagy erkölccsel kapcsolatos tárgyat adnak elô. Ôk hitvallásukat az egyetem rektora elôtt kötelesek letenni, ha a rektor pap. Egyébként a helyi ordinárius elôtt kell hitvallást tenniük. Mindkét esetben tehetô a hitvallás a kivételére jogosult személy megbízottja elôtt is. 1550 9) A klerikusi szerzetes intézmények, valamint az apostoli élet klerikusi társaságai elöljárói. Az ô hitvallástételük az illetô intézmény szabályzata szerint történik. 1551 A hűségeskü letételére az 1989. III. 1-jén hatályba lépett közös formula szerint a 833. k. 5--8. számában (fenti felsorolásunknak pedig az 5--9. pontjában) szereplô személyek kötelesek (AAS 81, 1989, 104. 106). A püspökök hűségesküjérôl a jog külön intézkedik (vö. 380. k.). ======================================================================== 63. §. ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK 1. A LITURGIA FOGALMA 1552 Az egyház megszentelôi feladatát különösképpen -- bár nem kizárólag (vö. pl. 835. k. 4. §, 839. k. 1. §) -- a szent liturgia által teljesíti. A liturgia Jézus Krisztus papi feladatának gyakorlása, melyben ,,érzékelhetô jelek jelzik és valósítják meg a nekik megfelelô sajátos módon'' az emberek megszentelését. Benne Krisztus titokzatos teste, tudniillik a Fô és a tagok együtt, Isten teljes értékű, nyilvános (hivatalos) tiszteletét valósítja meg (SC 7c; 834. k. 1. §). Vagyis a liturgia célja az emberek megszentelése és Isten dicsôítése (vö. SC 10). 1553 Jogilag az istentiszteleti tevékenység akkor minôsül liturgiának, ha: 1) törvényesen kijelölt személyek, 2) az egyházi hatóság által jóváhagyott cselekményekkel, 3) az egyház nevében végzik (834. k. 2. §). 2. A LITURGIA IRÁNYÍTÁSA ÉS VÉGZÔJE 1554 A zsinat tanítását követve (SC 13b, 26, 41--42) a 837. k. hangsúlyozza a liturgikus ünneplés közösségi és hivatalos jellegét: Krisztus titokzatos teste, az egyház adja meg a liturgikus cselekményekben az Atyának kijáró tiszteletet. Valamiképpen minden krisztushívô részese ezeknek a cselekményeknek még akkor is, ha fizikailag nincs jelen. A liturgia közösségi, az egész egyházat átfogó jellege tehát nem csupán természetes közösségi vonatkozást (népes gyülekezet, tevékeny részvétel, vö. 837. k. 2. §) jelent. 1555 Az egyház hierarchikusan rendezett közösség, így tagjai a liturgikus ünneplésben is rendjüknek és feladatuknak megfelelôen vesznek részt. A szent nép a püspökök vezetése alatt rendezôdik; az istentiszteletet is a püspök vagy az általa megbízott klerikus vagy -- felszentelést nem igénylô liturgikus cselekmények esetén -- világi vezeti. Magában a szentmisében a pap Krisztus személyében cselekszik, nem pedig a hívôk puszta képviselôjeként. A hívôk egyetemes papsága és a hierarchikus papság között nem csupán fokozati, hanem lényegi a különbség (LG 10b; SC Fid, Ep., 1983. VIII. 6, nr. 1: AAS 75, 1983, 1001). 1556 Mindezek alapján a liturgikus tevékenységet az egyházi hatóság irányítja. Ez fôként abban mutatkozik meg, hogy szabályokat bocsát ki a liturgiával kapcsolatban (liturgikus törvényhozás). Ezen a téren az illetékességek alábbi hierarchiája érvényesül: 1) Az Apostoli Szentszék feladata az egész egyház szent liturgiájának szabályozása, a liturgikus könyvek kiadása és fordításaik felülvizsgálata (838. k. 2. §). 2) A püspöki konferenciák illetékesek a liturgikus könyvek fordításainak elkészítésére és -- a szentszéki felülvizsgálat után -- kiadására (838. k. 3. §). 3) A megyéspüspökökre tartozik, hogy illetékességi körükön belül az egyetemes elôírásokat kiegészítô részleges liturgikus szabályokat adjanak ki (838. k. 4. §). 1557 A liturgia irányítása a törvényhozáson kívül közigazgatási (sôt akár bírói) intézkedések hozatalát is jelenti. A Szentszék az egész egyház vonatkozásában, a megyéspüspök (sôt a keresztény nép imádságai és vallásos gyakorlatai terén minden helyi ordinárius, vö. 839. k. 2. §) a maga részegyháza tekintetében felügyeletet gyakorol a liturgikus tevékenység felett (838. k. 2. §, 392. k., 835. k. 1. §). 1558 A liturgia közvetlen végzôi mint a megszentelôi feladat gyakorlói elsôsorban a püspökök (835. k. 1. §). Az áldozópapok is sajátosan részesei Krisztus papságának, hiszen felszentelésük az istentisztelet végzésére és a nép megszentelésére rendeli ôket. Tevékenységüket a püspök irányítása alatt végzik (835. k. 2. §; vö. LG 28, PO 5). A diakónusok nem a papságra (sacerdotium), hanem a szolgálatra (ministerium) kapnak felszentelést (LG 29)[1]. Az istentiszteleti cselekmények végzésében a jog külön elôírásai szerint vesznek részt (835. k. 3. §). Sajátos liturgikus feladatuk az illetékes egyházi hatóság irányítása alatt a keresztség kiszolgáltatása (861. k.), az áldoztatás (910. k. 1. §), a szentségkitétel és a szentségi áldás (943. k.), a házasságkötésnél való közreműködés (1108. k. 1. §), a homília végzése (767. k. 1. §), a hívôk közös imájának vezetése, egyes szentelmények, bizonyos áldások kiszolgáltatása (1169. k. 3. §; LG 29). A világi krisztushívôknek is van szerepe a liturgikus cselekményekben: nem passzív nézôk és hallgatók csupán, hanem tevékeny részvételre hivatottak (835. k. 4. §); vö. SC 14). E részvétel módját az egyes liturgikus elôírások pontosabban is megszabják. A megszentelôi tevékenység nem liturgikus részében pedig különleges feladataik vannak. 3. A MEGSZENTELÔI FELADAT GYAKORLÁSÁNAK EGYÉB MÓDJAI 1559 Az egyház a liturgián kívül is gyakorolja a megszentelés feladatát. Ennek egyik módja az imádság és a különbözô vallásos gyakorlatok (népi ájtatosságok, paraliturgia) végzése, melyre a helyi ordinárius különösen is felügyelni köteles (839. k. 2. §, vö. 826. k. 3. §). Más módja a bűnbánat és a segítô szeretet cselekedeteinek gyakorlása (839. k. 1. §, vö. 1249. k.). Sajátos módon vesznek részt a megszentelés feladatában a szülôk azáltal, hogy keresztény szellemben élik házasságukat és gondoskodnak gyermekeik keresztény nevelésérôl (835. k. 4. §). ======================================================================== 64. §. ELÔZETES TUDNIVALÓK A SZENTSÉGI JOGHOZ 1560 Az egyház megszentelô feladatának legfontosabb része a szentségek kiszolgáltatása. Szükségszerű, hogy a jogban is ez nyerte a legrészletesebb szabályozást. Röviden rendelkezik azonban az Egyházi Törvénykönyv a megszenteléssel kapcsolatos más témákról is: a zsolozsmáról (1173--1175. k.), a szentelményekrôl (1166--1172. k.), különösen az egyházi temetésrôl (1176--1185. k.), a szentek, a szentképek és az ereklyék tiszteletérôl (1186--1190. k.), a fogadalomról és az eskürôl (1191--1204. k.), valamint a szent helyekrôl (templomok, temetôk: 1205--1243. k.) és a szent idôkrôl (ünnepek, bűnbánati napok: 1244--1253. k.). 1561 A jelen fejezetben a szentségi jognak csak az elsô hat szentségre vonatkozó tudnivalóit mutatjuk be részletesen, az egyházi házasságjognak -- rendkívüli gyakorlati fontosságára való tekintettel - - külön fejezetet szentelünk. 64. §. ELÔZETES TUDNIVALÓK A SZENTSÉGI JOGHOZ 1. A SZENTSÉGEK FOGALMA 1562 A CIC a szentségekrôl a szó szűkebb értelmében beszél. Csak egyetlen helyen utal az egész egyház szentségi jellegére (837. k. 1. §; vö. LG 1), mely egyébként magának az egyházjog egészének is valamiképpen szentségi vonatkozást ad[2]. ,,Az Újszövetség szentségei, melyeket az Úr Krisztus alapított és bízott az egyházra, mint Krisztus és az egyház cselekményei jelek és eszközök, melyek kifejezik és erôsítik a hitet, Istennek megadják a tiszteletet, és megszentelik az embert, s így a legnagyobb mértékben hozzájárulnak az egyházi közösség (communio ecclesiastica) kialakításához, erôsítéséhez és kifejezéséhez'' (840. k.; vö. SC 59). 2. A SZENTSÉGEK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK ÉS MEGENGEDETTSÉGÉNEK FELTÉTELEI 1563 A szentségek az isteni letéteményhez (depositum) tartoznak és ugyanazok az egész egyház számára. Ezért csakis a legfôbb egyházi hatóság joga, hogy megítélje vagy meghatározza azt, ami érvényességükhöz szükséges (841. k.; vö. DV 10). Aki nincs megkeresztelve, az nem veheti fel érvényesen a többi szentségeket (vö. 842. k 1. §). 1564 A szentségek megengedettségének feltételei vonatkozhatnak a kiszolgáltatóra (a kiszolgáltatás megengedettsége), a felvevôre (a felvétel megengedettsége) vagy a szent cselekmények rendjére (ez esetben a maguk módján az összes résztvevôket érintik). A megengedettség feltételei a legfôbb egyházi hatóságon kívül a püspöki konferenciák vagy a megyéspüspökök is szabályozhatják illetékességük határai között (841. k., 838. k. 3--4 §). 3. A SZENTSÉGEK KISZOLGÁLTATÁSÁNAK KÖTELEZETTSÉGE 1565 ,,A világi hívôknek, mint minden keresztény hívônek, joguk van hozzá, hogy felszentelt pásztoraiktól bôségesen kapjanak az egyház lelki javaiból, legfôbb támaszként az Isten igéjébôl és a szentségi kegyelmekbôl'' (LG 35; vö. 213. k.). Annak a nem kereszténynek pedig, aki az egyház igehirdetése révén megismerte Krisztust és hozzá tért, Istentôl kapott hivatása, hogy megkeresztelkedve beépüljön Krisztusba és az egyházba (vö. AG 7). Ebbôl fakad a keresztséghez való joga. A keresztény beavatás teljességéhez pedig hozzá tartozik a bérmálás és az eucharisztia is. Így a megkeresztelt embernek bizonyos értelemben ezekhez a szentségekhez is joga van (842. k. 2. §; SC 71, AG 14b). Ezek a jogok az alapjai annak, hogy a szent szolgálatot teljesítôk kötelesek a szentségeket kiszolgáltatni azoknak, akik: 1) megfelelôen kérik (pl. körülmények, hely, idô stb. tekintetében), 2) kellôen felkészültek az egyes szentségek jellege szerint), 3) jogilag nincsenek eltiltva az illetô szentség vételétôl (pl. kiközösítés, nyilvános bűn, az egyházzal való teljes közösség hiánya folytán) [843. k. 1. §]. A megfelelô kérés (vö. pl. 865. k., 867. k., 868. k. 1. § 1, 889. k., 988. k., 1006. k., 1026. k.), a kellô felkészültség (vö. pl. 851. k., 868. k. 1. § 2, 890. k., 913--914. k., 987. k., 1007. k., 1033--1039. k., 1063. k.) és a szentségektôl való eltiltás (vö. pl. 891. k., 912. k., 915--916. k., 1040--1049. k., 1071. k., 1083--1094. k., 1124. k., 1331. k. 1. § 2, 1332. k., vö. 1352. k.) eseteit, feltételeit az egyetemes és a részleges jog pontosan meghatározza. Az egyházi rend szentsége esetében pl. a megfelelô kérés feltétele az is, hogy a jelöltet az egyház is kiválasztotta a szent szolgálatra, nem csupán maga érez kedvet hozzá. A jogi eltiltás hiánya általánosságban az illetô szentség felvételére való jogképességet jelent. 1566 A lelkipásztoroknak, de egyházi megbízatásuknak megfelelôen a többi krisztushívôknek is kötelességük, hogy az igehirdetés és a hitoktatás útján felkészítést adjanak a szentségek felvételére (843. k. 2. §). 4. A SZENTSÉGEK KISZOLGÁLTATÁSA ÉS A NEM KATOLIKUS KERESZTÉNYEK 1567 Mivel a keresztelendô még nem keresztény, a keresztséggel kapcsolatban a nem katolikus keresztényeknek való kiszolgáltatás kérdése nem merül fel. Nem katolikus keresztények gyermekeinek a katolikus egyházban való keresztelése tekintetében a 868. k. az irányadó. 1568 A 844. k. 1. §-a általános elvként mondja ki, hogy: 1) katolikus szentségkiszolgáltatók a szentségeket csakis katolikusoknak szolgáltathatják ki megengedetten, 2) katolikusok pedig csakis katolikusoktól vehetik fel megengedetten a szentségeket. Ennek az elvnek az alapja az egyházi közösség (communio ecclesiastica) és a szentségekben való közösség szoros összefüggése (840. k.; vö. UR 8d, 22c; SecrChristUnit, Directorium, Ad totam Ecclesiam, 1967. V. 14, nr. 55: AAS 59, 1967, 590; magyarul: PM VI, 32--33, 54. szám alatt; SecrChristUnit, Instr., 1972. V. 1, nr. 2 a--b: AAS 64, 1972, 519--520; magyarul: PM VI, 74--75; SecrChristUnit, Nota, 1973. X. 17, nr. 3--4: AAS 65, 1973, 616--617; magyarul: PM VI, 85--86; PontConsChristUnit, Directorium, La recherche de l'unité, 1993. III. 25, nr. 122--136: AAS 85, 1993, 1086--1090; magyarul: II. Ökumenikus Direktórium, RD IV, Bp. 1996, 75--79). Mégis, ez alól az általános szabály alól -- az ökumenikus törekvéseknek megfelelôen -- vannak kivételek. a. Katolikus hívô szentségfelvétele nem katolikus kiszolgáltatótól 1569 Katolikus hívô a bűnbánat szentségét, az eucharisztiát és a betegek kenetét felveheti olyan nem katolikus kiszolgáltatótól, akinek egyházában ezek a szentségek érvényesek, feltéve ha: 1) szükség vagy valódi lelkipásztori hasznosság indokolja, 2) távol áll a tévedés vagy a közömbösség veszélye, 3) fizikailag vagy erkölcsileg lehetetlen katolikus kiszolgáltatóhoz fordulnia (844. k. 2. §). b. Nem katolikus keresztény szentségfelvétele katolikus kiszolgáltatótól 1570 A jog különbséget tesz a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévô keleti keresztények (és a velük egyenlô megítélés alá esô más keresztények) meg a többi keresztények (fôleg protestánsok) között. A keleti egyházakkal a katolikus egyház nagyobb ekkleziológiai és szentségi közösségben van (OE 27--28; UR 15), mint azokkal az egyházi közösségekkel, melyek nem rendelkeznek a szentségek többségével. Ez a különbség a szentségekben való kölcsönös részesedés jogi lehetôségeiben is kifejezésre jut. 1571 A nem egyesült keleti keresztények (és a velük egyenlô megítélés alá esôk) a bűnbánat szentségében, az eucharisztiában és a betegek kenetében katolikus kiszolgáltatótól akkor részesülhetnek, ha: 1) önként kérik, 2) kellôen fel vannak készülve. Azt, hogy mely egyházak esnek a keletiekkel azonos elbírálás alá, az Apostoli Szentszék dönti el (844. k. 3. §). 1572 A keleti keresztényekkel való szentségi közösségre vonatkozó fegyelmet szokás alkalmazni pl. az ókatolikusok viszonylatában is[3]. 1573 A többi nem katolikus keresztények ugyanezeket a szentségeket akkor vehetik fel katolikus kiszolgáltatótól, ha: 1) életveszély vagy súlyos szükség áll fenn, 2) nem tudnak saját közösségük szolgálattevôjéhez járulni, 3) önként kérik, 4) kellôen fel vannak készülve 5) katolikus hitrôl tesznek tanúságot az illetô szentséggel kapcsolatban (844. k. 4. §). Annak megítélésére, hogy mikor áll fenn az itt említett súlyos szükség, a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia illetékes (uo.). Ugyancsak a megyéspüspök vagy a püspöki konferencia szabályokat is adhat ki a nem katolikus keresztényekkel való szentségi közösséggel kapcsolatos részletekrôl a 844. k. 2--3. és 4. §-ában leírt esetekre nézve, de elôbb meg kell kérdeznie az érintett nem katolikus keresztény egyháznak vagy közösségnek legalább a helyi hatóságát (844. k. 5. §). 5. A SZENTSÉGEK ISMÉTLÉSE 1574 Azokat a szentségeket, amelyek szentségi jegyet (character) hagynak hátra az emberben, vagyis a keresztséget, a bérmálást és az egyházi rendet, nem lehet ismételten feladni (845. k. 1. §). Ha azonban kétséges, hogy az illetô szentség korábbi felvétele érvényes volt-e, feltételesen újra ki lehet azt szolgáltatni. A bizonytalanság eloszlatását azonban elôbb gondos vizsgálattal kell megkísérelni (845. k. 2. §). 6. A SZENTSÉGEK SZERTARTÁSA 1575 A szentségek kiszolgáltatása során követni kell a liturgikus könyvek elôírásait (846. k. 1. §). Ezek az elôírások valódi egyházi jogszabályok, sôt éppen ezek alkotják az egyházi törvények egyik legôsibb típusát[4]. Kiadásukra a törvényben megjelölt hatóság az illetékes (vö. 826. k., 838. k.). Érvényességükre és hatályvesztésükre nézve a jog általános szabályai az irányadók (pl. 20--21. k.). A kiszolgáltató a szentségeket saját rítusa szerint köteles kiszolgáltatni (846. k. 2. §) még akkor is, ha a szentség felvevôje más rítusú. A liturgiában a kezdeményezô, alkotó önállóság a szertartáskönyvekben megjelölt keretek között érvényesül[5]. 7. A SZENT OLAJOK 1576 Több szentség kiszolgáltatása során olajat kell használni. Ennek az olajnak: l) olajbogyóból vagy más növénybôl kell készülnie, 2) püspöktôl szenteltnek vagy megáldottnak kell lennie (a 990. k. 2. sz. szerinti eset kivételével), 3) szükség esetét kivéve frissnek kell lennie (847. k. 1. §). A plébánosoknak a szent olajokat saját püspöküktôl kell kérniük és gondosan kell ôrizniük. Az olajszentelésrôl lásd: SC Cult, Ordo benedicendi oleum catechumenorum et infirmorum et conficiendi chrisma, Typ. Pol. Vat. 1971. A pap a betegek kenetének kiszolgáltatásához az olajat -- ha elôre megáldott olajat használ -- edényben hozza magával. ,,Az edény az olaj megôrzésére alkalmas anyagból készüljön; legyen tiszta és akkora, hogy a benne lévô vattára elegendô olajat lehessen önteni. Ebben az esetben a pap a szentkenet kiszolgáltatása után visszaviszi az edényt ôrzési helyére. Gondoskodjunk, hogy az ilyen olaj meg ne avasodjék, továbbá kellô idônként megújíttassék, akár évente a nagycsütörtöki olajszentelés után, akár gyakrabban is, ha szükséges'' (Ordo Unctionis infirmorum eorumque pastoralis cura, 1972. XI. 30, nr. 21; magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 16--17). 8. ADOMÁNYOK SZENTSÉGKISZOLGÁLTATÁSKOR 1577 A kiszolgáltató az illetékes hatóságtól meghatározott adományokon kívül a szentségek kiszolgáltatásáért semmit nem kérhet. Mindig ügyelni kell arra is, nehogy a szegények szegénységük miatt nélkülözzék a szentségi segítséget (848. k.). A fenti elôírás áthágása büntetendô (1380. k.). Hazánkban a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásával kapcsolatos adományokat, valamint bizonyos hivatali taxákat (elbocsátó, felmentés, anyakönyvi igazolás illetéke) az egyházmegyei körlevelekben kiadott stóladíjszabás határozza meg. Alkalmas megoldás lehet a stóladíjszabás püspökkari szintű egyeztetése, mert ez az összes tartományok püspökeit reprezentálja (vö. 1264. k. 2°). Elôfordulhat pl. törvényes szokás vagy a tartomány püspökeinek kifejezett vagy hallgatólagos beleegyezése alapján olyan is, hogy egyetlen egyházmegye különbözô térségeiben más és más díjszabás érvényes. 9. AZ EGYES SZENTSÉGEK TÁRGYALÁSÁNAK RENDJE A CIC-BEN 1578 Az egyes szentségekrôl való tárgyalást a CIC általában teológiai tartalmú bevezetô kánonokkal kezdi (pl. 849. k., 879. k., 897-899. k., 959. k., 998. k., 1008--1009. k.). Ezek nem tisztán egyházi törvények, hanem egyetemes (,,isteni jogot'' tartalmazó) alapelvek. Ezért magyarázatuk során szem elôtt kell tartani, hogy a 11. k. értelmében nem csupán a katolikusokra érvényesek. Bennük a II. Vatikáni Zsinat tanítása és a CIC közti szerves kapcsolat világosan megmutatkozik. 1579 A szentségekkel foglalkozó többi kánonok elrendezését is -- a házasság kivételével -- bizonyos egyöntetűség jellemzi. Elsô helyen a szentség kiszolgáltatásáról, illetve liturgikus ünneplésérôl (celebratio) szóló szabályok állnak. Ôket követik a szentség kiszolgáltatójára, majd a szentség felvevôjére, végül pedig az illetô szentséggel összefüggô egyéb körülményekre (többi szereplôk, anyakönyvezés, stb.) vonatkozó elôírások[6]. ======================================================================== 65. §. A KERESZTSÉG 1. A KERESZTSÉG FOGALMA 1580 A keresztség az a szentség, mely által az emberek megszabadulnak a bűnöktôl, Isten gyermekeivé születnek újjá, és eltörölhetetlen jeggyel Krisztushoz hasonlóvá válva az egyház tagjai lesznek. Érvényesen csakis valódi vízzel való lemosás és megfelelô formájú szavak útján lehet kiszolgáltatni (849. k.; vö. Conc. Florent., Decr. pro Armenis: DS 1314; LG 11, 14, 40, PO 5). A keresztség a szentségek ajtaja (ianua sacramentorum), vagyis aki nincs megkeresztelve, a többi szentséget sem veheti fel érvényesen (849. k.; vö. 842. k. 1. §). Tényleges alakjában (vízkeresztség) vagy legalább vágy formájában a keresztség szükséges az üdvösségre (849. k.; vö. Conc. Trident., Sess. VII. c. 5: DS 1618; LG 14a). Mikor a II. Vatikáni Zsinat azt tanítja, hogy elnyerhetik az üdvösséget azok, ,,akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de ôszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, melyet lelkiismeretük szavában ismernek fel'' (LG 16), miként a kijelentése alapjául idézett forrásszöveg (SC Off, Ep., 1949. VIII. 8: DS 3868--3872) igazolja, a vágykeresztség fogalmát fejti ki. Ennek a forrásszövegnek a tanúsága szerint a földi életben Krisztus egyházának valóságos tagjává csak az válik (incorporatur), aki a keresztséget ténylegesen (vízkeresztség) felvette (vö. 96. k., 204--205. k.). A vágykeresztséggel csak valamiképpen kapcsolódik az egyházhoz (adhaeret) az ember (DS 3871). A keresztség szükségessége az üdvösségre a keresztségrôl szóló törvények értelmezésének vezérelve. 2. A KERESZTSÉG KISZOLGÁLTATÁSA a. A keresztelés liturgiája 1581 Az elôírt szertartás tekintetében (de a megengedett kiszolgáltatás és felvétel feltételeit illetôen is) különbség van a sürgôs szükségben (fôként halálveszélyben) és a rendes körülmények között végzett (régi nevén ,,ünnepélyes'') keresztelés közt. A rendes keresztelést a jóváhagyott liturgikus könyvek szerint kell végezni. A hatályos keresztelési szertartáskönyvek: 1) Ordo baptismi parvulorum (OBP, 1969. V. 15; magyarul: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 3--219); 2) Ordo initiationis christianae adultorum (OICA, 1972. I. 6; egy részlete magyarul: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 231-- 261). Sürgôs szükség esetén csak azt kell megtartani, ami a szentség érvényességéhez nélkülözhetetlen (850. k.). Végszükség esetén a vízzel való leöntés vagy az alámerítés mellett elegendôk ezek a szavak: ,,Én megkeresztellek téged az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében'' (OBP, Általános tudnivalók 23; A gyermekkeresztelés tudnivalói 21: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 21, 32; vö. Conc. Florent., Decr. pro Armenis: DS 1314). 1582 A keresztvíznek szükség esetét kivéve a liturgikus könyvek szerint megáldott víznek kell lennie (853. k.), ám ez a keresztség érvényességét nem érinti. Az érvényességhez csak az szükséges, hogy a víz valódi legyen. Az érvénytelen vagy kétes anyagokról a Szentszék korábbi döntései részleteket is tartalmaznak[7]. A vízzel való ,,lemosás'' módja lehet az alámerítés vagy a leöntés, a püspöki konferencia elôírásainak megfelelôen (854. k.). b. Felkészítés a keresztségre 1583 A keresztségre való felkészítés felnôttek esetében fôként a katekumenátus során történik. Ennek rendjét az egyetemes jog keretein belül a püspöki konferencia szabályozza. Az OICA fokozatos beavatási rendjét a CIC csak annyiban írja elô, ,,amennyiben lehetséges'' (851. k. 1). A felnôtt keresztelendôk felkészítését nálunk 1999-ig többnyire a továbbra is érvényben lévô (mivel az Egyházi Törvénykönyvvel nem ellenkezô -- vö. 6. k.) egyházmegyei szintű elôírások szabályozták (zsinati határozatok, körlevelek). A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1999. X. 31-én kihirdetett, A felnôttek beavatása a keresztény életbe címet viselô rendelkezése Magyarországra nézve is kötelezôen érvénybe lépteti az Ordo Initiationis Christianae Adultorum magyar viszonyokra alkalmazott változatát. Eszerint azoknak, akik fiatal vagy felnôtt korban szeretnének a beavató szentségekhez járulni, hosszabb ideig tartó, elmélyült felkészülésre van szükségük. Hiszen a katekumentátusnak nemcsak az a célja, hogy általa a beavató szentségekre készülôk megismerkedjenek a hit igazságaival, hanem az is, hogy a jelöltek megtanulják életre váltani Jézus tanítását, és élô kapcsolatba kerüljenek a helyi egyházi közösséggel, a plébániával. Keresztelés szempontjából felnôttek módjára kell kezelni mindazokat, akik hetedik életévüket betöltötték és eszük használatával rendelkeznek (852. k. 1. §). 1584 Gyermekkeresztelés esetén a szülôket és a keresztszülôket kell oktatásban részesíteni a keresztség jelentésérôl és a vele járó kötelezettségekrôl. Errôl az oktatásról a plébánosnak kell gondoskodnia személyesen vagy mások útján (851. k. 2). Gyermek módjára kell eljárni azokkal, akik eszük használatával nem rendelkeznek (852. k. 2. §). c. A keresztnév 1585 A Codex a keresztnévrôl csupán annyit ír elô, hogy az a keresztény érzülettel ne ellenkezzék. Gyermek keresztelése esetén a név megválasztására a szülôknek s ôket segítve a keresztszülôknek és a plébánosnak kell hogy gondja legyen (855. k.). A felnôtt keresztelendô maga dönthet keresztnevérôl. Lehetôleg szent nevét kell választani, aki a keresztelendônek védôje és példaképe lehet (vö. OICA 26, 65. 4)[8]. d. A keresztelés helye és ideje 1586 A keresztséget rendes formájában is (tehát nem csupán szükség esetén) bármely napon ki lehet szolgáltatni. Mégis ajánlott, hogy a keresztelést vasárnap vagy -- ha lehetséges -- húsvét vigíliáján végezzék (856. k.). 1587 A keresztelés helyét illetôen szükséghelyzetben nincs megszorítás: a szükségkeresztséget bárhol ki lehet szolgáltatni. 1588 Rendes körülmények között a keresztelés sajátos helye a templom vagy a kápolna (857. k. 1. §). Mivel a keresztség az egyetemes egyházba úgy kapcsolja az embert, hogy ezzel saját plébániai közösségének is tagjává teszi (vö. 518. k.), a felnôttet saját lakóhelyének plébániatemplomában, a gyermeket szülei saját plébániatemplomában kell keresztelni, de bármely megfelelô (tehát nem feltétlenül súlyos) okból lehet más keresztkutas templomban vagy kápolnában is kérni és elvégezni a keresztelést (vö. 857. k. 2. §). 1589 Keresztkútnak minden plébániatemplomban kell lennie, de a helyi ordinárius a plébános meghallgatása után a hívek kényelmére engedélyezheti vagy elôírhatja más templomban vagy kápolnában is a keresztkút tartását (858. k.). A keresztkút jelenlétének az a jogi következménye, hogy a rendes keresztelés az illetô templomban kérhetô és végezhetô. A plébánia területén lévô többi keresztkutas templom és kápolna keresztelési joga a plébániatemploméval párhuzamosan érvényesül (858. k. 1. §). Ahhoz, hogy a keresztelés keresztkúttal nem rendelkezô közelebbi templomban, kápolnában vagy más illô helyen történjék, az szükséges, hogy a keresztelendô a távolság vagy más körülmények miatt súlyos nehézség nélkül ne tudjon a plébániatemplomba vagy más keresztkutas templomba elmenni, illetve ne tudják elvinni oda (859. k.). 1590 Noha a saját plébániatemplomtól különbözô egyéb keresztkutas templomokban (pl. másik plébánián) bármely megfelelô okból kérhetô a keresztség az egyetemes jog szerint, a részleges jog helyenként megszorításokat tesz ebben a tekintetben. Elôfordul pl. hogy a másutt végzendô kereszteléshez helyenként a saját plébánostól úgynevezett ,,keresztelési elbocsátót'' írnak elô. Mindenesetre túl merev illetékességi szabályok kimondása aligha látszik célravezetônek akkor, ha nincsenek egységes kritériumok a keresztség kiszolgáltatásának, illetve elhalasztásának feltételeit illetôen. Egyes egyházmegyék törvényei az illetékes plébánián kívüli keresztség megengedettségéhez a lakóhely szerinti plébános elôzetes írásbeli engedélyét is kívánják (vö. pl. ZSK Veszprém, 1996, 53, 38. §). Sôt, ilyen értelemben rendelkeztek egyhangúan a magyar püspökök 1987-ben, az anyakönyvezési szabályzat jóváhagyásakor[9]. Ilyen engedéllyel történt keresztelés után a keresztelô plébános a keresztelést anyakönyvezi, de róla jelentést küld az összes adatokkal együtt a szülôk lakóhelye szerinti plébánosnak[10]. 1591 Magánháznál -- mint bárhol másutt is -- végezhetô a szükségkeresztelés. A rendes keresztelés ugyanitt csak a helyi ordinárius súlyos okból adott engedélyével megengedett (860. k. 1. §). Az OBP bevezetôjének 12. pontja (A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 30) még úgy rendelkezett, hogy ,,magánházakban halálveszély esetét kivéve ne szolgáltassák ki a szentséget''. Ez az elôírás a 860. k. 1. §-a révén annyiban módosult, hogy az ordinárius súlyos okból szükséghelyzeten kívül is megengedheti a házi keresztelôt. Ez a szövegezés kompromisszumos: a törvénykönyv átdolgozása során korábban ,,megfelelô ok'' szerepelt a szövegtervezetben (Comm 15, 1983, 179). Egy ilyen ordináriusi engedélyhez elegendô súlyos ok lehet pl. ha egy gyermeket csak egészségének veszélyeztetésével lehetne házon kívülre vinni[11]. 1592 Kórházban csak szükséghelyzetben vagy más kényszerítô lelkipásztori okból szabad keresztelni. Ám a megyéspüspök olyan szabályt is alkothat, mely a kórházi keresztelésre tágabb lehetôséget teremt (860. k. 2. §). 3. A KERESZTSÉG KISZOLGÁLTATÓJA a. A rendes kiszolgáltatók 1593 A keresztség rendes kiszolgáltatója a püspök, a pap és a diakónus (861. k. 1. §). Nekik a kereszteléshez magához nincs szükségük külön megbízásra. Sajátosan feladata a keresztelés a püspöknek (vö. 863. k.) és a plébánosnak (530. k. 1). Ezért annak a rendes kiszolgáltatónak, aki más területén keresztel, engedélyre van szüksége az illetékestôl, noha külön megbízásra nem szorul. b. A kisegítô kiszolgáltatók 1594 A rendes kiszolgáltató távollétében vagy akadályoztatása esetén a keresztséget megengedetten szolgáltatja ki a hitoktató vagy más olyan személy, akit a helyi ordinárius erre kijelölt (861. k. 2. §). A rendes kiszolgáltató rövid távolléte (pl. szabadság) nem elegendô ok arra, hogy a kisegítô kiszolgáltató kereszteljen[12]. c. A szükségkiszolgáltató 1595 A szükségkeresztséget minden -- akár keresztény, akár nem keresztény -- ember érvényesen és megengedetten kiszolgáltathatja, feltéve hogy megfelelô szándék vezérli (861. k. 2. §), vagyis pl. nem játékból cselekszik, hanem azt akarja tenni, amit az egyház ilyenkor tesz. Természetesen a víz és a kellô szavak ilyenkor is szükségesek. Ezért a lelkipásztorok, különösen a plébánosok feladata, hogy a krisztushívôket megtanítsák a keresztelés módjára. A szükségkeresztelés módját fentebb már ismertettük (2. a). d. A kiszolgáltató illetékessége 1596 A szükségkeresztelést szabad más területén is végezni. Egyébként azonban ki-ki csak azon a területen keresztelhet megengedetten, ahol hivatala (pl. plébános) vagy megbízatása alapján erre illetékes. Itt bármely megfelelô okból megkeresztelheti azt is, aki nem ott lakik (vö. 857. k. 2. §), hacsak a részleges jog ezt még külön feltételekhez nem köti. Az esztergomi fôegyházmegyei papi szenátus szerint pl. ,,hasznos gyakorlat az elbocsátás, illetve a helyileg illetékes plébánostól kért hozzájárulás a keresztségnek más plébánián történô kiszolgáltatásához'' (EK Esztergom, 1981, 12). Más területén a kiszolgáltatónak még a saját alárendeltjét sem szabad megkeresztelnie. Ha valaki mégis más területén kíván keresztelni, ehhez engedély szükséges az illetékestôl (plébános vagy ordinárius; 862. k.). 1597 A felnôttek keresztelésére a püspöknek különös illetékessége van. Ezért legalább a tizennégy éven felüliek (hisz ebben a tekintetben a hetedik életév betöltésétôl felnôttként kell kezelni az embert, vö. 851. k. 1. §) keresztelését elôre jelenteni kell a megyéspüspöknek, hogy ha alkalmasnak ítéli, maga végezhesse a keresztelést (863. k.). 4. A KERESZTSÉG FELVEVÔJE a. Általános alkalmasság 1598 A keresztség felvételére alkalmasak mindazok, de csak azok az emberek, akik még nincsenek megkeresztelve (864. k.). Gyakorlatilag a már világra jött, de még meg nem halt emberekre kell ezt vonatkoztatnunk (vö. 871. k.). A törvénykönyv felszólítást tartalmaz arra, hogy az elvetélt magzatot, ha él, és ha lehetôség van rá, kereszteljék meg (uo.). A magzat méhen belül való megkeresztelésének problémájára -- ellentétben az 1917-es CIC 746. k. 1. §-ával -- a hatályos CIC már nem tér ki. Azt az embert, akirôl kétséges, hogy meg van-e keresztelve, vagy hogy érvényes volt-e a keresztsége, feltételesen kell megkeresztelni (869. k. 1. §). A nem katolikus keresztény egyházi közösségekben keresztelteket átvételükkor nem kell feltételesen megkeresztelni, hacsak az anyag, a keresztelési szavak vagy a szándék tekintetében komoly érvényességi kétség nem merül fel (869. k. 2. §). A kitett vagy talált gyermekrôl az a vélelem, hogy nincs megkeresztelve. Ezért ha keresztelése szorgos utánajárás nyomán sem bizonyosul be, meg kell keresztelni (870. k.), a keresztelés egyéb feltételeinek megtartásával (lásd alább: 4. c). A keresztelés feltételeit illetôen felnôtt- és gyermekkeresztséget különböztetünk meg (a gyermek és felnôtt fogalmáról a keresztség viszonylatában lásd fent: 2. b). b. Felnôttek 1599 A felnôttek megkeresztelésének mások az elôfeltételei normális körülmények között és mások halálveszélyben. Ha nem áll fenn halálveszély, a felnôtt kereszteléséhez az szükséges, hogy: 1) kinyilvánítsa szándékát a keresztség felvételére; 2) kellôen megtanulja a hit igazságait és a keresztény kötelességeket; 3) a katekumenátus révén bevezetést nyerjen a keresztény életbe (865. k. 1. §). Arra is figyelmeztetni kell a keresztelendôt, hogy bánja meg bűneit (uo.). Ezek közül a feltételek közül a megkeresztelkedés szándéka a felnôtt keresztelendô részérôl az érvényességhez szükséges, a többi feltétel a megengedettséget érinti (SC Off, Instr., 1860. VIII. 3.: DS 2837). A katekumenátussal kapcsolatos helyi szabályokra már utaltunk (2. b). Hazai részleges egyházjogunk külön is hangsúlyozza, hogy a felnôttet csak akkor szabad megkeresztelni, ha ,,szabad állapotú, vagy az egyház törvényeivel nem ellenkezô házasságban él'' (ZSK Esztergom, 1994, 57, 26. §). Ennek az elvnek az egyetemes egyházfegyelemben való érvényesítése különösen jelentôs ott, ahol poligámiában élô emberek közt terjed az evangélium. Amíg valaki poligám házasságban él, nem szabad a keresztséghez bocsátani[13]. 1600 A halálveszélyben forgó felnôttet akkor szabad megkeresztelni, ha: 1) valamelyest ismeri a hit legfôbb igazságait; 2) bármilyen módon kinyilvánította szándékát a keresztség felvételére (maga a szándék itt is érvényességi feltétel); 3) ígéri, hogy megtartja a keresztény vallás parancsait (865. k. 2. §). 1601 A keresztény beavatás (initiatio) egysége úgy kívánja, hogy -- hacsak súlyos ok nem szól ellene -- a felnôttet keresztelése után rögtön bérmálják is meg és részesítsék az eucharisztiában (866. k., vö. 842. k. 2. §). c. Gyermekek 1602 A katolikus szülôknek (vö. 11. k.) gondoskodniuk kell arról, hogy gyermekeik már a születés utáni elsô hetekben elnyerjék a keresztséget. Ennek érdekében lehetôleg már a születés elôtt, vagy legalább utána mihamarabb a plébánoshoz kell fordulniuk, hogy kérjék gyermekük számára a keresztséget, s erre kellô felkészítést kaphassanak (867. k. 1. §). 1603 A régi jog (1917-es CIC 770. k.) még azt írta elô, hogy a gyermekeket mielôbb meg kell keresztelni. A 867. k. pontosabban meghatározza ezt az idôt, mikor az elsô hetekrôl beszél. Ha tehát a szükséges feltételek megvannak, a keresztséget nem szabad halogatni (vö. SC Fid, Instr., Pastoralis actio, 1980. X. 20, nr. 5: AAS 77, 1980, 1140), hiszen ez a szentség szükséges a természetfölötti élet és az üdvösség szempontjából. A régi Codex elôírását helyenként tartományi zsinatok konkretizálták: a mielôbbi keresztelés határidejét nyolc napban szabva meg[14]. 1604 Halálveszélyben a gyermekeket haladéktalanul meg kell keresztelni (867. k. 2. §). Ilyenkor még nem katolikus szülôk gyermekeit is meg szabad keresztelni ,,még a szülôk akarata ellenére is'' (868. k. 2. §). 1605 Életveszély esetét kivéve akár katolikus, akár nem katolikus szülôk gyermekének megengedett megkereszteléséhez szükséges, hogy: 1) a szülôk (édesapa, édesanya) vagy gyámok egyike beleegyezzék; 2) megalapozott remény legyen a katolikus vallásban való nevelésre. Ha ez utóbbi feltétel hiányzik, a keresztséget a részleges jog elôírásai szerint a feltétel teljesüléséig el kell halasztani, de a szülôkkel közölni kell ennek okát (868. k. 1. §). A Magyar Katolikus Püspöki Kar rendelkezése különösebb részletezés nélkül csak azt jelenti ki, hogy ,,egy bizonyos ideig el lehet halasztani annak a kisdednek a megkeresztelését, akinek egyik szülôje sem kész a hitvallásra és annak vállalására, hogy ôt katolikus keresztény módon neveli vagy nevelteti'' (A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 5). Még ha a szülôk közül egyik sem katolikus vagy egyik sem hívô is, a gyermeket azonnal meg kell keresztelni, ha az egyik szülô kérésén túl elegendô bizonyosság van a gyermek katolikus nevelésére. A Hittani Kongregáció utasítása szerint ilyenkor is elegendô a haladéktalan kereszteléshez pl. a gyermek gondját komolyan vállaló keresztszülô választása (SC Fid, Instr., Pastoralis actio, 1980. X. 20, nr. 30: AAS 72, 1980, 1153). 1606 A katolikus nevelést személyesen nem vállaló szülôk esetében sem kell eszerint mindig elhalasztani a keresztelést. Az Innsbrucki Egyházmegye részleges joga szerint pl. a keresztelést nem szabad elhalasztani, ha a szülôk -- még ha nem is katolikusok -- vallási okból kérik gyermekük keresztelését és kijelentik, hogy a gyermek katolikus nevelésével egyetértenek, de ezt maguk nem tudják vállalni, más hívô katolikusnak kell ezt a feladatot kifejezetten és a szülôk beleegyezésével vállalnia, mégpedig olyannak, aki az illetô politikai településen lakik. Ez a személy lehetôleg a keresztszülô legyen, de lehet a család egy ismerôse vagy rokona is, aki egyébként a keresztszülôség feltételeinek megfelel. Ha ilyen személy nincs, akkor kell elhalasztani a keresztséget (Richtlinien zur Taufpastoral, nr. 14: ÖAKR 36, 1986, 100--101). 1607 A 843. k. 1. § szerint a szentségeket nem szabad megtagadni azoktól, akik megfelelôen kérik ôket, kellôen fel vannak készülve rájuk és jogilag nincsenek eltiltva tôlük. A kérés megfelelôségének kritériumai a felkészültség követelményei és az eltiltás esetei nem a szentség kiszolgáltatójának puszta megítélésétôl függenek, hanem a jogban nyernek meghatározást. Ezért különösen problematikus a keresztség elhalasztásának fogalma. Az elhalasztás lelkipásztori tapintatból választott, de jogilag nem világos kifejezés. Jól érzékelteti, hogy a lelkipásztor sohasem viselkedhet merev, elutasító módon, hanem utat kell nyitnia a további megbeszélések, kapcsolattartás felé. Jogi technikai szempontból viszont ha egy személy jogosult valamire, s ebbôl a jogból egy másik személy (a szentség illetékes kiszolgáltatója) részérôl kötelesség fakad, akkor a kötelezett nem halaszthatja belátása szerint kötelességének teljesítését. Tehát a ,,halasztás'' kifejezés a 868. kánonban arra utal, hogy a szentség megengedett felvételéhez az ott említett körülmények feltételként vannak kikötve, s hogy ilyeneket az egyetemes törvény keretei között a részleges jog is szabhat (vö. 841. k.). Ezek teljesüléséig a szentséget nem szabad kiszolgáltatni. Így a jogosultság -- törvényesen -- korlátozódik. Ezeket a feltételeket azonban szűken kell értelmezni, vagyis csak akkor szabad hozzájuk kötni a szentség kiszolgáltatását, ha ez a jogszabályból világosan kitűnik (18. k.). 5. A KERESZTSZÜLÔK a. A keresztszülôk tisztsége és szükségessége 1608 A keresztelendônek, hacsak lehet, keresztszülôt kell kapnia. Ennek feladata, hogy a felnôtt keresztelendônek a keresztény beavatásban segítségre legyen, a gyermeket pedig -- a szülôkhöz társulva -- a keresztségre bemutassa és azon legyen, hogy a megkeresztelt keresztény életet éljen (872. k.). Mivel a gyermek nevelésének kötelessége és joga elsôsorban a szülôket illeti, a keresztszülôk szerepe a szülôk mellett kisegítô jellegű. b. A keresztszülôk száma 1609 Nemétôl függetlenül a keresztelendônek lehet egy keresztapja vagy egy keresztanyja vagy egy keresztapja és egy keresztanyja (873. k.). Ezzel az elôírással szemben ôsi idôk óta Európa-szerte létezett és helyenként még ma is elôfordul az a népszokás, hogy kettônél több keresztszülôt alkalmaznak[15]. Anyakönyvezni azonban a mai jog szerint legfeljebb két keresztszülôt lehet. Ha csupán egy keresztszülô van, ennek nem szükséges a keresztelendôvel azonos neműnek lennie[16]. c. A keresztszülôség feltételei 1610 A megkeresztelt és keresztszülôje között már nincs házassági akadály. Így érthetô, hogy a CIC nem különbözteti meg a keresztszülôség érvényességi és megengedettségi feltételeit. Csupán azt szögezi le, hogy a keresztszülôi tisztségre bocsátáshoz szükséges, hogy: 1) az illetôt maga a keresztelendô vagy ennek szülei, illetve gondviselôi vagy ezek hiányában a plébános vagy a kiszolgáltató jelölje ki; 2) alkalmas legyen (értelem használata stb.); 3) szándékozzék ezt a tisztséget viselni; 4) tizenhatodik életévét betöltött személy legyen (bár a megyéspüspök meghatározhat más kort is, sôt megfelelô okból a plébános vagy a kiszolgáltató kivételt is tehet); 5) katolikus, megbérmált és elsôáldozást már végzett, hitéhez és a keresztszülôi tisztséghez méltó életet élô ember legyen; 6) ne kösse kiszabott vagy - - önmagától beálló büntetés esetén -- kinyilvánított egyházi büntetés; 7) ne legyen a keresztelendô apja vagy anyja (847. k. 1. §). Aki ezeknek a feltételeknek nem felel meg, azt -- amennyiben nincs keresztszülô jelen -- tanúként lehet alkalmazni (875. k.). 1611 A nem katolikus keresztény -- egy másnemű katolikus keresztszülô mellett -- mint a keresztség sajátos értelemben vett tanúja szerepelhet (vö. 874. k. 2. §). A liturgikus elôírás korábban arról szólt, hogy ez a személy ilyenkor a keresztszülôi tisztséget töltheti be (OBP, Általános tudnivalók 10. 3: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 18). A CIC szóhasználatának megfelelôen a Szentszék módosította a liturgikus könyv szövegét oly módon, hogy az ilyen nem katolikus keresztény személy szerepének megjelölései közül a ,,keresztszülô'' szót törölte, viszont meghagyta a ,,keresztény tanú'' kifejezést (SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20, 1983, 546). Ennek a sajátos értelmű tanúi tisztségnek a jogi tartalmát az egyetemes törvények pontosan nem körvonalazzák. Az Osztrák Püspöki Konferencia 1985 tavaszán tartott ülésén pl. így értelmezte a 874. k. 2. §-ának erre vonatkozó elôírását: ,,A CIC 874. k. 2. § szerinti keresztelési tanú nem csupán a keresztség kiszolgáltatását tanúsítja. A megkeresztelt számára tanúságot tesz a Szentháromságos Istenbe és Jézus Krisztusba, mint Istenbe Úrba és az Isten és az ember közötti egyetlen közvetítôbe vetett hitrôl. Ezért a keresztelési tanú feladata, éppúgy mint a keresztszülôé, hogy a felnövekvô megkereszteltet a szülôkkel együtt hozzásegítse az emberi és keresztény életre való neveléshez különösen a keresztény hit tudatos megélésével. A katolikus keresztszülô ezen túlmenôen a katolikus egyház hitközösségét képviseli... és a megkeresztelt szüleivel együtt gondoskodik a katolikus hitben való nevelésrôl'' (ÖAKR 36, 1986, 98). Egyesek szerint a nem katolikus egyházi közösséghez tartozó keresztszülôség helyetti sajátos tanúi tisztsége nem vonatkozik az ortodoxokra. Ôk ugyanis -- noha nem katolikusok -- nem pusztán ,,egyházi közösséghez'', hanem ,,egyházhoz'' tartoznak, ezért rájuk továbbra is alkalmazható lenne a liturgikus könyvben szereplô ,,keresztszülô'' megnevezés (Innsbrucki Egyházmegye, Richtlinien zur Taufpastoral, nr. 24: ÖAKR 36, 1986, 102). Ezzel a nézettel aligha érthetünk egyet tekintettel arra, hogy a Szentszék a CIC után a liturgikus könyv bevezetôjének szövegét úgy módosította, hogy ,,a katolikus közösséghez nem tartozó megkeresztelt'' nem keresztszülô, hanem csak keresztény tanú lehet (SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20, 1983, 546). A klerikusok keresztszülôségét a CIC már nem köti külön engedélyhez. 6. A KERESZTSÉG BIZONYÍTÁSA ÉS ANYAKÖNYVEZÉSE a. A keresztség bizonyítása 1612 Ha a keresztelés keresztszülô jelenlétében történik, a keresztszülô képes tanúsítani a szentség felvételét. Ha a keresztszülô nincs jelen, a kiszolgáltatónak gondoskodnia kell arról, hogy legalább tanúja legyen a keresztelésnek (875. k.). Tanúskodásra mindazok képesek, akik a történteket érzékelni és felfogni tudják, s tapasztalatukról bizonyságot is tudnak tenni (vö. pl. 1550. k.). A keresztség bizonyításához, ha ez senkinek hátrányt nem okoz (tehát nem olyankor, ha pl. a házasság érvényessége függ tôle a valláskülönbség akadálya vagy formahiány miatt), egyetlen kifogástalan tanú nyilatkozata vagy a felnôtt korában keresztelt személy esküje elegendô (876. k.). Legtöbbször azonban a keresztelés bizonyítása az anyakönyv segítségével történik. b. A keresztség anyakönyvezése 1613 A keresztelést annak a plébánosnak kell anyakönyveznie, akinek a területén a szentséget kiszolgáltatták. A kereszteltek anyakönyvébe (vö. 535. k. 1. §) be kell jegyezni: 1) a keresztelt nevét; 2) a kiszolgáltató nevét; 3) a szülôket; 4) a keresztszülôket vagy a tanúkat; 5) a kiszolgáltatás helyét és napját; 6) a születés helyét és napját (877. k. 1. §). Ha férjnél nem lévô anyától született gyermeket keresztelnek, az anya nevét csak akkor kell beírni, ha anyasága nyilvánosan igazolt, vagy ha írásban vagy két tanú elôtt önként kéri. Az apa nevét ilyen esetben csak akkor kell feltüntetni, ha azt közokirat (pl. anyakönyvi kivonat) vagy a plébános és két tanú elôtt tett saját nyilatkozata igazolja (877. k. 2. §). Fogadott gyermek keresztelésekor az örökbefogadók nevét be kell jegyezni. A természetes szülôk nevét csak akkor kötelezô beírni, ha ez az illetô területen a világi anyakönyvben is szerepel (877. k. 3. §). A hazánkban érvényes anyakönyvezési szabályok szerint az örökbefogadó szülôk adatait a szülôk rovatába kell beírni. A feljegyzések rovatába kerül az örökbefogadás ténye, valamint ha a természetes szülôk adatai ismertek, az ô adataik is, ha ismeretlenek, akkor ez a tény (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 31, 28. § [2]; ez a szabályzat részletekbe menôen intézkedik a keresztelési anyakönyvezés összes egyéb problémáival kapcsolatban is, vö. 535. k.). 1614 Ha a plébános nem volt jelen a kereszteléskor, a keresztség kiszolgáltatója (szükségkeresztségkor is) köteles értesíteni a keresztelés megtörténtérôl annak a plébániának a plébánosát, amelynek területén a szentséget kiszolgáltatták, hogy a plébános az anyakönyvezést elvégezhesse (878. k., vö. 877. k. 1. §). 1615 A hazai részleges jog szerint ha a gyermeket nem a szülôk lakhelye szerinti plébánián keresztelték, a keresztelési hely plébánosa köteles a keresztelés anyakönyvezése után a keresztelésrôl harminc napon belül értesíteni a szülôk lakhelye szerint illetékes plébánost, aki a keresztelés tényét köteles feltüntetni a saját anyakönyvében, de folyószám nélkül, jelezve hogy hol végezték a keresztelést. Az ilyen folyószám nélküli bejegyzésrôl anyakönyvi kivonatot vagy keresztelési igazolást kiadni szigorúan tilos (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 21, 15. § [3]). ======================================================================== 66. §. A BÉRMÁLÁS 1. A BÉRMÁLÁS FOGALMA 1616 A bérmálás az az eltörölhetetlen jegyet adó szentség, mely a keresztény beavatás útján elôrehaladó megkeresztelteket a Szentlélek adományával gazdagítja és tökéletesebben kapcsolja az egyházhoz, megerôsíti és szorosabban kötelezi ôket, hogy szóban és tettben Krisztus tanúi legyenek, s a hitet terjesszék és védelmezzék (879. k.; vö. LG 11a). 2. A BÉRMÁLÁS KISZOLGÁLTATÁSA 1617 A bérmálás kiszolgáltatása a homloknak a kéz rátételével, krizmával való megkenése és a liturgikus könyvekben elôírt szavak által történik (880. k. 1. §). A szentség érvényességéhez nem szükséges, hogy a bérmáló külön is rátegye a kezét a bérmálandóra. Elegendô a homlok megkenése, mely -- ha kézzel végzik -- kellôen kifejezi a kézrátételt is (PCDecrI, Resp., 1972. VI. 9: AAS 64, 1972, 526; vö. Const. Ap., Divinae consortium naturae, 1971. VIII. 15: AAS 63, 1971, 657--664; magyarul: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 267--275). 1618 A bérmálás hatályos szertartáskönyve az Ordo Confirmationis (OC, 1971. VIII. 22; magyarul: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 263--343). A felnôttkeresztelés és a nem katolikus keresztény befogadása során történô bérmálás liturgiáját ezeknek a szertartásoknak a szabályaiban találhatjuk (uo. 250--252, 354--355). A bérmálás kiszolgáltatásához mindig püspök által szentelt krizma szükséges (880. k. 2. §). A püspök ugyanis ennek a szentségnek az eredendô kiszolgáltatója. Noha a mai egyházfegyelem ezt megengedô szabályt nem tartalmaz, a Szentszék megengedhetné papoknak is ennek az olajnak a megszentelését (vö. 1166--1167. k.)[17]. 1619 A bérmálást célszerű templomban, szentmise keretében kiszolgáltatni. A szentmisében a bérmálás evangélium után történik (OC 21; magyarul: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 284). Ám megfelelô és ésszerű okból végezhetô a bérmálás misén kívül és bármely más méltó helyen is (881. k.). 3. A BÉRMÁLÁS KISZOLGÁLTATÓJA a. A rendes kiszolgáltató 1620 A bérmálás rendes kiszolgáltatója a püspök (882. k.). A püspökök mindenütt érvényesen bérmálhatnak. Megengedetten bérmál: 1) a megyéspüspök saját egyházmegyéjében mindenkit, kivéve azokat a neki alá nem rendelt hívôket, akik bérmálását a saját ordináriusuk kifejezetten megtiltotta (886. k. 1. §); 2) idegen egyházmegyében bármely püspök az illetékes megyéspüspök legalább ésszerűen vélelmezett engedélyével (886. k. 2. §); 3) a megyéspüspök idegen egyházmegyében saját alárendeltjét még a megyéspüspök engedélye nélkül is (uo.). b. A többi kiszolgáltató 1621 A bérmálás szentségét érvényesen szolgáltatja ki a megfelelô felhatalmazással rendelkezô pap is (882. k.). A területi felhatalmazással ellátott pap a kijelölt területen mindenkit megengedetten bérmál, kivéve azokat az idegeneket, akiknek bérmálását saját ordináriusuk megtiltotta (887. k.). Ha a területen exempt hely található, az ilyen pap ott is érvényesen bérmálhat (888. k.), a kijelölt területen kívül viszont -- halálveszély esetét kivéve (883. k. 3) -- nem képes érvényesen kiszolgáltatni ezt a szentséget (887. k.). 1622 A papokat a bérmálásra vagy az egyetemes jog, vagy az illetékes hatóság külön engedélye hatalmazza fel. Az egyetemes jog alapján rendelkeznek bérmálási felhatalmazással: 1) területükön belül azok, akik a megyéspüspökkel egyenlô elbírálás alá esnek (883. k. 1, vö. 381. k. 2. §); 2) az illetô személy vonatkozásában az a pap, aki hivatalánál fogva vagy a megyéspüspök megbízása alapján hét éven felüli személyt keresztel vagy ilyen keresztényt a katolikus egyház teljes közösségébe felvesz (883. k. 2); 3) halálveszélyben lévôk vonatkozásában a plébános, sôt bármely pap, még az is, aki kánoni büntetés alatt áll (883. k. 3; SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20, 1983, 548). 1623 Külön felhatalmazás alapján bérmálhat: 1) az a pap, akit a megyéspüspök -- ha a szükség úgy kívánja -- erre (akár általánosan is) felhatalmazott (884. k. 1. §); 2) az a pap, akit a bérmáló püspök vagy felhatalmazott pap egyes esetekben súlyos okból (!) maga mellé vesz (884. k. 2. §). Ezek a ,,maga mellé vett'' kiszolgáltatók bármilyen -- kánoni büntetés alatt nem álló -- papok lehetnek. Nem szükséges, hogy valamilyen meghatározott egyházi hivatalt viseljenek (SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20, 1983, 548). 4. A BÉRMÁLKOZÓK a. A bérmálkozás általános feltételei 1624 A bérmálás szentségének felvételére képesek mindazok, de csak azok a megkereszteltek, akik még nincsenek megbérmálva (889. k. 1. §). Halálveszély esetét kivéve a megengedettséghez szükséges, hogy a felvevô, ha esze használatával rendelkezik: 1) kellô oktatást kapjon; 2) megfelelôen felkészüljön; 3) meg tudja újítani keresztségi fogadalmát (889. k. 2. §). b. A bérmálkozók életkora 1625 A hívôk kötelesek a bérmálás szentségét idôben felvenni. A szülôk és bérmaszülôk kötelessége gondoskodni arról, hogy a bérmálandók kellô oktatást kapjanak és megfelelô idôben elnyerjék ezt a szentséget (890. k.). Az egyetemes jog szerint a bérmálás szentségét körülbelül abban a korban kell feladni, amikor a bérmálandók eljutnak értelmük használatára (aetas discretionis -- 891. k.). Ez az életkor jogi értelemben a hetedik életév betöltésekor érkezik el (97. k. 2. §)[18]. 1626 Az 1917-es CIC a kb. hétéves kort jelölte meg a bérmálás számára. Halálveszély esetén, valamint megfelelô és súlyos okból korábban is ki lehetett szolgáltatni ezt a szentséget. Ilyen oknak számított a korábbi bérmálkozást kívánó törvényes szokás is. Ez volt a helyzet Spanyolországban és Latin-Amerikában, ahol hétévesnél kisebb gyerekeknek, gyakran pedig közvetlenül a keresztelés után adták ezt a szentséget. A Szentségi Kongregáció 1932-ben kijelentette, hogy ezt a szokást továbbra is lehet követni, bár az általános jog alkalmazásának bevezetése kívánatos, oly módon azonban, hogy a bérmálást inkább az elsôáldozás elôtt szolgáltassák ki (Instr.,1932. VI. 30: AAS 24, 1932, 271--272). 1952. III. 26-án pedig hiteles törvénymagyarázat született arról, hogy -- tekintettel az 1917-es CIC 788. k.-ra -- nem tartható annak a helyi ordináriusnak a rendelkezése, aki megtiltja a tízévesnél fiatalabb gyermekek bérmálását (PCI, Resp., nr. III: AAS 44, 1952, 496). Az 1971-es OC a hét év körüli korban való bérmálást rögzítette, bár megnyitotta a lehetôséget arra, hogy a püspöki konferenciák idôsebb korban állapítsák meg a bérmálkozás idejét: ,,A gyermekek megbérmálását a latin egyház általában hétéves korig halasztja. A püspöki konferenciák azonban, ha lelkipásztori okból jobbnak látják, úgy határozhatnak, hogy kellô felkészítés után érettebb korban történjék a bérmálás annak érdekében, hogy tudatosabbá legyen, mit is jelent a hívô ember életében a teljes engedelmesség Krisztus Urunknak, és az állhatatos tanúságtétel ôróla. Ilyenkor azonban gondosan ôrködjenek azon, hogy halálveszélyben vagy egyéb súlyos okból a gyermekek még értelmük használata elôtt is idejében megbérmáltassanak, nehogy meg legyenek fosztva a szentség kegyelmeitôl'' (A bérmálás tudnivalói, nr. 11; magyarul: A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 280). Ezt az elôírást a hatályos CIC nem változtatta meg, hiszen a Szentségi és Istentiszteleti Kongregáció hivatalos módosításjegyzéke (Variationes, 1983. IX. 12) ebben a tekintetben változást nem jelez. Tehát a Szentszék hivatalos értelmezése szerint is az értelem használatának kora és a hétéves kor ugyanazt jelenti. 1627 A püspöki konferenciáknak jogukban áll, hogy ettôl az egyetemes jogban jelzett életkortól különbözô (annál magasabb vagy alacsonyabb) korhatárt írjanak elô a bérmálásra. Hazánkban a püspöki konferencia 1983. XII. 13--14-i ülésén úgy határozott, hogy a bérmálást ,,lehetôleg'' 12--14 éves kor elôtt ne szolgáltassák ki (Új Ember 40, 1984. I. 1, 2; vö. MKPK, Kieg. 17. cikkely). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezen a koron túl is tetszés szerint halogatni lehetne a bérmálást, hiszen a hívôk kötelesek idejében felvenni ezt a szentséget (890. k.). A ,,lehetôleg'' kifejezés jelzi, hogy a püspöki konferencia megfelelô okból megengedhetônek tekinti a 12 évesnél fiatalabb gyermek bérmálását is, noha ezt nem kívánja általános gyakorlattá tenni. Egyes egyházmegyék az itt megadott kor felsô határában állapították meg a bérmálási korhatárt (14 év)[19]. A spanyol püspöki konferencia 1983. XI. 16-án kiadott határozatának 10. cikkelyében azt írja elô, hogy a 14. életév körül kell a bérmálást kiszolgáltatni, de fenntartja az egyes megyéspüspökök jogát ahhoz, hogy szabályként inkább a Codexben megjelölt életkort (az értelem használatának korát) kövessék[20]. Az olasz püspöki konferencia a bérmáláshoz 12 év körüli életkort ír elô[21]. A svájci püspöki konferencia 11 évet kíván a bérmáláshoz[22]. 1628 Akik a korai bérmálást tekintik kedvezôbbnek, elsôsorban azzal szoktak érvelni, hogy így fenntartható a keresztény beavatás hagyományos rendje: keresztség, bérmálás, eucharisztia. Arra is méltán hivatkoznak, hogy a bérmálás teológiai szempontból a keresztségnek mintegy kiegészítôje (complementum baptismi)[23]. A szentség ,,ex opere operato'' hatékonysága és a benne kapott szentségi jegy lehetôvé teszi, hogy a szentség felvevôje segítséget kapjon arra, hogy nagykorúvá váljék a hitben. Így ez a szentség nemcsak azoké, akik ezt a nagykorúságot természetes síkon már elérték[24]. Akik viszont a késôbbi bérmálást tekintik célszerűbbnek, a bérmálkozó érettebb döntésének kialakítására helyezik a hangsúlyt. Ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy kétségbe vonnák azt az igazságot, hogy a szentség mindenekelôtt Krisztus műve, akinek érdemeiért kapjuk meg a Szentlelket: ô az, aki megerôsít bennünket a hitben. Mindenesetre ha hajdan a 12 éves kor táján vezették is a gyermekeket elsôáldozásra, X. Szent Pius pápa kora óta a korai szentáldozás terjedt el. Így antropológiailag érthetô, ha a 12 éves korra a püspöki konferenciák sokhelyütt a keresztény ember életének egy másik jelentôs mozzanatát, a bérmálást helyezték. Ez ugyanis olyan életkor, amelyben a gyerekek számos kultúrkörben és számos vallásban ünnepélyesen is beléptek a felnôttek világába[25]. 1629 Halálveszélyben vagy a kiszolgáltató megítélése szerinti súlyos okból a korhatártól el lehet tekinteni (891. k.). 5. A BÉRMASZÜLÔK 1630 A bérmálandónak -- hacsak lehetséges -- bérmaszülôje kell hogy legyen. Ennek feladata a megbérmáltat segíteni abban, hogy Krisztus valódi tanújaként viselkedjék és teljesítse az ezzel a szentséggel járó kötelességeket (892. k.). 1631 A bérmaszülôség feltételei ugyanazok, mint a keresztszülôségé (893. k. 1. §, vö. 874. k.). Az egyház -- ellentétben az 1917-es CIC 796. k. 1. számával -- az OC bevezetôjének 5. pontjában foglalt ajánlást (A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 277) megújítva azt javasolja, hogy a bérmaszülôséget ugyanarra bízzák, aki a keresztszülôi tisztséget viseli (893. k. 2. §). A bérmaszülônek nem kell a bérmálandóval azonos neműnek lennie. 6. A BÉRMÁLÁS BIZONYÍTÁSA ÉS ANYAKÖNYVEZÉSE 1632 A bérmálás bizonyítására is érvényesek a jognak a keresztelés bizonyítására vonatkozó -- fentebb már ismertetett -- elôírásai (894. k., vö. 876. k.). 1633 A bérmálást az egyetemes jog szerint az egyházmegyei hivatal bérmálási anyakönyvébe kell bevezetni. Az anyakönyvben fel kell tüntetni: 1) a megbérmált nevét; 2) a kiszolgáltató nevét; 3) a szülôk nevét; 4) a bérmaszülôk nevét; 5) a bérmálás helyét és napját. Ahol a püspöki konferencia vagy a megyéspüspök úgy rendelkezik, plébániai bérmálási anyakönyvet kell vezetni, s mindezt oda kell bejegyezni (895. k.). Hazánkban továbbra is a plébániai bérmálási anyakönyvek vezetését írja elô a püspöki konferencia (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 50--52, 52--55. §). A bérmálás helyének plébánosa köteles értesíteni a bérmálásról a keresztelés helyének plébánosát, hogy a bérmálás megtörténtét a keresztelési anyakönyvben is fel lehessen tüntetni (895. k., vö. 535. k. 2. §). 1634 Ha a bérmálás helyének plébánosa nem volt jelen a szentség kiszolgáltatásakor (pl. idegen pap bérmált halálveszélyben), a kiszolgáltató köteles ezt a plébánost személyesen vagy más útján mielôbb értesíteni a bérmálás megtörténtérôl (896. k.), hogy a plébános a kellô anyakönyvi bejegyzésekrôl gondoskodhasson. ======================================================================== 67. §. AZ EUCHARISZTIA 1. FOGALMA, ASPEKTUSAI 1635 A 897. kánonnak a II. Vatikáni Zsinat tanítását (SC 10, PO 5 stb.) követô megfogalmazása szerint az eucharisztiában ,,maga az Úr Krisztus van jelen, ô az áldozat, és ôt vesszük magunkhoz'', hiszen -- mint II. János Pál pápa írja Redemptor Hominis kezdetű enciklikájában -- ,,ez a szentség egyszerre szentségi áldozat, szentségi egyesülés és szentségi jelenlét'' (1979. III. 4, nr. 20: AAS 71, 1979, 312; magyarul: PM I, 80). Tehát az eucharisztia három alapvetô arculata: 1) az áldozatbemutatás (megújítás), mely a szentmise, vagyis az eucharisztia ünneplése (celebratio eucharistica) által történik; 2) a szentáldozás; 3) Krisztus valóságos jelenléte, mely az oltáriszentség imádásának és ôrzésének alapja. E három vonatkozáshoz a jogban is külön-külön szabályok kapcsolódnak. 1636 Az idézett kánonban általános teológiai alapelv, hogy az ,,eucharisztikus áldozat az Úr halálának és feltámadásának emléke, melyben a keresztáldozat örökké folytatódik, az egész istentiszteletnek és keresztény életnek csúcsa és forrása, mely jelöli és létrehozza Isten népe egységét, és építi Krisztus testét. A többi szentségek és az egyház apostoli tevékenységének összes művei pedig összetartoznak a legszentebb eucharisztiával, és rá irányulnak'' (uo.; vö. LG 11, 17, PO 5--6). 1637 Az eucharisztia a legméltóságosabb szentség: a keresztény vallás csúcsa és mintegy középpontja a legszentebb eucharisztia misztériuma (XII. Pius, Enc., Mediator Dei, 1947. XI. 20: AAS 39, 1947, 547; DS 3847). Ezért az egyházi közösség az egyház egységének szentségében, vagyis az eucharisztiában jelenik meg és realizálódik a legteljesebben. Az egyházzal való teljes közösség (plena communio) és az eucharisztikus közösségben való részesedés, noha nem azonosíthatók mechanikusan[26] (vö. 205. k.), mégis bensôleg összefüggenek egymással. 1638 A legszentebb eucharisztia életadó és egyházépítô erejébôl következik, hogy a krisztushívôknek a legnagyobb tiszteletet kell tanúsítaniuk iránta. Ez a tisztelet az eucharisztia hármas arculatának megfelelôen egyrészt azt jelenti, hogy a krisztushívôknek tevékenyen kell részt venniük a legfenségesebb áldozat ünneplésében, másrészt gyakran és áhítattal kell szentáldozáshoz járulniuk, végül pedig az oltáriszentségben jelenlévô Krisztust imádattal kell tisztelniük. A lelkipásztorok feladata, hogy a rájuk bízottakat megtanítsák az eucharisztiának erre a teológiai értékelésére, s ennek alapján elvezessék ôket az ezzel kapcsolatos kötelességek tudatosítására (898. k.). E hármas kötelezettség jogilag is általánosabb, mint amit ennek körébôl a CIC különbözô kánonjaiban konkrétan elôír (pl. 920. k.: évi szentáldozás, 1247. k.: vasárnap és kötelezô ünnepen részvétel a szentmisén). A krisztushívôk egyes csoportjai számára az egyetemes (pl. 276. k. 2. § 2, 528. k. 2. §, 663. k. 2. §, 719. k. 2. §, 904. k.) vagy a részleges, illetve a saját jog (pl. szerzetes szabályzat) az eucharisztia tiszteletének bizonyos formáit nem ritkán -- kiemelkedô vsszhangban a fenti általánosan fogalmazott jogi kötelezettséggel -- konkrétabban is megszabja. 2. ÜNNEPLÉSE a. Az eucharisztia ünneplésének alanya 1639 Az eucharisztikus ünneplés Krisztus és az egyház cselekménye[27]. Benne az Úr Krisztus a pap szolgálata által a kenyér és a bor színe alatt lényegileg jelenlévô önmagát felajánlja az Atyának, és magát lelki táplálékul adja a felajánlásában vele társult hívôknek (899. k. 1. §). Az eucharisztikus ünneplés tehát tág fogalom: magában foglalja az áldozatbemutatást, mely által Krisztus ajánlja fel magát az Atyának, és az áldozati lakomát, melyben a hívôk részesülnek. Az ünneplésben az összes jelenlévô hívôk tevékenyen részt vesznek: ki-ki a maga módján, a rendek és a liturgikus feladatok különbözôsége szerint (uo. 2. §). A püspök vagy az áldozópap jeleníti meg Krisztust az eucharisztikus gyülekezetben. Vagyis ô az eucharisztikus ünneplés végzôje, kiszolgáltatója (minister). A többiek szerepét a teológiai adottságokon kívül a liturgikus jog határozza meg. Mindenesetre diakónusoknak és világiaknak nem szabad a misekönyörgéseket és az eucharisztikus imát mondaniuk vagy olyan más cselekményeket végezniük, melyek a misézô papra tartoznak (907. k.). b. Az eucharisztia végzôje 1640 A szentmise érvényességéhez az szükséges, hogy bemutatója (végzôje) érvényesen felszentelt pap legyen, hiszen egyedül ô képes Krisztus személyében az eucharisztia szentségét létrehozni (900. k. 1. §; vö. pl. IV. Lateráni Zsinat, c. 1: DS 802). A hívôk egyetemes papságának téves értelmezéseivel szemben az egyház manapság ezt külön is hangsúlyozza (SC Fid, Ep., 1983. VIII. 6: AAS 75, 1983, 1001--1009). 1641 A Hittani Kongregáció 1983. VIII. 6-i levelében elutasított téves értelmezések: 1) Az a felfogás, hogy minden keresztény közösség, pusztán azáltal, hogy Krisztus nevében egybegyűlik, rendelkezik minden hatalommal, amit Krisztus adott egyházának. 2) Annak állítása, hogy az egyház olyan értelemben apostoli, hogy minden megkeresztelt utóda az apostoloknak, s így az eucharisztia alapításának az apostolokhoz intézett szavai is mindenkinek szólnak. 3) Az egyetemes és a szolgálati papság közti lényegi különbségnek, vagyis annak tagadása, hogy a keresztények egyetemes papsága és a szolgálati papság a Krisztus papságában való részesedés tekintetében különböznek egymástól. 4) Annak állítása, hogy minden -- bármilyen kicsiny -- keresztény közösség, ha egyébként sokáig nélkülöznie kellene az eucharisztiát, ,,visszavehetné'' magának azt az -- úgymond -- eredendô hatalmát, hogy az átváltoztatást is elvégezze. Ilyenkor eszerint a közösség rendelkezhetne azzal a hatalommal, amit egyébként az egyházi rend szentségében lehet elnyerni. 5) Az a szemlélet, mely szerint az eucharisztia ünneplése egyszerűen a helyi közösség cselekménye, mely a kenyértörés révén megemlékezik Krisztus utolsó vacsorájáról (nr. II, 1- -3: uo. 1002--1004). 1642 Az eucharisztia megengedett végzéséhez az szükséges, hogy az illetô pap a misézéstôl ne legyen eltiltva (vö. 1331. k. 1. § 2, 1333. k. 1. § 1), és megtartsa az erre vonatkozó egyházi elôírásokat, melyek a liturgikus könyvekben, magában a CIC-ben, valamint különbözô egyéb egyetemes és részleges egyházi jogszabályokban találhatók (900. k. 2. §). 1643 A szentmisét végzôje felajánlhatja bárkiért, akár élôért, akár elhunytért (901. k.). A mise felajánlásának kérdésére a miseadományok kapcsán még visszatérünk. 1644 A koncelebrálás a mai egyházfegyelem szerint mindig megengedett, hacsak a hívôk javának lelkipásztori szempontja mást nem indokol. Ám minden papnak szabadságában áll egyénileg misézni, feltéve, hogy ugyanabban a templomban vagy kápolnában épp akkor nem folyik koncelebráció (902. k.). 1645 Az óegyházban a püspök vezetésével bemutatott szentmisében az áldozópapok is közösen, saját szent rendjüknek megfelelôen vettek részt. A misén résztvevôk számának növekedtével terjedni kezdett az a gyakorlat, hogy egyazon egyházban (templomban) egy nap többször is végezzenek eucharisztiát. Nyugaton a koncelebráció a XIII. században veszett ki a szokásból. Az 1917-es CIC 803. kánonja a papszentelési és a püspökszentelési mise kivételével még tiltotta a koncelebrációt. Az új fegyelem a II. Vatikáni Zsinat nyomán (SC 57-58) fokozatosan fejlôdött ki. 1965. III. 7-én a Rítuskongregáció határozatával kihirdették a koncelebráció szertartását (AAS 57, 1965, 410--412; vö. Leges III, 4655--4660). A Missale Romanum általános rendelkezései (1969. IV. 6) egyrészt a koncelebráció szertartásával, másrészt megengedett alkalmaival kapcsolatban intézkednek (nr. 153--160; magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 55--56). A hatályos CIC már nem szorítja meg a megengedett koncelebráció alkalmainak körét: a 902. k. értelmében mindig szabad koncelebrált formában végezni a misét, valahányszor valaki megengedetten misézik. Tehát a törvényes engedéllyel binált vagy trinált misék mindegyike lehet koncelebrált[28]. Ennyiben a Római Misekönyv bevezetô rendelkezései módosultak (SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20, 1983, 541--542). Ugyanakkor figyelmet érdemel, hogy a CIC 1980-as tervezete még ajánlotta a koncelebrációt, a 902. k. végleges szövege viszont csak a lehetôséget hangsúlyozza. A szövegtervezet vitája során az ajánlás ellen az volt a fô észrevétel, hogy ez nem felelne meg a zsinat szándékának, mely csupán a koncelebráció lehetôségeinek kibôvítését (SC 57), nem pedig a kivétel szabállyá tételét (az egyetlen pap által végzett misék visszaszorítását) kívánta (Comm 15, 1983, 191). Teológiai szempontból az egyénileg végzett misék helyett a koncelebráció ajánlásával szemben egyesek arra hivatkoznak, hogy bár a koncelebráció során a papság egysége látható kifejezést nyer, ilyenkor mégis egyetlen misét mutatnak be (vö. SC Rit, Decr., Ecclesiae semper, 1965. III. 7: AAS 57, 1965, 411). Márpedig minden szentmise önálló érték: benne Krisztus megváltó áldozata újul meg[29]. 1646 A katolikus papoknak tilos a szentmisét olyan papokkal vagy lelkészekkel koncelebrálniuk, akik a katolikus egyházzal nincsenek teljes közösségben (908. k.), hiszen, mint említettük, az egyházzal való közösség és az eucharisztikus közösségben való részesedés szorosan vsszefügg. A szent dolgokban való tiltott közösködést az 1365. k. bünteti. 1647 Az idegen helyen való misézéshez a templom vagy kápolna igazgatójának vagy más törvényes elöljárónak a (kifejezett vagy hallgatólagos) hozzájárulása szükséges (vö. pl. 561. k.). Ezt a hozzájárulást a templom igazgatója köteles megadni akkor is, ha az illetô papot nem ismeri, feltéve hogy az bemutatja ordináriusának vagy elöljárójának egy évnél nem régebbi ajánlólevelét (vagyis a papi igazolványt, celebretet), vagy józanul feltételezhetô, hogy a misézéstôl nincs eltiltva (903. k.). A régi jogban elôírt (1917-es CIC 804. k. 2. §) vendégkönyv vezetését a mai egyetemes jog már nem kívánja meg. 1648 A gyakori misézés minden papnak kötelessége, sôt nagyon ajánlott, hogy a papok -- akkor is, ha ezt beosztásuk egyébként nem kívánná meg (ha ugyanis megkívánja, akkor kötelességük) -- naponta mutassák be a szentmisét. Ez a papok legfôbb feladata, s akkor is megvan a teológiai értéke, ha hívôk nem lehetnek rajta jelen, hiszen Krisztus és az egész egyház cselekménye (904. k.; vö. PO 13). A jog azonban határt is szab a misézés gyakoriságának. Az általános elv az, hogy a papnak napjában egynél többször nem szabad miséznie (905. k. 1. §). Kivételt képeznek ez alól a szabály alól: 1649 1) Azok az esetek, amikor maga a jog teszi lehetôvé ugyanazon a napon a többszöri misézést: Karácsonykor és halottak napján (XV. Benedek, Const. ap., Incruentum, 1915. VIII. 10: AAS 7, 1915, 401)[30] régtôl fogva szabad a papoknak háromszor misézniük. Karácsonykor mindháromra vehetô fel miseadomány (vö. PCI, Resp., 1947. V. 29: AAS 39, 1947, 373), halottak napján csupán egyikükre (PCI, Resp., 1923. XII. 13: AAS 16, 1924, 116). A karácsonyi trinálás lehetôségét a Missale Romanum általános rendelkezéseinek 158. pontja is említi (magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 56), s más alkalmakat is megjelöl, amikor a binálás magánál a jognál fogva megengedett, így: aki nagycsütörtökön a krizmaszentelési misét végezte vagy abban koncelebrált, az esti szentmisét is végezheti, illetve azon is koncelebrálhat; aki húsvét éjjelén misézett, illetve koncelebrált, az húsvét napján is megteheti ezt minden külön felhatalmazás nélkül; aki zsinaton, lelkipásztori látogatáson vagy papi összejövetelen (pl. konferencia, zarándoklat alkalmával) saját püspökével vagy annak megbízottjával koncelebrál, misézhet újra a hívek számára is. Ugyanez áll az ordináriusukkal, annak megbízottjával koncelebráló szerzetesekre is. Akik a hívek számára kell, hogy misézzenek, káptalanjuk vagy szerzetesi közösségük miséjén is koncelebrálhatnak (uo., vö. SC Cult, Decl., 1972. VIII. 7: AAS 64, 1972, 561--563). 1650 2) Azok az esetek, amikor a helyi ordinárius ad engedélyt a többszöri misézésre. Ilyen engedélyt az ordináriusnak csak paphiány esetén szabad adnia, s nem is napjában akárhányszori misézésre. Naponta kétszeri misézést bármely megfelelô okból (pl. temetési mise mondása[31]) engedélyezhet, háromszorit csak vasárnapra és kötelezô ünnepekre, és csupán akkor, ha ezt a lelkipásztori szükség megkívánja, vagyis pl. ha a hívôk másként nem tudnának eleget tenni vasárnapi kötelezettségüknek (905. k. 2. §)[32]. 1651 Háromnál többszöri misézést a helyi ordinárius nem engedélyezhet. A CIC szövegtervezetének vitája során azért ragaszkodtak a kétszeri és a háromszori misézés említéséhez, hogy világos legyen: ennél messzebb menô felhatalmazásért a Szentszékhez kell fordulni (Comm 15, 1983, 192). Mégis több szerzô úgy véli, hogy a megyéspüspök -- ha ennél többszöri misézésre általános engedélyt nem adhat is -- részleges esetre felmentést adhat az egynél többszöri misézésnek a 905. k. 1. §- ában foglalt tilalma alól (vö. 87. k. 1. §). Akik a felmentés lehetôségét vallják, természetesen úgy értékelik a 905. k. 2. §-át, hogy az a hétköznap kettônél, vasár- és ünnepnap háromnál többszöri misézésre jogosító felmentés megadásának jogát nem tartja fenn (az engedélyezés lehetôségeinek korlátozásával) az Apostoli Szentszéknek[33]. 1652 Tekintettel a törvény lelkipásztori indokaira, nem látszik a törvényhozó szándéka szerint valónak az a törekvés, hogy mindenáron bôvítsük a napi többszöri, kivált a háromnál többszöri misézés lehetôségét. Az eucharisztikus ünneplés elszürkülése, nem megfelelô elôkészítése, a hívekkel való személyes találkozás, sôt a vasárnapi gyóntatás szinte lehetetlenné válása, a lelki élet számára értékes többi liturgikus ünneplési formák kiszorulása[34] s magának a papnak a káros túlterhelése lehet a szerfölött gyakori misézés következménye[35]. Mivel a paphiány miatt egyetlen papra egyre több plébánia ellátásának gondja hárul, nyilvánvaló, hogy az illetôre bízott plébániák számának növekedtével hamarosan a fizikai lehetôségek határaiba ütközne az az igyekezet, hogy minden közösség számára minden vasárnap szentmisét mutasson be. E kérdés megoldásának útja -- amíg a paphiány fennáll -- nem a misék számának szaporítása, hanem a pap nélküli vasárnapi istentiszteletek szabályos megszervezése. Ahol a pap nem misézhet, mivel háromnál több misét vasárnap sem mondhat, a hívek az ilyen pap nélküli istentiszteleten való részvétellel is eleget tehetnek a vasárnap megszentelése kötelezettségének (vö. 1248. k. 2. §). 1653 Az elôesti mise a binálás, illetve trinálás szempontjából nem az ünnep napján, hanem az elôzô napon mondott misének számít. Aki tehát szombat reggel hétköznapi, szombat este vasárnapi misét mond, majd vasárnap még háromszor misézik, az szabályosan jár el, feltéve hogy hétköznapra binálási, vasárnapra trinálási engedélye van. A Rítuskongregációnak a liturgikus évrôl és naptárról kiadott általános szabályai szerint ,,A liturgikus nap éjféltôl éjfélig tart. A vasárnapok és a fôünnepek megülése azonban már az elôzô nap estéjén megkezdôdik'' (SC Rit, Normae part., 1969. III. 21, nr. 3: Leges IV, 5497; magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 103). Ezt pedig az egyházmegyei hatóságok gyakorlatának megfelelôen a szerzôk a fenti értelemben magyarázzák, vagyis a 905. kánonban szereplô napot éjféltôl éjfélig számítják[36]. 1654 Hívôk jelenléte nélkül a papnak az eucharisztikus áldozatot csak megfelelô és ésszerű okból szabad bemutatnia (906. k.). A CIC ebben a tekintetben nem tesz különbséget a ministránsok és a többi hívô között. Itt tehát olyan misérôl van szó, ahol a papon kívül sem ministráns, sem más hívô nincs jelen. Ilyenkor a misézésre megfelelô és ésszerű ok, ha a pap eleget kíván tenni a 904. k. mindennapi misézésre felszólító ajánlásának[37]. 1655 A Missale Romanum általános rendelkezéseinek 211. pontja a ministráns nélküli misézést csak súlyos szükség esetén engedte meg (A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 64). Ma ez a szabály már nincs érvényben, mivel a 906. k. enyhébb elôírása váltotta fel (SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20, 1983, 542). 1656 A felkészülés és a hálaadás a szentmise elôtt, illetve azt követôleg a papnak jogilag is kötelessége (909. k.). A felkészüléshez tartozik a lelkiismeretvizsgálat is, hiszen annak, aki tudatában van súlyos bűnének, elôzetes gyónás nélkül nem szabad szentmisét bemutatnia, kivéve, ha erre súlyos oka van (pl. egybegyűlt hívô közösség), s hiányzik a gyónási alkalom. Ilyenkor köteles felindítani a tökéletes bánatot, mely magában foglalja a mielôbbi gyónás szándékát is (916. k.). A mise ,,utáni'' hálaadás történhet az áldozást követô szent csendben is[38]. c. A szentmise rítusai és szertartásai 1657 Az eucharisztia anyaga a tiszta búzakenyér, melynek frissen készültnek -- s ha latin rítusú pap misézik, kovásztalannak (926. k.) - - kell lennie, valamint a szôlô termésébôl készült, természetes és nem romlott bor, melyhez kevés vizet kell keverni (924. k.). A kenyérnek mint élelemnek felismerhetônek és olyannak kell lennie, hogy a pap több részre törhesse (Missale Romanum, Institutio generalis, nr. 281--285; magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 81). 1658 Az eucharisztia anyagával kapcsolatos egyéb részletekrôl lásd pl. SC Cult, Instr., Liturgicae instaurationes, 1970. IX. 5, nr. 5: AAS 62 (1970) 698--699; (magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 141--142); SC Rit, Instr., Eucharisticum mysterium, 1967. V. 25, nr. 48: AAS 59 (1967) 566; SC SacrCult, Instr., Inaestimabile donum, 1980. IV. 3, nr. 8: AAS 72 (1980) 335--336; (magyarul: Instrukció az Oltáriszentség tiszteletével kapcsolatos néhány kötelezô irányelvrôl, EK Esztergom, 1980, melléklet, 4). Az eucharisztia érvényességéhez és megengedettségéhez szükséges anyagról a Rítuskongregáció és más szentszéki hatóságok válaszai alapján kiterjedt kazuisztika alakult ki[39]. 1659 Az Apostoli Szentszék külön engedélye -- az újabb jog szerint (SC SacrCult, Rescr. pert., 1978. X. 13: Leges V, 7479) -- lehetôvé teheti, hogy egy pap, aki egészségi okból egyáltalán nem fogyaszthat alkoholt, szôlômusttal megengedetten misézzen. Az ilyen engedély megadására az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció az illetékes (vö. SC Fid, Resp. part., 1981. IX. 22: Leges VI, 8247--8248). A szentmise anyagával kapcsolatos külön engedélyek megadása csak akkor van a Hittani Kongregációnak fenntartva, ha az ügy olyan kérdést érint, ami hittani szempontból is tisztázásra szorul (pl. ha valaki nem musttal, hanem mesterségesen tartósított szôlôlével kívánna misézni; uo.). 1660 Egymás nélkül vagy misén kívül még végsô szükségben is tilos átváltoztatni a kenyeret vagy a bort (927. k.). A misén belül, de az atváltoztatás liturgikus mozzanatán kívül történô konszekrálásról a régi jogban bôséges kazuisztika fejlôdött ki[40]. A hatályos Missale Romanum bevezetô rendelkezései külön csak arról az esetrôl rendelkeznek, mikor a pap csak konszekráció után vagy áldozás közben veszi észre, hogy bor helyett vizet öntött a kehelybe. Ilyenkor a vizet ki kell öntenie, bort és vizet kell a kehelybe töltenie, s azt konszekrálni. De nem kell a kenyeret is újból konszekrálnia (286; magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 82). 1661 A misézés nyelvének a latinnak vagy más olyan nyelvnek kell lennie, amelyen törvényesen jóváhagyott liturgikus szöveg áll rendelkezésre (928. k.). A jóváhagyott liturgikus szövegektôl való eltérés (vö. 846. k.; SC 22 c) általában sem megengedett, de az egyház által jóváhagyott eucharisztikus imákat (misekánonokat) ,,megváltoztatni, vagy más, magánszemélyektôl származót bevezetni'' ,,igen súlyos visszaélésnek minôsül'' (SC SacrCult, Instr., Inaestimabile donum, 1980. IV. 3, nr. 5: AAS 72, 1980, 335; magyarul: Instrukció az Oltáriszentség tiszteletével kapcsolatos néhány kötelezô irányelvrôl, EK Esztergom, 1980, melléklet, 4). 1662 A latin mise mondását a hívô nép jelenlétében a Szentszék különösen ott látja indokoltnak, ahol különbözô nyelvű hívek jönnek össze. Ilyen helyeken rendszeres latin mise biztosítását a jog a helyi ordinárius megítélésére bízza (SC Cult, Notificatio, 1971. VI. 14, nr. 4a: AAS 63, 1971, 714). A jóváhagyott és hatályban levô liturgikus könyvek használatával kapcsolatban az Istentiszteleti Kongregáció 1984. X. 3-i levelében (AAS 76, 1984, 1088-1089) kivételt engedélyezett: a megyéspüspököket felhatalmazta, hogy meghatározott papoknak és hívôcsoportoknak kérésükre megengedjék az ún. trienti rítusú latin mise végzését a Missale Romanum 1962-es kiadása szerint. 1663 A papok és a diakónusok viselete az eucharisztia ünneplésekor meg kell, hogy feleljen a rubrikák, vagyis a liturgikus könyvekben az imádságok mondásának és a szertartások végzésének módját meghatározó, általában pirossal nyomtatott szabályok[41] elôírásainak (929. k.). 1664 A misében használt liturgikus öltözékekrôl intézkedik a Római Misekönyv általános rendelkezéseinek 297--310. pontja (A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 83--85), valamint SC Cult, Instr., Liturgicae instaurationes, 1970. IX. 5, nr. 8: AAS 62 (1970) 701; (magyarul: uo. 144); SC Cult, Decr. part., 1972. XII. 23, prologus: Leges IV, 6353 (papok ne öltözzenek diakónusnak); SC Cult, Decl. part., 1974. VIII. 28: Leges V, 6836--6838 (stólát civil ruhára vagy reverendára véve misézni tilos, alba nélküli, zárt miseruha szükség esetén a püspöki kar kérésére engedélyezhetô). 1665 A beteg vagy idôs papok, ha nem tudnak állni, ülve is végezhetik a szentmisét. Ám a nép jelenlétében csak akkor szabad így misézni, ha a helyi ordinárius engedélyt adott rá (930. k. 1. §). A vak vagy más betegségben szenvedô papoknak bármely (tehát nem csupán az adott napra rendelt) jóváhagyott miseszöveg alkalmazásával szabad végezniük az eucharisztikus áldozatot, s ha a helyzet úgy kívánja, igénybe vehetik a misézéshez más pap, diakónus vagy kellôen képzett világi segítségét is (930. k. 2. §; vö. SC Rit, Instr., Tres abhinc annos, 1967. V. 4, nr. 18: AAS 59, 1967, 446; eszerint ilyenkor, ha csupán lektor vagy ministráns segédkezik, ez felolvashatja az evangéliumot is). d. Az eucharisztia ünneplésének ideje és helye 1666 A misézés idejére vonatkozóan az 1917-es CIC 821. k. 1. § még erôs megszorításokat tartalmazott: nem volt szabad misét kezdeni korábban, mint hajnal elôtt egy órával, sem késôbb, mint délután egy órakor. Idôközben az esti mise bevezetésével az erre vonatkozó fegyelem alapvetôen megváltozott. A 930. k. leszögezi, hogy az eucharisztia bármely napon és órában ünnepelhetô és kiosztható, kivéve amikor ez a liturgikus elôírások szerint tilos (fôként a szent három napon). 1667 A nagycsütörtöki esti misén (és a krizmaszentelési misén) kívül más nagycsütörtöki mise engedélyezésének lehetôségérôl a Szentségi Kongregáció 1970. III. 10-i leirata adott eligazítást (Leges IV, 5757). Eszerint a helyi ordinárius pasztorális okból engedélyezhet még egy esti misét, valódi szükség esetén pedig, de semmiképp sem magán kényelmi szempontok miatt, azt is megengedheti, hogy ezt a másik misét ne este, hanem délelôtt mondják[42]. 1668 Az eucharisztikus ünneplés helyének (erre a célra rendelt) szent helynek, vagyis templomnak vagy kápolnának (vö. 1205. k.) kell lennie, hacsak egyes esetekben a szükség mást nem kíván. Ilyenkor a szentmisét illô helyen kell bemutatni (932. k. 1. §). A szent helyen belül a misét felszentelt vagy megáldott oltáron (vö. 1235-1239. k.) kell végezni. Ha törvényesen szent helyen kívül mondják a misét, alkalmazható megfelelô asztal is, de mindig terítôvel és korporáléval (932. k. 2. §). 1669 Számos szerzô hangsúlyozza, hogy a CIC a korábbi elôírásokhoz képest némileg megkönnyítette a szent helyen kívüli misézést, mivel nem írta már elô, hogy külön ordináriusi engedély szükséges hozzá[43]. Azonban az ordináriusnak továbbra is jogában áll dönteni arról, hogy mikor áll fenn olyan szükséghelyzet, amikor az ilyen misézés megengedett. Ilyen értelemben ezután is szem elôtt kell tartani az Istentiszteleti Kongregáció 1970. IX. 5-én kiadott Liturgicae instaurationes kezdetű utasításának 9. pontját (AAS 62, 1970, 101; magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 144)[44]. 1670 Nem katolikus keresztény templomban csakis megfelelô okból, a botrány elkerülésével, a helyi ordinárius kifejezett engedélyével szabad misézni (933. k.). 3. A SZENTÁLDOZÁS a. Kiszolgáltatója 1671 A szentáldozás rendes kiszolgáltatója a püspök, a pap és a diakónus (910. k. 1. §). Rendkívüli kiszolgáltatója az akolitus, valamint a kellô megbízással rendelkezô egyéb világi hívô (910. k. 2. §, vö. 230. k. 3. §). A rendkívüli kiszolgáltatók csak akkor áldoztathatnak, ha rendes kiszolgáltató nincs jelen, vagy más lelkipásztori szolgálat, illetve fizikai alkalmatlanság (betegség stb.) akadályozza, vagy ha az áldozók sokasága miatt a szertartás módfelett elhúzódna (vö. SC Sacr, Instr., Immensae caritatis, 1973. I. 29, nr. 1: AAS 65, 1973, 265--266). A Pápai Kódexmagyarázó Bizottság külön hangsúlyozza, hogy akkor sem áldoztathat a rendkívüli kiszolgáltató, ha a templomban jelen van olyan semmi módon nem akadályozott rendes kiszolgáltató, aki az eucharisztikus ünneplésben nem vesz részt (Resp., 1987. II. 20: AAS 80, 1988, 1373), pl. a gyóntatószékben ül, de épp nem gyóntat. 1672 Szent útravalóként az eucharisztiát a betegeknek elvinni kötelesek és jogosultak a plébánosok, a káplánok, a lelkészek, valamint a klerikusi szerzetes intézmények és az apostoli élet klerikusi társaságai elöljárói. Ez utóbbiak illetékessége azokra a betegekre terjed ki, akik az illetô házban tartózkodnak (911. k. 1. §). Bármely más pap vagy a szentáldozás más kiszolgáltatója is köteles szent útravalóval ellátni a beteget: a) szükség esetén, vagy b) az illetékes plébános, lelkész vagy elöljáró legalább vélelmezett engedélye alapján; nekik azonban utólag értesíteniük kell errôl ezt a plébánost, lelkészt vagy elöljárót (911. k. 2. §). 1673 Magyarországon a püspöki konferencia a megbízott világi áldoztatók működésével kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a híveket ,,istentiszteleti helyen'' vagy betegeknél áldoztathatják. Kiszolgáltathatják a szent útravalót is, de utólag értesíteniük kell az illetékes lelkipásztort (A világi személyek lelkipásztori tevékenységének szabályzata, Bp. 1986, 5, 3. § (1) a). A kiszolgáltatás módjához lásd: A világi lelkipásztori kisegítôk kézikönyve, Bp. 1995, 81--86. b. Felvevôje 1674 Szentáldozáshoz járulhat minden megkeresztelt ember, akit a jog el nem tilt ettôl (912. k.). Katolikus kiszolgáltatónak nem szabad megáldoztatnia a nem katolikus keresztényeket (844. k. 1. §) kivéve a 844. k. 3--4. § szerinti esetekben. 1675 El vannak tiltva az áldozástól a kinyilvánított vagy kiszabott kiközösítéssel vagy egyházi tilalommal sújtottak (vö. 1331--1332. k.), valamint azok, akik nyilvánvaló, súlyos bűnben makacsul kitartanak (915. k.). Így nem járulhatnak szentáldozáshoz az egyház színe elôtt nem érvényes, egyébként azonban nyilvánosan házasságnak számító kapcsolatban élôk (SC Fid, Litt., 1973. IV. 11: Leges V, 6572--6573). II. János Pál pápa 1981. XI. 22-i Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdítása (nr. 84 : AAS 73, 1981, 185--186; magyarul: PM V, 135) is hangsúlyozza, hogy a válás után újra megházasodott hívek nem áldozhatnak. A pápai okmány a hagyományos fegyelem fenntartását ezen a téren azzal indokolja, hogy az ilyen hívôk állapota és életkörülményei objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít'', továbbá hogy ezeknek a katolikusoknak a szentáldozáshoz bocsátása tévedést és zavart támasztana, mert a hívôk azt gondolhatnák, hogy a házasság felbontható[45]. 1676 Azok sem járulhatnak szentáldozáshoz, akik szabadkôműves szervezet tagjai, mivel ezeknek a szervezeteknek az elvei összeegyeztethetetlenek az egyház tanításával (SC Fid, Decl., 1983. XI. 26: AAS 76, 1984, 300; vö. SC Fid, Decl., 1981. II. 17: AAS 73, 1981, 240--241). 1677 Aki tudatában van súlyos bűnének, csak szentségi gyónás után áldozhat. Úgy járulni szentáldozáshoz, hogy valaki csupán a tökéletes bánat útján szabadult meg súlyos bűnétôl, csak súlyos okból, gyónási alkalom híján szabad (916. k.). A tökéletes bánat magában foglalja a mielôbbi[46] gyónás szándékát is (uo.). 1678 A gyermekek elsôáldozáshoz bocsátása csak akkor megengedett, ha: 1) gondos felkészítésben részesültek; 2) kellô ismerettel rendelkeznek; 3) képességük szerint felfogják Krisztus misztériumát s az Úr testét hitel és áhítattal tudják magukhoz venni; 4) elôzôleg szentségi gyónáshoz járultak (913. k. 1. §, 9l4. k.). Halálveszélyben forgó gyermekeknek mégis ki szabad szolgáltatni az oltáriszentséget már akkor is, ha Krisztus testét a közönséges eledeltôl meg tudják különböztetni és tisztelettel tudják magukhoz venni (913. k. 2. §). 1679 Azt, hogy az elsô gyónásnak meg kell elôznie az elsôáldozást a Szentszék korábban is hangsúlyozta (SC Sacr. és SC Cler., Decr., Sanctus Pontifex, 1973. V. 24: AAS 65, 1973, 410). A zsinat után ettôl eltérô gyakorlat kipróbálására adtak helyenként ideiglenes engedélyt (vö. SC Cler, Directorium catechisticum generale, 1971. IV. 11, Addendum, nr. 5: AAS 64, 1972, 175--176; magyarul: PM II, 149). Ezek az engedélyek azonban ma már nem érvényesek (SC Sacr, Litt. circ., 1977. III. 21: Leges V, 7316--7317). A felnôtt korban megkeresztelkedô ember a keresztség után -- gyónás nélkül -- rögtön szentáldozáshoz járulhat (vö. A felnôttek keresztelésének egyszerűbb szertartása, in A gyermekkeresztelés szertartása, Bp. 1973, 231--261). 1680 A szülôk és a plébánosok kötelessége gondoskodni arról, hogy az eszük használatára eljutott (a hetedik életév betöltése után ez már jogvélelem, 97. k. 2. §) gyermekek -- kellô felkészítéssel -- mielôbb elsôáldozók legyenek (914. k., vö. SC Cler, Directorium catechisticum generale, 1971. IV. 11, Addendum, nr. 1: AAS 64, 1972, 173; magyarul: PM II, 145--146). c. Felvétele 1681 Az eucharisztia vételének gyakoriságára nézve az általános elv az, hogy a szentáldozáshoz a krisztushívô gyakran, sôt akár naponta[47], de napjában csak egyszer járuljon[48]. A szent eucharisztiába való beavatása (elsôáldozása) után minden krisztushívô köteles legalább évente egyszer áldozni. Ezt a parancsot a húsvéti idôben kell teljesíteni, hacsak valaki megfelelô okból -- egy éven belül -- más idôben nem tesz neki eleget (920. k.). Egy napon belül másodszor is lehet áldozni, de csak olyan mise keretében, melyen az illetô részt vesz (917. k.) Kivételt képez az az eset, amikor valaki -- bár aznap már áldozott -- halálveszélyben a szent útravalót veszi magához. Ilyenkor a második áldozásra misén kívül is sor kerülhet (921. k. 2. §; vö. 917. k.). 1682 A 917. kánonban az iterum (ismét) szót többen úgy értelmezték, hogy teljes miséken részt véve napjában akárhányszor lehet áldozni. Ezt a kérdést a Szentszék hiteles törvénymagyarázata döntötte el (PCI, Resp., 1984. VI. 26, nr. I: AAS 76, 1984, 746). Eszerint az ,,ismét'' kifejezés csak kétszeri, nem pedig tetszôleges számú áldozást enged meg. 1683 Nagyon ajánlatos, hogy a hívô szentmise keretében áldozzék. Ám ha megfelelô okból máskor kéri az eucharisztiát, misén kívül is ki kell neki szolgáltatni, a megfelelô liturgikus elôírások szerint (918. k.). E liturgikus elôírásokat a De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra missam c. szertartáskönyv (1973. VI. 21; magyarul: Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 249) közli. 1684 A krisztushívôk szentmisén részt vehetnek és szentáldozáshoz járulhatnak bármely katolikus rítus szerint (923. k., vö. 844. k.). 1685 A szentáldozást a kenyér színe alatt kell kiszolgáltatni, vagy a liturgikus törvények szerint (az erre vonatkozó liturgikus elôírások gyűjteményét lásd: Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 359--367) két szín alatt. Egyedül a bor színe alatt csak szükség esetén szabad áldoztatni (925. k.). Ilyen szükséghelyzet áll fenn olyan betegek esetében, akiknek feltétlenül tartózkodniuk kell a lisztbôl készült eledelektôl. Az ô számukra a helyi ordinárius engedélyezheti, hogy csupán a bor színe alatt áldozzanak, de nem azt, hogy részükre glutinmentes ,,kenyeret'' konszekráljanak (SC Fid, Resp., 1982. X. 29, nr. II: AAS 74, 1982, 1298). 1686 Az oltáriszentség kézbeadásával történô áldoztatást -- az egyházatyák korára visszamenô hagyományt felelevenítve -- 1969 óta vezették be helyenként. A Szentszék ugyanis -- fenntartva az áldoztatás hagyományos módjának (az oltáriszentségnek az áldozók nyelvére helyezése) általános érvényét -- ettôl az idôtôl fogva egyes püspöki konferenciáknak, kérésükre, felhatalmazást ad a kézbeadással való áldoztatásra. Ezt a felhatalmazást az alábbi okmányok szabályozzák: SC Cult, Instr., Memoriale Domini, 1969. V. 29 (AAS 61, 1969, 541--545); SC Cult, Instr., Immensae caritatis, 1973. I. 29 (AAS 65, 1973, 264-- 271); De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra missam c. szertartáskönyv (1973. VI. 21, nr. 21: Leges V, 6615; magyarul: Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 231); SC Cult, Notificatio part., 1985. IV. 3 (Leges VI, 9122--9123). Ez utóbbi dokumentum különösen hangsúlyozza, hogy: 1) az áldozó gesztusának ki kell fejeznie az eucharisztiában reálisan jelenlévô Krisztus iránti tiszteletet; 2) a ,,Krisztus teste'' formulára az áldozónak válaszul ,,Amen''-t kell mondania hite megvallásaként; 3) a hívônek a szentséget az oltár felé fordulva azonnal magához kell vennie, nem viheti a helyére; 4) a hívô nem veheti ki maga az eucharisztiát a kehelybôl vagy valamiféle edénybôl, hanem kinyújtott kezébe kell kapnia azt az áldoztatótól, mert az eucharisztiát az egyháztól kapjuk; 5) különösen fel kell hívni a figyelmet a kéz tisztaságára; 6) a rítusra elôkészítô katekézis során hangsúlyozni kell az imádás érzületét s az éberség fontosságát, nehogy az oltáriszentség darabjai elkallódjanak; 7) a kézbôl áldozás sohasem kötelezô, mindenkinek joga van a hagyományos módon áldozni. Az Istentiszteleti Kongregáció Prot. N. 378/86 számú felhatalmazása alapján Magyarországon a püspöki konferencia 1986. VI. 25--26-i ülésén engedélyezte a kézbôl áldozást (EK Esztergom 1986, 46-47; Új Ember 42, 1986, augusztus 31, 1). Az áldoztatásnak ez a formája is megkívánja, hogy az áldoztató az áldozónak nyújtsa a szentostyát és esetleg a szent vért tartalmazó kelyhet. Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 1998. VI. 30-i válasza (Notitiae 34, 1998, 272--273) szerint szabálytalan -- még szerzetes közösségekben is --, ha a pap a szentostyát és a szent vért az oltárra teszi, s az áldozók maguk veszik kézbe az ostyát, bemártják a kehelybe, s így veszik magukhoz. Természetesen a koncelebráns papok áldozhatnak így, de nem a résztvevô világiak. 1687 A szentségi böjt a mai fegyelem szerint az jelenti, hogy annak, aki ez eucharisztiát magához fogja venni, a szentáldozást megelôzô legalább egy órában tartózkodnia kell minden ételtôl és italtól. Ez alól kivétel az orvosság és a víz (919. k. 1. §). A ,,legalább'' szó használata a 919. kánonban ajánlásként fogható fel, hogy aki teheti, az oltáriszentség iránti személyes tiszteletbôl több, mint egyórás böjttel készüljön az eucharisztia vételére. 1688 Az ugyanazon a napon kétszer vagy háromszor misézô papok a második vagy a harmadik mise elôtt valamit (akár ételt, akár italt) magukhoz vehetnek akkor is, ha nincs közben egy óra (az áldozásig) [919. k. 2. §]. A MP Pastorale munus (1963. XI. 30, nr. I, 3: AAS 56, 1964, 6) még a püspököket hatalmazta fel arra, hogy megengedjék a bináló vagy trináló papoknak, hogy a misék közt ilyenkor valamit ,,ital módjára'' magukhoz vegyenek. A mai fegyelem már nem kívánja a külön fôpásztori engedélyt, s a lehetôséget kiterjeszti az ételre is. 1689 Az idôsek, a betegek és az ôket gondozók megáldozhatnak akkor is, ha elôzôleg egy órán belül már valamit magukhoz vettek (919. k. 3. §). Egyesek szerint ebbôl a szempontból idôseken azokat kell érteni, akiket a böjti elôírás a 1252. k. szerint már nem kötelez, vagyis azokat, akik 60. életévüket megkezdték[49]. Mégis indokoltabb a szabályt az eddigi liturgikus jognak megfelelôen csak azokra vonatkoztatni, akiket otthon gondoznak, vagy akik szociális otthonban élnek[50]. Vö. SC Sacr, Instr., Immensae caritatis, 1973. I. 29, nr. 3 (AAS 65, 1973, 269; magyarul: Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 373). Ezt az utasítást a CIC annyiban módosítja, hogy nem kíván az itt említett személyektôl negyedórás szentségi böjtöt sem[51]. 1690 Halálveszélyben -- bármilyen okból fakadjon is az (tehát nemcsak betegség esetén) -- a krisztushívôknek részesülniük kell a szent útravalóban (921. k. 1. §). Szent útravalónak (viaticum) nevezzük az oltáriszentséget, amikor életveszélyben levô hívô, a keresztségi hitvallás megújítása után veszi magához (Ordo Unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, 1972. XI. 30, nr. 28; magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 18)[52]. Ha aznap már áldoztak is, nagyon tanácsos, hogy akik életveszélybe kerültek, ismét áldozzanak, még akkor is ha erre -- eltérôen a 917. k. elvétôl -- szentmisén kívül kerül sor (921. k. 2. §). Amíg a halálveszély tart, ajánlatos ôket több alkalommal is, de nem napjában többször, megáldoztatni (921. k. 3. §). Ilyenkor a hitvallást csak az elsô alkalommal kell megújítani[53]. 1691 A szent útravaló felvétele, noha a CIC -- ellentétben az 1917-es CIC 864. k. 1. §-ával -- már nem említi ezt külön, a krisztushívôknek kötelessége[54]. Mivel a Szentségi és Istentiszteleti Kongregáció hivatalos jegyzékében, mely a liturgikus könyvekben beállt változásokat tartalmazza (Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 19, 1983, 540--555), nem történik említés ide vonatkozó módosításról, ma is érvényes az az elôírás, mely szerint ,,minden megkeresztelt ember köteles a szent útravalót magához venni, ha áldozni képes. A lelkipásztorok kötelessége ôrködni, hogy e szentség vétele ne szenvedjen halasztást, hanem a hívek még teljes öntudattal részesüljenek benne'' (Ordo Unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, 1972. XI. 30, nr. 27; magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 18). 4. AZ EUCHARISZTIA ÔRZÉSE ÉS TISZTELETE a. Az oltáriszentség ôrzése 1692 Kötelezô az eucharisztiát ôrizni a székesegyházakban és a velük azonos megítélés alá esô templomokban, minden plébániatemplomban, valamint a szerzetes intézmények, illetve az apostoli élet társaságai házaihoz tartozó templomban vagy kápolnában (934. k. 1. § 1). 1693 Szabad az oltáriszentséget ôrizni a püspök házi- kápolnájában, továbbá a helyi ordinárius engedélyével más templomokban, kápolnákban és házikápolnákban is (934. k. 1. § 2). 1694 Tilos az eucharisztiát -- a fenti esetek kivételével -- bárkinek is magánál tartania (ôriznie) vagy útra magával vinnie, kivéve sürgetô lelkipásztori szükséghelyzetben. Ilyenkor azonban meg kell tartania a megyéspüspök által adott elôírásokat (935. k.). 1695 Ahol az oltáriszentséget ôrzik, kell lennie valakinek, aki gondot visel rá, s ha lehetséges, legalább havonta kétszer szentmisét is kell bemutatni ezeken a helyeken (934. k. 2. §), már azért is, hogy az oltáriszentség a megromlás elkerülése végett rendszeresen megújítható legyen[55]. Ha a szentség ôrzésének helye templom (és nem pl. engedély alapján magánkápolna), hacsak súlyos ok nem gátolja, legalább napi néhány órán át nyitva kell állnia a hívôk számára, hogy imádkozhassanak az oltáriszentség elôtt (937. k.). Szerzetes intézmény házában vagy más vallásos házban csak egy helyen: a házhoz tartozó templomban vagy fôkápolnában szabad a szentséget ôrizni. Megfelelô okból az ordinárius megengedheti, hogy az eucharisztiát ugyanannak a háznak más kápolnájában is ôrizzék (936. k.). 1696 Az oltáriszentséget -- tartós jelleggel -- tabernákulumban, mégpedig egyetlen templomon vagy kápolnán belül csak egyetlen tabernákulumban kell ôrizni (938. k. 1. §). Ennek az elmozdíthatatlan, szilárd és nem átlátszó anyagból készült tabernákulumnak a templom vagy kápolna valamely kiváló, látható, ékes és az imádságra alkalmas helyén kell lennie. Úgy kell zárva tartani, hogy a lehetô legjobban elkerüljék a megszentségtelenítés veszélyét (938. k. 2--3. §). Súlyos okból szabad az oltáriszentséget a tabernákulumtól különbözô, annál biztosabb, de illô helyen ôrizni, különösen éjjel (938. k. 4. §). A templomra vagy kápolnára gondot viselô személy (pl. plébános) köteles gondoskodni arról, hogy az eucharisztiát tartalmazó tabernákulum kulcsát a legnagyobb lelkiismeretességgel ôrizzék (938. k. 5. §). 1697 A tabernákulumon belül a szentséget cibóriumban vagy más hasonló edényben kell tartani[56]. Az így tárolt szentostyák mennyiségének a hívôk szükségleteihez kell igazodnia. A régi partikulák szabályos elfogyasztása után gyakran meg is kell újítani az oltáriszentséget (nehogy megromoljék; 939. k.). 1698 Az elôtt a tabernákulum elôtt, melyben a Legszentebbet ôrzik, Krisztus jelenlétének jelzésére és tiszteletére külön lámpának (örökmécses) kell állandóan világítania (940. k.). b. Az oltáriszentség tisztelete 1699 Szentségkitételt -- akár cibóriummal, akár monstranciával -- mindazokban a templomokban és kápolnákban lehet végezni, ahol törvényesen ôrzik az oltáriszentséget, ám nem olyankor, amikor az illetô templomnak vagy kápolnának ugyanabban a termében szentmise folyik (941. k.). A szentségkitétel és a szentségi áldás szertartását a De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra missam c. szertartáskönyv (1973. VI. 21, nr. 79--100; a hazai sajátosságokhoz alkalmazva magyarul: Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 265--271) tartalmazza. 1700 Szentségimádást, vagyis megfelelô ideig tartó, még ha nem is megszakítás nélküli, ünnepélyes szentségkitételt, melynek célja, hogy a helyi közösség az eucharisztikus misztériumot nagy áhítattal átelmélkedje és imádja, ajánlatos évente tartani az eucharisztia ôrzésére jogosult templomokban és kápolnákban (942. k.). Egyes egyházmegyék részleges joga ezeknek az évi szentségimádásoknak a megtartását (az egyes templomok számára más és más, de elôre meghatározott idôben) elô is írja. Mivel az egyetemes jog szerint ilyen szentségimádást csak akkor szabad tartani, ha kellô számú hívô részvétele várható (942. k.), fontos teendô a szentségimádás elôzetes megszervezése (pl. alkalmat adva a hívôknek arra, hogy a szentségimádás meghatározott óráira feliratkozzanak). 1701 A szentségkitétel és a szentségi áldás végzôje a pap vagy a diakónus. Különös körülmények között a szentségkitételt és betételt végezheti az akolitus, a rendkívüli áldoztató vagy a helyi ordináriustól megbízott más személy is, de ôk áldást nem adhatnak, s meg kell tartaniuk a megyéspüspök esetleges további elôírásait (943. k.). 1702 Utcai körmenetet az eucharisztia iránti tisztelet nyilvános kifejezésére, különösen Úrnapján, ott kell tartani, ahol ez a megyéspüspök megítélése szerint lehetséges. E körmenetekrôl részletesebb szabályokat kiadni a megyéspüspök feladata (944. k.). Néhány általános elôírást az eucharisztikus körmenetekrôl a De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra missam c. szertartáskönyv (1973. VI. 21, nr. 101--108; magyarul: Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 272) közöl. Az eucharisztikus kongresszusokról ugyanennek a rituálénak a 109--112. pontja intézkedik (uo. 273--274). 5. A MISEADOMÁNY a. Fogalma 1703 A miseadomány (stips) a misét bemutató papnak a misén kívül adott -- rendszerint pénzbeli -- adomány, mely elfogadóját arra kötelezi, hogy a misét egy bizonyos szándékra ajánlja fel (applicatio) [57]. A miseadományt adó és elfogadó között -- mint többen joggal hangsúlyozzák[58] -- nem visszterhes szerzôdés jön létre, hiszen így szent dolog anyagi ellenszolgáltatás fejében való végzésérôl, azaz simóniáról (vö. pl. 1380. k.) volna szó, de nem is egyszerű ajándékozás, hisz akkor a papot nem kötelezné jogilag az adományozó szándékára való misézés, hanem meghagyással kísért ajándékozás. De itt a meghagyás teljesítését az egyházi hatóság szavatolja. Az adományozó és az elfogadó viszonya egy ezen a viszonyon kívüli, külsô jogcímben találja meg igazolását: a misepénz nem a miseszándék felajánlásának ellenértéke, hanem hozzájárulás az egyház szolgálattevôinek és műveinek fenntartásához (946. k.)[59]. 1704 Nagyon ajánlatos, hogy a papok akkor is ajánljanak fel szentmisét a krisztushívôk -- különösen a szegények -- szándékára, ha semmiféle miseadományt nem kaptak (945. k. 2. §). 1705 A miseadományok körül az üzletelésnek és a kereskedésnek még a látszata is teljességgel kerülendô (947. k.). b. A mise felajánlásának kötelezettsége 1706 Aki miseadományt fogadott el, köteles a kért szándékra misét felajánlani akkor is, ha a kapott adományok hibáján kívül elvesztek (949. k.). 1707 Annyi misét kell felajánlani, ahány szándékra külön adományt adtak és fogadtak el (948. k.). A Kléruskongregáció 1991. II. 22-i Mos iugiter kezdetű határozatában (AAS 83, 1991, 443--446) az egyes helyeken elterjedt ún. kollektív misékrôl elrendeli, hogy egy misét több adakozó szándékára is fel lehet ajánlani, amennyiben: 1) a hívô tudatosan hozzájárul, hogy szándékait egy misében kombinálják; 2) ennek a misének idejét és helyét nyilvánosan kihirdetik; 3) ilyen mise egy templomban hetenként legfeljebb két alkalommal lehet; 4) a misézô magának csak az egyházmegyei díjszabás szerinti egyetlen misepénzt tarthatja meg (a fennmaradó misepénzrôl az ordinárius rendelkezik a 951. k. 1. §.-a szerint). Ha misék felajánlására úgy adnak át egy összeget, hogy nem jelölik meg a kért misék számát, az adományozó tartózkodási helyén érvényes miseadomány mértéke szerinti számú mise végzendô, kivéve ha törvényesen azt kell vélelmezni, hogy más volt az adakozó szándéka (950. k.). 1708 Aki egy nap többször misézik, mindegyik szentmisét felajánlhatja arra a szándékra, amiért adományt adtak, de csak egy miseadományt tarthat meg magának (karácsony napját kivéve); a többit az ordinárius által meghatározott célra kell átadnia. Ez az ordinárius a misézô saját ordináriusa, aki nem feltétlenül a misézés helyének ordináriusa; kivétel az az eset, amikor máshová inkardinált pap (pl. szerzetes) plébános vagy káplán valahol: az ô binált miséinek adományairól a helyi ordinárius rendelkezik (PCI, Resp., 1987. II. 20: AAS 79, 1987, 1132). A napi több miseadomány megtartásának tilalma azonban nem akadálya annak, hogy a többi misék kapcsán is külsô jogcímen (pl. útiköltség, kisegítési díj, az énekléssel vagy a rendkívüli idôponttal kapcsolatos juttatás[60]) valamilyen szolgáltatásban részesüljön (951. k. 1. §). Ha azonban egy pap ugyanazon a napon a második miséjét koncelebráció keretében mondja, akkor erre a miseadományt nemcsak, hogy nem tarthatja meg, hanem semmilyen címen el sem fogadhatja (951. k. 2. §; vö. SC Cult, Decl., 1972. VIII. 7, nr. 3b: AAS 64, 1972, 563). 1709 A binált, illetve trinált misék adományának felhasználását illetôen csupán az egyik lehetôség az, hogy ezeket az ordináriusnak kell beküldeni. Ezt a papok sok helyütt méltánytalannak érzik, hiszen úgy vélik, hogy többletfáradságuk miatt még nekik kell fizetniük. Annak azonban, mint láttuk, nincs akadálya, hogy fáradságukért valamilyen ellenszolgáltatásban legyen részük, feltéve hogy ezt a templompénztár helyzete lehetôvé teszi. Egyébként az ordinárius nem köteles ezeknek az összegeknek felhasználásáról úgy rendelkezni, hogy azt mind az egyházmegyei központba kelljen beküldeni. Jogában áll azt egyéb célokra (pl. szegényebb plébániák megsegítésére, a pasztorális szükségbôl bináló pap külsô jogcímen való díjazására stb.) rendelni. Az Augsburgi Egyházmegyében pl. a binált és trinált misék adományait is felosztják a celebráns, a templompénztár, a sekrestyés, a ministráns és a püspöki hivatal között, feltéve hogy a két- vagy háromszori misézésre lelkipásztori okból kerül sor[61]. 1710 Az 1917-es CIC 824. k. 2. § a legfeljebb napi egy miseadomány megtartását még olyan formában írta elô, hogy aki ,,az igazságosság címén'' (ex titulo iustitiae) már felajánlott egy misét, aznap már nem vehet fel miseadományt. Ezért a plébánosok a rájuk bízott népért végzendô miséjük felajánlása után nem tarthattak meg maguknak más címen sem misepénzt. A hatályos CIC szándékosan tér el ettôl a megfogalmazástól, amikor elhagyva az ,,igazságosság címén'' fordulatot csupán azt hangsúlyozza, hogy a pap napi egy misepénzt ,,tehet magáévá'' (951. k. 1. §). Ha tehát a plébános az 534. k. szerinti kötelességét teljesítve felajánlott egy misét a népért (amelyért természetesen nem kap miseadományt), aznap -- kiváló szerzôk szerint[62] -- egy másik miséje misepénzét még megtarthatja magának. Egyébként ennek a lehetôségnek a megnyitása tudatos volt a Codexet átdolgozó pápai bizottság részérôl (Comm 15, 1983, 200--201). A plébános fizetése ugyanis, amit hivatali kötelességei teljesítése fejében kap, semmiképp sem számít miseadománynak. c. A miseadomány mértéke 1711 A miseadomány mértékét a tartományi zsinat, vagy a tartomány püspökeinek gyűlése határozza meg. Ahol ilyen nincsen, az egyházmegyében érvényes szokást kell megtartani. A papoknak tilos a törvényesen megállapítottnál nagyobb miseadományt kérniük, de szabad ilyet elfogadniuk. Az is jogukban áll, hogy a megállapítottnál kisebb miseadományt fogadjanak el (952. k. 1--2 §) -- természetesen olyan misékre, amelyek elvégzését saját maguk vállalják (vö. 945. k. 2. §). A szerzetes intézmények (de ugyanígy a világi intézmények és az apostoli ilet társaságai[63]) tagjainak is alkalmazkodniuk kell az adott területen érvényes miseadomány mértékéhez (952. k. 3. §). d. A miseadományok elfogadása és átadása 1712 Személyes végzésre ki-ki csak annyi miseadományt fogadhat el, ahány szentmisét egy éven belül (törvényesen) fel tud ajánlani (953. k.). Binálandó misére vehetne ugyan fel adományt, de azt a fentiek szerint amúgy sem tarthatná meg magának[64]. Az elvégzés határidejét attól a naptól kell számítani, amikor a pap a felajánlást elvállalta, hacsak az ellenkezôje nem bizonyos (955. k. 2. §). 1713 Ha valamely templomban vagy kápolnában több mise bemutatását kérik, mint amennyit ott el lehet végezni, ezeket máshol is fel szabad ajánlani, hacsak az adományozó kifejezetten nem nyilvánította ki ezzel ellentétes szándékát (954. k.). 1714 Miseadományokat a velük járó felajánlási kötelezettséggel együtt másnak is át szabad adni, de csak: 1) olyan papnak, akit az átadó megfelelônek tart és biztos abban, hogy az illetô teljesen kifogástalan; 2) a teljes adomány átadásával. Csak akkor nem kell átadni a teljes kapott összeget, ha biztos, hogy az egyházmegyében érvényes díjszabáson felüli részt az átadó (azaz az eredeti vállaló) személyére való tekintettel adták. Az átadott misék felajánlásáról való gondoskodás kötelezettsége mindaddig az átadót terheli, amíg az átvállalásról és az adomány átvételérôl igazolást nem kap (955. k. 1. §). 1715 Kötelezô átadni az ordináriusnak (az általa meghatározandó módon) azokat az adományokat és misekötelezettségeket, amelyeknek egy éven belül nem tettek eleget. Az átadásra kötelesek mindazok, akik kegyes célú adományokat kezelnek, vagy bármi módon misék elvégzésérôl gondoskodni kötelesek, akár klerikusok, akár világiak legyenek is (956. k.). c. A miseadományok bejegyzése 1716 Minden papnak fel kell jegyeznie azokat a miséket, amelyeket elvállalt és amelyeket elvégzett (955. k. 4. §). Ha másoknak ad át misét, be kell jegyeznie a kapott és adott miséket az átadással együtt, a miseadomány feltüntetésével (955. k. 3. §). 1717 A plébániák, templomok és olyan vallásos helyek vezetôi, ahol miseadományokat szoktak kapni, kötelesek külön könyvet vezetni, amelybe be kell jegyezni az elvégzendô misék számát, szándékát, a kapott miseadományt és az elvégzést (958. k. 1. §). Ezeket a könyveket az ordinárius köteles személyesen vagy más útján évente átvizsgálni (958. k. 2. §), hiszen ô felügyel a misekötelezettségek teljesítésére. Ez a felügyelô ordinárius a világi klérus templomaiban a helyi ordinárius, a szerzetes intézmények vagy az apostoli élet társaságai templomaiban pedig a saját elöljáró (957. k.). 1718 A szerzetesre bízott plébánián a felügyeleti jogot a helyi ordinárius gyakorolja (vö. 520. k.)[65]. 1719 A felügyeleti kötelesség kiterjed az ezeken a helyeken teljesítendô harminc misébôl álló ún. gregorián misesorozatok megszakítás nélküli elvégzésére is. A gregorián sorozatot váratlan akadály (pl. betegség vagy más ésszerű ok, így temetési- vagy nászmise) miatt meg lehet szakítani, de a lehetô leghamarabb folytatni kell (vö. SC Conc, Decl., 1967. II. 24: AAS 59, 1967, 229--230). 1720 Az alapítványi misékrôl az egyházi vagyonjogban található külön rendelkezés (1307. k.), ugyanitt intézkedik a törvényhozó a misekötelezettségek leszállításának lehetôségeirôl is (1308--1309. k.). ======================================================================== 68. §. A BŰNBÁNAT SZENTSÉGE 1. FOGALMA 1721 A bűnbánat szentségérôl a Codex egyenes formában nem ad meghatározást, de a II. Vatikáni Zsinat tanítása nyomán (LG 11) hangsúlyozza, hogy ebben a szentségben azok a hívôk, akik bűneiket törvényes gyóntatónak megvallják, megbánják, és meg akarnak javulni, a gyóntató által adott feloldozás révén elnyerik Istentôl a keresztség után elkövetett bűneik bocsánatát, és egyben kiengesztelôdnek az egyházzal is (959. k.). Az Istennel és az egyházzal való kiengesztelôdés kettôsségének hangsúlyozása a zsinati tanítás következménye a mai egyházjogban. 1722 Noha a teológiai bevezetô kánonban a CIC nem említi ezt, másutt jelzi (978. k. 1. §), hogy a feloldozás bírói jellegű cselekedet, sôt a szentség egész kiszolgáltatásának valamiképpen bírói jellege van (Comm 10, 1978, 50; vö. Conc. Trid., Sess. XIV, De poenit. c. 2. 5, can. 9: DS 1671, 1679, 1609). Ennek a bírói mivoltnak a Trentói Zsinat tanításának összefüggésében az volt az elsôdleges jelentése, hogy a feloldozó pap nem csupán közli, meghirdeti az Isten irgalmát, hanem szentségileg eszközli a bűnbocsánatot[66]. 2. KISZOLGÁLTATÁSA a. A kiszolgáltatás rendes módja 1723 A bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának (s egyben annak, hogy a súlyos bűnérôl tudó hívô Istennel és az egyházzal kiengesztelôdjék[67]) egyetlen rendes módja az egyéni és teljes bűnmegvallás és feloldozás[68]. Az ilyen gyónás kötelezettsége alól csak fizikai vagy erkölcsi lehetetlenség ment fel; ebben az esetben a kiengesztelôdést más módokon is el lehet nyerni (960. k.). A bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának rendes módjáról szóló katolikus tanítást és egyházfegyelmet különös világossággal foglalja össze II. János Pál pápa 2002. IV. 7-én kiadott, Misericordia Dei kezdetű motu propriója (magyarul: II. János Pál pápa Misericordia Dei kezdetű motu propriója a bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának néhány kérdésérôl, Bp. 2002). b. A kiszolgáltatás rendkívüli módja 1724 A bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának rendkívüli módja az általános feloldozás. Több bűnbánót egyszerre, elôzetes egyéni bűnmegvallás nélkül, általánosan feloldozni nem lehet, kivéve a jogban megjelölt sajátos esetekben. Ezek az esetek: 1) ha halálveszély áll fenn, és a papoknak nincs elég idejük arra, hogy az egyes bűnbánók vallomását meghallgassák; 2) ha súlyos szükség áll fenn, vagyis amikor -- tekintettel a gyónók számára -- nincs elég gyóntató mindenki gyónásának kellô idôn belüli megfelelô meghallgatására, és a gyónók emiatt hibájukon kívül sokáig nélkülözni volnának kénytelenek a szentségi kegyelmet vagy a szentáldozást. Semmiképpen sem elegendô az általános feloldozáshoz az a szükség, mely a gyónók nagy száma miatt nagy ünnepeken vagy zarándoklatokon szokott elôfordulni (961. k. 1. § 1- -2). II. János Pál pápa hivatalos állásfoglalása szerint nem beszélhetünk arról, hogy a bűnbánók ,,sokáig'' nélkülözni kényszerülnének a szentséget, ha egy hónapnál rövidebb idôszakról lenne csupán szó (MP, Misericordia Dei, 2002. IV. 7, 4 d; (magyarul: II. János Pál pápa Misericordia Dei kezdetű motu propriója a bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának néhány kérdésérôl, Bp. 2002, 11). 1725 Az általános feloldozás engedélyezése századunkban háborús helyzetbôl fakadó életveszéllyel társult sürgôs szükséghelyzetekkel volt kapcsolatban (Paenit, Decl., 1915. II. 6: AAS 7, 1915, 72; SC Consist, Decr., 1939. XII. 8, nr. 14 b: AAS 31, 1939, 712). Ezt a lehetôséget késôbb kiterjesztették az életveszélytôl különbözô, hasonló súlyos esetekre (Paenit, Instr., 1944. III. 25: AAS 36, 1944, 155--156; vö. SC Fid, Normae, 1972. VI. 16: AAS 64, 1972, 510--514). 1726 Annak megítélése, hogy fennállnak-e a súlyos szükségnek a CIC-ben megkívánt feltételei, nem a feloldozás megadójának, hanem a megyéspüspöknek a hatáskörébe tartozik. Ám mielôtt az ilyen szükség eseteit meghatározná, neki is egyeztetnie kell a szempontjait a püspöki konferencia többi tagjaival (961. k. 2. §). Hazánkban a püspöki konferencia a jelenlegi egyházfegyelemmel teljesen összhangban lévô intézkedést hozott 1975. III. 16-i körlevelében, melynek mellékletében közli, hogy az általános bűnbánattartás szentségi feloldozással egybekötött fajtáját nem vezeti be. Eszerint a 961. k. 1. §-ában említett súlyos szükség a magyar püspökök hivatalos megítélése szerint hazánkban nem fordul elô. Ugyanezt az álláspontot erôsíti meg a Magyar Püspöki Konferencia 1994-ben kiadott szabálya is (A Magyar Püspöki Konferencia kiegészítô szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz, 20. cikkely). E rendelkezés értelmében ,,az általános feloldozáshoz szükséges súlyos szükség nálunk gyakorlatilag sohasem fordul elô, tehát az általános feloldozás csak a 961. k. 1. § 1. szerinti fenyegetô halálveszélyben adható meg indokoltan. Ha egész rendkívüli esetben -- a halálveszélyen kívül -- az általános feloldozás mégis >>súlyosan szükségesnek<< bizonyulna, arra egyedül a megyéspüspök elôzetes megítélése alapján kerülhet sor.'' 1727 Nincs már érvényben tehát az a lehetôség, hogy váratlan esetben, utólagos visszajelzés kötelezettsége mellett, az egyes papok maguk dönthetnének ezeknek a feltételeknek a meglétérôl. Ezért az Istentiszteleti Kongregáció 1983. IX. 12-i határozatában (Variationes: Notitiae 20, 1983, 550--551) törölte az 1973. XII. 2-i Ordo Poenitentiae 32. pontjának 2. bekezdését és a 40 c. pontot (Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 25. 28), melyek ezt a lehetôséget tartalmazták. 1728 Az újabb idôkben jelentkezett bizonyos téves értelmezésekkel szemben (ezekrôl lásd SC Fid, Ep. part., 1977. I. 14: Leges V, 7287-- 7288; SC Fid, Resp. Part., 1978. I. 20: Leges V, 7398) a legfôbb egyházi törvényhozó indokoltnak látta az általános feloldozás teljesen rendkívüli jellegének hangsúlyozását. Vö. VI. Pál, All., 1978. IV. 20: AAS 70 (1978) 328--332; II. János Pál, All., 1981. I. 30: AAS 73 (1981) 201-204; Adhort. Ap., Reconciliatio et Poenitentia, 1984. XII. 2, nr. 33: AAS 77 (1985) 270; magyarul: PM XII, 89--90; MP, Misericordia Dei, 2002. IV. 7, 4-5; magyarul: II. János Pál pápa Misericordia Dei kezdetű motu propriója a bűnbocsánat szentsége kiszolgáltatásának néhány kérdésérôl, Bp. 2002, 10--11; stb. 1729 Mindez nem érinti az egyéni gyónásra való elôkészületként végzett közös bűnbánati liturgiákat, melyek lelkipásztori szempontból igen hasznosak, de önmagukban nem jelentik a bűnbánat szentségének a kiszolgáltatását[69]. 1730 Amikor törvényesen általános feloldozásra kerül sor, a krisztushívô csak akkor részesül érvényesen a feloldozásban, ha: 1) megvan benne ,,a kellô felkészültség'' (bánat!); 2) és ha egyszersmind elhatározza, hogy kellô idôben egyenként megvallja azokat a súlyos bűneit, melyeket jelenleg nem tud így meggyónni (962. k. 1. §). 1731 Ezekbôl a követelményekbôl következik a lelkipásztoroknak az a kötelezettsége, hogy rájuk a hívôk figyelmét -- amennyire lehetséges -- az általános feloldozás megadásakor is (!) felhívják, s ha van elég idô, még halálveszély esetén is felszólítsák ôket a feloldozás elôtt, hogy indítsák fel a bűnbánatot (962. k. 2. §). 1732 Akinek általános feloldozással megbocsátották súlyos bűneit, köteles mielôbb egyéni gyónáshoz járulni. Ezt azelôtt kell megtennie, mielôtt még újabb általános feloldozást kapna, hacsak ennek elnyerését jogos ok nem indokolja (963. k.). c. A gyóntatás helye 1733 A gyónás sajátos helye a templom vagy a kápolna, azon belül is a gyóntatóhely (sedes confessionalis). Gyóntatóhelyen kívül csak megfelelô okból szabad gyóntatni (964. k. 1. és 3. §). 1734 A gyóntatóhellyel kapcsolatos részletkérdések szabályozására a püspöki konferenciák az illetékesek. Azt azonban az általuk kiadott elôírásoknak mindig biztosítani kell, hogy mindig legyenek nyitott helyen levô olyan gyóntatóhelyek, amelyek el vannak látva a gyóntató és a gyónó közötti rögzített ráccsal és hogy azokat a hívôk, ha kívánják, mindig szabadon használhassák (964. k. 2. §). A Pápai Törvénymagyarázó Tanács 1998. VII. 7-i nyilatkozata szerint (AAS 90, 1998, 711) a gyóntatónak is joga van megfelelô okból és szükség esetét kivéve ragaszkodnia a rögzített ráccsal rendelkezô gyóntatószékhez még akkor is, ha a bűnbánó kéri, hogy máshol gyónhasson. 1735 A gyóntatóhely a szövegösszefüggés alapján nem csupán a hagyományos értelemben vett gyóntatószéket jelenti, hanem a gyóntatásra kijelölt helyeket általában. Ezeken a helyeken mindig kell lenniük ráccsal ellátott (nyitott vagy zárt) gyóntatószékeknek, de kialakíthatók még más lehetôségek is. Hazánkban a püspöki konferencia 1976. IX. 29-i és 1977. III. 16-i körlevelében megengedte a templommal kapcsolatos gyóntatószobában ,,a gyóntatóval való beszélgetés keretében'' végzett gyónást úgy, hogy a feloldozásra fel kell állni vagy le kell térdelni. Egyben hangsúlyozta, hogy ,,minden gyónónak joga van a hagyományos gyóntatószékhez ragaszkodnia''. A Püspöki Konferencia 1994-ben kiadott kiegészítô szabályában rögzíti, hogy a gyóntatószobának a templommal kapcsolatos helyiségnek kell lennie, üvegezett ajtóval. Ezeket a gyóntatóhelyeket nem szabad ettôl a szentségtôl idegen célokra használni. ,,A gyóntatószéktôl különbözô gyóntatóhelyeket csak azokban az esetekben használják, mikor a hívôk kifejezetten kérik'' (A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kiegészítô szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz, Bp. 1994, 8. cikkely). 3. KISZOLGÁLTATÓJA a. Az érvényes kiszolgáltató 1736 A bűnbánat szentségének kiszolgáltatója kizárólag a felszentelt pap (áldozópap, püspök -- 965. k.; vö. pl. Conc. Trid., Sess. VI, de iustificatione c. 14; sess. XIV, de poenitentia c. 5. 6. 7; sess. XXIII, de ordine c. 1: DS 1543, 1679, 1684, 1686, 1764). A bűnök érvényes feloldozásához a rendi hatalmon kívül a kiszolgáltatónak felhatalmazással (facultas) kell rendelkeznie azoknak a hívôknek a vonatkozásában, akiknek a feloldozást adja (966. k. 1. §). 1737 Az 1917-es CIC 872. kánonja a feloldozás érvényességéhez szükséges feltételként említette, hogy a gyóntatónak a papszentelésben kapott rendi hatalmon kívül joghatósággal (iurisdictio) kell rendelkeznie. Noha a hatályos Codex e vonatkozásban már nem joghatóságról, hanem felhatalmazásról beszél, mivel a 129--130. k.-ban új módon leírt[70] egyházkormányzati hatalmat, mely fôként a külsô fórumot illeti, megkülönbözteti a lelkiismeretre vonatkozó hatalomtól, s a feloldozást nem tekinti az egyházkormányzati hatalom gyakorlásának (Comm 10, 1978, 56), hűséges marad a Trentói Zsinat ide vonatkozó kijelentéséhez (Sess. XIV, de poenitentia c. 7: DS 1686: ,,iurisdictionem''). A puszta felszentelés ugyanis ezután sem elégséges az érvényes gyóntatáshoz, hanem szükséges a jognál fogva adott vagy az illetékes hatóságtól kapott felhatalmazás[71] is. b. A gyóntatási felhatalmazás fajai és használata 1738 Az érvényes gyóntatáshoz szükséges felhatalmazást a pap megkaphatja: 1) magánál a jognál fogva; 2) az illetékes hatóság külön intézkedésével (concessio; 966. k. 2. §). Felhatalmazás nélküli pap csak akkor gyóntat érvényesen, ha a hiányzó felhatalmazást köztévedés vagy pozitív kétely esetén maga az egyház pótolja (144. k.). Magánál a jognál fogva felhatalmazása van a gyóntatásra: 1739 1) Mindenütt a világon a pápának, a bíborosoknak, valamint a püspököknek. A pápa és a bíborosok bárhol megengedetten is élnek felhatalmazásukkal, a püspökök számára a felhatalmazás gyakorlása érvényes de nem megengedett akkor, ha ezt a gyóntatás helyén a megyéspüspök egyedi esetben megtiltja (967. k. 1. §). 1740 2) Halálveszélyben minden pap érvényesen és megengedetten oldoz fel bármely gyónót, mégpedig minden bűn és minden cenzúra alól, még akkor is, ha egyébként nem volna gyóntatási felhatalmazása (pl. akár ki lenne közösítve), sôt még olyan helyzetben is, ha ugyanakkor jelen volna olyan másik pap, akinek egyébként is meglenne a gyóntatási felhatalmazása (976. k.)[72]. 1741 3) Hivatalánál fogva van gyóntatási felhatalmazása a maga területén a helyi ordináriusnak, a penitenciárius kanonoknak, a plébánosnak, azoknak, akik a plébánost helyettesítik (968. k. 1. §). Ugyancsak hivataluknál fogva rendelkeznek gyóntatási felhatalmazással a pápai jogú, klerikusi szerzetes intézményeknek, valamint az apostoli élet ugyanilyen társaságainak azok az elöljárói, akiknek a szabályzat szerint végrehajtói kormányzati hatalmuk van. Ezeknek az elöljáróknak a felhatalmazása azonban nem valamely területre szól, hanem a nekik alárendeltekre, valamint azokra az egyéb személyekre, akik éjjel-nappal az intézmény házában tartózkodnak (pl. kollégisták 968. k. 2. §). 1742 Külön engedély alapján van felhatalmazásuk minden hívô meggyóntatására azoknak, akiknek ezt a helyi ordinárius megadta. Szerzetes papok csak akkor élhetnek az ilyen felhatalmazással megengedetten, ha rendelkeznek a saját elöljárójuk legalább vélelmezett engedélyével (969. k. 1. §). A szerzetes intézményeknek és az apostoli élet társaságainak olyan elöljárói, akik hivataluknál fogva (vö. 968. k. 2. §) rendelkeznek gyóntatási felhatalmazással, maguk is adhatnak ilyen felhatalmazást, mégpedig bármely papnak, de csak azoknak a meggyóntatására, akikre az ô hivatalból meglévô felhatalmazásuk érvényes (969. k. 2. §). A helyi ordináriuson és az itt említett elöljárókon kívül mások (pl. plébánosok) gyóntatási felhatalmazást nem adhatnak (vö. 969. k. 1. §: ,,csakis''). 1743 Akinek akár hivatalánál fogva, akár az inkardinációja vagy a lakóhelye szerinti helyi ordinárius engedélye alapján állandó gyóntatási felhatalmazása van, ezzel a felhatalmazással mindenhol élhet, hacsak a helyi ordinárius egyedi esetben az adott területre nézve meg nem tiltja (967. k. 2. §). c. A felhatalmazás megadása 1744 Gyóntatási felhatalmazást csak olyan papnak szabad adni, akit vizsgán alkalmasnak találtak, vagy akinek alkalmassága valamilyen más alapon nyilvánvaló (970. k.) Olyan papnak, aki nincs az illetô részegyházba inkardinálva, a helyi ordinárius csak akkor adjon tartós felhatalmazást gyóntatásra, ha elôbb -- amennyiben lehetséges -- meghallgatta annak saját ordináriusát (971. k.). 1745 Az illetékes hatóság a gyóntatási felhatalmazást adhatja akár meghatározatlan, akár meghatározott idôre (972. k.). A tartós, vagyis akár meghatározott, akár meghatározatlan idôre, de nem csupán egy alkalomra szóló[73] gyóntatási felhatalmazást -- bár nem az érvénytelenség terhe alatt[74] -- írásban kell megadni (973. k.). d. A felhatalmazás elvesztése 1746 A gyóntatási falhatalmazás elveszíthetô megvonással. Ha a felhatalmazás tartós volt, erre csak súlyos okból kerülhet sor (974. k. 1. §). A felhatalmazást teljesen csak az vonhatja meg, akitôl származik. Ha a gyóntatási felhatalmazást ez a lakóhely vagy az inkardináció szerinti helyi ordinárius vonja meg, a pap mindenütt (tehát az adott egyházmegyén kívül is) elveszíti felhatalmazását (974. k. 2. §). Ha más helyi ordinárius vonja meg a felhatalmazást, akkor az érintett csak a megvonó illetékességi területén veszti el azt (uo.). 1747 Ha egy helyi ordinárius a maga területére nézve megvonja a gyóntatási felhatalmazást egy olyan paptól, aki neki nem saját alárendeltje, értesítenie kell errôl a pap saját ordináriusát, vagy ha olyan szerzetes papról van szó, akinek az elöljárója nem ordinárius, akkor ezt az elöljárót (974. k. 3. §; vö. 266. k. 2. §; 134. k. 1. §). 1748 Ha a gyóntatási felhatalmazást a saját nagyobb elöljárója vonja meg valakitôl (elsôsorban a szerzetes papoktól), akkor ez a pap mindenütt elveszti a felhatalmazást az intézmény tagjainak gyóntatására. Ha azonban a felhatalmazást más illetékes elöljáró vonta meg, akkor a pap azt csak az illetô hatáskörében lévô alárendeltek vonatkozásában veszti el (974. k. 4. §). 1749 Egyéb okból is elveszíthetô a gyóntatási felhatalmazás, nevezetesen a hivatallal járó vagy a lakóhely, illetve az inkardináció szerinti helyi ordinárius engedélyével adott felhatalmazás megszűnik a hivatal elvesztésével, az exkardinációval, vagy a lakóhely elvesztésével is (975. k.). e. A bűntárs feloldozása 1750 A hatodik parancs elleni bűnben a bűntárs feloldozása -- halálveszély esetét kivéve -- érvénytelen (977. k.), sôt az Apostoli Szentszéknek fenntartott önmagától beálló kiközösítéssel járó büntetendô cselekmény (1378. k. 1. §). Halálveszélyben azonban az ilyen feloldozás nemcsak érvényes, hanem megengedett is (vö. 1335. k.)[75]. A valószínűbbnek látszó vélemény szerint a bűntársnak adott feloldozás halálveszély esetén kívül csak akkor érvénytelen, ha a közös bűn alól adták (vö. 14. k., 18. k.)[76]. Bűntársnak itt az számít, aki formálisan is együttműködött a külsô bűnben, vagyis -- az 1329. k. 1. § analógiájára (ott a bűncselekményekrôl van szó) -- a bűn elkövetésére irányuló közös szándékkal működött együtt[77]. f. A gyóntató feladatai 1751 A bűnbánót feloldozó püspök vagy pap alakját az egyházban ôsidôk óta az orvoshoz hasonlítják. Az ószövetségi jó pásztor (vö. pl. Ez 34, 16: ,,bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget'') képébôl kiindulva a beteg juhok meggyógyítóját látták a gyenge, a lanyha, az elbukó keresztényt megfeddô, megbüntetô, majd visszafogadó püspökben[78]. A középkorban pedig már a vezeklési könyvek (pl. a Corrector sive Medicus Burchardi), fôként azonban a gyóntatói summák sokasága (már a XII. század végén Alain de Lille Liber Poenitentialisa[79]) orvosnak nevezte egyfelôl saját magát (a könyvet!), másfelôl a gyóntató papot. A IV. Lateráni Zsinat (1215) az évenkénti gyónást kötelezôen elôíró híres rendelkezésében (c. 21) figyelmezteti a papot, hogy ,,hozzáértô orvos módjára'' járjon el a gyóntatás során (X 5. 38. 12.). A Firenzei Zsinat (Decr. pro Armenis: DS 1311) is hangsúlyozza, hogy ,,ha a bűn által a lélek betegségébe esünk, a bűnbánat [szentsége] által lelkileg meggyógyulunk''. A Trentói Zsinat szintén utal a gyóntató orvosi szerepére (Sess. XIV, De paenit. c. 8: DS 1690. 1692). A gyóntató egyrészt az alkalmas elégtétel kiszabásával és a lelkivezetéssel, másrészt azonban a feloldozás tényével is gyógyítja a bűnbánót. Tehát az orvosi szerep hangsúlyozása a keresztény tradícióban -- hasonlóan a bírói szerepéhez (lásd fent 1. pont) -- arra is mutat, hogy a pap közreműködése a bűnbocsánatban aktív, nem csupán Isten megadott irgalmát hirdetô jellegű. 1752 A gyóntató papnak tudatában kell lennie, hogy a bíró és az orvos feladatát látja el, és Isten azért állította igazságosságának és irgalmának szolgálatába, hogy dicsôségérôl és a lelkek üdvösségérôl gondoskodjék (978. k. 1. §). 1753 A gyóntatónak -- mivel az egyház hivatalos képviselôjeként, szolgálattevôjeként jár el -- a szentség kiszolgáltatása során hűségesen ragaszkodnia kell a tanítóhivatal tanításához és az illetékes hatóság által kiadott szabályokhoz (978. k. 2. §). Mivel a jog nemcsak a tévedhetetlen vagy az ünnepélyes tanítóhivatalról beszél, az ilyen minôséggel nem rendelkezô, de hiteles tanítóhivatali megnyilatkozásokhoz (vö. 752--753. k.) is igazodnia kell a gyóntatónak. 1754 A gyóntatás során a papnak, ha kérdéseket tesz fel, óvatosan és tapintattal kell eljárnia, figyelembe kell vennie a gyónó helyzetét és korát, tartózkodnia kell a bűntárs nevének tudakolásától (979. k.). 1755 Ha a gyóntató a feloldozást kérô gyónó (lelki) felkészültségében (bánat, erôs fogadás, stb.) nem kételkedik, a feloldozást nem szabad megtagadnia vagy elhalasztania (980. k., vö. 843. k. 1. §). 1756 A gyóntató a bűnök jellegének és számának megfelelôen, a gyónó helyzetének figyelembe vételével üdvösségre segítô és megfelelô elégtételt köteles kiszabni. Ezt a gyónónak személyesen (tehát nem pl. bánatpénzzel megfizetett szerzetes böjtje útján, mint a korai középkorban olykor) kell elvégeznie (981. k.). 1757 Aki azt gyónja, hogy az egyházi hatóságnál a hatodik parancsolat elleni bűnre való csábítással hamisan vádolt meg egy ártatlan papot, azt csak akkor szabad feloldozni, ha elôbb a hamis feljelentést formálisan visszavonta és kész az esetleges kár jóvátételére (982. k.). Ez a bűn volt a régi törvénykönyvben (1917-es CIC 894. k.) az egyetlen fenntartott bűn, vagyis az egyetlen olyan bűn, amelyet nem az érte beállott kánoni büntetés fenntartott volta miatt, hanem önmagában (ratione sui) nem volt szabad feloldozni. A hatályos egyetemes egyházjogban már nincsenek fenntartott bűnök (vö. Comm 10, 1978, 49)[80]. A feloldozás elôfeltételei azonban ma is hasonlók, mint a régi jogban (1917-es CIC 2363. k.). Egyébként a gyóntatók itt említett rágalmazása büntetendô cselekmény is (1390. k. 1. §). 1758 Nem közvetlenül a gyóntatóknak, hanem mindazoknak, akikre feladatkörüknél (többnyire hivataluknál) fogva a lelkek gondozását bízták, kötelességük gondoskodni: 1) arról, hogy a rájuk bízott hívôk, ha ésszerűen kérik, gyónhassanak; 2) valamint arról, hogy legyenek olyan a hívôk körülményeinek megfelelôen kitűzött[81] napok és órák, amikor (rendszeresen) alkalom nyílik az egyéni szentgyónásra (986. k. 1. §). Sürgôs szükség esetén minden gyóntató, halálveszélyben pedig minden pap (még a gyóntatási felhatalmazással nem rendelkezô, sôt a kiközösített is) köteles a krisztushívôket meggyóntatni (986. k. 2. §). g. A gyónási titok 1759 Gyónási titokról kétféle értelemben beszélhetünk: 1) A szó szoros értelmében vett gyónási titok, a szentségi pecsét (sigillum sacramentale) a gyóntató papot kötelezi, s azt jelenti, hogy tilos a gyónót szóval vagy bármilyen más módon, bármi okból is, akár csak részben is elárulnia (983. k. 1. §). 2) Tágabb értelemben vett gyónási titok köti a gyónáskor esetleg szereplô tolmácsot, valamint mindazokat az egyéb személyeket, akik a gyónásból a bűnökrôl bármilyen módon tudomást szereztek (983. k. 2. §). A kétféle titoktartási kötelezettség természetének különbségét mutatja, hogy -- noha mindkettô megsértése büntetendô cselekmény -- az áthágásukért járó büntetés alapvetôen különbözô (1388. k.). 1760 A gyónási titok megsértésének különbözô fajtáit és büntetôjogi megítélésüket az egyházi jogtudomány az 1388. k. 1. § kapcsán szokta kifejteni. 1761 A gyóntató a gyónásból szerzett ismereteit a gyónó kárára még akkor sem használhatja fel, ha ezzel nem árulja el a gyónót. Ezért aki hatóság szerepét tölti be, a külsô kormányzatban semmiképp sem használhatja fel gyónásban szerzett értesüléseit, függetlenül attól, hogy mikor szerezte ôket (pl. olyan idôben, amikor még nem töltött be hatósági funkciót) (984. k.). Ennek az elvnek a védelmére a Codex elôírja, hogy a novíciusmester és segítôje, a szeminárium vagy más nevelôintézet rektora ne gyóntassa az illetô házban tartózkodó növendékeit, hacsak a növendékek egyes esetekben önként nem kérik (985. k.). A spirituális és a szeminárium gyóntatója pedig éppen a 984. k. 2. §-a szerinti elv miatt nem folyhat bele a szemináriumi növendékekrôl szóló fegyelmi döntésekbe (vö. 240. k. 2. §). 4. A GYÓNÓ 1762 Ahhoz, hogy szentgyónáshoz járulhasson, a krisztushívônek kellôen felkészültnek (dispositus) kell lennie: elkövetett bűneit el kell vetnie (bánat), s a javulás szándékával Istenhez kell térnie (987. k.). 1763 A gyónás kötelezô anyaga, vagyis az, amit a krisztushívônek kötelessége meggyónnia, mindaz a súlyos bűn, amit az illetô a keresztség után elkövetett és amelytôl az egyházban jelenlévô ,,kulcsok hatalma'' révén közvetlen feloldozást még nem nyert, s melyeket egyéni gyónásban még nem vallott meg, feltéve hogy gondos lelkiismeretvizsgálat után tudomása van róluk. Ezeket a bűnöket faj és szám szerint kell meggyónnia (988. k. 1. §; vö. 1917-es CIC 901. k. a forrását képezô nagyszámú s hosszú hagyományt tanúsító egyházfegyelmi és dogmatikai emlékekkel együtt[82]). A gyónás alázatosságáról, teljességérôl, a bűnök kerülésének ôszinte szándékáról és a bocsánat reményérôl II. János Pál pápa 1996. III. 22-én kiadott, Volgendo a conclusione kezdetű levelében (AAS 88, 1996, 749--753) tárgyal részletesen. 1764 A gyónás ajánlott anyagát képezik a bocsánatos bűnök is (988. k. 2. §). 1765 A gyónás kötelezô gyakoriságáról a 989. k. kimondja, hogy minden krisztushívô, aki elérte értelme használatának korát (vagyis betöltötte 7. életévét), köteles súlyos bűneit legalább évente egyszer híven meggyónni. Ez a kötelezettség tehát a súlyos bűnökre terjed ki; a bocsánatos bűnök meggyónása, mint említettük nem kötelezô, de ajánlatos. A kánon fogalmazásából egyértelmű, hogy a legfôbb egyházi törvényhozó az értelmük használatára eljutott gyermekeket képesnek ítéli súlyos bűnök elkövetésére[83]. Egyébként nem csupán évente kötelezô a gyónás, hanem a súlyos bűnérôl tudó hívô számára mindannyiszor, valahányszor szentmisét akar bemutatni (ha pap) vagy szentáldozáshoz akar járulni (vö. 916. k.). Az évi gyónás idôpontja a jogban nincs meghatározva, de mivel a húsvéti szentáldozás kötelessége fennáll (920. k. 2. §), aki súlyos bűnben van, ebben az idôben gyónni köteles. Ha valaki nagyon korán járulna is elsôáldozáshoz, már az elsô szentáldozás elôtt köteles gyónni (914. k. ). 1766 Tolmácsot senkinek sem tilos gyónásához használnia a visszaélések és a botrányok elkerülésével (990. k.). A titoktartás a tolmácsot is kötelezi (vö. 983. k. 2. §). 1767 A krisztushívôk szabadon választják meg, hogy melyik törvényesen jóváhagyott gyóntatónál végzik gyónásukat. Olyan gyóntató is választható, aki más katolikus rítushoz tartozik (991. k.). 5. A BÚCSÚK a. A búcsú fogalma 1768 A búcsú az ideigtartó büntetés elengedése Isten elôtt azokért a bűnökért, melyek a bűn tekintetében már el vannak törölve. Búcsút a kellôen felkészült krisztushívô bizonyos meghatározott feltételekkel nyerhet az egyház közbejöttével. Az egyház ugyanis mint a megváltás szolgálattevôje hivatalosan kezeli és alkalmazza a Krisztus és a szentek által adott elégtétel kincstárát (992. k.; vö. VI. Pál, Const. Ap., Indulgentiarum doctrina, 1967. I. 1: AAS 59, 1967, 5--24; magyarul: Bűnbocsánat és oltáriszentség, Bp. 1976, 321--334; SPaenAp, Decr. et Normae 1968. VI. 29: AAS 60, 1968, 413--419; az egyes búcsúk felsorolása az ehhez kapcsolódó Enchiridion indulgentiarum 4. átdolgozott kiadása az Apostoli Penitenciária 1999. VII. 16-án [AAS 92, 2000, 301--302] kihirdetett határozatában történt Iesu, humani generis kezdettel; magyarul: A búcsúk kézikönyve. Szabályok és búcsúengedélyek, Budapest 2000). b. A búcsúk fajai 1769 A búcsú lehet részleges vagy teljes aszerint, hogy a bűnökért járó ideigtartó büntetéstôl részben szabadít-e meg vagy teljes egészében (993. k.). Annak érdekében, hogy világosabban kitűnjék a búcsúk elnyerésének és a krisztushívôk vallásos cselekedeteinek összefüggése, elmaradt mind a búcsúkról szóló tanításból, mind a jogszabályokból az a régi felosztás, amely személyes, dologi és helyi búcsúkat különböztetett meg, noha ma is lehetséges, hogy a búcsú elnyerése összefüggésben van valamilyen hely meglátogatásával vagy valamilyen dolog használatával. A hangsúly azonban a vallásos cselekedeten van[84]. c. Engedélyezôjük 1770 Búcsút engedélyezhet: 1) a legfôbb egyházi hatóság; 2) azok, akiknek ezt a hatalmát a jog elismeri (ilyen az Apostoli Penitenciária; vö. II. János Pál, Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 120: AAS 80, 1988, 890); 3) azok, akiket erre a római pápa felhatalmaz (995. k. 1. §); 4) azok, akiket erre olyan a pápánál alacsonyabb rangú, búcsú engedélyezésre jogosult szerv hatalmaz fel, melynek ezt az Apostoli Szentszék kifejezetten megengedte. A búcsúk engedélyezésének hatalmát ugyanis a pápánál alacsonyabb rangú szervek nem adhatják tovább másoknak, hacsak erre az Apostoli Szentszéktôl kifejezett engedélyt nem kapnak (995. k. 2. §). d. Elnyerésük 1771 Bármely hívô nyerhet részleges vagy teljes búcsút a maga számára, vagy fordíthatja könyörgésként az elhunytak javára (994. k.). 1772 Ahhoz, hogy valaki búcsú elnyerésére képes legyen, szükséges, hogy: 1) meg legyen keresztelve; 2) ne legyen kiközösítve; 3) legalább az elôírt cselekmények végén (hiszen pl. a teljes búcsú elnyeréséhez szentségi gyónás, áldozás és a pápa szándékára történô ima szükséges a búcsúval ellátott cselekedeten kívül; vö. SPaenitAp, Normae, 1968. VI. 29, nr. 26: AAS 60, 1968, 418) a kegyelem állapotában legyen (996. k. 1. §). A jubileumi szentév alkalmából az Apostoli Penitenciária 1999. VII. 16-án (AAS 92, 2000, 301--302) Iesu, humani generis kezdetű határozatával az Enchiridion indulgentiarum 4. átdolgozott kiadását hirdette ki; magyarul: A búcsúk kézikönyve. Szabályok és búcsúengedélyek, Bp. 2000. 1773 Ahhoz, hogy az arra képes személy a búcsút el is nyerje, szükséges, hogy: 1) szándékában[85] álljon a búcsút elnyerni; 2) a megszabott idôben és kellô módon elvégezze az elôírt cselekményeket, a búcsút engedélyezô intézkedésnek megfelelôen (996. k. 2. §). Ilyen búcsúval járó cselekmények felsorolását találjuk az Enchiridion indulgentiarum-ban, valamint olyan további külön intézkedésekben (pl. kiváltságokban[86]), amelyek búcsút engedélyeznek. A búcsúk engedélyezését és alkalmazását illetô részletek tekintetében a Codex utal (997. k.) a rajta kívül található külön egyházi törvényekre (ezek felsorolását lásd fent 5. a). 1774 Az Apostoli Penitenciária 1985. XII. 14-i határozata értelmében (AAS 78, 1986, 293--294) a megyéspüspökök által évente háromszor adható pápai áldáshoz kapcsolt teljes búcsú akkor is elnyerhetô -- a gyónás, áldozás és a pápa szándékára való imádság elvégzésével --, ha valaki rádión vagy televízión közvetítve részesedik az áldásban. ======================================================================== 69. §. A BETEGEK KENETE 1. FOGALMA 1775 A betegek kenete meghatározását a Codex csak indirekt módon közli. Eszerint ez olyan szentség, ,,mellyel az egyház a veszélyes betegségben szenvedô hívôket a szenvedô és megdicsôült Úrnak ajánlja, hogy megenyhítse és megmentse ôket'', és amelyet úgy szolgáltatnak ki, ,,hogy olajjal megkenik ôket és elmondják a liturgikus könyvekben elôírt szavakat'' (998. k.). 2. KISZOLGÁLTATÁSA a. Az olaj 1776 A betegek kenetéhez használt olajat megáldhatják: 1) a püspökök; 2) azok, akik a jogban a megyéspüspökkel egyenlô elbírálás alá esnek (vö. 381. k. 2. §, 368. k.); 3) szükség esetén bármely pap, de csak magának a szentségnek a kiszolgáltatása során (999. k.). 1777 Az Ordo benedicendi Oleum catechumenorum et infirmorum et conficiendi Chrisma (Typ. Pol. Vat. 1970) elôzetes tudnivalóinak 8. pontja és ezzel összefüggésben az Ordo Unctionis infirmorum eorumque pastoralis cura (1972. XI. 30) 21. pontja (magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 16) komoly szükség esetén a papoknak külön megkötés nélkül lehetôvé tette a betegek olajának megáldását. A 999. k. 2. száma ezt módosítja, amikor a papoknak csak magának a szentség kiszolgáltatásának keretében engedi meg ezt, viszont nem csupán súlyos, hanem bármilyen szükség esetén (vö. SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20 1983, 552, 554; vö. C Fid, Instr. De orationibus ad obtinendam a Deo sanationem, 2000. X. 14). b. Szertartása 1778 A szentség kiszolgáltatása során a kenések végzésének rendje, módja és a közben elmondandó szavak tekintetében a liturgikus könyvek elôírásait kell követni. Ennek a szentségnek az érvényes szertartáskönyve az Ordo Unctionis infirmorum eorumque pastoralis cura (1972. XI. 30); magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 16. 1779 Szükség esetén azonban elég -- az érvényességhez[87] -- egyetlen megkenés a homlokon, vagy akár a test más részén a teljes formula elmondásával (1000. k. 1. §). 1780 A kiszolgáltatónak a kenéseket saját kezével kell végeznie, hacsak valamilyen eszköz használata súlyos okból nem indokolt (1000. k. 2. §). c. A kellô idôben való kiszolgáltatás 1781 A lelkipásztoroknak és a betegek hozzátartozóinak gondjuk kell hogy legyen arra, hogy a betegek ezt a szentséget kellô idôben elnyerjék (1001. k.) A Codex nem említi, hogy a betegek maguk is kötelesek a szentséget idejében kérni. Ez azonban amúgy is magától értetôdô: a keresztény ember alapállásából következik, hogy a gyógyulásnak és a megszentelôdésnek az Istentôl felkínált eszközeit kérni, azokkal élni köteles, hiszen az üdvösségre hivatott. d. A közös kiszolgáltatás 1782 A betegek kenetének közös kiszolgáltatása -- vagyis egyszerre több betegnek való feladása közösségi liturgikus ünneplés keretében -- a megyéspüspök elôírásai szerint végezhetô. A közös kiszolgáltatásban résztvevô betegek számára szükséges, hogy megfelelôen elô legyenek készítve és (lelkileg -- dispositio) kellôen felkészültek legyenek (1002. k.). A közösségi kiszolgáltatás szabályait meghatározó hatóság a fentiek szerint már nem minden helyi ordinárius, hanem csupán a megyéspüspök. Ennyiben a CIC módosította az Ordo Unctionis infirmorum eorumque pastoralis cura 17. és 83. pontját (magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 15. 46); vö. SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20 (1983) 552--553. 3. KISZOLGÁLTATÓJA 1783 A szentkenet érvényes kiszolgáltatója minden pap, de csakis a felszentelt pap (1003. k. 1. §). Halálveszélyben a büntetés alatt álló pap is nem csupán érvényesen, hanem megengedetten szolgáltatja ki ezt a szentséget (1335. k.). Az utóbbi idôkben a betegek szentsége kiszolgáltatásának diakónusra vagy világira bízása teológiai vizsgálódás tárgyát képezte[88]. Jogilag azonban erre nincs lehetôség, s teológiailag is méltán hivatkoznak egyesek arra, hogy a szentségek érvényes kiszolgáltatása témakörében nem alkalmazható a probabilizmus elve, amely szerint a kétes törvény nem kötelez (vö. 14. k.)[89]. 1784 Illetékesek, vagyis a betegek kenetének kiszolgáltatására kötelesek és jogosultak a lelkipásztori gondozással megbízott összes papok a lelkipásztori hivatalukra bízott hívôk vonatkozásában. Ezeknek a papoknak legalább vélelmezett hozzájárulásával és ésszerű okból bármely más pap is kiszolgáltathatja ezt a szentséget (1003. k. 2. §). Éppezért minden pap magával hordhatja a megáldott olajat, hogy szükség esetén a betegek kenetét ki tudja szolgáltatni (1003. k. 3. §). 4. FELVEVÔJE 1785 A betegek kenetének szentségét annak a hívônek lehet (érvényesen[90]) kiszolgáltatni, aki értelme használatának elérése után betegség vagy öregség miatt veszélybe kerül (1004. k. 1. §; SC 73). Értelme használatára eljutott hívônek számít az is, aki pillanatnyilag nincs értelme használatának birtokában, de valamikor rendelkezett ezzel a képességgel. A veszély értelemszerűen halálveszélyre utal, bár ezt a kánon -- ellentétben az 1917-es CIC 940. k. 1. §-ával -- nem említi kifejezetten. Az új Codex szavai (in periculo incipit versari) azonban -- noha burkoltan halálveszélyre vonatkoznak -- nem kívánják a veszély közeli és súlyos meglétét (Comm 15, 1983, 213--215). Mindez világossá teszi, hogy ma az egyházfegyelem nem csupán a haldoklók ellátására korlátozza ennek a szentégnek a kiszolgáltatását. 1786 A Jakab-levél szerint (Jak 5,14--15) azért kell a betegeket megkennünk, hogy megkönnyebbüljenek és üdvözüljenek általa. Minden igyekezetünkkel azon legyünk tehát, hogy a szentséget felvegyék mindazon hívek, akik betegségük vagy öreg koruk miatt súlyosan gyengélkednek. 1787 Ami a gyengélkedés súlyos voltának megítélését illeti, elég a józan valószínűség. ,,Nem kell aggályoskodni; az orvos véleményét kikérni azonban jó, ha van rá mód'' (Ordo Unctionis infirmorum eorumque pastoralis cura, nr. 8; magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 14). 1788 ,,Sebészeti beavatkozás (műtét) elôtt a szentkenet feladható, valahányszor veszélyes betegség miatt operálják a beteget. 1789 Öregek is felvehetik a szentkenet szentségét, ha erejük fogytán van; még ha nincs is különösebben veszélyes betegségük'' (nr. 10--11; magyarul: uo. 14--15). 1790 Ezt a szentséget meg lehet ismételni, ha a beteg felépülése után újra súlyos betegségbe esik, vagy ha ugyanannak a betegségnek a folyamán a veszély súlyosabbá válik (1004. k. 2. §). 1791 Ha kétség merül fel a kiszolgáltatás érvényességi feltételeit illetôen, vagyis abban a tekintetben, hogy a beteg eljutott-e értelme használatára (kisgyermekek, gyengeelméjűek), illetve hogy veszélyesen beteg-e, vagy hogy halott-e, a szentséget ki kell szolgáltatni (1005. k.). Ilyenkor tehát a mai egyházjog szerint a szentség kiszolgáltatása nem csupán lehetséges és megengedett, hanem kötelezô is. Ennyiben az Ordo Unctionis infirmorum eorumqure pastoralis cura 14--15 száma (magyarul: A betegek kenete és a lelkipásztori betegellátás szertartása, Bp. 1974, 15) módosult (SC SacrCult, Variationes, 1983. IX. 12: Notitiae 20, 1983, 551--552; Comm 15, 1983, 216)[91]. Ezekben az esetekben a szentség kiszolgáltatása nem feltételes (ad cautelam), hiszen nem karaktert adó szentségrôl van szó[92]. A halál beálltáról való kétely az általános gyakorlat szerint úgy értendô, hogy a ,,hivatalos'' halál után még két órán belül feltételesen kiszolgáltatják a szentkenetet. Ez a szokásszerű magyarázat nem látszik ellenkezni a hatályos szertartáskönyv 15. pontjával (magyarul: A betegek 15), amely szerint halottnak nem adjuk fel a kenetet[93]. 1792 A felvevô szándéka szintén rendelkezik jogi jelentôséggel (vö. S Off, Resp., 1703. V. 10, ad q. 8: DS 2382): ki kell szolgáltatni a szentséget azoknak a betegeknek, akik ezt kérik, vagy legalább burkoltan kérték, amikor még beszámítható állapotban voltak (1006. k.). A burkolt kérés lehet egyszerűen egy normális keresztény élet is. Gyakran maga a család ennek a kérésnek a tanúja, amikor a beteg számára a szentséget kéri. De a beteg szavakban meg nem formált, bennfoglalt kérése akkor is elégséges, ha kifejezett kérés nem hangzik el a család részérôl[94]. Megalapozottnak tűnik az a vélemény, hogy ezt a burkolt szándékot -- hacsak az ellenkezôje nem nyilvánvaló -- minden katolikus esetében vélelmezni kell[95]. 1793 A szentség megtagadása olyankor kötelezô, amikor az érintett személy ,,nyilvánvaló súlyos bűnben'' makacsul kitart (1007. k.). Ez a rendelkezés nem büntetés, hanem inkább az illetô szabadságának lelkipásztori tiszteletben tartása. Ennek a szentségnek a felvétele ugyanis elvben a kegyelem állapotát kívánja, s ezért kell azt megelôznie -- hacsak lehet -- a szentségi gyónásnak és a szentáldozásnak. Ezt nem csupán a jelenlegi liturgikus elôírások tartalmazzák, hanem ôsi egyházi hagyományra megy vissza (vö. pl. Conc. Ticinen., 850, c. 8: DS 620). Úgy tűnik, a kiközösítettek és az egyházi tilalom alatt állók az 1331. k. 1. § 2. sz. szerint szintén nem vehetik fel ezt a szentséget, hacsak halálveszély esetén (!) ez a tilalom fel nem függesztôdik (1352. k. 1. §). ======================================================================== 70. §. AZ EGYHÁZI REND 1. FOGALMA ÉS FOKOZATAI 1794 Az egyházi rend olyan szentség, amely által isteni rendelés folytán a krisztushívôk közül egyesek eltörölhetetlen jegyet kapnak, és ezzel szent szolgálatra rendelt személyekké (sacri ministri) válnak, vagyis olyanokká, akik arra vannak szentelve és rendelve, hogy fokozatuknak megfelelôen Krisztusnak, a fônek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelôi és kormányzói feladatot, s így pásztor módjára gondoskodjanak Isten népérôl (1008. k.; vö. pl. LG 28). A mai egyházjog három rendet különböztet meg: a püspökséget, az áldozópapságot és a diakonátust (1009. k. 1. §). 1795 Az isteni rendelés más oldalról is hangsúlyt kap a CIC-ben. A 207. k. 1. §-a ugyanis kijelenti, hogy a krisztushívôk közt isteni rendelés alapján vannak szent szolgálatot teljesítô személyek. A szolgálati papság jelenléte az egyházban beleilleszkedik a krisztushívôk alapvetô egyenlôségének összefüggésébe. A II. Vatikáni Zsinat különös erôvel állította elénk ezt a kapcsolatot. Kifejtette a hívôk egyetemes papságának tanítását (LG 10--11, PO 2, AA 2), és egyszersmind plasztikus képet adott a szolgálati papság ettôl különbözô sajátos ontológiai valóságáról és hivatásáról az egyház életében (vö. pl. LG 18 kk., CD 4, 12, 15--16, PO 2 kk.). 1796 A CIC az 1008. k.-ban ennek a zsinati tanításnak az alapján jelzi, hogy a feladatnak, a szolgálatnak a hivatása adja a szolgálati papság lényegét. Mindez a tevékenység pedig szoros kapcsolatban, hozzárendeltségi viszonyban áll Isten népe közösségével. De állítja a kánon -- híven a meghatározó hittani örökséghez -- azt is, hogy az ordo eltörölhetetlen jegyet ad, különbözô fokozatokra bomlik, s hogy a mindnyájuk számára jellemzô pásztori mivolt Krisztus személyében való cselekvésben áll. 1797 Mindezek figyelembevételével sem mondhatjuk, hogy a CIC a szentségi teológiával kapcsolatban itt új, kötelezô érvényű kijelentéseket akart volna tenni, vagy eléggé elterjedt de hivatalosan kötelezônek nem mondott tanításokat magasabb dogmatikai rangra óhajtott volna emelni. Így túlzás lenne az 1008. k.-t kötelezô dogmatikai definíciónak tekinteni arra nézve, hogy pl. a diakonátus eltörölhetetlen jegyet ad, vagy abban a tekintetben, hogy milyen természetű a három rend közötti különbség[96]. Figyelemreméltó terminológiai sajátosság, hogy az 1008. k. a szent szolgálatot teljesítôk szentelésérôl és rendelésérôl (consecrantur et deputantur) beszél. A hagyományos, de a CIC-ben is érvényesülô szóhasználati szokás szerint a püspökök szentelését consecratiónak (1012--1013. k.), az áldozópap és a diakónus szentelését viszont ordinatiónak (1015. k. 1. §) hívják. 2. A FELSZENTELÉS 1798 A szentelést kézfeltétellel és azzal a felszentelô imádsággal szolgáltatják ki, amelyet a liturgikus könyvek az egyes fokozatok számára elôírnak (1009. k. 2. §). 1799 A szentelés helye a székesegyház, de lelkipásztori okból más templomban vagy kápolnában is sor kerülhet rá (1011. k. 1. §). A szentelésre meg kell hívni a klerikusokat és más krisztushívôket. A szentelést a lehetô legnagyobb számú hívô közösség jelenlétében kell végezni (1011. k. 2. §), hiszen ez az egész egyház közösségét érintô szent cselekmény. 1800 A szentelés ideje vasárnap vagy parancsolt ünnep (ennél pontosabb meghatározást a mai egyházjog már nem tesz), liturgikus kerete pedig az ünnepélyes szentmise. Lelkipásztori okból az egyházi rend szentségét hétköznap is ki szabad szolgáltatni (1010. k.). 3. KISZOLGÁLTATÓJA a. Általános követelmény 1801 Az egyházi rend kiszolgáltatója a felszentelt püspök (1012. k.). Mivel a szolgálatok (akolitus, lektor) már nem tartoznak a ,,rendek'' közé, az 1917-es CIC 951. kánonjától eltérôen a hatályos törvénykönyv már nem különbözteti meg az egyházi rend rendes kiszolgáltatóját (püspök) a rendkívülitôl (felhatalmazással rendelkezô pap), hanem csupán a püspököt említi mint az egyházi rend kiszolgáltatóját. A Codex nem érinti azt a teológiai problémát, hogy a felhatalmazással rendelkezô áldozópap feladhatna-e elvileg valamilyen szent rendet. Ebben a vonatkozásban még a II. Vatikáni Zsinat nem kívánt teljes pontossággal és végleges, definiáló jelleggel állást foglalni (vö. LG 21b, 26c). Kétségtelen, hogy az ilyen szentelést az egyházjog nem teszi lehetôvé. Bizonyos mértékig nyitva marad azonban az a kérdés, hogy ez az elôírás mennyiben tartalmaz isteni jogot és mennyiben tisztán egyházi jogot[97]. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a szentelési hatalom a püspökszenteléssel nyerhetô el, sôt a püspöki rendnek az áldozópapsághoz képest épp ez a legfontosabb kitüntetô jegye[98]. Azt az egyházfegyelmet, amely szerint a püspöki, áldozópapi és diakónusi rendet érvényesen csak a felszentelt püspök szolgáltathatja ki, nagyon ôsi és tekintélyes hagyomány tanúsítja[99]. b. A püspökszentelés kiszolgáltatója 1802 A püspökszentelést végzô püspöknek: 1) csak akkor szabad ezt a szent rendet feladnia, ha elôzetesen bizonyos, hogy megvan rá a pápai megbízás (1013. k.); 2) legalább két másik szentelô püspököt kell maga mellé vennie, hacsak az Apostoli Szentszék felmentést nem adott ez alól. Ajánlatos azonban, hogy az összes jelenlévô püspökök együtt szenteljék a kiválasztottat (1014. k.). 1803 Az olyan püspökszentelést, amelyet a 1013. k. szerinti pápai megbízás nélkül végeznek, az újabb szerzôk jelentôs része is érvényesnek, de tilosnak[100] minôsíti. Ezt látszik alátámasztani az 1382. k. szövege is, amely az ilyen módon való szentelés consecratio- jellegét nem vonja kifejezetten kétségbe. A LG Nota explicativa praevia végsô megjegyzése azonban kijelenti, hogy ,,hierarchikus közösség nélkül nem gyakorolható az a szakramentális-létrendi tisztség, amelyet meg kell különböztetnünk a dolog kánoni-jogszerű oldalától. Úgy gondolta azonban a bizottság, hogy nem kell belebocsátkoznia a megengedhetôség és az érvényesség kérdéseibe. Ezeket továbbra is vitathatják a hittudósok; különösen pedig azt, ami az elkülönült keletieknél ténylegesen gyakorolt hatalomra vonatkozik: Ennek magyarázatára több vélemény is van''. Ezért a törvényhozó megelégedett annak megállapításával, hogy megbízás nélkül püspökszentelést nem szabad végezni, de tudatosan tartózkodott annak kijelentésétôl, hogy az ilyen szentelés érvényes (Comm 10, 1978, 182). Ugyanez a tartózkodás jellemzi a Hittani Kongregáció újabb megnyilatkozásait is az effajta püspökszentelésekrôl (Decr., 1976. IX. 17: AAS 68, 1976, 623; Notificatio, 1983. III. 12: AAS 75, 1983, 392--393: ,,quidquid est de ordinum validitate''). Minthogy a latin egyházban (vö. 1. k.) az az elv, hogy a püspökszentelésnek az egyházzal való hierarchikus közösségben kell történnie, a hatályos jog szerint a pápai (kinevezés) és megbízás formájában valósul meg, többen azért kérdôjelezik meg az enélkül végzett püspökszentelés érvényességét, mert nem látják ilyenkor jelenvalónak sem a hierarchikus közösséget, sem a kiszolgáltatónak azt a szándékát, hogy azt tegye, amit az egyház cselekszik[101]. Mindezek miatt a katolikus püspökök által megbízás nélkül végzett püspökszentelések érvényességét többen nyitott teológiai kérdésnek minôsítik[102]. A kérdés teológiatörténeti vonatkozásait újabban Marcelino Zalba vizsgálta[103]. c. A pap- és diakónusszentelés kiszolgáltatója 1804 Az áldozópapságra és a diakonátusra mindenkit saját püspökének kell szentelnie, vagy ennek szabályszerű elbocsátója alapján kell a szentelést végezni (1015. k. 1. §). A püspöknek kötelessége is alárendeltjét személyesen felszentelni, hacsak megfelelô ok nem gátolja ebben. Kivételt képez az az eset, amikor egy latin rítusú fôpásztornak keleti rítusú alárendeltje van. Ez akkor fordulhat elô, ha az illetô keleti rítusnak az adott területen nincs külön hierarchikus szervezete. Ilyenkor a saját püspök csak pápai engedéllyel szentelheti fel alárendeltjét megengedetten (1015. k. 2. §). 1805 Elbocsátót adhat -- s ha püspökké van szentelve, a szentelést személyesen végezheti (vö. 1015. k. 3. §) -- egyházmegyés (pontosabban: ,,saecularis'') klerikusok vagy a diakonátussal azzá válók számára: 1) a megyéspüspök; 2) az apostoli kormányzó, az apostoli vikárius, az apostoli prefektus; 3) az egyházmegyei kormányzó a tanácsosok testületének a beleegyezésével, az apostoli provikárius és proprefektus a 495. k. 2. § szerinti tanács beleegyezésével; 4) a személyi prelatúra prelátusa (295. k. 1. §). A 3) pontban felsoroltaknak nem szabad az elbocsátót megadniuk, ha az illetôtôl a szent rendekbe való felvételt a megyéspüspök, az apostoli vikárius vagy az apostoli prefektus megtagadta (1018. k. 1. §). A felsorolt fôpásztorok közül a diakónusszenteléshez az illetékes az elbocsátásra, akinek területén a szentelendô lakik, vagy akinek egyházmegyéje szolgálatába áll. Áldozópappá szenteléshez elbocsátót adni az a fôpásztor az illetékes, akinek a részegyházába a diakónus inkardinálva van (1016. k.). 1806 Szerzetesek vagy az apostoli élet társaságai véglegesen felvett tagjainak diakónus- vagy papszenteléséhez az elbocsátót a saját nagyobb elöljárójuk adja, ha az intézmény vagy társaság pápai jogú és klerikusi (1019. k. 1. §). Ha az intézmény vagy társaság nem ilyen jellegű, vagy ha a növendékek vagy tagok még nem nyertek oda végleges (örök) felvételt, a szentelés -- és az elbocsátás -- az egyházmegyés klerikusokra vonatkozó szabályok szerint történik (1019. k. 2. §). 1807 A püspök saját területén kívül bárkinek -- még a saját alárendeltjének is[104] -- csakis a területileg illetékes megyéspüspök engedélyével adhatja fel megengedetten (Comm 15, 1983, 217) a rendeket (1017. k.). 1808 Elbocsátót adni csak akkor szabad, ha elôzetesen beszerezték az összes igazolásokat és okmányokat, melyek a jog szerint (vö. 1050-- 1051. k.) szükségesek. Vagyis az elôzetes vizsgálat felelôssége elsôsorban az elbocsátó kiadójára hárul (1020. k.). 1809 Az elbocsátó elnyerôje bármely olyan püspök lehet, aki az Apostoli Szentszékkel közösségben van, kivéve -- hacsak pápai engedély nincs erre -- az olyan püspök, akinek rítusa különbözik szentelendô rítusától (1021. k.). Természetesen az elbocsátó kiadója megválaszthatja, hogy kinek küldi az elbocsátót, vagyis kit kér fel a szentelés elvégzésére (vö. uo.). 1810 Amikor a szentelô püspök a törvényes elbocsátó levelet megkapta, meg kell gyôzôdnie arról, hogy ez a levél teljesen hiteles. Enélkül nem szabad a szentelést elvégeznie (1022. k.). 1811 Az elbocsátó visszavonható. Visszavonására illetékes az, aki kiadta, továbbá ennek jogutóda. Ugyanezek korlátozhatják is az elbocsátó levél hatályát (pl. pontosabban meghatározhatják azok körét, akiktôl a szentelés kérhetô). Ha vissza nem vonták, az elbocsátó levél kiadója jogának megszűntével (pl. hivatalvesztésével) nem veszti el hatályát (1023. k.). 4. A SZENTELENDÔK a. Általános feltételek 1812 Az egyházi rendet érvényesen csak megkeresztelt férfi veheti fel (1024. k.). A nôk papsága és diakonátusa ellen nem egészen egyenlô súlyú teológiai érvek szólnak. A nôk papságának (presbyteratus, episcopatus) lehetôsége ellen szóló hittani érvekhez lásd VI. Pál, Ep., 1975. XI. 30 és 1976. III. 23: AAS 68 (1976) 599--600; SC Fid, Decl., Inter insigniores, 1976. X. 15: AAS 69 (1977) 98-116; II. János Pál, Litt. Ap. Ordinatio sacerdotalis, 1994. V. 22: AAS 86 (1994) 545-548; CFid., Resp. 1995. X. 28: AAS 87 (1995) 1114. A Hittani Kongregációnak ez a válasza rögzíti, hogy az Ordinatio sacerdotalis kezdetű apostoli levél alapján végérvényesen meghatározó és a hitletéteményhez tartozó tanításnak kell tekinteni, hogy az egyháznak nincs képessége nôket pappá szentelni. A nôk diakonátusának esetleges elvi, tehát nem jelenleg érvényes jogi lehetôségével kapcsolatban a vélemények eléggé megoszlanak[105]. Minden valószínűség szerint azonban a nôk felszentelésének érvénytelenségét kimondó kánon a papság vonatkozásában ,,isteni jogot'', a diakonátus tekintetében viszont -- sokaknak úgy tűnik -- inkább egyházi jogot tartalmaz[106]. 1813 A nôk liturgikus szolgálatának, sôt papságának kérdése nem volt -- mondjuk valamiféle ,,patriarkális'' kulturális környezet hatásaként -- reflektálatlan az óegyházban. A Szent Apostolok egyházi kánonjai néven ismert 300 körül keletkezett egyházfegyelmi irat pl. Márta, Mária Magdolna és több apostol tanácskozásának formájában adja elô annak a kérdésnek a vitáját, hogy szolgálhatnak-e nôk az oltár körül: az apostolok ajkára adott hagyományos meggyôzôdés eszerint az volt, hogy az Úr testének és vérének átváltoztatását nem végezhetik, s hogy az apostolok nem is jogosultak efelôl rendelkezni, hanem parancsuk van az Úrtól. Ezért mondja a Jakab apostolnak tulajdonított kijelentés: ,,miben jelölhetnénk meg tehát az asszonyok feladatát, ha nem abban a szolgálatban, amellyel a szegények segítségére lehetnek?''[107]. Meg kell jegyeznünk, hogy az óegyházban szereplô diakonisszák, bár a diakónusokhoz hasonló módon nyerték el feladatkörüket, szolgálatuk tartalmilag nem volt azonos a diakónusokéval[108]. 1814 A Codex nem említi a szentelés érvényességi feltételei között a felvevô szándékát. Általánosságban ugyanis nem szükséges az érvényes szenteléshez sem egy meghatározott életkor, sem az értelmi képességek használata: a szentségi működés az alany pozitív közvetítése nélkül megy végbe, bár nem fejti ki érvényesen hatását (vagyis nem érvényes a szentelés), ha a szentelendônek a szentség felvételével ellentétes az akarata[109]. 1815 Megengedettségi feltételek az áldozópapság vagy a diakonátus kiszolgáltatásához: 1) a jog elôírásai szerint letöltött próbaidô; 2) a jelölt kellô tulajdonságainak (vö. 1026--1032. k.) megléte saját püspöke vagy nagyobb elöljárója megítélése szerint; 3) a jelölt mentessége minden szabálytalanságtól vagy egyéb akadálytól; 4) az 1033- -1039. k. szerinti követelmények megléte a jelölt részérôl; 5) az 1050. k-ban említett okiratok megléte; 6) az 1051. k. szerinti vizsgálat elvégzése; 7) a saját püspök vagy az illetékes nagyobb elöljáró pozitív megítélése arról, hogy a jelölt felszentelése hasznos az egyház szolgálata számára; 8) abban az esetben, ha a püspök saját alárendeltjét úgy szenteli, hogy más egyházmegye szolgálatára szánja (pl. valamely missziós területen való működésre), biztosnak kell lennie, hogy az illetô tényleg ahhoz az egyházmegyéhez fog tartozni (1025. k.). b. A szentelendôk szükséges tulajdonságai 1816 A szabadság fontos követelmény a szenteléshez. Ha a szabadság hiánya olyan fokú, hogy az érintett kizárja a szentelés felvételének szándékát, vagy akarata teljesen ki is kapcsolódik (ellenállhatatlan kényszer esetén -- vö. 125. k. 1. §), a szentelés érvénytelen. Ha viszont súlyos félelembôl, de a rend felvétele szándékának kizárása nélkül szentelôdik valaki, ez érvényes, sôt a hatályos CIC -- ellentétben az 1917-es CIC 214. kánonjával -- azt sem rendeli el, hogy ilyenkor érvénytelen legyen a szent rendhez kapcsolódó kötelezettségek vállalása[110]. Érvénytelenítési eljárásra ez utóbbi esetben nincs lehetôség, legfeljebb a világi állapotba való helyezést lehet kegyként kérni. Mindezekre tekintettel a törvénykönyv elôírja, hogy aki nem rendelkezik kellô szabadsággal, azt nem szabad felszentelni; senkit sem szabad semmilyen okból vagy módon a rendek felvételére kényszeríteni, sem kánonilag alkalmas személyt attól visszatartani (1026. k.). 1817 Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az egyházi hatóság köteles lenne minden alkalmas személyt felszentelni. A szent rendek elnyerésére ugyanis senkinek nincs alanyi joga, hiszen a hivatás a maga teljes értelmében (vagyis két lényeges elemével: az isteni és az egyházi meghívással) nem elôzi meg az egyházi elöljáró részérôl történô szabad kiválasztást (XII. Pius, Const. Ap., Sedes Sapientiae, 1956. V. 31, nr. 2: AAS 48, 1956, 337; OT 2)[111]. A visszatartás ebben az esetben a rendek felvétele kérésének vagy az egyháztól már kiválasztott személy felszentelésének akadályozását jelenti. 1818 Az áldozópapságra szánt (átmeneti) diakónusoknak saját püspökük vagy az illetékes nagyobb elöljáró csakis kánoni okból tilthatja meg -- még ha ez az ok rejtett is --, hogy az áldozópapság rendjét felvegyék. Ilyenkor is lehetôség van természetesen arra, hogy az érintett a jog elôírásai szerint felfolyamodással éljen (1030. k., vö. 1732--1739. k.). 1819 A jelöltnek tudnia kell a szentelés elôtt az illetô rendre és a vele járó kötelezettségekre vonatkozó ismereteket. Ezért a diakonátusra és papságra jelentkezôket gondos felkészítéssel kell kiképezni a jog elôírásai (vö. 232--264. k.) szerint. Az errôl való gondoskodás a megyéspüspök illetve az illetékes elöljáró feladata (1027--1028. k.). 1820 A személyes tulajdonságok terén a megengedett szentelés feltétele, hogy a jelölt püspöke vagy az illetékes nagyobb elöljáró megítélése szerint ép hittel, helyes szándékkal (tudniillik a szentelés kérését illetôen), kellô tudással, jó hírnévvel, jó erkölcsökkel, kipróbált erényekkel, valamint az illetô szent rendnek megfelelô egyéb fizikai és pszichikai tulajdonságokkal rendelkezzék (1029. k.). 1821 A kellô életkor a püspökszentelés megengedettségéhez 35 (vö. 378. k. 1. § 3), a papszenteléshez 25, az átmeneti diakonátushoz 23, az állandó diakonátushoz nôtlen embernek 25, nôs embernek 35 év (1031. k. 1--2 §). A püspöki konferenciák kimondhatnak olyan szabályt, mely az áldozópapsághoz és az állandó diakonátushoz ennél magasabb életkort kíván (1031. k.3. §). Ha az egyetemes jog (tehát nem a püspöki konferenciák említett elôírása) szerint megkívánt korból több, mint egy év hiányzik, a felmentés az Apostoli Szentszéknek van fenntartva (1031. k. 4. §). 1822 Az egyházi rend egyes fokozatai közötti, a szentelés megengedett végzéséhez szükséges idôköz (régi egyházjogi szóval: interstitium, ma: intervallum) diakonátus és áldozópapság között legalább hat hónap (1031. k. 1. §), áldozópapság és püspökség között öt év (378. k. 1. § 4). Az akolitusi szolgálat és a diakónusszentelés között hat hónapnak kell eltelnie (1035. k. 2. §). A nôs diakónusok szentelésének külön feltétele a feleség beleegyezése (1031. k. 1. §). Az áldozópapok szentelésének megengedettségéhez a jog külön hangsúlyozza -- az elôírt életkoron kívül -- a kellô érettség szükségességét (uo.). 1823 A kellô képzés megszerzése a szentelés megengedettségének szintén elôfeltétele. Az áldozópapságra készülôket diakónussá csak filozófiai- teológiai tanulmányaik ötödik évének eltelte után szabad szentelni (1032. k. 1. §). Noha ezt az elôírást a hatályos CIC szövegtervezete eleinte még azzal a feltétellel kísérte, hogy ,,hacsak különleges körülmények miatt a püspöki konferencia másként nem rendelkezik'' (Comm 10, 1978, 194), ez a záradék a végleges szövegbôl már kimaradt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a püspöki konferenciák ettôl a rendelkezéstôl bizonyos fokig eltérô (pl. a tanulmányok negyedik évének végén való diakónusszentelést elôirányzó) képzési rendet ne állapíthatnának meg a Szentszék jóváhagyásával. Egy ilyen jóváhagyás kiváltságnak számít (vö. 76. k.). 1824 Állandó diakonátusra készülô jelöltnek a szent rendet csak akkor szabad feladni, ha a számára elôírt képzési idôt letöltötte (1032. k. 3. §). Az állandó diakónusok képzéseinek részleteirôl a püspöki konferenciák rendelkeznek (236. k.). 1825 A papszentelés elôtt, a tanulmányok végeztével a diakónusoknak lelkipásztori gyakorlatot kell folytatniuk, vagyis diakónusi rendjüket gyakorolva részt kell venniük a lelkipásztori munkában. Ennek a gyakorlatnak az idejét az illetékes püspök vagy nagyobb elöljáró határozza meg (1032. k. 2. §). c. Elôzetes követelmények a szenteléshez 1826 Ugyancsak a szentelés megengedettségéhez az egyetemes jog bizonyos sajátos követelményeket is elôír. Ezek: 1827 1) A bérmálás szentségének felvétele (1033. k.). 1828 2) A jelölés liturgikus szertartása, melynek révén az illetékes egyházi hatóság (vö. 1016. k., 1019. k.) az állandó diakonátusra vagy az áldozópapságra készülôt a diakónusszentelés elôtt a jelöltek közé felveszi. Ezt a felvételt a jelentkezô elôzetes saját kezűleg írt és aláírt s az említett hatóságtól írásban elfogadott kérelmének kell megelôznie (1034. k. 1. §). 1829 A jelöltek közé való felvétel és az azt követô diakónusszentelés között nincs meghatározott idôköz elôírva. Az állandó diakonátusra vagy az átmeneti diakonátus után papságra készülô jelöltek a szolgálatokat (lektorátus, akolitátus) felvehetik akár a jelölés szertartása elôtt, akár utána. A jelölés szertartásával kapcsolatban a CIC az Ad pascendum kezdetű motu proprio (1972. VIII. 15: AAS 64, 1972, 534--549) elôírásait veszi át. A jelölés szertartása nem köthetô össze sem a szolgálatokra való avatással, sem a diakónusszentelés liturgiájával, hanem külön kell végezni (Pontificale Romanum. De institutione Lectorum et Acolythorum. De admissione inter candidatos ad Diaconatum et Presbyteratum. De sacro caelibatu amplectendo, Typ. Pol. Vat. 1972, Normae generales III, 3 = Leges IV, 6335). A jelöléssel az egyházi rend felvételére készülô még nem válik klerikussá. Erre csak a diakónusszenteléssel kerül sor (266. k. 1. §). Az átmeneti diakonátus elôtti jelölés feltétele, hogy a jelölendô huszadik életévét már betöltött és teológiai tanulmányait már megkezdett személy legyen (MP Ad pascendum, nr. I. b: AAS 64, 1972, 539). 1830 Nem kell felvételt nyernie a jelöltek közé annak, aki a fogadalmak révén már valamely klerikusi intézményhez tartozik. Tehát pl. fogadalmas szerzetesek számára a diakónusszenteléshez nincs szükség a jelölésre (1034. k. 2. §). 1831 3) A szolgálatok, vagyis a lektorátus és az akolitátus felvétele és megfelelô ideig való gyakorlása a diakónusszentelés megengedettségének elôfeltétele mind az állandó, mind az átmeneti diakónusok részére (1035. k. 1. §). Az akolitusi szolgálatot a diakónusszentelés elôtt legalább hat hónapig kell gyakorolni (1035. k. 2. §). Természetesen szükség esetén ez alól a szolgálatok felvételét és gyakorlását megkövetelô elôírás alól felmentés lehetséges; ennek megadása -- eltérôen a korábbi fegyelemtôl (MP, Ministeria quaedam, 1972. VIII. 15, nr. XI: AAS 64, 1972, 533) -- már nincs fenntartva az Apostoli Szentszéknek, hanem a megyéspüspök illetékességi körébe esik (vö. 87. k.; Comm 15, 1983, 218). 1832 4) A saját kezűleg írt nyilatkozat, melyet az állandó diakonátusra vagy az átmeneti diakonátus útján a papságra készülô[112] jelöltnek alá is kell írnia, ugyancsak elôfeltétele a szentelés megengedettségének. Ebben a nyilatkozatban az érintettnek ki kell jelentenie, hogy a szent rendet önként és szabadon kívánja felvenni, véglegesen az egyházi szolgálatra kívánja magát szentelni, és kérnie kell, hogy bocsássák az illetô rend felvételére. Ezt az írást a jelöltnek saját püspökének vagy illetékes nagyobb elöljárójának kell eljuttatnia (1036. k.). 1833 Ennek a nyilatkozatnak, melyet már mind a diakonátus, mind az áldozópapság felvétele elôtt korábban is elôírt az egyház (SC Sacr, Instr., Quam ingens, 1930. XII. 27, § 3, nr.[113]: AAS 23, 1931, 125; vö. SC Rel, Instr., Quantum Religiones, 1931. XII. 1: AAS 24, 1932, 74- -81; MP, Ad pascendum, 1972. VIII. 15, nr. V: AAS 64, 1972, 539 -- ez utóbbi csak a diakonátus elôtti nyilatkozatról szól), az azt megkívánó jogszabályok összefüggésében egyrészt a jelölt önkéntes és szabad vállalását tudatosító szerepe van, másrészt ennek igazolására is szolgál arra az esetre, ha valaki utólag laicizálását kérné hivatkozva arra, hogy nem kellô szabadsággal vállalta a szent rendekkel járó terheket[114]. 1834 5) A nôtlenség kötelezettségének vállalása szükséges szentelési elôfeltétel azok számára, akik áldozópapságra vagy nôtlen emberként állandó diakonátusra készülnek. Ezt a vállalást külön szertartás (lásd Pontificale Romanum. De institutione Lectorum et Acolythorum. De admissione inter candidatos ad Diaconatum et Presbyteratum. De sacro caelibatu amplectendo, Typ. Pol. Vat. 1972) keretében még a diakonátus elôtt kell Isten és az egyház színe elôtt nyilvánosan kijelenteni. Erre a külön vállalásra nem köteles az, aki szerzetes intézményben már örök fogadalmat tett (1037. k.). 1835 6) Legalább ötnapos lelkigyakorlaton tartoznak részt venni mindazok, akik valamelyik szent rend felvételére készülnek. Ennek helyét és módját az ordinárius határozza meg. A szentelô püspöknek a rend feladása elôtt meg kell gyôzôdnie arról, hogy a jelöltek ezen a lelkigyakorlaton szabályosan részt vettek (1039. k.). 1836 Mint a fentiekbôl kitűnt, bizonyos eltérések vannak az állandó diakonátus és a papságra készülôk számára ,,átmeneti jelleggel'' feladott diakonátus megengedettségi követelményei között. Aki átmeneti jelleggel nyerte el a diakonátust, de utána elutasítja az áldozópapság rendjének felvételét, azt a diakonátus gyakorlásától csak akkor lehet eltiltani, ha kánoni akadály (a rendek gyakorlására vonatkozó akadályokról lásd alább) köti, vagy más, a megyéspüspök vagy az illetékes nagyobb elöljáró megítélése szerint súlyos ok merül fel (1038. k.). 5. AZ AKADÁLYOK 1837 A szentelendôk alapvetô fontosságú tulajdonsága, hogy mentesek legyenek az akadályoktól. Az akadályok egyébként nem csupán a szentelésre való jogképességet érinthetik, hanem -- mint látni fogjuk - - a már felvett rendek gyakorlását is. 1838 A régi egyházjogi szövegek szóhasználata eltér a hatályos Egyházi Törvénykönyv terminológiájától, mivel régen a szabálytalanságok és az akadályok egymással egyenrangú, de egymástól elhatárolt kategóriát alkottak. Így valami vagy szabálytalanságnak minôsült, vagy akadálynak. A mai egyházjogban az akadályok átfogó kategóriát jelentenek: egyik fajtájuk az egyszerű akadály, a másik a szabálytalanság. a. Az akadályok fogalma és fajai 1839 Az akadály olyan egyházi törvény, amely a rendek felvételét vagy gyakorlását tiltja. Tehát nem a körülményt, a tényállást nevezzük akadálynak, hanem azt az egyházi törvényt, amely valamire való tekintettel tiltja a rendek felvételét vagy gyakorlását. Az akadály nem büntetés, de egy bizonyos jog korlátozását jelenti, ezért alkalmazandó rá a 14. és a 18. k. elôírása[115], vagyis jogkétség esetén nem kötelez, és szorosan értelmezendô. Az akadályok nem tudása -- hasonlóan a jog- cselekményt érvénytelenítô vagy jogképességet megsemmisítô törvények nem tudásához (15. k. 1. §) -- nem mentesít hatásuk alól (1045. k.). 1840 Noha a hatályos egyházjog a szabálytalanságok (!) között már nem különböztet meg kifejezetten hiányosságból (irregularitas ex defectu) és bűncselekménybôl (irregularitas ex delicto) eredôket, a legtöbb szabálytalanság alapját képezô tényállás (1041. k. 2--6) egyben büntetendô cselekmény is (vö. 1044. k. 1. § 2--3). Következésképpen ilyenkor a szabálytalanság beállásához a cselekmény részérôl olyan feltételekre (szándékosság stb.) van szükség, mint a bűncselekmény megvalósulásához. 1841 Aszerint, hogy az akadály a rend felvételét, vagy a már felvett fokozat gyakorlását tiltja, megkülönböztethetünk szentelési és gyakorlási akadályokat. 1842 Az akadályok felosztásának másik szempontja azok tartama. Az vrökös akadályokat szabálytalanságnak (irregularitas), az idôlegeseket egyszerű akadálynak nevezzük. A szabálytalanságok esetében egy egyszeri esemény, egyszer megvalósult tényállás következtében beállt maradandó jogkövetkezményrôl van szó. Az egyszerű akadályok esetében viszont inkább olyan állapot jogi hatásával állunk szemben, amely megszűnhet, s ezzel elhárulhat maga az akadály is. b. A szentelési akadályok 1843 Az örökös szentelési akadályok, vagyis a szentelési szabálytalanságok csakis (vö. 1040. k.) a következôk: 1844 1) Az elmebetegség vagy más pszichés betegség, melyrôl szakértôk meghallgatása után úgy ítélik (az illetékes egyházi elöljárók, fôként a megyéspüspök), hogy alkalmatlanná teszik az illetôt a szolgálat megfelelô ellátására (1041. k. 1). A kánon megfogalmazásából úgy tűnik, hogy ezekben az esetekben -- szemben az 1917-es CIC 984. k. 3. számával, amelyben errôl külön említés nem történt -- a hatályos jog szerint a szentelési szabálytalanság alapját képezô tényállásnak nemcsak a betegség, hanem az illetékes egyházi hatóság megítélése is részét alkotja. Egyesek azt is hangsúlyozzák, hogy annak a betegségnek, amelyrôl itt szó van, állandónak, meg nem szűnônek kell lennie ahhoz, hogy szabálytalanság álljon fenn, hiszen a szabálytalanság természeténél fogva örök (vö. 1040. k.)[116], s a hatályos Egyházi Törvénykönyv nem nevezi szabálytalannak azokat, akik ilyen betegségben csupán a múltban szenvedtek. E tekintetben eltér az 1917-es CIC 984. k. 3. számától. 1845 2) A hitehagyás, az eretnekség és a szakadárság büntetendô cselekménye (1041. k. 2, vö. 751. k., 1364. k. 1. §). 1846 3) A házassági kísérlet, akkor is, ha csupán polgárilag történt, feltéve, hogy az illetô férfit házassági kötelék, szent rend vagy nyilvános, örök tisztasági fogadalom akadályozta a házasságkötésben, vagy az asszonyt kötötte érvényes házasság vagy ugyanilyen fogadalom (1041. k. 3). Hangsúlyozandó, hogy ez a szabálytalanság csakis olyan házassági kísérletek esetén áll fenn, amikor az érvényes házasság megkötését egyedül vagy más okok mellett az itt említett három akadály (házassági kötelék, szent rend, fogadalom -- vö. 1085. k. 1. §, 1087. k., 1088. k.) tette lehetetlenné. Ilyenkor viszont -- mint a szabálytalanságok általában -- fennmarad az ennek a házassági kísérletnek a következményeként létrejött kapcsolat (fôként polgári házasság) megszűnte (polgári válás, polgári házastárs halála) után is. 1847 A házassági kísérlet fogalmához hozzá tartozik az egyházi vagy legalább polgári házasságkötési forma alkalmazása (ezért nem házassági kísérlet pl. az élettársi viszony), valamint az is, hogy -- noha az akadály miatt a házasság nem lehet érvényes -- olyan házassági beleegyezés legyen a felek között, mely valódi házasság megkötéséhez is elegendô lenne. Az ilyen beleegyezés ismérveirôl a házasságjog részletesen szól (1057. k. 2. §, 1095--1107. k.). Ha ez a beleegyezés hiányzik, házassági kísérletrôl sem beszélhetünk[117]. Természetesen ha a külsô házassági akaratnyilvánítás megtörtént, a szándékot vélelmezni kell (1101. k. 1. §), ám ennek ellenkezôje bizonyítható. Ez a bizonyítás pedig nem kíván peres eljárást, mivel a házasság érvénytelensége itt jogilag nyilvánvaló. Márpedig csak a házasság semmisségének kimondása az, amihez peres eljárásra van szükség (1671-- 1673. k.). Katolikusok tisztán polgári házassága -- ha nem hagyták el a katolikus egyház közösségét formális cselekedettel (1117. k.) -- nem vonja maga után az érvényesség vélelmét. Ha a kísérlet egyházi szertartással történt, vagy olyan személyek polgári házasságkötésével, akik nem voltak kánoni formára kötelezve, külön okirati eljárásra lehet szükség a kísérlet érvénytelenségének bizonyítására (1686. k., vö. 124. k. 2. §). Ám a belegyezés hiányának bizonyítása ezek után már végezhetô egyszerű közigazgatási úton is. 1848 4) A szándékos emberölés vagy eredményes magzatelhajtás. Ezek végzôje és mindaz, aki bennük pozitívan közreműködött, szintén szabálytalanság miatt nem szentelhetô megengedetten (1041. k. 4). Ennek a szabálytalanságnak az alapja olyan tényállás, amely szoros kapcsolatban van az 1397--1398. k.-ban említett bűncselekményekkel. Az emberölésnek és az abortusznak[118] szándékosnak kell lennie. Nem esik szabálytalanságba, aki véletlenül vagy gondatlanságból vagy akár jogos önvédelembôl követ el emberölést[119]. 1849 A pozitív együttműködés akkor jár biztosan a szabálytalanság jogkövetkezményével, ha a bűncselekményben való közreműködés szükséges is, vagyis nélküle az emberölést vagy az abortuszt nem hajtották volna végre (vö. 1329. k. 2. §, 18. k.). A szabálytalanságot kimondó kánon betű szerinti értelme ugyan ennél tágabbnak látszik, hiszen nem csupán a szükséges, hanem általában a pozitív közreműködôket említi[120], ám a ,,pozitív'' szó ebben a szövegösszefüggésben, sokak szerint -- tekintettel a kánoni hagyományra és a bűncselekményben való együttműködéssel kapcsolatos büntetôjogi elvre (1329. k. 2. §) -- a szükséges közreműködést jelenti[121]. Minthogy pedig ezt a nézetet sok jelentôs szerzô vallja, jogilag legalábbis kétséges, hogy a szabálytalanság más együttműködôkre is vonatkozhatna, mint a szükségesekre. Ilyen kétség esetén pedig az akadály a 14. k. értelmében nem kötelez. 1850 5) A súlyos csonkítás és az öngyilkossági kísérlet. A csonkításnak ahhoz, hogy szabálytalanság származzék belôle, szándékosnak (vagyis nem vétlen vagy akár vétkes gondatlanságból eredônek) kell lennie. Irányulhat akár az elkövetôre magára (öncsonkítás), akár más személyre (1041. k. 5). Az itt szereplô csonkítás a test valamely sajátos és a többiektôl különbözô tagjának súlyosan bűnös eltávolítása. Ilyen tagnak szokás minôsíteni pl. a szemet, a kezet, a lábat, de nem az orrot, a fület vagy egy ujjat. Nem áll be a szabálytalanság, ha az illetô tag eltávolítása orvosilag volt szükséges[122]. Az öngyilkosságot illetôen általánosan elterjedt vélemény, hogy a szabálytalanság beállásához nem elegendô egy pusztán meghiúsult öngyilkossági kísérlet, hanem súlyosan beszámítható cselekménynek is kell ennek a kísérletnek lennie. Tehát nem esik szabálytalanságba, aki betegen vagy általában bűncselekmény elkövetésére képtelen állapotban hajtja végre tettét[123]. 1851 6) A püspöki vagy az áldozópapi rend bitorlása, vagyis püspököknek vagy papoknak fenntartott, a szent rend gyakorlásával járó cselekmény végzése olyan személy részérôl, aki ezeket a rendeket nem nyerte el, vagy aki ezek gyakorlásától valamilyen kinyilvánított vagy kiszabott kánoni büntetéssel el volt tiltva (104l. k. 6, vö. 1378. k. 2. §, 1379. k. stb.). 1852 Ha pl. egy kispap beül a gyóntatószékbe és gyóntat, szentelési szabálytalanságba esik. Nem lesz viszont szabálytalan az a világi, aki -- bár nincs diakónussá szentelve -- meg nem engedett módon felolvassa a szentmise evangéliumát, hiszen az evangélium felolvasása nem kizárólag az áldozópapoknak van fenntartva. Az egyszerű szentelési akadályok a következôk: 1853 1) A házasság. Eszerint -- kivéve, ha törvényesen nôs emberként állandó diakonátusra rendelik -- nem veheti fel az egyházi rend szentségét az a férfi, akinek érvényes házassága áll fenn (1042. k. 1). Mivel itt egyszerű akadályról van szó, a szentelôdés tilalma megszűnik, ha megszűnik maga a házasság (az érintett megözvegyül). Bizonyos sajátos feltételekkel, melyekrôl még szó lesz, ez az akadály is elhárítható felmentéssel. 1854 2) A tiltott hivatal vagy vagyonkezelés. Ez akkor akadálya a szentelésnek, ha valaki a 285--286. k. szerint a klerikusok számára tilos hivatalt vagy vagyonkezelést lát el, melyrôl számadással tartozik (1042. k. 2). Az akadály magától megszűnik, ha az érintett ezt a hivatalt vagy vagyonkezelést letette s a köteles számadások megtörténte után szabaddá vált (uo.). Ennek a szentelési akadálynak bizonyos fajtái, nevezetesen a 285. k. 3. és 4. §-ában, valamint a 286. k.-ban felsorolt tilalmak alapján beálló akadályok, az egyetemes jog szerint nem vonatkoznak azokra, akik az állandó diakonátust veszik fel (288. k.). 1855 3) A neofitaság. Az újonnan megkeresztelt csak akkor veheti fel a rendeket, ha az ordinárius megítélése szerint eléggé kipróbált (1042. k. 3). Hogy pontosan mennyi ideig számít a felnôtt korában megkeresztelt ember neofitának, arra a Codex nem ad általános szabályt. A hitben és a keresztény élet gyakorlatában való megerôsödéssel ez az akadály csak akkor szűnik meg, ha az ordinárius ezt a megszilárdulást már kielégítônek ítéli (vö. uo.)[124]. 1856 Mivel a szentelési akadályokat a szentelés elôtt kell megállapítani, az 1043. k. elôírja, hogy a krisztushívôk kötelesek az általuk ismert szentelési akadályokat a szentelés elôtt az ordináriusnak vagy a plébánosnak jelenteni. c. A rendek gyakorlásának akadályai A rendek gyakorlását tiltó szabálytalanságok a következôk: 1857 1) A rendek felvétele szabálytalanság ellenére. Mint említettük mind a szabálytalanságok, mind az akadályok tiltó jellegűek. Ha valaki szabálytalanság miatt nem vehette volna fel a szent rendeket, de felmentés nélkül (meg nem engedett módon) mégis felszenteltette magát, az így felvett rendet szabálytalanság miatt nem gyakorolhatja (1044. k. 1. § 1). 1858 2) A hitehagyás, az eretnekség vagy a szakadárság büntetendô cselekménye, ha nyilvános (1044. k. 1. § 2). Ahhoz, hogy ezek a tényállások a szent rend felvételét illetô szabálytalanságot okozzanak, mint említettük, nem szükséges, hogy nyilvános bűncselekmények legyenek. Ahhoz viszont, hogy a már felvett rendek gyakorlására nézve szabálytalanságot eredményezzenek, mint bűncselekményeknek nyilvánosaknak kell lenniük. A CIC már nem említi a nyilvános büntetendô cselekmény (delictum publicum) fogalmát[125]. Így nyilvános büntetendô cselekménynek továbbra is (vö. 6. k. 2. §) az tekintendô, amely ,,már köztudomású, vagy olyan körülmények közt van, hogy józanul feltételezni lehet és kell, hogy könnyedén ismertté válhat'' (1917-es CIC 2197. k. 1). 1859 3) Az 1041. k. 3., 4., 5. és 6. számában említett büntetendô cselekmények valamelyikének elkövetése (1044. k. 1. § 3). Ezek a cselekmények elkövetôjüket -- mint fentebb már jeleztük -- szabálytalanná teszik a rendek felvételére. Ám ha valaki szentelése után követne el ilyesmit, akkor is szabálytalanságba esik rendjének gyakorlását illetôen. Ez a magyarázata annak, hogy pl. a házassági kísérletet elkövetô (pl. polgári házasságot kötô) papnak a szolgálatba való visszatéréshez nem elégséges az 1394. k. 1. § szerinti felfüggesztéstôl megszabadulnia, hanem a szabálytalanság alól is felmentésre van szüksége (vö. 1047. k. 2. § 1). A rendek gyakorlásának egyszerű akadályai a következôk: 1860 1) A rendek felvétele akadály ellenére (1044. k. 2. § 1). Akit tehát egyszerű szentelési akadály kötött, de a szent rendet mégis felvette, annak tilos azt gyakorolnia. Ez az egyszerű gyakorlási akadály abban különbözik a szabálytalanság ellenére felvett rend gyakorlását tiltó szabálytalanságtól (vö. 1044. k. 1. § 1), hogy más módon lehet elhárítani. 1861 2) Az elmebetegség és az 1041. k. 1. számában említett más pszichés betegségek (1044. k. 2. § 2). Eszerint ha valaki szentelése után esik ilyen betegségbe, nem örökös szabálytalanság, hanem csak akadály keletkezik, mely azonban gyógyulása esetén nem automatikusan szűnik meg, hanem csak akkor, amikor a rend gyakorlását az ordinárius, szakértô meghallgatása után, megengedi (uo.). d. Az akadályok megszűnése 1862 Az egyszerű akadályok megszűnhetnek magának az oknak a megszűntével, aminek alapján fennállnak. Aki pl. érvényes házasságban élt, majd megözvegyült, az minden további nélkül felszentelhetô, mert elhárult a 1042. k. 1. sz. szerinti akadály. De megszűnhetnek az akadályok felmentés útján is. A szabálytalanságokat csak felmentéssel lehet megszüntetni, hacsak egy a szabálytalanságot megállapító törvény után kibocsátott másik törvény nem törli el ôket[126]. A bűncselekménybôl fakadó szabálytalanságok nem hárulnak el azáltal, hogy valamilyen módon megszűnik az ugyanazért a büntetendô cselekményért kapott büntetés. 1863 A felmentés megadására illetékes hatóság általában az ordinárius (1047. k. 4. §). Az Apostoli Szentszéknek van fenntartva a felmentés (1047. k. 1--3. §): 1864 1) Minden szabálytalanság alól, ha az alapját képezô tényt már bíróság elé vitték. 1865 2) A szentelési szabálytalanságok és egyszerű akadályok némelyike alól, nevezetesen: a) a hitehagyás, eretnekség, szakadárság[127], valamint az 1041. k. 3. sz. szerinti házassági kísérlet nyilvános (lásd fent 6. c) büntetendô cselekményébôl fakadó szabálytalanság alól; b) a szándékos emberölés, a sikeres magzatelhajtás, illetve az ezekben való közreműködés bűncselekményébôl eredô 104l. k. 4. sz. szerinti szabálytalanság alól, akár nyilvános, akár titkos a bűncselekmény; c) a fennálló házasságból eredô 1042. k. 1. sz. szerinti akadály alól. 1866 A fennálló házasság szentelési akadálya alól az Apostoli Szentszék csak akkor ad felmentést, ha a feleség beleegyezését adja, és a házastársak különválnak. A házastársi életközösséget fenntartó férfiak számára a papszentelést a Szentszék latin rítusban egyáltalán nem engedi meg. Ilyenkor felmentést egyedül a pápa adhat (vö. Synodus Episcoporum, Decl., Ultimis temporibus, 1971. XI. 30, nr. I, 4f: AAS 63, 1971, 918; magyarul: Püspöki Szinódus 1971, A szolgálati papság, Bp. 1972, 33). Ezt a felmentést néhány olyan nem katolikus lelkész kapta meg, aki a katolikus hitre tért, és felszentelését kérte. 1867 3) A felvett rend gyakorlását tiltó szabálytalanság alól: a) házassági kísérlet (vö. 1041. k. 3) miatti szabálytalanság alól akkor, ha az eset nyilvános[128]; b) a szándékos emberöléssel vagy magzatelhajtással kapcsolatos szabálytalanság (vö. 1041. k. 4) alól akkor is, ha az eset titkos. 1868 A szent renddel járó cselekményeket az érintett a rend gyakorlását eltiltó szabálytalanság ellenére is gyakorolhatja igen sürgôs, titkos esetekben, ha nem lehet az ordináriushoz vagy az 1041. k. 3. és 4. számában említett szabálytalanságok esetén az Apostoli Penitenciáriához fordulni, és súlyos kár vagy becsületvesztés veszélye fenyeget. Ilyenkor az érintettet terheli az a kötelesség, hogy gyóntatója útján, nevének elhallgatásával mielôbb az ordináriushoz vagy a Penitenciáriához forduljon felmentésért (1048. k.). 1869 Az akadályok sokszorozódása a tôlük való megszabadulás szempontjából jelentôs. Megsokszorozódik, vagyis több külön darabnak számít a szabálytalanság vagy az egyszerű akadály: 1) ha több különbözô okból fakad; 2) ugyanannak az oknak ismételt felmerülése esetén csupán akkor, ha szándékos emberölésbôl vagy sikeres magzatelhajtás végzésébôl származó szabálytalanságról van szó (1046. k.). Ha tehát pl. valaki több polgári házasságot is kötött elvált személyekkel, egyetlen szentelési szabálytalanságban szenved. 1870 A felmentési kérelemben minden szabálytalanságot és akadályt meg kell jelölni. Mégis, az általános felmentés érvényes arra is, amit jóhiszeműen hallgattak el, kivéve az emberöléssel vagy magzatelhajtással (1041. k. 4) kapcsolatos, valamint a már bíróság el vitt szabálytalanságokat. Nem érvényes viszont a felmentés arra az akadályra, amit rosszhiszeműen hallgattak el (1049. k. 1. §). Mivel a szándékos emberölésbôl vagy magzatelhajtásból fakadó szabálytalanság megsokszorozódik, a felmentési kérelemben meg kell jelölni ezeknek a bűncselekményeknek a számát is, különben a felmentés nem érvényes (1049. k. 2. §). A rendek felvételét gátló szabálytalanságok és egyszerű akadályok alóli általános felmentés az összes rendekre érvényes (1049. k. 3. §). Ha tehát valaki diakónusszentelés elôtt ilyet kapott, annak papszentelés elôtt már nincs újabb felmentésre szüksége ugyanaz alól az akadály alól. 6. A SZÜKSÉGES OKMÁNYOK ÉS A VIZSGÁLAT 1871 A fentiekben már említett, távolabbi elôfeltételként megkívánt különféle iratokon (pl. magán az 1036. k. szerinti szentelési kérelmen) kívül az 1050. k. szerint a szent rendekbe való felvételhez közvetlenül szükséges okmányok: 1) az 1032. k. szerinti tanulmányok elvégzésérôl szóló bizonyítvány; 2) áldozópappá szentelendôk esetén a diakonátus felvételérôl szóló igazolás; 3) diakónussá szentelendôk esetén a keresztség, a bérmálás és az 1035. k. szerinti szolgálatok (lektorátus, akolitátus) felvételérôl, továbbá az 1036. k. szerinti szentelési kérelem meglétérôl, valamint -- állandó diakonátusra készülô nôs emberek számára -- a házasságkötésrôl és a feleség beleegyezésérôl szóló igazolás. 1872 A szentelés elôtti vizsgálat arra irányul, hogy megvannak-e a szentelendôktôl megkövetelt tulajdonságok a jelöltben. E vizsgálat során be kell szerezni a szeminárium vagy növendékház rektorának igazolását arról, hogy az illetô igazhitű, hitelesen vallásos, jó erkölcsű és alkalmas a szolgálat gyakorlására, továbbá, hogy milyen fizikai és pszichés egészségnek örvend. Ez utóbbiról, vagyis az egészségi állapotról, a rektornak szabályosan lefolytatott vizsgálat után kell az igazolást kiadnia (1051. k. 1). A rektor igazolásán kívül a megyéspüspök vagy a nagyobb elöljáró élhet más eszközökkel is a szenteléshez megkívánt tulajdonságok meglétének tisztázására. Így pl. kérhet megítélése szerint további igazolásokat (litterae testimoniales, vö. 1917-es CIC 994. k.), elrendelheti a szentelendôk kihirdetését (mint hajdan a Trentói Zsinat tette, vö. Sess. XXIII, De ref. c. 5: COD 746--747)[129] vagy más információkat (1051. k. 2. §). 1873 A szentelô püspök személyes felelôssége a jelölt alkalmasságáért megkívánja, hogy kellô okmányban igazolt ismeret birtokában legyen. Ezért hogy a szentelést saját jogon végzô püspök a szenteléshez foghasson, biztosnak kell lennie abban, hogy az 1050. k.-ban említett okmányok megvannak, és az elôírt vizsgálat végeztével a jelölt alkalmassága pozitív érvekkel bizonyítást nyert (1052. k. 1. §). Az a püspök, aki más alárendeltjét szenteli -- természetesen elbocsátó levél alapján --, magából az elbocsátóból kell, hogy meggyôzôdhessen mindezeknek az okmányoknak a meglétérôl, az vizsgálat elvégeztérôl és pozitív eredményérôl. Épp ezért az elbocsátónak minderrôl említést kell tennie, sôt ha a szentelendô szerzetes intézménynek vagy az apostoli élet társaságának tagja, azt is tanúsítania kell, hogy az illetôt az intézménybe vagy társaságba véglegesen (örök fogadalommal vagy más örökre szóló kötelékkel -- vö. 731. k. 1. §)[130] felvették, és alárendeltje annak az elöljárónak, aki az elbocsátót kiállítja (1052. k. 2. §). Ha az a püspök, aki a szentelést akár saját jogon, akár elbocsátó alapján végezné, mégis biztos okok alapján kételkedne a jelölt alkalmasságában, nem szabad a szentelést elvégeznie (1052. k. 3. §; vö. 1Tim 5,22). 7. A SZENTELÉS BEJEGYZÉSE ÉS IGAZOLÁSA 1874 A szentelés után az összes felszenteltek és a szentelô nevét, a szentelés helyét és napját külön könyvbe kell bejegyezni. Ezt a könyvet annak az egyházmegyének az egyházmegyei hivatalában kell ôrizni, amelynek területén a szentelést végezték. Ugyancsak gondosan meg kell ôrizni a szentelésekre vonatkozó minden okiratot is (1053. k. 1. §). Az elbocsátó levelet a szentelés helye szerinti egyházmegye levéltárában, a többi okmányokat pedig a felszentelt saját ordináriusának hivatalában kell (általában) ôrizni[131]. A szentelô püspöknek igazolást is kell adnia a feladott rendekrôl minden felszenteltnek. Ha valakit elbocsátó levél alapján szenteltek, akkor ezt az igazolást a saját ordináriusának be kell mutatnia, hogy felszentelését bejegyezzék egyházmegyéjének erre szolgáló külön könyvébe. Ezt a könyvet egyébként a levéltárban kell ôrizni (1053. k. 2. §). 1875 A kereszteltek anyakönyvébe is be kell jegyezni a szenteléseket. Ennek érdekében a helyi ordináriusnak vagy az illetékes nagyobb elöljárónak kötelessége értesíteni a felszentelésrôl a keresztelés helyének plébánosát, aki ezt a tényt tartozik bevezetni a kereszteltek anyakönyvébe (1054. k.). ======================================================================== 71. §. ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK A HÁZASSÁGRÓL 1876 A házasságjog a kánonjognak gyakorlati szempontból nagyon fontos része. Nem csupán azok számára van jelentôsége, akik egyházkormányzattal, egyházi bíráskodással vagy ügyintézéssel foglalkoznak, hanem a keresztény életet az egyházi közösségbe épülve megvalósítani igyekvô összes krisztushívôk és az ôket ebben segítô lelkipásztorok számára is. Technikai szempontból a házasságjog az egész egyházjog egyik legharmonikusabb területe. Jól rendezett normái egymással szerves összefüggést alkotnak, így jogilag áttekinthetô, logikus egésszé szervezôdnek. Ez nem jelenti azt, hogy a házasságjog teológiai és szociológiai háttere ne volna mozgásban. Azok az újabb felismerések, melyek az emberrôl, a társadalomról, hittani örökségünk egyes pontjainak konkrét jelentésérôl születnek, a jogi szabályozás számára is az állandó fejlôdés ösztönzôi. A hatályos katolikus házasságjog azt a fejlôdést foglalja össze, amely elsôsorban a II. Vatikáni Zsinat tanítása (fôként GS 47--52) nyomán az egyházjogtudományban, a jogalkotásban és a bírói gyakorlatban végbement[132]. 1877 Mindazonáltal a mai katolikus házasságjogban is maradtak jelentôs vitatémák, különbözô megoldási kísérletekkel megközelíthetô, sokak által tárgyalt nyitott kérdések. Richard Puza összefoglalását követve ilyeneknek minôsíthetôk[133]: 1) A házasság felbonthatatlanságának pontos értelme. A mai jog is ismer bizonyos különleges eseteket, amikor ez lehetséges. Kérdés, hogy nem lehetségesek-e további -- a jogban eddig még figyelembe nem vett -- esetek, amikor teológiailag mód volna erre. 2) Különösen a pszichológia és az egyházjog elevenebbé vált kapcsolata alapján, mely már az 1983-as CIC-ben is jelentôs újdonságokat hozott (vö. 1095. k.), kutatásra érdemesnek tűnik annak tisztázása, hogy vannak-e a házassági beleegyezésre való képtelenségnek további formái, melyeket a jogszabályok még nem említenek, de amelyek az egyházi bíráskodásban már figyelembe vehetôk lennének. 3) Az új Codex házasságfogalma. Ezzel kapcsolatban azt szokás vizsgálni, hogy a régi törvénykönyv biológiai-jogi házasságszemlélete mennyiben adta át benne a helyét a II. Vatikáni Zsinat perszonálisabb házasságképének. 4) Az újra házasodott elváltak részvételének kérdése az egyház szentségi életében. Ezen a téren egyrészt az eucharisztikus lakomában való részesedéssel kapcsolatos teológia és egyházfegyelem (lásd fent 11. §. 3. b), másrészt a házasságrendezés jogi lehetôségeinek vizsgálata, a ténylegesen fennálló házasságok ontológiai valóságának és az érvénytelenek nemlétének jogi elismerése a probléma, fôként olyankor, ha ez a létrendi valóság külsô fórumon nem bizonyítható[134]. 5) A házasságkötés nélküli partnerkapcsolatok realitása teológiai és egyházjogi értékelésének problémája. Mind az állami, mind az egyházi jogban új kérdéseket vet fel a ,,házassághoz hasonló'' együttélések valósága[135]. 6) A házasság érvénytelenségének egyre gyakoribb bírói kimondása annak kérdését veti fel, hogyan lehet egyszerre növelni az esélyeket az érvénytelen házasságban élôk helyzete utólagos rendezésére, s egyben a teológiai elmélyülést követve, differenciált, de határozott módon óvni a házasság felbonthatatlanságát. 7) A vegyes házasságok kérdése. Ezen a téren a katolikus fél hitének, a katolikus nevelésnek és a családon belüli ökumenikus közösség elômozdításának együttes jogi védelme és segítése a probléma. 8) A házasság jogkedvezményének kérdése. Itt pl. azt szokás vizsgálni, nem lehetne-e a házasságok érvénytelenségét rendes körülmények között a peres eljárástól különbözô, annál egyszerűbb és gyorsabb módon kinyilvánítani. 1878 Az Egyházi Törvénykönyvben házasságjogot és nem családjogot találunk, mint a világi jogrendek nagy részében szokásos. Noha a törvénykönyv a családokkal kapcsolatban több helyen is közöl szabályokat, IV. könyvének VII. címében (De matrimonio) csak elvétve tér ki a szülôk és gyermekek jogaira és egymás iránti kötelezettségeire (pl. 1071. k. 1. § 3, 1134-1140. k.)[136]. 71. §. ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK A HÁZASSÁGRÓL 1. A HÁZASSÁG FOGALMA 1879 A házasság számos meghatározása közül hatás tekintetében kiemelkedik Modestinus klasszikus definíciója: ,,Nuptiae sunt coniunctio maris et feminae et consortium omnis vitae, divini et humani iuris communicatio'' (Dig. 23. 2. 1), vagyis a házasság a híres római jogász szerint ,,a férfi és a nô kapcsolata, egész életre szóló sorsközösség, isteni és emberi jog szerinti közösség''[137]. A házasság intézményének tipikus formája a római korban, római polgárjoggal rendelkezôk között, eleinte a férji hatalommal (manus) járó házasság volt. Ezt ünnepélyes kenyéráldozattal (confarreatio) vagy elôbb valóságos, majd színleges vételi szerzôdéssel (coemptio) kötötték. Amennyiben ezek egyikére sem került sor, de a felekben megvolt az állandó házassági együttélés szándéka (affectio maritalis), s az így folytatott együttélés egy évig tartott, a férj elbirtoklás útján megszerezte a férji hatalmat. Ez a fajta elbirtoklás a köztársasági kor végén, a fentebb említett két forma pedig a Kr. u. IV. században tűnt el. Ez a változás egyben a nô beleegyezése fontosságának növekedésével volt párhuzamos. Ebben az összefüggésben fogalmazódott meg Ulpianus megállapítása, mely szerint ,,nuptias... non concubitus, sed consensus facit'' (Dig. 35. 1. 15), vagyis a házasságot ,,nem az elhálás, hanem a megegyezés hozza létre''[138]. 1880 A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint a házasság lényege a házastársi élet- és szeretetközösség, mely a Teremtô műve, aki azt a maga törvényhozásával szabályozza. A házasságot ,,a személyes és visszavonhatatlan beleegyezés hozza létre. Így egy, az Isten rendelése folytán szilárd intézmény keletkezik -- még a társadalom nyilvánossága elôtt is -- abból az emberi aktusból, amellyel a házastársak egymásnak adják önmagukat és elfogadják a másikat; ez a szent kötelék pedig -- mind a házastársak és a gyermek, mind a társadalom érdekében -- már nem függ az emberi döntéstôl... A házasság intézménye és a házastársi szerelem természetszerűleg irányul utódok létrehozására és felnevelésére... A férfi és a nô... a házasságban 'már nem két test, hanem csak egy' (Mt 19,6), személyük és tevékenységük bensôséges kapcsolatában egymás kölcsönös segítségére és szolgálatára vannak... Ez a bensôséges egyesülés... nemkülönben a gyermekek érdeke is a házastársak teljes hűségét követeli meg, és sürgeti, hogy felbonthatatlan legyen egységük'' (GS 48a). 1881 A házasságot az egyházjog nem definiálja a szó szoros értelmében. Az 1055. k. viszont olyan leírást tartalmaz róla, amely indirekt meghatározásnak felel meg. Ez a kánon egyébként -- mint a fent említett zsinati tanításnak a Teremtôre való utalása is jelzi -- úgynevezett természetjogot megfogalmazó (vagyis nem tisztán egyházi) jogszabály. Ennélfogva ezt a házasságfogalmat kell alkalmaznunk minden házasságra, a nem keresztényekére is (vö. 11. k.), valahányszor azt kell eldöntenünk, hogy létrejött-e érvényes házasság egy adott esetben. 1882 Ennek a kánonnak a leírása szerint a házasság az a szövetség, amelyben a férfi és a nô az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul. Ezt a szövetséget Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte (1055. k. 1. §). Noha a házasságnak ez a ,,meghatározása'' nem tesz említést a házasság céljáról, a házasfelek java és a gyermek, mint a házasság természetes irányulását meghatározó tényezôk szerepelnek benne. Ezeket a Codex másutt a házasság ,,lényeges elemei'' (elementum essentiale) néven említi (1101. k. 2. §). Az egyházjog nem jelöl meg sorrendet, értékrendet ezek közt az elemek közt. Tehát -- eltérôen az 1917-es CIC 1013. k. 1. §-ától, mely a házasság elsôdleges céljának a gyermeknemzést és a nevelést nevezte, a kölcsönös segítséget és a ,,vágy csillapítását'' (remedium concupiscentiae) pedig másodlagosnak minôsítette -- a házastársak java sem minôsül lényegtelenebbnek, mint a gyermek világrahozatala és nevelése. Egyébként a házasfelek java általánosabb és a személy szempontjait inkább figyelembe vevô kifejezés, mint a kölcsönös segítség és a szexuális vágy csillapítása. 1883 A házasság lényeges elemeinek differenciáltabb szemlélete, rangsoruk jogi meghatározásának megszűnése nem jelentéktelen következményekkel is jár a jogban, pl. a házasság lényeges elemeinek kizárása (vö. 1101. k.) vagy a házasság lényegi terheinek vállalására való képtelenség (1095. k. 3) megítélése terén. Ilyenkor ezek szerint ezt a tágabb szemléletet kell alkalmazni. Ennek fényében értékelendô a katolikus félnek az az ígérete is, amely a vegyes házasságkötés engedélyezéséhez szükséges, és amelyben arra kell kötelezettséget vállalnia, hogy erejéhez képest (tehát nem válás árán[139]) mindent megtesz azért, hogy minden gyermeke a katolikus egyházban keresztelkedjék és nevelkedjék (1125. k. 1). Ugyancsak ennek alapján értelmezendô az 1366. k. büntetése is, melyet a törvényhozó a gyermeküket nem katolikus vallásban kereszteltetô vagy neveltetô szülôkre rendel. 1884 Noha a hatályos Egyházi Törvénykönyv a házasság idézett ,,meghatározásában'' a bibliai eredetre és értelmezésre valló szövetség (foedus) kifejezést használja a szerzôdés (contractus) szó mellôzésével, azonnal a definíció után alkalmazza ez utóbbi nevet is a házasságra (1055. k. 2. §). Így -- ámbár a Codex nem hangsúlyozza a házasságnak egyébként is csak a jogi oldalát érzékeltetô szerzôdés fogalmát, melyet az intézményelméletet valló egyházjogászok is kerülnek[140] -- nem utasítja el a mai egyházjog sem a szerzôdés elnevezés használatát. A házasságkötés ugyanis olyan cselekmény, melyrôl jogilag leginkább a szerzôdés kategóriájában lehet tárgyalni. A házassági beleegyezés kinyilvánítása csakugyan kölcsönös, kétoldalú akaratnyilvánítás két jogilag erre képes személy között, melynek eredményeként a felektôl szándékolt jogi hatások jönnek létre. Aki azonban szerzôdésként kezeli a házasságot, annak feltétlenül hangsúlyoznia kell, hogy sajátos jellegű szerzôdésrôl van szó, melyet csak egy férfi és egy nô köthet egymással, melynek tartalma eleve meghatározott, s nem függ a felek szabad egyezkedésétôl, mely nem bontható fel a szerzôdô felek akaratából, nem tartalmazhat jogot vagy kötelességet csupán az egyik fél részére, stb. 1885 A házassági szövetségrôl (szerzôdésrôl) állítja a CIC, hogy nem állhat fenn érvényesen két megkeresztelt között anélkül, hogy ne lenne egyszersmind szentség is (1055. k. 2. §). Tehát: két keresztény között minden érvényes házasság szentség. Így pl. két protestáns tisztán polgári házassága nem csupán érvényesnek, hanem szentségnek is minôsül. 1886 A keresztények közti érvényes házasságról az egyházi tanítóhivatal számos megnyilatkozása hangsúlyozta, hogy az mindig szentség. Pl. IX. Pius, Alloc., Acerbissimum vobiscum, 1852. IX. 27: ,,nemo ex catholicis ignoret aut ignorare possit...inter fideles matrimonium dari non posse, quin uno eodemque tempore sit sacramentum...proinde a coniugali foedere sacramentum separari numquam posse'' (Enchiridion symbolorum definitionum et declarationum de rebus fidei et morum, ed. DENZINGER, H., Barcinone-- Friburgi Br.--Romae 1957, nr. 1640). IX. Pius, Syllabus, 1864. XII. 8, nr. 73: a pápa mint tévedést kifejezetten elveti azt a nézetet, amely szerint nem igaz, hogy a keresztények közt a házassági szerzôdés mindig szentség, vagyis amely szerint ,,falsumque est, aut contractum matrimonii inter Christianos semper esse sacramentum, aut nullum esse contractum, si sacramentum excludatur'' (DS 2973). XIII. Leó, Enc., Arcanum, 1880. II. 10: ,,...nyilvánvaló, hogy a keresztény házasságban a szentség és a házassági szerzôdés szétválaszthatatlan; olyannyira, hogy egy igazi és törvényes házassági szerzôdés nem képzelhetô el anélkül, hogy szentség is ne legyen. Az Úr Krisztus ugyanis szentségi rangra emelte a házasságot, a házasság pedig maga a szerzôdés, ha azt jogszerűen kötik meg. Ehhez járul, hogy a házasság azért szentség, mert szent jel: kegyelmet közvetít, és Krisztusnak az Egyházzal élt misztikus házasságának képe. Mindezek megjelenési formája annak a szoros egyesülésnek a köteléke, amely a férfit és a nôt összekapcsolja, ami nem más, mint maga a házasság. Így tehát nyilvánvaló, hogy a keresztények között minden igazi házasság önmagában és önmagától szentség; semmi sem áll távolabb az igazságtól, mint hogy a szentség a házasságra kívülrôl ráaggatott dísz, vagy egy olyan kívülrôl kapott sajátság, amely az emberek tetszése szerint elválasztható a szerzôdéstôl'' (DS 3145--3146; magyarul: Amit Isten egybekötött 22--23). II. János Pál pápa Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában ezt a megállapítást különösen árnyaltan fejti ki. ,,A többi szentséggel szemben -- írja -- a házasság szentségének sajátos jellemzôje az, hogy már a teremtés rendjében is létezik, s a szentség maga a házastársi szövetség, amelyet a Teremtô >>kezdetben<< alapított. Tehát a férfi és a nô elhatározása, hogy Isten terve szerint kötnek házasságot -- azaz eldöntötték, hogy életüket visszavonhatatlan megegyezésükkel, felbonthatatlan szerelmükkel és hűségükkel feltételek nélkül összekötik, jóllehet nem teljes tudatossággal, de valóságosan magában foglalja az Isten akarata iránti szüntelen engedelmes lelkületet, amely kegyelem nélkül lehetetlen. Így tehát igazán és sajátosan az üdvösség útjára léptek, s ez az út, ha rajta valóban jó szándékkal indulnak el, az elôkészület és a szentségi házasság jóvoltából végig járható és célba viszi ôket'' (nr. 68: AAS 73, 1981, 163--164; magyarul: Amit Isten egybekötött 153). 1887 Noha egyes szerzôk ebben a kérdésben manapság új utakat keresnek[141], s még a katolikusok érvényes házasságkötését sem minôsítik mindig szükségképp szentségnek, sok neves szakember (pl. Eugenio Corecco, Javier Hervada, Urbano Navarrete, Tomás Rincón) hangsúlyozza, hogy a keresztények érvényes házasságát teológiai és ontológiai alapon mindig szentségnek kell tekinteni, ugyanis a megkeresztelt ember nem kerülhet a keresztség elôtti állapotba, mivel ez a szentség eltörölhetetlen jegyet ad. Ennélfogva két keresztény valódi, érvényes házasságával óhatatlanul, a dolog természetébôl fakadó szükségszerűséggel jelzi és valósítja szentségileg Krisztus és az egyház kapcsolatának misztériumát. Így két keresztény között ,,tisztán természetjogi'' házasság nem létezhet[142]. Természetesen az egyházi hatóságok, így a bíróságok gyakorlata is ez utóbbi, az 1055. k. 2. §- ában is rögzített elmélethez igazodik. 1888 A keresztények közti házasság -- mint láttuk -- mindig szentség, ha érvényesen kötötték. A kérdés másik oldala az, hogy csak az ilyen házasság számít szentséginek. Ezért, ha egy katolikus ember, katolikus templomban, a valláskülönbség akadálya (1086. k.) alóli felmentés birtokában, egyházi szertartás szerint házasságra lép egy nem kereszténnyel, érvényes, de nem szentségi házasságot köt, mert nem mind a két fél keresztény. A keresztény és nem keresztény közti (ún. dispar) házasság nem szentség. Legalábbis ez az uralkodó teológiai felfogás, mely a mai egyházjogi gyakorlat alapjául szolgál. Ezt mutatja, hogy a keresztények közti elhált házasságot az egyház sohasem bontja fel (vö. 1061. k. 1. §, 1141. k.; vö. C Fid, Nota Seguendo fedelemente, 1998. XI. 11: EV XVII, 1220--1225, nr. 1620--1631), a keresztény és nem keresztény közti elhált házasságok pápai felbontására megfelelô feltételek esetén van lehetôség (vö. SC Fid, Instr. et Normae, 1973. XII. 6, nr. I, a: Leges V, 6702 -- a kérdésre még alább visszatérünk). A keresztény és nem keresztény közti érvényes házasság magától szentséggé válik, ha a megkereszteletlen fél elnyeri a keresztséget[143]. 1889 Különösen a Trentói Zsinat utáni teológiában különbözô elméletek alakultak ki arról, hogy mi történik két olyan nem keresztény személy házasságával, akik késôbb mindketten megkeresztelkednek. Egyes szerzôk azt állították, hogy ilyenkor a házasság nem válik automatikusan szentséggé. Arra hivatkoztak indoklásul, hogy a szentség a keresztények közti házasságkötés (matrimonium in fieri) által jön létre, sôt a legszűkebb értelemben éppen azt jelenti[144]. A szerzôk többsége azonban ennek ellenkezôjét vallja, vagyis elfogadja, hogy nem keresztény házastársak megkeresztelésekor korábban már fennálló, érvényes házasságuk szentséggé válik. Ez a felfogás tükrözôdik a pápai joggyakorlatban, hiszen a hit javára nem bontják fel a keresztény és nem keresztény közti házasságot sem, ha a nem keresztény fél megkeresztelkedése után a házastársak -- immár mindketten keresztények -- folytatták az együttélést (SC Fid, Instr. et Normae, 1973. XII. 6, nr. I, b: Leges V, 6702). 2. A HÁZASSÁG LÉNYEGI TULAJDONSÁGAI 1890 A házasság lényegi tulajdonságai az egység és a felbonthatatlanság. Ezek a keresztény házasságban -- szentségi jellegére tekintettel -- különös erôsséggel rendelkeznek (1056. k.)[145]. Az egység azt jelenti, hogy a házasság csakis egyetlen férfi és egyetlen nô közti kizárólagos kapcsolat. Ennek ellentéte a poligámia és az úgynevezett csoportházasság, de ezt sérti meg a házastársi hűtlenség is. Ennek a lényegi tulajdonságnak az alapja kettôs: 1) Hagyományosan hangsúlyozni szokás, hogy a monogámiát a természetjog kívánja meg, mivel ez a legalkalmasabb forma a házasság természetadta rendeltetésének elérésére. Ennek kapcsán a régebbi katolikus szerzôk gyakran megjegyezték, hogy a többférjűség (poliandria) az úgynevezett elsôdleges természetjoggal ellenkezik, mivel nehezen meghatározhatóvá teszi az apa személyét és közvetlenül ellenkezik a gyermek világrahozatalának és nevelésének céljával, a többnejűség viszont eszerint csupán a másodlagos (nehezebben felismerhetô...) természetjoggal ellenkeznék, mivel az utód szempontjával nincs közvetlen ellentétben, viszont nehezebbé teszi a házasság egyéb ,,céljainak'' megvalósítását. 2) Manapság inkább a kinyilatkoztatásból szokás megalapozni a házasság egységének lényegi követelményét. Az elhomályosult emberi értelem számára a teremtett természet követelményeit is gyakran magának a kinyilatkoztatásnak kell megvilágítania (Ter 1,27; 2,24; Mt 19,1; 1Kor 7,2--4; Ef 5,32). Az egyházi hagyomány egyértelműen hangsúlyozza a házasság monogám jellegét. A Trentói Zsinat elítéli azt az állítást, amely szerint a keresztényeknek szabad lenne, hogy egyszerre több feleségük legyen, és ezt semmilyen isteni törvény nem tiltaná (Sess. XXIV, De sacramento matrimonii c. 2: DS 1802). Újabban különösen elôtérbe került az a gondolat, hogy a házastársi egység szentségi jelentése (Krisztus és az egyház megbonthatatlan kapcsolata) a keresztények házassága egységének is végsô alapja, és különleges szilárdságot ad az egység lényegi tulajdonságának a szentségi házasságban. 1892 A felbonthatatlanság a házasságnak az a lényeges tulajdonsága, melynek értelmében az érvényesen létrejött házasság nem bontható fel, és magától sem szűnik meg másként, mint a felek egyikének halálával. A házasság felbonthatatlanságát belsô és külsô értelemben vizsgálhatjuk. A belsô felbonthatatlanság azt jelenti, hogy sem a felek közösen, sem egyikük külön nem képes akaratával a házasságot felbontani. A külsô felbonthatatlanság arra utal, hogy ezt a köteléket az emberi közhatalom sem bonthatja fel. Azokra a különleges esetekre, amikor a pápa valamilyen nem szentségi, de érvényes, vagy szentségi, de nem elhált házasságot felbont, az alábbiakban még visszatérünk. Teljes és szoros értelemben vett külsô felbonthatatlansággal rendelkezik az elhált szentségi házasság, melyet a pápa sem bont fel soha (1141. k.). A felbonthatatlanság alapját ugyancsak a természetjogban, mégpedig a másodlagos természetjogban szokás megjelölni. Másrészt ebben a tekintetben is az isteni kinyilatkoztatás világítja meg, mélyíti el, és alapozza meg keresztények között különleges szilárdsággal a természetnek ezt a követelményét (Ter 2,24; Mt 19,3--9; Ef 5,32; 1Kor 7,15). A kinyilatkoztatás fényében elmondható, hogy a házasság felbonthatatlanságának közvetlen alapja az isteni akarat, mely az emberi személyt és a társadalmat kormányozza, és meghatározza számukra a házasság intézményét, hisz ,,maga Isten a szerzôje a házasságnak, amelynek javai és céljai vannak'' (GS 48a). A házasságnak ezek között a ,,javai''[146] között szerepel a felbonthatatlanság is. Tehát a házasság nem azért felbonthatatlan, mert a felek életszövetségük tartalmát így óhajtották meghatározni, sem azért mert valamilyen külsô, emberi hatalom rendelte ezt az intézményt ilyennek mintegy megvonva a házasulóktól szövetségük felbontásának jogát, hanem isteni akarat folytán (Mk 10,9; Mt 19,6). A felbonthatatlanság nem ellenkezik a házasulandók szabadságával. Igaz ugyan, hogy a jegyeseknek nem áll szabadságukban arról dönteni, hogy felbontható vagy felbonthatatlan házasságot kívánnak-e kötni, de szabadon határozhatnak arról, hogy házasságra akarnak-e egymással lépni, vagyis olyan életszövetségre, mely -- mint olyan -- felbonthatatlan[147]. 3. A HÁZASSÁG LÉTREJÖTTE 1893 A házasságot arra jogilag képes feleknek törvényesen kinyilvánított -- semmiféle emberi hatalommal nem pótolható -- beleegyezése hozza létre (1057. k. 1. §). A konkrét házassági köteléknek tehát a létesítô oka a házassági szövetségkötés, mely jogképes feleknek (olyan férfinak és nônek, akik közt nincs házassági akadály) törvényesen (megfelelô formában) kinyilvánított beleegyezésében áll. Amikor a bírósági gyakorlatban egy házasság érvénytelenségének megállapításáról folyik per, mindig azt kell szem elôtt tartani, hogy a házasság létrejöttének ez a három nélkülözhetetlen tényezôje jelen volt-e a házasságkötéskor. Ha ugyanis akár a felek jogképessége, akár a beleegyezés, akár az akaratnyilvánítás törvényes formája hiányzott, a házasság érvénytelen. 1894 A házassági beleegyezés (consensus) olyan akarati cselekedet, mely által a férfi és a nô visszavonhatatlan szövetségben kölcsönösen átadják és elfogadják egymást házasság létesítése céljából (1057. k. 2. §). A házassági beleegyezés tárgya nem csupán a testhez vagy a házastársi cselekedetekhez való jog átadása, mint az 1917-es CIC 1081. k. 2. §-a mondta, hanem az egész személy átadása és a másik személy elfogadása az egész életnek olyan közösségére, mely természete szerint a felek javára, gyermekek világrahozatalára és nevelésére irányul. 1895 Hasonlóan a modern világi jogrendekhez, az egyházjog is a római jogban -- mint fentebb láttuk (1) -- kialakított beleegyezési elméletet követi, mely szerint nem az együttélés, hanem a beleegyezés hozza létre a házasságot. A házasság elhálásának szükségessége a kötelék létrejöttéhez -- abban a formában, ahogyan Reimsi Hinkmar nyomán Gratianus és a bolognai iskola tanította -- annyiban talált a XII. század végétôl elutasításra, amennyiben a hivatalos pápai állásfoglalások leszögezték, hogy a házasságot mint szerzôdést és szentséget a felek beleegyezése hozza létre. Ugyanakkor megmaradt a jogban annak lehetôsége, hogy az elhálatlan házasságokat meghatározott esetekben felbontsák. Gratianus korában a probléma úgy merült fel, hogy mi a szerepe a házasságkötésnek és az elhálásnak a szilárd házassági szövetség létrehozásában. Gratianus szerint a házasság a szándék kinyilvánításával (desponsatio) kezdôdik, de létrejöttének folyamata véglegesen csak a testi kapcsolattal válik befejezetté (C. 27 q. 2 d. p. c. 34: ,,... coniugium desponsatione initiatur, commixtione perficitur. Unde inter sponsum et sponsam coniugium est, sed initiatum; inter copulatos est coniugium ratum''; C. 27 q. 2 d. p. c. 45: ,,Coitus sine voluntate contrahendi matrimonium, et defloratio virginitatis sine pactione coniugali non facit matrimonium, sed precedens voluntas contrahendi matrimonium, et coniugalis pactio facit, ut mulier in defloratione suae virginitatis vel in coitu dicatur nubere viro, vel nuptias celebrare''). Ezzel szemben Petrus Lombardus hangsúlyozza, hogy a házastársi közösségre irányuló beleegyezés és nem a testi kapcsolatba való beleegyezés hozza létre a házasságot[148]. III. Sándor és III. Ince pápák kimondták, hogy a jelenszavas házasságkötés (matrimonium per verba de praesenti) hozza létre a házasságot, amely ezután nem bomlik fel -- még ha elhálatlan maradt is -- sem késôbbi bevégzett házasság, sem késôbb támadt sógorság útján (X 4.4.3, 5; X 4.13.10; X 4.1.25), viszont az el nem hált házasság felbomlik szerzetesi fogadalom (X 3.32.2, 14) és -- ahogyan azután az újabb egyházjog részletesebben kidolgozta -- pápai felmentés révén[149]. 4. A HÁZASSÁGOT SZABÁLYOZÓ JOG a. A házasságkötéshez való jog 1896 A házasságkötés alapvetô joga az embernek. Ezért az 1058. k. általános elvként kimondja, hogy mindenki köthet házasságot, akit a jog ettôl el nem tilt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy valaki jogosult lehetne a házasságra egy bizonyos személlyel, ha az ezt nem kívánja. Ez a jog tehát szabadságot jelent. A házassághoz való jogot a kánonjogászok természetjogi eredetűnek tekintik[150]. Az egész emberiség körében elterjedt egy fajta közmeggyôzôdés, mely a házasságkötés szabadságát az emberi jogok közé sorolja. Ez a meggyôzôdés az emberi jogok különféle nyilatkozataiban is kifejezést nyer[151]. 1897 Ezt az alapvetô jogot -- mint a fent idézett kánon megszorítása (,,akit a jog el nem tilt'') jelzi -- bizonyos esetekben korlátozni is lehet. A pozitív jog ezt nagyobb jó érdekében megteheti. Hogy mi akadályozza a házasságot isteni jognál fogva, annak hiteles megállapítására az 1075. k. 1. § szerint egyedül a legfôbb egyházi hatóság illetékes. Ám emberi, egyházi vagy állami (lásd alább b) törvényhozó is adhat ki a házasságkötés jogát korlátozó törvényeket az isteni jog által szabott kereteken belül. A házasságra képtelenné tevô akár kanonizált isteni, illetve természeti, akár tisztán egyházi törvényeket a Codex házassági akadályok néven sorolja fel (1083--1094. k.). A házassághoz való alapvetô jog -- noha az alapvetô jogok általában egyetemesek, örökre szólók, és nem lehet lemondani róluk -- összeegyeztethetô a házasságról való lemondás kötelezettségének szabad vállalásával (pl. fogadalom vagy celibátus révén). Ilyenkor ugyanis a jog gyakorlásától való tartózkodásra vállal valaki kötelezettséget. Ez pedig, mint jeles szerzôk hangsúlyozzák[152], nem a jog elvesztését, hanem felfüggesztését eredményezi, s a jog gyakorlásával összeegyeztethetetlen kötelezettség vállalása még nem lemondás a jogról. 1898 A házassághoz való alapvetô jog a házassági jogszabályok értelmezésének egyik kulcsa. Belôle következik, hogy a házasságkötést akadályozó vagy tiltó törvényeket mindig szorosan kell értelmezni (vö. 18. k.), s ha a házassági akadály vagy tilalom fennállását illetôen az adott esetben kétség áll fenn, a házasságot nem szabad -- bizonyos különös esetek kivételével (1091. k. 4. §) -- megakadályozni (vö. pl. 1084. k. 2. §). b. A házasságra vonatkozó jogszabályok 1899 Katolikusok házasságát, akkor is, ha csupán az egyik fél katolikus, az isteni jogon kívül a kánonjog is szabályozza, sôt a házasság merôben polgári hatásait illetôen a polgári hatóság is (1059. k.)[153]. Az 1917-es CIC 1016. kánonja még az összes keresztények házasságáról állította, hogy a katolikus egyházjog is szabályozza ôket. Mivel az új egyházjog alapelve az, hogy a tisztán egyházi törvények csak a katolikusokat kötelezik (11. k.), ezzel összhangban rendezte a törvényhozó a házasságra vonatkozó egyházi jogszabályok hatályossági körét is. Ez a változás egyrészt a katolikus egyházjog ismeretének hiányát veszi realista módon figyelembe a nem katolikus keresztények körében, fôként azonban ökumenikus szemlélet tanúbizonysága. 1900 A nem katolikus keresztények házasságát ugyan a hatályos egyházjog nem kívánja szabályozni, de ezzel még semmi esetre sem szándékszik tagadni az egyház illetékességét a nem katolikus keresztények házassága ügyében. Ez világosan kifejezésre jutott az 1059. k. szövegtervezetének vitája során (Comm 15, 1983, 223). Katolikus egyházi bíróságok gyakran ítélkeznek nem katolikus keresztények házassága ügyében, s az elvi lehetôsége annak is megvan, hogy a legfôbb egyházi törvényhozó valamikor ismét minden keresztény házasságára vonatkozó jogszabályt adjon ki. Azzal, hogy a mai katolikus egyházjog a nem katolikus keresztények házasságát nem szabályozta, de a nyugati nem katolikus egyházi közösségek vonatkozásában nem ismerte el kifejezetten azt a jogot sem, hogy ezek saját fegyelmük szerint szabályozzák tagjaik házasságát -- amit a keleti egyházak tekintetében, természetesen azok teljesebb ekkleziológiai valóságának (a bennük lévô hierarchiának) elismeréseként, a zsinat megtett (UR 16) --, egyesek szerint nem kis joghézag keletkezett. Ennek megszüntetése, vagyis egy olyan hivatalos egyházi kijelentés, amely teljes általánosságban elismeri a nem katolikus keresztény közösségek saját szabályait vagy az összes elképzelhetô világi törvényeknek az érvényességét, veszélyesnek tűnt a Codex átdolgozói számára (Comm 15, 1983, 223). 1901 Arra a kérdésre, hogy a katolikus egyházi bíróságok a nem katolikus keresztények házasságának érvényességét milyen szabályok szerint ítéljék meg, az egyházjogászok általában azt válaszolják, hogy az isteni jog, többnyire az akár tételes isteni jogot, akár természetjogot kanonizáló katolikus egyházi jogszabályok elôírásain (így a házassági beleegyezés lényeges hiányosságait tartalmazó kánonokon) túl ehhez azoknak a jogrendeknek az elôírásait is figyelembe kell venni, amelyeknek ezek a személyek ténylegesen alá vannak rendelve[154]. Itt azonban tekintélyes szerzôk komoly elvi különbségtételt tartanak indokoltnak. Egyfelôl a házasság fölötti joghatóság alanyáról folytatott újkori viták során katolikus részrôl hangsúlyozták, hogy az egyház jogosult érvénytelenítô akadályok létesítésére és a házassági kötelék ügyében való ítélkezésre (Conc. Trid., Sess. XXIV, De sacramento matrimonii c. 3--4, 12: DS 1803--1804, 1812), valamint hogy házassági ügyekben az egyház saját jogon, nem pedig civil hatóság engedménye folytán rendelkezik hatalommal, s illetékessége a szentségi házasságra nézve kizárólagos (XIII. Leó, Enc., Arcanum, 1880. II. 10, nr. II, 2: magyarul: Amit Isten egybekötött, Bp. 1986, 21)[155]. Másfelôl a nem katolikus keresztények közül azok, akiknek közösségét a II. Vatikáni Zsinat szövegei és az azt követô katolikus szóhasználat nem egyházaknak, hanem csupán egyházi közösségeknek nevezi, mivel nem rendelkeznek felszentelt püspökökkel és papokkal, nélkülözik az egyházi törvényhozói hatalomra képes alanyokat, s így, hacsak a katolikus egyházi törvényhozó belsô szabályaikat el nem ismeri (nem kanonizálja), s ezzel jogi erôt nem kölcsönöz nekik, híjával vannak a katolikus részrôl érvényesnek elismert egyházi jogszabályoknak[156]. Jogszabályaik elismerésének lehetôsége attól az állásponttól is függ, amit a világiaknak az egyházkormányzati hatalomban való részesedési lehetôségérôl a teológia kialakít[157]. 1902 A nem keresztények közötti házasság alá van vetve a világi törvényeknek a ,,természetjog'' szabta keretek között[158]. Ez azt is jelenti, hogy katolikus értékelés szerint a nem keresztények közti polgári házasság is felbonthatatlan, ha érvényesen kötötték. A nem keresztények közötti házasság ,,formális és materiális érvényességi követelményeinek megítélésekor a megfelelô állami jogot kell alkalmazni azokkal az esetleges utalásokkal együtt, melyek abban külföldi vagy vallási jogra vonatkoznak''[159]. Az ilyen házasságok számára tehát az állami jogban szereplô érvénytelenítô akadályokat és formai elôírásokat is elismeri az egyház a házasság ,,természetjogi'', ontológiai létrejöttét befolyásoló tényezôknek. c. A házasság jogkedvezménye 1903 A házasságot jogkedvezmény illeti meg, vagyis kétely esetén a házasságot érvényesnek kell tekinteni mindaddig, amíg ennek ellenkezôje be nem bizonyosodik (160. k.). A jogkedvezmény olyan eszköz, amellyel a jogrend bizonyos jogviszonyokat a társadalmi érdekre való tekintettel különös védelemben részesít. A házasság jogkedvezménye (favor matrimonii) az érvényessége mellett szóló jogvélelemben áll. Ám az érvényességnek ez a vélelme csak a külsô elemeit tekintve megfelelôen, vagyis a rá érvényes jogszabályok szerint[160] megkötött házasság esetében áll fenn (vö. 124. k. 2. §). Ezért a kánoni formára kötelezett katolikusok tisztán polgári házasságát pl. nem vélelmezzük érvényesnek, így érvénytelensége külön bizonyításra egyházi fórumon nem szorul. 1904 Az érvényesség vélelme -- a külsô látszat szerint érvényesen végzett jogcselekményekre vonatkozó általános szabály alkalmazásán[161] túl -- a házasság felbonthatatlanságának következménye a jogban. Ezért is volt egyértelmű a Codexet átdolgozó bizottságban az a vélemény, hogy ezt a vélelmet továbbra is fenn kell tartani (Comm 9, 1977, 212; 10, 1978, 126). Minthogy pedig a felbonthatatlanság minden házasságnak, tehát nem csupán a keresztények között fennállónak lényegi tulajdonsága, ezt a jogvélelmet a nem keresztények házasságára is alkalmazni kell[162]. Így a kánoni formára nem kötelezettek tisztán polgári házasságát érvényesnek vélelmezzük (az elsôt!). 1905 Az érvényes, de nem szentségi házasságok esetén ez a jogvélelem mégsem mindig érvényesül korlátlanul. Ha ugyanis a felek egyike megkeresztelkedik, kétség esetén a hit javára, a nem keresztény házasság érvénytelensége mellett kell állást foglalni (vö. 1150. k.)[163]. 5. A HÁZASSÁG ELNEVEZÉSEI a. A megkötött házasság 1906 Megkötöttnek (ratum) a keresztények közti érvényes házasságot nevezzük. E házasság másik neve: szentségi házasság (1061. k. 1. §, vö. 1055. k. 2. §). Az ilyen házasságot akkor is megkötöttnek mondjuk, ha még nem került sor az elhálásra (1061. k. 1. §). Ezt a CIC nem véletlenül hangsúlyozza, hiszen a kánoni jog történetének régebbi szakaszaiban a terminológiai szokás eltérô volt: Gratianus pl. még az elhált, illetve a már (!) felbonthatatlan házasságra alkalmazta a ratum kifejezést[164]. b. A megkötött és elhált házasság 1907 Megkötöttnek és elháltnak (ratum et consummatum) akkor mondjuk a házasságot, ha a házasfelek egymás között, emberi módon, önmagában gyermek nemzésére alkalmas házastársi cselekedetet hajtottak végre, melyre a házasság természeténél fogva (vö. 1055. k. 1. §) irányul, és amelyben a házastársak egy testté lesznek (1061. k. 1. §). A házasság elhálásának ez a fogalma eltér az elhálásnak az 1917-es CIC 1015. k. 1. §-a szerinti leírásától. Abban ugyanis még a biológiai elemen volt csak hangsúly (,,egy testté lesznek''), a hatályos Codex viszont az elhálás megvalósulásához, az emberi személy egészét tartva szem elôtt, azt is kívánja, hogy a házastársi cselekedet emberi módon menjen végbe. Emberi módon akkor kerül sor az elhálásra, ha a házastársi aktust mint olyat a felek tudatosan és kellô szándékkal hajtják végre. Nincs tehát elhálva az a házasság, amelyben ez pl. csak erôszakkal, részegen vagy kábítószer hatása alatt történt meg[165]. 1908 Az elhálás megtörténtének biológiai feltételei -- az egyházi joggyakorlat szerint -- a merevedés (erectio), a legalább részleges (SC Off, Resp., 1941. III. 1: Leges I, 2050) behatolás (penetratio) és a magömlés a hüvelyben (eiaculatio in vagina)[166]. Nem szükséges viszont hozzá az, hogy a férfinek megtermékenyítésre alkalmas ,,magva'' (verum semen) legyen. Ez utóbbi alapelvet a Hittani Kongregáció 1977. V. 13-i határozata általános érvénnyel leszögezte (AAS 69, 1977, 426). 1909 Természetesen a házastársi aktusnak a felek között, ahhoz, hogy a házasságot elhálttá tegye, az érvényes házasságkötés után kell végbemennie. Nincs tehát elhálva azok házassága, akik egymással csak a házasságkötés elôtt éltek szexuális életet. 1910 Ha a házasságkötés után a felek együtt laktak, az elhálást vélelmezzük, amíg ennek ellenkezôje be nem bizonyosodik (1061. k. 2. §). Ez ellen a jogvélelelem ellen az el nem hált házasság alóli pápai felmentésért (1142. k.) folyó eljárás (1697--1706. k.) során bizonyításnak van helye. c. Az érvénytelen házasság 1911 Érvénytelennek (invalidum) akkor mondjuk a házasságot, ha az érvényesség látszata fennáll, de valamilyen okból ez a látszat nem felel meg a valóságnak (hiányzik a jogcselekmény érvényes létrejöttéhez szükséges valamilyen lényeges mozzanat, pl. hiányos a házassági beleegyezés). Az egyházjogi szóhasználatban a semmis (nullum) házasság általában az érvénytelen házasság szinonimájaként szerepel. Ezekre a házasságokra igaz, hogy érvénytelenségük bizonyításáig érvényesnek kell vélelmezni ôket (1060. k.). 1912 Nem érvénytelennek, hanem inkább nem létezônek mondjuk azt a kötést, ahol az érvényesség külsô látszata sem áll fenn (így pl. kánoni formára kötelezett katolikusok tisztán polgári házassága esetén[167]). Ilyen esetekben a jog nem vélelmezi az érvényességet, s az érvénytelenség bizonyítására sincs szükség, mert jogilag nyilvánvaló, hogy a cselekmény nem érvényes. Az ilyen ,,házasságok'' nemlétének bizonyítására -- mint a jogcselekmények általános ismertetése során már jeleztük -- még az 1686. k. szerinti okirati eljárásra sincs szükség; elegendô a helyzet tisztázása az esküvô elôtti plébániai jegyesvizsgálaton (PCI, Resp., 1984. VI. 26, nr. II: AAS 76, 1984, 747). d. A vélt házasság 1913 Vélt házasságnak (matrimonium putativum) az olyan érvénytelen házasságot mondjuk, melyet legalább az egyik fél jóhiszeműen kötött meg. Addig nevezzük ezt a házasságot véltnek, amíg mindkét fél bizonyosságot nem szerez annak semmisségérôl (1061. k. 3. §). Hangsúlyozandó, hogy minden jóhiszeműség mellett is csak akkor minôsíthetô a házasság véltnek, ha legalább az érvénytelen (invalidum; lásd fent c) házasság követelményeinek megfelel. A nem létezô házasság nem tekinthetô vélt házasságnak sem (PCI, Resp., 1949. I. 26: AAS 41, 1949, 158)[168]. A jóhiszeműség mindaddig feltételezendô, amíg a házasság érvénytelensége hivatalos és végrehajtható módon megállapítást nem nyert (két egybehangzó ítélet formájában)[169]. Egyébként vélt házasságban jóhiszeműen együttélni nem bűn; s a vélt házasság bizonyos kánoni hatásai megfelelnek az érvényes házasságénak (vö. 1137. k.). 6. A HÁZASSÁGI ÍGÉRET 1914 Az eljegyzés és a jegyesség jogintézménye napjainkra az egyházban is jelentôségét vesztette. Ennek megfelelôen a CIC tudatosan kerüli is (egyedül az 1062. k. 1. §-ában használja) az eljegyzés kifejezést[170]. Csupán annyit szögez le, hogy a házassági ígéretet, mégpedig függetlenül attól, hogy az egyoldalú vagy kétoldalú, a részleges jog szabályozza, melyet a püspöki konferencia határoz meg a szokásjog és az esetleges polgári törvények figyelembevételével (1062. k. 1. §). Magyarországon hivatalos egyházi eljegyzés nincs szokásban. A püspöki konferencia elôírja a jegyesek naplójának vezetését (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 53--57, 56--65. §. 67. §). Az ide való bejegyzésnek külön jogkövetkezményei nincsenek a házasulandókra nézve. 1915 A házassági ígéretbôl nem származik kereseti jog a házasság megkötésének kieszközlésére, ellenben ha kártérítés jár, kártérítési keresetnek van helye (1062. k. 2. §). 1916 A középkorban az eljegyzésnek, melyet a consensus-elmélet uralomra jutása idején különböztettek csak meg véglegesen és világosan a házasságkötéstôl, azért volt igen nagy a szerepe, mert a jövôre vonatkozó házassági akaratnyilvánítás, melyet késôbb szexuális együttélés követett (matrimonium contractum per verba de futuro carnali copula subsecuta), érvényes házasság fennállásának vélelmét vonta maga után. Az ilyen házasság volt a ,,matrimonium praesumptum'' legfontosabb típusa. A középkori egyházjog szerint az eljegyzés alapján, ha idôközben nem keletkezett házassági akadály, keresetet lehetett indítani a házasságkötés kieszközlésére (X 4.1.10). Ezért -- hazánkban is -- sok per folyt az eljegyzések érvénytelennek nyilvánításáért és felbontásáért[171]. ======================================================================== 72. §. A HÁZASSÁG LELKIPÁSZTORI ELÔKÉSZÍTÉSE 1. A LELKIPÁSZTORI ELÔKÉSZÍTÉS VÉGZÔJE ÉS SZAKASZAI 1917 A házasság lelkipásztori elôkészítésérôl, sôt a házasság megkötése utáni további pasztorális gondoskodásról részletes irányelveket ad II. János Pál pápa a Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításban (1981. XI. 22, nr. 65--85: AAS 74, 1982, 158--187; magyarul: PM V, 103- -137). Az Egyházi Törvénykönyv ennek szellemében tárgyalja ezt a témakört. a. A lelkipásztori elôkészítés és gondozás alanya 1918 A Codex szemléletében a házasság lelkipásztori elôkészítésének és a házassági pasztorációnak egyrészt azok az alanyai, akik rendezik, szabályozzák, szervezik a felkészítésnek és a házastársak, illetve a családok segítésének munkáját. Ezeket a feladatokat az egyházi hatóságok végzik, elsôsorban a helyi ordinárius (1064. k.) és a plébános (529. k. 1. §; pontosabban minden ,,saját közösséggel'' -- vö. 515. k. 1. § -- rendelkezô lelkipásztor), akinek ezen a téren feladata -- a személyes elôkészítôi munkán túlmenôen -- gondoskodni arról, hogy saját egyházi közössége kivegye a részét a házasságok gondozásából (1063. k.). Másrészt ennek a lelkipásztori elôkészítésnek és gondozásnak alanyai, immár konkrétabb értelemben, azok is, akik ezt a munkát közvetlenül végzik: a lelkipásztorok és az egyházi közösségek (fôként a plébániák -- vö. 515. k. 1. §, 529. k. 2. §, 1063. k.). Tehát a házasság lelkipásztori gondozása az egész keresztény közösségnek sajátos feladata, mégpedig nem csupán a családok segítése, hanem az elôkészítés és az esküvô teendôinek területén is. b. A házassági pasztoráció szakaszai 1919 A házasságok lelkipásztori támogatásában elsôdleges (de nem kizárólagos) feladatként a Codex bizonyos konkrét tennivalókat ír elô, melyek a házassági pasztoráció idôrendben is többé-kevésbé elkülöníthetô szakaszainak felelnek meg: 1920 1) Az elsô szakasz a távlati elôkészítés, mely különféle módokon történik. Ilyenek a szentbeszédek, a gyermekeknek, az ifjúságnak és a felnôtteknek szóló hitoktatás, a tömegtájékoztatási eszközök használata. Ebbe a szakaszba (és nem a következôbe!) tartoznak az úgynevezett jegyeskurzusok is, amelyeket mindenki számára tartanak, aki fiatal, és érdeklôdik, tehát nem csupán azok részére, akik már konkrétan jelentkeztek a házasságkötésre. Mindezek során a hívôk oktatást kapnak a keresztény házasság jelentésérôl, a keresztény házastársak és szülôk feladatairól (1063. k. 1). 1921 2) A második szakasz a közvetlen felkészítés. Ennek formája a személyes jegyesoktatás, amelynek során a jegyesek alkalmassá válnak új állapotuk szentségére és kötelességeire (1063. k. 2). 1922 3) A harmadik szakasz a házasságkötés liturgiája. Ezt úgy kell végezni, hogy lelkipásztori szempontból is hatásos, eredményes, gyümölcsözô legyen. Ki kell tűnnie belôle, hogy a házastársak a Krisztus és az egyház közti termékeny szeretet misztériumát jelzik, és abban részesülnek (1063. k. 3). 1923 4) A negyedik szakasz az utólagos segítség. Ennek célja támogatni a házastársakat abban, hogy életszövetségüket hűségesen megtartsák és megvédjék, s a családban mind szentebb és teljesebb életet éljenek (1063. k. 4). 1924 ,,Az Egyházban, amely a családi pasztoráció felelôs alanya, meg kell emlékeznünk sok olyan társulásról is, melyekben Krisztus és Egyházának misztériuma él és nyilatkozik meg. Elismerést és megbecsülést érdemel az a sok egyházi egyesület, csoport, mozgalom, vagy bármilyen nevet viselô közösség, amely -- mindegyik a maga jellegzetességei, céljai, szolgálatai szerint -- a család lelkipásztori gondjával törôdik. 1925 Ezért a Szinódus nyilvánosan elismerte az ilyen apostolkodó, nevelô és lelkiséget ápoló egyesületek hasznos voltát. Feladatuk az, hogy felébresszék a másokkal való összetartozás érzékét, támogassák az Evangélium és az Egyház hite szerinti életformát; a keresztény erények és ne a közvélemény szerint formálják a lelkiismeretet, buzdítsanak a felebaráti szeretet gyakorlására, valamint a mások felé nyitott lelkületre...'' (II. János Pál, Adhort. ap., Familiaris consortio, 1981. XI. 22, nr. 72: AAS 74, 1982, 169; magyarul: PM V, 115--116). 2. A HÁZASSÁGRA VALÓ SZENTSÉGI ELÔKÉSZÜLET a. A bérmálás 1926 Mivel itt az egyházi házasságjog olyan házasságokról rendelkezik, ahol legalább az egyik fél katolikus (1117. k.), a keresztségrôl mint házassági elôfeltételrôl a jog külön nem beszél. Ez ugyanis a katolikus fél részérôl adott. Azok a katolikusok, akik még nem részesültek a bérmálás szentségében, mielôtt házasságra engednék ôket, kötelesek megbérmálkozni, ha ez nagyobb kellemetlenség nélkül megtörténhet (1065. k. 1. §). Ezt az elôírást azonban annak fényében kell magyarázni, hogy a házassághoz az emberi személynek joga van. 1927 A bérmálás felvétele a házasságkötés elôtt nagy nehézségbe ütközik, ha pl. a bérmálási felkészítés miatt az esküvôt el kellene halasztani, vagy ha nem áll az esküvô elôtt rendelkezésre olyan személy, aki bérmálási felhatalmazással rendelkezik[172]. Ilyenkor ugyanis -- eltérôen a 883. k. 2. számában említett esetektôl -- a bérmálás nem tartozik a plébános saját jogkörébe. Hazánkban ez a súlyos nehézség, mely mentesíti a hívôt az esküvô elôtti bérmálkozás kötelezettsége alól, az esetek túlnyomó többségében fennáll[173]. Az is elôfordulhat, hogy egy katolikusnak keresztelt házasulandó azért utasítja el az esküvô elôtt a bérmálkozást, mert nincs ehhez kellôen kifejezett és egyértelmű hite. Ezt a helyzetet is olyan súlyos nehézségnek kell értelmeznünk, amely miatt bérmálás nélkül is házasságkötésre kell engedni a feleket. Ha ugyanis valódi házasságot akarnak kötni, hitük hiányossága miatt (vagy akár élô hitüknek olyan hiánya miatt, amely azonban nem vezetett a katolikus egyház formális aktussal való elhagyásához -- 1117. k.) nem szabad az esketést megtagadni (II. János Pál, Adhort. ap., Familiaris consortio, 1981. XI. 22, nr. 68: AAS 74, 1982, 163--165; magyarul: PM V, 109--111). b. A gyónás és az áldozás 1928 A házasságkötés elôtt a szentgyónás és a szentáldozás elvégzése nem kötelezô. Azonban az Egyházi Törvénykönyv ezeket igen ajánlatosnak minôsíti (1065. k. 2. §). Mivel ugyanis a házasság az ,,élôk szentsége'', kinek-kinek lelkiismereti kötelessége, hogy a kegyelem állapotában vegye fel. Ez azonban a belsô fórumra tartozik. Tehát a plébánosnak nincs joga megtagadni az esketést attól, aki nem óhajt elôtte -- igazolható módon -- gyónni, és akár elôzetesen, akár a szertartás során áldozni. Tekintettel arra, hogy a házasságkötéshez a személynek alapvetô joga van, akkor is, ha kánoni formára kötelezett katolikus, mindazt házasságkötésre kell engedni, akit a jog el nem tilt ettôl. Ezeket a tilalmakat pedig (vö. 18. k.) szorosan kell értelmezni. 3. A JEGYESVIZSGÁLAT a. Tárgya 1929 Mielôtt házasságkötésre kerül sor, be kell bizonyosodnia annak, hogy az érvényes és megengedett házasságkötésnek semmi nem áll útjában (1066. k.). Ennek az esküvô elôtti vizsgálatnak arra kell irányulnia, hogy vannak-e a felek között házassági akadályok, vagy olyan körülmények, amelyek házassági tilalommal járnak, illetve esketési engedélyt tesznek szükségessé (vö. 1071. k., 1083--1094. k., 1124-- 1126. k.). 1930 A házassági tilalmak közül egyesek a felek személyi adatainak tisztázásakor kitűnnek, másokra -- hacsak mindenre kiterjedô egyházmegyei vagy országos jegyesvizsgálati formanyomtatvány nincsen -- a jegyesekkel való beszélgetés során kell fényt deríteni. Gyakorlatilag a jegyesvizsgálat vezérfonalául a jegyesek naplójának rovatai szolgálnak (fôként: ,,3. A jegyesek családi és keresztneve, vallása és állapota. 4. Születésük helye, ideje; keresztelésük helye és ideje. 5. Lakóhelyük. 6. Szüleik [elhalt házastársuk] családi és keresztneve. 7. Házassági akadály, felmentés száma. 8. Hirdetések'': Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 53, 57. §). Az egyes rovatok kitöltésének módját, s így a vizsgálat során felmerülô nehézségek megoldását az Anyakönyvezési Szabályzat részletesen tárgyalja (uo. 53-- 56, 58--63. §). A jegyesvizsgálattal és a hirdetésekkel kapcsolatban az egyetemes jog nem bocsátkozik részletekbe. A hazai helyi egyházjog a házassági hirdetéseket már nem írja elô (MKPK, Kieg. 10. cikkely). b. Alanya 1931 A jegyesvizsgálat végzôje normális körülmények között az a plébános, akinek ,,közre kell működnie'' a házasságkötésnél, vagyis akinek a területén a házasságot kötik (530. k. 4). Ha a vizsgálatot más tartja meg, akkor annak eredményérôl mielôbb hiteles okiratban értesítenie kell ezt a plébánost (1070. k.). Elô szokott pl. fordulni, hogy a felek lakóhelye szerinti plébános -- szívességbôl -- elvégzi a jegyesvizsgálatot is, s annak eredményét az elbocsátóval együtt elküldi az esketô plébánosnak. c. Módja 1932 Rendes körülmények között a jegyesvizsgálat módját, az ennek során felhasználandó eszközöket illetôen a püspöki konferenciák rendelkezései szerint kell eljárni. Ha a vizsgálatot az elôírt módon nem végzik el, a plébánosnak nem szabad esketnie (1067. k.). A jegyesvizsgálat egyik hagyományos eszköze volt a készülô házasság kihirdetése abból a célból, hogy a házasságot akadályozó körülményrôl tudó hívôk jelentsék ezt az illetékes egyházi hatóságnak. Ez a jelentési kötelezettség a hirdetésektôl függetlenül ma is fennáll, hiszen az 1069. k. szerint minden hívô köteles a házasságkötés elôtt felfedni a plébános vagy a helyi ordinárius elôtt azokat az akadályokat, melyekrôl tudomása van. A jegyesvizsgálatot végzô személynek különösen is ügyelnie kell az esetleges esketési tilalmak feltárására (MKPK, Kieg. 10. cikkely, vö. 1071. k.). 1933 A hirdetéseknek igazán nagy szerepe a kései középkorban volt, amikor az egyház már követelte a házasságkötés nyilvánosságát, de még nem voltak anyakönyvek[174]. Tehát szükség volt arra, hogy azokról akiket az egyház színe elôtt esketnek, tudják, hogy szabad állapotúak, de nem volt más eszköz ennek tisztázására, mint a hirdetés. Egészen a XX. század elejéig, X. Pius 1907. VIII. 2-án kiadott Ne temere kezdetű határozatáig megmaradt a hirdetésnek ez a gyakorlati értelme, mert bár a Trentói Zsinat (Sess. XXIV, De ref. circa matrimonium, c. 1: COD 756) a házasságok anyakönyvezését elôírta, de az esküvôk visszajelentését és bejegyzését a keresztelési anyakönyvbe csak a Ne temere biztosította kellôképpen. 1934 Hazánkban a püspöki konferencia a házassági hirdetéseket nem teszi kötelezôvé, azonban abban az esetben, ha a hirdetés élô szokás és a plébániai közösség eseményének számít, ajánlja a korábbi forma fenntartását (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 41. §; 56, 63. §; A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kiegészítô Szabályai az Egyházi Törvénykönyvhöz 10. cikkely)[175]. 1935 Halálveszélyben, ha más bizonyítékok nem szerezhetôk be, elegendô a felek -- adott esetben esküvel is megerôsített -- állítása arról, hogy meg vannak keresztelve és semmilyen akadály nincs közöttük. Ez az állítás, melyet -- eltérôen az 1917-es CIC 1019. k. 2. §-ának elôírásától -- már nem kell mindig és feltétlenül esküvel is alátámasztani, nem elegendô akkor, ha ellenkezô jelek állnak fenn, vagyis olyan körülmények melyek komolyan amellett szólnak, hogy az érintettek nincsenek megkeresztelve, vagy akadály áll fenn közöttük (1068. k.). Egyébként halálveszélyben a forma és az akadályok alól különleges felmentési lehetôségek is vannak (vö. 1079. k.). 4. A HÁZASSÁGI KÖZREMŰKÖDÉS TILALMAI a. Az esketési tilalmak általában 1936 A közreműködési vagy más szóval esketési tilalmak nem közvetlenül a házasulandóknak, hanem az esketônek szólnak. Közreműködônek, esketônek -- mint a házasságkötési forma kapcsán még bôvebben kifejtjük -- azt a személyt nevezzük, aki a felektôl az egyház nevében kiveszi a beleegyezést. 1937 Ezeknek a tilalmaknak a hatálya az, hogy azokban az esetekben, amelyekre vonatkoznak, nem megengedett (de természetesen érvényes) az esketés a helyi ordinárius engedélye nélkül. 1938 Ezek a tilalmak nem vonatkoznak szükség esetére, vagyis az olyan helyzetekre, amikor halálveszély áll fenn, vagy nincs idô az engedély kikérésére. Arra nézve, hogy mikor tekinthetô a helyi ordinárius kellô idôn belül elérhetetlennek s így az esketés engedély nélkül is megengedettnek, az 1079. k. 4. §-ának elôírása tekinthetô irányadónak. Elérhetetlennek minôsül a helyi ordinárius ezek szerint akkor is, ha csak táviratilag vagy telefonon lehet hozzá folyamodni[176]. b. Az egyes tilalmak Az 1071. k. a következô esettípusokra nézve mond ki esketési tilalmat: 1939 1) A lakóhelynélküliek házassága. Aki sem lakóhellyel, sem pótlakóhellyel (100. k.) nem rendelkezik, annak személyével kapcsolatban a vizsgálat különösen nehéz, hiszen nem tartozik tartósan egyetlen egyházi területi egységhez sem. Ezért szükséges az esketés helye szerinti helyi ordinárius engedélye. 1940 2) A polgári törvények szerint nem elismerhetô vagy megköthetô házasság. A házasság polgári törvények szerinti elismerése ott jelent problémát, ahol a világi jog az egyházi házasságkötésnek polgári hatásokat tulajdonít. Nem lehet polgárilag megkötni pl. azok házasságát akiknek harmadik személlyel még fel nem bontott (egyházilag egyébként nem érvényes) polgári házassága van. 1941 3) Annak házassága, akinek elôzô együttélésbôl származó természetes kötelezettségei vannak másik fél vagy gyermekek iránt. Ilyen természetes kötelezettség lehet pl. az érvénytelennek nyilvánított korábbi egyházi házasságból, a tisztán polgári házasságból vagy akár a házasság nélküli együttélésbôl fakadó tartási kötelezettség[177]. Különösen nagy gondot okoznak ezek a kötelezettségek azokon a vidékeken, ahol többnejűség van szokásban, és ezzel szakít a keresztény hitre térô ember. 1942 4) Annak házassága, aki a katolikus hitet közismerten elhagyta. Ez a tilalom nem csupán azokra vonatkozik, akik az egyházat formális aktussal elhagyták, hanem annál tágabb. Viszont nem alkalmazandó a tilalom azokra, akik pusztán a vallás gyakorlását mulasztották el, még akkor sem, ha ezt hosszú ideig tették[178]. Ha nem egyszerűen a vallás gyakorlásának hiánya, hanem a katolikus hit elvetése az illetô részérôl már közismert (notorius) tény, akkor sem megtagadni kell az esketést, hanem az 1125. k.-ban a vegyes házasságokra elôírt biztosítékok csatolásával kell engedélyt kérni a helyi ordináriustól (1071. k. 2. '). Az esketést -- lelkipásztori tapintattal -- megtagadni csak akkor kell, ,,ha a házasulandók kifejezetten és nyíltan megvallják, hogy elutasítják, amit az egyház akar a házasság szentségének kiszolgáltatásával'' (II. János Pál, Adhort. ap., Familiaris consortio, 1981. XI. 22, nr. 68: AAS 74, 1982, 165; magyarul: PM V, 111), vagyis pl. kimondják, hogy nem vállalják a hűséget, a felbonthatatlanságot vagy a gyermeket. Ilyenkor ,,nem az egyház akadályozza meg az esküvôt, hanem ôk maguk, akik így kérik'' (uo.). Tehát ebben az esetben a felek szándéka nem felel meg az érvényes házassági beleegyezés létrejöttéhez ,,isteni jogon'' szükséges követelményeknek (vö. 1055--1057. k.). Ha azonban az érvényes házasságkötéshez szükséges szándék megvan, akkor az illetékes -- kánoni formára kötelezett személyek esetén -- a hit hiányára hivatkozva nem tagadhatja meg az esketést (vö. Familiaris consortio 68). A házasságkötés ugyanis alapvetô jog (1058. k.), s ezek a felek kánoni forma nélkül érvényes házasságot sem köthetnek. Ezért kell ilyenkor, még ha netán mindkét fél közismerten, de nem formális aktussal elvetette volna is a hitet, az ordináriustól kért engedély birtokában közreműködni a házasságkötésnél[179]. 1943 5) Annak házassága, akit egyházi cenzúra (kiközösítés, egyházi tilalom, vö. 1331. k. 1. § 2, 1332. k.) köt. 1944 6) Nem önjogú kiskorúak házassága szüleik tudta nélkül vagy ésszerű ellenkezése dacára. Ilyen kiskorúak azok, akik -- noha az érvényes házassághoz szükséges koruk már megvan (1083. k.) -- még nem töltötték be 18. életévüket (vö. 97. k. 1. §), és nincsenek a világi jog szerint sem nagykorúsítva (vö. 22. k.). 1945 7) A képviselô útján kötendô házasság. Mivel ilyenkor (1105. k.) viszonylag könnyen elôfordulhat a személytévesztés vagy valamilyen rendellenesség a képviselôi megbízatás körül, a törvényhozó óvatossága indokoltnak látszik. 1946 Az esketési tilalmaknak ezen a listáján nem szerepel a vegyes házasság (1124. k.) és a jelenre vagy múltra vonatkozó feltétellel megkötni kívánt házasság (1102. k. 3. §), bár másutt a jog ezeket is a helyi ordinárius engedélyéhez köti. Ezekben az esetekben azonban nem pusztán az esketô a tilalom címzettje, hanem maguk a felek is, vagyis nemcsak esketési, hanem házasságkötési tilalmak is. 1947 Nem esketési tilalom, hanem csupán felszólítás a lelkipásztorokhoz, hogy igyekezniük kell a fiatalokat visszatartani a házasságkötéstôl az elôtt az életkor elôtt, amelyet a helyi szokások a házasságkötéshez megkívánnak (1072. k.). Ez a felszólítás azokra az esetekre vonatkozik, amikor a házasságot sem akadály nem zárja ki, sem tilalom nem áll annak útjában. Tehát pl. ha a 16 éven felüli fiú vagy a 14 éven felüli leány 18. életévének betöltése elôtt szülei hozzájárulásával kívánna házasságot kötni, vagy ha ugyanôk már polgárilag összeházasodtak és ezzel az adott ország törvényei szerint már nagykorúsítódtak volna, házassági tilalom nem kötné ôket, mégis -- ha a helyzet ezt indokolja -- a lelkipásztornak meg kellene próbálnia lebeszélni a feleket az elsietett egyházi házasságról. Ha a házasulandók ilyenkor mégis ragaszkodnának az esküvôhöz, az illetékes lelkipásztor köteles lenne összeadni ôket (vö. 1058. k.)[180], feltéve, hogy nem bizonyított a felek beleegyezésének hiánya. Ha viszont ez az igen fiatalon kötött házasság késôbb mégis tönkremegy, és kiderül, hogy a felek valamelyike pszichésen éretlen volt a házasságra, kellô bizonyítás esetén lehetôség van a házasság érvénytelenségének bírói kimondására az 1095. k. 2. száma alapján. ======================================================================== 73. §. A HÁZASSÁGI AKADÁLYOK ÁLTALÁBAN 1. A HÁZASSÁGI AKADÁLY FOGALMA 1948 A mai egyházjog csak érvénytelenítô házassági akadályokat ismer. 1983-ig léteztek tiltó akadályok is. Ezek részben teljesen megszűntek, részben érvénytelenítôvé váltak, a vegyes vallás pedig megmaradt ugyan, de nem akadályként, hanem házassági tilalomként (1124. k.). 1949 A hatályos egyházjogban tehát a házassági akadály (impedimentum) olyan egyházi törvény, mely a személyt valamilyen tulajdonsága vagy valamilyen körülmény alapján képtelenné teszi vagy nyilvánítja érvényes házasság kötésére. Eszerint a házassági akadály inhabilitáló, vagyis a személyt jogképtelenné tevô egyházi törvény. 1950 Az 1917-es CIC elôtt az akadály elnevezést sokan tágabb értelemben alkalmazták, s ilyen néven említettek minden más tényezôt is, ami a házasságot érvénytelenné tehette, pl. a beleegyezés bizonyos hiányosságait is. A házassági akadályok fogalmáról ma is különféle elméletek élnek az egyházjogászok körében, melyek korábbi teóriákra, szóhasználati szokásokra vezethetôk vissza. 1951 Van, aki szerint a házassági akadály a személlyel kapcsolatos olyan tényállás, mely az illetôt jogilag képtelenné teszi a házasság megkötésére[181]. Ez a felfogás nem látszik megfelelni az akadály mai intézményének, mert tényállás alól felmentés nem adható (az ugyanis a törvény kötelezô erejét függeszti fel), s lehetségesek olyan tényállások is, melyek isteni jogon, természetjogon, vagy akár az egyházi jog által is elismerten érvénytelenné teszik a házasságot (pl. 1095. k.), mégsem minôsülnek akadálynak. Mások az akadályt összetett valóságnak tekintik, amely egy objektív körülménybôl és egy formai elembôl, nevezetesen a tiltó törvénybôl áll[182]. Mivel azonban ez utóbbi vélemény képviselôi szerint is formális értelemben az akadály maga a jogszabály, nem következetes az a megfogalmazásuk, amely az objektív körülményt az akadály részének nevezi. Hiszen minden igazi jogszabály egy többé-kevésbé körülírt tényálláshoz fűz valamilyen jogkövetkezményt. Ezért igazán következetesnek azok a szerzôk tűnnek, akik a házassági akadályt a fentiekben közölt meghatározásnak megfelelôen egyházi törvénynek tekintik[183]. 1952 Mivel az akadályok egyházi törvények, nem pedig puszta körülmények, nem szabad azt keresnünk, hogy vannak-e még más akadályok is azokon kívül, amelyeket a Codex felsorol (vö. 1075. k., 1076. k.). A házassági akadályoknak az Egyházi Törvénykönyvben foglalt jegyzéke ugyanis kimerítô (1083--1094. k.)[184]. Azoknak az akadálynak nem minôsülô körülményeknek a vizsgálata, melyek a házastársi közösség valóságával a természet rendje szerint valamilyen logika alapján ellenkeznek, s így hatással lehetnek a házasság érvényességére, nyitva áll az újabb és újabb kutatások, valamint a bírósági gyakorlat elôtt. Ez a vizsgálódás azonban nem az akadályok témakörébe tartozik. 2. AZ AKADÁLYOK FAJAI a. Eredet szerint 1953 Mint a fenti meghatározásból is kitűnik, a házassági akadály a személyt egy bizonyos konkrét házasságra vagy bármely házasságra jogilag képtelenné (inhabilis -- vö. 1073. k.) teszi vagy nyilvánítja. Ha a jogképtelenség egyedüli oka maga az akadály, akkor tisztán egyházjogi akadályról beszélünk. Ha viszont valamely személy általában a házasságra vagy egy bizonyos házasságra isteni vagy természetjog alapján képtelen (incapax), akkor az az egyházi törvény, amely ennek a tényállásnak a megléte esetére akadályt mond ki, nem okozója, hanem csupán kinyilvánítója a házasságra való képtelenségnek, s így isteni jogot kanonizáló egyházi törvény, és az isteni jogi, illetve természetjogi akadály nevet viseli (vö. 1075. k.). b. Nyilvánosság szerint 1954 Nyilvánosnak (publicum) számít az az akadály, amelyet külsô fórumon bizonyítani lehet. Ha ilyen lehetôség nincsen, az akadály titkosnak (occultum) minôsül (1074. k.). A nyilvánosság fogalmához nem szükséges, hogy a házassági akadály alapját képezô tényállás megléte az adott esetben közismert vagy máris bizonyított legyen. A nyilvánosság megítélésének egyetlen kritériuma a külsô fórumon való bizonyítás lehetôsége. Az akadály nyilvánossága vagy titkossága befolyásolja a felmentés (vö. 1079--1080. k., 1082. k.) és az utólagos érvényesítés (1158. k.) lehetôségeit. 3. AZ AKADÁLYOK LÉTESÍTÉSÉRE ILLETÉKES HATÓSÁG 1955 Egyedül a legfôbb egyházi hatóság jogosult a szó szoros értelmében vett házassági akadályok kihirdetésére. Ez annyit jelent, hogy kizárólag ez a hatóság adhat ki akár olyan házassági akadályokat, melyek isteni jogot kanonizálnak, akár olyanokat, melyek megkereszteltek számára (vö. fent 71. §. 4. b) tisztán egyházi jogi jelleggel akadályozzák a házasságot (1075. k.). 1956 Mivel az 1075. k. lényegében az 1917-es CIC 1038. kánonját követi, noha külön nem említi az érvénytelenítô és a tiltó akadályok közti különbséget, egy szófordulat erejéig utalni látszik a tiltó akadályok létezésének elvi lehetôségére is (,,ius divinum matrimonium prohibeat vel dirimat'' -- 1075. k. 1. §). Ámbár a hatályos CIC csak érvénytelenítô akadályokat ismer, az 1075. k. értelmében -- tekintettel a szöveg forrásának eredeti jelentésére (vö. 6. k. 2. §) -- úgy tűnik, hogy a legfôbb egyházi hatóságnál alacsonyabb hatóságok (pl. a megyéspüspökök) tiltó házassági akadályt sem adhatnak ki. Vagyis -- hacsak erre az egyetemes jog (vö. pl. 1083. k. 2. §) vagy a legfôbb egyházi hatóság fel nem hatalmazza ôket -- nem tilthatják meg a házasulandóknak általánosságban, törvény módjára a házasságkötést[185] (az egyedi esetre szóló bírói vagy közigazgatási intézkedésként kiadott házassági tilalmakra alább kitérünk). Más kérdés, hogy az esketést esetleg bizonyos körülmények között törvényben megtilthatnák. 1957 Egyébként az akadályok témakörén kívül is -- tehát pl. a beleegyezési képtelenség esetén -- a legfôbb egyházi hatóság az, aki a kinyilatkoztatást és a természetjogot általánosan kötelezô erôvel, hitelesen magyarázza. Így új házassági akadályt nem vezethet be sem más egyházi hatóság, sem a szokásjog (1075. k. 2. §, 1076. k.). Az egyházi törvényben szereplô házassági akadályokkal ellentétes vagy új akadályt bevezetô jogszokást a CIC kifejezetten elveti (1076. k.). 4. A HÁZASSÁGI TILALMAK 1958 Szemben a fentiekben említett esketési tilalmakkal, a házassági tilalmak magukhoz a felekhez szólnak. Tiltják ugyan a házasságkötést, de nem teszik érvénytelenné. Ha egy ilyen tilalom általános jellegű, azaz törvény módjára kerül kiadásra, akkor csakis a legfôbb egyházi hatóság bocsáthatja ki (lásd fent 3). Ilyen a vegyes vallás (mixta religio) házasságkötési tilalma (1124. k.), amely régen tiltó akadály (impedimentum impediens) néven szerepelt. 1959 A szó legszorosabb értelmében házassági tilalmaknak a nem jogszabály, hanem közigazgatási vagy bírói intézkedés módjára kiadott, egyetlen vagy legalábbis néhány egyedi esetre szóló tilalmakat szokás nevezni[186]. A házassági tilalmak kiadója lehet a legfôbb egyházi hatóság, de saját alárendeltjeik számára, bárhol tartózkodjanak is, valamint a saját területükön éppen ott tartózkodók számára a helyi ordináriusok megtilthatják a házasságkötést, ám csupán különös esetben, bizonyos ideig és súlyos okból, ameddig ez az ok fennáll (1077. k. 1. §). 1960 Ugyancsak megtilthatják egyedi esetben a házasságkötést a bíróságok is, mégpedig oly módon, hogy házasságkötési tilalmat fűznek az ítélethez (vö. 1684. k. 1. §). Hasonló tilalom járulhat az el nem hált házasság alóli ,,felmentést'' tartalmazó pápai határozathoz is. Ezekben az esetekben valamelyik fél számára megtiltják, hogy a helyi ordinárius, illetve az Apostoli Szentszék illetékes hatósága engedélye nélkül új házasságot kössön. Ha valaki a tilalom ellenére házasságot kötne, ez -- legalábbis ha más külön semmisségi ok nem áll fenn -- érvényes volna, bár meg nem engedett, így az esketônek is tilos lenne közreműködnie (vö. 1066. k.). Természetesen ezeknek a tilalmaknak a kiadása olyankor szokott elôfordulni, amikor az eljárás során komoly valószínűséggel megmutatkozik, hogy valamelyik házasfél olyan hiányosságban szenved, mely képtelenné teszi a házasságkötésre. Ha ez a hiányosság az újabb házasság megkötésekor csakugyan fennáll, akkor a házasság ezért, nem pedig a tilalom miatt lesz érvénytelen[187]. Egyébként éppen az ilyen, várhatóan érvénytelen házasságkötés elkerülése a házassági tilalmak leggyakoribb célja. 1961 Házassági tilalomhoz érvénytelenítô záradékot fűzni egyedül a legfôbb egyházi hatóság joga (1077. k. 2. §). 5. FELMENTÉS AZ AKADÁLYOK ALÓL a. A felmentés lehetôsége 1962 Felmentés tekintetében döntô különbség van az akadályok között aszerint, hogy milyen az eredetük. Isteni jogi akadály alól felmentés nem lehetséges. Tisztán egyházi jogi akadályok alól elvileg lehetséges a felmentés. A maga egészében isteni joginak minôsíti a kánonjogi elmélet az impotencia (1084. k.) és a házassági kötelék (1085. k.) akadályát. Alóluk tehát nem lehetséges felmentés. Mikor a pápa az el nem hált házasságot felbontja, a köteléket szünteti meg, nem pedig meglévô kötelék mellett ad felmentést a monogámia alól. b. Rendes körülmények között Az egyházi jogi akadályok alól a felmentés megadására a helyi ordinárius illetékes saját alárendeltjei számára, bárhol tartózkodjanak is, továbbá mindenki számára, aki éppen az ô területén tartózkodik. Kivételt képeznek a helyi ordinárius általános felmentési illetékessége alól azok az akadályok, melyek alól a felmentés az Apostoli Szentszéknek van fenntartva (1078. k. 1. §). 1964 Az Apostoli Szentszéknek fenntartott akadályok a következôk: 1) az egyházi rend szentségébôl (vagyis a szent rendekbôl) származó akadály; 2) a pápai jogú szerzetes intézményben tett nyilvános, örök tisztasági fogadalomból fakadó akadály; 3) a bűntett akadálya, melyrôl az 1090. k. szól (1078. k. 2. §). 1965 Soha nincs felmentés a vérrokonság akadálya alól egyenes ágon vagy az oldalág második fokán (1079. k. 3. §). A CIC nem nyilatkozik arról, hogy ezekben az esetekben mennyiben volna elvi lehetôség a felmentésre, vagyis hogy ezek az akadályok mennyiben isteni jogi eredetűek. Megelégszik annak hangsúlyozásával, hogy az egyház ilyen felmentést soha nem ad. 1966 Egyes szerzôk, jelesül Pietro Gasparri bíboros, különféle meggondolásokat sorakoztattak fel amellett, hogy a testvérek közötti házasság nem feltétlenül isteni jogon érvénytelen. Ebben az óvatos vélekedésben annak is szerepe volt, hogy a testvérek közötti házasság természetjogi érvénytelenségét sokan összeegyeztethetetlennek vélték az emberiség egyetlen emberpártól való származásának, a monogenezisnek az ôsszülôkrôl szóló bibliai elbeszélés alapján elônyben részesített elméletével[188]. c. Különleges helyzetben 1967 Sürgetô halálveszélyben a helyi ordinárius felmentést adhat mind a házasságkötési forma alól (vö. 1108. k.), mind pedig minden egyes akár nyilvános, akár titkos tisztán egyházjogi akadály alól, az áldozópapság rendjébôl fakadó akadály kivételével. Ezt a felmentést megadhatja saját alárendeltjeinek, bárhol tartózkodjanak is, valamint mindenkinek, aki éppen a területén tartózkodik (1079. k. 1. §). Az áldozópapság rendjébôl származó akadály halálveszélyben is a Szentszéknek van fenntartva. A püspökség rendje alól azonban a Szentszék sem ad felmentést[189]. Természetesen a kifejezetten és egyértelműen isteni jogi akadályok alól, valamint azok alól, melyekrôl az 1078. k. 3. § (lásd fent a) kijelenti, hogy soha nincs alóluk felmentés, az ordinárius halálveszélyben sem menthet fel. 1968 Ugyancsak sürgetô halálveszély esetén, ha a helyi ordináriust sem lehet elérni, a fent említett felmentéseket megadhatja a plébános, valamint a szabályszerű megbízatással rendelkezô szent szolgálatot teljesítô személy (aki az 1111. k. szerint esketési felhatalmazást kapott[190]), továbbá az a pap vagy diakónus, aki -- esketési felhatalmazás nélkül -- az 1116. k. 2. § szerinti rendkívüli formában történô házasságkötéskor jelen van[191] (1079. k. 2. §). A helyi ordinárius elérhetetlennek minôsül akkor is, ha csupán telefonon vagy táviratilag lehet hozzá folyamodni (1079. k. 3. §). Az a plébános, más pap vagy diakónus, aki az ordinárius elérhetetlenségére való tekintettel sürgetô halálveszélyben ilyen felmentést adott, köteles azonnal tájékoztatni a külsô fórumra szóló felmentésrôl a helyi ordináriust, s gondoskodni arról, hogy a felmentést -- és nem csupán a házasságot -- bejegyezzék a házassági anyakönyvbe (1081. k.; vö. Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 42, 41. § [6]). 1969 Halálveszélyben a gyóntató felmentést adhat belsô fórumon (akár szentségi gyónásban, akár azon kívül) a titkos (vagyis külsô fórumon bizonyíthatatlan, vö. 1074. k.) házassági akadályok alól (1079. k. 3. §). 1970 Halálveszély esetén kívül különleges felmentési lehetôségek vannak abban a helyzetben is, amit a jogban casus perplexus-nak szokás nevezni. Ha az akadály akkor derül ki, mikor már minden kész az esküvôhöz (omnia sunt parata ad nuptias), és a házasság súlyos baj valószínű veszélye nélkül nem halasztható addig, amíg az illetékes hatóságtól a felmentés megérkezik, a helyi ordinárius felmentést adhat minden egyházjogi akadály alól, kivéve a szent rendbôl és a pápai jogú szerzetes intézményben tett nyilvános, örök fogadalomból származó akadályt. Ha pedig az eset titkos, a felmentést megadhatja ilyenkor mind a plébános, mind a megbízással rendelkezô vagy esketési megbízás nélkül az 1116. k. 2. §-a szerint a rendkívüli formában történô házasságkötéskor jelenlévô pap vagy diakónus, mind pedig a gyóntató belsô fórumon, de ez utóbbi csak akkor, ha az akadály titkos (1080. k. 1. §). Ugyanezek a személyek ezek között a keretek között akkor is megadhatják a felmentést, ha a házasság érvényesítésérôl van szó, feltéve hogy a halasztás éppúgy veszélyes, és nincs elegendô idô arra, hogy az Apostoli Szentszékhez vagy -- ha ô adhatna felmentést -- a helyi ordináriushoz forduljanak (1080. k. 2. §). 1971 Az akadály kiderülése azt jelenti, hogy az ordinárius vagy a plébános tudomást szerez róla (PCI, Resp., 1921. III. 1, nr. IV: AAS 13, 1921, 178). A helyi ordináriustól különbözô személyek a felmentést ezekben a helyzetekben csak akkor adhatják meg, ha az eset titkos. Az eset titkossága nem azonos az akadály titkosságával, hanem azt jelenti, hogy az akadály ténye vagy az, hogy még nem adtak alóla felmentést, nem vált nyilvánosan ismertté (PCI, Resp., 1927. XII. 28, nr. III: AAS 20, 1928, 61)[192]. 1972 Titkos akadály alól belsô, de nem szentségi fórumon adott felmentést be kell jegyezni abba a könyvbe, amit az egyházmegyei hivatal titkos levéltárában kell ôrizni. Kivétel ez alól a bejegyzési kötelezettség alól az az eset, amikor a Penitenciária leirata úgy rendelkezik, hogy az ordináriust nem kell értesíteni a felmentésrôl (1082. k.). Ilyenkor a felmentést magának az Apostoli Penitenciáriának az erre szolgáló titkos könyvébe jegyzik be[193]. Ha a titkos akadály késôbb nyilvánossá válik, nincs szükség a külsô fórum számára újabb felmentésre, hiszen a titkos könyvekbe való bejegyzés alapján a korábban belsô fórumra engedélyezett felmentés bizonyítható (1082. k.). ======================================================================== 74. §. AZ EGYES ÉRVÉNYTELENÍTÔ AKADÁLYOK 1. A KORHIÁNY a. Jellege 1973 A korhiány akadályának részben természetjogi vagy tisztán egyházjogi jellegét az egyes szerzôk fôként annak alapján ítélik meg, hogy mi a véleményük a házassági akadály fogalmáról. A számunkra meggyôzôbb nézet szerint az életkor (aetas) hiánya tisztán egyházjogi akadály[194]. A ,,természetjog'' ugyanis sem egy meghatározott kort, sem a nemi érettséget nem kívánja meg az érvényes házasságkötéshez. 1974 A középkorban a korhiányt az impotenciával összefüggésben szemlélték. A beleegyezési elmélet térhódítása után világossá vált, hogy az a puszta tény, hogy valaki még testileg nem képes a házaséletre, elvileg nem zárja ki az érvényes házassági beleegyezés megadását. Az ilyen személyek esetében ugyanis nem örökös impotenciáról van szó, hanem olyan állapotról amely idôvel magától megszűnik, s így az illetô a házaséletre alkalmassá válik. Természetesen az éretlen személyiség még nem képes az egész életre szóló házastársi elkötelezettség vállalására. Az egészen fiatal gyermekek házassága tehát a dolog természeténél fogva érvénytelen, de nem a korhiány tisztán egyházjogi akadálya, hanem a beleegyezési képtelenség miatt. Ez utóbbira a maga helyén még kitérünk. b. Terjedelme 1975 A férfi betöltött tizenhatodik, a nô betöltött tizennegyedik életéve elôtt nem köthet érvényes házasságot (1083. k. 1. §). Mivel az életkort ebben az esetben a 200. és a 203. k. alapján számítjuk, házasságot a felek csak annak a napnak a vége (éjfél) után köthetnek érvényesen, amelyen tizenhatodik, illetve tizennegyedik életévüket betöltötték[195]. Az egyház azért elégszik meg ilyen alacsony házasságkötési korhatár kitűzésével, mert nem óhajtja erôteljesebben korlátozni a személy természetadta jogát a házasságkötéshez (Comm 9, 1977, 360). 1976 A püspöki konferenciáknak joguk van magasabb életkort meghatározni a megengedett házasságkötéshez (1083. k. 2. §). A jognak ez az engedménye -- eltérôen a házassági akadályok részleges jogalkotó részérôl való létesítésének tilalmát kimondó általános elvtôl (lásd fent 73. §. 4) -- lehetôvé teszi, hogy a püspöki konferencia törvény módjára tiltsa meg a házasságkötést olyanoknak, akik még egy bizonyos kort nem értek el, de az érvénytelenítô házassági akadályban megjelölt kornál már idôsebbek. Természetesen az ilyen püspökkari tilalom ellenére kötött házasság -- ha ezt más ok ki nem zárja -- érvényes lenne, noha nem megengedett. Hazánkban ilyen magasabb korhatárt a megengedett házasságkötéshez a püspöki konferencia nem írt elô. c. Felmentése 1977 Mivel a korhiány -- mint említettük -- tisztán egyházjogi akadály, s nincs fenntartva az Apostoli Szentszéknek, alóla a helyi ordinárius felmentést adhat elvileg még akkor is, ha az elôírt korhoz egy évnél több hiányzik, vagy az érintett személy biológiailag még nem eléggé érett. Természetesen ilyen felmentés megadásának nincs értelme akkor, ha a felek valamelyike még a serdülés korát sem érte el, és nem nyer külön bizonyítást, hogy mégis megvan a házasságkötéshez szükséges tudása. Az érvényes házasság megkötéséhez szükséges tudás hiánya mellett ugyanis jogvélelem szól akkor, ha a felek a serdülôkort (fiúk legalább a betöltött tizennegyedik, lányok a tizenkettedik életévüket - - vö. 1017-es CIC 88. k. 2. §) még nem érték el (1096. k. 2. §). Ugyancsak szem elôtt kell tartani, hogy a korhiány alóli felmentéssel még nem válik képessé a házasságkötésre az a személy, aki (pl. a pszichés érettség hiánya miatt -- vö. 1095. k. 2) képtelen a házassági beleegyezésre[196]. 1978 A középkori Magyarországon a gyermekházasságok és a velük kapcsolatos perek igen gyakoriak voltak. Az volt a felfogás, hogy a korhiány miatt érvénytelenül kötött házasság magától érvényessé válik, ha a felek a szükséges kor elérése után szexuális együttéléssel vagy más módon ,,megerôsítik'' azt. Ez is -- hasonlóan az eljegyzés utáni együttéléssel létrejövô házassághoz (lásd fent 71. §. 8) -- a vélelmezett házasság egyik fajtája volt. Általában matrimonium iuris interpretatione néven emlegették[197]. 2. AZ IMPOTENCIA a. Jellege 1979 A szerzôk többsége szerint az impotencia isteni jogi, ezen belül is ún. természetjogi házassági akadály. A hatályos Codex a természetjoggal kapcsolatos különbözô spekulációkat elkerülve megelégszik annak megállapításával, hogy az impotencia a házasságot éppen a házasság természetébôl kifolyólag teszi érvénytelenné (1084. k. 1. §). Semmiképpen sem tudja tehát vállalni a házassággal járó lényegi terheket sem az, aki a jogban meghatározott mérvű impotenciában szenved. Ezért ez az akadály nem tisztán egyházjogi, s így alóla felmentés sem nyerhetô. 1980 Egyesek rendszertanilag bírálták az impotenciának házassági akadályként való meghatározását a törvénykönyvben. Kétségtelen, hogy a törvényhozó rendelkezhetett volna úgy is, hogy a beleegyezési képtelenségek között kerüljön sor az impotencia tárgyalására. Mindenesetre a CIC a kánoni hagyományhoz híven az impotencia tényállásának jogkövetkezményét érvénytelenítô akadálynak minôsíti. b. Terjedelme 1981 Impotencián az egyházjog a közösülési képtelenséget (impotentia coeundi) érti. A megelôzô és örökös közösülési képtelenség akár a férfi, akár a nô részérôl érvénytelenné teszi a házasságot, mégpedig akkor is, ha abszolút (vagyis az illetô egyetlen másneművel sem képes a közösülésre), de akkor is, ha csupán relatív (vagyis ha az illetô csak a másik féllel nem képes erre) [1084. k. 1. §]. Megelôzônek akkor mondjuk az impotenciát, ha a házasságkötéskor már megvolt, örökösnek pedig akkor, ha súlyos veszély vagy erkölcsileg meg nem engedett módszerek alkalmazása nélkül nem megszüntethetô. 1982 A terméketlenség (impotentia generandi) a mai szóhasználat szerint már nem minôsül impotenciának sem a férfi, sem a nô részérôl. A férfi terméketlenségét a régebbi bírósági gyakorlat a házasságot érvénytelenítô ténynek tekintette. Az érvénytelenségnek ilyen címen való kimondása a Hittani Kongregáció 1977. V. 13-i határozata (AAS 69, 1977, 426) óta már nem lehetséges. A Codex kifejezetten is hangsúlyozza, hogy a meddôség nem tiltja és nem is érvényteleníti a házasságot, hacsak az egyik felet éppen ebben a tekintetben az 1098. k. szerinti módon szándékosan meg nem tévesztették (1084. k. 3. §). 1983 A bírói gyakorlatban szervi és funkcionális impotenciát különböztetnek meg. Különösen ez utóbbi esetében nehéz meghatározni az okokat és a gyógyulás esélyeit. Noha a bíróság orvosszakértôk véleményét szokta kérni, gyakran még így sem alakul ki teljes (erkölcsi) bizonyosság az impotencia örökös jellegét illetôen[198]. Kétség esetén pedig a semmisséget nem szabad a bíróságnak kimondania (1084. k. 2. §, 1060. k.). 1984 Ha a tehetetlenség akadályát illetôen akár jogi, akár ténybeli kétség áll fenn, a házasságot nem kell megakadályozni, sem pedig kétség esetén semmisnek nyilvánítani (1084. k. 2. §). Az impotencia jogilag kétes, ha biztos a tényállás, de kérdéses annak jogi minôsítése. Ténybelileg kétes akkor, ha nem világos, hogy az adott esetben milyen a személy állapota, impotenciában szenved-e, illetve, hogy ez örökös-e. Az impotencia megítélése tekintetében mindig azt kell szem elôtt tartanunk, hogy a személynek olyan házastársi aktusra kell képesnek lennie, amely alkalmas a házasság elhálására (lásd fent 71. §. 7. b). c. Felmentése 1985 Mivel az impotencia nem pusztán egyházjogi akadály, ezért nem csupán a katolikusokat kötelezi, hanem bárkit képtelenné tesz az érvényes házasság megkötésére[199]. Alóla felmentés nem lehetséges. 3. A KÖTELÉK a. Jellege 1986 A fennálló érvényes házassági kötelék (vinculum, ligamen) az általános katolikus teológiai meggyôzôdés szerint isteni jogi akadály. Ezért nem csupán a katolikusokra vonatkozik. Ez az akadály szükségképpen következik abból, hogy az egység a házasság lényegi tulajdonsága (1056. k. -- lásd fent 71. §. 2). b. Terjedelme 1987 Érvénytelenül kísérli meg a házasságot az, akinek korábbi házassági köteléke fennáll, még ha az a házasság nincs is elhálva (1085. k. 1. §). Eszerint az elôzô házassági kötelék akkor tesz képtelenné új házasság kötésére, ha tényleg fennáll, vagyis ha az elôzô házasság érvényes volt, és még nem bomlott fel (sem az egyik fél halálával, sem az 1141--1150. k. szerint, sem -- szentségi de érvényes házasságok esetén -- a hit javára kiadott külön pápai intézkedéssel). 1988 Mint késôbb még kitérünk rá, elhált, szentségi házasság felbontása a jog szerint nem lehetséges (vö. 1141. k.). A polgári válásnak az egyház nem tulajdonít a köteléket felbontó hatást. 1989 Ha az elôzô házasság érvénytelen, vagy -- bármilyen lehetséges okból -- felbomlott, nem szabad addig másik házasságot kötni, míg az elôzô érvénytelensége vagy felbomlása törvényesen és biztosan igazolást nem nyert (1085. k. 2. §). 1990 Ezért pl. ha özvegy köt házasságot, akinek állapotáról a plébánosnak nincs igazolt ismerete, az elhunyt házastárs halotti anyakönyvi kivonatát kell beszerezni (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 55, 61. §); ha bizonytalan az, hogy az elôzô házastárs elhunyt-e, az egyházi hatóság részérôl végzett holtnak nyilvánításra (1707. k.) van szükség ahhoz, hogy új házasságot lehessen kötni. Amennyiben azonban az új egyházi házasság megkötése után visszatérne a holttányilvánított személy, úgy az új házasság érvénytelen, a már fennálló, érvényes házassági kötelék miatt[200]. 1991 Ha az elôzô házasság érvénytelen, de ez még végrehajthatóvá emelkedett egyházi bírósági ítélettel vagy határozattal nem nyert igazolást, nem szabad új házasságot kötni. Ezért egészen különleges problémát jelent azoknak a helyzete, akik biztosan tudják, hogy korábbi házasságuk érvénytelen volt, de ezt külsô fórumon nem tudják igazolni[201]. 1992 Nincs szükség külön eljárásra a semmisség kimondására olyan esetben, amikor az elôzô ún. házasság nem érvénytelen, hanem nem létezô volt, vagyis nem állt fent az érvényesség jogvélelme sem, pl. a kánoni formára kötelezett katolikusok tisztán polgári házassága esetén (vö. 1060. k; lásd fent 71. §. 7. c). c. Felmentése 1993 Mivel a kötelék akadálya isteni jogi eredetű, alóla felmentés nem adható. Mikor a pápa ún. ,,felmentést'' ad el nem hált házasságok alól (dispensatio super rato), nem az akadály alól adja a felmentést, vagyis nem azt engedi meg, hogy valaki érvényes házasságban élve partnerével még mással is érvényes házasságot kössön, hanem a köteléket bontja fel (vö. 1142. k.), s ezáltal magától hárul el az akadály az újabb házasság útjából. 4. A VALLÁSKÜLÖNBSÉG a. Jellege 1994 A valláskülönbség (disparitas cultus) tisztán egyházjogi akadály. Célja a katolikus fél hitének védelme, valamint a katolikus családok kialakulásának támogatása. Ezért csakis katolikusokra, azok közül is csupán az alábbiakban, az akadály terjedelmének körvonalazásakor megjelöltekre vonatkozik. b. Terjedelme 1995 Ennek az akadálynak az alapján érvénytelen a házasság két olyan személy között, akiknek egyikét a katolikus egyházban keresztelték vagy oda felvették, és abból formális cselekedettel nem távozott, másika pedig nincs megkeresztelve (1086. k. 1. §). Eltérôen az 1917-es CIC 1070. kánonjának elôírásától, a valláskülönbség akadálya nem áll fenn minden katolikus és nem keresztény között, hanem csak akkor, ha olyan katolikus akar nem kereszténnyel házasságot kötni, aki a katolikus egyház közösségébôl formális aktussal nem távozott. Aki ugyanis formális aktussal eltávozott onnan, arra ez az akadály nem vonatkozik. A törvényhozó ugyanis céltalannak találta egy a katolikus fél hitét védô törvénnyel kötelezni azokat, akik hitüket már formálisan elhagyták (Comm 15, 1983, 229). 1996 A katolikus egyházból -- tekintettel arra, hogy a keresztség tesz annak tagjává, mely eltörölhetetlen jegyet ad -- a szó szoros értelmében kilépni lehetetlenség. Aki egyszer katolikus volt, az ontológiailag mindig katolikus marad (semel catholicus semper catholicus). A katolikus egyház közösségét formális aktussal elhagyni viszont lehetséges. Ilyen cselekménynek számít: 1) az egyházi hatóság elôtt, írásbeli nyilatkozattal történô hitehagyás; 2) a más felekezetbe vagy vallási közösségbe való formális belépés[202]. Abban a tekintetben, hogy konkréten milyen helyzetekben valósul meg ez a formális elhagyás, mind az elméletben, mind a különbözô részegyházak hatóságainak gyakorlatában különféle szempontok érvényesülnek. Magyarországon a püspöki konferencia elôírásai szerint a katolikus egyház elhagyásának szándékát az érintett lakóhelye szerint illetékes plébánián kell két tanú elôtt bejelenteni, s a keresztelés plébániáján a keresztelési anyakönyvbe bejegyezni (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 37--38, 36. § [5] e). Az ilyen bejelentés biztosan elégséges ahhoz, hogy valaki formális aktussal távozottnak számítson, s így az akadálytól mentes legyen. 1997 A formális aktussal való távozás nem tévesztendô össze a katolikus hit közismert elhagyásával, melyrôl az 1071. k. 1. § 4. számában van szó. A közismert elhagyók között sokan vannak olyanok, akik formális aktussal azért nem távoztak. Rájuk tehát vonatkozik a valláskülönbség házassági akadálya. 1998 Nem számít formális aktussal való távozásnak az sem, ha valaki, akit katolikusnak kereszteltek, pusztán más vallási közösségben vagy hitetlenségben nôtt fel (PCI, Resp., 1940. IV. 29: AAS 32, 1940, 212; XII. Pius, MP, Decretum Ne temere, 1948. VIII. 1: AAS 40, 1948, 305- 306; vö. Comm 8, 1976, 60)[203]. De azok a katolikus egyházban keresztelt vagy oda felvett kiskorúak sem számítanak formális aktussal távozottnak, akiknek szülei hagyták el így a katolikus egyház teljes közösségét. Az ilyen távozásnak ugyanis 124--128. k. szerinti személyes cselekedetnek kell lennie (Pápai Törvénymagyarázó Tanács, 1996. IX. 21. Prot. Nr. 5284/96)[204]. 1999 Ha valamelyik fél keresztelése körül kétség van, ez a házasság irvényessége szempontjából is jelentôs. A kétség lehet ténykétség, ha az a kérdés, hogy megtörtént-e a keresztelés, de lehet jogkétség is, ha az bizonytalan, hogy a kétségtelenül elvégzett keresztelés érvényes volt-e. Ha a kétség a házasságkötés elôtt merül fel, mégpedig arról, hogy a katolikus fél meg van-e keresztelve, vagy csakugyan katolikus-e, az érvényes házasságkötés feltételeinek tisztázása és az illetô lelki java érdekében szükségesnek látszik, hogy a ,,katolikus'' fél feltételesen megkeresztelkedjék, illetve -- szükség esetén -- felvételt nyerjen a katolikus egyház teljes közösségébe[205]. A házasságkötés után az 1060. k. elôírásai alapján érvényesnek kell tekinteni az olyan házasságot, melynek megkötésekor úgy tűnt, hogy nem áll fenn a valláskülönbség akadálya, mivel az illetô házasfelet általában megkereszteltnek tartották, vagy kétséges volt a keresztelése. Mindaddig fennáll ennek az akadálynak a tekintetében a házasság érvényességének vélelme, amíg be nem bizonyosul, hogy az egyik fél meg van keresztelve (és a fenti feltételeknek megfelelô katolikus), a másik fél pedig nincs megkeresztelve (1086. k. 3. §). c. Felmentése 2000 Mivel a valláskülönbség akadálya tisztán egyházi jogi jellegű, a felmentést alóla a helyi ordinárius adhatja meg. Ilyen felmentést azonban csak akkor szabad adni, ha teljesülnek a vegyes házasságokra az 1125--1126. kánonban elôírt feltételek (1086. k. 2. §). 5. A SZENT REND a. Jellege 2001 Bármennyire igaznak tűnik is az, hogy a celibátus eszményének gyökerei az apostoli idôkig nyúlnak vissza[206], az egyházi rend házassági akadálya egyértelműen egyházjogi eredetű. Még a középkor folyamán is, amikor már a papi nôtlenség törvénye az egyetemes egyházjogban szigorúan elô volt írva, a papok számára felvett szent rendjük nem volt érvénytelenítô házassági akadály. Az 1139-es II. Lateráni Zsinat 7. kánonjában (COD 198) azután a ,,nagyobb rendek'' már egyértelműen érvénytelenítô akadályként jelentkeznek[207]. b. Terjedelme 2002 Érvénytelenül kísérlik meg a házasságot mindazok, akik szent rendekben vannak (1087. k.). A szent rendek a diakonátus, az áldozópapság és a püspökség. A CIC 1977-es tervezete a nôs diakónusok számára a szent rendet nem minôsítette akadálynak, ezzel lehetôséget kívánt adni a megözvegyült nôs diakónusok újraházasodására (Comm 9, 1977, 365; vö. VI. Pál, MP, Sacrum Diaconatus Ordinem, 1967. VI. 18, nr. 16: AAS 59, 1967, 701). A végleges szöveg azonban már nem tartalmazza ezt a kivételt a szent rend házassági akadálya alól. Így ebben a tekintetben a latin egyház fegyelme nem tér el a legtöbb keleti egyház fegyelmétôl. Ezek az egyházak szintén nem teszik lehetôvé a szent rendek felvétele után (!) a házasságkötést. c. Felmentése 2003 Mivel a szent rend tisztán egyházjogi akadály, alóla a felmentés lehetséges. Annak megadása az 1078. k. 2. § 1. száma szerint az Apostoli Szentszéknek van fenntartva; ezen belül is a 291. k. szerint csakis a római pápa adhatja meg a nôtlenség kötelezettsége alól a felmentést. A felmentés elnyerésének feltételeit a CIC nem szabályozza. Róluk lásd SC Fid, Instr., Per litteras, 1980. X. 14 (AAS 72, 1980, 1132--1137). A diakonátusból eredô házassági akadály alól sürgetô halálveszély esetén a helyi ordinárius és az 1079. k. 2. § szerinti papok vagy diakónusok is felmentést adhatnak (vö. 1079. k. 1. §). Az áldozópapság rendje alól ezek a személyek halálveszélyben sem adhatnak felmentést. 2004 Az a klerikus, aki ennek az akadálynak a felmentése nélkül házasságot kísérel meg, az önmagától beálló felfüggesztésbe esik (1394. k. 1. §), és más büntetésekkel is sújtható. Magánál a jognál fogva elveszti hivatalát (194. k. 1. § 3), és szabálytalanságba is esik (1041. k. 3, 1044. k. 1. § 3, 1047. k. 2. § 1). 6. A FOGADALOM a. Jellege 2005 Aki egyszer fogadalommal vállalja az örökös tisztaságot, annak a dolog természeténél fogva nem szabad házasságot kötnie[208]. Ez azonban még nem tenné az ilyen házasságokat érvénytelenné. Az a rendelkezés, amely szerint a szerzetes intézményben tett nyilvános, örök tisztasági fogadalom érvénytelenítô házassági akadály, tisztán egyházi törvény, mely a szerzetes intézményekben fogadalommal vállalt megszentelt életformát védi. b. Terjedelme Csakis az a nyilvános, örök tisztasági fogadalom érvénytelenítô akadály, melyet szerzetes intézményben tettek (1088. k.). Az akadály egyaránt fennáll akkor is, ha a szerzetes intézmény pápai jogú, de akkor is, ha egyházmegyei jogú. 2007 A korábbi fegyelemhez képest újdonság volt az 1983-as CIC-ben, hogy a törvényhozó már nem tett különbséget az akadály szempontjából az egyszerű és az ünnepélyes fogadalom között, hanem mint nyilvános és örök fogadalmat mindkettôt érvénytelenítô akadálynak tekintette. Az 1917-es CIC 1058. kánonja szerint az egyszerű fogadalom csupán tiltó akadály volt, viszont ugyanott az 1073. kánon az érvénytelenítô akadályok közé sorolta az ünnepélyes fogadalmat. Mivel a 9. k. elôírása szerint a törvények -- hacsak nem rendelkeznek bennük kifejezetten múltbeli dolgokról -- a jövôre vonatkoznak, aki 1983. XI. 27-e, a hatályos CIC kötelezô erejének kezdete elôtt tett nyilvános, örök, de egyszerű fogadalmat, annak számára ez nem érvénytelenítô házassági akadály[209]. Egyesek hangsúlyozzák, hogy az 1917-es CIC hatályon kívül kerülése miatt, akik korábban tettek ilyen fogadalmat, azok számára a tiltó akadály is megszűnt[210]. 2008 Nem vonatkozik ez a házassági akadály azokra, akik nem fogadalommal, hanem más szent kötelékkel (vö. 573. k. 2. §) vállalták az örökös tisztaságot, sem azokra, akik nem szerzetes intézményben (vö. 607. k. 2. §) tesznek fogadalmat, még akkor sem, ha fogadalmukra világi intézményben kerül sor (bár a CIC szövegtervezetében egy ideig az ilyen intézményben tett fogadalom is az akadályok között szerepelt, a hivatalosan kihirdetett szövegbe ez már nem került be; vö. Comm 15, 1983, 230). A szerzetes intézményben tett fogadalom és az olyan fogadalom között, melyet világi intézményben tesznek, a törvényhozó bizonyára azért tett különbséget, mert a világi intézményben tett fogadalom nem minôsül az egyház közössége elôtt nyilvánosnak[211]. Mégsem felesleges az 1088. kánonban a szerzetes intézményben való fogadalomtétel említése a fogadalom nyilvánosságának szükségességén kívül. Lehetséges ugyanis olyan nyilvános fogadalom, amelyet nem szerzetes intézményben tettek. Igaz ugyan, hogy a megszentelt életnek a szerzetes intézménytôl különbözô egyéb intézményeiben a fogadalom sohasem nyilvános, de a mai egyházjogban lehetnek a megszentelt életnek olyan egyéb -- intézménybe tömörüléssel nem járó -- formái is, ahol igazi nyilvános fogadalomtételre kerül sor. Ilyen pl. az egyéni remeték esete, akik a püspök kezébe fogadalmat tesznek (603. k. 2. §). Az ô fogadalmuk sem érvénytelenítô házassági akadály[212]. c. Felmentése 2009 Mivel ez az akadály tisztán egyházjogi jellegű, alóla felmentés adható. Ezt a felmentést azonban nem szokták megadni közvetlen formában, vagyis nem azt engedélyezik, hogy valaki, akit még mindig köt a tisztaság fogadalma, házasságra lépjen, hanem a szerzetes intézménybôl való kiválást teszik lehetôvé. Ennek a kiválási engedélynek a jogkövetkezménye a fogadalmak és a belôlük származó összes kötelezettségek alóli felmentés (692. k.)[213]. 2010 Ha a fogadalmat pápai jogú szerzetes intézményben tették, a felmentés az Apostoli Szentszéknek van fenntartva (1078. k. 2. § 1), hiszen örök fogadalmas tagnak az ilyen szerzetes intézménybôl való távozási engedélyt csak a Szentszék adhatja meg (691. k. 2. §). Ha viszont az intézmény, ahol a fogadalmat tették egyházmegyei jogú volt, a felmentés nincs fenntartva. A gyakorlatban mégsem adják meg mindazok, akik helyi ordináriusnak számítanak (pl. az általános helynökök), hanem annak az egyházmegyének a megyéspüspöke, ahol az a ház áll, melyhez az illetô szerzetes tartozik. Ugyanis ebben az esetben csak a megyéspüspök illetékes a szerzetbôl való távozás engedélyezésére, melynek az akadály elhárulása is a következménye[214]. 2011 Az a szerzetes, aki felmentés (az intézménybôl való távozásra szóló engedély) nélkül ennek az akadálynak az áthágásával házasságot kísérel meg, önmagától beálló egyházi tilalomba esik (1394. k. 2. §), s magánál a ténynél fogva elbocsátottnak minôsül az intézménybôl (694. k. 1. § 2). 7. A NÔRABLÁS a. Jellege 2012 A nôrablás tisztán egyházjogi akadály. Ezért lehetséges, hogy csak a nôk és nem a férfiak elrablását minôsítjük érvénytelenítô házassági akadálynak. Ez az akadály nem tévesztendô össze a kényszerrel és a félelemmel. Ezek hatását a házasság érvényességére férfiak és nôk esetében azonos szempontok szerint ítéljük meg. A beleegyezés hiányosságainak témakörében (s nem az akadályok között) tárgyalunk róluk. 2013 A nôrablás akadálya a nôk házasságkötési szabadságát oly módon részesíti különleges védelemben, hogy bizonyos esettípusokban, amikor a nô szabadságának csorbítása feltételezhetô, eltekint a beleegyezés vizsgálatától, s pusztán a körülményekre való tekintettel eleve a házasság érvénytelenségét rendeli el. Az emberiség történetében a házasságkötési szabadság eszményének térhódítása fokozatos volt. A sokfelé még ma is fellelhetô stilizált leányszöktetési népszokások gyakran a nôrablás gyakorlatának emlékei. b. Terjedelme 2014 Egy férfi és egy olyan nô között, akit azért raboltak el vagy tartottak legalábbis fogva, hogy vele házasságot kössenek, nem jöhet létre érvényes házasság mindaddig, amíg a nô a rabló vagy az erôszakos fogvatartó hatalmában van (vö. 1089. k.). Erre csak akkor kerülhet sor, ha a nô késôbb, a rablótól elkülönítve, biztos, szabad helyen, önként választja a házasságot (uo.). 2015 Az akadály akkor is fönnáll, ha az elrablott a rablónak menyasszonya volt, feltéve természetesen, hogy nem színlelt rablásról, leányszöktetésrôl van szó. A rablásnak vagy fogvatartásnak fizikai vagy legalább erkölcsi erôvel kell történnie (pl. fenyegetés, csalás). Akadály csak akkor keletkezik, ha a csalásra rájött nô hozzájárulását nem adja. A rablásra harmadik személy útján is sor kerülhet. Ilyenkor a házassági akadály csak a nô és a megbízó, illetve az olyan férfi között jön létre, akivel való házasság céljából a fogvatartás történt[215]. 2016 Mindazokban az esetekben, amikor a nôrablás kánoni tényállása megvalósul, a házasságra nincsen lehetôség még akkor sem, ha egyébként a beleegyezést nem csorbítja kényszer és félelem (1103. k.) vagy színlelés (1101. k. 2. §). c. Felmentése 2017 A nôrablás akadálya alól a felmentés lehetséges. A megadására illetékes hatóság a helyi ordinárius. Az effajta felmentés mégsem szokásos, hiszen a nô szabadságának visszaadása, s így az akadály megszüntetése magától a rablótól függ. 8. A BŰNTETT a. Jellege 2018 A bűntett (crimen) tisztán egyházjogi akadály, mely jelenlegi formájában kizárólag a hitvesgyilkossággal kapcsolatos esetekre vonatkozik. Noha az akadályban leírt esetek egyházjogilag bűncselekménynek is számítanak (1397. k.), a bűntett akadályának fogalma nem tévesztendô össze az egyházi büntetendô cselekmény (delictum) fogalmával. b. Terjedelme 2019 A bűntett házassági akadályának két típusa van: 1) ha a felek egyike a maga vagy a másik fél korábbi házastársának halálát okozza a másikkal való házasságkötés szándékával (1090. k. 1. §); 2) ha a két fél fizikailag vagy morálisan együttműködik egyikük házastársa halálának okozásában, függetlenül attól, hogy a bűntett idején akartak- e egymással házasságot kötni (1090. k. 2. §). Minthogy az akadály egyházjogi jellegű, az elsô típus esetén csak akkor áll fenn, ha a bűnös fél katolikus, a második típus esetén pedig csak akkor, ha a felek egyike katolikus. 2020 Ennek az akadálynak a terjedelme az 1983-as CIC-ben jelentôsen szűkebb, mint a korábbi jogban. A házasságtöréssel kapcsolatos esetek (vö. 1917-es CIC 1075. k.) már nem képeznek házassági akadályt. c. Felmentése 2021 A bűntett akadálya alóli felmentés a Szentszéknek van fenntartva (1078. k. 2. § 2). Sürgetô halálveszély esetén a helyi ordinárius, vagy ha ô elérhetetlen, az 1079. k. 2. §-a szerinti személyek is felmentést adhatnak alóla. Halálveszélyben a gyóntató akkor adhat belsô fórumra felmentést, ha az akadály titkos (1079. k. 3. §). Ha az akadály titkos, de halálveszély nem áll fenn, az Apostoli Penitenciáriához lehet fordulni felmentésért az érintett nevének közlése nélkül[216]. Ha az akadály akkor derül ki, amikor már minden kész az esküvôre, a felmentésre az 1080. k. szerint van lehetôség. 9. A VÉRROKONSÁG a. Jellege 2022 Mint fentebb már említettük (lásd 73. §. 5. b), a vérrokonság akadályának bizonyos eseteiben, nevezetesen az egyenesági rokonság és a másodfokú oldalági rokonság esetén azt szokás tartani, hogy ,,isteni jogi'', vagy pontosabban: természetjogi akadályról van szó. Az egyenesági rokonság tekintetében ez a meggyôzôdés általános[217]. A másodfokú oldalági rokonság (mely a testvérek között áll fenn) sokak szerint szintén isteni jogi akadály[218]. A másodfokúnál távolabbi oldalági rokonság tisztán egyházjogi akadály. 2023 Mindebbôl következik, hogy a nem keresztények (sôt a nem katolikusok -- vö. 1059. k., 11. k.) közötti házasságkötés -- hacsak a világi jog által támasztott házassági akadályba nem ütközik -- érvényes, ha másodfokúnál távolabbi oldalági rokonság áll fenn a felek között. Viszont egyenesági rokonok vagy testvérek között a házasságot akkor is érvénytelennek tekintjük, ha egyikük sem keresztény. Ennek oka egyrészt az, hogy az ilyen esetekben az akadály, mint említettük, biztosan vagy legalábbis minden bizonnyal természetjogi, másrészt az, hogy ezeket a házasságokat általában a világi jog sem teszi lehetôvé[219]. b. Terjedelme 2024 Az egyenesági vérrokonság (consanguinitas in linea recta), mely olyan személyek között áll fenn, akik közül az egyik a másiknak leszármazottja (vö. 108. k. 1--2. §), érvénytelenítô házassági akadály az összes felmenô és lemenô rokonok között, tehát minden fokon. Az akadály akkor is fennáll, ha a rokonság nem törvényes, hanem természetes leszármazásból fakad (1091. k. 1. §). 2025 Az oldalági rokonság (consanguinitas in linea collaterali) a negyedik fokig érvénytelenítô akadály (1091. k. 2. §). 2026 Az oldalági rokonság számításában az 1983-as CIC új módot vezetett be, vagy pontosabban a latin egyházjogban korábban alkalmazott germán számítási mód helyébe a keleti egyházjogban is használt római jogi eredetű számításmódot állította. A ,,germán'' számítás lényege az volt, hogy annyiad fokúnak számított az oldalági rokonság, ahány foknyi -- nemzésnyi -- távolságra volt a közös ôstôl a rokonok egyike, nevezetesen az, amelyik a közös ôsnek távolabbi leszármazottja volt. Tehát pl. az édes unokatestvérek egymásnak másodfokú rokonai voltak. A jelenlegi számítás szerint két személy között annyiad fokú az oldalági rokonság ahány személy a közös ôstôl kiinduló két leszármazási ágon együttvéve található, a közös ôst leszámítva (108. k. 3. §). Ezt egyszerűbben úgy is mondhatjuk, hogy annyiad fokú az oldalági rokonság, ahány a nemzés (születés) a két ágon együttvéve. Vagyis a mai egyházjogban a fent említett unokatestvéreket negyedfokú oldalági rokonoknak mondjuk. 2027 Azzal, hogy a CIC az oldalági rokonságot negyedfokig bezárólag tette akadállyá, egyben csökkentette is az akadály terjedelmét. Az 1917- es CIC 1076. k. 2. §-a ugyanis az oldalági rokonságot a germán számítás szerinti harmadik fokig tekintette érvénytelenítô akadálynak. Ez adott esetben a mai számítás szerint hatodfok is lehetett (pl. másodunokatestvérek között), ami ma már természetesen nem akadály. 2028 A vérrokonság akadálya nem többszörözôdik (1091. k. 3. §). Ha tehát oldalági rokonok között esetleg több leszármazási vonalon is közös ôshöz lehetne eljutni (pl. olyanok közt, akik apai és anyai ágon is rokonok), ennek nincs külön jogi jelentôsége. Csak a legközelebbi rokonságot kell figyelembe venni. c. Felmentése 2029 Isteni jogi akadályok alól nem lehetséges a felmentés. Mivel az egyenes ág minden fokán és az oldalág második fokán a vérrokonság biztosan vagy legalább valószínűleg ilyen jellegű, a Codex hangsúlyozza, hogy ilyenkor nincs felmentés (1078. k. 3. §)[220]. Ugyanezekben az esetekben, ha az ilyen rokonság fennállása iránt kétség merül fel, sohasem szabad a házasságot megengedni (1091. k. 4. §). 2030 A harmad- vagy negyedfokú oldalági rokonság akadálya -- lévén tisztán egyházjogi -- felmentéssel elhárítható. A felmentést a helyi ordinárius megadhatja. Ennek a felmentésnek a megadásakor bizonyos óvatosság ajánlatos. A közeli rokonok házassága ugyanis súlyos veszélyekkel és következményekkel járhat, így pl. -- mint a Szentségi Kongregációnak a bonni Apostoli Nunciatúra által 1986. VI. 2-án közölt ajánlásai hangsúlyozzák (AKK 155, 1986, 143) -- az utódok pszichikai vagy biológiai károsodását vonhatja maga után. 2031 Ha egy házasságról utólag derül ki, hogy olyanok kötötték felmentés nélkül, akik közt a vérrokonság akadálya állt fenn, s az akadály megléte okirattal bizonyítható, a házasságot egyszerű okirati eljárással (1686--1688. k.) érvénytelennek lehet nyilvánítani. 10. A SÓGORSÁG a. Jellege 2032 A sógorság (affinitas) tisztán egyházjogi akadály. Tehát nem keresztények (sôt, 1983. XI. 27. óta: nem katolikusok) között az érvényes házasságkötésnek nem áll útjában. b. Terjedelme 2033 A sógorság házassági akadálya a hatályos egyházjog szerint csak egyenesági sógorság esetében, vagyis egy személy és volt házastársának egyenesági rokonai között áll fenn. Az akadály mindig érvényteleníti a házasságot, függetlenül attól, hogy az egyik fél hányadik fokon egyenesági rokona a másik fél volt házastársának (1092. k.). Tehát egy férfi sógorság akadálya miatt nem vehetné el pl. elhunyt felesége édesanyját, nagyanyját, más férfitôl született leányát. Mindezek a kapcsolatok a sógorság kánonjogi fogalma (vö. 109. k.) szerint értendôk. 2034 Az oldalági sógorság -- eltérôen az 1917-es CIC 1077. kánonjától - - már nem házassági akadály. A szokásos magyar szóhasználat szerinti sógorok között tehát sohasem áll fenn ez az érvénytelenítô akadály. A férj testvére pl. a feleség nôvérének kánonjogi értelemben még csak nem is sógora, hisz egyiküknek sem volt a saját házastársa a másiknak a rokona. Az özvegy és volt házastársának testvére közt ugyan egyházjogilag is fennáll a sógorság, de ez csupán oldalági, így nem képez házassági akadályt. 2035 A sógorsági viszony alapját érvényes házasság képezi. Az el nem hált házasságból is sógorság fakad (vö. 109. k. 1. §). A nem keresztények között kötött érvényes házasságból eredô sógorság is házassági akadály, ha késôbb olyan személyek akarnak házasságot kötni, akik közül legalább az egyik katolikus (vö. 1059. k.)[221]. Ezért ma már az ilyen házasságokból fakadó sógorság akadály jellege nem vitatéma, mint hajdan. 2036 Egyébként a régi vitát részben már a Szent Officium 1957. I. 31-i válasza eldöntötte, mely bizonyos mértékben már a mai Egyházi Törvénykönyvhöz hasonlóan rendelkezett (AAS 49, 1957, 77). 2037 A sógorság akadályának terjedelme régen sokkal tágabb volt. Nem csupán a házasságból, hanem általában a bevégzett szexuális kapcsolatokból is sógorság fakadt[222]. A sógorság akadálya -- hasonlóan a vérrokonságéhoz -- a mai egyházjogban nem többszörözôdik[223]. c. Felmentése 2038 A sógorság akadálya alól a helyi ordinárius, halálveszélyben, illetve rendkívüli helyzetben a 1079--1080. k. szerinti személyek illetékesek felmentést adni. Ma már az akadály egyenesági elsôfokú sógorság esetén sincs a Szentszéknek fenntartva. 11. A KÖZTISZTESSÉG a. Jellege 2039 A köztisztesség (publica honestas) tisztán egyházjogi akadály. Hasonlít a sógorsághoz, de alapját nem érvényes házasság, hanem más, az alábbiakban részletesebben körvonalazott együttélés képezi. Mint egyházjogi akadály, a köztisztesség nem gátolja a házasságot olyan személyek között, akik nem keresztények (sôt, már azok közt sem, akik nem katolikusok). b. Terjedelme 2040 A köztisztesség akadálya vagy olyan érvénytelen házasságból fakad, amelyben az életközösség már létrejött, vagy közismert, illetve nyilvános ágyasságból. A házasságot érvénytelenné teszi az egyenes ág elsô fokán, tehát ha a (volt) élettársak egyike a másik egyenesági elsô fokú rokonával akar házasságot kötni (1093. k.), pl. ha valaki volt élettársának anyjával vagy leányával kívánna házasságot kötni. 2041 A köztisztesség akadálya a közismert, nyilvános ágyasságon kívül csak olyan érvénytelen házasságból fakadhat, melyben az életközösség már létrejött. Ennyiben a mai Codex szűkebben vonja meg az akadály határait, mint az 1917-es CIC tette, amely az akadályt ,,akár elhált, akár el nem hált'' érvénytelen házasságokra vonatkoztatta. Csökkent az akadály terjedelme abban az értelemben is, hogy az ma már csupán az egyik fél és a másik egyenesági elsô fokú rokonai között áll fenn, de nem a másodfokú egyenesági rokonokkal, mint az 1917-es CIC 1078. kánonjában. 2042 A kánoni formára kötelezett katolikusok polgári házassága kánonilag nem érvénytelen, hanem nem létezô házasságnak minôsül. Ha megkötését közös élet követte, többek szerint ebbôl is a köztisztesség akadálya származik az egyik fél és a másik elsô fokú egyenesági rokonai között, de nem mint érvénytelen házasságból, hanem mint ágyasságból[224]. Az ágyasság tényállásának megvalósulásához nem elegendôek idôközönkénti látogatások, találkozások: két személy folyamatos együttélése szükséges hozzá[225]. c. Felmentése 2043 Mivel a köztisztesség tisztán egyházjogi akadály, és nincs fenntartva sem, a helyi ordinárius felmenthet alóla. Figyelni kell azonban arra, nehogy véletlenül olyan esetben adjanak felmentést, amikor aziránt van kétség, hogy a volt élettárs gyermeke esetleg a vele most házasságot kötni szándékozó személytôl származik (vö. 1091. k. 4. §). Természetesen halálveszélyben és amikor az esküvôre már minden kész, az 1079--1080. k. szerinti egyéb személyek is felmentést adhatnak. 12. A TÖRVÉNYES ROKONSÁG a. Jellege 2044 Az örökbefogadásból származó törvényes rokonság (cognatio legalis) tisztán egyházjogi akadály, tehát csak katolikusok között áll fenn. Természetesen még a nem keresztények közti házasság is érvénytelen lehet ilyen kapcsolat esetén, de csupán akkor, ha a törvényes rokonságot a világi jog is házassági akadálynak tekinti. b. Terjedelme 2045 Nem köthetnek egymással érvényes házasságot azok, akik között örökbefogadásból származó törvényes rokonság áll fenn egyenes ágon vagy az oldalág második fokán (1094. k.). Az örökbefogadásból származó törvényes rokonság a CIC-ben már nem a helyi állami törvényektôl függôen érvénytelenítô vagy tiltó akadály (vö. 1917-es CIC 1080. k., 1059. k.), hanem mindig érvénytelenítô egyenes ágon (fogadószülô és fogadott gyermek, illetve ennek gyermeke stb. között), valamint az oldalág második fokán (pl. fogadószülô gyermeke és a fogadott gyermek közt). A törvényes rokonság fogalmáról az alapelveket a 110. k. rögzíti. c. Felmentése 2046 A törvényes rokonság fenn nem tartott tisztán egyházjogi akadály, ezért alóla a helyi ordinárius adhat felmentést (a rendkívüli esetekre lásd 1079--1080. k.). Természetesen, ha az egyházi felmentéstôl függetlenül, a világi törvények az ilyen házasságot nem tennék lehetôvé vagy elismerhetôvé, meg kell tartani a 1071. k. 1. § 2. számának elôírását. ======================================================================== 75. §. KÉPESSÉG A HÁZASSÁGI BELEEGYEZÉSRE 2047 A házasságról szóló alapvetô tudnivalók között már említettük (71. §. 3), hogy a házasságot az 1057. k. szerinti beleegyezés hozza létre. A CIC a beleegyezésrôl (consensus) szóló fejezetét egészen a beleegyezésre való képtelenség és a beleegyezési hiányosságok témakörének szenteli. 1. AZ ÉRTELEM ELÉGSÉGES HASZNÁLATÁNAK HIÁNYA 2048 Képtelenek a házasság megkötésére azok, akik értelmük elégséges használatának híjával vannak (1095. k. 1). Amikor az Egyházi Törvénykönyv az értelem elégséges használatáról beszél, a házasságkötéshez szükséges értelemhasználatra utal. A házasságkötés ugyanis nagyobb tudatosságot kíván, mint az életben elôforduló sok kisebb jelentôségô cselekedet. 2049 Ha az értelem kellô használata a házasságkötéskor akár tartós állapot következtében, akár átmenetileg hiányzik, a házasság érvénytelen[226]. 2050 Az értelem kellô használatának átmeneti hiányát okozhatja erôsen ittas állapot, kábítószer hatása, sokkhatás, epilepsziás vagy hisztériás roham, stb. 2051 Az értelem elégséges használatát kizáró tartós állapotnak az egyházi joggyakorlat fôként bizonyos elmebetegségeket tekint. Ilyen betegségek pl. a skizofrénia, a paranoia, a mániás-depressziós elmebaj, valamint a gyengeelméjűség, feltéve hogy súlyosan befolyásolják a személyt értelme használatában. A házasság érvénytelenségének ilyen jogcím alapján való kimondásához azonban nem feltétlenül szükséges, hogy a házasságkötéskor a felek egyike teljesen híjával legyen értelme használatának. Az új Codex megfogalmazása szerint ugyanis a házasság megkötéséhez szükséges értelem használatról van szó[227]. 2052 Az értelem kellô használatának hiánya címén folyó perekben mindig ügyelni kell arra, hogy a jog szerint (1478. k. 4. §) a ,,javaik kezelésétôl eltiltottak és a fogyatékos elméjűek'' csak gondnokuk útján vehetnek részt a perben (akár felperesként, akár alperesként). A római Rota bíróságának egyes ítéletei szerint elképzelhetô, hogy valaki a házasságkötéshez szükséges értelemhasználat hiányában is képes annak megítélésére, hogy indítson-e pert (vö. 1917-es CIC 1650. k.)[228]. Más rotai ítéletek azonban méltán hangsúlyozzák, hogy a bírónak -- legalább a biztonság kedvéért -- pergondnokot kell kineveznie a mellé a fél mellé, akinek mérlegelési képessége vagy értelme használata tekintetében komoly kétség merül fel[229]. Ha ugyanis az ítélet megállapítaná valakirôl, hogy fogyatékos elméjű[230], és mégsem volt gondnoka a perben, az ítélet orvosolhatatlanul semmis lenne (1620. k. 5, vö. 1478. k. 4. §). 2053 Megjegyzendô, hogy az egyházi bíróságok nem automatikusan az orvosi diagnózis alapján mondják ki a házasság érvénytelenségét[231]. Egyazon betegség ugyanis -- az adott eset súlyosságának megfelelôen -- nem mindig (vagy legalábbis nem mindig ugyanazon a címen) teszi semmissé a házasságot[232]. 2. AZ ÍTÉLÔKÉPESSÉG SÚLYOS HIÁNYA 2054 A jog szerint, de magánál a dolog természeténél fogva is képtelenek a házassági beleegyezés megadására és így az érvényes házasságkötésre azok, akiknek az ítélôképessége súlyosan hiányos azokat a lényeges házastársi jogokat és kötelességeket illetôen, amelyeket a feleknek kölcsönösen át kell adniuk egymásnak, illetve el kell fogadniuk egymástól (1095. k. 2). 2055 Azt, hogy melyek a lényeges házastársi jogok és kötelességek, és mit jelent azok átadása és elfogadása, magának a házasságnak és a házassági beleegyezésnek a fogalmából állapíthatjuk meg. A házasság az ,,egész élet közössége, mely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul'' (1055. k. 1. §). Lényegénél fogva felbonthatatlan és hűségre kötelez (1056. k.). A házassági beleegyezésben pedig a felek nem csupán a testükhöz való örökös és kizárólagos jogot adják át egymásnak, mint a régi Codex mondta (1917-es CIC 1081. k. 2. §)[233], hanem önmagukat adják át és a házastársukat fogadják el mint egész személyt, az egész élet házastársi közösségének kialakítására (1057. k. 2. §). Aki tehát képtelen annak megítélésére, hogy mit jelent felelôsen vállalni a gyermeket és felnevelését, a hűséget és a felbonthatatlanságot, valamint az egész életnek a felek javát szolgáló közösségét, az nem tud érvényes házasságot kötni. 2056 Az ítélôképesség hiánya a joggyakorlat szerint az akarat értékelô képességét érinti. Amikor a római Rota újabb bírói gyakorlatában ítélôképességrôl beszélnek, egyrészt az értelem és az akarat egységének tomista tanítását tartják szem elôtt, másrészt figyelembe akarnak venni bizonyos újabb pszichiátriai megállapításokat is. Ezeknek a megállapításoknak az értelmében léteznek olyan pszichikai rendellenességek, pl. neurózisok és pszichopátiák, amelyek inkább az akaratot, mint az értelmi képességet érintik közvetlenül[234]. Mindenesetre az új egyházi bírói gyakorlat a korábbinál nagyobb figyelmet fordít az ítélôképesség akarati vonatkozására[235]. 2057 Aki házasságot köt, egész életre szóló és egész személyét érintô elkötelezettséget vállal. Ehhez pedig különösen is fejlett ítélôképesség szükséges. Ezt egyes rotai ítéletek érettségnek is nevezik[236]. Aki híjával van ennek a képességnek, még ha a hétköznapi élet dolgaiban egyébként normálisnak minôsül is (pl. munkaképes), érvényes házasságot nem tud kötni. 2058 A házassági beleegyezéshez ugyanis az egyházi joggyakorlat szemlélete szerint kritikus megismerés és szabad választás szükséges. Az értelem használatán túl tehát a házasságkötés cselekedetének fontosságához mérten érett ítélôképességre van szükség. Ennek a pszichés érettségnek az alkotóeleme az a belsô szabadság, amely az elhatározás képességében áll. Ez hiányzik akkor, ha valaki nem képes ellenállni bensô ösztönzéseinek[237] akár valamilyen betegség folytán, akár fiatal korából fakadó éretlensége miatt. Mindenesetre a törvény a tizenhat évesnél idôsebb fiúkat és a tizennégy évesnél idôsebb lányokat nem tekinti automatikusan képtelennek a házassági beleegyezésre, hiszen a kellô életkor hiánya csak ezen a koron alul házassági akadály (vö. 1083. k. 1. §). Kétségtelen azonban, hogy ilyen éretlenség ennél idôsebb korban is fennállhat. Ezt azonban a perben külön bizonyítani kell[238]. A felek fiatal kora olyan tény, ami a többi bizonyítékokat támogató jel lehet a bíró számára. Önmagában nem igazolja a kellô ítélôképesség hiányát, de alátámaszthatja annak állítását. 3. KÉPTELENSÉG A HÁZASSÁG LÉNYEGI KÖTELEZETTSÉGEINEK VÁLLALÁSÁRA 2059 Az Egyházi Törvénykönyv szerint, de magánál a dolog természeténél fogva is, képtelenek a házasságkötésre azok, akik pszichikai természetű okok miatt a házasság lényegi kötelezettségeit nem tudják vállalni (1095. k. 3). A házasság lényegi kötelezettségeit a jog nem sorolja fel. Itt is érvényes azonban, amit az imént az ítélôképesség hiányával kapcsolatban mondtunk: lényegiek azok a kötelezettségek, amelyek a házasság lényegi tulajdonságaiból, vagyis az egységbôl és a felbonthatatlanságból, valamint a házassági beleegyezés tárgyának és magának a házasságnak a fogalmából adódnak. 2060 Maga a képtelenség ebben az esetben nem az értelmet, nem is annyira az akaratot, az ítélôképességet érinti, hanem inkább azt jelenti, hogy valaki pszichés okból eleve nem képes teljesíteni, amit a házasságkötéskor vállal. A római Rota ítéleteiben ennek a képtelenségnek a következô típusai szoktak elôfordulni: 1) Képtelenség a gyermekkel kapcsolatos lényegi kötelezettségek teljesítésére. 2) Képtelenség a hűség megtartására, pl. homoszexualitás vagy nimfománia miatt. 3) Képtelenség a felbonthatatlanság megtartására. 4) Képtelenség a felek javát szolgáló teljes életközösségre. Ide tartozik pl. ha valaki pszichés okból képtelen arra, hogy maga és házastársa szexuális javát a normális nemi élet keretei közt valósítsa meg, vagy arra, hogy létrehozza azt a szexualitáson túlmenô emberi kiteljesedést, amit az egész élet közössége jelent. Az egész élet ilyen közösségére és így a házasságra képtelennek minôsülnek pl. egyes hisztérikus, antiszociális, amorális személyiségek[239]. Természetesen az egyházi bírósági gyakorlat nem valamilyen ideális, tökéletes kapcsolatra való képességet tekint szükségesnek a házasság érvényességéhez. Az érvényes házassághoz arra kell csupán a feleknek képeseknek lenniük, hogy a házastársi életközösség lényeges követelményeit megvalósítsák. 2061 Megjegyzendô, hogy a házassági terhek vállalására való képtelenség lehet relatív is. Vagyis megtörténhet, hogy valaki egy bizonyos személlyel szemben képtelen ezek vállalására, más személlyel kapcsolatban viszont képes rá. A Rota egyik ítélete szerint pl. relatív képtelenség áll fenn két hisztérikus vagy egy skizoid és egy ,,extrovertált mániákus'' között[240]. 2062 A terhek vállalására való képtelenség címén csak akkor érvénytelen a házasság, ha a képtelenség már a házasságkötés pillanatában fennáll, s nem csupán késôbb alakul ki. Számos szerzô szerint a képtelenségnek tartósnak, sôt gyógyíthatatlannak (örökösnek) is kell lennie ahhoz, hogy érvénytelenné tegye a házasságot[241]. Akik ezt tartják, azok ezt a képtelenséget az impotencia házassági akadályának mintájára fogják fel. Akik viszont a terhek vállalására való képtelenséget -- az Egyházi Törvénykönyvben elfoglalt helyére való tekintettel is (ti. a beleegyezésrôl szóló fejezetben található) -- a beleegyezés közvetett hiányosságának tekintik, azok a házasság érvénytelenségéhez csupán azt kívánják, hogy a képtelenség a házasságkötés pillanatában fennálljon[242]. Ismét mások, úgy tűnik, indokoltan, különbséget tesznek a pozitív teljesítményt (pl. a házassági életközösség kialakítását a felek között) kívánó és a valamitôl (pl. a hűtlenségtôl) való tartózkodásban álló kötelezettségek között. Az elôbbiekre való képtelenség esetében gyógyíthatatlanságot kívánnak a házasság érvénytelenségéhez, hiszen pozitív tettre csak akkor képtelen valaki, ha sohasem képes rá. Az utóbbiak tekintetében viszont azt vallják, hogy aki akár csak ideiglenesen (gyógyíthatóan) is képtelen a házasság lényegével ellenkezô cselekedetektôl való tartózkodásra, az képtelen magára a házasságra[243]. 2063 A beleegyezési képtelenség most ismertetett három fajtája döntô fontosságú a mai házassági bíráskodásban. A házassági perek több, mint felében ilyen címen kérik az érvénytelenség kimondását[244]. ======================================================================== 76. §. A BELEEGYEZÉS HIÁNYOSSÁGAI AZ ÉRTELEM RÉSZÉRÔL 2064 A házassági beleegyezés megadása tudva és akarva végzett, fontos emberi cselekedet. Az elôzôkben arról szóltunk, hogy érvénytelen annak a házassága, aki nem képes az ilyen beleegyezés megadására. Most azokat az eseteket kell megvizsgálnunk, amikor egy teljesen normális, a házassági beleegyezésre képes személy azért köt érvénytelen házasságot, mert az általa adott beleegyezés valamilyen hiányosságban szenved[245]. Az ilyen beleegyezési hiányosságoknak két fô típusát szokás megkülönböztetni: a tudással kapcsolatos és a közvetlenül az akaratot illetô hiányosságokat. A tudással kapcsolatos hiányosságoknak az Egyházi Törvénykönyv három fajtáját említi: a tudatlanságot, a tévedést és a megtévesztést. 1. A TUDATLANSÁG 2065 Aki házasságot köt, annak legalább lényegében tudnia kell, hogy mihez adja a beleegyezését. Aki még azt sem tudja, hogy a házasság a férfi és a nô közti tartós közösség, amely arra irányul, hogy valamilyen szexuális együttműködéssel gyermeket nemzzenek, annak tudatlanság miatt érvénytelen a házassága (1096. k. 1. §). Ezt a tudatlanságot természetesen bizonyítani kell a bíróság elôtt. Ezeknek az alapvetô ismereteknek a hiányát ugyanis a jog a serdülôkor[246] elérése után már nem feltételezi automatikusan (1096. k. 2. §). Tekintettel a serdülôk szexuális felvilágosultságára, a gyakorlatban nagyon ritkán fordul elô, hogy valaki úgy érje el az érvényes házasságkötéshez a Codexben elôírt kort -- fiúk esetében a 16., lányok esetében a 14. életévet (1083. k. 1. §) --, hogy ne tudná a házasságról ezeket a legelemibb dolgokat. Természetesen a nagyon fiatal házasulók - - ismereteiktôl függetlenül -- lehetnek pszichésen éretlenek a házasságra. Errôl azonban fentebb már szóltunk. 2. A TÉVEDÉS 2066 Az egyházjogban általános elv, hogy érvénytelen az a cselekmény, ,,amit olyan tudatlanságból vagy tévedésbôl végeztek, ami a cselekmény lényegét érinti, vagy annak egy elengedhetetlen feltételére vonatkozik'' (126. k.). Ez az elv a tudva és akarva végzett, felelôs emberi cselekvés fogalmából adódik. 2067 Ha valaki a házasság jogi valóságát illetôen van egészen lényeges tévedésben, akkor házassága az elôzô pontban említett tudatlanság miatt érvénytelen. Ha azonban úgy köt házasságot valaki, hogy a házasság egységére, felbonthatatlanságára vagy szentségi méltóságára nézve van tévedésben, érvényes a házassága, hacsak ezeket a lényeges tényezôket szándékosan ki nem zárta a házasságkötéskor (vö. 1099. k.). 2068 Amikor a jogot illetô tévedés terén az egyház ilyen szűken vonja meg a házasságot érvénytelenítô tévedések körének határát, nagy történelmi realitásérzékrôl tesz tanúságot. A házasság egységének és felbonthatatlanságának tudata az egyes korokban és az egyes népek körében igen különbözô volt. A keresztények nincsenek mindnyájan meggyôzôdve[247] a házasság szentségi jellegérôl. A katolikus jegyesek sem tudtak mindnyájan és minden történelmi korban arról, hogy a keresztények között a házasság szentség. Ha az egység, a felbonthatatlanság és a szentségi jelleg tudása is szükséges volna a házasság érvényességéhez, akkor hosszú korokban és jelentôs területeken talán alig kötöttek volna érvényes házasságot[248]. 2069 Eddig a jogot illetô tévedésrôl szóltunk. A tényeket illetô tévedés miatt ennél jóval gyakrabban fordul elô érvénytelen házasságkötés. A Codex szerint a személyben való tévedés érvénytelenné teszi a házasságot (1097. k. 1. §)[249]. Persze a másik fél személyazonosságában való ilyen tévedés igencsak ritka és szélsôséges eset. Ám érvénytelenné teszi a házasságot a másik személy valamilyen tulajdonságában való tévedés is, de csak akkor, ha a házasságkötéskor a partner szándéka fôként és közvetlenül erre a tulajdonságra irányult (1097. k. 2. §)[250]. 2070 Ha pl. valakinek az a fô célkitűzése, hogy ,,a világbajnokkal'', ,,szűzzel''[251] vagy a spanyol trónörökössel kössön házasságot, s az esküvô után kitűnik, hogy a másik fél nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, a házasság érvénytelen. Itt azonban gondosan különbséget kell tennünk két fajta tévedés között. Ha valaki azért kedvel meg valakit, s azért akar vele házasságot kötni, mert egy bizonyos tulajdonságot feltételez róla, késôbb azonban csalódva tapasztalja, hogy házastársában ez a tulajdonság nincs meg, ettôl még a házasság érvényes (vö. 1097. k. 2. §). Csak akkor érvényteleníti a házasságot a másik fél tulajdonságában való tévedés, ha a tévedô fél ezt a tulajdonságot közvetlenül és fôként akarta. Természetesen egy ilyen különleges akarást az érvénytelenség kimondásáért folyó perben bizonyítani kell. Gyakorlatilag akkor akarta valaki közvetlenül és fôként a másik fél valamelyik tulajdonságát, ha jobban akarta, mint magát a házasságot az illetôvel. Az ilyen perekben a bizonyítás során arra is ügyelni kell, hogy nem elegendô igazolni a fôként és közvetlenül akart tulajdonság hiányát. Annak is bizonyítást kell nyernie, hogy errôl a hiányról a házasságkötéskor nem tudott az a fél, aki ezt a tulajdonságot állítólag fôként és közvetlenül akarta[252]. 3. A MEGTÉVESZTÉS 2071 Az Egyházi Törvénykönyv érvénytelennek mondja ki az olyan házasságot, amelyet megtévesztés hatása alatt kötöttek, feltéve hogy: 1) a megtévesztésre a házassági beleegyezés megszerzése végett került sor; 2) a másik félnek egy olyan tulajdonságára vonatkozott, amely természeténél fogva alkalmas arra, hogy súlyosan megzavarja a házastársi életközösséget (1098. k.). 2072 A házassági beleegyezés megszerzését célul kitűzô megtévesztés mindig szándékos. A megtévesztô nem csupán az egyik fél lehet, aki mondjuk eltitkolja valamilyen tulajdonságát. Származhat a megtévesztés harmadik személytôl is: a rokonságtól vagy akár kívülállóktól. 2073 A házasságkötés -- mint említettük -- csakis akkor érvénytelen, ha ez a megtévesztés a másik félnek olyan tulajdonságára vonatkozott, amely a házastársi életközösséget súlyosan megzavarhatja. Ezek közül a tulajdonságok közül az Egyházi Törvénykönyv csupán egyet említ kifejezetten: a terméketlenséget (1084. k. 3. §). Ha valaki tudja, hogy nem lehet gyermeke, de az esküvô érdekében partnerének mégis azt hazudja, hogy lehet, vagy megtévesztô magatartással, pl. a közös gyermekekkel kapcsolatos tervezgetéssel[253] téves elképzelést kelt benne, a házasság érvénytelen. 2074 A szakirodalom sok más olyan tulajdonságot is ismer, amely természeténél fogva súlyosan megzavarhatja a házastársi együttélést. Ilyen lehet pl. a kicsapongó természet, bármilyen súlyos betegség, súlyos anyagi és egyéb kötelezettségek, az alkoholizmus, a harmadik személytôl származó vagy esetleg hamisan állított terhesség[254]. Az efféle esetek pedig nem ritkák. Ha pl. valaki eltitkolja a fertôzô betegségét, vagy leendô házastársa elôtt soha egy csepp szeszesitalt sem iszik, hogy bizalmat keltsen a házasságkötéshez, ugyanakkor viszont egyáltalán nem szakít az alkoholizmussal, vagy ha valaki azt állítja, hogy teherbe esett egy férfitôl és ezért követeli a házasságot, közben pedig tudja, hogy nem terhes, vagy hogy mástól ered a terhesség, akkor a házasságot érvénytelennek tekintik. 2075 A házasságot érvénytelenítô megtévesztés elbírálásakor ügyelni kell arra, hogy nem elegendô a megtévesztés szándékossága. Azt is igazolni kell, hogy ez a szándék a házasság kieszközlésére irányult. Ha pl. valaki egy állás elnyerése kedvéért egészségesnek hazudta magát, s ezért egy másik személy nem az álláshoz segítette hozzá, hanem házasságot kötött vele, az ilyen házasság érvényes lenne. 4. AZ ÚJ CODEX ELÔTT KÖTÖTT HÁZASSÁGOK ÉS A MEGTÉVESZTÉS 2076 A régi egyházjog nem szólt megtévesztés miatt érvénytelen házasságokról. Ilyen jogcímen általában az egyházi bíróságok sem mondták ki az érvénytelenséget. Az egyházjogi szerzôk közül többen[255] úgy érezték, új törvényre van szükség ahhoz, hogy a házasság érvénytelensége ezen a címen is kimondható legyen. A megtévesztés ezek szerint önmagában még nem ellenkezik olyan szögesen a házasság lényegével, hogy külön egyházi törvény nélkül is semmissé tenné a házasságot. Mindezt úgy is szokták fogalmazni, hogy a megtévesztés a házasság érvénytelenségének nem természetjogi, hanem tisztán egyházi jogi eredetű jogcíme. 2077 Ámde a tisztán egyházi törvények nem visszamenô hatályúak, vagyis a hatálybalépésük elôtt végzett cselekményekre nem vonatkoznak (vö. 9. k.), hacsak ezt határozottan nem jelzik. Ez azt jelenti, hogy az új Codex hatálybalépése, vagyis 1983. november 27. elôtt kötött házasságokat nem lehet pusztán megtévesztés címén semmisnek nyilvánítani. Ezt különösen az új Egyházi Törvénykönyv kiadása után közvetlenül több szerzô vitatta. Arra hivatkoztak, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a megtévesztés annyira ellenkezik a szeretettel, a felek kölcsönös javával, hogy jellegénél fogva kizárja az érvényes házasságot. Csakhogy a megtévesztésnek, mint láttuk, nem szükséges a másik féltôl származnia. Sôt az 1098. k. nem is a megtévesztésrôl magáról szól, hanem arról, hogy valaki megtévesztéssel rászedve köt házasságot. Tehát a házassági beleegyezés közvetlen hiányossága a tévedésben áll. A megtévesztés ennek a tévedésnek a külsô oka. Ha maga a tévedés a lényeget érinti, mondjuk a másik fél személyazonosságát vagy fôként és közvetlenül akart tulajdonságát (1097. k.), akkor -- mint említettük -- a házasság magánál a tévedésnél fogva érvénytelen. Az már ilyenkor közömbös, hogy az ilyen súlyos tévedés megtévesztésbôl eredt-e vagy sem. Ha pedig az a tulajdonság, amellyel kapcsolatban a megtévesztés történt, nem csupán -- természeténél fogva, súlyosan -- megzavarhatja a házastársi együttélést, hanem képtelenné is teszi valamelyik felet a házasságra (pl. impotencia, elmebetegség, a házassági terhek vállalására való képtelenség), akkor a házasság megint csak érvénytelen, függetlenül a megtévesztéstôl. Végül, ha a megtévesztés az egyik házasféltôl származik, és olyan szándékot fejez ki, amely szögesen ellenkezik a házassággal, pl. nem akar hűséges lenni, a házasság érvénytelen ugyan, de ismét más jogcímen: színlelés (1101. k. 2. §) alapján. Az is lehetséges, hogy az a fél, aki a másik becsapására akarja építeni a házasságát, híjával van a szükséges ítélôképességnek (vö. 1095. k. 2). 2078 Mindezek alapján igen rangos szerzôk[256] hangsúlyozzák, hogy önmagában az 1098. kánonban leírt tényállás csak a tételes egyházi jog alapján érvényteleníti a házasságokat[257]. Tehát nem lehet automatikusan semmisnek kimondani minden 1983. november 27. elôtt kötött olyan házasságot, amely a kánon szerinti megtévesztéssel jött létre. Ezt a megállapítást a római Rota legújabb gyakorlata is megerôsíti[258]. Elôfordulhatnak azonban olyan esetek, amikor a megtévesztés teljes mértékben megvalósul, a házasság mégis a dolog természeténél fogva, és nem csupán az egyházi törvény miatt érvénytelen. Ilyenkor ez különleges körülményekbôl fakad, amelyeket esetenként külön kell bizonyítani. ======================================================================== 77. §. A BELEEGYEZÉS HIÁNYOSSÁGAI AZ AKARAT RÉSZÉRÔL 1. A HÁZASSÁG SZÍNLELÉSE a. A színlelés fogalma 2079 Amikor a házasságot kötô felek szóval vagy jellel kifejezik házassági akaratukat, a jog szerint kötelesek vagyunk feltételezni, hogy szándékuk valóban megegyezik azzal, amit kijelentenek (1101. k. 1. §). Mégis elôfordul, hogy valamelyik, vagy akár mindkét fél valójában mást akar, mint amit az esküvôn kifejezésre juttat. Ezt a magatartást méltán nevezzük színlelésnek. A színlelés (simulatio) akkor teszi érvénytelenné a házasságot, ha ,,egyik vagy mindkét fél pozitív akarati cselekedettel kizárja magát a házasságot vagy a házasságnak valamilyen lényeges elemét vagy lényegi tulajdonságát'' (1101. k. 2. §). 2080 A kizárásnak tehát -- ahhoz, hogy a házasság érvénytelen legyen -- pozitív akarati tettnek kell lennie. Vagyis nem elegendô a megfelelô lényeges elem vagy lényegi tulajdonság, vagy akár az egész házasság pillanatnyi akarásának puszta hiánya, hanem olyan akarat szükséges, amely éppen ezek valamelyike ellen irányul, vagy olyan dolog mellett kötelezi el magát, ami ezekkel összeegyeztethetetlen. Pl. akinek az esküvô idején az a szándéka, hogy nem akar házasságot kötni, vagy hogy mással (is) együtt akar élni, annak érvénytelen a házassága[259]. 2081 A házassági perekben a színlelés bizonyítása nem könnyű. Ahhoz ugyanis, hogy a bíróságban kialakuljon a kellô erkölcsi bizonyosság (vö. 1608. k. 1. §) a házasság érvénytelenségérôl, nem elegendô (de nem is mindig nélkülözhetetlen) a színlelô fél puszta beismerése; ezt más bizonyítékokkal is meg kell erôsíteni. Ki kell mutatni a színlelés megfelelô okát is[260]. Itt tudniillik párhuzamosan két cselekedet zajlik le: az egyik színleg, külsôleg, a másik belül, az akaratban. A nyilvánosan kijelentett házassági beleegyezéssel szemben működô ellentétes akarati elhatározásnak olyan erôsnek kell lennie[261], hogy valóban ne maradjon helye az igazi beleegyezési akaratnak, amit az illetô színleg mutat. Nem elég tehát az érvénytelenséghez, ha pl. valaki azzal a lelkülettel esküszik, hogy ,,ha nem sikerülne jól a házasság, lehet, hogy elválok''. Viszont semmis a házasság, ha az egyik fél felteszi magában: ,,el akarok válni, ha nem érzem jól magam ebben a házasságban''[262]. 2082 Ha sikerül is megjelölni a színlelés -- vagyis a házassági beleegyezéssel szembenálló akarat -- okát, ez a perben sokszor még nem elegendô. Mivel a színlelô személy ellentétes erôk hatása alatt cselekszik, sok esetben külön tisztázni kell azt is, hogy egyáltalán miért kötött házasságot. A színlelés bizonyításához gyakran döntô fontosságú a színlelô fél magatartása a látszólagos házasságkötés után. Ha úgy viselkedik, mint aki nem érzi magát elkötelezettnek, ez valószínűsíti, hogy tényleg színlelés történt. 2083 A házasságot érvénytelenítô színleléskor a házasságot magát (teljes színlelés) vagy annak valamelyik lényeges elemét vagy lényegi tulajdonságát (részleges színlelés) zárják ki. A lényeges elemek a házasság fogalmából adódnak (1055. k. 1. §). Eszerint -- mint már említettük -- a házasság a teljes élet közössége, mely természeténél fogva a felek javára, gyermek nemzésére és nevelésére irányul. A házasság lényegi tulajdonságai az egység és a felbonthatatlanság (vö. 1056. k.). Ezeknek az elemeknek vagy tulajdonságoknak a kizárása a színlelés egy-egy fajtáját jelenti. E típusokat a bírói gyakorlat is világosan megkülönbözteti egymástól. b. A teljes színlelés 2084 Teljes színlelésrôl akkor beszélünk, ha valaki a házasságkötéskor magát a házasságot zárja ki. Aki a házasságkötéskor valamilyen más célt akar elérni, magát a házasságot pedig belsôleg, szándékában elutasítja, teljes színlelés miatt köti érvénytelenül a házasságát. 2085 Az ilyen színlelés klasszikus példája annak a szélhámosnak az esete, aki csak azért veszi el a lányt, hogy utána a nászút során kirabolja és elszökjön. De vannak a mindennapi élethez közelebb álló példák is. Aki csak formálisan köt házasságot azért, hogy más országban telepedhessen le, vagy hogy ,,neve legyen'' egy születendô gyereknek, az -- mivel a házasságot puszta formalitásként akarja, de egyáltalán nem szándékozik igazi házasságot kötni -- teljes színlelést követ el. 2086 A teljes színlelésnek egy másik, manapság nem ritka esete az, amikor valaki a házasság egész intézményét veti el, mert bürokratikusnak, feleslegesnek tartja. Csak udvariasságból, mintegy engedményként vállalkozik arra, hogy a szertartást -- ahogy mondani szokás -- ,,végigjátssza'', de egyáltalán nem hajlandó magát elkötelezni[263]. c. A gyermek kizárása 2087 Mint említettük, a házasság egyik lényeges eleme, hogy gyermekek világrahozatalára és nevelésére irányul. Aki tehát eleve (és nem csupán a házasságkötés után) kizárja házasságából a gyermeket, érvénytelenül köt házasságot. Ha azonban csak a gyermekek számát kívánja korlátozni valaki, vagy egy késôbbi idôpontban akar a házasságból gyermeket vállalni, ettôl még érvényes lehet a házassága[264]. 2088 Annak eldöntésére, hogy valamelyik fél teljesen kizárta-e a gyermeket, fontos lehet ismerni a gyermek kizárásának okát. Ha ez az ok a teljes kizárást indokolta, könnyebben kialakul a bíróban a meggyôzôdés a házasság érvénytelenségérôl. A gyermek teljes kizárásának oka szokott lenni pl. az öröklött betegségtôl való félelem; a felek ,,szabadságának'', ,,függetlenségének'' túlzott féltése; a szerelem hiánya, sôt az ellenszenv a felek között, akik esetleg a környezet nyomására vagy érdekbôl kötötték a házasságot; a házastársi életközösség felbontásának szándéka; a szüléstôl való túlzott félelem; a korábbi házasságból származó gyermekek féltése a riválisoktól[265]. 2089 Nem érvénytelen viszont a házasság, ha megkötésekor a felek (vagy egyikük) csak elhalasztani akarták a gyermek vállalását, késôbb azonban, amikor kapcsolatuk megromlott, már egyáltalán nem akarnak gyermeket. Ugyancsak nem érvénytelen az a házasság, amelynek megkötésekor a felek elôre látták, hogy nem lesz gyermekük (pl. idôs koruk vagy terméketlenségük miatt). Más dolog ugyanis valaminek az elmaradását elôre látni, és más azt pozitív akarati tettel kizárni. d. A hűség kizárása 2090 Az egység a házasság lényegi tulajdonságainak egyike (1056. k.). Azt jelenti, hogy a házasság egy férfinak és egy nônek a kizárólagos életközössége. Aki a hűséget eleve elutasítja, az nem vállalja ezt a kizárólagos közösséget és így érvénytelenül köt házasságot. Nem elegendô az érvénytelenséghez, ha valaki a házasságkötés után gyakran megszegi a hűséget. Az szükséges, hogy eleve ne akarja megtartani, akár mert folytatni akarja egy korábbi kapcsolatát, akár mert elidegeníthetetlen jogának tekinti a szabados életet. De az is elôfordul, hogy a felek kölcsönösen megállapodnak az esküvô elôtt, hogy -- úgymond -- meghagyják egymás szabadságát, illetve ún. ,,nyílt házasságot'' kötnek. Mindezekben az esetekben a házasság érvénytelen. c. A felbonthatatlanság kizárása 2091 A felbonthatatlanság ugyancsak a házasság lényegi tulajdonsága. Aki meghatározott idôre akar házasságot kötni (pl. a kollégiumi évekre), vagy aki fenntartja magának a jogot ahhoz, hogy ha a házasság nem lesz szerencsés, elválik és újabb házasságot köt, érvénytelenül házasodik. 2092 Nem érvénytelen annak a házassága, aki csak azt határozza el, hogy a házastársi együttélés sikertelensége vagy bizonyos konfliktusok esetén különválik, de a házassági kötelék fenntartásával. Vagyis nem formál jogot új házasságkötésre. Aki viszont, noha nem gondol konkrétan újabb házasságkötésre, a szó szoros értelmében vett válás jogához ragaszkodik, amely magában foglalja az új házasság lehetôségét is, érvénytelenül köt házasságot[266]. 2093 Manapság a házasságot sokan -- a polgári életben elterjedt szokásoknak megfelelôen -- felbontható életszövetségnek tartják. Korábban már említettük, hogy a házasság lényegi tulajdonságait illetô ilyen fajta tévedés, még nem teszi érvénytelenné a házasságot (vö. 1099. k.). De ha a tévedés annyira meggyökerezett valakiben, hogy az akaratát is meghatározza, a színlelés valódi okává válhat. Az a tény, hogy valaki a házasságot megrögzötten felbonthatónak tartja, még nem elég az érvénytelenség bizonyítására, de ha komoly bizonyítékok szólnak a színlelés mellett, a színlelés indokaként a bíróság ezt elfogadja[267]. f. A szentségi jelleg kizárása 2094 A keresztények közti érvényes házasság mindig szentség (lásd fent 15. §. 1). Ennek alapján az ilyen házasságokra nézve a szentségi jelleget is a házasság lényeges elemei közé szokás sorolni[268]. Így ha egy megkeresztelt pozitív akarati tettel teljességgel kizárja, hogy egy másik kereszténnyel kötendô házassága szentség legyen, érvénytelen lesz a házassága. Ilyen akkor fordulhat elô, ha valaki annyira heves ellenszenvet érez a vallás iránt, hogy felteszi magában: ,,házasságot kötök, de nem akarom, hogy szentség legyen; ha pedig mindenképpen létrejönne a szentség, akkor nem akarom a házasságot''[269]. 2095 Ennél a nagyon szélsôséges esetnél jóval gyakoribb az, hogy valaki, aki távol áll a hittôl, akarja a házasságot, de nem akarja a szentséget. Ha mégis szabályosan házasságot köt, ez érvényes lesz, mivel a szentségi jelleget kizáró akarat ilyenkor nem abszolút és nem erôsebb a házasságkötés szándékánál. A keresztények közti házasság ugyanis Krisztus akaratából szentségi méltósággal rendelkezik, s ezért benne a házasságkötés és a szentség között nincs valódi különbség[270]. 2096 Megjegyzendô, hogy az sem teszi önmagában érvénytelenné a keresztények házasságát, ha valamelyik félnek egyáltalán nincs hite. Azokról a katolikusokról, akik vallásos meggyôzôdés nélkül, társadalmi okból kötnek egyházi házasságot, de magát a házasságot, annak általános emberi tartalmát ôszintén akarják, II. János Pál pápa Familiaris consortio kezdetű apostoli buzdításában így tanít: ,,...keresztségüknél fogva valóban kapcsolatban állnak Krisztusnak az Egyházzal való jegyesi szövetségével és jószándékukkal elfogadták Isten házasságra vonatkozó tervét. Így tehát legalább burkoltan beleegyezésüket adják ahhoz, amit az Egyház akar tenni'' (nr. 68: AAS 73, 1981, 164; magyarul: Amit Isten egybekötött 154). g. Az élet- és szeretetközösség kizárása 2097 A házasság az egész élet olyan közössége, amely természeténél fogva a felek javára irányul (1055. k. 1. §). A házassági beleegyezés tárgya önmagunk átadása és a másik fél elfogadása ilyen közösség alakítására (vö. 1057. k. 2. §). Ebben a kölcsönös ajándékozásban és elkötelezettség-vállalásban valósul meg az a házastársi szerelem, amelyet a II. Vatikáni Zsinat igen nagy értéknek mutat be. A zsinat nem szubjektíven, puszta érzelemként fogja fel ezt a szerelmet, hanem objektíven: olyan magatartásként, amely konkrét feladatok elkötelezett vállalásában áll (vö. GS 48--49, LG 41). Az egész élet közössége olyan jogokat is jelent, melyek a házastársak személyes kapcsolatában lényegesek, de amelyek a mai szóhasználatban különböznek a hagyományos felsorolásokban szereplô házastársi jogoktól, vagyis a házastársi cselekedethez, a gyermekhez, a hűséghez és a felbonthatatlansághoz való jogtól. 2098 Aki a házasságtól idegen célok érdekében nem valódi házasságot akar, hanem úgy köti házasságát, hogy kizárja az élet közösségét jelentô személyes kapcsolatokhoz való jogot, érvénytelenül házasodik. Aki házastársát kizárólag szexuális partnernek szánja, vagy csak jövedelemforrásnak, vagy pusztán ingyen háztartási alkalmazottnak, a személyes kapcsolattól pedig eleve, pozitív akarati tettel elzárkózik, érvénytelenül köt házasságot[271]. Az élet- és szeretetközösség kizárása azonban nem azonos a házastársak közt elôforduló ridegséggel, szeretetlenséggel. Ezek a magatartások súlyos terhet jelenthetnek, de önmagukban még nem teszik érvénytelenné a házasságot. Mindenesetre a házasság érvénytelenségét az élet- és szeretetközösség kizárása címén ritkán mondja ki egyházi bíróság. 2. A FELTÉTEL a. A jövôre vonatkozó feltétel 2099 Jövôre vonatkozó feltétellel (condicio de futuro) érvényes házasságot kötni nem lehet (1102. k. 1. §). Feltételesen az köt házasságot, aki a házassági beleegyezéshez hozzákapcsol valamilyen körülményt, s attól teszi függôvé beleegyezésének érvényességét. Aszerint, hogy valaki egy ilyen körülmény jelenbeli, múltbeli vagy jövôbeli meglétéhez köti-e beleegyezését, múltra, jelenre és jövôre vonatkozó feltételt szokás megkülönböztetni. Az 1917-es Codex 1092. kánonja különbséget tett a jövôre vonatkozó megengedett és meg nem engedett feltétel között. Ha az ilyen feltétel megengedett volt, úgy tekintette, hogy a házasság érvényessége a feltétel megvalósulásáig fel van függesztve. A hatályos egyházjog szerint viszont minden jövôre vonatkozó feltétel érvényteleníti a házasságot. Mivel ez pusztán egyházi rendelkezés, nem pedig ún. természetjog vagy a kinyilatkoztatás forrásaiban szereplô ,,isteni jog'', csak azokra a házasságokra vonatkozik, amelyeket 1983. november 27., vagyis az új Egyházi Törvénykönyv hatálybalépése után kötöttek (vö. 9. k.). 2100 Ha a feltételt valaki úgy köti ki a jövôre nézve, hogy a házasság felbontását vagy a házasság valamilyen lényeges elemének vagy lényegi tulajdonságának kizárását helyezi kilátásba, a házasság színlelés miatt érvénytelen. A felbonthatatlanság kizárása miatt érvénytelen annak a házassága, aki az esküvô idején pl. azt mondja: ,,Ha apád egy éven belül nem íratja a nevemre azt a nyaralót, amit megígért, elválok tôled''. Aki viszont a feltételt mondjuk így köti ki: ,,Csak akkor tekintem érvényesnek ezt a házasságot, amikor az ígért ajándékot megkapom'', annak a jövôre vonatkozó feltétel miatt érvénytelen a házassága[272]. 2101 Ne gondoljuk azonban, hogy mindenki feltételes házasságot köt, aki a házassággal összefüggésben valamilyen külön kívánságát hangoztatja. Nem elég a házasság érvénytelenségéhez, ha valaki pl. azt mondja: ,,Feleségül megyek hozzád, ha abbahagyod az italozást''; vagy ha valaki csupán meghagyja: ,,Feleségül megyek hozzád, de többé ne igyál''[273] A semmisséghez az szükséges, hogy az illetô a házassági beleegyezés megadását határozottan függôvé akarja tenni a feltétel megvalósulásától, vagyis jobban akarja a feltételt, mint magát a házasságot[274]. b. A múltra vagy a jelenre vonatkozó feltétel 2102 A múltra vagy a jelenre vonatkozó feltétellel kötött házasság attól függôen érvényes, hogy megvan-e a feltételként szabott dolog (1102. k. 2. §). Ha tehát valaki ahhoz a feltételhez köti a házassági beleegyezést, hogy a másik fél nem volt büntetve, vagy nincs adóssága, akkor a házasság kezdettôl érvénytelen lesz, ha az illetô mégis büntetett elôéletű vagy a házasságkötéskor adósság terheli. Ilyen feltételt csak a helyi ordinárius írásbeli engedélyével szabad kikötni (1102. k. 3. §). 2103 Ha pedig valaki azt szabná feltételül, hogy a másik fél tegyen mgéretet jövôbeli viselkedésére vonatkozóan, ez a jelenre és nem a jövôre vonatkozó feltételnek számít[275]. 3. A KÉNYSZER ÉS A FÉLELEM a. A fizikai kényszer 2104 A jogban általános alapelv, hogy ha valaki olyan kívülrôl jövô kényszer hatására cselekszik, amelynek egyáltalán nem tudott ellenállni, cselekménye meg nem történtnek számít (125. k. 1. §). Ilyenkor az érintett személy tette egyáltalán nem tekinthetô a szó igazi értelmében emberi cselekedetnek, mert hiányzik belôle az akarat közreműködése. Ha pl. valakinek erôszakkal vezetik a kezét egy okmány aláírásakor, az illetô akarata teljesen kívül marad a cselekvésen, így nem is lehet szó emberi cselekedetrôl. Ugyancsak nem beszélhetünk akarattal végzett emberi tettrôl abban az esetben, ha valaki -- mondjuk egy neki szegzett fegyver hatására -- már egyáltalán nem ura önmagának. Az efféle helyzetekben egyesek fizikai kényszert, mások ellenállhatatlan kényszert (vis absoluta) emlegetnek, az Egyházi Törvénykönyv pedig -- mindezeknél világosabb megfogalmazással élve -- olyan kényszerrôl beszél, amelynek az illetô egyáltalán nem tudott ellenállni (125. k. 1. §)[276]. b. A morális kényszer 2105 Az Egyházi Törvénykönyv szerint érvénytelen az a házasság, amelyet kényszer vagy olyan súlyos félelem hatása alatt kötöttek, melyet kívülrôl idéztek elô, még ha nem is szándékosan, és amelytôl az illetô csak a házasság megkötése árán szabadulhatott (1103. k.). Az érintett személy számára ellenállhatatlan kényszerrôl az imént szóltunk. Itt azonban egy másik eset is szerepel: a morális kényszer hatására kötött házasság. 2106 A fenyegetô külsô veszély tudata félelmet kelt az emberben. Aki félelembôl cselekszik, maga dönt, vállalja-e a fenyegetô veszélyt, vagy annak elkerülésére inkább megtesz valami olyasmit, ami egyébként nem volna szándékában. Ilyenkor tehát működik ugyan az akarat, de nem teljes a szabadsága: jelentôs külsô tényezôk befolyásolják a cselekvô személy kárára. Éppezért a jogban általános elv, hogy a súlyos és jogtalanul okozott félelembôl végzett cselekmény érvényes ugyan, de bírói ítélettel érvényteleníteni lehet (125. k. 2. §). Ez az elv azonban nem alkalmazható a házasságra. Aki ugyanis érvényes házasságot kötött, nem kérheti a bírótól annak érvénytelenné tételét, megsemmisítését. Az egyházi házassági perekben ugyanis nem az érvényes házasság érvénytelenítése, hanem a kezdettôl meglévô érvénytelenség kinyilvánítása történik. Ugyanakkor a házasságkötés különlegesen fontos, életre szóló következményekkel járó cselekedet. Indokolt tehát, hogy ilyenkor a törvényhozó az akarat teljes szabadságát fokozott védelemben részesítse. Mindezek miatt a félelemnek a házasságkötéssel kapcsolatban az egyházjog más hatást tulajdonít, mint egyéb cselekmények esetében. Ellentétben más félelem hatására végzett cselekményekkel, melyek alapvetôen érvényesek, a félelembôl kötött házasság eleve érvénytelen, feltéve hogy ez a félelem rendelkezik bizonyos sajátos tulajdonságokkal, vagyis: 1) súlyos; 2) kívülrôl elôidézett; 3) tôle az érintett csak házasság útján tud szabadulni. 2107 Évszázados vita tárgya a kánonjogászok közt, hogy a félelem természetjogi vagy tisztán egyházjogi alapon teszi-e érvénytelenné a házasságot. Az erre adott választól függ, hogy nem katolikus (vö. 11. k., 1059. k.) felek által kötött házasságot érvénytelennek lehet-e kimondani azon a címen, hogy az az 1103. k. szerinti félelem hatására jött létre. Az Egyházi Törvénykönyv hiteles magyarázatára alapított pápai bizottság 1986. XI. 15-én igenlô választ adott arra a kérdésre, hogy ,,az 1103. k. szerinti beleegyezési hiányosság alkalmazható-e nem katolikusok házasságára'' (AAS 79, 1987, 1132). Ezzel kapcsolatban méltán jegyzi meg Urbano Navarrete, hogy az ,,alkalmazható'' fordulat használata ebben az esetben nem szerencsés. Ha ugyanis egy bizonyos tényállás ,,természetjognál'' fogva teszi lehetetlenné a házasságkötést, akkor az ezt kimondó egyházi törvény alkalmazása nem lehet fakultatív, hanem teljességgel kötelezô (pl. ,,vonatkozik'', ,,alkalmazandó''). Arra is felhívja a figyelmet, hogy tekintettel az 1103. k. megfogalmazására, aligha állítható, hogy az abban leírt tényállás mindazokat, de csak azokat az eseteket tartalmazza, amikor a félelem természetjogi -- vagyis nem csupán a katolikusokat kötelezô, tisztán egyházjogi -- alapon teszi érvénytelenné a házasságot. Ha pl. a kívülrôl, mégpedig szabad októl, embertôl (ab extrinseco) -- akár nem is a házasság kieszközlése szándékával -- elôidézett félelem természeténél fogva lehetetlenné tenné a házassági beleegyezést (ami a pápai bizottság válasza után sem látszik vitán felül állónak), mert annyira csökkenti az érintett szabadságát, akkor miért ne tenné érvénytelenné a házasságot a belsô okból fakadó vagy külsô, de nem szabad, emberi (hanem pl. természeti vagy általános társadalmi) tényezôk által kiváltott félelem is, mely ugyancsak csökkenti a szabadságot? Az egyházi bírónak tehát, ha nem keresztények házasságának vagy nem katolikus keresztények 1983. XI. 27. után kötött házasságának érvénytelenségét kell megítélnie, a félelem vizsgálatakor törekednie kell elkülöníteni azokat az esetleges ,,természetjogi'' elemeket, melyek alapján az érvénytelenné teszi a házasságot, a félelemnek érvénytelenítô hatást kölcsönzô tisztán egyházi törvényi vagy joggyakorlati elemektôl[277]. Mindenesetre hangsúlyozandó, hogy kétely esetén (még ha az valamely körülmény érvénytelenítô erejének természetjogi jellegére vonatkozó jogkétség is) a házasság érvényessége mellett kell állást foglalni (1060. k.). 2108 A félelem akkor súlyos, ha oka olyan súlyos baj, ami az érintettet emberi számítás szerint biztosan[278] eléri, mégpedig rövid idôn belül. A fenyegetô baj lehet abszolút értelemben súlyos, ha olyan veszélyrôl van szó, amely bárkit megrendítene: az egészséges felnôtt embert is. Ilyen, ha valakinek magának vagy közeli hozzátartozójának az életét vagy testi épségét éri fenyegetés. Ha pl. egy férfinak azt mondják, hogy a tôle fogant magzatot elvetetik, ha nem köti meg a házasságot, ilyen abszolút értelemben súlyos fenyegetéssel állunk szemben. Viszont a római Rota nem szokta kimondani a házasság érvénytelenségét, ha az a fél fenyegetôzött öngyilkossággal, akivel a másik egyébként nem akart házasságot kötni[279]. Ha azonban jegyesének öngyilkossága miatt a másik félre súlyos társadalmi következmények hárulnának, az öngyilkossági fenyegetést súlyosnak tekintik[280]. 2109 Lehet azonban a fenyegetés olyan természetű is, amely csak az érintett számára súlyos pl. fiatal kora, félénksége, neurotikus alkata[281] vagy különösen függô helyzete miatt. Az egyházi bíráskodás ezt a fajta félelmet is súlyosnak, a házasságot érvénytelenítônek tekinti. A bírói gyakorlat szerint ilyen értelemben súlyosnak számít az ún. minôsített tiszteleti félelem (metus reverentialis qualificatus) is. Tiszteleti félelem akkor áll fenn, ha valaki attól tart, hogy súlyosan és tartósan megsérti és maga ellen hangolja azokat, akiktôl erôsen függô viszonyban van, vagy akik iránt tiszteletet és megbecsülést kell tanúsítania. Effajta viszony szokott fennállni a szülôk és gyermekeik, valamint a világi, illetve egyházi elöljárók és alárendeltjeik között. A tiszteleti félelmet csak akkor tekintjük súlyosnak, ha minôsített, vagyis ha a jó viszony elvesztése nem csupán elvont lehetôség, hanem konkrét események alapján józanul elôre látható. Ilyen események a folytonos, elviselhetetlen unszolás, kérlelés[282], fenyegetôzés vagy az egyszeri, de kemény parancs. 2110 Elôfordulhat, hogy a szülôk vagy az elöljárók a tôlük függô személyt nem csupán kapcsolatuk gyökeres megromlásával fenyegetik, hanem olyan súlyosabb dolgokkal is, amelyek bárkit megfélemlítenének, nem csak egy gyenge vagy függô viszonyban lévô embert. Ilyenkor vegyes félelemrôl szokás beszélni[283]. Ha pl. egy eltartottnak semmilyen vagyona, sem önálló élet- és munkalehetôsége nincsen, s ezt a társadalom sem biztosítja, számára a kitagadás és a háztól való elkergetés objektíve is súlyos fenyegetés[284]. 2111 A házasságot érvénytelenné tevô félelemnek nem elég súlyosnak lennie. Az is szükséges a házasság érvénytelenségéhez, hogy a félelmet kívülrôl (ab extrinseco) idézzék elô. Kívülrôl okozott félelemrôl akkor beszélünk, ha nem pusztán szubjektív érzés, képzelôdés, belsô szorongás okozza, hanem külsô, emberi -- tehát nem természeti -- ok. A belsô okból eredô szorongás, kényszer, illetve félelem címén nem teszi érvénytelenné a házasságot. Az ilyen félelem hatására kötött házasság adott esetben mégis érvénytelen lehet a belsô szorongásban szenvedô félnek a beleegyezésre való képtelensége (vö. 1095. k.) miatt[285]. 2112 A házasság érvénytelenségéhez nem szükséges, hogy aki a félelmet okozza, házasságkötést akarjon ezzel kicsikarni (vö. 1103. k.). A megfélemlítés lehet közvetett is. Ha pl. valaki a családi környezetben súlyosan fenyegetve érzi magát, és ebbôl a helyzetbôl csak a házasság útján tud szabadulni, a bíróság ki szokta mondani a házasság érvénytelenségét, noha az illetôt senki sem akarta rábírni a házasságra. Azonban ilyenkor is szükséges az érvénytelenséghez, hogy -- legalább az érintett számára -- súlyos fenyegetésbôl fakadjon a félelem, hogy az illetôben ellenérzés legyen a kötendô házassággal kapcsolatban, valamint hogy ne lásson más utat a szabadulásra, mint a házasságot. Vagyis az érvénytelenséghez nem elegendô, ha valaki olyan személyhez menekül a fenyegetô családi környezetbôl, akit egyébként is szeret, sem az, ha a házasságot választja a menekülésre, holott más lehetôsége is volna erre, pl. önálló egzisztenciát és saját otthont teremthetne magának. 2113 Mint említettük, a házasság semmisségét csak olyan félelem okozza, amelytôl az érintett egyedül a házasság megkötésével tud szabadulni (1103. k.). Ha netán más lehetôség is adódna a szabadulásra, de errôl az illetô nem tud, és ezért a házasságba menekül, akkor is érvénytelen a házasság[286]. 2114 A félelem hatására kötött házasságokkal kapcsolatban sokszor felmerül a kérdés: akarta-e a megfélemlített a házasságot, vagy akkora volt benne az ellenérzés, hogy magát a házasságot belsôleg kizárta, csupán annak külsô látszatát vállalta. Épp ezért nemritkán azt kérik a bíróságtól, hogy mind színlelés mind félelem címén mondja ki az érvénytelenséget. Erre azonban az egyházi bíróságok logikai ellentmondás miatt ebben a formában nem szoktak vállalkozni. Arra hivatkoznak ugyanis, hogy a színlelés esetében hiányzik a házassági beleegyezés, félelem címén viszont akkor érvénytelen a házasság, ha valaki tényleg házasságot akart kötni, még ha félelem hatására szánta is rá magát[287]. Elfogadja viszont a joggyakorlat az érvénytelenség megállapításának kérését ezen a két percímen, feltéve hogy a félelmet alárendelik a színlelésnek, vagyis pl. így teszik fel a kérdést: Bebizonyosult-e a házasság érvénytelensége az alperes részérôl elkövetett teljes színlelés címén, vagy ha nem, akkor legalább azon az alapon, hogy az alperes a házasságot félelem hatása alatt kötötte? 2115 A kényszerrel és a félelemmel kapcsolatban gazdag az irodalom[288] és sokrétű a bírói gyakorlat, hiszen régebben a házasságok érvénytelenségét igen gyakran ezen a címen mondták ki. ======================================================================== 78. §. A BELEEGYEZÉS KINYILVÁNÍTÁSA 1. A SZEMÉLYES JELENLÉT 2116 A házasság érvényes megkötéséhez szükséges, hogy a felek egyidejűleg jelen legyenek. Ez a jelenlét megvalósulhat személyesen vagy képviselô útján (1104. k. 1. §). Nem lehet tehát -- legalábbis katolikusoknak (vö. 1059. k.) -- levélben, telefonon, képtelefonon vagy más hasonló úton házasságot kötni. Az egyidejű személyes jelenlét érvényességi követelménye tisztán egyházjogi elôírás; a ,,természetjog'' szerint bármilyen módon történô akaratnyilvánítás elégséges lenne[289]. 2117 A képviselô útján történô házasságkötés érvényességéhez szükséges: 1) hogy meglegyen a különleges megbízatás egy meghatározott személlyel való házasságkötésre (1105. k. 1. § 1); 2) hogy a képviselôt maga a megbízó jelölje ki, és az személyesen tegyen eleget megbízatásának (1105. k. 1. § 2); 3) hogy a megbízó a házasságkötés elôtt a megbízást ne vonja vissza, illetve (a házasságkötésig) ne essék elmebetegségbe (1105. k. 4. §). Ha a megbízó a megbízatást a házasságkötés elôtt visszavonja vagy elmebetegségbe esik, a házasság akkor is érvénytelen lesz, ha ezekrôl a változásokról akár a képviselônek, akár a másik félnek nem volt tudomása (uo.). 2118 A képviselôi megbízás érvényességéhez szükséges: 1) a megbízó aláírása (ha nem tud írni, ezt a megbízásban fel kell jegyezni, és még egy tanút kell felkérni, akinek az iratot alá kell írnia; mindez a megbízás érvénytelenségének terhe alatt kötelezô -- vö. 1105. k. 4. §); 2) a megbízásadás helye plébánosának vagy ordináriusának aláírása, vagy az egyikük által megbízott papnak vagy legalább két tanúnak az aláírása (1105. k. 2. §). Érvényesnek számít az a megbízás is, mely a polgári jog szerint hiteles okirattal történt (uo.). 2. A BELEEGYEZÉS KIFEJEZÉSE 2119 A jegyeseknek a házassági beleegyezést szóban kell kifejezniük. Ha nem tudnak beszélni, ezzel egyenértékű jeleket kell alkalmazniuk (1104. k. 2. §). A szóbeli kifejezést megengedettségi követelménynek tekintik[290]. A szavakkal egyenértékű jelek használata a szóbeli kifejezés helyett csak akkor megengedett, ha az érintett nem tud beszélni. A beszédre való képtelenség nem csupán fizikai lehet, hanem pszichikai, ,,morális'' is. A beleegyezés kinyilvánítására elôírt szavakat a liturgikus könyvek pontosan meghatározzák. 2120 A beleegyezés szóbeli kifejezésének általában elôfeltétele az, hogy a felek ismerjék azt a nyelvet, melyen a házasságkötés történik. Ha ez a nyelvismeret hiányzik, a házasságot tolmács útján is meg lehet kötni, ám ilyen esetben a plébánosnak (illetve az esketônek) csak akkor szabad közreműködnie, ha meggyôzôdött arról, hogy a tolmács hitelt érdemel (1106. k.). 3. A BELEEGYEZÉS FENNMARADÁSA 2121 A nyilvános formában kötött házasságok esetén -- még ha akadály vagy formahiány miatt nem is érvényesek -- a megadott (és kinyilvánított) beleegyezés fennmaradását vélelmezzük mindaddig, amíg annak visszavonása be nem bizonyosult (1107. k.). 2122 Noha a kánoni formára kötelezett katolikusok tisztán polgári házassága nem minôsül a szó technikai értelmében ,,érvénytelennek'', hanem nem létezônek szokás tekinteni a kánonjog szempontjából, a szerzôk szerint ez a jogvélelem az ilyen házasságokra is vonatkozik, mivel megkötésükkor a felek nyilvános formában adták beleegyezésüket. Ez az alapja annak az egyházi gyakorlatnak, amely szerint a gyökeres orvoslás ilyenkor is lehetséges[291]. ======================================================================== 79. §. A HÁZASSÁGKÖTÉS FORMÁJA 1. A FORMA KÖTELEZETTSÉGE 2123 A házasságkötés érvényességéhez szükséges az egyházjog szerint, hogy azokat a házasságokat, ahol legalább az egyik fél a katolikus egyházban keresztelkedett meg, vagy oda felvették, és abból formális aktussal (lásd fent 74. §. 4. b) nem távozott el, kánoni forma szerint kössék (1117. k., vö. 1108. k. 1. §). Kivételt képez az az eset, amikor katolikus köt házasságot keleti rítusú nem katolikus kereszténnyel. Ilyenkor a kánoni forma csak a megengedettséghez szükséges, az érvényességnek pedig az a feltétele, hogy a házasságot szent szolgálatot teljesítô személy (minister sacer) részvételével kössék (1127. k. 1. §; vö. OE 18; SC Or, Decr., Crescens matrimoniorum, 1967. II. 22: AAS 59, 1967, 165--166). 2124 Megjegyzendô, hogy a keleti keresztények, akiknek egyházában valódi egyházkormányzati hatalom lehetséges az egyházi rend szentsége alapján, saját egyházfegyelmük szerint kormányozhatják magukat (vö. UR 16). Ennek szellemében az ortodoxokra nézve az Apostoli Signatura elismerte a saját egyházuk által az érvényességhez megkívánt forma (a papi áldás) kötelezettségét, vagyis azt, hogy ilyen áldás nélkül egymással nem köthetnek érvényes házasságot (Decis. part., 1970. XI. 28: Leges IV, 5927). 2125 Az érvényességhez szükséges forma megtartásának kötelezettsége tisztán egyházjogi eredetű; egyetemes egyházi törvénnyé csak a Trentói Zsinat tette híres Tametsi kezdetű határozatában (1563. XI. 11: DS 1816)[292]. Eszerint a házasságkötési forma alól felmentés adható. Rendes körülmények között ilyen felmentést a katolikus fél saját helyi ordináriusa adhat, de csakis vegyes házasságok esetén (tehát nem tiszta katolikus házasságra, mert arra még a megyéspüspök sem engedélyezhet ilyet -- vö. PCI, Resp., 1985. VII. 5, nr. II: AAS 77, 1985, 771). Ilyenkor az ordináriusnak, mielôtt a felmentést megadná, meg kell kérdeznie a házasságkötés helye szerinti ordináriust (ha nem ô maga az). Még az ilyen felmentéssel kötött házasságok esetén is szükséges azonban a házasság érvényességéhez valamilyen nyilvános forma. A püspöki konferenciák feladata olyan szabályok kibocsátása melyek az ilyen felmentések megadásának egységes módját hivatottak biztosítani (1127. k. 2. §). 2126 A magyar püspöki konferencia 1971. VI. 17-i körlevelében úgy rendelkezett, hogy az ilyen felmentéssel való házasságkötéshez ,,valamilyen vallásos szertartás is járuljon''. Gyakorlatilag tehát ilyenkor a felmentés a nem katolikus lelkész elôtti esküvôt teszi lehetôvé. Hogy a vallásos szertartás kívánalma a forma alóli felmentés és így a házasság érvényességéhez vagy csupán megengedettségéhez szükséges, ismételten vita tárgya volt. Mivel a felmentés kegyintézkedés, melyet megadni a hatóság nem köteles, egyértelmű, hogy az ordinárius érvényességi feltételeket is szabhat a felmentéshez (vö. PCDecrI, Resp., 1979. IV. 9: AAS 71, 1979, 632)[293]. A jelen esetben azonban, úgy tűnik, a feltételt a püspöki kar inkább csak a megengedettséghez szabta, hiszen a szövegbôl nem tűnik ki egyértelműen, hogy érvényességi feltételrôl lenne szó (vö. 14. k., 18. k.). 1997-ben a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia kidolgozott egy ökumenikus esketési rendet a református és az evangélikus vegyes vallású házasságok szertartásához. A szükséges szentszéki jóváhagyás után 2001. december 3-ával aláírásra került az Ökumenikus esketési szertartások rendje a három felekezet között. Ez a megállapodás azonban nem jelenti azt, hogy a házasuló felek mentesülnének a katolikus forma alóli felmentés kötelezettségétôl, amennyiben vegyes házasságukat nem katolikus formában kívánják megkötni. 2127 Halálveszélyben a forma alóli felmentés megadására a helyi ordinárius tágabb körű illetékességgel rendelkezik, sôt más szent szolgálatot teljesítô személyek is, adhatnak felmentést az 1079. k. 1-- 2. §-a szerint. 2128 A kánoni forma lehet rendes vagy rendkívüli. Aki felmentést kapott a forma alól, az a rendkívüli formára sem köteles. 2. A RENDES FORMA a. Fogalma 2129 A rendes kánoni forma abban áll, hogy a házasságot a helyi ordinárius vagy plébános, illetve a kettô közül valamelyik által megbízott pap vagy diakónus (vagy az 1112. k. szerint megbízott világi) közreműködésével és két tanú elôtt kötik meg (1108. k. 1. §). 2130 A közreműködés (assistentia) abban áll, hogy az erre jogosult személy jelen van, kiveszi és az egyház nevében elfogadja a felek beleegyezésének kinyilvánítását (1108. k. 2. §). A beleegyezés kivétele a felek felszólítását jelenti a házassági akarat kinyilvánítására. Mivel a házasságot maguk a felek szolgáltatják ki, a közreműködôt nem nevezhetjük szentségkiszolgáltatónak. 2131 A tanúk elôzetes megnevezése nem feltétele az érvényességnek, de az sem, hogy szándékukban álljon házassági tanúnak lenni. Lehetnek kiskorúak, nem katolikusok, kiközösítettek, sôt olyanok is, akiket erôszakkal kényszeríttetek a házasságkötésnél való jelenlétre[294]. Szükséges viszont, hogy fizikailag jelen legyenek, észleljék, felfogják (mint házassági beleegyezésadást) és tanúsítani tudják a történteket. A tanúk szereplése nem csupán a bizonyításhoz szükséges, hanem magának a házasságnak a létrejöttéhez. Jelenlétük ugyanis a kánoni forma része[295]. b. Az esketési felhatalmazás 2132 Ahhoz, hogy valaki a házasságkötésnél érvényesen közreműködhessen, esketési felhatalmazásra (facultas) van szüksége. Ilyen felhatalmazása papoknak vagy diakónusoknak lehet, bár bizonyos különleges esetekben világiak is elnyerhetik (vö. 1112. k.). Az esketô felhatalmazással rendelkezhet hivatalánál fogva, megbízás alapján, de az is lehetséges, hogy az esketônek semmilyen felhatalmazása nincsen, de azt maga az egyház pótolja. Eszerint -- az egyházkormányzati hatalom hasonlóságára -- rendes, megbízotti és pótolt esketési felhatalmazást különböztetünk meg. Rendes felhatalmazása van: 2133 1) A plébánosnak (1108. k. 1. §), valamint az ebben a tekintetben vele egyenlô megítélés alá esô személyeknek, nevezetesen azoknak a papoknak, akikre egyetemlegesen bízták egy vagy több plébánia ellátását az 517. k. 1. § szerint (vö. 543. k. 1. §); a plébániai kormányzónak (540. k. 1. §); annak a papnak, aki a plébániát üresedés vagy akadályoztatás esetén átmenetileg vezeti (541. k.); annak a papnak, akire a püspök által kiadott szabályok szerint a plébánia gondozását a plébános távollétének idejére kellô felhatalmazásokkal rábízták (533. k. 3. §)[296]; annak a papnak, aki a diakónusra vagy világira bízott plébánián a lelkipásztori gondozást irányítja (517.k. 2. §). 2134 2) A helyi ordináriusnak (1108. k. 1. §, vö. 134. k.), aki lehet megyéspüspök, a megyéspüspökkel egy elbírálás alá esô személy (368. k.), általános helynök, vagy püspöki helynök (ez utóbbi azonban csak akkor, ha az esketés területi vagy tárgy szerinti illetékességi körébe esik), egyházmegyei kormányzó (427. k. 1. §), olyan személy, aki az egyházmegyét a széküresedéstôl az egyházmegyei kormányzó kijelöléséig vezeti (426. k.). Ha ez az utóbbi személy testület (tanácsosok testülete, káptalan -- vö. 419. k.), akkor személyesen -- úgy tűnik -- nem eskethet, de testületi cselekvéssel adhat megbízást esketésre[297]. 2135 3) A személyi ordináriusnak és a személyi plébánosnak (vö. 372. k. 2. §, 518. k.). Ôk hivataluknál fogva csakis azoknak a feleknek a házasságánál működnek közre érvényesen, akik közül legalább az egyik illetékességük határain belül az alárendeltjük (1110. k.). A fenti elôírást a tábori lelkészekre, nemzetiségi személyi plébániák vezetôire, személyi plébániává emelt egyetemi lelkészségek plébánosaira stb. szokás alkalmazni, de nem a nagyobb szerzetes elöljárókra[298]. 2136 A rendes esketési felhatalmazás területileg szigorúan korlátozott a helyi ordinárius és a helyi plébános esetében. Egész területükön, de csak azon belül gyakorolhatják ezt a felhatalmazást. Saját területükön olyat is érvényesen eskethetnek, aki nem alárendeltjük, vagyis az adott helyen még pótlakóhelye sincs, feltéve, hogy a felek egyike latin rítusú (1109. k.). Azokon a területeken, ahol egy bizonyos keleti rítusnak nincs saját hierarchiája (pl. Magyarországon az örménykatolikusoknak), az illetô rítushoz tartozó hívek a latin helyi ordinárius saját alárendeltjei lehetnek. Ilyenkor az ordinárius természetesen az ô vonatkozásukban is rendelkezik esketési felhatalmazással. A személyi plébános és ordinárius rendes esketési felhatalmazása is általában korlátozott területileg, hiszen hivatali illetékességük többnyire személyi és területi alapon nyer meghatározást. 2137 A rendes esketési felhatalmazás idôben is korlátozott. Addig áll fenn, amíg valaki az adott hivatalt viseli. De megszakad akkor is ha a hivatal viselôje kiszabott vagy kinyilvánított kiközösítésbe, egyházi tilalomba vagy (akár csak hivatalától való) felfüggesztésbe esik (1109. k.), még akkor is, ha az illetô büntetésnek a büntetôjog szerint még nem volna ilyen következménye (vö. 1331. k. 2. § 2, 1333. k. 1. § 2, 2. '). Ha ezek a büntetések megszűnnek az esketési felhatalmazás feléled. 2138 A megbízotti felhatalmazás megadója az lehet, akinek rendes felhatalmazása van. A megbízást ki-ki csak illetékességének határai közt kötendô házasságra adhatja (1111. k. 1. §)[299]. A rendes felhatalmazással rendelkezô személy a megbízást adhatja általánosan is (uo.). 2139 Az esketési megbízás elnyerôje rendesen csak pap vagy diakónus lehet (1111. k. 1. §). Az 1983-as CIC újdonságként vezette be az egyetemes egyházjogba a világiak megbízásának lehetôségét. Ez azt jelenti, hogy a rendes formában történô házasságkötéskor világiak (akár nôk, akár férfiak) is közreműködhetnek, ha fennállnak a következô feltételek: 1) a papok és diakónusok hiánya; 2) a püspöki konferencia elôzetes kedvezô véleménye ilyen felhatalmazások kiadásáról (elôzetes elvi nyilatkozat); 3) e vélemény nyomán a Szentszék engedélye világi közreműködôk alkalmazásának bevezetésére; 4) mindezek birtokában a megyéspüspök konkrét megbízása (1112. k. 1. §). Ahol ilyen megbízások kiadására sor kerül, olyan alkalmas világit kell kiválasztani, aki képes a házasulandók oktatására és a házasságkötés szertartásának szabályos végzésére (1112. k. 2. §). A világi közreműködô vezetésével végzett esketés szertartása: Ordo celebrandi matrimonium coram teste qualificato laico (Leges V, 6954--6956). Hazánkban -- tekintettel pl. az egyházi házasságkötések viszonylag korlátozott számára és a kis földrajzi távolságokra -- ilyen megbízások kiadásának engedélyezését egyelôre nem tekintik szükségesnek. 2140 Az esketési megbízásnak az érvénytelenség terhe alatt kifejezettnek (expressa: egyértelműen, formálisan, nevezetesen vagy akár bennfoglaltan megjelöltnek, de nem hallgatólagosnak vagy vélelmezettnek[300]) kell lennie, meghatározott személynek kell szólnia (1111. k. 2. §). Meghatározott lehet a személy név szerint, de másként is (pl. hivatala alapján). Meghatározatlannak tekintik viszont pl. az ilyen megbízást: ,,megbízom az esketéssel azt a szerzetest, akit majd az X rendház fônöke az esti hetes mise elvégzésére küld''[301]. Ha az esketési megbízás általános, írásban kell adni; ha pedig különös, meghatározott házasságra kell, hogy szóljon (uo.). 2141 Ez utóbbi két feltétel az 1111. k. 2. §-ában úgy van megfogalmazva, hogy nem egyértelmű, vonatkozik-e rájuk is, hogy hiányukban a megbízás érvénytelen. Ezért egyes szerzôk ezeket is érvényességi feltételeknek tekintik[302], mások viszont arra hivatkoznak, hogy jogcselekményt érvénytelenítônek csak azok a törvények tekintendôk, amelyek ezt kifejezetten jelzik (10. k.), s az adott esetben e feltételek érvényességi jellege nem tűnik elég kifejezettnek[303]. Mindenesetre a hatályos egyházjog szerint már nem csupán a káplánoknak adható általános megbízás (az 1917-es CIC 1096. k. 1. § még ezt írta elô). A törvénykönyv átdolgozása során azonban visszautasították azt az indítványt, hogy maga a törvény adjon általános esketési megbízást a káplánoknak. Az elutasítás indoklásául arra hivatkoztak, hogy a plébános a közvetlen felelôs, és elégséges ha ô ad alkalmasint általános megbízást a káplánnak (Comm 15, 1983, 235). Természetesen a helyi ordinárius is adhat a káplánnak általános esketési felhatalmazást, akár magában a kinevezô iratban is. 2142 A különös megbízás megadása elôtt gondoskodni kell mindarról, ami a jog szerint (vö. 1066--1067. k.; lásd fent 72. §. 3) a szabad állapot bizonyításához szükséges (1113. k.). 2143 Hasonlóan az egyházkormányzati hatalomhoz, a megbízotti esketési felhatalmazás is továbbadható almegbízottnak a 137. k. 3--4. §-ában megállapított szabályok (analóg -- vö. 19. k.) alkalmazásával. 2144 A hiányzó felhatalmazást az egyház pótolja ténybeli vagy jogot illetô köztévedés vagy pozitív és valószínű, akár ténybeli, akár jogi kétség esetén (144. k.). Köztévedés fordul elô pl. akkor ha egy pap vagy egy diakónus liturgikus öltözékben, az elôírt szertartás szerint, templomban, nyilvánosan esket[304]. Ezek a körülmények ugyanis alkalmasak arra, hogy a hívek feltételezzék: a szertartásra a plébános megbízásával kerül sor. c. A közreműködés megengedettségi feltételei 2145 A helyi ordinárius engedélye nélkül nem megengedett a házasságkötésnél közreműködni ha esketési tilalmak állnak fenn (vö. 1071. k.; lásd fent 72. §. 4). A jog ezenkívül még más megengedettségi feltételeket is szab a közreműködô számára: 2146 1) A közreműködônek bizonyosságot kell szereznie a felek szabad állapotáról a jog elôírása szerint (1114. k.). Természetesen ha nem a közreműködô végezte a jegyesvizsgálatot, megelégedhet annak igazolásával, aki ezt a vizsgálatot lefolytatta (vö. 1070. k.). 2147 2) Az általános megbízás alapján eljáró közreműködônek, ha lehetséges, meg kell gyôzôdnie az esketés helye szerint illetékes[305] plébános engedélyérôl (1114. k.). A plébánosnak ezt az engedélyét a jog csak a megengedettséghez és csak lehetôség szerint kívánja meg. Ez az engedély tehát semmiképpen nem tévesztendô össze az esketési felhatalmazással. Elôírásának indoka lehet, hogy területén sajátosan a plébános feladatkörébe tartozik az esketés (530. k. 4). 2148 3) Az esküvônek az egyik fél saját plébániáján kell lefolynia, vagyis azon a plébánián, ahol az egyik fél lakóhellyel vagy pótlakóhellyel rendelkezik, vagy ahol már egy hónapja tartózkodik, lakóhelynélküliek esetében pedig azon a plébánián, ahol éppen tartózkodnak. A saját ordinárius vagy a saját plébános engedélyével (elbocsátó) másutt is meg szabad kötni a házasságot (1115. k.). 2149 A hatályos jog már nem tesz különbséget a vôlegény és a menyasszony plébánosának illetékessége között, tehát mindketten egyaránt illetékesek az esketésre. A vôlegény plébánosának ezért a megengedett esketéshez nem kell elbocsátót kérnie a menyasszony plébánosától. Felmerül a kérdés, hogy a részleges jog megszoríthatja-e ezt a lehetôséget, s megkívánhatja-e, hogy mindig a menyasszony plébánosától hozzanak elbocsátót a felek, még akkor is ha a vôlegény saját plébániáján esküsznek, vagy hogy mindig mindkét fél plébánosától kérjenek elbocsátót, illetve ha az egyik fél saját plébánosa esket, mindig kikérjék a másik fél plébánosának elbocsátóját is. Mivel az egyik fél saját plébániáján, illetve saját ordináriusa vagy plébánosa elbocsátójával való házasságkötés kötelezettsége nem csupán az esketôre vonatkozik, hanem a felekre is, ennek az egyetemes jog szerintinél szorosabb megkötése a felek házasságkötési jogával (1058. k.) szemben felállított tilalomnak tűnik. Ilyen tilalom általános szabályként, törvény módjára való kiadása pedig meghaladni látszik a részleges törvényhozó illetékességét (vö. 1077. k. 1. §). 3. A RENDKÍVÜLI FORMA 2150 A rendkívüli házasságkötési forma abban áll, hogy a felek csupán tanúk jelenlétében kötik meg házasságukat (nyilvánítják ki házassági beleegyezésüket). E forma alkalmazására érvényesen és megengedetten csak akkor kerülhet sor, ha nem lehet jelen vagy nem közelíthetô meg súlyos nehézség nélkül olyan közreműködô, aki a jog szerint illetékes, és egyszersmind megvalósul az alábbi feltételek valamelyike: 1) halálveszély áll fenn; 2) halálveszély esetén kívül, ésszerűen elôrelátható, hogy a körülmények (ti. hogy felhatalmazással rendelkezô közreműködôt súlyos nehézség nélkül nem lehet elérni) egy hónapon belül nem változnak (1116. k. 1. §). 2151 Az esketési felhatalmazással rendelkezô személy elérhetetlensége nem abszolút lehetetlenséget jelent, hanem azt, hogy törvényesen felhatalmazott közreműködô elôtti házasságkötésre súlyos hátrány nélkül (sine gravi incommodo) nem kerülhet sor. A súlyos hátrány fenyegetheti a felek egyikét vagy az esetleg elérhetô közreműködôt (vö. PCI, Resp., 1945. V. 3: AAS 37, 1945, 149). Az ilyen házasságkötés érvényességi feltételeirôl az 1917-es CIC 1098. kánonja alapján kialakult kazuisztika[306] lényegében ma is alkalmazható, mivel az 1116. k. érdemben nemigen tér el a korábbi jogszabálytól. A közreműködô elérhetetlensége nem csupán fizikai lehet; akkor is elérhetetlennek számít az illetô, ha nagy baj nélkül nem működhetik közre (PCI, Resp., 1931. VII. 1, nr. I: AAS 23, 1931, 388). A súlyos hátrány érheti a fenti személyek valamelyikének életét egészségét, jóhírét, szabadságát, javait. Veszedelmes út vagy nagyon nagy költségek árán megvalósítható esketés sokak szerint már elég súlyos nehézség ahhoz, hogy a házasság pusztán tanúk elôtt érvényesen megköthetô legyen. Mivel a súlyosságot itt mégiscsak egyénileg kell mérlegelni, az egyházi nyilvánosság és adminisztráció által is pontosan megragadható és igazolható érvényes házasságok kívánalmának rendszere ezen a ponton a szokásosnál kevésbé hatékonynak és egyértelműnek mutatkozik. Ámde az érvényes házasságkötéshez való jog gyakorlása, mely szorosan összefügg a ,,lelkek üdvösségével'' (vö. 1752. k.), olyan érték melynek szavatolása fontosabb még a formai jogbiztonságnál is. 2152 Egyébiránt azokban az esetekben, amikor a közreműködôt azért érné súlyos hátrány az esketés miatt, mert az adott helyen a világi törvények magát az egyházi esketést vagy a polgárilag össze nem házasodottak egyházi esketését komoly szankciókkal tiltják, és a felek polgárilag nem tudnak vagy súlyos okból nem akarnak megesküdni (pl. az összeházasodásukat tiltó rasszista világi törvények miatt), a rendkívüli kánoni forma alkalmazható[307]. Németországban pl. nem ismerik el egyházilag a rendkívüli forma alkalmazását lehetôvé tevô súlyos nehézségnek azt az esetet, mikor a felek polgári kötés nélkül akarnak egyházilag esküdni (nyugdíj megtartása stb. miatt)[308]. Magyarországon szintén nem lehet érvényesen rendkívüli formában esküdni arra hivatkozva, hogy polgári házasság nélkül az esketô ne működhetne közre súlyos nehézség nélkül, hiszen az elôzetes polgári házasság igazolása nélkül a feleket egyházilag megesketôre rendelt büntetést a magyar jogban már 1962-ben hatályon kívül helyezték[309]. 2153 Ha a rendkívüli forma alkalmazásának feltételei fennállnak, akár a polgári házasság is rendkívüli kánoni formában megkötött házasságnak számíthat, s így kánoni formára kötelezett katolikusok között is érvényes lehet[310]. 2154 A felek részérôl ilyenkor elég az igazi házasságkötés szándéka, nem szükséges, hogy tudjanak a rendkívüli formájú kánoni házasságkötés lehetôségérôl vagy arról, hogy az adott pillanatban egyházilag is érvényes házasságot kötnek (vö. 1116. k. 1. §)[311]. 2155 A rendkívüli formájú házasságkötéshez, ha elérhetô olyan pap vagy diakónus, akinek arra az esketésre nincs felhatalmazása, de jelen tud lenni, el kell hívni. Ilyenkor az illetônek jelen kell lennie a házasságkötéskor, bár annak érvényessége nem ennek a klerikusnak, hanem a két tanúnak a jelenlététôl függ (1116. k. 2. §). Ha a rendkívüli formát halálveszélyben alkalmazzák, ennek a papnak vagy diakónusnak rendkívüli felmentési hatalma van az áldozópapság kivételével minden egyházjogi házassági akadály, sôt a forma alól is (1079. k. 2. §). Ez azt jelenti, hogy amennyiben még tanúk sem volnának, ez a klerikus felmentést adhatna a forma kötelezettsége alól, s így a házasság még rendkívüli forma nélkül is létrejöhetne[312]. 4. A HÁZASSÁGKÖTÉS HELYE 2156 A rendes formában történô házasságkötés megengedettségéhez[313] az esküvô közelebbi színhelyére nézve[314] a jog aszerint állapítja meg a kívánalmakat, hogy kik a házasságkötô felek. 2157 Két katolikus vagy egy katolikus és egy nem katolikus keresztény között a házasságot a plébániatemplomban kell megkötni, de a helyi ordinárius vagy a plébános engedélyével más templomban vagy kápolnában is köthetô (1118. k. 1. §). Ahhoz, hogy a házasságot más alkalmas helyen kössék, a helyi ordinárius engedélye szükséges (1118. k. 2. §). A hatályos jog szerint -- eltérôen az 1917-es CIC 1109. k. 2. §-ától -- ebbôl a szempontból már nincsen különbség a szemináriumok, illetve a szerzetesházak kápolnái vagy templomai és az egyéb templomok vagy kápolnák között. ,,Más alkalmas hely''-nek minôsülhetnek magánlakások is (vö. Comm 10, 1978, 104). 2158 Katolikus és meg nem keresztelt fél között a házasságot meg szabad kötni akár templomban, akár más alkalmas helyen (1118. k. 3. §). 5. AZ ESKÜVÔI SZERTARTÁS 2159 Szükség esetét kivéve a házasságkötéskor meg kell tartani a jóváhagyott liturgikus könyvekben elôírt, illetve a törvényes szokások által megkívánt rítusokat (1119. k.). 2160 A püspöki konferencia jogosult a házasságkötés saját szertartásának kidolgozására, mely megfelel az illetô vidékek és népek keresztény szellemhez alkalmazott szokásainak. A püspöki konferenciák által kidolgozott esketési szertartásoknak is tartalmaznia kell azt az elemet, hogy a házasságnál jelenlevô közreműködô kiveszi és elfogadja a felek beleegyezésének kinyilvánítását. A helyi sajátosságokat figyelembevevô püspökkari esküvôi szertartásokat is felül kell vizsgáltatni kibocsátás elôtt az Apostoli Szentszékkel (1120. k.). A magyar sajátosságokat (eskü!) tartalmazó esketési szertartáskönyv: Ordo celebrandi matrimonium. A házasságkötés szertartása, Bp. 1971. 6. A HÁZASSÁG ANYAKÖNYVEZÉSE 2161 Mai házasságjogunk működésének egyik legfôbb gyakorlati feltétele az anyakönyvezés. A házassággal kapcsolatos különbözô tényeket különbözô anyakönyvekben is fel kell tüntetni. a. Bejegyzés a házassági anyakönyvbe 2162 Rendes forma esetén a házasságkötés után az esküvô helyének plébánosa vagy aki ôt helyettesíti, még ha nem ôk működtek is közre a házasságkötésnél, köteles mielôbb bejegyezni a házassági anyakönyvbe a felek, a közreműködô és a tanúk nevét, a házasságkötés helyét és napját, a püspöki konferencia vagy a megyéspüspök elôírásainak megfelelô módon (1121. k. 1. §). Hazánkban a püspöki konferencia a házassági anyakönyv vezetésének részleteirôl az Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzatban intézkedik (Bp. 1988, 39--44, 37--43. §). 2163 Rendkívüli forma esetén, ha a házasságkötésnél jelen volt esketési felhatalmazás nélküli pap vagy diakónus, akkor ô, ha nem volt jelen, akkor a tanúk és a felek egyetemlegesen kötelesek a plébánost vagy a helyi ordináriust mielôbb értesíteni a házasság megkötésérôl (1121. k. 2. §). A házasságot ilyenkor is rendesen anyakönyvezni kell. Hazánkban a rendkívüli forma alkalmazását a házassági anyakönyv feljegyzési rovatában említeni kell, s az esetrôl a plébános jelentéssel tartozik az egyházmegyei hatóságnak (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 39, 37. § [3]). 2164 Forma alóli felmentés esetén a felmentést adó helyi ordináriusnak kell gondoskodnia arról, hogy a felmentést és a házasságkötést bejegyezzék egyrészt az egyházmegyei hivatal, másrészt a katolikus fél saját plébániája házassági anyakönyvébe; hiszen a szabad állapot kivizsgálását is ennek a plébániának a plébánosa végzi el elôzôleg (1121. k. 3. §)[315]. b. Bejegyzés a kereszteltek anyakönyvébe 2165 A fogadalommal és a szent rendek felvételével kapcsolatos bejegyzésen kívül a házasságok feltüntetése is fontos a kereszteltek anyakönyvében. Mindezek az adatok nélkülözhetetlenek a szabad állapot anyakönyvi igazolásához. Ezért: 1) a megkötött házasságot azokba a keresztelési anyakönyvekbe is be kell jegyezni, amelyekbe a felek megkeresztelését beírták; 2) ha valaki nem azon a plébánián kötött házasságot, amelyen keresztelték, a házasságkötés helyének plébánosa köteles mielôbb értesíteni a keresztelés helyének plébánosát a megkötött házasságról (1122. k.). Ezt az értesítést hívják nálunk Ne temeré-nek. Azokról a házassággal kapcsolatos bejegyzésekrôl, melyeket a kereszteltek anyakönyvének feljegyzési rovatába kell bevezetni, lásd Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 45. 57, 44. és 66. §. c. A változások bejegyzése 2166 Külsô fórum számára való érvényesítés, a házasság semmisnek nyilvánítása vagy nem halál útján történt törvényes felbontása (pl. el nem hált házasság alóli felmentés) esetén értesíteni kell a házasságkötés helyének plébánosát, hogy ezt a házassági anyakönyvbe bejegyezzék (1123. k., vö. 1685. k., 1706. k.). Ugyanezeket a változásokat be kell vezetni a kereszteltek anyakönyvébe is ott, ahol a katolikus felet keresztelték. Ennek érdekében a jog a keresztelés helye plébánosának értesítését bizonyos esetekben külön is elôírja (1706. k., vö. 1123. k., 1685. k.). 7. A TITKOS HÁZASSÁGKÖTÉS 2167 A titkos házasságkötés rendes kánoni formában, de a nyilvánosság jogi kizárásával történô házasságkötést jelent. Ilyen házasságkötést csak súlyos és sürgôs okból szabad engedélyezni. Az engedély megadására illetékes hatóság a helyi ordinárius (1130. k.). Eltérôen az 1917-es CIC 1104. kánonjától az általános helynök külön püspöki megbízás nélkül is megadhatja ezt az engedélyt. 2168 A titkos házasságkötés engedélyének jogkövetkezménye: 1) hogy a vizsgálatokat az esküvô elôtt titokban kell lefolytatni; 2) hogy a megkötött házasságot a helyi ordináriusnak, az esketônek, a tanúknak és a feleknek titokban kell tartaniuk (1131. k.). 2169 A helyi ordinárius titoktartási kötelezettsége megszűnik, ha a titok megtartása révén súlyos botrány vagy a házasság szent volta ellen irányuló súlyos jogtalanság (pl. valamelyik fél újabb házasságkötése) fenyeget (1132. k.). Arról, hogy ezekben az esetekben az ordinárius (tehát nem az esketô vagy a tanúk) titoktartási kötelessége megszűnik, már a házasság megkötése elôtt a feleknek tudomása kell, hogy legyen (uo.). Ha az esketô vagy a tanúk szereznének tudomást a fenyegetô botrányról vagy jogtalanságról, ôk nem jogosultak a titok felfedésére, de arra igen, hogy az ordináriust értesítsék. 2170 A titokban kötött házasságot külön anyakönyvbe kell beírni, melyet az egyházmegyei hivatal titkos levéltárában kell ôrizni (1333. k.). Ha a házasságkötésbôl igen súlyos baj vagy veszély származhatna, és (ezért, morális lehetetlenség miatt) fennállnak az 1116. k. szerinti feltételek, titkos házasságkötésre sincs szükség, mert lehetôvé válik a rendkívüli forma használata. ======================================================================== 80. §. A VEGYES HÁZASSÁGOK 1. A VEGYES HÁZASSÁG TILALMA a. A vegyes házasság fogalma 2171 Vegyes házasságnak (matrimonium mixtum) az olyan házasságot nevezzük, mely két keresztény között jön létre, akik közül az egyiket a katolikus egyházban keresztelték vagy keresztség után oda felvették, és onnan formális aktussal nem távozott, a másik pedig olyan egyháznak vagy egyházi közösségnek a tagja, mely nincs teljes közösségben a katolikus egyházzal (1124. k.). Az 1917-es CIC 1060. kánonjában a vegyes vallás még tiltó akadály néven szerepelt, s terjedelme is némileg eltért a jelenlegitôl, hiszen azt a katolikusnak keresztelt vagy áttért személyt is kötötte, aki késôbb formális aktussal távozott. 2172 Noha a zsinat után átmeneti terminológiai bizonytalanság keletkezett, melyet elsôsorban a Matrimonia mixta kezdetű motu proprio szóhasználata váltott ki (1970. III. 31, pr.: AAS 62, 1970, 257: ,,Matrimonia mixta, id est matrimonia inita a parte catholica cum parte non catholica sive baptizata sive non baptizata''), a dolog lényegét illetôen az egyházjog ekkor is fenntartotta azt az alapvetô különbséget, mely a katolikus és nem keresztény közti érvénytelenítô házassági akadály (disparitas cultus, valláskülönbség) és a katolikus és más keresztény közti házasságot tiltó akadály (mixta religio, vegyes vallás) között az 1917-es CIC szerint fennállt. Mivel a hatályos CIC- ben tiltó akadályok már nincsenek, a vegyes házasságoknak külön fejezetet szentelt a törvényhozó[316]. b. A vegyes házasság tilalma 2173 A fenti értelemben vett vegyes házasságokról az egyházi törvénykönyv úgy rendelkezik, hogy tilosak (de nem érvénytelenek) az illetékes egyházi hatóság kifejezett engedélye nélkül (1124. k.). Ez a tilalom -- mely mind a házasulandókhoz, mind az esketôhöz szól -- már nem viseli az akadály nevet. Célja a katolikus fél hitének, valamint a gyermekek katolikus nevelésének védelme. Ha valaki a tilalom ellenére mégis ilyen házasságot kívánna kötni, erre a helyi ordinárius megfelelô és ésszerű okból engedélyt adhat (tehát már nem felmentést, mint a hajdani tiltó akadály alól) az 1125. k. szerint. c. Az engedély feltételei 2174 A helyi ordináriusnak a vegyes házasság megkötésére az engedélyt, még ha megvan is a szükséges megfelelô és ésszerű ok, csak akkor szabad megadnia, ha teljesülnek az alábbi feltételek: 2175 1) A katolikus fél kinyilvánítja, hogy kész a hittôl való eltávolodás veszélyeit elhárítani, és megígéri, hogy erejéhez képest mindent megtesz azért, hogy minden gyermekét a katolikus egyházban kereszteljék és neveljék (1125. k. 1; vö. MP Matrimonia mixta, 1970. III. 31, nr. 4: AAS 62, 1970, 261). 2176 A gyermeknevelési kötelességrôl már a Matrimonia mixta általános része kijelentette, hogy ,,nem problémamentes, hiszen a gyermeknevelés mindkét szülô kötelessége az összes ide tartozó kötelezettséggel együtt'' (uo. 259; vö. 1135--1136. k.). Ezért a Magyar Püspöki Kar 1971. VI. 16-i lelkipásztori tájékoztatásában (1, c) kijelenti: ,,Mint komoly értéket kell számításba venni a családi együttlét egységét, amihez a házastársaknak ismét természetadta joguk van, és ugyanezt kívánja meg a gyermek java is. Így tehát el kell kerülni mindazt, ami a gyermek nevelésével kapcsolatban esetleg a házastársak elválásához vezetne''. Ha a katolikus fél az elôírt ígéretet nem hajlandó megtenni (pl. olyan megállapodást köt, hogy a gyermekek az azonos nemű szülô vallását követik), az ordináriusnak nem szabad a házasságkötéshez engedélyt adnia. Ha mégis megadná, az engedély érvényes, tehát a házasságkötés a felek és az esketô számára megengedett lenne[317]. 2177 2) Biztosnak kell lennie, hogy a katolikus félnek ezekrôl az ígéreteirôl és a belôlük fakadó kötelezettségeirôl a másik félnek valóban tudomása van. Ennek érdekében a katolikus fél által teendô ígéretekrôl a másik felet idejében értesíteni kell (1125. k. 2). 2178 3) Mindkét felet meg kell tanítani a házasság céljaira és lényegi tulajdonságaira, melyeket egyik fél sem zárhat ki (1125. k. 3). Éppen ezért szükséges, hogy az a nem katolikus személy is halljon errôl, aki esetleg neveltetése folytán annyira másként vélekedik ebben a tekintetben, hogy az már az akaratát is meghatározhatná, s így ,,színlelt beleegyezés'' (vö. 1101. k.) forrásává válhatna[318]. d. Az ígéret módja 2179 A vegyes házasság engedélyezéséhez szükséges nyilatkozatok és ígéretek megtételének módját és azt, hogy miképpen legyenek ezek külsô fórumon is igazoltak, valamint, hogy a nem katolikus fél hogyan értesüljön róluk, a püspöki konferenciák határozzák meg (1126. k.). 2180 Hazánkban a Püspöki Kar a Matrimonia mixta végrehajtására kiadott 1971. VI. 16-i rendelkezésében (III. pont) elôírta, hogy a katolikus fél ígéretének írásban kell történnie az ott közölt formula szerint. Ennek a formulának van egy záradéka, melyet csupán a plébánosnak kell aláírnia. Ez a záradék hivatott annak igazolására, hogy a nem katolikus jegyesnek a katolikus fél ígéretérôl tudomása van. 2. A VEGYES HÁZASSÁG FORMÁJA 2181 Mint a forma kötelezettségével kapcsolatban már említettük, a vegyes házasságokat is kánoni formában kell megkötni, de a forma alóli felmentés lehetôségei nagyobbak, mint a tiszta katolikus párok esetében (lásd fent 79. §. 2). 2182 Az Egyházi Törvénykönyv kifejezetten tiltja: 1) a kánoni formában való házasságkötés elôtt vagy után ugyanannak a házasságnak más vallásos szertartás keretében beleegyezés-nyilvánítással vagy -- megújítással történô ,,megkötését'' (1127. k. 3. §); 2) olyan vallásos szertartás végzését, melyben a katolikus közreműködô és a nem katolikus lelkész egyszerre veszik ki a felek beleegyezését úgy, hogy mindegyikük a saját szertartását végzi (uo.). 2183 Az egyszerre vagy egymás után két vallás szerinti házasságkötés tilalma nem zárja ki azt, hogy a katolikus szertartáson jelenlevô más felekezetű lelkész vagy a -- forma alóli felmentés esetén -- nem katolikus szertartáson jelenlevô katolikus pap a szertartás után imát végezzen vagy áldást adjon (vö. SC Fid, Instr., Matrimonii sacramentum, 1966. III. 18, nr. V: AAS 58, 1966, 238). Ez az elv érvényesül a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a magyarországi református és evangélikus felekezet között 2001. december 3-án aláírt, a Szentszék által elôzetesen jóváhagyott Ökumenikus esketési szertartások rendjében. 3. A VEGYES HÁZASSÁGOK LELKIPÁSZTORI GONDOZÁSA 2184 A helyi ordináriusok és a többi lelkipásztorok kötelesek gondoskodni arról, hogy a katolikus házasfél és a vegyes házasságból született gyermekek megkapják a lelki támogatást kötelezettségeik teljesítéséhez, és ugyanakkor a házastársak is segítségben részesüljenek házastársi és családi életük egységének erôsítésére (1128. k.). Ennek a lelkipásztori támogatásnak a módjára nézve a Matrimonia mixta utal arra: kívánatos, hogy a katolikus lelkipásztorok vegyék fel a kapcsolatot más felekezetek lelkészeivel az ôszinte becsületesség és bölcs bizalom szellemében (nr. 14: AAS 62, 1970, 262; magyarul: Házasságjog II. félév. Perjog [Hittudományi Fôiskolai Jegyzetek, Nyíregyháza] 1978, 68). Ehhez a Magyar Püspöki Kar 1971. VI. 16-i rendelkezése XII. pontjában hozzáfűzi, hogy ilyenkor ,,komoly és különleges jegyesoktatás végzendô'', a házasságkötés után pedig a lelkipásztornak figyelemmel kell kísérnie ezeket a házasságokat, meg kell látogatnia a családokat, a katolikus felet pedig jó példa adására kell buzdítania (uo. 72). 4. A VEGYES HÁZASSÁG SZABÁLYAINAK ALKALMAZÁSA MÁS HÁZASSÁGOKRA 2185 A vegyes házasságok engedélyezésének feltételeirôl szóló elôírásokat (1125--1126. k. a biztosítékok kifejezési módjáról szóló püspökkari elôírásokkal együtt) kell követni akkor is, amikor nem a szoros, technikai értelmében vett vegyes házasságról, hanem valláskülönbség akadálya alóli felmentésrôl van szó (1086. k. 2. §). Az 1129. k. szerint a valláskülönbség akadálya alóli felmentéssel kötendô házasságokra alkalmazni kell ezen kívül a vegyes házasságok formájáról, a forma alóli felmentés lehetôségérôl, az egyidejű vagy egymás utáni különbözô esketési szertartások tilalmáról, valamint az ilyen házasságok különleges lelkipásztori támogatásáról szóló elôírásokat is (1127--1128. k.). 2186 Az olyan katolikus személy házasságához, aki a katolikus hitet közismerten elhagyta a helyi ordinárius az engedélyt a vegyes házasságok engedélyezéséhez az 1125. kánonban leírt feltételek értelemszerű megtartásával adhatja csak meg (1071. k. 2. §). ======================================================================== 81. §. A HÁZASSÁG JOGI HATÁSAI 1. A KÖTELÉK 2187 Az érvényes házasságkötésbôl a házastársak között olyan kötelék (vinculum) származik, mely természeténél fogva örökös és kizárólagos (1056. k.; GS 48 stb.), keresztények között pedig szentség is (1055. k. 2. §). Ez azt jelenti, hogy a keresztény házasságban a felek az állapotukkal járó feladatokhoz és sajátos méltósághoz külön szentségben kapnak erôt, és mintegy megszentelôdnek (1134. k.). 2. EGYENLÔ JOGOK ÉS KÖTELEZETTSÉGEK 2188 A házasságkötéskor létrejövô szövetségben a feleknek egyenlô kötelezettségei és jogai vannak mindarra, ami a házassági életközösséggel jár (1135. k.). Az 1917-es CIC 1111. kánonja ezt az egyenlôséget még csupán a házastársi cselekedetek vonatkozásában ismerte el. A hatályos Codex fogalmazása tágabb, mert a II. Vatikáni Zsinatnak a személyesebb házasságképébôl indul ki (vö. GS 48). 3. A GYERMEKNEVELÉS KÖTELESSÉGE ÉS JOGA 2189 A szülôk nagyon súlyos kötelessége és elsôdleges joga, hogy erejükhöz mérten gondoskodjanak gyermekeik fizikai, szociális, kulturális, erkölcsi és vallási nevelésérôl (1136. k.; vö. GS 52, GE 3). A házas állapotból fakad a kötelesség Isten népének építésére a házasság és a család révén (226. k. 1. §). Tehát a házasság jellegébôl, természetadta irányulásából (vö. 1055. k.) és -- keresztények között -- szentségi mivoltából ered a házastársaknak az a feladata, hogy nyitottak legyenek a szülôi, még pedig az Isten népét építô keresztény szülôi hivatás vállalására. Mikor pedig a házastársakból szülôk lesznek, annál a ténynél fogva, hogy életet adtak gyermekeiknek, terheli ôket a nevelés kötelessége, de megilleti annak joga is; keresztény szülôk számára ez a keresztény nevelés kötelességét és jogát jelenti (vö. 226. k. 2. §, 793. k.). A nevelés kötelessége és joga tehát nem közvetlenül a házasságból ered, hanem a szülôi szerepbôl, melynek vállalására azonban a házasságban kap hivatás az ember. 4. A GYERMEK TÖRVÉNYESSÉGE 2190 A Codexben a törvénytelen származásnak már nincs jogi következménye. A törvényes születés fogalmát az egyetemes jog mégis megôrizte, egyrészt azért, mert a részleges vagy saját jog (pl. szerzetesi szabályzat) fűzhet hatásokat a törvényes származáshoz, másrészt pedig azért, mert ez hangsúlyozza a házasság szent voltát (vö. Comm 10, 1978, 106). 2191 A CIC különbséget tesz a törvényesség fogalma és bizonyítása között. Törvényesnek (legitimus) azokat a gyermekeket nevezzük, akik érvényes vagy vélt (vö. 1061. k. 3. §) házasságból fogantak vagy születtek (1137. k.). 2192 A törvényesség elsôdleges bizonyítéka egy jogvélelem[319], mely a férj apaságának vélelmén, vagyis azon alapul, hogy azt tekintjük apának, akit a gyermek anyjával (a foganás vagy a születés idején) jogszerű házasság köt össze (1138. k. 1. §). Ez az apasági vélelem azonban nyilvánvaló érvekkel megdönthetô (uo.). Megdöntésével megszűnik a gyermek törvényességének vélelme is. 2193 Minden további nélkül érvényesül a törvényesség jogvélelme azoknak a gyermekeknek a vonatkozásában, akik a házasságkötés napjától számított 180 nap eltelte után, de a házastársi életközösség felbomlásától számított 300 napon belül születtek (1138. k. 2. §). Ez a vélelem nem tűnik teljesen azonos terjedelműnek a férj apaságának fenti vélelmével[320]. Ha a gyermek a házasságkötés után, de 180 napon belül született, és a férj a születés után elutasította, hogy a gyermek az övé, a vélelem az, hogy más a gyermek apja, vagyis, hogy születése törvénytelen. Ilyenkor ugyanis a gyermek a házasság ideje alatt, de nem a házasságból (ex matrimonio) született, mint a törvényességnek az 1137. k. szerinti fogalma kívánja. Ha ilyen korai születés esetén a férj a gyermeket nem utasítja el azonnal, a törvényességet kell vélelmezni a férj apaságának vélelme alapján[321]. Ha a gyermek a házassági életközösség megszűnte (pl. a férj halála) után 300 napon belül születik, törvényesnek vélelmezzük, mivel feltehetôen a házasságban fogant. 2194 A törvénytelen (illegitimus) gyermek törvényesítôdik[322]: 1) a szülôk akár érvényes, akár vélt utólagos házassága; 2) a Szentszék leirata révén (1139. k.). Az így törvényesített (legitimatus) gyermek, noha nem felel meg a törvényesség 1137. k. szerinti fogalmának, a kánonjogi hatásokat illetôen mindenben egyenlô elbírálás alá esik a törvényes gyermekekkel, hacsak a jog kifejezetten másként nem rendelkezik (1140. k.). Mivel az egyetemes egyházjogban már a törvénytelen gyermekek is egyenlô megítélés alá esnek a törvényesekkel, ilyen kivételre legfeljebb a részleges jogban találhatunk példát. ======================================================================== 82. §. A HÁZASSÁGI KÖTELÉK FELBONTÁSA 1. A HÁZASSÁG FELBONTHATATLANSÁGA ÉS A PÁPA KÜLÖNLEGES HATALMA 2195 ,,Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza'' -- olvassuk Jézus szavait az evangéliumban (Mk 19, 6). A katolikus tanítás szerint ez a kijelentés egyrészt azt jelenti, hogy a házastársak sem egyikük döntése alapján, sem közös megegyezéssel nem bonthatják fel házasságuk kötelékét. Másrészt arra utal, hogy egyéb emberi hatalom sem bonthatja fel az érvényes házasságot (vö. 1056. k.; 1141. k.). Mégis vannak olyan esetek, amikor a katolikus egyház lehetségesnek tekinti a házassági kötelék egyházi felbontását a felek életében. Az egyik ilyen eset, ha érvényes, de nem szentségi volt a házasság, vagyis ha a házastársak közül legalább az egyik nem volt megkeresztelve. A másik, amikor a szentségi házasságot nem hálták el. Az elhált, szentségi házasságot azonban, mint az 1141. k. mondja, ,,semmiféle emberi hatalom és semmiféle ok nem bonthatja fel, kivéve a halált'' (vö. 1061. k.)[323]. 2196 Noha a 60-as évek végén több katolikus szerzô annak a véleményének adott kifejezést, hogy házasságtörés esetén (sôt némelyek szerint máskor is) az elhált szentségi házasság felbontható, nézetük mellett sem a Szentírásból (Mt 5,32; 19,9 exegézise problémájának megoldásához nem járultak jelentôsen hozzá), sem a tanítóhivatal megnyilatkozásaiból nem tudtak perdöntô érveket felhozni[324]. Sok tekintélyes szerzô -- tekintettel fôként az újabb idôk pápáinak állandó és kifejezett (bár tévedhetetlenül nem definiált) tanítására -- legalábbis ,,katolikus tanításnak'' minôsíti a szentségi és elhált házasság teljes külsô felbonthatatlanságát[325] (vö. Conc. Trident., Sess. XXIV, De sacramento matrimonii c. 7: DS 1807; XI. Pius, Enc., Casti connubii, 1930. XII. 31: AAS 22, 1930, 552. 574; magyarul: Amit Isten egybekötött, Bp. 1986, 43; XII. Pius, Alloc., 1941. X. 3: AAS 33, 1941, 424--425; Alloc., 1946. X. 6: AAS 38, 1946, 396 -- ezek a pápai kijelentések arra utalnak, hogy az elhált szentségi házasságot még a pápa sem bonthatja fel). Megkereszteltek elhált házasságát a pápa -- egyesek újabban hangoztatott kiterjesztô véleménye ellenére -- még krisztushelyettesi hatalmánál (potestas vicaria) fogva sem bonthatja fel (vö. C Fid, Nota, Seguendo fedelmente, 1998 XI. 11: EV XVII, 1220-- 1225, nr. 1620--1631). 2197 Az érvényes de nem szentségi házasságok említett eseteinek némelyikében (a privilegium paulinum és a privilegium fidei eseteiben, vö. 1143--1149. k.) a házasság felbontása az egyházi törvény értelmében automatikusan, vagyis külön intézkedés nélkül, a többi esetekben viszont külön pápai intézkedéssel történik. Ennek alapja a római pápa különleges hatalma, az úgynevezett potestas vicaria, vagyis a krisztushelyettesi hatalom. 2. AZ EL NEM HÁLT HÁZASSÁGOK PÁPAI FELBONTÁSA 2198 Két keresztény vagy egy keresztény és egy nem keresztény el nem hált házasságát (lásd fent 71. §. 5 b) a pápa megfelelô okból felbonthatja, ha ezt mindkét fél vagy legalább az egyikük kéri (1142. k.). Erre még akkor is van lehetôség, ha a másik fél a házasság felbontását esetleg ellenzi (uo.; vö. 1697. k.). 2199 Az el nem hált házasságok pápai felbontásának, amelyet különleges szóhasználattal felmentésnek is szokás nevezni (dispensatio super rato), eljárási módját az Egyházi Törvénykönyvön (1697-1706. k.) kívül külön szentszéki jogszabályok határozzák meg. 2200 A CIC elôtt: SC Sacr, Decr., Catholica Doctrina et Regulae Servandae, 1923. V. 7: AAS 15 (1923) 389--413; Instr., Dispensationis Matrimonii, 1972. III. 7: AAS 64 (1972) 244--252. Az új CIC kihirdetése után: SC Sacr, Litt. circ., Congregatio pro Sacramentis, 1986. XII. 20: MonEccl 112 (1987) 423--429. A kongregáció e levélben abból indul ki, hogy a korábbi ide vonatkozó utasítások a 6. k. 1. § 4. sz. értelmében hatályukat vesztették, mivel a CIC ezt az eljárást a maga egészében újra szabályozta (uo. 423)[326]. 2201 Ha a felek egyike kéri a felmentést, a pápához intézett kérvényt kell beadnia a lakóhelye szerint illetékes megyéspüspökhöz (1699. k. 1. §). A püspök az ügy kivizsgálását általában az egyházmegyei bíróságra bízza (vö. 1700. k. 1. §). A vizsgálatnak két dolgot kell tisztáznia: hogy valóban elhálatlan-e a házasság[327], és hogy lelkipásztori szempontból indokolt-e a felmentés megadása. A felmentés kellô indokának számít pl., ha a felek életközösségének helyreállítására már nincs remény (pl. polgárilag elváltak), még fiatalok, és új egyházi házasságot akarnak kötni, illetve keresztény családot akarnak alapítani, vagy egy már meglévô újabb polgári házasságot kívánnak rendezni az egyház színe elôtt. A házasság elhálatlanságát az orvosszakértôk esetleges véleményén kívül elsôsorban a felek és a tanúk vallomása bizonyíthatja, feltéve hogy szavahihetôségük kellôen igazolt[328]. A bizonyítási eljárás végeztével a vizsgáló (bíró) az összes iratokat a saját jelentésének kíséretében a püspökhöz továbbítja (1704. k. 1. §). Ezután az iratokat a kötelékvédô észrevételeivel és saját szavazatával együtt a megyéspüspök felterjeszti a Szentségi Kongregációhoz (1705. k. 1. §). Ebben a levélben a püspök véleményt nyilvánít mind az elhálatlanság tényét, mind a felmentés megfelelô okának meglétét, mind a kegy idôszerűségét illetôen (1704. k. 1. §), vagyis igazolja azt is, hogy a felmentés esetleges megadása nem okoz botrányt a hívek körében[329]. A kongregációban az ügyet újra megvizsgálják, s ha a kérést megalapozottnak találják, javaslatukkal felterjesztik a pápához. Ô azután szabadon dönt a felmentés megadásáról. A kongregáció nem javasolja a felmentés megadását olyan estekben, amikor az elhálás a házaséletnek a katolikus erkölcsbe ütközô módja miatt nem történt meg. Ha a pápa a felmentést megadja, ezt a kongregáció megküldi a megyéspüspöknek. Ezután a felek új házasságot köthetnek, hacsak a felmentô levél valamelyikük számára ezt nem tiltja vagy nem köti püspöki engedélyhez. 2202 A felmentést engedélyezô levelet az Apostoli Szentszék már nem a kérelmezônek, hanem annak a megyéspüspöknek küldi, aki a kérelmet elfogadta (1706. k.). ô közli a leiratot a felekkel, s neki kell gondoskodni arról, hogy a házasságkötés és a keresztelés helyén a plébános a felmentést a házasultak és a kereszteltek anyakönyvébe bevezesse (uo.). A felmentés gyakran minden tiltó záradék nélkül irkezik. Más esetekben tartalmaz új házasságkötést tiltó záradékot is, mégpedig az egyik, vagy esetleg mindkét fél számára. Az ilyen záradéknak két típusa van: 1) a szoros értelemben vett tilalom (vetitum), amely azt eredményezi, hogy ha az a fél, akire a tilalom vonatkozik, új házasságot akar kötni, a püspökhöz kell fordulnia, de a püspök nem adhat neki saját hatáskörében engedélyt a házasságra, hanem a Szentségi Kongregációhoz kell továbbítania az ügyet; 2) a püspöki engedélyhez kötés (ad mentem), mely azt jelenti, hogy az érintett csak püspökének engedélyével köthet új házasságot. A püspöknek ezt az engedélyt csak akkor szabad megadnia, ha orvosszakértô útján meggyôzôdött arról, hogy az illetô jelenleg alkalmas a házasságra, illetve ha az érintett komoly ígéretet tett arra, hogy házastársi kötelességeit megfelelôen teljesíteni fogja (ha ti. a házasfél akaratlagos magatartása okozta, hogy az elôzô házasságot nem hálták el)[330]. 2203 Ha az iratok felterjesztése után a Szentszék megítélése szerint a vizsgálat kiegészítésre szorul, akkor errôl értesítést kap a püspök, azoknak az elemeknek a megjelölésével, melyekrôl a vizsgálatot ki kell egészíteni (1705. k. 2. §). 2204 Ha pedig a Szentszék azt válaszolja, hogy a beterjesztett érvek alapján az elhálatlanság nem bizonyosult be, akkor ha van a felek valamelyikét püspöki engedéllyel támogató jogi szakember, akkor ô a bíróság székhelyén betekinthet az eljárás irataiba, de nem a püspök véleményébe, hogy megállapítsa, fel lehet-e hozni valamilyen súlyos érvet a kérelem újbóli elôterjesztése érdekében (1705. k. 3. §). A negatív szentszéki válasz esetén tehát súlyos érvek alapján az újabb kérelem lehetséges. 3. ÉRVÉNYES, DE NEM SZENTSÉGI HÁZASSÁG FELBOMLÁSA MAGÁNÁL A JOGNÁL FOGVA 2205 Érvényesnek, de nem szentséginek azokat a házasságokat mondjuk, amelyeket egy keresztény és egy nem megkeresztelt vagy két meg nem keresztelt kötött egymással. Ilyen pl. az a házasság, amit egy protestáns és egy nem keresztény vagy két nem keresztény az anyakönyvvezetô elôtt köt, de ilyennek számít az a katolikus templomban kötött házasság is, ami egy katolikus és egy nem keresztény között a valláskülönbség házassági akadálya (vö. 1086. k. 1. §) alóli felmentéssel jön létre. 2206 Az érvényes, de nem szentségi házasságok közül némelyek a jog szerint bizonyos különleges feltételek fennállása esetén maguktól megszűnhetnek. Azok a mai egyházjogi elôírások, amelyek ezt lehetôvé teszik, részint bibliai eredetűek, részint az újkori missziókban elôfordult sajátos helyzetek megoldására kiadott pápai intézkedésekbôl erednek. a. A privilegium paulinum 2207 A privilegium paulinum nevét Szent Pálról kapta, mivel az elsô Korintusi levélben (1 Kor 7,12--15) leírt házassági helyzetre vonatkozik. Eszerint két meg nem keresztelt házassága automatikusan felbomlik, ha: 1) egyikük megkeresztelkedik; 2) és új házasságot köt (ezzel bomlik fel a régi); 3) feltéve, hogy elôzôleg a nem keresztény fél különválik tôle (1143. k. 1. §). Ebben a vonatkozásban a különválás azt jelenti, hogy a nem keresztény fél már nem akar együtt élni keresztény házastársával, vagy nem akar vele -- mint a kánon mondja -- a Teremtô gyalázása nélkül, békésen együttélni. Vagyis pl. keresztény hite miatt ôt zaklatná. 2208 Megjegyzendô azonban, hogy nem alkalmazható a privilegium paulinum akkor, ha a különválásra, megkeresztelkedése után, a keresztény fél szolgáltatott megfelelô okot (1143. k. 2. §) pl. házasságtöréssel (vö. 1152. k.). Ha azonban a nem keresztény fél vált külön az említett módon, ahhoz, hogy a megkeresztelkedett fél új házasságkötésével valóban felbomoljék az elôbbi házasság, s így az új kötés érvényes legyen, a meg nem keresztelt felet mindig meg kell kérdezni, nem akar-e maga is megkeresztelkedni, vagy nem akar-e a keresztény féllel békében együttélni (1144. k. 1. §). Ennek a megkérdezésnek (interpellatio) a keresztelés után kell történnie, de a helyi ordinárius súlyos okból megengedheti, hogy a keresztelés elôtt végezzék. A megkérdezés alól a helyi ordinárius (tehát akár a megyéspüspök, akár az általános helynök) felmentést is adhat, ha (rövidített és nem bírói eljárással) bebizonyosodik, hogy ez lehetetlen vagy haszontalan volna (uo. 2. §), pl. azért, mert a felek polgárilag már elváltak. A megkérdezést általában a megtért fél helyi ordináriusának tekintélyével kell végezni. Az ordinárius a másik házasfélnek, ha az kéri, köteles idôt adni a válaszolásra, de azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha a határidôn belül nem felel, ez negatív válasznak számít (1145. k. 1. §). A megkérdezés érvényes akkor is, ha a megtért fél magánúton hajtja végre (tehát ilyenkor az új házasság is érvényes; a megkérdezés ugyanis -- mint mondtuk -- az új házasság érvényességéhez szükséges). Ha a megkérdezés hatósági (ordináriusi) formája nem tartható meg, a megtért fél részérôl végzett magán megkérdezés nem csupán érvényes, de megengedett is (1145. k. 2. §)[331]. A megkérdezés tényérôl és eredményérôl mindig külsô fórumon törvényes bizonyítéknak kell rendelkezésre állnia (1145. k. 3. §). 2209 A megkeresztelt félnek akkor van új házasság kötésére joga katolikus személlyel, ha: 1) a kérdésre a másik fél negatív választ adott; 2) vagy a megkérdezés törvényesen elmaradt; 3) vagy a meg nem keresztelt fél, akár megkérdezték már, akár nem, elôbb békésen folytatja az együttélést, a Teremtô gyalázása nélkül, késôbb viszont megfelelô ok nélkül különválik. Ilyenkor újra szükség van a megkérdezésre akkor is, ha már erre egyszer a másik fél keresztelkedése kapcsán már sor került (1146. k.). 2210 Privilegium paulinummal a megkeresztelt fél nem csupán katolikussal köthet újabb házasságot, hanem a helyi ordinárius engedélyével nem katolikus kereszténnyel vagy nem kereszténnyel is. Az engedélyt az ordinárius súlyos okból adhatja meg. Ilyenkor is meg kell tartani a vegyes házasságokra (sôt, ahol a másik fél nem keresztény, a valláskülönbség akadályára) vonatkozó elôírásokat (1147. k.). 2211 Korábban a privilegium paulinum alapján a megkeresztelkedô fél csak katolikussal köthetett újabb házasságot (1917-es CIC 1123--1124. k.). Ennek emléke a hatályos Codexben az 1146. k. bevezetô megjegyzése, mely szerint a megkeresztelkedônek az ott felsorolt esetekben katolikus féllel van joga házasságot kötni. Máig sem teljesen lezárt az a kérdés, hogy ha a megkeresztelkedô nem katolikussal vagy nem kereszténnyel köti újabb házasságát, valóban a szó szoros értelmében vett privilegium paulinum nyer-e alkalmazást, vagy egy hozzá teljességgel hasonló másik jogintézménnyel állunk szemben[332]. Mindenesetre ilyen helyzetekben nem katolikussal vagy nem kereszténnyel való új házasságkötésre eleinte a Szent Officium adott egyedi engedélyt. VI. Pál pápa Pastorale munus kezdetű motu propriója (1963. XI. 30., nr. 20: AAS 56, 1964, 8) ennek az engedélynek a megadását minden megyéspüspök számára lehetôvé tette. Ez a pápai intézkedés az ilyen esetek vonatkozásában is privilegium paulinumról beszél. A privilegium paulinum leírása az új Codexben (1143. k. 1. §) minden további nélkül magában foglalja ez utóbbi eseteket is. Az 1146. kánonban említett feltételek esetén a megkeresztelkedô jogosult házasság kötésére katolikussal. Ha viszont nem katolikussal vagy nem kereszténnyel akar összeházasodni, ehhez (ha ô maga katolikus lett a keresztséggel) engedélyre vagy felmentésre is szüksége van. Míg azt el nem nyeri, jogosultnak nem mondható. b. Poligám személy katolikussá keresztelése 2212 Ha egy meg nem keresztelt, akiknek egyszerre több ugyancsak meg nem keresztelt ,,házastársa'' van, és a katolikus egyházban felveszi a keresztséget, ha nehezére esik az elsô házastársával (akivel a természetjogról szóló katolikus felfogás szerint érvényes házasság kötötte össze) maradnia, korábbi ,,házastársai'' közül maga választhat ki egyet. Ezzel a személlyel törvényes formában házasságot kell kötnie. A többit el kell bocsátania (1148. k. 1--2. §). Erre az új házasságra akkor is lehetôség van, ha az a személy, akit a katolikussá keresztelkedett fél kiválasztott, maga nem katolikus vagy nem keresztény. Ilyenkor természetesen követni kell a vegyes házasságokról (illetve a valláskülönbségrôl) szóló elôírásokat (1148. k. 2. §). 2213 Tekintettel a harmadik világ bizonyos területein uralkodó súlyos gazdasági és szociális viszonyokra, különösen is fontos, hogy a CIC kötelezi a helyi ordináriust: legyen azon, hogy az elsô feleség és a többi elbocsátott feleség (hiszen a poligámia fôként a többnejűség formájában fordul elô, s a családi keretbôl kikerült nôk helyzete különösen is súlyos) szükségleteirôl gondoskodás történjék, az igazságosság, a keresztényi szeretetet és a méltányosság szabályai szerint (1148. k. 3. §). 2214 A poligámok keresztelkedésével kapcsolatos régebbi pápai rendelkezések elôbb azt tették lehetôvé, hogy a megkeresztelkedô poligám akkor válasszon korábbi feleségei vagy mellékfeleségei közül, ha nem emlékszik, ki volt az elsô házastársa (III. Pál, Const. Ap., Altitudo, 1537. VI. 1: 1917-es CIC, Documenta). Késôbb azt is engedélyezték, hogy függetlenül attól, melyik volt az elsô felesége, az ilyen megkeresztelkedô azzal a korábbi házastársával maradjon együtt, aki vele együtt a keresztséget felvette (V. Pius, Const. Ap., Romani Pontificis, 1571. VIII. 2: 1917-es CIC, Documenta). Ezeket az engedményeket az 1917-es CIC 1125. kánonja kiterjesztette. c. Az üldözés vagy fogság miatt elkülönültek 2215 Az a meg nem keresztelt, aki a katolikus egyházban megkeresztelkedik, és ezután meg nem keresztelt korábbi házastársával fogság vagy üldözés miatt az együttélést helyreállítani nem tudja, új házasságot köthet. Erre még akkor is lehetôsége van, ha közben a másik fél is megkeresztelkedett, feltéve hogy ez már a különválás után történt, s így nem volt módjuk arra, hogy keresztény házaspárként együttélve, szentségi és elhált házasság jöjjön létre közöttük. Ha ugyanis házasságuk így szentségivé emelkedett volna, már nem bomolhatna fel a kötelék (1149. k. vö. 1141. k.). Ennek az elôírásnak az eredete a brazíliai rabszolgasággal kapcsolatos súlyos emberi problémákra nyúlik vissza (vö. XIII. Gergely, Const. Ap., Populis, 1585. I. 25: 1917-es CIC, Documenta). A favor fidei alkalmazásának eljárásához a Hittani Kongregáció 2001. IV. 30-án új normát adott ki (C Fid, Norm., De confitiendo processu pro solutione vinculi matrimonialis in favorem fidei, Cittŕ del Vaticano 2001). 4. ÉRVÉNYES, DE NEM SZENTSÉGI HÁZASSÁG FELBONTÁSA KÜLÖN PÁPAI INTÉZKEDÉSSEL 2216 Az Egyházi Törvénykönyv nem szól azokról az esetekrôl, amikor két nem keresztény vagy egy keresztény és egy nem keresztény házasságát a pápa külön intézkedéssel bontja fel. Ilyet a pápa egyedi esetekben szokott kiadni a hit javára. Ennek a különleges intézkedésnek a kérvényezése ma is a Hittani Kongregáció 1973. XII. 6-án kiadott utasítása és eljárási normái (Leges V, 6702--6705) szerint történik. Ennek értelmében az ilyen pápai kegy elnyerésének nélkülözhetetlen feltételei a következôk: 2217 1) Hogy legalább az egyik fél a házastársi együttélés egész idôtartama alatt megkereszteletlen legyen. Ha ugyanis idôközben mindketten megkeresztelkednek, és továbbra is együtt élnek, a felbontás már nem lehetséges (SC Fid, Instr., Ut notum est, 1973. XII. 6, nr. I, a--b: Leges V, 6702). 2218 2) Hogy abban az új házasságban, amit ennek az érvényes, de nem szentségi házasságnak a pápai felbontása után szándékoznak kötni, ha esetleg az vegyes házasság lenne, a nem katolikus vagy nem keresztény fél beleegyezzék (tehát ne csupán tudomása legyen a katolikus fél vállalásáról, mint a vegyes házasság engedélyezésekor), hogy a katolikus fél a saját vallását szabadon gyakorolja, valamint, hogy a gyermekeket katolikus módon kereszteljék és neveljék (uo. I, c). Erre azért van feltétlenül szükség, mert ilyenkor a házasságot a pápa a hit javára bontja fel. Tehát a tervezett új házasságnak a hit szempontjából kedvezô helyzetet kell teremtenie. 2219 Ezeken az alapvetô követelményeken kívül vannak a pápai intézkedésnek még más feltételei is, nevezetesen: 1) Hogy ne legyen lehetôség az életközösség helyreállítására. Ez a feltétel adott, ha a polgári házasság válással végzôdött. 2) Hogy távol álljon a nyilvános botrány vagy a súlyos megütközés veszélye a pápai kegy megadása miatt. 3) Hogy a kérelmezô fél ne legyen vétkes oka az érvényes házasság kudarcának, és hogy a katolikus fél, akivel az új házasságot megkötni vagy érvényesíteni akarják, ne saját hibájából idézze elô a korábbi házasfelek különválását. 4) Hogy az elôzô házastársat (a nem szentségi, de érvényes házasságban, melynek felbontásáról van szó) megkérdezzék, ha lehetséges, és az illetô ésszerűen ne ellenkezzék. 5) Hogy a bontást kérô fél gondoskodjék a korábbi házasságból esetleg származó gyermekek vallásos nevelésérôl. 6) Hogy méltányos gondoskodás történjék az elhagyott házastársról és -- ha vannak -- a gyermekekrôl is. 7) Hogy a katolikus fél, akivel az új házasságot akarják kötni, a keresztségi ígéreteknek megfelelôen éljen és gondoskodjék új családjáról. 8) Hogy amennyiben az új házasságot katekumennel akarják kötni, erkölcsi bizonyosság legyen az illetô közeli megkeresztelkedésérôl. Ha lehetséges, meg kell várni az illetô keresztelését. Megjegyzendô, hogy könnyebben nyerhetô el az érvényes, de nem szentségi házasság felbontása akkor, ha komoly kétség is fennáll a házasság érvényességét illetôen[333]. 2220 A hit kiváltságát, vagyis a privilegium paulinum és a favor fidei említett egyéb fajtáinak alkalmazási lehetôségét kétség esetén jogkedvezmény illeti (1150. k.). Ha pl. kétes, hogy két nem keresztény közti házasság érvényes volt-e, a hit javára való új házasság érdekében az elôzô házasság érvénytelensége vélelmezendô. Ha pedig az kétes, hogy megvannak-e az elôírt feltételek a privilegium fidei alkalmazására, azok meglétét kell vélelmezni[334]. ======================================================================== 83. §. KÜLÖNVÁLÁS A KÖTELÉK FENNMARADÁSÁVAL 1. ALAPELVEK 2221 A házastársak kötelessége és joga a házastársi együttélés megôrzése. Ez alól csak törvényes ok mentheti fel ôket (1151. k.). 2222 A különválás (separatio) nem a tényleges együttélés puszta szünetelése (pl. munkavégzés, társadalmi kötelezettségek stb. miatt), hanem a házastársi jogok és kötelességek jelentôs részének felfüggesztése. Az ilyen különválás feltételezi az életközösség szándékos megtagadását. Ám ez a különválás még nem jelenti a kötelék felbomlását. Akik különváltak, nem köthetnek mással új házasságot. 2. A KÜLÖNVÁLÁS FAJAI a. Idôtartam szerint 2223 Az örökös különválásra a Codex egyetlen törvényes okot említ: a másik fél házasságtörését. Ilyen címen az ártatlan fél csak akkor válhat külön, ha: 1) a másik fél bűnét kifejezetten vagy hallgatólagosan még nem bocsátotta meg; 2) nem egyezett bele a házasságtörésbe; 3) nem adott arra okot; 4) nem követett el maga is házasságtörést (1152. k. 1. §). Hallgatólagos megbocsátás a jog szerint akkor áll fenn, ha a vétlen fél a házasságtörésrôl való értesülés után önszántából, hitvesi érzülettel érintkezett a másik házasféllel. Ezt vélelmezzük, ha az értesülés után hat hónapon keresztül fenntartotta az életközösséget, és nem folyamodott egyházi vagy polgári hatósághoz (1152. k. 2. §). Ha a vétlen fél az életközösséget felbontja, hat hónapon belül be kell jelentenie a különválás okát az illetékes egyházi hatóságnak. Ennek a hatóságnak kell minden körülmény megvizsgálásával mérlegelnie, rábírható-e a vétlen házasfél arra, hogy a bűnt megbocsássa és a különválást ne állandósítsa (1152. k. 3. §). 2224 Mint fentebb (82. §. 1) említettük, az elhált szentségi házasságot a házasságtörés még nem bontja fel, sôt -- a katolikus tanításnak minôsíthetô egyházi álláspont szerint -- nem is teszi (a pápa által sem) felbonthatóvá. Viszont -- mint egyes biblikusok már az ide vonatkozó újszövetségi helyek egyik értelmezési változatát követve megjegyzik -- alapot ad a felek különválására[335]. Az ókeresztény fegyelmi hagyományban találhatók olyan emlékek, melyek arra utalnak, hogy néhol a férfit felesége házasságtörése esetén kötelesnek tartották a különválásra, viszont az asszonytól megkívánták, hogy megbocsásson házasságtörô férjének[336]. Az 1917-es CIC 1129-1130. kánonja még csak azt hangsúlyozta, hogy az ártatlan félnek joga van a különváláshoz. A hatályos CIC 1152. k. 1. §-a elismeri ugyan a különválás jogát ilyen esetekben, de kijelenti: ,,nagyon ajánlatos, hogy a házasfél keresztényi szeretettôl vezetve és a család érdekében a bocsánatot ne tagadja meg a házasságtörô féltôl, és a házastársi életet ne szakítsa meg''. Ennek a szemléletbeli változásnak az alapját nem kis mértékben az újabb katolikus morálteológia megállapításai képezték, melyek szerint még a házasságtörés sem igazolja teljesen erkölcsileg a különválást, s még kevésbé a válást[337]. Az új CIC a házasságtörés megbocsátására nem csupán a feleket buzdítja, hanem -- mint említettük -- az egyházi hatóságot is felszólítja a megbocsátás elôsegítésére. 2225 Az ideiglenes különválás oka a házastárs vagy a gyermek súlyos testi vagy lelki veszélyeztetése, illetve a közös élet más módon való túlzott megnehezítése (1153. k. 1. §). Az ,,ártatlan'' (illetve pontosabban a veszedelem vagy a nehézség okozójától különbözô másik) fél ilyenkor különválhat: 1) önhatalmúlag, ha a késlekedés veszélyes; 2) egyházi hatósági intézkedés alapján (uo.). Amikor az ideiglenes különválás oka megszűnik, az együttélést vissza kell állítani, hacsak az egyházi hatóság másként nem rendelkezik (1153. k. 2. §). b. A hatóság szerepe szerint 2226 A különválás hatósági kimondása történhet közigazgatási vagy -- bonyolult esetben -- bírói úton (vö. 1692--1696. k.). Hazánkban az egyházi bíróságok elôtt ilyen különválási pereket nem szokás folytatni, inkább a megyéspüspöktôl kérik olykor a különválás közigazgatási úton való kimondását. Többnyire azonban a házaspár különválásához semmiféle hatósági intézkedést nem szokás igénybe venni, hiszen: 1) ha a vétkes fél (akinek ehhez egyébként nincs joga) szakítja meg az életközösséget, a másik félnek semmi külön teendôje nincs; 2) ha az ártatlan fél a késlekedés veszélyessége alapján külön engedély nélkül ideiglenesen különválik, ezt nem kell sehol jelentenie; jogosan marad ebben az állapotban amíg a különválás oka fennáll. 3. SAJÁTOS JOGOK ÉS KÖTELESSÉGEK 2227 A házastársak különválásakor mindig gondoskodni kell a gyermekek kellô eltartásáról és nevelésérôl (1154. k.). 2228 A vétlen házasfélnek joga van megengedni az életközösség felújítását akkor is, ha nem olyan ideiglenes különválásról van szó, melynek oka megszűnt (ilyenkor ugyanis köteles lenne rá), sôt a Codex szerint ez dicséretes is. Ha a vétlen fél megengedte az életközösség felújítását, az adott esetre nézve ezzel lemondott a különválás jogáról (1155. k.). Ez azt jelenti, hogy a régi eset miatt késôbb már nem kezdeményezhet újra különválást. A vétkes félnek, ha így visszahívják az életközösségbe kötelessége visszatérni[338]. ======================================================================== 84. §. A HÁZASSÁG ÉRVÉNYESITÉSE 1. ALAPFOGALMAK 2229 A házasság érvényesítése olyan jogcselekmény, melynek folytán a felek között érvényes házasság jön létre, tehát végsô soron egy fajta házasságkötés. De ennek egy sajátos típusa. Ilyenkor ugyanis olyan felek között jön létre házasság, akik nyilvános formában már kinyilvánították házassági akaratukat, azaz látszólag már házasságot kötöttek, vagy házasságot kíséreltek meg. 2230 Ilyen akaratnyilvánításnak fogadják el az egyházi hatóságok a katolikusok tisztán polgári esküvôjét is[339]. Ha ez is hiányzik, mint mondjuk az élettársi viszony esetén, akkor a felek közt legfeljebb házasságkötésre kerülhet sor, de érvényesítésrôl nem beszélhetünk. A házasság utólagos érvényesítésének az egyházjog két fajtáját ismeri: az egyszerű érvényesítést (convalidatio simplex) és a gyökeres orvoslást (sanatio in radice). 2. AZ EGYSZERŰ ÉRVÉNYESÍTÉS 2231 A házasság egyszerű érvényesítése mindig úgy történik, hogy a két fél, vagy legalább egyikük megadja, illetve megújítja a házassági beleegyezést. Az egyszerű érvényesítéshez ez a megújítás akkor is szükséges, ha kezdetben mindkét fél beleegyezését adta, és azt késôbb sem vonta vissza (1156. k. 2. §). Ha ugyanis a beleegyezés eredendôen meglett volna, akadály miatt vagy az elôírt forma hiányában mégsem fejthette ki házasságot létesítô hatását (vö. 1057. k. 1. §). A beleegyezés megújításának új akarati cselekedetnek kell lennie, mely arra a házasságra irányul, amelyrôl a beleegyezést megújító fél úgy tudja vagy véli, hogy kezdettôl semmis volt (1157. k.). 2232 Ha az érvényesítésre szoruló házasság eddigi semmisségének oka az elôírt forma hiánya (1160. k.), a beleegyezés bizonyítható hiánya (1159. k. 3. §) vagy nyilvános házassági akadály (1158. k. 1. §), akkor a házasságot, az akadály elhárulása vagy felmentéssel való elhárítása után kánoni formában meg kell kötni. 2233 A katolikusok tisztán polgári házassága esetében teljesen hiányzik a kánoni forma, tehát az utólagos érvényesítés útja ilyenkor az egyházi házasságkötés. Sokszor persze indokolt lehet, hogy egy ilyen esküvôt nagyon egyszerűen rendezzenek meg. Akiket ismerôseik, barátaik hosszú ideje házastársaknak ismernek, esetleg tapintatlanságnak érezhetnének egy ünnepélyes templomi esküvôt. Ilyenkor az ünnepélyesség és a nagy nyilvánosság minden további nélkül kizárható. Az egyházi házasságkötéshez elég, ha a feleken kívül az esketô és két tanú jelen van (1108. k. 1. §). A katolikusok polgári házasságát ezek szerint az egyszerű érvényesítés keretében csakis egyházi házasságkötéssel lehet rendezni. Ám adott esetben ilyenkor is lehetséges egy másik megoldás, mely nem kíván utólagos egyházi esküvôt: ez a gyökeres orvoslás. 2234 A beleegyezés megújítása magánúton, titokban is elegendô akkor, ha a megszűnt (magától elmúlt isteni jogi vagy belsô fórumon felmentett egyházjogi) akadály nem volt bizonyítható. Az a fél köteles így megújítani beleegyezését, aki az akadályról tud (vö. 1156. k. 1. §). Természetesen ez a beleegyezés-megújítás csak akkor érvényesíti a házasságot, ha a másik fél beleegyezése még fennáll. Ha mindketten tudnak az akadályról, a beleegyezést is mindkettejüknek meg kell (magánúton) újítani (1158. k. 2. §). Ugyanez érvényes arra az esetre is ha a beleegyezés bizonyíthatatlan hiánya miatt volt semmis a házasság. Amelyik fél beleegyezése hiányzott, annak kell azt megadnia magánúton. A házasság akkor válik érvényessé, ha a másik fél beleegyezése még fennáll (1159. k. 1--2. §). 2235 Ha a beleegyezés hiánya bizonyítható, de a felek késôbb nem kánoni formában (vö. 1159. k. 3. §) adják beleegyezésüket, hanem csupán titkosan és magánúton, akkor nem egyszerűen a házasság érvényessé válása bizonyíthatatlan, hanem nem is válik érvényessé a házasság. A beleegyezés bizonyítható hiánya esetén ugyanis a jog a feleket nem hatalmazza fel a hiányzó beleegyezés titkos pótlására. Tehát ha az egyházi bíróságon bebizonyosul, hogy hiányzott a házasságkötés pillanatában a szükséges beleegyezés (pl. az egyik fél teljesen kizárta a gyermeket), nem kell vizsgálni, hogy késôbb a felekben kialakult-e kellô beleegyezés. Még ha ez létrejött volna is (mondjuk a fenti esetben netán késôbb gyermeket vállaltak volna), a kánoni formában való megújítás hiánya miatt a házasság érvénytelen maradt. 3. A GYÖKERES ORVOSLÁS a. Az orvoslás lehetôsége 2236 A gyökeres orvoslás a nem érvényes házasság olyan rendezési módja, amelyhez nincs szükség a beleegyezés megújítására, és amelyet az illetékes hatóság engedélyez. Magában foglalja az akadály alóli felmentést, ha akadály van, továbbá a kánoni forma alóli felmentést, ha azt nem tartották meg. A gyökeres orvoslás visszamenô hatásokkal is jár (1161. k. 1. §). 2237 Mivel azonban a felek beleegyezése az érvényes házassághoz nélkülözhetetlen (1057. k. 1. §), gyökeres orvoslásra csak akkor kerülhet sor, ha a felek házassági akarata (1057. k. 2. §) a korábbi, érvénytelen vagy polgári házasságkötéskor hiánytalanul megvolt, és az orvoslás idején is fennáll, vagy ha eleinte nem volt is meg, késôbb kialakult, és jelenleg is megvan (1162. k.). Tehát pl. nem zárták ki házasságukból a gyermeket, a hűséget, a felbonthatatlanságot, stb. A beleegyezés fennállása mindkét fél részérôl az orvoslás érvényességének feltétele. Van azonban egy általános megengedettségi feltétel is: a hatóságnak csak akkor szabad gyökeres orvoslást engedélyeznie, ha valószínű, hogy a felek a házaséletben ki akarnak tartani (1161. k. 3. §). Ez a megengedettségi feltétel ésszerű biztosíték arra, hogy az illetékes egyházi hatóságnak meglegyen az erkölcsi bizonyossága az orvosláshoz szükséges beleegyezés fennállásáról[340]. 2238 Mivel az orvoslás tisztán hatósági intézkedés, hisz nem a felek semmiféle emberi hatalommal nem pótolható beleegyezését (vö. 1057. k. 1. §) helyettesíti, hanem a formát elôíró vagy akadályt kimondó törvény hatását szünteti meg, megadható az egyik vagy mindkét fél tudtán kívül is. Így azonban csak súlyos okból szabad engedélyezni (1164. k.). 2239 A hatások visszamenô jellege nem jelenti azt, hogy valami, ami a maga idején nem volt házasság, utólag házassággá válik. A házasság érvényesítése az orvoslás megadásának pillanatában megy végbe. Csak attól fogva létezik érvényes házasság a felek között (1161. k. 2. §). A visszamenô jogi hatások nem azt jelentik, hogy az egyház a múltra nézve érvényessé teszi a házasságot, hanem, hogy a hatások szempontjából úgy tekinti, mintha érvényes lett volna (pl. a belôle született gyermekeket törvényesnek számítja). Megjegyzendô, hogy gyökeres orvoslás esetén a gyermekek törvényessé válását be kell jegyezni keresztelési anyakönyvükbe (Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Bp. 1988, 29. 44, 26. § [3]. 43. § [7]; vö. 1139. k.). 2240 A házasság ilyen orvoslásának két fajtája van. Az egyikbe azok az esetek tartoznak, amikor csak az egyházi forma hiánya miatt érvénytelen a házasság. A másik típusba azok a helyzetek sorolhatók, amikor a nem érvényes házasságkötés pillanatában valamilyen érvénytelenítô házassági akadály is fennállt. b. Az illetékes hatóság 2241 Ha csak a forma hiányzott, vagy volt ugyan akadály is, de az alól a megyéspüspök felmentést adhat, akkor az orvoslást a megyéspüspök (tehát nem az általános helynök a saját hatáskörében) végezheti. Ha az akadály a Szentszéknek van fenntartva (vö. 1078. k. 2. §), vagy ún. természetjogi vagy pozitív isteni jogi akadály volt (pl. korábbi házassági kötelék), de idôközben magától megszűnt (ha ugyanis nem szűnt meg, az orvoslás nem lehetséges -- vö. 1163. k. 2. §), akkor az orvoslást csak az Apostoli Szentszék adhatja meg (1165. k.). 2242 A polgári házasságok gyökeres orvoslással való rendezése elég gyakran azért szükséges, mert a felek egyike a vallástól távol áll, és nem kíván semmiképp egyházi házasságkötést. A másik félnek viszont erôs lelki igénye az egyházi rendezés. Ha a polgári házasságkötéskor a felek szabad állapotúak voltak, a megyéspüspök meg szokta adni az orvoslást a hívô fél kérésére. Természetesen a gyökeres orvoslásra a püspök nem köteles, mivel ez felmentést is tartalmaz, legalábbis a forma alól. A felmentést pedig a püspök szabad lelkipásztori belátása szerint adja meg. 2243 Egy másik elég sűrűn elôforduló orvoslási eset az, amikor katolikusok azért élnek csupán polgári házasságban, mert valamelyiküknek vagy mindkettôjüknek volt korábbi, érvényes házassága, s él még az elôzô házastársuk. A régi házastárs halálával aztán a polgári házasságban együttélô felek szabadokká válnak az egyházi házasságkötésre. Néha azonban koruk miatt vagy ismeretségi körük megütközésétôl tartva, vagy esetleg mert egyikük távol áll a hittôl, idegenkednek az egyházi házasságkötéstôl, noha azt -- mint már említettük -- egészen csendesen, a helyi ordinárius engedélyével pedig még templomon kívül is el lehet végezni (1118. k. 2. §). Ilyenkor az orvoslást a fentiek értelmében, a püspökön keresztül az Apostoli Szentszéktôl lehet kérni. ======================================================================== 85. §. ALAPELVEK 2244 A büntetôjog a kánonjognak manapság jelentôs változásokon átment, sokat vitatott része. A világi jogrendekben is sok vita folyik a büntetôjog reformjáról. Mivel minden büntetés az ember jogállását, becsületét és így méltóságát érinti, életét pedig jelentôsen megváltoztathatja, a büntetô hatalmat és a büntetéseket nem ritkán teljesen elutasítják, és embertelennek minôsítik[1]. Az egyházi büntetô hatalomról szóló meggondolások ezeken az általános szempontokon kívül, sôt ezektôl némileg eltérôen hangsúlyozzák, hogy az egyházi büntetôjogban nem elsôsorban az ember méltóságáról, hanem inkább, és talán kizárólag a megkeresztelt embernek mint kereszténynek a méltóságáról, az egyházban való jogállásáról és az egyház közösségében való életérôl van szó. Az egyházi büntetôjog az egyes hívôk és a közösség életében meglehetôsen csekély és alárendelt gyakorlati szerepet játszik. Mégis bizonyos alapvetô pontokon mind a legfôbb törvényhozó, mind pedig a szakmai körök többségének meggyôzôdése szerint nélkülözhetetlennek tűnik. Nem hiányoznak azonban az egyházi büntetésekkel kapcsolatos fokozott érzékenység jelei sem. Magának az egyházi büntetôjognak a létével szemben -- mint a történelem során már nem egyszer -- ismét kifogások hangzanak el. Ezek a kifogások és a velük kapcsolatos újabb vizsgálódások -- mint Alfred E. Hierold hangsúlyozza[2] -- fôként a következô kérdések köré csoportosíthatók: 1) Van-e hatalma az egyháznak büntetések kiszabására, és -- ezzel összefüggésben -- igazolható-e, hogy saját büntetôjogi rendszere legyen? 2) Milyen jellege van azoknak az intézkedéseknek, melyeket az egyház a közösségi életének alapelveit megsértô krisztushívôkkel szemben foganatosít? Szüksége van-e az egyháznak büntetôjogra, vagy elegendôk a puszta rendezô intézkedések? 3) Az egyház küldetéséhez mérten milyen értelme és célja lehet az egyházi büntetéseknek? 2245 Az Egyházi Törvénykönyv átdolgozásának az 1967-es püspöki szinóduson jóváhagyott elvei ezekkel a problémákkal is számolva leszögezték, hogy a külsô és belsô fórumot a lehetô legjobban össze kell hangolni, összeütközésüket az új büntetôjogban különösen is kerülni kell (Principia quae Codicis Iuris Canonici recognitionem dirigant, nr. 2: Comm 1, 1969, 79). Azt is hangsúlyozták, hogy a büntetések számát csökkenteni kell, viszont az összes büntetéseket nem kell eltörölni, mivel az egyháztól nem lehet elvitatni a kényszerítô jogot. Ezt a megállapítást az átdolgozási irányelveknek az új CIC elôszavában foglalt ismertetése már nem egyszerűen azzal indokolja, hogy büntetésekkel kényszeríteni minden tökéletes társaságnak joga van (az irányelv még így fogalmazott -- nr. 9: uo. 84--85), hanem arra világít rá, hogy az egyház mint külsô, látható és független társaság nem mondhat le errôl (ET 65). 2246 Mivel a hatályos Egyházi Törvénykönyv szövegében az átdolgozás során korábban tervezettnél ugyan kevesebb, de még mindig viszonylag nagyon sok a meghatározatlan és a fakultatív büntetés, egyes szerzôk hangsúlyozzák, hogy a jogbiztonságnak, a személy méltóságának és jogainak védelme az új egyházi büntetôjogban nem csekély nehézségbe ütközik. Sok olyan büntetés, mely a szövegtervezetekben még fakultatívként szerepelt, végül kötelezô, de meghatározatlan büntetésként került a törvénykönyvbe. Ez szerintük az alkalmazás során a túlzott szigornak vagy engedékenységnek kedvez, túl sokat bíz a büntetô elöljáró vagy bíró egyéni megítélésére, túl nagyok a szabad egyéni megítéléssel való szándékos visszaélés lehetôségei is, nem is szólva arról, hogy a büntetések terén élvezett ilyen nagy önállóság komoly képzettséget, elmélyült munkát, idôt kíván[3]. 85. §. ALAPELVEK 1. AZ EGYHÁZ BÜNTETÔ JOGA a. Saját, született jog 2247 Az 1311. k. szerint (vö. CCEO 1401. k.) az egyháznak született és saját joga, hogy a büntetendô cselekményeket elkövetô krisztushívôket büntetô rendelkezésekkel (sanctiones poenales) fenyítse. Ez a jogosultság nem tisztán az egyházi törvényhozó akaratából származik, hanem az egyház alapításánál és hivatásánál fogva van jelen (,,isteni jogi jellegű''). Ez az egyháznak saját joga, vagyis nem más jogrendtôl kapott felhatalmazásból fakad. Nélküle ugyanis nem teljesítheti üdvösségmunkáló küldetését, nem védelmezheti meg kellôképpen az ,,üdvösség szentségének'' jelét, vagyis Isten népe látható, az alapító akaratának megfelelô közösségi strukturáltságát és működését. A II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint (LG 9), Krisztus az egyházat a látható társasági egység kellô eszközeivel is ellátta. 2248 Az egyház büntetô hatalmának megnyilvánulásai már az Újszövetség könyveiben megtalálhatók (vö. Mt 18,15--18; Jn 20,21--23; 15,1--8; ApCsel 5,1--11; 8,18--24; 1Kor 4,21; 5,1--5; 1Tim 1,18--20; 5,19--20; 2Tim 2,17). 2249 Noha a történelem során ismételten kétségbe vonták az egyháznak ezt a jogát, a tanítóhivatali megnyilatkozások meglehetôsen nagy történelmi állandósággal hangsúlyozták, hogy az egyház jogosult a bűncselekmények elkövetôit lelki és más büntetésekkel kényszeríteni. XXII. János pl. elítélte Pádovai Marsilius Defensor Pacisának azt a tételét, amely szerint a pápa vagy az egész egyház senkit sem büntethet kényszerítô (coactiva) büntetéssel, hacsak ezt a császár meg nem engedi (Const. Ap., Licet iuxta, 1327. X. 23: DS 945--946). XI. Gergely tévesnek minôsítette azt a Wyclif egyik írásából (De civili dominio) vett tételt, amely kimondja, hogy nem lehet senkit kiközösíteni, ,,hacsak elôbb és fôként maga által ki nem közösíttetik'' (Ep., Super periculosis, 1377. V. 22, nr. 9: DS 1129). Ugyanitt veti el a pápa ennek a szerzônek azokat a megállapításait is, melyek szerint a kiközösítés csak akkor köti az embert, ha az illetô Krisztus törvényével ellenkezik; Krisztus nem adott hatalmat tanítványainak, hogy alattvalóikat kiközösítsék, fôleg földi dolgok megtagadása miatt; sem arra, hogy földi dolgot cenzúrák által kikényszerítsenek (uo. nr. 11--13: DS 1131--1133). A Konstanzi Zsinat 1415. V. 4-én (pápai megerôsítés 1418. II. 22) szintén több ide vonatkozó tételt utasított el, köztük azt a radikális véleményt is, amely szerint azok vannak kiközösítve, és azok Krisztus árulói, ,,akik felhagynak a prédikálással vagy Isten igéje hallgatásával, mivel az emberek kiközösítették ôket'' (DS 1163; vö. uo.: DS 1214. 1215 stb.). Hasonló értelemben foglalt állást X. Leó, aki 1520. VI. 15-én kiadott Exsurge Domine kezdetű, Luther tanait elítélô bullájában mint eretneket veti el azt a nézetet, hogy a kiközösítés csak külsô büntetés, mely nem fosztja meg az embert az egyház közös lelki imádságától, valamint azt a kijelentést, hogy a keresztényeket arra kell tanítani, hogy inkább szeressék, mint féljék a kiközösítést (DS 1473--1474). Noha a kései középkor egyházfegyelmében a kiközösítések és más cenzúrák szerfelett gyakori alkalmazása (pl. anyagiakkal kapcsolatban vagy határidôk elmulasztása miatt) a büntetések devalválódásához vezetett, és sokakban visszatetszést keltett, a reformátoroknak az egyház büntetôi hatalma elleni alapvetô kritikájával szemben a tanítóhivatal ezt a jogosultságot tartósan és egyértelműen hangsúlyozta. A Pistoiai Zsinat tévesnek minôsített, febroniánus hatást tükrözô tételei között szintén szerepeltek olyanok, amelyek az egyház büntetôi hatalmát vonták kétségbe. Velük szemben VI. Pius leszögezte, hogy az egyházi hatóságnak nem csupán tanítás útján meggyôzni szabad az egyház tagjait, hanem büntetésekkel kényszeríteni is (Const. Ap., Auctorem fidei, 1794. VIII. 28, nr. 4--5: DS 2604-- 2605; vö. LG 27). 2250 Az 1917-es CIC 2214. k. 1. §-a ennek a hagyománynak az alapján került megfogalmazásra. A benne kimondott alapelv bizonyos átalakításokkal a hatályos Codexben is szerepel, s mint említettük, ellene az átdolgozás idôszakában a konzultációk során nem is merült fel kifogás[4]. b. A büntetés célja 2251 A hatályos Egyházi Törvénykönyv nem tartalmaz kijelentést arról, hogy mi az egyházi büntetôjog célja. Az erre vonatkozó megállapítást az átdolgozás során törölték a szövegtervezetbôl (Comm 8, 1976, 167). Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Codexnek ne volna sajátos elméleti háttere a büntetések célját illetôen. 2252 Mivel magának az egyháznak és sajátosan az egyházjognak is (vö. 1752. k.) a lelkek üdvössége a célja, az egyházi büntetések is egyrészt a tettes megjavítását, másrészt a közösség védelmét szolgálják. Ez utóbbit egyrészt az igazságosság helyreállítása, másrészt a botrány helyrehozatala útján érik el. Megjegyzendô, hogy nem csupán a tettes megjavításának törekvése célozza a lelkek javát, hanem az az erôfeszítés is, amely a közösséget üdvösségre vezetô szolgálatának hitelessége érdekében védeni igyekszik. Mindez magából a CIC szövegébôl kimutatható elméleti háttérként van jelen. Amikor pl. a törvénykönyv fenntartja a gyógyító és a jóvátevô büntetések közötti alapvetô különbséget (vö. 1331--1333. k., 1336. k.), akkor -- már ezeknek a büntetésfajtáknak a nevével is -- egyben két alapvetô célkitűzést is elárul: a tettes megjavítását, törvényellenes magatartásának megszüntetését (vö. 1358. k. 1. §; 1347. k. 2. §, 1341. k.) és az igazságosság helyreállítását (vö. 1312. k. 2. §, 1341. k., 1344. k. 3. §, 1361. k. 3. §, 1727. k. 2. §). 2253 Már az 1917-es CIC büntetôjogában is, akárcsak a kánonjogi szerzôknél, megfigyelhetô a világi büntetôjogi elméletek hatása. Az igazságosság elvére épülô (megtorlási) elmélet szerint a büntetés végsô soron öncél: elégtétel az igazságosság megsértéséért. Ez persze nem zárja ki, hogy az igazságos büntetés a megzavart társadalmi egyensúly helyreállítását is szolgálja. A célszerűségi elméletek a büntetés jogát a hasznosságra alapítják. Ezek közül egyesek az általános megelôzés szempontjából minôsítik igazolhatónak a büntetést, mert az a maga elrettentô hatásával erkölcsalakító erôként jelentkezik, mások az egyéni megelôzés oldaláról indokolják azt, vagyis a büntetés fô céljának a tettes megjavítását tekintik. Nem hiányoznak az olyan rendszerek sem, amelyek a különbözô szempontokat kombinálják[5]. A kánonjog azonban -- hasonlóan a modern büntetôjogi rendszerekhez, de az egyház sajátos természetére és hivatására tekintettel, mint láttuk, különleges módon -- ezek egyikét sem teszi teljesen magáévá. c. Az egyházi büntetés jellegzetességei 2254 Az egyházi büntetôjogban is a külsô fórumon zajló tett számít; a büntetendô cselekmény (delictum), nem pedig a puszta bűn mint olyan (peccatum) von szankciót maga után. Ugyanakkor azonban lehetségesek az egyházban pusztán belsô fórumon beálló, bár hatásaikban a külsô fórumot is érintô büntetések (pl. a még ki nem nyilvánított önmaguktól beálló büntetések). 2255 Az egyházi büntetôjog világában az emberi személy tisztelete és az üdvösség szolgálatának lelkipásztori szempontja abban is megmutatkozik, hogy a büntetés csak végsô eszköz. Még ha a bűncselekmény megvalósult is, csak akkor kell sort keríteni büntetés alkalmazására, ha a büntetés célja más lelkipásztori módon nem érhetô el (vö. 1341. k.). A büntetések kiszabásának és elengedésének a során is számos ponton sajátos teret biztosít az egyházi jogrend az irgalom számára[6]. 2. A BÜNTETÔ RENDELKEZÉSEK FAJAI 2256 A hatályos Codex VI. könyve büntetô rendelkezésekrôl (sanctio) szól. Ezek lehetnek a szó szoros értelmében vett büntetések (poena) vagy büntetô óvintézkedések (remedium poenale), valamint vezeklések (paenitentia). 2257 A büntetés fogalmát a CIC nem határozza meg. Az 1917-es CIC 2215. kánonja szerint: ,,Az egyházi büntetés valamilyen jótól való megfosztás, melyet a törvényes hatóság ró ki a büntetendô cselekmény elkövetôjének megjavítására és a büntetendô cselekmény megbüntetésére''. Ez a fogalom a hatályos egyházjogban is érvényesnek tűnik. Amikor valamely jótól való megfosztásról beszélünk, ezt olyan javakra vonatkoztatjuk, melyekrôl az egyház rendelkezhet, vagyis nem olyan javakra, melyek tisztán belsô jellegűek pl. Istennek a lélekbe öntött kegyelme[7]. a. Céljuk szerint 2258 A büntetô rendelkezés célja szerint a CIC a büntetések kategóriájában gyógyító büntetéseket, azaz cenzúrákat (censurae, vö. alább 87. §) és jóvátevô büntetéseket (poenae expiatoriae, vö. alább 88. §) különböztet meg. 2259 A büntetô óvintézkedések (vö. 1339. k.) célja lehet büntetés, ha valódi büntetést helyettesítenek (vö. 1348. k.), vagy megelôzés (vö. 1339. k. 1. §). A vezeklések inkább a kiszabott büntetés vagy büntetô óvintézkedés garantálása és esetleges szigorítása (vö. 1340. k. 3. §) útján szolgálhatják mind az elkövetô megjavulását, mind a megsértett igazságos rend helyreállítását. b. Kiszabásuk szerint 2260 A büntetések lehetnek utólag kimondandók (ferendae sententiae), melyek nem sújtják a tettest addig, amíg ki nem szabták rá azokat, vagy önmagától beállók (latae sententiae), melyek magával a cselekmény elkövetésével hatályba lépnek (1314. k.), de bizonyos hatásaik csak akkor jelentkeznek, ha beállásukat a bíró vagy a hatóság hivatalosan megállapította (kinyilvánította), vö. pl. 1352. k. 2. §. Az önmagától beálló büntetések a latin egyházjog sajátosságai közé tartoznak. A CCEO elôkészítése folyamán felmerült viták ellenére a Keleti Codex nem alkalmazza ezt a büntetési formát[8]. 2261 A büntetések többnyire utólag kimondandók; csak akkor állnak be önmaguktól, ha ezt a törvény vagy a parancs kifejezetten elrendeli (1314. k.). 2262 Az Egyházi Törvénykönyv reformja során felmerült az önmagától beálló büntetések eltörlésének gondolata. A Codex átdolgozásának az 1967-es ôszi szinóduson elfogadott 9. irányelve azt kívánta, hogy ,,a büntetések legyenek általában utólag kimondandóak... Az önmaguktól beálló büntetéseket kevés esetre korlátozzák, és csak igen súlyos büntetendô cselekményekre róják ki ôket''[9]. 2263 Ellenvetésként az önmagától beálló büntetésekkel szemben fel szokás hozni a külsô és belsô fórum összefonódását, illetve összeütközésének veszélyét, hiszen pl. külsô fórumon elôfordulhat, hogy valaki minden jogát gyakorolja, miközben belsô fórumon már ki van közösítve. Továbbá fel szokás vetni, hogy az ilyen büntetés inkább erkölcsi mint jogi valóság, hiszen egyedi jogcselekmény nélkül eshet bele az ember. Valójában azonban José María Pińero Carriónnal elmondhatjuk, hogy az önmagától beálló büntetés jogi valóságát az ilyen büntetést kilátásba helyezô törvény és az elkövetett büntetendô cselekmény adja[10]. 2264 A CIC 17 önmagától beálló büntetést tartalmaz. Ezekbôl 16 cenzúra: 5 felfüggesztés (1370. k. 2. §, 1378. k. 2. §, 1383. k.[11], 1390. k. 1. §, 1394. k. 1. §), 4 egyházi tilalom (1370. k. 2. §, 1378. k. 2. §, 1390. k. 1. §, 1394. k. 2. §) és 7 kiközösítés, melybôl kettôt az ordinárius vagy a megbízott pap elengedhet (1364. k. 1. §, 1398. k.), 5 pedig a Szentszéknek van fenntartva (1367. k., 1370. k. 1. §, 1378. k. 1. §, 1382. k., 1388. k. 1. §). Önmagától beálló jóvátevô büntetés csupán egy van a CIC-ben: az 1383. k. szerinti egy évre szóló eltiltás. A Codex óta kiadott új önmagától beálló kiközösítés sújtja azokat, akik technikai eszközökkel felveszik vagy tömegtájékoztatási eszközök útján terjesztik, amit a gyóntató és a gyónó mond (SC Fid, Decr., Congregatio pro, 1988. IX. 23: AAS 80, 1988, 1367)[12]. 2265 Az utólag kimondandó büntetések lehetnek kötelezôk (pl. a ,,puniatur'' szóval kifejezve), ha a büntetés kiszabását a jog elôírja, még ha mértékét vagy fajtáját nem határozza is meg, vagy fakultatívak (pl. a ,,puniri potest'' kifejezéssel jelölve), ha kiszabásukra a bíró vagy a hatóság nem köteles csak jogosult. c. Törvényes mértékük szerint 2266 A büntetés lehet meghatározott, ha a törvény pontosan megjelöli, hogy egy cselekményért milyen büntetés jár, vagy meghatározatlan, ha a jog a kiszabóra bízza a büntetés pontos megválasztását. A dolog természetébôl következik, hogy minden önmagától beálló büntetés meghatározott, hiszen ilyenkor maga a törvény jelöli meg, hogy a büntetendô cselekmény elkövetésekor milyen büntetés fog beállni. 2267 Ha a büntetés meghatározatlan, és a törvény másként nem rendelkezik (pl. 1366. k., 1378. k. 3. §, 1385. k., 1388. k. 2. §, 1390. k. 2. §, 1395. k. 2. §, 1396. k.), a büntetô hatóság örökre szóló büntetéseket nem szabhat ki, cenzúrákat és más igen súlyos büntetéseket pedig csak akkor szabad kimondania, ha ezt az eset súlyossága teljességgel megköveteli (1349. k.). 3. A BÜNTETÔ TÖRVÉNY ÉS A BÜNTETÔ PARANCS a. Szükségességük 2268 Mivel a büntetôjogi törvényesség elve, mely -- sajátos jelleggel - - az egyházban is érvényes, megkívánja, hogy a személyt büntetésekkel csakis a törvény elôírásai szerint sújtsák (221. k. 3. §), ahhoz, hogy valakit meg lehessen büntetni, elôzetes büntetô törvényre (illetve büntetô parancsra) van szükség. Ez összhangban áll a büntetésnek az elôzô pontban jelzett fogalmával, mely a büntetendô cselekményhez kapcsolódik. Ámde a büntetendô cselekmény lényeges eleme a törvény vagy a parancs áthágása (vö. 1321. k.). Arra nézve, hogy mikor lehet megbüntetni valakit olyan törvény vagy parancs áthágásáért, mely külön büntetô szankciót nem tartalmaz, az 1399. k. általános szankcionáló rendelkezése az irányadó. 2269 Büntetéseket -- akár törvényben, akár parancsban -- csak olyan mértékben kell rendelni, amilyen mértékben valóban szükségesek az egyházfegyelem alkalmasabb biztosítása érdekében (1317. k.). b. A büntetô törvény 2270 A büntetô törvény kiadója az a hatóság, akinek általában törvényhozói hatalma van. A törvényhozói hatalommal rendelkezô hatóság nem csupán saját büntetô törvényeket adhat ki, hanem saját törvénnyel megfelelô büntetést is fűzhet az isteni vagy a felsôbb hatóság által hozott egyházi törvényhez területi és személyi illetékességének határai között (1315. k. 1. §). A törvény akkor is büntetô, ha csak meghatározatlan vagy akár fakultatív büntetést rendel (1315. k. 2. §). 2271 Az Apostoli Szentszék központi hatóságai pl. -- melyeknek illetékessége a bíróságok kivételével csak a végrehajtói hatalom gyakorlására terjed ki (vö. Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 18: AAS 80, 1988, 864) -- nem hozhatnak törvényeket vagy általános határozatokat (vö. 29. k.), kivéve, ha a pápa erre kifejezetten felhatalmazza ôket (30. k.). Ez azt is jelenti, hogy büntetéseket sem rendelhetnek törvényben különleges pápai felhatalmazás nélkül. Ilyenre hivatkozik pl. a Hittani Kongregációnak az a határozata is, mely a fentebb említett önmagától beálló kiközösítést rendelte a gyónásról felvételt készítôkre vagy az ott elhangzottakat tömegtájékoztatási eszközökkel terjesztôkre (SC Fid, Decr., Congregatio pro, 1988. IX. 23: AAS 80, 1988, 1367). A részleges törvényben való büntetésrendelés lehetôségét a jog bizonyos megszorításokkal korlátozza: 2272 1) Ha az egyetemes törvény egy cselekményre már tartalmaz büntetést, a részleges törvény ehhez további büntetéseket csak nagyon súlyos szükségbôl fűzhet (1315. k. 3. §). 2273 2) Ha az egyetemes törvény meghatározatlan vagy fakultatív büntetést helyez kilátásba, a részleges törvény ehelyett meghatározott vagy kötelezô büntetést írhat elô (uo.). Ilyenkor azonban az egyetemes törvényben szereplô szankció konkretizálásáról és nem az ahhoz való hozzáfűzésrôl van szó. Ezért az ilyen konkretizáláshoz a jog nem kívánja meg, hogy nagyon súlyos szükség álljon fenn. 2274 3) A klerikusi állapotból való elbocsátást részleges törvénnyel elrendelni nem lehet (1317. k.). 2275 4) Önmagától beálló büntetést a törvényhozónak csak bizonyos olyan szándékos büntetendô cselekmények esetére szabad rendelnie, amelyek vagy igen súlyos botrányt okozhatnak, vagy utólag kimondandó büntetésekkel hatékonyan nem büntethetôk. Cenzúrákat pedig, különösen kiközösítést, csakis a legnagyobb mérséklettel és csak igen súlyos büntetendô cselekményekre szabad kilátásba helyeznie (1318. k.). Ez az elôírás is a részleges büntetô törvényekre vonatkozik (1319. k. 2. §). 2276 5) A részleges büntetô törvények kiadásában a megyéspüspököknek arra kell törekedniük, hogy lehetôség szerint ugyanazon a vidéken, illetve ugyanabban az országban[13] egyforma büntetô törvényeket hozzanak (1316. k.; vö. CCEO 1405. k. 3. §). Azonban a büntetô törvények országon vagy vidéken belüli eltérését a jog nem tiltja, hiszen a helyzetek és a püspökök pasztorális mérlegelése eltérhet egymástól (vö. 381. k. 1. §; CD 8a). A püspöki konferenciák csak abban a mértékben (azokban a kérdésekben, olyan módon) adhatnak ki büntetô rendelkezéseket, amilyen mértékben törvényhozói hatalmat gyakorolhatnak (vö. 1315. k. 1. §; Comm 8, 1976, 172). 2277 A büntetô törvény változása különbözô hatásokkal jár aszerint, hogy a büntetendô cselekmény elkövetése után sor került-e már a büntetés alkalmazására a büntetô törvény megváltozása elôtt: 2278 1) Ha a cselekményt még az új törvény hatálybalépése elôtt követték el, de a büntetés alkalmazására már ezután kerül sor, a tettes számára kedvezôbb törvényt kell alkalmazni (1313. k. 1. §). Ez eltérést jelent a 9. k. elvétôl (vagyis attól, hogy a törvények általában nem visszamenô hatályúak), mert ha az új törvény a kedvezôbb, akkor azt kell alkalmazni a hatálybalépés elôtt végzett cselekményre. Ám eltérést tartalmaz a 20. k. szabályától is (amely szerint a késôbbi ellentétes törvény módosítja a korábbit), mivel ha a régi törvény a kedvezôbb, azt kell alkalmazni, noha már hatályát vesztette. Megjegyzendô, hogy nem mindig az a törvény a kedvezôbb, amely enyhébb büntetést tartalmaz. Elôfordulhat, hogy a súlyosabb büntetést elôíró törvény a büntetendô tényállást szűkebben határozza meg, és így szerinte az adott cselekmény már nem büntetendô. 2279 2) Ha az új törvény hatálybalépése elôtt már alkalmazásra került a büntetés, de annak hatása még nem következett be teljesen, a büntetés rögtön megszűnik, ha: a) az új törvénnyel a cselekmény nem ellenkezik; b) az új törvénnyel is ellenkezik a cselekmény, de a törvényben büntetés már nem szerepel (1313. k. 2. §). Nem alkalmazható ez a fajta megszűnés az olyan korábbi büntetésekre, melyek hatása már teljesen bekövetkezett, pl. a hivataltól való megfosztásra, mely már megtörtént[14]. c. A büntetô parancs 2280 Nem csupán a törvényhez, hanem a parancshoz is lehet büntetô rendelkezést fűzni. Az ilyen büntetô parancs (praeceptum poenale) kibocsátója csak olyan kormányzati hatalommal rendelkezô szerv lehet (illetékességének határai között), amely külsô fórumon parancsot (vö. 49. k.) adhat ki (1319. k. 1. §). 2281 A büntetô parancs kiadásának lehetôsége korlátozottabb, mint a büntetô törvényé. A parancshoz ugyanis az 1319. k. 1 §-a szerint nem lehet meghatározatlan büntetést fűzni (vö. pl. 1334. k. 2. §), sem pedig örökre szóló jóvátevô büntetést (vö. 1336. k.). Büntetô parancsot csak a dolog érett megfontolása után szabad kiadni (1319. k. 2. §), s ezekre a parancsokra is vonatkoznak a részleges büntetô törvényekre az 1317. és az 1318. k.-ban kimondott korlátozó rendelkezések. Tehát ilyeneket is csak valódi szükség esetén szabad kiadni, a klerikusi állapotból való elbocsátást természetesen nem rendelhetnek (már azért sem, mert az is örökre szóló jóvátevô büntetés), önmagától beálló büntetéseket, kiváltképp pedig cenzúrákat csak az 1318. k. szerinti feltételek esetén (lásd fent b. 4) szabad kilátásba helyezniük. d. Büntetés rendelése a szerzetesekre 2282 Mindabban, amiben a szerzetesek a helyi ordináriusnak vannak alárendelve, a helyi ordinárius büntetésekkel fenyítheti ôket (1320. k.). Az egyes szerzetes intézmények tagjai nem egyenlô mértékben vannak a helyi ordináriusnak alárendelve (vö. 593--594. k.). Mindnyájan alá vannak vetve azonban a püspök hatalmának mindabban, ami a lelkek gondozását, az istentisztelet nyilvános gyakorlását és a többi apostoli munkát illeti (1678. k. 1. §). 2283 A szerzetesek helyi ordináriusi büntetésének tipikus példája a kitiltás az egyházmegye területérôl (vö. 679. k.; CCEO 415. k. 4. § ). 2284 Megjegyzendô, hogy a pápai jogú klerikusi szerzetes intézményekben maguk a saját elöljárók és káptalanok is egyházkormányzati hatalommal rendelkeznek (596. k. 2. §), sôt a nagyobb elöljárók ordináriusnak (de nem helyi ordináriusnak) is számítanak (134. k. 1. §). Így amilyen mértékben külsô fórumon törvényhozói, illetve végrehajtói hatalommal rendelkeznek, valódi egyházi büntetô törvényeket vagy büntetô parancsokat adhatnak ki. ======================================================================== 86. §. A BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNY ÉS ELKÖVETÔJE 1. A BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNY 2285 Az Egyházi Törvénykönyv nem határozza meg a büntetendô cselekmény (delictum) fogalmát. Az 1917-es CIC 2195. k. 1. §-ának meghatározása szerint az egyházjogban a büntetendô cselekmény ,,a legalább meghatározatlan kánoni szankcióval ellátott törvény külsô és erkölcsileg beszámítható áthágása''. Ez a definíció nagyjából a mai egyházjogban szereplô büntetendô cselekmény fogalmának is megfelel, bár az 1321. k. 1. és 2. §-ából közvetve az alábbi pontosabb meghatározás nyerhetô: büntetendô cselekménynek a büntetô törvény vagy parancs szándékosság vagy gondatlanság miatt súlyosan beszámítható, külsô megsértését nevezzük. 2286 Az alábbiakban (98. §. 2) még részletesebben visszatérünk arra, hogy a fenti meghatározás meglehetôsen formális, és a hatályos egyházjog rendszere oldaláról közelíti meg a kérdést. Az egyház krisztusi küldetése általánosságban megkívánhatja, hogy az azzal ellentétes magatartásokkal szemben akár büntetô szankciókkal is védekezzék. A krisztusi tanítás, Isten népének az alapító által rendelt alapvetô szerkezeti adottságai, a hierarchia, a szentségek, de a keresztény közösségen belüli emberi együttélés szükséglete is, az igazságosságnak egy sajátos rendjét alapozzák meg az egyházban. A szó legmélyebb értelmében ennek az igazságos rendnek a büntetést kívánó megsértése lenne ,,isteni jogon'' bűncselekménynek tekintendô az egyházban. Az itt megadott formális definíció végsô soron azért eshet egybe ezzel a lényegibb bűncselekmény-fogalommal, mert az 1399. k. -- inkább a dolog természetébôl, mint az emberi törvényhozó intézkedésébôl adódó feltételek mellett -- tételes jogilag is bünteti az igazságos rend egyéb büntetô törvényekben nem említett megsértéseit. Eszerint a büntetendô cselekmény lényeges elemei a következôk: 2287 1) Tárgyi elem: a törvény vagy parancs külsô, de nem feltétlenül nyilvános vagy mások által ismert áthágása[15]. A törvény vagy parancs nem csupán tételes egyházi törvény vagy egyházi parancs lehet, hanem az ún. természeti törvény vagy a tételes isteni törvény áthágása[16] is (ha ez az 1399. k. szerint büntethetô). 2288 2) Alanyi elem: erkölcsileg és jogilag súlyos beszámíthatóság. A beszámíthatóság a cselekedetnek a sajátossága. A tett akkor beszámítható, ha emberi módon, vagyis tudatosan és szabadon megy végbe. Az áthágás beszámíthatóságának oka lehet szándékosság (dolus) vagy (vétkes) gondatlanság (culpa), melyet a kötelezô gondosság elmulasztásának is nevezhetünk (vö. 1321. k. 2. §). Megjegyzendô, hogy a Codex szerint a szándékosan elkövetett cselekmény fokozottabban büntethetô, mint a gondatlanságból elkövetett áthágás. Ez utóbbi ugyanis csak akkor büntethetô, ha ezt a törvény vagy a parancs jelzi (uo.). Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a kötelezô gondosság elmulasztása miatt elkövetett egyéb áthágás címén ne lehetne kártérítési igényt érvényesíteni (vö. 128. k.). Ez ugyanis nem büntetés. 2289 3) Törvényi elem: a törvényhez vagy a parancshoz fűzött büntetô szankció. Az ilyennel el nem látott törvény áthágása csak az 1399. k. szerint büntethetô. 2290 Alapvetô jogvélelem szól amellett, hogy ha valaki a szabályt külsôleg megszegte, ez részérôl beszámítható volt (1321. k. 3. §). 2291 Eltérôen az 1917-es CIC 2200. k. 2. §-ától, mely még a szándékosság vélelmét mondta ki, a hatályos Codex csupán a beszámíthatóságot vélelmezi, mely nem pusztán szándékosságból, hanem gondatlanságból is eredhet. 2292 Ez a jogvélelem megdôl, ha a beszámíthatóság ellenkezôje kitűnik (1321. k. 3. §). A CIC tehát már nem kívánja a vélelem ellentétének bizonyítását annak megdôléséhez, mint az 1917-es CIC idézett kánonja tette, hanem -- mint többen hangsúlyozzák[17] -- megelégszik a beszámíthatóság ellen szóló komoly elemekkel, melyek az ellentétes bizonyosság kialakulásához nem, de a vélelem bizonyosságának megszüntetéséhez elegendôek. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a vélelem már akkor is megdôl, ha a beszámíthatóság csökkent mértékét sikerül igazolni, nem pedig csak a beszámíthatatlanság bizonyításával[18]. Arról azonban aligha lehet szó, hogy ez a jogvélelem bizonyítás nélkül (meghatározatlan értékű jelek hatására stb.) dôlhetne meg. A jogvélelem (praesumptio iuris) fogalmához ugyanis hozzátartozik, hogy csak ellentétes bizonyítás hatására tekinthet el a bíró attól, hogy tényként kezelje azt, ami mellett ez a vélelem szól (1584--1585. k.). 2293 A jogi személyek beszámíthatóságáról különbözô elméletek alakultak ki. Abban általában egyetértenek a szerzôk, hogy azok a jogi személyek, amelyek dolgok összességei, vagy személyek együttesei ugyan, de nem testületek (vö. 115. k.), mint olyanok nem képesek büntetôjogi értelemben beszámítható cselekvésre. Ilyet csak a nevükben eljáró képviselôik illetve vezetôik követhetnek el. A testületek cselekményeinek büntetôjogi beszámíthatóságáról a vélemények megoszlanak, bár hagyományosan a kánonjog a testületeket büntethetônek tekintette[19]. 2. KÉPTELENSÉG A BŰNCSELEKMÉNYRE 2294 Akik tudatos és szabad emberi cselekedetre képtelenek, azok a dolog természeténél fogva képtelenek bűncselekmény elkövetésére is. Aki pedig állapotszerűen híjával van értelme használatának, az a jog szerint akkor is képtelennek minôsül büntetendô cselekmény elkövetésére, ha olyankor szegte meg a törvényt vagy a parancsot, amikor egészségesnek tűnt (1322. k., vö. 99. k.). Ez utóbbi rendelkezéssel a törvényhozó megoldotta a ,,világos pillanatok'' (lucidum intervallum) problémáját. Noha az értelme használatára általában képtelen ember belsô cselekvési szabadsága világos pillanataiban nehéz kérdést jelent, melynek eldöntése a konkrét esetekben még a szaktudományok segítségül hívásával sem lenne egyszerű, ennek vizsgálatára a hatályos egyházjog szerint nincs is szükség. A tételes jog ugyanis -- függetlenül a tényleges cselekvési szabadság pillanatnyi meglététôl vagy hiányától -- büntetendô cselekmény elkövetésére jogilag képtelennek, és így nem büntethetônek minôsíti mindazokat, akik állapotszerűen képtelenek értelmük használatára. 3. MENTÔ KÖRÜLMÉNYEK Ha az elkövetô személyében képes is büntetendô cselekmény elkövetésére, a törvény vagy a parancs áthágóját a jog (1323. k.) mentesíti a büntetés alól, ha: 2295 1) Tizenhatodik életévét még nem töltötte be (egyébként csak hetedik életévének betöltéséig minôsülne cselekvôképtelennek -- 97. k. 2. §). Ettôl eltérôen a CCEO tizennegyedik életévrôl beszél (CCEO 1413. k. 1. §). 2296 2) Hibáján kívül nem tudta, hogy törvényt vagy parancsot szeg meg. Ha csupán a törvényhez vagy a parancshoz fűzött büntetô szankcióról nem tudott, ez nem mentô körülmény. A tudatlansággal azonos megítélés alá esik a tévedés és a figyelmetlenség is[20]. 2297 3) Fizikai erô vagy olyan véletlen hatására cselekedett, amelyet nem láthatott elôre, vagy amely ellen, bár elôre látta, nem tudott védekezni (vö. 125. k. 1. §). 2298 4) Súlyos félelemtôl kényszerítve vagy szükségbôl, illetve súlyos kellemetlenségtôl késztetve cselekedett. Ilyenkor nem csupán az abszolút súlyos, hanem a viszonylagosan (az illetô személyhez mérten) súlyos félelem is mentô körülmény. Nem mentesít viszont sem a félelem, sem a szükség, sem a súlyos kellemetlenség, ha a cselekedet belsôleg rossz vagy a lelkek kárára válik. Szükséghelyzet akkor áll fenn, ha a személy kényszerítve érzi magát törvénybe ütközô cselekmény végrehajtására annak érdekében, hogy magát vagy valaki mást megmentsen az ôt fenyegetô súlyos kár tényleges veszélyétôl. Ennek a veszélynek nem lehet vétkes oka a szükséghelyzetben cselekvô személy. Feltétel az is, hogy a veszélyt ne lehessen másként elkerülni, mint a törvény áthágásával. A súlyos kellemetlenség nem azonos a magában a törvény megtartásában álló esetleges kellemetlenséggel (pl. adó befizetése), hanem kívülrôl járul ahhoz[21]. 2299 5) Jogos védelembôl cselekedett az igazságtalanul ellene vagy más ellen támadóval szemben, feltéve hogy ennek során a kellô mérsékletet megtartotta. 2300 6) Nem rendelkezett értelme használatával. Ez akkor is mentô körülmény, ha az elkövetô egyébként teljesen beszámítható, és csak a cselekmény pillanatában volt értelme használatának híjával. Nem áll fenn viszont ez a mentô körülmény bizonyos olyan helyzetekben, amikor az illetô saját hibájából került ebbe az állapotba (vö. 1324. k. 1. § 2, 1325. k.). 2301 7) Hibáján kívül úgy vélte, hogy fennáll valamelyik a 4. vagy az 5. pontban említett körülmények közül. 2302 Ezek a mentesítô okok részben magának a dolognak a természetébôl adódnak, hiszen a 2., 3., 5., 6. és 7. pontban említett esetekben meg sem valósul a büntetendô cselekmény, mivel hiányzik, vagy legalábbis nem súlyos a beszámíthatóság. Márpedig az 1321. k. 1. § szerint a büntetendô cselekményhez súlyos beszámíthatóságra van szükség. Más mentesítô okok (vö. 1. és 4. pont) nem annyira a dolog természetébôl, mint inkább a törvényhozó tételes rendelkezésébôl fakadnak. Olyan helyzetekre vonatkoznak ugyanis, melyekben nem kizárt a súlyos beszámíthatóság (pl. az értelme használatára már eljutott, de 16. életévét még be nem töltött kiskorú vagy a súlyos kellemetlenség elkerülése végett cselekvô személy esetében). Mégis mivel ezek a körülmények a beszámíthatóság súlyosságát gyakran jelentôsen csökkenthetik, a jog ilyenkor eltekint a büntetéstôl. 2303 A részleges törvény rendelhet más mentô körülményeket is, mégpedig akár egyetemes szabállyal[22], akár egyes büntetendô cselekményekre (1327. k.). Parancsban csak olyan mentô körülmények állapíthatók meg, melyek a parancsban rendelt büntetéstôl mentesítenek (uo.). 4. ENYHÍTÔ KÖRÜLMÉNYEK 2304 Enyhítô körülménynek szokás nevezni azokat a jelenségeket vagy mozzanatokat, melyek a tettes alanyi bűnösségét enyhébb színben tüntetik fel, vagy a cselekményt tárgyi szempontból kisebbítik[23]. Az egyetemes egyházjog az enyhítô körülményeket ,,A büntetô rendelkezéseknek alárendelt alany'' cím alatt tárgyalja, s ebben az összefüggésben csak olyan körülményeket említ, melyek csökkentik a beszámíthatóságot, de nem olyan mértékben, hogy a büntethetôséghez szükséges súlyos beszámíthatóságot megszüntetnék. Ezeknek a körülményeknek egy jelentôs részét maga a Codex felsorolja (1324. k. 1. §). Lehetségesek azonban a bírótól felismert (vö. 1324. k. 2. §) vagy a részleges törvényben megállapított (vö. 1327. k.), illetve parancsban rendelt büntetések vonatkozásában parancsban meghatározott (uo.) egyéb enyhítô körülmények is. 2305 Mivel az 1324. k. 1. § 10. sz. enyhítô körülménynek minôsít minden olyan helyzetet, amikor az elkövetô beszámíthatósága nem teljes, de mégis súlyos volt, felmerül a kérdés nem szükségtelen-e ezek után arról beszélni, hogy a bíró vagy a részleges törvény még más enyhítô körülményeket is rendelhet. A CIC-ben található felsorolásból úgy tűnhetne, hogy a kánonjog ma csak az alanyi beszámíthatóságot csökkentô tényezôket tekint enyhítô körülményeknek, s így a bíró vagy a részleges törvényhozó az 1324. k. 1. § 10. sz. szabályát legfeljebb konkretizálhatná. A magán a bűncselekményen kívül álló (a beszámíthatóságot nem érintô) alanyi körülmények (pl. megjavulás, feddhetetlen elôélet) bírói értékelésérôl -- akár enyhébb büntetés kiszabása érdekében is -- a CIC más helyen szól (vö. 1344. k. 2--3). Aligha vonatkozhat tehát erre az 1324. k. 2. §-ának elôírása, mely a bíró számára lehetôvé (de nem kötelezôvé!) teszi a büntetés mérséklését, ha a ,,büntetendô cselekmény súlyosságát'' csökkentô ,,egyéb'' körülmény áll fenn. Vonatkozhat azonban ez a rendelkezés a magának a büntetendô cselekménynek a súlyosságát csökkentô tárgyi körülményekre. Mindenesetre az ilyen körülmények közül a legjellemzôbbnek, nevezetesen annak, hogy a tényállás nem valósul meg teljesen (kísérlet, elállás), a hatását a CIC külön szabályozza (1328. k.). Nem látszik viszont akadálya annak, hogy a részleges törvény hozója (de nem a bíró) enyhítô hatással ruházzon fel magán a cselekményen kívül álló, a beszámíthatóságot nem érintô körülményeket (pl. a mások gondatlansága által nyújtott alkalmat stb.). Az 1327. k. ugyanis -- eltérôen az 1324. k. 2. §-ától -- az enyhítô körülmények körét nem szűkíti kifejezetten a büntetendô cselekmény súlyosságát csökkentô körülményekre. 2306 Az 1324. k. 1. §-ában felsorolt enyhítô körülmények fennállása esetén az áthágó nem mentesül ugyan a büntetéstôl, de mérsékelni kell a törvényben vagy a parancsban megállapított büntetést, vagy vezeklést kell helyette alkalmazni[24]. Ugyanezekben az esetekben az önmagától beálló büntetések nem sújtják a tettest (1324. k. 3. §). Az ilyen automatikus büntetés ugyanis nem mérsékelhetô, hiszen nem a bíró szabja ki. Ezek az enyhítô körülmények a következôk: 2307 1) Az értelem tökéletlen használata. 2308 2) Az értelem használatának hiánya olyan ittasság vagy más hasonló szellemi zavarodottság miatt, melyben az illetô volt a hibás. 2309 3) A súlyos szenvedély, ha a cselekményt ennek hevében követték el. Ahhoz, hogy ez a szenvedély enyhítô körülmény legyen, az szükséges, hogy ne elôzze meg és ne akadályozza meg teljesen a mérlegelést és az akarati beleegyezést (ekkor ugyanis már mentô körülmény lenne, mert az értelem használatának hiányát jelentené, vö. 1323. k. 6[25]), de ne is az elkövetô szándékosan keltse fel vagy táplálja magában (mert akkor súlyosbító körülmény volna, vö. 1325. k.). 2310 4) A kiskorúság, ha az elkövetô 16. életévét már betöltötte. 2311 5) Az akár csak viszonylagosan is súlyos félelem, a szükség és a súlyos kellemetlenség olyan esetekben, mikor az elkövetô ezek valamelyikének hatására cselekedett, feltéve hogy maga a büntetendô cselekmény belsôleg rossz vagy a lelkek kárára válik. Ha maga a cselekmény nem ilyen, akkor -- mint fentebb említettük -- ugyanezek a körülmények mentesítô hatásúak. 2312 6) A jogos védelem olyan esetekben, amikor az elkövetô nem tartotta meg a kellô mérsékletet. 2313 7) A súlyos és igazságtalan provokáció, feltéve hogy a tettet az ilyen provokálóval szemben követték el. Ebben az esetben akkor is fennáll az enyhítô körülmény, ha nem igazolható, hogy a provokáció hatására a tettesben súlyos szenvedélyek (vö. 1324. k. 1. § 3) támadtak fel. 2314 8) A súlyos félelem (megfélemlítés), szükség, súlyos kellemetlenség, jogos védelem (vö. 1323. k. 4--5) helyzetének téves vélése, mikor ezek nem állnak fenn. Ez a körülmény akkor enyhítô hatású, ha az elkövetô tévedése saját hibájából fakad. Ha ugyanis az illetô hibáján kívül téved, a körülmény mentô hatású (vö. 1323. k. 7). 2315 9) A törvényhez vagy a parancshoz fűzött büntetés vétlen nem tudása. Aki hibáján kívül magáról a törvényrôl vagy a parancsról sem tud, mellyel cselekedete ellenkezik -- mint fentebb említettük -- teljesen mentesül a büntetéstôl. 2316 10) A nem teljes, de súlyos beszámíthatóság. Ennek az imént felsoroltakon kívül más fajtái is lehetnek, melyeket a kánon nem nevez meg. 2317 Nem rendelkeznek enyhítô hatással bizonyos a beszámíthatóságot csökkentô, s így az egyetemes jogban az 1323. és 1324. k. szerint egyébként mentônek vagy enyhítônek számító körülmények, ha az illetô szándékos magatartása okozta ôket. Az 1325. k. szerint nincs sem mentô sem enyhítô hatása a vaskos vagy hanyag, illetve a szándékos tudatlanságnak, továbbá a büntetendô cselekmény elkövetése vagy mentése érdekében mesterségesen keresett részegségnek vagy más lelki zavarnak, valamint az érintett által szándékosan keltett vagy táplált szenvedélynek. 2318 A vaskos vagy hanyag tudatlanság (ignorantia crassa vel supina) akkor áll fenn, ,,ha vétkes hanyagságból semmi vagy csak igen csekély volt az ismeretszerzésre való törekvés''; szándékos (affectata) a tudatlanság akkor, ha valaki ,,azért nem szerezte meg a szükséges ismeretet, nehogy ez bűnében gátolja''[26]. 2319 A részegség, a lelki zavar és a szenvedély enyhítô hatása csak szándékosság -- nem pedig gondatlanság -- esetén szűnik meg. A büntetendô cselekmény könnyebb elkövetése végett zavart lelkiállapotot szokás kelteni pl. kábítószer segítségével (vö. Comm 16, 1984, 41). 5. SÚLYOSBÍTÓ KÖRÜLMÉNYEK 2320 Szemben az enyhítô körülményekkel, melyek esetén a bírónak kötelessége a törvényben rendelt büntetési tételt csökkenteni, súlyosbító körülmények fennállása esetén a bíró a tettest a törvényben vagy parancsban megszabottnál súlyosabban büntetheti. A súlyosbítás tehát fakultatív. 2321 Az egyetemes jogban (1326. k. 1. §; vö. CCEO 1416. k.) felsorolt súlyosbító körülmények esetén, ha a büntetés egyébként önmagától beálló -- mivel ezt mint olyat nem lehet növelni vagy csökkenteni --, a bíró más büntetést vagy vezeklést adhat hozzájuk (1326. k. 2. §). Az egyetemes jogban érvényes súlyosbító körülményeket az 1326. k. 1. §-a sorolja fel. Ezek a következôk: 2322 1) A visszaesés. Ez az egyházjogban akkor súlyosbító hatású, ha: a) az illetôt már elítélték, vagy kinyilvánították az önmagától beálló büntetést; b) az elkövetô kitart a büntetendô cselekményben, illetve megismétli azt[27]; c) a körülményekbôl józanul a rossz akaratban való makacsságára lehet következtetni. 2323 2) A méltóság, továbbá a hatáskörrel vagy hivatallal való visszaélés a büntetendô cselekmény elkövetése érdekében. Méltóságnak, a személynek azt a tulajdonságát nevezzük, mely által sajátos tiszteletre válik jogosulttá a társadalom többi tagja részérôl[28]. A CIC méltóságnak (dignitas) nevezi a püspökséget (339. k. 2. §) és a bíborosságot (351. k. 3. §, és 833. k. 2). Eltérôen az 1917-es CIC 2207. k. 1. §-ának elôírásától, mely még a sértett méltóságát is súlyosbító körülménynek tekintette, a hatályos egyházjogban (1326. k. 1. § 2) csak az elkövetô méltósága súlyosbító hatású (vö. Comm 8, 1976, 181; 16, 1984, 41). Az Egyházban ugyanis a pásztorok testvéreik szolgálatára vannak jelen (vö. LG 18), így elegendônek látszik a bizonyos egyházi szolgálatokat betöltô személyeknek az a sajátos védelme, melyet az 1370. k. tartalmaz. 2324 3) A kötelezô gondosság elmulasztása, ha: a) a büntetést gondatlanságból eredô bűncselekményre rendelték; b) a tettes az eseményt elôre látta; c) mégis elmulasztotta a megelôzésére azokat az óvintézkedéseket, melyeket bármely igyekvô ember megtett volna (1326. k. 1. § 3). 2325 Hasonlóan az enyhítô körülményekhez, a részleges törvény a felsoroltakon kívül más súlyosbító körülményeket is megállapíthat, ugyanígy parancsban is megjelölhetôk olyan körülmények, melyek a benne rendelt büntetést súlyosbítják (1327. k.). 6. A KÍSÉRLET 2326 Büntetendô cselekmény kísérletérôl akkor beszélünk, ha: 1) kezdetben megvolt a büntetendô cselekmény elkövetésének szándéka; 2) megkezdôdött a cselekmény végrehajtása (nem csupán az elôkészület); 3) a büntetendô cselekmény nem nyert befejezést (vö. 1328. k. 1. §). A kísérlet jogi hatásai függnek egyrészt a befejezetlenség okától, másrészt a végzett cselekmények vagy mulasztások természetétôl. 2327 Ha a befejezetlenség oka a tettes önkéntes elállása volt, a kísérlet nem büntethetô, kivéve ha a cselekmény természeténél fogva büntetendô cselekmény végrehajtására vezetô volt, és belôle botrány, más súlyos kár vagy veszély fakadt. Ez utóbbi esetben a tettes megfelelô büntetéssel büntethetô (tehát büntetése nem kötelezô), de ennek a büntetésnek enyhébbnek kell lennie, mint ami a befejezett cselekményért járna (1328. k. 2. §). 2328 Ha a befejezetlenség oka nem önkéntes elállás volt, hanem más tényezô, de a cselekmények maguk nem is vezettek természetüknél fogva a büntetendô cselekmény végrehajtására (pl. alkalmatlan eszközökkel vagy alkalmatlan tárgyon végrehajtott kísérlet, illetve önmagában közömbös cselekmény vagy mulasztás), a kísérlet ugyancsak nem büntethetô, kivéve ha ezt a törvény vagy a parancs külön bünteti (1328. k. 1. §). Ilyenkor azonban nem pusztán egy büntetendô cselekmény kísérletérôl, hanem inkább önálló büntetendô cselekményrôl (kísérleti bűncselekmény) van szó. Ha a kísérleti cselekmények vagy mulasztások természetüknél fogva a bűncselekmény végrehajtására vezettek, de a tettes akaratán kívül eredménytelenek maradtak (meghiúsult bűncselekmény), a tettes -- a hatóság megítélése szerint -- vezekléssel vagy büntetô óvintézkedéssel sújtható. Ugyanezekben az esetekben -- akár csak önkéntes elálláskor -- büntetés is kiszabható, ha a kísérlet botrányt, más súlyos kárt vagy veszélyt okozott. Ennek a büntetésnek a befejezett cselekményre rendeltnél enyhébbnek kell lennie (1328. k. 2.§). 7. AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS 2329 A több személy együttműködésével elkövetett bűncselekmények büntetését a CIC az 1917-es Codexnél egyszerűbben szabályozza. Nem tér ki az együttműködés típusainak felsorolására, csupán több személynek egyetlen büntetendô cselekményben való együttműködésérôl szól, s megelégszik azzal, hogy a fôtettest (auctor principalis) megkülönbözteti a többi együttműködôtôl (complex). 2330 Együttműködôk azok, akik a büntetendô cselekmény elkövetésére vonatkozó közös szándékkal működnek együtt a cselekményben (vö. 1329. k. 1. §). 2331 Az együttműködô a különbözô jogrendekben szokásos, de a CIC-ben kifejezetten nem említett tipizálás szerint lehet: társtettes, ha közös elhatározással, egyszerre és fizikailag működik együtt a bűncselekményben; részes, ha tevékenysége nem terjed ki a bűncselekményt végrehajtó tettre, hanem ahhoz vagy csak erkölcsileg (felbujtó) vagy fizikailag, de a bűncselekményi tényállás egyetlen elemét sem megvalósítva (bűnsegéd) járul hozzá. A CIC-nek az együttműködôkre vonatkozó elôírásai minden fajta együttműködôre, tehát nem csupán a társtettesekre, hanem a részesekre is vonatkoznak[29]. a. Utólag kimondandó büntetés esetén 2332 A büntetô törvényben vagy parancsban kifejezetten nem említett (ha említik ôket, intézkednek arról is, milyen büntetést érdemelnek) együttműködôk ugyanolyan büntetést kapnak, mint a fôtettes, vagy azzal egyenlô súlyú vagy enyhébb más büntetést (1329. k. 1. §). A valóságos együttműködés mértéke szerint a büntetô hatóságnak kell megítélnie az együttműködés fokát és így az érte járó büntetés súlyosságát. b. Önmagától beálló büntetés esetén 2333 A törvényben vagy parancsban nem említett együttműködôk beleesnek a büntetendô cselekményhez fűzött önmagától beálló büntetésbe, ha: 1) szükséges közreműködôk, vagyis olyanok, akik tevékenysége nélkül a büntetendô cselekményt nem követték volna el; és 2) a büntetés olyan természetű, hogy alkalmazni lehet rájuk (1329. k. 2. §). 2334 Szükséges közreműködônek szokás tekinteni a szükséges fizikai közreműködôn kívül a megbízót és a felbujtót is[30]. 2335 Természeténél fogva nem alkalmazható a felfüggesztés büntetése világiakra (vö. 1333. k. 1. §). 2336 Ha a közreműködôre a büntetés nem alkalmazható, vagy ha nem szükséges közreműködô volt, utólag kimondandó büntetéssel büntethetô (1329. k. 2. §). 8. NYILATKOZATBAN ÁLLÓ BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNYEK 2337 Az olyan bűncselekmény, mely nyilatkozatban vagy az akarat, a tan vagy a tudás más kinyilvánításában áll, végre nem hajtottnak kell tekinteni, ha ezt a nyilatkozatot vagy megnyilvánulást senki nem észlelte (1330. k.). Noha általában a bűncselekmények megvalósulásához elegendô a külsô áthágás ténye, ezeknek a sajátos cselekményeknek az esetében a törvényhozó úgy tekinti, mintha nem hajtották volna végre a bűncselekményt, amíg a megnyilvánulást valaki nem észlelte. Addig tehát még az önmagától beálló büntetés sem sújtja az érintettet (vö. pl. 1364. k. 1. §). 2338 A megnyilvánulás észlelésének -- úgy tűnik -- elegendô fizikainak lennie, nem szükséges formális észlelés, vagyis nem nélkülözhetetlen a büntethetôséghez az, hogy a megnyilvánulást az észlelô mint büntetendô cselekményt fogja fel és értékelje[31]. ======================================================================== 87. §. A CENZÚRÁK 1. FOGALMUK, JELLEGÜK 2339 A cenzúrák a kánonjog sajátosságai. Olyan büntetések, melyek célja természetüknél fogva az elkövetô makacsságának megváltoztatása. Általában bizonyos lelki javaktól fosztják meg a tettest, melyek azonban nem tisztán belsô, hanem valamiképpen külsô jellegűek is (pl. szentségekben való részesülés). Csak három féle cenzúra van: a kiközösítés, az egyházi tilalom és a felfüggesztés (vö. 1312. k. 1. § 1). 2340 A cenzúrák természetébôl adódik, hogy a törvényhozónak cenzúrákat csak a legnagyobb mérséklettel és igen súlyos cselekményekre szabad rendelnie (1318. k.). Ugyanezzel függ össze, hogy cenzúra csak (legalább egyszeri) elôzetes figyelmeztetés után szabható ki érvényesen (vö. 1347. k. 1. §). Csak akkor engedhetô el, ha az elkövetô felhagyott a makacssággal (1358. k. 1. §). Ha viszont az elkövetô felhagy a makacssággal, nem szabad tôle az elengedést megtagadni (uo.). 2341 A makacssággal az hagyott fel, aki a büntetendô cselekményt valóban megbánta, a károkat és a botrányt kellôen helyrehozta, vagy ezt legalább komolyan megígérte (1347. k. 2. §). 2342 Ugyancsak a cenzúrák jellegébôl fakad, hogy nem lehet ôket kiszabni teljesen megszűnt magatartás miatt, sem pedig örökre vagy meghatározott idôre. Akkor kell ugyanis feloldani ôket, mikor a makacsság véget ér. 2. FAJAIK a. A kiközösítés 2343 A XIII. század kezdetéig a kiközösítés (excommunicatio) mind a vezeklôk rendjébe való tartozást jelölhette, a régi bűnbánati fegyelemnek megfelelôen, mind pedig egy egész sor különbözô egyházi büntetést, melyek a szentségektôl való eltiltástól a társadalmi és egyházi közösségbôl való teljes kirekesztésig terjedhettek, fôként azonban az egyházi közösség életében való részvétel kisebb vagy nagyobb mértékű megszorítását tartalmazták[32] A XIII. század elejétôl kezdve az excommunicatio tipikusan gyógyító jellegű büntetésként, azaz cenzúraként nyer jogi meghatározást. Az 1917-es CIC 2257. k. 1. §-ának meghatározása szerint a kiközösítés olyan cenzúra mely kizárja az embert a hívek közösségébôl olyan hatásokkal, melyek a következô kánonokban nyernek felsorolást, és amelyek egymástól elválaszthatatlanok''. Eszerint a kiközösítés nem magából az Egyházból zárja ki az embert, hanem az Egyházzal való külsô közösséget érinti, vagyis a kegyelem külsô eszközeiben (és így azok hatásában) való részesedést. Az Egyházzal való belsô közösség, a kegyelem és az isteni életben való részesedés közössége magánál a büntetésnél fogva nem szűnik meg[33]. 2344 A CIC a kiközösítés fogalmát nem határozza meg. A fogalom jelentését a hatályos kánonjogban Alphonse Borras nyomán így írhatjuk le: olyan sajátosan gyógyító célú pozitív egyházjogi büntetô szankció, melyet igen súlyos büntetendô cselekmények ellen rendeltek, és amelynek elválaszthatatlan hatásai a jogok és kötelességek gyakorlásának olyan a Codex rendelkezéseinek megfelelô (1331. k., 171. k. 1. § 3, 316. k., 915. k., 996. k. 1. § és 1109. k.; vö. CCEO 1434. k.) tilalmaiban állnak, melyek az Egyház lelki javaiból való (szinte) teljes kizárást eredményeznek''[34]. 2345 A kiközösítés önmagában nem jelenti azt, hogy az érintett már ne lenne benne ettôl az egyház teljes közösségében, a plena communióban (vö. 205. k.). Ha a kiközösített megôrzi a hitvallás, a szentségek és a kormányzat egységét a katolikus egyházzal, akkor benne marad annak teljes közösségében, de a kánonokban felsorolt jogait elveszti. Ugyanakkor az egyházzal teljes közösségben nem lévô személy nem számít mindig kiközösítettnek, pl. a nem katolikus közösségben keresztelt személyt nem nevezzük kiközösítettnek, bár nincs a katolikus egyház teljes közösségében, s így ott csak bizonyos jogok illetik meg. Vagyis a teljes közösség (plena communio) és a kiközösítés (excommunicatio) a latin kifejezések ellentétes hangzása dacára sem egymást kizáró fogalmak[35]. A CIC átdolgozása során elhangzott, ettôl eltérô vélemények többnyire a plena communio inkább teológiai töltésű fogalmát tévesen egy síkra helyezték az excommunicatiónak a mai egyházjogban szereplô szorosan technikai, jogi fogalmával[36]. 2346 A kiközösítés büntetése lehet utólag kimondandó vagy önmagától beálló. Az önmagától beálló kiközösítés működésének (hasonlóan a többi automatikus büntetésekhez) két szakasza van: az elsô szakasz a büntetés beállásától az egyházi hatóság ítéletéig vagy határozatáig terjed, melyben a büntetés beállásának tényét kinyilvánítják; a második szakasz a kinyilvánítás utáni idô. 2347 A kiközösítés hatásai két csoportra oszthatók. Az elsôbe azok a hatások tartoznak, melyek minden kiközösítés szükségszerű közös velejárói, vagyis akkor is fellépnek, ha valaki önmagától beálló, de még ki nem nyilvánított kiközösítésbe esett. Ezek a közös hatások a következôk: 2348 1) Az eucharisztikus áldozat ünneplésében és bármely más istentiszteleti szertartásban való szolgálati részvétel tilalma (1331. k. 1. § 1). A szolgálati részvétel a liturgikus cselekmény végzôjének és közvetlen segítôinek szerepét jelenti, nem vonatkozik a hívôként való jelenlétre. Erre a ministerium szó újabb idôkben elterjedt hivatalos egyházi használatából következtethetünk[37]. 2349 2) Szentségek vagy szentelmények végzésének és szentségek felvételének tilalma (1331. k. 1. § 2). A szentségeknek mind a kiszolgáltatása, mind a felvétele (tehát a házasságkötés is, ha a kiközösített kereszténnyel kívánna esküdni) tilos. A szentelményeknek csak a végzése (készítése, kiszolgáltatása) tilos, de nem a felvétele. A kiközösítés következményeként fennálló tilalom önmagában még nem érinti a szentség kiszolgáltatás érvényességét. 2350 3) Egyházi hivatalok, szolgálatok vagy bármiféle egyházi tisztség gyakorlásának és egyházkormányzati intézkedések végzésének tilalma (1331. k. 1. § 3). 2351 Ezeken a hatásokon kívül a kiközösítésnek, ha utólag kimondandó büntetésként szabták ki, vagy ha az önmagától beállt kiközösítést már kinyilvánították, az alábbi következményei is vannak: 2352 1) Ha a tettes a szentmisében vagy más istentiszteleti szertartásban a fenti tilalom ellenére szolgálati részvételt akar vállalni, el kell utasítani, vagy a liturgikus cselekményt meg kell szakítani, ha csak ezt súlyos ok nem gátolja (1331. k. 2. § 1). 2353 2) Az egyházkormányzati intézkedéseket az ilyen kiközösített nem csupán meg nem engedetten, de érvénytelenül is végzi (1331. k. 2. § 2). 2354 3) A tettesnek tilos élnie korábban engedélyezett kiváltságaival (1331. k. 2. § 3). 2355 4) A tettes nem nyerhet el érvényesen méltóságot, hivatalt vagy más tisztséget az egyházban (1331. k. 2. § 4). 2356 5) Nem lesz a tettesé a jövedelme annak a méltóságnak, hivatalnak, tisztségnek, díjazásnak, amivel az egyházban rendelkezik (1331. k. 2. § 5), vagyis, ha a jövedelmet mégis megtartja, annak visszatérítésére köteles. b. Az egyházi tilalom 2357 A történelem során, elsôsorban a X. századtól, az interdictum kifejezés különféle büntetéseket jelölt. Még az 1917-es CIC-ben is többféle interdictumról volt szó: lehetett ez gyógyító vagy megtorló büntetés, lehetett személyi (interdictum personale) vagy helyre vonatkozó (interdictum locale), mely az illetô helyen tiltott meg bizonyos szent cselekményeket. Mind a személyi, mind a helyre vonatkozó egyházi tilalom lehetett általános vagy részleges[38]. A hatályos egyházjogban már csupán egyetlen fajtája maradt az egyházi tilalomnak: ez mindig cenzúra és mindig személyi jellegű (vö. Comm 16, 1984, 42). 2358 Az egyházi tilalom (interdictum) hatásai hasonlók a kiközösítés hatásaihoz, de annál enyhébbek, pontosabban a kiközösítés hatásainak egy részét alkotják. Eszerint az egyházi tilalom olyan cenzúra, melynek hatásai a következôk (1332. k.; vö. CCEO 1431. k.): A tettesnek -- akárcsak a kiközösítettnek -- tilos: 2359 1) Az eucharisztia ünneplésében vagy más istentiszteleti szertartásban a szolgálati részvétel. 2360 2) A szentségek vagy szentelmények végzése és a szentségek felvétele. 2361 3) Ha az egyházi tilalmat utólag kimondandó büntetésként szabták ki, vagy már kinyilvánították, ha önmagától beálló büntetés volt, el is kell a tettest utasítani, ha az 1. pontban említett szolgálati részvételt kísérli meg, illetôleg a liturgikus cselekményt meg kell szakítani, hacsak ezt súlyos ok nem gátolja. c. A felfüggesztés 2362 Eltérôen az 1917-es CIC-tôl, mely a felfüggesztést még jóvátevô -- vagy régi kifejezéssel: megtorló -- büntetésként is alkalmazta, a hatályos Egyházi Törvénykönyv a felfüggesztést már csak mint cenzúrát említi[39]. 2363 A mai egyházjogban a felfüggesztés (suspensio) olyan cenzúra, mely csak klerikusokat sújthat, és amely eltilt a rendi hatalom és/vagy az egyházkormányzati hatalom összes vagy bizonyos cselekményeitôl, illetve valamilyen hivatallal járó összes vagy bizonyos jogok vagy feladatok gyakorlásától (1333. k. 1. §). Eszerint a felfüggesztés általában csak tiltó hatású, mégis a felfüggesztést kilátásba helyezô törvény vagy parancs elrendelheti, hogy az érintett a büntetô vagy kinyilvánító ítélet után ne hozhasson érvényesen kormányzati intézkedéseket (1333. k. 2. §; vö. CCEO 1432. k.). 2364 A felfüggesztés hatása tehát -- ellentétben a másik két cenzúráéval -- nem mindig egységes és oszthatatlan. Ez azt jelenti, hogy ez a büntetés felosztható, vagyis kiszabásakor, illetve törvényben vagy parancsban való kilátásba helyezésekor meg kell jelölni, hogy mitôl való eltiltással jár (vö. 1334. k. 1. §). 2365 A törvény (de nem a parancs) elrendelhet önmagától beálló felfüggesztést minden meghatározás vagy korlátozás hozzáfűzése nélkül. Az ilyen büntetés a felfüggesztés fentiekben felsorolt összes lehetséges tiltó hatásaival jár (1334. k. 2. §, vö. 1333. k. 1. §), de nem vonja maga után külön törvényi rendelkezés nélkül a kormányzati intézkedések érvénytelenségét. 2366 A helyi ordinárius és a plébános hivatalából való felfüggesztése, ha már kiszabták vagy kinyilvánították, az 1109. k. külön rendelkezése folytán a házasságkötésnél való közreműködés érvénytelenségét vonja maga után. 2367 Az olyan felfüggesztés, mely jövedelem, fizetés, díjazás vagy más hasonlók felvételétôl tilt el, maga után vonja a kötelezettséget mindannak a visszatérítésére, amit az érintett törvénytelenül mégis felvett, még akkor is, ha ezt jóhiszeműen tette (1333. k. 4. §). A felfüggesztéskor az eltiltás soha nem érintheti: 2368 1) Illetékességi okból: az olyan hivatalokat vagy kormányzati hatalmat, mely nincs alárendelve a büntetést (törvényben vagy parancsban) rendelô elöljáró hatalmának (1333. k. 3. § 1). 2369 2) Emberiesség okából: a tettest hivatalánál megilletô lakhatási jogot (1333. k. 3. § 2). 2370 3) Az egyházi javak biztonsága miatt: a felfüggesztett személy hivatalához esetleg hozzátartozó javak kezelési jogát, ha a büntetés vnmagától beálló (1333. k. 3. § 3). Ilyenkor ugyanis elôfordulhatna pl., hogy a felfüggesztés már beállt, de ez még hivatalos kinyilvánítást nem nyert, s így jogbizonytalanság lenne a tettes által végzett vagyonjogi ügyletek törvényességét illetôen, vagy nem volna, aki ezeket a javakat kezelje. 3. A CENZÚRÁK TILALMAINAK FELFÜGGESZTÉSE 2371 Ha szent szolgálatot teljesítô személyt valamilyen cenzúra eltilt a szentségek vagy szentelmények végzésétôl, a rendi vagy az egyházkormányzati hatalom gyakorlásától, ebbôl lelkipásztori nehézségek adódhatnak. A lelkek javára különösen sürgôs szükség lehet a szentségek kiszolgáltatására. Ugyancsak fontos szempont a tettes jó hírének megôrzése a külsô fórumon akkor, mikor a büntetés (vagy akár az alapjául szolgáló cselekmény is) rejtett. Mindezek miatt az egyházjog bizonyos esetekben a cenzúrák tilalmainak felfüggesztôdését rendeli el. 2372 Bármely cenzúra esetén, mely eltilt a szentségek vagy a szentelmények végzésétôl vagy a kormányzati intézkedések hozatalától, a tilalom felfüggesztôdik, ha ez halálveszélyben lévô hívôk ellátásához szükséges (1335. k., vö. pl. 976. k.). 2373 Ki nem nyilvánított önmagától beálló cenzúra esetén a cenzúrával járó ilyen tilalom felfüggesztôdik ezenkívül akkor is, ha a szentséget, szentelményt vagy kormányzati intézkedést egy hívô kéri. Ezt pedig bármely megfelelô okból szabad kérnie (1335. k.). A Pápai Törvénymagyarázó Tanács hiteles törvénymagyarázatban szögezte le 1997. V. 19-én (AAS 89, 1997, 63--64), hogy teljesen tilos a hívôknek olyan pap liturgikus szolgálatát kérniük, aki házassági kísérlet miatt ipso facto fel van függesztve, még akkor is, ha a felfüggesztés beálltát még nem nyilvánították ki. ======================================================================== 88. §. A JÓVÁTEVÔ BÜNTETÉSEK 1. FOGALMUK, JELLEGÜK 2374 Az 1917-es CIC-ben megtorló büntetés (poena vindicativa) néven szereplô szankciókat az új Egyházi Törvénykönyv Szent Ágoston szavával élve[40] jóvátevô büntetésnek (poena expiatoria) nevezi. A CIC a jóvátevô büntetéseket nem határozza meg. Fogalmuk lényegében azonos maradt a régi jog szerinti megtorló büntetésekével. A CCEO a büntetések gyógyító jellegére teszi a hangsúlyt, éppen ezért nem tesz kifejezett különbséget cenzúrák és jóvátevô büntetések között (vö. CCEO 1429-- 1430. k.)[41]. 2375 A jóvátevô büntetések olyan egyházi büntetések, melyek közvetlenül a büntetendô cselekmény jóvátételére irányulnak úgy, hogy elengedésük - - eltérôen a cenzúrákétól -- nem függ a tettes makacsságának megszűnésétôl (vö. 1917-es CIC 2286. k.). 2376 Ennélfogva a jóvátevô büntetések, és csak azok, szólhatnak örökre vagy meghatározott idôre. Szólhatnak azonban meghatározatlan idôre is (1336. k. 1. §). 2377 A jóvátevô büntetések rendelésére néhány törvényi korlátozás vonatkozik. Örökre szóló jóvátevô büntetés parancsban nem rendelhetô (1319. k. 1. §). Klerikusi állapotból való elbocsátást pedig még részleges törvénnyel sem lehet rendelni (1317. k.). Az egyetemes jogban felsoroltaktól eltérô fajtájú jóvátevô büntetések rendelésével kapcsolatban is tartalmaz a CIC megszorítást (lásd alább 2). Önmagától beállóként pedig csak olyan fajta jóvátevô büntetéseket lehet rendelni, melyeket a CIC az 1336. k. 1. § 3. számában sorol fel. 2. FAJAIK 2378 A jóvátevô büntetések felsorolása a Codexben nem kimerítô. Az 1336. kánonban említetteken kívül más fajták is alkalmazhatók, de csak törvény, nem pedig parancs rendelhet ilyen sajátos fajtájú büntetéseket (1336. k. 1. §, vö. 1312. k. 2. §). Az 1336. k. 1. § a következô jóvátevô büntetéseket nevezi meg: 2379 1) Egy bizonyos területen vagy helyen való tartózkodás tilalma vagy elôírása. Ezt a büntetést csak klerikusokra vagy szerzetesekre lehet kiszabni, de a valahol való tartózkodás elôírása (kényszertartózkodás) szerzetesekre csak szabályzatuk keretei közt róható ki (1337. k. 1. §). Ez a rendelkezés nem alkalmazható a világi intézmények vagy az apostoli élet társaságainak tagjaira (vö. 18. k.). Ahhoz, hogy valaki számára egy bizonyos helyen (akár egy bizonyos házban) vagy területen való tartózkodást írjanak elô, szükséges az illetô hely ordináriusának beleegyezése, hacsak nem olyan házról van szó, amelyet az egyházmegyén kívüli vezeklô vagy javításra szoruló klerikusok számára is létesítettek (1337. k. 2. §). 2380 2) Megfosztás valamilyen hatalomtól, hivataltól, tisztségtôl, jogtól, kiváltságtól, felhatalmazástól, címtôl, kitüntetô jelvénytôl, még akkor is, ha ezek csupán tiszteletbeliek (1336. k. 1. § 2). 2381 3) Eltiltás az elôbbi pontban felsoroltak gyakorlásától általában, illetve egy bizonyos helyen vagy egy bizonyos helyen kívül való gyakorlásuktól. Ezek a tilalmak sohasem teszik a cselekményt érvénytelenné (1336. k. 1. § 3). Egyedül ezek az eltiltások lehetnek önmaguktól beálló jóvátevô büntetések (1336. k. 2. §), vö. pl. 1383. k. 2382 A tilalmak felfüggesztôdése, ha az 1336. k. 1. § 3. számában említett tilalmakról van szó, a cenzúrák felfüggesztôdéséhez hasonlóan az 1335. k. szerint alakul (1338. k. 3. § -- lásd fent 87. §. 3). 2383 4) Büntetô áthelyezés más hivatalba (1336. k. 1. § 4). Megjegyzendô, hogy az áthelyezés csak akkor jóvátevô büntetés, ha büntetendô cselekmény büntetéseként róják ki. Egyébként többnyire egyszerű közigazgatási intézkedés, melynek során az egyes hivatalok jellegének megfelelô szabályok szerint kell eljárni (vö. 190. k., 1748- -1752. k.). Gyakran elôfordul, hogy az a tény, mely a nem büntetô áthelyezést indokolja (vö. 1748. k.), egyben büntetendô cselekmény is, vagy annak következménye. Érthetô, hogy az egyházi hatóságok többnyire az egyszerű egyházkormányzati intézkedést részesítik elônyben (teljesen törvényesen!) a büntetôeljárás lefolytatásával szemben. 2384 5) Elbocsátás a klerikusi állapotból (1336. k. 1. § 5). Megjegyzendô, hogy ez a büntetés, noha a klerikusi állapottal járó kötelességek és jogok elvesztésével jár, nem vonja maga után a nôtlenség kötelezettsége alóli felmentést (vö. 291. k.). A klerikusi állapotot egyébként nem csupán büntetésként (vö. 1364. k., 1367. k., 1370. k., 1394. k., 1395. k.) lehet elveszteni (vö. 290. k. 1 és 3). 3. A MEGFOSZTÁS ÉS A TILALOM TÁRGYI KORLÁTAI 2385 A fenti felsorolás 2--3. pontjában (1336. k. 1. § 2-3) említett megfosztások és tilalmak soha sem érintik azokat a hatalmakat, hivatalokat, tisztségeket, jogokat, kiváltságokat, felhatalmazásokat, kegyeket, címeket, jelvényeket, amelyek nincsenek alávetve a büntetést (törvényben vagy parancsban) rendelô elöljáró hatalmának (1338. k. 1. §; vö. CCEO 1430. k.). 2386 A rendi hatalomtól senkit megfosztani nem lehet (1338. k. 2. §), mégpedig dogmatikai okból. Az egyházi rend szentsége ugyanis eltörölhetetlen jegyet hagy hátra, melyet megszüntetni nem lehet (Conc. Trid., Sess. XXIII, De sacramento ordinis c. 4: DS 1767; uo. can. 4: DS 1774). 2387 Az akadémiai fokozatoktól sem lehet birtokosukat megfosztani (1338. k. 2. §). Ennek a rendelkezésnek azonban nem annyira az ontológiai lehetetlenség az oka, mint inkább az emberiesség figyelembevétele a törvényhozó részérôl[42]. ======================================================================== 89. §. A BÜNTETÔ ÓVINTÉZKEDÉSEK ÉS A VEZEKLÉSEK 1. FOGALMUK, JELLEGÜK 2388 A büntetô óvintézkedések (remedia poenalia) és a vezeklések (paenitentiae) a büntetendô cselekményekkel kapcsolatosak ugyan, de nem büntetések a szó szoros értelmében (vö. 1312. k.). Ezek az intézkedések enyhébbek a büntetéseknél, és -- mint a büntetôjog alapelveirôl szólva már említettük -- céljuk vagy büntetés helyettesítése (vö. 1348. k.), támogatása vagy megelôzés vagy büntetendô cselekmény elkövetésének megakadályozása. 2389 Feltételeznek valamilyen külsô rendellenességet vagy gondatlanságot, mely büntetendô cselekmény elkövetésének veszélyét hordozhatja magában, vagy amelynek jóvátétele büntetéssel nincs kellôen biztosítva (noha esetleg bűncselekmény), és valamilyen kellemetlenséget is tartalmaznak. 2. A BÜNTETÔ ÓVINTÉZKEDÉSEK 2390 A büntetô óvintézkedések olyan büntetô jellegű intézkedések, melyek megelôzô és elhárító hatásúak. Céljuk lehet: büntetô, mikor büntetést helyettesítenek; megelôzô, mikor bűncselekmény elkövetésének veszélye forog fenn; vagy elhárító, mikor a szoros értelemben bűncselekménynek nem számító tettbôl fakadó botrányt vagy rendzavarást igyekszik megszüntetni. 2391 Az 1917-es CIC még négyféle ilyen óvintézkedést említett: a figyelmeztetést (monitio), a dorgálást (correptio), a büntetô parancsot (praeceptum) és a felügyeletet (vigilantia) (1917-es CIC 2306. k.). A hatályos Codex a kérdést rövidebben tárgyalja, a büntetô parancsot nem tekinti büntetô óvintézkedésnek, hanem csupán kétféle[43] ilyen intézkedést ismer: a figyelmeztetést és a dorgálást. 2392 A kánoni figyelmeztetés kiadója személyesen vagy más által az ordinárius. Akkor figyelmeztethet így valakit, ha: az illetô büntetendô cselekmény elkövetésének közeli veszélyében forog, vagy ha az ellene lefolytatott vizsgálat alapján súlyos a gyanú (de még nincs teljesen bizonyítva), hogy büntetendô cselekményt követett el (1339. k. 1. §). 2393 A kánoni figyelmeztetésnek tartalmaznia kell az indokokat, melyekre alapul, és módot kell adnia az érintettnek a védekezésre (vö. Comm 16, 1984, 44). A figyelmeztetés gyakran a büntetés kiszabásának elôkészítô lépése (vö. 1347. k.). 2394 A dorgálásban az ordinárius azt részesítheti, akinek viselkedésébôl botrány vagy súlyos rendzavarás támad. A dorgálás módja a személy és a tett sajátosságainak megfelelôen más és más lehet (1339. k. 2. §). 2395 A figyelmeztetésnek és a dorgálásnak mindig nyoma kell, hogy legyen valamilyen okiratban, melyet az egyházmegyei hivatal titkos levéltárában kell ôrizni (1339. k. 3. §). 3. A VEZEKLÉSEK 2396 A külsô fórumon kiszabott vezeklések nem azonosak a gyónásban adott elégtétellel, csupán annyiban hasonlítanak hozzá, hogy itt is a vallásosság, az áhítat vagy a segítô szeretet valamely cselekedetének elvégzését írják elô (1340. k. 1. §). Bennük a tettes valamilyen a közösséggel kapcsolatos elégtételt szolgáltat a törvény áthágása miatt. A vezeklések kiszabásának leggyakoribb célja a jóvátétel olyan esetekben, amikor a büntetés kimondásától a hatóság eltekint (vö. pl. 1344. k. 2), vagy amikor a büntetést elengedik (vö. 1358. k. 2. §). Céljuk lehet a büntetés súlyosbítása is (vö. 1312. k. 3. §). 2397 Titkos áthágás miatt sohasem szabad nyilvános vezeklést kiszabni (1340. k. 2. §). 2398 A vezeklés kiszabója az ordinárius. Ô jogosult arra is, hogy a figyelmeztetés vagy dorgálás büntetô óvintézkedéséhez vezekléseket fűzzön (1340. k. 3. §). ======================================================================== 90. §. A BÜNTETÉSEK ALKALMAZÁSA 1. ALAPELVEK 2399 A büntetés alkalmazása az az intézkedés, amelynek révén a törvényben vagy parancsban rendelt büntetést a konkrét személyre kiszabják, vagy beállásának megtörténtét kinyilvánítják. a. Az ordinárius mint büntetô hatóság 2400 A büntetéseket alkalmazó hatóság az egyházban általában az ordinárius (vö. 1341. k.). Ô az, aki a büntetést közigazgatási vagy bírói úton személyesen alkalmazza, vagy legalábbis a büntetés kimondására vagy kinyilvánítására irányuló eljárás megindításáról gondoskodik (vö. 1341. k., 1717--1721. k.). A plébánosnak semmilyen büntetô hatalma nincs. b. A büntetés megengedett alkalmazásának elôfeltételei 2401 Az egyházi büntetôjog egyik igen jellemzô alapelve (vö. 1917-es CIC 2214. k. 2. §; Conc. Trid., Sess. XIII, De ref. c. 1 [= pr.]: COD 698--699), hogy ha a büntetés célja, vagyis a botrány helyrehozása, az igazságosság helyreállítása és a tettes megjavítása testvéri feddéssel (vö. Mt 18,15), dorgálással vagy a lelkipásztori gondoskodás más eszközeivel eléggé elérhetô, nem kell büntetést alkalmazni. Ezért az ordináriusnak a büntetés alkalmazására az eljárás megindításáról csak akkor kell gondoskodnia, ha ezeknek a céloknak mindegyike más úton nem érhetô el kellôképpen (1341. k., vö. 695. k. 1. §; CCEO 1401. k.). 2402 A büntetés céljainak kellô elérhetôsége nem mindig ugyanazt jelenti. Ha a cselekményre cenzúra van rendelve, kellôképpen megvalósul a büntetés célja ha a tettes a makacssággal az 1347. k. 2. §-a szerint felhagy, vagyis abbahagyja az elkövetést, megbánja a cselekményt, helyrehozza a károkat és a botrányt, vagy erre legalább komoly ígéretet tesz. A jóvátevô büntetéseket érdemlô cselekmények esetében nem elegendô a büntetés céljának kellô megvalósulásához az ígéret, hanem a botrány helyrehozatala és az igazságosság helyreállítása ténylegesen meg kell, hogy történjék[44]. c. A közigazgatási és a bírói út 2403 A büntetések alkalmazása történhet közigazgatási vagy bírói úton. A bírói utat tekinti az egyházjog az általánosabb vagy rendesebb módnak. Ez látszik abból is, hogy a törvényhozó feltételeket sorol fel arra nézve, hogy mikor lehet a büntetést közigazgatási úton alkalmazni (vö. 1342. k. 1--2. §). Elvileg tehát a bírói út mindig követhetô, a közigazgatási viszont nem minden esetben. A gyakorlatban azonban a peres eljárás bonyolultabb és hosszadalmasabb, ezért a büntetéseket -- hacsak lehet -- szinte mindig közigazgatási úton, azaz határozatilag szabják ki vagy nyilvánítják ki. Mindezt az egyház elemi önvédelmének belsô szükséglete és a képzett munkatársi gárda sokfelé szinte teljes hiánya kellôen indokolni látszik. Egyébként mindazokban az esetekben, amikor a büntetés alkalmazására törvényesen közigazgatási eljárást követnek, ennek az eljárásnak a szabályai is szavatolják a tettes jogainak védelmét, védekezési lehetôségét. 2404 Peren kívüli határozat útján akkor lehet a büntetést kimondani vagy kinyilvánítani, ha a bírói eljárás lefolytatását bármely megfelelô ok akadályozza (ilyen lehet pl. a személyi és az anyagi feltételek vagy az idô fent említett hiánya). Büntetô óvintézkedést és vezeklést minden esetben lehet határozat útján alkalmazni (1342. k. 1. §). 2405 Határozat útján nem lehet sem kimondani, sem kinyilvánítani örökre szóló büntetéseket, sem pedig olyanokat, melyeknek határozati úton való alkalmazását az ôket rendelô törvény vagy parancs tiltja (1342. k. 2. §). 2406 A bíró és a büntetést határozatilag alkalmazó elöljáró, az eljárás módját érintô elôírásoktól eltekintve, hasonló szabályok szerint tevékenykedhet a büntetések kimondását vagy kinyilvánítását illetôen. Amit ugyanis a törvény vagy a parancs erre nézve a bíróról mond, alkalmazni kell az ilyen elöljáróra is, hacsak az ellenkezôje ki nem tűnik (1342. k. 3. §). 2. KÜLÖNÖS SZEMPONTOK 2407 A cenzúrák, illetve a meghatározatlan büntetések kiszabásáról szóló és a büntetések fajainak bemutatásakor már említett (lásd fent 85. §. 2. c; 87. §. 1) általános elveken (1347. k., 1349. k.) kívül a büntetések alkalmazásával kapcsolatban az egyetemes egyházjog egyéb különleges szempontokat is hangsúlyoz. a. A fakultatív büntetés mérséklése 2408 Ha a törvény vagy a parancs felhatalmazza a bírót (vagyis a büntetést alkalmazó minden hatóságot -- vö. 1342. k. 3. §), hogy alkalmazza vagy ne alkalmazza a büntetést, azaz ha a büntetés fakultatív, a büntetô hatóság a büntetést lelkiismerete és józan belátása szerint mérsékelheti is, vagy vezeklést róhat ki helyette (1343. k.). b. A büntetés kimondásának elhalasztása 2409 Még ha a törvény kötelezô és nem fakultatív büntetést rendel is, a bíró, illetve a büntetô elöljáró jogosult a büntetés kimondását lelkiismerete és józan belátása szerint alkalmasabb idôre halasztani, ha elôre látható, hogy a tettes elsietett megbüntetésébôl nagyobb bajok származnak (1344. k. 1). Ezek a bajok fenyegethetik magát a tettest vagy az egyházi közösséget. c. Tartózkodás a büntetés kimondásától 2410 Kötelezô büntetések esetén is jogában áll a büntetô hatóságnak a büntetés kimondásától tartózkodni vagy enyhébb büntetést, illetve vezeklést alkalmazni, ha: 1) a tettes megjavult és a botrányt helyrehozta; vagy 2) az illetôt a polgári hatóság eléggé megbüntette, vagy elôreláthatólag kellôen meg fogja büntetni (1344. k. 2). 2411 Az 1341. kánonban -- mint említettük -- az az alapelv fogalmazódott meg, hogy nem kell büntetôeljárást indítani ott, ahol annak célja már megvalósult. A most szóbanforgó lehetôség a büntetés kimondásától való tartózkodásra ettôl különbözô helyzetekre vonatkozik: olyan esetekre, amikor az eljárás már folyik, és közben javul meg a tettes (e megjavulásba az igazságosság helyreállításának legalább a szándéka is beleértendô), és hozza helyre a botrányt[45]. Ezekhez járulnak emberiességi okból azok az egyéb helyzetek, amikor a polgári hatóság kellô büntetése már kiszabásra került, vagy elôrelátható. d. A felfüggesztett büntetés 2412 A már alkalmazott jóvátevô büntetés megtartásának kötelezettségét a büntetô hatóság felfüggesztheti, ha: 1) a tettes kifogástalan elôélet után elôször követett el büntetendô cselekményt; és 2) nem sürget a botrány helyrehozatalának szüksége. Ha azonban a tettes a büntetô hatóságtól meghatározott idôn belül ismét (bármilyen) büntetendô cselekményt követ el, le kell töltenie a mindkét cselekményért járó büntetést, kivéve ha idôközben a korábbi büntetendô cselekmény miatt már elévült a büntetô kereset (1344. k. 3), vagyis a már kiszabott büntetés (vö. 1363. k.). 2413 Kifogástalan (dicséretes) elôéletrôl akkor szokás beszélni, ha a tettes még nem volt büntetve, és igen jó hírnévnek örvend[46]. e. Tartózkodás a büntetéstôl egyes enyhítô körülmények esetén 2414 Ha a büntetés célja sem az eljárás megindítása elôtt, sem annak folyamán nem valósult meg, s így a fentiekben említett rendelkezések alapján a büntetôeljárás megindításától, illetve a büntetés kiszabásától nem lehetne tartózkodni, erre mégis van lehetôség, ha: 1) fennállnak a beszámíthatóságot csökkentô bizonyos körülmények (az értelem tökéletlen használata, félelem, szükség, szenvedély, ittasság vagy más hasonló zavart állapot -- vö. 1324. k. 1. § 1--3, 5), és 2) a büntetô hatóság úgy véli, hogy másképpen jobban lehet gondoskodni az illetô megjavításáról (1345. k.). f. A halmazat 2415 Halmazatról akkor beszélünk, ha egy tettes egyetlen vagy több különálló cselekménnyel több büntetendô cselekményt követ el. Ha ezekre önmagától beálló büntetés van rendelve, akkor annyi büntetés áll be, ahány bűncselekményt az illetô elkövetett. Utólag kimondandó büntetések esetén is az anyagi kumulácio elve (annyi büntetés, ahány bűncselekmény) a halmazati büntetés kiszabásának szabálya az 1346. k. megfogalmazásából következtetve (vö. 1917-es CIC 2224. k. 1. §). Ha azonban ezeknek az utólag kimondandó büntetéseknek a halmaza túlzottnak látszik, a bíró józan megítélése szerint, méltányos határok között mérsékelheti a büntetéseket (1346. k.). 2416 Ezt a mérséklést szabad belátása szerinti módon végezheti. Így nincs akadálya annak, hogy ilyenkor akár a halmazati büntetés kiszabására vonatkozó, más jogrendekben használatos elveket kövessen, pl. az abszorpció elvét, amely szerint a bíró a halmazatban szereplô legsúlyosabb cselekményre rendelt büntetési tétel keretei között értékeli a többi bűncselekményeket, vagy az aszperáció (jogi kumuláció) elvét, melynek alapján a legsúlyosabb bűncselekményre rendelt büntetéshez a többi cselekmény mindegyikéért enyhébb büntetéseket fűz, vagy minden büntetési tételt arányosan csökkent[47]. g. Ordináriusi intézkedések 2417 Ha a tettest a vád alól felmentik, vagy semmilyen büntetést nem szabnak ki rá, az ordinárius az illetô javára és a közjó érdekében megfelelô figyelmeztetésekkel, más lelkipásztori eszközökkel vagy akár büntetô óvintézkedésekkel is élhet (1348. k.). Ezek a lehetôségek nem arra az esetre vonatkoznak, mikor a vádlottat azért mentették fel, mert ártatlan (Comm 16, 1984, 44), hanem más okból, pl. kellô bizonyítékok hiányában, vagy az 1344--1345. k. alapján (lásd fent a, c és e), vagy akár elévülés miatt. h. A klerikusok megbüntetése és megélhetésük 2418 Mikor klerikusokra büntetést szabnak ki, mindig ügyelni kell arra, nehogy az illetô nélkülözze azt, ami tisztes ellátásához szükséges (vö. 281. k.), kivéve ha a klerikusi állapotból való elbocsátásról van szó (1350. k. 1. §). Ilyenkor ugyanis a tettes megszűnik klerikusnak lenni, és ezért automatikusan elveszti az ellátáshoz való sajátosan klerikusi jogot. 2419 Természetesen az egyházi hatóság az ellátásról nem köteles a tettes által kívánt módon és helyen gondoskodni, sôt gondoskodni sem akkor, ha az illetô nem nélkülözi az ellátást. 2420 Az Egyházi Törvénykönyv átdolgozása során eleinte csak a jóvátevô büntetéssel sújtott klerikus ellátását biztosította a szöveg. A végleges változatban az 1350. k. 1. §-a ugyanezt azok számára is szavatolja, akiket cenzúrával büntettek (vö. Comm 9, 1977, 165--166). Nem vonatkozik azonban ez a rendelkezés azokra a klerikusokra, akikre a büntetést nem kiszabták, azaz kimondták (irrogatio), mint az idézett kánonban áll, hanem kinyilvánították. Tehát az önmagától beálló büntetésbe esett klerikus ellátására a büntetés kinyilvánítása után az egyházi hatóság az idézett kánon szerint nem köteles (pl. ha a klerikus polgári házasságkötés miatt automatikusan felfüggesztôdik). 2421 Akit pedig a klerikusi állapotból elbocsátottak, annak nincs ugyan jogigénye az ellátásra, de ha valóban szükséget szenved a büntetés miatt, az ordináriust a jog felszólítja, hogy igyekezzék a lehetô legjobb módon intézkedni megsegítésére (1350. k. 2. §)[48]. 3. A BÜNTETÉS TÉRBELI ÉS IDÔBELI HATÁSA a. Hol és mikor kötelez a büntetés 2422 A büntetés a tettest mindenütt kötelezi, még akkor is, ha megszűnt a joga (pl. hivatalának elvesztésével) akár annak az elöljárónak, aki a büntetést törvényben vagy parancsban rendelte, akár pedig annak, aki azt kiszabta. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor kifejezett ellenkezô rendelkezés szól a büntetés idôbeli vagy térbeli hatásáról (vö. pl. 1335. k., 1352. k.). 2423 Noha a részleges törvények csak azon a területen köteleznek, amely számára kiadták ôket, s ott is általában csak azokat, akik ott lakóhellyel vagy pótlakóhellyel rendelkeznek és egyben ott is tartózkodnak (vö. 12. k. 3. §), ha egyszer valaki pl. egy részleges büntetô törvény áthágásáért büntetést kapott, ez mindenhová elkíséri (,,poena adhaeret ossibus'')[49]. b. A büntetés felfüggesztôdése 2424 A szentségek, szentelmények, kormányzati intézkedések végzésétôl (kiszolgáltatás stb.) eltiltó cenzúrák, illetve a hatalom, hivatal, tisztség, jog, kiváltság, felhatalmazás, kegy, cím, jelvény használatától való eltiltást tartalmazó jóvátevô büntetések felfüggesztôdésérôl (1335. k., 1338. k. 3. §) fentebb már szóltunk (87. §. 3, 88. §. 3). 2425 A szentség vagy szentelmény felvételét tiltó büntetésnek ez a tilalma (és nem az egész büntetés) ideiglenesen felfüggesztôdik, amíg a tettes halálveszélyben forog (1352. k. 1. §). 2426 A ki nem nyilvánított önmagától beálló büntetés egészének vagy egy részének megtartási kötelezettsége annyiban függesztôdik fel, amennyiben azt a tettes nem tudja megtartani súlyos botrány vagy becsületvesztés veszélye nélkül, feltéve, hogy ez az illetôre beállt büntetés nem közismert ott, ahol tartózkodik (1352. k. 2. §). 2427 A büntetést kimondó vagy kinyilvánító ítélet vagy határozat elleni fellebbezésnek vagy felfolyamodásnak a büntetés végrehajtását felfüggesztô hatása van (1353. k.). 2428 Megjegyzendô azonban, hogy a hivataltól való megfosztás (vagy az elmozdítás) ellen a fellebbezésnek vagy felfolyamodásnak olyan értelemben van csupán a végrehajtást felfüggesztô hatása, hogy a hivatal az ügy eldöntéséig nem tölthetô be tartósan más személlyel (vö. 1747. k. 3. §, mely a büntetések elleni felfolyamodás, illetve fellebbezés esetére is alkalmas megoldás), de az elmozdított személy hatalma a felfolyamodás vagy fellebbezés eldöntéséig ugyancsak fel van függesztve (143. k. 2. §). Tehát azon a címen, hogy valaki felfolyamodott az ôt hivatalától megfosztó határozat ellen, nem folytathatja tovább rendes hatalom gyakorlásával járó hivatali ténykedését. ======================================================================== 91. §. A BÜNTETÉSEK MEGSZŰNÉSE 1. A MEGSZŰNÉS MÓDJAI 2429 A büntetés megszűnésének módjai: 1) a büntetés letöltése; 2) a tettes halála (mellyel csak a büntetés szűnik meg, de nem a polgári felelôsség, pl. követelés a hagyaték terhére); 3) az elévülés; 4) az elengedés. 2430 A felsorolt módok közül a gyakorlatban legtöbbször az elengedés okoz problémát. Róla a CIC részletesebben is rendelkezik. Az elengedés jogintézményének azért is különösen nagy a jelentôsége, mert a büntetések gyakran kegyelmet közvetítô eszközöktôl is elzárják a tettest, márpedig az egyházban a legfôbb törvénynek a lelkek üdvösségének kell lennie (1752. k.). Az egyház egyrészt köteles mindenkihez szóló üdvösségmunkáló küldetésének hiteles teljesítése érdekében saját kebelén belül a bűncselekményeket büntetésekkel is kiküszöbölni, a tettes üdvösségét azzal is szolgálni, hogy a büntetés szigorával készteti az objektíve helyes magatartásra, sôt akár ennek szubjektív elfogadására is ösztönzi; másrészt viszont adódhatnak helyzetek, amikor a tettes lelki java érdekében a büntetés elengedése vagy bizonyos hatásainak felfüggesztése indokolt. 2431 Szemben az 1917-es CIC szóhasználatával, mely a cenzúrák feloldozásáról (absolutio) és a jóvátevô (megtorló) büntetések alóli felmentésrôl (dispensatio) beszélt, a hatályos Egyházi Törvénykönyv egységesen a büntetések elengedésérôl (remissio) szól. Továbbra is fennmaradt azonban a jogi különbség a cenzúrák és a jóvátevô büntetések elengedése között. A cenzúra elengedéséhez a tettesnek, ha a makacssággal felhagyott, joga van (1358. k. 1. §). A jóvátevô büntetés elengedése kegy[50]. A CIC különösen erre az utóbbira tér ki részletesen. 2. A BÜNTETÉST ELENGEDÔ HATÓSÁG a. Általános elv 2432 A büntetés elengedésére általában legalább ordináriusi szintű végrehajtó hatóságok jogosultak. Az 1355--1356. kánonban felsoroltakon (lásd alább b--d) kívül ugyancsak elengedhetik a büntetést mindazok, akik az illetô büntetô törvény alól felmentést adhatnak[51], vagy a büntetô parancs alól felszabadíthatnak (1354. k. 1. §), továbbá akiket erre a büntetést elrendelô törvény vagy parancs felhatalmaz (1354. k. 2. §). 2433 Bizonyos büntetések elengedését az Apostoli Szentszék fenntartja magának vagy más hatóságoknak. Ilyenkor a fenntartást szorosan kell értelmezni (1354. k. 3. §). 2434 A II. Vatikáni Zsinat (CD 8b) és az azt követô törvényhozás (MP Pastorale munus, 1963. XI. 30, nr. 14: AAS 56, 1964, 8; MP De Episcoporum muneribus, 1966. VI. 15, nr. IX, 19: AAS 58, 1966, 472) irányát folytatva a CIC (vö. 1341. k., 1355-1356. k.) a büntetések alkalmazására az eljárás megindításában és a büntetések elengedésében a püspökök (illetve az ordináriusok -- vö. 134. k.) alapvetô hatáskörét hangsúlyozza. Ezért nincs már szó az ordináriusnak fenntartott büntetésekrôl. A fenntartás ugyanis olyan intézkedés, mellyel a felsôbb hatóság az alsóbb szerveknek valamilyen jogát korlátozza (jelen esetben a büntetés elengedésére)[52]. Ámde az ordináriusnál alacsonyabb szervek általában nem jogosultak büntetések elengedésére, hacsak a jog vagy külön intézkedés erre fel nem hatalmazza ôket. b. A törvényben rendelt büntetés elengedôje 2435 A törvényben rendelt és már kimondott vagy kinyilvánított büntetést, ha nincs az Apostoli Szentszéknek fenntartva, elengedheti: 1) az az ordinárius, aki a büntetés alkalmazására a pert elindította, vagy a büntetést személyesen vagy más által határozatilag kimondta vagy kinyilvánította; 2) a tettes tartózkodási helyének ordináriusa, de neki, ha ez rendkívüli körülmények miatt nem lehetetlen, elôbb meg kell kérdeznie az elôzô pontban szereplô ordináriust (1355. k. 1. §). 2436 A törvényben rendelt, de még ki nem nyilvánított önmagától beálló büntetést, ha nincs az Apostoli Szentszéknek fenntartva, elengedheti: 1) az ordinárius alárendeltjeinek és azoknak, akik területén tartózkodnak, vagy ott követték el a büntetendô cselekményt; 2) bármely püspök, de csak szentségi gyónásban (1355. k. 2. §). 2437 Az ordináriusok a büntetések elengedésére szóló hatalmukat továbbadhatják megbízottnak, mivel az rendes végrehajtói hatalom (vö. 137. k. 1. §). A szentségi gyónásban még ki nem nyilvánított büntetést elengedô felszentelt püspökök, ha nem ordináriusok, ezt a hatalmukat nem delegálhatják[53], hiszen nem hivataluk alapján, hanem méltóságukra (teológiailag nézve: szent rendjükre) való tekintettel rendelkeznek vele. Így nem lehet szó rendes hatalomról, hanem az egyetemes egyházi törvény által az illetôk személyes adottságaira való tekintettel adott megbízotti végrehajtói hatalomról (vö. 137. k. 2. §). Márpedig az effajta hatalom nem delegálható. c. A parancsban rendelt büntetések elengedôje 2438 Ha a parancsot az Apostoli Szentszék adta ki, a benne rendelt büntetés elengedésére is csak ô jogosult[54]. 2439 A nem az Apostoli Szentszék, hanem más egyházi hatóság parancsával elrendelt akár utólag kimondandó, akár önmagától beálló büntetést elengedheti: 1) az elkövetô tartózkodási helyének ordináriusa; 2) ha pedig a büntetést már kimondták vagy kinyilvánították, az az ordinárius, aki a büntetô pert kezdeményezte vagy a büntetô határozatot (mely a büntetést kiszabja vagy kinyilvánítja) személyesen vagy más útján kiadta (1356. k. 1. §). 2440 Mielôtt a büntetést elengednék, meg kell kérdezni a büntetést kilátásba helyezô parancs kiadóját, hacsak ez rendkívüli körülmények miatt nem lehetetlen (1356. k. 2. §). Ha ez a megkérdezés -- hasonlóan a törvényben rendelt büntetés elengedésekor az azt közvetve vagy közvetlenül kiszabó vagy kinyilvánító ordinárius megkérdezéséhez (vö. 1355. k. 1. § 2) -- elmarad, a büntetés elengedése, egyes szerzôk szerint[55], a 127. k. 2. § 2. száma értelmében érvénytelen. Mások szerint ez a megkérdezés nem szükséges az elengedés érvényességéhez, mivel -- bár a CIC parancsoló jelleggel írja elô -- az a záradék járul hozzá, hogy lehetségesnek is kell lennie[56]. d. A büntetések elengedése belsô, szentségi fórumon 2441 Rendes körülmények között belsô fórumon, de csak szentségi gyónás keretében[57] büntetéseket engedhet el: 1) a felszentelt püspökök, ha a büntetés önmagától beálló, törvényben rendelt, még nem nyilvánították ki, és nincs a Szentszéknek fenntartva (1355. k. 2. §; lásd fent b); 2) a penitenciárius kanonok, illetve a káptalan hiányában erre kijelölt pap, ha a büntetés önmagától beálló cenzúra, még nem kinyilvánított, a Szentszéknek nincs fenntartva, és feltéve, hogy annak az egyházmegyének a területén gyóntat, amelyben ezt a tisztséget viseli, vagy annak területén kívül, de annak az egyházmegyének a hívét gyóntatja (508. k.); 3) kórházakban, börtönökben és tengeri úton (de nem repülôgépen[58]) a kórházlelkész, börtönlelkész, illetve a hajólelkész, ha a büntetés önmagától beálló cenzúra, még nincs kinyilvánítva és nem fenntartott (566. k. 2. §). Ez utóbbi esetben a CIC a büntetés elengedésének jogát nem korlátozza a belsô szentségi fórumra, hanem megszorítás nélkül adja meg. Megjegyzendô, hogy a penitenciárius kanonok büntetést elengedô hatalma nem delegálható (508. k.). 2442 Halálveszélyben bármely pap (az is, akinek nincs gyóntatási felhatalmazása, vagy akár ki van közösítve), bármely cenzúrát bármely gyónónak elengedhet a szentségi gyónás keretében (976. k.). Ha azonban a halálveszélyben lévô gyónó utóbb felépül, és az elengedett cenzúra az Apostoli Szentszéknek volt fenntartva vagy már kiszabott vagy kinyilvánított volt, ugyanolyan felfolyamodásra van szükség, mint az úgynevezett sürgôs esetekben, melyekrôl az alábbiakban szólunk (1357. k. 3. §). 2443 Sürgôs esetekben, vagyis olyankor, ha a gyónónak (a szentségek vételétôl ôt eltiltó büntetés miatt) nehéz lenne a súlyos bűn állapotában maradnia az illetékes elöljáró intézkedéséhez szükséges idôn át, a gyóntató (vagyis a gyóntatási felhatalmazással rendelkezô pap) a szentségi gyónás keretében elengedheti a ki nem nyilvánított, önmagától beálló kiközösítést vagy egyházi tilalmat tartalmazó cenzúrát (1357. k. 1. §). Ez a lehetôség értelemszerűen nem vonatkozik a felfüggesztésre, mert az nem tilt el a szentségek vételétôl (vö. 1333. k.). Mikor a gyóntató a büntetést elengedi: 1) köteleznie kell a gyónót a büntetésbe való visszaesés terhe alatt, hogy egy hónapon belül a büntetés elengedésére illetékes elöljáróhoz (Apostoli Penitenciária, ordinárius) vagy felhatalmazással rendelkezô paphoz forduljon, és kövesse annak utasításait; 2) addig is arányos elégtételt kell adnia, és elô kell írnia a botrány és a kár helyrehozását, ha ez sürgôs (1357. k. 2. §). Noha a felfolyamodás maga a gyónó kötelessége, elvégezheti azt helyette a gyóntató is az érintett nevének említése nélkül (uo.). 2444 A hatályos Egyházi Törvénykönyv nem említi már azt az esetet, amikor az utólagos felfolyamodás nagy kellemetlenség nélkül nem lehetséges (vö. 1917-es CIC 2254. k. 1. §). Mindenesetre egyesek hangsúlyozzák, hogy a felfolyamodás kötelezettsége megszűnik, ha az érintett súlyos hibáján kívül egy hónapon belül nem tudott felfolyamodni[59]. Meggyôzôbbnek látszik azonban az a vélemény, amely szerint a gyónó számára kijelölt egy hónapos felfolyamodási határidô nem telik addig, amíg akadályozva van a felfolyamodásban[60], hiszen a valakinek valamilyen cselekvésre engedélyezett határidôket a kánonjogban hasznosnak (vö. 201. k. 2. §) szokás vélelmezni[61]. 2445 A sürgôs esetekre szóló fenti lehetôség nem vonatkozik a már kinyilvánított vagy az utólag kimondandó büntetésként kiszabott cenzúrákra -- hiszen így a külsô és a belsô fórum között feszültség keletkezne --, viszont vonatkozik az Apostoli Szentszéknek fenntartott büntetésekre is. 3. AZ ELENGEDÉS SZABÁLYAI a. Cenzúrák elengedése 2446 Mint fentebb már említettük, a cenzúra csakis akkor engedhetô el, ha a tettes a makacssággal felhagyott (vö. 1347. k. 2. §); ha viszont felhagyott vele, a büntetés elengedése kötelezô (1358. k. 1. §). Aki a cenzúrát elengedi, az 1348. k. szerint ugyanakkor figyelmeztetésekkel, a lelkipásztori gondoskodás más eszközeivel is élhet, vagy kiszabhat büntetô óvintézkedéseket, illetve vezeklést is (1358. k. 2. §). b. Több büntetés elengedése 2447 Ha valaki általános elengedést kapott, ezzel mentesült minden ôt terhelô büntetés alól, kivéve azokat a büntetéseket, amelyeket kérvényében rosszhiszeműen elhallgatott (vö. 63. k. 1. §). Aki pedig nem általános elengedésben részesült, az ôt sújtó büntetések közül csak azoktól szabadul meg, melyeket az elengedô intézkedés kifejezetten jelez (1359. k.). Természetesen az egyes hatóságoktól kiadott általános elengedô intézkedések csak azokra a büntetésekre terjedhetnek ki, melyek elengedésére az adott hatóság illetékes. c. A félelembôl végzett elengedés 2448 A büntetés súlyos félelem hatására megadott elengedése érvénytelen (1360. k.). Noha a jogcselekményekrôl szóló általános alapelv szerint (125. k. 2. §) a súlyos félelembôl végzett cselekmény is érvényes, ebben a vonatkozásban a CIC másként rendelkezik. Ennek indoka lehet a közérdek védelme, a büntetések hatékonyságának fenntartása, de az a meggondolás is, hogy ha a megfélemlítô esetleg maga a tettes, akkor az ô esetében még nem lehet szó javulásról. d. Büntetés elengedése távollévônek 2449 Noha a szentségi feloldozás (és így gyakorlatilag a szentségi gyónás keretében való büntetés-elengedés is) csak a tettes jelenlétében lehetséges, a büntetés elengedése önmagában jogcselekmény, ezért -- valahányszor nem belsô, szentségi fórumon történik -- sor kerülhet rá az érintett távollétében is[62] (1361. k. 1. §). e. A feltételes elengedés 2450 Ugyancsak a büntetés elengedésének jogcselekményi mivoltából következik, hogy feltételesen is történhet (1361. k. 1. §). Az elengedés feltétele lehet múltbeli (pl. ha a tettes a botrányt vagy a kárt helyrehozta), jelenre vonatkozó (pl. ha a kár jóvátételét megígéri) vagy jövôbeli (pl. ha a kárt meghatározott idôn belül jóváteszi). A jövôbeli feltétel lehet megsemmisítô (resolutoria), ha a feltétel elmaradása a büntetésbe való visszaesést vonja maga után, vagy felfüggesztô (suspensiva) ha a büntetés elengedése csak akkor lép hatályba, mikor a feltétel majd teljesül. Többen a megsemmisítô feltétel tipikus példáját látják a visszaesés terhe alatt felfolyamodást kívánó, belsô fórumon adott büntetés-elengedésekben, melyekrôl fentebb (2. d) szóltunk[63]. f. Az elengedés formája és nyilvánossága 2451 Külsô fórumon a büntetés elengedését írásban kell adni, hacsak súlyos ok (pl. a botrány elkerülése) mást nem indokol (1361. k. 2. §). Úgy tűnik azonban -- külsô fórumra szóló közigazgatási intézkedésrôl lévén szó --, hogy az elengedés tényét legalább utólag valamiképpen írásban is rögzíteni kell a bizonyíthatóság kedvéért (vö. 37. k.). 2452 Ugyanakkor ügyelni kell, hogy sem az elengedés kérése, sem maga az elengedés ne kerüljön nyilvánosságra, csupán annyira, amennyire ez a tettes hírének védelmére hasznos (pl. nehogy úgy tűnjék, hogy megszegi az ôt sújtó büntetést), vagy a botrány helyrehozatalára szükséges (1361. k. 3. §). g. Az elengedés rítusa 2453 Belsô fórumon való büntetés-elengedéskor természetesen írásbeli forma nem szükséges, viszont meg kell tartani a büntetések elengedésének rítusát (Ordo Paenitentiae, 1973. XII. 2, Appendix I; magyarul: Bűnbocsánat és Oltáriszentség. Szertartáskönyv, Bp. 1976, 143). Ez a rítus, ha gyónás keretében történik az elengedés, egybeesik magának a feloldozásnak a formulájával. ,,Megteheti azonban a gyóntató, hogy mielôtt feloldozást ad a bűnök alól, megadja az egyházi fenyíték alól a feloldozást az alábbi szöveg szerint, melyet az egyházi fenyíték gyónáson kívüli feloldozásánál használunk''. Ha a pap a megtérônek a büntetést gyónáson kívül engedi el -- a fentiekben leírt szabályok megtartásával --, az alábbi formulát használja: ,,A nekem adott felhatalmazás alapján, én feloldozlak téged a kiközösítés (vagy felfüggesztés, vagy egyházi tilalom) köteléke alól. Az Atya, és a Fiú † és a Szentlélek nevében'' (uo.). 4. AZ ELÉVÜLÉS 2454 A büntetés alól elévülés útján mentesülni lehet: 1) a bűnvádi kereset (actio criminalis) elévülésével, amit a bűncselekmény elévülésének is szokás nevezni; 2) a büntetés elévülésével, vagyis a már kiszabott vagy kinyilvánított büntetés végrehajtása iránti kereset (actio ad poenam exsequendam) elévülésével. 2455 A bűnvádi kereset általában a bűncselekmény elkövetésének napjától, vagy ha az tartós vagy állapotszerű volt, megszűnésének napjától számított (1362. k. 2. §) három év alatt évül el. Kivételt képeznek azok a büntetendô cselekmények, melyek: 1) a Hittani Kongregációnak vannak fenntartva (ezek sohasem évülnek el[64]); 2) az 1394., 1395., 1397. és 1398. kánonban szerepelnek (klerikusok, örökfogadalmas szerzetesek házassági kísérlete, klerikusok szexuális bűncselekményei, emberölés, emberrablás, csonkítás, súlyos megsebesítés, magzatelhajtás; ezek elévülési ideje öt év); 3) az egyetemes jogban nincsenek büntetve, a részleges törvény pedig más elévülési idôt ír elô számukra (1362. k. 1. §). 2456 A büntetés elévülését a büntetô ítélet vagy határozat jogerôre emelkedésének napjától kell számítani. A már kiszabott vagy kinyilvánított büntetés végrehajtása iránti ilyen kereset ugyanannyi idô alatt évül el, amennyi alatt az illetô büntetendô cselekmény miatti bűnvádi kereset elévült volna (1363. k.). Ha pl. valaki egy különleges kategóriába nem tartozó -- tehát három év alatt elévülô -- bűncselekményt követett el, s az elkövetés után két és fél évvel büntetôeljárást indítanak ellene, és büntetést szabnak ki vagy nyilvánítanak ki rá, akkor ennek az ítéletnek vagy határozatnak a jogerôre emelkedésétôl számított újabb három éven belül évülne el a büntetés végrehajtása iránti kereset. 2457 A büntetés a tettest attól kezdve kötelezi, hogy a bíró, illetve a büntetô elöljáró végrehajtási határozatát (1651. k.) közölték vele. Amíg ez a közlés meg nem történik, telik a büntetés elévülésének ideje (1363. k. 1. §). 2458 Az önmaguktól beálló büntetések azonnal kötelezik a tettest. Rájuk nézve az elévülés a büntetés kinyilvánítása, illetve a kinyilvánító határozat vagy ítélet közlése iránti keresetet érinti. ======================================================================== 92. §. BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNYEK A VALLÁS ELLEN ÉS AZ EGYHÁZ EGYSÉGE ELLEN 1. HITEHAGYÁS, ERETNEKSÉG, SZAKADÁRSÁG a. A tényállás 2459 A hitehagyás, az eretnekség és a szakadárság fogalmát a 751. k. határozza meg. Ahhoz, hogy ezek a cselekmények büntethetôk legyenek, szükséges, hogy az eretnek, hitehagyó vagy szakadár megnyilvánulást más is észlelje (vö. 1330. k.). Az egyház tanítói feladatáról szólva már említettük, hogy a katolikus egyházzal teljes közösségben nem lévô keresztény közösségekben keresztelt és nevelt személyek nem tartoznak az eretnekség, illetve a szakadárság büntetendô cselekményének elkövetôi közé (SecrChristUnit, Directorium, Ad totam Ecclesiam, 1967. V. 14, nr. 19: AAS 59, 1967, 581; magyarul: PM VI, 19). b. A büntetés 2460 A hitehagyó az eretnek és a szakadár önmagától beálló kiközösítésbe esik. Ha az illetô klerikus, kiszabhatók rá ezenkívül még az 1336. k. 1. § 1--3 számában említett büntetések is (1364. k. 1. §). Ha pedig a tartós makacsság vagy a botrány súlyossága indokolja, a fent említettekhez még más a törvényben közelebbrôl meg nem határozott fakultatív büntetések is hozzáadhatók, beleértve a klerikusi állapotból való elbocsátást is (1364. k. 2. §). 2461 Ezekhez a hit és az egyházi közösség elleni súlyos büntetendô cselekményekhez a büntetéseken kívül a jog még más, a szó szoros értelmében büntetésnek nem minôsülô hatásokat is fűz. Ilyenek: 1) magánál a jognál fogva történô elmozdítás az egyházi hivatalból (194. k. 1. § 2), ha az elkövetô ilyennel rendelkezett; 2) kötelezô (de nem automatikus) elbocsátás a hivatalos társulásokból (316. k. 2. §); 3) automatikus elbocsátás a szerzetes intézményekbôl, a világi intézményekbôl és az apostoli élet társaságaiból (694. k. 1. §, 729. k., 746. k.). Ezenkívül az elkövetôk elvesztik jogi alkalmasságukat mindazokra a megbízatásokra és tevékenységekre, amelyekhez igazhitűség (integritas doctrinae) vagy a katolikus egyházzal való teljes közösség (plena communio) szükséges. Így -- ha állásuk nem volna is egyházi hivatal -- el kell mozdítani a katolikus egyetemek, valamint az egyházi egyetemek és fakultások tanárait, ha ezeket a bűncselekményeket követik el (810. k. 1. §, 818. k.). A tanok vizsgálatára szolgáló eljárás rendjérôl a Hittani Kongregáció 1997. VI. 29-én rendelkezett (Agendi ratio in doctrinarum examine: AAS 89, 1997, 852--877). 2462 Függetlenül attól, hogy az elkövetô esetleg jóhiszeműen vagy ôszinte meggyôzôdésbôl jut is az egyház hitével ellentétes véleményre, a bűncselekmény megvalósul, mivel a 751. kánon szerint ezek a cselekmények tudatos, szándékos, az eretnekség esetén pedig kifejezetten makacs (hivatalos közlés, a helyreigazításra való felszólítás után is kitartó) magatartást tételeznek fel, vagyis megfelelnek a büntetendô cselekmény kánoni fogalmának (1321. k. 1. §). Ezeknek a tetteknek a büntetése nélkül az egyház nem volna képes híven megôrizni és továbbadni a rábízott krisztusi örömhírt. Ezért is lépett fel már az apostoli egyház olyan határozottan az eretnekségekkel és azok híveivel szemben. Ennek során az egyház tagjainak, a tôle evangéliumi tanítást kapó többi embereknek és maguknak az ilyen cselekmények elkövetôinek üdvösségét igyekezett szolgálni (1Tim 1,19-- 20; 2Tim 2,17--18; vö. 1Kor 5,4--5)[65]. 2. SZENT DOLGOKBAN VALÓ KÖZÖSKÖDÉS a. A tényállás 2463 Az egyházban a szent dolgokban való tiltott közösködés (vetita communicatio in sacris) büntetendô cselekmény (1365. k.). Azt, hogy a szent dolgokban, istentiszteleti cselekményekben mikor megengedett a közösség a nem katolikusokkal, külön jogszabályok tartalmazzák (ezek lehetnek részlegesek is, vö. 755. k.; Direct., La recherche de l'unité, nr. 102--142). A szentségek kiszolgáltatására nézve az általános elv az, hogy ôket nem katolikusoknak kiszolgáltatni, vagy nem katolikusoktól felvenni tilos. Számos jelentôs kivételt tartalmaz azonban a 844. k., valamint a 861. k. 2. §-a. A koncelebráció tilalmát nem katolikusokkal a 908. k. külön is hangsúlyozza. A liturgia végzésének általános alapelvét a 834. k. 2. § szögezi le. b. A büntetés 2464 A szent dolgokban való tiltott közösködés büntetése kötelezô, de meghatározatlan (,,megfelelô büntetéssel büntetendô'', 1365. k.). 3. A NEM KATOLIKUS KERESZTELÉS ÉS NEVELÉS a. A tényállás 2465 Ezt a büntetendô cselekményt csak szülôk vagy szülôket helyettesítô személyek követhetik el. A bűncselekmény akkor valósul meg, ha gyermeküket nem katolikus vallásban való keresztelésre vagy nevelésre átadják (1366. k.). A nem katolikus nevelésre való átadás nem azt jelenti, hogy nem katolikus szellemű intézetben nevelteti valaki a gyermekét (ez nem büntetendô), hanem hogy nem katolikussá, hanem más világnézetűvé tételét önként akarja[66]. Ez pedig az illetô saját hitére nézve is kétségeket ébreszt (vö. 1917-es CIC 2319. k. 2. §). 2466 Egyes szerzôk szerint[67] a kánonjogban jelzett büntetés csak a tisztán katolikus házasságokra vonatkoztatható, hiszen vegyes házasságban a katolikus félnek a gyermek katolikus nevelése érdekében csak ,,erejéhez képest'' kell mindent megtennie[68]. Ez az érvelés azonban nem látszik meggyôzônek. Úgy tűnik ugyanis, hogy ha vegyes házasságban a katolikus fél a nevelés dolgában azért enged, mert különben felbomlana az együttélés, súlyos félelem hatására cselekszik. Ilyen helyzetben azonban -- a katolikus nevelés erkölcsi kötelezettségének kérdésétôl eltekintve -- a félelem amúgy is enyhítô (de nem mentô) körülmény (1324. k. 1. § 5), még akkor is, ha valaki tisztán katolikus házasságban vagy házasságon kívül él. Ha pedig a katolikus kereszteltetés és nevelés valakinek -- noha minden tôle telhetôt megtesz -- nem áll módjában, részérôl nem lehet szó büntetendô cselekményrôl, mert hiányzik a szándékosságon vagy gondatlanságon alapuló súlyos beszámíthatóság (vö. 1321. k. 1. §)[69]. Ha viszont valakinek módjában áll, hogy gyermekét nem katolikus keresztelésre vagy nevelésre ne adja át (hanem katolikus nevelést adjon neki), akkor büntetendô cselekményt követ el, ha ezt mégis megteszi. Ez pedig azokra a katolikusokra is érvényes -- sôt egyesek szerint gyakorlatilag fôként rájuk vonatkozik[70] --, akik vegyes házasságban élnek. 2467 Természetesen a szülôket felszólítja a jog (798. k.), hogy olyan iskolákra bízzák gyermeküket, melyekben katolikus nevelést nyújtanak. Ha erre nincs lehetôség, a szülôk kötelesek gondoskodni az iskolán kívüli katolikus nevelésrôl (uo.). A katolikus nevelés puszta elhanyagolása, noha erkölcsileg súlyos mulasztás lehet, büntetendô cselekménynek nem minôsül. b. A büntetés 2468 A fenti cselekményre az Egyházi Törvénykönyv kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel, mely azonban lehet -- és a CIC elsô helyen ezt említi (!) -- cenzúra is (1366. k.). Az 1917-es CIC ezekre a büntetendô cselekményekre még önmagától beálló kiközösítést rendelt (1917-es CIC 2319. k. 1. § 3--4). 4. A SZENT SZÍNEK MEGGYALÁZÁSA a. A tényállás 2469 A legszentebb eucharisztia, vagyis az átváltoztatott színek bármelyike (akár a kenyér, akár a bor) meggyalázásának három típusa képez büntetendô cselekményt: 2470 1) Az eucharisztia ledobása vagy eldobása, azaz nem illô, közönséges (még ha nem is szennyes) helyre való tiszteletlen odaöntése, szórása stb. Ilyen pl. a földre, a templom padlójára, templomon kívüli helyre dobás vagy a szent vér megvetésbôl vagy vallástalan érzületbôl fakadó kiöntése[71]. Egyébként külön szentséggyalázó szándékra a bűncselekménynek ehhez az elsô típusához nincs szükség, elegendô a szent színeket tudatosan alkalmatlan helyre dobni vagy önteni. Ezért a bűncselekményt elköveti az a tolvaj is, akit csak a szent edények ellopásának szándéka vezet, de pl. a szentostyát a padlóra borítja. Nem követi viszont el a hagyományos kazuisztika szerint ezt a büntetendô cselekményt, ha a szentostyákat magába a tabernákulumba vagy az oltár lapjára helyezi, hacsak ezt nem erôszakos vagy teljesen illetlen módon vagy mise közben végzi[72]. A Pápai Törvénymagyarázó Tanács 1999. VII. 3-i hiteles magyarázata (AAS 91, 1999, 918) szerint az 1367. k.-ban (és a CCEO 1442. k.-jában) szereplô ,,eldobni'' (abicere) igén, melyet a magyar fordítás eleve a ,,meggyaláz'' szóval adott vissza, nemcsak a szent színek ledobását vagy kidobását kell érteni, hanem azok akarattal történô és súlyos megvetést kifejezô kezelését, meggyalázását is. 2471 2) Az eucharisztia szentségtörô célra való elvitele. 2472 3) Az eucharisztia szentségtörô célra való magánál tartása. Ez történhet az elkövetô ruhájában, felszerelési tárgyaiban, lakásában vagy másutt, lehet akár nyilvános, akár titkos. 2473 A második és harmadik pontban említett esetekben az 1917-es CIC 2320. k. a bűncselekményhez csupán ,,rossz célt'' kívánt. A hatályos egyházjog már csak a szentségtörô szándékkal elkövetett ilyen tetteket bünteti. A szentségtörés fogalmán hagyományosan ,,Istennek szentelt személyek, tárgyak és helyek megsértésével okozott tiszteletlenséget''[73] értettek. Ez a fogalom az eucharisztia esetében ma is alkalmazható. b. A büntetés 2474 A fenti büntetendô cselekmény bármelyik fajtájának elkövetôjét önmagától beálló kiközösítés sújtja, melynek elengedése az Apostoli Szentszéknek van fenntartva (1367. k.). Ha a tettes klerikus, ezen túlmenôen még más büntetéssel is lehet büntetni, beleértve a klerikusi állapotból való elbocsátást is (uo.). Mivel Urunk Jézus Krisztus valóságos jelenléte elleni bűncselekményrôl van szó, a büntetés a Codexben található legsúlyosabbak közé tartozik. 5. A HAMIS ESKÜ a. A tényállás 2475 Aki egyházi hatóság elôtt valamit állítva vagy ígérve hamis esküt tesz (az eskü fogalmáról lásd 1199. k. 1. §), büntetendô cselekményt követ el. b. A büntetés 2476 A hamis eskü büntetése kötelezô, de meghatározatlan (1368. k.). 6. A VALLÁS NYILVÁNOS MEGSÉRTÉSE a. A tényállás 2477 A Codex az 1369. kánonban különbözô alkalmakkor és módokon elkövetett különféle megnyilvánulásokat minôsít büntetendônek. Az a közös bennük, hogy mindnyájan a vallás valamilyen nyilvános megsértésével járnak. E bűncselekmény alkalmai, illetve módjai a következôk lehetnek: 1) nyilvános elôadás vagy összejövetel[74]; 2) nyilvánosan terjesztett írás; 3) a tömegtájékoztatási eszközök. A bűncselekményt megvalósító megnyilvánulás lehet: 1) káromlás (blasphemia), vagyis Isten közvetlen vagy (a szentségek, szentek révén) közvetett gyalázása szóval vagy jellel (természetesen csak ha szándékos[75], ám a beszámíthatóságot a külsô tett alapján már vélelmezzük, vö. 1321. k. 3. §); 2) a jó erkölcs súlyos megsértése; 3) a vallás vagy az egyház megsértése; 4) gyűlölet vagy megvetés szítása a vallás vagy az egyház ellen (1369. k.). b. A büntetés 2478 A vallás ilyen nyilvános megsértéseire a CIC kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel. A büntetéseken kívül a tömegtájékoztatási eszközök helyes használatáról az egyházi hatóságnak más eszközökkel is gondoskodnia kell, vö. 822--832. k. (különösen: 831. k. 2. §, 823. k. stb.). ======================================================================== 93. §. BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNYEK AZ EGYHÁZI HATÓSÁGOK ELLEN ÉS AZ EGYHÁZ SZABADSÁGA ELLEN 1. ,,EGYHÁZI'' SZEMÉLY ELLENI FIZIKAI ERÔSZAK a. A tényállás 2479 Az egyházban az egyházi rend szentségével szent szolgálatra rendelt vagy az evangéliumi tanácsok vállalásával megszentelt bizonyos személyek elleni sajátos erôszakos cselekményeket a törvény bünteti. Ennek a bűncselekménynek a tényállását két alapvetô elem határozza meg: az a személy, aki ellen elkövetik, valamint az erôszakos cselekmény tartalma. A cselekmény külsô, fizikai erôszak alkalmazása (vagyis nem csupán pl. szavakban megnyilvánuló sértés), mely a személyre (testére, szabadságára, becsületére s nem pl. tulajdonára) irányul. Nem szükséges, hogy az erôszak eredményt érjen el. Ha az erôszakot jogos védelembôl alkalmazzák, nem valósul meg a bűncselekmény[76]. Ez az elem a büntetendô cselekmény minden formájában azonos. 2480 A második elem a személy, aki ellen az erôszakot alkalmazzák. Aszerint, hogy a pápa vagy felszentelt püspökök vagy klerikusok, illetve szerzetesek voltak az erôszak célpontjai, a bűncselekménynek három fajtája különböztethetô meg. A klerikusok, illetve szerzetesek elleni erôszak esetén a bűncselekmény megvalósulásához az is szükséges, hogy az erôszakot a hit, az egyház, az egyházi hatalom vagy a szolgálat iránti megvetésbôl alkalmazzák (1370. k.). b. A büntetés 2481 Ha a fizikai erôszakot a pápa ellen alkalmazzák, a büntetés az Apostoli Szentszéknek fenntartott, önmagától beálló kiközösítés; ha az elkövetô klerikus, ehhez a büntetendô cselekmény súlyossága szerint más büntetést is hozzá lehet adni, beleértve a klerikusi állapotból való elbocsátást is (1370. k. 1. §). 2482 Ha ugyanezt felszentelt püspök sérelmére követték el, a büntetés önmagától beálló egyházi tilalom; ha pedig a tettes klerikus, ezenkívül még önmagától beálló felfüggesztés is (1370. k. 2. §). 2483 Ha a fizikai erôszakot klerikus vagy -- akár férfi, akár nôi -- szerzetes, de nem a világi intézmények vagy az apostoli élet társaságai valamely tagja ellen alkalmazták, mégpedig, mint említettük, a hit, az egyház, az egyházi hatalom vagy a szolgálat iránti megvetésbôl, akkor a büntetés kötelezô, de meghatározatlan (1370. k. 3. §). 2484 A püspökök, a klerikusok és a szerzetesek tettleges bántalmazása elleni büntetô szankció a középkori privilegium canonis intézményébôl ered. A különbözô, fôként földesúri hatalmaskodásnak kiszolgáltatott klerikusokat az egyház büntetô rendelkezésekkel védte. A püspökök bántalmazása ellen a kiközösítés büntetését a IX. századtól erôteljesen igényelte, s lehetôség szerint alkalmazta is az egyház (vö. C. 3 q. 5 c. 13; C. 17 q. 4 c. 22 stb.), a klerikusok bántalmazói elleni kiközösítést részleges zsinatok határozatai után 1139-ben a II. Lateráni Zsinat 15. kánonja írta elô (C. 17 q. 4 c. 29) egyetemes érvénnyel. A mai egyházjogban ezek a büntetések már enyhébbek. 2. AZ ENGEDETLENSÉG a. A tényállás 2485 Az Egyházi Törvénykönyv 1371. kánonja a krisztushívôknek a 212. k. 1. §-ában leírt engedelmességi kötelezettsége megsértésének két fajtáját bünteti: a hit dolgában való engedetlenséget és az egyéb fegyelmi kérdésekben tanúsított engedetlenséget: 2486 1) A hitehagyás, az eretnekség és a szakadárság (1364. k. 1. §) esetein kívül az is büntetendô cselekmény, ha egy katolikus: a pápától vagy az egyetemes zsinattól elítélt tanítást tanít, vagy a pápától, illetve a püspökök testületétôl hiteles tanítóhivataluk gyakorlásaként hirdetett hitbeli vagy erkölcsi tanítást (vagyis az egyetemes és hiteles tanítóhivatal olyan nem véglegesen kötelezôként adott tanítását, mely iránt az értelem és az akarat vallásos meghajlása kötelezô, vö. 752. k.) makacsul elutasít, és ezt az Apostoli Szentszéktôl vagy az ordináriustól kapott figyelmeztetés után nem vonja vissza (1371. k. 1). Ugyanez a büntetés vonatkozik a 750. k. 2. §-ában említett tanítás elutasítóira is. Ezt a kiegészítést II. János Pál pápa 1998. V. 18-án kelt Ad tuendam fidem kezdetű motu propriója iktatta az 1371. k. 1. számának szövegébe (AAS 90, 1998, 460). 2487 A pápától vagy az egyetemes zsinattól elítélt tan tanítása a kiegészítô jogszabályok (pl. SC Fid, Normae, Nova agendi ratio in doctrinarum examine, 1971. I. 15, nr. 3: AAS 63, 1971, 234; SC InstCath, Ordinationes, Universitatis vel facultatis, 1979. IV. 29, Art. 22: AAS 71, 1979, 5; Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 51: AAS 80, 1988, 873--874), valamint a szakirodalom fényében nem csupán katedráról való oktatást, hanem más módon való nyilvános terjesztést is jelent[77]. 2488 2) Az egyéb fegyelmi ügyekben való engedetlenség akkor büntetendô cselekmény, ha: az Apostoli Szentszék, az ordinárius vagy az elöljárók által kiadott törvényes parancsot vagy tilalmat szegi meg, és elkövetôje figyelmeztetés után is kitart benne (1371. k. 2). b. A büntetés 2489 A Codex a fent leírt büntetendô cselekmény mindkét típusára kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel (1371. k.). A bűncselekmény mindkét formájának megvalósulásához szükséges a figyelmeztetés. A figyelmeztetéssel ellátott felszólításnak nem feltétlenül szükséges meghatározott büntetéssel fenyegetni azt, aki vonakodik engedelmeskedni, elegendô az érintettet az engedelmességre felszólítani (esetleg általában utalva arra, hogy ez az engedetlenség büntetendô), hiszen maga a kánon is meghatározatlan szankciót rendel. 2490 Megjegyzendô, hogy azok a parancsok, amelyek makacs áthágásáról itt szó van, nem feltétlenül (sôt jellegzetesen nem) büntetô parancsok. A büntetô szankcióval ellátva kiadott, azaz büntetô parancs (1319. k.) meghatározott büntetéseket helyez kilátásba. Itt azonban a törvény (1371. k. 2) rendeli a büntetést az egyébként ilyet nem említô parancs áthágására. 2491 Az engedetlenség itt felsorolt fajtáinak egyéb jogkövetkezményei is lehetnek, különösen a szerzetesek és az apostoli élet társaságainak tagjai számára (elbocsátás az intézménybôl, vö. 696. k. 1. §, 746. k.). 3. FELFOLYAMODÁS A PÁPA INTÉZKEDÉSE ELLEN a. A tényállás 2492 A pápa egyházkormányzati primátusából következik, hogy nála magasabb hatóság nincs az egyházban. Ezzel a hittani alapelvvel kerül ellentétbe az, aki a pápa intézkedése ellen más egyházi hatósághoz folyamodik (Conc. Vat. I, Const., Pastor aeternus 3: DS 3063). Ezért jelenti ki külön is a 333. k. 3. §-a, hogy a pápa ítélete vagy határozata ellen sem fellebbezés sem felfolyamodás nincs. A pápa intézkedése ellen felfolyamodással az követ el büntetendô cselekményt, aki az egyetemes zsinathoz vagy a püspökök testületéhez folyamodik (1372. k.). Az itt szereplô pápai intézkedések nem csupán végrehajtóiak pl. egyedi parancsok, határozatok lehetnek, hanem bármilyen fajtájúak, így törvények is[78]. Szükséges azonban, hogy magának a pápának az intézkedései legyenek, ne pedig a római kúria hatóságaitól származzanak (vö. 18. k.)[79]. Megjegyzendô, hogy ezen a téren egy-egy egészen különös formában megadott pápai jóváhagyás vagy megerôsítés magyarázati problémákat vethet fel. Magának a felfolyamodásnak hivatalos formában kell történnie ahhoz, hogy a bűncselekmény megvalósuljon (vö. 18. k.). b. A büntetés 2493 A fenti cselekményre a CIC kötelezô büntetést rendel, mégpedig cenzúrát. Ennek fajtáját azonban már nem határozza meg (1372. k.). 4. AZ IZGATÁS a. A tényállás Az 1373. kánonban leírt büntetendô cselekménynek két típusa van: 2494 1) Az ellenségeskedés vagy gyűlölet szítása, ha ez: a) az alárendeltek körében; b) nyilvánosan; c) az Apostoli Szentszék vagy az ordinárius ellen; d) ezek egyházi hatalma vagy szolgálata alapján hozott valamilyen intézkedése miatt történik. 2495 2) Az engedetlenségre ingerlés, ha ez: a) nyilvánosan; b) az alárendeltek körében; c) az Apostoli Szentszék vagy az ordinárius iránti engedelmesség ellen történik. b. A büntetés 2496 A büntetendô cselekmény mindkét fajtájára ugyanaz a kötelezô büntetés van rendelve: utólag kimondandó egyházi tilalom vagy más megfelelô büntetés (1373. k.). 5. EGYHÁZELLENES TÁRSULÁSOK a. A tényállás 2497 Az egyház ellen ,,mesterkedô'' társulásokkal kapcsolatban a CIC két fajta büntetendô cselekményt különböztet meg: 1) az ilyen társulásba való belépést, pontosabban a benne való tagságot (vagyis a büntetendô cselekmény után az elévülési idô a tagság megszűnésétôl kezdôdik)[80]; 2) az ilyen társulás elômozdítását vagy vezetését (1347. k.). 2498 Az egyház elleni mesterkedés gyakorlati tevékenységet jelöl. A Codex nem nevezi meg konkrétan, hogy melyek ezek a társulások. Mivel már XIII. Leó Humanum genus kezdetű enciklikájában (1884. IV. 20: DS 3156--3158), a Szent Officium ezt követô utasításában (Ad gravissima avertenda, 1884. V. 10: DS 3159--3160), majd különösen az 1917-es CIC 2335. kánonjában kifejezetten szó van a szabadkôművességrôl, a hatályos CIC 1347. kánonja kapcsán ki szokás térni arra a kérdésre, hogy a szabadkôművességhez való csatlakozás megvalósítja-e a fenti büntetendô cselekményt. Az 1917-es CIC 2335. kánonja a szabadkôművességhez tartozást még kiközösítéssel büntette. A hetvenes években katolikus személyiségek és egyes olyan páholyok képviselôi között, melyek az egyházzal szemben nem ellenségesnek, sôt azt támogatónak jelentették ki magukat, párbeszéd alakult ki[81]. A Hittani Kongregáció 1974. VII. 18- án levelet intézett egyes püspöki konferenciákhoz (Leges V, 6835) ennek a kánonnak a magyarázatáról. Ebben hangsúlyozza, hogy a régi Codex említett kánonja az egyes országokban elôforduló különféle helyzetek miatt az Egyházi Törvénykönyv új kiadásáig hatályban marad, viszont az egyes konkrét esetekben szem elôtt kell tartani, hogy a büntetô törvényt szoros értelemben kell magyarázni, továbbá hogy ez a kánon -- biztosan alkalmazható vélemény szerint -- csak azokra a katolikusokra vonatkozik, akik az egyház ellen ténylegesen mesterkedô társulások tagjai. Fenntartja azonban, hogy a klerikusoknak, a szerzeteseknek és a világi intézmények tagjainak továbbra is tilos bármiféle szabadkôműves egyesület tagjának lenni. Mivel azonban ezt a levelet késôbb publikálták, és ennek nyomán téves magyarázatok terjedtek el róla, ugyanaz a Hittani Kongregáció 1981. II. 17-én nyilatkozatot (AAS 73, 1981, 240--241) adott ki, melyben hangsúlyozza, hogy a korábbi kánoni fegyelem teljes egészében érvényben van az 1917-es CIC-ben rendelt büntetésekkel együtt, valamint hogy az 1974-es levél a régi kánont nem módosította, csak magyarázatához adott eligazítást. A kongregáció nem akarta a püspöki konferenciákat megbízni azzal, hogy a szabadkôműves társulások természetérôl (vagyis, hogy mesterkednek-e az egyház ellen) általános ítéletet alkossanak[82]. Minthogy pedig az 1983-as CIC már a szabadkôművességet nem említi, felmerült a kérdés, megváltozott-e az egyház álláspontja ebben a tekintetben. A Hittani Kongregáció 1983. XI. 26-án nyilatkozatban (AAS 76, 1984, 300) szögezte le, hogy a Codex hallgatása nem a nézet megváltozásának, hanem szerkesztési elveknek köszönhetô; az egyház negatív véleménye továbbra is fennáll ezekkel a társulásokkal kapcsolatban, mivel elveiket mindig az egyház tanításával ellentétesnek tekintették, és ezért az ilyenekbe való belépést az egyház továbbra is tiltja; akik szabadkôműves társulás tagjai, ,,súlyos bűnben vannak, és nem járulhatnak szentáldozáshoz''; a helyi egyházi hatóságoknak nincs felhatalmazásuk a szabadkôműves társulások természetérôl olyan ítéletet mondani, mely a fenti megítéléssel ellenkezik (uo.). b. A büntetés 2499 A bűncselekmény elsô típusára (tagság) az 1374. k. kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel, a másodikat (elômozdítás, vezetés) pedig kötelezô, utólag kimondandó egyházi tilalommal bünteti. Ezek a büntetési tételek az 1917-es CIC 2335--2336. kánonjában szereplô büntetéseknél jelentôsen enyhébbek. Az átdolgozás során ugyanis a konzultorok nem tartottak szükségesnek önmagától beálló büntetést, mivel ha a tettes magatartása kimerítette a hitehagyás vagy az eretnekség tényállását, akkor rá az 1364. k. szerinti önmagától beálló büntetés amúgy is vonatkozik (vö. Comm 16, 1984, 48--49)[83]. 6. AZ EGYHÁZ SZABADSÁGÁNAK MEGSÉRTÉSE a. A tényállás 2500 Az egyház szabadsága elleni cselekményeknek az 1375. k. három fajtáját bünteti: 1) az egyházi szolgálat, választás, vagy hatalom szabadságának gátolását; 2) a szent javak vagy más egyházi javak törvényes használatának gátolását; 3) a választó, a megválasztott személy, az egyházi hatalom vagy szolgálat gyakorlója (utólagos[84]) megfélemlítését. Ha a választójog, a hatalom vagy a szolgálat gyakorlóját működése elôtt vagy közben gátolják szabadságában az elsô, ha utána félemlítik meg, a harmadik tényállástípus valósul meg. 2501 A szent javak -- függetlenül attól, hogy kinek a tulajdonát képezik -- a CIC IV. könyvében szent dolgok (res sacrae) néven szerepelnek[85]: olyan dolgok, amelyeket felszenteléssel vagy áldással istentiszteleti célra szántak (1171. k.). Az egyházi javak a hivatalos egyházi jogi személyek (vö. 1255. k., 1257--1258. k., 1269. k.) javai[86]. b. A büntetés 2502 A fent leírt sokféle és meglehetôsen eltérô súlyú büntetendô cselekményre az 1375. k. különbségtétel nélkül meghatározatlan és fakultatív (tehát nem kötelezô) büntetést rendel. Ezért egyes szerzôk - - pl. Francesco Nigro[87], Thomas J. Green[88] -- ezt a jogszabályt túl általánosnak találják, s az 1917-es CIC pontosabb tagolását jobbnak, a kánonjog megtartását inkább elôsegítônek minôsítik. 7. A MEGSZENTSÉGTELENÍTÉS a. A tényállás 2503 Az Egyházi Törvénykönyv bünteti az akár ingó, akár ingatlan szent dolgok megszentségtelenítését (profanatio). A szent dolog kánoni fogalma ebben az összefüggésben is az, amit az 1171. k. ír le (lásd fent 6). A ,,megszentségtelenítés'' kifejezés a CIC-ben az ezt a bűncselekményt tartalmazó kánonon (1376. k.) kívül egyedül az eucharisztiával összefüggésben (938. k. 3. §) fordul elô. A bűncselekmény vonatkozásában, szent helyek esetén egyes szerzôk az 1211. k. szerinti meggyalázást (violatio) értik megszentségtelenítésen[89]. Meggyôzôbbnek látszik az az általános megállapítás, hogy a bűncselekményhez elegendô a szent dolgok ilyen sajátos rendeltetésével (és így az 1171. k. elôírásával) ellenkezô, közönséges vagy nekik meg nem felelô céllal történô használata[90]. b. A büntetés 2504 A fenti cselekményre a Codex kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel (1376. k.). Az átdolgozás során ezt a cselekményt eleinte nem akarták büntetni, majd a Hittani Kongregáció egy konzultorának javaslatára ellenvélemény nélkül fogadta el a bizottság azt a szöveget, mely így felvételt nyert a hatályos CIC-be (Comm 9, 1977, 309). 8. EGYHÁZI JAVAK JOGTALAN ELIDEGENÍTÉSE a. A tényállás 2505 Aki az elôírt engedély nélkül hivatalos egyházi jogi személyek tulajdonában levô (1257. k. 1. §), vagyis egyházi javakat elidegenít, büntetendô cselekményt követ el (1377. k.). Az elidegenítéshez szükséges engedélyekrôl a CIC általános elveket rögzít (638. k., 1291- 1292. k., vö. 634. k. 1. §, 1254-1255. k., 1298. k.). Ezeknek az általános szabályoknak a keretei között még a részleges jog is tartalmaz errôl külön elôírásokat (vö. 1292. k. 1. §). b. A büntetés 2506 Erre a bűncselekményre az 1377. k. kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel. Megjegyzendô, hogy a kellô engedély nélküli elidegenítés bizonyos esetekben (vö. 1291. k., 638. k. 3. §) nem csupán büntetendô, hanem egyházjogilag érvénytelen is. Ez olyan országokban, ahol a világi jogrend az egyházi jogalanyok által kötött szerzôdések érvényességi követelményei tekintetében az illetô egyházak saját belsô szabályaira utal, az ilyen elidegenítések civiljogi érvénytelenségét is eredményezi[91]. Mikor azonban az engedély nem az érvényességhez szükséges, vagy az elidegenítés egyházjogi érvénytelensége (az 1290. k. megtartása ellenére) a világi jogrendben nem jár ugyanilyen következménnyel, a büntetô szankcióra az egyház súlyos károsodásának elkerülése végett komoly szükség van. ======================================================================== 94. §. A TISZTSÉGEK BITORLÁSA ÉS A GYAKORLÁSUK SORÁN ELKÖVETETT BŰNCSELEKMÉNYEK 1. A BŰNTÁRS FELOLDOZÁSA a. A tényállás 2507 Az a pap, aki a 977. k. elôírása ellenére halálveszély esetén kívül feloldozza azt, aki a hatodik parancsolat elleni bűnben bűntársa volt, büntetendô cselekményt követ el (1378. k. 1. §). Valójában ilyenkor nem is feloldozásról, hanem csupán az arra tett kísérletrôl van szó. A 977. k. szerint ugyanis az ilyen feloldozás eleve érvénytelen. 2508 Ezt a bűncselekményt az 1917-es CIC 2367. k. 1. §-a -- mint a legfôbb forrását képezô pápai rendelkezés (Benedictus XIV, Const., Sacramentum Poenitentiae, 1741. VI. 1, 4. §: közkeletű kiadása az 1917- es CIC függelékében) is -- tartalmazta. A hatályos egyházjogban ezekhez az elôzményekhez képest újítás, hogy halálveszélyben a feloldozás megadása akkor is érvényes és megengedett, ha más pap is meggyóntathatná az illetôt. Az elôírás lényegét illetô azonosság miatt azonban (vö. 6. k. 2. §) a tényállás bizonyos részletei tekintetében a régi kazuisztika továbbra is irányadó lehet. Érvényesnek látszik pl. az az elv, hogy a hatodik parancs elleni bűnben a jelen kánon szempontjából is bűntársaknak minôsülnek azok, akik a bűncselekmény elkövetésének közös szándékával (vö. 1329. k. 1. §) mindketten objektíve és szubjektíve súlyos és külsô bűnt követtek el, még akkor is, ha ez beszédben vagy nézésben állt (SC Off, Resp., 1873. V. 28[92]). Ez utóbbi esetekben azonban kicsi a valószínűsége annak, hogy mindkét fél részérôl, közösen tudva és akarva elkövetett súlyos bűn, és így olyan helyzet alakuljon ki, melyben a feloldozás megkísérlése bűncselekmény[93]. b. A büntetés 2509 A bűntárs ,,feloldozásának'' erre a cselekményére az 1378. k. 1. §- a az Apostoli Szentszéknek fenntartott, önmagától beálló kiközösítést rendel. 2. A SZENTSÉGKISZOLGÁLTATÁS SZÍNLELÉSE a. A tényállás 2510 A bűntárs ,,feloldozásán'' kívül a szentségkiszolgáltatás színlelésével kapcsolatban a CIC a következô cselekményeket bünteti: 1) misézés megkísérlése olyan személy részérôl, aki nincs pappá szentelve (1378. k. 2. § 1); 2) szentségi feloldozás megkísérlése vagy szentségi gyónás meghallgatása (ti. gyóntatói jelleggel, nem hallgatózó harmadik személyként) olyan valaki részérôl, aki -- a 977. k. rendelkezésétôl különbözô okból -- nem tud érvényes feloldozást adni (1378. k. 2. § 2); 3) szentségkiszolgáltatás egyéb színlelése (1379. k.). b. A büntetés A felsorolt esetek közül az elsôben és a másodikban a jog önmagától beálló büntetést rendel, mégpedig ha az elkövetô világi, akkor egyházi tilalmat, ha pedig klerikus (pl. diakónus, gyóntatási felhatalmazás nélküli pap), akkor felfüggesztést. Ezekhez fakultatív és közelebbrôl meg nem határozott büntetések is hozzáadhatók a cselekmény súlyossága szerint. A meghatározatlan büntetés ilyenkor lehet kiközösítés is (1378. k. 2--3. §). 2512 A harmadik esettípusra a büntetés kötelezô, de meghatározatlan (1379. k.). 3. A SZENTSÉGEK KÖRÜLI SIMÓNIA a. A tényállás 2513 Az 1380. k. a szentségek (nem a szentelmények stb.) simóniás[94], vagyis a szentség evilági áron való adásának vagy vételének szándékával kötött megállapodáson alapuló[95] (vö. 1917-es CIC 727. k.) végzését vagy felvételét bünteti. 2514 A szentség végzése (celebratio) a szentségkiszolgáltatás liturgiájának végzését, illetve az esketésnél való közreműködést (vö. 1127. k.) jelentheti. Mindenesetre a dolog leegyszerűsítésének tűnik ezt a celebratiót minden további nélkül csupán magával a szentségkiszolgáltatással (administratio) azonosítani, hiszen a jelen kánon forrásának szövegében (1917-es CIC 2371. k.[96]) szereplô szentségkiszolgáltatást jelölô szó (ministraverint) helyett került ez a kifejezés újításként a szövegbe[97]. 2515 Megjegyzendô, hogy ha a simóniás megállapodást a szentség felvevôjének tudtán kívül harmadik személy köti, ez -- noha erkölcsileg meg nem engedetten jár el -- a bűncselekményt nem valósítja meg. Megvalósítja viszont a szentség végzôje, aki vele egyezkedik. b. A büntetés 2516 Erre a cselekményre az 1380. k. kötelezô büntetést rendel, mégpedig egyházi tilalmat vagy felfüggesztést. Úgy tűnik, hogy az egyházi tilalom a világi elkövetôkre, a felfüggesztés pedig a klerikusokra vonatkozik[98]. A kánon szó szerinti értelme azonban azt sem zárja ki, hogy a klerikusra is csak egyházi tilalmat szabjanak ki[99]. Az egyházi hivatalokkal kapcsolatban, tehát nem a szentségek összefüggésében, a simóniához a CIC egyéb jogi következményeket fűz (vö. 149. k. 3. §, 188. k.). 4. A HIVATAL BITORLÁSA a. A tényállás 2517 Az 1381. k. szerint büntetendô cselekmény, ha valaki az egyházi hivatalt: 1) bitorolja, vagyis törvénytelenül (a 145--196. k. szerinti követelmények teljesítése nélkül) elfoglalja; 2) vagy a tôle való megfosztás vagy megválás után törvénytelenül megtartja (vö. 184--196. k.). b. A büntetés 2518 A bitorlásra és a hivatal törvénytelen megtartására a Codex kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel. 5. AZ ILLETÉKTELEN SZENTELÉS a. A tényállás 2519 Az egyházi rend szentségének kiszolgáltatásával kapcsolatban a CIC négy különbözô tényállást büntet: 1) a pápai megbízás nélküli püspökszentelést (1382. k.); 2) az ilyen módon való szentelôdést (uo.); 3) a más alárendeltjének (a saját alárendeltjeit a püspök saját jogon szentelheti, vö. 1015--1016. k.) elbocsátó (1018--1023. k.) nélkül pappá vagy diakónussá szentelését (1383. k.); 4) az ilyen szentelôdést (uo.). 2520 Az 1. és a 3. fajta bűncselekményt csak püspök követheti el. A pápai megbízás nélküli püspökszenteléskor a társszentelô püspökök szükséges közreműködôknek tekinthetôk, így ugyanaz a büntetés vonatkozik rájuk is (1329. k. 2. §)[100]. Hogy az ilyen ,,püspökszentelés'' a katolikus egyházban érvényes-e, illetve hogy az egyháznak van-e hatalma arra, hogy annak érvénytelenségét elrendelje, errôl újabban különbözôk a vélemények[101]. A CCEO 1459. k. 1. §-ában nem a pápai megbízás nélküli, hanem az arra illetékes hatóság által adott megbízás nélküli püspökszentelésrôl beszél, tekintettel a keleti jog püspökszentelési sajátosságaira. Ebbôl kifolyólag a Keleti Codexben a bűntetés sincsen fenntartva az Apostoli Szentszéknek. b. A büntetés 2521 A pápai megbízás nélkül püspököt szentelô püspök és az, akit ô szentel, az Apostoli Szentszéknek fenntartott, önmagától beálló kiközösítésbe esik (1382. k.; vö. SC Fid, Notificatio, 1983. III. 12: AAS 75, 1983, Pars I, 392--393). 2522 Az elbocsátó nélkül papot vagy diakónust szentelô püspök büntetése, hogy egy évig tilos az egyházi rend szentségét kiszolgáltatnia (1383. k.). Ez a büntetés -- tekintettel a forrását képezô régi kánonra (6. k. 2. § -- vö. 1917-es CIC 2373. k. 1) -- önmagától beálló[102], jóvátevô büntetés. 2523 Akit így szentelnek pappá vagy diakónussá, az szintén önmagától beálló büntetésként, fel van függesztve az így felvett rend gyakorlásától (1383. k.). 2524 Azt, hogy az elbocsátó nélkül papot vagy diakónust szentelô püspök önmagától beálló büntetése nem cenzúra, hanem jóvátevô (régi szóval: megtorló) büntetés, már az 1917-es CIC 2373. k. 1. számának magyarázói is vallották, viszont az így felszentelt klerikus büntetését cenzúrának tekintették[103]. Ez magyarázhatja, hogy az új 1383. k. a szentelô püspök vonatkozásában -- eltérôen az 1917-es CIC 2373. k. 1. számától - - már nem felfüggesztésrôl beszél (mely az új CIC-ben csak mint cenzúra fordul elô), hanem eltiltásról. Az így szentelt klerikus büntetésére nézve viszont a hatályos Codex is megtartja a felfüggesztés szót. 6. A SZENT SZOLGÁLAT TÖRVÉNYTELEN GYAKORLÁSA a. A tényállás 2525 Aki a fent említett eseteken kívül (lásd fent 1--5) törvénytelenül gyakorolja a papi tisztséget (sacerdotale munus) vagy más szent szolgálatot (sacrum ministerium), az bűncselekményt követ el (1384. k.). A papi tisztség gyakorlása olyan feladatok végzését jelenti, amelyek az áldozópapokra vagy a püspökökre tartoznak. Ilyen feladatot gyakorol törvénytelenül pl. az, aki kellô ok nélkül általános feloldozást ad (vö. 961. k.)[104]. A szent szolgálat kifejezés a CIC- ben olyan cselekményeket jelöl, melyek sajátosan klerikusi (diakónusi, áldozópapi, püspöki) tevékenységek (vö. 207. k., 232. k. stb.). Úgy tűnik, az is elköveti ezt a bűncselekményt, aki a liturgikus szabályokat (vö. 2. k., 838. k.) a klerikusi teendôket illetôen megszegi, pl. ilyen feladatokat engedély nélkül végez, noha nem klerikus, vagy klerikus létére nem tartja meg a szertartások végzésének módjáról szóló elôírásokat. A jelen tényállást kimerítô cselekmények közül némelyik megfelelhet még az 1389. k. szerinti bűncselekmény fogalmának is, azt pedig a törvény súlyosabban bünteti. b. A büntetés 2526 A fenti bűncselekményre az 1384. k. utólag kimondandó, fakultatív és meghatározatlan büntetést rendel. Mivel ezek a törvénysértések nagyon különbözôk lehetnek, indokolt, hogy az egyházi hatóság szabad mérlegelésének tág tere legyen. 7. NYERÉSZKEDÉS MISEADOMÁNYOKKAL a. A tényállás 2527 Aki miseadományból törvénytelenül hasznot húz, bűncselekményt követ el (1385. k.). Azt, hogy mikor törvénytelen egy miseadományokkal kapcsolatos cselekmény, elsôsorban a 945--958. k. határozza meg, de szem elôtt kell tartani az errôl szóló részleges jogszabályokat is, melyekre egyébként a CIC külön is utal (vö. 952. k.). A bűncselekményi tényállást tehát az meríti ki, aki ezeknek a törvényeknek a megsértésével haszonra tesz szert. b. A büntetés 2528 Az 1385. k. erre a cselekményre utólag kimondandó, kötelezô büntetést rendel, melynek cenzúrának vagy valamilyen meghatározatlan jóvátevô büntetésnek kell lennie. 8. A MEGVESZTEGETÉS a. A tényállás 2529 A megvesztegetéssel kapcsolatban két magatartásfajta számít büntetendônek: 1) bármit adni vagy ígérni azért, hogy valaki egyházi tisztséget gyakorolva valamit törvénytelenül tegyen vagy elmulasszon; 2) ilyen ajándékokat vagy ígéreteket elfogadni (1386. k.). Az itt említett egyházi tisztség (munus) lehet a szó szoros értelmében vett egyházi hivatal (vö. 145. k.) vagy bármilyen tartós vagy adott esetre szóló egyházi megbízatás. A bűncselekmény -- akár a megvesztegetô, akár az elfogadó részérôl -- akkor is megvalósul, ha a megvesztegetés nem éri el célját, s a tisztség betöltôje nem tesz vagy nem mulaszt semmit törvénytelenül. A cselekmény elsô formájában nem szükséges, hogy a tisztségviselô az ajándékot vagy az ígéretet elfogadja, a büntethetôséghez elegendô a megvesztegetés ilyen kísérlete is[105]. A gyakorlatban sokszor nehéz lehet megállapítani és bizonyítani, hogy valamit éppen azért adtak, hogy törvénytelen tettre vagy mulasztásra kerüljön sor. b. A büntetés 2530 A fenti cselekmény mindkét formájára kötelezô, de meghatározatlan büntetést ír elô a Codex (1386. k.). 9. A CSÁBÍTÁS a. A tényállás 2531 A gyóntatással kapcsolatban elkövetett csábítást a jog a barokk kor óta (vö. Benedictus XIV, Const., Sacramentum poenitentiae, 1741. VI. 1: közkeletű kiadása az 1917-es CIC függelékében -- az errôl szóló korábbi jogszabályok említésével) a bűnbánat szentsége tisztaságának védelmében súlyosan büntette. A bűncselekmény elkövetôje csak pap lehet. A cselekmény elemei: 1) a gyónó szexuális bűnre csábítása (akár a gyóntatóval, akár nem vele); 2) a gyónás folyamán, alkalmából vagy annak ürügyén (1387. k.). 2532 Gyónás folyamán történik ez, ha a bevezetô üdvözlés és a feloldozás között megy végbe. Gyónás alkalmából történik, ha a hívô gyónni jön, de erre nem kerül sor a csábítás miatt. Gyónás ürügyén akkor fordulhat ez elô, ha hamisan hivatkoznak a gyónásra, hogy a csábításra lehetôség nyíljon, vagy ha a gyóntatószékben vagy a gyóntatóhelyen, gyóntatás színlelésével, de gyónás nélkül történik. Eltérôen az 1917-es CIC 904. és 2368. kánonjának elôírásától, a hatályos jog szerint a csábító papot feljelenteni már nem kötelezô. b. A büntetés 2533 A fenti bűncselekményre az 1387. k. utólag kimondandó, kötelezô büntetést rendel, melynek több lehetséges fajtáját sorolja fel: a felfüggesztést és/vagy eltiltásokat, megfosztásokat és súlyosabb esetekben a klerikusi állapotból való elbocsátást. A büntetô elöljárónak tehát kötelessége ezek valamelyikét kiszabni a tettesre. Az ezzel a bűncselekménnyel kapcsolatos kérdésekben, ha az Apostoli Szentszék elé terjesztik ôket, annak hatóságai közül a Hittani Kongregáció az illetékes (vö. Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 52: AAS 80, 1988, 874). 10. A GYÓNÁSI TITOK MEGSÉRTÉSE a. A tényállás 2534 A szó szoros értelmében vett gyónási titoknak, vagyis a szentségi pecsétnek (sigillum sacramentale) a megsértését csak a gyóntató (vö. 983. k. 1. §, 1388. k. 1. §) követheti el. Ennek a bűncselekménynek a titok megsértésének jellege szerint két típusa van: 1) a gyónási titok közvetlen megsértése, mely akkor valósul meg, ha a gyóntató felfedi mind a gyónó személyét, mind bűnét; 2) a gyónási titok közvetett megsértése, amire akkor kerül sor, ha a gyóntató szavaiból, jeleibôl, tetteibôl, mulasztásaiból következtetni lehet a gyónó bűnére. E második típusba tartozik az az eset is, ha a gyóntató csupán azt a tényt árulja el, hogy az illetô nála gyónt, ha ebbôl bűnére következtetni lehet. Ugyanebbe a csoportba sorolják a bűntárs puszta nevének elárulását is[106]. Ilyen közvetett titoksértés valósul meg általában minden olyan esetben, mikor a gyóntató a gyónót ugyan nem árulta el, de szavaiból, jeleibôl, magatartásából mások következtethetnek -- azaz fennáll a veszély, hogy következtetnek is[107] -- arra, hogy a gyónó (akár csak általában is valamilyen) ,,halálos'' bűnt vagy egy meghatározott bocsánatos bűnt követett el[108]. Aszerint, hogy a következtetésre a gyóntató mennyiben ad alapot, a gyónási titok közvetett megsértésének különbözô fokozatai lehetségesek. 2535 A klasszikus szerzôk szerint az a puszta tény, hogy valaki (általában, a bűn fajtájának meghatározása nélkül) jelzi, hogy nála egy személy gyónt vagy bocsánatos bűnöket gyónt, még nem számít a titok megsértésének[109]. Nem számít a gyónási titok megsértésének az sem, amit a gyóntató a gyónó engedélyével fedett fel[110]. Hangsúlyozni szokás, hogy a gyónási titok megtartása isteni jogon kötelezô, ezért alóla a pápa sem adhat felmentést[111]. Megjegyzendô még, hogy mivel a CIC ezt külön nem említi, a gondatlanságból elkövetett ilyen cselekmény nem büntetendô (vö. 1321. k. 2. §). Ehhez a bűncselekményhez is szándékosság szükséges. b. A büntetés 2536 A gyónási titok közvetlen megsértésére az 1388. k. 1. § az Apostoli Szentszéknek fenntartott, önmagától beálló kiközösítést rendel, közvetett megsértéséért pedig kötelezô, de közelebbrôl meg nem határozott, a cselekmény súlyának megfelelô utólag kimondandó büntetést. 11. A GYÓNÁSSAL KAPCSOLATOS EGYÉB TITOKSÉRTÉS a. A tényállás 2537 A gyónással kapcsolatos egyéb indiszkréciónak a hatályos egyházjog két fô válfaját bünteti: 2538 1) A szó szoros értelmében vett gyónási titoktól különbözô titoktartási kötelezettség terheli mindazokat, akik a gyónásból a bűnökrôl bármilyen módon tudomást szereztek (983. k. 2. §), így a tolmácsot is, ha a gyónás során szerepel. Az 1388. k. 2. §-a általánosságban bünteti mindazokat, akik ez ellen a kötelezettség ellen vétenek. Ennek a bűncselekménynek az elkövetôje tehát nem a gyóntató, hanem egyéb személyek, pl. akik a gyónást a közelben állva meghallották[112]. 2539 2) Hasonlóképpen bűncselekmény a gyónással kapcsolatos indiszkréciónak egy különleges típusa: az az eset, amikor a ,,gyónó'' vagy más személyek a valódi vagy színlelt gyónásban akár a gyónótól, akár a gyóntatótól mondottakat -- valamilyen technikai eszközzel -- a) felveszik vagy b) tömegtájékoztatási eszköz útján közlik. Ezt a cselekményt -- a tényállásnak a fentitôl még kissé eltérô leírásával -- már a Hittani Kongregáció 1973. III. 23-i nyilatkozata (AAS 65, 1973, 678) büntette. Mivel azonban ez a büntetés az új Codex hatályba lépésével érvényét vesztette (6. k. 1. § 3), tekintettel az idôközben elôfordult újabb sajnálatos esetekre, szükségessé vált a bűncselekmény pontosabb megfogalmazása és a büntetés megújítása. Ezt a Hittani Kongregáció 1988. IX. 23-i hatállyal kiadott általános határozatában, különleges felhatalmazás alapján (vö. 30. k.) meg is tette (AAS 80, 1988, 1367). b. A büntetés 2540 Az 1388. k. 2. §-a a fenti bűncselekmény elsô típusára kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel, mely lehet (utólag kimondandó) kiközösítés is. A második tényállástípusra a Hittani Kongregáció idézett határozata önmagától beálló kiközösítést ír elô. 12. A VISSZAÉLÉS a. A tényállás 2541 Aki az egyházi hatalommal vagy tisztséggel, megbízatással stb. (munus) visszaél, mégpedig bármilyen módon, akár cselekvéssel, akár mulasztással, büntetendô cselekményt követ el (1389. k. 1. §; vö. 1917- es CIC 2404. k.). Az itt említett egyházi hatalom lehet akár az egyházi rend szentségében kapott rendi hatalom, akár egyházkormányzati hatalom (vö. 129. k.)[113], a tisztség pedig -- mint említettük -- bármilyen hivatalos egyházi megbízatást jelölhet. Mivel az 1389. k. 1. §-a -- eltérôen az 1917-es CIC 2404. kánonjától, mely csak hatalomról beszélt -- a tisztséggel való visszaélést is bünteti, jelentôségét vesztette az a vita, hogy büntetôjogi szempontból itt hatalomnak számít-e a szoros értelemben egyházkormányzatinak nem mondható vezetôi hatalom (potestas dominativa, potestas domestica), mely pl. a nem klerikusi szerzetes intézmények vagy az egyházi társulások elöljáróit illeti. Ezek a személyek ugyanis, függetlenül attól, hogy milyen a hatalmuk jellege, tisztséget gyakorolnak. Tehát ennek során elkövetett visszaéléseik bűncselekményt valósítanak meg. Visszaélésnek a hatalomnak az erkölccsel, illetve a természetes vagy tételes (esetünkben egyházi) joggal ellenkezô[114] használatát nevezzük. b. A büntetés 2542 A fenti visszaélésekre -- hacsak ôket már valamilyen törvény (pl. 1391. k. 3) vagy parancs külön büntetéssel nem szankcionálta -- az 1389. k. 1. §-a kötelezô, de a cselekmény vagy a mulasztás súlyossága szerint megválasztandó meghatározatlan büntetést rendel. Ez a büntetés lehet a hivataltól való megfosztás is, mely mint örökre szóló jóvátevô büntetés egyébként (külön törvényi utalás nélkül) meghatározatlan büntetésként nem volna kiszabható (vö. 1349. k.). 13. A KÁRT OKOZÓ GONDATLANSÁG a. A tényállás 2543 Az egyházi tisztségviselôk hivatalos ténykedésük során gondatlanságból is követhetnek el visszaélést. Ez akkor büntetendô, ha: valaki vétkes gondatlanságból az egyházi hatalom, szolgálat vagy tisztség (feladat, munus) valamely cselekményét törvénytelenül úgy végzi vagy mulasztja el, hogy abból másnak kára származik (1389. k. 2. §). b. A büntetés 2544 Erre a bűncselekményre a CIC (uo.) kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel. Ha ezt a cselekményt a bíró vagy a bíróság valamely munkatársa vagy kisegítôje követi el, ôket az illetékes hatóság hivataluktól is megfoszthatja az 1457. k. szerinti esetekben. Az ilyen károkozásnak a büntetésen kívül más jogkövetkezményei is vannak (128. k., 1281. k. 3. §, vö. 1296. k., stb.). ======================================================================== 95. §. A HAMISÍTÁS 2545 Az egyházjogban hagyományosan (vö. X 5.20) a hamisítás bűntettérôl (crimen falsi) szokás beszélni. Ez a hatályos CIC szerint különbözô bűncselekményeket (rágalmazás, becsületsértés, okirat-hamisítás) magában foglaló tágabb kategória. Megjegyzendô azonban, hogy a hatóság elôtt tett hamis esküt a törvénykönyv nem a hamisítás témakörében tárgyalja. A CCEO ennek a kérdésnek két önálló kánont szentel, az 1452. kánont a rágalmazásnak, az 1454. kánont pedig az egyházi büntetendô cselekménnyel való hamis vád bűntettének (vö. CCEO 731. k.). 2546 A régebbi szerzôk a jogforrások szóhasználatának megfelelôen a hamisítás bűntettére gyakran a következô meghatározást adták: ,,Az igazság szándékos megváltoztatása más kárára vagy becsapására''[115]. A hatályos egyházjogban a hamisítás bűntette fogalmának önmagában nem sok a jelentôsége. Így elegendônek látszik az ez alatt a cím alatt (Lib. VI Pars II tit. IV) szereplô egyes bűncselekmények bemutatása. 1. A RÁGALMAZÁS a. A tényállás 2547 Az 1390. k. három különbözô tényállás-típust büntet: 1) a gyóntató rágalmazását az 1387. k. szerinti bűncselekménnyel (szexuális bűnre csábítás), ha ez az egyházi elöljáró elôtt tett hamis feljelentés formájában történik; 2) az egyházi elöljáró elôtt más büntetendô cselekmény címén tett hamis feljelentést; 3) más jó hírének (vö. 220. k.) egyéb megsértését. 2548 Egyes szerzôk szerint ahhoz, hogy a jó hírnek ilyen egyéb megsértése bűncselekmény legyen, szükséges, hogy az -- hasonlóan a rágalmazó feljelentéshez -- az egyházi elöljáró elôtt történjék[116]. Az 1390. k. 2. §-ának megfogalmazásából azonban ez nem tűnik ki. Ezért más szerzôk nem zárják ki a jó hír nem elöljáró elôtti megsértésének büntethetôségét sem[117]. Ez utóbbi nézet látszik meggyôzôbbnek, mert nagyobb összhangban áll a kánon szövegével és a 220. kánonnal, mely a krisztushívôk jó hírének védelmét általánosságban tartalmazza (vö. 17. k.). b. A büntetés 2549 A gyóntató csábítással való rágalmazásának büntetése önmagától beálló egyházi tilalom, ha pedig az elkövetô klerikus, ezenkívül még önmagától beálló felfüggesztés is (1390. k. 1. §). Ennek a tettnek nem büntetés jellegű jogkövetkezménye is van: nem oldozható fel a bűn, amíg az elkövetô a hamis feljelentést vissza nem vonta, és nem kész a károk jóvátételére (982. k.). 2550 Egyéb rágalmazó feljelentés, valamint más jó hírének megsértése esetén a büntetés fakultatív, meghatározatlan, de lehet cenzúra is (1390. k. 2. §). 2551 A bűncselekmény mindhárom formájának jogkövetkezménye az is, hogy az elkövetôt az elöljáró megfelelô elégtétel adására is kényszerítheti (1390. k. 3. §). 2. AZ OKIRAT-HAMISÍTÁS a. A tényállás 2552 Az okirat-hamisítással illetve a hamis okiratok használatával kapcsolatban a Codex az alábbi cselekményeket bünteti: 1) hamis egyházi közokirat (fogalmáról lásd 1540. k. 1. §) készítése; 2) valódi egyházi közokirat megváltoztatása; 3) valódi egyházi közokirat elpusztítása vagy elrejtése; 4) hamis vagy megváltoztatott egyházi közokirat (bármilyen ügyben való) használata; 5) egyházi közokiratnak nem minôsülô egyéb hamis okirat használata egyházi ügyben; 6) hiteles egyházi közokiratban vagyis olyanban, melyet egyházi hatósági közeg állít ki hivatali hatáskörében, a jogban elôírt alakszerűségek megtartásával, hamis dolog állítása (1391. k.). A bűncselekménynek ezt a legutóbbi típusát ideológiai okirat-hamisításnak is szokás nevezni. Elkövetheti pl. az a plébános, aki a másutt esküdni szándékozó jegyes számára olyan keresztlevelet állít ki, melynek megjegyzési rovatát üresen hagyja, noha az anyakönyvben bejegyzés szerepel az illetônek egy korábbi házasságkötésérôl. b. A büntetés 2553 A fenti bűncselekmény minden típusának büntetése fakultatív és meghatározatlan (1391. k.). ======================================================================== 96. §. BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNYEK KÜLÖNLEGES KÖTELEZETTSÉGEK ELLEN 1. A TILTOTT ÜZLETELÉS a. A tényállás 2554 Azok a klerikusok vagy szerzetesek, akik -- a törvényes egyházi hatóság engedélye nélkül -- a kánonok által tiltott (vö. 286. k., 672. k.) kereskedést vagy üzleti tevékenységet[118] folytatnak, az 1392. k. szerint büntetendô cselekményt követnek el. b. A büntetés 2555 A fenti büntetendô cselekményre az 1392. k. kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel, melynek a cselekmény súlyosságához kell igazodnia. 2. AZ EGYHÁZI BÜNTETÉS MEGSZEGÉSE a. A tényállás 2556 Aki a büntetésbôl rá kirótt kötelezettségeket megsérti, ezzel külön büntetendô cselekményt követ el (1393. k.). Ahhoz, hogy ez a bűncselekmény megvalósuljon, szükséges hogy a büntetés az illetôt már a szó teljes értelmében sújtsa (vagyis már önmagától beállt vagy jogerôsen kirótt és közölt -- vö. 1363. k., 1651. k. -- legyen), valamint hogy az érintett a büntetésbôl rá háruló pozitív kötelezettségeket vagy tilalmakat cselekvéssel vagy mulasztással megszegje. b. A büntetés 2557 A fenti cselekményre az 1393. k. fakultatív és meghatározatlan büntetést rendel. 3. A HÁZASSÁGI KÍSÉRLET a. A tényállás 2558 A házassági kísérletet, vagyis a házasság létrejöttéhez a természet rendje szerint elegendô beleegyezéssel, valamilyen nyilvános (hivatalos) forma szerint végzett, de házassági akadály miatt hatástalan házassági beleegyezés-nyilvánítást a törvény csak akkor bünteti, amikor ez a klerikusi nôtlenség vagy a szerzetesi fogadalom védelmében komolyan szükséges. A bűncselekménynek az 1394. k. szerint két típusa van: 2559 1) A klerikusok akár egyházi, akár polgári forma szerinti házassági kísérlete. Ezt a bűncselekményt a nôs diakónusok is elkövethetik, ha pl. feleségük halála után az 1087. k. ellenére felmentés nélkül házasságot kísérelnek meg. 2560 2) Az egyházi rend szentségében nem részesült -- akár pápai, akár egyházmegyei jogú intézményhez tartozó, akár férfi, akár nôi -- örökfogadalmas szerzetesek (de nem az ideiglenes fogadalmasok, sem a világi intézmények és az apostoli élet társaságai tagjai) akár egyházi, akár polgári forma szerinti házassági kísérlete. Azok az örökfogadalmas szerzetesek, akik klerikusok, a bűncselekménynek nem ezt, hanem az elsô fajtáját követhetik el. 2561 Ahhoz, hogy a bűncselekmény megvalósuljon, a házassági kísérlet fogalmának megfelelôen, szükséges a valódi házasságkötéshez elegendô beleegyezés és valamilyen nyilvános házasságkötési forma. Ha tehát pl. a beleegyezést csak színlelték, vagy kényszer és félelem hatására adták, vagy ha még polgárilag sem került sor házasságkötésre, a házassági kísérlet és így a bűncselekmény nem következett be[119]. Megjegyzendô, hogy ilyenkor a klerikus az 1041. k. 3. és az 1044. k. 1. § 3. száma szerinti szabálytalanságba sem esik. b. A büntetés 2562 A bűncselekmény elsô típusára a CIC önmagától beálló felfüggesztést rendel. Ehhez, ha az elkövetô figyelmeztetés után nem tér jó útra, hanem folytatja a botrány keltését, más fakultatív büntetések, mégpedig megfosztások adhatók hozzá, sôt a klerikusi állapotból való elbocsátás is (1394. k. 1. §). Megjegyzendô, hogy a felfüggesztéshez a további büntetések csak figyelmeztetés után adhatók hozzá. A gyakorlatban a felfüggesztés beállása után sürgôsen szükség szokott lenni annak hivatalos kinyilvánítására, a különféle visszaélések (pl. miseintenciók vállalása, a büntetés tilalma ellenére egyházi szertartások végzése, más papok nagy elfoglaltságára való hivatkozással helyettesítés, ,,kisegítés'', korábbi egyházi hivatal gyakorlásának törvénytelen folytatása, stb.) elkerülésére. Ez a kinyilvánítás általában az egyházmegyei körlevelekben való közzététel útján szokott történni. A klerikusok házassági kísérletének büntetésszerű, de szoros értelemben büntetésnek nem számító jogkövetkezménye ezenkívül a hivatalból való automatikus elmozdítás is (194. k. 1. § 3), valamint az 1041. k. 3. és az 1044. k. 1. § 3. száma szerinti szabálytalanság. 2563 A bűncselekmény második típusára az 1394. k. 2. §-a önmagától beálló egyházi tilalmat rendel. A cselekménynek az örökfogadalmas nem klerikus szerzetesre nézve szoros értelemben büntetésnek nem számító büntetésszerű jogkövetkezménye a szerzetbôl való automatikus (magánál a jognál fogva történô) elbocsátás (694. k. 1. § 2), valamint -- a férfi szerzetesre, illetve az örökfogadalmas szerzetesnôvel így polgári házasságot megkísérlô férfira nézve -- az 1041. k. 3. száma szerinti szentelési szabálytalanság. 2564 Megjegyzendô, hogy a 694. k. 1. § 2. száma szerinti automatikus elbocsátás nem csupán azokat sújtja, akik az 1394. k. 2. § szerinti bűncselekményt elkövetik, hanem a személyeknek ennél tágabb körére vonatkozik. Az elbocsátásról szóló kánon ugyanis nemcsak a házasságot megkísérlôket, hanem a házasságot kötô szerzeteseket is érinti. Házasságot pedig felmentés[120] nélkül, érvényesen csak az ideiglenes fogadalomban levô szerzetesek köthetnek (1088. k.; természetesen ez számukra sem megengedett, míg fogadalmuk le nem jár, vö. 688. k. 1. §). Az automatikus elbocsátás -- eltérôen a fenti bűncselekménytôl, melyet csak szerzetesek követhetnek el -- a CIC szerint beáll akkor is, ha világi intézmények tagjai (vagyis nem a 725. k. szerint hozzájuk csupán társult személyek, akiket azonban egyes intézményekben ,,tágabb értelemben vett tagoknak'' neveznek, és akikrôl az egyes intézmények szabályzata intézkedik) vagy az apostoli élet társaságai végleges tagjai (a nem véglegesekrôl ugyanis az egyes társaságok szabályzata intézkedik vö. 742. k.) kísérelnek meg vagy kötnek (hiszen az 1088. k. szerinti házassági akadály ôket nem érinti) házasságot (vö. 729. k., 746. k.). 2565 A fentiek szerint tehát a házassági kísérletet elkövetô örökfogadalmas szerzetes magánál a jognál fogva elbocsátódik a szerzetbôl. Ezzel megszűnnek fogadalmai s így a belôlük fakadó házassági akadály is (701. k.). Ennek külsô fórumon csak az elbocsátás beállásának hivatalos kinyilvánítása után van hatása (694. k. 2. §). Ám a tettesnek -- eltérôen a 694. k. 1. § 2. száma szerint elbocsátódott más személyektôl, akik nem lévén örökfogadalmas szerzetesek, a fenti bűncselekményt nem követték el -- ekkor sem szabad még házasságot kötnie, mert az egyházi tilalom ezt meg nem engedetté teszi (vö. 1332. k., 1331. k. 1. § 2, 1071. k. 1. § 5)[121]. 2566 A klerikussal házasságot megkísérlô személy mint bűntárs nem eshet ugyan felfüggesztésbe, mert az csak klerikusokat sújthat, de az 1329. k. 2. §-a szerint utólag kimondandó büntetésekkel büntethetô (vö. Comm 16, 1984, 50). Az örökfogadalmas szerzetessel házasságot megkísérlô viszont ugyancsak az 1329. k. 2. §-a szerint beleesik az önmagától beálló egyházi tilalomba, mert ez világiakra is alkalmazható. Természetesen a bűntársat is csak akkor sújtják ezek a büntetések, ha katolikus, és ha megvolt benne a bűncselekmény elkövetésének közös szándéka (vö. 1329. k. 1. §). Aki tehát nem tudja, hogy polgári házasságát klerikussal vagy ilyen szerzetessel kötötte, az nem kap büntetést. Ettôl függetlenül mindazokra, akik egyházilag érvényesnek nem minôsülô polgári házasságban élnek, vonatkoznak az ilyen állapotban lévôket érintô jogkövetkezmények. 4. AZ ÁGYASSÁG ÉS A BOTRÁNY a. A tényállás 2567 A klerikusi nôtlenség, illetôleg (nôs diakónusok esetében is) a klerikusi élet tisztasága védelmében az 1395. k. 1. §-a büntetô szankcióval sújtja: 2568 1) Az ágyas (concubinarius) klerikust, aki azonban házasságot nem kísérelt meg (ha megkísérelte, az elôzô pontban leírt bűncselekményt követte el). Ágyasságnak a mai egyházjogban a különbözô nemű személyek közti tartós, házasságon kívüli nemi kapcsolatot szokás nevezni[122]. 2569 2) Azt a klerikust, aki a hatodik parancsolat elleni más külsô bűnben botrányosan kitart. b. A büntetés 2570 A cselekmény mindkét típusára ugyanazt a büntetést rendeli a Codex: kötelezô, utólag kimondandó felfüggesztést. Ehhez ha a büntetendô cselekmény figyelmeztetés után tovább tart, fokozatosan más fakultatív, meghatározatlan büntetések adhatók hozzá, végül még a klerikusi állapotból való elbocsátás is kiszabható (1395. k. 1. §)[123]. 2571 Ha az illetô klerikus szerzetes intézménynek, világi intézménynek vagy az apostoli élet társaságának is tagja volt, ennek a cselekménynek az is büntetésszerű jogkövetkezménye, hogy a tettest el kell bocsátani az intézménybôl, illetve a társaságból (695. k. 1. §, 729. k., 746. k.). 5. EGYÉB SZEXUÁLIS BŰNCSELEKMÉNYEK a. A tényállás 2572 A fentiekben felsorolt eseteken kívül az 1395. k. 2. §-a szerint büntetendô cselekményt követ el a hatodik parancs ellen vétô klerikus akkor is, ha tettét: 1) erôszakkal vagy fenyegetéssel vagy 2) nyilvánosan vagy 3) tizenhat éven aluli kiskorúval követte el. Megjegyzendô, hogy ilyenkor a cselekmény büntetendôségéhez nem szükséges sem a botrány, sem pedig a tartós vagy állapotszerű viselkedésben való kitartás. Elegendô egyszeri eset is. Mindezekben a tényállás-típusokban a hatodik parancsolat valamilyen külsô és súlyos megsértése szükséges ahhoz, hogy a bűncselekmény megvalósuljon[124]. b. A büntetés 2573 A CIC a fenti cselekmény minden típusára kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel, nem zárva ki a klerikusi állapotból való elbocsátást sem (1395. k. 2. §). Ezek a büntetések utólag kimondandók, s mint ilyenek -- a büntetôeljárás szabályainak megtartásával -- elôzetes figyelmeztetés nélkül is kiszabhatók. 2574 Ennek a bűncselekménynek is lehet büntetésszerű egyéb következménye, nevezetesen a 695. k. 1. §-a szerint a tettes elbocsátandó a szerzetes intézménybôl, illetve a világi intézménybôl vagy az apostoli élet társaságából (729. k., 746. k.), de ettôl az elöljáró megítélése szerint eltekinthet, ha úgy véli, hogy az illetô megjavítása, az igazságosság helyreállítása és a botrány helyrehozatala más módon elérhetô. 6. A HELYBENLAKÁSI KÖTELEZETTSÉG MEGSÉRTÉSE a. A tényállás 2575 Az 1396. k. szerint büntetendô cselekményt követ el, aki súlyosan megsérti a helybenlakási kötelezettséget (residentia), mely valamilyen egyházi hivatala (officium) miatt terheli. Az egyházi hivatalhoz helybenlakási kötelezettséget kapcsolhat az egyetemes jog (pl. 395. k.: megyéspüspök; 410. k.: koadjutor és segédpüspök; 533. k. 2. §: plébános; 543. k. 2. § 1: plébániát közösen vezetô papok; 550. k. 1. §: káplán) vagy a részleges jog, sôt -- úgy tűnik -- bizonyos esetekben a saját jog is. A kötelezettség megtartásának módja, a törvényes távollét idôtartama és jogcímei tekintetében ugyancsak intézkedhet az egyetemes jogon kívül a részleges és minden bizonnyal a saját jog is. 2576 A bűncselekmény elkövetôi lehetnek világiak is, ha helybenlakási kötelezettséggel járó hivataluk van. Nem követik viszont el ezt a büntetendô cselekményt azok, akik nem a hivataluk miatt, hanem más címen kötelezô helybenlakás ellen vétenek, pl. a 283. k. szerinti általános klerikusi vagy a 665. k. 1. §-a szerinti szerzetesi (vö. 740. k.) helybenlakási kötelezettség ellen[125]. A helybenlakási kötelezettség súlyos megsértésének többen az ismételt, szinte szokásszerű törvénytelen távollétet nevezik[126]. b. A büntetés 2577 A fenti cselekményre az 1396. k. kötelezô, de meghatározatlan büntetést rendel, de hangsúlyozza, hogy ez lehet -- az általános szabálytól eltérôen (1349. k.) -- a hivataltól való megfosztás is, ám ez csak figyelmeztetés után szabható ki. ======================================================================== 97. §. BÜNTETENDÔ CSELEKMÉNYEK AZ ÉLET ÉS SZABADSÁG ELLEN 2578 Az emberi élet és szabadság elleni büntetendô cselekmények gyakran a világi jogrendekben is bűncselekménynek számítanak, ezért jellemzô rájuk, hogy könnyen elôfordulhat az 1344. kánon 2. számában említett eset. Eszerint az egyházi hatóság tartózkodhat a büntetés kimondásától, vagy enyhébb büntetést, illetve vezeklést alkalmazhat, ha a tettest a polgári hatóság már kellôen megbüntette, vagy elôreláthatóan kellôen meg fogja büntetni. Megjegyzendô azonban, hogy sok országban az abortuszt a világi jog csak az esetek sokkal szűkebb körében bünteti, mint az egyházjog. 1. A MAGZATELHAJTÁS a. A tényállás 2579 Az élet- és szabadságellenes bűncselekmények közül különös súlya van a kánonjogban az abortusznak (vö. II. János Pál, Enc., Evangelium vitae, 1995. III. 25, nr. 58: AAS 87, 1995, 410--552, 466--467). Erre utal egyrészt az, hogy a törvényhozó a CIC-ben ebbôl a bűncselekménycsoportból egyedül az abortusznak szentel külön kánont, a többi tényállásokat együttesen tárgyalja, másrészt az érte rendelt büntetés súlyossága. Az abortusz ilyen büntetése az egyházban már azért is indokoltnak látszik, mert a születendô emberi élet büntetôjogi védelmét a civil jogrendek ilyen széles körben nem szokták biztosítani. Ehhez hozzáfűzhetjük, hogy az abortusz potenciális elkövetôinek körében feltehetôen nagyobb azoknak az aránya, akiket az egyházi büntetés visszatarthat egy ilyen cselekedettôl, vagy javulásra indíthat. 2580 Az ókeresztény korban[127], de késôbb is, különösen a vezeklési könyvekben[128] nagy súlyt kap a csecsemôgyilkosság egyházi büntetése. Az abortusz elleni szankcióknak ugyanezekben a forrásokban szintén sok emléke maradt fenn. Az írországi vezeklési könyvek pl. különféle súlyú büntetéseket írnak elô az abortusz elkövetôire, néha viszonylag enyhéket, de büntetik a csecsemôgyilkosságot is, méghozzá olykor hasonló súlyú büntetéssel, mint az abortuszt, máskor súlyosabban. Az abortuszért kirótt vezeklés többször aszerint is eltérô, hogy milyen idôs volt a magzat. Ennek a különbségtételnek a hátterében az emberi élet keletkezésérôl vallott korabeli felfogás áll. Mindenesetre a vezeklési könyveknek ebben a csoportjában az abortusz (legalábbis a terhesség negyvenedik napja, vagyis a feltételezett ,,animatio'' után) egyértelműen az emberölés egyik fajtájaként jelenik meg[129]. Nyoma van azonban annak is, hogy a negyven napnál fiatalabb magzat elpusztítására az ,,occiderit'' szót használják[130]. 2581 Az 1398. k. bünteti mindazt, aki eredményes magzatelhajtást végez. Nem követi el tehát a bűncselekményt, akinek kísérlete sikertelen maradt, függetlenül az ilyen tett erkölcsi megítélésétôl. Ugyancsak nem meríti ki a bűncselekményi tényállást az, aki olyan cselekményt végez, mely kettôs hatással (duplex effectus) jár, ha a szándék a másik, jó hatásra irányult, a magzatelhajtást viszont nem akarta közvetlenül[131]. Vonatkozik viszont a büntetés a terhesség bármely szakaszában, tehát akár a kezdet kezdetén elkövetett abortuszra is[132]. Vonatkozik a büntetés azokra is, akik a magzatelhajtásban nélkülözhetetlen -- akár fizikai, akár erkölcsi -- közreműködôk voltak (vö. 1329. k.). 2582 A mesterséges megtermékenyítéssel kapcsolatban, valamint a különbözô kísérletek során elpusztított embriókra tekintettel az Apostoli Szentszék az 1398. kánonhoz hiteles törvénymagyarázatot fűzött, melyben kifejtette, hogy abortuszon (a fent leírt bűncselekmény értelmében) nem csupán az éretlen magzatnak a méhbôl való eltávolítását kell érteni, hanem a magzat megölését, bármilyen módon és a fogamzás pillanatától kezdve bármikor kerüljön is rá sor (PCI, Resp., 1988. I. 19, Nr. 1: AAS 80, 1988, 1818). E hiteles magyarázat hátterében egy már régebben folyó elméleti vita is áll. Egyesek az abortusz cselekményének megvalósulásához az éretlen (sôt némelyek szerint az éretlen, de még élô) magzatnak a méhbôl való mesterséges eltávolítását tartották szükségesnek. Ez a formalista felfogás olyan véleményekre vezetett, melyek szerint, ha a magzatot pl. a méhbôl való eltávolítás elôtt már elpusztították, ez nem lett volna abortuszként büntethetô. Ezzel szemben sokan világosan látták, hogy ebben a bűncselekményi tényállásban nem a módozaton van a hangsúly, hanem a cselekmény célján, vagyis a magzat elpusztításán. A Szentszék hiteles magyarázata ez utóbbi nézet mellett foglalt állást. Ha pedig a cselekmény lényege a magzat megölése, akkor mindegy, hogy ez a méhen belül vagy a méhen kívül, vagy esetleg nem is méhben lévô embrió (,,lombikbébi'') sérelmére történt-e[133]. b. A büntetés 2583 A fenti tényállásra az 1398. k. önmagától beálló kiközösítést rendel. Az önmagától beálló büntetés már azért is szükségesnek látszik, mert sokszor titokban követik el a cselekményt. A büntetés mértéke a CIC átdolgozása során változott: eleinte a réginél enyhébben, csupán egyházi tilalommal akarták az abortuszt büntetni, késôbb tekintettel fokozódó terjedésére a kiközösítés mellett döntöttek (Comm 16, 1984, 50- -51). A CIC már nem hangsúlyozza, hogy ennek a kiközösítésnek az elengedése az ordináriusnak van ,,fenntartva'' (vö. 1917-es CIC 2350. k.). Erre azonban nincs is szükség, hiszen a büntetések elengedésére illetékes hatóság általában és alapvetôen amúgy is az ordinárius (vö. 1354--1355. k.). Ezért ilyenkor nem beszélünk fenntartásról. Ahhoz, hogy egy pap rendes körülmények között ezt a kiközösítést -- mint általában a nem fenntartott kiközösítéseket -- elengedhesse, külön megbízatásra van szüksége. Az elengedés lehetôségeinek részleteirôl fentebb szóltunk (lásd fôként 7. § 2. d). 2584 Annak megítéléséhez, hogy egy konkrét esetben tényleg beállt-e az abortuszért járó kiközösítés, figyelembe kell venni, hogy -- mint az önmagától beálló büntetések általában -- ez is csak akkor sújtja a tettest, ha az illetô tudja, hogy a magzatelhajtásért kiközösítés jár (1324. k. 1. § 9 és 3. §). Ugyancsak szem elôtt kell tartani a többi mentô és enyhítô (!) körülményeket is (1323. k., 1324. k. 1. §), melyek mentesítenek az önmagától beálló büntetéstôl. 2585 A szerzetesekre, de a világi intézmények és az apostoli élet társaságai tagjaira is vonatkozó büntetésszerű jogkövetkezmény, hogy a cselekmény elkövetôjét az intézménybôl el kell bocsátani (695. k. 1. §, vö. 729. k. 746. k.). 2. EGYÉB ÉLET- ÉS SZABADSÁGELLENES CSELEKMÉNYEK a. A tényállás 2586 Az 1397. k. szerint büntetendô, aki: 1) emberölést követ el, vagy más embert 2) erôszakkal vagy csellel elrabol, 3) vagy fogva tart, 4) vagy megcsonkít, 5) vagy súlyosan megsebesít. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a fenti cselekmény az 1370. kánonban leírt tényállást (egyházi személy bántalmazása) valósítja meg. Ilyenkor ugyanis az ott megállapított büntetés jár a tettért. b. A büntetés 2587 A fenti tényállásokra a CIC kötelezô (utólag kimondandó), de pontosabban meg nem határozott megfosztásokat és tilalmakat (vö. 1336. k.) rendel. Ezeket a büntetô hatóság az 1336. k.-ban említettek közül választhatja ki. ======================================================================== 98. §. EGYÉB CSELEKMÉNYEK BÜNTETÉSE 1. AZ ÁLTALÁNOS SZABÁLY a. A büntethetô tényállások 2588 Az 1399. k. szerint a Codexben vagy más egyházi törvényekben -- és értelemszerűen a törvényes büntetô parancsokban -- büntetô szankcióval ellátott eseteken kívül büntetést nem lehet alkalmazni, kivéve ha: 1) az isteni vagy kánoni törvény valamilyen külsô megsértésére kerül sor; 2) a törvénysértés különösen súlyos, olyannyira hogy ez büntetést kíván; 3) sürgôs szükség van a botrány megelôzésére vagy helyrehozására[134]. b. A büntetés 2589 Mindezekben az esetekben a 399. k. lehetôvé teszi fakultatív és meghatározatlan büntetés kiszabását. 2. A TÖRVÉNYESSÉG ELVE AZ EGYHÁZI BÜNTETÔJOGBAN 2590 A fenti általános szabályt tartalmazó kánon forrása az 1917-es CIC 2222. k. 1. §-a volt. Már ennek a régi jogszabálynak az összeegyeztetése is sok problémát okozott az 1917-es CIC 2195. kánonjával, mely a büntetôjogi törvényesség elvét mondta ki, megállapítva, hogy csak a kánoni szankcióval ellátott törvény vagy parancs külsô és erkölcsileg beszámítható áthágása minôsül az egyházjogban büntetendô cselekménynek. 2591 Ugyanez a két pólus megtalálható a hatályos büntetôjogban is. Egyfelôl a 221. k. 3. §-a és az 1321. k. rögzítik a törvényesség elvét, másfelôl az 1399. k. lehetôvé teszi, a fent meghatározott különleges körülmények fennállása esetén, büntetés kiszabását olyanokra, akik külön büntetô szankciót nem tartalmazó kánoni törvényt, vagy akár (természetes vagy tételes, jogi vagy erkölcsi oldalról nézett) isteni törvényt hágnak át. Véleményünk szerint a törvényesség elve és az 1399. k. között nincsen ellentmondás. Tisztán formális síkon szemlélve a dolgot az 1399. k. a benne meghatározott esetekben minden törvény áthágását büntetéssel sújtja. Ezáltal szavatolja azt, hogy ilyenkor a büntetés tisztán pozitív egyházjogi szempontból is törvényes (kánoni büntetô törvényen alapuló). A dolgok mélyebb sajátságait szemlélve azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy az egyházi büntetôjog -- de a tételes egyházjog egésze sem -- önmagában zárt rendszer. Joggal hangsúlyozza Angel Marzoa, hogy a büntetôjog a jognak olyan része, mely ,,a jogrend egészéhez szervesen kapcsolódik, mert a maga módján támogatni törekszik... az igazságosság megvalósítását az egyházban''[135]. Ezért a kánoni büntetôjog autonómiája csak viszonylagos, hiszen a világi jogoknál természetfelettibb és rugalmasabb büntetô szisztéma. A büntetendô cselekmény lényege nem egyszerűen az, hogy egy büntetô szankcióval ellátott jogszabály áthágása, hanem hogy az igazságossággal ellenkezô tett. A törvényhozó azonban történelmileg változó módon az egyházban is büntetô törvényeket ad ki. Ezzel egyrészt a jogbiztonságot növeli, másrészt segítséget ad a büntetést alkalmazó egyházi hatóságoknak az önkényesség vagy a túlzott óvatosság veszélyének elkerülésére, az egyes helyzetek viszonylag egységes, objektív és kiszámítható értékelésére. A törvényesség elvének a fent említett tág formában való kánoni törvénybeiktatásával pedig a büntetések alkalmazásának folyamatát ellenôrzés alá helyezi. Ha azonban a törvényesség elvét az egyházban szűken és mereven fogalmaznák (pl. hiányozna az 1399. k., és a 1321. k. a büntetendô cselekmény fogalmát teljes kizárólagossággal a külön büntetô szankcióval ellátott egyházi törvény áthágásával azonosítanák, s teljesen általános és meghatározatlan bűncselekményi tényállások -- pl. ,,erkölcsbe ütközô tett'' -- sem kerülnének bevezetésre), akkor elôfordulhatna, hogy az egyház az üdvösséget szolgáló krisztusi küldetése érdekében szükséges intézkedéseket nem tudná megtenni a saját tételes joga szerint. Mivel azonban az egyházban a legfôbb törvény a lelkek üdvössége, a pozitív egyházjog keretein túl -- úgy tűnik -- ilyenkor is megmaradna a lehetôsége a tételes egyházi törvény által büntetéssel nem fenyegetett cselekmények megbüntetésének. ======================================================================== 99. §. ELÔZETES ISMERETEK 2592 Az egyházon belüli sajátos eljárások alkalmazása a jogviták eldöntésére már az Újszövetségben megtalálható (Mt 18,15--18; 1Kor 6,1- -6). A keresztények közötti vitákban már Szent Pál kerülendônek minôsítette a világi bíróság elôtti pereskedést. Ehelyett a belsô, egyházi eljárást tekintette megoldásnak. A konstantini egyházbéke utáni idôszakban a püspököknek a keresztények közötti ügyekben a világi törvényszékekkel versengô bíráskodási joga volt. Az ókor végétôl fogva különbséget tettek világi és ,,lelki'' ügyek között. Fokozatosan kialakultak azok az elvek, amelyek szerint az állami és az egyházi bíróságok illetékességét egymástól elhatárolták. Ennek során az egyházi bíróságok hatásköre az ,,egyházi személyekkel'', valamint a személyek bizonyos csoportjaival összefüggô, továbbá a -- koronként és helyenként más-más terjedelemben értelmezett -- lelki és lelkiekkel kapcsolatos ügyekre korlátozódott. A világi fejedelmi jogokat gyakorló vagy földesúri minôségben úriszéket tartó fôpapok világi és egyházi bíráskodása között különbséget kell tennünk. Az utóbbi évszázadokban az egyházi szervek elôtt tárgyalt ügyek köre szűkülô tendenciát mutat, ezek sajátosan egyházi jellege hangsúlyozódik. Napjainkban az egyházi eljárásoknak, különösen a peres eljárásoknak a túlnyomó többségét a házassági ügyek teszik ki. 2593 A XII. század vége óta az egyházi bíróságok az Apostoli Szentszék bírói szerveitôl kiindulva egyre szélesebb körben alkalmazták a római- kánoni perjogot, mely a római eljárásjog alapjára építve fejlôdött tovább az egyházi bíráskodásban. Ez az egyházban, különösen a Rota Romanánál, alkalmazott eljárásjog jelentôsen hatott az egyes államok perjogának fejlôdésére is. 2594 Az eljárásjog az Egyházi Törvénykönyv rendszerében önálló könyvet alkot, mégpedig a Codex utolsó, VII. könyvét. Logikusnak tűnik, hogy a CIC külön szabálycsoportban rendezi a jogok védelmére és érvényesítésére szolgáló eljárás lefolyását. Az, hogy az eljárásjogi szabályok -- eltérôen az 1917-es törvénykönyvtôl, ahol ezek még megelôzték a büntetôjogot -- a CIC végére kerültek, jelzi a jogokat és kötelességeket rögzítô anyagi és az ezek érvényesítésére szolgáló eljárást szabályozó alaki jog megkülönböztetését. Ebben a viszonylatban pedig az anyagi jog logikailag is megelôzi az alaki jogot. 2595 A kánoni eljárásjogban -- noha bizonyos tételes jogot megelôzô elvek, szükségletek (pl. a védekezéshez való jog) is kifejezést nyernek benne -- a konkrét szabályok egészen túlnyomó többsége tisztán egyházi, nem pedig isteni vagy természetjogi eredetű. Kivételnek tűnik azonban pl. az 1404. k. elôírása, mely a pápai primátus szükségszerű következményének látszik. 2596 Az új eljárásjog egészében tükrözôdnek bizonyos általános alapelvek, melyek a törvényhozót az újítás során vezették. Ezek Javier Ochoa összefoglalása szerint[1] a következôk: 1) az igazság és az igazságosság objektív védelme; 2) az igazságszolgáltatás gyorsasága; 3) az eljárás egyszerűsége; 4) (szinte) a teljes eljárásjogi anyag közlése a CIC VII. könyvében; 5) a helyi szokások és a részleges törvényhozás tiszteletben tartása. 2597 Megjegyzendô még, hogy a régi Codexben szabályozott bizonyos különleges eljárások megszűntek. Ilyen az örökfogadalmas szerzetesek exempt, klerikusi rendbôl való elbocsátási eljárása (1917-es CIC 654-- 668. k.; eltörölte: SC Rel, Decr., Processus iudicialis, 1974. III. 2: AAS 66, 1974, 215--216), valamint az ,,ex informata conscientia'' felfüggesztési eljárás (1917-es CIC 2186--2194. k.). Ugyanakkor a hatályos Egyházi Törvénykönyvben több olyan eljárás is van, mely vagy teljesen új, vagy legalábbis eddig nem a Codexben volt szabályozva. Ilyenek: a szóbeli egyházi peres eljárás (1656--1670. k.), a házastársak különválasztásának sajátos eljárása (1692--1696. k.), a holtnak nyilvánítási eljárás (1707. k.), az el nem hált házasság alóli felmentés külön eljárása (1697--1706. k.), valamint a közigazgatási intézkedések elleni hierarchikus felfolyamodási eljárás (1732--1739. k.). 99. §. ELÔZETES ISMERETEK 1. AZ ELJÁRÁSOK 2598 Eljárásnak (processus) a jogok védelmére, illetve érvényesítésére szolgáló olyan hivatalos cselekmények sorozatát szokás nevezni, mely döntésre irányul. Az eljárások lehetnek bíróiak, ha perben vagy per módjára kerül sor rájuk, és közigazgatásiak, ha peren kívül, végrehajtói hatalommal rendelkezô szerv elôtt folynak. A perek fajtáira alább kitérünk. A közigazgatási eljárásokat is lehet tárgyuk szerint csoportosítani. Megkülönböztethetünk pl. büntetés kiszabására vagy kinyilvánítására szolgáló közigazgatási büntetôeljárást (vö. 1720. k.), általános jogviták[2] eldöntésére folyó (pl. házasfelek különválásának kimondása: 1692. k. 1. §, holtnak nyilvánítás: 1707. k., stb.) közigazgatási eljárást, vagy a közigazgatási hatóság intézkedése kapcsán támadt viták megoldására indított (fôként felfolyamodási, de vö. pl. 1740--1752. k.) eljárást. 2. A PER 2599 Eltérôen a korábbi helyzettôl (hiszen az 1917-es CIC 1552. k. 1. §- a törvényi meghatározást adott a per fogalmáról), a hatályos egyházjogban nem szerepel a per hivatalos definíciója. Ma is elmondható azonban, hogy a kánoni per (iudicium) az egyházi bíróság hatáskörébe tartozó kérdés törvényes elôírások szerint, egyházi bíróság elôtt lefolytatott megvitatása és eldöntése. A per sajátossága eszerint, hogy bírói hatalommal rendelkezô szerv elôtt folyik. 3. A PER TÁRGYA ÉS FAJTÁI A peres eljárások alapvetô típusait a per tárgya szerint szokás megkülönböztetni: 2600 1) Ha a per tárgya természetes vagy jogi személyek jogainak érvényesítése vagy megvédése, illetve jogi tények kinyilvánítása (1400. k. 1. § 1), akkor egyházi peres eljárásról (iudicium contentiosum -- vö. 1501--1670. k.) beszélünk. 2601 Az egyházi peres eljárás elnevezést a iudicium contentiosum fordításaként Sipos István rendszeresítette. Régebben ezt általában az egyházban is polgári pernek, polgári peres eljárásnak (iudicium civile) nevezték. Ám az 1917-es CIC szándékosan módosított a szóhasználaton, a világi bíróságok elôtti perekkel való összetévesztés elkerülése végett[3]. 2602 2) Ha a per tárgya (utólag kimondandó) büntetés kiszabása vagy (önmagától beálló) büntetés kinyilvánítása valamilyen büntetendô cselekményre, akkor büntetô peres eljárásról van szó (vö. 1400. k. 1. § 2, 1717--1719. k., 1721--1728. k.). 2603 3) A közigazgatási hatalom intézkedésébôl támadt jogvitákban a rendes bíróságok elôtt peres eljárás nem folytatható. Ilyenkor az ügyben -- az 1400. k. 2. § szerint -- vagy az egyházi elöljáróhoz mint a végrehajtói és nem mint a bírói hatalom hordozójához (mellyel egyes elöljárók pl. a megyéspüspökök szintén rendelkeznek) vagy közigazgatási bírósághoz lehet fordulni. Ez utóbbi, egyébként meglehetôsen különleges esetben, külön az ilyen jogviták intézésére felállított (tehát nem rendes) bírói szerv közigazgatási peres eljárást (iudicium contentioso- administrativum) folytat le. 2604 A közigazgatási bíróságok rendszerét -- noha ez a tervezetben szerepelt (Comm 10, 1978, 214--215), még az 1982-es Schemában is -- a Codex nem hozta létre a részegyházakban. Tehát csupán az Apostoli Signatura II. részlege működik közigazgatási bíróságként, melynek ezt a feladatkört már a Regimini Ecclesiae Universae kezdetű apostoli rendelkezés (1967. VIII. 15, nr. 106: AAS 59, 1967, 921) megadta. A római kúria működésének új szabályzata (Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, art. 123: AAS 80, 1988, 891--892) az Apostoli Signaturának ezt az illetékességét megerôsíti. Kijelenti, hogy ez csak a római kúria központi hatóságai által kiadott vagy felülvizsgált egyedi közigazgatási intézkedések elleni felfolyamodások elbírálására terjed ki, mégpedig csupán abból a szempontból, hogy az intézkedés a döntés vagy az eljárás során (in decernendo vel in procedendo) nem ütközött-e törvénybe. Az intézkedés törvénytelenségén kívül ilyenkor a felfolyamodó kérelmére a Signatura a kártérítés ügyében is dönthet. Ugyancsak illetékes a pápa vagy a római kúria központi hatóságai által rábízott közigazgatási jogvitákban (1445. k. 2. §). Törvényhozói jellegű intézkedés törvényessége tárgyában a Signatura illetéktelennek nyilvánította magát (Sign. Ap., Decr. part., 1979. III. 31: Leges VI, 7713--7715). 2605 Egyes szerzôk hangsúlyozzák, hogy noha a CIC a helyi közigazgatási bíróságokat nem említi, elvileg nem zárja ki azok felállítását[4]. Más kérdés azonban, hogy ezek milyen szintűek lehetnének, vagy mi lenne a gyakorlati hasznuk. Egyházmegyei szinten pl. a szó szoros értelmében vett közigazgatási intézkedéseket többnyire a megyéspüspök vagy helynöke hozza. Ezek felülbírálatára az egyházmegyén belül nem lehetne illetékes olyan szerv -- hacsak a Szentszék külön nem intézkedne -, mely hatalmát nem a megyéspüspöktôl kapja (381. k. 1. §). Ez pedig amúgy sem tenné lehetôvé egy efféle közigazgatási bíróság függetlenségét. 2606 Bizonyos kánonjogászok tartózkodnak attól, hogy a közigazgatási peres eljárást a peres eljárások körébe sorolják[5]. Mások fenntartás nélkül közigazgatási perrôl szólnak[6]. Fenti felosztásunk ez utóbbi nézetet tükrözi. 4. AZ EGYHÁZ BÍRÁSKODÁSI JOGA 2607 A bírói hatalom az egyházkormányzati hatalom része (vö. 136. k.). Noha a hatalmak merev elválasztásáról az egyházban nem lehet szó, a bírói hatalom gyakorlása általában sajátos szervek útján történik (de vö. 1419. k.). 2608 Az egyház saját és kizárólagos jogon ítélkezik: 1) a lelki vagy lelkiekkel kapcsolatos dolgokról folyó ügyekben; 2) az egyházi törvények (és általában az egyházi jogszabályok[7]) megsértése ügyében; 3) minden olyan cselekedet ügyében, mely bűn (peccatum) jellegű. Ez utóbbi esetben azonban csak a bűnösség (culpa) megállapítása és egyházi büntetés kiszabása tekintetében (1401. k.). 2609 Lelki dolgoknak a kánonjogban olyan valóságokat neveznek, ,,melyek jogok tárgyát képezhetik anélkül, hogy valamilyen anyagi dologgal egybeesnének, mégpedig annyiban, amennyiben lelki értékeket közvetítenek, vagy azokra irányulnak''[8]. Ilyenek pl. az egyházi hivatalok (hiszen lelki célra kell gyakorolni ôket, vö. 145. k. 1. §), a szentségek, a szentelmények, a fogadalom, az eskü stb.[9]. A lelkiekkel kapcsolatos dolgok olyan evilági dolgok, melyek a lelkiekhez elválaszthatatlanul kapcsolódnak, mégpedig vagy természetüknél fogva (pl. tartósan szent jelleget adó áldás vagy szentelés révén, melyek hatására a templom, az oltár, a kehely, a temetô stb. szent dologgá válik) vagy történelmi okból[10] (pl. bemutatási jog egy egyházi hivatalra). 2610 A hatályos Egyházi Törvénykönyvbôl elmaradt az 1917-es CIC 1553. kánonjában még szereplô megjegyzés, mely szerint a privilegium fori (vö. 1917-es CIC 120. k., 614. k., 680. k.) alapján a klerikusok, a szerzetesek és a közös élet társaságainak tagjai minden ügyükben (tehát a világi jogra vonatkozókban is) csakis az egyházi bíróság elé tartoznak. Ezt az igényt azonban már a korábbi idôkben sem minden állam ismerte el. A hatályos CIC a privilegium fori-ra már nem tart igényt, hanem inkább az állami és az egyházi jogrend illetékességének tárgy szerinti, világos elhatárolására törekszik. Az egyházon belüli jogok védelmére az egyházi, a civil jogrend szerintiekére pedig a világi fórum hivatott. Az ,,egyházi személyek'' bizonyos fajta peres ügyeinek világi bíróság elôtti tárgyalását mégis helyenként a konkordatárius jog korlátozhatja. 2611 Ugyancsak az egyházi és világi bírói illetékesség megkülönböztetésének, elválasztásának szempontja érvényesül abban is, hogy ma a Codex már nem szól a vegyes ügyekrôl (causae mixti fori, vö. 1917-es CIC 1553. k. 2. §), vagyis azokról melyek részben profán, részben egyházi jellegűek (pl. egyetlen cselekmény, melyet mindkét jog büntet). Eszerint ilyen esetekben az egyház csak az egyházi jogrend szempontjából ítélkezik, de a vallásszabadság összefüggésében nem vitatja a világi bíróság jogát arra, hogy ugyanezekrôl tisztán a civil jogrend szempontjából ítéletet mondjon. Természetesen az is lehetséges, hogy a Szentszék és az államok közötti megállapodások külön szabályokat állapítsanak meg ezekre nézve. 2612 Mindez nem zárja ki, hogy az egyház -- mint a történelem során már elôfordult -- nem saját jogon, hanem pl. az állam megbízása alapján, vagy a társadalom igénye, bizalma folytán más ügyekben is ítélkezzék. Ez azonban inkább elvi lehetôség. Az egyházi törvényhozó erre ma nem tart igényt. 5. AZ EGYHÁZI ELJÁRÁSOKAT SZABÁLYOZÓ JOG a. Az egyetemes jog 2613 Az egyházban mind a bírói, mind a közigazgatási eljárásokat fôként az egyetemes egyházjog, nevezetesen a CIC VII. könyve szabályozza. Ennek elôírásai az egyház összes bíróságaira vonatkoznak, de az Apostoli Szentszék bíróságainak szabályzatai tartalmazhatnak tôlük eltérô normákat is (1402. k.). 2614 Ilyen sajátos szabályzata volt a CIC megjelenésekor a Rota Romanának (Normae S. Romanae Rotae Tribunalis, 1982. január 16: AAS 74, 1982, 490--517; vö. Normae S. R. Rotae Tribunalis, 1934. VI. 29: AAS 26, 1934, 449--491; e korábbi szabályzat eljárási elôírásait -- art. 59- -185 -- az 1982-es normák 65. pontja további intézkedésig érvényben hagyta), valamint az Apostoli Signaturának (SecrStat, Normae speciales Signaturae Apostolicae, 1968. III. 23: Leges III, 5321--5332). Ezeket az új Codex nem helyezte hatályon kívül. Érvényüket vesztették viszont (vö. 6. k. 1. § 2) azok az egyéb sajátos bíráskodási szabályzatok, melyeket bizonyos püspöki konferenciák számára adtak ki, fôként az Egyesült Államok részére engedélyezett külön normák (1970. IV. 28: Leges IV, 5810--5812). 2615 Az egyetemes eljárásjog normái alól -- eltérôen a többi egyetemes egyházi jogszabályoktól, de hasonlóan a büntetôjog elôírásaihoz -- a megyéspüspök a 87. k. szerint nem adhat felmentést. b. A részleges jog 2616 Maga a Codex is említi, hogy a benne szereplô egyetemes eljárásjogi normák mellett ezen a területen bizonyos szabályok kiadására a püspöki konferenciák illetékesek (1421. k. 2. §, 1439. k., 1425. k. 4. §, 1714. k., 1733. k.), vagy több megyéspüspök közösen teheti meg ezt (1423. k.). Más helyeken a CIC kifejezetten a részleges törvényre utal bizonyos kérdésekben: a tárgyalóterembe való bebocsátás (1470. k. 1. §), az idézések, határozatok, ítéletek és más közlemények kézbesítésének módja (1509. k. 1. §), a perfolyamat megszűnése (ún. elévülése -- 1520. k.), a kihallgatáson a bírótól különbözô személyektôl eredô kérdések feltételének módja (1561. k.), a szakértôk tiszteletdíja (1580. k.), a perköltségek témakörének számos vonatkozása (1649. k.), valamint az ítélet végrehajtásának módja (1653. k. 1. §) tekintetében. 2617 Nem csupán az Apostoli Szentszék bíróságainak vonatkozásában (lásd fent a), hanem minden bíróság tekintetében utal a CIC -- bizonyos részleteket illetôen -- a bíróság saját szabályzatára (1602. k. 3. §)[11]. Ez azt jelenti, hogy az egyetemes és más magasabb joggal összhangban az egyes bíróságoknak lehet olyan -- többnyire az egyházmegyén belüli egyetlen törvényhozótól, a megyéspüspöktôl kiadott -- saját szabályzata, mely jogszabály értékű, és számos részletkérdésben rendelkezhet. 2618 Noha ezeket a részleges jogalkotás számára adott lehetôségeket egyesek -- pl. Klaus Lüdicke[12] -- keveslik, mondván, hogy azok az egyetemes jog normáihoz képest nem tudnak kellô ellensúlyt képezni, nem látszik nyilvánvalónak, hogy itt valóban ellensúlyra volna szükség. A katolikus egyházban ugyanis a krisztushívôk legtöbb és legalapvetôbb joga egyetemes, tehát egyforma mindenütt a világon, s mennyiségben és jelentôségben jóval csekélyebbek azok a jogok, melyeket kinek-kinek a részleges egyházi jogszabályok biztosítanak. Logikusnak látszik tehát, hogy a jogok érvényesítésében sem legyenek alapvetô eljárásbeli különbségek az egyházon belül. Megjegyzendô, hogy éppen a házassági bíráskodás terén az egyes bíróságok eltérô működési módja többeket a törvény kijátszására csábított. A sajátos normák szerinti eljárásokkal nyert tapasztalatok az Apostoli Szentszék megítélése szerint egyébként sem voltak egyértelműen kedvezôek. Mivel pedig az eljárási szabályok a krisztushívôk és az egyházi közösség jogainak védelmét szolgálják, akkor felelnek meg céljuknak, mely végsô soron összefügg a lelkek üdvösségével, ha a lehetô leghatékonyabb védelmet biztosítják. Viszont a világegyházban csak nagyon kevés helyen vannak meg azok az anyagi, személyi, szervezeti, szaktudásbeli feltételek, melyek lehetôvé tennék, hogy pl. minden fellebbviteli bíróság ismerje az alá tartozó bíróságok -- egy a jelenleginél nagyobb partikularizmus esetén egymástól különbözô -- perrendtartását, vagy akár, hogy vidékenként más és más kellô színvonalú eljárásjogot tudjanak kidolgozni. Ha pedig az eljárási szabályok szakszerűtlenek, vagy nem tudnak kellô összhangban működni, a személyek jogai szenvednek csorbát. Ezért a hatályos CIC által a részleges eljárásjog számára nyitott lehetôségeket aligha kevesellhetjük, sôt Javier Ochoával szólva méltán nevezhetjük azokat a rugalmasság, valamint a helyi kultúrák és szokások iránti érzék jelének[13]. c. A különleges eljárások szabályai 2619 Egyes különleges, általában közigazgatási vagy legalábbis ,,nem szoros értelemben bírói''[14] jellegű eljárások számára maga az Apostoli Szentszék sajátos szabályokat bocsátott ki. Így a boldoggá- és szenttéavatási (kanonizációs) ügyeket külön pápai törvény szabályozza (Const. Ap., Divinus perfectionis Magister, 1983. I. 25: AAS 75, 1983, Pars I, 349--355; SC Causis Sanct., Normae et Decr., 1983. II. 7: uo. 396--404; vö. SC Causis Sanct., Regolamento della Sacra Congregazione per le Cause dei Santi, 1983. III. 21, Roma 1983)[15]. Rájuk is kell alkalmazni azonban a CIC elôírásait, ha a szabályok a dolog természeténél fogva az ilyen ügyekre is vonatkoznak, valamint ha külön szabályuk az egyetemes jogra utal (1403. k. 2. §). 2620 Hasonlóképpen külön jogszabály intézkedik az érvényes, de nem szentségi házasságoknak a hit javára való pápai felbontásáért folyó eljárásról (SC Fid, Instr. part., Ut notum est, 1973. XII. 6: Leges V, 6702--6705). 2621 Más különleges eljárásokról maga a CIC is rendelkezik (pl. az el nem hált házasság alóli felmentésért folyó eljárásról: 1697--1706. k.), noha esetleg bizonyos részleteiket a Codexen kívüli szabályok rendezik. Ezekre a törvénykönyvben is említett sajátos eljárásokra még visszatérünk. ======================================================================== 100. §. A JOGHATÓSÁGI ELÔFELTÉTELEK 2622 Amikor a hatályos Egyházi Törvénykönyv általában a perekrôl tárgyal, elôször a peres eljárások elôfeltételeirôl szól, majd külön ismerteti az egyes eljárásfajták lefolyását. Ez a szerkezeti felépítés a ,,statikus'' és a ,,dinamikus'' elemeknek a perjogászok körében elterjedt megkülönböztetésén alapul. Ehhez igazodva az alábbiakban elôbb a per elôfeltételeit mutatjuk be, majd egy következô fejezetben a legáltalánosabban alkalmazott pertípusnak, a rendes egyházi peres eljárásnak a lefolyását vázoljuk. Ezután néhány különleges eljárásra térünk ki, melyek közül egyesek peres, mások nem peres jellegűek, egyesekben nagyobb, másokban kisebb mértékben vagy csak analóg módon kell megtartani a rendes egyházi peres eljárás szabályait. Mindnyájuk közös vonása azonban, hogy a CIC VII. könyve foglalkozik velük. 100. §. A JOGHATÓSÁGI ELÔFELTÉTELEK 1. ALAPFOGALMAK 2623 Mivel a per -- fogalmánál fogva -- egyházi bíróság elôtt folyik, egyik elsôdleges feltétele, hogy legyen egy illetékes bíróság, mely azt eldönteni jogosult. Tehát a per ,,joghatósági'', hatalmi elôfeltétele a bíróság illetékessége. a. Az illetékesség 2624 Bírói illetékességnek (competentia) az adott esetre nézve meglévô bírói hatalmat nevezzük. A bírói hatalmat a mai jog világosan megkülönbözteti a törvényhozói és a végrehajtói hatalomtól, s hangsúlyozza, hogy a bírói hatalom csak a határozat vagy az ítélet meghozatalát elôkészítô cselekményekre delegálható, de magára az ítélethozatalra nem (135. k. 3. §). Ám egy ügy eldöntéséhez nem elegendô, hogy valakinek általánosságban valamiféle bírói hatalma legyen. Az is szükséges, hogy az erre az esetre valamilyen alapon kiterjedjen. Egy bírói hatalommal rendelkezô szerv egy konkrét ügyben különbözô jogcímek alapján lehet illetékes. Ezekre alább visszatérünk. b. Az illetéktelenség 2625 Akinek bírói hatalma sincs, az nem egyszerűen illetéktelen, hanem képtelen az ítélkezésre. Illetéktelennek azt szokás nevezni, akinek van ugyan bírói hatalma, de az nem terjed ki az adott esetre. Az illetéktelenségnek két fô típusát különböztetjük meg, az abszolút és a viszonylagos (relatív) illetéktelenséget. 2626 Abszolút illetéktelen a bíróság, ha: 1) a tárgyban illetéktelen, vagyis ha a per tárgya nem tartozik elé; 2) a személy felett illetéktelen, pl. méltósága vagy állása miatt (vö. 1404--1405. k.); 3) a bíróságok fokozata szerint illetéktelen (1440. k.); 4) a bíró már elôzô fokon szerepelt az ügyben (1447. k.). Az abszolút illetéktelenség következménye, hogy a perbeli cselekmények érvénytelenek[16], az ítélet orvosolhatatlanul semmis (1620. k. 1), a per folyamán bármikor illetéktelenségi kifogással lehet élni, s a bíró is bármikor köteles kinyilvánítani felismert illetéktelenségét (1459. k. 1. §, 1461. k.), az ítélet után pedig semmisségi panasznak van helye (1621. k.). 2627 Viszonylagosan illetéktelen a bíróság, ha a rendes jogcímek alapján, azaz területileg illetéktelen (1407. k. 2. §). A viszonylagos illetéktelenség következménye, hogy a fél a perfelvétel elôtt (1459. k. 2. §) illetéktelenségi kifogással élhet, melyet ha a bíró elutasít, ez ellen fellebbezésnek nincs, de semmisségi panasznak van helye (1460. k. 2. §). Viszonylagos illetéktelenség esetén a cselekmények és az ítélet érvényes lesz, mert a bíró érvényesen, de nem megengedetten jár el. Ha a bíró felismeri viszonylagos illetéktelenségét, nem köteles azt magától bejelenteni. Ha pedig a felek a perfelvételig kifogással nem élnek, maga a relatív illetéktelenség orvoslódik''[17] (vö. 1619. k.). Tehát az ítélet egyáltalán nem lesz érvénytelen, még orvosolhatóan érvénytelen sem. 2. ÍTÉLKEZÉS AZ ELSÔ SZÉK FÖLÖTT 2628 Az Elsô Szék fölött senki sem ítélkezhetik (1404. k.; vö. 1917-es CIC 1556. k.). Ebben az összefüggésben az Elsô Szék nem az Apostoli Szentszéket, hanem a pápa személyét jelenti (vö. Comm 10, 1978, 219). A pápa ítéletei és határozata ellen nem lehet fellebbezni, illetve felfolyamodni (333. k. 3. §, 1629. k. 1, vö. 1372. k.), személye felett pedig nem lehet ítélkezni. Ez az alapelv nem tisztán egyházi jogszabály, hanem inkább dogmatikai jellegű. A pápa legfôbb és teljes hatalmából következik, melyet mindig szabadon gyakorolhat (331. k.; Conc. Vat. I, Const., Pastor aeternus 3: DS 3063). 2629 Ebbôl az alapelvbôl adódik, hogy minden vele ellentétes cselekmény és döntés nem létezônek számít (1406. k. 1. §). Tehát ilyenkor az érvényesség vélelme, látszata sem áll fenn, az érvénytelenséget bizonyítani nem kell, s az ilyen cselekményeket utólag sem lehet érvényesíteni. 3. A FENNTARTOTT ÜGYEK 2630 Az illetékesség egyéb szabályaitól függetlenül a jog bizonyos ügyeket általában a bennük szereplô személyekre, néha pedig más szempontokra való tekintettel magának a pápának vagy a Rota Romanának ,,tart fenn''. Ezekben más bírók abszolút illetéktelenek (1406. k. 2. §). a. A pápának fenntartott ügyek 2631 A saját és kizárólagos jogon egyházi bíróságra tartozó (vö. 1401. k.) vonatkozásokban csak a pápának van joga -- személyesen vagy megbízott útján -- ítélkezni az ügyek bizonyos fajtáiban. 2632 Noha az 1405. k. 1. §-a csak magát a pápát említi, s a 135. k. 3. § szerint az a bírói hatalom, mellyel a bírók és a bírói testületek rendelkeznek, az ítélethozatalra nem adható tovább megbízottnak, ez alól az általános szabály alól az 1442. k. kivételt látszik tenni, amikor arról beszél, hogy a pápa az általa delegált bírók révén is mondhat ítéletet. Ezért -- úgy tűnik -- ma sincs akadálya annak, hogy a pápa a személyesen elé tartozó ügyeket, a korábbi gyakorlatnak megfelelôen, megbízott útján döntse el[18]. Gyakorlatilag a pápa az ilyen bíráskodást mindig delegálni szokta. Ennek pedig, hacsak a megbízás másként nem rendelkezik, az a következménye, hogy a fellebbezés lehetôsége nem kizárt, eltérôen az 1629. k. 1. száma szerinti esettôl[19]. A pápa elé tartozó ügyek a következôk: 2633 1) Az államfôk akár egyházi peres, akár büntetô[20] ügyei (1405. k. 1. § 1). Eltérôen az 1917-es CIC 1557. k. 1. § 1. számának elôírásától, az államfôk gyermekei és azok, akik tisztségüknek örököseik, már nem tartoznak a pápa személyes ítélôszéke elé. Az államfôk esetében viszont -- tekintettel arra, hogy ilyenkor a helyi egyházi bíróságok függetlensége nem mindig volna teljes -- a fenntartás továbbra is indokoltnak látszik. Megjegyzendô, hogy egy ügyet akkor mondunk valakiének, ha az illetô ellen indítják, aki abban alperesként vagy vádlottként vesz részt, hiszen a felperesnek -- az 1407. k. 3. §-a és az ôsi jogi alapelv (C. 3.19.3) szerint -- az alperes szempontjából illetékes bírósághoz kell fordulnia (actor rei forum sequitur). Tehát mindazok, akiknek a jog személyük miatt jelöl ki külön bíróságot, akkor tartoznak az elé, ha az ügy ellenük indul[21]. 2634 2) A bíborosok akár egyházi peres, akár büntetô ügyei (1405. k. 1. § 2). Ez az elôírás az érintettekre a konzisztóriumon való kihirdetésüktôl fogva érvényes (351. k. 2. §). 2635 3) Az Apostoli Szentszék követeinek (vö. 363. k.) akár egyházi peres, akár büntetô ügyei (1405. k. 1. § 3). Szentszéki követnek minôsülnek a nunciusokon, pronunciusokon, internunciusokon kívül a diplomáciai státusszal nem rendelkezô apostoli delegátusok, és küldetésük tartama alatt a pápai oldalkövetek (358. k.) is. Nem számíthatók viszont ide a püspöki székük alapján puszta pápai követi címmel rendelkezô fôpásztorok[22]. 2636 4) A püspökök bűnügyei (1405. k. 1. § 3), mégpedig akár büntetés kiszabásáról, akár kinyilvánításáról van szó. Eltérnek azonban a vélemények a tekintetben, hogy kikre kell alkalmazni ezt a kivételt. Egyesek szerint a kinevezéstôl fogva minden püspökre, tehát a címzetes püspökökre is, sôt azokra is, akik a megyéspüspökkel egyenlô elbírálás alá esnek[23]. Mások szerint -- és számunkra ez látszik meggyôzôbbnek - - ez a fenntartás az egyházi rend szentségének püspöki fokozatával kapcsolatos, nem pedig a megyéspüspöki vagy más beosztással (vö. Comm 10, 1978, 220), s így nem vonatkozik azokra, akik nincsenek püspökké szentelve[24]. 2637 5) Azok az ügyek, melyeket a pápa saját ítélôszéke elé von (1405. k. 1. § 4). A pápának ugyanis primátusánál fogva joga van a bármely más egyházi bíró elôtt elkezdhetô vagy már folyamatban lévô ügyeket maga elé vonni. Ezt a dolog természeténél fogva elvileg megteheti saját kezdeményezésre is, általában azonban a felek valamelyikének kérésére szokott rá sor kerülni (vö. 1417. k.). 2638 6) Az olyan cselekményekrôl vagy okmányokról folyó ügyek, melyeket a pápa különleges jelleggel megerôsített. Mivel itt nem a pápa saját cselekményeirôl van szó (vö. 1404. k.), a jog külön utal arra, hogy elôzetes pápai megbízás alapján mód lehet rá, hogy ezekrôl a bíró mégis ítélkezzék (1405. k. 2. §). Lawrence G. Wrenn véleményével[25] egyetértve megállapíthatjuk, hogy noha az 1405. k. ennek az esetnek -- szerkesztéstörténeti okokból (vö. 1917-es CIC 1683. k.; Comm 11, 1979, 77) -- külön paragrafust szentel, lényegében itt is a pápának fenntartott ügyek egyik fajtájával állunk szemben. b. A Rota Romanának fenntartott ügyek 2639 Függetlenül a Szentszék bíróságainak egyéb jogcímeken alapuló (rendes illetékesség pl. fellebbviteli fokon, külön megbízás) illetékességén, bizonyos fajta ügyek a bennük (alperesként) szereplô személyekre tekintettel a Rota Romanának vannak fenntartva. Ezek: 2640 1) A püspökök egyházi peres ügyei (1405. k. 3. § 1). Ez nem vonatkozik a püspök által képviselt jogi személyek ügyeire, mert azokat az 1419. k. 2. § szerint elsô fokon a (megyéspüspök bírósága feletti) fellebbviteli bíróság döntheti el. Kivételt képeznek természetesen maguk az egyházmegyék, valamint azok az 1405. k. 3. § 3. száma szerinti jogi személyek, melyeket esetleg püspök képvisel. Ezek ügyei ugyanis (lásd alább 3. pont) a Rotára tartoznak. 2641 2) A prímás apátok, a monasztikus kongregációk legfôbb apátjai (fôapátok), a pápai jogú szerzetes intézmények legfôbb elöljárói (egyetemes rendfônökök) akár egyházi peres, akár büntetô ügyei (1405. k. 3. § 2). 2642 3) Az egyházmegyék és az olyan természetes vagy jogi személyek ügyei, akiknek a pápán kívül nincs más elöljárójuk (1405. k. 3. § 3). 4. A RENDES ILLETÉKESSÉG JOGCÍMEI 2643 Az alábbiakban az elsô fokú illetékesség szabályaival foglalkozunk. A fellebbviteli fokon való illetékesség kérdéseire késôbb térünk ki. a. Általános elvek 2644 A rendes illetékesség jogcímeinek felsorolása az Egyházi Törvénykönyvben (1408--1415. k., vö. 1407. k. 1. §) kimerítô. Megjegyzendô, hogy az általános szabályokon kívül a CIC a házassági perekben való illetékességre sajátos normát is közöl (1673. k.). 2645 Ha egy bíró ezeknek a jogcímeknek egyike alapján sem illetékes az ügyben, akkor elsô fokon illetéktelensége viszonylagos (1407. k. 2. §). A fokozat szerinti abszolút illetéktelenségre valamint a viszonylagos illetéktelenség következményeire már utaltunk (lásd fent 1. b). 2646 A felperes ahhoz a bírósághoz tartozik, amely az alperes szempontjából illetékes. Ha az alperes ellen az ügyet több illetékes bíróság elôtt is meg lehetne indítani, ezek közül a felperes választhat (1407. k. 3. §). b. Az egyes illetékességi jogcímek 2647 1) Lakóhely címén (forum domicilii) ki-ki perbe fogható lakóhelyének, vagy pótlakóhelyének (102. k.) bírósága elôtt (1408. k.). A lakóhelynélküliek ellen (vö. 100. k.) annak a helynek a bírósága elôtt lehet pert indítani, ahol éppen tartózkodnak (1409. k. 1. §). Akinek sem lakóhelye, sem pótlakóhelye, sem tartózkodási helye nem ismeretes (azaz megtalálhatatlan, irreperibilis), azt -- hacsak a törvény szerint más bíróság elé nem tartozik -- a felperes (lakóhely szerint, vagy más jogcímen illetékes) bírósága elôtt lehet perelni. 2648 2) A dolog fekvése címén (forum rei sitae) annak a helynek a bírósága illetékes, ahol a per tárgyát képezô dolog található, feltéve hogy a kereset (fogalmáról lásd alább 102. §. 5. c) a dologra irányul, vagy ha birtokelvonásról (spolium) van szó (1410. k.). A dologra irányuló kereset valamilyen dologi jog (tulajdonjog, birtoklási jog, használati jog) érvényesítését, védelmét kívánja elérni. Megjegyzendô, hogy mindezekben az esetekben fordulhat a felperes más jogcímen illetékes bíróhoz is, vagyis a dolog fekvése szerinti bíróság elôtti perindítás -- eltérôen az 1917-es CIC 1560. k. 1. számától -- már birtokelvonási ügyekben sem feltétlenül kötelezô. 2649 3) Szerzôdés címén (forum contractus) ki-ki az elôtt a bíróság elôtt vonható perbe: a) melyben a felek magában a szerzôdésben vagy késôbb (vö. Comm 10, 1978, 225)[26] megállapodtak, vagy ennek hiányában annak a helynek a bírósága elôtt, b) ahol a szerzôdést kötötték; c) vagy ahol teljesíteni kell (1411. k. 1. §). Ehhez némileg hasonló módon, ha a per egyéb jogcímen fennálló kötelezettségekrôl (pl. ajándékozás, felmondás) indul, a fél az elôtt a bíróság elôtt vonható perbe, amelynek területén: a) a kötelezettség keletkezett; b) vagy azt teljesíteni kell (1411. k. 2. §). 2650 4) A büntetendô cselekmény helye címén (forum delicti) ott lehet valakit büntetô ügyben vádolni, még távollétében is, ahol az illetô bűncselekményt elkövették (1412. k.). 2651 5) A vagyonkezelés helye címén (forum gestae administrationis) annak a helynek bírósága elôtt fogható valaki perbe, ahol a vagyonkezelést végezték (1413. k. 1). 2652 6) Az utolsó lakóhely (forum apertae successionis), pótlakóhely vagy tartózkodási hely (1408--1409. k.) bírósága elôtt indítható per elhunyt személyek örökségérôl vagy az általuk tett kegyes célú hagyományokról, kivéve ha pusztán a hagyomány végrehajtásáról van szó. Errôl ugyanis csak az illetékesség többi szabályai szerint meghatározható bíróság elôtt lehet perelni (1413. k. 2). A hagyomány (legatum) a hagyatékban meglévô vagyontárgyak közvetlenül, meghatározott személyek részére való juttatása, ha ez nem minôsül öröklésnek. A hagyomány végrehajtásáról az egyházi vagyonjog rögzít elveket (vö. 1302. k.). 2653 7) Összefüggés címén (forum conexionis) ugyanazon bíróság elôtt és egyazon perben kell ítélkezni az egymással összefüggô ügyekben, hacsak a törvény -- pl. valamelyik ügyet fenntartva, vagy nagyobb számú bíróból álló testület, illetve magasabb fokú bíróság elé utalva[27] -- másként nem rendelkezik (1414. k.). Az ügyek összefügghetnek egymással akár a közös tárgy, akár a közös jogcím alapján. Ha csupán a szereplô felek azonosak két ügyben, ettôl még azok nem számítanak összefüggônek. Pl. ugyanazon felek között a házasság érvénytelenségének kimondásáért és a házasfeleknek a kötelék fennmaradása mellett való különválásáért folyó pereket a Rota Romana nem ítélte összefüggônek[28]. Megjegyzendô, hogy a fentebb felsorolt percímektôl eltérôen, melyek az illetékes bíróságot -- ha más illetékességi jogcím is volt -- szabadon választhatóként jelölték meg (,,conveniri potest''), az összefüggés kötelezôvé teszi az ilyen címen illetékes bíróság alkalmazását. Ez a kötelezettség mind a bírót, mind a feleket terheli[29]. 2654 8) Megelôzés címén (forum praeventionis) az egyéb címek alapján lehetséges több bíróság közül annak van joga az ügyben eljárni, aki az alperest elôbb idézte meg törvényesen (1415. k., vö. 1512. k.). A több bíróság elôtt indított ügyek akkor számítanak azonosnak, ha ugyanazon személyek között, ugyanazon jogcím alapján, ugyanarról a tárgyról folynak. Tehát amelyik illetékes bíró az alperest elôbb idézte meg jogszerűen, az -- az idézésnek az alperessel való közlésétôl, illetôleg a felek megfelelô megjelenésétôl fogva -- kizárja a többi számításba jöhetô bíróságot az ügy intézésébôl (vö. 1512. k. 2). 2655 A megelôzés valójában nem is az illetékesség önmagában vett jogcíme, hanem csupán az egyéb alapon már illetékes bíróságok között ad szabályt annak eldöntésére, hogy melyiküknek van joga az ügy tárgyalására. c. Az illetékességi viták 2656 Ha azonos fellebbviteli bíróság alá tartozó bíróságok között merül fel illetékességi vita, azt ez a felsôbb bíróság dönti el. Ha pedig közös fellebbviteli bíróság alá nem tartozók közt támad ilyen, az Apostoli Signatura dönt az illetékességrôl (1416. k.). ======================================================================== 101. §. A SZERVEZETI ELÔFELTÉTELEK 1. ÁLTALÁNOS SZEMPONTOK 2657 A perek szervezeti elôfeltételei maguk a bíróságok. Ezek nem izoláltan működô intézmények, hanem a katolikus egyház egészében egységes szervezetet alkotnak. Ilyen értelemben a bíróságok hierarchiájáról is szokás beszélni. a. A bíróságok fokozatai 2658 A bíróság fokozata (gradus tribunalis) annak a bíróságok hierarchiájában elfoglalt helyét jelöli. Történetileg és elméletileg -- mivel a bírói hatalom alapvetôen az egyházkormányzati hatalom része -- a bíróságok hierarchiája összefügg az egyházkormányzati hatalom hierarchiájával. Ez az összefüggés a pápa és a megyéspüspökök szintjén teológiailag szükségszerűnek látszik, mivel ôk a maguk körében küldetésük lényegénél fogva hatalmi teljességgel rendelkeznek. 2659 A bíróság fokozata nem tévesztendô össze a per fokozatával. Elôfordul pl., hogy egy a bíróságok hierarchiájában másod- vagy harmadfokúnak számító bíróság valamely ügyet elsô fokon tárgyal. 2660 A CIC -- hasonlóan 1917-es elôdjéhez -- a bíróságokat lényegében fokozat szerint a következô csoportokba sorolja: elsô fokú bíróságok, másodfokú bíróságok, az Apostoli Szentszék bíróságai. A külön jog alapján azonban működhetnek olyan harmadfokú bíróságok is, melyek nem az Apostoli Szentszékhez tartoznak (pl. regionális bíróságok, Prímási Fôszentszék, Spanyol Rota). 2661 A bíróságok fokozatától különbözô szempontok alapján szokás a bíróságok bizonyos fajtáiról is beszélni. Így a bírák száma szerint egyes és társas, az illetékességi terület szerint egyházmegyei és regionális, személyi illetékességük szerint egyházmegyei és szerzetesi, jogkörük eredete szerint rendes és delegált bíróságokat különböztetnek meg. Igaz ugyan, hogy a CIC kerüli a delegált bíróságok említését (kivéve pl. az 1442. k., 1495. k., 1512. k. 3, 1653. k. 3. § utalásait), mert nem tartja célszerűnek az igazságszolgáltatás rendjének külön intézkedésekkel való gyakori módosítását. Azt azonban, hogy a Szentszéktôl vagy a püspöktôl delegált bíróságok továbbra is létezhetnek, mivel a 135. k. szerint csak a bírók és a bíróságok nem delegálhatják ítélkezésre hatalmukat, az Egyházi Törvénykönyv átdolgozása során elismerték (Comm 10, 1978, 243--244). b. A pápához folyamodás 2662 A bíróságok hierarchiájának általános rendjét áttöri az a lehetôség, hogy ki-ki bármely egyházi peres vagy büntetô ügyét, mégpedig a per bármely fokán és bármely szakaszában a Szentszék elé vigye, vagy ott kezdje el. Ez minden krisztushívô joga, mégpedig a pápa primátusa (nevezetesen: minden hívô fölötti közvetlen hatalma) alapján (1417. k. 1. §). 2663 Az Apostoli Szentszékhez való folyamodás benyújtása -- a fellebbezés esetét kivéve -- nem függeszti fel annak a bírónak a jogát a per további folytatására, aki az eljárást már megkezdte. Ez a bíró tehát folytathatja az eljárást a perdöntô ítéletig, hacsak az Apostoli Szentszéktôl nem kap -- hiteles és törvényes okiratban (vö. SignAp, Litt. circ., 1977. XII. 13: AAS 70. 1978, 75; Comm 10, 1978, 228) -- értesítést arról, hogy az az ügyet maga elé rendelte (1417. k. 2. §). Ha a Szentszéktôl ilyen jelzés nem érkezik, a folyamodás puszta beterjesztése nem akadályozza meg, és nem függeszti fel az ítélet végrehajtását sem (vö. SignAp, Litt. circ., 1977. XII. 13: AAS 70. 1978, 75)[30]. c. A jogsegély 2664 A bírósági szervezet működését segíti a jogsegély intézménye. Az általános elv az, hogy bírói hatalmát ki-ki csak saját területén belül gyakorolhatja érvényesen[31] (vö. 1469. k.), amint az ôsi római jogi elv mondja: ,,Extra territorium ius dicenti impune non paretur'' (Dig. 2.1.20). Ezért ha a bírónak területén kívül kell bírói cselekményeket végeznie, ehhez segítségre van szüksége. Minden bíróságnak jogában áll, hogy jogsegélyt kérjen más bíróságtól az ügy kivizsgálásához vagy az intézkedések közléséhez (1418. k.). Ennek a jognak a felkért bíróság részérôl értelemszerűen az a kötelezettség felel meg, hogy a segítséget meg is adja (Comm 10, 1978, 228). Erre nem csupán a bíróságok hierarchiájában alsóbb vagy egyenlô, hanem a magasabb bíróság is köteles[32]. Természetesen e segítség megadása csak akkor kötelezô, ha a kérés jogos, pl. nem tanúskodásra képtelen személy kihallgatását kívánják[33]. Nincs joga viszont a felkért bíróságnak annak mérlegelésére, hogy szükséges-e, hasznos-e a kért cselekmény elvégzése[34]. 2665 Ilyen jogsegélyt szokás kérni pl. tanúk, felek kihallgatására, idézésre. A felkérésre végzett cselekmények esetleges költségeit az azokat végzô bíróság szabályai (vö. 1649. k.) szerint számítják. Róluk a kérelmezô bíróságnak számla küldhetô[35]. Ugyanakkor hangsúlyozni szokás, hogy a kérelmezô bíróság által a félnek engedélyezett ingyenes jogvédelem a felkért bíróság számára is irányadó (ha nem is abszolút értelemben kötelezô)[36]. Az utóbbi idôben széles körben elterjedt, hogy a felkért bíróságok a segítséget ingyenesen nyújtják. Magyarországi bíróságaink között ez általános és kölcsönös gyakorlat. Többnyire a külföldi bíróságok sem szoktak a jogsegélyért ellenszolgáltatást kérni szentszékeinktôl. Ellenkezô az olaszországi bíróságok eljárása, melyek a kért kihallgatás jegyzôkönyvéhez nemegyszer számlát csatolnak. Ilyenkor bíróságaink a számlát annak a félnek, illetve ügyvédjének továbbítják, akinek a perköltséget fizetnie kellene. Ez azonban nem ritkán nehézségbe ütközik. Ennek elkerülésére ilyen bíróságok felkérésekor célszerű elôre jelezni az ingyenesség kérését. 2666 A gyakorlatban a jogsegély körül az egyik probléma a határidô, hiszen a kérés teljesítése módfelett elhúzódhat. Mindenesetre a felkérésre végzendô cselekményeket is -- összhangban az 1458. k. elôírásával -- besorolják a kérelem beérkezése szerint a bíróság többi |gyei közé. Egy másik nehézség lehet annak megállapítása, hogy pl. egy -- távoli -- ismert lakcímű személy melyik egyházi bíróság illetékességi területére tartozik. Gyakran maguk a felek segíthetnek egy ilyen település egyházmegyei hovatartozásának tisztázásában, s így annak eldöntésében, hogy melyik bíróságot kell felkérnünk. Ha viszont egy bírósághoz tévedésbôl egy másik bíróság területére tartozó cselekmény elvégzése iránt érkezik kérelem, erre erkölcsi, de a krisztushívôknek az egyházi fórum elôtti jogvédelemre való jogát kimondó általános elv (221. k. 1. §) alapján jogi kötelesség is válaszolni. A válaszban jeleznie kell a felkért bíróságnak saját illetéktelenségét, s ha tudja, azt is, hogy melyik bíróság lenne jogosult a cselekmény elvégzésére. A lelkek javát fenyegetô mértéktelen idôveszteségek így elkerülhetôk lennének. 2667 További problémája a jogsegélynek a nyelvi nehézség. Mivel a kérelmezô bíróság az adott viszonylatban nem fellebbviteli fórumként áll szemben a felkért bírósággal, az 1474. k. 2. § nem kötelezi a felkért bíróságot a keletkezett iratoknak a kérelmezô bíróság számára ismert nyelvre való lefordítására. Minthogy pedig az ilyen ügyekben gyakran menekültek, kivándorlók, tartózkodási helyükön idegenként élôk meghallgatása szükséges, az sem ritkaság, hogy a kihallgatandó személy az éppen eljáró bíró elôtt ismeretlen -- de esetleg a kihallgatást kérô bíróság elôtt jól ismert -- nyelven beszél. Ilyenkor a kihallgatás elvégzéséhez tolmácsra, s a válaszok fordítására van szükség (1471. k.). 2. AZ ELSÔ FOKÚ BÍRÓSÁG 2668 Az egyes -- különleges bíróságnak fenn nem tartott -- ügyek jellegétôl és a perindítás helyétôl függ, hogy milyen fajta elsô fokú bíróság elôtt kell az eljárást elkezdeni. a. Az egyházmegyei bíróság 2669 Saját rendes hatalmánál fogva, minden egyházmegyében, minden a jogban kifejezetten bírói hatáskörébôl ki nem vett ügyben a megyéspüspök az elsô fokú bíró. Bírói hatalmát gyakorolhatja személyesen, vagy mások útján (1419. k. 1. §). A fentebb már említett (fenntartott, stb.) ügyeken kívül kiveszi a jog a püspök hatáskörébôl az általa képviselt jogi személyek jogairól vagy anyagi javairól folyó pereket is. Ezekben elsô fokon az illetô püspök fellebbviteli bírósága ítélkezik (1419. k. 2. §)[37]. 2670 A püspök bírói hatalmának gyakorlását azok a munkatársai segítik, akiket erre a feladatukra a püspök köteles vagy legalább is jogosult kinevezni. Ezeknek a személyeknek az összessége alkotja az egyházmegyei bíróságot. 2671 A bíróság (tribunal) a kánonjogban, de a civiljogban is több értelemben szereplô kifejezés. Jelentette a helyet, ahol a bíró az ítéletet kihirdeti (vö. 1917-es CIC 1636. k.), jelentheti a bíró személyét, pl. a társas bíróság szóösszetételben (1425--1426. k.), de többnyire a bírót és a munkáját segítô összes személyeket jelöli. 2672 Az egyházmegyei bíróságot rendes körülmények között a megyéspüspök helyett a bírósági helynök vagy régi nevén az officiális vezeti, akinek rendes (de helyettesi) bírói hatalma van (1420. k. 1. §). Egyetlen bíróságot alkot a püspökkel, vagyis eljárhat mindazokban az ügyekben, melyek a püspök ítélôszéke elé tartoznak, hacsak közülük valamit a püspök magának fenn nem tart, és ítéletei (illetve az általa vezetett bíróság ítéletei) ellen a püspökhöz fellebbezni nem lehet (1420. k. 2. §)[38]. A megyéspüspök köteles bírósági helynököt kinevezni, de e tisztséget nem szabad az általános helynökre ruháznia, hacsak az egyházmegye kicsinysége vagy az ügyek csekély száma ezt nem indokolja (1420. k. 1. §). 2673 Egyesek hangsúlyozzák, hogy ilyen különös esetekben, amikor a püspök nem nevez ki külön bírósági helynököt, ahhoz, hogy az általános helynök ezt a feladatkört elláthassa, külön kinevezésre van szüksége, vagyis nem hárul rá a tisztség a bírósági helynök puszta hiánya miatt[39]. Mivel a bíróság egységes egészet alkot, klasszikus szerzôk szerint[40] csak egyetlen bírósági helynök nevezhetô ki. Ez következik az 1420. k. 3. § megfogalmazásából is, mely arról beszél, hogy a bírósági helynöknek helyettesek adhatók. 2674 A megyéspüspök a bírósági helynök mellé segítôket nevezhet ki. Ezeket helyettes bírósági helynököknek vagy régi szóval viceofficiálisoknak nevezzük (1420. k. 3. §). 2675 A jog mind a bírósági helynök, mind a helyettes bírósági helynökök kinevezéséhez megkívánja, hogy az illetô: 1) pap legyen; 2) feddhetetlen híre legyen; 3) kánonjogi doktorátussal vagy legalább licenciátussal rendelkezzék, 4) legalább harminc éves legyen (1420. k. 4. §). Ezek közül a feltételek közül a papság a kinevezés érvényességéhez (vö. 129. k., 274. k. 1. §) szükséges, hiszen ez a hivatal egyházkormányzati hatalommal jár, mely önállóan gyakorolható. Aki erre jogilag nem képes, az érvényesen nem nevezhetô ki[41]. A többi kinevezési feltételek a megengedettséget érintik. 2676 A bírósági helynök hivatalának jellegénél fogva, hacsak a püspök fenn nem tart magának valamit, ugyanazt a bírói hatalmat gyakorolja, mely a megyéspüspököt illeti. Ezért mindazokban az ügyekben, ahol ezt a jog lehetôvé teszi, a bírósági helynök egyes bíróként, egyedül hozhat ítéletet. Azok a világiak pedig, akik elôzetes püspökkari engedély alapján netán bírói kinevezést kapnak (vö. 1421. k. 2. §) csak társas bíróságban, szükség esetén, és úgy szerepelhetnek, hogy a legalább három tagú tanácsban csak egy világi lehet. Ez a helyzet pedig a bírósági helynök tisztségével nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen. A világiak bírói tevékenységének problémáira alább még visszatérünk. 2677 A bírósági helynök és a helyettes bírósági helynökök hivatalukat nem vesztik el a püspöki szék megüresedésekor, és az egyházmegyei kormányzó sem mozdíthatja ôket el, de az új püspök hivatalba lépésekor megerôsítésre szorulnak (1420. k. 5. §). 2678 Az egyházmegyei bírók kinevezése szintén kötelessége a megyéspüspöknek (1421. k. 1. §). Ezeknek a bíróknak klerikusoknak -- de már nem feltétlenül áldozópapoknak (vö. 1917-es CIC 1574. k. 1. §) -- kell lenniük (uo.). 2679 Ellentétben az 1917-es CIC 1574. k. 1. §-ának elôírásával, mely még legfeljebb tizenkét bíró kinevezését tette lehetôvé egyházmegyénként, a mai jog e bírók számát nem határozza meg. Ugyancsak eltérés a korábbiakhoz képest, hogy nevük már nem zsinati bíró (iudex synodalis) vagy pro-synodalis (zsinati helyett kinevezett), hanem egyházmegyei bíró. Kinevezésük ugyanis ma kizárólag és szabadon a megyéspüspökre tartozik, korábbi kapcsolatát az egyházmegyei zsinatokkal (vö. 1574. k. 1--2. §) elveszítette. Ez szükségszerű volt, mivel e bírók kinevezése mindig kötelezô, egyházmegyei zsinat tartása viszont a mai jogban semmilyen meghatározott idôközönként nincs elôírva (vö. 461. k. 1. §). 2680 Egyházmegyei bírói kinevezést világiak a megyéspüspöktôl csak akkor kaphatnak, ha erre a püspöki konferencia elôzetesen általános engedélyt adott (1421. k. 2. §). Ezeknek a bíróknak azonban nem azonosak a működési lehetôségeik a klerikus bírókéval. Közülük a társas bíróságba -- még akkor is, ha az nem három-, hanem öttagú[42] -- csak szükség esetén[43] és csak egyet lehet beosztani (uo.). Ez a világi bíró nem csupán férfi lehet, mint a Causas matrimoniales kezdetű motu proprio korábbi engedélye lehetôvé tette, és nem is csupán házassági semmisségi perben szerepelhet (1971. III. 28, nr. V § 1: AAS 63, 1971, 443). 2681 Mivel a világiak bírói tevékenységének lehetôségei végsô soron attól függnek, hogy mennyiben lehet az egyházi rend szentségében nem részesült személyeknek egyházkormányzati hatalmuk, e kérdés teljes teológiai tisztázásának elvégzéséig nem határozható meg pontosan, hogy mire hatalmazhatná fel a jog a világiakat a bíráskodás területén. Az egyházkormányzati hatalomnak az egyházi rend szentségébôl való eredeztetése mellett szóló zsinati kijelentésekrôl (vö. LG 21b, 28a, Nota explicativa praevia 2) az Egyházi Törvénykönyvet átdolgozó bizottság munkálatai során különbözô ellenvetésekre válaszolva hangsúlyozták, hogy azok nem tanítják határozottan minden kormányzati hatalom szentségi eredetét (Comm 14, 1982, 147--149; 16, 1984, 54--55). Mindenesetre a Codex szövegének végsô, pápai átdolgozása során beiktatták azt a kijelentést, hogy egyházkormányzati hatalommal járó hivatalt csak klerikusok nyerhetnek el (274. k. 1. §). Bármiként vélekedjenek is az egyes szerzôk a világiak bírói működésének elvi lehetôségeirôl és a különbözô elméletek szemszögébôl a CIC szövegében esetleg fellelhetô feszültségekrôl[44], a hatályos törvénykönyv szemléletét e tekintetben -- úgy tűnik -- leginkább a személyes pápai átvizsgálásban is részt vevô[45] Javier Ochoa nézete tükrözi. Szerinte a világiaknak a CIC-ben megengedett bírói tevékenysége annak a közreműködésnek egy formája, amely a kormányzati hatalom gyakorlásában a világiak számára a 129. k. 2. §-a értelmében lehetséges. Itt tehát az a különbség jelenik meg a bírói munka terén is, ami az egyházkormányzati hatalomhoz való általános viszonyt jellemzi: a klerikusok a 129. k. szerint ,,képesek'' az egyházkormányzati hatalomra, a világiak pedig csupán ,,közreműködhetnek'' annak ,,gyakorlásában''[46]. 2682 Egyes püspöki konferenciák engedélyezték a világiaknak az 1421. k. 2. §-a szerinti bírói kinevezését (Deutsche Bischofskonferenz, Beschluß, 1975. II. 17--20[47] -- még a Causas matrimoniales alapján -- ; Berliner Bischofskonferenz, Beschluß, 1985. IX. 8: AKK 154, 1985, 538; Österreichische Bischofskonferenz, Dekret 1984. I. 25: Amtsblatt der Österreichischen Bischofskonferenz 1, 1984, I. 25, 7, Nr. 14; Schweizer Bischofskonferenz, Dekret, 1985. VII. 3, Nr. 15: AKK 154, 1985, 544; The Bishop's Conference of England and Wales, Promulgation of New Laws 1984. XI. 23, Nr. 2: Ius Ecclesiae 1, 1989, 361; Conferencia del Episcopado Mexicano, Decreto, 1985. X. 12: uo. 372). Más konferenciák ezt nem tették meg. Egyesek pedig kifejezetten kijelentették, hogy egyelôre tartózkodnak erre vonatkozó szabály kiadásától (Conferencia Episcopal Espańola, Decreto, 1983. XI. 26: Boletín de la conferencia episcopal espańola 1, 1984, 99). 2683 Az egyházmegyei bírósághoz szükséges feltétel, hogy a jelölt: 1) feddhetetlen hírű legyen, 2) és kánonjogi doktorátussal vagy legalább licenciátussal rendelkezzék (1421. k. 3. §). 2684 Eddig a jog azt kívánta, hogy az officiális, a viceofficiális, az ügyész és a kötelékvédô kánonjogi doktor vagy legalább a kánonjogban ,,egyébként jártas'' legyen, a bírók pedig a kánonjogban jártasak legyenek (1917-es CIC 1573. k. 4. §, 1574. k. 1. §, 1589. k. 1. §). A követelmény emelése ellen számosan tiltakoztak a törvénykönyv átdolgozási munkálatai során, de a törvényhozó ragaszkodott ehhez a változtatáshoz, mivel a bírósági személyzet képzetlensége igen sok visszaélést okozott, különösen Amerika és Afrika néhány vidékén (Comm 10, 1978, 230--231; 16, 1984, 55)[48]. Az új Codex ide vonatkozó rendelkezései nem érintik az ilyen végzettséggel nem rendelkezô bírók kinevezésének vagy az általuk hozott ítéleteknek az érvényességét, hiszen egy törvény csak akkor teszi érvénytelenné a jogcselekményt, ha ez belôle kifejezetten kitűnik (vö. 10. k., 149. k. 2. §). Viszont a kánonjogi doktorátussal vagy legalább licenciátussal nem rendelkezô bírósági helynökök, helyettes bírósági helynökök, bírók, ügyészek és kötelékvédôk kinevezése a mai egyetemes jog szerint nem megengedett. Mivel azonban számos országban -- így Magyarországon is -- hiányzik a kánonjogi fokozatok megadására jogosult oktatási intézmény (nincs kánonjogi fakultás, 1996-ban indul!), ez a követelmény aligha teljesíthetô. Minthogy a törvénynek nem célja sem az, hogy egyes országokban teljesen megszűnjék az egyházi bíráskodás, sem pedig az, hogy tartósan jogellenes helyzetek alakuljanak ki, már a Codexet átdolgozó pápai bizottság felhívta a figyelmet arra, hogy ha teljesen lehetetlen kánonjogi licenciátussal rendelkezô személyeket találni, akkor az Apostoli Signaturához kell fordulni (ti. felmentésért vagy engedélyért -- Comm 16, 1984, 55). Hosszabb távon megoldást jelenthet az egyházmegyei bíróságok helyett (vagy részben mellettük) regionális bíróságok létrehozása. Így országosan kevesebb bíróra lenne szükség. Ezekkel szemben már reálisabban lehetne érvényesíteni a kánonjogi fokozat követelményét. Természetesen a képzettségrôl szóló elôírások a klerikusokra és a világiakra egyaránt vonatkoznak. 2685 A bírósági helynök, a helyettes bírósági helynökök és a többi bírók kinevezésének meghatározott idôre kell szólnia, de ha idôközben új püspök lép hivatalba, ebbôl az alkalomból megerôsítésre van szükségük (1422. k.). Mindezeket a személyeket tisztségükbôl csak súlyos és törvényes okból szabad elmozdítani (uo.). b. Az elsô fokú regionális bíróság 2686 Több egyházmegye számára egyetlen közös elsô fokú bíróság alakítható. Ennek létrehozói az érintett megyéspüspökök, akik errôl közös megállapodás alapján -- egyhangúan, vö. 119. k. 3 -- kell hogy határozzanak. Döntésüknek az Apostoli Szentszék, nevezetesen az Apostoli Signatura (1445. k. 3. § 3) jóváhagyására van szüksége (1423. k. 1. §). Ezek a regionális bíróságok létesíthetôk mindenfajta ügy számára vagy csupán bizonyos típusú (pl. házassági) ügyekre (1423. k. 2. §). Mivel a regionális bíróság az illetô terület egyházmegyei bíróságai helyett alakul, azokban az ügyekben, melyekre nézve illetékes, az egyházmegyei bíróságok nem ítélkezhetnek. Ha pedig mindenfajta ügyre létesítették, az egyházmegyei bíróságok hatásköre teljesen megszűnik (1423. k. 1. §). 2687 Mindazt a hatalmat, mellyel az egyházmegyei bíróság fölött a megyéspüspök rendelkezik, az elsô fokú regionális bíróság fölött vagy az érintett püspökök összessége, vagy a tôlük kijelölt püspök gyakorolhatja (1423. k. 1. §). 2688 Korábban (SignAp, Normae, 1970. XII. 28, nr. 4: AAS 63, 1971, 488) az ilyen egyházmegyeközi bíróságok automatikusan a székhely megyéspüspökének fennhatósága alatt álltak. c. A szerzetesi bíróságok 2689 Pápai jogú klerikusi szerzetes intézményekben saját bíróságok működnek. Ezek illetékessége az ügyek fajtájától függ. 2690 Egyazon pápai jogú klerikusi szerzetes intézmény szerzetesei vagy házai közötti perben az elsô fokú bíró (bíróság) -- hacsak a szabályzat másképpen nem rendelkezik -- a tartományfônök (illetve bírósága), vagy önálló monostor esetén a helyi apát (1427. k. 1. §). 2691 Egyazon pápai jogú klerikusi szerzetes intézmény (illetve monasztikus kongregáció) két tartománya (illetve két monostora) közti perben elsô fokon a legfôbb elöljáró (illetve a monasztikus kongregáció fôapátja) ítélkezik személyesen vagy megbízott útján, hacsak az illetô intézmény szabályzata másként nem rendelkezik (1427. k. 2. §). 2692 Az egyházmegyei bíróság illetékes viszont: 1) a különbözô szerzetes intézményekhez tartozó természetes vagy jogi személyek közti perben; 2) ugyanannak a nem pápai jogú, vagy pápai jogú, de nem klerikusi, hanem laikusi (pl. nôi) intézménynek a személyei közötti perben; 3) a szerzetesi személy és világi klerikus vagy laikus, illetve nem szerzetesi jogi személy közötti (vegyes) ügyben (1427. k. 3. §). 3. A MÁSODFOKÚ BÍRÓSÁG 2693 A másodfokú bíróságok felépítése (vö. 1419--1437. k.) -- a Rota Romana kivételével, melyrôl külön jogszabály rendelkezik -- megegyezik az elsô fokú bíróságokéval (1441. k.), mind a szükséges tisztségviselôkre, mind pedig arra nézve, hogy mikor kell társas bíróságot alkalmazni. Eltérést jelent azonban a két fok között, hogy az 1425. k. 4. §-a szerint elsô fokon bizonyos feltételekkel (lásd alább) egyetlen bíróra lehet bízni a társas bíróság elé tartozó ügyeket, másodfokon viszont ilyenkor is társas bíróság alkalmazása kötelezô (1441. k.). a. A Rota Romana 2694 A Rota Romana másodfokú bíróságként ítélkezik azokban az ügyekben, amelyeket az elsô fokú rendes bíróságok ítélete után törvényes fellebbezéssel az Apostoli Szentszékhez terjesztettek fel (1444. k. 1. § 1). Másodfokon tehát versengô illetékessége van a világegyház többi másodfokú bíróságával. A krisztushívôknek ugyanis jogában áll az elsô fokú ítélet után a Rota Románához fellebbezni (vö. 1438. k.). b. A metropolitai bíróságok 2695 A szuffragáneus püspökök bíróságai elôtt elsô fokon lezárt ügyekben másodfokon a metropolita bírósága illetékes (1438. k. 1), kivéve ha az 1439. k. 2. §-a szerint regionális másodfokú bíróság működik olyan helyen, ahol elsô fokon nem alakítottak egyházmegyeközi bíróságot. c. A tartósan kijelölt bíróságok 2696 Mivel a metropolitai bíróságok az adott fôegyházmegyére nézve elsô fokú (egyházmegyei) bíróságként is működnek, vagyis az érsekségeken nincs két külön bíróság, a metropolitai bíróság elôtt elsô fokon eldöntött ügyekben ahhoz a bírósághoz lehet fellebbezni, amelyet a metropolita az Apostoli Szentszék jóváhagyásával tartós jelleggel megjelölt (1438. k. 2). 2697 Erre a lehetôségre azért van szükség, hogy ne kelljen a fôegyházmegyék bíróságaitól minden esetben már másodfokon a Rota Romanához, vagy az Apostoli Signatura által esetenként külön kijelölt bírósághoz fordulni. Ha figyelembe vesszük, hogy a házasság érvénytelenségérôl folyó perekben csak másodfokon születhet végrehajtható ítélet, akkor különösen egyértelművé válik, hogy enélkül a kijelölt bíróság nélkül a fôegyházmegyékben pereskedô felek a többieknél hosszadalmasabban és költségesebben gyakorolhatnák csak jogaikat. Magyarországon a prímás pápai kiváltsága folytán Prímási Fôszentszék működik (lásd alább). Ezért az alá tartozó metropoliták bíróságainak elsô fokú ítéletei ellen nem az általuk kiválasztott bíróság, hanem a Prímási Fôszentszék illetékes a fellebbezések elfogadására[49]. 2698 Az 1917-es CIC 1594. k. 3. §-ának értelmében a szufragáneusok nélküli érsek vagy az Apostoli Szentszéknek közvetlenül alárendelt (exempt) helyi ordinárius bíróságának ítélete ellen a fellebbezés elfogadására illetékes fórumot -- a metropolitákhoz hasonlóan -- ezek a fôpásztorok is az Apostoli Szentszék jóváhagyásával egyszer s mindenkorra megválaszthatták. Ennek a fellebbviteli bíróságnak azonban metropolitai bíróságnak kellett lennie, s e fôpásztorok tartoztak megjelenni az illetô egyháztartomány zsinatain is (1917-es CIC 285. k.). Mivel ma ezeket az exempt részegyházakat már nem tekintik tipikusnak, a CIC külön itt nem említi ôket. A jelenleg fennálló ilyen részegyházak számára továbbra is az a fellebbviteli bíróság, amelyet még a régi Egyházi Törvénykönyv szerint kiválasztottak[50]. 2699 A kijelölt fellebbezési bíróság nevét a nem szufragáneus egyházmegyék esetében az Annuario Pontificio évente közli. d. A szerzetesi fellebbviteli bíróságok 2700 Ha egy pert elsô fokon a tartományfônök bírósága elôtt tárgyaltak, másodfokon a legfôbb elöljáró bírósága, ha pedig a helyi apát bírósága elôtt, akkor a monasztikus kongregáció fôapátjának bírósága az illetékes (1438. k. 3). A pannonhalmi fôapát mint területi apát (vö. 368. k.) bíróságának (természetesen saját jogon mindig elsô fokú) ítéletei után az Esztergomi Érseki Fôszentszékhez lehet fellebbezni[51], hiszen ez a fôapáti bíróság egyházmegyei bíróság szerepét is betölti. Így az elôzô pontban mondottak szerint megôrizte korábban kijelölt fellebbviteli bíróságát. 2701 Ha a legfôbb elöljáró, illetve a monasztikus kongregáció fôapátja bírósága elôtt született az elsô fokú ítélet (az 1427. k. 2. §-a szerinti ügyekben), akkor a másodfokú felülvizsgálatra illetékes bíróság -- külön rendelkezés hiányában -- a Rota Romana (vö. 1444. k. 1. § 1)[52]. e. A másodfokú regionális bíróság 2702 Ha elsô fokon az 1423. k. szerint több egyházmegye számára egyházmegyeközi bíróságot hoztak létre, akkor a püspöki konferencia köteles az Apostoli Szentszék, nevezetesen az Apostoli Signatura jóváhagyásával másodfokú regionális bíróságot alakítani, kivéve ha az összes érintett egyházmegyék egyazon érsekség alá tartoznak (1439. k. 1. §). Ebben az esetben ugyanis az elsô fokú egyházmegyeközi bíróság minden ügye számára, amúgy is az érseki bíróság lenne a közös fellebbviteli fórum. 2703 Noha elvileg nem szükségszerű, hogy egy másodfokú regionális bíróság illetékessége egy püspöki konferencia egész területére kiterjedjen, a CIC mégis ezeket a konferenciákat kötelezi megalakításukra. Ugyanakkor az elsô fokú regionális bíróság létesítôi az érintett püspökök. Mégsem mondhatjuk, hogy itt feszültség lenne a két különbözô szint között. A gyakorlatban ugyanis az Apostoli Szentszék ugyanabban a határozatban hagyja jóvá az elsô fokú és a fellebbviteli fórumául szolgáló másodfokú regionális bíróságot. Így ezek megszervezése mindazoknak a hierarchikus szinteknek a részvételével történik, amelyeknek működésére felállításuk hatással lehet[53]. 2704 Lehet a püspöki konferenciának az Apostoli Szentszék jóváhagyásával egy vagy több másodfokú regionális bíróságot alakítania akkor is, ha elsô fokon nem létesítettek regionális bíróságot (1439. k. 2. §). 2705 A másodfokú regionális bíróságok fölött azzal a hatalommal, mely saját bírósága vonatkozásában a megyéspüspököt illeti, a püspöki konferencia vagy az általa kijelölt püspök rendelkezik (1439. k. 3. §). 4. AZ APOSTOLI SZENTSZÉK BÍRÓSÁGAI a. A római pápa 2706 A római pápa az egész katolikus világ számára a legfelsôbb bíró. Ítélkezhet személyesen, de ítélkezhet az Apostoli Szentszék rendes bíróságai útján vagy az általa megbízott (delegált) bírók révén is (1442. k.). b. A Rota Romana 2707 A Rota Romana a Szentszék rendes fellebbviteli bírósága (1443. k.). Felépítését és működését saját szabályzata határozza meg (Rotae Romanae Tribunal, Normae, 1994. IV. 18: AAS 86, 1994, 508--540; vö. Secr. Status, Rescriptum ex audientia, 1995. II. 23: AAS 87, 1995, 366. -- lásd fent 99. §. 5. a). 2708 Elsô fokon illetékes: 1) az 1405. k. 3. §-ában neki fenntartott ügyekben (egyes szerzôk szerint ilyenkor elsô fokon is rendes bíróságként működik[54]), 2) valamint azokban a perekben, melyeket a római pápa akár a felek kérésére, akár saját kezdeményezésére a saját ítélôszéke elé rendelt (vö. 1417. k.), és erre a bíróságra bízott (1444. k. 2. §; ilyenkor tehát a Rota delegált bíróság). Ezekben az ügyekben második és további fokozatokon is maga a Rota ítélkezik, hacsak a megbízó leirat másként nem rendelkezik (uo.). Ilyenkor ugyanazok a rotai bírák nem kényszerülnek kétszer ítélkezni egyazon ügyben (vö. 1447. k.), hiszen a fellebbezés után a per a Rotán belül másik bírói csoporthoz (turnushoz) kerül. 2709 Másodfokon (lásd fent 4. a) a Rota rendes illetékessége az elsô fokú rendes bíróságoktól fellebbezett ügyekre szól (1444. k. 1. § 1). A fentiek értelmében ehhez járulnak az olyan ügyek is, melyekben az elsô fokú ítéletet maga a Rota hozta. Ezeken kívül természetesen más esetekben is kaphat a Rota delegációt másodfokú ítélkezésre. 2710 Harmad- vagy további fokon a Rota rendes bíróságként ítélkezik azokban az ügyekben, melyekben már vagy ô maga vagy bármely más bíróság ítéletet hozott, kivéve ha ítélt dologról van szó (1444. k. 1. § 2). c. Az Apostoli Signatura 2711 A katolikus egyházban a legfelsôbb bíróság az Apostoli Signatura (1445. k. 1. §). Feladatköre három területre terjed ki: bizonyos sajátos esetekben peres ügyek eldöntésére, közigazgatási bíráskodásra és a bíróságokkal kapcsolatos bizonyos igazgatási teendôk ellátására. Felépítését és működését külön jogszabály rendezi (SecrStat, Normae speciales Signaturae Apostolicae, 1968. III. 23: Leges III, 5321-- 5332). 2712 Bíróságként ítélkezik az Apostoli Signatura: 1) a rotai ítéletek ellen benyújtott: a) semmisségi panaszokról, b) elôbbi állapotba való visszahelyezési kérelmekrôl, c) más felfolyamodásokról; 2) a személyek állapotáról szóló perekben benyújtott felfolyamodásokról, ha a perújrafelvételt a Rota Romana megtagadta; 3) a Rota Romana bírái elleni érdekeltségi kifogásokról és egyéb ügyekrôl, melyek feladatuk gyakorlása során végzett tetteik miatt támadtak; 4) a közös fellebbviteli fórum alá nem tartozó bíróságok közti (vö. 1416. k.) illetékességi vitákban (1445. k. 1. §; Const.Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 122: AAS 80, 1988, 891). Nem lehet viszont rendes fellebbezéssel a Signatura elé terjeszteni olyan ügyeket, melyekben elôzôleg a Rota ítélt. Ezekben az esetekben, mint mondtuk, a fellebbezést a Rota következô turnusa fogadja el. 2713 Közigazgatási bíróságként ítélkezik a Signatura (II. részlege): 1) azokban a hozzá törvényesen felterjesztett vitákban, melyek az egyházi hatóságok közigazgatási intézkedéseibôl támadtak; 2) azokban az egyéb közigazgatási vitákban, melyeket a pápa vagy a római kúria központi hatóságai rábíztak; 3) az ezek között a központi hatóságok között folyó illetékességi vitákban (1445. k. 2. §; Const.Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 123: AAS 80, 1988, 891). 2714 Mivel a CIC csupán arról szólt, hogy a Signatura a közigazgatási intézkedésekbôl támadt törvényesen elé terjesztett vitákban bíráskodhat, eleinte lehetségesnek tűnt, hogy a Signatura közigazgatási bíráskodása a kúria reformjával szélesebb körűvé váljék. A római kúria korábbi szabályzatának elôírása (Const. Ap., Regimini Ecclesiae universae, 1967. VIII. 15, nr. 106: AAS 59, 1967, 921) a Signatura ilyen illetékességét a központi kúriai hatóságok döntéseinek törvényességi felülvizsgálatára korlátozta. Többen arra számítottak, hogy majd lehetôség nyílik arra, hogy a Signatura ne csupán akkor dönthessen, ha elôzôleg közigazgatási felfolyamodás után az illetékes római kongregáció már állást foglalt az ügyben, hanem a közigazgatási felfolyamodás helyett is lehet majd a Signaturához fordulni bírói felülvizsgálat végett[55]. Ez a változás azonban nem következett be. A római kúria működését szabályozó új apostoli rendelkezés megerôsíti, hogy a közigazgatási intézkedésekbôl támadt jogviták csak akkor kerülhetnek törvényesen az Apostoli Signatura elé -- s így azokban csak akkor bíráskodhat érvényesen --, ha az illetô egyedi közigazgatási intézkedést a római kúria valamelyik központi hatósága hozta vagy vizsgálta felül. Ilyenkor is csak arról dönthet a Signatura, hogy az illetô intézkedés a döntéshozatal vagy az eljárás során megsértett-e valamilyen egyházi törvényt (Const.Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 123 § 1: AAS 80, 1988, 891). Tehát a Signatura mint közigazgatási bíróság ezeknek az intézkedéseknek az érdemi részét nem módosíthatja, bár a törvénytelen intézkedéssel okozott károk megtérítésérôl a felfolyamodó kérésére ítélkezhet (uo. Art. 123 § 2). 2715 Igazgatási téren a Signatura feladata: 1) az igazságszolgáltatás helyességére felügyelni, és -- ennek keretében -- ha szükséges, az ügyvédeket és a képviselôket megfenyíteni; 2) az igazságszolgáltatással kapcsolatos kegyek elnyerésére az Apostoli Szentszékhez benyújtott kérvényeket elbírálni (uo. Art. 124, 2°: AAS 80, 1988, 892); 3) a bíróságok illetékességét kiterjeszteni (pl. egy egyházmegyei bíróságot megbízni, hogy valamely ügyben harmad- vagy akár magasabb fokon a Rota helyett ítélkezzék a fordítással járó idôveszteség és anyagi terhek elkerülésére; vagy tartósan felhatalmazni egy egyházmegyei bíróságot, hogy más bíróság elôtt eldöntött ügyek másod- vagy harmadfokú fellebbviteli fóruma legyen); 4) az elsô- és másodfokú regionális bíróságok (vö. 1423. k., 1439. k.) létesítését elôsegíteni és jóváhagyni (1445. k. 3. §). 5. EGYÉB FELSÔ BÍRÓSÁGOK a. Rendes felsôbb bíróságok 2716 Az egyetemes jog az Apostoli Szentszék bíróságain kívül harmad- vagy felsôbb fokú ítélkezésre általánosan és tartósan jogosult rendes bíróságokat nem ismer. Ilyenek néhol mégis léteznek az egyházban részleges jog, illetve kiváltság alapján. 2717 A Prímási Fôszentszék az esztergomi érsek prímási tisztségét megerôsítô, illetve megalapozó pápai kiváltságokból ered[56]. Fennállásának és működésének jogalapja a magyar prímás bírói joghatósága, mely eredetileg a prímási hivatal szerves része volt[57]. Ez a bíróság különbözik az esztergomi érsek másodfokú rendes bíróságától, az esztergomi Érseki Fôszentszéktôl. A Prímási Fôszentszék harmadfokú rendes bíróság. A következô ügyekben illetékes: 1) másodfokon az alá tartozó metropoliták bíróságain (esztergomi Érseki Fôszentszék, egri Érseki Fôszentszék) elsô fokon lezárt perekben; 2) harmadfokon az ugyanezeken az érseki bíróságokon másodfokon eldöntött (tehát elsô fokon ezek szuffragáneus egyházmegyéiben tárgyalt) ügyekben. 1977 óta Esztergomhoz és Egerhez hasonlóan Kalocsáról is a Prímási Fôszentszékhez szokás másod- illetve harmadfokra az ügyeket felterjeszteni[58] (vö. EK, Esztergom 1978, 5--6). 2718 Működését annyira összekapcsolta a szokásjog a prímás személyével (személyes fórum), hogy elnöke maga a prímás, aki a perekben egyedül vagy a társas bíróság elnökeként személyesen vagy megbízott útján jár el. Ezzel összefüggésben a Prímási Fôszentszék működése a prímás akadályoztatása idején szünetelt[59]. 1977 óta a Prímási Fôszentszék ismét zavartalanul folytatja munkáját. Négy egyházmegyei bíró van hozzá beosztva. Elnököt az egyes ügyekben alakított bírói tanács élére közülük jelöl ki a prímás, esetenkénti külön megbízással. A jegyzô jelenleg azonos a Prímási és az Érseki Fôszentszéknél. A Prímási Fôszentszék munkájának felújítását az Apostoli Signatura rendelkezései (pl. 11470/79 CP., 12417/80 CP.) elismerték, pl. azáltal hogy negyedfokra megbízást adtak az ítélkezésre magyarországi egyházmegyei bíróságnak olyan ügyben, amelyet harmadfokon a Prímási Fôszentszék döntött el[60]. 2719 A Prímási Fôszentszék elôtt másodfokon eldöntött ügyekben, vagyis az Esztergomi és az Egri Fôegyházmegyék ügyeiben már Csernoch János prímás kérte a Szentszéktôl a Gyôri Püspöki Bíróság kijelölését harmadfokú ítélkezésre[61]. A Congregatio Consistorialis mégis úgy hagyta jóvá egyszer s mindenkorra a Gyôri Szentszék fellebbezési fórumként való kijelölését a Prímási Fôszentszék számára, hogy nem tett említést a Prímási Fôszentszékrôl, hanem csupán azt közölte, hogy az esztergomi érsek a gyôri ordináriust kapta fellebbviteli bíróságul (AAS 10, 1918, 451). 1918. X. 22-én Csernoch prímás újabb felterjesztést küldött a Kongregációhoz, melyben részletesen ismertette a prímási joghatóságra vonatkozó történelmi bizonyítékokat, s egyben kérte fellebbviteli bíráskodási jogának megerôsítését[62]. Erre a második felterjesztésre válasz nem érkezett. Ezt Esztergomban hallgatólagos beleegyezésnek tekintették[63]. 2720 A Spanyol Rota (Rota de la Nunciatura Apostólica en Espańa) Madridban működik, és nem a helyi hierarchiához, hanem a nunciaturához kapcsolódik. Eredete a XVI. századra nyúlik vissza. Jelenlegi alakjában XII. Pius pápa szervezte meg (MP, Apostolico Hispaniarum Nuntio, 1947. IV. 7: AAS 39, 1947, 156--163). Új szervezeti és működési rendjét, mely a XII. Pius által megszabottat modernizálja, de radikálisan nem másítja meg, II. János Pál adta ki 1999. X. 2-án kelt Nuntiaturae Apostolicae in Hispania kezdetű motu propriojával (AAS 92, 2000, 5--17)[64] A Spanyol Rota nem az Apostoli Szentszék bírósága (az 1442. kánon szerinti értelemben). Kiváltság alapján tevékenykedô helyi, rendes egyházi bíróság. A Rota Romanához hasonlóan másod-, harmad- és további fokokon illetékes. Tôle a Rota Romanához fellebbezni nem lehet. A fellebbezés útja egyik turnustól a másikhoz vezet[65]. b. A tartósan kijelölt bíróságok 2721 A német nyelvterületen, de másutt is, az Apostoli Signatura már a II. világháború elôtt egyes bíróságokat általános formában, de meghatározott idôre felhatalmazott harmadfokú ítélkezésre. Ezeket a bíróságokat egyes szerzôk -- így Francesco Roberti[66] -- speciálisaknak nevezik, megkülönböztetve ôket a pusztán delegált bíróságoktól. E bíróságok jogköre általában csak a házassági perekre terjedt ki. Meghatározatlan idôre szóló érvénnyel a Signatura ilyen harmadfokú bíróság alakítását soha nem engedélyezte[67], fôként pedig nem létesített új harmadfokú bíróságokat. 2722 Már a II. világháború idején, késôbb pedig a prímás akadályoztatása miatt különösen is szükség volt Magyarországon ilyen bíróságok kijelölésére. Az Apostoli Signatura házassági ügyekben harmadfokú bíráskodásra hatalmazott fel tartósan egyes magyarországi egyházi bíróságokat. E felhatalmazásokat eleinte három-, majd ötévenként hosszabbították meg[68]. Az utolsó meghosszabbítás 1972. III. 28-án történt (SignAp, CP. 2880/972). Ez 1977. III. 28-án járt le. Megújítására már nem volt szükség, mert 1976. II. 10-én VI. Pál pápa Lékai Lászlót esztergomi érsekké nevezte ki, s a prímási szék betöltésével lehetôség nyílt a Prímási Fôszentszék munkájának felújítására. E kérdést a prímás a püspöki konferencia elé terjesztette, mely 1976. VI. 3--4-i ülésén e tevékenység újraindítását egyhangúlag helyeselte (EK, Esztergom 1978, 5--6; Magyar Kurír 68, 1978, III. 21, 3). 1977. XII. 15-én a prímás ,,nihil obstat''-ot kért az Egyházi Közügyek Tanácsától, hogy újra felállíthassa Esztergomban a harmadfokú bíróságot. A kérdésben az Egyházi Közügyek Tanácsa kikérte az Apostoli Signatura véleményét, mely hangsúlyozta (SignAp, Prot. N. 9802/78 VT), hogy ilyen harmadfokú bíróság (állandó) létesítéséhez ,,nihil obstat''-ot sem maga a Signatura nem adott, s arról sincs tudomása, hogy a Szentszék más központi hatósága ilyet engedélyezett volna. Említette a vélemény azt is, hogy az utóbbi években bizonyos püspöki karok kértek hasonlót, de negatív választ kaptak. Egy ilyen kivétel engedélyezése precedenst teremthetne más püspöki karok számára, s ez azt eredményezhetné, hogy az ügyek tetemes részét elvonnák a Rota Romana elôl. Ezért a Signatura inkább azt ajánlotta, hogy kérje a püspöki kar az 1972. III. 28-i kijelölések meghosszabbítását, mely újabb öt évre lehetôvé tenné bizonyos bíróságoknak a harmadfokú ítélkezést. Így az Egyházi Közügyek Tanácsa 1978. III. 21-én negatív választ adott (N. 1597/78) Lékai prímás felterjesztésére. A magyar püspökök mégsem kérték az 1972-es felhatalmazások meghosszabbítását, hiszen a kérdés tüzetesebb vizsgálata során nyilvánvalóvá vált, hogy a továbbra is érintetlenül fennálló prímási jogkör alapján külön szentszéki ,,nihil obstat'' nélkül is folytathatja működését a Prímási Fôszentszék. Az 1978. évi I. körlevelében Lékai prímás közzétette a Prímási Fôszentszék bíráinak, ügyhallgatójának, kötelékvédôjének és jegyzôjének kinevezését (EK, Esztergom 1978, 5--6, 2301--2/1977. sz.). Hamarosan alkalom nyílt arra is, hogy az Apostoli Szentszék kifejezze véleményét a Prímási Bíróság munkájának felújításáról. Egy olyan perben ugyanis, mely harmadfokon az Egri Érseki Fôszentszék elôtt zárult le, még az 1972-es felhatalmazás alapján, fellebbezésre került sor. A felek azt kérték, hogy az Apostoli Signatura erre az egy esetre a Prímási Fôszentszéket bízza meg a negyedfokú ítélkezéssel. Az Apostoli Signatura az 1979. VII. 6-i kérelemre kérdéssel válaszolt. Többek között azt tudakolta, mi címen alakult meg a Prímási Fôszentszék, mi a felépítése és az illetékessége (1979. VIII. 4, Prot. N. 11470/79 CP). Lékai prímás 1979. XI. 1-i válaszában kifejtette a magyar prímás pápai kiváltságokon alapuló jogait, melyeknek fennmaradását az 1917-es CIC kihirdetése után is egyhangúlag elismerték a szerzôk[69], sôt megerôsítette magának az Apostoli Szentszéknek a joggyakorlata is[70]. Ezt követôen megérkezett a kijelölés az Apostoli Signaturától a Prímási Fôszentszék részére az illetô ügy negyedfokú felülbírálására (ugyancsak Prot. N. 11470/79 CP szám alatt; vö. SignAp, Litt., 1981. IV. 4, Prot. N. 12417/80 CP). c. Esetenként megbízott bíróságok 2723 Nem tartoznak semmiképpen a bíróságok hierarchiájában a harmadfokú (rendes) bíróságok közé azok az alsóbb fokú bíróságok, melyeknek illetékességét egy-egy adott esetre az Apostoli Signatura -- általában külön kérésre -- kiterjeszti (vö. 1445. k. 3. § 2) a harmad- vagy felsôbb fokú ítélkezésre. ======================================================================== 102. §. A SZEMÉLYI ELÔFELTÉTELEK 2724 A bíró és az egymással pereskedô felek képezik azt a személyi hármast, mely az egész perben múlhatatlanul szükséges. A bíró, illetve a felek tevékenységét még más személyek is segítik a perben. A bíró segítôtársainak szokás tekinteni, az ügyhallgatót, az ügyészt, a kötelékvédôt (bár ez utóbbiak bizonyos mértékig peres fél szerepét töltik be), valamint a jegyzôt is. A felek segédei között a képviselôk és az ügyvédek játszanak különös szerepet. A szakértôkrôl és a tanúkról a Codex a bizonyítékok témakörében tárgyal. 1. A BÍRÓK 2725 A bírók szükségességérôl és kinevezésük feltételeirôl már szóltunk (lásd fent 101. §. 3. a). Ehelyütt csupán az egyes és a társas bírósággal kapcsolatos kérdésekre térünk ki. a. Az egyes és a társas bíró 2726 A perben vagy egyetlen bíró vagy több bíróból álló testület (társas bíró) hoz ítéletet. 2727 Az egyedül eljáró bíró bármely perben maga mellé vehet két ülnököt (assessor). Ezek lehetnek akár klerikusok, akár kipróbált életű világiak. Szerepük csupán a tanácsadásra szorítkozik. Tehát ítélethozatalkor nem szavazhatnak (vö. 1424. k.). 2728 Társas bíróság alkalmazása mindig megengedett, valahányszor ezt -- nehezebb vagy fontosabb ügyek esetén -- a püspök jónak látja. A püspök ilyenkor a jog szerint három- vagy öttagú bíróságot alkalmazhat (1425. k. 2. §). A társas bíróság kötelezô: 1) az egyházi peres ügyek közül: a) az egyházi rend szentségének kötelékérôl, valamint b) a házassági kötelékrôl (kivéve az okirati eljárás esetét, vö. 1686. k., 1688. k.) folyó ügyekben; 2) a büntetô ügyek közül: a) a klerikusi állapotból való elbocsátással sújtható cselekményekrôl, továbbá b) a kiközösítés kiszabásáról vagy kinyilvánításáról folyó ügyekben (1425. k. 1. §). b. A turnusok 2729 A turnusok a bírókból alakított olyan csoportok, amelyek egymást váltják. Az egymás után beérkezô -- társas bíróságot kívánó -- ügyeket valamilyen rend szerint a különbözô egymást követô bírói csoportokra kell rábízni. A csoportok beosztása és kijelölése az egyes ügyek számára a bírósági helynök kötelessége, hacsak egyes esetekben a püspök másként nem rendelkezik (1425. k. 3. §). c. Társas bíróra tartozó ügyek egyes bíró elôtt 2730 Ha nem lehetséges társas bíróságot alakítani, akkor elsô fokon a püspöki konferencia engedélyt adhat arra, hogy amíg ez a lehetetlenség fennáll, a püspök a kötelezôen társas bíróságot kívánó ügyeket egyetlen klerikus bíróra bízza. Ennek a bírónak, ahol erre mód van, igénybe kell vennie ülnök és ügyhallgató segítségét (1425. k. 4. §). d. A már kijelölt bírók felcserélése 2731 Az általános szabály az, hogy ha a bírósági helynök egy ügyet már rábízott egy turnusra, akkor az eljárást (az ítélettel együtt) ezek a bírók folytassák le. Egy vagy több olyan bíró helyett, akit már az adott ügyre kijelöltek, a bírósági helynök csak: 1) nagyon súlyos okból (pl. a bíró komoly betegsége), 2) ezt az okot megjelölô indoklással ellátott, 3) határozatban oszthat be más bírókat (1425. k. 5. §). e. A társas bíróság eljárásmódja 2732 A társas bíróságnak testületileg kell eljárnia (kivéve azokban a kérdésekben, melyekben az elnök maga dönthet), az ítéletet pedig szótöbbséggel kell meghoznia (1426. k. 1. §). Ez az oka annak, hogy a jog csak három- vagy öttagú (tehát páratlan létszámú) bírói tanácsról beszél. 2733 A társas bíróság elnökének -- hacsak lehetséges -- a bírósági helynöknek vagy a helyettes bírósági helynöknek kell lennie (1426. k. 2. §). A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a turnusokat a bírósági helynök két-két bíró megjelölésével állíthatja össze úgy, hogy az elnök mindig ô maga, de lehetôsége van arra is, hogy bizonyos turnusokban az elnöklést a helyettes bírósági helynökre bízza. 2. AZ ÜGYHALLGATÓK ÉS AZ ELÔADÓBÍRÓK 2734 Mind az ügyhallgatói, mind az elôadóbírói tevékenység bírói feladat. Jelentôs különbség a kettô között, hogy elôadóbírónak csak azt lehet kijelölni, aki az illetô bíróság bírái közé tartozik, sôt tagja az adott turnusnak. E két feladatkör egymással nem összeegyeztethetetlen, de nem is tartoznak szükségképpen össze. A bírói tanács elnöke ezt a két szerepet is elláthatja. a. Az ügyhallgató 2735 Az ügyhallgatónak (auditor) csak az a feladata, hogy a bíró megbízásának megfelelôen összegyűjtse a bizonyítékokat és átadja ôket a bírónak. Ennek során azonban, hacsak a bírótól kapott megbízatása másként nem rendelkezik, eldöntheti, hogy hogyan és milyen bizonyítékokat gyűjtsön össze, ha errôl tisztségének gyakorlása során vita támad (1428. k. 3. §). A bizonyítékok összegyűjtéséhez tartoznak például olyan cselekmények, mint a tanúk megidézése és kihallgatása. 2736 Az ügyhallgatót a bíró vagy a társas bíróság elnöke jelöli ki az adott ügyre. Az ügyhallgató választható: 1) a bíróság bírái közül, vagy 2) azok közül a személyek közül, akiket a püspök erre a feladatra jóváhagyott (1428. k. 1. §). A püspök ügyhallgatói tisztségre erkölcsileg, okosság és igazhitűség tekintetében egyaránt kiváló klerikusokat vagy világiakat hagyhat jóvá (1428. k. 2. §). 2737 Magyarországon a gyakorlatban ritkák az állandó megbízatással rendelkezô, s az egyes ügyekre a bíróság elnökétôl kijelölt |gyhallgatók. Ilyen pl. az Esztergom-Budapesti Fôegyházmegyében a budapesti ügyhallgató. A gyakorlat általában inkább az, hogy a bíróság elnöke az egyes ügyekben bizonyos ügyhallgatói teendôk elvégzésével egy- egy olyan papot, többnyire plébánost, bíz meg, akinek állandó ügyhallgatói kinevezése (,,püspöki jóváhagyása'') nincsen. Az ilyen megbízott ügyhallgatók delegált bírói hatalommal rendelkeznek, melyet a bíróság elnökének megbízólevele ad meg nekik pl. a ,,felkérem és megbízom'' formulával. Erre azért van lehetôség, mert a bírók az ítéletet elôkészítô cselekményekre a 135. k. 3. §-a szerint delegálhatják hatalmukat. b. Az elôadóbíró 2738 Az elôadóbíró (pomens, relator) a társas bíróság egyik tagja. A bíróság elnöke jelöli ki. Kijelölése kötelezô. Feladata az, hogy a bírói tanácsban jelentést tegyen az ügyrôl, valamint, hogy az ítéletet írásba foglalja. Az ítélethozatali ülésen ezért elôször az elôadóbíró ismerteti az ügyet és adja elô következtetéseit (1429. k., vö. 1609. k. 3. §, 1610. k. 2. §). Ez értelemszerűen azzal is jár, hogy neki kell a kérdést a legrészletesebben feldolgoznia. A harmadik bírót, aki az elnökön és az elôadóbírón kívül részt vesz a tanácsban, szavazóbírónak szokás nevezni. Az elôadóbíró személyét az elnök megfelelô okból mással válthatja fel (1429. k.), vagyis az eljárás során ezt a tisztséget a szavazóbíróra, vagy öttagú tanács esetén ezek egyikére ruházhatja, vagy akár magára is vállalhatja[71]. 3. AZ ÜGYÉSZ ÉS A KÖTELÉKVÉDÔ 2739 A közérdek védelmét a perben olyan tisztségviselôk szolgálják, akik az igazságosságot és a törvény érvényesülését a bíróság mellett segítik, de nem alkotják a szó szoros értelmében a bíróság részét, hanem perbeli helyzetük inkább a felekéhez hasonló. Mégsem nevezhetôk egyszerűen csak peres feleknek, hiszen szereplésük nem személyes érdeküket, hanem a közjót hivatott elômozdítani[72]. Ennek a funkciónak a mai kánonjogban két tisztség felel meg: a kötelékvédô és az ügyész. Mindkettejük feladatköre összeegyeztethetetlen ugyanabban a perben a bíró és a jegyzô tisztségével[73], hiszen sok tekintetben a felekére emlékeztetô[74] jogállásuk van (vö. 1434. k.). E két szerepkör egyazon peren belül egymással is összeférhetetlen, de annak nincs akadálya, hogy valaki ugyanannál a bíróságnál mindkettôre kinevezést kapjon (1436. k. 1. §). a. Az ügyész 2740 Az ügyész (promotor iustitiae) kinevezése az egyházmegyékben (illetve a bíróságok mellé[75]) kötelezô. Szerepelnie kell a büntetô ügyekben, valamint az egyházi peres ügyek közül azokban, amelyekben a közérdek veszélybe kerülhet (1430. k.). Feladata, hogy hivatalból védelmezze a közérdeket (uo.). Azt, hogy az egyházi peres ügyekben mikor kerülhet veszélybe a közérdek, a megyéspüspök joga megítélni, hacsak az ügyész részvételét törvény nem írja elô, vagy szükségessége a dolog jellegébôl egyértelműen nem következik (1431. k. 1. §). Az ügyész szükségességét írja elô pl. az 1696. k. a házastársak különválásáról (separatio) folyó perekben. Az 1431. k. 2. §-a szerint jogvélelem szól az ügyész szükségessége mellett, valahányszor a per elôzô fokán ügyész szerepelt. b. A kötelékvédô 2741 A kötelékvédô (defensor vinculi) kinevezése ugyancsak kötelezô az egyházmegyékben (illetve az egyes bíróságok mellé). A házasság semmisségérôl, illetve felbontásáról vagy az egyházi rend kiszolgáltatásának érvénytelenségérôl folyó ügyekben kell szerepelnie. Hivatalból köteles elôadni és kifejteni mindazt, ami az érvénytelenség vagy a felbontás ellen ésszerűen felhozható (1432. k.). c. Részvételük hiánya 2742 Azokban az ügyekben, amelyekben az ügyész vagy a kötelékvédô részvétele elô van írva, ha nem idézték meg ôket, a cselekmények semmisek, kivéve ha: 1) idézés nélkül mégis jelen voltak, 2) vagy ha legalább az ítélet elôtt, az iratokba való betekintés után tisztségüket gyakorolhatták (1433. k.). d. Szereplésük 2743 Fentebb említettük, hogy az ügyész és a kötelékvédô szerepe némileg hasonlít a felekéhez. Ez fejezôdik ki abban az elôírásban, hogy ha ügyész vagy kötelékvédô szerepel a perben: 1) valahányszor a törvény megkívánja, hogy a bíró a feleket vagy ezek egyikét meghallgassa, meg kell hallgatnia az ügyészt, illetve a kötelékvédôt is; 2) valahányszor a fél kérelme szükséges ahhoz, hogy a bíró valamirôl rendelkezhessék, ugyanilyen hatása van az ügyész vagy a kötelékvédô kérelmének is (1434. k.). Ez alól az általános elôírás alól kivételt jelentenek azok az esetek, amikor a jog kifejezetten másként rendelkezik. e. Kinevezésük és elmozdításuk 2744 Ezeknek a tisztségviselôknek a kinevezése -- mint említettük -- kötelezô. A kinevezésre illetékes hatóság a megyéspüspök. A kinevezéshez szükséges követelmények: 1) a feddhetetlen hírnév; 2) a kánonjogi doktorátus vagy legalább licenciátus; 3) kipróbált okosság és igazságszeretet. Az ügyész és a kötelékvédô lehet akár klerikus, akár világi[76] (1435. k.). Kinevezésüket kaphatják az ügyek összességére vagy egyes ügyekre (1436. k. 2. §). Elmozdításukra a megyéspüspök jogosult, de csak megfelelô (ám nem feltétlenül súlyos) okból (uo.). 4. A JEGYZÔ 2745 A jegyzô (notarius) minden eljárásban szükséges. Semmisnek kell tekinteni azokat az iratokat, melyeket a jegyzô nem írt alá (1437. k. 1. §). Az általa készített iratok közhitelűek (1437. k. 2. §, 1540. k. 1. §). 5. A FELEK 2746 Azokat a feltételeket, amelyeknek a perben az egyes alanyoknak meg kell felelniük, a különféle jogrendszerek és elméletek más-más névvel illetik[77]. A hatályos kánonjog kerüli az iskolákhoz kötött szakkifejezések alkalmazását ebben a tekintetben. 2747 A magyar jogi beszédmód szerint a perképesség gyűjtôfogalom, mely két másik fogalmat foglal magában: a perbeli jogképességet és a perbeli cselekvôképességet. A perbeli jogképesség azt jelenti, hogy valaki félként szerepelhet a perben. A perbeli cselekvôképesség pedig abban áll, hogy a fél a perben személyesen vagy az általa meghatalmazott képviselô útján perbeli cselekményeket végezhet[78]. a. A perbeli jogképesség 2748 Felperes (actor) mindenki lehet, akár meg van keresztelve, akár nincs (1476. k.). Az 1917-es CIC 1646. k. értelmezése a Szentszék hivatalos válasza alapján (SC Off, Resp., 1928. I. 27: AAS 20, 1928, 75; vö. SC Sacr, Instr., Provida Mater, 1936. VIII. 15, art. 35 § 3: AAS 28, 1936, 321) nem tette lehetôvé, hogy házassági ügyekben megkereszteletlen vagy nem katolikus keresztény felperes legyen. A zsinat után a Szentszék ennek az értelmezésnek a megváltozását jelentette ki (PCDecrI, Resp., 1973. I. 8: AAS 65, 1973, 59). Ettôl fogva ebben a kérdésben a jelenlegi fegyelem érvényes. 2749 A törvényesen perbe vont alperes (pars conventa) felelni tartozik (1476. k.). 2750 Peres felek lehetnek a jogi személyek is (vö. 1480. k.). b. A perbeli cselekvôképesség 2751 A peres fél lehet vagy cselekvôképes vagy cselekvôképtelen. Korlátozott perbeli cselekvôképességrôl a kánonjogban sem látszik szükségesnek beszélni. 2752 Aki egyébként cselekvôképes, annak az általános elv szerint perbeli cselekvôképessége (persona standi in iudicio[79]) is van[80]. Aki a kánonjog általános szabályai szerint cselekvôképtelen (aki nem rendelkezik értelme használatával), az a perben is cselekvôképtelen (97. k., 99. k.). 2753 Akiket a CIC általános szabályainak megfelelôen a szerzôk korlátozottan cselekvôképeseknek szoktak nevezni (így az eszük használatára már eljutott kiskorúak, valamint a gyengeelméjűek; vö. 18. §. 1. d), azok a perben cselekvôképtelenek. A Codex ugyanis kimondja, hogy kiskorúak és eszük használatával nem rendelkezôk (rationis usu destituti), de általában a vagyonuk kezelésétôl eltiltottak és a fogyatékos elméjűek (minus firmae mentis) is, a perben csak szüleik, gyámjaik, illetve gondnokaik útján vehetnek részt (1478. k. 1. és 4. §). Ez alól az általános elv alól maga a törvénykönyv bizonyos kivételeket tesz: 2754 1) Az eszük használatára eljutott kiskorúak (vagyis a 97. k. 2. §- ának vélelme szerint azok, akik 7 évesek elmúltak) lelki és lelkiekkel kapcsolatos ügyekben a szülôk vagy a gyám hozzájárulása nélkül is részt vehetnek, mégpedig akár felperesként, akár alperesként. 2755 2) Ha pedig tizennegyedik életévüket betöltötték, az ilyen perekben személyesen cselekedhetnek, ez elôtt a kor elôtt viszont csak a bíró által kinevezett gondnok (1478. k. 3. §) útján. 2756 3) A vagyonuk kezelésétôl eltiltottak és a fogyatékos elméjűek ugyan gondnokuk által vehetnek csak részt félként a perben, de büntetendô cselekményeikért vagy a bíró utasítására személyesen állhatnak a bíróság elé (1478. k. 4. §). 2757 Ha a bíró úgy találja, hogy a szülôk, gyámok vagy gondnokok nem tudják kellôen védeni a kiskorúak (vagy eszük használatával nem rendelkezôk) jogait (vö. 99. k.), illetve, hogy jogaik ütköznek a rájuk bízott személy jogaival, akkor ezeknek a személyeknek a bíró által kijelölt pergondnok[81] útján kell részt venniük a perben (1478. k. 2. §). 2758 A világi hatóságtól kinevezett gyámot vagy gondnokot az egyházi bíró is elfogadhatja, de elôbb, ha lehet, ki kell kérnie a fél megyéspüspökének a véleményét. Ha ilyen gondnok nincsen, vagy nem tűnik elfogadhatónak, a bírónak kell pergondnokot kijelölnie (1479. k.). 2759 A jogi személyek törvényes képviselôjük útján vesznek részt a perben (1480. k. 1. §, vö. 118. k.). Ha nincs képviselô, vagy ha van ugyan de gondatlan, a fennhatósága alá tartozó jogi személyek nevében maga az ordinárius cselekedhet személyesen vagy más útján a perben (1480. k. 2. §). 2760 Ha a perbeli cselekvôképességgel nem rendelkezô személy a fenti szabályok ellenére nem megfelelô szülô, gyám, gondnok, képviselô útján venne részt a perben, akkor az ítélet orvosolhatatlanul semmis lenne (1620. k. 5)[82]. 2761 Ezért a bírónak pergondnokot kell kineveznie a mellé a fél mellé, akinek értelme használata, elmeállapota terén komoly kétség merül fel. Ezt a Rota Romana egyes ítéletei még akkor is szükségesnek mondják, ha az egyik fél értelmének használata képezi a per tárgyát, pl. egyes házassági perekben (lásd 75. §. 1)[83]. c. Az ügylegitimáció 2762 Az általános perbeli jogképesség önmagában még nem elegendô arra, hogy valaki egy adott ügyben felperes vagy alperes lehessen. Ehhez az is szükséges, hogy az illetônek az adott üggyel kellô jogi kapcsolata legyen, vagyis hogy ügylegitimációval rendelkezzék. A jogi irodalomban elterjedt egyik terminológia szerint az ügylegitimáció jogalap arra, hogy egy konkrét személy egy konkrét perben fél lehessen. 2763 A kereset (actio) aktív legitimációt jelent, vagyis jogalapot arra, hogy valaki a konkrét ügyben felperes lehessen, azaz jogosultságot arra, hogy bírósághoz forduljon jogvédelem kérésével. 2764 A keresetet dologi keresetnek (actio realis) nevezzük, ha valamilyen dologi jog, pl. tulajdonjog, birtoklási jog érvényesítésére, védelmére irányul. Ellentéte a személyi kereset (actio personalis), mely közvetlenül egy személy valamilyen kötelezettségébôl fakadó jogok érvényesítését célozza. 2765 A kifogás (exceptio) passzív legitimáció: jogcím az alperességhez az adott ügyben, vagyis bírói jogvédelem kérésének lehetôsége azzal szemben, aki az adott jogot keresettel támadja[84]. 2766 A kifogások a perben való érvényesítésük szempontjából lehetnek: 1) Pergátló kifogások (exceptiones peremptoriae) vagy más szóval perdöntô kifogások, melyek arra irányulnak, hogy a keresetet véglegesen meggátolják vagy megsemmisítsék (vö. 1462. k.). 2) Perhalasztó kifogások (exceptiones dilatoriae), melyek arra irányulnak, hogy a perbebocsátkozás, vagy ha azt követôen terjesztik ôket elô, a per folyását jogosan késleltessék, vagyis kijavítsák azokat a hibákat, illetve megvilágítsák azokat az elôzetes kérdéseket, melyek a késôbbi perbeli cselekmények hatékonyságát vagy érvényességét veszélyeztethetik. Ilyen pl. az érdekeltségi kifogás (1449--1451. k.), valamint a bíró illetéktelenségének kifogása (1460--1461. k.). 2767 Mivel a krisztushívôk az ôket megilletô jogokat egyházi fórumon törvényesen igényelhetik és védelmezhetik is (221. k. 1. §), az 1491. k. általánosságban kimondja, hogy -- hacsak más kifejezett rendelkezés nincs (pl. 1062. k. 2. §) -- minden (alanyi) jogot kereset véd, és kifogás is. Vagyis jogainak érvényesítésére ki-ki bírósághoz fordulhat, de ha jogait perben támadják, ezeket védheti is. 2768 Az alanyi jogok keresettel való védelmétôl eltérést tartalmazó kifejezett elôírások közül a legfontosabb az, amely kimondja, hogy a közigazgatási hatalom intézkedéseivel szembeni jogvédelemre rendes peres úton nincs lehetôség (1400. k. 2. §). Erre csupán közigazgatási felfolyamodás (recursus) révén van mód, illetve az oda tartozó esetekben az Apostoli Signatura közigazgatási bíróságához lehet fordulni (vö. 1445. k. 2. §). Amikor a peres út nem lehetséges, a felfolyamodási jog a keresetet helyettesíti[85]. 2769 Az 1917-es CIC 1667--1705. kánonja még részletesen foglalkozott a keresetek témájával, különösen a vagyonjogi keresetekkel, számos keresetet és kifogást név szerint is említett. Ennyiben a római jogi alapokon épülô régi egyházi perjogi hagyományt ôrizte, mely olyan korból eredt, amikor az egyház még a világi karhatalom segítségére támaszkodott. Manapság azonban -- miként az Egyházi Törvénykönyvet átdolgozó bizottság is megállapította (Comm 11, 1979, 67) -- a vagyoni perek annyira megritkultak, hogy ezek a sajátos keresetek már feleslegessé váltak. Ezért elegendônek látszott a minden jog számára adott általános keresetre hivatkozni. Néhány különleges keresetet azonban még a hatályos CIC is említ. 2770 Noha a kereset többre jogosítja fel a személyt, mint a kifogás, ez utóbbi nagyobb szilárdsággal rendelkezik. A kereset ugyanis -- hacsak nem a személyek állapotával kapcsolatos -- a jog szerint (vö. 197--199. k., 1362--1363. k.) elévüléssel vagy más törvényes módon megszűnik. A kifogás viszont természeténél fogva örök. Az 1462. k. szerinti feltételekkel mindig elôterjeszthetô (1492. k.). 2771 Egyszerre több keresetet is indíthat a felperes valaki ellen akár ugyanarról a dologról, akár különbözôkrôl, hacsak ezek egymásnak nem mondanak ellent, vagy meg nem haladják annak a bíróságnak az illetékességét, melyhez a felperes fordul (1493. k.). A magyar jogi nyelvben keresethalmazatról beszélnek, ha azonos perbeli -- felperesi vagy alperesi -- oldalon több kereset jelentkezik. 2772 Ha a perben abból adódik a több kereset, hogy az alperes ugyanazon bíró elôtt, egyazon peren belül a felperes keresetével szemben keresettel védekezik, viszontkeresettel[86] állunk szemben. Erre akkor van csak lehetôség, ha az alperes által beterjesztett kereset: 1) összefügg a fôkeresettel, vagy 2) a felperes kérelmének elhárítását vagy csökkentését szolgálja (1494. k. 1. §). Viszontkereset ellen további viszontkeresetnek helye nincs (1494. k. 2. §). Mivel a viszontkeresetet ugyanahhoz a bíróhoz kell beterjeszteni, aki elôtt az elsô keresetet megindították, a jog ezt még akkor is lehetôvé teszi, ha a bírót csak egy ügyre bízták meg (delegálták!), tudniillik arra, ami az elsô keresetbôl támadt, vagy ha egyébként viszonylagosan illetéktelen (1495. k.). 2773 A CIC ezeken az általános elveken kívül az egyes keresetekrôl és kifogásokról csupán néhány rövid megjegyzést tesz: 1) A birtokkereset természetét és hatásait illetôen a vitatott dolog helyének világi jogának követését írja elô (1500. k.)[87]. 2) A záralávétel az 1496-- 1499. k. alapján anyagi dolgokra mondható ki, s azt jelenti, hogy a vitatott dolgot, a per idejére, épségének megôrzése végett a bíró rendeletére harmadik személy kezelésére bízzák. Záralávétel iránti keresettel az élhet, aki valószínű érvekkel megindokolja, hogy joga van egy dologhoz, amit más visszatart, és hogy kár fenyegeti ha a dolgot nem adják át megôrzésre (harmadik személynek) (1496. k. 1. §). 3) A jog gyakorlásának eltiltása iránti keresettel hasonló feltételek mellett lehet élni, mint a záralávételi keresettel (1496. k. 2. §). 6. A KÉPVISELÔK ÉS AZ ÜGYVÉDEK 2774 A képviselô (procurator) a hagyományos meghatározás szerint más ügyeit az illetô megbízásából kezelô személy[88]. Az ügyvéd (advocatus) a szó szoros értelmében az a személy, aki más jelenlévô érdekében kérést, védelmet ad elô, tanácsával, munkájával az illetôt a perben segíti (de mint olyan, a felet nem képviseli)[89]. A gyakorlatban az ügyvédnek (vagy ügyvédei egyikének) a fél képviselôi megbízatást is szokott adni. Ilyenkor képviselô ügyvédrôl beszélünk. Mind a képviselô, mind az ügyvéd a felek segédei a perben. 2775 A római kúria mellet működô ügyvédekrôl és a Szentszék ügyvédeirôl szóló rendelkezések (Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 183-- 185: AAS 80, 1988, 909--910; MP, Iusti iudicis, 1988. VI. 28: AAS 80, 1988, 1258--1261) példa értékűek a CIC-nek a képviselôkrôl és ügyvédekrôl szóló elôírásai magyarázásához és alkalmazásához is. a. A felek szabadsága 2776 A felek szabadon alkalmazhatnak ügyvédet és képviselôt, kivéve ha nem rendelkeznek perbeli cselekvôképességgel, ilyenkor ugyanis képviselôt vagy ügyvédet vagy az bízhat meg, aki az illetôt egyébként képviseli (pl. gyám), vagy a bíró rendelhet ki. A cselekvôképes fél képviselô és ügyvéd nélkül személyesen is perelhet, hacsak a bíró nem ítéli szükségesnek képviselô vagy ügyvéd közreműködését, vagy a jog ezt külön elô nem írja (vö. 1481. k. 1. §). Ilyen külön elôírás alapján: 1) büntetô perekben a vádlottnak mindig kell, hogy legyen maga választotta, vagy a bírótól kirendelt ügyvédje (148l. k. 2. §); 2) egyházi peres ügyekben, a kiskorúakról vagy a közérdeket érintô ügyrôl van szó, a házassági ügyek kivételével, védôt kell alkalmazni; ha a fél ilyennel nem rendelkezik, a bírónak hivatalból kell számára védôt kirendelnie (1481. k. 3. §). b. A képviselôk és ügyvédek száma 2777 Képviselôje a félnek a perben csak egy lehet. Ez nem állíthat magának helyettest, hacsak erre kifejezett felhatalmazást nem kapott (1482. k. 1. §). Ha valaki -- megfelelô okból -- mégis több képviselôt állít, úgy kell kijelölnie ôket, hogy közöttük megelôzés érvényesüljön, vagyis aki elôbb kezdett el az ügyben képviselôként eljárni, az ezzel kizárja a többieket az ügyintézésbôl (1482. k. 2. §). Ügyvédet egyszerre többet is lehet alkalmazni (1482. k. 3. §), de közülük képviselôi megbízatása a fentiek szerint vagy csupán egynek lehet, vagy ha ez többnek is megvan, akkor közöttük is érvényesül a megelôzés (a képviselet tekintetében!). c. A képviselôk és az ügyvédek tulajdonságai 2778 Mind a képviselôk, mind az ügyvédek meg kell, hogy feleljenek az alábbi követelményeknek: 1) nagykorúaknak kell lenniük; 2) jó hírrel kell rendelkezniük. 2779 Az ügyvédeknek ezenkívül: 1) katolikusoknak kell lenniük, hacsak a megyéspüspök meg nem engedi nem katolikus személy alkalmazását; 2) kánonjogi doktoroknak vagy egyébként valóban jártasaknak[90] kell lenniük; 3) megyéspüspöki jóváhagyással kell rendelkezniük (1483. k.). d. Feladatuk megkezdése 2780 A képviselônek az erre jogosult személytôl megbízásra, az ügyvédnek az általános megyéspüspöki kinevezésen (jóváhagyáson) kívül a féltôl az adott ügyre vonatkozó megbízásra vagy bírói kirendelésre van szüksége. Mindezek birtokában, mielôtt feladatuk ellátásához fognának, a bíróságnál letétbe kell helyezniük -- az adott ügyre szóló -- hiteles megbízásukat (1484. k. 1. §). 2781 Ez alól a szabály alól kivétel lehetséges akkor, ha a bíró valamilyen jog megszűnésének megakadályozására (pl. nehogy a fél fellebbezési határideje lejárjon) elfogadja a képviselôt úgy is, hogy az egyelôre nem mutatja be megbízólevelét. Erre a bíró nem köteles, csupán jogosult. Ha úgy ítéli, ilyenkor megfelelô biztosítékot kérhet a képviselôtôl arra az esetre, ha késôbb a megbízólevelet mégsem mutatná be. A bírónak egyben záros határidôt kell kitôznie a megbízás bemutatására. Ha ennek lejártáig a képviselô megbízását nem nyújtja be, az általa addig végzett cselekmény érvénytelen (1484. k. 2. §). e. Lemondásuk a fél jogairól 2782 A képviselôk megbízatása általában a jogok védelmére szól. Ezért különleges megbízás nélkül nem mondhatnak le érvényesen a keresetrôl, magáról a perrôl, vagy valamely perbeli cselekményrôl, nem köthetnek peregyezséget, nem egyezhetnek ki, nem bízhatják az ügyet választott bírákra. Általában semmi egyéb olyan cselekményt nem végezhetnek érvényesen, amihez a jog külön megbízást kíván (1485. k.). f. Megbízatásuk elvesztése 2783 A képviselô vagy az ügyvéd elvesztheti megbízatását egyrészt úgy, hogy aki alkalmazta, az elbocsátja; másrészt pedig úgy, hogy a bíró határozatilag -- akár hivatalból, akár a fél kérésére -- súlyos okból visszaveti (1487. k.). Elbocsátás esetén a képviselô vagy az ügyvéd megbízása akkor szűnik meg, amikor az elbocsátást vele közölték. Ha pedig a perfelvétel már megtörtént, az elbocsátás akkor lép hatályba, amikor arról az érintetten kívül a bírót és a másik felet is értesítették (1486. k. 1. §). 2784 Nem szűnik meg viszont minden további nélkül a képviselô vagy az ügyvéd megbízatása magával az ítélettel. Ha ugyanis a megbízó nem ellenzi, a perdöntô ítélet után a fellebbezés joga és kötelessége (ha tudniillik az ítélet kedvezôtlen volt) a képviselôt illeti (1486. k. 2. §). g. Fegyelmi vétségeik 2785 A CIC kétféle ügyvédi, illetve képviselôi vétséget említ: 1) A tisztségével való visszaélést (feladatának alapvetô elárulását), melyet az követ el, aki a helyzetével járó lehetôségeket kötelességével ellentétes, elsôsorban az általa képviselt személy érdekét sértô cselekvésre használja[91]. 2) Tisztségük szabálytalan ellátásának bizonyos fajtáit, melyek vagy a saját mértéken felüli hasznukat szolgálják, vagy az ügy sikere érdekében a törvény kijátszásával járnak olyankor, amikor az ügyeket az illetékes bíróságoktól elônyösebb döntés céljából máshová viszik. 2786 Az ügyvédi és képviselôi feladat szabálytalan ellátásának két fajtáját a CIC külön is tiltja. Ezek: 1) a per megvásárlása (emptio litis), melynek révén a képviselô bizonyos összeg fejében a peres dolgot magáévá teszi; 2) a túlzott jövedelem vagy a vitatott dolog egy része kikötése a képviselô, illetve az ügyvéd számára egyezség formájában. Az ilyen egyezség egyébként nem csupán tilos, de érvénytelen is (1488. k. 1. §). 2787 Az ügyvédi és képviselôi feladat szabálytalan ellátásának e két típusa, valamint az ügy említett átvitele az illetékes bíróságtól máshová, büntethetô. A fakultatív büntetés lehet pénzbüntetés, ha pedig az elkövetô ügyvéd, ôt büntetésbôl fel is lehet függeszteni hivatalából, visszaesése esetén pedig a bíróság élén álló püspök törölheti az ügyvédek jegyzékébôl, azaz megvonhatja a jóváhagyást |gyvédi tevékenységéhez (1488. k. 1. §). 2788 Az ügyvédi vagy képviselôi tisztséggel való visszaélés (azaz a tisztség ,,elárulása'' a fentebb leírt értelemben) kötelezô büntetést von maga után. A visszaélôt ugyanis fel kell függeszteni a jogvédelem gyakorlásától, és pénzbírsággal vagy más megfelelô büntetéssel is sújtani kell (1489. k.). 2789 Miként az Egyházi Törvénykönyv átdolgozása során is hangsúlyozták, az ügyvédek nem láthatnak el a perben olyan funkciókat, melyek a bíró vagy az ügyhallgató szerepköréhez tartoznak. A világegyházban többfelé ezzel kapcsolatban is fordultak elô visszaélések. Nevezetesen egyes ügyvédek a perfelvétel elôtt ki szokták vizsgálni az ügyet, illetve a tanúk nem a bíró elôtt tettek vallomást, hanem az ügyvéd által szerkesztett írásbeli kijelentéseket küldtek a bírónak (Comm 16, 1984, 64--66). Ezeket a visszaéléseket itt a CIC mégsem említi. Ilyenkor ugyanis, ha mindezt a bíróság elfogadja, inkább a bíró, semmint az ügyvéd visszaélésérôl van szó. A bírói visszaélések pedig bizonyos esetekben az 1457. k. szerint büntethetôk[92]. h. Az állandó jogvédôk 2790 Lehetôség szerint minden bíróságon lenniük kell állandó jogvédôknek, akik fizetésüket magától a bíróságtól kapják. Feladatuk, hogy különösen házassági ügyekben ellássák az ügyvéd vagy a képviselô feladatát azok mellett a felek mellett, akik önként választják ôket (1490. k.). 2791 Ezek a ,,jogvédôk'', vagyis képviselôk vagy ügyvédek, vagy akár egyidejűleg mindkét feladatot ellátó személyek ebben a formában új tisztséget jelentenek a CIC-ben[93]. Ezeknek a tisztségeknek (egyházi hivataloknak) a létesítésére és megfelelô személyekkel való betöltésére az adott bíróságot vezetô egyházi hatóság, így egyházmegyei bíróság esetén a megyéspüspök jogosult (vö. 1483. k.; 148. k.). Az ilyen kinevezett jogvédôk közül a felek szabadon választhatnak. Nekik ellenszolgáltatással nem tartoznak[94]. ======================================================================== 103. §. FEGYELMI ELÔFELTÉTELEK 1. A BÍRÁSKODÁS FEGYELMÉT SZABÁLYOZÓ JOG 2792 Az egyházi bíróságok működésének fegyelmi szabályait elsôsorban az Egyházi Törvénykönyv 1446--1475. kánonja, valamint a Codexben másutt található utalások határozzák meg. Irányadóak azonban az egyes bíróságok saját rendtartásai (1602. k. 3. §; lásd fent 99. §. 5. a--b), továbbá a részleges jogszabályok is, melyekre egyébként maga a CIC több helyütt utal (vö. 1470. k. 1. §, 1520. k., 1561. k., 1714. k.). 2. A BÍRÓK ÉS A BÍRÓSÁGI SZEMÉLYZET FELADATA a. A békéltetés 2793 Az összes krisztushívôknek, de különösen a püspököknek azon kell igyekezniük, hogy az egyházon belül -- az igazságosság tiszteletben tartásával -- a pereket lehetôleg elkerüljék, és a vitákban mielôbb békés megegyezésre jussanak (1446. k. 1. §). A bírónak ezzel kapcsolatban konkrét kötelessége, hogy a per kezdetén, de késôbb is, feltéve hogy reményt lát a sikerre, buzdítsa és segítse a feleket a méltányos megegyezésre. Ennek kapcsán meg kell jelölnie számukra az ilyen megállapodás alkalmas módozatait is, és esetleg tekintélyes emberek közvetítését is igénybe kell vennie (1446. k. 2. §). Ha a per magánérdekrôl folyik -- egyébként ugyanis errôl nem lehet szó --, a bírónak meg kell fontolnia, hogy nem oldható-e meg az ügy peregyezséggel vagy választott bíráskodás útján (1446. k. 3. §, vö. 17l3--1716. k.). b. Az egyes szerepkörök összeférhetetlensége 2794 Fentebb említettük, hogy egyazon peren belül ugyanazon a fokon bizonyos tisztségek egymással összeegyeztethetetlenek. Így a kötelékvédô nem szerepelhet egyúttal ügyészként, s egyikük sem bíróként vagy jegyzôként (lásd fent 102. §. 3. a elôtt). Az pedig a perbeli szerepkörök természetébôl adódik, hogy a peres fél vagy képviselôje nem lehet a perben bíró, sôt a bíró segédje sem. 2795 A per késôbbi, másik fokán nem ítélkezhet érvényesen bíróként, és nem töltheti be érvényesen az ülnök (vö. 1424. k.) szerepét sem az, aki ugyanabban a perben korábban bírói, ügyészi, kötelékvédôi, képviselôi, ügyvédi minôségben, vagy akár tanúként, illetve szakértôként már részt vett (1447. k.). c. Az érdekeltség 2796 A bírónak, az ügyésznek, a kötelékvédônek, az ülnöknek és az ügyhallgatónak tilos elvállalnia e tisztség gyakorlását olyan ügyben, amelyben az alábbi okok valamelyike miatt érdekelt: 1) egyenesági, illetve negyedfokig terjedô oldalági rokonság vagy sógorság (vö. 108- 109. k.); 2) gyámság vagy gondnokság; 3) szoros kapcsolat (életközösség -- ,,intima vitae consuetudo'') vagy ellenségeskedés; 4) haszonszerzés vagy kár elkerülése (1448. k.). Ezekben az érdekeltségi esetekben, ha a bíró vagy a bíróság más említett tisztségviselôje mégis elvállalja az ügyet, a fél az illetôt visszautasíthatja (1449. k. 1. §). 2797 A fél úgy utasítja el a bírót vagy más bírósági személyt, hogy érdekeltségi kifogással (exceptio suspicionis) él ellene. Ilyen kifogást a régi joggyakorlat szerint nem csupán azokban az esetekben lehetett beterjeszteni, amikor a bírónak a jogban felsorolt okok miatt magának is tartózkodnia kellett[95] az ügy elvállalásától, hanem egyéb alkalmakkor is (vö. SRR, Decis., 1964. II. 15: SRR Dec LVI, 143, nr. 8). Egyes szerzôk úgy vélik, hogy továbbra is lehetséges a bírót az 1448. kánonban fel nem sorolt okokból visszautasítani[96]. 2798 A visszautasítást, kivéve ha ennek indoka csak késôbb merül fel, már a perfelvétel elôtt (vö. 1459. k. 2. §) be kell jelenteni. A visszautasításról támadt kérdést a lehetô leggyorsabban el kell dönteni, mégpedig a felek, és az ügyész vagy a kötelékvédô meghallgatásával, ha ezek is szerepelnek a perben, és nem éppen ôket utasították vissza (1451. k. 1. §). A kérdésrôl a döntést a jogot és a tényeket illetô indoklással ellátott határozatban kell meghozni. Ez ellen fellebbezésnek helye nincs (vö. 1629. k. 5). 2799 Hogy a visszautasítás elfogadásáról melyik hatóság illetékes dönteni, az attól függ, hogy ki ellen jelentették be azt: 1) ha az ügyészt, a kötelékvédôt vagy a bírósági segédszemélyzet más tagját utasítják vissza, errôl a bíró vagy társas bíróság esetén az elnök dönt (1449. k. 4. §); 2) ha bírót utasítanak el, a kérdést a bírósági helynök dönti el (1449. k. 2. §); 3) ha a bírósági helynököt utasítják vissza (mint egyedül eljáró bírót vagy mint a tanács tagját), e kifogásról az a püspök határoz, aki alá a bíróság tartozik (uo.); 4) ha maga a püspök bíráskodik, és ellene jelentenek be kifogást, tartózkodnia kell az ítélkezéstôl (1449. k. 3. §). 2800 A visszautasítás elfogadásának hatása: 1) elsôsorban az, hogy az elutasított személyeket másokkal kell felcserélni; 2) a per foka azonos marad; 3) a bíró visszautasítása elôtt végzett cselekményei érvényesek maradnak; 4) a visszautasítás bejelentése utáni cselekményeit érvényteleníteni kell, ha a fél a visszautasítás elfogadása után tíz napon belül kéri (1450. k., 1451. k. 2. §). d. A rendelkezési elv 2801 A rendelkezési elv a perjogban általában azt jelenti, hogy a bíró többnyire kötve van a felek által elôterjesztett kérelmekhez és nyilatkozatokhoz. A nyomozati elv viszont azt fejezi ki, hogy a per folyamatát nem annyira a felek kezdeményezései, mint inkább a bíróság hivatalból végzett cselekményei viszik elôre. 2802 Az egyházban a kizárólag magánérdekekrôl folyó ügyekben a rendelkezési elv érvényesül. 2803 A büntetô ügyekben, valamint más[97] az egyházi közérdeket (pl. a házassági köteléket: 1691. k., a különválást: 1696. k., a megyéspüspök által közérdekűnek ítélt más témát: 1431. k. 1. §), illetve a lelkek |dvét érintô ügyekben a per törvényes megkezdése után a bírónak hivatalból is el kell járnia (1452. k. 1. §). Ilyenkor tehát a per bevezetése után már nem a szoros értelemben vett rendelkezési elv érvényesül, hanem a nyomozati elv jut túlsúlyra. 2804 Bármilyen fajta ügyben jogosult -- de nem mindig köteles, mint az 1917-es CIC 1619. k. szerint a közérdekű ügyekben[98] -- a bíró arra, hogy pótolja azokat a hiányokat, melyek a bizonyítékok beterjesztése vagy a kifogások ellenvetése terén a felek gondatlanságából fakadnak. A bíró erre a pótlásra akkor van felhatalmazva, ha ezt a súlyosan igazságtalan ítélet elkerülésére szükségesnek találja. Az ilyenfajta pótlás elvégzésekor tiszteletben kell tartani az 1600. k. szerinti feltételeket. 2805 A szerzôk megjegyzik, hogy az 1452. k. ez utóbbi elôírással enyhíti az egyházi peres eljárásban érvényes rendelkezési elvet, és növeli a bíró önálló kezdeményezésű cselekvô szerepét. Megszűnt ugyanis az 1917-es CIC 1619. k. 1. §-ában még szereplô általános tilalom, amely szerint magánérdekekrôl folyó ügyekben a bíró maga nem vonhatott be bizonyítékokat, és nem vehetett figyelembe saját kezdeményezésre kifogásokat[99]. Ebben a változásban is azt a törekvést ismerhetjük fel, hogy a lelkek üdvösségének szempontja ne szorulhasson háttérbe merev perjogi formalizmus következtében. e. A perek idôtartama 2806 A Codex felszólítja a bírókat és a bíróságokat, gondoskodjanak arról, hogy -- az igazságosság tiszteletben tartásával -- minden per mielôbb befejezést nyerjen, nevezetesen pedig, hogy az elsô fokú bíróságok elôtt a perek ne tartsanak tovább egy évnél, a másodfokú elôtt pedig hat hónapnál (1453. k.). 2807 A perek idôtartamára vonatkozó korábbi elôírás (1917-es CIC 1620. k.) még kétszer ilyen hosszú idôt engedélyezett. Mivel azonban ezeknek az idôhatároknak a megtartása nem minden másnál elôbbrevaló, feltétlen kötelezettség, hanem csak az ,,igazságosság tiszteletben tartásával'' követendô, ezek az idômegjelölések a gyakorlatban alig érvényesíthetôk. A tanúk kihallgatása ugyanis gyakran a bíróság hibáján kívül elhúzódik[100], máskor a nem fôfoglalkozásban dolgozó bírósági személyzet (ez világszerte gyakori)[101] egyéb elfoglaltságai miatt lehetetlen a határidôk megtartása. f. A kötelezô eskütétel 2808 A bíróság összes tagjai és munkatársai kötelesek elôzetes -- ígérô -- esküt tenni feladatuk szabályos és hűséges ellátására (1454. k.). Ez a kötelezettség vonatkozik mindazokra, akik a bíróság tartalmi munkájában részt vesznek, így a jegyzôkre, sôt azokra is akik csak egy- egy perbeli cselekményt végeznek eseti megbízás alapján, mint pl. az egyetlen kihallgatással megbízott plébánosra, s a mellé csupán arra az esetre kijelölt kötelékvédôre és jegyzôre. 2809 Az eskü formuláját az egyetemes jog nem határozza meg pontosan. Az eskü kivételére illetékes hatóság ugyanaz, aki az illetô tisztségre vagy feladatra az érintettet kijelölte[102]. 2810 A feladat szabályszerű ellátására is vonatkozik ez az eskü, ezért kötelez a hivatali titoktartásra (vö. 1455. k., lásd alább), abban a mértékben, ahogyan ezt a szabályok megkívánják. 2811 Ez a hivatali eskü nem tévesztendô össze a felek és a tanúk olyan esküjével, amelyet állításaik igazsága mellett tettek (vö. 1532. k., 1562. k. 2. §), hiszen ez utóbbiak nem a bírósági fegyelemhez, hanem a bizonyítás eszközei közé tartoznak. De nem azonos a hivatali eskü azzal a titoktartási esküvel sem, melyet a bíró a tanúktól, a szakértôktôl, a felektôl, ügyvédeiktôl és képviselôiktôl kívánhat (1455. k. 3. §, lásd alább)[103]. g. A kötelezô titoktartás 2812 A bíróságok fegyelmének témakörében a bírók és a bírósági segédszemélyzet tagjainak hivatali titoktartási kötelezettsége általános kívánalom: 1) büntetô perekben; 2) az egyházi peres ügyekben akkor, ha valamely perbeli cselekmény felfedésébôl a feleknek hátránya származhatna (1455. k. 1. §). 2813 Ugyancsak általános titoktartási kötelezettsége van -- a per jellegétôl függetlenül a társas bíróság tagjainak az ítélethozatal elôtti megbeszélést, valamint az ott elôterjesztett különbözô szavazatokat és véleményeket illetôen. Ez alól csupán az az eset jelent kivételt, amikor a többiek döntésétôl eltérô nézetet képviselô bíró megkívánja, hogy fellebbezés esetén következtetését felsôbb bíróságnak elküldjék (1455. k. 2. §, vö. 1609. k. 4. §). 2814 Nem hivatali általános titoktartás alapján, hanem a bíró által az adott esetben megkívánt titoktartási eskü folytán kötelesek a titoktartásra a tanú, a szakértôk, a felek, az ügyvédek és a képviselôk. A bíró ezeket a személyeket titoktartásra akkor kötelezheti, ha az ügy vagy a bizonyítékok jellege miatt az iratok vagy bizonyítékok nyilvánosságra kerülése mások jó hírét veszélyezteti, ellenségeskedést, botrányt vagy más hasonló kellemetlenséget idéz elô (1455. k. 3. §). h. Ajándékok elfogadása 2815 A bírónak és a bírósági személyzet összes tagjainak tilos a per alkalmából bármiféle ajándékot elfogadniuk (1456. k.)[104]. Ha ajándékokkal vagy ígéretekkel ezeket a személyeket tisztségük szabálytalan gyakorlására igyekeznek rávenni, akkor az 1386. k. szerinti büntetendô cselekmény valósul meg. Egyébként ezek az ajándékok a bírót érdekeltté tennék a perben, így az 1448. k. szerint nem is volna szabad a szereplést elvállalnia. A fenti általános tilalom azokra az esetekre is vonatkozik, amikor az ajándékozó semmilyen szabálytalanságot nem kíván cserébe[105]. i. A bíróság munkatársainak kihágásai 2816 A bírósági tisztségviselôk, elsôsorban a bírók, de a személyzet többi tagja is (a munkakörükkel adott lehetôségek keretei között) az alábbi hivatali kihágásokért büntethetôk: 1) az illetékességgel kapcsolatos kihágások miatt azok a bírók, akik bár biztosan és nyilvánvalóan illetékesek, megtagadják a jogszolgáltatást, vagy akik minden jogalap nélkül illetékesnek nyilvánítják magukat, és így tárgyalnak s döntenek el pereket; 2) a titoktartással kapcsolatos kihágás miatt azok, akik megszegik a titoktartási kötelezettséget; 3) a peres feleknek való egyéb károkozásért azok, akik ilyen kárt szándékosan vagy súlyos gondatlanságból idéznek elô (1457. k. 1. §). 2817 Mindezekben az esetekben az elkövetôt megfelelô (meghatározatlan) büntetéssel lehet sújtani, beleértve a hivataltól való megfosztást is (uo.). 2818 A bírókat ilyenkor az illetékes hatóság, a bírósági személyzet többi tagját viszont maga a bíró is büntetheti (1457. k. 2. §). 3. A TÁRGYALÁS SORRENDJE a. A különbözô perek tárgyalása 2819 A különbözô ügyeket abban a sorrendben kell tárgyalni, ahogyan beérkeztek és nyilvántartásba kerültek. Ettôl az általános elvtôl csak akkor szabad eltérni, ha egyes ügyek a többieknél gyorsabb elintézést követelnek. Ilyenkor azonban ezt indoklással ellátott külön határozatban kell kimondani (1458. k.) 2820 Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy elôbb teljesen le kell zárni az egyik ügyet, hogy hozzá lehessen fogni a következôhöz. A bíróságok párhuzamosan több üggyel is foglalkoznak. Egyszerre annyival, amennyit az egyes ügyek elfogadásához és intézéséhez megszabott határidôk megkívánnak. Lehetséges, hogy egy késôbb kezdett ügy elôbb zárul, mert az eset gyorsabb elintézést tesz lehetôvé. b. Egyazon peren belül 2821 Ugyanazon a peren belül is keletkezhetnek különféle ügyek, amelyeket el kell dönteni. Ilyenkor a problémát az okozza, hogy a fôügy (causa principalis) és az egy vagy több mellékes ügy (causa incidens, vö. 1587--1591. k.) milyen sorrendben intézôdjék. 2822 A perhalasztó kifogásokat (fogalmukról lásd 102. §. 5. c) -- kivéve azokat a hibákat, melyek az ítéletet érvénytelenné tehetik, és ezért a per bármely szakaszában és fokán kifogásolhatók vagy a bíró által hivatalból is megállapíthatók (1459. k. 1. §) -- a perfelvétel elôtt kell elôterjeszteni, kivéve ha csak ezt követôen merültek fel. Különösen fontos ez a perfelvétel elôtti beterjesztés a személyeket és a bíráskodás módját illetô kifogások (pl. érdekeltség, illetéktelenség) esetén. Mindezeket a kifogásokat mielôbb el kell bírálni (1459. k. 1-- 2. §, vö. 1629. k. 4.). 2823 A perhalasztó kifogások közül a bíró illetéktelenségére vonatkozó kifogást is magának a bírónak kell eldöntenie (1460. k. 1. §). Ha a kifogás viszonylagos illetéktelenségrôl szól, és a bíró illetékesnek nyilvánítja magát, ez ellen fellebbezésnek helye nincs, de semmisségi panasz és az elôbbi állapotba való visszahelyezés lehetséges (1460. k. 2. §). Ha viszont a bíró illetéktelennek minôsíti magát, az a fél, aki ezt a maga számára sérelmesnek érzi, tizenöt nap hasznos határidôn belül a fellebbviteli bírósághoz folyamodhat (1460. k. 3. §). Ha a bíró -- akár kifogás beterjesztése után, akár anélkül -- a per bármely szakaszában felismeri, hogy abszolút illetéktelen, ezt ki kell nyilvánítania (1461. k.). 2824 A pergátló kifogásokat általában a perfelvétel során kell elôterjeszteni, és a maguk idején a mellékes kérdésekre érvényes szabályok (vö. 1587--1591. k.) szerint kell tárgyalni ôket (1462. k. 2. §). E szabály alól kivételt képeznek a befejezett per (exceptio litis finitae) címén emelt pergátló kifogások, mint amilyen a jogerôs ítélet vagy a peregyezség kifogása. Ezeket a kifogásokat a perfelvétel elôtt kell elôterjeszteni és elbírálni. Ha valaki e kifogásokat késôbb jelenti be, nem kell elutasítani az illetôt, de marasztalni kell a költségekben, kivéve, ha bebizonyítja, hogy nem rosszindulatból késlekedett a bejelentéssel (1462. k. 1. §). 2825 A viszontkereseteket (lásd fent 102. §. 5. c) csak a perfelvételtôl számított harminc napon belül lehet érvényesen beterjeszteni (1463. k. 1. §). Ezeket a fôkeresettel együtt kell tárgyalni, azaz vele egyidejűleg, kivéve ha külön tárgyalás szükséges, vagy ha ezt a bíró alkalmasabbnak véli (1463. k. 2. §). 2826 A perköltségre szolgáló óvadékról, vagy a rögtön a per kezdetén bejelentett, ingyenes jogvédelem iránti kérelemrôl és más hasonló kérdésekrôl rendszerint a perfelvétel elôtt kell dönteni (1464. k.). 4. A HATÁRIDÔK ÉS A HALADÉKOK 2827 A határidôkkel kapcsolatos néhány fogalomról (folyamatos idô, hasznos idô, kezdô nap, záró nap) már az idôszámítással kapcsolatban szóltunk (28. §.). 2828 Az Egyházi Törvénykönyv a perekkel kapcsolatosan -- aszerint, hogy ki tôzte ki ôket -- a következô határidôket különbözteti meg: 2829 1) A törvényszabta határidô (fatalia legis) olyan határidô, melynek leteltével a törvény szerint egy adott jog megszűnik (pl. 1484. k. 2. §, 1506. k., 1507. k. 2. §, 1513. k. 3. §, 1520. k., 1609. k. 5. §, 1610. k. 3. §, 1621. k., 1623, k., 1625. k., 1630. k. 1. §, 1633. k., 1644. k. 1. §, 1646. k., 1649. k. 2. §, 1659. k., 1660. k., 1661. k., 1668. k. 2--3. §, 1677. k. 2. §, 1677. k. 4. §, 1682. k. 1. §, 1723. k. 1. §). Ez nem hosszabbítható meg, de érvényesen nem is rövidíthetô, hacsak a felek nem kérik (1465. k. 1. §). 2830 2) A bírói határidô (termini iudiciales) olyan határidô, melyet a bíró tűz ki. Erre a bíró köteles is, ha a törvény egyes perbeli cselekmények elvégzésére nem állapít meg határidôt (1466. k.). Az ilyen határidôt letelte elôtt a bíró a felek meghallgatásával vagy kérésére meg is hosszabbíthatja, de csak megfelelô okból. Érvényesen azonban csak akkor rövidítheti meg, ha a felek beleegyeznek (1465. k. 2. §). Noha az említett feltételekkel a bírói határidô hosszabbítható, a bíró köteles ügyelni, nehogy a per emiatt túlságosan elhúzódjék (1465. k. 3. §). 2831 3) A megegyezéses határidôt (termini conventionales) maguknak a feleknek a megállapodásával tűzik ki. Ugyanúgy hosszabbítható és rövidíthetô, mint a bírói határidô (1465. k. 2. §). 2832 Ha egy perbeli cselekmény elvégzésére kiszabott határidô utolsó napján a bíróság szünetel, úgy kell tekinteni, hogy a határnap a legközelebbi köznapra halasztódott (1467. k.). 5. A BÍRÁSKODÁS HELYE a. A bíróság székhelye 2833 A Codex elôírása szerint -- hacsak lehetséges -- minden bíróságnak kell, hogy legyen állandó székhelye. Ennek meghatározott órákban nyitva kell tartania (1468. k.). Az 1469. k. alapján arra következtethetünk, hogy ennek a székhelynek a bíróságot irányító egyházi hatóság (általában a megfelelô megyéspüspök) illetékességi területén belül kell elhelyezkednie[106]. b. A bíró működése saját területén kívül 2834 A fentebb már említett (101. §. 1. c) elv szerint ki-ki csak a saját területén végezhet bírói tevékenységet. Ez alól a szabály alól bizonyos kivételek lehetségesek. 2835 Ha a bírót saját területérôl erôszakkal elűzték vagy ott működésében akadályozva van, területén kívül is gyakorolhatja bírói tevékenységét és ítélkezhet is, de elôbb értesítenie kell errôl a helyi megyéspüspököt (1469. k. 1. §). 2836 Egyéb esetekben a bíró sajátos tevékenységét területén kívül csupán: 1) megfelelô okból; 2) a felek meghallgatásával; 3) bizonyítékok gyűjtése céljából (tehát nem ítélkezhet); 4) a helyi megyéspüspök engedélyével; 5) az ettôl a megyéspüspöktôl kijelölt helyen végezheti (1469. k. 2. §). 2837 Mint már a hatályos Codex kibocsátása elôtt is[107], különbözô vélemények fogalmazódtak meg arról, hogy érvényesek-e a bírónak azok a cselekményei, melyeket a fentiekben felsorolt feltételek hiányában területén kívül végez. Egyesek szerint az 1469. k. megfogalmazása hallgatólag feltételezi, hogy a bíró illetékességi területén kívül általában nem gyakorolhatja feladatát érvényesen[108]. Egyébként 1983 elôtt a régebbi jog és a bírósági gyakorlat alapján a szerzôk többségének ez volt a véleménye[109]. Mások -- a többség nézetétôl eltérôen -- azt hangsúlyozzák, hogy az 1469. kánonban elôírt feltételek csak a megengedettséget érintik, s nem lényegi részei a bírói hatalom gyakorlásának[110]. 2838 Az illetékességi területen kívüli bírói ténykedés néha meggyorsíthatja az ügy lebonyolítását (pl. kihallgatások végzése idegen területen), bár általában az 1418. k. szerinti jogsegély útján a kihallgatások az illetô terület bíróságával elvégeztethetôk. A normális megoldás továbbra is ennek a jogsegélynek az igénybevétele marad. 6. A TÁRGYALÓTEREMBE ENGEDHETÔ SZEMÉLYEK 2839 A kánoni perben az általános elv az, hogy a tárgyalás nem nyilvános. Így csak azoknak szabad a tárgyalóteremben lenniük, akiknek jelenlétét a törvény vagy a bíró megkívánja (1470. k. 1. §). 2840 Akik a tárgyalóteremben jelen vannak, tartoznak a bíróság iránt tiszteletet és engedelmességet tanúsítani. Ha ez ellen vétenek, a bíró megfelelô büntetésekkel rendreutasíthatja ôket. Ha pedig a rendbontó ügyvéd vagy képviselô volt, a bíró fel is függesztheti feladatának egyházi bíróságokon való gyakorlásától (1470. k. 2. §). 2841 A bíróság ténykedések színhelyén jelenlévô személyek között különleges szerepet tölt be a tolmács. Alkalmazása akkor szükséges, ha a kihallgatandó személy a bíró vagy a felek elôtt ismeretlen nyelven beszél. A tolmácsot a bíró jelöli ki. Tevékenységének megkezdése elôtt esküt kell tennie. A kijelentéseket az eredeti nyelven kell jegyzôkönyvezni, a fordítást pedig csatolni kell hozzá. Akkor is megkívánja a jog a tolmács alkalmazását, ha süketet vagy némát hallgatnak ki, kivéve ha a bíró ezektôl a személyektôl inkább írásbeli választ kér (1471. k.). 7. AZ IRATOK a. Az írásbeliség 2842 A kánoni perben az írásbeliség elve érvényesül. Az Egyházi Törvénykönyv elôírása szerint ugyanis a perbeli cselekményeket (actus iudiciales) -- mind azokat, amelyek az ügy érdemére vonatkoznak, vagyis az ügy cselekményeit (actus causae), mind pedig azokat, melyek az eljárás formájához tartoznak, vagyis az eljárás cselekményeit (actus processus) -- írásba kell foglalni. A róluk készült iratokat együttesen periratoknak (acta iudicialia) szokás nevezni, aszerint hogy milyen cselekményeket rögzítenek, lehetnek az ügy iratai (acta causae) vagy az eljárás iratai (acta processus) (1472. k. 1. §). 2843 Az ítélethozatalkor a bíró csak az iratokban szereplô tényeket tarthatja szem elôtt (1608. k. 2. §, 1606. k.). 2844 Az 1917-es CIC a perbeli cselekményekre és a peres iratokra felváltva, megkülönböztetés nélkül használta az actus és az actum (acta) kifejezést[111]. A hatályos CIC következetesebb szóhasználatra törekszik. Benne az acta inkább az iratokat, az actus a cselekményeket jelöli[112]. Ám a terminológia még az új Codexben sem teljesen egységes. b. Az iratok számozása és hitelesítése 2845 A peres iratok minden levelét meg kell számozni, és hitelesítô jeggyel kell ellátni (1472. k. 2. §). Ez a hitelesítô jegy általában a jegyzô, illetve a bíróság bélyegzôje. Azt az egyetemes jog nem írja elô, hogy ennek a hitelesítô jegynek a jegyzô aláírásának kellene lennie[113]. Az ettôl különbözô kérdés, hogy magukon az iratokon, amelyek keletkeznek, a jegyzô aláírásának kell szerepelnie (vö. 1437. k. 1. §). 2846 Az Esztergom-Budapesti Érseki Fôszentszéknél, de a Prímási Fôszentszéknél is az a szokás, hogy az iratok hátoldalát ellátják a bíróság iktató bélyegzôjével, amire rávezetik az illetô per sorszámát (pl. 17/1989 TM vagy TP), a felek vezetéknevét az ügy jellegére való utalással (pl. Kiss-Nagy, null. matr.), majd az adott iratnak az ügyön belüli sorszámát. Ez utóbbit kategóriákra osztva végzik oly módon, hogy az I. csoportba a peralapítás iratai (pl. I/1: keresetlevél), a II. csoportba a felek kihallgatásával kapcsolatos iratok, a III. csoportba a tanúkihallgatásokkal és egyéb bizonyítékokkal kapcsolatos iratok, a IV. csoportba a perközzététellel, a perbezárással és az ítélet elôkészítésével összefüggô iratok tartoznak. A római számokkal jelölt csoportokon belül az egyes okmányokat arab számok különböztetik meg. Más hazai egyházi bíróságoknál elôfordul, hogy kategóriákra osztás nélkül folytatólagos arab számokkal látják el egy-egy ügy iratait. c. A felek és a tanúk aláírása 2847 Ha a peres iratokban a felek vagy a tanúk aláírása szükséges, és a fél vagy a tanú nem tudja vagy nem akarja aláírni az iratot, ezt magába az iratba be kell jegyezni. Egyben a bírónak és a jegyzônek tanúsítania kell, hogy az iratot szó szerint felolvasták a félnek, illetve a tanúnak, de az nem tudta vagy nem akarta aláírni (1473. k.). d. Felterjesztés fellebbezéskor 2848 Fellebbezés esetén az iratoknak egy a jegyzô által hitelesített példányát (másolatát) kell elküldeni a felsôbb bírósághoz (1474. k. 1. §). 2849 Világszerte sok bíróságnál szokás[114], így hazai szentszékeinknél is, hogy az iratok eredeti példányát küldik a fellebbviteli bírósághoz, s nem készítenek másolatot. Ebben az esetben az iratok elkallódásának elkerülésére különös gondot kell fordítani. 2850 Az iratokat le is kell fordítani valamilyen a felsôbb bíróság számára ismert nyelvre, ha nem ilyen nyelven készültek. Ennek során megfelelô óvintézkedéseket kell alkalmazni, hogy a fordítás biztosan hűséges legyen (1474. k. 2. §). 2851 A jog már nem kívánja meg, hogy a felterjesztésre kerülô iratokat latinra fordítsák. A latin nyelv elsôbbsége (vö. 1917-es CIC 1644. k. 2. §) már a Szentségi Kongregáció 1936. VIII. 15-i normái szerint sem volt teljesen feltétlen, hiszen lehetôség nyílt arra, hogy az Apostoli Szentszék bíróságaihoz latinul, olaszul vagy franciául terjesszék fel az iratokat (Art. 105 § 2: AAS 28, 1936, 335). Ma még ezek a nyelvek sem szerepelnek kizárólagosan kötelezôként. Az Apostoli Szentszékhez -- nem csupán peres ügyben -- igen gyakran terjesztenek iratokat spanyolul, de nem ritkán angolul és portugálul, sôt olykor németül is. 2852 A fordítás költségeit a felek viselik, hacsak anyagi helyzetükre való tekintettel ingyenes jogvédelemben nem részesülnek[115]. e. Az iratok kiadása 2853 A magánszemélyek tulajdonában lévô okmányokat a per végeztével vissza kell származtatni, de meg kell tartani belôlük egy másolatot. 2854 A peres iratokról és az eljáráshoz beszerzett okmányokról sem a jegyzôk, sem az irodaigazgató nem adhatnak ki másolatot bírói megbízás nélkül (1475. k.). ======================================================================== 104. §. A PERALAPÍTÁS 2855 Az alábbiakban elsôsorban a rendes egyházi peres eljárás (processus contentiosus ordinarius) lefolyását mutatjuk be. Ezután az egyházi peres eljárásnak egy rövidebb módját írjuk le: a szóbeli eljárást. Egyes sajátos eljárásfajtákra a III. fejezetben térünk ki. Az eljárás folyamatának három nagy fázisát szokás megkülönböztetni: 1) a peralapítást, mely a keresetlevél összeállításától és beadásától az idézésig tart; 2) a perfolyamatot, mely a tulajdonképpeni eljárás egészét magában foglalja, s amely az idézéstôl a perfelvételen át a felek kihallgatásával, a különbözô bizonyítékok összegyűjtésével folyik a perközzététel, a perbezárás és a tárgyalás lépésével egészen a perdöntô ítéletig (1517. k.); 3) végül az ítélet megtámadását és végrehajtását. 104. §. A PERALAPÍTÁS 1. A KERESETLEVÉL a. Szükségessége 2856 A rendelkezési elv értelmében a bíró csak az érdekelt fél vagy az ügyész kérelmére járhat el (1501. k.). Az ilyen kérelem nélkül lefolytatott perben az ítélet orvosolhatatlanul semmis (1620. k. 4). Ezt a kérelmet rendesen a keresetlevélben (libellus) terjesztik elô. Tehát a keresetlevél olyan irat, melyben az érdekelt személy az illetékes bírónak elôadja a vita tárgyát, és kéri a bíró hivatalos közreműködését (vö. 1502. k.)[116]. 2857 A bíró elfogadhat szóbeli kérelmet is, ha: 1) a felperes akadályozva van a keresetlevél beterjesztésében (pl. nem tud írni); 2) vagy az ügy könnyen kivizsgálható és csekély jelentôségű (1503. k. 1. §). Ilyenkor a jegyzônek a kérelmet -- a bíró utasítására -- írásba kell foglalnia, majd ezt fel kell olvasni a felperesnek. Ha a felperes jóváhagyja, ez az irat jogi hatásait tekintve teljesen egyenértékű a keresetlevéllel (1503. k. 2. §). b. Tartalma A peralapító keresetlevélnek tartalmaznia kell: 2858 1) A vita tárgyát, valamint a kérést. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy meg kell jelölni benne: ki, kitôl (mely bírótól, illetve bíróságtól), mit (pl. XY-al Z plébánián egy magadott idôben kötött házassága érvénytelenségének kinyilvánítását) és kivel szemben kér (1504. k. 1). Nincs akadálya annak, hogy egyazon keresetlevélben valaki (ugyanaz ellen az alperes ellen) több dolgot is kérjen, hacsak ezek egymást ki nem zárják. 2859 2) A felperes jogcímét és legalább általánosságban az ennek a jogcímnek az alátámasztására szolgáló tényeket és bizonyítékokat (1504. k. 2). Tehát a kérés elôadásakor meg kell jelölni annak jogalapját is (így a házasság érvénytelenségének kimondását kérve olyan okra kell hivatkozni, mely a házasságot semmissé teszi, pl. arra, hogy ,,az alperes eleve kizárta a hűséget'', nem pedig mondjuk arra, hogy ,,már nem szeretjük egymást''). Házassági semmisségi perekben ezt a jogalapot bírósági gyakorlatunkban ,,semmisségi okfônek'' (caput nullitatis) szokták nevezni. Magukat a bizonyítékokat természetesen nem kell magába a keresetlevélbe belefoglalni, viszont valahogyan jelezni kell benne, hogyan kívánja a felperes jogosultságát igazolni (pl. tanúk nevének, címének megjelölése). 2860 Lehetséges az, hogy valaki ugyanazt a dolgot több jogcímen is kérje. A kánonjogászok tanítása szerint személyi keresetek (vö. 102. §. 5. c) esetén annyi keresetrôl beszélünk, ahány jogcím van[117]. Ha a jogcímek egymással ellenkeznek, már a keresetlevélben alárendelést kell alkalmazni, vagyis pl. így kell fogalmazni: ,,Kérem a házasság érvénytelenségének kimondását az alperes teljes színlelése címén, vagy ha ez nem nyerne bizonyítást, legalább azon az alapon, hogy az alperes a házasságot kényszer és félelem hatására kötötte''. Aki ugyanis színlel, abból hiányzik a szándék, aki viszont félelem hatására rászánja magát valamire, abban megvan a szándék, csak hiányosságban szenved. 2861 3) A felperes vagy képviselôje aláírását, a keltezést, mégpedig az év, a hónap és a nap megjelölésével, továbbá a címet, ahol a felperes vagy képviselôje lakik, vagy ahová az iratokat kéri (1504. k. 3). 2862 4) Az alperes lakóhelyét vagy pótlakóhelyét (1504. k. 4). Ennek feltüntetése nemcsak azért szükséges, hogy a bíróság az alperest meg tudja idézni, hanem -- gyakran -- már azért is, hogy saját illetékességét meg tudja állapítani. c. Elfogadása 2863 Az egyetlen bíró, vagy társas bíróság esetén az elnök -- vagyis már nem az egész bírói tanács, mint az 1917-es CIC 1709. k. szerint -- dönt a keresetlevél elfogadásáról. A bíró köteles a keresetlevelet határozatilag mielôbb elfogadni, hacsak a jogban megjelölt elfogadási feltételek nem hiányoznak. Ebben az esetben a bíró az elutasító határozat mielôbbi kiadására köteles (1505. k. 1. §). 2864 A bíró a keresetlevelet csak akkor utasíthatja vissza, ha: 1) a bíró vagy a bíróság illetéktelen; 2) kétségtelenül világos, hogy a felperesnek nincs perbeli cselekvôképessége; 3) ha nem tartották meg a keresetlevél tartalmáról szóló elôírásokat (1504. k. 1--3), kivéve az alperes lakóhelyének megjelölését, mert ennek hiánya még nem ok a keresetlevél elutasítására; 4) a keresetlevélbôl egyértelműen kitűnik, hogy a kérésnek nincs semmi alapja, és ilyen még az eljárás során sem merülhet fel (1505. k. 2. §). 2865 Ha a keresetlevelet pótolható hiányosságok miatt utasították el, a felperes a hiányosságok pótlása után ugyanahhoz a bírósághoz ismét beadhat ugyanabban az ügyben szabályosan szerkesztett keresetlevelet (1505. k. 3. §). 2866 A keresetlevél elutasítása ellen tíz nap hasznos határidôn belül felfolyamodásnak van helye. Ha az egyes bíró utasította el a keresetlevelet, a fellebbviteli bírósághoz kell felfolyamodni; ha a bíróság elnöke tette ezt, akkor a bírói tanácshoz. A visszautasításból támadt kérdést mielôbb el kell dönteni (1505. k. 4. §; vö. 1629. k. 5). 2867 Többen elég meggyôzôen azt vallják, hogy a társas bíróság elnökének elutasító határozata ellen a tanács egészéhez való folyamodás nem veszi el a fél jogát arra, hogy a testület döntése ellen felfolyamodással éljen a fellebbviteli bírósághoz[118]. Az 1505. k. 4. § vagylagos megfogalmazása szerintük a törvény körülményeinek (vö. 17. k.) fényében -- melyeket a kánon szövegtervezetének alakítása és vitája tanúsít (Comm 11, 1979, 84--85) nem zárja ki ezt a lehetôséget. Eszerint a mielôbbi és ezért felfolyamodást nem tűrô (1629. k. 5) eldöntés szükségessége csak a fellebbviteli bíróság szintjére, de nem az elnöke döntését felülbíráló testületre vonatkozna. 2868 Ha a keresetlevelet elutasító elnök maga a bírósági helynök volt oly módon, hogy az ügy számára a bírói tanácsot (turnust) ki sem jelölte, akkor úgy tűnik, csupán a fellebbviteli bírósághoz lehet folyamodni. A kánon fogalmazása persze feltételezi, hogy a turnus összeállítása rendesen megelôzi a keresetlevél elutasítását[119]. 2869 Ha a bíró a keresetlevél benyújtásától számított egy hónapon belül nem ad ki határozatot a keresetlevél elfogadásáról vagy elutasításáról, akkor az érdekelt fél kérheti, hogy a bíró teljesítse kötelességét. Ha azonban a bíró továbbra is hallgat, akkor e sürgetés benyújtásától számított tíz nap letelte után a keresetlevél külön intézkedés nélkül, magánál a jognál fogva elfogadottnak minôsül (1506. k.). Ez az automatikus elfogadás a hatályos CIC egyik újítása. 2870 Az egyetemes jog nem rendelkezik arról, mi a teendô akkor, ha a keresetlevél elfogadottnak minôsülése után a bíró továbbra is tétlen marad, s nem idézi meg a feleket. Az ilyen bírót az 1457. k. alapján a jogszolgáltatás megtagadásáért, illetve a feleknek való károkozásért az illetékes hatóság megbüntetheti. Ezért ilyenkor a bírót fel lehet jelenteni ennél a hatóságnál (általában a megyéspüspök). Büntetôjogilag is el lehet járni ellene egyházi tisztségével való visszaélés címén (vö. 1389. k.)[120]. Büntetésként ezekben az esetekben a bírói tisztségtôl való megfosztás is számításba jöhet. Mivel azonban az egyházi bírók igen sok országban nem fôállásban végzik szolgálatukat, és munkájukért, mely komoly szakképzettséget kívánna, egyáltalán semmilyen vagy csak jelképes díjazásban részesülnek, e szankciók nem bizonyulnak igazán hatékonynak. 2871 Az automatikus elfogadás azonban bizonyos esetekben a dolog természeténél fogva lehetetlennek látszik, nevezetesen olyankor, mikor a keresetlevél abszolút illetéktelen bíróhoz szól (vö. 1406. k. 2. §), vagy senki alperes ellen nem irányul (1620. k. 4). Ilyenkor ugyanis az ítélet eleve orvosolhatatlanul semmis lenne. Ugyancsak nem válhat elfogadottá olyan irat, mely nem keresetlevél, mivel hiányoznak belôle annak lényegi elemei (vö. 1502. k.), vagyis nem állapítható meg belôle semmilyen konkrét kérelem (pl. csak ez áll benne: ,,Mit tudna tanácsolni házassági problémáim megoldására?''), vagy cselekvôképtelen személytôl származik, illetve nincs aláírva[121]. 2. AZ IDÉZÉS ÉS A PERBELI CSELEKMÉNYEK KÖZLÉSE a. Az idézés fogalma 2872 Az idézés (citatio) tágabb értelemben a bíróság elôtti megjelenésre felszólító minden hívás, szűkebb értelemben pedig a bíró által végzett elsô perbehívás, azaz ,,a bíró parancsa az alpereshez, hogy jelenjék meg a bíróság elôtt'' (1917-es CIC 1715. k. 1. §). Mint bírói parancs, az idézés az egyházkormányzati hatalom -- mégpedig a bírói hatalom -- intézkedése. 2873 Az 1507. k. 1. §-ának megfogalmazása egyes szerzôk szerint magának az idézésnek a fogalmát a fentiekben meghatározottól eltérô megvilágításba helyezi. Az idézésben arra kerül a hangsúly, hogy közlik az érintettel a másik fél keresetlevelének elfogadását. A közléshez természetesen felhívás is járul az írásbeli válaszra vagy a megjelenésre[122]. Mindez azonban nem látszik lényegében változtatni azon, hogy az idézés a klasszikus ,,törvénybe hívás'' (in ius vocatio) maradt, amely által a másik fél hivatalos felszólítást kap az ügybe való bekapcsolódásra[123]. A hangsúlyeltolódás ellenére ugyanis nem tűnik egyértelműnek, hogy bizonyos világi jogrendekhez hasonlóan[124], az idézés a felperes kérelmének az alperessel való puszta közlésében állna. b. Az idézés szükségessége és módja 2874 Az idézést, mely a másik fél cselekvô belekapcsolódását biztosítja a perbe, sokan magának a természetjognak az alapján szükségesnek tekintik. Ez teszi ugyanis lehetôvé, hogy aki ellen pert indítanak, éljen a védekezés jogával[125]. A tételes egyházjog ennek megfelelôen törvényesen közölt idézés hiányában -- az 1507. k. 3. § szerinti kivételtôl eltekintve -- a perbeli cselekményeket semmisnek mondja (1511. k.). Megjegyzendô azonban, hogy a dolog természeténél fogva, az idézés akkor kapcsolja be a másik felet a perbe, ha annak tudomására jut. Ezért a konkrét jogkövetkezmények (lásd alább d) nem is magához az idézéshez, hanem annak közléséhez kapcsolódnak[126]. 2875 Az idézés módja más rendes körülmények között, más akkor, ha a keresetlevél automatikusan számít elfogadottnak, és ismét más akkor, ha a felek önkéntes megjelenése helyettesíti. 2876 Rendes körülmények között, vagyis ha a bíró a keresetlevelet határozatban fogadja el, ebben a határozatban köteles perbehívni a többi feleket. Az idézésben meg kell határozni, hogy a bíró csupán írásbeli választ kér-e, vagy személyes megjelenést kíván a perkérdés megállapítására. Ha írásbeli válaszokat kért, de ezek szükségessé teszik a személyes megjelenést, újabb határozatot kell kiadnia a felek összehívására (1507. k. 1. §). 2877 Az idézésnek ez a kétféle lehetôsége, tudniillik a megjelenésre való felhívás vagy az írásbeli válasz kérése újdonság a CIC-ben. Voltak ellene az átdolgozás során kifogások is. Ezekre azonban az volt a válasz, hogy az írásbeli felelet lehetôsége gyorsabbá teszi az eljárást (Comm 16, 1984, 62). A magyar egyházi bíróságoknál korábban is általában a perfelvételt azonnal követte a felek kihallgatása (egyetlen idézéssel, egyetlen megjelenéssel). Ezért hazai gyakorlatunkban az írásbeli válasz lehetôsége nem jelent tényleges gyorsítást, sôt, ha a válasz a kérdés érdemi részéhez fűzne megjegyzéseket, a felek megidézésére és kihallgatására csak egy következô lépésben kerülhetne sor. Bíróságaink az írásbeli válasz kérésének vagy a megjelenésre való felszólításnak a kettôsségét nem ritkán úgy értelmezik, hogy megjelenésre szóló idézést küldenek ki, de hozzáfűzik, hogy ha az alperes nem kíván részt venni a perben, ezt írásban jelezheti. Ez természetesen nem az 1507. k. 1. § szerinti írásbeli válaszra való felszólítás, hanem tájékoztató megjegyzéssel kísért, személyes megjelenésre szóló idézés. Mint ilyen szabályos, hiszen a bírónak jogában áll megválasztani, hogy az idézés melyik formájával él. 2878 Ha a keresetlevél automatikusan minôsül elfogadottnak, az idézésrôl szóló határozatot az 1506. kánonban említett kérelem (melyben a fél a keresetlevél beadása után egy hónap elteltével a bíró válaszát kéri) benyújtása utáni húsz napon belül ki kell adni (1507. k. 2. §). 2879 Ha a felek idézés nélkül ténylegesen megjelentek a bíró elôtt az ügy tárgyalására, s ezzel az idézés célja, a másik fél részvételének lehetôsége megvalósult, nincs szükség külön idézésre. A jegyzônek azonban jeleznie kell az iratokban, hogy a felek a bíróságon jelen voltak (1507. k. 3. §). c. Az idézés közlése 2880 A perbeidézési határozatot rögtön közölni kell az alperessel s egyben azokkal a többi személyekkel is, akik megjelenni tartoznak (1508. k. 1. §), pl. a többi felekkel, az ügyésszel vagy a kötelékvédôvel, ha ezek is részt vesznek a perben[127]. 2881 Ha olyan ellen indul per, aki jogait nem gyakorolhatja szabadon vagy a vitás dolgot nem kezelheti szabadon, az idézést a nevében perbe bocsátkozni köteles gyámmal, gondnokkal, különleges képviselôvel kell közölni (1508. k. 3. §). 2882 Az idézéshez csatolni kell a keresetlevél egy példányát, kivéve ha a bíró súlyos okból úgy véli, hogy ezt nem kell a fél tudomására hozni, amíg a bíróságon vallomást nem tett (1508. k. 2. §). 2883 A CIC szövegtervezetének vitája során olyan változat is szerepelt, mely a keresetlevél közlését az idézéssel együtt mindig megkívánta. Ez ellen sokan jelentôs kritikát hangoztattak. Az angolszász jogcsalád országaiban ez az elôírás az egyházi bíráskodás ellehetetlenülésének veszélyét idézte volna fel, hiszen a magát sértve érzô fél világi bírósághoz fordulhatott volna. Másutt sem mentes egy ilyen közlés a gyakorlati problémáktól, pl. az alperes részérôl zaklatásnak teheti ki a felperest, a tanúkat vagy magát a bíróságot. Ezért a végleges szövegbe olyan megfogalmazás került, mely a keresetlevél csatolását a bíró megítélésétôl teszi függôvé (vö. Comm 16, 1984, 62--63). d. A közlések módja 2884 Az idézést, de a határozatokat, ítéleteket és más perbeli cselekményeket postai úton vagy más olyan módon kell közölni, amely a lehetô legbiztonságosabb. E mód tekintetében a részleges törvényben megállapított szabályokat kell követni (1509. k. 1. §). A közlés tényének és módjának ki kell tűnnie a periratokból (1509. k. 2. §). 2885 A bírósági futár (cursor) alakját a jog már nem említi, bár alkalmazásának továbbra sincs akadálya. Hazánkban ma a perbehívó idézést postán, ajánlva, tértivevénnyel szokás küldeni, az egyéb iratokat többnyire csak ajánlva. Nem szól a CIC a hirdetmény útján (per edictum) történô idézésrôl. Ez a mód ma akkor alkalmazható, ha a részleges jog így rendelkezik, vagy ha adott esetben a bíró ezt elrendeli. Ez nyilván indokolt lehet akkor, ha az alperes tartózkodási helye ismeretlen (vö. 1917-es CIC 1720. k.; Comm 16, 1984, 63)[128]. A hirdetmény útján történô idézés egyrészt a bíróság ajtaján a bíró által meghatározott idôn át való kifüggesztéssel, másrészt a sajtóban való közléssel szokott történni. Az 1917-es CIC 1720. k. 2. §-a szerint, ha e módok együttes alkalmazása lehetetlen volt, egyikük önmagában is elégségesnek minôsült. A hirdetménnyel való idézés kevéssé hatásos forma, de lehetôvé teszi -- különösen házassági perben --, hogy a felperes jogát a másik fél fellelhetetlensége esetén is érvényesíteni lehessen. Arra ugyanis ez elegendô, hogy a bíróság igyekezetét dokumentálja, s az ítélet a védelem jogának megtagadása miatt (vö. 1620. k. 7) ne legyen semmis. 2886 Ha az alperes az idézés átvételét megtagadja vagy az idézés hozzáérkezését megakadályozza, törvényesen megidézettnek minôsül, noha a tényleges közlés nem történhetett meg (1510. k.). e. Az idézés közlésének hatása 2887 Amikor az idézést törvényesen közölték (vagy a felek idézés nélkül megjelentek): 1) a dolog megszűnik érintetlennek lenni, vagyis per tárgyát képezi; 2) az ügy sajátja lesz az egyébként illetékes bírónak vagy bíróságnak (vö. 1415. k.), aki elôtt a keresetet indították; 3) a megbízott bíró joghatósága megerôsítést nyer, vagyis nem szűnik meg a megbízó jogának elvesztésével sem; 4) az elévülés megszakad, hacsak a jog másként nem rendelkezik; 5) megindul a perfolyamat, s ezáltal az alperes is jogokat nyer a perben (vö. 1459. k. 1. §, 1462. k. 1. §, 1464. k.), s érvényesül az az elv, hogy ,,a per folyamata alatt semmi újítás ne történjék'' (1512. k.). Ez utóbbi elv a per tárgyának megváltoztatását tiltja. Tehát a per folyamatának megindulásától kezdve a vita tárgyát képezô jogokat olyan állapotban kell megôrizni, hogy a jogosult személy helyzete csorbát ne szenvedjen[129]. 2888 Ha a bíró csupán viszonylagosan illetéktelen, az idézés közlésével az ügy még nem lesz sajátja; de illetéktelensége miatt a kifogást még a perfelvétel elôtt (vö. 1459. k. 2. §) be kell terjeszteni, s ha illetékesnek nyilvánítja magát, ez ellen fellebbezésnek helye nincs (1460. k. 2. §). 2889 Az idézés jogszerű közlésének hiánya -- mint fentebb említettük -- a perbeli cselekmények érvénytelenségét vonja maga után (1511. k.), hacsak megjelenés megtörténte vagy az idézés átvételének megtagadása miatt a jog nem ismeri el automatikusan az idézés közlésének hatását. Megjegyzendô, hogy a cselekmények érvénytelensége közérdeket érintô ügyben, pl. házassági köteléki perben, az ítélet orvosolható semmisségét vonja maga után (1622. k. 5). Orvosolhatatlanul semmis viszont az ítélet, ha az idézés közlésének hiányával valamelyik fél jogát (teljesen) megtagadták a védekezésre (1620. k. 7), pl. ha nem is tudott róla, hogy per folyt ellene, noha címét a bíróság ismerte vagy könnyen megtudhatta volna. ======================================================================== 105. §. A PERFELVÉTEL 1. FOGALMA, LEFOLYÁSA 2890 A perfelvétel (contestatio litis) a mai egyházjogban akkor történik, amikor a bíró határozata rögzíti a felek kéréseibôl és válaszaiból vett vitás pontokat (1513. k. 1. §). A felek kéréseiket és válaszaikat a peralapító keresetlevélben, az idézésre adott (írásbeli) válaszban vagy a bíró elôtt tett szóbeli nyilatkozatokban fejezik ki (1513. k. 2. §). Nehezebb ügyekben a bírónak össze kell hívni a feleket az egy vagy több perkérdés (dubium) meghatározására. A perkérdés az a kérdés, melyet az ítéletben meg kell válaszolni (uo.). 2891 A perkérdés pontjainak egyeztetése (dubiorum concordantia) eszerint a felek közötti -- akár egyidejű jelenlét nélküli -- véleménycsere, melynek eredményeként a bíró a perkérdést meghatározza. Nem azonos magával a perfelvétellel. Perfelvételre mindig, a perkérdésre vonatkozó egyeztetô tárgyalásra csak nehezebb ügyekben van szükség. 2892 Gyakori félreértés, hogy az alperes megismerve a felperes kérését kijelenti, hogy elutasítja a perkérdést. Ám ilyenkor többnyire a felperes állításait vitatja, ez pedig a per tipikus szituációja. Ha pl. az alperes felháborodottan tiltakozik a keresetlevélnek az ellen az állítása ellen, hogy ô a házasságot színlelten kötötte, ezzel nem a perkérdést vetette el. Ha viszont azt kívánja, hogy a házassági semmisségi per ne az alperes színlelése, hanem a felperesnek a házassági terhek vállalására való képtelensége címén folyjék, akkor ezzel valóban a perkérdést illetôen jelentkezik nézeteltérés. 2893 A bírónak azt a határozatát, melyben a perkérdésekrôl dönt közölni kell a felekkel. Ezek -- ha még nem adták beleegyezésüket -- tíz napon belül a bíróhoz folyamodhatnak a perkérdés megváltoztatásáért. Az ilyen kérdést magának a bírónak a határozatával a lehetô leggyorsabban el kell dönteni (1513. k. 3. §). 2. A PERCÍM MÓDOSÍTÁSA 2894 A már rögzített perkérdést, nevezetesen a jogvita benne foglalt pontjait csak új bírói határozattal lehet érvényesen megváltoztatni. Ezt súlyos okból, a fél kérésére, a többi felek meghallgatásával és érveik mérlegelésével lehet csak kiadni (1514. k.). 2895 A házassági semmisségi perekben a jogvita pontjainak magukban kell foglalniuk azt is, hogy milyen jogcímen kérik az érvénytelenség kimondását (1677. k. 3. §). Ennek a jogcímnek (percímnek) a módosítása a fenti úton nehézkesnek tűnik, kivált ha a bíró nem óhajt eleget tenni a fél módosítási kérelmének[130]. De már az is idôveszteséget okozhat, hogy a bírónak, ha a bizonyítékokból a házasság semmissége egy a perkérdésben nem szereplô okból látszik igazoltnak, mielôtt ezen az alapon ítélhetne, valamelyik fél kérésére és a többiek meghallgatására van szüksége[131]. Ha a percím módosításból jogvita keletkezik, ez mellékes ügyet (vö. 1587--1591. k.) képez (Comm 16, 1984, 67). 3. A PERFELVÉTEL HATÁSA 2896 Az 1515. k. szerint csak a perfelvételkor szűnik meg az idegen dolog birtokosának jóhiszeműsége. Ha tehát a dolog visszaszolgáltatására ítélik, köteles a perfelvétel után keletkezett károkat megtéríteni, s a dolognak ettôl fogva adódott gyümölcseit, jövedelmeit visszaadni. Ezt a rendelkezést több szerzô feleslegesnek ítéli, hiszen az 1512. k. szerint a dolog már az idézés közlésével megszűnik érintetlennek lenni, s megszakad az elbirtoklás is. 4. A BIZONYÍTÉKOK ELÔADÁSÁNAK HATÁRIDEJE 2897 A perfelvétel után a bíró köteles megfelelô idôt kijelölni (határidô kitűzésével, vö. 1465. k.) a felek számára bizonyítékaik elôadására és a bizonyítás elvégzésére (1516. k.). ======================================================================== 106. §. A PER FOLYAMATA 1. FOGALMA 2898 A per folyamata (litis instantia, instantia) a perbeli cselekmények sorozata az idézéstôl a perdöntô ítéletig vagy a per más jogszerű befejezéséig (1517. k.). A per megszűnésének az ítélettôl különbözô okai lehetnek: 1) közvetlenek, ha magát a pert érintik (a perfolyamat elévülése, vö. 1520. k., a pertôl való elállás, vö. 1524. k.); 2) közvetettek, ha a per tárgyát érintik (a kereset megszűnése, a vitatott tárgy megszűnése); 3) perenkívüliek (a felek kiegyezése, vö. pl. 1713--1714. k.). 2899 A perfolyamat fôbb állomásai, mint említettük, a bizonyítás, a periratok közzététele, a perbezárás, a tárgyalás és az ítélet. Ezekre a továbbiakban külön térünk ki. Ehelyütt csupán magának a per folyamatának a változásairól és sajátos megszűnési módjairól szólunk. 2. VÁLTOZÁSOK A FÉLLEL TÖRTÉNT ESEMÉNYEK MIATT 2900 Ha a perbezárás elôtt a peres fél meghal vagy állapota megváltozik, illetve megszűnik az a hivatala, melynek alapján eljár, a perfolyamat felfüggesztôdik, amíg az illetô örököse, utóda vagy az, akinek érdekében áll, a pert nem folytatja (1518. k. 1). 2901 A perfolyamat abban az értelemben függesztôdik fel, hogy a cselekmények szünetelnek, de a velük kapcsolatos határidôk -- különösen a perfolyamat megszűnését maga után vonó elévülés ideje -- nem telnek. 2902 Ha ugyanez a perbezárás után történik, a bíró köteles folytatni az eljárást, de elôbb meg kell idéznie a képviselôt, ha van, vagy ennek hiányában az elhunyt örökösét vagy utódát (1518. k. 2. §). 3. VÁLTOZÁSOK A GYÁM VAGY A GONDNOK MIATT 2903 Ha a gyám, a gondnok vagy az 1481. k. 1. és 3. §-a szerint szükséges képviselô (de nem a büntetô ügyekben szereplô védô) megválik tisztségétôl, a per folyamata felfüggesztôdik mindaddig, míg ezt a szerepet más át nem veszi (1519. k. 1. §). A bíró ilyenkor köteles más gyámot vagy gondnokot kinevezni. Perbeli képviselôt azonban csak akkor nevezhet ki, ha ezt a fél a bíró által kijelölt rövid határidôn belül nem tette meg (1519. k. 2. §). 4. A PERFOLYAMAT ELÉVÜLÉSE a. Az elévülés feltételei 2904 Ahhoz, hogy a perfolyamat elévüljön két alapvetô feltétel szükséges: 1) A felek (és nem a bíróság!) tétlensége, vagyis hogy semmilyen perbeli cselekményt nem végeznek, noha ezt semmilyen akadály nem gátolja. 2) E tétlenségnek a jogban megszabott idôtartama. Ez az egyetemes jog szerint hat hónap, ám a részleges törvény más határidôt is elôírhat (1520. k.). 2905 Noha az 1520. k. a felek tétlenségérôl beszél, elsô fokon gyakorlatilag csak a felperes tétlensége vezet a per elévüléséhez, hiszen az alperesnek nincs olyan teendôje, mely a perfolyamathoz nélkülözhetetlen lenne. Más a helyzet akkor, ha az ítélet ellen az alperes fellebbezett. Ilyenkor fellebbviteli fokon az ô tétlensége is a per elévülését vonja maga után[132]. 2906 A perfolyamat megszűnéséhez az 1917-es CIC 1736. kánonja elsô fokon két év, fellebbviteli fokon egy év tétlenséget kíván a felek részérôl. Ez az idô most egységesen minden fokon hat hónap. A részleges törvény pedig még ennél is rövidebb elévülési határidôt szabhat ki a per meggyorsítására. b. Az elévülés érvényesülési módja 2907 A perfolyamat megszűnése magánál a jognál fogva áll be, tehát nem csupán a kinyilvánítás következtében. Ha viszont az elévülés megtörtént, ezt a bíró hivatalból is köteles kinyilvánítani. Ez a megszűnés mindenkivel, tehát kiskorúakkal és a kiskorúakkal azonos elbírálás alá esô személyekkel szemben is érvényesül. Ha a per a gyám, a gondnok, az ügyintézô vagy a képviselô tétlensége miatt évült el, velük szemben kártérítési követelésnek van helye, hacsak nem igazolják, hogy vétlenek (1521. k.). c. Az elévülés hatása 2908 Ha a perfolyamat elévült, az eljárás iratai hatásukat vesztik. Az ügy iratai viszont, vagyis azok amelyek a dolog érdemi részére vonatkoznak, nem válnak semmissé, sôt ugyanazon személyek közt ugyanarról a dologról keletkezett másik perben is érvényesek lehetnek. Más személyekre vonatkozólag azonban csak okirat erejével bírnak (1522. k.). d. Az elévült per költségei 2909 Az elévült per költségeit illetôen a felek közül ki-ki a saját költségeit viseli (1523. k.). 2910 Az 1523. k. igen tömör fogalmazása miatt (,,quas... fecerit'') sok fordító és magyarázó nem tett világos különbséget az egyes felek által kifizetett (részükrôl felmerült) és az általuk akár maguknak, akár másoknak okozott kiadások között[133]. Noha egyesek kifejezetten hangsúlyozzák, hogy itt a felek által okozott költségekrôl van szó[134], a kánon története ezt nem támasztja alá. Szövege ugyanis az 1917-es CIC 1739. kánonjából ered, melyet az akkori olasz polgári perrendtartás fényében (,,ciascuna delle parti sopporta le proprie spese del giudizio perento'' -- art. 342) kifejezetten úgy magyaráztak, hogy ki-ki a saját költségeit viseli, mivel mindkét fél hanyagságának szerepe van az elévülésben[135]. Bár a fentebb mondottak értelmében az elévülés elsô fokon a felperes hanyagságától függ, s ezért az alperes terhelése esetleges saját költségeivel igazságtalannak tűnhet, a szabály hagyományos értelmezése mégsem látszik tarthatatlannak. A bíróságok ugyanis gyakran -- hazánkban kivétel nélkül -- csakis a felperestôl kérnek elôre pénzt a (rendkívül alacsony) perköltségekre. Az elévült per igazi vesztesei a bíróság munkatársai és azok az egyes cselekményekkel megbízott papok és világiak, akik ingyen vagy jelképes díjazásért munkát végeztek az ügyben, amelyben így lelkipásztori eredmény nem született. Ha a per elévülése után a bíróságnak még külön kellene foglalkoznia azzal, hogy melyik kiadást mennyiben okozta valamelyik fél, ez csak további megterhelés lenne. 5. ELÁLLÁS A PERTÔL 2911 A per egészétôl való elállás (renuntiatio instantiae) a felperes joga, mellyel a per bármely szakaszában és bármely fokán élhet. Valamely perbeli cselekménytôl, vagy akár mindegyiktôl, mind a felperes, mind az alperes elállhat (1524. k. 1. §). 2912 A gyámoknak és a jogi személyek ügyintézôinek a pertôl való elálláshoz azok tanácsára vagy beleegyezésére van szükségük, akiknek ilyen közreműködését a rendkívüli ügyintézéshez tartozó cselekményekhez ki kell kérniük (1524. k. 2. §). 2913 A pertôl való elállás érvényességéhez szükséges: 1) hogy írásban történjék; 2) a fél vagy különleges megbízással rendelkezô képviselôje aláírja; 3) a másik féllel közöljék; 4) az elfogadja vagy legalább ne támadja meg; 5) a bíró engedélyezze (1524. k. 3. §). 2914 A bírótól engedélyezett elállás hatásai azokra a cselekményekre nézve, melyektôl elálltak, azonosak a per folyamata megszűnésének következményeivel. Az a fél, aki valamely cselekménytôl eláll, köteles az illetô cselekmény költségeinek viselésére, ha ilyenek felmerültek (1525. k.). ======================================================================== 107. §. A BIZONYÍTÁSI ELJÁRÁS 1. ÁLTALÁNOS TUDNIVALÓK a. A bizonyítás terhe 2915 Aki valamit állít, illetve valamit keresettel igényel, annak kell a bizonyításról gondoskodnia (1526. k. 1. §)[136]. Nem szorul bizonyításra: 1) amit maga a törvény vélelmez; 2) az olyan tény, amit az egyik peres fél állít, a másik pedig elfogad, hacsak a jog vagy a bíró nem követel mégis bizonyítékot, mint pl. a házassági semmisségi perekben (1526. k. 2. §). 2916 Azt, hogy a bizonyításról valamelyik félnek gondoskodnia kell, a kánonjog úgy fejezi ki, hogy az illetôre hárul a bizonyítás terhe (onus). A perben a terhek különböznek a szorosan vett perbeli kötelezettségektôl, mivel ez utóbbiakat szankciókkal lehet sürgetni. A terhek esetében a ,,szankció'' csupán abban áll, hogy nem teljesítésük esetén jogainak gyakorlásában az érintett személyt hátrányok érik. Ha azonban a dolog mélyére nézünk, a teher és a kötelezettség között a különbség nem is olyan alapvetô. A jogi normáról szólva már a kánonjog elôzetes tudnivalóinak körében említettük, hogy olyan jogfogalommal dolgozunk, melyben a jogi jelleghez nem nélkülözhetetlen a kikényszeríthetôség (mely a terhek esetében hiányzik), hanem csupán az intézményes szankcionáltság. Ha tehát egy jogszabály valamilyen jog gyakorlását egy bizonyos teherhez köti, ezáltal a joggal élni szándékozó személyt -- feltételesen, viszonylagosan -- kötelezi[137]. b. A bizonyítékok 2917 Az általános elv az, hogy bármilyen bizonyíték felhozható, ami az ügy eldöntéséhez hasznosnak tűnik és megengedett (1527. k. 1. §). A bíró azonban elutasíthatja a fél által kívánt bizonyítékot (pl. az általa bejelentett tanút). Ilyenkor a fél ragaszkodhat a bizonyíték engedélyezéséhez. Az errôl támadt mellékes kérdést maga a bíró dönti el, mégpedig a lehetô leggyorsabban (1527. k. 2. §, 1629. k. 5). A CIC egyes bizonyítékfajtáknak külön fejezetet szentel. Ezek: a felek nyilatkozatai, az okiratok, a tanúvallomások, a szakértôk, a bírói kiszállás és a bírói szemle, valamint a vélelmek. 2918 Ha a fél vagy a tanú nem hajlandó a bíró elôtt kihallgatásra megjelenni, ki lehet hallgatni a bíró által kijelölt világi személy útján is, vagy kívánni lehet, hogy közjegyzô elôtt vagy más törvényes módon tegyen nyilatkozatot (1528. k.). 2919 A jog külön említi a bíró által kijelölt világi útján történô kihallgatás lehetôségét. Ha a kihallgatást a püspöktôl tartósan kijelölt ügyhallgató (1428. k.) vagy a bírótól az adott kihallgatásra megbízott (1561. k.) kihallgató végzi, akkor ô valódi (legalább delegált) bírói hatalommal rendelkezik a kihallgatás elvégzésére, s érvényesek rá e tekintetben a CIC-nek a bíróról szóló kijelentései. Az itt említett világi azonban nem ügyhallgató, sem formálisan megbízott kihallgató, nem gyakorol bírói hatalmat, hanem a bírósági formalitások nélkül[138] jár el. Viszont csak akkor lehet élni ilyen módszerrel, ha a kihallgatandó elutasítja a bíró elôtti megjelenést. Megjegyzendô azonban, hogy ezt a világit is a bíró jelöli ki, eltérôen a közjegyzôtôl, akit a nyilatkozó személy maga választhat meg[139]. c. A bizonyítékok összegyűjtésének ideje 2920 Normális körülmények között a bírónak csak a perfelvétel után szabad bizonyítékokat gyűjtenie. Ennél korábban a bíró ezt csak súlyos okból teheti meg (1529. k.). Az 1917-es CIC 1730. k. szerint ehhez megfelelô ok is elegendô volt. A jelenlegi szigorúbb feltételt az indokolja, hogy sokfelé szokásossá vált a bizonyítékoknak a perfelvétel elôtti összegyűjtése, melyet gyakran épp az ügyvédek végeztek (Comm 16, 1984, 64). 2. A FELEK NYILATKOZATAI a. A felek kihallgatása 2921 A bíró az igazság pontosabb feltárása érdekében mindig kihallgathatja a feleket. Ezt köteles is megtenni a felek egyikének kérésére, vagy ha egy tény igazolását közérdek kívánja (1530. k.). Ez a fajta bizonyítás tehát mindig lehetséges, sôt az említett esetekben kötelezô is. 2922 A kihallgatás kérdéseit a bíró teszi fel. A felek, az ügyész és a kötelékvédô benyújthatnak a bírónak kérdôpontokat, hogy a bennük szereplô kérdéseket a kihallgatáskor feltegye (1533. k.). 2923 A kötelékvédôt a mai jog csak felhatalmazza a felekhez szóló kérdések beterjesztésére, de nem kötelezi erre. A kérdôpontok összeállítása korábban a házassági perekben a kötelékvédô feladata volt (vö. 1917-es CIC 1968. k. 1). Mivel azonban a CIC ezt már sehol nem említi, s az 1552. k. csak arról szól, hogy az a fél, aki a kihallgatást kéri, köteles kérdôpontokat javasolni a bírónak, a hatályos jog szerint a felteendô kérdéseket végsô soron a bíró határozza meg. A kötelékvédô -- ha kívánja -- javaslatot tehet erre, de a javasolt kérdéseket a bíró adott esetben elhagyhatja, módosíthatja, kiegészítheti[140]. A gyakorlatban ezek szerint a kérdôpontokat az ügyvéd írja a felek nevében, ha ügyvéd szerepel a perben. Már e kérdések összeállításának feladata is gyakran szükségessé teszi szentszéki ügyvédek alkalmazását[141]. 2924 A felek kihallgatásának módját illetôen azokat a szabályokat kell megfelelôen alkalmazni, melyeket a CIC a tanúk kihallgatására állapít meg (1534. k., vö. 1548. k. 2. § 1, 1552. k., 1558--1565. k.). b. A válaszadás kötelezettsége 2925 A bíró által törvényesen kérdezett fél köteles: 1) válaszolni; 2) a teljes igazságot elmondani (1531. k. 1. §). Ha a fél a válaszadást megtagadja, a bírónak kell megállapítania, hogy mit jelent ez a tények igazolása szempontjából. Megjegyzendô, hogy büntetô perben a vádlott nem köteles beismerô vallomást tenni (1728. k. 2. §). Éppezért nem is kerülhet sor a vallomásnak a fenti értelemben vett megtagadására, melybôl a bírónak joga lenne bűnösségére következtetni. c. A felek esküje 2926 Ellentétben az 1917-es Egyházi Törvénykönyvvel (1917-es CIC 1829-- 1836. k.), a hatályos jog a felek esküjét nem tekinti külön, önálló bizonyítéknak, ezért nem szentel neki önálló fejezetet a bizonyítékok sorában. Ez az eskü ugyanis csupán a felek kijelentéseit erôsíti meg. 2927 A felek esküjét a bíró veszi ki, azaz az ô felszólítására és elôtte teszik le azt. A bíró köteles megesketni a feleket a közérdeket érintô esetekben, mégpedig elôre, az igazmondásra, vagy legalább utólag, a mondottak igazságára, hacsak súlyos okból ennek ellenkezôje nem ajánlatos (pl. a fél nem hajlandó elvi okból az esküre). Csupán magánérdeket érintô ügyekben a bíró szabad belátása szerint megesketheti a feleket (1532. k.). Amikor az eskü kötelezô, már nincs elôírva kifejezetten annak kétszeri -- a vallomás elôtti és utáni -- letétele, mint a régi jogban (SC Sacr, Instr., Provida Mater, 1936. VIII. 15, art. 96. 104: AAS 28, 1936, 333, 335). Egyes szerzôk a kétszeri esküt továbbra is szükségesnek tartják[142], mások szerint a bíró nem köteles kétszeri eskü kérésére[143]. A két eskü egymáshoz való viszonyát illetôen a vélemények megoszlanak. 2928 Egyesek szerint alapvetôen az elôzetes eskü a kötelezô (és csupán az), ha azonban erre nem kerül sor, legalább utólagos eskü szükséges[144]. Mások szerint az utólagos eskü a fontos, erre ugyanis mindig szükség van, ha viszont a bíró kívánja, ezen kívül még elôzetesen is megesketheti a feleket[145]. Függetlenül a különbözô értelmezési lehetôségektôl, az 1532. k. szövegének alapján annyi kétségtelen, hogy szabályos és elégséges, ha a felek csak kihallgatás után tesznek esküt. d. A perbeli beismerés 2929 A perbeli beismerés (confessio iudicialis) az 1535. k. meghatározása szerint az illetékes bíró elôtt tett szóbeli vagy írásbeli állítás, melyet valamelyik fél a per tárgyával kapcsolatban akár a bíró kérdésére, akár önként önmaga ellen tett. A perbeli beismerés különösen súlyos bizonyíték. Valaha a bizonyítékok királynôjének is nevezték. 2930 Különösen büntetô perekben, a korai középkortól fogva a világi bíróságok kiemelt jelentôséget tulajdonítottak a gyanúsított nyilatkozatának. Ez a szemlélet a kínvallatás módszerének terjedéséhez is hozzájárult[146]. A különbözô tudományágak fejlôdése egyrészt a bizonyítás egyéb eszközeinek jelentôségét növelte, másrészt pedig a felek nyilatkozatainak tulajdonított különleges bizonyító erô iránt is kétségeket ébresztett. 2931 A hatályos kánonjogban a perbeli beismerés bizonyító ereje az ügy jellegétôl függ. Csupán magánérdeket érintô ügyben az egyik fél perbeli beismerése teljes bizonyítéknak számít, vagyis mentesíti a többi feleket a bizonyítás terhétôl (1536. k. 1. §). Közérdeket érintô ügyekben sem a perbeli beismerés, sem a felek más kijelentései nem teljes bizonyítékok önmagukban. Bizonyító erejüket a bírónak az ügy többi körülményeivel együtt kell mérlegelnie, de teljes bizonyító erôt csak ôket teljesen megerôsítô egyéb elemekkel együttesen tulajdoníthat nekik (1536. k. 2. §). 2932 A peren kívüli beismerésrôl (confessio extraiudicialis), ha a perben hivatkoznak rá, a bírónak az összes körülmények figyelembevételével kell megállapítania, hogy milyen jelentôsége van (1537. k.). 2933 Sem a beismerésnek, sem a felek más nyilatkozatainak nincsen semmi bizonyító ereje, ha bebizonyosodik, hogy azokat ténybeli tévedésbôl tették, vagy tôlük erôszakkal vagy súlyos megfélemlítéssel csikarták ki (1538. k.). A megtévesztés itt külön nem jön számításba, de a hatására létrejött tévedés a fentiek szerint értékelendô (Comm 11, 1979, 104). A tévedés az erôszak és a félelem bizonyító erôt megszüntetô hatása csupán a felek kijelentéseinek azokkal az elemeivel szemben érvényesül, amelyekre vonatkozott. A vallomás többi részének bizonyító erejét nem szünteti meg. 3. AZ OKIRATOK a. Az okiratok fogalma, fajai és használata 2934 A Codex nem ad általános meghatározást az okiratokról, noha ezt a CIC elôkészítése során egyesek kérték. Annyit azonban az átdolgozó bizottságban sikerült tisztázni, hogy a jog okiraton (documentum) iratokat ért, nem pedig magnetofon felvételeket vagy a tények más hasonló eszközzel rögzített emlékeit (Comm 11, 1979, 105). 2935 Az Egyházi Törvénykönyv közokiratokat (documenta publica) és magánokiratokat (documenta privata) különböztet meg. Egyházi közokiratnak olyan okiratokat nevezünk, melyeket egyházi hatósági közeg állít ki hivatali hatáskörében, a jogban elôírt alakiságok megtartásával (1540. k. 1. §). Világi közokiratoknak azokat az iratokat nevezzük, melyek az adott helyen érvényes világi jog szerint ilyennek minôsülnek (1540. k. 2. §). Minden egyéb okirat magánokirat (1540. k. 3. §). 2936 Mindenfajta perben megengedett az okiratokkal való bizonyítás. Bizonyítékul mind köz-, mind pedig magánokiratokat fel lehet használni (1539. k.). b. Az okiratok bizonyító ereje 2937 A közokiratok -- önmagukban is -- hitelesen tanúsítják mindazt, amit fôként és közvetlenül állítanak, hacsak nyilvánvaló bizonyítékok nem cáfolják ôket (1541. k.). Így pl. egy keresztlevél teljes bizonyíték a keresztelés tényére, de nem teljes bizonyíték a szülôk lakcímére vagy foglalkozására nézve. Tehát a közokiratok valódi törvényes bizonyítékok, melyek kötik a bírót. 2938 A közokiratot kiállító személy hivatalának gyakorlásaként azokat a cselekedeteket tanúsíthatja okiratában, melyeket maga végzett vagy ismert meg közvetlenül (személyesen tapasztalt) vagy közvetve, azaz olyan személytôl, aki maga végezte azokat és hozta ôket tudomására szóban vagy írásban, minôsített tanúként (vö. 1573. k.)[147]. Ha tehát pl. a plébános beanyakönyvezi a káplán által végzett keresztelést, közokiratot állít ki. Ha viszont pl. a jegyzô vagy a bíró tanúsítja, hogy a felek elôtte kijelentették, korábban szerzôdést kötöttek egymással, az errôl kiállított okirat csak a kijelentésre, de nem a szerzôdés tényére nézve teljes bizonyíték. 2939 A magánokiratok bizonyító ereje különbözô: 1) a fél által elismert vagy a bíró által elfogadott magánokirat szerzôjével, aláírójával, illetve azokkal szemben, akikre az ügy tôlük maradt, a peren kívüli beismeréssel egyenlô bizonyító erôvel rendelkezik; 2) másokkal szemben bizonyító ereje olyan, mint a felek beismerésnek nem számító kijelentéseié (1542. k., vö. 1536. k. 2. §). 2940 Ha az okiratban törlések, javítások, közbeszúrások vagy más hibák vannak, a bírónak kell megítélnie, hogy van-e és mekkora a bizonyító ereje az ilyen iratnak (1543. k.). c. Az okiratok felmutatása 2941 Az okiratnak a perben csak akkor van bizonyíték értéke, ha felmutatják, mégpedig eredetiben, vagy hiteles másolatban, és letétbe is helyezik a bíróság irodájában. Erre azért van szükség, hogy az iratot a bíró és a másik fél tanulmányozhassa (1544. k.). A gyakorlatban a felmutatás és a letétbe helyezés egyszerre történik meg azáltal, hogy az iratot a keresetlevélhez mellékelve vagy külön megküldik a bíróságnak. Lehetnek olyan okiratok, melyek a két fél közös tulajdonát képezik vagy a felek közti ügyletet tanúsítanak. Ezek bemutatását a bíró az eljárás során elrendelheti (1545. k.). 2942 Nem köteles senki olyan okirat bemutatására, még ha az közös is, amelyet a kötelezô titoktartás megsértésének, vagy a magukat, házastársukat, közeli rokonaikat, sógoraikat fenyegetô becsületbeli károsodásnak, veszélyes zaklatásnak vagy súlyos hátránynak a veszélye nélkül nem lehet közölni (1546. k. 1. §). Megjegyzendô azonban, hogy a bíró ilyenkor is elrendelheti az okiratok egyes részleteinek beterjesztését, ha azok a fenti károsodások veszélye nélkül másolatban bemutathatók (1546. k. 2. §). 4. A TANÚVALLOMÁSOK a. A tanúk és a tanúbizonyítás 2943 A tanúk olyan személyek, akik az ügyben nem peres felek (vagy azok segédei), és nem tartoznak a bírósághoz (1550. k. 2. § 1), s akik a perben az elôírt formában nyilatkozatot tesznek a per tárgyával kapcsolatban. A tanúkkal való bizonyítás abban áll, ,,hogy egy, az eljárásban részt nem vevô személy a bíró elôtt kijelentést tesz a megállapításra szoruló tényekrôl''[148]. 2944 A bíró szerepe a tanúkkal való bizonyítás vezetése és felügyelete terén nem csupán passzív, hanem tevôleges (vö. 1452. k., 1550. k. 1. §, 1554. k., 1558--1560. k., 1563. k.). 2945 A tanúkkal való bizonyítás -- a bíró vezetésével -- minden ügyben megengedett (1547. k.), a házassági ügyekben pedig különösen is fontos[149]. A tanúbizonyítás túlnyomó jelentôsége ezekben a perekben nem ritkán onnan is adódik, hogy nem szerezhetôk be kellô okiratok vagy szakértôi vélemények. Az egyházi bíróság ugyanis többnyire nem rendelkezik eszközökkel arra, hogy ezekhez az érintett fél akarata ellenére hozzájusson. A szakértôi vizsgálat megtagadását a fél részérôl általában szintén nem lehet a vizsgálatot megtagadó állítása elleni bizonyítéknak értékelni. Tehát pl. ha az egyik fél pszichés képtelensége vagy impotenciája címén a másik fél támadja a házasságot, abból hogy az érintett magát egészségesnek mondja és megtagadja az orvosi vizsgálaton való részvételt, még nem lehet az adott betegség meglétére és így a házasság érvénytelenségére következtetni. Ilyenkor különös súlya lehet a tanúknak. Többnyire vulgáris módon megfogalmazott vallomásaik pontos értékelése azonban a bíróságot nehéz feladat elé állíthatja. b. A tanúzási kötelezettség 2946 Ha a tanút vele szabályosan közölt bírói határozattal megidézik (1556. k.), köteles megjelenni vagy közölni távollétének okát a bíróval (1557. k.). A törvényesen kérdezô bírónak a tanú köteles elmondani az igazságot (1548. k. 1. §). 2947 Mentesülnek a válaszadás kötelezettségétôl: 1) A klerikusok azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyekrôl szent szolgálatukra tekintettel szereztek tudomást. Megjegyzendô, hogy vannak olyan esetek, mikor a klerikusok (vö. 1550. k. 2. § 2, lásd alább) nem csupán nem kötelesek tanúskodni, hanem képtelenek is rá. 2) A hivatali titoktartásra kötelezett személyek, pl. köztisztviselôk, orvosok, szülésznôk, ügyvédek, jegyzôk stb., azokkal a dolgokkal kapcsolatban, melyekre a titoktartás vonatkozik. A titoktartási kötelezettség alapja lehet az is, ha valaki hivatalból csupán tanácsot adott. 3) Akik attól tartanak, hogy vallomásuk miatt ôket, házastársukat, közeli rokonukat, sógorukat becsületbeli károsodás, veszélyes zaklatás vagy más súlyos baj éri. Ez utóbbi körülmények, mint láttuk, az okiratok bemutatásának kötelezettsége alól is mentesítenek (1548. k. 2. §). c. A tanúzási képesség 2948 Az általános elv az, hogy mindenki lehet tanú, hacsak a jog kifejezetten el nem tiltja ettôl. Ez a tilalom lehet teljes vagy részleges (1549. k.). 2949 Az 1917-es CIC 1757. kánonja a tanúskodástól eltiltott személyeket három csoportra osztotta: alkalmatlanoknak (non idonei) a serdületlen korúakat és a gyengeelméjűeket tekintette; gyanúsaknak (suspecti) a kiközösítetteket, hamisan esküvôket, jogbecsteleneket, ha már ezt az állapotukat ítéletben kimondták vagy kinyilvánították, az erkölcseik miatt hitelre nem méltókat, valamint a peres fél nyilvános és súlyos ellenségeit; képteleneknek (incapaces) pedig azokat a külön személycsoportokat, akikrôl a jog mondott ki külön tanúskodási tilalmat. Az elsô kategóriába tartozókat a jog azért tiltotta el a tanúzástól, mert feltételezte tudásuk és megértési képességük elégtelenségét. A második csoport tagjai esetében az igazmondás hiányát tételezte fel. Az elsô két csoportba sorolt személyek kihallgatása bírói határozat alapján lehetséges volt, de kijelentéseiket csak jelnek s nem teljes értékű tanúvallomásnak volt szabad értékelni (1917-es CIC 1758. k.). A hatályos CIC már senkit nem minôsít eleve gyanúsnak, a korábban alkalmatlanoknak nevezettek csoportját nem ezen a néven említi, s azt sem tiltja meg kifejezetten, hogy vallomásukat a bíró adott esetben igazi tanúvallomásként értékelje[150]. A képtelenek kategóriája megmaradt ugyan -- részben a közérdek (pl. gyónási titok) védelmében, részben pedig a részrehajlás elkerülésére --, de jelentôsen csökkent az ide sorolt személyek köre. A házastársak és a rokonok már semmilyen perben nem minôsülnek a tanúzásra eleve képtelennek. 2950 Természetes korlátaik miatt nem szabad tanúskodni engedni a tizennégy éven aluli kiskorúakat és a gyengeelméjűeket. A bíró határozata alapján azonban, mely ezt hasznosnak nyilvánítja, meg lehet hallgatni ôket (1550. k. 1. §). 2951 Ha valaki a tényeket tizennegyedik életévének betöltése elôtt tapasztalta, e kor elérése után róluk valódi tanúként kihallgatható[151]. 2952 Ha valaki nem szellemi elégtelenségben, hanem testi fogyatkozásban szenved (pl. süket, vak), nincs kizárva a tanúzásból, hiszen amirôl képes volt tudomást szerezni, arról vallomást is tehet, ha képes kifejezni magát[152]. 2953 Jogilag képtelenek a tanúskodásra: 1) A peres felek és segédeik (akik nevükben vesznek részt a perben, az ügyvédek, egyéb segítôk, akkor is, ha ezt a szerepet az ügyben csak korábban töltötték be, de már nem folytatják), valamint a bíró és segédei (1550. k. 2. § 1). A felek tanúzási képtelenségét a CIC azért említi, mert nem határozta meg külön a tanú fogalmát úgy, hogy az a felet már eleve kizárná. 2) A gyónással kapcsolatos titoktartásra kötelezettek. Ez utóbbi címen képtelenek tanúzásra a papok minden olyasmivel kapcsolatban, amit a gyónásból tudnak, még akkor is, ha a gyónó kérte ôket ezek felfedésére. De képtelenek tanúskodni a gyónás alkalmával bármi módon hallott dolgokról az összes többi személyek is. A gyónásból hallottakat nem csupán tanúvallomásnak, hanem az igazság legkisebb jelének sem lehet elfogadni. Tehát a bíró semmiféle bizonyító erôt nem tulajdoníthat az erre vonatkozó kijelentéseknek (1550. k. 2. § 2). d. A tanúk megnevezése és kizárása 2954 A tanúk megnevezésének jogát illetôen az alapelv az, hogy tanúkat megnevezhetnek a felek, a perben szereplô ügyész vagy kötelékvédô (vö. 1434. k. 2), valamint ha a közérdek megkívánja, a bíró hivatalból (1452. k.). 2955 Önként jelentkezô tanúról a Codex már nem beszél. Egyes szerzôk azonban megjegyzik, hogy az ilyenek elfogadása vagy elutasítása a bíró belátásától függ (vö. 1917-es CIC 1760. k.)[153]. Ha a bírónak errôl, valamint az ilyen vallomások értékelésérôl kell döntenie, szem elôtt kell tartani, hogy a rotai joggyakorlat szerint az effajta önkéntes jelentkezés gyanúra adhat okot, különösen ha valamelyik fél az illetô kihallgatását ellenzi[154]. 2956 A tanúk megjelölésének módjára nézve a CIC néhány sajátos követelményt hangsúlyoz. Amikor valaki tanúkkal való bizonyítást kér, meg kell adnia a bíróságnak a tanúk nevét és lakóhelyét (1552. k. 1. §). Ugyancsak be kell terjesztenie -- legalább a bíró által megjelölt határidôn belül -- azokat a pontokat melyekrôl a tanúkat megkérdeztetni kívánja. Ennek elmaradása az illetô tanú kihallgatásáról való lemondásnak minôsül (1552. k. 2. §). Ezek a pontok a tanúkhoz intézendô kérdésekre nézve csupán javaslat erejével bírnak. Magukról a kérdésekrôl, melyeket a tanúnak ténylegesen feltesznek, a bíró dönt (vö. 1547. k.: ,,a bíró vezetésével'', 1548. k. 1. §, 1561. k.)[155]. A tanúk kihallgatása elôtt nevüket közölni kell a felekkel. Így lehetôség nyílik arra, hogy ha a felek az illetôt elfogultnak tartják, még a kihallgatás elôtt elutasíthassák (vö. 1555. k., lásd alább). Ha azonban a tanúk nevének elôzetes közlése a bíró szerint súlyos nehézséggel járna, elég, ha a tanúvallomások közzététele elôtt -- amely ma a perközzététel részét alkotja -- kerül sor rá (1554. k.). Sôt, egészen súlyos okból egyes tanúk nevének a féllel való közlésétôl a bíró teljesen el is tekinthet az 1598. k. szerint. 2957 A CIC nem dönti el, hogy a nevek közlésének kötelezettsége kit terhel: a másik felet vagy a bíróságot (Comm 11, 1979, 112). 2958 A tanút megnevezô fél lemondhat az általa kért tanú kihallgatásáról. A másik fél azonban kérelmezheti, hogy a tanút mégis hallgassák ki (1551. k.). 2959 A tanú kihallgatásának elôzetes bírói elutasítására, azaz a tanú kizárására különbözô esetekben kerülhet sor. 1) Köteles kizárni a tanút a bíró hivatalból, ha bebizonyosodik, hogy fennáll az 1550. k. szerinti körülmények valamelyike (kivéve ha a gyengeelméjűek vagy a tizennégy éven aluliak esetében mégis határozatot hoz kihallgatásukról). 2) Ki kell zárnia a bírónak a tanút a fél kérésére, ha a kihallgatás elôtt a kizárás megfelelô oka bebizonyosodik (1555. k.). Ilyen ok nem csupán a tanúzási képtelenség, hanem az elfogultság, esetleg a szavahihetetlenség stb. is lehet. 2960 A tanú kizárására vonatkozó kérésnek kifogás jellege van. Eldöntése a bírósági személyzet visszautasításáról támadt kérdés analógiájára[156] a lehetô leggyorsabban kell, hogy történjék (1451. k. 1. §), s ellene fellebbezésnek helye nincs (vö. 1629. k. 5). A tanú kizárására irányuló kérés után a bírónak határidôt kell kitôznie a kérelmezô számára a kizárás okának bizonyítására (1466. k.). 2961 A hatályos CIC már nem szól a tanúk vallomásának utólagos elutasításáról (vö. 1917-es CIC 1783--1785. k.). 2962 Ha túl sok a tanú, a bíróra tartozik ezek számának korlátozása (1553. k.). Amikor azonban a bíró ilyen okból, mintegy szükségtelenség miatt nem hajlandó valamely tanút kihallgatni, a CIC nem beszél kifejezetten kizárásról. Egyesek hangsúlyozzák, hogy a bíró ilyen döntése ellen fellebbezésnek helye nincs[157]. e. A tanúk kihallgatása 2963 A kihallgatás helye, ha a bíró másként nem látja jónak, a bíróság helyisége (1558. k. 1. §). A bíborosokat, a pátriárkákat, a püspököket és azokat, akik saját államuk joga szerint ilyen kedvezményt élveznek, az általuk megválasztott helyen kell kihallgatni (1558. k. 2. §). Akinek távolság, betegség vagy más akadály miatt lehetetlen vagy nehéz megjelenni a bíróság székhelyén, annak kihallgatási helyérôl a bírónak kell döntenie (1558. k. 3. §). Mindenesetre lehetôség van arra, hogy más bíróságtól kérjen jogsegélyt, vagy akár hogy az 1469. k. 2. § szerint területén kívül végezzen kihallgatást. 2964 A felek jelenléte a tanúkihallgatáson tilos, kivéve ha a bíró -- fôként magánérdeket érintô ügyekben -- úgy ítéli meg, hogy beengedhetôk. Jelen lehetnek azonban az ügyvédek vagy a képviselôk, kivéve ha a bíró a személyi vagy a tárgyi körülményekre való tekintettel úgy ítéli, hogy ,,titkosan'' kell eljárni (1559. k.). A felek képviselôinek vagy ügyvédeinek jelenlétét a CIC házassági semmisségi perekben is lehetôvé teszi, természetesen az itt említett ellenkezô bírói döntés lehetôségének fenntartásával (1678. k. 1. § 1)[158]. A képviselôk vagy ügyvédek jelenlétének lehetôsége újítás az egyházjogban. Kizárásuk a házassági perekben a tanúk szabadságának és zavartalanságának megôrzésére továbbra is indokolt lehet, különös tekintettel arra, hogy a vizsgálatban -- közérdeket érintô ügyrôl lévén szó -- a bírónak hivatalból is kellô alapossággal kell eljárnia (vö. 1452. k. 1. §). 2965 A tanúkat egyenként és külön kell kihallgatni (1560. k. 1. §). Ha pedig egymásnak vagy a feleknek ellentmondanak a bíró össze is hívhatja ôket szembesítésre. Ennek során lehetôleg el kell kerülni a veszekedést és a botrányt (1560. k. 2. §). A veszekedés elkerülésének a gyakorlatban bevált legjobb módja az, ha a szembesítô tárgyalás nem a különbözô vallomást tevôk egyidejű jelenlétével történik, hanem az egyik személy válaszait részben vagy egészben ismertetik, felolvassák a másiknak, s véleményt kérnek róluk. Megjegyzendô azonban, hogy minden szembesítés, de különösen ez az írásbeli megoldás több forduló esetén nem kis idôveszteséget okozhat. 2966 A kihallgatás végzôje a bíró, annak megbízottja (megbízott vizsgáló) vagy a tartósan kinevezett ügyhallgató. Jegyzô segédkezik neki. Ha a kihallgatáson a fentiek szerint jelen van a fél, az ügyvéd, az ügyész, a kötelékvédô, és a helyszínen szükségesnek tartják a tanú megkérdezését valamirôl, nem tehetik fel kérdésüket személyesen a tanúnak, hanem a bírónak (illetve a kihallgatást végzônek) adhatják azt elô, kérve hogy ô tegye fel (1561. k.). A részleges törvény azonban ettôl eltérô rendelkezést is tartalmazhat. A bíró teendôi a kihallgatás során sokrétűek: 2967 1) Figyelmeztetnie kell a tanút arra a súlyos kötelességére, hogy a teljes és a tiszta igazságot vallja (1562. k. 1. §). 2968 2) Esküt kell kivennie a tanútól (vö. 1532. k.) az igazmondásra vagy legalább utólag a mondottak igazságára. Ha ennek letételét a tanú megtagadja, eskü nélkül kell kihallgatni (1562. k. 2. §). 2969 3) Meg kell gyôzôdnie a tanú személyazonosságáról és a felekhez való viszonyáról (1563. k.). Ez országonként némileg eltérô módon szokott történni. Van ahol a személyi igazolványt kérik. Másutt beérik bármilyen hivatalos arcképes okmánnyal vagy egyéb azonosítással. A felekhez való viszony és egyéb általános jellemzôk feltárására szolgálnak a kihallgatás elején feltett úgynevezett ,,általános kérdések''. 2970 4) Az ügyre vonatkozó, úgynevezett ,,részleges kérdések'' feltevésekor a bírónak tudakolnia kell a tanú ismereteinek forrását (pl. látta, hallotta, kitôl hallotta a dolgot), valamint azt is, hogy pontosan mikor jutott tudomására az, amit állít (1563. k.). 2971 5) Olyan kérdéseket kell a bírónak feltennie, melyek rövidek, a tanú felfogóképességének megfelelôek, nem foglalnak magukban egyszerre több kérdést, nem fogósak, nem ravaszak, nem sugalmazzák a választ, nem sértôek, és fôként az adott ügyre vonatkoznak (1564. k.). 2972 6) Nem szabad a kérdéseket elôre közölni a tanúkkal (1565. k. 1. §), bár ha olyasmirôl van szó, aminek kellôen biztos állításához elôzetes átgondolásra van szükség, a bíró elôre tájékoztathatja a tanút egyes pontokról, ha úgy találja, hogy ennek nincs veszélye (1565. k.). Az elôrevaló közlés tilalmával szorosan összefügg, hogy a tanúknak vallomásukat élôszóban és nem írásból olvasva kell elôadniuk, kivéve ha számításokról vagy számadásokról van szó. Ilyenkor használhatják a magukkal hozott feljegyzéseket (1566. k.). 2973 A jegyzôkönyv vezetése a kihallgatás során kötelezô. A jegyzônek kell azt írásban felvennie úgy, hogy tartalmazza: 1) magának a tanúvallomásnak a szavait, legalábbis a per tárgyát közvetlenül érintô dolgokat illetôen (1567. k. 1. §); nem szükséges tehát pl. személyeskedô megjegyzéseket, a tárgy szempontjából mellékes szófordulatokat rögzíteni; 2) említést az eskü letételérôl, elengedésérôl vagy megtagadásáról; 3) a felek és mások esetleges jelenlétérôl; 4) a hivatalból pótlólag feltett kérdésekrôl; 5) valamint a kihallgatás alatt történt más emlékezetes dolgokról (1568. k.). A kihallgatás után a jegyzôkönyvet a tanú számára fel kell olvasni, lehetôvé kell tenni, hogy hozzátegyen, elvegyen belôle, javítson vagy változtasson rajta (1569. k. 1. §). Ezután a jegyzôkönyvet a tanúnak, a bírónak és a jegyzônek alá kell írnia (1569. k. 2. §). 2974 Magnetofon használata megengedhetô, de csak akkor ha aztán a válaszokat leírják, és hacsak lehet, aláíratják a vallomást tevôvel (1567. k. 2. §). Ez sokszor inkább az írásos jegyzôkönyvezést teszi elônyösebbé, mert a tanú újabb beidézése aláírás céljából különös idôveszteséggel járhat. Megjegyzendô, hogy magnetofonos kihallgatás végén -- hasonlóan a jegyzôkönyv felolvasásához -- a felvételt a tanú számára vissza kell játszani, megadva neki a módosítás lehetôségét (1569. k. 1. §). 2975 Az újbóli kihallgatás a fél kérésére vagy hivatalból a perközzététel (illetve a tanúvallomások közzététele) elôtt lehetséges, ha a bíró szükségesnek vagy hasznosnak ítéli, de csak ha összejátszás vagy megvesztegetés veszélye nem áll fenn (1570. k.). 2976 A költségek térítéséhez, valamint annak a haszonnak a pótlásához, amitôl a tanúskodás miatt estek el, a tanúknak joga van. Ezek mértékét a bíró méltányos becslése állapítja meg (1571. k.). Ez a térítés normális körülmények között a feleket terheli (vö. 1464. k., 1649. k.). f. A tanúvallomások értékelése 2977 A bírónak, mint a bizonyítékokat általában, a tanúvallomásokat is lelkiismerete szerint kell értékelnie (vö. 1608. k. 2. §). Ehhez az Egyházi Törvénykönyv szempontokat ad (1572. k.): 2978 1) A tanúkról szóló írásbeli igazolások megkövetelésére, ha szükségesnek tartja ôket, a bírónak joga van. Tehát már nem feltétlenül kötelezô minden tanúról ilyet beszerezni, mint hajdan a Provida Mater kezdetű utasítás szerint (1936. VIII. 15, art. 138 § 1: AAS 28, 1936, 341). Ezek az igazolások a mai gyakorlatban is lehetnek a tanú életmódjáról, vallásosságáról, valamint szavahihetôségérôl szóló iratok. A bíróság kérésére többnyire a plébános állítja ki ôket, bár a jog nem zárja ki, hogy más megfelelô személyektôl kérjen ilyet a bíró[159]. 2979 2) A bírónak figyelembe kell vennie a tanú állapotát és tisztességét. 2980 3) Szem elôtt kell tartani a tanú tudásának eredetét és jellegét, vagyis azt, hogy saját tudomása, különösen látása és hallása alapján nyilatkozik-e, vagy véleménye, a szóbeszéd, másoktól hallottak alapján. 2981 4) Számításba kell venni a vallomás szavahihetôségét. Ez nem egyenlô a tanú ôszinteségének, erkölcsi értelemben vett szavahihetôségének szempontjával. A vallomás bizonytalansága, a tanú ingadozása, véleményváltoztatása adódhat az érzékelés, az értelmezés, az emlékezet, a kifejezôkészség hiányosságaiból is. A vallomás hitelét növeli annak állhatatossága és szilárdsága (összefüggô, ellentmondásoktól mentes volta[160]). 2982 5) Ugyancsak tekintetbe kell venni a megegyezô egyéb tanúvallomásokat és más bizonyítékelemeket. Ezek ugyanis a tanúvallomás bizonyító erejét is növelik. 2983 A tanúvallomások értékelésének vannak törvényes korlátai: egyetlen tanú vallomása nem teljes bizonyíték. Ez alól az általános szabály alól kivétel: 1) a minôsített tanú, aki hivatali ténykedésérôl tesz vallomást; 2) az az eset, amikor a dologi és személyi körülmények indokolják az ellenkezôjét, pl. ha egy kifogástalanul szavahihetô tanú kijelentését egyéb jelek is kiegészítik (1573. k.). 5. A SZAKÉRTÔI VÉLEMÉNYEK a. A szakértô fogalma 2984 A szakértô (peritus) olyan személy, akit a perbe hívtak, és akinek szakmai vagy tudományos vizsgálata és véleménye szükséges valamely tény bizonyítására vagy egy dolog igazi természetének felismerésére (vö. 1574. k.). 2985 Szakértô közreműködésével kell élni, valahányszor a jog vagy a bíró ezt megkívánja (uo.). A házassági perekben, ha impotencia vagy a beleegyezésnek elmebetegség miatti hiánya alapján folynak, a jog szerint kötelezô (1680. k., vö. 1702. k.) egy vagy több szakértô alkalmazása, kivéve ha ennek szükségtelensége a körülményekbôl nyilvánvaló. 2986 Egyesek hangsúlyozzák, hogy az 1680. k. felsorolása a szakértô kötelezô alkalmazásainak eseteirôl kimerítô[161]. Eszerint a pszichés okok miatti beleegyezési képtelenségrôl (1095. k. 2--3) folyó ügyekben, ha nem elmebetegségrôl van szó, a törvény alapján nem szoros értelemben kötelezô a szakértô bevonása. Az elmebetegségnek nem minôsülô pszichés zavarok megítéléséhez azonban a bírónak többnyire -- noha a törvény ezt külön nem követeli meg -- szüksége van a szakértôre. b. A szakértôk kijelölése és kizárása 2987 A bíró joga, hogy a felek meghallgatásával vagy javaslatára kinevezze a szakértôket. Nem általa kinevezett szakemberektôl már elkészített jelentést is elfogadhat (pl. korábbi orvosi igazolást, 1575. k.). A felek megjelölhetnek magánszakértôket is, de azoknak bírói jóváhagyásra van szükségük. Ha a bíró megengedi, szükség esetén betekinthetnek az ügy irataiba, jelen lehetnek a hivatalos szakértôk által végzett vizsgálat alkalmával, és mindig nyújthatnak be jelentést (szakvéleményt, 1581. k.). 2988 A CIC a magánszakértôk említésével különbséget tesz a hivatalos és a magánszakértôk között. Az elôbbiek a bíró segédei, még akkor is, ha a fél kérésére nevezte ki ôket. Az utóbbiak viszont a fél segédei, akiket maga a fél nevez ki, s a bíró csak jóváhagy. A törvénykönyv átdolgozása során az a gondolat is felmerült, hogy a magánszakértôk jelen lehessenek a hivatalos szakértôk kihallgatásakor, és betekinthessenek az általuk készített szakvéleményekbe is. Ezeket a lehetôségeket azonban a Codex kihirdetett szövege nem adja meg (Comm 11, 1979, 124)[162]. 2989 A szakértôket ugyanolyan okból lehet kizárni vagy elutasítani, mint a tanúkat (1576. k.). Eltérés a korábbiakhoz képest (1917-es CIC 1978. k.), hogy nem tilos a felet korábban már kezelésben részesítô orvos szakértôként való szereplése. c. A szakértôk tevékenysége 2990 A bírónak határozattal kell megállapítania azokat a pontokat, melyekre a szakértô tevékenységének ki kell terjednie (1577. k. 1. §). A szakértônek át kell adni az ügy iratait, valamint azokat az egyéb okiratokat és segédeszközöket, melyekre feladatának megfelelô és hűséges ellátásához szüksége lehet (1577. k. 2. §). A bírónak -- a szakértôvel való megbeszélés után -- határidôt kell kitôznie a szakértôi vélemény beterjesztésére (1577. k. 3. §). 2991 A szakértôi jelentések (vagy más szóval vélemények) elkészítésérôl a CIC elrendeli: 1) ha több szakértô működik, jelentésüket külön-külön kell készíteniük, kivéve ha a bíró egyetlen jelentés készítését írja elô, melyet minden szakértô aláír; ha véleményük eltérne, az eltérô nézeteket pontosan fel kell jegyezni (a közös jelentésben); 2) ki kell tűnnie a jelentésbôl, hogy a szakértôk milyen okiratok vagy egyéb módok segítségével gyôzôdtek meg a személyek, dolgok vagy helyek azonosságáról, s hogy milyen módon jártak el feladatuk teljesítésében, továbbá meg kell benne jelöni a következtetéseket alátámasztó fôbb érveket (1578. k. 1--2. §). Szükség esetén a bíró a szakértôtôl utólag további magyarázatokat kérhet a jelentéshez (1578. k. 3. §). 2992 Ellentétben az 1917-es CIC 1981. kánonjának elôírásával, a szakértôt a jog szerint már nem kell mindig külön kihallgatni jelentésének beterjesztése után. Elegendô, ha írásbeli igazolást ad[163]. 2993 A szakértôknek joguk van költségtérítésre és tiszteletdíjra. Ezt a bírónak méltányosan kell megállapítania, megtartva a részleges jogot, mely esetleg meghatározza a díjak mértékét (1580. k.). d. A szakértôi vélemények értékelése 2994 A bíró nincs kötve a szakértôk véleményéhez, még akkor sem, ha az egybehangzó. Figyelembe kell vennie az ügy összes egyéb körülményeit is (1579. k. 1. §). Mindenesetre, mikor a bíró döntését indokolja, elô kell adnia, milyen indokok alapján tette magáévá vagy vetette el a szakértôk véleményét (1579. k. 2. §). 2995 Természetes, hogy a bírónak nem kell magáévá tennie a szakértô véleményét olyan kérdésekben, amelyek nem tartoznak azok szakterületére. A Rota Romana döntései hangsúlyozzák, hogy a szakértôi vizsgálatnak és véleménynek csak az a szerepe, hogy segítse a bírót ítéletének meghozatalában (de nem az, hogy pl. nyilatkozzék a házasságra való képességrôl, vagy akár a házasság érvényességérôl)[164]. Pl. pszichés okból fennálló házasságkötési képtelenségrôl folyó ügyben a szakértô feladata a bíró informálása a pszichés zavar meglétérôl, az ilyen zavar természetérôl, eredetérôl és súlyosságáról, valamint e zavar hatásáról a házassági döntés kialakításában[165]. 6. A BÍRÓI KISZÁLLÁS ÉS A BÍRÓI SZEMLE 2996 A bírónak néha az ítéletalkotáshoz bizonyos dolgok közvetlen megszemlélésére lehet szüksége. Ha erre a bíróság székhelyén kívül kerül sor, bírói kiszállásról (pontosabban helyszíni szemlérôl), egyébként egyszerűen csak bírói szemlérôl szokás beszélni. Elméletileg -- noha a CIC a bizonyítékok között sorolja fel -- nem a szemle a bizonyíték, hanem a szemletárgy, vagyis az a tárgyi bizonyíték, amit megszemlélnek[166]. 2997 A valamilyen helyre történô bírói kiszállást vagy egy dolog bírói megszemlélését (azaz a bírói szemlét) az egyetemes egyházjog semmilyen tényállás megállapítására nem írja elô kötelezôen. A bírónak viszont, ha az ügy eldöntéséhez hasznosnak találja, joga van határozatban kiszállást vagy szemlét elôírnia. Ebben a határozatában, a felek meghallgatása után, jeleznie kell, hogy mik a tennivalók a kiszállás során (1582. k.). Az elvégzett szemlérôl okmányt kell készíteni (1583. k.). 7. A VÉLELMEK 2998 A vélelem, vagy más szóval jogvélelem (praesumptio) a bizonytalan dolog valószínű feltételezése. Lehet törvényes jogvélelem (praesumptio iuris), ha maga a törvény állapítja meg, vagy bírói vélelem (praesumptio hominis), ha a bíró állítja fel (1584. k.). Eltérôen a régi jogtól (1917-es CIC 1825. k. 2. §) a CIC a törvényes jogvélelmeket már nem osztja további csoportokra, vagyis nem különbözteti meg az egyszerű törvényes vélelmet és a megdönthetetlen jogvélelmet (praesumptio iuris et de iure). A régen ilyennek minôsülô vélelmekhez hasonló jogintézményt azonban a hatályos jog is ismer (vö. 97. k. 2. §, 1642. k. 1. §)[167]. A házassági perekben fontos jogvélelmek számos kánonban találhatók (pl. 1060. k., 106l, k. 2. §, 1101. k. 1. §, 1107. k., 1138. k. 1. §)[168]. 2999 A törvényes jogvélelem hatása a perben abban áll, hogy akinek javára az szól, az mentesül a bizonyítás terhe alól (1585. k.). 3000 Bírói vélelmeket csakis olyan biztos és meghatározott tények alapján szabad felállítani, amelyek a vita tárgyával közvetlen összefüggésben vannak (1586. k.). ======================================================================== 108. §. A MELLÉKES ÜGYEK 1. A MELLÉKES ÜGYEK ÁLTALÁBAN 3001 Mellékes ügy (causa incidens) akkor keletkezik, mikor a per idézéssel történt megkezdése után a peralapító keresetlevélben kifejezetten nem szereplô kérdést terjesztenek elô, mely annyira az ügyhöz tartozik, hogy többnyire a fôkérdés elôtt kell megoldani (1587. k.). 3002 A mellékes ügyet kezdeményezni (elôterjeszteni) lehet írásban vagy szóban. Az elôterjesztésben szerepelnie kell a fôüggyel való kapcsolat megjelölésének. Az elôtt a bíró elôtt lehet a mellékes ügyet elôterjeszteni, aki a fôügy eldöntésére illetékes (1588. k.). Mellékes ügyet kezdeményezhetnek a felek, az ügyész, a kötelékvédô vagy a bíró (vö. Comm 11, 1979, 128)[169]. A mellékes ügy lefolytatása az alábbi rend szerint történik: 3003 1) A kérés átvétele után a bírónak a felek meghallgatásával haladéktalanul el kell döntenie, hogy foglalkozni kell-e a mellékes kérdéssel, vagy eleve mellôzni kell azt. Akkor kell a mellékes kérdést tárgyalni, ha az megalapozottnak tűnik és kapcsolatos a fôkérdéssel (1589. k. 1. §). Mivel a mellékes kérdés beterjesztésének elfogadásáról a bírónak haladéktalanul kell döntenie, e döntés ellen fellebbezésnek helye nincs (vö. 1629. k. 5). 3004 2) Ha a bíró a kérést elfogadja, azt is el kell döntenie, hogy azt közbeszóló ítélettel (sentetia interlocutoria) kell-e megoldani, vagy határozatilag. A közbeszóló ítélet útjának választása akkor indokolt, ha a dolog kellôen súlyos (1589. k. 1. §). Ha a határozat vagy a közbeszóló ítélet olyan természetű, hogy általa az egész ügy eldôl, illetve egyébként van olyan hatása, mint a perdöntô ítéletnek (vö. 1618. k.), akkor fellebbezéssel lehet élni ellene (vö. 1629. k. 4). 3005 3) Ha pedig a bíró úgy találja, hogy a mellékes kérdést nem kell a perdöntô ítélet elôtt sem határozattal, sem közbeszóló ítélettel megoldani, azt kell elrendelnie, hogy a fôügy (causa principalis) eldöntésekor vegyék figyelembe azt (1589. k. 2. §). 3006 4) Ha a mellékes kérdést ítéletileg kell megoldani, a szóbeli egyházi peres eljárás szabályait (1656--1670. k.) kell követni, kivéve ha a bíró az ügy súlyosságára való tekintettel másként rendelkezik (1590. k. 1. §). 3007 5) Ha a mellékes kérdést határozatilag kell megoldani, a bíróság az ügyet rábízhatja egy ügyhallgatóra, vagy magára az elnökre (1590. k. 2. §). 3008 6) A fôügy lezárása elôtt a bíró vagy a bíróság (ha tudniillik társas bíróságról van szó) visszavonhatja vagy módosíthatja a mellékes ügyet eldöntô határozatot vagy közbeszóló ítéletet. Ehhez megfelelô okra van szükség. Történhet a fél kérésére vagy hivatalból, a felek meghallgatásával (1591. k.). A szerzôk hangsúlyozzák, hogy ennek az utólagos módosításnak indoklással ellátott határozatban kell történnie[170]. A bírói visszavonás lehetôsége jelentôs eltérés a perdöntô ítélethez képest. Azt ugyanis az a bíró, aki hozta, nem vonhatja vissza. Megjegyzendô, hogy ha a mellékes ügyet társas bíróság esetén az elnök vagy az ügyhallgató döntötte el, e döntés visszavonására nem ô, hanem a teljes bírói tanács tűnik csak jogosultnak az 1591. k. értelmében. 3009 Mellékes ügy sokféle lehet, pl. keletkezhet ilyen a tanúk elutasításáról, a bizonyítékok engedélyezésének megtagadásáról stb. Közülük két fajtának az egyházi törvénykönyvben lefektetett külön szabályai is vannak. 2. A FELEK TÁVOLMARADÁSA 3010 A távolmaradás -- melyet eltérôen az 1917-es CIC szóhasználatától ma már nem nevezünk makacsságnak (contumacia) -- a hatályos egyházjogban a régi jog szerinti makacsságtól jelentôsen eltérô szemléletben kerül tárgyalásra. Régen a makacsság nem csupán nevében, de a rá vonatkozó elôírások tekintetében is elsôsorban a bíró iránti engedetlenségnek minôsült. Ezért ismerte a jog pl. annak lehetôségét, hogy a bíró az engedetlenséget büntetésekkel törje meg. A hatályos kánoni szabályozás a távolmaradást inkább a személyt a perben megilletô jogok gyakorlásáról való lemondásnak tekinti. E szabályozás újdonságai közül talán az egyik legfigyelemreméltóbb, hogy a bíró a távolmaradást nem csupán a másik fél kérésére nyilváníthatja ki, de hivatalból is köteles megtenni ezt. a. Az alperes távolmaradása 3011 Ha a megidézett alperes nem jelenik meg és kellô mentséget sem hoz fel távolmaradására, a bíró köteles ôt a pertôl távolmaradottnak (absens) nyilvánítani, és elrendelni, hogy az ügy a szabályok megfelelô megtartásával folytatódjék a perdöntô ítéletig és annak végrehajtásáig (1592. k. 1. §). 3012 Az idézés utáni megjelenés elmulasztásával egyenlô jogi hatásai vannak annak is, ha az alperes az 1507. k. 1. § szerinti írásbeli válaszkérésre nem felel (uo.). 3013 Amikor a bíró az alperes távolmaradását megállapította, az ügy az alperes részvétele nélkül folytatódik az ítéletig. E tekintetben ugyanis a hatályos Codex nem tartalmaz eltérést az 1917-es CIC 1844. kánonjához képest. Ez azt is jelenti, hogy -- akárcsak a régi jog szerint -- az alperest a továbbiakban semmilyen perbeli cselekményrôl nem kell értesíteni, csupán az ítéletet kell közölni vele[171]. Az ilyen alperest tehát még a per közzétételérôl sem kell értesíteni[172]. Ennek az az oka, hogy a pertôl való távolmaradás a ,,védelemhez való jog gyakorlásáról való lemondás egyik formája''[173]. Ilyenkor tehát a közlések elmaradása nem fosztja meg a védelem jogától azt, aki maga mondott le annak gyakorlásáról. Ezért a közlések hiánya nem okozza az ítéletnek az 1620. k. 7. száma szerinti semmisségét. 3014 Az 1592. k. 1. §-ának az a megjegyzése, hogy az alperes távolmaradásának bírói kinyilvánítása után az ügy a megtartandó szabályok megtartásával (servatis servandis) folyik tovább, azt jelenti, hogy azokat a formaságokat, melyek az alperes közbejöttét nem kívánják meg, meg kell tartani. Nem jelenti viszont pl. az alperes értesítését a perbeli cselekményekrôl. Kivételt képez az az eset, ha a felperes új kéréssel lép fel. Ezt ugyanis a távolmaradott alperessel is közölni kell[174] csakúgy, mint a perdöntô ítéletet (vö. II. János Pál, Alloc. ad Praelatos...Rotae Romanae, 1989. I. 26, nr. 5: Comm 21, 1989, 17). Közölni kell természetesen a távolmaradott alperessel is a perkérdést (uo.). 3015 A mai egyházjog nem írja elô kifejezetten, hogy a távolmaradás kinyilvánításához a bírónak kétszeri idézéssel kellene meggyôzôdnie arról, hogy az alperes tényleg nem akar megjelenni. Mégis, mielôtt a bíró a távolmaradást kinyilvánítaná, valamilyen módon -- szükség esetén akár újabb idézéssel is -- meg kell bizonyosodnia arról, hogy a szabályszerű idézés az alpereshez megérkezett, és annak lehetôsége lett volna megjelenni vagy válaszolni (1592. k. 2. §). 3016 Hazánkban általában a tértivevényes idézés a legalkalmasabb erre a célra. Egy másik, újabban terjedô magyarországi bírósági gyakorlat szerint mindjárt az idézést tartalmazó levelet úgy fogalmazzák, hogy arra szólítják fel az alperest, jelenjen meg vagy küldje vissza aláírva a levélhez mellékelt formulát, melyben kijelenti, hogy nem kíván részt venni a perben. Ez a szokás nem tűnik helyesnek, mégpedig magának az idézésnek a fogalma miatt. Az 1507. k. szerint ugyanis a bírónak úgy kell perbehívnia az alperest, hogy azt ezzel kötelezi a válaszra, illetve megjelenésre (vö. 1476. k.: ,,a törvényesen perbevont alperes... felelni tartozik''). A fenti formában történô idézés viszont nem abszolút módon, hanem csak vagylagosan hívná perbe az érintettet. Ez pedig még akkor sem látszik elegendônek, ha figyelembe vesszük, hogy a mai jog a távolmaradásban nem annyira engedetlenséget, mint inkább a védekezés jogának gyakorlásáról való lemondást lát. 3017 Ha az alperes a bíróságon az ügy lezárása (az ítélet) elôtt megjelenik vagy válaszol, véleményeket és bizonyítékokat terjeszthet be. A bírónak azonban ügyelnie kell, nehogy a pert ily módon szándékosan hosszasan és szükségtelenül késleltessék. Ha az alperes megjelenése vagy válasza a perbezárás után (ítélet elôtt) történik, akkor bizonyítékokat csak az 1600. k. elôírásai szerint lehet beterjeszteni (1593. k. 1. §). 3018 Még ha az alperes az ügy eldöntéséig nem jelent is meg, és nem is válaszolt, az ítéletet megtámadhatja. Ha pedig igazolni tudja, hogy törvényes akadály tartotta vissza, melyet korábban hibáján kívül nem tudott bizonyítani, semmisségi panasszal is élhet (1593. k. 2. §). b. A felperes távolmaradása 3019 Ha a felperes a kitűzött napon és órában nem jelenik meg a perfelvételre, és kellô mentséget sem hoz fel, újra meg kell idézni. Ha erre sem jelenik meg, a vélelem amellett szól, hogy elállt a pertôl (1594. k. 1--2). Ha késôbb részt akar venni a perben, ezt ugyanúgy teheti, mint az alperes (1594. k. 3, vö. 1593. k.). 3. HARMADIK SZEMÉLY KÖZBELÉPÉSE AZ ÜGYBEN a. Fogalma és fajai 3020 Harmadik személy közbelépésérôl (interventus tertii) akkor beszélünk, ha valaki menet közben bekapcsolódik egy más személyek között folyó, de az ô érdekeit is érintô perbe. 3021 Az ítélet után az 1917-es CIC 1898--1901. kánonja szólt a harmadik személy tiltakozásának (oppositio tertii) lehetôségérôl. Ezt a hatályos törvénykönyv külön már nem említi. 3022 A harmadik személy közbelépése történhet: 1) peres félként, saját jogai védelmére, a kezdeti perben szereplô felek ellen (interventus principalis); 2) peres félként, saját jogainak védelmére, de valamelyik féllel pertársaságban (litisconsortio, vö. 1637. k. 2. §); 3) járulékosan (interventus accessorius), amikor nem saját jogát védelmezi, hanem az egyik felet támogatja a bizonyításban vagy a védelemben, s így szolgálja a saját érdekét, pl. a kezes segíti az adóst a hitelezôvel szembeni védekezésben. A CIC az érdekelt közbelépésének mindezeket a fajtáit lehetôvé teszi, mégpedig a per bármely fokán (1596. k. 1. §). b. Lefolyása 3023 A harmadik személy közbelépése történhet az érdekelt kérésére vagy a bíró kezdeményezésére. 1) Az érdekelt saját kérésére történô közbelépéséhez a bíró engedélye szükséges. Ennek elnyerésére az érdekeltnek kérvényt kell benyújtania a bíróhoz, s ebben röviden ki kell mutatnia közbelépési jogát (1596. k. 2. §). 2) A bíró kezdeményezésére a közbelépés úgy történik, hogy a bíró hivatalból perbehívja azt a harmadik személyt, akinek közbejötte szükségesnek tűnik. A perbehívásra ilyenkor a bíró köteles, de elôbb meg kell hallgatnia a feleket (1597. k.). 3024 A közbelépés idejére nézve irányadó: 1) a kérvényt az érdekeltnek a perfelvétel elôtt kell benyújtania (vö. 1596. k. 2. §); 2) a bírónak az illetôt a pernek abban a szakaszában kell bebocsátania, amelyben az éppen van; 3) ha a per már a bizonyítás szakaszához jutott, a bíró köteles a harmadik személynek rövid, záros határidôt adni bizonyítékai beterjesztésére (1597. k. 3. §). ======================================================================== 109. §. A PERKÖZZÉTÉTEL, A PERBEZÁRÁS ÉS A TÁRGYALÁS 1. A PERKÖZZÉTÉTEL 3025 A periratok közzététele (actorum publicatio), vagy régebbi nevén a perközzététel (publicatio processus) a bírónak az a határozata, mely megengedi a feleknek és ügyvédeiknek, hogy a számukra ismeretlen iratokat a bíróság irodájában megtekintsék. A perközzétételi határozatot a bizonyítékok megszerzése után kell kiadni. Kiadása az ítélet semmisségének terhe alatt kötelezô (1598. k. 1. §). 3026 Megjegyzendô, hogy a per nyilvánossága, nevezetesen a közzététel, a felek elôtti nyilvánosságra vonatkozik. Más személyek számára a per nem nyilvános (vö. II. János Pál, Alloc.,1989. I. 26, nr. 8: Comm 21, 1989, 18). Sôt, ha az ügy vagy a bizonyítékok olyanok, hogy az iratok köztudomásúvá válásából veszély származna mások jó hírére, ellenségeskedés, botrány vagy más kellemetlenség támadna, a bíró esküvel kötelezheti a feleket, képviselôiket, ügyvédeiket -- akár csak a szakértôket és a tanúkat, akiknek ugyan a közzétételben nincs szerepük -- a titoktartásra (uo., nr. 9: Comm 21, 1989, 19; vö. 1455. k. 1. és 3. §). 3027 Az iratok másolata kiadható az ügyvédnek, ha az kéri, de nem a feleknek (1598. k. 1. §). Az ügyvédeknek ezek szerint az iratokról kapott másolatot nem szabad ügyfelüknek átadni[175]. 3028 Az iratok egy részének közzététele igen súlyos okból el is hagyható, vagyis lehetnek olyan iratok, melyeket még az ügyvéd sem tekinthet meg vagy másolhat le (vö. Comm 11, 1979, 134). Ahhoz, hogy valamely irat kivételt képezzen a közzététel alól, a bíró rendelkezése szükséges. Ez akkor adható ki, ha: 1) az ügy a közjót érinti; és 2) igen súlyos veszély fenyegetne a közzététel esetén. Arra azonban mindig -- tehát bizonyos (de sohasem az összes!) iratok titkosítása esetén is -- szükség van, hogy a védekezés joga sértetlen maradjon (1598. k. 1. §). Egyébként ugyanis az ítélet orvosolhatatlan semmisségben szenvedne (1620. k. 7)[176]. Természetesen nem esik csorba az olyan alperes védekezéshez való jogán, aki annak gyakorlásáról maga mondott le, pl. azáltal, hogy távolmaradt a pertôl. Nem lesz tehát érvénytelen az ítélet akkor, ha a távolmaradottnak nyilvánított alperest nem értesítik a közzétételrôl (vö. II. János Pál, Alloc., 1989. I. 26, nr. 5: Comm 21, 1989, 17)[177]. 3029 A perközzététel után a felek még további bizonyítékokat terjeszthetnek a bíró elé, ha erre az eddigiek kiegészítése végett szükség van. Ezután a bírónak újabb közzétételt kell végeznie, de csak ha ezt szükségesnek találja (1598. k. 2. §). 2. A PERBEZÁRÁS a. Fogalma 3030 A perbezárás az a jogi tény, mellyel lezárul a bizonyítékok vsszegyűjtésének szakasza. Erre a bizonyítékok elôterjesztésével kapcsolatos összes teendôk végeztével kerül sor (1599. k. 1. §). A perbezárás több módon történhet. Ezek: 1) a felek kijelentik, hogy más elôterjeszteni valójuk nincs; vagy 2) a bírótól a bizonyítékok elôterjesztésére kitôzött hasznos határidô letelik; vagy 3) a bíró kijelenti, hogy az ügyet eléggé ismeri (1599. k. 2. §). 3031 A perbezárás -- egyes ellenkezô véleményekkel szemben[178] -- az 1599. k. 3. §-ának fogalmazása alapján a fenti tények valamelyikének megvalósulásával beáll. Megtörténtét azonban bírói határozattal hivatalosan ki kell nyilvánítani. Ez a határozat nem okozza a perbezárást, hanem a megtörtént perbezárás megállapítását tartalmazza (vö. XI. Pius, Normae S. R. Rotae Tribunalis, 1934. VI. 29, Art. 121: AAS 26, 1934, 478)[179]. b. Szükségessége 3032 Noha a perbezárásról egyesek hangsúlyozzák, hogy az nem tartozik a per lényegéhez[180], mégis szükséges mozzanat (vö. 1599. k. 1. §), olyannyira, hogy a Rota Romana az ítélet érvénytelenségének okai között említi annak hiányát[181]. c. Hatása A perbezárás után: 3033 1) Újabb bizonyítékok bevonása már csak bizonyos feltételekkel lehetséges, nevezetesen a bíró már szereplô vagy más tanúkat csak akkor hívhat, és korábban nem kért bizonyítékokat csak akkor írhat elô, ha fennállnak az alábbi feltételek: a) Csak a felek magánérdekérôl folyó perekben minden fél hozzájárul. b) Nem pusztán magánérdekrôl folyó perekben a bíró a feleket meghallgatta, az új bizonyíték bevonását súlyos ok indokolja, s a csalás és a befolyásolás veszélye nem fenyeget. c) Minden fajta perben megengedhetô az új bizonyíték bevonása, ha annak hiányában valószínű lenne a készülô ítélet nyilvánvaló igazságtalansága az 1645. k. 2. § 1--3 sz. szerint (1600. k. 1. §). Az ilyen igazságtalan ítélet ugyanis az elôbbi állapotba való visszahelyezésre ad okot. 3034 Okiratok beterjesztését a perbezárás után a bíró akkor rendelheti el vagy engedélyezheti, ha azok benyújtására korábban az érdekelt hibáján kívül nem volt mód (1600. k. 2. §). Azokat a bizonyítékokat, melyeket nem egyszerűen a perközzététel után terjesztettek elô (ezek közzététele ugyanis a bíró megítélésére van bízva, vö. 1598. k. 2. §), hanem már a perbezárás után, az 1600. k. 3. § szerint közzé kell tenni. 3035 2) Harmadik személy nem kérvényezheti közbelépését az ügyben (1596. k. 2. §). 3036 3) A fél halála, hivatalvesztése vagy állapotváltozása esetén a perfolyamat már nem függesztôdik fel, hanem a bíró köteles az ügyet folytatni (1518. k.). 3. A TÁRGYALÁS 3037 A tárgyalás (discussio causae) az egész bizonyítási eljárás utolsó szakasza, melyben a felek az iratokban szereplô bizonyítékok alapján elôadják védelmeiket és észrevételeiket a bírónak, kedvezô ítélet elérése céljából[182]. Tehát ez a tárgyalás nem azonos az ítélethozatal elôtt a bírók közt folyó vitával (1609. k. 3--5. §). 3038 A tárgyalást a bíró indítja el azzal, hogy a perbezárás után határidôt tűz ki a védelmek, illetve az észrevételek beterjesztésére (1601. k.). A bíró az általa megállapított határidôt adott esetben meg is hosszabbíthatja (vö. 1465. k. 2. §). Ez a határidô egyébként hasznos határidô. Úgy tűnik, nincs akadálya annak, hogy egyazon bírói határozatban történjék a perközzététel, valamint annak megjelölése, hogy mikor történik meg -- egyéb elôterjeszteni való híján -- a perbezárás, és kezdôdik el a tárgyalás idôszaka[183]. 3039 A védelem (defensio) egyes szerzôk szerint a felperes[184], illetve ügyvédje irata, melyben röviden ismerteti a tényállást, a bizonyítékokat, melyek kérelmét alátámasztják, utal azokra a jogszabályokra, melyeket a felsorolt tényekre szerinte alkalmazni kell, végül kéri a bíróságtól a törvény végrehajtását a jelen esetben. Az észrevételek (animadversiones -- akkor is többesszámban, ha egyetlen iratról van szó!) az alperes vagy a kötelékvédô válaszát tartalmazzák, s a felperes jogi és ténybeli érveinek megdöntésére irányulnak. Mások védelemnek nevezik mindkét fél ilyen tartalmú elôterjesztését, viszont észrevételekrôl beszélnek akkor, ha a kötelékvédô vagy az ügyész iratáról van szó[185]. Ez utóbbi terminológia látszik célszerűbbnek, mivel megfelel az 1606. k. szóhasználatának. 3040 A tárgyalás többnyire írásban folyik. Kivételt képez az az eset, amikor a bíró a felek beleegyezésével úgy dönt, hogy elegendô a bíróság elôtti szóbeli vita (vö. 1602. k. 1. §). Ez a lehetôség újdonság az 1917-es CIC 1866. kánonjához képest (vö. 1917-es CIC 1863. k.), mely csupán az iratváltás mellett, annak kiegészítéseként engedélyezett némi szóbeli vitát. A jelen törvénykönyvben ez a lehetôség is megmaradt (1604. k. 2. §), tehát szóbeli vita folytatható az iratváltás helyett vagy az iratváltás után. A védelmek terjedelmét, példányszámát és más efféle részleteket illetôen a bíróság saját szabályai az irányadók (1602. k. 3. §). A védelem és az észrevételek kölcsönös közlése után a feleknek joguk van választ benyújtani, de csupán a bíró által meghatározott rövid idôn belül. Ezzel a joggal a felek csak egyszer élhetnek, hacsak a bíró súlyos okból ezt ismét meg nem engedi. Ha azonban megengedte, akkor az engedély egy újabb iratváltásra szól, azaz ha az egyik fél engedélyt kapott, akkor a másik félnek is joga lesz egy másik iratot beterjeszteni. Az ügyésznek és a kötelékvédônek joga van az utolsó szóhoz a vitában, vagyis a felek válaszára újabb viszontválaszt adhatnak (1603. k.). 3041 A gyakorlatban a felek helyett az ügyvédek írják a védelmeket. Ügyvéd híján a felek nem szoktak ilyen iratot készíteni. Egyébként a felek nem kötelesek védelmet beterjeszteni. Ráhagyatkozhatnak a bíró tudására és lelkiismeretére (vö. 1606. k.). 3042 A tárgyalásnak általában, akár mert írásban folyt, akár mert -- engedélyezett szóbeli tárgyalás esetén, ha a bíró így rendelte (vö. 1605. k.) -- jegyzôkönyv készült róla, írásos nyoma marad. Tilos viszont, hogy a felek, az ügyvédek vagy mások a bírót az iratokon kívül informálják (604. k. 1. §). Az effajta barokk-kori gyakorlat már a kortársak egy részébôl bírálatot váltott ki[186]. 3043 Ha a felek a kijelölt határidôn belül nem terjesztenek be védelmet, vagy ha jelzik, hogy nem kívánnak ilyet beterjeszteni, a bírónak ki kell kérnie az ügyész vagy a kötelékvédô észrevételeit, ha ilyenek szerepelnek az ügyben. Ezután, ha az ügyet az iratokból és a bizonyítékokból áttekintette, rögtön ítéletet hozhat (1606. k.). ======================================================================== 110. §. AZ ÍTÉLET 1. FOGALMA ÉS FAJAI 3044 Az ítélet (sententia) a bíró olyan törvényes kijelentése, mellyel a peres úton tárgyalt ügyet lezárja (vö. 1607. k.). Az ítéletnek a szerzôk alanyi és tárgyi elemeit szokták megkülönböztetni. Az ítélet alanyi eleme az értelmi okfejtés és a parancsoló szándék. Tehát nem elegendô, hogy az ítélet vélekedést tartalmazzon, hanem döntô, parancsoló jelleggel kell, hogy rendelkezzék. A tárgyi elem a felek által elôterjesztett és törvényes módon letárgyalt ügy. Ha a tárgyalás nem a perek számára elôírt rend szerint, hanem más törvényes módon történt, akkor a döntés nem ítélet, hanem határozat jellegű[187]. 3045 Az ítélet nem jogszabály, mert hiányzik belôle az általánosság, hiszen egyedi ügyre vonatkozik, mégis arra az esetre kötelezô erôvel rendelkezik. A jogszabályok hiteles alkalmazását tartalmazza az adott ügyre nézve (vö. 16. k. 3. §). Kivételt képeznek az Apostoli Szentszék bíróságainak ítéletei, melyek a joghézag kitöltésének törvényben elôírt segédeszközei (19. k.). Ezek szerint a katolikus egyház jogrendjében a bírói jogalkotás nem jellemzô. 3046 Az ítélet az általa eldöntött ügy jellege szerint lehet: 1) perdöntô ítélet (sententia definitiva), ha a fôügyet dönti el; 2) közbeszóló ítélet (sententia interlocutoria), ha mellékes ügyet dönt el (1607. k.). Elôfordulhat természetesen, hogy egy mellékes ügy nem közbeszóló ítélettel, hanem határozatilag vagy a perdöntô ítélet keretében nyer lezárást (vö. 1589. k. 1--2. §). 3047 A közbeszóló ítélet vagy akár a határozat a perdöntô ítélet erejével rendelkezik (tehát pl. fellebbezni lehet ellene, vö. 1629. k. 4), ha meggátolja a pert (pl. a bíróság abszolút illetéktelenségét mondja ki), vagy magának a pernek (pl. a perfolyamat megszűnését kimondva, vö. 1520--1521. k.), illetve valamely fokának legalább az egyik fél vonatkozásában véget vet (1618. k.). 2. AZ ÍTÉLET TARTALMA ÉS FORMÁJA a. Az ítélet tartalma 3048 Részben magából az ítélet fogalmából, részben a perjog külön elôírásaiból következik, hogy az ítéletnek meg kell felelnie az alábbi kritériumoknak: 3049 1) El kell döntenie a bíróság elôtt tárgyalt vitát, hiszen különben nem lenne ítélet. Ez a döntés konkrétan abban kell hogy álljon, hogy az ítélet megfelelô választ ad a perkérdés egyes pontjaira (1611. k. 1), vagyis helyt ad az adott vonatkozásban a felperes kérelmének (keresetének), vagy elutasítja azt. Ha az ítélet a vitát még részben sem dönti el, orvosolhatatlanul semmis (1620. k. 8). 3050 2) Meg kell határoznia a felek kötelezettségeit, melyek a perbôl fakadnak, s azt is, hogy hogyan kell teljesíteniük ôket (1611. k. 2). 3051 3) Tartalmaznia kell az indokokat, melyekre az ítélet rendelkezô része támaszkodik. Mind a jogot illetô, mind pedig a tényeket illetô indokokat meg kell jelölnie (1611. k. 3, vö. 1612. k. 3. §). Ha az ítéletbôl hiányzik az indoklás, orvosolható semmisségben szenved (1622. k. 2). 3052 4) Intézkednie kell a perköltségekrôl (1611. k. 4). b. Az ítélet formája 3053 Az ítélet formai követelményeit az 1612. k. pontosan meghatározza. Eszerint az ítéletnek: 3054 1) Az isteni név segítségül hívásával kell kezdôdnie (1612. k. 1. §). E követelménynek egyes magyarországi egyházi bíróságok úgy tesznek eleget, hogy az ítélet fejlécében ezt írják: ,,A teljes Szentháromság nevében''[188]. 3055 Egyházi bíróságaink ítéleteiben az isteni névre való hivatkozás külalak szerint gyakran pontosan azt a helyet foglalja el, amit az ország világi bíróságainak ítéleteiben az államra való hivatkozás. Ebben a jelenségben reflektáltan vagy reflektálatlanul az egyházi jogban működô ôsi szakrális princípium nyilatkozik meg. Noha az isteni név kifejezett segítségül hívását az 1612. k. 1. § rendelkezésének régi kánonjogi forrása (VI° 2.14.1; vö. 1917-es CIC 1874. k. 1. §) nem írja elô, de azt hangsúlyozza, hogy a bírónak ítéletét egyedül Istent szem elôtt tartva kell meghoznia, annak példáját követve, aki a nép vitáit a szent sátorba lépve az Úrnak adta elô, hogy az ô parancsa szerint dönthessen. 3056 2) Fel kell tüntetnie, hogy ki a bíró vagy a bíróság, ki a felperes és az alperes, ki a képviselôjük, meg kell jelölnie a felek és képviselôk lakhelyét, továbbá, ha szerepelnek az ügyben, meg kell neveznie az ügyészt és a kötelékvédôt (1612. k. 1. §). Megjegyzendô, hogy ezeknek az adatoknak a többségét általában a tényállás elôadása elôtt, vagy magában az ítélet fejlécében vagy egy mindezeket tartalmazó külön bekezdésben[189] szokták megadni. 3057 A magyarországi bíróságokon általában csak a bíróság és a felek nevét, valamint a per jellegét (pl. ,,nullitatis matrimonii'') szokták a fejlécben megjelölni, a többi itt megkívánt adatokat a tényállás elbeszélése során írják le. Pl. a felperes keresetlevelében foglalt kérés említése után hozzák a bíróság összetételét, a kötelékvédô nevét. 3058 3) Röviden elô kell adnia a tényállást, mégpedig a felek kérelmeivel és a megállapított perkérdéssel együtt (1612. k. 2. §). Az ítéletnek ezt a részét leíró résznek (pars descriptiva) szokták nevezni. 3059 Az 1612. k. 2. § hasonlóan forrásához, az 1917-es CIC 1874. k. 3. §-hoz a tényállás mellett a felek ,,következtetéseirôl'' (conclusiones) beszél. Ezt azonban a szerzôk nem kis része állításnak, kérésnek irtelmezi[190]. 3060 A hatályos Egyházi Törvénykönyv az ítélet jogot és tényeket illetô indoklását már az ítélet rendelkezô részével együtt tárgyalja, holott ezt sokan még a leíró részhez sorolják, s rendelkezô résznek csupán azt az egészen rövid választ mondják, mely a perkérdést eldönti (pl. ,,Bebizonyosult a házasság érvénytelensége ebben az esetben a férfi teljes színlelése címén'')[191]. Mások az ítéleten belül a rendelkezô résztôl kifejezetten indokló résznek (pars motiva) nevezett másik részt különböztetnek meg[192]. 3061 4) Tartalmaznia kell a rendelkezô részt (pars dispositiva). E részt az ítélet indokainak elôadása elôzi meg, majd a perkérdésre válaszoló döntés következik (1612. k. 3. §). Az indoklásban mind a jogot illetô (in iure), mind pedig a tényeket illetô (in facto) okoknak szerepelniük kell (vö. 1611. k. 3). 3062 5) Végül az ítéletnek záradékában meg kell jelölnie meghozatalának -- tehát nem egyszerűen az ítéletlevél kiállításának -- helyét és napját, s tartalmaznia kell a bíró vagy társas bíróság esetén az összes bíró, továbbá a jegyzô aláírását (1612. k. 4. §). 3063 Egyesek a végrehajtás elrendelését is az ítélet szerves részének tartják. A CIC azonban ezt nem tekinti szükséges tartalmi vagy formai elemnek az ítéletben. Lehetséges ugyanis, hogy az ítélet végrehajtását annak szövegén kívül, külön határozatban rendelik el[193] (vö. 1651. k.). 3064 A perdöntô ítélet tartalmi és formai követelményeit, valamint meghozatalának módját meghatározó szabályokat alkalmazni kell a közbeszóló ítéletre is (1613. k.). 3. AZ ERKÖLCSI BIZONYOSSÁG 3065 Ahhoz, hogy a bíró kimondhassa az ítéletet, nélkülözhetetlen, hogy lelkében erkölcsi bizonyosság (certitudo moralis) legyen az eldöntendô dologgal kapcsolatban (1608. k. 1. §). Az erkölcsi bizonyosság nem zár ki minden kételyt a dolog igazsága felôl, vagyis nem abszolút (fizikai, metafizikai) bizonyosság. Ám nem is csupán valószínűség vagy szubjektív meggyôzôdés, hanem olyan bizonyosság, mely kizárja a tévedés valószínűségét, de nem zárja ki teljesen annak lehetôségét (XII. Pius, Alloc., 1942. X. 1, nr. 1: AAS 34, 1942, 339--340; vö. II. János Pál, Alloc., 1980. II. 4, nr. 6: AAS 72, 1980, 176). 3066 Az erkölcsi bizonyosságnak a bíróban a peres iratokon és bizonyítékokon (ex actis et probatis) kell alapulnia (1608. k. 2. §), az emberi magatartást irányító logikai és etikai törvényszerűségek figyelembevételével. 3067 Az ex actis et probatis kifejezésben az ,,acta'' szót egyesek a szerzôk túlnyomó többsége állandó és egybehangzó tanításának, valamint a joggyakorlatban megnyilvánuló, sôt a hivatalos pápai megnyilatkozásokban is kifejezésre jutó értelmezésnek a figyelmen kívül hagyásával -- talán filológiai vagy spekulatív alapon -- kérelemnek, keresetben igényelt dolognak fordítják[194]. Ezért úgy tekintik az 1608. k. 2. §-ának elôírását, hogy az a bírót egyrészt arra kötelezi, hogy a bizonyítékok alapján ítélkezzék, másrészt kizárja, hogy a felek kérelmén túlmenô ítéletet hozzon. Úgy tűnik azonban, hogy ennek az elôírásnak nincs köze -- legalábbis mai értelmében -- a felek kérésein túlmenô (ultra petita) ítélet problémájához. Az ,,acta'' szót ugyanis a bíró erkölcsi bizonyosságának alapjával összefüggésben úgy kell értelmeznünk, hogy az iratokat jelent[195]. Különösen is kitér erre II. János Pál pápa, aki a Rota Romana munkatársaihoz 1980. II. 4-én intézett beszédében hangsúlyozza, hogy a bírónak az erkölcsi bizonyosságot azért kell ,,ex actis'' merítenie, ,,mert vélelmezni kell, hogy a periratok az igazságot tartalmazzák. Ennél fogva a bírónak... gondosan át kell vizsgálnia az iratokat, hogy semmi ne kerülje el figyelmét'' (AAS 72, 1980, 175). Ugyanakkor nem elegendô, hogy a bíró az iratokban található állításoknak egyszerűen hitelt adjon. Kritikai érzékkel kell eljárnia. 3068 Minthogy a CIC meghatározza, hogy min kell alapulnia a bíró erkölcsi bizonyosságának, fennáll a lehetôsége annak, hogy a bíróban ténylegesen más indokok alapján alakuljon ki erkölcsi bizonyosság. Ezért az is elôfordulhat, hogy a bírónak pl. peren kívüli magánértesülések alapján erkölcsi bizonyossága van arról, hogy mi volt a tényállás, és hogyan kell azt minôsíteni. Ugyanakkor a periratokban rögzítettek alapján -- ha nem tudná, amit egyébként tud -- éppen az ellenkezô bizonyosságra kellene jutnia. Kérdés, követheti-e ilyenkor a fenti kánoni elôírás ellenére az iratok helyett a tényleges tudását, vagy pontosan ragaszkodva az elôírt bizonyosságforrásokhoz, tudása ellenére köteles-e ítélkezni. A kérdés számos eltérô megoldása található az egyes szerzôknél. Az ügy más bíróságnak való átadásától, a már megismert igazság bizonyítékainak további kereséséig, és végül a periratokba való beépítésükig terjednek a szerzôk javaslatai[196]. Házassági ügyekben ez a feszültség a bíró esetleges magántudása és hivatalos tudása között nem szokott különösebb nehézséget okozni. Ha a bíró magánemberként meg van gyôzôdve a házasság érvényességérôl, de a perben összegyűjtött bizonyítékok egyértelműen az érvénytelenséget támasztják alá, megvan a bíró lehetôsége arra, hogy további bizonyítékokat szerezzen be, melyek hivatalosan is alátámasztják az általa tudottakat (pl. egy a bíró meggyôzôdése szerint hamis tanúvallomás hamis voltára a bíró kereshet bizonyítékokat). Ha ennek a bizonyíték keresésnek nincs eredménye, a bíró saját nézetében sem lehet már igazán biztos. A másik lehetôség az, hogy a bíró az érvénytelenségrôl van magánemberként meggyôzôdve, de vele szemben áll a törvény elôírása, mely a házasság érvénytelensége kimondását nem teszi lehetôvé a megfelelô iratokra és bizonyítékokra épülô erkölcsi bizonyosság nélkül (vö. 1608. k. 4. §). Ilyenkor a bírónak el kell mélyítenie a vizsgálatot. Ha pl. az egyik fél vallomása alapján tökéletesen meg van gyôzôdve a házasság érvénytelenségérôl, de más bizonyíték nem áll rendelkezésre, tanúkat kell alkalmaznia a felek szavahihetôségérôl, valamint más jeleket és kisegítô bizonyítékokat kell keresnie (1679. k.)[197]. 3069 Az erkölcsi bizonyosság megszerzése során a bírónak a bizonyítékokat lelkiismerete és az egyes bizonyítékok bizonyító erejérôl szóló törvényi elôírások szerint kell értékelnie (1608. k. 3. '). Ilyen törvényi elôírás szól pl. a felek perbeli beismerésérôl (1536. k. 1. §), a közokiratokról (1541. k.), az egyetlen tanú vallomásáról (1573. k.). 3070 Ha a bíró az iratokra és bizonyítékokra támaszkodó erkölcsi bizonyosságot nem tudta elérni, azt kell az ítéletben kimondania, hogy nem bizonyosult be a felperes joga, illetve fel kell mentenie az alperest. Ha pedig olyan ügyrôl folyt a per, amely jogkedvezményt élvez, erkölcsi bizonyosság híján e kedvezmény javára kell dönteni (1608. k. 4. §). Vagyis pl. a házasság érvénytelenségének kimondásáért folyó perekben, ha mindkét fél kéri is ezt, kellô bizonyosság híján mégis a házasság érvényessége mellett kell állást foglalni (vö. 1060. k.). 4. AZ ÍTÉLETHOZATAL MÓDJA 3071 Az egyedül eljáró bíró ítélethozatali módjáról a CIC nem rendelkezik külön. Ez nem is tűnik szükségesnek. Elegendôek a megszületett ítélet tartalmára, formájára és közlésére vonatkozó elôírások. 3072 Társas bíróságon az ítéletet testületi eljárással, szótöbbséggel kell meghozni (1426. k. 1. §). Ennek a többségnek -- még ha esetleg háromnál többtagú lenne is (vö. 1425. k. 2. §) a bíróság -- a szerzôk általános felfogása szerint[198] abszolút többségnek kell lennie (vö. 119. k. 2). 3073 Az ítélethozatalra a bíróknak össze kell gyűlniük. Ám eltérôen a testületi cselekvés általános szabályaitól (vö. 119. k. 2), nem elegendô a határozatképességhez a bírói tanács tagjai abszolút többségének (pl. a hármas bíróság két tagjának) jelenléte, hanem az ítélet érvényességéhez a CIC-ben elôírt számú bíró hiánytalan jelenléte szükséges (vö. 1622. k. 1). Ha a társas bíróságot nem a törvény írja elô, hanem a püspök látja szükségesnek, az 1622. k. 1. sz. szerint, a kívántnál kevesebb bíró által hozott ítélet nem feltétlenül érvénytelen. A társas bíróság ítélkezése az alábbi szabályok (1609. k.) szerint folyik: 3074 1) A testület elnöke meghatározza, a nap és az óra megjelölésével, hogy mikor jöjjenek össze a bírók ítélkezni. Az összejövetel helye -- ha külön ok mást nem tesz szükségessé -- a bíróság hivatali helyisége. 3075 2) Az egyes bírók kötelesek az ügy érdemi részére vonatkozó írásbeli következtetéseiket magukkal hozni az összejövetelre. E következtetéseknek (melyek gyakorlatilag a perkérdés eldöntésére vonatkozó egyértelmű javaslatot foglalnak magukban) tartalmazniuk kell az ôket indokló érveket is mind a jogot, mind a tényeket illetôen. Ezeket az iratokat csatolni kell azután az ügy aktáihoz, s titokban kell tartani ôket. Vagyis pl. nem szabad közölni ôket a felekkel. A korábbi jog szerint ezeket a bírói szavazatokat a levéltárban meg kellett ugyan ôrizni, de nem az ügy aktái között, hanem külön. Így feltehetôleg jobban biztosítva volt a titkosság, hiszen az egyes ügyek késôbbi felkutatása nyomán sem bukkantak ezek elô. 3076 3) Maga az ítélethozatali ülés: a) Isten nevének segítségül hívásával kezdôdik; b) az elôadóbíró szavazatának ismertetésével (felolvasásával) folytatódik; c) ezután a többi bírók következtetéseinek elôadása következik, mégpedig rangsor szerinti rendben; d) ezt vita követi a bíróság elnökének vezetésével; e) ennek végeztével eldöntik, hogy mit határoznak az ítélet rendelkezô részében. 3077 A vita során ki-ki eltérhet korábbi írásbeli véleményétôl. 3078 Ugyancsak joga van annak a bírónak, aki a többiek döntéséhez nem akar hozzájárulni, s így kisebbségben marad, hogy megkívánja következtetéseinek (véleményének) elküldését a felsôbb bíróságnak fellebbezés esetén (1609. k. 4. §). Ez a jog a bírót a vitában illeti meg, így értelemszerűen vonatkozhat arra a helyzetre is, amikor a bíró a saját elôzetes írásbeli szavazatától eltérô véleményt alakított ki a vita során, s ezzel az új nézetével marad kisebbségben. Ezt a különvélemény felterjesztése iránti kérelmet, mely a vitában még hatással lehet a többi bírókra, mivel felhívja a figyelmet társuk nézetének teljes határozottságára, e körülményre való tekintettel magának a vitának a során kell bejelenteni[199]. Ugyanezért látszik indokoltnak, hogy ezt a kérelmet az egész bírói tanács és ne csak az elnök elôtt jelentsék be. Mint egyesek hangsúlyozzák, a kérelemrôl írást kell készíteni, melynek tartalmaznia kell a kérelmezô bíró nevét, a keltezést és a bírói tanács tagjainak aláírását. Az elnök feladata lesz gondoskodni arról, hogy fellebbezés esetén az így felterjeszteni kívánt bírói különvéleményt titkos formában (külön, zárt borítékban) a periratokkal együtt a fellebbviteli bírósághoz küldjék[200]. A fellebbviteli bíróságon -- tekintettel a bírói következtetések titkosságára (vö. 1609. k. 2. §) -- ezt a különvéleményt csak a bírói tanács tagjai ismerhetik meg, de nem a kötelékvédô. Ha a fellebbviteli bíróság ítélete ellen is újabb fellebbezés történik, ehhez már -- értelemszerűen -- nem kell csatolni az elôzô fokozatról származó különvéleményt[201]. 3079 Ha az elsô vita során a bírók nem tudnak, vagy nem akarnak ítéletet alkotni, a döntés elhalasztható egy újabb összejövetelre. Ennek azonban egy héten belül meg kell történnie, kivéve ha az ügy kivizsgálását még ki kell egészíteni (1609. k. 5. §, vö. 1600. k.). 3080 Az ítélethozatali ülés döntését az ülés végén írásba foglalják. Ha ez a döntés az ülés elnapolásáról szól, ez szerepel az iratban. Ha viszont magát a pert sikerül eldönteni, akkor ez az ülésen megírt okmány csupán a perkérdésre adott választ, azaz az ítélet rendelkezô részét tartalmazza. Az ülés záróokmányát a résztvevô bírók valamennyien alá szokták írni. Ettôl az okmánytól különbözik a kiadásra kerülô ítéletlevél, melyrôl az alábbiakban szólunk. 5. AZ ÍTÉLET MEGFOGALMAZÁSA ÉS KÖZLÉSE a. Az ítélet megfogalmazása 3081 Az egyes bíró maga fogalmazza meg az ítélet szövegét (1610. k. 1. §). Társas bíróságon az ítélet megfogalmazása az elôadóbíró feladata. A megszövegezés során a rendelkezô részt az ítélethozatali ülésen készült okmányból veszi, az indokokat pedig abból, amit az egyes bírók a döntést megelôzô vitán felhoztak, hacsak a döntésben résztvevô bírók többsége meg nem határozta, hogy mely indokokat kell a felmerültek közül az ítéletben megjelölni, illetve elônyben részesítenie. Amikor az ítélet szövege elkészült, az egyes bírók jóváhagyására szorul (1610. k. 2. §). Ez gyakorlatilag úgy történik, hogy a szöveget a bírói tanács tagjai aláírják. A szöveget annak a bírónak is alá kell írnia, aki nem ért egyet az ítélettel, hiszen a döntéskor kisebbségben maradt. Neki, ha külön véleményét hangsúlyozni akarja, ezt nem az ítélet példányán kell tennie, hanem a fentebb említett (vö. 1609. k. 4. §) módon. 3082 Az így megszerkesztett és aláírt ítéletlevélnek az ítélet meghozatalától számított egy hónapon belül el kell készülnie[202]. Súlyos okból társas bíróságon a bírók erre hosszabb határidôt is kitôzhetnek (1610. k. 3. §). b. Az ítélet közlése 3083 Az ítéletet mielôbb (a szerzôk szerint három, de legkésôbb nyolc napon belül[203]) ki kell hirdetni. Az ítélet kihirdetésekor meg kell jelölni annak megtámadási módjait (1614. k.). Ezek a módok a semmisségi panasz és a fellebbezés. Tehát elegendônek látszik ennek említése az ítélethirdetéskor[204]. 3084 II. János Pál pápa a Rota Romana munkatársaihoz intézett 1988. I. 26-i beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy az ítélet megtámadási módjainak a kihirdetéskor szükséges megjelölésében már elsô fokú ítélet esetén is szerepelnie kell annak a lehetôségnek, hogy másodfokra a Rota Romanához forduljanak (Comm 21, 1989, 17--18). 3085 A megtámadási mód megjelölésének elôírása újdonság az 1917-es CIC 1876--1877. kánonjához képest. 3086 Az ítélet kihirdetésének hatása elsôsorban az, hogy megindítja azt a folyamatot, amely a jogerôre emelkedéshez, illetve az ítélet végrehajthatóságához szükséges. A kihirdetésrôl való értesüléstôl kezdôdik a fellebbezési határidô (vö. 1630. k. 1. §), melynek kihasználatlan elteltével az ítélet jogerôssé válik (1641. k. 2). A kihirdetés elôtt nincs az ítéletnek semmi hatása még akkor sem, ha a rendelkezô részt a bíró engedélyével közölték a felekkel (1614. k.). A rendelkezô résznek ez a fajta elôzetes közlése csupán informatív jellegű. Nem helyettesítheti a teljes ítélet közlését. Történhet különféle módokon, akár írásban is. 3087 Az ítélethirdetés módjai a CIC szerint a következôk lehetnek: 1) az ítélet másolatának átadása a feleknek vagy képviselôjüknek; 2) az ítélet másolatának megküldése (pl. postán, de a legbiztonságosabb módon, vö. 1509. k.) ugyanezeknek a személyeknek (1615. k.). A szöveg átadásával való ítélethirdetés feltételezi annak elôzetes közlését a felekkel vagy képviselôjükkel, hogy az ítélet másolata a bíróságon átvehetô (vö. 1917-es CIC 1877. k.)[205]. Rangos szerzôk hangsúlyozták, hogy ez az elôzetes közlés is az ítélethirdetésrôl való értesülésnek (notitia publicationis sententiae, vö. 1630. k. 1. §; 1917-es CIC 1881. k.) számít. Vagyis ettôl fogva a fellebbezési határidô telni kezd akkor is, ha a fél nem veszi át a bíróságon az ítéletet[206]. Ha valamelyik fél lakóhelye nem állapítható meg, az idézésrôl mondottakhoz hasonlóan (lásd fent 104. §. 2. d), az ítélethirdetés átadásos módjára alkalmazhatónak tűnik az illetô fél hirdetmény útján (újságban vagy a bíróság ajtaján kifüggesztve) való értesítése arról, hogy a szöveget átveheti[207]. 3088 A CIC az ítélet kihirdetési módjai között már nem említi a tisztán szóbeli közlést, mivel a törvényhozó méltányosnak találta, hogy a felek az ítéletet írásban kaphassák meg (Comm 11, 1979, 142--143). 3089 Ha az ítélet szövegébe tévedés került (téves szám, tárgyi tévedés a rendelkezô rész átírásakor, illetve a felek kéréseinek leírásakor), vagy ha elmaradtak az 1612. k. 4. § szerinti formai követelmények: az ítélethozatal helye és napja, a bíró vagy bírók és a jegyzô aláírása, akkor az ítéletet hozó bíróság köteles a hibát kijavítani vagy a hiányt pótolni. Ezt a fél kérésére, de akár hivatalból is meg kell tennie. Elôtte azonban mindig meg kell hallgatnia a feleket, és a javításról szóló határozatot rá kell vezetni az ítélet aljára (1616. k. 1. §). Ha netán valamelyik fél a javítást ellenezné, az errôl keletkezô mellékes ügyet határozattal kell eldönteni (1616. k. 2. §). 6. A BÍRÓI HATÁROZATOK 3090 Azok a bírói döntések, amelyek nem ítéletek, határozatok. Ezek lehetnek pusztán rendezô jellegűek (mere ordinatoria), vagy jogvitát eldöntôek[208]. Pusztán rendezô jellegű határozat pl. a felperes által bejelentett és a másik féltôl nem ellenzett tanú kihallgatásának elrendelése vagy a perbezárás. A jogvitát eldöntô bírói határozat indoklás nélkül érvénytelen (1617. k.). Az indokok megjelölése a határozatban történhet egészen röviden, sôt lehet csupán utalás is valamely más iratban kifejtett indokokra (uo.). 3091 Eszerint -- mint egyes szerzôk hangsúlyozzák -- házassági perekben az érvénytelenséget kimondó elsô fokú ítélet másodfokú megerôsítését tartalmazó ,,határozatot'' (vö. 1682. k. 2. §) sem kell már feltétlenül külön kifejtett indoklással ellátni, mint a zsinat utáni jog elôírta (PCDecrI, Resp., 1974. II. 14: AAS 66, 1974, 463), hanem elegendô lehet röviden utalni benne az elsô fokú ítéletben szereplô indokokra[209]. ======================================================================== 111. §. AZ ÍTÉLET MEGTÁMADÁSA 3092 Az 1917-es CIC az ítélet elleni jogorvoslatokról (remedia iuris) beszélt. A hatályos Egyházi Törvénykönyv ehelyett az ítélet megtámadásáról (impugnatio sententiae) szól. Ennek keretében két lehetôséget említ: a semmisségi panaszt, mellyel az érvénytelen ítélet támadható, és a fellebbezést, amely az érvényes de valamelyik fél számára sérelmes ítélet ellen jelenthetô be. Nem szól viszont a Codex az ítélet megtámadásának módjai között a harmadik személy ellenkezésérôl (oppositio tertii), melyet az 1917-es CIC 1898--1901. kánonja még ebben az összefüggésben említett. A hatályos törvénykönyv csupán általánosan utal a harmadik személy közbelépésére (lásd fent 108. §. 3). Az elôbbi állapotba való visszahelyezésrôl, mely szintén az ítélet hatásainak megszüntetését célozza, a CIC nem a megtámadási módok között, hanem a jogerôs ítélet kapcsán tárgyal, hiszen ez az eszköz az ilyen ítélettel szemben érvényesíthetô. 1. A SEMMISSÉGI PANASZ a. Fogalma 3093 A semmisségi panasz (querela nullitatis) az ítélet megtámadásának olyan eszköze, mellyel az ítélet érvénytelennek nyilvánítását kérik annak lényegi hiányossága címén[210]. 3094 A törvényekrôl szólva már említettük (lásd fent 8. §. 1. b), hogy azok nem ellenkezhetnek a ,,természetjoggal'', a ,,pozitív isteni joggal'', sôt elô kell segíteniük az üdvösség tervének kibontakozását. De az egyházban a bírói ítélet sem kerülhet ellentétbe ezekkel a magasabb normákkal. Ezért méltán hangsúlyozzák egyesek, hogy minden igazságtalan ítéletnek elvileg érvénytelennek kellene lennie. Ámde az igazságtalanság nem könnyen bizonyítható. Ezért a jogalkotó inkább külsôleg megragadható elemeket sorol fel az érvénytelenség ismérveiként[211]. Az érvénytelenség külsô kritériumai alapján nem támadható, de igazságtalan ítélet ellen a tételes egyházjog az elôbbi állapotba való visszahelyezés (vö. 1645. k.) keretében kínál védekezési lehetôséget. 3095 A semmisségi panasz fogalmából adódik, hogy nincs rá mód akkor, ha az ítélet nem érvénytelen. Erre különösen akkor kell ügyelni, amikor a per folyamán valamilyen érvénytelen cselekményre került sor. Az 1622. és 1623. kánonban szereplô kivételektôl eltekintve ugyanis az ilyen cselekmények semmisségét maga az ítélet orvosolja, feltéve ha: 1) a semmisség alapja a pozitív emberi jog (tehát nem isteni jog) rendelkezése volt; 2) az adott ügy magánérdeket érint csupán; 3) továbbá a cselekmény semmisségét nem jelentették a bírónak az ítélet elôtt, noha a panaszt beterjesztô fél tudott róla (1619. k.). 3096 Ugyancsak nincs mód, de szükség sincs semmisségi panaszra, ha az ítélet nem csupán érvénytelen, hanem nem létezô, vagyis az érvényesség látszatával sem rendelkezik. b. Jogcíme 3097 A semmisségi panasz bejelentésének jogcíme, mint láttuk, az ítélet érvénytelensége. Ez az érvénytelenség lehet orvosolható vagy orvosolhatatlan. Orvosolhatóan az az ítélet semmis, melynek hiányossága az idô teltével elmúlik (vö. 1626. k. 2. §, 1623. k.), s így érvényessé válik, vagyis nem csupán a megtámadására vonatkozó kereseti jog szűnik meg. 3098 Orvosolhatatlan semmisségben (insanabilis nullitas) az ítélet akkor szenved, ha: 1) abszolút illetéktelen bíró hozta (lásd fent 100. §. 1. b); 2) olyan személy hozta, akinek nincs hatalma ítélkezni azon a bíróságon, ahol az ügyet eldöntötték; 3) a bíró kényszer vagy súlyos félelem hatása alatt hozta; 4) peres kérelem nélkül (vö. 1501. k.) hozták[212], vagy a pert nem kezdeményezték senki alperes ellen; 5) a feleknek legalább az egyike nem rendelkezik perképességgel (pontosabban: perbeli cselekvôképességgel, vö. 102. §. 5)[213]; 6) valaki más nevében törvényes megbízás nélkül járt el; 7) valamelyik féltôl megtagadták a védelem jogát; 8) a vitát még részben sem döntötte el (1620. k.). 3099 Az 1620. kánonban szereplô fenti felsorolás nem jelöli meg, hogy az ítélet semmisségének melyik oka milyen természetű, azaz egyházi jogi, illetve természetjogi. Ignacio Gordon szerint ezek az okok mindnyájan a dolog természeténél fogva teszik orvosolhatatlanul semmissé az ítéletet (vö. Comm 16, 1984, 69), kivéve bizonyos, az 5. pontba tartozó eseteket, nevezetesen amikor a semmisség oka a perbeli cselekvôképességnek pusztán kiskorúság (vö. 1478. k. 1. §; lásd fent 102. §. 5. b) s nem az értelem használatára való tényleges képtelenség miatti hiánya[214]. 3100 Az orvosolhatatlan semmisség okainak ezt a fenti felsorolását egyesek kimerítônek minôsítik[215]. Meggyôzôbbnek tűnik azonban Zenon Grocholewski okfejtése, aki szerint az 1669. kánonban említett érvénytelenség (szóbeli egyházi peres eljárás alkalmazása miatt olyan esetben, mikor ezt a jog kizárja) szintén orvosolhatatlan[216]. Az 1669. k. ugyanis ilyenkor minden feltétel nélkül -- tehát pl. nem csak akkor, ha a panaszt az ítélethirdetésrôl való értesüléstôl számított három hónapon belül terjesztették be (vö. 1623. k.) -- kötelezi a fellebbviteli bíróságot az alsóbb fokú ítélet semmisségének kimondására. 3101 A 4. pontban említett peres kérelem nélkül folytatott pernek számít az olyan házassági per is, ahol a bíróság olyan címen mondja ki a házasság érvénytelenségét, mely a szabályosan meghatározott vagy törvényesen módosított perkérdésben (vö. 1513--1514. k.) nem szerepel. 3102 Orvosolhatóan semmis az ítélet, ha: 1) az 1425. k. 1. §-a ellenére nem kellô számú bíró hozta; 2) nem tartalmazza a döntés indokait; 3) hiányoznak róla a jogban elôírt aláírások; 4) hiányzik a keltezés (a kimondás évének, hónapjának, napjának és helyének megjelölése); 5) olyan semmis perbeli cselekményre épül, mely nem orvoslódott (vö. 1619. k., lásd fent 1. a); 6) az 1593. k. 2. § szerint törvényesen távollévô fél (lásd fent 108. §. 2. a) ellen hozták (1622. k.). c. Bejelentése 3103 A semmisségi panasz beterjesztôje lehet az a fél, aki úgy véli, hátrányt szenvedett, valamint az ügyész vagy a kötelékvédô is, ha joguk van szerepelni (1626. k. 1. §). Ám semmis ítéletét maga a bíró is visszavonhatja vagy kijavíthatja hivatalból, hacsak idôközben az nem orvoslódott, vagy nem nyújtottak be ellene semmisségi panasszal egybekötött fellebbezést (1626. k., vö. 1623. k.). 3104 Az orvosolhatatlan semmisség miatti semmisségi panasz beterjesztésének határideje, ha keresetként (lásd fent 102. §. 5 c) nyújtják be, az ítélet kihirdetésétôl számított tíz év. Kifogásként az ilyen semmisségi panaszt mindig elô lehet terjeszteni (1621. k.). Orvosolható semmisség címén a panaszt csupán az ítélet kihirdetésérôl való értesüléstôl számított három hónapon belül lehet beterjeszteni (1623. k.); ha ezen a határidôn belül nem élnek semmisségi panasszal, az orvosolhatóan semmis ítélet magától érvényessé válik (vö. 1626. k. 2. §)[217]. 3105 A semmisségi panasz keresetként való beterjesztésének két módja van: 1) a külön beterjesztés, mely az elôtt a bíró elôtt történik, aki a megtámadott ítéletet hozta (vö. 1621. k.); 2) a fellebbezéssel együtt való beterjesztés. Ez utóbbi módon a semmisségi panaszt csak a fellebbezésre elôírt határidôn belül lehet benyújtani (1625. k.). d. Elbírálása 3106 A semmisségi panasz elbírálója általában az a bíróság, sôt az a bíró, aki az ítéletet hozta (1624. k.). Ha viszont a fél ezt a bírót elfogultnak tartja, követelheti, hogy -- ugyanannál a bíróságnál, a per ugyanazon fokán belül -- más személlyel cseréljék fel (1624. k., 1450. k.). Kivételt képez az az eset, amikor a semmisségi panaszt fellebbezéssel együtt nyújtották be. Ilyenkor errôl a fellebbviteli bíróság dönt[218], mégpedig úgy, hogy elôször a semmisségi panaszt vizsgálja ki, s ha az ítélet semmisségét állapítja meg, akkor ezt kinyilvánítja, majd visszaküldi az iratokat annak a bíróságnak, amely az érvénytelen ítéletet hozta[219], hogy az a hiányosságot küszöbölje ki. 3107 A semmisségi panaszokat a szóbeli egyházi peres eljárás (vö. 1656- -1670. k.) szabályai szerint lehet elbírálni (1627. k.). Természetesen a félnek (s így a kötelékvédônek is) joga van rendes egyházi peres eljárást kérni (vö. 1656. k. 1. §, 1434. k. 2). 2. A FELLEBBEZÉS a. Fogalma és lehetôsége 3108 A fellebbezés (appellatio) felsôbb bíróhoz való folyamodás perdöntô ítélet vagy azzal azonos hatású bírói döntés tartalmi felülvizsgálata végett, melyet az a fél végez, aki az ítéletet sérelmesnek érzi (vö. 1628. k.). Az ügyész és a kötelékvédô is jogosult erre, ha szereplésük a perben elô van írva (uo., vö. 1434. k. 2). 3109 Fellebbezni a mai egyházjogi szóhasználat szerint csak bírói ítélet ellen lehet. A közigazgatási határozatok ellen felfolyamodásnak van helye. 3110 A fellebbezéshez nincsenek elôírva külön kánoni okok, mint pl. a semmisségi panaszhoz vagy az elôbbi állapotba való visszahelyezéshez (vö. 1645. k.). Különleges bizonyítékok sem szükségesek hozzá, mint pl. a személyek állapotáról folyó ügyekben két egybehangzó ítélet megtámadásához (vö. 1644. k.). 3111 Bizonyos ítéletek ellen nincs helye fellebbezésnek. Ezeket az 1629. k. sorolja fel. Eszerint nem lehet fellebbezni: 1) a pápa vagy Apostoli Signatura ítélete ellen (a bíró legfelsô jellege miatt); 2) semmis ítélet ellen (kivéve ha a fellebbezés semmisségi panasszal egybekötve történik)[220]; 3) jogerôs ítélet (lásd alább) ellen; 4) nem perdöntô bírói határozat vagy közbeszóló ítélet ellen (kivéve ha a fellebbezés a perdöntô ítélet elleni fellebbezéshez kapcsolódik); 5) olyan ügyben hozott ítélet vagy bírói határozat ellen, melyet a jog elôírása szerint a lehetô leggyorsabban kell eldönteni. b. Bejelentése és követése A fellebbezés két lépésben történik: 3112 1) A fellebbezés bejelentése (interpositio) annál a bíróságnál végzendô, amely a megtámadott ítéletet hozta, mégpedig az ítélethirdetésrôl való értesüléstôl számított tizenöt nap hasznos határidôn belül (1630. k. 1. §). A fellebbezés bejelenthetô írásban vagy akár szóban is, de ez utóbbi esetben a fellebbezô jelenlétében a jegyzônek írásba kell azt foglalnia (1630. k. 2. §). 3113 Ha a fellebbezési jogot illetôen merül fel kérdés, errôl a fellebbviteli bíróságnak kell a lehetô leggyorsabban döntenie a szóbeli egyházi peres eljárás szabályai szerint (1631. k.). 3114 A fellebbezésben meg lehet jelölni, hogy az mely bírósághoz irányul, hiszen a hívôknek joguk van ügyüket a per bármely szakaszában a Szentszék elé vinni (1417. k.), továbbá az is lehetséges, hogy már másodfokon több fellebbviteli bíróság illetékes, pl. a Rota Romana is választható (vö. 1444. k. 1. § 1). Ha azonban a fellebbezésben nem jelölik meg, hogy melyik bírósághoz irányul, akkor az a jogvélelem, hogy az 1438--1439. kánonokban említett megfelelô bírósághoz (pl. püspöki bíróság ítélete után másodfokon az adott érseki bírósághoz) szól (1632. k. 1. §). Ha esetleg egyazon ítélet ellen többen is fellebbeztek, de más-más bírósághoz (pl. egyikük az érseki bírósághoz, másikuk a Rotához), akkor az ügyet ahhoz a bírósághoz kell irányítani, amelyik a magasabb fokú, hacsak a másik már az alperest meg nem idézte (1632. k., vö. 1415. k.). 3115 2) A fellebbezés követése (prosecutio) vagy más szóval folytatása a fellebbezés bejelentése után szükséges következô lépés. Abban áll, hogy a fél kéri a felsôbb bíró közreműködését a megtámadott ítélet módosítására, az ítélet egy példányának melléklésével és a fellebbezés okainak megjelölésével (1634. k. 1. §). Tehát a fellebbezést annál a bírónál kell folytatni, akihez irányul. A fellebbezés követésének határideje a fellebbezés bejelentésétôl számított egy hónap, kivéve ha az a bíró, akitôl fellebbeznek, a felek kérésére vagy meghallgatásával[221], hosszabb idôt nem engedélyez (1633. k.). 3116 A fellebbezés követésének határideje hasznos idô (1634. k. 2. §), ezért ha a fél a megtámadott ítélet példányát az alsóbb bíróságtól ezen a határidôn belül nem tudja megkapni, a határidô nem telik. Ezt az akadályoztatást jelentenie kell a fellebbviteli bírónak, aki köteles parancsban felszólítani az alsóbb bírót az ítélet szövegének kiadására (1634. 2. §). 3117 Ha a fellebbezô nem kapja meg az ítélet példányát (noha ez normális esetben az ítélet kihirdetésekor megtörténik, vö. 1615. k.), de nem fordul a felsôbb bírósághoz, vagyis egyáltalán nem követi a fellebbezést, akkor az ügyben a felsôbb bíróság nem tehet lépést. Ilyenkor a fellebbezés követésére szabott határidô telik, mivel a fellebbezô félnek volna lehetôsége cselekedni, de ezt elmulasztja. Ugyanez a helyzet akkor is, ha a fellebbezô a felsôbb bíróságnál kérte már az ítélet felülvizsgálatát, de a szöveg melléklése nélkül, és nem jelezte, hogy az ítélet szövegét azért nem tudja csatolni, mert azt az alsóbb bíróság nem adta ki (vö. 1917-es CIC 1884. k. 2. §)[222]. 3118 A fellebbezés követéséhez szükséges, indoklással ellátott kérés a felsôbb bírósághoz általában külön levél, melynek azonban nem kell olyan részletesnek lennie, mint egy keresetlevélnek. 3119 Az iratok felterjesztése a fellebbviteli bírósághoz (normális esetben hiteles másolatban, de több bíróság gyakorlata szerint akár eredetiben[223]) annak a bírónak a feladata, akitôl fellebbeztek (1634. k. 3. §, 1474. k.). Hazai bíróságaink gyakorlatában a fellebbezés bejelentése után rögtön, meg sem várva a felsôbb bíróság visszajelzését arról, hogy a fél a fellebbezést követte, az alsóbb bíróság a per aktáit fel szokta küldeni a fellebbviteli bírósághoz. 3120 Ha a határidô akár a fellebbezés bejelentésére, akár annak követésére kihasználatlanul telt el, ez a fellebbezéstôl való elállásnak minôsül (1635. k.). A már bejelentett fellebbezéstôl késôbb is el lehet állni. Ennek következményei olyanok, mint a perbeli cselekményektôl való elállás hatásai (1636. k. 1. §, 1525. k.). Sajátos az eset akkor, ha a kötelékvédô vagy az ügyész fellebbezett. Ilyenkor ugyanis a fellebbviteli bíróság ügyésze vagy kötelékvédôje jogosult az elállásra (1636. k. 2. §). c. Hatása 3121 A fellebbezés az egész ítélet, vagyis annak minden pontja ellen irányul. Legalább is ez a jogvélelem, hacsak az ellenkezôje nem világos, pl. ha a fél nem jelzi a fellebbezô iratban, hogy csak az egyik pont ellen van kifogása (1637. k. 4. §). 3122 Ha csupán az ítélet egy része ellen jelentettek be fellebbezést, a másik fél az errôl való értesüléstôl számított tizenöt napon belül fellebbezést jelenthet be más pontok ellen még akkor is, ha a fellebbezési határidô egyébként már lejárt volna. Ekkor az elôbbi fellebbezést fôfellebbezésnek (appellatio principalis), az utóbbit pedig mellékes fellebbezésnek (appellatio incidentalis) nevezzük (1637. k. 3. §). A mellékes fellebbezés az ítélet más pontjai ellen irányul, mint a fôfellebbezés. Akkor kerül rá sor, mikor az érintett fél ráébred, hogy ha az ítéletnek a másik fél által megfellebbezett részét módosítják, ez neki kárt okozhat az ítélet valamely más része tekintetében[224]. A mellékes fellebbezésnek eszerint viszontkereset (vö. 1494--1495. k.) jellege van. 3123 A fellebbezés hasznos a másik félnek is (1637. k. 1. §). Ez annyit jelent, hogy a másik fél kérheti a fellebbviteli eljárásban, hogy a korábbi ítéletet a fellebbezô fél hátrányára módosítsák. A fellebbezés ugyanis -- mint egyesek fogalmazzák -- a megtámadott ítélet tárgyát illetôen a perkérdést újra nyitottá teszi[225]. 3124 A fellebbezés nem módosítja a per tárgyát és jogcímét. Ezért fellebbviteli fokon nem vezethetô be új percím. Ilyenkor a perfelvétel tárgyát (a perkérdést) csak az képezheti, hogy az elôzô ítéletet részben vagy egészben meg kell-e erôsíteni, vagy meg kell-e változtatni (1639. k. 1. §). 3125 E tekintetben kivételt képeznek a házassági semmisségi perek. Ezekben ugyanis a fellebbviteli fokon új érvénytelenségi jogcím is bevezethetô, ám errôl a fellebbviteli bíróság elsô fok gyanánt ítélkezik (1683. k.). Ha pl. a házasság érvénytelenségét elsô fokon az asszony részérôl elszenvedett kényszer és félelem miatt nem tekintették bizonyítottnak, de a felperes ezt megfellebbezte, s fellebbezésében hozzáfűzte, hogy az érvénytelenség kimondását a férfinak a házassági terhek vállalására való képtelensége miatt is kéri, a fellebbviteli bíróság a kényszer és félelem tekintetében másodfokú, a képtelenség ügyében pedig elsô fokú ítéletet fog hozni. 3126 Új bizonyítékok beterjesztése a fellebbviteli fokon már nincs minden további nélkül megengedve, hanem csak azokkal a feltételekkel, melyek a perbezárás utáni bizonyítékgyűjtéshez szükségesek (1639. k. 2. §, 1600. k., lásd fent 109. §. 2. c). 3127 A fellebbezés felfüggeszti az ítélet végrehajtását (1638. k.). A hatályos CIC-ben minden fellebbezésnek megvan ez a hatása, ellentétben az 1917-es CIC 1889. kánonjának elôírásával, mely ezt nem minden fellebbezés esetén biztosította. Ez azonban nem zárja ki, hogy fellebbezés esetén a bíró mégis -- sürgôs szükségbôl, esetleg megfelelô biztosítékkal (vö. 1650. k. 2. §) -- már a jogerôs ítélet elôtt úgynevezett elôzetes végrehajtást rendeljen el. 3128 Amikor a házasság érvénytelenségét kimondó második ítéletet közlik a felekkel, rögtön új házasságot köthetnek (vö. 1684. k. 1. §, lásd alább). Ilyenkor azért nem kell várni a végrehajtással a fellebbezési határidô lejártáig, mert ha ezt az ítéletet valaki megtámadja, az már nem rendes fellebbezés, hanem az 1644. k. szerinti perújrafelvételi kérelem. d. A fellebbviteli eljárás 3129 Fellebbviteli fokon az eljárás módja -- megfelelô alkalmazással -- ugyanaz, mint elsô fokon. Jelentôs eltérés viszont, hogy -- hacsak a bizonyítékokat nem kell kiegészíteni -- a perfelvétel (1513. k. 1. §) után rögtön az ügy vitája (1601-1606. k.) és az ítélet következik (1640. k.). A perfelvételt azonban az elsô fokúnál jóval egyszerűbben szokás végezni, hiszen tárgya csupán az elôzô ítélet megerôsítésének kérdése (1639. k. 1. §). Még egyszerűbb a helyzet olyan házassági perekben, melyekben elsô fokon az ítélet a házasság érvénytelenségét állapította meg. Ilyenkor a fellebbviteli bíróság saját kötelékvédôje észrevételeinek és a felek esetleges megjegyzéseinek megfontolásával -- perfelvételi formaságok, perközzététel, perbezárás és vita nélkül -- az elsô fokú ítéletet határozatilag megerôsítheti (1682. k. 2. §). ======================================================================== 112. §. A JOGERÔS ÍTÉLET ÉS VÉGREHAJTÁSA 1. A JOGERÔS ÍTÉLET a. Fogalma és hatása 3130 Az ítélt dolog (res iudicata) jelenthet általános értelemben a bíróság által lezárt ügyet (vö. 1444. k. 1. § 2)[226]. De jelentheti az ítélet sajátos minôségét[227], sôt magát a jogerôs, vagyis már meg nem támadható ítéletet is[228]. 3131 Abszolút értelemben persze a jogerôs ítélet sem támadhatatlan, hiszen -- mint alább látni fogjuk -- bizonyos esetekben lehetôség van az elôbbi állapotba való visszahelyezésre (vö. 1645. k.). Az orvosolhatatlan semmisség miatt pedig tíz éven belül keresettel meg lehet az ítéletet támadni (1621. k.). 3132 A jogerôs ítélet intézményének célja a közjó, nevezetesen a jogbiztonság. Ezzel ellenkezne, ha minden ítéletet egyforma könnyen meg lehetne támadni pl. fellebbezéssel. 3133 Az ítélet jogerôre emelkedésének hatása, hogy: 1) ellene fellebbezni nem lehet (1629. k. 3, 1642. k. 1. §); 2) végrehajtható (1650. k.); 3) jogot alkot a felek között (1642. k. 2. §). 3134 A végrehajtás kieszközlésére külön keresettel, az ítélt dolog keresetével (actio iudicati) lehet élni. 3135 Mivel a jogerôs ítélet jogot alkot a felek között, ugyanazok a felek, ugyanazoknak a tényeknek az alapján, ugyanaz iránt a jog iránt egymás ellen új keresetet nem indíthatnak. Ha ezt valamelyikük mégis megtenné, ellene a másik fél az ítélt dolog kifogásával (exceptio rei iudicatae) élhet (1642. k. 2. §, 1462. k. 1. §). Ilyen címen a bíró hivatalból is elutasíthatja a keresetet (1642. k. 2. §). b. Feltételei 3136 A személyek állapotáról hozott ítéletek kivételével (lásd alább) az ítélet jogerôs, ha: 1) ugyanazok közt a felek közt, ugyanarról a kérésrôl, ugyanazon jogcím alapján két egybehangzó ítélet keletkezett; 2) a hasznos határidôn belül nem jelentettek be fellebbezést ellene; 3) a per fellebbviteli fokon elévült vagy elálltak tôle; 4) olyan perdöntô ítéletrôl van szó, amely ellen az 1629. k. szerint nem lehet fellebbezni (1641. k.). c. A jogerôre sohasem emelkedô ítéletek 3137 A személyek állapotáról folyó ügyekben az ítélet sohasem válik jogerôssé (1643. k.). Ilyennek azok az ügyek számítanak, amelyek a származás törvényességével, a házassági kötelékkel vagy együttéléssel (illetve különválással -- vö. 1643. k.), továbbá a klerikusi vagy szerzetesi állapottal kapcsolatosak. 3138 A jogerôre emelkedés hiánya ezekben az ügyekben azt jelenti, hogy ha nem is egyszerű fellebbezésre, de a fellebbviteli bíróság elôtti perújrafelvételre (nova propositio causae) -- megfelelô feltételek esetén -- mindig van lehetôség (1644. k. 1. §). Ha azonban ilyen ügyekben két egybehangzó ítélet születik, a végrehajtás éppúgy lehetséges, mintha jogerôs ítélet keletkezett volna (1644. k., vö. 1684. k.). 3139 Ha a személyek állapotáról folyó ügyben két egybehangzó ítélet született, lehet ugyan a fellebbviteli bírósághoz folyamodni perújrafelvételért, de ennek bejelentésétôl számított harminc napon belül új, súlyos bizonyítékokat vagy érveket kell felhozni. Ezek beterjesztésétôl számított egy hónapon belül pedig a fellebbviteli bíróságnak határozatilag rendelkeznie kell, hogy engedélyezi-e a perújrafelvételt. Az ilyenkor beterjesztendô bizonyítékoknak súlyosaknak kell lenniük, de nem feltétlenül perdöntô erejűeknek, vagy olyanoknak, amelyek az elôzôkkel ellentétes ítélet egyszerű okirati eljárással (1686--1688. k.) való kimondását indokolják (vö. SC Sacr, Instr., Provida Mater, 1936. VIII. 15, art. 217: AAS 28, 1936, 356). Súlyos az olyan érv, amely valamiféle -- ha önmagában nem is elégséges -- indokot ad a korábbival ellentétes ítélethez. Az érvnek vagy bizonyítéknak a per irataiban eddig megtalálhatókhoz képest kell újnak lennie[229]. A Rota Romana döntései szerint az új szakértôi vélemény, nevezetesen a perújrafelvételt kérô fél által benyújtott új magánszakértôi vélemény csupán új érvelés, de nem új és súlyos érv[230]. 3140 Ha a személyek állapotáról folyó ügyekben (pl. házassági köteléki perek) a kérésre új jogcím (új percím) van, ugyanazok közt a felek közt új pert lehet kezdeni (vö. 1641. k. 1). Ilyenkor ugyanahhoz a bírósághoz lehet fordulni, mely elôtt az ügy más percímen már folyt[231]. Ha azonban a házassági perben a korábbi ítélet elleni perújrafelvételi kérelemmel együtt vagy utána új percímet is beterjesztenek, az ügyet a fellebbviteli bíróság tárgyalja, mégpedig -- mint említettük (lásd fent 111. §. 2. d) -- a korábbi percímek alapján fellebbviteli fokon, az új percím alapján pedig elsô fokon. 3141 A perújrafelvétel iránti kérelem -- ellentétben a fellebbezéssel (vö. 1638. k.) -- általában nem függeszti fel a megtámadott ítélet végrehajtását, hacsak a törvény másként nem rendelkezik vagy a fellebbviteli bíróság a felfüggesztést külön el nem rendeli (1644. k. 2. §, vö. 1650. k. 3. §). 2. AZ ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSA a. A végrehajtás és az illetékes végrehajtó 3142 A végrehajtás (exsecutio) az az intézkedés, mely az ítélettel eldöntött per nyertesének megadja azt, amit az ítélet révén elnyert. Az ítélet és végrehajtásának elrendelése közt a CIC különbséget tesz. A végrehajtás elrendelése a bíró feladata, aki ezt vagy külön határozatban, vagy magának az ítéletnek a szövegében végzi el (1651. k.). Maga a végrehajtás viszont közigazgatási intézkedés, ezért az egyházjogban a végrehajtó hatalommal rendelkezô püspökre hárul (1653. k.). 3143 A jogerôs -- vagy a személyek állapotáról szóló ügyekben a második egybehangzó -- ítélet végrehajtható (vö. 1650. k. 1. §; 1644. k. 1. §). Ám végrehajtásnak addig nem lehet helye, amíg a bíró az említett végrehajtási határozatot ki nem adja (1651. k.). 3144 Az ítéletet -- hacsak a részleges törvény másként nem rendelkezik -- annak a püspöknek kell személyesen vagy megbízott útján végrehajtania, akinek egyházmegyéjében az elsô fokú ítéletet hozták (1653. k. 1. §). Ha ez a püspök a végrehajtást megtagadja, vagy elmulasztja, akkor a végrehajtás arra az egyházi hatóságra (pl. érsekre, a regionális másodfokú bíróság élén álló teljes püspöki konferenciára, illetve az általa kijelölt püspökre -- vö. 1438--1439. k.) háramlik, amelynek a fellebbviteli bíróság alá van rendelve[232]. Szerzetesek között a végrehajtás arra az elöljáróra tartozik, aki az ítéletet hozta, illetve a bírót megbízta (1653. k. 3. §). Az ítélet végrehajtójának mérlegelési, az idôközben felmerülô kifogások tekintetében döntési jogköre is van, de nem az ügy érdemi részét, hanem csak a végrehajtás módját és hatályát illetôen (vö. 1654--1655. k.). 3145 Az ítélet végrehajtására vonatkozó illetékességgel kapcsolatban a házassági semmisségi perekben sajátos szabály érvényesül: a második egybehangzó ítélet után a bírósági helynöknek a házasságkötés helye szerinti ordináriussal kell közölnie az ítéletet az anyakönyvi módosítások elvégeztetése végett akkor is, ha az elsô fokú ítéletet nem annak területén hozták (1685. k.). b. Az elôzetes végrehajtás 3146 A még jogerôre nem emelkedett ítélet elôzetes végrehajtását (lásd fent 111. §. 2. d) hivatalból vagy a fél kérésére elrendelheti az a bíró, aki hozta, vagy ha fellebbezést jelentettek be, a fellebbviteli bíró is (1650. k. 2. §). Ezt azonban csak akkor szabad megtennie, ha szükséges eltartásra rendelt ellátásról vagy szolgáltatásokról van szó, illetve más megfelelô ok sürgeti (uo.). 3147 Ha az elôzetes végrehajtás alatt lévô ítéletet megtámadják, az a bíró, akinek errôl ítélkeznie kell, felfüggesztheti vagy óvadékhoz kötheti az elôzetes végrehajtást, feltéve, hogy úgy találja, a támadás valószínűleg megalapozott és a végrehajtásból helyrehozhatatlan kár származna (1650. k. 3. §). 3. AZ ELÔBBI ÁLLAPOTBA VALÓ VISSZAHELYEZÉS a. Fogalma és feltételei 3148 Az elôbbi állapotba való visszahelyezés (restitutio in integrum) a jogerôs ítélet megtámadására szolgáló rendkívüli jogi eszköz, melyet csak különleges feltételek esetén lehet alkalmazni. Olyan jogintézmény, amely révén a természetes méltányosság érdekében az erre illetékes bíró visszaállítja a feleknek az ítélethozatal elôtti jogállását[233]. 3149 Mivel a személyek állapotáról szóló (köztük a házassági) perekben soha nincs a szó szoros értelmében jogerôs ítélet, velük kapcsolatban az elôbbi állapotba való visszahelyezésre nincs lehetôség, hanem csak perújrafelvételnek van helye (1644. k.). Éppezért az elôbbi állapotba való visszahelyezésnek a gyakorlatban csekély a jelentôsége. 3150 Az elôbbi állapotba való visszahelyezésnek csak akkor van helye, ha a jogerôs ítélet igazságtalansága nyilvánvaló (1645. k. 1. §). Ilyen nyilvánvaló igazságtalanságnak csakis a következôk számítanak: 1) az ítélet késôbb hamisnak bizonyult bizonyítékokon alapul, mégpedig úgy, hogy ezek nélkül rendelkezô része nem tartható; 2) utólag olyan okiratokat fedeztek fel, melyek ellenkezô döntést követelô új tényeket bizonyítanak kétségtelenül; 3) az ítéletet az egyik fél csalárdsága következtében mondták ki a másik fél kárára; 4) nyilvánvalóan áthágták egy nem pusztán eljárási törvény elôírását; 5) az ítélet ellenkezik egy korábbi jogerôs ítélettel (1645. k. 2. §). 3151 A nem pusztán eljárási szabályokat tartalmazó, hanem anyagi jogot rögzítô, illetve alanyi jogokat engedélyezô törvények áthágása már önmagában igazságtalanság, ezért igazságtalanná teszi az ítéletet is. Ilyen törvénysértésre kerül sor pl., ha a bíró nem ad határidôt a másik félnek a bizonyítékok beterjesztésére, vagy a kötelékvédô szereplésével kapcsolatos elôírásokat sértik meg. Ezek a szabályok ugyanis magával a védelemhez való joggal és nem csupán az eljárás módjával függenek össze[234]. Ha viszont az efféle elôírásokat olyan súlyosan sértik meg, hogy ezzel valamelyik féltôl teljesen megvonják a védelem jogát, akkor az ítélet orvosolhatatlanul semmis (vö. 1620. k. 7), és már nem az elôbbi állapotba való visszahelyezésre, hanem semmisségi panaszra van lehetôség. b. Az illetékes hatóság 3152 Ha az elôbbi állapotba való visszahelyezést hamis bizonyíték, újonnan felfedezett okmány vagy a másik fél csalárdsága miatt kérik, az a bíró illetékes rá, aki az ítéletet hozta. 3153 Ha a kérelem indoka törvénysértés vagy korábbi jogerôs döntés, akkor az elôbbi állapotba való visszahelyezésre a fellebbviteli bíróság illetékes (1646. k. 2. §). c. A kérelmezés határideje 3154 Az elôbbi állapotba való visszahelyezés iránti kérelem beterjesztésének határideje egységesen három hónap. Ennek kezdetét azonban attól függôen kell számítani, hogy mi a kérelem indoka. Ha az indok egy tény felismerése (hamis bizonyíték, újonnan elôkerült okmány, a másik fél csalárdsága, vö. 1645. k. 2. § 1--3), akkor a határidô a tény megismerésétôl számítandó. Ha az indok jogi felismerés (törvénysértés, korábbi jogerôs ítélet, vö. 1645. k. 2. § 4--5), akkor a határidô az ítélet kihirdetésérôl való értesüléstôl számítandó (1646. k.). Kivételt képez az az eset, amikor a korábbi jogerôs döntésrôl az érintett késôbb értesül, mint arról az ítéletrôl, amit meg akar támadni. Ilyenkor a határidô ettôl az utóbbi értesüléstôl kezdve telik (1646. k. 2. §). 3155 A kérelem beterjesztésének határideje nem telik addig, amíg a sértett személy kiskorú (1646. k. 3. §). d. Hatása 3156 Az elôbbi állapotba való visszahelyezés kérelmezésének az a hatása, hogy az ítélet végrehajtása -- ha még nem kezdôdött el -- felfüggesztôdik (1647. k. 1. §). Bizonyos feltételek mellett azonban a bíró még ilyenkor is elrendelheti a végrehajtást, ha valószínű jelek alapján az a gyanú, hogy a kérelmet épp a végrehajtás késleltetése céljából nyújtották be (1647. k. 2. §). 3157 Ha a bíró megadta az elôbbi állapotba való visszahelyezést, köteles ítélkezni az ügy érdemi részérôl, hiszen a cél ilyenkor sem csak a korábbi ítélet egyszerű megsemmisítése, hanem az igazságosság érvényesítése s a jogok védelme (1648. k.). 4. A PERKÖLTSÉGEK 3158 A perköltségek azok a költségek, amelyek a per folyamán felmerülnek. Tág értelemben használva a szót nem csupán az egyes cselekmények vagy az egész eljárás díjaként a bíróságnak befizetendô összegre vonatkoztatják, hanem a perben közreműködô bizonyos személyek, pl. szakértôk, tolmácsok tiszteletdíjára, a tanúk kártalanítására, sôt a képviselôk és ügyvédek honoráriumára is. 3159 A perköltségek dolgában az egyetemes egyházjog a részleteket nem szabályozza. Ezek rendezését az egyes püspökökre bízza, akiknek vezetése alatt az adott bíróságok állnak. Nevezetesen e püspöknek (vagy akár nagyobb terület számára egyhangú határozattal a püspöki konferenciának) szabályokat kell megállapítania: 1) a feleknek a perköltségek megfizetésére való kötelezésérôl (pl. ítéletben, vö. 1611. k. 4, 1464. k., 1523. k., 1525. k., 1595. k.); 2) a képviselôk, ügyvédek, szakértôk, tolmácsok tiszteletdíjáról, a tanúk kártalanításáról; 3) az ingyenes jogvédelem (gratuitum patrocinium), illetve a mérsékelt perköltségek engedélyezésérôl; 4) a vakmerôen pereskedôk által fizetendô kártérítésrôl; 5) a perköltségekre vagy kártérítésre szolgáló elôzetes óvadék adásáról (1649. k. 1. §). A perköltségekrôl, tiszteletdíjakról, kártalanításról szóló döntés ellen külön (tehát a fôügyben hozott ítélet megfellebbezése nélkül) nem lehet fellebbezni. Lehetôség van azonban arra, hogy a fél tizenöt napon belül módosításért folyamodjék ahhoz a bíróhoz, aki a döntést hozta (1649. k. 2. §). 3160 Mint általában, Magyarországon is a felperes viseli a perköltségeket a házassági köteléki perekben. Ha az alperesnek ügyvédje van, annak honoráriumát természetesen ô fizeti[235]. Indokolt esetben a perköltség csökkenthetô vagy teljesen elengedhetô (vö. pl. EK Esztergom 1981, 32--33). ======================================================================== 113. §. A SZÓBELI EGYHÁZI PERES ELJÁRÁS 3161 A szóbeli egyházi peres eljárás (processus contentiosus oralis) bevezetése újdonság az Egyházi Törvénykönyvben. Célja az ügyintézés meggyorsítása[236]. Az egyházi perben a szóbeliséggel szemben általában az írásbeliség elve van túlsúlyban. A perbeli cselekmények, mint láttuk, jobbadán írásban történnek, így a per vitája, illetve a ,,tárgyalás'' is. Az az egyszerűbb eljárás, melyet a CIC szóbelinek nevez, a törvénykönyv átdolgozása során még rövidített, sommás eljárás néven szerepelt (vö. Comm 16, 1984, 71). Valóban, a rendes egyházi peres eljárástól ezt az eljárást inkább a rövidség, mint a szóbeliség különbözteti meg[237]. 1. ALKALMAZÁSI LEHETÔSÉGE 3162 Szóbeli egyházi peres eljárást lehet alkalmazni minden ügyben, kivéve: 1) ha az ügy ilyen intézését a jog kizárja; 2) ha a jog ezt lehetôvé teszi ugyan, de valamelyik fél rendes egyházi peres eljárást kér (1656. k. 1. §). 3163 A jog zárja ki a szóbeli eljárást azokban az ügyekben, amelyek három bíróból álló tanácsnak vannak fenntartva (1425. k.), szóbeli eljárás esetén ugyanis a per egyetlen bíró elôtt (1657. k.) folyik[238]. Az 1690. k. külön is hangsúlyozza, hogy házassági semmisségi per nem tárgyalható szóbeli eljárással. Ugyancsak a jog utal arra, hogy nem alkalmazható ilyen eljárás a szentelés elleni (vö. 1710. k.) és a büntetô ügyekben (1728. k.). Ez utóbbi esetben különben sem egyházi peres, hanem büntetôeljárásról van szó. 3164 Ha a szóbeli eljárás alkalmazása a jog szerint lehetséges, de a fél nem akarja, s mégis így járnak el, a cselekmények semmisek (1656. k. 2. §), de az 1619. k. szerint az ítélettel orvoslódnak. Ha a jog zárja ki a szóbeli eljárást, az ítélet is semmis (1669. k.)[239]. Egyes szerzôk szerint ilyenkor a semmisség orvosolhatatlan[240]. 3165 A jog elôírja -- hacsak a fél vagy az ügyész az ellenkezôjét nem kéri -- a szóbeli eljárást a házastársak különválásáról (1693. k.) folyó perekben. Ugyanezt kell alkalmazni -- ha a bíró másként nem látja jónak -- a fellebbezési jogról szóló (1631. k.), valamint általában a mellékes (1590. k.) ügyek intézésére. 3166 A jog ajánlja (lehetôségként hangsúlyozza) a szóbeli eljárást az ítélet elleni semmisségi panaszok esetén (1627. k.). 2. JELLEGZETESSÉGEI 3167 Az egyházi peres eljárás lényeges elemei, a keresetindítás, a perfelvétel, a bizonyítás, a nyilvánosságra hozatal, a vita és az ítélet valamilyen formában a szóbeli eljárásban is fellelhetôk. Vannak azonban lefolyásának olyan sajátosságai, amelyek külön említést érdemelnek. A CIC-ben rögzített sajátos eljárási szabályok (1656--1670. k.) csupán az általános rendtôl való eltéréseket tartalmazzák. Ezért rajtuk kívül minden más tekintetben a szóbeli eljárás során is meg kell tartani a rendes egyházi peres eljárásra vonatkozó elôírásokat. Ám a bíróság az érvényességet nem érintô eljárási szabályoktól el is térhet, de ezt indoklással ellátott határozattal kell kimondania. Az ilyen eltérések célja a gyorsaság elômozdítása. Mértéküket pedig az igazságosság követelménye szabja meg (1670. k.). a. A keresetlevél 3168 A perindító keresetlevélnek a mindig szükséges elemeken (1504. k.) kívül teljesen le kell írnia azokat a tényeket, amelyekre a kérés támaszkodik; tartalmaznia kell a bizonyítékokat, vagy legalább úgy kell megjelölnie azokat, hogy a bíró számára rögtön megszerezhetôk legyenek (1658. k. 1. §). A keresetlevélhez legalább hiteles másolatban csatolni kell azokat az okiratokat, melyekre a kérelem támaszkodik (1658. k. 2. §). b. Az idézés 3169 Ha a békítési kísérlet (vö. 1446. k. 2. §) eredménytelen volt, és a bíró a keresetlevelet valamelyest megalapozottnak találja, három napon belül el kell rendelnie, mégpedig igen egyszerű módon (a levél aljára rávezetett határozattal), a kérelem másolatának közlését az alperessel, felhatalmazva ôt, hogy tizenöt napon belül írásban válaszoljon a bíróságnak. A kérelem másolatának ez a közlése a perbeidézés hatásaival (vö. 1512. k.) jár (1559. k.). c. A perfelvétel 3170 Ha az alperes olyan kifogásokat jelent be, melyek ezt megkívánják, a bírónak határidôt kell kitűznie a felperes számára, hogy válaszoljon rájuk (1660. k.). Az alperes számára kitűzött fenti tizenöt napos határidô lejártával, vagy ha a felperesnek a válaszadásra még határidôt szabtak, annak elteltével, a bírónak az iratok áttekintése után meg kell határoznia a perkérdést (1661. k. 1. §). d. A tárgyalás 3171 A perkérdés meghatározása után a bírónak meg kell idéznie a tárgyalásra mindenkit, akinek ott kell lennie. A tárgyalást egy harminc napon belüli idôpontra kell kitôznie. Egyszersmind közölnie kell a felekkel a perkérdést is (1661. k. 1. §), és értesítenie kell az idézésben a feleket arról, hogy a tárgyalás elôtt legalább három nappal rövid iratot terjeszthetnek a bíróság elé állításaik bizonyítására (1661. k. 2. §). 3172 Maga a szóbeli tárgyalás (audientia) az egész szóbeli eljárás leglényegesebb szakasza. Fô céljai: 1) a bizonyítékok összegyűjtése (1663. k. 1. §); 2) ezek nyilvánossága (hiszen a felek és ügyvédeik jelenlétében folyhat a többi felek, a tanúk és a szakértôk kihallgatása, vö. 1663. k. 2. §); 3) az ügyrôl folytatott vita (1667. k.), melyre a bizonyítékok összegyűjtése után kerül sor a tárgyaláson. A tárgyalás folyamán az írásbeliségbôl annyi érvényesül, hogy a jegyzônek írásba kell foglalnia a felek, tanúk, szakértôk válaszait, az |gyvédek kéréseit és kifogásait. Mindezt azonban csak röviden és annyiban kell rögzítenie, amennyiben a vitás dolog lényegéhez tartozik. Ezt a rövid jegyzôkönyvet a vallomást tevôknek alá kell írniuk (1664. k.). 3173 A rövidség kedvéért a jog korlátozza az olyan bizonyítékok beterjesztésének lehetôségét, melyeket a kérelemben vagy a válaszban nem hoztak fel, vagy nem kértek. Ilyeneket a bíró csak súlyosan igazságtalan ítélet elkerülésére, szükségbôl engedélyezhet (1665. k., 1452. k.). 3174 A bizonyítékok közzétételét itt a bizonyítás (pl. kihallgatások) nyilvánossága (a felek és ügyvédeik jelenlétének lehetôsége) helyettesíti. Ez indokolja, hogy akár csak egy tanú kihallgatása után is már olyan szigorú feltételekkel lehet csak új bizonyítékot elfogadni vagy elrendelni, mint a rendes eljárásban a perbezárás után (1665. k., vö. 1600. k.). 3175 Ha a szabályosan bejelentett és elfogadott bizonyítékokat a tárgyalás során nem lehetett összegyűjteni, másik tárgyalást kell kitűzni (1666. k.). e. Az ítélet 3176 A tárgyalás végeztével a bírónak különvonulva rögtön el kell döntenie az ügyet, hacsak ennek nincs valami akadálya (1668. k. 1. §). Az ítélet rendelkezô részét -- mint a szövegösszefüggésbôl kitűnik -- rögtön írásba kell foglalni, hiszen az 1668. k. 1. §-a elôírja, hogy az ítélet rendelkezô részét azonnal (még a tárgyalás végén) olvassák fel a jelenlevô felek elôtt. Az ítélet teljes szövegét pedig az indokok megjelölésével mielôbb, általában -- a rendes eljárásban adott egy hónap (1610. k. 3. §) helyett -- tizenöt napon belül közölni kell a felekkel (1668. k. 3. §). Az ítélettel kapcsolatos formaságokra egyébként az 1670. k. szerint a rendes eljárás számára elôírtakat kell alkalmazni (lásd fent). Ha a tárgyaláson a bizonyítási szakasz teljesen befejezôdik ugyan, de az ítéletet az ügy nehézsége vagy más megfelelô ok miatt mégsem tudják rögtön meghozni, akkor ezt -- legfeljebb az ötödik hasznos napig -- el lehet halasztani (1688. k. 2. §). ======================================================================== 114. §. A HÁZASSÁGI ELJÁRÁSOK 3177 A következôkben olyan eljárásokkal foglalkozunk, amelyek a CIC VII. könyvében szerepelnek, de többé-kevésbé eltérnek az egyházi peres eljárásnak az elôzô fejezetben leírt általános szabályaitól. Közülük egyesek egyházi peres eljárások ugyan, de tárgyuknál fogva különleges szabályozást kívánnak. Ilyenek a házassági semmisségi perek (1671-- 1691. k.), melyek közt különleges helyet foglal el az okirati eljárás, valamint a szentelés elleni (1708--1712. k.) és a házastársak különválásáról szóló (1692--1696. k.) perek, továbbá a büntetô per keretében folyó egyházi peres kártérítési eljárás (1729--1731. k.). Bennük a különleges szabályokban nem érintett kérdésekben a rendes egyházi peres eljárás, illetve a szóbeli egyházi peres eljárás általános elôírásainak alkalmazási lehetôsége nem egyforma. Más eljárások nem sorolhatók az egyházi peres eljárások körébe, hanem büntetô peres eljárások (1717--1719. k., 1721--1728. k.), vagy a perek elkerülésére szolgáló sajátos eljárások (1713--1716. k.), illetve közigazgatási eljárások. Ez utóbbiak szolgálhatnak pl. el nem hált házasságok alóli felmentés kieszközlésére (1697--1706. k.), házastárs holtnak nyilvánítására (1707. k.), büntetés kiszabására vagy kinyilvánítására (1720. k.), közigazgatási határozatok elleni felfolyamodásra (1732--1739. k.), plébánosok áthelyezésére vagy elmozdítására (1740--1752. k.). 3178 Vannak olyan sajátos eljárások is, melyek nem szerepelnek a Codex VII. könyvében. Ilyen pl. a megszentelt élet intézményeibôl való elbocsátás (694--704. k., 729. k.) vagy a házasságnak a hit javára való felbontásáért folytatott eljárás (SC Fid, Instr. et Normae, 1973. XII. 6: Leges V, 6702--6705; lásd fent 82. §. 4). Ezekre ebben a fejezetben nem térünk ki. A CIC VII. könyvében említett sajátos eljárásokat viszont az alábbiakban nem annyira jellegük, mint inkább tárgyuk és gyakorlati elôfordulásuk szerint csoportosítva mutatjuk be. 114. §. A HÁZASSÁGI ELJÁRÁSOK 1. A HÁZASSÁGI SEMMISSÉGI PEREK 3179 A házassági semmisségi perek valamely házasság érvénytelenségének bírói kinyilvánításáért folynak. Rájuk, hacsak ezt a dolog jellege nem zárja ki, az általában a perekrôl és a rendes egyházi peres eljárásról -- nem pedig a szóbeli eljárásról (1690. k.) -- szóló szabályokat, valamint a személyek állapotáról folyó és a közérdekű ügyeket illetô különleges elôírásokat kell alkalmazni (1691. k.). Kivételt képeznek azok a pontok, amelyekre nézve a CIC külön normákat állapít meg a házassági érvénytelenségi perekre. a. A bírói illetékesség 3180 Az egyházi bíróság a megkereszteltek házassági ügyeiben saját jogon illetékes (1671. k.). Tehát nem csupán más közösségtôl kapott megbízás jogosítja fel erre. 3181 A CIC -- miként már a Causas matrimoniales kezdetű motu proprio (1971. III. 28, nr. I: AAS 63, 1971, 442) is -- csupán saját jogról szól, de nem beszél arról, hogy erre az egyházi bíróságoknak kizárólagos joga volna, amint ezt az 1917-es CIC 1960. kánonja még hangsúlyozta. Ezt a módosítást a törvénykönyv átdolgozása során azzal indokolták, hogy a kizárólagos jog említése nem felel meg az ökumenikus szellemnek (Comm 11, 1979, 256). A jelen szóhasználat azonban számos kérdést vet fel. A megkereszteltek közötti házasság ugyanis szentség (1055. k. 2. §), s róla mint lelki dologról az egyház saját és kizárólagos jogon ítélkeznék (1401. k. 1). Egyesek a kizárólagos jog említésének elhagyását a házassági perekkel kapcsolatban úgy értelmezik mint a lelki dolgokban való illetékességrôl szóló általános elv megszorítását e tekintetben[241]. Mások szerint a ,,kizárólagos'' jelzô elhagyása mögött esetleg az a különbség is áll, amely a két keresztény közötti (szentségi) házasságot a keresztény és nem keresztény közti érvényes házasságtól elválasztja[242]. Az egyházi bíróság illetékessége ez utóbbi házassági ügyekre is kiterjed. Külön problémát jelent, hogy a katolikus egyház mennyiben ismerheti el más keresztény felekezetek házassági bíráskodási illetékességét. A keleti nem katolikus egyházak esetében ez lehetséges (vö. UR 16)[243]. A nyugati nem katolikus keresztény közösségek tekintetében több nyitott kérdés áll fenn, melyek mögött olyan szempontok rejlenek, mint az ordo szentségének hiánya és ennek kihatása az egyházkormányzati hatalom meglétére, a közösség ekkleziológiai teljességére. 3182 A házasság tisztán polgári hatásairól szóló ügyek a világi hatóságra tartoznak. A részleges jog helyenként elôírja, hogy ezekrôl a hatásokról egyházi bíró döntsön, de csak akkor, ha mellékesen és járulékosan kerülnek elô az egyházi perben (1672. k.). Magyarországon az egyházi házasságnak polgári hatásai nincsenek. Elôfordulhat viszont az ellenkezôje, tudniillik hogy az egyházi bíróság ítélkezik egy nem kánoni formában, hanem pl. csupán az anyakönyvvezetô elôtt megkötött házasság érvényességérôl. Ilyen kérdés kerülhet egyházi bíróság elé, ha nem katolikusok vagy a katolikus egyház teljes közösségébôl formális aktussal kivált személyek házasságának érvényességét kell elbírálni, pl. azért, mert a felek egyike -- többnyire polgári válás után -- katolikussal kíván egyházi házasságot kötni. Hazánkban azonban az ilyen egyházi ítéletnek sincs polgári hatása. 3183 A bíróság illetékességének jogcímei részint az illetékesség egyetemes jogcímeivel azonosak (a házasságkötés helye -- 1673. k. 1, vö. 1411. k. 1. §; az alperes lakóhelye vagy pótlakóhelye -- 1673. k. 2, vö. 1408. k., 1407. k. 2--3. §, 1409. k.). Az Apostoli Szentszéknek fenntartott ügyek (pl. államfô házassága) kivételével (vö. 1405. k.), a többi házassági semmisségi perekben a bíró illetékes lehet a fentieken kívül a felperes lakóhelye, valamint a bizonyítékok többségének ténylegesen szükséges összegyűjtési helye szerint is (1673. k. 3--4). 3184 A házassági semmisségi ügyekben való illetékességnek ez a meghatározása jelentôs újítás a Causas matrimoniales kezdetű motu proprio IV. pontjához (1971. III. 28: AAS 63, 1971, 443) képest. Az 1673. k. 2. száma ugyanis az alperes lakóhelyérôl vagy pótlakóhelyérôl (vö. 102--103. k.) beszél ellentétben a motu proprióval, mely az alperes ,,nem átmeneti tartózkodási helyérôl'' (commoratio nem precaria) szólt. Ez utóbbi megfogalmazás homályossága ugyanis bizonytalanságot okozott. Ha az alperes lakóhelye és pótlakóhelye címén különbözô bíróságok illetékesek, közülük a felperes választhat (vö. 1407. k. 3. §). 3185 A felperes lakóhelyének bíróságához csak akkor lehet fordulni, ha: 1) mindkét fél ugyanannak a püspöki konferenciának a területén lakik; 2) és az alperes lakóhelyének bírósági helynöke az alperes meghallgatása után beleegyezését adja (1673. k. 3). Ez az elôírás nem szerepelt még a Causas matrimonialesben. Elôzménye megtalálható az Egyesült Államok bíróságai részére kiadott normák 7. számában, mely szerint csak akkor lehetett a felperes lakóhelye szerinti bírósághoz fordulni, ha a felek egyazon püspöki konferencia területén laktak (SignAp, Resp. part., 1978. IV. 12: Leges V, 7404--7405). Problémát okozott viszont, hogy a hatályos CIC az alperes lakóhelyének bírósági helynökétôl is beleegyezést kíván. A kérdést hiteles törvénymagyarázat oldotta meg (PCI, Resp., 1986. II. 28: AAS 78, 1986, 1323). Eszerint a beleegyezést az alperes lakóhelye szerinti egyházmegye, és nem az ügyeire esetleg illetékes regionális bíróság bírósági helynökének kell megadnia. Ha pedig (pl. éppen mert van regionális bíróság) az illetô egyházmegyének nincs külön bírósági helynöke, akkor a megyéspüspök hozzájárulását kell kérni. 3186 A bizonyítékok többsége összegyűjtési helyének bírósága akkor illetékes, ha az alperes lakóhelyének bírósági helynöke ehhez hozzájárulását adja. A helynöknek azonban elôbb meg kell kérdeznie az alperest, nincs-e kifogása ellene (1673. k. 4). Ha ezek a feltételek nem valósulnak meg, a bizonyítékok helye szerinti bíróság viszonylagosan illetéktelen. A bírósági helynök beleegyezésérôl pozitív bizonyítékra van szükség, nem lehet azt vélelmezni akkor, ha a beleegyezését kérô által megjelölt határidôn belül nem válaszol (SignAp, Decl., 1989. IV. 27, nr. 1: AAS 81, 1989, 892). A bizonyítékok többsége szerinti illetékességre nem elég alap, ha az adott helyen csak a felperestôl megnevezett tanú található, hanem figyelembe kell venni az alperestôl majd megjelölhetô, valamint a hivatalból elrendelhetô bizonyítékokat is. Fontos, hogy ne csupán néhány bizonyíték, hanem ezek többsége legyen fellelhetô az illetô területen. A többség megítélésekor nemcsak számukra, hanem súlyukra is tekintettel kell lenni. Éppezért ha a felek egy egyházmegye területén ismerkedtek meg, kötöttek házasságot, és éltek még utána évekig, akkor aligha fogadható el más egyházmegye bírósága illetékesnek a bizonyítékok többsége alapján. Ez a többség az ügy egészére, nem pedig egy bizonyos országon belüli bizonyítékok többségére vonatkozik (nr. 2: uo. 893). Az alperes bírósági helynökének lelkiismeretesen meg kell kérdeznie az alperest, s mérlegelnie kell azt is, nem okoz-e az illetônek nehézséget pl. a nyelv, a távolság miatt, hogy jogait a kért bíróság elôtt védhesse. Az alperesnek joga van felvilágosítást kérni az ügyrôl, pl. arról, hogy milyen jogcímek és bizonyítékok alapján támadják házasságát. A bírósági helynök a fél esetleges kifogásainak indokait mindig kellôen mérlegelni köteles. Nem szabad beleegyezését adnia, ha úgy látja, hogy az a bíróság, mely számára hozzájárulását kérik, nem felel meg a bizonyítékok többsége szerinti illetékesség követelményeinek (nr. 4-5: uo. 893--894). Ha az alperes ismeretlen helyen tartózkodik, bírósági helynökének hozzájárulása nem szükséges ahhoz, hogy a bizonyítékok helye szerinti bírósághoz lehessen fordulni (vö. SignAp, Decr. part., 1973. VI. 6: Leges V, 6550--6551). Egyébként ilyenkor a felperes lakóhelye szerinti bírósághoz is lehet -- külön hozzájárulás nélkül -- fordulni (1409. k. 2. §). b. A házasság megtámadásának joga 3187 Noha az általános alapelv az, hogy minden jogot kereset véd (vö. 1491. k.), a házasság megtámadására különleges szabály vonatkozik. Erre csak a házastársak valamelyike (illetve akár mindketten) vagy az ügyész jogképes. Ez utóbbi azonban csak akkor teheti meg ezt, ha a semmisség már ismert, és a házasságot nem lehet vagy nem célszerű érvényesíteni (1674. k.). A semmisség kinyilvánítását a házasfél akkor is kérheti, ha nem katolikus vagy nem keresztény (vö. 1476. k.), és akkor is, ha a házasság érvénytelenségének vétkes oka volt (pl. ô volt, aki a hűséget kizárta). 3188 Azt a házasságot, melyet nem támadtak meg addig, amíg mind a két házastárs élt, egyikük halála után már nem lehet megtámadni. Ennyiben még a túlélô házastárs és az ügyész kereseti joga is korlátozást szenved. Ezt a megszorítást egyesek a házasság jogkedvezménye (vö. 1060. k.) folyományának tekintik[244]. Ha azonban a házasság érvényessége elôzetes kérdésként (mellékes kérdésként) merül föl más jogvita megoldásához, a házasság megtámadása a felek halála után is lehetséges (1675. k. 1. §). Ha a házastárs a per folyamán hal meg, a per -- ellentétben a korábbi elôírással (SC Sacr, Instr., Provida Mater, 1936. VIII. 15, art. 222: AAS 28, 1936, 357), mely az ügy megszakítását kívánta -- az általános szabálynak megfelelôen alakul (1675. k. 2. §; vö. 1518. k., lásd fent 106. §. 2 és 109. §. 2. c). c. A bírók feladatai 3189 Az ügy elfogadása elôtt a bírónak, ha reményt lát a sikerre, lelkipásztori eszközökkel arra kell indítani a feleket, hogy házasságukat esetleg érvényesítsék, és állítsák helyre az életközösséget (1676. k.). Ez utóbbira polgárilag elvált felek között általában már nincs esély. Ilyenkor a bíróság nem is szokta célszerűnek találni a békítés megkísérlését. 3190 A házassági semmisségi perben a keresetlevél elfogadása után a bírói tanács elnökének vagy az elôadóbírónak közölnie kell az idézési határozatot az 1508. k. szerint (1677. k. 1. §). 3191 Ha e közlés után tizenöt napon belül a felek egyike sem kért perfelvételi tárgyalást, az elnök vagy az elôadóbíró köteles további tíz napon belül hivatalból megállapítani a perkérdést és közölni azt a felekkel (1677. k. 2. §). 3192 Ezekben a perekben a perkérdésnek azt is tartalmaznia kell, hogy milyen jogcímen vagy jogcímeken támadják a házasság érvényességét. Nem elegendô tehát a perkérdést így fogalmazni: ,,Bebizonyosult-e a házasság érvénytelensége ebben az esetben?'' (1677. k. 3. §). Ehelyett pl. ilyen megfogalmazások szükségesek: ,,Bebizonyosult-e a házasság érvénytelensége ebben az esetben a gyermekáldásnak a férfi részérôl történt kizárása címén?'' (lásd fent 105. §. 1--2). 3193 Ha a perkérdésben több jogcím is szerepel, a bírónak ügyelnie kell arra, hogy ha ezek netán ellentétesek lennének egymással, akkor a köztük lévô logikai sorrend alapján egyiket a másiknak rendelje alá még akkor is, ha a keresetlevélben a fél ezt nem tette meg (lásd fent 104. §. 1. b; 77. §. 1. a)[245]. 3194 A perkérdés közlése után a feleknek a házassági semmisségi ügyekben is tíz nap áll rendelkezésükre, hogy a bírótól annak megváltoztatását kérjék. Az ilyen kérésrôl -- mint más perekben is -- a bíró a lehetô leggyorsabban határoz (1513. k. 3. §). E határozata ellen azután már nem lehet fellebbezni (1629. k. 5). A per késôbbi folyamán a perkérdést ezekben az ügyekben is csak az 1514. k. szerint lehet módosítani. Ha a felek ezen a tíz napon belül nem kérik a perkérdés módosítását, az elnök vagy az elôadóbíró újabb határozatban köteles (azonnal) elrendelni az ügy kivizsgálását (1677. k. 4. §). d. A bizonyítás 3195 A kihallgatásokon a kötelékvédô, az ügyész (ha szerepel a perben) és a felek ügyvédjei jelen lehetnek, de maguk a felek nem. Ugyanezek a személyek már a közzététel elôtt betekinthetnek az iratokba és megvizsgálhatják a felektôl beterjesztett okmányokat (1678. k.). 3196 A felek vallomásának értékeléséhez (1536. k.), teljes bizonyítékok hiányában, a bírónak -- ha lehetséges -- szavahihetôségi tanúkat (testes de credibilitate) kell alkalmaznia (1679. k.). 3197 Szakértôk (vö. 1574--1581. k.) igénybevétele az impotencia vagy az elmebetegség miatti beleegyezés-hiány címén folyó perekben kötelezô, hacsak ez nem nyilvánvalóan szükségtelen (1680. k.). Nincs azonban elôírva, hogy egynél több szakértô véleményét kellene kikérni, sem az hogy a szakértôt külön is ki kellene hallgatni. Írásbeli igazolása elegendô[246]. 3198 Arról nem szól a CIC, mi a teendô, ha szakértô nem áll rendelkezésre vagy nem hajlandó közreműködni, illetôleg igénybevétele jelentôsebb nehézségbe ütközne. Kétségtelen azonban, hogy a szakértô közbejöttének elmaradása önmagában még nem teszi az ítéletet érvénytelenné. e. Áttérés felmentési eljárásra 3199 Ha a vizsgálat során igencsak kétségessé válik, hogy elhálták a házasságot, akkor a bíróságnak lehetôsége nyílik arra, hogy a felek beleegyezésével, a semmisségi ügyet felfüggesztve áttérjen az el nem hált házasság alóli felmentési eljárásra. Ennek során kiegészíti a bizonyítást az el nem hált házassági ügyekben szükséges szempontokkal (lásd alább 3), majd felterjeszti az iratokat az Apostoli Szentszékhez. Ehhez csatolni kell legalább az egyik házastárs felmentési kérelmét, valamint a bíróság és a püspök véleményét (1681. k.). Megjegyzendô, hogy a hatályos egyházjogban már nem csupán az impotencia címén folyó ügyekben, hanem minden házassági semmisségi perben lehetséges így attérni inkonszummációs eljárásra. 3200 Ha a per egyházmegyeközi bíróság elôtt folyik, az a püspök, akinek a véleményét ilyenkor csatolni kell, nem a bíróság élén álló püspök, hanem -- mint egyesek az 1704. k. 2. § analógiájára hangsúlyozzák -- a kérelmezô lakóhelye szerinti megyéspüspök[247]. f. Az ítélet és a fellebbezés 3201 A házassági semmisségi perekben hozott ítéletekben figyelmeztetni kell a feleket azokra az erkölcsi -- vagy akár polgári -- kötelezettségeikre, melyek a tartás és a nevelés terén egymás és a gyermekek iránt terhelik ôket (1689. k.). 3202 A házasság semmisségét kimondó elsô ítélet még nem válhat végrehajthatóvá. Ehhez még egy további egybehangzó ítéletre van szükség. Ezért az érvénytelenség mellett szóló elsô ítéletet, bármely fokon született is, akár jelent be valaki fellebbezést, akár nem, hivatalból fel kell terjeszteni a per irataival és az esetleges fellebbezéssel együtt a fellebbviteli bírósághoz (1682. k. 1. §). A felterjesztés határideje az ítélet kihirdetésétôl számított húsz nap (uo.). 3203 A hivatalból való felterjesztés elôírásával feleslegessé vált és meg is szűnt a kötelékvédô fellebbezési kötelezettsége, melyet az 1917- es CIC 1986. kánonja még tartalmazott. 3204 Fellebbviteli fokon az eljárás nem mindig egyenlô módon folyik le. 3205 1) Ha a házasság semmisségét kimondó elsô ítélet nem elsô fokon született, vagy ha olyan ítéletet fellebbeznek meg, mely a házasság érvényessége mellett foglal állást, a fellebbviteli bíróság rendes peres eljárást alkalmaz. 3206 2) Ha a semmisséget elsô fokú ítélet mondta ki, a fellebbviteli bíróság a saját kötelékvédôje észrevételeinek és a felek esetleges megjegyzéseinek megfontolásával határozatot hoz, mégpedig a rendes peres eljárásnál jóval egyszerűbb módon (1682. k. 2. §; lásd fent 111. §. 2. e). Benne vagy megerôsíti az elsô fokú ítéletet, vagy úgy rendelkezik, hogy az ügyet rendes vizsgálatra kell bocsátani. Ez utóbbi esetben erre ugyanaz elôtt a fellebbviteli bíróság elôtt kerül sor[248]. Ha az elsô fokú ítéletet határozat erôsíti meg, ennek a jogot és a tényeket illetô indoklással kell rendelkeznie. Ám ez lehet az elsô fokú ítélet indoklására való rövid utalás is (lásd fent 110. §. 6). A házasság semmisségét kimondó elsô fokú ítéletet megerôsítô ilyen másodfokú határozat lényeges formai elemeiben és jogi hatásában másodfokú ítéletnek tekinthetô. Akár ítélettel, akár határozattal erôsítették meg az érvénytelenség mellett szóló elsô ítéletet, a felek a határozat vagy ítélet közlése után azonnal új házasságot köthetnek, hacsak az ítélethez vagy a határozathoz fűzött vagy a helyi ordináriustól kimondott tilalom ezt nem akadályozza (1684. k.). 3207 A Causas matrimoniales kezdetű motu proprio (1971. III. 28, nr. VIII, 3. §: AAS 63, 1971, 444) még tíz nap várakozási idôt írt elô, mivel a határozat ellen felfolyamodási lehetôséget helyezett kilátásba. A CIC a várakozási idôtôl eltekint, mert az ilyen határozat vagy ítélet ellen rendes fellebbezés nem lehetséges, csupán az 1644. k. szerinti perújrafelvételi kérelem. Ezt viszont bármikor be lehet terjeszteni, s önmagában még nem akadályozza az ítélet végrehajtását (lásd fent 111. §. 2. d). Fellebbviteli fokon, vagy akár perújrafelvételkor az új percím bevezetésének lehetôségérôl lásd fent 112. §. 1 c. 3208 A semmisséget másodfokon kimondó ítélethez vagy határozathoz fűzött tilalom -- mint fentebb említettük (73. §. 4) -- a házassági tilalom egy sajátos fajtája, mely a valószínűen érvénytelennek ígérkezô házasságok megelôzésére szolgál. Egyébként az el nem hált házasság alóli felmentéshez is fűznek néha ilyen tilalmat (lásd 82. §. 2). 3209 A végrehajthatóvá vált ítéletet a bírósági helynöknek közölnie kell a házasságkötés helyének ordináriusával, aki gondoskodni köteles a semmisség és az esetleges tilalmak bejegyeztetésérôl a házassági és a keresztelési anyakönyvbe (1685. k., 1123. k.; vö. fent 112. §. 2. a). g. Az okirati eljárás 3210 Az okirati eljárás (processus documentalis) külön szabályozása újdonság a Codexben. Korábban is létezett ehhez hasonló egyszerű eljárási lehetôség. Vele kapcsolatban a régi törvénykönyv kivételes esetekrôl (1917-es CIC 1990--1992. k.), a zsinat utáni jog pedig különleges esetekrôl (MP Causas matrimoniales, 1971. III. 28, nr. X: AAS 63, 1971, 445) beszélt. A CIC a dolog lényegére mutat rá, amikor ezt az eljárást okiratinak nevezi. Itt ugyanis nem valamiféle kivételrôl, hanem egy külön eljárási típusról van szó. 3211 Az okirati eljárás abban áll, hogy a keresetlevél módjára (1677. k.) beterjesztett kérelem elfogadása után a bírósági helynök vagy a tôle kijelölt bíró a rendes eljárás formaságainak elhagyásával, de a feleket megidézve és a kötelékvédô közbejöttével ítéletileg kijelenti a házasság semmisségét (1686. k.). 3212 Ez az eljárás házassági semmisségi ügyekben alkalmazható, mégpedig csak akkor, ha támadhatatlan és kifogástalan okiratból biztosan kitűnik, hogy: 1) érvénytelenítô akadály vagy formahiány állt fenn, mely alól felmentés nem volt[249]; 2) vagy a képviselônek -- ha ennek útján kötötték a házasságot -- nem volt érvényes megbízása (1686. k.). Tehát ha az okirat a beleegyezés hiányát igazolja (pl. valaki közjegyzô elôtt nyilatkozott, hogy házasságát nem akarja felbonthatatlanul megkötni), az okirati eljárás nem alkalmazható, hanem rendes peres eljárás szükséges[250]. 3213 A formahiány, amelynek esetén az okirati eljárásra mód van, nem a kánoni forma teljes hiánya a formára kötelezett személy házasságkötésekor (pl. az egyházból formális aktussal ki nem vált katolikusok tisztán polgári házasságában). Ilyenkor ugyanis a házasság érvényességének vélelme sem áll fenn, tehát még okirati eljárásra sincs szükség (PCI, Resp., 1984. VI. 26, nr. II: AAS 76, 1984, 747; lásd fent 71. §. 5. c). Az okirati eljárással elbírálható formahiány olyankor fordul elô, mikor a kánoni formát külsô látszat szerint megtartották, de az valamilyen lényeges hiányosság miatt érvénytelen volt, pl. a pap kifelejtette a beleegyezés kivételét az esküvôi szertartásból (vö. Comm 11, 1979, 269)[251]. 3214 Az okirati eljárásban az egyetlen döntô bizonyíték egy támadhatatlan és kifogástalan okirat. Ennek több szerzô szerint -- egyházi vagy világi -- közokiratnak kell lennie, mert csak ez számít teljes bizonyítéknak arra nézve, amit fôként és közvetlenül állít (1540- -1543. k.)[252]. Mivel azonban a törvény nem említi kifejezetten, hogy közokirat szükséges, egyesek mégis arra következtetnek, hogy kellôen kifogástalan magánokirat is elegendô lehet bizonyos esetekben[253]. 3215 A Rota Romanának az az ítélete[254], mely ilyenkor csak a közokiratot minôsítette elfogadhatónak, a régi törvény szövegének (1917- es CIC 1990. k.) arra a megjegyzésére épült, hogy az okiratnak hitelesnek (authenticum) kell lennie. Ez a megjegyzés a hatályos Codexbôl elmaradt. Többen mégis szükségesnek tartják, hogy az ilyenkor használt okirat kiállítója olyan személy legyen, akinek megvan a megfelelô bizonyító hatalma annak tartalmát illetôen''[255]. Ez a feltétel pedig többnyire csak közokiratok esetében valósul meg. 3216 A bírósági helynök okirati eljárással hozott ítélete ellen a kötelékvédô akkor köteles fellebbezni a másodfokú bíróhoz, ha józanul úgy találja, hogy az akadály megléte vagy a forma hiányossága, valamint a felmentés hiánya nem biztos. Fellebbezés esetén az iratokat fel kell küldeni a másodfokú bíróhoz, írásban figyelmeztetve ôt, hogy okirati eljárást folytattak le (1687. k. 1. §). A félnek is joga van fellebbezni az ilyen eljárással hozott ítélet ellen (1687. k. 2. §). A másodfokú bíró -- kötelékvédô közbejöttével és a felek meghallgatásával -- ugyancsak ezzel az egyszerű okirati eljárással dönti el, hogy megerôsítendô-e az ítélet. Ha ezirányú döntése negatív, akkor rendes eljárásra van szükség az ügyben. Ez esetben az ügyet vissza kell küldenie az elsô fokú bírósághoz (1688. k.). 2. A HÁZASTÁRSAK KÜLÖNVÁLÁSÁRÓL SZÓLÓ PEREK 3217 A keresztény házastársak megengedett különválásához nem mindig szükséges egyházi hatósági intézkedés. Hogy mikor indokolt a különválás, és mikor van szükség ilyen intézkedésre, arról a házasságjogban szóltunk (vö. 1151--1155. k.; lásd 83. §.). Amikor a különválás hivatalos kimondása szükséges. ez történhet: 1) közigazgatási úton, a megyéspüspök határozatával; 2) bírói úton (1692. k. 1. §)[256]. A hatályos Egyházi Törvénykönyvben újdonság, hogy külön szabálycsoport rendezi a házastársak különválásának (separatio) bírói kimondásáért folyó eljárást (1692--1696. k.)[257]. 3218 Egyes országokban a különválási eljárás (nem azonos a polgári házassági bontóperrel!) világi bíróság elôtt folyik, és ennek az egyházjog hatást tulajdoníthat[258]. Ezt olyan országokban teszi, ahol az egyházi különválási döntésnek a világi jogban nincs hatása[259], illetve a világi ítélet elôreláthatólag nem ellenkezik az isteni joggal. Ilyenkor azonban a házastársak tartózkodási helyének megyéspüspökétôl ehhez engedély szükséges. Magyarországon egyházi különválási pereket egyáltalán nem szokás folytatni, sem világi bíróságok ítéleteinek ilyen egyházi hatást tulajdonítani. 3219 Az egyházi különválásért folyó bírói eljárás sajátos jellemzôi a CIC szerint a következôk: 1) hacsak a fél vagy az ügyész mást nem kér, szóbeli egyházi peres eljárást kell alkalmazni (1693. k. 1. §); 2) ha kérésre rendes peres eljárást alkalmaztak, s az ítéletet megfellebbezték, a másodfokú bíróság a házasság semmisségét kimondó elsô fokú ítélet utáni egyszerű eljárással dönt (1693. k. 2. §, vö. 1682. k. 2. §); 3) az illetékesség a házassági semmisségi perekre vonatkozó szabályok szerint alakul (1694. k., vö. 1673. k.); 4) mint közérdekű ügyben, ilyenkor ügyésznek kell szerepelnie[260] (1696. k., 1433. k.); 5) a bírónak, mielôtt az ügyet elfogadná, és valahányszor reményt lát a sikerre, meg kell kísérelnie a házastársak kibékítését az életközösség helyreállítása érdekében (1695. k.). 3. AZ EL NEM HÁLT HÁZASSÁG ALÓLI FELMENTÉSI ELJÁRÁS 3220 A megkötött és el nem hált házasságok alól a felmentést csakis a római pápa adhatja meg (1698. k. 2. §). Maga az intézkedés pápai kegy, melynek elnyerésére a kérelmezô nem jogosult. Az elhálatlanság tényérôl, valamint arról, hogy van-e megfelelô ok a felmentésre, egyedül az Apostoli Szentszék dönt (1698. k. 1. §). A kérelem elfogadását és a kivizsgálás elrendelését a kérelmezô lakóhelye vagy pótlakóhelye szerinti egyházmegye megyéspüspöke végzi (1699. k. 1. §). A vizsgálat lefolytatásához a megyéspüspöknek elôzetesen csupán akkor kell kikérnie a Szentszék véleményét, ha az ügynek különleges jogi vagy erkölcsi nehézségei vannak (1699. k. 2. §). Ha a püspök a felmentési eljárás megindítását elutasítaná, ez ellen az Apostoli Szentszékhez lehet felfolyamodni (1699. k. 3. §). 3221 Ezeknek az eljárásoknak sajátossága, hogy: 1) csak a felek vagy legalább egyikük kérheti a felmentést (1697. k.); 2) kötelezô bennük a kötelékvédô részvétele (1701. k. 1. §); 3) nem szerepelhet bennük ügyvéd, bár a felek jogi szakember segítségét igénybe vehetik (1701. k. 2. §); 4) az iratokat a vizsgálat végeztével nem teszik közzé, bár a kérésnek vagy a másik fél esetleges kifogásának a bizonyítékok alapján súlyos akadálya merül fel, ezt a vizsgálatot vezetô bírónak az érdekelttel óvatosan közölnie kell (1703. k. 1. §); 5) a fél kérésére a bíró a beszerzett tanúvallomást vagy okiratot megmutathatja a félnek, és idôt szabhat ki megjegyzései beterjesztésére (1703. k. 2. §). 3222 Az eljárás lefolyásáról rendelkezô kánonok (1697--1706. k.) az ide vonatkozó korábbi jogszabályok (SC Sacr, Normae, 1923. V. 7: AAS 15, 1923, 389--436; SC Sacr, Instr., 1972. III. 7: AAS 64, 1972, 244--252) anyagát foglalták össze és rendezték újjá. Az eljárás részleteit illetôen a Szentségi Kongregáció 1986. XII. 20-i körlevele ad további eligazítást (Comm 20, 1988, 78--84; Enchiridion Vaticanum. Documenti ufficiali della Santa Sede, X, Bologna 1989, 754--769, nr. 1012--1044). Az eljárás menetét a házasságjogban már ismertettük (lásd fent 82. §. 2). 3223 Ha a felmentési eljárásra házassági semmisségi per közben térnek át, a vizsgálatot az illetô bíróság végzi (lásd fent 1. e). 4. A HÁZASTÁRS HOLTNAK NYILVÁNÍTÁSÁNAK ELJÁRÁSA 3224 A holtnak nyilvánítási eljárás külön szabályozása újdonság a CIC- ben. A régi Codex errôl az eljárásról külön nem szólt, ezért a hatályos Egyházi Törvénykönyvig a kérdésrôl a legalapvetôbb jogszabály a Szent Officium 1868. V. 13-i Matrimonii vinculo kezdetű utasítása volt (kiadva pl. AAS 2, 1910, 199--203). Ez és a többi vele kapcsolatos régi jogszabályok ma az 1707. k. értelmezéséhez nyújtanak segítséget[261]. 3225 Ha a házastárs halálát nem lehet hiteles egyházi vagy világi okirattal igazolni, a másik házastárs csak akkor tekinthetô szabad állapotúnak, ha az élô fél megyéspüspöke[262] holtnak nyilvánítási nyilatkozatot adott ki (1707. k. 1. §). A házastárs halálát bizonyító hiteles világi okirat a halotti anyakönyvi kivonat, de nem a világi szerv által végzett holtnak nyilvánításról szóló okmány, hisz az éppen nem magát a halált igazolja. 3226 Ezt a nyilatkozatot a püspök csak akkor adhatja ki, ha megfelelô vizsgálatok után tanúvallomásokból, a közvéleménybôl vagy jelekbôl[263] erkölcsi bizonyosságot szerzett a házastárs haláláról. A házastárs puszta távolléte -- bármilyen hosszan tartson is -- nem elegendô a bizonyossághoz (1707. k. 2. §). 3227 Ha az eset bizonytalan és bonyolult, a püspöknek ki kell kérnie az Apostoli Szentszék véleményét (1707. k. 3. §). ======================================================================== 115. §. EGYÉB ELJÁRÁSOK 1. A SZENTELÉS SEMMISNEK NYILVÁNÍTÁSA 3228 Az 1917-es CIC még szentelés elleni ügyekrôl beszélt. Ezek között két típust különböztetett meg: a szentelés érvényessége ellen irányuló ügyeket és a szenteléssel járó kötelezettségek vállalásának érvényessége ellen folyó ügyeket (ha tudniillik a szentelés érvényes volt). A hatályos CIC ez utóbbi típusú perekrôl már nem szól. Ha maga a szentelés érvényes volt, de azt -- a kötelezettségekkel együtt -- az illetô személy nem szabadon vállalta (hanem pl. félelem hatására), a klerikusi állapotot nem az itt szereplô eljárással, hanem a Szentszék leiratával hagyhatja el (290. k. 3). Ez esetben a klerikusi állapotnak szentszéki leirattal való elvesztéséhez szükséges közigazgatási eljárást kell folytatni[264]. Peres eljárást a mai egyházjog csupán a szentelés érvénytelenségének megállapítására ismer. a. A kereseti jog 3229 A felszentelés érvényességét csak maga az érintett klerikus vagy az az ordinárius támadhatja meg, aki alá a klerikus tartozik, vagy akinek az egyházmegyéjében szentelték (1708. k.). 3230 A felszentelés érvénytelen lehet: 1) a rítus (anyag vagy forma) lényegi hiányossága miatt; 2) a szentelendô hiányosságai miatt, ha a szándék teljesen hiányzik, pl. ellenállhatatlan fizikai kényszer folytán, vagy ha az illetô nem férfi, vagy nincs megkeresztelve (lásd fent 70. §. 4. a); 3) a felszentelô hiányosságai (a szándék teljes hiánya vagy a szükséges hatalom hiánya) miatt[265]. 3231 Attól fogva, hogy a keresetlevelet elküldik, a klerikust maga a jog automatikusan eltiltja szent rendjének gyakorlásától (1709. k. 2. §). b. Az illetékesség 3232 A keresetlevelet az illetékes kongregációhoz (ez ma az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, vö. Const.Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, art. 68: AAS 80, 1988, 877) kell küldeni. Ez a kongregáció dönt arról, hogy az ügyet ô maga tárgyalja-e, vagy egy általa kijelölt bíróság (1709. k. 1. §). c. Az eljárás 3233 Ha a kongregáció az ügyet bíróság elé utalja, akkor a perekrôl általában, valamint a rendes egyházi peres eljárásról szóló kánonokat kell megtartani, hacsak valamiben a dolog jellegével nem ellenkeznek. Ezektôl az eljárásoktól csak a kereseti jogról és az illetékességrôl fentebb említett sajátos szabályok tekintetében kell eltérni (1710. k.). Meg kell tartani ezenkívül az alábbi külön elôírásokat: 1) az ilyen ügyekben a kötelékvédô jogai és kötelességei megegyeznek a házassági kötelékvédôével (1711. k.); 2) noha jogerôs ítélet -- személyek állapotáról folyó ügyrôl lévén szó -- ilyenkor sincs, a felszentelés semmisségét kimondó második ítélet után a klerikus elveszti az állapotával járó összes jogokat, s mentesül összes ilyen kötelessége alól (1712. k., vö. 291--292. k.), beleértve a celibátust is. A Kongregáció azonban többnyire közigazgatási eljárást folytat a szentelés érvénytelenségének kinyilvánítására. Ennek új szabályait az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2001. X. 16-án kelt határozatával kiadott elôírásai tartalmazzák (Regulae servandae ad proceduram administrativam nullitatis ordinationis inchoandam et celebrandam noviter confectae: AAS 94, 2002, 292--300). 2. A PEREGYEZSÉG ÉS A VÁLASZTOTT BÍRÁSKODÁS 3234 Az egyházjog a perek elkerülésére szolgáló eszközök között tartja számon a peregyezséget (transactio) és a választott bíráskodást, illetve a vita választottbíró (arbiter) döntésére bízását (1713. k.). 3235 A peregyezség olyan szerzôdés vagy megállapodás, amelyben a felek, akik a jogvitában már szemben állnak egymással, úgy akarnak véget vetni a vitának, hogy mindketten átadnak, megtartanak vagy megígérnek valamit. A peregyezség létrejöhet a felek megidézése elôtt vagy perfelvétel alkalmával, sôt akár a per folyamán késôbb is (vö. 1917-es CIC 1925. k.). A jog néha fel is szólítja a bírót, hogy kísérelje meg a per elôtt a feleket kibékíteni, egyezségre bírni (vö. pl. 1446. k. 2. §, 1659. k., 1676. k., 1695. k.). 3236 A választottbírósági szerzôdés (compromissum in arbitros) olyan jogügylet, mely által a vitában álló felek megállapodnak abban, hogy a vitás kérdés megoldását egy vagy több olyan személy ítéletére bízzák, akik kívül állnak a peren. Ôket, mivel nem bírói hatalommal eljáró valódi bírók (iudex), a választottbíró (arbiter) névvel illetik. 3237 A régi egyházjog külön szólt a békebírókról (arbitrator), akik szintén nem közhatalommal, hanem a felek megbízása alapján jártak el, de a vitás kérdést -- ellentétben a régi CIC szerinti választottbírókkal, akik döntésüket a jog elôírásai alapján alakították ki -- a puszta méltányosság alapján döntötték el (vö. 1917-es CIC 1929. k.). A mai CIC szóhasználata nem tesz különbséget a békebíró és a választottbíró között. 3238 A peregyezség, a választottbírósági szerzôdés és a választottbírósági eljárás tekintetében azokat a szabályokat kell követni, melyeket a felek maguk választanak, ennek hiányában a püspöki konferencia által hozott részleges törvényt, ha van ilyen (Magyarországon a püspöki kar ilyen szabályt nem adott ki)[266], vagy a megállapodás kötésének helyén hatályos világi törvényt (1714. k.). 3239 Magyarországon a világi jog szerint az állampolgárok egymás közti vitás ügyeit, valamint az állampolgárok és jogi személyek közötti ügyeket nem lehet választottbíróság elé vinni[267]. Ezért hazánkban és a kérdést hasonlóan szabályozó országokban az egyházjognak a világi jogra való utalásai e tekintetben vajmi csekély jelentôségűek. Hazai egyházi gyakorlatunkban a választott bíráskodás nem használatos. Ahol viszont a világi törvény a választottbírói döntés hatását elismeri, de csak akkor, ha azt a bíró megerôsíti, ott az egyházi vitában hozott választottbírói döntés kánonjogi hatásához a Codex is a kimondás helyének egyházi bíróságától adott megerôsítést kíván (1716. k. 1. §). Ahol a világi törvény a választottbirói ítélet bíróság elôtti megtámadását lehetôvé teszi, ott az egyházi ügyekben keletkezett választottbírói döntést is meg lehet támadni az elôtt az egyházi bíróság elôtt, mely az ügy elsôfokú elbírálására illetékes (1716. k.2. §). 3240 A peregyezség és a választott bíráskodás alkalmazási lehetôsége magában az egyházjogban is korlátozott, mégpedig az ügy jellegére való tekintettel: 1) nem alkalmazható érvényesen közérdeket érintô dolog tekintetében, vagy olyan tárgyban, amelyrôl a felek nem rendelkeznek szabadon (1715. k. 1. §); 2) egyházi anyagi javak (fogalmukról lásd 1257. k. 1. §) tekintetében csak az egyházi javak elidegenítésérôl szóló szabályok megtartásával lehet élni vele (1715. k. 2. §). 3. A BÜNTETÔELJÁRÁS a. Fogalma 3241 Azt az eljárást, amely utólag kimondandó büntetések kiszabására vagy önmaguktól beálló büntetések kinyilvánítására irányul, büntetôeljárásnak nevezzük (vö. 1341. k.)[268]. A büntetôeljárásnak két fô szakasza van: 1) az elôzetes vizsgálat (1717--1719. k.); 2) a bizonyítási és döntéshozatali eljárás (1720--1728. k.). Ez utóbbi történhet közigazgatási vagy bírói úton. A bírósági büntetôeljárás az egyházban igen nagy ritkaság. A közigazgatási büntetôeljárást az Egyházi Törvénykönyvet átdolgozó bizottság az élet realitásához közelebb állónak tekintette (vö. Comm 9, 1977, 161). A büntetôeljáráshoz járulhat a kártérítésért folyó egyházi peres eljárás is (1729--1731. k.). 3242 A kártérítés iránti keresetnek akkor van helye, ha valaki szándékosan vagy gondatlanságból elkövetett meg nem engedett cselekményével másnak -- javaiban, jogaiban vagy jó hírében -- kárt okoz (128. k.). Ezt a kártérítési igényt a károsult keresettel érvényesítheti akkor is, ha az elkövetô ellen büntetôper indult. Ilyenkor a büntetôperes eljárás és a kártérítéssel kapcsolatos egyházi peres eljárás egyetlen per keretében folyik. A károsult a kártérítési keresetet -- ellentétben az 1596. k. 1. § általános elvével -- csak a büntetôper elsô fokán jelentheti be (1729. k. 2. §), mégpedig a perbezárás elôtt (1596. k. 2. §). A kártérítési ügyben az 1628--1645 k. szabályai szerint fellebbezésnek van helye akkor is, ha a büntetôperben fellebbezés nem lehetséges. Az is elôfordulhat, hogy -- akár különbözô felek részérôl -- mind a büntetô-, mind a kártérítési ügyben fellebbezést nyújtanak be. Ilyenkor egyetlen fellebbviteli pert kell tartani (1729. k. 3. §). 3243 A kártérítési eljárással egybekötött büntetôperben a bíró a büntetôügy túlzott elhúzódásának elkerülésére a kártérítési pert a büntetôügyet lezáró perdöntô ítélet utánra halaszthatja (1730. k. 1. §). A büntetôperben való ítélethozatal után azonban akkor is köteles ítélkezni a károkról, ha egyébként a büntetô ítéletet megtámadták vagy a vádlottat olyan ok miatt mentették fel, mely nem mentesíti a kártérítési kötelezettség alól (1730. k. 2. §). b. Az elôzetes vizsgálat 3244 Ha az ordinárius egy büntetendô cselekményrôl legalább valószínű tudomást szerez, személyesen vagy más alkalmas pap vagy világi útján óvatosan ki kell vizsgálnia a tényeket, a körülményeket és a beszámíthatóságot, kivéve ha ez a vizsgálat teljesen feleslegesnek tűnik (pl. mert a cselekmény közismert). A vizsgálat során kerülni kell bárki jó hírének veszélyeztetését. A vizsgálat végzôjének jogai megegyeznek azokkal, amelyek a perben az ügyhallgatót illetik. Ha pedig késôbb peres eljárás indul, abban nem töltheti be a bíró szerepét (1717. k.). c. Az ordinárius döntése 3245 Ha az elôzetes vizsgálatban az adatok már kellôen összegyűltek, az ordináriusnak döntenie kell arról, hogy: 1) indítható-e büntetôeljárás (vö. 1321. k., 1323. k.); 2) ez helyénvaló-e (vö. 1341. k.); 3) peres eljárás induljon-e vagy közigazgatási eljárás (1718. k. 1. §). Ez utóbbi pontban az ordinárius választási lehetôségét a törvény bizonyos mértékig korlátozza, hiszen egyes esetekben a peres eljárás kötelezô (vö. pl. 1342. k. 2. §). A büntetôeljárás megindításáról és a peres vagy a közigazgatási út választásáról szóló döntést az ordináriusnak határozatilag kell meghoznia. Ezt a határozatot az ordinárius kellô új adatok felmerülése esetén visszavonhatja vagy megváltoztathatja (1718. k. 2. §). Az ordináriusnak mind az elsô döntés, mind annak esetleges megváltoztatása elôtt, ha józanul úgy véli, meg kell hallgatnia két bírót vagy más jogi szakértôket (1719. k. 3. §). 3246 Mielôtt az ordinárius a büntetôeljárás megindításáról határozna, meg kell fontolnia, hogy a per elkerülésére nem elegendô-e, hogy a károkról felmerült kérdést a felek beleegyezésével nem formális eljárással, hanem a méltányosság alapján saját maga vagy a vizsgáló oldja meg (1718. k. 4. §, vö. 1341. k.). 3247 Az elôzetes vizsgálat során keletkezett iratokat, valamint az ordináriusnak a vizsgálatot megindító és záró határozatát, továbbá mindazt (pl. feljelentést), ami a vizsgálatot megelôzte, az egyházmegyei hivatal titkos levéltárában kell ôrizni, hacsak nem szükségesek magához a büntetôeljáráshoz (1719. k.). Bizonyos büntetôügyekben keletkezett iratokat rövid idôn belül meg is kell semmisíteni (vö. 489. k. 2. §). d. A közigazgatási büntetôeljárás 3248 Ha az ordinárius az 1719. k. 1. § 3. száma szerint olyan határozatot hozott, hogy közigazgatási úton kell eljárni[269], akkor teendôi a következôk: 3249 1) Elôször jeleznie kell a vádlottnak a vádat és a bizonyítékokat, a védekezési lehetôség megadásával. Gyakorlatilag meg szokás idézni a vádlottat, hogy személyesen közölni lehessen vele mindezt, így adva meg neki a védekezés lehetôségét. Éppezért ha szabályos hívásra elmulasztja, illetve megtagadja a megjelenést, az ordináriust további kötelezettség nem terheli (1720. k. 1)[270]. Tehát az ordinárius nem köteles elôre írásban értesíteni a vádlottat sem a vádról, sem a bizonyítékokról. 3250 2) A bizonyítékokat és érveket meg kell tárgyalnia két ülnökkel (1720. k. 2). 3251 3) Ha a büntetendô cselekmény bebizonyosul és a bűnvádi kereset nem évült még el, akkor meg kell hoznia a büntetô határozatot a büntetések alkalmazásának általános szabályai (1342--1350. k.) szerint. Az ilyen határozatban a rendelkezô részen kívül olyan indoklásnak kell lennie, mely a jogot és a tényeket illetô érvekre is kiterjed (1720. k. 3). e. A büntetôper 3252 Az elôzetes vizsgálat és a közigazgatási vagy peres eljárás választásáról szóló ordináriusi döntés minden büntetôeljárás jellemzôje. Ha az ügy ezután peres úton folytatódik, ebben a büntetôperben, hacsak a dolog természetével nem ellenkezik, a perekrôl szóló általános, valamint a rendes egyházi peres eljárásról szóló kánonokat kell alkalmazni a közérdekű ügyekre vonatkozó szabályok megtartásával (1728. k. 1. §). A CIC-nek a büntetôeljárásról szóló fejezetei csupán az ezektôl eltérô sajátos normákat tartalmazzák (uo.). Maga az a tény, hogy az egyházban nincs külön büntetô perrendtartás, jelzi hogy a gyakorlatban a büntetôpereknek mérsékelt a jelentôsége[271]. 3253 Ha az ordinárius a jog elôírásának eleget téve vagy szabad döntése folytán nem az elôzô pontban leírt közigazgatási, hanem a peres utat választja, akkor az errôl hozott határozata (vö. 1718. k. 1. § 3) után a vizsgálat iratait át kell adnia az ügyésznek. 3254 Csakis az ügyész feladata, hogy az egyház nevében éljen a bűnvádi keresettel. ô tárja a bíróság elé a bizonyítékokat: mind azokat, melyeket az elôzetes vizsgálat során az ordinárius összegyűjtött és neki átadott, mind pedig azokat, amelyek késôbb jutottak tudomására. Az iratok átvétele és esetleges kiegészítése után az ügyész köteles benyújtani a vádiratot a bírónak (1721. k. 1. §). Ezt nem szabad elhatározásból teszi, hanem mert az ordinárius az iratok átadásával erre kötelezte ôt. 3255 A vádirat a büntetôperben megfelel az egyházi peres eljárásban szereplô keresetlevélnek. Kötelezô tartalmi és formai elemei (1502. k., 1504. k., vö. 1721. k. 1. §) is ugyanazok. Hatása is ennek megfelelô, hisz az ügyész ezzel kezdeményezi a büntetôpert. 3256 A továbbiakban az eljárás az általános szabályok szerint folyik. Az attól eltérô különleges elôírások egyrészt az igazságszolgáltatás menetének biztosítására, másrészt -- és legfôképpen -- a vádlott jogainak védelmére[272] szolgálnak. 3257 Az elsô csoportba tartozik az a lehetôség, hogy a botrányok megelôzésére, a tanúk szabadságának védelmére, az igazságszolgáltatás menetének biztosítására az ordinárius az ügyész meghallgatása és a vádlott megidézése után, az eljárás bármely pontján eltilthatja a vádlottat a szent szolgálattól, a nyilvános szentáldozástól[273], valamely egyházi hivataltól vagy feladattól, elôírhatja vagy megtilthatja számára egy adott helyen vagy területen való tartózkodást. Ezek az intézkedések ideiglenes jellegűek. Ha okuk megszűnik, vissza kell vonni ôket, a per végeztével pedig maguktól hatályukat vesztik (1722. k.). Nem büntetések, ellenük felfolyamodásnak helye nincs[274]. A második kategóriába az alábbi szabályok tartoznak: 3258 1) A bíró köteles a vádlottat az idézéskor felszólítani, hogy az általa megadott határidôn belül állítson ügyvédet. Ha errôl a vádlott nem gondoskodik, a bírónak kell ügyvédet kirendelnie, mégpedig a perfelvétel elôtt. Ez azonban nem csökkenti a vádlott ügyvédválasztási jogát. Amint maga gondoskodik ügyvédrôl, a kirendelt védô feladata megszűnik (1723. k.). 3259 2) Az ügyésznek, aki a per bármely fokán elállhat a pertôl, a perindítási határozatot kiadó ordinárius beleegyezésén, illetve utasításán kívül, az elállás érvényességéhez a vádlott hozzájárulására van szüksége, kivéve ha azt távolmaradottnak nyilvánították a pertôl (1724. k.). Eszerint a vádlottnak joga van ragaszkodni az ôt felmentô (sôt adott esetben ártatlannak nyilvánító) ítélethez. 3260 3) Az ügy vitájában mindig a vádlottat illeti az utolsó szó joga. Ezzel akár személyesen, akár ügyvédje vagy képviselôje útján élhet (1725. k.). 3261 4) Ha a per bármely fokán és bármely szakaszában bebizonyosodik, hogy a vádlott nem követte el a büntetendô cselekményt, a bírónak ítéletben kell kimondania ártatlanságát. Ez még akkor is kötelezô, ha az illetôt más okból sem lehetne elítélni (a bűnvádi kereset elévülése miatt -- 1726. k.). 3262 5) A vádlott fellebbezhet a felmentô ítélet ellen is, ha az csak azért nem büntette ôt, mert a büntetés fakultatív volt, vagy mert a bíró élt a büntetés enyhítésére vagy elhagyására vonatkozó jogával (1727. k. 1. §, vö. 1344--1345. k.). Természetesen az ügyésznek is van fellebbezési joga (1727. k. 2. §). 3263 6) A vádlottat nem lehet esküre kötelezni, s nem tartozik a bűncselekményt beismerni (1728. k. 2. §). 4. A KÖZIGAZGATÁSI FELFOLYAMODÁS a. Fogalma 3264 A közigazgatási (hierarchikus) felfolyamodás az érdekelt kérelme egy közigazgatási intézkedés megváltoztatása, érvénytelennek nyilvánítása vagy hatályon kívül helyezése iránt az azt kibocsátó szerv felettes hatóságához (vö. 1734. k. 1. §, 1736. k. 1. §: ,,hierarchikus felfolyamodás'', 1737. k. 1. §, 1739. k.). b. A felfolyamodással megtámadható intézkedés 3265 Már a CIC átdolgozása során sok vitát kiváltó téma volt a közigazgatási szervek intézkedései elleni jogorvoslat módja. Erre a régi jog csupán a hierarchikus felfolyamodás lehetôségét kínálta (vö. 1917-es CIC 1601. k., 647. k. 2. § 4, 2146. k. 1. §). Ezt azonban igen sokan kevesellették, többek között lélektani okokból is. Az alárendelt ugyanis éppen ahhoz, és annak elöljárójához kellett, hogy folyamodjék, aki a sérelmes intézkedést hozta[275]. A hatályos Codex -- igaz, jelentôs megszorításokkal -- bevezeti ezenkívül a közigazgatási bíráskodást is (lásd fent 99. §. 3). Ez azonban nem szünteti meg a közigazgatási felfolyamodást, nem is kínál helyette szabadon választható másik lehetôséget, hanem mintegy kiegészíti azt. Akkor kerülhet rá ugyanis sor, ha a közigazgatási felfolyamodás útját a panasz már végigjárta. 3266 Felfolyamodással (recursus) megtámadható minden egyedi közigazgatási intézkedés, feltéve, hogy: 1) peren kívül; 2) külsô fórumon; 3) a pápától és az egyetemes zsinattól különbözô hatóság hozta (1732. k.). Az ilyen intézkedések elleni felfolyamodásra az 1732--1739. k. szerinti eljárás érvényes. 3267 A nem egyedi, hanem általános, normatív közigazgatási intézkedések (lásd fent 11. §. 1) ellen egyesek szerint nincs felfolyamodás. Mérvadó vélemény szerint azonban az Apostoli Signatura második részlege elôtt (vö. Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, Art. 123 § 3: AAS 80, 1988, 892) elvileg lehetséges volna az általános közigazgatási intézkedések valamilyen felülvizsgálata[276]. Erre azonban természetesen nem az itt szóban forgó eljárás lenne érvényes. c. Beterjesztôje 3268 Felfolyamodással az élhet, aki megfelelô objektív okból úgy ítéli, hogy egy egyedi közigazgatási intézkedés sérelmes a számára (1737. k. 1. §). Vagyis a felfolyamodásra kinek-kinek a saját alanyi jogainak vagy törvényes (azaz a jogrend által a közjóra tekintettel oltalmazott) érdekeinek[277] védelmében van joga. d. A közigazgatási jogviták elkerülése A közigazgatási intézkedéssel kapcsolatos vitát, felfolyamodást a jog éppúgy elkerülendônek tartja, mint a pereket. Megelôzésükre más (de sokban hasonló) módokat ajánl, mint a perek elkerülésére. Ezek: 3270 1) Az érintett és az intézkedés kiadója közti megegyezés, esetleg választott bírónak nem minôsülô ,,tekintélyes'' emberek közvetítésével (1733. k. 1. §). 3271 2) A vitatott kérdés egyeztetô tanács vagy hivatal elé terjesztése (1733. k. 2--3. §). Ilyenek létesítése az egyetemes egyházjog szerint nem kötelezô, de a püspöki konferencia elrendelheti ezt, s az egyes megyéspüspököknek is jogában áll ilyet alakítani. 3272 Ennek a tanácsnak tipikus feladatai: a) kölcsönösen elfogadható megoldást javasolni, amikor az érintett egy intézkedés visszavonását vagy módosítását kérte annak kiadójától, de még felsôbb szervhez nem fordult (vö. 1734. k., lásd alább), s a felfolyamodási határidô még nem telt le; b) megoldást javasolni a feleknek olyankor, ha a felfolyamodás már felsôbb hatóság elé került, és az szólította fel ôket az egyeztetô tanács igénybevételére. E hatóság egyébként, ha reményt lát a sikerre (és létezik az adott helyen ilyen hivatal vagy tanács), köteles is erre buzdítani a feleket. 3273 3) Formális kérés az intézkedés kibocsátójához az intézkedés visszavonása vagy módosítása (beneficium novae audientiae) iránt. Ez egyébként -- mint látni fogjuk -- többnyire kötelezô elsô lépés akkor, ha az érintett felsôbb hatósághoz kíván folyamodni (kivéve 1734. k. 3. §). Viszont nem csupán a felfolyamodás elôkészítô cselekménye lehet, hanem önmagában is a vita megoldásának útja. e. Az eljárás lefolyása A hierarchikus felfolyamodás beterjesztése elôtt, az intézkedés szabályszerű közlésétôl számított hasznos tíz napon belül az érintettnek -- mint említettük -- írásban visszavonási vagy módosítási kérelmet kell intéznie a sérelmezett intézkedés kibocsátójához (1734. k. 1--2. §). 3275 Erre a kibocsátóhoz intézett kérelemre nincs szükség a felfolyamodás elôtt, ha: 1) a püspöknek alárendelt hatóság határozata ellen akarnak a püspökhöz fordulni; 2) a hierarchikus felfolyamodást eldöntô határozat ellen folyamodnak fel, hacsak a döntést nem a püspök hozta; 3) a magához az intézkedés kiadójához benyújtott ilyen változtatási kérelemrôl hozott döntés ellen folyamodnak fel (hisz ha ezzel is újra ugyanahhoz kellene fordulni, sohasem lehetne felsôbb hatósághoz eljutni); 4) akár a módosításra felkért kibocsátó, akár a felfolyamodással megkeresett felsôbb hatóság hallgatása miatt nyújtanak be felfolyamodást (1734. k. 3. §, 1735. k., 57. k.). 3276 Az elôzetes módosítási kérelem egyúttal az intézkedés végrehajtásának felfüggesztése iránti kérésnek is minôsül (1734. k. 1. §). Ha kézhezvétele után tíz napon belül a megtámadott intézkedés kiadója nem függeszti fel a végrehajtást, akkor ez -- még a felfolyamodás elôtt -- a kibocsátó elöljárójától kérhetô (1736. k. 2. §). Az olyan ügyekben pedig (lásd alább), ahol a hierarchikus felfolyamodás magától felfüggeszti a végrehajtást, már ennek az elôzetes kérelemnek is ugyanilyen automatikus felfüggesztô hatása van (1736. k. 1. §). Ha pedig ezek után a panaszos a törvényes határidôn belül mégsem él felfolyamodással, a végrehajtásnak az elôzetes kérés alapján beállt vagy megadott felfüggesztése hatályát veszti (1736. k. 4. §). 3277 Ha a kibocsátó hatóság erre a kérésre a kézhezvételétôl számított harminc napon belül nem válaszol, vagy elutasítja azt, vagy olyan módon változtatja meg, hogy az érintett továbbra is fel kíván folyamodni, akkor az illetô a válasz közlésétôl vagy a hallgatás harmincadik napjától számított hasznos tizenöt napon belül felfolyamodást adhat be (1735. k., 1737. k. 2. §). Ha pedig olyan esetben kerül sor a felfolyamodásra, amikor erre a kibocsátóhoz intézett elôzetes kérelemre nincs szükség, a felfolyamodás határideje azonos (15 nap), de kezdetét a megtámadott intézkedés közlésének napjától számítjuk (1737. k. 2. §). 3278 A felfolyamodást a megtámadott határozat (intézkedés) kibocsátója elôtt kell beterjeszteni, ô viszont köteles azt rögtön továbbítani az illetékes magasabb elöljárónak (1737. k. 1. §). 3279 A felfolyamodás beterjesztése általában nem függeszti fel a megtámadott intézkedés végrehajtását, tehát azt annak is teljesítenie kell, aki felfolyamodást nyújt be ellene. Ez alól a szabály alól kivétel: 1) ha a jog a hierarchikus felfolyamodásnak felfüggesztô hatást (effectus suspensivus) tulajdonít (pl. 700. k., 1353. k., 1747. k. 3. §, 1752. k.); 2) ha a felfolyamodást elbíráló elöljáró az intézkedés végrehajtását súlyos okból, a lelkek károsodásának elkerülésével, akár kérésre, akár hivatalból[278] felfüggeszti (1737. k. 3. §). Ha pedig a határozat kiadója vagy annak felettese (vö. 1736. k. 2. §) már az elôzetes módosítási kérelem után felfüggesztette a végrehajtást, akkor a felfolyamodás elbírálására illetékes hatóságnak arról kell döntenie, hogy megerôsíti vagy visszavonja-e az elôzetesen adott felfüggesztést (1736. k. 3. §). 3280 A felfolyamodónak, sôt úgy tűnik, az intézkedés kibocsátójának is[279], joga van ügyvédet vagy képviselôt alkalmazni. Sôt, ha szükségesnek ítéli, az elöljárónak hivatalból kell ügyvédet kirendelnie, ha a felfolyamodónak nincs ügyvédje. De az elöljáró mindig elrendelheti azt is, hogy a felfolyamodó személyesen jelenjen meg és válaszoljon a kérdésekre (1738. k.). 3281 A felfolyamodás elbírálása során követendô eljárás részleteire a CIC nem tér ki. Ez nem is látszik szükségesnek. A püspöktôl a püspöki konferenciához vagy a metropolitához nem lehet folyamodni, mert azok nem hierarchikus elöljárói (vö. 436. k. 3. §, 447. k.). A legtipikusabb felfolyamodási esetben, vagyis amikor a püspök határozata ellen a római kúria valamelyik szervéhez fordulnak, az illetô hatóság saját szabályzata az irányadó (vö. Regolamento generale della Curia Romana, 1992. II. 4, nr. 118--122: AAS 84, 1992, 248--250). Ha viszont a felfolyamodás más hatósághoz irányul, pl. a megyéspüspökhöz egy neki alárendelt szerv intézkedése ellen, egyesek szerint megfelelô alkalmazással az 1720. és 1745. k. mintájára lehet eljárni[280]. 3282 Ha a felfolyamodással megkeresett elöljáró három hónapon belül nem hoz döntést, további felfolyamodásnak van helye még felsôbb hatósághoz (vö. 57. k.), feltéve, hogy a közigazgatási hierarchiában még van ilyen. A római kúria központi hatóságainak döntései ellen egyszerű hierarchikus felfolyamodásra már nincs lehetôség, csupán vagy ugyanattól a szervtôl lehet kérni a döntés módosítását, vagy az Apostoli Signatura II. részlegéhez lehet fordulni mint közigazgatási bírósághoz[281]. 3283 A felfolyamodásról hozott elöljárói döntés tartalma igen széles körű lehet: nemcsak megerôsítheti, érvénytelennek nyilváníthatja vagy megsemmisítheti a megtámadott intézkedést, hanem vissza is vonhatja, módosíthatja, mással helyettesítheti, vagy ellenkezô intézkedéssel hatályon kívül helyezheti (1739. k.). Ennek során nem csupán olyan változtatást végezhet, melyet a felfolyamodó kért, hanem azon túlmenôen is intézkedhet. Ez az elöljáró ilyenkor nem pusztán a vitát döntheti el, hanem annak kapcsán önálló felsôbb kormányzati tevékenységet végez[282]. 5. A PLÉBÁNOSOK ELMOZDÍTÁSA ÉS ÁTHELYEZÉSE 3284 A plébánosok elmozdíthatatlanságát már a zsinat megszüntette (CD 31c; vö. MP Ecclesiae sanctae, 1966. VIII. 6, nr. I, 20, 1. §: AAS 58, 1966, 768). Szolgálatuknak mégis bizonyos állandósággal kell rendelkeznie. Ezt segítik az alábbi szabályok. Ezek csakis a plébánosok (nem a kihelyezett káplánok, plébániai kormányzók, templomigazgatók stb.) elmozdítására illetve áthelyezésére vonatkoznak, s csakis akkor kell követni ôket, ha az intézkedés a plébános akarata ellenére történik. 3285 A plébánosok elmozdításának, illetve áthelyezésének eljárása nem azonos az elmozdítási vagy áthelyezési határozat elleni esetleges felfolyamodási eljárással, melyre az elôzô pontban ismertetett normák vonatkoznak. Inkább olyan közigazgatási eljárás, melyet az egyházi hatóságnak az ilyen intézkedések meghozatalakor kell követnie. a. Az elmozdítás 3286 A plébános szóbanforgó elmozdítása nem azonos a büntetésként történô megfosztással (vö. 1336. k. 1. § 2, 196. k.). Nem alkalmazandó ez az eljárás a szerzetes plébános elmozdításakor (vö. 682. k., 1742. k. 2. §), s természetesen akkor sem, mikor az elmozdítás magánál a jognál fogva áll be (194. k.). 3287 Az elmozdítás oka nem feltétlenül az illetô súlyos hibája, hanem bármilyen tényezô, mely miatt a plébános szolgálata ártalmassá vagy legalábbis eredménytelenné válik (1740. k.). Ebbôl is világos, hogy az elmozdítás nem szükségképpen fenyítô jellegű, s még kevésbé büntetés a szó jogi értelmében. Noha a CIC nem sorolja fel kimerítôen a plébános elmozdításának lehetséges okait, közülük a legfôbbeket példaképpen megnevezi. Ezek: 1) az egyházi közösséget súlyosan károsító vagy megzavaró cselekvési mód; 2) olyan járatlanság vagy tartós szellemi vagy testi betegség, mely a plébánost alkalmatlanná teszi feladatának hasznos ellátására; 3) a jó hírnév elvesztése becsületes és komoly plébániai hívôk elôtt, vagy a plébánossal szembeni ellenérzés, ha ezek elôreláthatólag nem szűnnek meg hamarosan; 4) a plébánosi kötelességek súlyos megsértése vagy elhanyagolása, mely figyelmeztetés után sem szűnik meg; 5) az anyagi javak rossz kezelése, ha ebbôl az egyháznak súlyos kára származik, feltéve, hogy a dolgot nem lehet másként orvosolni (1741. k.). Az elmozdítás lefolyása a következô: 3288 1) Ha a megyéspüspök megfelelô jeleket észlel, elôzetes vizsgálatot rendel el. 3289 2) Ha ennek során kitűnik, hogy kellô ok van az elmozdításra, a püspöknek meg kell vitatnia az ügyet két plébánossal, akiket az erre a célra a papi szenátus által tartósan kijelölt személyek közül választ ki[283]. 3290 3) Ha ezután indokoltnak véli az elmozdítást, atyailag tanácsolnia kell a plébánosnak, hogy tizenöt napon belül mondjon le. Ez a felszólítás csak akkor érvényes az eljárás szempontjából, ha az okokat és a fennállásukat igazoló érveket is megjelöli benne. Ha a törvénnyel nem ellenkezik, a püspök elfogadhat feltételhez kötött lemondást is, de nem köteles erre (1743. k.). 3291 4) A továbbiakban az ügy menete a plébános magatartásától függ. Ha a plébános tizenöt napon belül nem válaszol, a püspöknek meg kell ismételnie a felszólítást, új határidô megadásával. Ha ezután sem válaszol határidôre, s a püspök biztosan tudja, hogy az illetô a második felszólítást megkapta (vö. 54--56. k.), vagy ha indoklás nélkül megtagadja a lemondást, a püspöknek ki kell adnia az elmozdító határozatot (1744. k.). 3292 5) Ha a plébános válaszol és vitatja az okot és az érveket, melyekre épül, de ellenérveit a püspök nem tartja kielégítônek, fel kell szólítania a plébánost, hogy -- az iratokba való betekintés után - - írásban adja be ellenvetéseit és esetleges bizonyítékait. E felhívás az eljárás érvényességéhez szükséges (1754. k. 1). 3293 6) Ezután -- ha szükséges, a vizsgálat kiegészítésével -- a püspöknek újra meg kell vitatnia a dolgot a két plébánossal, akiket az ügyben már korábban is meghallgatott. Ha az ô részvételük lehetetlen, más plébánosokat kell erre kijelölnie. E megbeszélésre is az érvényességhez van szükség (1745. k. 2). 3294 7) Ezt követôen a püspöknek azonnal határozatban el kell döntenie az ügyet. Ha az érintett érvei meggyôzték, ez egyszerű lezáró határozat[284]. Ellenkezô esetben elmozdító határozat (1745. k. 3). 3295 8) Ha a plébános az elmozdítás ellen felfolyamodik, amíg ez függôben van, nem folytathatja a plébánia vezetését (vö. 143. k. 2. §), hiszen ilyenkor a felfolyamodásnak csak annyiban van a végrehajtást felfüggesztô hatása, hogy az ügy eldöntéséig a püspök más teljes jogú plébánost nem nevezhet ki, hanem kormányzó útján (1747. k., 539--540. k.) kell ellátnia a plébániát. 3296 Az elmozdított plébánosnak tartózkodnia kell a plébánosi feladat gyakorlásától, mielôbb szabaddá kell tennie a plébánia épületét, minden a plébániával kapcsolatos dolgot át kell adnia annak, akire a püspök a plébániát bízta (1747. k. 1. §). Ha pedig beteg, s nem lehetne az épületbôl kellemetlenség nélkül elhelyezni, a püspöknek meg kell hagynia neki az épület (akár kizárólagos) használatát, amíg ez a szükség fennáll (1747. k. 2. §). 3297 A fenti eljárással elmozdított plébánosról a püspöknek gondoskodnia kell, akár más hivatal rábízásával, akár nyugdíjjal, a helyzetnek és a körülményeknek megfelelôen (1746. k.). b. Az áthelyezés 3298 A plébános más plébániára vagy egyéb hivatalba való áthelyezésének (vö. 190--191. k.) indoka nem feltétlenül kár elkerülése, hanem az egyház szükséglete, haszna, illetve a lelkek java, pl. egy fontosabb vagy sajátos hivatal ellátása (1748. k.).Ha a plébános az áthelyezéssel -- akár csak szóbeli püspöki jelzés után -- eleve egyetért, nincs szükség formális eljárásra[285]. Ellenkezô esetben az alábbi eljárást kell követni: 3299 1) A püspöknek írásban fel kell szólítania a plébánost, egyezzék bele Isten és a lelkek iránti szeretetbôl az áthelyezésbe (1748. k.). A lelkek javán kívül más konkrét indokot a püspök nem tartozik felhozni. 3300 2) Ha a plébános erre nem hajlandó, indokait írásban kell benyújtania (1749. k.). Ha nem válaszol vagy nem hoz fel indokokat, azonnal szabályosan áthelyezhetô (az 1744. k. 2. § analógiájára). 3301 3) Ha a püspök az indoklással ellátott írásbeli ellenkezés ellenére fenntartja áthelyezési szándékát, az érveket meg kell vitatnia két plébánossal, akiket az áthelyezési ügyekre jelöltek ki (1750. k., vö. 1742. k. 1. §, lásd fent). 3302 4) Ha a püspök ezután is ragaszkodik az áthelyezéshez, újra fel kell szólítania a plébánost (1750. k.). 3303 5) Ha a plébános tovább ellenkezik, a püspök kiadhatja az áthelyezô határozatot, jelezve, hogy meghatározott idô elteltével a plébánia meg fog ürülni (akkor is, ha a volt plébános nem foglalja el új hivatalát; 1751. k. 1. §, vö. 191. k. 1. §). 3304 6) Ha ez a határidô eredménytelenül telt el, a püspök ki kell, hogy nyilvánítsa a plébánia megüresedését (1751. k. 2. §). 3305 Áthelyezési ügyekben a felfolyamodás és a hivatal, illetve a hozzá tartozó dolgok és a lakás átadásával kapcsolatban az elmozdításról szóló megfelelô elôírást (1747. k.) kell alkalmazni. Ennek során meg kell tartani a kánoni méltányosságot -- gyakorlatilag fôként a volt plébánossal szemben, hiszen az eljárásra nem az ô hibája miatt kerül sor --, legfôképpen pedig figyelembe kell venni a legmagasabb egyházi közérdeknek, a lelkek üdvösségének a szempontját. Ezért ügyelni kell arra, hogy az intézkedés sem az érintett pap, sem a plébániai közösség számára ne okozzon botrányt vagy lelki kárt[286], de ne sérüljön a lelkek gondozásának átfogóbb érdeke sem, melyet elsôsorban a püspöknek kell képviselnie. A.M.D.G. ======================================================================== IRODALOM ALAPVETÔ IRODALOM 1. Bibliográfiák ANDRÉS GUTIERREZ, D. X., Bibliographia systematica de iure religiosorum communi seu universali pro decennio 1970--1979, in ComRelMiss 62 (1981) 157--192, 237--288. BÁNK J., Kánoni jog, I, Bp. 1960, 88--103, 207--215. CONTE A CORONATA, M., Institutiones iuris canonici, V, Taurini 1947, 67- -147. FÜLÖP T., Magyar egyházjogi bibliográfia 1964--1989, Bp. 1990. FÜLÖP T., Magyar katolikus egyházjogi bibliográfia 1917--1998, szerk. RIHMER Z. (Studia Theologica Budapestinensia 22), Bp. 2000. GRUPPO ITALIANO DOCENTI DI DIRITTO CANONICO, Bibliografia canonistica a schede, Milano 1988 kk. MOSCHETTI, G., Bibliographia iuris canonici ex ephemeridibus ab a. 1918 ad a. 1934, Romae 1942 (1. kiadása: Apol 14, 1941, 121--415). URRUTIA, F. J., Bibliographia de libro III CIC, in Per 76 (1987) 525-- 572. VERMEER, P., Conspectus bibliographicus ab anno 1934 ad annum 1954, in Apol 32 (1959) 401--429; 34 (1961) 415--444; 35 (1962) 170--204, 374--384. Rendszeresen és bizonyos teljesség igényével közöl félévenként kánonjogi szakbiblio- gráfiát az Archiv für katholisches Kirchenrecht (Európára nézve gyakorlatilag teljes) és a Canon Law Abstracts (cikkbibliográfia tartalmi összefoglalókkal) c. folyóirat. Keleti egyházjogi bibliográfia található évente a Folia Canonica c. folyóiratban (1998 kk.). Ugyancsak periodikus a Bibliografia IDG. Rassegna automatica di dottrina giuridica. Sezione B. Diritto canonico ed ecclesiastico, Milano 1979 kk. és a Repertoire des institutions chrétiennes, Strasbourg 1966/67-- 1995. Ez utóbbi kiadványnak külön számai is vannak, melyek egy-egy témáról tartalmaznak bibliográfiát. Szintén elég teljes az Ephemerides Theologicae Lovanienses és a Revista Espańola de Derecho Canónico c. folyóiratok egyházjogi bibliográfiája. Egyházjogtörténeti bibliográfia jelent meg évente a Bulletin of Medieval Canon Law. New series c. folyóiratban (Berkeley 1971--1991). Azóta hasonló periodikus bibliográfiát közöl a Rivista Internazionale di Diritto Comune, Roma-- Erice 1990 kk. 2. Egyházjogtörténet (alapvetô általános művek) BERMAN, H., Law and Revolution, Cambridge, Mass. 1983. ERDÔ, P., Storia della scienza del diritto camonico. Una introduzione, Roma 1999. UA., Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici I/1), Bp. 1998. UA., Egyházjog a középkori Magyarországon, Bp. 2001. UA., Die Quellen des Kirchenrechts. Eine geschichtliche Einführung (Adnotationes in Ius Canonicum 23), Frankfurt am Main 2002. FEINE, H. E., Kirchliche Rechtsgeschichte, I, Die Katholische Kirche, [5]Köln--Wien 1972. FERME, B. E., Introduzione alla Storia del Diritto Canonico. I--Il Diritto Antico fino al Decretum di Graziano (Quaderni di Apollinaris), Roma 1998. FOURNIER, P.,--LE BRAS, G., Histoire des Collections Canonoques en Occident depuis les Fausses Décrétales jusqu'au Décret de Gratien, I--II, Paris 1932 (uny. Aalen 1972). GARCÍA Y GARCÍA, A., Historia del derecho canonico, I, El Primer Milenio, Salamanca 1967. GAUDEMET, J., La formation du droit séculier et du droit de l'Église aux IV--Ve sičcles, Paris 1979. UA., Les sources du droit de l'Église en Occident, du IIe au VIIe sičcle, Paris 1985. UA., Les sources du droit canonique. VIIIe--XXe sičcle, Paris 1993. UA., Storia del diritto canonico. Ecclesia et Civitas, Cinisello Balsamo 1998. Handbuch der Quellen und Literatur der neueren europäischen Privatrechtsgeschichte, Hrsg. COING, H., I--III/5, München 1973-- 1988. HEGGELBACHER, O., Geschichte des frühchristlichen Kirchenrechts bis zum Konzil von Nizäa, 325, Freiburg 1974. HINSCHIUS, P., System des katholischen Kirchenrechts mit besonderer Rücksicht auf Deutschland, I--VI, Berlin 1869--1897 (uny. Graz 1959). Histoire du Droit et des Institutions de l'Église en Occident, ed. LE BRAS, G.--GAUDEMET, J. Paris 1955 kk. Ius Romanum Medii Aevi, auspice Collegio Antiqui Iuris Studiis provehendis, Milano 1960 kk. KÉRY, L., Canonical collections of the early middle ages (ca. 400-- 1140). A bibliografical guide to the manuscripts and literature (History of medieval canon law 1), Washington, DC 2000. KUTTNER, S., Repertorium der Kanonistik (1140--1234), I, Cittŕ del Vaticano 1937 (uny. Roma 1972); kiegészítése BERTRAM, M., Some Additions to the ,,Repertorium der Kanonistik'', in Bulletin of Medieval Canon Law 4 (1974) 9--16. MAASSEN, F., Geschichte der Quellen und der Literatur des canonischen Rechts im Abendlande, I, Die Rechtssammlungen bis zur Mitte des 9. Jahrhunderts, Graz 1870 (uny. Graz 1956). Monumenta iuris canonici, 1965 kk. (az Institut of Medieval Canon Law gondozásában jelenik meg; a kötetek kiadási helye kevés kivételtôl eltekintve a Vatikán; három sorozatra oszlik: A) Corpus Glossarum, B) Corpus Collectionum, C) Subsidia). PLÖCHL, W. M., Geschichte des Kirchenrechts, I--V, [2]Wien--München 1960--1969. SCHULTE, J. F., Die Geschichte der Quellen und Literatur des canonischen Rechts, I--III, Stuttgart 1875--80 (uny. Graz 1956). STICKLER, A. M., Historia iuris canonici latini, I, Historia fontium, Torino 1950 (uny. Roma 1974). Studia Gratiana, Post octava Decreti saecularia collectanea historiae iuris canonici, ed. STICKLER, A. M., Romae 1953 kk. SZUROMI SZ. A., A püspökökre vonatkozó egyházfegyelmi szabályok az Anselmi Collectio Canonumban (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici IV/1), Bp. 2000. UA., Egyházi intézménytörténet (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici I/5), Bp. 2003. Typologie des sources du moyen âge occidental, ed. GENICOT, L. Turnhout 1972 kk. VAN DE WIEL, C. History of Canon Law (Louvain Theological & Pastoral Monographs 5), Louvain 1991. VAN HOVE, A., Prolegomena ad Codicem iuris canonici, Mechliniae--Romae 1945 (Commentarium Lovaniense in Codicem iuris canonici, vol. I, tom. I). 3. Forráskiadások Az 1950 elôtt megjelent forráskiadványokról teljes képet ad A. M. STICKLER (Historia iuris canonici). Az újabbakhoz lásd: ERDÔ P., Die Quellen des Kirchenrechts; a korai középkor gyűjteményeinek kiadásaihoz: L. KÉRY, Canonical Collections of the early middle ages. A nem egyetemes zsinatok szövegeinek kiadásairól és a róluk szóló irodalomról a teljességre törekvô bibliográfia: SAWICKI, J. T., Bibliographia synodorum particularium, Cittŕ del Vaticano 1967 (Monumenta Iuris Canonici, Ser. C, vol. 2); kiegészítése: UA., Supplementum ad bibliographiam synodorum particularium, in Traditio 24 (1968) 508--511; 26 (1970) 470--478; Bulletin of Medieval Canon Law 2 (1972) 91--100; 4 (1974) 87--92; 6 (1976) 95--100. Források használatát segítô repertórium CD-ROM-on: FOWLER-MAGERL, L., Kanones. Version 1.0, Piesenkofen 1998. A középkori kánonjogi források és irodalom interneten elérhetô bibliográfiája: http://faculty.cua.edu/pennington/ (Kenneth Pennington professzor összeállítása). a) Hivatalos közlöny Acta Sanctae Sedis, Romae 1867--1908 (uny. New York 1969, 42 kötetben és Cittŕ del Vaticano 1969; eleinte magánjellegű, 1904-ben hitelesnek minôsítették). Acta Apostolicae Sedis, Romae 1909 kk. b) Pápai és zsinati rendelkezések egyetemes kiadásai Magnum Bullarium Romanum, Graz 1964 kk. (Változatlan utánnyomás, mely A. Tomassetti 1857--1872-es torinói kiadása alapján készült, de ehhez hozzáfűzi a kiegészítésképpen A. Barbieri által Pratóban 1843--1867-ben kiadott és A. Barbieri--A. Spetia--R. Segreti által Rómában 1835--1857-ben megjelentetett folytatásait is; a pápák leveleit 440-tôl 1830-ig tartalmazza). BERNASCONI, A. M., Acta Gregorii Papae XVI, I--IV, Romae 1901--1904. Pii IX Pontificis Maximi Acta, I--IX, Romae 1854--1878. Leonis XIII Pontificis Maximi Acta, I--XXIII, Romae 1881--1905. Pii X Pontificis Maximi Acta, I--V, Romae 1905--1915 (a pápai leveleket 1909-ig tartalmazza). Az Acta Sanctae Sedis, majd 1909-tôl az Acta Apostolicae Sedis nemcsak a pápai rendelkezéseket, hanem az Apostoli Szentszék más jogszabályait is közli. HARDOUIN, J., Acta Conciliorum et epistolae decretales ac Constitutiones Summorum Pontificum usque ad annum 1714, I--XII, Parisiis 1714--1715. MANSI, J. D., Sacrorum Conciliorum nova et amplissima collectio, I-- LIII, Graz 1960--1962 (Változatlan utánnyomás, mely a mű Paris-- Leipzig--Arnheim kiadási hellyel 1901--1927-ben megjelent utolsó kiadásáról készült, és magában foglalja J. B. Martin és L. Petit ,,Collectio Conciliorum recentium Ecclesiae universae'' c. kiegészítô művét is; az index a XXXVI a. számú kötetben van). Collectio Lacensis, Acta et decreta conciliorum recentiorum usque ad annum 1870, I--VII, Friburgi Br. 1870--1890. SCHWARTZ, E.--STRAUB, J., Acta conciliorum oecumenicorum. I, 1--5. Concilium Universale Ephesinum, Berolini 1922--1929; II, 1--6. Concilium Universale Chalcedonense, Berolini 1932--1938; III. Collectio sabbaitica contra acephalos et origenistas destinata, Berolini 1940; IV, 1--2. Concilium Universale Constantinopolitanum sub Justiniano habitum, Strassburg 1914, Berlin 1971. ALBERIGO, J.--DOSSETTI, J. A.--JOANNOU, P. P.--LEONARDI, C.--PRODI, P. (ed.) Conciliorum Oeccumenicorum Decreta, [3]Bologna 1973. c) A Római Kúria intézkedései Az egyes dikasztériumok fôbb rendeletgyűjteményei: BRUNO, J., Codicis iuris canonici interpretationes authenticae, I--II. Cittŕ del Vaticano 1935--1950. Bullarium Pontificium S. Congr. de Propoganda Fide. I--VIII, Romae 1839- -1858 (R. de Martinis gondozásában átdolgozott kiadása jelent meg Rómában 1888-tól 1897-ig). Decreta Authentica Congregationis Sacrorum Rituum ex actis eiusdem collecta eiusque auctoritate promulgata, I--V, Romae 1898--1901; Appendix, I--II, Romae 1912--1927 (a határozatokat 1926-ig tartalmazza). Index librorum prohibitorum Leonis XIII S. Pontificis auctoritate recognitus S. D. N. Pii Papae XII iussu editus, Romae 1940 (hatályát vesztette 1966. VI. 14-én: AAS 58, 1966, 445). PALOTTINI, S., Collectio omnium conclusionum et resolutionum quae in causis propositis apud S. C. Card. S. Conc. Tridentini Interpretum prodierunt ab eius institutione a. 1564 ad a. 1860, I--XVII, Romae 1868--1893. Sacrae Romanae Rotae Decisiones seu Sententiae, Romae 1912 kk. (hivatalos kiadás, mely a döntvényeket 1909-tôl tartalmazza, az ítéleteket a legutóbbi idôkig 10 év késéssel közölte); frissebb döntéseket fôként a Monitor Ecclesiasticus c. folyóiratban találunk. Thesaurus Resolutionum S. Congregationis Concilii, Urbini 1739 -- Romae 1908 (a 167 kötetbôl álló sorozat egyes részei több kiadásban jelentek meg, a benne közölt döntések az 1718-tól 1908-ig terjedô idôbôl valók). Némely dikasztérium döntéseit és egyes aktáit saját informatív folyóiratában publikálja. Ilyen pl. a Communicationes (CIC reviziós bizottság, majd a Pápai Törvénymagyarázó Tanács, legújabban pedig a Törvényszövegek Pápai Tanácsa, 1968 kk.), a Nuntia (Keleti Kódexet átdolgozó bizottság, 1975--1990), a Notitiae (Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció, 1965 kk.), az Informationes (A Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja, 1974 kk.), a Seminarium (Katolikus Nevelés Kongregációja, 1961 kk.) vagy az On the Move (Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa, 1971 kk.). GASPARRI, P.--SERÉDI, J., Codicis Iuris Canonici Fontes, I--IX, Romae 1923--1939 (különösen a kongregációk rendeletei szempontjából értékes, 1947-tôl utánnyomása is megjelent). d) A legfôbb törvénygyűjtemények Codex Iuris Canonici, Romae 1917 (teljes egészében hiteles kiadás, elôször az AAS-ben jelent meg). Codex Iuris Canonici Pii X Pontificis Maximi iussu digestus Benedicti Papae XV auctoritate promulgatus. Fontium annotatione et indice analytico-alphabetico ab Em.o Petro Card. Gasparri auctus, Typ. Pol. Vat. 1974. Codex Iuris Canonici, Cittŕ del Vaticano 1983 (teljes egészében hiteles kiadás, elôször az AAS-ben jelent meg; fordításaihoz lásd alább 7, a). Codex Iuris Canonici auctoritate Ioannis Pauli PP. II. promulgatus. Fontium annotatione et indice analytico-alphabetico auctus, Cittŕ del Vaticano 1989. Enchiridion Vaticanum, I--XVII, (+ 2 pótkötet), Bologna 1976--2000 (a II. Vatikáni Zsinat határozatait és az azóta kiadott szentszéki jogszabályokat és más dokumentumokat hozza 1962-tôl 1998-ig olasz fordítással együtt). FRIEDBERG, A., Corpus Iuris Canonici, I--II, Lipsiae 1879--1881 (uny. Graz 1959). OCHOA, X., (1994-tôl) ANDRÉS GUTIÉRREZ, D., Leges Ecclesiae post Codicem Iuris Canonici editae, I--VIII, Roma 1966--1998 (anyaga 1917-tôl 1995-ig terjed). e) A keleti egyházjog néhány egyetemes forrásgyűjteménye Az egyes rítusok jogforrásairól még mindig a legjobb általános felsorolást adja COUSSA, A., Epitome praelectionum de iure ecclesiastico orientali, I, Cryptaeferratae 1948, 103--201. Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium, Cittŕ del Vaticano 1990 (teljes egészében hiteles kiadás, elôször az AAS-ben jelent meg). Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium Auctoritate Ioannis Pauli PP. II Promulgatus Fontium Annotatione Auctus, ed. Pontificium Consilium de Legum Textibus Interpretandis, Cittŕ del Vaticano 1995. Codificazione canonica orientale, Fonti, 1930 kk; Serie II, 1935 kk; Serie III, 1943 kk. (a Szentszék kiadásában különbözô helyeken megjelenô sorozat gondozója újabban a Pontificia Commissione per la Redazione del Codice di Diritto Canonico Orientale volt, eddig több mint 50 kötet látott napvilágot). A szövegkiadási munkáról lásd A. L. TAUTU, Relazione sulla stampa della series III della Fonti della codificazione orientale, in Nuntia 3 (1976) 96--100; L. GLINKA, Resoconto sulla pubblicazione delle fonti della codificazione orientale, in Nuntia 10 (1980) 119--128; vö. SZABÓ P., A keleti kodifikáció története, in Athanasiana 12 (2001) 95-- 114; 13 (2001) 101--121. PITRA, J. B., Iuris ecclesiastici graecorum historia et monumenta, I-- II, Romae 1864--1868 (uny. Roma 1963) [a dokumentumokat a IX. sz- ig közli]. f) Konkordátumok CORRAL, C.--CARVAJAL, J. G. M., Concordatos vigentes, I--II, Madrid 1981. MERCATI, A., Raccolta di Concordati su materie ecclesiastiche tra le Santa Sede e le autorita civili, I--II, Cittŕ del Vaticano 1954. MARTIN DE AGAR, J. T., Raccolta di Concordati 1950--1999, Cittŕ del Vaticano 2000. UA., I Concordati del 2000, Cittŕ del Vaticano 2001. 12. 30. Új konkordátumok találhatók pl. Ochoa gyűjteményében is. g) Magyar helyi egyházjogforrások BATTHYÁNY, I., Leges ecclesiasticae regni Hungariae et provinciarum adiacentium, I--III, Claudiopoli 1785--1827. PÉTERFFY, C., Sacra Concilia Ecclesiae Romano-Catholicae in regno Hungariae, I--II, Posonii 1741. Az újabb helyi zsinatokat hozzák az általános zsinati gyűjtemények (Mansi, Collectio Lacensis), az 1858-as esztergomi tartományi, az 1863- as kalocsai tartományi zsinat és néhány egyházmegyei zsinat (pl. Esztergom 1860) határozatai, valamint a Codex kiadása után tartott 13 egyházmegyei zsinat (Vác 2, Székesfehérvár 2, Veszprém 2, Kalocsa, Gyôr, Pécs, Nagyvárad--Szatmár, Szombathely, Pannonhalma, Esztergom) rendelkezései külön jelentek meg, vö. PAPP, GY., Egyházmegyei zsinati jogalkotás Magyarországon a CIC óta, Nyíregyháza 1942. Az 1991-es pápalátogatás óta tartott egyházmegyei zsinatok kiadásai: Esztergom- Budapesti Fôegyházmegye zsinati könyve, Budapest 1994; A Szeged-Csanádi Egyházmegyei Zsinat könyve, Szeged 1995; A Váci Egyházmegye zsinati könyve, Vác 1995--1996; A Veszprémi Fôegyházmegye zsinati könyve, Veszprém 1996; Az Egri Fôegyházmegye zsinati könyve, Eger 1996; A Debrecen--Nyiregyházi Egyházmegye elsô zsinata. Zsinati dokumentumok, Debrecen 2000; A Szombathelyi Egyházmegye Zsinati Könyve, Szombathely 2000; A Kalocsa--Kecskeméti Fôegyházmegye Szinódusának munkadokumentuma, h. n. [Kalocsa] 1995. HOLLÓS J., Körlevelekben közölt rendelkezések, 1950--1979, [Nyíregyháza] 1979. PAPP GY., A Magyar Görögkatolikus Egyház partikuláris jogforrásai, Bp. 1943 (a forrásokat csak jegyzék, regeszta módjára s nem teljes szöveggel közli). SEMPTEY L., Excerpta e litteris circularibus dioecesanis ab anno 1919 usque ad annum 1938 incl. ad clerum Archidioecesis Strigoniensis dimissis, Budapestini 1939. SIPOS I., A pécsegyházmegyei határozmányok és rendeletek tára, Pécs 1912. Az egyházmegyei és püspökkari rendelkezéseket az egyházmegyei és püspökkari körlevelek vagy külön kiadványok közlik. Ezek használatát egyes egyházmegyék és idôszakok vonatkozásában önállóan megjelent mutatók könnyítik meg, pl. Index generalis circularium litterarum dioecesanorum ab anno 1897 usque ad annum 1936 incl. ad clerum Archidioecesis Strigoniensis dimissarum, Budapestini 1939. THEINER, A., Vetera Monumenta Historica Hungariam Sacram illustrantia, I--II, Romae 1859--1860 (fôként a pápai leveleket, köztük jelentôs privilégiumokat közöl az 1216-tól 1526-ig terjedô idôbôl). 4. Lexikonok a) Kánonjogi szaklexikonok CHIAPPETTA, L., Dizionario del nuovo Codice di diritto canonico. Prontuario teorico-pratico, Napoli 1986. Dictionnaire de droit canonique, ed. NAZ, R., I--VII, Paris 1935--1965. Diccionario de Derecho Canonico, ed. CORRAL, C., Madrid 1989. Dictionarium morale et canonicum, ed. PALAZZINI, P., I--IV, Romae 1962- -1964. FERRARIS, L., Prompta Bibliotheca canonica, iuridica, moralis, theologica, I--IX. Romae 1899. Lexikon für Kirchen- und Staatskirchenrecht, Hrsg. CAMPENHAUSEN, A.-- RIEDEL-SPANGENBERGER, I.--SEBOTT, R., Paderborn 2000 kk. Nuovo dizionario di diritto canonico, ed. CORRAL, C.--DE PAOLIS, V.-- GHIRLANADA, G., Cinisello Balsamo 1993. b) Általános teológiai és jogi lexikonok pl. Állam- és Jogtudományi Enciklopédia, szerk. SZABÓ I., I--II, Bp. 1980. Dictionnaire de théologie catholique, I--XXXII, Paris 1903--1970. Dizionario degli Istituti di Perfezione, Roma 1974 kk. Dizionario dei Concili, I--IV, Roma 1963--1968. Enciclopedia cattolica, I--XII, Cittŕ del Vaticano 1949--1954. Enciclopedia del diritto, Milano 1958 kk. (részletes egyházjogi szakcikkekkel). Enciclopedia giuridica, Roma 1988 kk. Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, Hrsg. ERLER, A.-- KAUFMANN, E., I--V, Berlin 1971--1996. Katolikus Lexikon, szerk. BANGHA B., I--IV, Bp. 1931--1933. Lexikon für Theologie und Kirche, Hrsg. HÖFER, J.--RAHNER, K., I--XIV, [2]Freiburg Br. 1957--1968. Lexikon für Theologie und Kirche, Hrsg. KASPER, W., I--X, 3Freiburg Br. 1993--2001. Magyar jogi lexikon, szerk. MÁRKUS D., I--VI, Bp. 1898--1907. Magyar Katolikus Lexikon, szerk. DIÓS I.--VICZIÁN J., Bp. 1993 kk. New Catholic Encyclopedia, I--XVII, New York 1967--1979. Novissimo Digesto Italiano, I--XXII, Torino 1958--1980. Nueva Enciclopedia Jurídica, Barcelona 1950 kk. Reallexikon für Antike und Christentum, Stuttgart 1950 kk. Staatslexikon, Freiburg--Basel--Wien 1985 kk. Theologische Realenzyklopädie, Berlin 1976 kk. 5. Szótárak, indexek a) Az 1917 elôtti joghoz GERMOVNIK, F., Indices Corporis Iuris Canonici, ed. altera, a M. THÉRIAULT recognita, Ottavae 2000. OCHOA, X.--DIEZ, A., Indices canonum, titulorum et capitolorum Corporis iuris canonici (Universa Bibliotheca Iuris, Subsidia I), Roma 1964. REUTER, T.--SILAGI, G., Wortkonkordanz zum ,,Decretum Gratiani'' (Monumenta Germaniae Historica, Hilfsmittel 10), I--V, München 1990. b) Az 1917-es CIC-hez KÖSTLER, R., Wörterbuch zum CIC, München 1930. LAUER, A., Index verborum Codicis Iuris Canonici, Cittŕ del Vaticano 1941. c) A II. Vatikáni Zsinathoz DELHAYE, P.--GUERET, M.--TOMBEUR, P., Concilum Vaticanum II: Concordance, Index, Listes de fréquence, Tables Comparatives, Louvain 1974. Indices verborum et locutionum decretorum Concilii Vaticani II, a cura dell'Istituto per le Scienze religiose di Bologna. (Testi e ricerche di Scienze religiose) Firenze, 1968 kk. OCHOA, X., Index verborum cum documentis Concilii Vaticani Secundi, Roma 1967. d) Az 1983-az CIC-hez ERDÔ P., Latin--magyar egyházjogi kisszótár (Studia Theologia Budapestinensia 6), Bp. 1993. OCHOA, X., Index verborum ac locutionum Codicis iuris canonici, Cittŕ del Vaticano 1984. ZAPP, H., Codex Iuris Canonici. Lemmata. Stichwortverzeichnis, Freiburg 1986. e) A CCEO-hoz FÜRST, C. G., Canones Synopse zum Codex iuris canonici und Codex canonum ecclesiarum orientalium, Freiburg Br. 1992. ZUZEK, I., Index analyticus Codicis Canonum Ecclesiarum Orientalium (Kanonika 2), Roma 1992. 6. Régebbi általános kézikönyvek a) Fôbb tudományos kézikönyvek az 1917-es CIC után ABBO, J. A.--HANNAN, J. D., The Sacred Canons, I--II, St. Luis--London 1957. AUGUSTIN, C., A Commentary on the new Code of canon law, I--VIII, London 1925--1928. BÁNK J., Kánoni jog, I--II, Bp. 1960--1962. BLAT, A., Commentarium textus CIC, I--V. Romae 1921--1938. CABREROS, M.--ALONSO LOBO, A.--ALONSO MORAN, S.--MIGUÉLEZ, L.--GARCIA BARBERENA, T., Comentarios al Código de Derecho Canónico, I--IV, Madrid 1964. CAPPELLO, F. M., Summa iuris canonici, Romae I, [5]1951; II, [5]1951; III [3]1948. UA., Tractatus canonico-moralis de sacramentis, Romae I, [6]1953; II, [5]1947; III [3]1949; IV [3]1947; V [5]1943. CICOGNANI, H.--STAFFA, D., Commentarium ad librum I Codicis iuris canonici, I--II, Romae 1939--1942. CHELODI, J.--CIPROTTI, P., Ius canonicum de personis, [3]Vicenza-- Trento 1942. UA., De matrimonio, [5]Vicenza 1947. UA., De delictis et poenis et de iudiciis criminalibus, [5]Vicenza 1947. CONTE A CORONATA, M., Institutiones iuris canonici, Torino, I--IV, [4]1950--1956; V, [3]1952; Introductio. Ius publicum ecclesiasticum, [3]1948; De sacramentis, I--II, [2]1949--51; III, [3]1957. JONE, H., Gesetzbuch der lateinischen Kirche, I--III, Paderborn 1950-- 1953. MAROTO, P., Institutiones iuris canonici ad normam novi Codicis, I-- II/1, Madrid 1918--1919. MICHIELS, G., Normae generales iuris canonici, I--II, Paris 1949. UA., Principia generalia de personis in Ecclesia, Paris 1955. UA., De delictis et poenis, I, II--III, Paris 1961. REGATILLO, Z. F., Institutiones iuris canonici, I--II, [6]Santander 1961. SÄGMÜLLER, J. B., Lehrbuch des katholischen Kirchenrecht, I/1--4, [4]Freiburg Br. 1925-- 1934. SIPOS, S.[I.]--GÁLOS, L., Enchiridion iuris canonici, [7]Romae 1960. SIPOS I.--GÁLOS L., A katolikus házasságjog rendszere a Codex Iuris Canonici szerint, [4]Bp. 1960. Traité de droit canonique, ed. NAZ, R., I--IV, [2]Paris 1956. VAN HOVE, A., Commentarium Lovaniense in Codicem Iuris Canonici, Mechliniae--(Romae), I/1, [2]1945; I/2--5, 1930--1939. VERMEERSCH, A.--CREUSEN, J., Epitome iuris canonici, Mechliniae--Romae, I, [8]1963; II, [7]1954; III, 71956. WERNZ, F. X.--VIDAL, P., Ius canonicum, Romae, I, [2]1952; II, [3]1943; III, 1933; IV/1, 1934; IV/2, 1935; V, [3]1946; VI, [2]1949; VII, [2]1951. b) A Zsinat után átdolgozott klasszikus kézikönyvek DEL GIUDICE, V., Nozioni di diritto canonico [12]Milano 1970. MÖRSDORF, K., Lehrbuch des Kirchenrechts auf Grund des Codex Iuris Canonici, München--Paderborn--Wien, I, [11]1964; II, [12]1967; III, [11]1979. c) A Zsinat után írt fôbb általános kézikönyvek Corso di diritto canonico, I--II, Brescia 1975--1976 (az 1974-ben Pamplonában megjelent spanyol mű bôvített fordítása). Grundriss des nachkonziliaren Kirchenrechts, Hrsg. LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H., Regensburg 1980. HERVADA, J.--LOMBARDIA, P., El Derecho del Pueblo de Dios, Pamplona, I, 1970; III/1, 1973. Il diritto nel mistero della Chiesa (Quaderni di ,,Apollinaris'' 1--4), I--IV, Roma 1979--1981. NEUMANN, J., Grundriss des katholischen Kirchenrechts, Darmstadt 1981. d) Néhány Zsinat utáni összefoglaló mű az egyházjog egyes területeirôl Curso de Derecho matrimonial y procesal para profesionales del foro (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios), Salamanca 1975 kk. FEDELE, P., Lezioni di diritto patrimoniale canonico, Roma 1977. MOSIEK, U., Verfassungsrecht der Lateinischen Kirche, I--III, Freiburg Br. 1975--1978. UA., Kirchliches Eherecht, 3Freiburg 1976. NAVARRETE, U., Quaedam problemata actualia de matrimonio, [3]Romae 1980. PIŃERO CARRION, J. M., El dinero de la Iglesia, Salamanca 1980. 7. Az 1983-as CIC irodalma a) Kommentált szövegkiadások és fordítások Az Egyházi Törvénykönyv. A Codex Iuris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal, szerkesztette, fordította és a magyarázatot írta ERDÔ P., Bp. 1985; negyedik, javított és bôvített kiadás, Bp. 2001. CHIAPPETTA, L., Il Codice di diritto canonico. Commento giuridico- pastorale, I--II, Napoli 1988; második kiadás három kötetben, Napoli 1996. Codice di Diritto Canonico Commentato, a cura della Redazione di Quaderni di Diritto Ecclesiale, Milano 2001. Código de Derecho Canónico. Edición bilingüe comentada, dir. ECHEVERRIA, L., Madrid 1983 (azóta számos újabb kiadás, francia fordítás: Paris 1989). Código de Derecho Canónico. Edición anotada, a cargo de LOMBARDIA, P.-- ARRIETA, J. I., Pamplona 1983 (több kiadás, katalán, olasz, francia, angol fordítás). Código de Derecho Canónico. Edición bilingüe, fuentes y comentarios de todos los cánones, dir. BENLLOCH POVEDA, A., Valencia 1993 (azóta több új kiadás). Comentario exegético al Código de Derecho Canónico, dir. MARZOA, A.-- MIRAS, J.--RODRIGUEZ-OCAŃA, R., I--V, Pamplona 1996. Commento al Codice di diritto canonico, a cura di PINTO, P. V., Roma 1985; második, jelentôsen átdolgozott kiadás (Corpus Iuris Canonici I): Cittŕ del Vaticano 2001. Münsterischer Kommentar zum Codex Iuris Canonici unter besonderer Berücksichtigung der Rechtslage in Deutschland, Österreich und der Schweiz, Hrsg. LÜDICKE, K., Essen 1985 kk. The Canon Law. Letter and Spirit. A practical guide to the Code of Canon Law, ed. SHEEHY, G.--BROWN, R.--KELLY, D.--MCGRATH, A., London 1995. The Code of Canon Law. A Text and Commentary, ed. CORIDEN, J. A.-- GREEN, T. J.--HEINTSCHEL, D. E., New York--Mahwah 1985. New Commentary on the Code of Canon Law, ed. BEAL, I. P.--CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J., New York--Mahwah 2000. b) Fôbb általános kézikönyvek AAVV., Il diritto nel mistero della Chiesa, I--III, [2-3]Roma 1990-- 1995. AAVV., La nuova legislazione canonica. Corso sul Nuovo Codice di diritto canonico 14--25 febbraio 1983 (Studia Urbaniana 19), Roma 1983. AAVV., Manual de Derecho Canónico, Pamplona 1988; (azóta több kiadás). AAVV., Nuevo Derecho Canónico. Manual universitario (BAC 445), Madrid 1983. AYMANS, W.--MÖRSDORF, K., Kanonisches Recht. Lehrbuch aufgrund des Codex Iuris Canonici, Paderborn 1991 kk. Droit canonique, dir. VALDRINI, P., Paris 1989; második kiadás: Paris 1999. GHIRLANDA, G., Il diritto nella Chiesa mistero di comunione. Compendio di diritto ecclesiale, Cinisello Balsamo -- Roma 1990. Handbuch des katholischen Kirchenrechts, hrsg. LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H., Regensburg 1983; zweite, grundlegend neubearbeitete Auflage, Hrsg. LISTL, J.--SCHMITZ, H., Regensburg 1999. HUELS, J. M., The Pastoral Companion. A Canon Law Handbook for Catholic Ministry, [2]Quincy, IL 1995. La normativa del nuovo codice, a cura di CAPPELLINI, E., Brescia 1983. PARALIEU, R., Guide pratique du Code de droit canonique. Notes pastorales, Paris 1985. PAZHAYAMPALLIL, T., A Commentary on the new Code of Canon Law, Bangalore 1985. PIŃERO CARRION, J. M., La ley de la Iglesia. Instituciones Canónicas, I- -II, Madrid 1985--1986. RUF, N., Das Recht der katholischen Kirche nach dem neuen Codex Iuris Canonici, für die Praxis erläutert, Freiburg--Basel--Wien 1983. SCHWENDENWEIN, H., Das neue Kirchenrecht. Gesammtdarstellung, Graz-- Wien--Köln 1983. SÉRIAUX, A., Droit Canonique (Droit politique et théorique), Paris 1996. c) Önálló tematikus kézikönyvekbôl álló sorozatok Il Codice del Vaticano II, Bologna 1983 kk. Le nuoveau droit ecclésial. Commentaire du Code de Droit Canonique, Paris 1988 kk. Quaderni della Mendola, a cura del Gruppo Italiano Docenti di Diritto Canonico, Milano 1994 kk. d) Általános művek az egyes jogterületekhez AZ ÁLTALÁNOS SZABÁLYOKHOZ AAVV., Teologia e diritto canonico (Studi Giuridici 12), Cittŕ del Vaticano 1987. BEYER, J., Dal Concilio al Codice. Il nuovo Codice e le istance del Concilio Vaticano II (Il Codice del Vaticano II). Bologna 1984. COCCOPALMERIO, F.--BONNET, P. A.--PAVONI, N., Perché un Codice nella Chiesa (Il Codice del Vaticano II), Bologna 1984. CORECCO, E., Théologie et droit canon. Écrits pour une nouvelle théorie générale du droit canon, ed. FECHTER, F.--WILDHABER, B.--LE GAL, P. (Studia Friburgensia N. S. 68), Fribourg 1990. ERDÔ, P., Fundamenta philosophico-theologica iuris canonici secundum Nicolaum Cusanum, in Per 79 (1990) 577--603. UA., Le basi teologiche del diritto canonico secondo le opere di John Henry Newman, in John Henry Newman. Lover of Truth. Academic Symposium and Celebration of the first Centenary of the Death of John Henry Newman, Rome 1991, 79--96 (= Cardinal John Henry Newman's Theology of Canon Law, in Studia Canonica 30 [1996] 117-- 132). UA., Az egyházjog teológiája intézménytörténeti megközelítésben (Egyház és Jog 2), Bp. [1995]. UA., Hivatalok és közfunkciók az Egyházban (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici III/5), Bp. 2003. ERRAZURIZ, C. J., Il diritto e la giustizia nella Chiesa. Per una teoria fondamentale del diritto canonico, Milano 2000. FELICIANI, G., Le basi del diritto canonico. Dopo il codice del 1983 (La nuova scienza), Bologna 1990. GARCÍA MARTÍN, J., Le norme generali del Codex Iuris Canonici, Roma 1995 (azóta több kiadás). HEIMERL, K.--PREE, H., Kirchenrecht. Allgemeine Normen und Eherecht, Wien--New York 1983. HERVADA, J., Introduzione critica al diritto naturale (Ateneo Romano della Santa Croce, Monografie giuridiche 2), Milano 1990. LABANDEIRA, E., Tratado de derecho administrativo canónico, Pamplona 1988. LOMBARDIA, P., Lezioni di diritto canonico. Introduzione. Diritto costituzionale. Parte generale, Milano 1985. MAY, G.--EGLER, A., Einführung in die kirchenrechtliche Methode, Regensburg 1986. Metodo, fonti e soggetti del Diritto Canonico, a cura di ARRIETA, J. I.- -MILANO, G. P., Cittŕ del Vaticano 1999. SEBOTT, R., Fundamentalkanonistik. Grund und Grenzen des Kirchenrechts, Frankfurt am Main 1993. URRUTIA, F. J., De normis generalibus. Adnotationes in Codicem: Liber I, Romae 1983. UA., Les normes générales. Commentaire des canons 1-203 (Le nouveau droit ecclésial), Paris 1994. AZ ALKOTMÁNYJOGHOZ AAVV., I laici nel diritto della Chiesa (Studi giuridici 14), Cittŕ del Vaticano 1987. AAVV., I laici nella ministerialitŕ della Chiesa (Quaderni della Mendola 8), Milano 2000. AAVV., La parrocchia (Studi Giuridici 43), Cittŕ del Vaticano 1997. AAVV., Lo stato giuridico dei ministri sacri nel nuovo Codex Iuris Canonici (Studi Giuridici 7), Cittŕ del Vaticano 1984. ARRIETA, J. I., Diritto dell'organizzazione ecclesiastica, Milano 1997. AYMANS, W., Kirchliche Vereinigungen. Ein Kommentar zu den vereinigungsrechtlichen Bestimmungen des Codex Iuris Canonici, Paderborn 1988. UA., Beiträge zum Verfassungsrecht der Kirche (Kanonistische Studien und Texte 39), Amsterdam 1991. BONNET, P. A.--GHIRLANDA, G., De christifidelibus. De eorum iuribus, de laicis, de consociationibus. Adnotationes in Codicem, Romae 1983. Chiese locali e cattolicitŕ. Atti del Colloquio internazionale di Salamanca 2--7 aprile 1991, a cura di LEGRAND, H.--MANZANARES, J.- -GARCÍA Y GARCÍA, A., Bologna 1994. COCCOPALMERIO, F., De paroecia, Roma 1991. Das konsoziative Element in der Kirche. Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, Hrsg. AYMANS, W.--GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H., St. Ottilien 1989. Die Bischofskonferenz. Theologischer und juridischer Status, Hrsg. MÜLLER, H.--POTTMEYER, H. J., Düsseldorf 1989. D'ONORIO, J. B., La nomination des Évęques. Procédures canoniques et conventions diplomatiques, Paris 1986. ERDÔ, P., Egyházi alkotmányjog, Bp. 1996. UA., Uffici e funzioni pubbliche nella Chiesa, in Anuario Argentino de Derecho Canónico 3 (1996) 47--105. UA., Osservazioni giuridico-canoniche sulla Lettera apostolica ,,Apostolos suos'', in Per 89 (2000) 249--266. GUTIERREZ, J. L., Estudios sobre la organización jerárquica de la Iglesia, Pamplona 1988. HERVADA, J., Diritto constituzionale canonico, Milano 1989. KRÄMER, P., Kirchenrecht II. Ortskirche -- Gesamtkirche, Stuttgart 1993. LABANDEIRA, E., Trattato di diritto amministrativo canonico, Milano 1994. La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'', a cura di BONNET, P. A.--GULLO, C. (Studi Giuridici 21), Cittŕ del Vaticano 1990. Les droits fondamentaux du chrétien dans l'Église et dans la société. Actes du IVe congrčs international de droit canonique, Fribourg (Suisse), 6--11 novembre 1980, ed. CORECCO, E.--HERZOG, N.--SCOLA, A., Fribourg--Milano 1981. Les laďcs dans l'Église. Études canoniques, XVIIIe session d'études canoniques, in AnCan 29 (1985--1986) 7--211. LONGHITANO, A.--COCCOPALMERIO, F.--BONICELLI, C.--MOGAVERO, D--URSO, P., La parrocchia e le sue strutture (Il Codice del Vaticano II), Bologna 1987. LONGHITANO, A.--FELICIANI, G.--DE PAOLIS, V.--GUTIERREZ, L.--BERLINGO, S.--PETTINATO, S., Il fedele cristiano. La condizione giuridica dei battezzati (Il Codice del Vaticano II), Bologna 1989. LONGHITANO, A.--MOGAVERO, D.--URSO, P.--MARCHESI, M., Chiesa particolare e strutture di comunione (Il Codice del Vaticano II), Bologna 1985. MARTINEZ SISTACH, L., Las asociaciones de fieles, Barcelona 1987; (4a edición revisada y ampliada), Barcelona 2000. MONTAN, A., Il popolo di Dio e la sua struttura organica, Roma 1988. PAGÉ, R., Les Églises particuličres, I--II, Montréal 1985--1989. PÉRISSET, J. C., La paroisse. Commentaire des Canons 515--572 (Le nouveau droit ecclésial), Paris 1989. RAMOS, F. J., Le Chiese particolari e i loro raggruppamenti, Romae 2000. A SZERZETESJOGHOZ AAVV., Lo stato giuridico dei consacrati per la professione dei consigli evangelici (Studi Giuridici 8), Cittŕ del Vaticano 1985. ANDRES, D. J., El derecho de los religiosos. Comentario al Código, Madrid 1983 (olasz fordítása: Roma 1984). UA., Szerzetesjog. Magyarázat az Egyházi Törvénykönyv 573--746. kánonjához (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici I/2), Bp. 1999. ANTALÓCZY, M., Il capitolo generale nell'ordine dei frati predicatori agli inizi ed oggi. Comparazione storico-giuridica, Romae 1996. BEYER, J., Le droit de la vie consacrée. Commentaire de Canons 573--746 (Le nouveau droit ecclésial) I--II, Paris 1988 (olasz fordítása: Milano 1989). DE PAOLIS, V., La vita consacrata nella Chiesa, Bologna 1992. FERENCZY, R.,--SZUROMI, SZ. A., Quanto incidono sulla capacitŕ giuridica e su Quella di agire della persona fisica i voti emessi negli istituti religiosi, in Commentarium pro Religiosis et Missionaris 83 (2002) 191--208. GAMBARI, E., Vita religiosa secondo il Concilio e il nuovo Diritto Canonico, [2]Roma 1985. GHIRLANDA, G.--DE PAOLIS, V.--MONTAN, A., La vita consacrata (Il Codice del Vaticano II) Bologna 1983. HENSELER, R., Ordensrecht, Essen 1987 (különkiadás a Münsterischer Kommentar zum Codex Iuris Canonici-bôl). HOLLAND, S., The concept of consecration in secular institutes, Roma 1981. La vida religiosa. Documentos conciliares y posconciliares, ed. RODRIGUEZ, A. A., Madrid 1987. OROSZ, L. A., L'iter giuridico dell'unione Leonina dei frati minori nella provincia Austro-Ungarico di ,,S. Giovanni da Capestrano'' (1897--1899). Studio storico-giuridico, Romae 2001. PRIMETSHOFER, B., Ordensrecht auf der Grundlage des Codex Iuris Canonici 1983 unter Berücksichtigung des staatlichen Rechts der Bundesrepublik Deutschland, Österreichs und der Schweiz (Rombach Wissenschaft), [3]Freiburg 1988. SEBOTT, R., Das neue Ordensrecht. Kommentar zu den Kanones 573--746 des Codex Iuris Canonici, Kevelaer 1988. SZUROMI SZ. A., A tulajdon és a birtok a szerzetes intézményekben, in Jogtudományi Közlöny 56 (2001) 487--490. ZAKAR, P., Histoire de la Stricte Observance de l'Ordre cistercien, depuis ses débuts jusqu'au généralat du cardinal de Richelieu (1606--1635), Rome 1966. AZ EGYHÁZ TANÍTÓI FELADATÁHOZ AMMER, J., Zum Recht der ,,Katholischen Universität'' Genese und Exegese der Apostolischen Konstitution ,,Ex corde Ecclesiae'' vom 15. August 1990 (Forschungen zur Kirchenrechtswissenschaft 17), Würzburg 1994. ERDÔ P., Az egyházi felsôoktatás tíz éve, in Mivégett vagyunk. Emlékkönyv Bolberitz Pál hatvanadik születésnapjára, Bp. 2001, 187- -195. UA., A hittudományi képzés az egyházjog szerint, in Vigilia 59 (1994) 192--200. UA., Das kirchliche Schul- und Hochschulwesen im kanonischen und staatlichen Recht in Ungarn, in Österreichisches Archiv für Kirchenrecht 42 (1993) 480--492. ERRAZURIZ, J., La dimensione giuridica del ,,munus docendi'' nella Chiesa, in Ius Ecclesiae 1 (1989) 177--193. UA., Il ,,munus docendi Ecclesiae'': diritti e doveri dei fedeli, Milano 1991. GARCÍA MARTÍN, J., L'azione missionaria della Chiesa nella legislazione canonica, Roma 1993. La charge d'enseignement dans l'Église. Dossiers canoniques, XIXe session d'études de la Société internationale de droit canonique, in AnCan 31 (1988) 15--215. La funzione di insegnare della Chiesa (Quaderni della Mendola 1), Milano 1994. LÜDECKE, N., Die Grundnormen des katholischen Lehrrechts in den päpstlichen Gesetzbüchern und neueren Äußerungen in päpslicher Autorität (Forschungen zur Kirchenrechtswissenschaft 28), Würzburg 1997. MANZANARES, J., Las Universidades y Facultades Eclesiásticas en la nueva codificación canónica, in Seminarium 23 (1983) 572--590. ÖRSY, L., The Church. Learning and Teaching. Magisterium -- Assent -- Dissent -- Academic Freedom, Wilmington 1987. RETAMAL, F., La misión educadora de la Iglesia, in Seminarium 23 (1983) 552--571. SCHMITZ, H., Studien zum kirchlichen Hochschulrecht (Forschungen zur Kirchenrechtswissenschaft 8), Würzburg 1990. SCHWENDENWEIN, H., Religion in der Schule. Rechtsgrundlagen. Das österreichische Religionsunterrichtsrecht, Graz--Wien--Köln 1980. URRUTIA, F. J., ,,De Ecclesiae munere docendi'' (Codicis liber III: cc. 747--833). Synopsis lectionum et Commentarium, Romae 1983. AZ EGYHÁZ MEGSZENTELÔI FELADATÁHOZ AAVV., I sacramenti della Chiesa (Il Codice del Vaticano II), Bologna 1989. AAVV., La funzione di santificare della Chiesa (Quaderni della Mendola 2), Milano 1995. AHLERS, R.--GEROSA, L.--MÜLLER, L., Ecclesia a Sacramentis. Theologische Erwägungen zum Sakramentenrecht, Paderborn 1992. DUFOUR, B., La pénitence et l'onction des malades. Commentaire des Canons 959--1007 (Le nouveau droit ecclésial), Paris 1989. GHIRLANDA, G., De Ecclesiae munere sanctificandi. De Ordine. Adnotationes in Codicem, Romae 1983. HÖLZL, F., Die Sakramente der Eingliederung in ihrer rechtlichen Gestalt und ihren rechtlichen Wirkungen vom Zweiten Vatikanischen Konzil bis zum Codex Iuris Canonici von 1983 (Theorie und Forschung 67), Regensburg 1988. LONGHITANO, A.--MONTAN, A.--MANZANARES, J.--DE PAOLIS, V.--GHIRLANDA, G., I sacramenti della chiesa (Il Codice del Vaticano II), Bologna 1989. MORGANTE, M., I sacramenti nel Codice di Diritto Canonico. Commento giuridico-pastorale, Roma 1984. RINCÓN-PÉREZ, T., La liturgia y los sacramentos en el derecho de la Iglesia, Pamplona 1998. A HÁZASSÁGJOGHOZ AAVV., Error determinans voluntatem (can. 1099) (Studi Giuridici 35), Cittŕ del Vaticano 1994. AAVV., Errore e dolo nel consenso matrimoniale canonico (Studi Giuridici 39), Cittŕ del Vaticano 1995. AAVV., Gli impedimenti al matrimonio. Scritti in memoria di Ermanno Graziani (Studi Giuridici 19), Cittŕ del Vaticano 1989. AAVV., Il ,,bonum coniugum'' nel matrimonio canonico (Studi Giuridici 40), Cittŕ del Vaticano 1996. AAVV., Il consenso matrimoniale condizionato (Studi Giuridici 30), Cittŕ del Vaticano 1993. AAVV., Il matrimonio sacramento nell'ordinamento canonico vigente (Studi Giuridici 31), Cittŕ del Vaticano 1993. AAVV., I matrimoni misti (Studi Giuridici 47), Cittŕ del Vaticano 1998. AAVV., La nuova legislazione matrimoniale canonica (Studi Giuridici 10), Cittŕ del Vaticano 1986. AAVV., L'incapacitŕ di assumere gli oneri essenziali del matrimonio (Studi Giuridici 48), Cittŕ del Vaticano 1998. AAVV., Matrimonio canonico fra tradizione e rinnovamento (Il Codice del Vatiano II), Bologna 1985. AAVV., Matrimonio e disciplina ecclesiastica (Quaderni della Mandola 3), Milano 1996. AAVV., Sacramentalitŕ e validitŕ del matrimonio (Studi Giuridici 36), Cittŕ del Vaticano 1995. AAVV., Személy, házasság és család. Erkölcsteológiai, pszichológiai, szociológiai, egyházjogi és pedagógiai szempontok, Roma 1988. AZNAR, F. R., Nuevo Derecho Matrimonial Canónico (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 60), Salamanca 1985. BERSINI, F., Il nuovo diritto canonico matrimoniale. Commento giuridico- teologico-pastorale, Torino 1983. CASTAŃO, J. F., Il sacramento del matrimonio, Roma 1991 (több késôbbi kiadás). CHIAPPETTA, L., Il matrimonio, Roma 1990. DELLA ROCCA, F., Diritto matrimoniale canonico. Tavole sinottiche. Secondo volume di aggiornamento, Padova 1987. ERDÔ P., A házasság kánoni arculata a történelemben, in Kánonjog 2 (2000) 27--45. FERENCZY R.--SZUROMI SZ. A., Az egyházi házasság mint államilag elismert házassági kötelék, in Jogtudományi Közlöny 57 (2002) 184- -189. FLATTEN, H., Gesammelte Schriften zum kanonischen Eherecht, Hrsg. MÜLLER, H., Paderborn 1987. FORNÉS, J., Derecho matrimonial canónico, Madrid 1990. GAUDEMET, J., Le mariage en Occident. Les moeurs et le droit, Paris 1987. GORDON, I., R. P. Urbani Navarrete triginta et duo anni magisterii apud Pontificiam Universitatem Gregorianam feliciter commemorantur, in Per 79 (1990) 3--36 (Urbano Navarrete életművének áttekintése korunk egész házasságjogi problematikájának panorámáját nyújtja). GROCHOLEWSKI, Z., Tanulmányok az egyházi házasság- és perjogról (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici III/1), Bp. 2000. GROCHOLEWSKI, Z.--POMPEDDA, M. F.--ZAGGIA, C., Il matrimonio nel nuovo codice di diritto canonico, Padova 1983. HERVADA, J., Studi sull'essenza del matrimonio (Pontificia Universitŕ della Santa Croce, Monografie Giuridiche 17), Milano 2000. Il matrimonio canonico in Italia, ed. CAPPELLINI, E., Brescia 1984. KUMINETZ G., Katolikus házasságjog, Budapest 2002. La giurisdizione della Chiesa sul matrimonio e sulla famiglia, a cura di CARRERAS, J. (Pontificia Universitŕ della Santa Croce, Monografie Giuridiche 13), Milano 1998. LÜDICKE, K., Eherecht. Canones 1055--1165, Essen 1983. NAVARRETE, U., Structura iuridica matrimonii secundum concilium Vaticanum II, Roma 1988. POMPEDDA, M. F., Studi di diritto matrimoniale canonico (Ateneo Romano della Santa Croce, Monografie Giuridiche 6), Milano 1993. PRADER, J., Das kirchliche Eherecht in der seelsorglichen Praxis, Bozen- -Würzburg--Innsbruck--Wien 1984. UA., Die Ehe in der kirchlichen Rechtsordnung, in LISTL, J. -- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1999, 844--904. RAMBACHER, S., Formerfordernisse für die Eheschließung getaufter Nichtkatholiken nach dem CCEO. Unter besonderer Berücksichtigung der altorientalischen Kirchen (MThSt kann. Abt. 46), St. Ottilien 1995. SCHÖCH, N., Die kirchentliche Interpretation der Grundprinzipien der christlichen Antropologie als Voraussetzung für die eheprozessrechtliche Beurteilung der psychischen Ehekonsensunfähigkeit (Adnotationes in Ius Canonicum 15), Frankfurt am Main 1999. SEBOTT, R., Das neue kirchliche Eherecht, Frankfurt 1983. SELGE, K. H., Ehe als Lebensbund. Die Unauflöslichkeit der Ehe als Herausforderung für den Dialog zwischen katholischer und evangelisch-lutherischer Theologie (Adnotationes in Ius Canonicum 12), Frankfurt am Main 1999. VILADRICH, P. J., The agony of legal marriage. An introduction to the basic conceptual elements of matrimony (Person and Law), Pamplona 1990. UA., Il consenso matrimoniale. Tecniche di qualificazione e di esegesi delle causen canoniche di nullitŕ, cc. 1095--1107 CIC (Pontificia Universitŕ della Santa Croce, Monografie Giuridiche 20), Milano 2001. WEBER, M., Die Totalsimulation. Eine Untersuchung aufgrund der Rechtsprechung der Römischen Rota (MThSt kann. Abt. 45), St. Ottilien 1994. ZAPP, H., Das kanonische Eherecht (Rombach Wissenschaft), 7Freiburg 1988. AZ EGYHÁZ ANYAGI JAVAIHOZ AAVV., Egyházfinanszírozás. Konferencia Dobogókôn 1998. február 27-én, Bp. 1999. AAVV., I beni temporali della Chiesa in Italia (Studi Giuridici 11), Cittŕ del Vaticano 1986. AAVV., I beni temporali della Chiesa (Studi Giuridici 50), Cittŕ del Vaticano 1999. AAVV., I beni temporali della Chiesa (Quaderni della Mendola 4), Milano 1997. AAVV., Il sostentamento del clero (Studi Giuridici 28), Cittŕ del Vaticano 1993. AZNAR GIL, F. R., La administración de los bienes temporales de la Iglesia. Legislación universal y particular espańola (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 67), Salamanca 1984. CENTURIONI, L., L'amministrazione dei beni ecclesiastici: le competenze del vescovo diocesano (Pontificia Universitas Lateranensis, Theses ad Doctoratum in Iure Canonico), Roma 1996. DE PAOLIS, V., De bonis Ecclesiae temporalibus. Adnotationes in Codicem: Liber V, Romae 1986. ECHEVERRIA, L. De, Fundaciones piadosas, Salamanca 1985. El derecho Patrimonial Canónico en Espańa. XIX semana espańola de derecho canónio (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios), Salamanca 1985. ERDÔ P., Az Egyház és az anyagi javak: A II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalának alapelvei az Egyházi Törvénykönyvben (1254-- 1256. k.) in Teológia 35 (2001) 1--2. sz. 24--38. HEIMERL, H.--PREE, H.--PRIMETSHOFER, B., Handbuch des Vermögensrechts der katholischen Kirche, Regensburg 1993. Kirchliches Finanzwesen in Österreich. Geld und Gut im Dienste der Seelsorge, Hrsg. PAARHAMMER, H., Thaur 1989. KUMINETZ G., Az egyházi vagyonjog alapjai, Veszprém 1995. UA., De communione et communicatione bonorum in Ecclesia, in Tanulmányok a teológia és szociális munka területeirôl, Veszprém 1999. MARTÍNEZ AGUILAR, F. R., Las normas sobre la administración económica en las Iglesias particulares. En especial su aplicación en el derecho particular del cono sur latino-americano, Montevideo 1998. MISTÓ, L.--PURICELLI, M., Ricchezza o Servizio. La Chiesa italiana e l'otto per mille, Saronno 1997. PÉRISSET, J. C., Les biens temporels de l'Église. Commentaire des Canons 1254--1310 (Le Nouveau Droit Ecclésial), Paris 1996. RUBIO RODRIGUEZ, J. J., Las fundaciones benéfico-religiosas en el derecho común y espańol, Córdoba 1985. SCHOUPPE, J. P., Elementi di diritto patrimoniale canonico (Pontificio Ateneo della Santa Croce, Trattati di Diritto 4), Milano 1997. Vermögensverwaltung in der Kirche. Administrator bonorum. Oeconomus tamquam paterfamilias. Gewidmet Sebastian Ritter, Hrsg. PAARHAMMER, H., Thaur 1988. A BÜNTETÔJOGHOZ AAVV., Le sanzioni nella Chiesa (Quaderni della Mendola 5), Milano 1997. BORRAS, A., L'excommunication dans le nouveau code de droit canonique, Paris 1987. UA., Les sanctions dans l'Église. Commentaire des Canons 1311-- 1399 (Le nouveau droit ecclésial), Paris 1990. CALABRESE, A., Diritto Penale Canonico, Cittŕ del Vaticano 21996. Comunitŕ ecclesiale e devianza: funzione della sanzione penale nell'ordinamento canonico. Associazione ccanonistica italiana, XX congresso, Gallipoli 1988, in MonEccl 114 (1989) 1--148. DE PAOLIS, V., De sanctionibus in Ecclesia. Adnotationes in Codicem: Liber VI, Romae 1986. DE PAOLIS, V.--CITO, D., Le sanzioni nella Chiesa. Commento al Codice di Diritto Canonico Libro VI, Cittŕ del Vaticano--Roma 2000. GEROSA, L., La scomunica ŕ una pena? Saggio per la fondazione teologica del diritto penale canonio (Studia Friburgensia N. S. 64), Fribourg 1984. MERLE, R., La pénitence et la peine. Théologie, droit canonique, droit pénal, Paris 1985. SEBOTT, R., Das kirchliche Strafrecht. Kommentar zu den Kanones 1311-- 1399 des Codex Iuris Canonici, Frankfurt am Main 1992. SUCHECKI, Z., Le Sanzioni penali nella Chiesa. Parte I. I delitti e le sanzioni penali in genere (cann. 1311--1363), Cittŕ del Vaticano 1999. VENTURA, M., Pena e penitenza nel diritto canonico postconciliare, Perugia 1996. VISMARA MISSIROLI, M.--MUSSELLI, L., Il processo di codificazione del diritto penale canonico (Pubblicazioni dell'Universitŕ di Pavia. Studi nelle scienze giuridiche e sociali, N. S. 36), Padova 1983. AZ ELJÁRÁSJOGHOZ AAVV., Il diritto alla difesa nell'ordinamento canonio (Studi Giuridici 18), Cittŕ del Vaticano 1989. AAVV., I giudizi nella Chiesa. Il processo contenzioso e il processo matrimoniale (Quaderni della Mendola 6), Milano 1998. AAVV., I giudizi nella Chiesa. Processi e procedure speciali (Quaderni della Mendola 7), Milano 1999. AAVV., Il processo matrimoniale canonico (Studi Giuridici 29), 2Cittŕ del Vaticano 1994. AAVV., I mezzi di prova nelle cause matrimoniali secondo la giurisprudenza rotale (Studi Giuridici 38), Cittŕ del Vaticano 1995. AAVV., I procedimenti speciali nel diritto canonico (Studi Giuridici 27), Cittŕ del Vaticano 1992. AAVV., Veritŕ e definitivitŕ della sentenza canonica (Studi Giuridici 46), Cittŕ del Vaticano 1997. BIRHER N., Mikor ítélkezhet az egyházi bíró a kánoni jogszabályok ellenében? (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici IV/2), Bp. 2000. CASIERI, A., Postulatorum vademecum, Roma 1985. DAHYOT-DOLIVET, J., Formulaire notarial canonique mis ŕ jour d'aprčs le Code de droit canonique de 1983 (Utrumque Ius 18), Roma 1987. Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani, curantibus GROCHOLEWSKI, Z.--CARCEL ORTI, V. (Studi giuridici 5); Cittŕ del Vaticano 1984. ERDÔ P., A bíró erkölcsi bizonyossága az ítélet kimondásakor (La certezza morale del giudice), in Kánonjog 1 (1999) 19--32. UA., Das Primatialgericht von Esztergom-Budapest, in De processibus matrimonialibus 6 (1999) 39--53. UA., Il processo canonico penale amministrativo. Mezzi possibili dell'efficacia del sistema penale canonico (Questioni fondamentali e preliminari), in Ius Ecclesiae 12 (2000) 787--802 UA., Újítások az egyházi perjogban, Bp. 1985. GARCIA FAILDE, J. J., Nuevo derecho procesal canónico. Estudio sistemático-analítco comparado (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 69), Salamanca 1984. GORDON, I., Novus processus nullitatis matrimonii. Iter cum adnotationibus, Romae 1983. HÁRSFAI K., A keresetlevél a kánoni perben (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici IV/3), Bp. 2002. Il processo penale canonico, a cura di SUCHECKI, Z. (Quaderni di Apollinaris), Roma 2000. LLOBELL, J., La prorroga de la competencia y el fuero del actor en el proceso matrimonial canónico, Roma 1989. VALDRINI, P., Injustices et droits dans l'Église (Recherches institutionnelles 10), Strasbourg 1985. VERAJA, F., La beatificazione: storia, problemi prospettive, Roma 1983. WOESTMAN, W. H., Les Procčs spéciaux de mariage, Ottawa 1994. 8. A keleti katolikus egyházjog irodalma AAVV., Il matrimonio nel Codice dei Canoni delle Chiese Orientali (Studi Giuridici 32), Cittŕ del Vaticano 1994. Atti del Congresso Internazionale ,,Incontro fra Canoni d'Oriente e d'Occidente'', a cura di COPPOLA, R., I--III, Bari 1994. Commento al Codice dei Canoni delle Chiese Orientali, a cura di PINTO, P. V. (Corpus Iuris Canonici II), Cittŕ del Vaticano 2001. Eastern Canon Law Bibliography, ed. SZABÓ P., in Folia Canonica 1 (1998) 193--209; 2 (1999) 385--418; 3 (2000) 287--317; 4 (2001) 277--296. Il Diritto Canonico Orientale nell'ordinamento ecclesiale, a cura di BHARANIKUNGARA, K., (Studi Giuridici 34), Cittŕ del Vaticano 1995. METZ, R., Le nouveau Droit des Églises orientales catholiques (Droit Canonique), Paris 1997. Patriarchale und synodale Strukturen in den katholischen Ostkirchen, Hrsg. GEROSA, L.--DEMEL, S.--KRÄMER, P.--MÜLLER, L. (Kirchenrechtliche Bibliothek 3), Münster 2001. POSPISHIL, V. J., Eastern Catholic Church Law, [2]Staten Island, N.Y. 1996. PRADER, J., Il matrimonio in Oriente e Occidente (Kanonika 1), Roma 1992. SALACHAS, D., Il Diritto Canonico delle Chiese orientali nel primo millennio. Confronti con il diritto canonico attuale delle Chiese orientali cattoliche: CCEO, Roma--Bologna 1997. UA., Istituzioni di diritto canonico delle Chiese cattoliche orientali, Roma--Bologna 1993. UA., L'iniziazione cristiana nei Codici orientale e latino, Roma-- Bologna 1992. UA., Teologia e Disciplina dei Sacramenti nei Codici Latino e Orientale, Roma--Bologna 1999. SZABÓ P., A keleti kodifikáció története, in Athanasiana 12 (2001) 95-- 114; 13 (2001) 101--121. UA., A püspökválasztást érintô szabályozás változásai a keleti katolikus egyházjogban, in Teológia 31 (1997) 60--66. UA., Osservazioni intorno allo stato giuridico della Chiesa greco- cattolica d'Ungheria -- Figura codiciale e particolaritŕ locali, in Folia Canonica 4 (2001) 93--116. UA., Sajátjogú egyháztagság a hatályos jog szerint (CIC 111--112. és CCEO 29--38. kk.), in Kánonjog 1 (1999) 33--68. 9. Néhány kézikönyv más keresztény felekezetek egyházjogához BOLERATZKY L., Magyar evangélikus egyházjog, I--II, Bp. 1991--1998. Cilin V., Cerkovnoe pravo. Kurs lekcij, Moszkva 1994. KOLOZSVÁRI S., Az Erdélyi Református Egyházkerület egyházjoga, Kolozsvár 1877. KOVÁCS A., Egyházjogtan különös tekintettel a magyar protestáns egyház jogi viszonyaira, I--III, Bp. 1878. MIKLER K., A magyar evangélikus egyházjog, Bp. 1907. MILAS, N., Das Kirchenrecht der morgenländischen Kirche, Mostar 1905. STEIN, A., Evangelisches Kirchenrecht, Ein Lernbuch, Darmstadt 1985. SZABÓ G., Egyházjogtan, I--III, Bp. 1976-77. (a Budapesti Ref. Teológiai Akadémia jegyzete). SZATHMÁRY B., Jogi és egyházjogi alapismeretek. Kézikönyv teológiai hallgatók számára, Sárospatak--Debrecen 1997. SZENTPÉTERI KUN B., A Magyar Református Egyház külsô rendje, [2]Bp. 1948. The canon Law of the Church of England, London 1947. WOLF, E., Ordnung der Kirche. Lehr- und Handbuch des Kirchenrechts auf ökumenischer Basis, Frankfurt 1961. 10. Monográfia-sorozatok a) Egyházjogi sorozatok Adnotationes in Ius Canonicum, Frankfurt am Main 1996 kk. Annali di dottrina e giurisprudenza canonica, Cittŕ del Vaticano 1971. kk. Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, Bp. 1998 kk. A sorozat szerkesztôje Erdô Péter, alsorozatai: I. Institutiones (egyetemi tankönyvek), II. Manualia (tudományos kézikönyvek), III. Studia (tanulmánykötetek), IV. Dissertationes (disszertációk). Elôzetesen ugyanez a szerkesztô Egyház és Jog. Kiadványok a kánonjog és az egyházakkal kapcsolatos jog körébôl címmel indított sorozatot (Bp. 1994--1998). Canonistica. Beiträge zum Kirchenrecht, Trier 1979 kk. Canon Law Studies, Washington D. C. 1916 kk. Centro Accademico (a 2. számtól: Ateneo) Romano (a 10. számtól: Pontificio Ateneo, a 14. számtól Pontificia Universitŕ) della Santa Croce, Monografie Giuridiche, Milano 1990 kk.; 1989-tôl ugyanennek az intézménynek a másik sorozata: Trattati di diritto, 3. sorozata pedig: Testi legislativi, Milano 1990 kk. Colección Canónica de la Universidad de Navarra, Pamplona 1957 kk. Colección Facultad de Derecho Canonico, Buenos Aires 1993 kk. Dolgozatok (Értekezések) a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karának Egyházjogi Szemináriumából, Bp. 1941--1950. A sorozatot eleinte Notter Antal, majd Baranyay Jusztin szerkesztette. Ugyancsak Baranyay Jusztin, még mint az Egyetem Hittudományi Kara Kánonjogi Tanszékének vezetôje monográfia sorozatot szerkesztett A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Kánonjogi Szemináriumának kiadványai címmel (Bp. 1934--1941, 9 kötet). Forschungen zur kirchlichen Rechtsgeschichte und zum Kirchenrecht, Köln 1957 kk. Forschungen zur Kirchenrechtswissenschaft, Würzburg 1986 kk. Ius et iustitia, Spisská Kapitula 1992 kk. Jus Ecclesiasticum. Beiträge zum evangelischen Kirchenrecht und zum Staatskirchenrecht, München 1965 kk. Kanonistische Studien und Texte, Bonn 1928 kk; Amsterdam 1963 kk. Kirche und Recht. Beihefte zum Österreichischen Archiv für Kirchenrecht, Wien 1962 kk. Kirchenrechtliche Abhandlungen, Stuttgart 1902--1938, uny. Amsterdam 1961. Lusitania Canonica, Lisboa 1995 kk. Monografias Canonicas ,,Peńafort'', Salamanca 1946 kk. Monografie giuridiche. Centro Romano della Santa Croce, Milano 1990 kk. Münchener Theologische Studien, Kanonistische Abteilung, München 1951 kk. Studi Giuridici, Cittŕ del Vaticano 1976 kk. Studia et Documenta Iuris Canonici, Roma 1971 kk. Tesi Gregoriana. Serie Diritto Canonico, Roma 1995 kk. Utrumque ius. Collectio Pontificiae Universitatis Lateranensis, Roma 1969 kk. b) Általános sorozatok egyházjogi kötetekkel pl. Analecta Gregoriana, Roma 1930 kk. Bibliotheca Salamanticensis, Estudios, Salamanca 1972 kk. Erfurter Theologische Studien, Leipzig 1956 kk. Recherches Institutionnelles, Strassbourg 1978 kk. Studia Theologica Budapestinensia, Bp. 1990 kk. Veröffentlichungen der Görresgesellschaft. Sektion für Rechts- und Staatswissenschaft, Paderborn 1907 kk. 11. Folyóiratok Acta Apostolicae Sedis, Roma (Cittŕ del Vaticano) 1909 kk. Anuario Argentino de Derecho Canónico, Buenos Aires 1994 kk. Apollinaris, Roma 1928 kk. Archiv für katholisches Kirchenrecht, Innsbruck 1857--1861, Mainz 1862 kk., München 1960 kk. Archivio di Diritto Ecclesiastico, Roma 1939--1943. Bulletin, Spisská Kapitula 1995 kk. Bulletin of Medieval Canon Law, Berkeley 1971--91, Roma 1998 kk. (1955- -1970 a Traditio c. folyóirat mellékleteként jelent meg). Canon Law Abstracts, Melrose 1958 kk. Commentarium pro Regligiosis et Missionariis, Roma 1920 kk. Communicationes, Cittŕ del Vaticano 1969 kk. De processibus matrimonialibus, Leipzig, Frankfurt am Main--Berlin 1994 kk. Direito e pastoral, Rio de Janeiro 1987 kk. Ephemerides Iuris Canonici, Roma 1945 kk. Folia Canonica. Review of Eastern and Western Canon Law, Budapest 1998 kk. Forum, Malta 1990 kk. Forum Canonicum, Lisboa 1992 kk. Il Diritto Ecclesiastico, Roma 1890 kk. Ius Canonicum, Pamplona 1961 kk. Ius Ecclesiae, Roma 1989 kk. Ius Pontificium, Roma 1921-1941. Kánonjog. A Kánonjogi Posztgraduális Intézet folyóirata, Bp. 1999 kk. Kanon, Wien 1975 kk. Kosciól i prawo, Lublin 1986 kk. L'Année Canonique, Paris 1952 kk. Le Canoniste Contemporain, Paris 1878--1926. Les cahiers du droit ecclésial, Luçon 1984 kk. Monitor Ecclesiasticus, Roma 1876 kk. Nuntia, Cittŕ del Vaticano 1975--1990. Österreichisches Archiv für Kirchenrecht, Wien 1950 kk. (1999 óta Österreichisches Archiv für Recht und Religion címen) Periodica de re morali, canonica, liturgica, Roma 1905 kk. (1991 óta Periodica de re canonica címen). Prawo Kanoniczne, Warszawa 1957 kk. Quaderni di diritto ecclesiale, Milano 1988 kk. Quaderni Studio Rotale, Roma 1987 kk. Revista Espańola de Derecho Canónico, Salamanca 1946 kk. Revista Mexicana de Derecho Canónico, México D. F. 1995 kk. Revue Církevního Práva, Praha 1995 kk. Revue de droit canonique, Strasbourg 1951 kk. Roczniki Teologiczno-Kanoniczne, Lublin 1966 kk. (A jogi rész önállóan jelenik meg 1991/92 óta Roczniki Nauk Prawnych címmel). Studia Canonica, Ottawa 1967 kk. The Jurist, Washington 1941 kk. Universitas canonica, Bogotá 1980 kk. Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Kanonistische Abteilung, Weimar 1911 kk. Jelentôs nem katolikus egyházjoggal foglalkozó folyóirat pl.: Zeitschrift für evangelisches Kirchenrecht, Tübingen 1951 kk. A fentieken kívül fontos egyházjogi cikkeket közölnek egyes teológiai folyóiratok is, pl. az Ephemerides Theologicae Lovaniensis (Louvain 1924 kk.), a Nouvelle Revue Théologique, (Louvain 1869 kk.), a Theologische Quartalschrift (Tübingen 1818 kk.), a Theologisch- praktische Quartalschrift (Linz 1848 kk.), a Concilium (Einsiedeln stb. 1965 kk.), a Miscellanea Comillas (Madrid-Comillas 1942 kk.) és a Folia Theologica (Bp. 1990 kk.). Friss rendelkezésekrôl hasznos információval szolgál pl. a L'Osservatore Romano, Roma (Cittŕ del Vaticano) 1861 kk., a La Documentation catholique, Paris 1919 kk., és hazánkban a Magyar Kurir, Bp. 1910 kk. ======================================================================== NÉVMUTATÓ A nevek utáni számok nem az oldalszámokra, hanem a bekezdések elején szereplô sorszámokra utalnak. -- A -- ABATE, A. 1977 ABBO, J. A. Irodalom ACEBAL, J. L. 3218 ADNÉS, P. 1889, 2196 ADORJÁN, V. 886 ÁGOSTON, SZENT 1427, 1892, 2374 ALBERIGO, G. (I.) 475, 957, Irodalom ALESANDRO, J. A. 1231, 1245, 1271 ALGER, LIČGE-I 68 ALONSO LOBO, A. Irodalom ALONSO MORAN, S. 1244, 3214, Irodalom AMMER, J. 883, 1507 ANDRÉS, D. J. (X.) 369, 1059, 1346, 1436, 1443, Irodalom ANDRIEU GUITRANCOURT, P. 124 ANTÓN, A. 887, 1454 ANZELM, LUCCAI 66, 1043 ARDITO, S. 1876, 1884 ARRIETA, J. I. 897, 1190, 1310, Irodalom ASTORRI, R. 1183, 1197 AUER, J. 1801 AUGUSTIN, C. Irodalom AYMANS, W. 16, 823, 825, 829, 850, 858, 887, 895, 1182, 1336, Irodalom AZNAR GIL, F. R. 1884, 1887, 1888, 1889, 1892, 1895, 1896, 1913, 1942, 1951, 1996, 2001, 2009, 2010, 2022, 2037, 2053, 2140, 2141, Irodalom -- B -- BALANYI GY. 1 BANGHA B. Irodalom BÁNK, J. 22, 59, 89, 200, 325, 352, 355, 465, 475, 519, 1155, 1300, 1377, 1582, 1703, 1895, 1901, 1967, 1977, 2076, 2115, 2194, 2318, 2343, 2473, 2479, 2535, 2609, 2720, 2722, 2765, 2837, 3130, 3224, 3225, Irodalom BARAUNA, G. 887 BARTHOLOMAEUS BRIXIENSIS 72 BARTOCCETTI, V. 3087, 3130 BASZILEIOSZ, NAGY SZENT 2224 BATTHYÁNY I. Irodalom BAUDOT, D. 1887 BAUER, J. B. 1058 BEAL, J. P. 1689, 1807, 2303, 2638 BECKER, H. J. 872 BENEDEK, XIV. 83, 1350, 2531, 2531 BENEDEK, XV. 85, 1001, 1649, 1763, 1763 BENZ, M. 810 BERARDI, E. 2508 BERKI, F. 57 BERLINGO, S. 677, 681, 1008, Irodalom BERMAN, H. Irodalom BERNARDUS BALBI PAPIENSIS 1, 74 BERNARDUS PARMENSIS DE BOTONE 75 BERNASCONI, A. M. Irodalom BERSINI, F. 1675, 1913, 1927, 1941, 1942, 1956, 1959, 1972, 1991, 1996, 1999, 2005, 2015, 2023, 2042, 2062, 2073, 2078, 2086, 2088, 2092, 2098, 2100, 2108, 2116, 2119, 2140, 2141, 2153, 2193, 2220, 2228, Irodalom BERTAGNA, B. 967 BERTOLINO, R. 2805 BERTONE, T. 794, 1001 BERTRAM, M. Irodalom BERTRAMS, W. 865 BEYER, J. B. 749, 1008, 1416, 1737, 2681, Irodalom BIANCHI, P. 3217 BINDER, D. 2768 BLAT, A. Irodalom BLOOMFIELD, M. W. 79 BONFILS, J. 1432 BONICELLI, C. 1310, 1333, 1334, Irodalom BONIFÁC, SZENT 1041 BONIFÁC, VIII. 76, 200 BONNET, P. A. 1, 641, 667, 681, 800, 852, 955, 959, 960, 967, 968, 970, 981, 984, 989, 992, 995, 997, 999, 1001, 1003, 1004, 1007, 1008, 1009, 1010, 1092, 1416, 3214, Irodalom BORGIA, SZENT F. 995 BORRAS, A. 627, 2344, 2345, Irodalom BOTTE, B. 57, 1801 BRANCHEREAU, P. 3181 BRENNAN 2110 BRIDE, A. 2434 BROGI, M. 984, 986, 987 BRÓSZ R. 1879 BRUNO, J. 2087 BRUNS, B. 1884 BUCHARD, WORMSI 65, 2580 BUONOMO, V. 968 BURKE, R. L. 2056 BUSCAGLIA, G. 3218 -- C -- CABREROS DE ANTA, M. 3214, Irodalom CAMMEO, F. 877 CANTAN, A. 2081, 3193 CAPARROS, E. 1047 CAPPELLINI, E. 697, 742, 1310, 1876, 1884, 2298, 3218, Irodalom CAPPELLO, F. M. 1092, 2581, Irodalom CAPRILE, G. 916 CARCEL ORTI, V. 2058, 2200, 2791, 2807, 3181, 3217, 3226, 3230, 3252, 3268, Irodalom CARDINALE, H. E. 1015 CARON, P. G. 100 CARVAJAL, J. G. M. Irodalom CASELLATI ALBERTI, M. E. 1892 CASIERI, A. 990, Irodalom CASTAŃO, J. F. 1951, 2008, Irodalom CASTAŃO, J. M. 1951, 1952 CASTILLO LARA, R. 89, 650, 1192 CELSUS 1 CHELODI, J. Irodalom CHENEY, C. L. 74 CHENEY, M.G. 74 CHEVAILLER, L. 897, 1015, 1164, 1274, 1310, 1015, 1164, 1274, 1310 CHIAPPETTA, L. Irodalom CHODOROW, S. 74 CHOLIJ, R. 767 CHOLLOT-VARAGNAC, M. 1628 CIÁURRIZ LABIANO, M. J. 227 CICOGNANI, H. Irodalom CIPROTTI, P. 218, 383, 877, Irodalom CLAEYS BOUUAERT, F. 938, 1041 COCCOPALMERIO, F. 464, 697, 700, 712, 713, 1319, 2298, 2345, Irodalom COCHINI, C. 767, 2001 COING, H. Irodalom COLAGIOVANNI, A. (E.) 3181, 3228 COMPOSTA, D. 48, 697, 742 CONGAR, Y. 50, 875, 887, 1887 CONTE A CORONATA, M. 881, 882, 884, 1092, 1128, 1660, 1847, 1848, 1850, 2293, 2296, 2470, 2473, 2508, 2534, 2535, 2541, 2568, 2664, 2673, 2675, 2910, 3014, 3083, 3087, Irodalom CORECCO, E. 16, 188, 644, 1887, 1996, Irodalom CORIDEN, J. A. 464, 767, 1109, 1231, 1689, 1807, 2303, 2638, 2681, Irodalom CORONATA -- ld. CONTE A CORONATA CORRAL, C. 117, Irodalom COSTALUNGA, M. 992, 1059 COULET, N. 1090 CREUSEN, J. 519, 2722, 2887, Irodalom CSERNOCH J. 2719 CSIZMADIA, A. 117, 476 CUSHING, C. 66 -- D -- D'AVACK, P. 16 D'ONORIO, J. B. 1015, 1059, 1061, 1063, Irodalom DAHYOT-DOLIVET, J. 3054, 3056, Irodalom DAMASUS HUNGARUS 1 DANEELS, F. 1310 DANTE 1 DAUVILLIER, J. 48, 2462 DAVINO 2995 DE ANGELIS, A. 1333 DE LA HERA, A. 825 DE LANVERSIN 2052, 2070 DE MAGISTRIS, L. 1003 DE PAOLIS V. 17, 167, 288, 371, 393, 395, 396, 411, 412, 419, 427, 429, 433, 440, 443, 448, 456, 461, 467, 470, 472, 479, 489, 491, 493, 505, 508, 516, 518, 529, 544, 558, 568, 591, 597, 739, 799, 995, 1346, 1416, 2257, 2287, 2292, 2322, 2338, 2345, 2362, 2387, 2402, 2411, 2444, 2455, 2522, 3252, Irodalom DE PROOST, P.A. 677 DE SIMONE, O. 1255 DEL GIUDICE, V. 14, 1703, Irodalom DELHAYE, P. Irodalom DEL MAILLE, J. 1625 DEL PORTILLO, A. 623, 667 DEL RE, N. 955, 984, 992, 995, 999 DELGADO, G. 984 DELLA ROCCA, F. 1983, 2052, 2057, 2070, 2081, 2082, 2087, 2101, 2103, 2108, 2110, 2114, 2201, 2995, 3139, Irodalom DENZINGER, H. 1886 DEUSDEDIT 1043 DI BERARDINO, A. 50 DI FELICE 2081, 2093, 2101, 2103, 2201, 3028, 3032, 3139 DI JORIO, O. 3214 DI MATTIA, G. 2582 DIAZ MORENO, J. M. 1310 DIEGO-LORA, C. DE. 1205, 3212, 3217, 3219 DIEZ, A. Irodalom DIOCLETIANUS 1030 DIONYSIUS EXIGUUS 60 DORDETT, A. 2807, 3098 DORTEL-CLAUDOT, M. 1442 DOSSETTI, J. A. 475, Irodalom DUCHESNE, L. 1041 DUFOUR, B. Irodalom DUGGAN, C. 74 DUPONT, J. 2224 DURAND, J. P. 676 DZIOB, M. W. 984 -- E -- ÉCHAPPÉ, O. 676 ECHEVERRIA, L. DE 3218, Irodalom EDELÉNYI J. 1432 EGAN, E. M. 3256 EGLER, A. 96, 102, 188, 207, Irodalom EISLER, A. 881 ERDÔ P. 2, 5, 9, 16, 39, 57, 69, 96, 98, 102, 112, 136, 167, 205, 324, 351, 362, 441, 445, 464, 472, 476, 565, 607, 627, 628, 644, 671, 687, 755, 756, 776, 823, 895, 1041, 1048, 1060, 1140, 1151, 1154, 1161, 1182, 1194, 1202, 1205, 1212, 1215, 1251, 1274, 1300, 1310, 1319, 1330, 1336, 1337, 1382, 1419, 1448, 1454, 1500, 1512, 1579, 1751, 1773, 1813, 1876, 1877, 1916, 1978, 2060, 2224, 2348, 2580, 2617, 2697, 2714, 2717, 2718, 2722, 2761, 2916, 2923, 3241, 3248, Irodalom ERLER, A. 99, 872, 1300, Irodalom ERRÁZURIZ, C. J. Irodalom EWALD, P. 1041 EWERS 2087 -- F -- FAGIOLO, V. 1890 FAGNANI, P. 83 FAHRNBERGER, G. 671, 1625, 3228 FALCHI, F. 1096 FALÍDE, J. J. G. 2945 FARKAS J. 2765, 3239 FASSO, G. 2 FEBRONIUS -- ld. NIKOLAUS VON HONTHEIM FECHTER, F. Irodalom FEDELE, P. 56, Irodalom FEIGE, G. 1113 FEINE, H. E. 1134, 1139, Irodalom FEINER, J. 50 FEKETE A. 1585 FELICI, P. 89, 3068 FELICIANI, G. 218, 628, 642, 643, 643, 644, 662, 667, 858, Irodalom FERENCZY R. 1899, Irodalom FERRARI, S. 2805 FERRARIS, L. 1625, Irodalom FERRARO 2080, 2081, 2110 FERRER ORTIZ, J. 717, 755, 778, 783, 789, 794, 822, 829, 846 FINKEY F. 2253, 2304 FINOCCHIARO, F. 100 FIORE 2995 FLATTEN,H. 2867, 2923, 2992, 3197, 3213, Irodalom FORNÉS, J. 50, Irodalom FOURNIER, P. Irodalom FRIEDBERG, AE. 69, 74, 76, 1043, Irodalom FRIVALDSZKY J. 5 FUENMAYOR, A. DE 810, 816 FUHRMANN, H. 64, 922, 941 FUMAGALLI CARULLI, O. 1876 FUNK, F. X. 57 FÜLÖP T. Irodalom FÜRER, I. 1211 FÜRST, C. G. 227 -- G -- GABRIELS, A. 719, 2244 GÁLOS L. 1895, 1901, 1927, 1934, 2001, 2015, 2037, 2042, 2125, 2151, 2152, Irodalom GAMBARI, E. 317, 396, Irodalom GÄNSWEIN, G. 879 GARCIA BARBERENA, T. 2196, Irodalom GARCIAFAILDE, J.J. 2056, 2627, 2673, 2739, 2874, 2938, 2949, 2960, 3060, 3082, 3083, 3151, 3212, 3214, Irodalom GARCIA MARTIN, J. 1493 GARCIA MARTINEZ, G. 2196 GARCÍA Y GARCÍA, A. 73, 1042, 1205, 1454, 1609, Irodalom GÁRDONYI M. 1330 GARUTI, A. 876 GASPARRI, P. 85, 86, 1763, 1966, Irodalom GATZ, E. 1113 GAUDEMET, J. 57, 218, 465, 889, 1041, 1059, 1096, 1876, 1895, 1906, 1916, 1933, 2068, Irodalom GEISINGER, R. J. 1807 GENICOT, L. Irodalom GERGELY, VII. 66 GERGELY, IX. 74, 75, 78 GERGELY, XI. 2249 GERGELY, XIII. 78, 2215 GERINGER, K. T. 823, 825, 850, 858, 1336, 2230, Irodalom GEROSA, L. 2345, Irodalom GHIRLANDA, G. 641, 681, 687, 810, 852, 865, 870, 873, 886, 1026, 1047, 1092, 1398, 1454, 1464, 1797, 1801, 1803, 1812, 1844, 1848, 1849, 1862, Irodalom GIACCHI, G. 465 GIACCHI, O. 16 GIANNECCHINI 3139 GIANNINI, F. 1310 GIL HELLIN, F. 1892 GILBERT, E. J. 1807, 1833 GILCHRIST, J. T. 66 GISMONDI, P. 16 GIULIODORI, C. 677 GOMEZ-IGLESIAS, V. 810, 816 GOMMENGINGER, A. 2343 GORDON, I. 2807, 2998, 3027, 3042, 3078, 3083, 3087, 3091, 3099, 3106, 3164, 3200, 3212, 3281, Irodalom GOYENECHE, S. 2673, 2765, 2774, 2860, 2873, 2952, 3002, 3013, 3031, 3032, 3037, 3044, 3072, 3083, 3094, 3123, 3130, 3148 GRADAUER, P. 1996 GRATIANUS 69, 70, 71, 72, 78, 1895, 1906 GRAZIOLI 2114 GREEN, T. J. 464, 767, 1109, 1116, 1124, 1231, 1689, 1807, 2255, 2303, 2362, 2374, 2421, 2449, 2466, 2522, 2534, 2572, 2638, 2681, Irodalom GROCHOLEWSKI, Z. 1004, 1737, 2058, 2078, 2093, 2200, 2663, 2684, 2718, 2721, 2744, 2791, 2807, 3100, 3181, 3217, 3226, 3230, 3252, 3265, 3267, 3268, 3279, Irodalom GROOTAERS, J. 864 GROSSI, V. 50 GUERET, M. Irodalom GULLO, C. 800, 955, 959, 960, 967, 968, 970, 981, 984, 989, 992, 995, 997, 999, 1001, 1003, 1004, 1007, 1008, 1009, 1010, 1092, 2049, 2051, 2058, Irodalom GUMPEL, P. 990 GUTIÉRREZ MARTIN, L. 2062 GUTIÉRREZ, A. 1669 GUTIERREZ, J.L. 810, 812, 823, 1047, 2619, Irodalom GUYOT, B. G. 79 GY, P. M. 1669, 1791 -- H -- HADRIÁNUS I. 60 HAERING, S. 2720 HAJDU GY. 3239 HAMER, J. 864, 1185 HAMZA G. 200 HANNAN, J. D. Irodalom HARDOUIN, J. Irodalom HÁRSFAI K. 2856, Irodalom HARTELT, K. 1162, 1217 HEARD 2101 HEGGELBACHER, O. Irodalom HEIMERL, H. 129, 136, 138, 227, 259, 261, 278, 288, 317, 369, 383, 393, 464, 467, 470, 500, 505, 508, 510, 516, 518, 529, 544, 550, 554, 567, 573, 581, 584, 611, 612, 1959, 1996, 2007, 2122, 2133, 2134, 2135, 2138, 2141, 2144, 2154, 2193, 2230, 3228, Irodalom HEINEMANN, H. 227, 850, 981, 2244, 2768 HEINTSCHEL, D. E. 464, 767, 1109, 1231, 2681, Irodalom HENRICUS DE SEGUSIO (HOSTIENSIS)75 HENRIK, II. 65 HENSELER, R. 749, 1432, 1433, 1438, Irodalom HERRANZ, J. 778, 1008 HERRMANN, H. 227, 884 HERVADA, J. 5, 15, 16, 22, 630, 810, 1887, 1896, 1897, Irodalom HERZOG, N. Irodalom HIEROLD, A. E. 1416, 1594, 1609, 1625, 2244, 2250 HILL, R. A. 464, 549, 552, 568, 587, 612, 2681 HINKMAR, REIMSI 1895 HINSCHIUS, P. 64, Irodalom HOLLAND, S. 1261, Irodalom HOLLÓS, J. 352, Irodalom HOLLWECK, J. 2534 HOLTZMANN, W. 74 HONINGS, B. 2580 HORTAL SANCHEZ, J. 879 HOSTIENSIS -- ld. HENRICUS DE SEGUSIO HOWARDM D. R. 79 HÖFER, J. Irodalom HÖLZ, F. Irodalom HÖRMANN, K. 2224 HUELS, J. M. 1689 HUGUCCIO, PISAI 72 HUIZING, P. 2196 HUOT 2653 -- I -- IBAN, I. C. 1020, 1183 IBOUNIG, J. 1093 ILLANES, J. L. 810, 816 INCE, I. 1041 INCE, III. 1895 IOHANNES ANDREAE 76, 77 IOANNES TEUTONICUS 1901 ISENSEE, J. 647 ISTVÁN SZENT 1043 IUSTINIANUS, II. 59 IVO, CHARTRES-I 67, 68 -- J -- JAFFÉ, PH. 1041 JANICKI, J. A. 464 JÁNOS PÁL II. 12, 89, 93, 191, 632, 633, 636, 641, 660, 674, 679, 680, 687, 690, 698, 765, 766, 781, 900, 916, 932, 955, 959, 988, 990, 1032, 1186, 1189, 1262, 1476, 1483, 1490, 1494, 1498, 1501, 1513, 1516, 1517, 1625, 1639, 1675, 1728, 1770, 1886, 1917, 1925, 1927, 2053, 2096, 2287, 2514, 2579, 3014, 3026, 3028, 3065, 3067 JÁNOS, XXII. 78, 2249 JÁNOS, XXIII. 87, 923, 1262 JOANNOU, P. P. 59, 475, 2224, Irodalom JOHNSON, J. G. 897 JOMBART, É. 2357 JONE, H. 437, 655, 1847, 1850, 2541, 2635, 2664, 2665, 3014, 3059, 3117, 3257, Irodalom JULLIEN 2951, 2955 JUNGMANN, J. A. 1658 -- K -- KABEALO, T. B. 79 KACZYNSKI, R. 731, 989 KADA L. 2720 KAISER, M. 1572, 1884, 1892 KÁLLAY I. 200 KALTENBRUNNER, F. 1041 KALUZA, H. W. 1047 KÁROLY, NAGY 60, 64 KASPER, W. 1187, 1876 KATONA G. 2930 KAUFMANN, E. 99, 872, 1300, Irodalom KAY, D. 1047 KECSKÉS L. 1990 KÉRÉSZY Z. 2125 KLAUSER, T. 1148 KLECATSKY, H. R. 1047 KLINKHAMMER, W. 1425 KOHLAMANN, F. 2152 KOLOZSVÁRI S. Irodalom KONSTANTIN, NAGY 57 KOPSZ, J. 1351 KORZENSZKY R. 1500 KOVÁCS, I. 1896 KÖCK, H. F. 1015, 1047 KÖSTLER, R. Irodalom KRÄMER, P. 1196 KRETZSHMAR, R. 68 KUMINETZ G. 5, 1876, Irodalom KUNIGK, F. 1877 KUTTNER, S. Irodalom -- L -- LABANDEIRA, E. Irodalom LAMBERTINI, P. 83, ld. még BENEDEK, XIV. LANCELOTTI, P. 82 LANDAU, P. 475 LASPEYRES, E. A. T. 1 LATOURELLE, R. 350, 626, 1026, 1027 LAUER, A. Irodalom LAURENT, P. 1211 LAURO, A. 997 LE BRAS, G. Irodalom LE TOURNEAU, D. 1047 LEFEBVRE, C. 218, 897, 1015, 1164, 1274, 1310 LEGA, M. 3087, 3130 LEGRAND, H. 1205, 1454 LE GAL, P. Irodalom LEISCHING, P. 136, 1901 LÉKAI L. 2722 LENHERR, T. 1901 LENNER, S. 17 LEÓ, NAGY, SZENT 1041 LEÓ, X. 2249, 2717 LEÓ, XIII. 1427, 1886, 1901 LEONARDI, C. 475, Irodalom LINSCOTT, S. M. 999 LISTL, J. 17, 108, 127, 134, 137, 259, 321, 405, 445, 446, 742, 819, 1109, 1416, 1433, 1572, 1594, 1649, 1729, 1783, 1797, 1884, 1951, 2074, 2230, 2466, 2867, 2927, 3104, 3197, 3257, Irodalom LLOBELL, J. 2779, 2789, Irodalom LO CASTRO, G. 810, 1047 LOBINA, G. 799 LOEWENFELD, S. 1041 LOMBARDIA, P. 16, 22, 227, 322, 368, 1896, 1897, Irodalom LONGČRE, J. 1751 LONGHITANO, A. 17, 50, 621, 677, 1027, 1063, 1076, 1231, 1251, Irodalom LOPEZ ALARCÓN, M. 100 LÖHRER, M. 50 LUBAC, H. DE 1185 LUF, G. 17 LUTHER, M. 2249 LÜDICKE, K. 1591, 1625, 1653, 1690, 1695, 1697, 1712, 1745, 1750, 1779, 1785, 1884, 1901, 1903, 1907, 1913, 1938, 1947, 1951, 1959, 1968, 1996, 2007, 2009, 2022, 2062, 2074, 2078, 2113, 2131, 2147, 2152, 2155, 2192, 2208, 2605, 2606, 2608, 2609, 2618, 2632, 2633, 2636, 2649, 2681, 2682, 2701, 2708, 2752, 2757, 2760, 2768, 2785, 2797, 2805, 2809, 2833, 2837, 2844, 2867, 2871, 2873, 2885, 2895, 2905, 2910, 2919, 2928, 3067, Irodalom LYNCH, J. E. 767, 779 -- M -- MAASSEN, F. Irodalom MACCARONE, M. 865 MALDONADO 33 MANSI, J. D. Irodalom MÁLYUSZ E. 1300 MANZANARES, J. 1205, 1454, Irodalom MANY 2955 MARCHESI, M. 1231, 1251, 1274, 1311, Irodalom MARCHETTA, B. 2200 MARENGO, G. 677 MARITZ, H. 1058 MAROTO, P. Irodalom MARSILIUS DEFENSOR (PÁDOVAI) 2249 MARTIN DE AGAR, J. T. 703, 764, 770, 823, 1294, 2501 MARTIN MARTINEZ, I. 101 MARTINEZ DIEZ, G. 61 MARTINEZ SISTACH, L. 830, 1151, Irodalom MARTINEZ TORRÓN, J. 810 MARZOA, A. 2306, 2444, 2449, 2450, 2492 MASALA 2093, 2108, 2109, 2114 MÁRKUS D. Irodalom MÁTRAY J. 1585 MATTIOLI, L. 1010, 2052, 2103 MATTHIEU, P. 82 MAURO, T. 1007 MAY, G. 96, 188, 207, 445, 446, 447, 464, 830, 848, 850, 872, 2343, Irodalom MAYER, A. 1649, 1667, 1675, 1681, 1991 MEDICUS, D. 1030 MELETIOSZ 59 MELLI, R. 800, 804, 989, 2200 MENDIZÁBAL, A. 866 MERCATI, A. 116, Irodalom MERLE, R. Irodalom MERZBACHER, F. 1300 MESZLÉNYI Z. 2700, 2719 METZ, R. 897, 1015, 1164, 1274, 1310 METZGER, M. 57 MEZEY L. 60 MICHIELS, G. Irodalom MIGUÉLEZ DOMINGEZ, L. 1951, 3214, Irodalom MIKAT, P. 227, 1015 MILER, K. Irodalom MIKLÓS, V. 2717 MILANO, G. P. 897 MILAS, N. Irodalom MILLNER, A. 1416 MIRAS, J. 938, 2492 MODESTINUS 1879 MOGAVERO, D. 697, 701, 712, 742, 1231, 1251, 1382, Irodalom MOLANO, E. 823 MOLETTE, C. 1261 MOLINSKI, W. 1876, 2196 MONTAN, A. 167, 288, 371, 393, 395, 411, 412, 419, 427, 429, 433, 440, 443, 448, 456, 461, 467, 470, 472, 479, 489, 491, 493, 505, 508, 516, 518, 529, 544, 558, 568, 591, 597, 623, 641, 649, 650, 657, 755, 812, 1124, 1164, 1434, 1703, Irodalom MONTINI, G. P. 2538 MÓRA M. 1336 MORDEK, H. 64 MORGANTE, M. 1627, 1652, Irodalom MORONI, A. 3230 MOSCHETTI, G. Irodalom MOSIEK, V. 1977, 2021, 2131, Irodalom MOSTAZA, A. 2196 MÖRSDORF, K. 16, 127, 871, 1703, 2345, 2541, 2601, 2633, 2844, 3130, Irodalom MUSSELLI, L. Irodalom MUSSINGHOFF, H. 1464 MÜLLER, H. 17, 108, 127, 134, 137, 259, 321, 405, 445, 446, 742, 819, 850, 877, 1058, 1059, 1105, 1109, 1196, 1205, 1211, 1249, 1251, 1416, 1433, 1572, 1594, 1649, 1729, 1783, 1797, 1801, 1803, 1812, 1839, 1884, 1951, 1996, 2074, 2230, 2466, 2867, 2927, 3104, 3197, 3228, 3257, Irodalom -- N -- NAPOLÉON 1015 NAUROIS, L. 1904 NAVARRETE, U. 865, 1710, 1783, 1801, 1887, 1901, 1907, 2055, 2078, 2107, 2196, 2211, Irodalom NAZ, R. 3130, Irodalom NEUMANN, J. 1884, Irodalom NEWMAN J. H. 644 NÉVAI L. 2747, 2765, 2772, 2996, Irodalom NICOLAUS DE TUDESCHIS -- ld. PANORMITANUS NIGRO, F. 2246 NIKOLAUS VON HONTHEIMRE (FEBRONIUS) 83 NOIROT, M. 1663 NYIREDI M. 1675, 1991 -- O -- OCHOA X. 103, 828, 1858, 2348, 2596, 2606, 2617, 2618, 2680, 2698, 2703, 2714, 2765, 2791, 2805, 2837, 2844, 3161, Irodalom OJETTI, B. 267 OLIVERI, M. 1015 OPPEL, H. 9 OTADUY, J. 227 ÔRSY, L. 50, Irodalom -- P -- PAARHAMMER, H. 671, 1047, 1323, 1324, 1344, 1368, 1376, 1382, 1383, 1625, 2768, 3257, Irodalom PAGÉ, R. 1028, 1047, 1048, 1252, Irodalom PÁL, III. 2214 PÁL, VI. 87, 108, 658, 702, 725, 803, 898, 921, 923, 955, 979, 988, 990, 1018, 1262, 1460, 1461, 1728, 1768, 1812, 2002, 2029, 2211, 2722 PALAZZINI, P. 970, 973, Irodalom PALOTTINI, S. Irodalom PANIZIO ORALLO, S. 2720 PANORMITANUS (NICOLAUS DE TUDESCHIS) 79 PAPP GY. 1217, Irodalom PARALIEU, R. 259, 2421, 3039, 3082, Irodalom PASKAI L. 1155 PASSICOS, J. 823 PASTOR, F. A. 1454 PASTUSZKO, M. 1710 PAUCAPALEA 72 PAVONI, N. 2681, Irodalom PAZHAYAMPALLIL, T. Irodalom PECORARI 2114 PÉRISSET, J. C. 1318, 1324, 1349, 1387, 1398, Irodalom PESCH, O. H. 1876 PESCHKA, V. 99 PESENDORFER, M. 1082 PETRONCELLI-HÜBLER, F. 1015 PETRUS DAMIANI 1043 PETRUS LOMBARDUS 1895 PETTINATO, S. 848, Irodalom PÉTERFFY C. Irodalom PHILIPS, G. 626, 1041 PIŃERO CARRION, J. M. 126, 127, 131, 137, 140, 188, 207, 214, 227, 230, 259, 271, 282, 301, 321, 335, 337, 353, 354, 360, 368, 369, 373, 413, 419, 427, 433, 447, 464, 468, 472, 479, 483, 484, 485, 492, 551, 568, 584, 598, 628, 630, 722, 779, 783, 830, 834, 842, 1116, 1119, 1124, 1244, 1397, 1398, 1603, 1625, 1645, 1649, 1651, 1656, 1677, 1711, 1718, 1740, 1791, 1792, 1803, 1839, 1896, 1902, 1912, 1996, 2104, 2141, 2263, 2345, 2437, 2477, 2487, 2497, 2500, 2503, 2516, 2522, 2576, 2581, 2605, 2609, 2617, 2636, 2845, 2848, 2868, 2873, 2885, 2916, 2949, 2956, 3038, 3039, 3082, 3091, 3106, 3119, 3144, 3161, 3238, 3289, 3294, 3298, Irodalom PINTA 2087 PINTO, V. P. 97, 112, 717, 2061, 2260, 2322, 2413, 2619, Irodalom PITHOEUS, F. 60 PITRA, I. B. 1813, Irodalom PIUS IV. 997 PIUS, IX. 696, 984, 1886 PIUS, V. 995, 2214 PIUS, VI. 655, 2249 PIUS, X. 85, 881, 955, 988, 1681, 1763, 1933 PIUS, XI. 32, 986, 1514, 2196, 3031 PIUS, XII. 729, 780, 1262, 1427, 1637, 1817, 1998, 2196, 2720, 3065 PLACK, A. 2244 PLÖCHL, W. M. 475, 881, 1041, 1300, Irodalom PÓLAY E. 1879 POMPEDA, M. F. 2058, 2078, 2094, 2095, 3139, Irodalom PORSI, L. 990 PORTERO SANCHEZ, L. 3218 POSPISHIL, V. J. 2196, Irodalom POTOTSCHNIG, F. 321, 1901 POTTHAST, A. 880 POTTMEYER, H. J. 1196, 1211 POTZ, R. 95, 108, 1901 PRAEDER, J. 1876, 1878, 1892, 1901, 1902, 1904, 1905, 1914, 1973, 1996, 1998, 2022, 2063, 2138, 2141, Irodalom PREE, H. 129, 136, 138, 259, 261, 278, 288, 317, 369, 383, 393, 405, 411, 420, 428, 429, 430, 431, 433, 437, 464, 467, 470, 500, 505, 508, 510, 516, 518, 529, 544, 550, 554, 567, 573, 581, 584, 611, 612, 1048, 1959, 1996, 2007, 2122, 2133, 2134, 2135, 2138, 2141, 2144, 2154, 2193, 2230, 2506, Irodalom PRIETO, A. 259 PRIMETSHOFER, B. 1439, 1996, 2007, 2074, Irodalom PRODI, P. 475, Irodalom PROSDOCIMI, L. 72 PROVOST, J. 2570 PUJOL, C. 351 PUSCHMANN, B. 1416 PUZA, R. 1227, 1229, 1877, 2008 -- R -- RADÓ P. 1582, 1658 RAGNI 2081 RAHNER, K. 864, 1722, Irodalom RAIMUNDUS DE PENNAFORTE 74 RANAUDO, A. 3268, 3305 RATZINGER, J. 887, 979, 1185, 1675, 1991, 2196 REDAELLI, C. 1416 REGATILLO, Z. F. Irodalom REGINO, PRÜMI 65 REINHARDT, H. J. F. 687, 693, 719, 2244, 2919 RENKEN, J. 1876 RETAMAL, F. Irodalom RIBAS, J. M. 743 RINCON, T. 100, 717, 755, 778, 783, 789, 794, 822, 829, 846, 1618, 1628, 1645, 1649, 1651, 1654, 1691, 1750, 1765, 1769, 1791, 1814, 1850, 1855, 1887 ROBERTI, F. 2633, 2635, 2636, 2664, 2665, 2672, 2673, 2675, 2721, 2722, 2739, 2746, 2837 ROBLEDA, O. 383, 477, 1879, 1892 RODRIGO, R. 990 RODRIGUEZ, A. A. Irodalom RODRIGUEZ, F. 61, 1047 RODRÍGUEZ-OCAŃA, R. 2492 RODRIGUEZ, P. 810 RORDORF, W. 57 RUBIO RODRIGUEZ, J. J. Irodalom RUF, N. 167, 259, 611, 830, 1124, 1511, 2421, 3031, 3059, Irodalom -- S -- SABATTANI, A. 2052, 2200, 2791, 3217, 3226, 3252, 3268 SAID, M. 3226 SALACHAS, D. 1061 SALAZAR, J. 1884, 1951, 1973, 2035 SALERNO, F. 960 SANCHIS 2588 SÁNDOR III. 1895 SARAIVA MARTINS, J. 1186 SARNO, R. J. 990 SAWICKI, J. T. Irodalom SCHANDA B. 202, 671 SCHEFFCZYK, L. 866, 887 SCHEUERMANN, A. 1030 SCHICK, L. 1319, 1675, 1991 SCHIEFFER, R. 875 SCHMITZ, H. 17, 88, 108, 127, 134, 137, 259, 321, 405, 445, 446, 742, 819, 823, 825, 850, 858, 877, 1109, 1336, 1416, 1433, 1572, 1594, 1649, 1729, 1783, 1797, 1884, 1951, 1996, 2074, 2230, 2466, 2580, 2867, 2927, 3104, 3197, 3228, 3257, Irodalom SCHNIZER, H. 819 SCHOUPPE, J. P. 2915 SCHULTE, J. F. 72, Irodalom SCHULZ, W. 218, 821, 829, 830, 834, 848, 858, 877,990 SCHÜTZ, A. 1722, 1785 SCHWAIGER, G. 880 SCHWARTZ, E. 9, Irodalom SCHWENDENWEIN, H. 383, 719, 742, 1433, 1547, 1803, 2514, 2768, 2943, 2949, 2978, Irodalom SCOLA, A. 677, Irodalom SEBOTT, R. 1436, 1960, 1975, 2062, 2135, 2156, 2211, Irodalom SEMMELROTH, O. 50 SEMPTEY L. Irodalom SEQUEIRA, J. B. 1887 SERÉDI J. 86, Irodalom SERRANO RUIZ, J. M. 1914 SESE, F. J. 677 SIEBEN, H. J. 889 SILVESTRELLI, A. 981 SIPOS, S. 425, 428, 437, 461, 465, 475, 491, 493, 551, 708, 1895, 1901, 1927, 1934, 2001, 2015, 2037, 2042, 2125, 2151, 2152, 2279, 2524, 2541, 2568, 2601, 2719, 2722, 3087, 3140, Irodalom SIXTUS, V. 923, 955, 970 SOBANSKI, R. 644, 646 SOCHA, H. 419 SÓLYOM L. 667 SPIRITO, P. 2811 SPRINGHETTI, A. 955 STAFFA, D. Irodalom STANKIEWICZ, A. 595, 2815, 2867, 3098, Irodalom STEIN, A. Irodalom STETSON, W. H. 810 STICKLER, A. M. 72, 641, 767, Irodalom STIEGLER, A. 9 STRIGL, R. A. 127, 259, 2466, 2548 STOFFEL, O. 1783 STRAUB, J. Irodalom SULLIVAN, F. A. 626 SZABÓ I. 1896, Irodalom SZABÓ G. Irodalom SZABÓ P. 98, Irodalom SZENTIRMAI A. (S.) 1155 SZENTMÁRTONI M. 777 SZENTPÉTERI KUN B. Irodalom SZEREDY J. 1165, 1351 SZILBEREKY J. 2747, 2765, 2772, 2996 SZUROMI SZ. A. 66, 1899, Irodalom -- T -- TAMÁS, AQUINÓI 133, 729, 731, 1628, 1681 TÁRKÁNY SZŰCS E. 1609 TARRANT, J. 78 TAUTU, A. L. Irodalom TERTULLIANUS 1448 THANER, F. 66 THEINER, A. 2717, Irodalom THERME, M. A. 96 THERRIAULT, M. 227 THORN, J. 227 TILLARD, J. M. 1454 TING PONG LEE, I. 1035, 1322, 1493 TOCANEL, P. 2498 TODESCHINI, U. M. 1003 TOMBEUR, P. Irodalom TOMKO, J. 897 TORFS, R. 16 TORQUEBIAU, P. 3013, 3028 TOSATO, A. 2068 TOSO, A. 2722 TÖRÖK J. 1427, 1508 TRAMMA, U. 2093 TREVISAN, G. 1416 TRICHET, L. 769 TRUMMER, J. 465 TUILLIER, A. 57 -- U -- ULLMAN, W. 1041 ULPIANUS 1879 URRUTIA, F. J. X. 136, 137, 261, 264, 267, 269, 278, 288, 290, 311, 317, 335, 353, 368, 369, 383, 419, 440, 456, 467, 468, 491, 499, 505, 508, 514, 516, 518, 519, 533, 545, 549, 554, 557, 558, 567, 579, 582, 584, 587, 595, 606, 611, 669, 1454, 1537, 1599, 1737, Irodalom URSO, P. 1231, 1251, 1262, Irodalom ÜLHOF, W. 743 -- V -- VALDRINI, P. 676, 681, 720, 721, 743, 861, 1076, 3282, Irodalom VALLINI, A. 650 VAN ESPEN, Z. B. 83 VAN HOVE, A. 59, 267, Irodalom VANYÓ L. 57, 1448, 2224 VARAGNAC, A. 1628 VENANZI, E. 990 VERA, F. 2752 VERAJA, F. 990, 2619, Irodalom VERMEER, P. Irodalom VERMEERSCH, A. 519, 2722, 2887, Irodalom VERNAY, J. 676, 3038 VICENTE CANTIN, L. 2126 VIDAL, P. 437, 606, 876, 1127, 2022, 2535, 2546, 2722, 2774, 3013, 3068, 3093, 3122, Irodalom VILADRICH, P. J. Irodalom VILLAR, A. 2938 VILLEGIANTE, S. 3181 VISMARA MISSIROLI, M. Irodalom -- W -- WÄCHTER, L. 1382, 2916 WAGNER, G. 677 WASSERSCHLEBEN,F.W.G.H. 65, 68, 2580 WEGAN, M. 2062, 2111 WEIGAND, R. 1729 WENGER, L. 9 WENGST, K. 57 WERNZ, F. X. 124, 437, 606, 876,1041, 1042, 1127, 1848, 1850, 1872, 2022, 2535, 2546, 2722, 2774, 3013, 3068, 3093, 3122, Irodalom WESEMANN, P. 2807 WIENER, A. 2815 WILDHABER, B. Irodalom WILKS, M. 875 WILLEBRANDS, J. 626 WILLIAMS, S. 64 WINKLER, L. 2152 WIRTH, P. 2919, 2927, 2928, 2964, 2986, 2998, 3104, 3160 WOLF, E. Irodalom WORMSI BURCHARD 65, 2580 WRENN, L-G. 2638, 2837, 3100 WYCLIF 2249 XALERNO, F. 1009 -- Z -- ZAGGIA, C. 2078, Irodalom ZALBA, M. 1803, 2520, 3228 ZAMPETTI, G. 3067 ZAPP, H. 1058, 1951, 1971, 1977, 2021, 2022, 2131, 2140, 2141, 2156, 2178, 2193, 2343, Irodalom ZIMMERMANN, M. 1877 ZUZEK, I. 107, 350, 1027 ======================================================================== TÁRGYMUTATÓ A nevek utáni számok nem az oldalszámokra, hanem a bekezdések elején szereplô sorszámokra utalnak. -- A -- abortus 1848, 2579--2585 abrogatio 186 abszolút többség 363--371 abszolutizmus 80 Acta Apostolicae Sedis 142, 221 actio -- ld. kereset actor -- ld. felperes actus administrativus -- ld. közigazgatási intézkedés ad limina látogatás 993, 1092 admissio -- ld. engedélyezés adományok 1577 adományozó 379, 475 advocatus -- ld. ügyvéd aeque principaliter egyesítés: egyházmegyéké 465 aequitas -- ld. méltányosság affectio maritalis 1879 ágyasság 2561--2571 ajándékok 2815 ajánlások 55, 96 akadály: választhatóságé 536, 537 akadályoztatás: pápai széké 883--885 -- püspöki széké 1112--1120 -- püspöké 1102 akadémiai fokozatok 685, 2387 akaratnyilvánítás 327, 518 akolitátus -- ld. szolgálatok akolitus 677, 690 aktív szavazati jog 500 aláírás 1239, 1257 alanyi jog 4, 231, 257, 275, 276, 285, 398, 416 alapítás: társulásé 833, 835, 845, 856 -- egyházmegyéé 1040 -- egyháztartományé 1137 alapító intézkedés 316 alapítók 379, 475 alapítványi mise 1720 álapostoli gyűjtemények -- ld. pszeudoapostoli gyűjtemények alapvetô jogok 643 aldékán: bíborosi testületben 943 áldozópapok 400, 460 -- képzése 704--740 áldozópapság 1348, 1794, 1812--1823, 1825 áldoztatás 690 alkalmasság: jelölté 485, 492, 530, 538, 687, 688 alkoholizmus 2074 alkotmányjog 21, 22, 92 alkotmányos isteni jogi normák az egyházban 48 államegyháziság 1060 állami egyházjog 26 állami okmányok 341 állami törvények kanonizálása 201, 328 államok 77, 115, 1015, 1021--1022, 1058, 1060 állampolgárok 322 Államtitkárság 962, 967--969, 992 állandó diakónusok 677 -- képzése 702, 703, 797--798 állandó felhatalmazás 412, 413, 1252 állandó tanács: püspöki konferenciáé 1184 állapot 639--641 almegbízott 425 alperes 2749 általános feloldozás 1724-1728 általános határozatok 100, 132, 149, 220, 222, 306, 418, 1194 általános helynök 264, 306, 407, 408, 410, 473, 553, 1105, 1116, 1119, 1122, 1123, 1124, 1222, 1236--1237, 1240-- 1254 általános szabályok (egyházjogi jogterület) 21 általános titkárság: püspöki székhelyé 917 általános törvények 157 általános végrehajtási határozatok 105, 132, 223--227 ambrozián ,,rítus'' 106 analóg értelmű jogfogalom 34 Anglia 1041 Angol-norman iskola 71 Annuario Pontificio 965, 1015, 1211 anomália: jogi 538 Antonianum (Pápai Athenaeum); kánonjogi fakultás 30 anyagi javak 461 -- jogi személyé 374--375, 379 anyakönyvek 708, 1378--1379 apostoli buzdítás: szinódus után 900 apostoli delegátus 1015 apostoli élet társaságai 1000, 1432, 1434 Apostoli Kamara 1009 apostoli kánon (85) 57 apostoli kereszt 1155 Apostoli Konstitúciók 57 apostoli kormányzó 410, 465, 1037--1038, 1068, 1132 apostoli kormányzóság 1037--1039 apostoli levél 147 Apostoli Penitenciária 264, 1003 apostoli prefektúra 1034--1036 apostoli prefektus 1034--1036, 1092 apostoli rendelkezés 145 Apostoli Signatura 1004, 2711--2715 Apostoli Szentszék 960, 104, 115--119, 122, 149, 269, 271, 289, 296, 298, 299--301, 303, 357, 362, 418, 479, 568, 603, 704, 715, 733, 740, 779, 807, 809, 812, 836, 960, 1013, 1014, 1016--1024, 1059--1060, 1063--1064, 1088, 1091, 1095, 1117, 1118, 1120, 1122, 1127, 1130, 1145, 1150, 1155, 1156, 1180, 1183, 1207, 1300, 1303, 1440, 1442--1243 Apostoli Szentszék Gazdasági Ügyeinek Prefektúrája 1009 Apostoli Szentszék Munkaügyi Hivatala 1010 Apostoli Szentszék Vagyonkezelôsége 1009 apostoli tevékenység: 1086 -- szerzeteseké 481 -- világiaké 679--685 apostoli vikariátus 1034--1036 apostoli vikárius 407, 1034--1036, 1092 apostoli vizitáció 993 apostolok és utódaik 48 applicatio 1703 archidiaconatus -- ld. fôesperesség Argentína 1020 assessor -- ld. ülnök ateizmus 733 áthelyezés 571--576, 1123 -- megyéspüspöké 1096 -- metropolitáé 1149 átlépés: klerikusé más részegyházba 744--751 áttelepülés: klerikusé más részegyházba 750 auctoritas -- ld. hatóság auditor -- ld. ügyhallgató autonómia 55, 96, 313, 314 -- földi ország ügyeiben 681 avignoni fogság 77 -- B -- Basel 1059 bécsi egyezmény (1961): a diplomáciai kapcsolatokról 1015 bécsi kongresszus (1815) 1015 beiktatás: bemutatás után 471, 475--484 bejelentési kötelezettség 1088, 1117, 1119, 1122, 1130 béke 781, 1021 békéltetés 2793 beleegyezés 393--397, 572 belsô fórum 24, 281, 404--406, 435 bemutatás 471, 474--486, 1129 bemutatási jog 475--479 bentlakás: szemináriumban 717--722 bérmálás 112, 677, 679, 1616--1634, 1926--1927 bérmálási anyakönyv 1633--1634 bérmálási felhatalmazás 435 bérmaszülô 1630--1631 beszámíthatóság 560--561 betegek kenete 1775--1793 betöltés: hivatalé 447--470 Biblia 619, 731 bíboros államtitkár 942 bíboros prefektus 972 bíborosok 922--954, 1024 -- címük 922 -- gyóntatási felhatalmazásuk 950 -- kinevezésük 933--936 -- lemondásuk 946 -- öltözékük 954 -- pápaválasztói joguk elvesztése 947 -- püspökké szentelésük 932 -- rendjeik 925--931 -- Rómában lakásuk 945 -- számuk 923 -- temetkezésük 952 -- testületük 924 -- ügyeikben csak a pápa ítélhet 951 binált mise 1708--1709 bíró: világi mint 401 -- klerikus mint világi 778 -- egyházmegyei 419, 1081 birodalmi egyház joga 57 bírói hatalom 419, 1081 -- delegálása 419 -- zsinatoké 1178 bírói határozat 3090--3091 bírói illetékesség 2624 bírói illetéktelenség: abszolút illetéktelen bíróság 2626 -- viszonylagosan illetéktelen bíróság 2627 bírói jogalkotás 100 bírói kiszállás 2996--2997 bírói szemle 2996--2997 bírók 2725--2733 bírósági helynök 408, 419, 1222, 2733 bírósági segédkönyvek 79 bírósági szabályzat 2617 bíróságok a római kúriában 1003--1006 birtokbavétel: hivatalé 449, 575, 1074, 1102 bitorlás 453 Bizánci Birodalom 58, 59 bizonyítási eljárás 2915--3000 bizonyítékok 2897 blasphemia -- ld. káromlás Bologna 71 bolognai iskola 71 botrány 808, 843 Brazília 1020 bréve 152 Breviarium extravagantium 74 búcsúk 1003, 1768--1774 Budapest: fakultási jogú kánonjogi intézet 38 Buenos Aires: kánonjogi fakultás 38 bulla 151 bulláriumok 81 bűn 2254 bűnmegvallás 1723 bűnbánat szentsége 1721--1774 bűnbánati liturgia 1729 bűnsegéd 2331 bűntárs feloldozása 1750, 2507--2509 büntetendô cselekmény 382, 383, 578, 590, 668, 1096, 2254, 2285--2293 büntetés 578, 590--591, 799, 1119, 1120 büntetés elengedése 2432--2453 büntetés kimondásának elhalasztása 2409 büntetés kimondásától való tartózkodás 2410 büntetés megszűnése 2429--2458 büntetés mérséklése 2408 büntetô áthelyezés 2383 büntetô eljárás 3241--3263 büntetô hatalom 48 büntetô hatóság 2400 büntetô óvintézkedések 2259, 2388--2398 büntetô parancs 2268, 2280--2281 büntetô per 3252--3263 büntetô törvény 158, 2268--2279 büntetôjog 21, 670 bűntett 2018--2021 bűnvádi kereset 2454--2455 -- C -- cancellarius -- ld. irodaigazgató carthagói kánonok 59 casus perplexus 1970 CCEE 1211 cél: jogi személyeké 361 -- megbízásé 433 -- hivatalé 438, 443, 456 celibatus 298, 303, 725, 765-768, 1834 -- alóli felmentés 802--808 cenzorok 1536--1537 cenzúrák (büntetések) 2258, 2339--2373 CEZAM 1211 cibórium 1697 címer 954 címtemplom: bíborosoké 927, 930, 954 címzetes püspökök 1054--1056, 1171--1172, 1182 Clementinae 78 Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium 98, 634, 645, 651, 1160 Codex Iuris Canonici Orientalis 107 Codex Iuris Canonici -- ld. Egyházi Törvénykönyv coemptio 1879 collatio tituli -- ld. hivatal átadása Collectio Anselmi Lucensis 66, 1043 Collectio Dionysiana 60 Collectio Dionysio-Hadriana 60 -- Magyarországon 60, 64 Collectio Hibernensis 68 Collectio Hispana 61 Collectio in 74 titulos digesta 66 Collegium Episcoporum ld. püspökök testülete collegium -- ld. testület Commissio Codici Iuris Canonici recognoscendo 89 communicatio privilegiorum -- ld. közvetett engedélyezés Communio 50, 455, 648, 651, 1026, 1133: ld. közösség; katolikus egyház teljes közössége communio -- ekkleziológia 1187 communitas legis recipiendae capax: ld. közösség, amelynek törvény adható Compilatio prima 74 concelebrálás 1644 confarreatio 1879 consecratio 1797 constitutio apostolica -- ld. apostoli rendelkezés constitutiones -- ld. szabályzat(ok) consuetudo -- ld. jogszokás contestatio litis -- ld. perfelvétel Cor Unum Pápai Tanácsa 1008 Corpus Iuris Canonici 74, 78, 82, 83, 86 Corpus Iuris Civilis 78 culpa 2288 curia dioecesana -- ld. egyházmegyei hivatal csábítás 2531--2533 család 682 Család Pápai Tanácsa 1008 családjog 22 cselekvôképesség 326, 497, 500 csonkítás 2586--2587 -- D -- De misericordia et iustitia 68 De Synodo dioecesana -- XIV. Benedek műve 83 Decretales Pseudoisidorianae 64 decretum 224 -- ld. határozat Decretum Burchardi Wormatiensis 65 Decretum Gratiani 69, 1041, 1043, Decretum Ivonis Carnutensis 67 defensor vinculi -- ld. kötelékvédô dékán: bíborosi testületé 943 -- fakultásé 1173 dekretális gyűjtemények 73--76, 78 Dekretálisok 58, 60, 61, 64, 74, 76, 1041 dekretisztika 71 delegatio -- ld. megbízottnak való továbbadás derogatio 186 devolutio -- ld. káromlás diakonátus 1794, 1812, 1815, 1818--1825 diakónia: bíborosoké 928, 931 diakónusok 307--308, 1701 -- ld. még: nôs diakónusok dialektikus módszer 69 dialógus 658, 733 Didakhé 57 Didaszkália 57 díjazás 576, 693, 792--795 dikasztériumok -- ld. központi hatóságok dioecesis -- ld. egyházmegye diplomáciai testület 1015 directorium: műfaj 225 dispar házasság 1888 districtus -- ld. esperesi kerület dogmatika 19, 23, 731 doktorátus 715, 1057, 1244 dolgok csoportja 314, 316 dologi kiváltság 278, 283 dolus -- ld. megtévesztés dorgálás 2394 doyen (diplomáciai testületé) 1015 döntési szavazati jog 891, 1171, 1172, 1176 dubium facti -- ld. ténykétség dubium iuris -- ld. jogkétség dummodo 238, 468 -- E -- ecclesia sui iuris -- ld. sajátjogú egyház Egészségügyi Dolgozók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa 1008 egyedi határozat 245, 247--255, 448, 527 egyedi közigazgatási intézkedések 219, 231--244, 448 egyedi parancs 246 egyenesági vérrokonság 343--344, 2024 egyenlôség: krisztushívôké 622--624 egyenlôtlenség 624, 642 egyesítés: jogi személyeké 373, 374 egyesülési jog 663, 789--791, 822 egyetemek 1001 egyetemes egyház 956, 1026 egyetemes joggyűjtemények 68, 69, 81 egyetemes papság 400 egyetemes törvények 156, 170, 422 -- hatályban maradásuk CIC után 103 -- kihirdetésük 142 egyetemes zsinat 58, 73, 319, 889--891 egyetemleges megbízás 429 egyhangúság 372 egyházellenes társulások 2497--2499 egyház és állam viszonya 1022 egyház szabadságának megsértése 2500--2502 egyház tanítói feladatával kapcsolatos jog 21 egyház: intézményes valóság 10, 12 -- misztérium 34 egyházatyák 731 egyházfegyelem 1142, 1177 Egyházi Alaptörvény -- ld. Lex Ecclesiae Fundamentalis egyházi asszisztens: hivatalos társulásokban 853 egyházi bíróságok: elsôfokú 2668--2692 -- másodfokú 2693--2705, 2709 -- harmadfokú 2710, 2716--2723 egyházi büntetés megszegése 2556--2557 egyházi egyetemek és fakultások 1002, 1173, 1513--1519 egyházi hivatal 438--470-- ld. még: hivatal egyházi javak 2501 egyházi javak jogtalan elidegenítése 2505--2506 egyházi jogszabályok 132--230 -- a II. Vatikáni Zsinat után 94 egyházi munkaviszony 588 egyházi per 2599--2606 egyházi rend szentsége 400--402, 607, 694, 763, 989, 1794--1875 egyházi személy elleni fizikai erôszak 2479--2484 egyházi temetés 1560 egyházi tilalom 2357--2361 Egyházi Törvénykönyv (1917-es) 30, 82, 85--86, 383, 720--722, 763, 779, 803, 1101, 1127, 1223, 1246, 1260 -- átdolgozása 87--97, 406, 416, 442, 444, 476, 562, 642 Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) 12, 21, 38 -- hatályba lépése 93 -- hatályossági köre 99--131 -- hiteles magyarázata 191 -- kihirdetése 93 -- kiváltságfogalma 275 -- szerkezete 91 -- szóhasználata 317, 383, 406, 416 egyházjog: kötelezô teológiai tárgy 35, 86 -- megalapozása 34, 35, 40--45 -- történelme 20 -- teológiája 20 egyházjog -- ld. kánonjog egyházjogi akadály 1953 egyházjogtörténet: önálló tudomány 86 egyházjogtudomány 15, 20, 71--72 -- ágai 21, 22 -- viszonya más tudományokhoz 23--26 egyházkormányzati hatalom 399--420, 444, 1051--1052, 1141--1145 -- pótlása 435--437 egyházközség 1335--1343 egyházmegye 332, 348, 349, 352, 364, 379, 1025, 1029--1031 -- felosztása 375 egyházmegyei bíróság 2669--2685 egyházmegyei hivatal 1233--1273 egyházmegyei jogú intézmények 481, 1434 egyházmegyei kormányzó 410, 473, 521, 1124--1132 egyházmegyei körlevelek 142 egyházmegyei lakóhely 336 egyházmegyei társulások 831, 845 egyházmegyei zsinat 142, 150, 1213 egyházmegyeközi szeminárium 707, 709 egyháztagság 323, 647 egyháztanító (doctor Ecclesiae) 990 egyháztartomány 1041--1042, 1063, 1064, 1134--1137, egyháztörténelem 731 egyszerű akadályok 1842, 1853--1855 egyszerű életmód: klerikusoké 772--773 egyszerű érvényesítés 2231--2235 egyszerű választás 471, 521 -- ld. megerôsítésre nem szoruló választás együttlakás: klerikusoké 768 együttműködés 2329--2336 -- klerikusoké 757 ekkleziológia 33 el nem hált házasság 298, 989 elbirtoklás 276, 448, 592--608 -- jóhiszeműsége 55 -- hivatalé 472 elbocsátás 2384, 2461 elbocsátó 1804--1811 elbocsátottak: szemináriumból -- felvétele másik szemináriumba 735-- 740 élet- és szeretetközösség kizárása 2097--2098 életállapot megválasztása 666 élethez való jog 680 életkor 537, 552, 554, 1093, 1129 életkori csoportok lelkigondozása 1075 életközösség 338 életszentség 652, 762--764 elévülés 287, 592--608, 2454--2458 elfogadás: bemutatásé 486 -- leiraté 260 -- lemondásé 285, 433, 567--568 -- posztuláció engedélyezéséé 550 -- választásé 519, 521 elhálás: házasságé 345 elhallgatás: adatoké 262 eljárás: celibátus alóli felmentésre 804--808 eljárási normák 48 eljegyzés -- ld. házassági ígéret ellátás: elmozdított személyé 586--589 -- érdemesült püspöké 1095 -- klerikusé 746, 753, 1075 -- érdemesült plébánosé 1384 ellenállhatatlan kényszer -- ld. fizikai kényszer ellentétes leiratok 265 ellentmondó jogszabályok 69 elmebetegség 1844, 1861 elmélkedés 723, 764 elmozdítás 577--589, 1096, 1131, 1381, 1393 elnök: egyetemes zsinaté 890 -- püspöki konferenciáé 1156, 1184, 1192 -- részleges zsinaté 1170, 1177 elnökhelyettes: püspöki konferenciáé 1184, 1192 elôadó bíró 2738, 3081 elôbbi állapotba való visszahelyezés 3148--3157 elôesti mise 1653 elôzetes cenzúra 1522 elsôáldozás 1678--1680 eltiltás 2381 eltűrés: a szokásé az ordinárius részérôl 126 elvetett jogszokás 123 emberemlékezetet meghaladó jogszokás 123, 125, 216, 217 emberi erények 723 emberi érettség 723 emberi jog (ius humanum): egyházban 13 emberölés 2586--2587 emberrablás 2586--2587 emeritus -- ld. érdemesült enciklika 900 engedelmesség 608, 654--655, 665, 742, 866 -- hitbeli 1451--1452 engedély 249, 256, 257, 745--747, 750--751, 1527 engedélyezés: posztuláció 471, 548--550 engedetlenség 753, 2485--2491 enyhítô körülmények 2303--2319 eparchia 1029 -- ld. még: egyházmegye érdekeltség 2796--2800 érdemesült 558, 1095 ereklyetisztelet 1560 ereklyék 990, 1148 eretnekség 850, 884, 1845, 1858, 2459--2462 érettségi 737 erkölcs 6, 24, 715, 897, 978, 980, 1177 erkölcsi bizonyosság 3065--3070 erkölcsi személy 362, 1013 értékek 6 értelem használata 327, 331, 500 értelem kellô használatának hiánya 2048--2053 értesítés: helyi megyéspüspöké fôpapi funkciókról 1146 érvényesség: feloldozásé 406 -- intézkedésé 428, 458, 459, 468, 470, 518 -- jogcselekményé 384--386, 388, 390, 391, 393, 395 -- leiraté 262--264 -- lemondásé 563--566 -- posztulációé 540 -- szavazaté 503, 508, 512 érvénytelen házasság 1911 érvénytelenség: feltételé 510 -- hivatal betöltéséé 452, 458--461 -- jogcselekményé 385, 390, 392, 415 -- szavazaté 502, 513 -- törvényé 418 -- választásé 493, 496, 498, 506, 530, 534, 1129 esketési felhatalmazás 427, 435, 2132--2144 esketési tilalmak 1936--1947, 2145 eskü 1235, 2808--2811, 2926--2928 esküvôi szertartás 2159--2160 esperes 1394--1406 esperesi kerület 1050 Észak-Afrika 59, 1041 ésszerűség: kiváltságé 288 -- szokásé 215, 217 -- törvényé 136, 188 esztergomi (Esztergom-budapesti) érsek 1155, 1156 etika 5, 6, 24 eucharisztia 723, 764, 1635--1720 -- anyaga 1657--1660 eucharisztikus kongresszus 1017 év 616 evangélium 681 evangéliumi tanácsok 638, 1432--1433 evilági dolgok rendjének az evangélium szerinti alakítása 680, 681 évszázados jogszokás 123, 124, 216, 217 exarcha 1039 exarchátus 1039 exceptio -- ld. kifogás excommunicatio -- ld. kiközösítés executor necessarius -- ld. szükségképpeni végrehajtó executor voluntarius -- ld. szabad végrehajtó exegetikus módszer 82, 83 exempt egyházmegyék 1135 exempt intézmények 1437 exkardináció 745--747, 751 exsecutio -- ld. ítélet végrehatása Extravagantes communes 78 Extravagantes Ioannis XXII 78 -- F -- facultas -- ld. felhatalmazás -- habitualis -- ld. állandó felhatalmazás facultates quinquennales -- ld. ötéves felhatalmazások 413 fakultatív büntetés 2265 favor fidei 2207--2220 favor matrimonii 1903 febronianizmus 83 fegyelmi önállóság: sajátjogú egyházé 350 fejlôdés 1021 felbonthatatlanság 1890, 1892 felbonthatatlanság kizárása 2091--2093 felbujtó 2331 félelem 388--390, 504--506, 563, 2106--2115 felelôs engedelmesség 654--655 feleség 338 felfolyamodás 2427, 2768 felfolyamodó 248, 251, 431, 432, 485, 868 felfüggesztés 432 -- egyházmegyei zsinaté 1232 -- mint büntetés 2362--2370 felfüggesztett büntetés 2412--2413 felfüggesztôdés: hatalomé 431, 432, 1247 felhatalmazás 406, 412 fellebbezés 2427, 3108--3129 -- pápa ítélete ellen 868 felmentés 53, 232, 256, 257, 291--312, 419, 544--545, 719--722, 779 -- ténykétség esetén 173 felmentéskéréssel egybekötött választás 471, 536--547 felmentôi hatalom 295--308, 545, 721, 1070 feloldozás: szentségi 406 feloszlatás: egyházmegyei zsinaté 1232 felosztás: jogi személyeké 373, 375 felperes 2748 felszentelés érvénytelensége 799 felszentelt személy 400, 402, 445 feltételek: közigazgatási intézkedésben 238, 241, 242 -- leiratban 271 -- megegyezés útján végzett választáskor 532--535 felügyelet 1084, 1142, 2391 -- társulásoké 836, 857 felülvizsgálat: szabályoké 1204 felvétel: szemináriumba 736--740 fenntartás: fogalma 298 -- Szentszéknek fenntartott felmentések 298, 871 -- engedélyek tisztségek betöltésére 780, 872 ferendae sententiae 2260--2265 figyelmetlenség 175 figyelmeztetés 2391, 2489 filozófiai és teológiai tanulmányok: szemináriumban 728--731 Firenzei Zsinat (1439) 1041, 1751 fizikai kényszer 2104 fogadalom 638, 1431--1433, 2005--2011 -- nyilvános 1432 -- ünnepélyes 1433 -- egyszerű 1433 foganatosítás 234, 253, 270 fok: rokonságé 343--344 folyamatos idô 610, 612, 613 fordítások: az Egyházi Törvénykönyvrôl 97 forma commissoria -- ld. közvetítést igénylô forma forma gratiosa -- ld. közvetlen forma formális cselekmény: katolikus hit (egyház teljes közössége) elhagyására 584 forráskritika 83 fôegyházmegye 1138 fôesperesség 1050 fôfellebbezés 3122 fôigazgató: ,,hittudományi fôiskoláé'' 716 fôpapi funkciók (liturgia) 1146 fôügy 3005, 3008 francia-rajnai iskola 71 Frank Birodalom 60 frank uralkodók 1042 futár 2885 -- G -- Gallia 1041 gallikanizmus 83 garanciatörvény (olasz) 1014 gazdasági tanács 1129, 1267--1269 glossa ordinaria 72, 75, 76 glosszaapparátusok 72, 73, 75 glosszák 72, 75, 83 gondatlanság 2324, 2543--2544 gondnok: (curator) 331 -- ld. még: vagyonkezelô gregorián misesorozat 1719 gregoriánus reform 65, 66--67, 1043 gyakorlati bevezetés: egyházjogi oktatásban 35, 38 gyakorlati teológia 25 gyám 328--329, 353 gyermek 327, 331 -- rítusa 353, 354 -- rítusváltoztatása 357 gyermek kizárása 2087--2089 gyermeknevelés 2189 gyógyító büntetések -- ld. cenzúrák gyónás 406, 668, 1928 -- hangfelvétel készítése 127 -- gyakori 723, 764 gyónási kötelezettség 1723 gyónási titok 1759--1761, 2534--2540 gyónó 1762--1767 gyóntatás: szeminaristáké 708, 713 gyóntatási felhatalmazás 435, 950, 1736--1749 gyóntató 406, 667, 713 gyóntatóhely 437, 1733--1735 gyóntatói summák: lásd: summae confessorum 79 gyökeres orvoslás: házasságé 260, 410, 2236--2243 gyűrű 771 -- H -- hagyomány 12, 57 haladék 2827--2832 halál: megyéspüspöké 1121--1122 halálveszély 112, 801 hallgatás: hatóságé 248--251 halmazat 2415--2416 hamis állítás 262 hamis eskü 2475 hamis gyűjtemények 64 hamisítás 2545--2553 háramlás 370, 451, 492, 520, 546, 1125, 1127, 1128, 1143--1144 harmadrendek 832, 1000 hármas feladat: Krisztusé és az egyházé 400, 694, 861, 894, 1051--1052 1076 hármas lista: püspöki kinevezéskor 1064 hasonló esetekre hozott törvények 198 hasznos (határ)idô 490, 544, 611, 612, 613 hatalom 1052 -- zsinaté 1177--1178 -- ld. még: egyházkormányzati hatalom hatályvesztés: leiraté 269 határidôk 462, 481, 482, 485, 492, 526, 617--618, 1065, 1072-1073, 1149, 2827--2832 határozat 149, 150, 245-255, 868, 1177, 1217, 1231 hatóság 364, 480 házasság 682, 1853, 1876--2243 házasság felbontása a hit javára 982 házasság színlelése 2079--2098, 2100 házassági akadályok 1948--2046 -- felmentésük 298 -- fogalmuk 767 -- titkos 405 házassági anyakönyv 2161--2164 házassági beleegyezés 1893--1895, 2116--2122 házassági elbocsátó 2148--2149 házassági hirdetés 1932--1934 házassági ígéret 1914--1916 házassági kísérlet 1846, 2558--2566 házassági kötelék 2187 -- felbontása 2195--2220 házassági pasztoráció 1917--1925 házassági semmisségi perek 3179--3216 házassági tanú 2131 házassági tilalmak 1958--1961 házasságjog 21, 28 házasságkötés 390, 766, 767 házasságkötés formája 989 házasságkötéshez való jog 1896--1898 házastársak 338, 345, 602 -- rítusának átvétele 357, 359 házastársak különválása 3217--3219 helybeli 332 helybenlakás 464, 759, 1087, 1088, 1108, 1375, 1392, 2575--2577 helyettes: végrehajtóé 243 helyi egyház 1027 helyi egyházjogi gyűjtemények 60, 68 helyi ordinárius 305--306, 409, 1023--1024 hét 616 hiányosságok: jogcselekményé 386--392 hierarchia: jogszabályoké 105 -- elve 416, 655 hierarchikus felfolyamodás -- ld. közigazgatási felfolyamodás hierarchikus közösség (communio hierarchica) 861, 886, 1051, 1208, 1209 hierarchikus szerkezet: egyházé 862, 1041 Hispania 1041 hit 19, 660, 726, 897, 956, 978, 980, 1077, 1142, 1177 hitbeli engedelmesség 1451--1452 hitehagyás 1845, 1858, 2459--2462 hiteles törvénymagyarázat 148, 190--193 hitelesített másolat 2848 hitoktatás 660, 679, 688, 732, 997, 1476--1484 hitoktatók 1484 hittanárképzés 706 Hittani Kongregáció 127, 975--983 -- ítélkezése büntetô ügyekben 980 hittankönyvek 1483 hittudományi fôiskolák 708 hitvallás: 1541--1551 -- bíborosoké 948 hivatal 431, 438--470, 607, 686--687 -- átadása 449, 471 -- birtokbavétele 1071--1074, 1102, 1131--1132 -- elvesztése 551--591 -- klerikusoké -- ld. egyházi hivatal -- bitorlása 2517--2518 hivatalok a római kúriában 1003--1010 hivatalos jogi személy 364, 367, 373, 374--375 hivatalos társulások 479, 826, 827, 829, 835, 842, 844--855 hivatalvezetô 1236--1237 hivatásgondozás 697--699 holtnak nyilvánítás 551, 3224--3227 homilia 690, 1470 homoszexualitás 2060 hónap 616 hozzájárulás az egyház szükségleteinek fedezéséhez 671 hűség kizárása 2090 hűségeskü 1551 -- I -- Ibériai-félsziget 1042 idegen 332, 422 idézés 2616, 2872--2883 idô 597--600 -- letelte 433, 552, 592 idôszámítás 609--618 igazhitűség 2461 igazságos rend 5, 24 igazságosság 6, 52, 56 igazságosság elve 2253 Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa 1008 Ígéret: hivatal hűséges ellátására 1235 ígérô eskü: felmentése 98 igeszolgálat 1459--1484 illem 3 illetékesség 264, 428, 446 illetékességi jogcímek 2643--2656 illetékességi viták 2656 illetéktelen szentelés 2519--2524 imádság 1559 imakönyvek 1531 imperativitás: a jogi norma jellegzetessége 3 impotencia 1979--1985 in pectore kinevezett bíborosok 936 Index librorum prohibitorum 81 indoklás: egyedi határozaté 247 infans -- ld. gyermek inhabilitáló törvények -- ld. személyt jogilag képtelenné tevô törvények inkardináció 465, 742--751, 753, 755 inkvizíciós segédkönyvek 79 institucionalizmus 5 instituciós módszer 82 institutio -- ld. hitoktatás Institutiones Iuris Canonici 82 Institutiones Iustiniani 82, 85 instructio -- ld. utasítás interdictum -- ld. egyházi tilalom internuncius 1015 interpoláció 64 interszubjektivitás 3 intézkedés 382 intézmény 203 intézményes jog 2, 5, 6 -- egyházban 11, 12 intézményes szankcionáltság: a jogi norma jellegzetessége 3 intimszféra védelme 667 invesztitúra 475 irányelvek: a CIC átdolgozásához 87--88 -- a keleti kodifikációhoz 108 írásbeliség: áthelyezés elmaradásé 583 -- egyedi határozaté 247 -- engedélyé 357 -- exkardinációé 745 -- hivatal betöltéséé 470, 525, 528 -- hivatal birtokbavételéé 1074 -- kérelemé 248 -- közigazgatási intézkedésé 235 -- leiraté 256 -- lemondásé 566, 574 -- szemináriumi képzésé 717--722 irgalom 2255 irodaigazgató 1074, 1102, 1239, 1255--1260 irregularitas 1842--1852, 1857 irritáló törvények -- ld. jogcselekményt érvénytelenítô törvények ismétlôdô kötelezettségek 312 Isten igéje 659--660 Isten népe 34, 43, 619--620, 682, 956, 1031, 1032, 1033, 1034, 1037, 1185 isteni jog: egyházban 13, 14, 15, 47, 52, 56, 100, 102, 163, 164, 202, 215, 321, 328, 362, 602, 636, 882, 1185, 1187 isteni rendelkezés 362, 438, 440 isteni törvény 53, 292 Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 988--989 Itália 1041 Itália prímása 876 ítélet 293, 2616, 3044--3091 -- pápai 868 ítélet elôkészítô cselekményei 419 ítélet végrehajtása 3142--3147 ítélethozatal 3071--3080 ítélôképesség súlyos hiánya 2054--2058 ítélt dolog 55 ittasság 2308, 2319 iurisdictio -- ld. egyházkormányzati hatalom ius divinum -- ld. isteni jog ius humanum ecclesiasticum 26, 49, 1188 izgatás 2494--2496 -- J -- janzenizmus 83 javadalmi rendszer 461, 773, 872 jegyeskurzus 1920 jegyesoktatás 1921 jegyesvizsgálat 1929--1935 jegyesek naplója 1930 jegyzô 1239, 2745 -- egyházmegyei hivatalban 1256--1260 -- választáson 515--516 jegyzôkönyv 254, 1102 jelöltek jegyzéke 1063 jó hír védelme 667 jog általános elveinek alkalmazása 198, 200 jog bevezetésének szándéka 213, 214 jog: fogalma 1 -- tételes (pozitív) 2 -- intézményes 2 -- az egyházban 11, 12, 16, 17 -- igazságosságé 52 -- gyakorlása 324 jogbiztonság 52, 56 jogcselekmény 380--398 -- lényeges elemeit meghatározó törvény 293 jogcselekményt érvénytelenítô törvények 158, 184, 324 jogelméleti kategóriák az egyházjogban 33 jogerô 431 jogerôre sohasem emelkedô ítéletek 3137--3141 jogerôs ítélet 3130--3141 jogfejlôdés 96, 104 jogfilozófia 8 jogforrás: fogalma 99 -- fajai 100 joghatóság(i hatalom) -- ld. egyházkormányzati hatalom 406, 444 joghézag 198--200 jogi karok 27, 28 jogi képesség 121 jogi módszer 7, 8, 19, 33--34 jogi szaktudományok 7 jogi személy kiváltsága 278, 282, 283 jogi személyek 361--378, 708, 825, 827, 856, 1044, 1137, 1150, 1157-- 1159, 1181, 2293 jogi szervezettség az ôsegyházban 42--44 jogi tanácsok (consilia) 79 jogi tény 160, 380 jogilag önálló rítus szerinti egyház -- ld. sajátjogú egyház jogintézmények 56, 203, 293 -- teológiai alapjaik 35 jogintézmények a római kúriában 1011 jogképesség 320, 321, 322, 324, 325 jogkétség 171, 174 jogok gyakorlásának korlátai 676 jogos védelem 2299, 2312 jogpolitika 8 jogrend 361, 380 -- formális 2 -- lényegi 2 jogrendszer 6 jogsegély 2664--2667 jogszabály 7, 123, 126, 619 -- jellemzôi 136 jogszociológia 8 jogszokások: és a CIC 123, 132, 188, 204--217, 236 -- a törvény legjobb magyarázója 207 -- elvetett 212 -- és kiváltság 276, 1155 -- kora 215, 216 -- törvény szerinti 206, 207, 217 -- törvénypótló 206, 216, 217 -- törvényrontó 206, 216, 217 jogtalanul okozott félelem 388--389 jogtörténet 8, 35 jogtudomány: tételes jogtudomány 7, 18 jogtudósok tanítása 100 jogügylet 326, 382 jogvélelem 327, 429, 2998--3000 jóhiszeműség 597--598 jóváhagyás 1527 -- határozatoké 1206 -- szabályzatoké 314, 317, 848 jóvátevô büntetések 591, 2258, 2374--2387 jövevény 332 jövôre vonatkozás: törvényé 160--163 -- feltételé 2099--2101 juditium contentiosum 2601 -- K -- Kanada 1020 kánoni forma 2123--2149 kánoni hagyomány: a CIC magyarázatában 130--131, 292 kánoni jogrend 13, 14 kánoni küldetés 1202, 1209 kánoni látogatás 608, 1089--1090, 1143 kanonizálás: isteni jogé 163, 164 -- állami törvényeké 201--202 kánonjog: fogalma 9, 16, 17 -- módszere 18, 33--34 -- oktatása 27--38, 731 kánonjogi fakultások 27, 30, 32 kánonjogi intézetek (fakultás jelleggel) 30, 38 kánonjogtudomány 18, 30, 71, 72, 75, 79, 82, 83 -- ágai 21 kánonmagyarázat elvei 68 kanonok 1222, 1306--1309 -- szabályozott 1427 kánonok 9, 59 kanonoki stallum 265 káplán 441, 448, 1387--1393 kápolna 1668 -- szentszéki követségen 1023 káptalan 363, 997, 1058, 1059, 1124, 1126, 1300--1309 káptalani helynök 1126 káptalani szabályzatok 1300, 1304 -- átdolgozásuk 129 kár 302, 398 karoling reneszánsz 63--65 káromlás 2477 kártérítés 251, 398, 3241 katekizmusok 997, 1532 katekumenek 321, 630 katolikus egyetem 1002, 1173, 1507--1512 katolikus egyház 362 -- szuverenitása 1013--1014 katolikus egyház (teljes) közösségét elhagyók 169, 458, 500 Katolikus Egyház Katekizmusa 634 katolikus egyház teljes közössége 324, 455--456, 626--629, 1637 katolikus egyházban kereszteltek 166--168 katolikus iskola 1002, 1499--1503 katolikus név használata 664, 838--839 katolikus nevelés 1497--1498, 2465 Katolikus Nevelés Kongregációja 1001--1002 katonai ordinariátus 119, 1047, 1418 -- ld. még: tábori püspökség katonai szolgálat: klerikusoké 785--787 kedvezô kiváltság 279 kegy 256, 257, 266, 280, 807 kegyes alapítványok 997 kegyuraság 475--477 Keleti Codex -- ld. Codex Iuris Canonici Orientalis és Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe -- ld. Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium 98 Keleti Egyházak Kongregációja 984--987 keleti egyházjog 1290, 1299, 1316 -- kodifikációja 98, 107 keleti katolikus egyházak 98, 107, 110 keleti katolikusok 109 -- a CIC kánonjai nem kötelezik ôket 111 -- közvetve kötelezhetik 112, 985, 986 keleti rítusú püspökök: a püspöki konferenciában 1182 keleti területek 986 keletkezési jogforrások 100--101 Keletrómai Birodalom 1042 kényszer 666 -- ellenállhatatlan 387 képtelenség a házassági lényegi kötelezettségeinek vállalására 2059-- 2063 képviselô 2774--2789 képviselô (parlamenti): klerikus nem lehet 778, 779 -- jogi személyé 367, 368, 1085 -- természetes személyé 1092, 1176 képviselô útján kötött házasság 1945, 2117 képzettség megszerzése 691 kérés: leiraté 258--260 kereset 2763--2764, 2770--2773 kereset halmazat 2771 keresetlevél 2856--2871 kereskedés 782--783 kereszteltek anyakönyve 359, 1613--1615 Keresztény Egység Pápai Tanácsa 985, 1008 keresztény nevelés 660, 683 keresztény tanítás megismerése 684 keresztkút 1589 keresztség 1580--1615 -- alapja a személyiség és az egyháztagság 322, 323 -- és a hívôk rítusa 353, 400, 456, 627, 630, 660, 677, 679, 763, 776 keresztszülôk 1608--1610 keresztvíz 1582 kérvény 248, 807 késlekedés 302 késôbbi egyetemes és korábbi részleges törvény viszonya 186--187 kétség 171--174, 267 kézbe áldozás 1686 kezesség 784, 797 kézfeltétel 1798 kiadás körülményei: törvénymagyarázat eszköze 195 kiérdemesült -- ld. érdemesült kifogás 2765--2770, 2821--2825 kihallgatás 2921--2924 kihirdetés: általános végrehajtási határozatoké 226 -- szentszéki megállapodásoké 116 -- törvényé 141--143 -- utasításoké 230 -- zsinati határozatoké 890, 1177 kijelölés: utódé 472 kijelölt bíróság 2696--2699 kiközösítés 432, 458, 849, 2343--2356 -- önmagától beálló 127, 500 kilépés: egyházból lehetetlen 323 kinyilatkoztatás 12, 13, 47, 100, 136 kinyilvánítás 556, 585 -- ld. még: megállapítás kirográf 153 kísérlet 2326--2328 kísérleti jogszabályok 94, 95 kiskapuk: a jogban 3 kiskorúak 326--329, 337, 2310 kisszeminárium 700--701 kitett gyermek 342 kitiltás 2283 kiváltságok és a CIC 122, 219, 232, 256, 273, 290, 312, 1155 kívánságok elôadása 656 kizárás a közösségbôl 43 kizárólagosság: Liber Extráé 74 -- 1917-es CIC-é 85 -- CIC-é 103 klerikus állapotból való elbocsátás 799 klerikus társulások 828--830 klerikusi állapot elvesztése 584, 799--808 klerikusi intézmények 1435 klerikusi társulások 997 klerikusok 530, 584 -- fogalma 632--637, 677, 694 -- inkardinációja 742--751 -- képzése 694--741 -- kötelessége és jogai 752--798 Kléruskongregáció 997 koadjutor 469, 1182, 1184, 1185 koadjutor püspök 1056, 1064, 1092, 1097, 1100--1111, 1171, 1182 kodifikáció 30, 84--98, 107 kolduló rendek 1427 kolláré 771 kollegialitás 957, 1018, 1185, 1187, 1190 kommentárok 79, 83 ld. lecturák kompromisszum: pápaválasztáskor 879 -- ld. még: megegyezés konciliarizmus 77 kongregációk 962--963, 970--1002 kongregációk határozatai 81, 221 konklávé 881 konkordanciák 79 konkordátum 115, 116, 706 konstantini egyházbéke 58 konzisztoriális bulla 151 konzisztórium 937--940 konzultorok: kongregációké 972 korábbi törvények és a CIC 127--131 korhatár 558 -- ld. még: életkor korhiány 1973--1978 -- szenteléshez 298 kormányzói feladat: megyéspüspöké 1081 korrupció 461 könyvek, írások 1526 könyvnyomtatás 77 körmenet 1371, 1702 kötelék 1986--1993 kötelékvédô 2741--2744, 3040 kötelességek és jogok: krisztushívôké 642--676 kötelezô büntetés 2265 kötelezô erô: törvényeké 160--188 kötelezô ünnep 1078 követek (államoké) 938 -- pápai 1015, 1016--1024 közbeszóló ítélet 3004 közfelkiáltás 879 közfunkciók: az egyházban 681, 686--687 közigazgatás: fogalma 218 közigazgatási bíróságok 459 közigazgatási felfolyamodás 3264--3283 közigazgatási hatóság 236, 239, 247, 292 közigazgatási intézkedések 218--219, 231--312 közigazgatási jog 21 közigazgatási peres eljárás 2603--2606, 2713--2714 közigazgatási segédkönyvek 79 közigazgatási szervek jogalkotása 100 közismertség 182--183, 500--501 -- cselekményé 183 közjó 133, 273, 674, 676 közlés: áthelyezésé 574 -- egyedi határozaté 254 -- elmozdításé 583 -- hivatalvesztésé 554--557 -- lemondásé 565, 569 közlöny 142 közokirat 2937 közösség, amelynek törvény adható 139--140, 213 -- katolikus egyházé 625, 626, 648--651 -- részegyházaké 1026, 1133 közösségi élet: klerikusoké 757 központi hatóságok: a római kúriában 962 -- ld. még püspökök testülete Központi Statisztikai Hivatal 968 köztévedés 437 köztisztesség 2039--2043 közvetett engedélyezés: kiváltságoké 276 közvetett félelem 2112 közvetítést igénylô forma: közigazgatási intézkedéseké 234 -- leiraté 261, 270, 272 közvetlen forma: közigazgatási intézkedésé 234 -- leiraté 261, 271 közvetlen hatalom 871, 1069 krisztushívô 621 krisztushívôk 621--641 -- kötelességeik és jogaik 642--676 krisztushívôk ,,rítusa'': sajátjogú egyházhoz tartozás 399 krisztusi törvényhozói tevékenység 48, 1155 -- ld. egyházkormányzati hatalom krizmaszentelési mise 1667 kronológikus gyűjtemények 59, 60 Kultúra Pápai Tanácsa 1008 kumulatív jog -- ld. még: versengô illetékesség kúriai tisztségek: bíborosoké 942, 945 kutatási és közlési szabadság 665 különleges jogokkal felruházott segédpüspök 1099, 1104, 1105, 1106 különös törvények 157 különválás 2221--2228 külsô fórum 24, 404--406, 435, 470 külsôség: a jogi norma jellegzetessége 3 kváziplébános 1414 -- L -- laicizálás 799--807 laicizált klerikus jogállása 808--809 laikusi intézmények 1435 laikusi társulás 828--830 laikusok -- ld. világiak lakás: ,,érdemesült'' megyéspüspöké 1095 lakóhely 264, 332--341 lakóhelynélküli 332 Laodikeiai Zsinat 1041 latae sententiae 1120, 2260--2264 Lateráni Szerzôdés (1929) 1014 Lateráni Zsinat II. (1139) 2484 Lateráni Zsinat IV. (1215) 73, 1751 latin egyház 106, 111, 353, 355, 1152, 1179 latin: a törvénykönyvek hivatalos nyelve 97 -- ismerete 727 lecturák 75 legatus a latere -- ld. oldalkövet legatus natus -- ld. született követ legatus -- ld. követ legfôbb egyházi hatóság 862--895, 1040 legfôbb hatalom két alanyának kérdése 863--864, 888 lehetetlenre senki sem kötelezhetô 250 lehetségesség: törvény tartalmáé 136, 188 leirat 232, 256--272, 799, 800, 808 -- bemutatása 270--271 lektor 677, 690 lektorátus -- ld. szolgálatok lelkek java 779 lelkek üdvössége 51, 52, 136, 273, 310, 465 lelkész 1413--1425 -- társulásé 853--855, 860 lelki cél 438, 858 lelki élet 604, 662 lelki javak 656, 659 lelki képzés: szemináriumban 723--725 lelkigyakorlat 723, 764 lelkiigazgató 712--713 lelkiismeret 404--405, 598 lelkipásztor 687 lelkipásztori szolgálat 764 lelkipásztori funkció: kánonjogé 35 -- megyéspüspöké 1075, 1179 -- zsinatoké 1178 lelkipásztorkodástan 25, 33, 731--735 lelkiségi mozgalmak 662 lemondás: egyházmegyei kormányzóé 1131 -- hivatalról 552, 558, 559--570, 946 -- kiváltságokról 285--286 -- koadjutoré és segédpüspöké 1111 -- megbízásról 433 -- megyéspüspöké 1093--1095 -- pápáé 884 -- plébánosé 1382 lényegi tévedés 244, 263, 563 levél 300 levéltárak 1261--1266, 1378 Lex Ecclesiae Fundamentalis 92, 643 lex privata: kiváltság 275 Liber Extra 74 Liber Sextus 76, 200 liberalizmus 80 Libri duo de synodalibus causis: Prümi Regino gyűjteménye 65 licenciátus 715, 1057, 1244 lista: püspöki szék akadályoztatása esetére 1113, 1116, 1117 litterae apostolicae -- ld. apostoli levél liturgia 1552--1558 liturgika 731 liturgikus jog 21, 113--114, 319, 351, 989 liturgikus könyvek 113, 989, 1211, 1530 liturgikus öltözet 1663--1664 liturgikus szolgálat: fôpapi 1107 -- plébánosé 1365--1372 -- világiaké 690 liturgikus törvényhozás 1556 logosz 136 lovagrendek 1427 Löven: kánonjogi fakultás 30 Lublin: kánonjogi fakultás 30 lucidum intervallum 331, 2294 -- M -- maga egészében újra rendezés: törvény megszűnési módja 186 magán jogi személy 364, 367, 377 magánál a jognál fogva 579, 584 magánegyháziság 475 magánokirat 2939 magántársulások 826--827, 833--834, 843, 856--860 magisterium -- ld. tanítóhivatal magyar görögkatolikus egyház 352 Magyar Katolikus Püspöki Kar (Konferencia) 445, 588, 703, 1156 Magyar Köztársaság 119 Magyar Népköztársaság 118 magyarázat: -- egyedi hatósági 190, 193 -- felmentésé 311 -- hiteles 190--193 -- kiterjesztô vagy leszűkítô 192 -- magán 190, 193 -- megbízotti hatalomé 426--427 -- megvilágító 192 -- szabályai 194--197 -- szokásszerű 190, 193 -- törvény módjára kiadott 191 -- törvényé 189--197 -- tudományos 190 Magyarország 112, 771, 780, 825, 1051, 1055, 1060, 1165, 1217, 1377, 1418, 1419, 1467--1468, 1472 Magyarország prímása 1155 Mária-tisztelet 723, 764 más rítusú hívôk: mint valamely püspök saját hívei 351 más vidékre áttelepülô papok 735 matrimonium mixtum -- ld. vegyes házasság megalapítás: hivatalé 438, 440 megalapozás: egyházjogé 40--45 megbízott lelkivezetôk: szemináriumban 712--713 megbízotti hatalom 295, 311, 411--413, 423--425, 1205 megegyezés útján végzett választás 372, 528--535, 539 megelôzés: megbízottak között 429 megengedô törvény 158, 294 megerôsítés 451, 471, 522--527 -- kérése 522 megerôsítésre nem szoruló választás 471, 521 megfigyelôk: egyházmegyei zsinaton 1221, 1225 megfosztás: hivataltól 590--591, 1096, 2380 -- kiváltságtól 289--290 meghatározatlan büntetés 2266--2267 meghatározott büntetés 2266 meghosszabbítás: leiraté 269 megismerési jogforrások 102 megkötött és elhált házasság 1907 megkötött házasság 1906 megsemmisíthetô jogcselekmény 386, 388, 390, 391, 459 megszentelt élet 638--639, 1426--1427 -- intézményei 748, 1431--1439 Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja 999--1000 megszentelt élet új formái 1440 megszentségtelenítés 2503--2504 megszűnés: jogi személyé 376--379 megtagadás: leiraté 264 megtestesülés 45 megtévesztés 392, 563, 2071, 2076--2078, 2288 megüresedés: hivatalé 511, 575 megváltás 10 megvesztegetés 2529--2530 megyéspüspök 264, 407--410, 416, 418, 464, 473, 474, 573, 575, 949, 950, 1064, 1067--1096, 1098, 1102, 1182 -- elmozdítása 591, 768 -- felmentôi hatalma 297 megyéspüspökkel egyenlô megítélés alá esô fôpásztorok 1068, 1182 mellékes fellebbezés 3122 mellékes ügyek 3001--3024 méltányosság 53, 54, 198, 199, 310, 375, 669 méltóság: bíborosoké 925 -- emberi személyé 680 -- krisztushívôké 623 -- pápáé 875 mens legislatoris -- ld. törvényhozó szándéka mentô körülmények 2295--2303 metropolita 1088, 1119, 1125, 1127, 1128, 1136, 1138--1149, 1166-- 1170, 1178, 1231 metropolitai bíróság 2695 metropolitiai egyház (sajátjogú) 1160 Mexikó 1020 Milánó 106 mindenkit egyénileg érintô ügyek 372, 528 minister sacer -- ld. felszentelt személy miniszter 778 minor -- ld. kiskorú minôsített tiszteleti félelem 2109 miseadomány 1703--1720 miseadományokkal való nyerészkedés 2527--2528 misepénz 606 misézés 1647, 1649--1652 -- naponként 764 misézés nyelve 1661--1662 misézési kötelezettség 606, 1648 misszió 653 -- képzésben 733, 817, 996, 1075 missziótevékenység 1485--1490, 1493--1494 misszionárius 1490 missziós jog 21 missziós tanács 1277 missziós területek 996 misztérium: egyház a kánonjogban 34 moderator studiorum 716 módszer: jogi 7, 19 -- egyházjogi 11, 18, 33--34, 82 -- teológiai 19, 665 modus vivendi 115 monasztikus szerzetesek 1427, 1429 morális kényszer 2105--2115 morálteológia 6, 19, 24, 731 mos 205 motu proprio 146 mózarab ,,rítus'' 106, 350 múltra vagy jelenre vonatkozó feltétel 2102--2103 munkajog 588 munkaviszony 445, 693 München: kánonjogi intézet 30 müncheni iskola 16 Művészeti és Történeti Örökség Megôrzésének Pápai Bizottsága 998 -- N -- nagyérsek 349, 907, 911, 985 nagyérseki egyház 1160 nagykorú 327, 617 nagykorúsított személy 337, 340 nagyobb elöljáró 408 nagyszeminárium 706 -- ld. még szeminárium nap 615 Navarrai Egyetem 30 navarrai iskola 16 nem illô tevékenységek 775--776 nem katolikus keresztények 850 nem katolikusok 1021, 1075 -- katolikusnak keresztelt gyermekük rítusa 354 -- katolikus egyház teljes közösségébe lépéskor rítusuk 360 nem keresztények 1021, 1075 -- gyermekük rítusa 355 nem létezô házasság 1912 nem létezô jogcselekmény 385, 387 nemzetiségek pasztorális ellátása 1075 nemzetközi jog 1014, 1015 nemzetközi megállapodások 115--119, 1058, 1060--1061 -- viszonyuk a CIC-hoz 117 nemzetközi szervezetek 1016 -- püspöki konferenciáké 1211 nemzetközi társulások 831, 845 Nemzetközi Teológiai Bizottság 975--977 neofitaság 1855 népek együttműködése 1021 Népek Evangelizációjának Kongregációja 995 népért való mise 708, 1376 népi vallásos gyakorlatok 989 nevelés -- ld. keresztény nevelés Niceai Zsinat (325) 1134 nisi 238 norma normata: a tételes jog sajátossága 5 normae: műfaj 225 Normák 48, 51, 219 normatív jog (objektív jog) 4, 219 notarius -- ld. jegyzô notorietas -- ld. közismertség noviciátus 121 nôrablás 2012--2014 nôs diakónusok 589, 677, 766--767, 793 nullius apátság, ill. prelatúra -- ld. területi apátság, ill. prelatúra nuncius 1015 Nuntia 108 nyelv: mint személyi részegyház alapításának kritériuma 1048 -- törvénykönyveké 97 nyelvek: oktatásuk a szemináriumban 727 nyilvános akadály 1954 nyomozati elv 2801, 2803 Nyugat pátriárkája 876 Nyugat-Európa 61 nyugdíj 587, 795 nyugdíjas püspökök 1182 -- O -- objektív jog 4, 219, 275, 285, 292 obreptio -- ld. hamis állítás odaígérés: hivatalé 469 oeconomus -- ld. vagyonkezelô óegyház joga 57 ok: súlyos, ésszerű vagy megfelelô 55, 338, 428, 560--561, 572, 573, 579--581, 842, 854 -- felmentésé 309--310, 805 ókatolikusok 354 okirat 2934--2942 okirat-hamisítás 2552--2553 okirati eljárás 385, 3210--3216 okmányok: szemináriumi felvételhez 737 -- püspöki szinódusé 900 oktatás: kánonjogé 27--38 -- a zsinat elôtt 30 olasz laikus iskola 16 Olaszország 465 oldalági rokonság 343, 344, 2025--2027 oldalkövet (pápai) 942, 1017 optálás: bíborosi testületben 931 óra 614 ordinárius 126, 264, 289, 299, 304, 408, 409, 410, 414, 871, 1239, 1249 ordinatio 1797--1800 ordinationes: műfaj 225 Orientalium Ecclesiarum 107 országos társulások 831, 845 ortodoxok 354, 360 Osservatore Romano (L') 968 osztrák konkordátum (1855) 116 -- Ö -- ökumenizmus 1075 öltözék: bíborosi 954 -- klerikusi 769--771 önálló jogszabályok 132, 137, 220 öngyilkossági kísérlet 1850 önkéntes elállás 2327 önkéntesség: lemondásé 563 önkormányzat 314 önmaga bemutatása 483 önmagára leadott szavazat 483, 512, 533 önmagától beálló büntetés -- ld. latae sententiae önmegtartóztatás 765, 766, 767 örménykatolikusok 112 örökbefogadás 347, 354 örökérvényű filozófiai örökség 729 öröklés: hivatalé 472 örökös akadályok -- ld. irregularitas összeegyeztethetetlenség (összeférhetetlenség): hivatalé 463--465 összeférhetetlenség 2794--2795 összehívás: zsinaté 1167 ötévenkénti jelentés 1091 -- P -- pallium 944, 1147--1149 Pamplona 30 Pannonhalmi Fôapátság 1033 Panormia Ivonis Carnutensis 67 pápa 862, 863, 885, 1018, 1148--1149 -- felmentôi hatalma 298 -- hatalma 407, 416, 418, 451, 866--874, 888, 890, 898, 903 -- hivatala 472 pápához folyamodás 2662--2663 pápai áldás 1368 Pápai Állam 1001 pápai beszédek 195 Pápai Biblikus Bizottság 975--976 Pápai Ház Prefektúrája 1011 pápai intézkedés 1122--1123 pápai intézkedés elleni felfolyamodás 2492--2493 pápai jogalkotás 81, 84 -- törvények 151--154 pápai jogú intézmények 1434 pápai kitüntetés 260 pápai körlevelek 195 pápai követek 1012--1024, 1063--1064, 1182 Pápai Latin-Amerika Bizottság 994 Pápai Liturgikus Ünnepségek Hivatala 1011 Pápai Missziós Művek 996 pápai primátus 83, 84, 899, 1041 -- ld. még: pápa Pápai Szalézi Egyetem 30 pápai tanácsok 1007--1008 Pápai Törvénymagyarázó Tanács 191, 1008 pápai udvar 58 pápai ügylevelek -- ld. dekretálisok pápaválasztás 878--882 papi civil 77 papi hatalom 48 papi rend 460 papi szenátus 997, 1222, 1275--1290 papnevelés szabályzata 704--705, 711 papnevelô intézetek -- ld. szemináriumok papok 307--308, 1075 papok és megyéspüspökök kapcsolata 1075 parancsoló törvények 158 párhuzamos helyek: törvénymagyarázatok eszközei 195 parlament 780 pártok (politikai) 781 pasztorális gyakorlat 734--735 pasztorális tanács 997, 1222, 1310--1316, 1343 pasztorálpszichológia 777 pátriárka (keleti katolikus) 907, 911, 926, 985, 1024 pátriárkai egyház 1160 pátriárkátus 349, 1027, 1152--1154-- ld. még: pátriárkai egyház pátriárkátuson kívüli metropoliták 907, 911 Pázmány Péter Katolikus Egyetem 38 pecsét 1378 penitenciárius kanonok 1245, 1309, 1741 per compromissum -- ld. megegyezés útján végzett választás perbeli beismerés 2929--2931, 2933 perbezárás 2900, 2902, 3030--3036 percím 2894--2895 peregyezség 3234--3240 peres iratok 2842--2854 perfelvétel 2890--2897 perfolyamat elévülése 2904--2910 perjog 21, 669 perkérdés 293 perköltség 2616, 3052, 3158--3160 perközzététel 3025--3029 perszonálunió: egyházmegyéké 465 pertôl való elállás 2911--2914 Péter tisztsége 48, 863--865, 1018, 1041 plébánia 375, 450, 1049, 1317--1343 -- nem részegyház 1027 plébániai gazdasági tanács 1333 plébániai javak kezelése 1374 plébániai jogok: szeminárium felett 708 plébániai kormányzó 473, 1385--1386 plébániai lakóhely 336 plébániai pasztorális tanács 1334 plébános 307--308, 344, 1344--1386 plébánosok áthelyezése 3284, 3298--3305 plébánosok elmozdítása 3284--3297 plena communio -- ld. katolikus egyház teljes közössége plenáris zsinat 305, 1161, 1163, 1165, 1167, 1168 poenae expiatoriae -- ld. jóvátevô büntetések polgári házasság: katolikusoké 385 -- kísérlete 584, 805 politika 677, 681 politikai egyesületek: klerikusok részvétele 791 Pontificia Commissio Codici Iuris Canonici Orientalis Recognoscendo 108 posta 300, 433 postulatio -- ld. felmentéskéréssel egybekötött választás potestas iurisdictionis -- ld. joghatósági hatalom, egyházkormányzati hatalom potestas ordinaria -- ld. rendes hatalom potestas ordinis -- ld. rendi hatalom pótlakóhely 264, 331, 333, 335 pótolt felhatalmazás 435 pótolt hatalom 435--437 pozitív egyházi jog 52, 53, 593 pozitív isteni jog 136, 321 pozitív jog 2, 52 -- egyházi 362 praecedentia -- ld. rangsor praeceptum poenale -- ld. büntetô parancs praescriptio 594 -- ld. elévülés, elbirtoklás praesumptio -- ld. jogvélelem prédikáció 690, 1077, 1463--1475 -- gyakori 1077 prefektus: szemináriumban 716 prelátus 791, 938 -- személyi prelatúrában 812, 816 presbiter bíborosok 927, 931 prímás 1024, 1152--1156, 1165 Prímási Fôszentszék 2717--2719 privilegium canonis 2484 privilegium fori 2610 privilegium paulinum 2207--2211 privilégium -- ld. kiváltság pro populo mise 1079, 1710 procurator -- ld. képviselô promotor iustitiae -- ld. ügyész pronuncius 1015 propaganda 995 protestantizmus 80 protodiakónus bíboros 944 provisio -- ld. betöltés provokáció 2313 pszeudoapostoli gyűjtemények 57 pszichoanalízis 777 pszichológia 6 püspök bíborosok 926, 929--931 püspök(ök) 400, 418, 460, 873, 992, 993, 1018, 1051--1066 -- kinevezésük 1019, 1058--1064 -- ld. még: megyéspüspök püspöki helynök 264, 553, 1105, 1116, 1119, 1122, 1222, 1238, 1240-- 1254 püspöki konferencia 305, 372, 769--771, 812, 845, 895, 906, 911, 993, 1019--1020, 1063, 1064, 1157, 1158, 1165, 1179-- 1212, 1231 Püspöki Kongregáció 992 püspöki szinódus 319, 862, 895, 896--921 püspöki tanács 1238 püspöki vagy az áldozópapi rend bitorlása 1851--1852 püspökkari körlevelek 142 püspökök bűnügyei 1178 püspökök mint jogalkotók 58, 142, 1081--1082 püspökök testülete 862, 863--864, 886--895, 1018, 1051, 1185 -- feje 865 püspökség 1794 püspökszentelés 1051 -- és pápai hivatal 879, 880 -- Q -- querela nullitatis -- ld. semmisségi panasz Quinque compilationes antiquae 74 -- R -- rágalmazás 2547--2551 rangsor 131, 1024 ratio: isteni jog 136 reconquista 1042 recursus -- ld. felfolyamodás régi jog: a CIC kánonjaiban 130, 131 régió (egyházi) 1150--1151 regionális bíróság 2686--2688, 2702--2705 regionális püspöki konferencia 1151 regionális zsinat 1091 Regulae Iuris 200 rektor: szemináriumé 708, 711, 1173 -- egyetemé 1173 relatio quinquennalis -- ld. ötévenkénti jelentés remete élet 1000 remeték 1427, 1431 rendek gyakorlásának akadályai 1857--1861 rendelkezési elv 2801--2805 rendes hatalom 295, 407, 408, 414, 423, 867 rendes helyettesi hatalom 306, 407, 419, 959, 1035, 1141, 1205 rendi hatalom 444, 1052 rendkívüli házasságkötési forma 2150--2155 rendkívüli vagyonkezelés 1297 rendtartások 318--319 rescriptum -- ld. leirat reservatiók: javadalmaké 872 responsum -- ld. válasz restitutio in integrum -- ld. elôbbi állapotba való visszahelyezés részegyház 408, 871--873, 992, 1012--1013, 1016,1019, 1021, 1025--1050 -- sajátjogú egyház értelemben 348, 1027 -- egyházmegyei szintű értelemben 348, 1025--1050 részegyházak csoportjai 992, 1133--1160 részes 2331 részleges esetek 291, 292 részleges jog 55, 104, 371, 685, 1082, 127 részleges megállapodás 115, 1060 részleges törvények 127, 142, 143, 156, 170, 422, 779, 871, 1217 -- és a lakóhely 170 részleges zsinatok 142, 993, 1161-1178 rezidenciális püspök 1067 Rio de Janeiro: kánonjogi intézet 38 Rítuskongregáció 988 -- dekrétumai 81 rítusközi kapcsolatok 112, 986 rítusok 107, 348--360, 661, 1075 rítusváltoztatás 357--359 -- anyakönyvezése 359 rokon 1245 Róma 30, 38 -- környéki egyházmegyék 922, 930 Római Birodalom 58, 64 római jog 18, 58, 70, 71, 85 római korrektorok 78 római kúria 81, 83, 191, 221, 264, 955--1011 -- gyakorlata 198 római pápa -- ld. pápa RotaRomana 1005, 2630, 2639--2642, 2694, 2707--2710 Rózsafüzér 723 rugalmasság: egyházjogé 51, 55, 56 -- S -- S. C. Concilii intézkedései 81 saját apostoli kezdeményezés 664 saját formában való lelki élet 662 saját hierarchia: keleti katolikusoké egy adott területen 112, 357 saját kezdeményezésre kiadott leirat 262 saját ordinárius 264, 339, 359, 812 saját plébános 339, 359 saját rítusú liturgiához való jog 661 saját, rendes hatalom 306, 407, 866--873, 1069, 1070, 1205 sajátjogú egyház 348--352, 650, 1027, 1160 sajátjogú metropolita 349 Sala Stampa 968 Salamancai Pápai Egyetem 30 Salzburg 1059 segédpüspök 441, 479, 553, 1056, 1064, 1092, 1097--1098, 1102, 1111, 1124, 1171, 1182, 1192 sekrestyés 457 semmisség: felmentésé 309 -- jogcselekményé 159 -- leiraté 267 -- szavazaté 499, 501, 505 semmisségi panasz 3093--3107 separatio -- ld. különválás si 238 simónia 461, 564, 1703 skizofrénia 2056 Skócia 1041 sógorság 345--346, 2032--2038 sorsolás: hivatalé 472 Spanyol Rota 2720 Spanyolország 106 spirituális -- ld. lelkiigazgató Staatskirchenrecht 26 status -- ld. állapot statuta 150 -- ld. szabályzat(ok) stips -- ld. miseadomány Strasbourg: kánonjogi fakultás 30 strukturális jog 2, 10, 11 subdelegatus -- ld. almegbízott subreptio -- ld. elhallgatás suburbicarius egyházmegyék 922 súlyos csonkítás 1850 súlyos félelem 388--390, 2106, 2108, 2298, 2311, 2314 súlyos szenvedély 2309 súlyosbító körülmények 2320--2325 Summa aurea: Hostiensis műve 75 summae confessorum 79 summák: a Decretumhoz 72 -- a dekretális gyűjteményekhez 75 suspensio -- ld. felfüggesztés Syntagma Canonum 59 -- SZ -- szabad adományozás 471, 473--474, 1061, 1063 szabad lakóhely 333 szabad végrehajtó 234, 272 szabadság 613, 647 szabályozott kanonokok 1427 -- papok 1427 szabálytalanság -- ld. irregularitas szabályzatok 129, 314--317, 489, 1443 -- szerzetesi -- átdolgozása 129 -- jogi személyeké 364, 365, 367, 368, 371, 377, 378, 379, 834, 837, 843 -- papi szenátusé 1278 -- pasztorális tanácsé 1313, 1315 -- püspöki konferenciáé 1183; szakadárság 1845, 1858, 2459--2462 szakértô 2984--2995, 3197 szakralitás: egyházi jogszabályoké 49 szakramentalitás: egyházjogé 50 szakszervezetek 781, 791 számadás: évente 852, 859 szándék: szemináriumba való felvételhez 736 szándékos emberölés 1848 szankció 3, 24, 43, 126 Szerdikai Zsinat 1041 származási hely 342 szavak sajátos jelentése 194, 233 szavazás 369, 370, 396 szavazategyenlôség 396 szavazatszedôk 497, 513--515, 531 szegények 672--673, 773, 793 székesegyház 465, 1146 Székeskáptalan 1064, 1173 -- ld. még: káptalan székház: szentszéki követségé 1023 szekularizálás: szerzetesé 749 személy 320, 326 -- ld. még jogi személy, erkölcsi személy személy kiválasztása: hivatalra 449 személyek állapotáról szóló perek 55 személyek vagy dolgok összessége 361, 363 személyes küldött 300 személyi adottságaira tekintettel kiválasztott végrehajtó 243 személyi jog 21 személyi kiváltság 278, 282 személyi prelatúrák 810--818, 993, 1047 személyi prelátus 408--409 személyi részegyházak 1027, 1046--1048 személyi törvények 155, 157 személyiség 320, 1013, 1044 személyt jogilag képtelenné tevô törvények 158, 184, 324, 325 szemináriumok 35, 38, 121, 704, 706--740, 1001, 1002 -- szabályzatuk 704, 711 -- egyházmegyeközi 704, 707, 709 szent dolgok 600 szent dolgokban való közösködés 2463--2464 szent hatalom 1052 szent helyek 1560 szent idôk 1560 szent javak 2501 szent jog 18 Szent Kereszt Pápai Egyetem: kánonjogi fakultás 38 szent nép 43, 46 szent olajok 1576, 1776--1777 szent pásztorok 654, 657, 659 szent rendek 402, 767, 2001--2004 szent színek meggyalázása 2469--2474 szent szolgálat 791 szent szolgálat törvénytelen gyakorlása 2525--2526 szent tudomány(ok) 71, 665, 685, 688--689, 760 szent útravaló 1368, 1672--1673, 1690 ,,szent'' jelzô: a római kúria hatóságainak nevében 966 szentelési akadályok 1837--1856 szentelési cím 743 szentelési elbocsátó 2519 szentelési felhatalmazás 1801--1803 szentelmények 659, 870, 1560 szenthagyomány 13, 731 Szentírás 13, 102, 731, 764, 1529 -- ld. még: Biblia szentségkiszolgáltatás színlelése 2510--2512 szentségkitétel 1699 szentségek 659, 870, 989, 1026, 1078 -- felvétele más sajátjogú egyház szertartása szerint 358 szentségek körüli simónia 2513--2516 szentségek: fogalma 1562 -- érvényességi és megengedettségi feltételei 1563--1566 -- kiszolgáltatásuk 1567--1573; szentségi áldás 1701 szentségi böjt 1687--1689 szentségi házasság 1885 szentségi jelleg kizárása 2094--2096 szentségi jog 21 szentségi pecsét (sigillum sacramentale) 1759 szentségimádás 1700--1701 Szentszék -- ld. Apostoli Szentszék Szenttéavatási Ügyek Kongregációja 990--991 szeretetegyház -- jogegyház 33 szerzetes elöljáró 408--409, 479, 1173 szerzetes intézmények 1000, 1432 szerzetesek 337, 477, 479, 632, 789, 832, 840, 853, 1222 szerzetesi bíróság 2689--2692, 2700--2701 Szerzetesi Kongregáció -- ld. Megszentelt Élet Intézményei és az Apostoli Élet Társaságai Kongregációja szerzetesi szabályok: átdolgozásuk 129, 317 szerzetesjog 21 szerzett jog 120--122, 236, 582 szerzôdés 582 szexuális bűncselekmények 2572--2574 szexuális nevelés 733 szilárdság: egyházjogé 54 szinódus -- ld. püspöki szinódus szisztematikus gyűjtemények 62 szóbeli eljárás 3161--3176 szóbeliség 235, 247, 496, 566 szociális hatalom 48 szociális tanítás 733 szociológia 6 szokás 787, 881 szokásjog 57, 100, 102, 787 -- ld. jogszokás szolgálati papság 1794--1797 szolgálatok 1831 szolidaritás 674 szónoklattan (homiletika) 732 szoros értelmezés 196, 233, 311 szubjektív jog 4 Szuffragáneus nélküli érsek 1127 Szuffragáneus püspök 1127 -- legrégebben kinevezett 1088, 1119, 1125 szuverenitás: katolikus egyházé 877, 1014 szükségesség: törvényé 136 szükségképpeni végrehajtó 234, 241 szükségszerű lakóhely 333 született jog 121 született követ 1017 szülôk 328--329, 342, 683 -- és gyermekük rítusa 353 szünetelés: általános végrehajtói hatalomé 226 -- utasításoké 230 -- ld. még: törvény szünetelése szüzek rendje 1000, 1427, 1431 -- T -- tabernákulum 1696 tábori lelkész 786, 1418--1419 tábori püspökség 1047 tág értelmezés 196, 233, 311, 426 tagok: egyházmegyei zsinaté 1221--1224 -- papi szenátusé 1279--1282 -- pasztorális tanácsé 1312 -- püspöki konferenciáé 1182, 1191 -- püspöki szinódusé 901, 904--916 tagság: egyházi társulásokban 840--841, 849--850 tanácsadó plébánosok 1287 tanácsadó szerep: szinódusé 898 tanácsadói szavazat jog 1173, 1174, 1176 tanácsosok testülete 997, 1074, 1102, 1113, 1117, 1122, 1124, 1125, 1291--1299 tanárok: szemináriumban 715 tanítás felülvizsgálatának eljárása 981 tanítóhivatal 19, 102, 651, 665, 681 tanítói küldetés 1444--1446 tanú 2943 tanúvallomás 2943--2983 tanúságtétel: hitelessége 980 tárgyalás 3037--3043 tárgyalóterem 2616, 2839--2841 tárgyi jog 4, 257, 276 társtettes 461, 2331 társadalmi igazságosság 672--675 társadalmi munka 588 társadalombiztosítás 588, 1075 társas bíróság 2728 társaskáptalan 1302 társulások 663, 819--860 -- egyházellenes 663 tartomány 1063--1064, 1134, 1149 -- ld. még: egyháztartomány tartományi zsinat 1127, 1136, 1161, 1164 tartósság: hivatalé 438, 441 -- törvényé 137 tartózkodás: választástól 394 tartózkodási tilalom 2379 távirat 300 távolmaradás 3010--3019 távozás: szerzetes intézménybôl 298 telefon 300 teljes lelkipásztori gondozás 460 teljes ülés: püspöki konferenciáé 1184 temetés 690 templom 283, 1149, 1668 templomigazgató 208, 1407--1412 ténykétség 173, 174, 304 tényleges szokás 205 teológia 14, 15, 18, 977, 979 -- ld. még: filozófiai és teológiai tanulmányok teológiai fôiskolák 27, 29 teológiai karok 27, 29, 35 teológiai módszer 19 teológiatörténet 35 teremtés 10, 47 Teremtô 6, 11, 13 terhes kiváltság 279 természetes személy 320--326, 621 természetjog 5, 6, 136, 593, 602, 644, 865 természetjogi akadály 1953 természettudományok 6 területi apátság 1033 területi prelatúra 1032 területi részegyházak 1045 területi törvények 155--156 területiség elve 1045 testület 278, 363, 368, 378, 395--396, 887, 1081 testületi cselekvés 368--372 testületnek adott megbízás 429 tételes egyházjog 11, 12, 100, 102, 593 -- ld. pozitív egyházi jog tételes jog 2, 5, 6 tételes jogtudomány 7, 8 tévedés 175, 181, 263, 391, 392, 2066 tiltó házassági akadály 1956 tiltó törvények 158 tiltott hivatal 1854 tiltott tevékenységek: klerikusoknak 774--787 tiltott üzletelés 2554--2555 tiltott vagyonkezelés 1854 tisztán egyházi törvények 166, 291--293, 329, 630 tisztelet és engedelmesség 753 tiszteleti jogok: metropolitáé 1146--1149 titkár: kongregációké 972 -- püspöki konferenciáé 1184 ld. jegyzô titkos akadály 1972 titkos házasságkötés 2167--2170 titkos levéltár 1265 titkos záradék: konkordátumokban 116 titkosság: szavazaté 507--508 titoktartás 394, 1235, 2812--2814, 2816 titokzatos test: Krisztusé 45 titulus -- ld. címtemplom tolmács 2841 Torino 30 továbbképzés: klerikusoké 760 több személy bemutatása 484 többség: választáskor 369, 370, 529 -- posztulációkor 540 Tömegtájékoztatás Pápai Tanácsa 1008 tömegtájékoztatási eszköz 733, 1521 történelmi levéltár 1266 törvény 105, 132 -- célja 136 -- érvényessége 418 -- fajai 144--159 -- felmentése 291--293 -- fogalma 133--135 -- lényeges elemei 136--143 -- magyarázata 189--197 -- megszűnése 185--188 -- szünetelése 143 törvény célja: a magyarázat eszköze 195 törvény melletti kiváltság 277 törvény szerinti lakóhely 333, 337, 338 törvényes kérés 249 törvényes rokonság 347, 2044--2046 törvényes származás 738, 2190--2194 törvényesség elve 53, 670, 2590--2591 törvényhozó hatóság 129, 138 törvényhozó jóváhagyása 210, 211 törvényhozó szándéka: törvénymagyarázat eszköze 195 törvényhozói hatalom 48, 138, 418, 1081--1082 törvénnyel ellenkezô kiváltság 277 törvénytelen cselekmény 398 törzs: rokonságban 348 Traditio Apostolica 57 Trentói Zsinat (1545-- 1563) 48, 77, 80, 81, 970, 997, 1350 trinált mise 1708--1709 tudatlanság 175--184, 391--392, 2065, 2318 turnusok 2729 -- U -- új Izrael 42--44 újítás: széküresedés idején 1130 Urbaniana (Pápai Egyetem): kánonjogi fakultás 30 USA 1020 usus 205 utalás: világi törvényekre 201--202 utasítás 100, 105, 132, 228--230, 418 utód kijelölése 882 utódlási jog 1100--1101 utólag kimondandó büntetés -- ld. ferendae sententiae utólagos helytelenítés 1522--1524 -- Ü -- üdvösség 136 -- ld. lelkek üdvössége ügyész 2740, 2742--2744, 3040 ügyhallgató 2735--2737 ügyvéd 2774--2791 ügyvivô 1015 ülnök 2727 ünnepélyes mise 1372 üresedés: hivatalé 441, 466--469 -- püspöki széké 1109--1110, 1112--1132, 1167, 1288 üzleti tevékenység 782--783 -- V -- vacatio legis -- ld. törvény szünetelése vádirat 3255 vagus -- ld. lakóhely nélküli vagyonjog 21 vagyonkezelés: hivatalos társulásé 852 vagyonkezelô 474 -- egyházmegyéé 1129, 1271--1273 -- szemináriumé 714 válasz 148 választás 369--370, 471, 488--535, 1058--1059, 1061, 1125, 1129 választás összehívása 493, 495 választott bíráskodás 3234--3240 választott püspök 1055 valláskülönbség 1994--2000 vallás nyilvános megsértése 2477--2478 vallási jogrendek 18 vallási közösségek 26 Vallások Közti Párbeszéd Pápai Tanácsa 1008 vallásos erkölcs 54 vallásos gyakorlatok 1559 vallásszabadság 647 váltó ügyletek 784, 797 Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa 1008 váromány 121 vasárnap 1078 Vatikáni Rádió 968 Vatikáni Televíziós Központ 968 Vatikáni Zsinat I. (1869-- 1870) 80, 84, 868, 1041, 1451--1452 Vatikáni Zsinat II. (1962-- 1965) 33, 34, 37, 40, 87, 89, 91, 94, 107, 297, 348, 349, 399--401, 416, 438, 442, 444, 477, 619, 622, 636, 642, 696, 767, 810, 887, 896, 1018, 1026, 1028, 1051, 1067, 1076, 1133, 1150, 1164, 1179, 1219, 1242, 1274, 1310, 1352, 1444, 1446 Vatikánvárosi Állam 877, 946, 947, 1014 védelem 3039 végrehajtás 240--244, 253, 261, 262, 270--272 -- megismétlése 244 végrehajtási jogszabályok 132 végrehajtási utasítások 128, 220 végrehajtó: közigazgatási intézkedésé 234, 240--244 -- leiraté 270, 272 végrehajtói hatalom 218, 219, 231, 292, 420--437, 971 vegyes félelem 2110 vegyes házasság 2171--2186 vegyes rítusú házasság: gyermek rítusa 353 vélelem 276, 385, 429, 474, 573, 598, 612 véleménykérés 393--397, 1106 véleménynyilvánítás 657--658 vélt házasság 1913 vendégek: részleges zsinaton 1175 vérrokonság 343--344, 2022--2031 versengô illetékesség 264, 428, 1047 versenyvizsga (plébánosi) 1351--1352 vétójog: pápaválasztáson 881 vezeklések 2388, 2396--2398 vezeklési könyvek 68 vezetô: hivatalos társulásé 853--855 -- magántársulásé 860 viaticum -- ld. szent útravaló Vicarius Christi 865 vicerektor 714 világegyház 735 világi áldoztatók 1673 világi intézmények 639, 1000, 1427, 1432, 1434, 1436 világi jog 341, 347, 588, 595--596, 693, 706, 787, 825, 839 világi klerikusok 813, 997 világi közhatalom gyakorlása: klerikusoknak tilos 778 világi vagyon kezelése 782 világiak 400, 401, 403, 442, 444, 445, 584, 588, 758, 814--816, 1222, 1259, 1260, 1312, 1465--1472 -- fogalmuk 632--637 Világiak Pápai Tanácsa 1008 visszaélés 289--290, 461, 2323, 2541--2542 visszaesés 2322 visszamenô hatály 122, 160, 269 visszatérés a klerikusi állapotba 809, 982 visszavonás: általános végrehajtási határozaté 227 -- egyedi közigazgatási intézkedésé 239 -- kiváltságé 284 -- lemondásé 570 -- megbízásé 433 -- posztulációé 547 vita communis -- ld. közösségi élet vita consecrata -- ld. megszentelt élet vizigót uralkodók 1042 vízkeresztség 323 -- W -- Washington: kánonjogi fakultás 30 -- Z -- záradékok: közigazgatási intézkedésben 237, 434 zsinatok 58, 59, 60, 77, 1214 zsolozsma 723, 764, 1560 ======================================================================== JEGYZETEK 1. RÉSZ: BEVEZETÉS A KÁNONI JOGBA 1 DAMASUS (HUNGARUS), Summa Decretalium, Incipit: LASPEYRES, E. A. T. (ed.), Bernardi Papiensis Faventini Episcopi Summa Decretalium, Ratisbonae 1860 (uny. Graz 1956), 353 (az elôszó kiadása); vö. Dig. 1. 1. 1. pr. 2 Monarchia 2, 5, 1; magyarul: BALANYI GY., Dante Monarchiája, Bp. 1921, 107. Dante jogfogalmát egyesek az egyházjogra is alkalmazzák, pl. BONNET, P. A., Eucharistia et ius, in Per 66 (1977) 583--616. 3 Az intézményes jogról és a jogi iustitucionalizmusáról lásd pl. ERDÔ P., Az egyházjog teológiája intézménytörténeti megközelítésben (Egyház és jog 2), Bp. 1995, 58--65; UA., La nozione dell'istituzione nel CIC (Osservazioni sul c. 86), in Magister Canonistarum. Estudios con motivo de la concesión al Prof. Dr. D. Urbano Navarrete, S.I., del doctorado 'honoris causa', ed. Aznar Gil, F. R. (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 163), Salamanca 1994, 43--60; FASSO, G., Storia della filosofia del diritto, Bologna 1970, III, 256--259. 4 A természetjog fogalmához lásd pl. ERDÔ P., A ,,katolikus természetjogtan'' gyökerei a sztoikusok filozófiájában, in Jogtudományi Közlöny 49 (1994) 342--352; FRIVALDSZKY J., Természetjog. Eszmetörténet, Bp. 2001; KUMINETZ G., Jogrend filozófiai megalapozása Horváth Sándor O.P. műveiben, Veszprém 2000; HERVADA, J., Introduzione critica al diritto naturale (Ateneo Romano della Santa Croce Monografie Giuridiche), Milano 1990. 5 Az Újszövetségben és a korai patrisztikus szövegekben a kanón szó a keresztények hitének és életének zsinórmértékét jelölte, késôbb az egyházi szervektôl kiadott kötelezô szabályokat, a IV. századtól fôként a zsinatok rendelkezéseit, vö. STIEGLER, A., Kanon im Kirchenrecht, in LThK V, 1284; ERDÖ, P., Quid significat ,,lex'' in iure canonico antiquitatis (saecula III--IV), in Per 76 (1987) 394--395. A kanón szónak sajátosan a vezeklési gyakorlattal kapcsolatos szabály jelentését, valamint egy másik ôsi keresztény értelmét (a klérusba való felvétel szabálya, sôt maga a klérus) illetôen lásd SCHWARTZ, E., Die Kanonessammlungen der alten Reichskirche, in ZRG Kan 25 (1936) 18--20 (= UA., Gesammelte Schriften, IV, Berlin 1960, 177--179). Vö. még OPPEL, H., KANÓN. Zur Bedeutungsgeschichte des Wortes und seiner lateinischen Entsprechungen, in Philologus, Suppl. 30, 4 (1937); WENGER, L., Canon in den römischen Rechtsquellen und in den Papyri (Abhandlungen der Akademie der Wissenschaften in Wien, Philosophisch-historische Klasse 220, 2), Wien 1942; UA., Über canon und regula in den römischen Rechtsquellen, in ZRG Kan 32 (1943) 495. 6 A teológiai megalapozás szerint tagozódó kánonjogi iskolákról lásd ERDÔ, Az egyházjog teológiája 28--57; UA., Storia della scienza del diritto canonico. Una introduzione, Roma 1990, 183--185; TORFS, R., Les écoles canoniques, in RDC 47 (1997) 89--110. 7 Vö. LUF, G., Rechtsphilosophische Grundlagen des Kirchenrechts, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 27--29; LONGHITANO, A., Il diritto nella realtŕ ecclesiale, in AAVV., Il diritto nel mistero della Chiesa (Quaderni Apollinaris), I, [2]Roma 1986, 92-- 94; UA., Chiesa, diritto e legge nella costituzione apostolica ,,Sacrae disciplinae leges'', in MonEccl 108 (1983) 399--435; DE PAOLIS, V., Ius: notio univoca an analoga?, in Per 69 (1980) 127-- 161; LENER, S., Sul concetto di diritto oggi: equivocitŕ, univocitŕ o analogia?, in CivCatt 131 (1980) vol. II, 221--236; UA., Il concetto di diritto e il diritto canonico. Norme, istituzioni, caritŕ, carismi, in CivCatt 132 (1981) vol. IV, 326-- 342; UA., Sulla natura specifica del diritto canonico, in CivCatt 133 (1982) vol. III, 220--235; stb. 8 Bôvebben lásd ERDÔ, Az egyházjog teológiája 69--180; UA., Die Kirche als rechtlich verfaßtes Volk Gottes, in Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Hrsg. LISTL, J.--SCHMITZ, H., [2]Regensburg 1999, 12--20; UA., Theologische Grundlegung des Kirchenrechts, uo. 20--33. 9 Vö. COMPOSTA, D., La Chiesa visibile. Lezioni di teologia del diritto, Roma 1976, 76--77; DAUVILLIER, J., Les temps apostoliques (1er sičcle) (HDIEO II), Paris 1970, 715--730. 10 COMPOSTA, La Chiesa 77. E normák alkotmányos jellege arra utal, hogy az egyház alapvetô szerkezetét határozzák meg, s rangban felülmúlják a jogrend többi részét, vagyis nem csupán azért alkotmányosak, mert a hierarchikus szerkezetre vonatkoznak (ld. 1. §. 2 c). 11 Pl. SEMMELROTH, O., Die Kirche als Ursakrament, in FEINER, J.-- LÖHRER, M. (Hrsg.), Mysterium Salutis. Grundriss heilsgeschichtlicher Dogmatik, IV/1, Einsiedeln--Zürich--Köln 1972, 329--330; CONGAR, Y., Un popolo messianico. La chiesa, sacramento di salvezza. La salvezza e la liberazione [ford. franciából] (Biblioteca di teologia contemporanea 27), Brescia 1977, 69--91; ÖRSY L., Egyházjog és teológia (Teológiai Kiskönyvtár), Roma 1977, 13: ,,A szentségi jel az Egyházban az emberi közösség''; vö. uo. 27--28. 12 LONGHITANO, Il diritto 77-78; vö. GROSSI, V. -- DI BERNARDINO, A., La Chiesa antica: ecclesiologia e istituzioni (Cultura cristiana antica), Roma 1984, 130; stb. 13 LONGHITANO, Il diritto 78, 96; FORNÉS, J., La ciencia canónica contemporanea (Valoración crítica), Pamplona 1984, 79--81 (irodalommal a communióról); GROSSI--DI BERARDINO, La Chiesa 129-- 135; stb. 14 FEDELE, P., Discorsi sul diritto canonico (Studia et documenta iuris canonici 2), Roma 1973, 39--49. 15 A kánonjogi gyűjtemények történetéhez magyarul lásd ERDÔ P., Az egyházjog forrásai. Történeti bevezetés (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici I/1), Bp. 1998; UA., Die Quellen des Kirchenrechts. Eine geschichtliche Einführung (Adnotationes in Ius Canonicum 23), Frankfurt am Main 2002 (az elôzô mű javított és bôvített kiadása). 16 Az összes álapostoli rendtartások felsorolásához, ismertetéséhez és irodalmához ld. ERDÔ P., Az ókeresztény kor egyházfegyelme (az elsô négy században) [Ókeresztény Írók V], Bp. 1983, 33--44; vö. GAUDEMET, J., Les sources du droit de l'Eglise en Occident du IIe au VIIe sičcle (Initiations au christianisme ancien), [Paris] 1985, 15--28. 17 Kiad.: RORDORF, W.--TUILLIER, A., La Didaché (Sources chrétiennes 248), Paris 1978; WENGST, K., Didache (Apostellehre), Barnabasbrief, Zweiter Klemensbrief, Schrift an Diognet (Schriften des Urchristentums II), Darmstadt 1984, 3--100; magyarul: VANYÓ L. (szerk.), Apostoli atyák (Ókeresztény Írók III), Bp. 1980, 93--101 (ford. Vanyó L.). 18 Kiad.: az eredeti görög szöveg hiányában csak az antik fordításokról, illetve az Apostoli Konstitúciókban szereplô átdolgozott görög változatról van: METZGER, M., Les Constitutions Apostoliques I--III (Sources chrétiennes 320, 329, 336), Paris 1985--1987 (korábbi közkeletű kiadása: FUNK, F. X., Didascalia et Constitutiones Apostolorum, I, Paderbornae 1905 [úny. Torino 1970], 2--384); magyarul: ERDÔ, Az ókeresztény 108--245. 19 Kiad.: BOTTE, B., La Tradition Apostolique de Saint Hippolyte. Essai de reconstruction, Münster 1963 (szövegrekonstrukció; a mű görög eredetije elveszett); magyarul: ERDÔ, Az ókeresztény 83-- 107. 20 Kiad.: METZGER, Les Constitutions III, 274--309; FUNK, Didascalia I, 564--595 (az Apostoli Konstitúciók VIII. könyve 47. fejezeteként); magyarul: BERKI F., Kánonok könyve, I, Bp. 1946, 17- -49. 21 Kiad.: METZGER, Les Constitutions; Funk, Didascalia I (a teljes I. köt.). 22 Vö. BÁNK J., Kánoni jog, I, Bp. 1960, 123--124; VAN HOVE, A., Prolegomena ad Codicem Iuris Canonici (Commentarium Lovaniense in Codicem Iuris Canonici, vol. I, tom. I), Mechliniae--Romae 1945, 164--165; NAZ, R., Syntagma Canonum Antiochenum, in DDC VII, 1142. 23 Vö. JOANNOU, P. P., Discipline générale antique, IVe--IXe s. I/2. Les Canons des Synodes Particuliers (Pontificia Commissione per la redazione del Codice di diritto canonico orientale, Fonti, Fasc. IX), Grottaferrata 1962, 548--549. 24 Kiad.: PL 67, 139--316. 25 Kiad.: PITHOEUS, F., Codex canonum vetus Ecclesiae Romanae, Parisiis 1609. 26 Magyarországi jelenléte egyik tárgyi emlékének tekinthetô az Egyetemi Könyvtár (Bp.) U. Fr. 1. m. 85. számú kódextöredéke (XI. sz. 2. fele), melyet valószínűleg a korai Árpád-korban hazánkban használták, vö. MEZEY L. (szerk.), Fragmenta latina codicum in Bibliotheca Universitatis Budapestinensis (Fragmenta codicum in bibliothecis Hungariae I, 1), Bp. 1983, 100--101. 27 Kiad.: PL 84, 93--848; új kritikai kiadása részben már megjelent: MARTINEZ DIEZ, G.--RODRIGUEZ, F., Colección Canónica Hispana, Madrid 1966 kk. 28 Vö. 25. jegyz. 29 Kiad.: HINSCHIUS, P., Decretales Pseudo-Isidorianae et Capitula Angilramni, Lipsiae 1863 (úny. Aalen 1963); kritikai szempontok egy új kiadáshoz: WILLIAMS, S., Codices Pseudo-Isidoriani. A paleographico-historical Study (MIC Ser. C, vol. 3), New York 1971; MORDEK, H., Codices Pseudo-Isidoriani. Addenda zu dem gleichnamigen Buch von Schafer Williams, in AKK 147 (1978) 471-- 478. 30 A mű magyarországi elterjedése tárgyi emlékének tűnik a budapesti Központi Szeminárium S. Fr. 1. m. B. 11. számú XI. századi kódextöredéke, mely egy valószínűleg hazánkban használt Pszeudo- Izidor példányból való. Pszeudo-Izidor magyarországi hatásához ld. FUHRMANN, H., Einfluss und Verbreitung der pseudoisidorischen Fälschungen (MGH Schriften XXIV, 1--3), I--III, Stuttgart 1972-- 1974, I, 46--47; II, 334, 349; III, 760. 31 Kiad.: WASSERSCHLEBEN, F. G., Reginonis abbatis Prumiensis libri duo de synodalibus causis et disciplinis ecclesiasticis, Leipzig 1840 (úny. Graz 1964); második recenziója: PL 132, 175--456. 32 Kiad.: PL 140, 537--1058. 33 Kiad.: GILCHRIST, J. T., Diuersorum patrum sententie siue Collectio in LXXIV titulos digesta (MIC Ser. B, vol. 1), Cittŕ del Vaticano 1973. 34 Kiad.: THANER, F., Anselmi Lucensis Collectio una cum collectione minore, Innsbruck 1915 (úny. Aalen 1965) [a mű egy része hiányzik belôle]; a gyűjteményrôl újabban lásd CUSHING, K. G., Papacy and law in the Gregorian revolution. The canonistic work of Anselm of Luca (Oxford historical monographs), Oxford 1998; SZUROMI SZ. A., A püspökökre vonatkozó egyházfegyelmi szabályok az Anselmi Collectio Canonumban (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, IV/1), Bp. 2000; UA., A ,,Collectio in LXXIV titulos digesta'' befolyása a Collectio Anselmi Lucensisre, in Kánonjog 1 (1999) 109- -111; UA., Some observations concerning whether or not Vat. Lat. 1361 is a text from the Collection of Anselm of Lucca, in Ius Ecclesiae 13 (2001) 693--715; UA., Die patristische Wurzel der bischöflichen Kirchendisziplin in der ,,Collectio Anselmi Lucensis'' in Rivista Internazionale di Diritto Comune 12 (2001) 249--263. 35 Kiad.: PL 161, 59--1022 (Decretum). 1041--1344 (Panormia). 36 Kiad.: WASSERSCHLEBEN, H., Die irische Kanonensammlung, Leipzig 1885 (úny. Aalen 1966). 37 A kánonjogi problémamegoldás, az ellentétes szabályok összeegyeztetése terén Gratianus legfôbb módszertani elôzményei Chartres-i Ivo gyűjteményei és Ličge-i Alger De misericordia et iustitia című műve (kiad.: KRETZSCHMAR, R., Alger von Lüttichs Traktat ,,De misericordia et iustitia''. Ein kanonistischer Konkordanzversuch aus der Zeit des Investiturstreits. Untersuchungen und Edition [Quellen und Forschungen zum Recht im Mittelalter 2], Sigmaringen 1985) voltak. 38 Kiad.: FRIEDBERG., AE., Corpus iuris canonici. Pars prior: Decretum Magistri Gratiani, Leipzig 1879 (úny. Graz 1959). 39 A Decretum Gratiani keletkezési folyamatának és szövegfejlôdésének megismeréséhez, fôként pedig a sokkal rövidebb ,,elsô változat'' és a Friedberg-féle kiadásban közismert ,,végsô'' változat megkülönböztetéséhez az utóbbi idôben számos új megállapítással járult hozzá a kutatás. Ezek szintéziséhez lásd ERDÔ, Die Quellen 106--111. 40 Kiad.: SCHULTE, J. F., Die Summa des Paucapalea über das Decretum Gratiani, Giessen 1890 (úny. Aalen 1965). 41 Kiadatlan. Kiadása elôkészületeirôl ld. pl. PROSDOCIMI, L., La ,,Summa Decretorum'' di Uguccione da Pisa. Studi preliminari per una edizione critica, in StG III, 351--374; STICKLER, A. M., Problemi di ricerca e di edizione per Uguccione da Pisa e nella decretistica classica, in AAVV., Congrčs de droit canonique médiéval, Louvain 1959, 111--122. 42 A szöveg és a glosszaapparátusok kiadása: GARCÍA Y GARCÍA, A., Constitutiones Concilii quarti lateranensis una cum commentariis glossatorum (MIC Ser. S, vol. 2), Cittŕ del Vaticano 1981. 43 Sokuk implicit (a Corpus Iuris Canoniciben szereplô szövegeket csak jelzô) kiadása: FRIEDBERG, E., Die Canones-Sammlungen zwischen Gratian und Berhard von Pavia, Leipzig 1897 (úny. Graz 1958); HOLTZMANN, W.--CHENEY, C. L.--CHENEY, M. G., Studies in the collections of twelfth-century decretals (MIC Ser. B, vol. 3), Cittŕ del Vaticano 1979; vö. HOLTZMANN, W.--CHODOROW, S.--DUGGAN, C., Decretales ineditae saeculi XII (MIC Ser. B, vol. 4), Cittŕ del Vaticano 1982. 44 Implicit kiadásuk: FRIEDBERG, AE., Quinque Compilationes Antiquae nec non Collectio Canonum Lipsiensis, Leipzig 1882 (úny. Graz 1956). 45 Kiad.: FRIEDBERG, AE., Corpus iuris canonici. Pars secunda: Decretalium collectiones, Leipzig 1881 (úny. Graz 1959), 1--928. 46 Kiad. pl.: HENRICUS DE SEGUSIO (Cardinalis Hostiensis), Summa, Lugduni 1537 (úny. Aalen 1962). 47 Kiad.: FRIEDBERG, Corpus 933--1124. 48 Mindhárom gyűjtemény kiadása: uo. 1129--1312; az Extravagantes Iohannis XXII újabb kiadása: TARRANT, J., Extravagantes Iohannis XXII (MIC Ser. B, vol. 6), Cittŕ del Vaticano 1983. 49 Vö. BLOOMFIELD, M. W.--GUYOT, B. G.--HOWARD, D. R.--KABEALO, T. B., Incipits of Latin Works on the Virtues and Vices, 1100--1500 A.D., Cambridge, Massachusetts 1979. 50 Ius canonicum seu commentaria absolutissima in quinque libros Decretalium, Romae 1661. 51 GASPARRI, P.--SERÉDI, I., Codicis Iuris Canonici Fontes, I--IX, Romae 1923--1939. 52 Vö. pl. SCHMITZ, H., Der Codex Iuris Canonici von 1983, in Handbuch 42--43. Az irányelvek kiadása: Comm 1 (1969) 77--100; rövidített összefoglalásuk: CIC Praefatio: AAS 75 (1983) Pars II, XXI--XXIII; magyarul: ET 61--65. 53 Vö. POTZ, R., Die Geltung kirchenrechtlicher Normen (Kirche und Recht 15), Wien 1978, 171, 228. 54 Vö. THERME, M. A., L'obligation canonique dans le Code, diversité de terminologie, in AnCan 28 (1984) 57--65; MAY, G.--EGLER, A., Einführung in die kirchenrechtliche Methode, Regensburg 1986, 179- -181; ERDÖ, P., Expressiones obligationis et exhortationis in CIC, in Per 76 (1987) 3--27; UA., Kötelezés és buzdítás az új egyházjogban, in Magyar Kurir 77 (1987) V. 9, 1--3. 55 PINTO, V. P., Nota editoriale, in PINTO, P. V. (a cura di), Commento al Codice di diritto canonico (Studia Urbaniana 21), Roma 1985, XVII--XVIII. 56 A keleti egyházjog kodifikációjához lásd pl. ERDÔ, Az egyházjog forrásai 249--252; SZABÓ P., A keleti kodifikáció története I. -- A kezdetektôl a II. Vatikáni Zsinatig, in Athanasiana 12 (2001) 95- -114; UA., A keleti kodifikáció története (II.) A II. Vatikáni Zsinattól a CCEO kihirdetéséig, in Athanasiana 13 (2001) 101--121. 2. RÉSZ: ÁLTALÁNOS SZABÁLYOK 1 Vö. pl. PESCHKA V., Jogforrási rendszer, in AJE I, 853--870; KAUFMANN, E., Rechtsquellen, in ERLER, A.--KAUFMANN, E. (Hrsg.), Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, IV (26. Lieferung), Berlin 1986, 335--337; stb. 2 LOPEZ ALARCÓN, M., La posición de la jurisprudencia en el sistema de fuentes de Derecho Canónico, in AAVV., La Norma en el Derecho Canónico. Actas del III Congreso Internacional de Derecho Canónico. Pamplona, 10--15 de octubre de 1976, Pamplona 1979, I, 1105--1112; FINOCCHIARO, F., La giurisprudenza nell'ordinamento canonico, uo. 989--1007. 3 RINCON, T., Actos normativos de carácter administrativo, in AAVV., La Norma en el Derecho Canónico. Actas del III Congreso Internacional de Derecho Canónico. Pamplona, 10--15 de octubre de 1976, Pamplona 1979, I, 959--976. 4 CARON, P. G., La ,,communis sententia doctorum'' quale fonte del diritto canonico nel can. 20 CIC e nella Chiesa dopo il Concilio Vaticano II, in AAVV., La Norma en el Derecho Canónico. Actas del III Congreso Internacional de Derecho Canónico. Pamplona, 10--15 de octubre de 1976, Pamplona 1979, I, 591--602. 5 MARTIN MARTINEZ, I., La terminología de las fuentes de la norma jurídica, in AAVV., La Norma en el Derecho Canónico. Actas del III Congreso Internacional de Derecho Canónico. Pamplona, 10--15 de octubre de 1976, Pamplona 1979, I, 799--816. 6 Vö. ERDÖ, P., Usages populaires hongrois. L'offrande, in AnCan, 27 (1983) 289-305; UA., A magyar egyházjogi népszokások kutatása, in Vigilia 49 (1984) 15--21; MAY, G.--EGLER, A., Einführung in die kirchenrechtliche Methode, Regensburg 1986, 177. 7 A továbbra is hatályos egyetemes jogszabályok többsége megtalálható X. Ochoa gyűjteményében (Leges Ecclesiae post Codicem Iuris Canonici editae, I--VI, Roma 1966--1987). 8 ET 83. 9 Róluk ld. ZUZEK, I., Les textes non publiés du Code de Droit Canon Oriental, in Nuntia 1 (1975) 23--31. 10 Az irányelveket ld. Nuntia 3 (1976) 3-24 (olaszul, franciául és angolul); vö. POTZ, R., Die Kodifikation des katholischen Ostkirchenrechts, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 59-62. 1986-ban elkészült a keleti törvénykönyv teljes szövegtervezete (Schema Codicis Iuris Canonici Orientalis), melyet a pápa beleegyezésével elküldtek tanulmányozásra a Keleti Codexet átdolgozó bizottság tagjainak. A szöveg megjelent: Nuntia 24--25 (1987) [a teljes szám]. A Keleti Codex kihirdetésére 1990. X. 18- án került sor. 11 Vö. PINTO, P. V. (a cura di), Commento al Codice di diritto canonico (Studia Urbaniana 21), Roma 1985, 1. 12 A szentség kiszolgáltatás rítusközi problémáiról lásd pl.: ERDÔ P., A szentségi jog rítusközi (egyházközi) kérdései (Keresztség), in Orientalium Dignitas. A XIII. Leó pápa által kiadott ,,Keletiek méltósága'' kezdetű apostoli levél centenáriuma alkalmából tartott szimpozion anyaga, 1994. november 2--4, szerk. OROSZ L., Nyiregyháza 1995, 129--145; UA., Rítusközi (egyházközi) gyóntatási fegyelem a katolikus egyházban, in Az atyák dicsérete. A 60 éves Vanyó László köszöntése, szerk. KRÁNITZ M., Bp. 2002, 59--70. 13 Ld. MERCATI, A., Raccolta di concordati, I, Typ. Pol. Vat. 1954, 829. 14 CSIZMADIA A., Egyházak jogai, in AJE I, 643; CORRAL, C., De universali vigentia Concordatorum in XXXI Statibus cuiuslibet systematis, in Per 75 (1986) 500--501. 15 WERNZ, F. X., Ius decretalium, I, Romae 1905, 287, nr. 190; 1917- es CIC 27--28. k. 16 Vö. pl. ANDRIEU GUITRANCOURT, P., Introduction ŕ l'étude du droit en général et du droit canonique contemporain en particulier, Paris 1963, 1118-1119. 17 PIŃERO CARRION, J. M., La ley de la Iglesia. Instituciones Canónicas, I, Madrid 1985, 85. 18 A gyónásról hangfelvétel készítését, a gyónás bárhogyan megismert tartalmának nyilvánosságra hozását s az ebben való formális közreműködést a Hittani Kongregáció 1973. III. 23-i nyilatkozata önmagától beálló kiközösítéssel sújtotta (AAS 65, 1973, 678). Ez nem szerepelt az új CIC-ben, ezért -- szemben pl. R. A. Strigl nézetével (Die einzelnen Straftaten, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 943) -- hatályát vesztette. Ennek legékesebb bizonyítéka, hogy az önmagától beálló kiközösítést gyakorlatilag ugyanerre a tényállásra a Hittani Kongregáció -- a 30. k. szerint a legfôbb egyházi hatóságtól kapott felhatalmazás alapján -- 1988. IX. 23-án közzétett határozatával (AAS 80, 1988, 1367) újra kiadta. 19 Az egyházfegyelmi (disciplináris) törvények a 6. k. 1. § 4. sz. összefüggésében a nem büntetô törvényeket jelentik, vö. PIŃERO CARRION I, 90; MÖRSDORF, K., Die Rechtssprache des Codex Iuris Canonici, Paderborn 1937 (uny. 1967), 52. 20 HEIMERL, H.--PREE, H., Kirchenrecht. Allgemeine Normen und Eherecht, Wien--New York 1983, 30. 21 Más értelmezést ad a rangsornak PIŃERO CARRION I, 232. 22 Summa Theologiae I--II q. 90 a. 4. 23 LISTL, J., Die Rechtsnormen, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 86. 24 URRUTIA, F. X., De natura legis ecclesiasticae, in MonEccl 100 (1975) 399--418. 25 ERDÔ, Az ókeresztény 20; HEIMERL--PREE 32. A ratio ugyanilyen értelmű használatáról a középkori kánonjogban lásd LEISCHING, P., Prolegomena zum Begriff der ratio in der Kanonistik, in ZRG Kan 72 (1986) 329--337. 26 PIŃERO CARRION I, 96; SCHMITZ, H., Der Codex Iuris Canonici von 1983, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 37; vö. UA., Der CIC und das konziliare und nachkonziliare Kirchenrecht, in LISTL, J.-- MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Grundriss des nachkonziliaren Kirchenrechts, Regensburg 1980, 29. 27 URRUTIA, F. X., Legis ecclesiasticae definitio, in Per 75 (1986) 324--329. 28 PIŃERO CARRION I, 99. 29 Ld. még ET 94--95. 30 A katolikus név a hatályos egyházjogban fôként azokat a személyeket jelöli, akikre a CIC hatálya kiterjed, vö. pl. ERDÔ P., Il cattolico, il battezzato e il fedele in piena comunione con la Chiesa cattolica. Osservazioni circa la nozione di ,,cattolico'' nel CIC (a proposito dei cc. 11 e 96), in Per 86 (1997) 213--240. 31 RUF, N., Das Recht der katholischen Kirche nach dem neuen Codex Iuris Canonici, für die Praxis erläutert, Freiburg--Basel--Wien 1983, 258. Megjegyzendô, hogy a katolikus egyházban való keresztelés nem függ a kiszolgáltatás módjától; katolikus egyházban végzett keresztelés lehet az is, amelyet szükségkiszolgáltatótól, az érvényességhez elengedhetetlen legegyszerűbb formában vesz fel valaki. A döntô ismérv, amely alapján egy keresztelést a katolikus egyházban végzettnek szokás minôsíteni, a kiszolgáltató szándéka: ha azt kívánja tenni, amit a katolikus egyház akar, s ebbe az egyházba szándékozik bekapcsolni a keresztelendôt, a katolikus egyházban végzett keresztelésrôl beszélünk, vö. DE PAOLIS, V. -- MONTAN, A., Il libro primo del Codice: norme generali (cann. 1--203), in AAVV., Il diritto nel mistero della Chiesa (Quaderni Apollinaris), I, 2Roma 1986, 255. 32 PIŃERO CARRION I, 132; HEIMERL--PREE 47. A törvény igazságtalanságát, ésszerűtlenségét, károsságát stb. a hit alapján kell mérlegelni, hiszen az egyházi jogszabály igazságossága, ésszerűsége, haszna hitbeli tényeken alapszik és csak a hit szemszögébôl ítélhetô meg, vö. MAY--EGLER, Einführung 161; LISTL, J., Die Rechtsnormen, in Handbuch 87; CORECCO, E., ,,Ordinatio rationis'' oder ,,ordinatio fidei''? Anmerkungen zur Definition des kanonistischen Gesetzes, in IKZ Communio 6 (1977) 481--495. 33 Ezeket a regulákat magyar fordítás kíséretében közli BÁNK J., Kánoni jog, I, Bp. 1960, 278--284. Vö. még pl. HAMZA G.--KÁLLAY I., De diversis regulis iuris antiqui. A Digesta 50. 17. regulái (latinul és magyarul) [Eötvös Loránd Tudományegyetem, Állam- és Jogtudományi Kar, Kézirat], Bp. 1982. 34 Vö. SCHANDA B., Világi jog az egyházjogban -- egyházi jog a világi jogban?, in Kánonjog 1 (1999) 79--88. 35 Vö. ERDÖ, Usages 295--296; UA., A magyar 18. 36 Minden jogszokást a törvénymagyarázat segédeszközének tekint PIŃERO CARRION I, 144. Csakhogy ahol egy elôírás szavait és azok lehetséges értelmét a jogtalálás során túllépjük, már nem pusztán magyarázatot adunk, hanem joghézagot töltünk ki, vö. MAY--EGLER, Einführung 232--233. 37 Vö. PIŃERO CARRION I, 141. 38 ET 132; a privilegium és a ius singulare azonosítása a posztklasszikus római jogban a kiváltság fogalmát illetôen bizonytalanságot okozott mind a középkori, mind az újabb kori romanisták és kánonjogászok körében; ebbôl fakadt, hogy az egyházjogi elmélet máig sem tudott teljesen szakítani azzal a szemlélettel, mely a kiváltságot a törvény tulajdonságaival ruházza fel, noha a CIC az egyedi közigazgatási intézkedések közt szól róla, vö. GAUDEMET, J., Ambiguité du privilčge, in SCHULZ, W.- -FELICIANI, G. (a cura di), Vitam impendere vero. Studi in onore di Pio Ciprotti (Utrumque Ius 14), Roma 1986, 59--62. Mivel azonban ezt a szemléletet a 76. k. 1. § megfogalmazása is igyekszik tiszteletben tartani, ma is tartható az a nézet, amely szerint a kiváltság objektív jogot teremt. Vö. pl. LEFEBVRE, C., Privilčge, in DDC VII, 226. 39 Vö. PIŃERO CARRION I, 151. A II. Vatikáni Zsinat után gyakran elôfordult, hogy az 1917-es CIC egyes törvényeit a római kúria valamelyik központi hatóságának utasításával helyezték hatályon kívül. Ez az eljárás több szerzôt arra vezetett, hogy tüzetesebben vizsgálják a jogszabályalkotás törvényességét az egyházban, s megkíséreljék pontosabb jogszabálytipológia kialakítását. Vö. FÜRST, C. G., Die kirchliche Gesetzgebung seit 1958 oder zur Kunst der Gesetzgebung, in HEINEMANN, H.--HERMANN, H.--MIKAT, P. (Hrsg.), Diakonia et Ius. Festgabe für Heinrich Flatten zum 65. Geburtstag, München--Paderborn--Wien 1973, 287--301; HEIMERL, H., Einige formale Probleme des postkonziliaren allgemeinen Rechts, in ÖAKR 24 (1973) 139--159; UA., Grundordnung und Normengefüge im katholischen Kirchenrecht, in ÖAKR 25 (1974) 195--237; OTADUY, J., Un exponente de legislación postconciliar. Los directorios de la Santa Sede, Pamplona 1980. Különleges problémát jelent, ha az Apostoli Szentszék egyes hatóságainak általános végrehajtási határozatai vagy utasításai pápai jóváhagyással, illetve megerôsítéssel jelennek meg. Ekkor ugyanis sajátos erôt kapnak, mely a pápai törvények tulajdonságaival ruházza fel ôket. Egyébként ez a pápai megerôsítés esetenként különbözô formában történhet, így ennek kifejezési módját, jellegét is minden esetben külön vizsgálni kell. Ha ez a megerôsítési rendszer továbbra is érvényben marad, sok szerzô szerint nem érvényesülhet a központi jogalkotásban a jogszabályoknak a 29--34. k. szerinti tipológiája; vö. OTADUY, J., El sentido de la ley canonica a la luz del libro I del nuevo Código (Biblioteca Salamanticensis, Estudios 65, Sección: Nueva Codificación Canónica 1), Salamanca 1984, 72; LOMBARDIA, P., Técnica jurídica del nuevo Código (Una primera aproximación al tema), uo. 163; CIÁURRIZ LABIANO, M. J., Las disposiciones generales de la administración eclesiástica, in THERIAULT, M.--THORN, J. (dir.), Le nouveau Code de droit canonique. Actes du Ve Congrčs international de droit canonique, Ottawa 1986, I, 227. Mindenesetre az 1967. VIII. 15-én kelt Regimini Ecclesiae Universae kezdetű apostoli rendelkezés 136. pontja szerint a római kúria központi hatóságainak döntései pápai jóváhagyásra szorultak (AAS 59, 1967, 928). Az 1988. VI. 28-án kiadott Pastor bonus kezdetű apostoli rendelkezés 18. cikkelye pedig (AAS 80, 1988, 864) elôírja, hogy a kúria központi hatóságainak nagyobb jelentôségű döntéseit (közigazgatási intézkedések), bizonyos kivételektôl eltekintve, pápai jóváhagyásnak kell alávetni. E hatóságok törvényeket vagy törvény erôvel rendelkezô általános határozatokat nem hozhatnak, s nem módosíthatják az egyetemes jogot, kivéve ha erre egyedi esetekben a pápától különleges jóváhagyást kaptak. 40 Vö. PIŃERO CARRION I, 153. 41 Uo. I, 165. 42 Pl. RUF, Das Recht 39; PARALIEU, R., Guide pratique du Code de droit canonique, Bourges 1985, 50; STRIGL, R. A., Verwaltungsakt und Verwaltungsverfahren, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 104. 43 Pl. HEIMERL--PREE 64; PIŃERO CARRION I, 161, 174; Commento 42; PRIETO, A., Cuestiones fundemanteles, in AAVV., Nuevo Derecho Canónico. Manual universitario (BAC 445), Madrid 1983, 98. 44 HEIMERL--PREE 65; URRUTIA, F. J., De normis Generalibus. Adnotationes in Codicem: Liber I, Romae 1983, 41. 45 Vö. URRUTIA, De normis 43. 46 Vö. Commento 47. 47 Pl. OJETTI, B., Commentarium in Codicem Iuris Canonici, I, Romae 1927, 245. 48 VAN HOVE, A., De rescriptis (Commentarium Lovaniense in Codicem Iuris Canonici, Vol. I, tom. 4), Mechliniae--Romae 1936, nr. 213; vö. URRUTIA, De normis 45. 49 URRUTIA, De normis 46. 50 PIŃERO CARRION I, 192. 51 Código EUNSA 106. 52 Vö. URRUTIA, De normis 48; HEIMERL--PREE 70. 53 Commento 51. 54 Código BAC 66. 55 Pl. PIŃERO CARRION I, 198. 56 URRUTIA, De normis 51; HEIMERL--PREE 72; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 314. Ahhoz, hogy a hatóság a kiváltságot a 79. k. alapján visszavonja értelemszerűen kisebb ok is elegendô, mint ami a kiváltság automatikus megszűnéséhez szükséges. 57 URRUTIA, De normis 52. 58 ET 136--137. 59 Commento 56. 60 PIŃERO CARRION I, 169. 61 A törvényben megadott ilyen felmentési hatalmat kifejezetten a jogtól delegált hatalomnak mondja pl. Commento 79. 62 URRUTIA, De normis 56; Commento 58. 63 HEIMERL--PREE 77; URRUTIA, De normis 58. Természetesen ilyenkor csupán annyiban beszélünk törvényekrôl, amennyiben az illetô intézmény belsô hatóságai törvényhozásra jogosultak. Megjegyzendô, hogy az 587. k. szerinti alapvetô törvénykönyvek (szabályzatok) szentszéki vagy püspöki jóváhagyásban kell, hogy részesüljenek (587. k. 2. §). Ez a jóváhagyás pedig -- az egyes intézmények természetétôl függetlenül -- ,,gyakorlatilag a törvényekkel teszi egyenértékűvé ôket'' (GAMBARI, E., Vita religiosa secondo il Concilio e il nuovo Diritto Canonico, Roma 1985, 76). 64 POTOTSCHNIG, F., Rechtspersönlichkeit und rechtserhebliches Geschehen, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 113; PIŃERO CARRION I, 215. 65 LOMBARDIA, P., Struttura dell'ordinamento canonico, in AAVV., Corso di diritto canonico, I, Brescia 1975, 167. 66 Vö. Commento 60. 67 Vö. ERDÔ, Il cattolico. 68 BÁNK, Kánoni jog I, 338. 69 URRUTIA, De normis, 64; PIŃERO CARRION I, 222. 70 ET 151; PIŃERO CARRION I, 224. 71 ET 154. A jogilag önálló, rítus szerinti egyház megjelölésére a Keleti Codex 1986-os szövegtervezete a ,,sajátjogú egyház'' (Ecclesia sui iuris) szakkifejezést használta (27. k. 1. §: Nuntia 24--25, 1987, 5): ,,Coetus christifidelium hierarchia ad normam iuris iunctus, quem ut sui iuris expresse vel tacite agnoscit suprema Ecclesiae auctoritas, vocatur in hoc Codice Ecclesia sui iuris''. Egyesek hangsúlyozzák, hogy a ,,rítus szerinti'' jelzôt azért célszerű elhagyni, mert gyakran azonos teológiai, liturgikus, fegyelmi és lelkiségi hagyomány talaján is több jogilag önálló egyház létezik (ZUZEK, I., Le ,,Ecclesiae sui iuris'' nella revisione del diritto canonico, in LATOURELLE, R. [a cura di], Vaticano II: bilancio e prospettive venticinque anni dopo [1962--1987], Assisi 1987, II, 876--877). A sajátjogú (rítus szerinti) egyházak adott esetben állhatnak egyetlen egyházmegyébôl is (uo. 877). A sajátjogú egyháznak ez a fogalma került a CCEO végleges szövegébe is (27. k.). 72 PUJOL, C., Distinctio inter ,,Ritum'' et ,,Iurisdictionem'', in Per 70 (1981) 193--219. 73 Vö. pl. ERDÔ P., La coesistenza delle diverse Chiese particolari e ,,sui iuris'' nello stesso territorio nel quadro della piena comunione. Realtá e prospettive. Appunti circa le forme possibili dell'esercizio del primato di governo, in Per 91 (2002) 75--78. 74 HOLLÓS J., Die Rechtsquellen und die Rechtslage der griechischkatholischen Kirche in Ungarn im Lichte des II. Vatikanums, in Kanon II, 124. 75 A kérdés elôzményeihez ld. BÁNK, Kánoni jog I, 430. 76 Vö. PIŃERO CARRION I, 228. 77 A 111. k. 1. § fogalmazási módjából és abból, hogy a szöveg a latin egyház törvénykönyvében (1. k.) található, következik, hogy az egyik szülônek latin rítusúnak kell lennie, vö. URRUTIA, De normis 69. 78 PIŃERO CARRION I, 228. A Keleti Codex sem tér ki arra az esetre, ha mindkét szülô keresztény, de egyik sem katolikus, viszont 14 éven aluli gyermeküket a katolikus egyházban kívánják megkereszteltetni, 29. kánonjának 2. §-ában említi viszont, hogy nem férjnél lévô anya gyermeke anyja rítusát követi, ismeretlen szülôk gyermeke törvényes gondviselôinek rítusát kapja, ha pedig a szó szoros értelmében örökbefogadták, a fogadószülôkre érvényes mindaz, amit a jog a szülôk szerepérôl mond a gyermek rítusának meghatározása szempontjából. 79 Vö. BÁNK, Kánoni jog I, 429. A szülôknek ezzel a szabadságával nem áll ellentétben a Keleti Codex 29. k. 2. §-a, amely szerint a nem keresztény szülôk 14 éven aluli gyermeke a keresztség révén annak a személynek a rítusát kapja (jogilag önálló egyházához tartozik), aki a katolikus hitben való nevelését vállalja. 80 A szülôk egyhangú megegyezése alapján az apa rítusa helyett az anya rítusára való keresztelés lehetôségét a Keleti Codex is megadja, de kifejezetten fenntartja annak a lehetôségét, hogy az Apostoli Szentszék valamely egyház számára ettôl eltérô részleges jogot alkosson (29. k. 1. §). Ilyen részleges jog engedélyezésére a Szentszék részérôl Magyarország számára nem került sor, vö. ConPublEcclNeg, Ep. part., 1984. IV. 4, N. 2322/84. 81 Vö. Código BAC 87. A Keleti Codex tervezetének 31. kánonja a férj számára is megengedte, hogy felesége rítus szerinti jogilag önálló egyházába lépjen át (Nuntia 24--25, 1987, 6). Ez megegyezett a latin Codex 112. k. 1. § 2. sz. elôírásával. A végleges szöveg mégis csupán a feleség számára teszi ezt lehetôvé (33. k.). 82 PIŃERO CARRION I, 229. A Keleti Codex 35. kánonja a katolikus egyház teljes közösségébe térô nem katolikus keresztények korábbi rítusának megôrzését rendeli el. Tisztázni kellene, mennyiben kötelezi ez a latin egyházat is, továbbá hogy minden nem katolikus keresztény esetében beszélhetünk-e rítusról. 83 Vö. ERDÔ P., Questioni interrituali del diritto dei sacramenti (battesimo e cresima), in Per 84 (1995) 324. 84 Az erkölcsi személy fogalmáról a mai kánonjogban lásd pl. ERDÔ P., Az Egyház és az anyagi javak: a II. Vatikáni Zsinat tanítóhivatalának alapelvei az Egyházi Törvénykönyvben 1254--1256. k., in Teológia 35 (2001) 26--28. 85 URRUTIA, De normis 79; vö. PIŃERO CARRION I, 244. Jogi személyiséggel nem rendelkezô, általánosságban jogalanynak nem minôsülô valóságok is működhetnek olyan központként, melynek a jogrend bizonyos sajátos jogi helyzetekben beszámít valamit. Az ilyen valóságokat személyiség nélküli alanyoknak is szokás nevezni; vö. LOMBARDIA, P., Lezioni di diritto canonico. Introduzione, diritto costituzionale, parte generale, Milano 1985, 182. 86 URRUTIA, De normis 80; PIŃERO CARRION I, 244. 87 Vö. PIŃERO CARRION I, 245; Código EUNSA 123 (az életkor csak a szavazategyenlôség eldöntését szolgáló szempont). 88 URRUTIA, De normis 80; HEIMERL--PREE 97. 89 PIŃERO CARRION I, 245; vö. még ANDRÉS, D. J., De suffragio sibimetipso dato in electionibus, in ComRelMiss 67 (1986) 172-- 177. 90 DE PAOLIS -- MONTAN, Il libro primo 357. 91 Código EUNSA 124; PIŃERO CARRION I, 249; stb. 92 CIPROTTI, P., Atto giuridico canonico, in Enciclopedia del diritto, IV, Milano 1959, 214. Olis Robleda meghatározása szerint a jogcselekmény (,,külsôleg kinyilvánított akarati tett, mellyel végzôje bizonyos jogi hatást kíván elérni'') azonos azzal, amit a civil jogban jogügyletnek neveznek. A többi megengedett cselekmények pedig, melyeket a világi jogászok szűkebb értelemben vett jogcselekménynek hívnak, inkább egyszerű jogi tények, mivel jogi hatásuk a tárgyi jogrendbôl és nem végzôjük akaratából fakad (De conceptu actus iuridici, in ROBLEDA, O., Questiones disputatae iuridico canonicae, Romae 1969, 13--19). Az egyházi törvényhozó, úgy tűnik, nem kívánta elkötelezni magát valamelyik elmélet vagy szóhasználati szokás mellett. 93 ET 166--167; URRUTIA, De normis 84; HEIMERL--PREE 101; Código BAC 100. 94 Vö. Código EUNSA 126; SCHWENDENWEIN 97. 95 Vö. HEIMERL--PREE 107; DE PAOLIS--MONTAN, Il libro primo 372. 96 DE PAOLIS--MONTAN, Il libro primo 368. 97 Egyesek szerint kivételt jelentenek azok az esetek, amikor a megszentelt élet intézményeinek szabályzata ellenkezô elôírást tartalmaz, jogot adva az elöljárónak akár arra, hogy tanácsával együtt szavazzon, akár arra, hogy a tanács tagjai közt kialakult szavazategyenlôséget eldöntse. Ezt a fajta kivételt egyrészt a 627. k. 1. §-ának utalására alapozzák, mely szerint a tanács megkérdezésével kapcsolatban a saját jognak kell intézkednie, másrészt a 6. k. 2. § és a 14. k. elôírására (mely szerint a törvények jogkétség esetén nem köteleznek). Vö. GAMBARI, E., Il nuovo Codice e la vita religiosa. Studi, Milano 1984, 152--155; DE PAOLIS, V., An possit superior religiosus suffragium ferre cum suo consilio vel suo voto dirimere paritatem sui consilii, in Per 76 (1987) 439--445. 98 PREE, H., Die Ausübung der Leitungsvollmacht, in LISTL,J.-- MÜLLER,H.--SCHMITZ,H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 131. 99 Vö. ET 676--677. 100 Vö. pl. PREE, Die Ausübung 132; DE PAOLIS--MONTAN, Il libro primo 390. 101 Fogalmukról újabban lásd GARCÍA MARTÍN, J., Le facoltŕ abituali secondo la disciplina canonica, in Apol 74 (2001) 659--687. 102 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 391; vö. ET 173. 103 Código EUNSA 132. 104 Vö. PIŃERO CARRION I, 281. 105 ET 65. 106 Commento 81. 107 Az ôsi és folyamatos kánonjogi szóhasználat a bíró (iudex) névvel a megfelelô hatalommal rendelkezô püspököt is jelölte. Ezért a 135. k. 3. §-ának rendelkezését, amely szerint a bírók bírói hatalmukat nem delegálhatják, egyesek -- úgy tűnik joggal -- a megyéspüspökökre is vonatkoztatják, pl. Código EUNSA 135. Itt ugyanis a bírói hatalom jellegérôl szóló általános kijelentést tartalmaz a kánon. A ,,mellyel a bírók vagy a bírói testületek rendelkeznek'' közbevetés a bírói hatalomnak a CIC-ben új fogalmát magyarázza, nem pedig megszorításnak tűnik, mintegy a bírói hatalomnak a bírók által gyakorolt típusa és a püspökök által gyakorolt bírói hatalom szembeállítására. Egyébként a kánon ugyanerrôl a bírói hatalomról egyben azt is állítja, hogy a jogban elôírt módon kell gyakorolni. Ez pedig nyilvánvalóan vonatkozik a püspökökre is (vö. 11. k.). Igy a delegálás lehetôségének kizárását -- legalábbis ítélethozatalra -- a bírói hatalomról tett általános kijelentésnek kell értékelnünk, vö. DE PAOLIS--MONTAN, Il libro primo 394. A püspök és a pápai jogú klerikusi intézmény elöljárója egyesek szerint delegálhatja ítélethozatalra is hatalmát, vö. pl. URRUTIA, F. J., Il libro I: Le norme generali, in Il nuovo Codice 52; PIŃERO CARRION I, 273. A gyakorlatban ez utóbbi bírók nem delegálják hatalmukat, hanem bírókat neveznek ki (pl. egyházmegyei bírókat), akár egyetlen esetre is. Ezek pedig hivatalukhoz tartozó, tehát rendes hatalmat kapnak; vö. 1420-- 1421. k.; SOCHA, H., in Münsterischer Kommentar zum CIC 135/5. 108 Vö. Código EUNSA 135; Commento 82; vö. 135. k. 2. §. 109 Vö. PREE, Die Ausübung 136--137. 110 SIPOS, S., Enchiridion iuris canonici, [6]Romae 1954, 139; vö. 1917-es CIC 200. k. 1. §. 111 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 397; vö. PIŃERO CARRION I, 283. 112 Vö. SIPOS, Enchiridion 140; 1917-es CIC 204. k.; PREE, Die Ausübung 138. 113 Vö. PREE, Die Ausübung 138; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 398. 114 PREE, Die Ausübung 138. 115 Vö. uo. 140. 116 Az esetszám kimerülésérôl való megfeledkezés után végzett ugyanilyen cselekményrôl a CIC -- ellentétben az 1917-es CIC 207. k. 2. §-ával -- nem tesz említést. Ebbôl többen arra következtetnek, hogy ilyenkor a cselekmény érvénytelen, vö. PREE, Die Ausübung 139; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 399. Más vélemény szerint a CIC átdolgozása során elhangzott indoklások (Comm 14, 1982, 151) alapján az ,,idô lejárta'' után kifejezést zgy kell értelmezni, hogy az az esetszám kimerülésére is vonatkozik, vö. PIŃERO CARRION I, 285. 117 Vö. PIŃERO CARRION I, 285. 118 Vö. pl. Código EUNSA 139. 119 WERNZ, F. X.--VIDAL, P., Ius canonicum, II, [3]Romae 1943, 439, 444--445, nr. 378, 382; JONE, H., Gesetzbuch des kanonischen Rechtes. Erklärung der Kanones, I, Paderborn 1939, 216--217; SIPOS, Enchiridion 142; PREE, Die Ausübung 140. 120 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 403. 121 Vö. pl. URRUTIA, F. J., Il libro I: Le norme generali, in Il nuovo Codice di diritto canonico. Studi, Torino 1985, 53. 122 Vö. ERDÔ P., Amt. III. Kath., in CAMPENHAUSEN,A.-- RIEDELSPANGENBERGER,I.--SEBOTT, R. (Hrsg.), Lexikon für Kirchen- und Staatskirchenrecht, I, Paderborn 2000, 78. 123 Vö. DE PAOLIS -- MONTAN, Il primo libro 403. 124 MAY, G., Das Kirchenamt, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 142. 125 Vö. pl. ERDÔ P., A világiak munkája a plébánián. Teológiai és egyházjogi vonatkozások, in Távlatok 12--13 (1993) 632--639. 126 Vö. uo. 143. 127 Lényegében megtartják a régi meghatározást pl. MAY, Das Kirchenamt 143; PIŃERO CARRION I, 289. 128 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 404; vö. Código EUNSA 141. 129 ET 120. 130 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 405; URRUTIA, Il libro I 54; stb. 131 Vö. DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 406. Az 1386. k. szerint az egyházi hivatal törvénytelen gyakorlásáért valamit adó vagy ígérô személyen kívül az is büntetendô, aki ilyesmit elfogad. Ezekben az esetekben ugyanis társtettességrôl van szó (vö. Código EUNSA 830). Nem szól azonban ez a kánon arról a lehetôségrôl, hogy a hatósági személy kezdeményezi a korrupciót. Ilyenkor az 1389. k. 1. § általánosabb elôírása alkalmazható, mely az egyházi hatalommal vagy hivatallal visszaélôket bünteti. 132 Vö. pl. SIPOS, Enchiridion 360--361. 133 Vö. HILL, R. A., in CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J.--HEINTSCHEL, D. E. (ed.), The Code of Canon Law. A Text and Commentary, New York-- Mahwah 1985, 101; Código EUNSA 368; PIŃERO CARRION I, 293; MAY, Das Kirchenamt 145; ERDÔ P., De incompatibilitate officiorum, specialiter paroeciarum. Adnotationes ad cann. 152 et 526, in Per 80 (1991) 499--522. 134 Vö. COCCOPALMERIO, F., Quaestiones de paroecia in novo Codice (Pars II), in Per 76 (1987) 70. 135 Commento 316; HEIMERL--PREE 126. Úgy tűnik, több közeli plébánia lelkipásztori ellátására paphiány esetén a CIC két különbözô lehetôséget kínál: 1. több plébánia lelkipásztori gondozásának egyetlen papra bízását az 526. k. 1. § szerint; ez azonban nem jelenti feltétlenül azt, hogy ugyanaz a személy több helyen plébános, hiszen lehet plébániai kormányzóként is vezetôje a plébániák bármelyikének; 2. az üresedésben lévô plébániák lelkipásztori gondozásának egy vagy több pappá nem szentelt személyre bízását az 517. k. 2. § szerint oly módon, hogy egy pap (esetleg közeli plébános) a lelkipásztori gondozás irányítójának szerepét kapja (ám ettôl nem válik plébánossá, sem plébániai kormányzóvá), vö. ET 418--419. Van, aki nem zárja ki, hogy az 526. k. 1. § szerinti megbízás, amit egy plébános más plébánia lelkipásztori gondozására kap, az 517. k. 2. § szerinti irányítást is jelenti, vagyis, hogy az 1. és 2. pontban jelzett lehetôségek egybeesnek, vö. JANICKI, J. A., in The Code 425. Bármint minôsítsük is ezeket a megoldási típusokat, annyi egyértelmű, hogy a jog bôséggel ad lehetôséget egyetlen plébános felelôs lelkipásztori tevékenységére egyszerre több plébánián is. Ehhez nincs szükség arra, hogy formális plébánosi kinevezést kapjon ezek mindegyikére. Több plébánia plébánosi tisztségének összeegyeztethetetlensége tehát a gyakorlati megoldásokat nem akadályozza, viszont alkalmasan kifejezi, hogy a plébános a plébánia ,,saját pásztora'' (515. k. 1. §). 136 Vö. GIACHI, G., Riordinamento delle diocesi in Italia, in CivCatt 137 (1986) vol. IV, 377--381. A hivatalok itt említett egyesítési módjairól a régi jog a javadalmak egyesítése kapcsán szólt; vö. pl. SIPOS, Enchiridion 646; BÁNK, Kánoni jog I, 577--578. Továbbra is indokolt, hogy egyszerre ne lehessen valaki több egyházmegye teljes jogú megyéspüspöke. Az egyházban ugyanis ôsidôk óta fontos elvnek tekintették, hogy a részegyházat és az élén álló megyéspüspököt olyan szoros és kizárólagos kapcsolat fűzi össze, amelyet a házassághoz szoktak hasonlítani; vö. TRUMMER, J., Mystisches im alten Kirchenrecht: Die geistige Ehe zwischen Bischof und Diözese, in ÖAKR 2 (1951) 62--75; GAUDEMET, J., Note sur le symbolisme médiéval. Le mariage de l'évęque, in AnCan 22 (1978) 71--80; UA., Le symbolisme du mariage entre l'évęque et son église et ses consequences juridiques, in Kanon 7 (1985) 110--123. 137 Vö. DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 408; URRUTIA, Il libro I 54; HEIMERL--PREE 127. 138 URRUTIA, Il libro I 54; vö. PIŃERO CARRION I, 295. 139 Pl. Código EUNSA 144; vö. Commento 89. 140 HEIMERL--PREE 127; Código EUNSA 145; Commento 90; DE PAOLIS-- MONTAN, Il primo libro 409. 141 Pl. PIŃERO CARRION I, 290; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 405. 142 ERDÖ, P., Quaestiones quaedam de provisione officiorum in Ecclesia, in Per 77 (1988) 363--379. 143 Vö. DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 405. 144 Vö. Conc. Later. I (a. 1123), c. 8; Conc. Later. II (a. 1139), c. 25: ALBERIGO, G.--DOSSETTI, J. A.--JOANNOU, P. P.--LEONARDI, C.-- PRODI, P. (ed.), Conciliorum Oecumenicorum Decreta, Bologna 1973, 191, 202; vö. C. 16 q. 7 c. 24. 145 Vö. pl. PLÖCHL, W. M., Geschichte des Kirchenrechts, II, Wien-- München 1962, 416--419; BÁNK, Kánoni jog I, 620--630; SIPOS, Enchiridion 658--672; LANDAU, P., Ius Patronatus. Studien zur Entwicklung des Patronats im Dekretalenrecht und der Kanonistik des 12. und 13. Jahrhunderts (Forschungen zur kirchlichen Rechtsgeschichte und zum Kirchenrecht 12), Köln--Wien 1975. 146 Vö. CSIZMADIA A., A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban, Bp. 1966, 344--388; ERDÔ P., A magyarországi kegyuraság, in Magyar Katolikus Almanach. II. A magyar katolikus egyház élete 1945-- 1985, Bp. 1988, 697--718. 147 Vö. ROBLEDA, O., Innovationes Concilii Vaticani II in theoria de officiis et beneficiis ecclesiasticis, in Per 59 (1970) 295--313. 148 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 410. 149 PIŃERO CARRION I, 297. 150 Uo. 298. 151 Ez látszik a 160. k. 1. § szövegébôl is, mely több személy egymás utáni bemutatásáról beszél, nem visszavonásról; ld. már a hatályos CIC elôtt pl. BÁNK, Kánoni jog I, 625. Ellenkezô véleményt sugall Código EUNSA 147. 152 Vö. PIŃERO CARRION I, 298. 153 Uo. 299. 154 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 413. 155 Uo. 413.; URRUTIA, De normis 108. Az 1917-es CIC 161. kánonja kapcsán ugyanezt vallja pl. SIPOS, Enchiridion 123. 156 Vö. PIŃERO CARRION I, 301. 157 SIPOS, Enchiridion 123; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 414. 158 URRUTIA, De normis 110. 159 Vö. HEIMERL--PREE 131. 160 Vö. ET 1130--1131. 161 HEIMERL--PREE 133; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 416--417; URRUTIA, De normis 112. 162 Vö.URRUTIA, De normis 112; HEIMERL--PREE 133; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 417. 163 Vö.URRUTIA, De normis 112. 164 Uo.; HEIMERL--PREE 134. 165 URRUTIA, De normis 113. 166 Uo.; HEIMERL--PREE 134. 167 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 417. 168 HEIMERL--PREE 135; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 419; URRUTIA, De normis 115; UA., Il libro I 57. 169 Vö. BÁNK, Kánoni jog I, 593. 170 A 177. k. 1. §-ára hivatkozva (,,rögtön közölni kell'') ezt állítja pl. Código EUNSA 153; vö. URRUTIA, De normis 115; vagy korábban VERMEERSCH, A.--CREUSEN, J., Epitome iuris canonici, I, [8]Mechliniae--Romae 1963, 284, nr. 293, 3 (ld. 1917-es CIC 175. k.). 171 Vö. HEIMERL--PREE 132; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 418. 172 URRUTIA, De normis 114. 173 Vö. HEIMERL--PREE 137; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 421. 174 URRUTIA, De normis 118. 175 HILL, in The Code 108. 176 URRUTIA, De normis 119. 177 Egyes szerzôk hangsúlyozzák, hogy ez a közlés az engedélyezô hatóság feladata, vö. HEIMERL-- PREE 137. 178 Uo. 138. 179 SIPOS, Enchiridion 131. 180 Vö. PIŃERO CARRION I, 314. 181 HILL, in The Code 109. 182 URRUTIA, De normis 120; HEIMERL--PREE 138. 183 URRUTIA, De normis 120. 184 Uo.; DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 423. 185 Vö. pl. Código BAC 127. 186 Vö. ERDÖ, P., Quaestiones quaedam de provisione officiorum in ecclesia, in Per 77 (1988) 365--369. 187 HEIMERL--PREE 139; URRUTIA, De normis 122. Mások az érintettel való közlést nem tartják szükségesnek a hivatal megürülésének beállásához, mivel ezt a CIC már nem említi (vö. 10. k.); ld. Código BAC 128. 188 Vö. DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 425. 189 Vö. HILL, in The Code 110. Az 1917-es CIC 189. k. 2. §-ához fűzött hiteles törvénymagyarázat szerint (PCI, Resp., 1922. VII. 14, nr. III, 1: AAS 14, 1922, 526) az ordinárius a lemondást a határidô lejárta után is érvényesen elfogadhatta, hacsak a hivatal birtokosa idôközben nem jelezte neki, hogy a lemondást visszavonja. A hatályos CIC 189. k. 3. §-a módosította ezt az elôírást; vö. PIŃERO CARRION I, 317. 190 HEIMERL--PREE 140; vö. Código EUNSA 162. 191 Vö. Código BAC 129; URRUTIA, De normis 124. 192 Vö. HEIMERL--PREE 141. 193 Uo.; vö. URRUTIA, De normis 124. 194 Vö. HEIMERL--PREE 141. 195 Sok szerzô külön hangsúlyozza, hogy a nyilvánosság ebben az összefüggésben nem hivatalos jelleget, hanem csupán bizonyíthatóságot fejez ki, vö. pl. URRUTIA, De normis 125; HEIMERL--PREE 141; PIŃERO CARRION I, 320. 196 Vö. Código EUNSA 164. 197 A 195. kánonról adott magyar fordításunk (ET 209) a latin szövegnek ezt az utalását nem tükrözte. A quo eiusdem subsistentiae providetur a kánonban az officiumra vonatkozik. 198 URRUTIA, De normis 126. 199 HILL, in The Code 112. 200 DE PAOLIS--MONTAN, Il primo libro 429. 201 URRUTIA, De normis 127; vö. pl. STANKIEWICZ, A., De ,,Canonizatione'' decadentiae legalis in ambitu praescriptionis exstinctivae in iure canonico, in Per 75 (1986) 337--360. 202 Vö. DE PAOLIS -- MONTAN, Il primo libro 431. 203 Vö. PIŃERO CARRION I, 325. Van, aki általánosságban kijelenti, hogy a jóhiszeműséget vélelmezni kell, s a bizonyítás annak a feladata, aki a birtoklás rosszhiszeműségét állítja (Código EUNSA 165). 204 Vö. pl. Código BAC 603. 205 WERNZ--VIDAL IV/2, 307, nr. 822; vö. URRUTIA, De normis 128. 206 Vö. ERDÖ, Quaestiones 373. 207 Vö. RUF 67; URRUTIA, De normis 129. 208 HEIMERL--PREE 147. 209 Uo. 148; vö. HILL, in The Code 113. 210 Código BAC 133; Commento 108. A két ellentétes vélelem tehát összeegyeztethetônek tűnik. 211 Código BAC 133. 3. RÉSZ: ISTEN NÉPÉNEK JOGA / I. SZAKASZ: KRISZTUSHÍVÔK 1 A két fogalom kapcsolatáról a CIC átdolgozásának folyamatában lásd LONGHITANO, A., Laico, persona, fedele cristiano. Quale categoria giuridica fondamentale per i battezzati?, in AAVV., Il fedele cristiano. La condizione giuridica dei battezzati (Il Codice del Vaticano II 6), Bologna 1989, 40--42. 2 Vö. DEL PORTILLO, A., Laici e fedeli nella Chiesa, Milano 1969, 34- -35; MONTAN, A., Obblighi e diritti di tutti i fedeli. Presentazione e commento dei cann. 208--223 del Codice di diritto canonico, in Apol 60 (1987) 556. 3 A zsinati kijelentés dogmatikai hátteréhez lásd pl. C Fid, Notificatio, Il 12 febbraio, 1985. III. 11: AAS 77 (1985) 756-- 762; PHILIPS, G., L'Église et sons mystčre au IIe Concile du Vatican. Histoire, texte et commentaire de la Constitution Lumen Gentium, Paris, 1967, I, 194; SULLIVAN, F. A., ,,Sussiste'' la Chiesa di Cristo nella Chiesa Cattolica Romana, in LATOURELLE, R. (a cura di), Vaticano II: bilancio e prospettive venticinque anni dopo (1962--1987), Assisi 1987, II, 811--824; WILLEBRANDS, J., La signification de ,,subsistit in'' dans l'ecclésiologie de communion, in La documentation catholique 85 (1988) 35--41; stb. 4 Vö. pl. BORRAS, A., Appartenance ŕ l'Église, communion ecclésiale et excommunication, in Nouvelle Revue Théologique 110 (1988) 808- 814. 5 Vö. pl. uo. 814. 6 Vö. ERDÔ P., Az egyházjog teológiája intézménytörténeti megközelítésben (Egyház és jog 2), Bp. 1995, 116--118. 7 Kirche der Sünder, in Schriften zur Theologie, VI, Einsiedeln 1965, 301--320. 8 PIŃERO CARRION, J. M., La ley de la Iglesia. Instituciones Canónicas, I, Madrid 1985, 335; FELICIANI, G., Obblighi e diritti di tutti i fedeli cristiani, in AAVV., Il fedele cristiano. La condizione giuridica dei battezzati (Il Codice del Vaticano II 6), Bologna 1989, 61. 9 Vö. ERDÔ P., Eucharisztikus egyháztan jogi következményekkel, in Teológus az Egyházban. Emlékkönyv Gál Ferenc 80. születésnapja alkalmából, szerk. FILA B.--ERDÔ P. (Studia Theologica Budapestinensia 12), Bp. 1995, 349--366. 10 HERVADA, J., Diritto costituzionale canonico, Milano 1989, 142; vö. PIŃERO CARRION I, 336. 11 Vö. pl. STICKLER, A. M., Le grandi linee dello sviluppo degli stati giuridici delle persone nella chiesa, in MonEccl 107 (1982) 190. Az, hogy a világiak állapota is közjogi jellegű az egyházban, kitűnik II. János Pál pápa beszédébôl is, melyben az új Egyházi Törvénykönyvet mutatta be (1983. II. 3, nr. 7: AAS 75, 1983, Pars I, 460). 12 Vö. pl. BONNET, P. A.--GHIRLANDA, G., De Christifidelibus: de eorum iuribus, de laicis, de consociationibus. Adnotationes in Codicem, Roma 1983, 14--17; MONTAN, A., Il popolo di Dio e la sua struttura organica, Roma 1988, 24. 13 Vö. FELICIANI, Obblighi e diritti 58. 14 Vö. FELICIANI, Obblighi e diritti 66; stb. 15 A Nemzetközi Kánonjogi Társaság (Consociatio Internationalis Studio Iuris Canonici Promovendo) külön kongresszust is rendezett a témáról, melynek címe is ezt a szemléletet tükrözi: AAVV., I diritti fondamentali del Cristiano nella Chiesa e nella societŕ. Atti del IV Congresso Internazionale di Diritto Canonico. Fribourg (Suisse) 6--11. X. 1980, Fribourg--Milano 1981. 16 Vö. FELICIANI, Obblighi e diritti 66. 17 Diritto Costituzionale Canonico 92-93. 18 Vö. pl. ERDÖ, P., Expressiones obligationis et exhortationis in Codice Iuris Canonici, in Per 76 (1987) 18. 19 Vö. pl. FELICIANI, Obblighi e diritti 67. 20 Vö. SOBANSKI, R., ,,Iura propter officia''? Remarques liées aux an- tetes des Ier et IIe titres du livre II du nouveau CIC, in SCHULZ, W.--FELICIANI, G. (a cura di), Vitam impendere vero. Studi in onore di Pio Ciprotti (Utrumque ius 14), Roma 1986, 227. 21 Vö. pl. CORECCO, E., Erwägungen zum Problem der Grundrechte des Christen in Kirche und Gesellschaft. Methodologische Aspekte, in AKK 150 (1981) 443--444. John Henry Newman a kötelességek elsôdlegességét a lelkiismeretre vezeti vissza hangsúlyozva, hogy a ,,lelkiismeretnek azért vannak jogai, mert kötelességei vannak'', vö. ERDÖ, P., The theological foundations of Canon Law according to the works of John Henry Newman. Academic Symposium ,,John Henry Newman -- Lover of Truth'', Lecture, Rome April 27th, 1990, Rome 1990, 15. 22 SOBANSKI, ,,Iura propter officia''? 229--230. 23 A katolikus egyház viszonyulásáról az emberi jogok eszméjéhez, valamint ennek a változó viszonynak hatásairól az államról való gondolkodásra lásd pl. ISENSEE, J., Keine Freiheit für den Irrtum. Die Kritik der katholischen Kirche des 19. Jahrhunderts an den Menschenrechten als staatsphilosophisches Paradigma, in ZRG Kan 73 (1987) 296--336. 24 Vö. MONTAN, Obblighi e diritti 561. 25 Vö. MONTAN, Obblighi e diritti 562; CASTILLO LARA, R., La communion ecclésiale dans le nouveau Code de droit canonique, in Comm 15 (1984) 259; UA., I doveri e i diritti dei Christifideles, in Salesianum 48 (1986) 325. 26 VALLINI, A., Sul nuovo Codice, Napoli 1984, 59--60; MONTAN, Obblighi e diritti 562--563. 27 A szent pásztorok (sacri pastores) kifejezésen a CIC a felszentelt pásztorokat érti. Mégsem látszik kellôen kifejezônek e fogalomra egyszerűen a lelkipásztor elnevezést alkalmazni, hiszen e fogalmazási módban a hangsúly épp azon van, hogy a pásztoroknak nem csupán tevékenysége sajátos, hanem a szentelésben különös ontológiai minôséget kaptak. 28 Vö. Código EUNSA 175. 29 Vö. pl. JONE, H., Gesetzbuch des kanonischen Rechtes. Erklärung der Kanones, I--III, Paderborn 1939--1940, III, 490. 30 Vö. MONTAN, Obblighi e diritti 574. 31 Vö. FELICIANI, Obblighi e diritti 94. 32 DEL PORTILLO 83--85. 33 Vö. SÓLYOM L., Személyiségi jogok, in AJE II, 1534--1535. 34 Vö. BONNET--GHIRLANDA 31; FELICIANI, Obblighi e diritti 95--96. 35 Vö. 19. k.; ET 102--103; URRUTIA, F. J., Aequitas canonica, in Per 73 (1984) 33--88. 36 Vö. pl. FAHRNBERGER, G., Die Beitragspflicht der Gläubigen im Lichte des II. Vatikanischen Konzils, in Kirchliches Finanzwesen in Österreich. Geld und Gut im Dienste der Seelsorge, Hrsg. PAARHAMMER, H., Thaur 1989, 303--331; Il Concordato del 1984. La normativa pattizia e le disposizioni attuative nell'ordinamento civile e canonico (F. A. C. I. -- ,,L'amico del clero''), Roma 1989, 224--232. 37 Bár a megállapodás magyar szövegét az Acta Apostolicae Sedis is közli, a megállapodást Magyarországon az 1999. évi LXX. törvény hirdette ki. A szentszéki megállapodások és az ôket kihirdetô hazai törvények, valamint a végrehajtásukat szolgáló egyéb jogszabályok szövegét lásd: NEMZETI KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG MINISZTÉRIUMA, Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye 2002, Bp. 2002. 38 Vö. SCHANDA B., Magyar állami egyházjog (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae, I/4), Bp. 2000, 168--173; ERDÔ P., A magyar adóirányításos egyházfinanszírozási modell, in Egyházfinanszírozás (Konferencia Dobogókôn 1998. február 27), Bp. 1999, 27--34. 39 Vö. VALDRINI, P., in VALDRINI, P.--VERNAY, J.--DURAND, J. P.-- ÉCHAPPÉ, O., Droit canonique, Paris 1989, 54. 40 A világiakról szóló irodalom bibliográfiáját az 1987-es püspöki szinódus alkalmából külön kötetben tették közzé: SCOLA, A.-- GIULIODORI, C.--MARENGO, G.--DE PROOST, P. A.--SESE, F. J.-- WAGNER, G., Il laicato. Rassegna bibliografica (Teologia e filosofia 10), Cittŕ del Vaticano 1987; LONGHITANO, Laico, persona, fedele cristiano 9--54; BERLINGO, S., I laici nella chiesa, in AAVV., Il fedele cristiano (Il Codice del Vaticano II 6), Bologna 1989, 185--232. 41 Vö. BONNET--GHIRLANDA 60--61; GHIRLANDA, G., De laicis iuxta novum Codicem, in Per 72 (1983) 60--61; BERLINGO, I laici 197--198; VALDRINI, in Droit canonique 65. 42 Vö pl. ERDÔ, P., A világiak munkája a plébánián. Teológiai és egyházjogi vonatkozások, in Távlatok 12--13 (1993) 632--639; UA., ,,Sacra ministeria'' e funzioni pubbliche nella Chiesa, in Folia Theologica 4 (1993) 67--76; UA., Uffici e funzioni pubbliche nella Chiesa, in Anuario Argentino de Derecho Canónico 3 (1996) 47--105. 43 Vö. GHIRLANDA, De laicis 62; BONNET--GHIRLANDA 64--66; REINHARDT, H. J. F., in Münsterischer Kommentar zum CIC 228/1; stb. 44 A hivatal, a szolgálat és a feladat gazdag jelentéstartományú latin megfelelôinek használatához a CIC-ben lásd ERDÖ, P., Ministerium munus et officium in Codice Iuris Canonici, in Per 78 (1989) 411--436. 45 Az Apostoli Szentszéktôl kapott engedély alapján (Magyar Kurir 1987. IX. 18, 3) szükségbôl a püspök személyre szóló megbízást ad világiaknak temetésre. 46 Vö. REINHARDT, in Münsterischer Kommentar zum CIC 231/2 (vö. 1286. k.). 47 Magyar Közlöny (1990) február 12, 206. 48 A többi hasonló értelemben kiadott pápai megnyilatkozás felsorolásához lásd az 1917-es CIC 1352. kánonjának forrásait (Codex Iuris Canonici... Praefatione, fontium anotatione et indice analytico-alphabetico auctus, Typ. Pol. Vat. 1974, 462, 1. jegyzet). 49 A hivatásgondozás egyházjogi szabályozásának részleteihez lásd COCCOPALMERIO, F., La formazione al ministero ordinato, in AAVV., Il nuovo Codice di diritto canonico. Studi (Saggi di teologia), Torino 1985, 106--109; MOGAVERO, D., La formazione del futuro presbitero, in CAPPELLINI, E.--COMPOSTA, D.--MOGAVERO, D., Il presbitero nel Nuovo Codice (Universale teologica 14), Brescia 1985, 44--48. 50 Az ,,Opus vocationum'' pápai hivatásgondozási intézményt XII. Pius pápa hozta létre 1941. XI. 4-én kiadott Cum nobis kezdetű motu propriójával (AAS 33, 1941, 479). Erre utal az Optatam totius 2. pontja. 51 Vö. COCCOPALMERIO, La formazione 113. A szerzô a 234. k. 2. §-ának szövegébôl arra következtet, hogy különleges körülmények fennállása esetén, kevesebbet, vagy akár többet is lehet követelni a kisszemináriumi képzésben, mint ami az adott országban a felsôfokú tanulmányok megkezdésére képesít. 52 Többen a kisszemináriumokat negatívan ítélték meg és nem tartották kívánatosnak. Mások a kisszeminárium kifejezés alkalmatlanságát hangsúlyozták, mondván, hogy annak a valódi szemináriumhoz vajmi kevés köze van, vö. MOGAVERO, D., La formazione allo stato clericale, in AAVV., Lo stato giuridico dei ministri sacri nell Codice di diritto canonico (StudGiur 7), Cittŕ del Vaticano 1984, 39. 53 Vö. VI. Pál, MP, Sacrum diaconatus ordinem, 1967. VI. 18, nr. 4 és 11--12: AAS 59 (1967) 699--700. Itt ifjakon a pápa azokat érti, akik még nincsenek 35 évesek, s így nôs diakónusok nem lehetnek. A kollégiumi felkészítést csak a nôtlen ifjak számára írja elô (nr. 6). 54 MARTIN DE AGAR, J. T., Legislazione delle Conferenze episcopali complementare al CIC, Milano 1990, 43, 92. A gyűjtemény más püspöki konferenciák hasonló döntéseit is hozza. 55 Tanulmányok és dokumentumok az állandó diakonátusról magyar nyelven: Diakonia, diakonátus, diakónus, szerk. MOLNÁR E., Kalocsa 1996. 56 E korábbi változat magyar fordítása: A papnevelés alapvetô irányelvei, Gyôr 1973. 57 Magyarországon az 1990. évi IV. törvény értelmében (13. § [2]) az állami jogrendben is külön bejegyzés nélkül jogi személynek számít (Magyar Közlöny 1990. II. 12, 206) a papnevelô intézet. 58 Vö. SIPOS, S., Enchiridion iuris canonici, 6Romae 1954, VI. 23; ET 254--255. 59 Ha az egyházmegyei szemináriumban -- tehát nem egyházmegyeköziben -- más egyházmegye papnövendékeit is fogadják, akkor ezek költségeire megfelelô hozzájárulás kérhetô, de ettôl még a másik fôpásztor nem válik jogi értelemben fenntartóvá. 60 MOGAVERO, La formazione del futuro presbitero 53--54; COCCOPALMERIO, La formazione al ministero ordinato 125--126. 61 Vö. COCCOPALMERIO, La formazione al ministero ordinato 127. 62 A 235. k. 1. §-a szemináriumi képzésrôl (institutio) szól, s nem érinti a bentlakás kérdését, vö. pl. FERRER ORTIZ, J.--RINCON, T., Los sujetos del ordenamiento canonico, in AAVV., Manual de Derecho Canónico, Pamplona 1988, 180; PINTO, P. V. (a cura di), Commento al Codice di diritto canonico (Studia Urbaniana 21), Roma 1985, 142. 63 Pl. SCHWENDENWEIN, H., Das Seminarrecht des CIC/1983, in GABRIELS, A. -- REINHARDT, H. J. F., (Hrsg), Ministerium iustitiae. Festschrift für Heribert Heinemann zur Vollendung des 60. Lebensjahres, Essen 1985, 221, 226, 39. jegyz. 64 Commento 142; Código EUNSA 189-190; VALDRINI, P., Les ministres sacrés ou les clercs. Commentaires des canons 232-293 du Code de droit canonique, in AnCan 30 (1987) 326. 65 Vö. VALDRINI, Les ministres sacrés 326--327. 66 Vö. PIŃERO CARRION I, 358. 67 Az emberi erényekre való nevelésrôl lásd Seminarium 21 (1969) 369- -572 (az egész 3. szám); vö. Ratio fundamentalis nr. 44--58: ed. Romae 1985, 35--45. 68 Oktatásának módjához lásd SC InstCath, Litt., Postremis hisce annis, 1975. IV. 2: Leges V, 7012--7016; vö. Seminarium 27 (1975) 749--915. 69 Oktatásához lásd SC InstCath, Instr., In Ecclesiasticam futurorum, 1979. VI. 3: Leges VI, 7764--7785; vö. Seminarium 19 (1979) 615-- 758; KACZYNSKI, R., Das erneuerte Liturgierecht und die pastoralliturgische Ausbildung der Priester, Diakone und Laien, in Seminarium 23 (1983) 529--544. 70 A dokumentum német fordítása hozzá kapcsolódó tanulmányokkal: Pastorale Horizonte heute. Interdisziplinäre Studien über den Menschen unterwegs (Ohne Grenzen), Vatikan 1987. 71 Vö. ET 714--715; 782--783. 72 Vö. DE PAOLIS, V., I ministri sacri o chierici, in AAVV., Il fedele cristiano. La condizione giuridica dei battezzati (Il Codice del Vaticano II 6), Bologna 1989, 128. 73 Vö. CAPPELLINI, E., Vita e ministero del presbitero, in CAPPELLINI, E.--COMPOSTA, D.--MOGAVERO, D., Il presbitero nel Nuovo Codice (Universale teologica 14), Brescia 1985, 101; SCHWENDENWEIN, H., Die Zugehörigkeit zu einem geistlichen Heimatverband, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 201. 74 VALDRINI, Les ministres sacrés 328--329; vö. ÜLHOF, W., Die Zuständigkeit zur Weihespendung mit besonderer Berücksichtigung des Zusammenhangs mit dem Weihetitel und der Inkardination (MThSt kan. Abt. 15), München 1962, 106--131; RIBAS, J. M., Incardinación y distribución del clero, Pamplona 1971. 75 Vö. HENSELER, R., in Münsterischer Kommentar zum CIC, 693/1--2. Ilyenkor a szerzetbôl való elbocsátás exkardinációs intézkedés hatásával rendelkezik, mely azonban csak akkor lép hatályba, amikor az új inkardináció már megtörtént (vö. 267. k. 2. §; BEYER, J., Il diritto della vita consacrata, Milano 1989, 415--416). 76 Vö. pl. MONTAN, Il popolo di Dio 45; FERRER ORTIZ -- RINCÓN 189, 194; ERDÔ P., Engedelmesség és szabadság az egyházban az új Codex szerint, in Teológia 18 (1984) 38. 77 A laikus szerzetesek problémájára itt nem térhetünk ki. Az ô kötelességük a helyi és a rendi ordinárius által adott feladatok ellátására a megszentelt élet intézményei apostoli tevékenységének témájához (vö. 673--683. k.) tartozik. 78 A fôpásztor jogáról arra, hogy világiakat egyházi tisztség vállalására utasítson és e jog korlátairól lásd pl. ERDÔ P., Il senso della capacitŕ dei laici agli uffici nella Chiesa, in Fidelium Iura 2 (1992) 165--186. 79 Vö. MARTIN DE AGAR, Legislazione delle Conferenze passim. A kompletóriumot is megkívánja a laudesen és vesperáson kívül az ecuadori és az olasz püspöki konferencia (209, 375. old.) 80 E házassági akadályt a CIC átdolgozása során jó ideig csak a nôtlenül felszenteltekre kívánták vonatkoztatni (lásd alább III. 18. §. 5. b). A hatályos 1087. k. történetéhez lásd LYNCH, J. E., in CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J.--HEINTSCHEL, D. E. (ed.), The Code of Canon Law. A Text and Commentary, New York--Mahwah 1985, 210-- 211. 81 Vö. pl. COCHINI, C., Origines apostoliques du célibat sacerdotal (Le sycomore), Paris -- Namur 1981; CHOLIJ, R., Clerical Celibacy in East and West, [Liverpool] 1989. A celibátus eszményének apostoli eredetét illetôen a szerzôk érvei meggyôzônek tűnnek, de hogy a papok teljes önmegtartóztatása kezdettôl fogva a szó mai értelmében vett egyetemes egyházi jogszabály lett volna, arra nézve a bizonyítékok nem látszanak elégségesnek. 82 STICKLER, A., Il celibato ecclesiastico nel Codex Iuris Canonici rinnovato, in AAVV., Lo stato giuridico dei ministri sacri nel Codice di diritto canonico (StudGiur 7), Cittŕ del Vaticano 1984, 73--75. 83 Vö. TRICHET, L., Le Costume du clergé. Ses origines et son évolution en France d'aprčs les rčglements de l'Église (Cerf- Histoire), Paris 1986; rövid ismertetése: Mérleg 23 (1987) 400. 84 MARTIN DE AGAR, Legislazione delle Conferenze 64. 85 Vö. pl. Traditio apostolica 16; magyarul: ERDÔ P., Az ókeresztény kor egyházfegyelme (az elsô négy században) [Ókeresztény Írók 5], Bp. 1983, 90--91; Elvirai Zsinat 62. k.; magyarul: uo. 260. 86 A pasztorálpszichológia alkalmazása természetesen hozzá tartozik a lelkipásztor munkájához. Ám a szereptévesztés veszélyei ennek során gondosan kerülendôk, vö. SZENTMÁRTONI M., Apostolkodás odafigyeléssel, in Szolgálat 86. sz. (1990) 29--30. 87 Código EUNSA 221. 88 Vö. FERRER ORTIZ--RINCON 192; HERRANZ, J., Una norma generale (Sacri ministri e potere civile), in Comm 15 [16] (1984) 269. 89 Vö. MP, De Episcoporum muneribus, 1966. VI. 15, nr. IX: AAS 58 (1966) 470. Itt kifejezett fenntartásról van szó. E forrásszöveg fényében értendô a 87. k. 1. §-ának ,,különleges fenntartása''. 90 Pl. PIŃERO CARRION I, 384. 91 Vö. Código EUNSA 221. 92 Vö. Új Ember 27 (1971) okt. 17. 93 Código BAC 173. 94 Az 1917-es CIC 139. k. analógiájára talán ez is az illetô személy ordináriusának és a tevékenység helyi ordináriusának együttes engedélyének szükségességére utal. 95 Vö. Código BAC 173; FERRER ORTIZ--RINCON 193. 96 Vö. pl. PIŃERO CARRION I, 386. 97 Vö. FERRER ORTIZ--RINCON 194. 98 Vö. FERRER ORTIZ--RINCON 195. 99 Uo. 196. 100 FERRER ORTIZ--RINCON 197; BERTONE, T., Obblighi e diritti dei chierici. Missione e spiritualitŕ del presbitero nel nuovo Codice, in AAVV., Lo stato giuridico dei ministri sacri nel Codice di diritto canonico (StudGiur 7), Cittŕ del Vaticano 1984, 65. 101 ,,44. § A Fôegyházmegyében állandó diakónátusra a Püspöki Konferencia rendelkezésével összhangban csak olyan férfiak nyerhetnek felvételt, akik a világi jog szerinti munkaviszony alapján, amelyet gyakoroltak vagy gyakorolnak, díjazásban részesülnek és ebbôl a jövedelembôl gondoskodnak maguk és családjuk szükségleteirôl (vö. 281. k. 3. §). Hitben, keresztény életben példamutatóak, az Egyház iránt elkötelezettek legyenek és kellô képzettséggel rendelkezzenek. Állandó diakónusok pártok vagy szakszervezetek vezetô tisztségviselôi csak a fôpásztor engedélyével lehetnek. -- 45. § Mielôtt a jelöltet az állandó diakonátusra felveszik, írásban ki kell jelentenie, hogy létfenntartását világi jog szerinti munkaviszony vagy díjazás alapján fedezi, az egyházmegye részérôl a puszta inkardináció alapján ellátásra igényt nem tart.'' 102 E büntetés nem lehet önmagától beálló (vö. 1336. k. 1. § 5, 1336. k. 2. §, 1317. k.), tehát csak kiszabni és nem kinyilvánítani lehet. Vö. LOBINA, G., Cessazione dell'esercizio del ministero e perdita dello stato clericale (Canoni 290--293), in AAVV., Lo stato giuridico dei ministri sacri nel Codice di diritto canonico (StudGiur 7), Cittŕ del Vaticano 1984, 183. Mivel örökre szóló jóvátevô büntetés, határozat útján nem lehet kiszabni (vö. 1342. k. 2. §), hanem csak háromtagú bíróság ítéletével (1425. k. 1. § 2). Vö. DE PAOLIS, I ministri sacri 165. 103 Vö. MELLI, R., La Congregazione del Culto Divino e della Disciplina dei Sacramenti, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 276. 104 Código EUNSA 224. 105 Ezeket követik ma az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációban is; vö. MELLI, La Congregazione 275. 106 A személyi prelatúra intézményérôl szóló bôséges irodalomból lásd pl. GUTIERREZ, J. L., De prelatura personali iuxta leges eius constitutivas et Codicis Iuris Canonici normas, in Per 72 (1983) 71--111; UA., Le prelature personali (cann. 294--297), in AAVV., Il fedele cristiano. La condizione giuridica dei battezzati (Il Codice del Vaticano II 6), Bologna 1989, 175--183; UA., Le prelature personali, in Ius Ecclesiae 1 (1989) 467-491; GHIRLANDA, G., De differentia prelaturam personalem inter et Ordinariatum militarem seu castrensem, in Per 76 (1987) 219--251; UA., Natura delle prelature personali e posizione dei laici, in Gregorianum 69/2 (1988) 299-314; MARTINEZ TORRÓN, J., La configuración jurídica de las Prelaturas personales en el Concilio Vaticano II, Pamplona 1986; RODRIGUEZ, P., Chiese particolari e prelature personali. Considerazioni teologiche su una nuova istituzione canonica, Milano 1985; STETSON, W. H.--HERVADA, J., Personal Prelatures from Vatican II to the New Code: an Hermeneutical Study of Canons 294--297, in Jurist 45 (1985) 379-418; LO CASTRO, G., Le Prelature personali. Profili giuridici, Milano 1988; BENZ, M., Die Personalprälatur. Entstehung und Entwicklung einer neuen Rechtsfigur vom Zweiten Vatikanischen Konzil bis zum Codex 1983, St. Ottilien 1988; a további lényegi bibliográfiához vö. FUENMAYOR, A. DE--GOMEZ-IGLESIAS, V.--ILLANES, J. L., El itinerario juridico del Opus Dei. Historia y defensa de un carisma, [3]Pamplona 1989, 448. 107 Vö. MONTAN, Il Popolo di Dio 57. 108 Pl. GUTIERREZ, J. L., Organización jerarquica de la Iglesia, in AAVV., Manual de Derecho Canónico, Pamplona 1988, 330. 109 Az alapszabály teljes szövegének kiadása: FUENMAYOR--GOMEZ- IGLESIAS--ILLANES 628--657, id. 628. 110 SCHNIZER, H., Die kirchlichen Vereine, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 454. 111 Ez persze nem akadálya annak, hogy egy eleinte társulás (pl. pia unio) minôségben jóváhagyott közösség késôbb megfelelô intézkedéssel mondjuk szerzetes intézménnyé vagy világi intézménnyé váljék. De ezzel megszűnik társulásnak lenni. 112 SCHULZ, W., in Münsterischer Kommentar zum CIC 298/3. 113 FERRER ORTIZ--RINCON 221--222. 114 MARTIN DE AGAR, J. T., Gerarchia e associazioni, in AYMANS, W.-- GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Das konsoziative Element in der Kirche. Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, St. Ottilien 1989, 303 (vö. AA 24e). 115 Vö. PASSICOS, J., Du mandat ŕ la mission exercée ,,au nom de l'Église'', in AnCan 29 (1985--1986) 105--113; ERDÖ, P., Grenzen und Möglichkeiten der Beteiligung der Verbände an den hierarchischen Aufgaben. Beispiel: Die ungarischen Kirchengemeinden, in AYMANS, W.--GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Das konsoziative Element in der Kirche. Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, St. Ottilien 1989, 338. 116 Vö. pl. MOLANO, E., Estructuras jerarquicas y asociaciones, in AYMANS, W.--GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Das konsoziative Element in der Kirche. Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, St. Ottilien 1989, 195 (e tanulmány a hierarchikus szerkezeti egységek és a társulások közötti egyéb különbségeket is felsorol); GUTIERREZ, J. L., De fine ut elemento distinctionis inter entia institutionalia et associativa, uo. 207; ERDÖ, Grenzen 340. 117 Elismerésükhöz a különbözô világi jogrendekben lásd pl. DE LA HERA, A., Las asociaciones eclesiásticas ante el derecho estatal, in AYMANS, W.--GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Das konsoziative Element in der Kirche. Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, St. Ottilien 1989, 771--794. Ugyanebben a gyűjteményes kötetben számos tanulmány ismerteti az egyházi egyesületek helyzetét a különbözô országok jogrendjében (uo. 803--1024). 118 Magyar Közlöny (1990) II. 12, 206. 119 Vö. OCHOA, X., Index verborum ac locutionum Codicis Iuris Canonici, Roma 1983, 234. 120 A szent rend gyakorlásának vállalása a célkitűzések közt egyesek szerint még nem zárja ki önmagában, hogy a társulásnak világiak is tagjai lehessenek, hiszen nem biztos, hogy minden egyes tagnak pont ilyen tevékenységgel kell hozzájárulnia a közös cél szolgálatához (SCHULZ, in Münsterischer Kommentar zum CIC 302/2). 121 A sajátos klerikusi tevékenység felvállalása miatt -- úgy tűnik megalapozottan (vö. 301. k. 1. §) --a klerikusi társulásokat szükségképpen hivatalosnak mondják: FERRER ORTIZ--RINCON 222; AYMANS, W., Kirchliche Vereinigungen. Ein Kommentar zu den vereinigungsrechtlichen Bestimmungen des Codex Iuris Canonici, Paderborn 1988, 39. Winfried Schulz viszont a 302. k. szavaira hivatkozik: ott csupán a hatóságtól klerikusi jellegűnek való elismerésrôl és nem ilyen minôségben történt alapításról olvasunk. Ebbôl arra következtet, hogy nemcsak hatóságilag alapított (hivatalos) társulás lehet klerikusi (Münsterischer Kommentar zum CIC 302/3). 122 Pl. MARTINEZ SISTACH, L., Las asociaciones de fieles, [4]Barcelona 2000, 31--34, 40 (a szerzô szól ökumenikus társulásokról is, amelyekre a Christifideles laici kezedtű apostoli buzdítás 31. pontja is utal); MAY, G., Die kirchlichen vereine nach den Bestimmungen des Codex Iuris Canonici vom 25. Januar 1983, in Forum Katholische Theologie 3 (1987) 282--283; PIŃERO CARRION I, 396--397. 123 Vö. pl. SCHULZ, in Münsterischer Kommentar zum CIC 302/2; RUF, N., Das Recht der katholischen Kirche nach dem neuen Codex Iuris Canonici, für die Praxis erläutert, Freiburg--Basel--Wien 1983, 95. 124 Münsterischer Kommentar zum CIC 299/2--4; 310/3; PIŃERO CARRION I, 398. 125 Magyar Közlöny (1989) I. 24, 87. 126 Uo. (1990) II. 12, 206. 127 A súlyos ok, mivel mindig rendkívüli intézkedésrôl van szó (vö. 120. k. 1. §), úgy tűnik akkor is szükséges, mikor a CIC ezt nem hangsúlyozza külön (mint a 320. k. 2. §-ában), vö. PIŃERO CARRION I, 411. 128 Vö. FERRER ORTIZ--RINCON 223--224. 129 Vö. SCHULZ, in Münsterischer Kommentar zum CIC 314/1; mások szerint a szabályzat jóváhagyása a létesítés logikai elôfeltétele, vagyis idôben történhet elôbb, de semmi esetre sem késôbb; vö. MAY, Die kirchlichen Vereine 287; PETTINATO, S., Le associazioni dei fedeli, in AAVV., Il fedele cristiano. La condizione giuridica dei battezzati (Il Codice del Vaticano II 6), Bologna 1989, 249. 130 Teljes mértékben lehetségesnek tartja ezt pl. SCHULZ, in Münsterischer Kommentar zum CIC 316/2; UA., Nichtkatholische Christen als Mitglieder in katholischen Vereinigungen?, in Theologie und Glaube 78 (1988) 334--351; HEINEMANN, H., Die Mitgliedschaft nicht katholischer Christen in kirchlichen Vereinen, in AKK 153 (1984) 426. Mások a CIC hallgatását a régi jog fényében (1917-es CIC 693. k. 1. §) úgy magyarázzák, hogy nem katolikusok ma sem lehetnek hivatalos egyházi társulás tagjai, vö. MAY, Die kirchlichen Vereine 294; AYMANS, Kirchliche Vereinigungen 53--56. A probléma teológiai hátteréhez lásd pl. MÜLLER, H., Das konsoziative Element in seiner Bedeutung für die Ökumene, in AYMANS, W.--GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Das konsoziative Element in der Kirche. Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, St. Ottilien 1989, 243--266. 131 BONNET--GHIRLANDA 100--101. 132 Vö. pl. SCHULZ, in Münsterischer Kommentar zum CIC 323/2. 133 Vö. FELICIANI, G., Le associazioni dei fedeli nella normativa canonica, in Aggiornamenti sociali 38 (1987) 698--700. 134 Vö. FELICIANI, G., Il diritto di associazione e le possibilitŕ della sua realizzazione nell'ordinamento canonico, in AYMANS, W.-- GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Das konsoziative Element in der Kirche. Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, St. Ottilien 1989, 416--417. 3. RÉSZ: ISTEN NÉPÉNEK JOGA / II. SZAKASZ: AZ EGYHÁZ HIERARCHIKUS FELÉPÍTÉSE 1 Vö. VALDRINI, P., in Le Droit canonique 145. 2 A Lumen gentium és a hozzáfűzött magyarázó megjegyzés teológiai értelmezéséhez lásd pl. RAHNER, K., in LThK Vat II I, 221--229; HAMER, J., I soggetti della suprema potestŕ nella Chiesa: visione teologica, in Apol 56 (1983) 475--485; GROOTAERS, J. (présenté... par), Primauté et collégialité. Le dossier de Gérard Philips sur la nota praevia (Lumen gentium, chap. III) [Bibliotheca Ephemeridum Theologicarum Lovaniensium 72], Leuven 1986. 3 Vö. pl. MACCARONE, M., Vicarius Christi: storia del titolo papale, Roma 1952; BERTRAMS, W., Vicarius Christi -- Vicarii Christi. De significatione potestatis Episcopalis et Primatialis, in BERTRAMS, W. (ed.), Quaestiones Fundamentales Iuris Canonici, Roma 1969, 342- -350; NAVARRETE, U., Observationes al concepto y teorias actuales dela potestad vicaria del R. Pontifice, in AAVV., La Chiesa dopo il Concilio. Atti del Congresso Internazionale di Diritto Canonico II, Milano 1972, 949--953; UA., Potestas vicaria Ecclesiae. Evolutio historica conceptus atque observationes attenta doctrina Concilii Vaticani II, in Per 60 (1971) 415--486. 4 Vö. GHIRLANDA, G., De suprema Ecclesiae auctoritate (Schemata lectionum ad usum studentium), Roma 1990, 5 (ez a kifejezés a pápai tisztség lelkipásztori, püspöki jellegére utal). 5 Ez a teológiai adottság már a II. Vatikáni Zsinatot megelôzô idôkben is szerves és fontos részét alkotta az egyház hivatalos tanításának, vö. Concilium Lugdunense II, Professio fidei Michaelis Palaeologi imperatoris: DS 861; Concilium Florentinum, Decr. Pro Graecis: DS 1307; Concilium Vaticanum I, Const. Pastor Aeternus: DS 3050--3064. A pápai hivatal teológiai szemléletéhez lásd pl. SCHEFFCZYK, L., Das Unwandelbare im Petrusamt, Berlin 1971; MENDIZÁBAL, A., Quaestiones post-conciliares de speciali oboedientia erga Summum Pontificem, in Per 55 (1966) 600--609. 6 GHIRLANDA, De suprema 7-9. 7 Vö. MÖRSDORF, K., Die Unmittelbarkeit der päpstlichen Primatialgewalt im Lichte des kanonischen Rechtes, in AAVV., Einsicht und Glaube. Gottlieb Söhngen zum 70. Geburtstag am 21. Mai 1962, Freiburg 1962, 464--478. 8 Lásd pl. MAY, G., Reservation II. R. von Kirchenämtern, in LThK VIII, 1248--1249; BECKER, H. J., Reservationem, päpstliche, in ERLER, A.--KAUFMANN, E. (Hrsg.), Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, IV (28. Lieferung), Berlin 1987, 929--930. 9 Vö. pl. GHIRLANDA, G., De hierarchica communione ut elemento constitutivo officii episcopalis iuxta ,,Lumen Gentium'', in Per 69 (1980) 31--57. 10 Vö. CONGAR, Y., Titel, welche für den Papst verwendet werden, in Concilium 11 (1975) 538--544. 11 Vö. pl. WILKS, M., The Apostolicus and the Bishop of Rome, in The Journal of theological Studies N. S. 13 (1962) 290-317; 14 (1963) 311--354. 12 Vö. SCHIEFFER, R., Der Papst als Pontifex Maximus. Bemerkungen zur Geschichte eines päpstlichen Ehrentitels, in ZRG Kan 57 (1971) 300- -309. 13 Vö. GARUTI, A., Il Papa patriarca d'Occidente. Studio storico dottrinale, Bologna 1990. 14 Hosszú viták folytak hajdan a szerzôk között arról, hogy a pápaságnak a Római Egyházzal (Római Egyházmegyével) való összekapcsolása tisztán egyházi jog alapján vagy isteni jog alapján áll-e fenn; vö. pl. WERNZ, F. X.--VIDAL, P., Ius canonicum, II, [3]Romae 1943, 463--466, nr. 404. 15 A Vatikánvárosi Államnak külön jogrendje van, mely nem tévesztendô össze a katolikus egyház jogrendjével, a kánonjoggal. A Vatikánvárosi Állam jogához lásd pl. CAMMEO, F., Ordinamento giuridico dello Stato della Cittŕ del Vaticano, Firenze 1932; CIPROTTI, P., Appunti di diritto privato Vaticano, Roma 1938; SCHULZ, W., Leggi e disposizioni usuali dello Stato della Cittŕ del Vaticano (Utrumque ius 7--8), I--II, Roma 1981--1982; UA., Der Vatikanstadt, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 301-- 304. 16 A pápa hatalmának kezdetét, az elnyerés pillanatát illetôen lásd pl. HORTAL SANCHEZ, J., De initio potestatis primatialis Romani Pontificis. Investigatio historico-iuridica a tempore Sancti Gregorii Magni usque ad tempus Clementis V, Roma 1968; GÄNSWEIN, G., Um den Anfang der Primatialgewalt, in ÖAKR 34 (1983/1984) 68-- 77. 17 POTHAST, A., Regesta Pontificum Romanorum inde ab a. post Christum natum MCXCVIII ad a. MCCCIV, Berlin 1875 (úny. Graz 1957), II, 1709, nr. 21149. Vö. SCHWAIGER, G., Hadrian V, in LThK IV, 1308-- 1309. 18 Lásd pl. PLÖCHL, W. M., Papstwahl, in LThK VIII, 60--63. 19 Vö. CONTE A CORONATA, M., Institutiones iuris canonici, I, [3]Torino 1947, 367--369, nr. 314; EISLER, A., Das Veto der katholischen Staaten bei der Papstwahl seit dem Ende des 16. Jahrhunderts, Wien 1907. 20 CORONATA I, 367, nr. 313. 21 Vö. AMMER, J., Neues im neuen Papstwahlgesetz ,,Universi Dominici Gregis'' -- ein Kurzkommentar, in Folia Theologica 7 (1996) 219-- 233. 22 Vö. HERRMANN, H., Fragen zu einem päpstlichen Amtsverzicht, in ZRG Kan 56 (1970) 102--123. 23 CORONATA I, 373, nr. 316. 24 Vö. pl. GHIRLANDA, G., ,,Hierarchica communio'' -- Significato della formula nella ,,Lumen Gentium'' (Analecta Gregoriana 216), Roma 1980. 25 E gazdag teológiai háttérhez lásd pl. CONGAR, Y. (ed.), La collégialité épiscopale. Histoire et théologie (Unam Sanctam 52), Paris 1965; Synodus Extraordinaria Episcoporum, Relatio doctrinalis, Elapso oecumenico concilio, 1969. X. 22: Leges IV, 5648--5654; ANTON, A., Primado y colegialidad. Sus relaciones a la luz del primer Sínodo extraordinario, Madrid 1970; AYMANS, W., Das synodale Element in der Kirchenverfassung (MThSt kan. Abt. 30), München 1970; RATZINGER, J., La collegialitŕ episcopale: spiegazione teologica del testo conciliare, in BARAÚNA, G. (ed.), La Chiesa del Vaticano II, Firenze 1965, 733--760; SCHEFFCZYK, L., Die Kollegialität der Bischöfe unter theologischem und pastoral- praktischem Aspekt, in AAVV., Episcopale munus, Assen 1982, 83-- 99. 26 Az egyetemes zsinat eszméjérôl lásd SIEBEN, H. J., Die Konzilsidee der alten Kirche (Konziliengeschichte, Reihe B), Padernborn 1979; GAUDEMET, J., Le sources du droit de l'Église en Occident du IIe au VIIe sičcle (Initiations au christianisme ancienne), Paris 1985, 37--56. 27 A CIC szövegében szereplô ,,indicta aut libere recepta'' kifejezés sok modern nyelvű fordítás szerint azt fejezi ki, hogy a pápa eleve mint a püspökök testülete cselekményét indítványozta az adott eljárási módot, vagy utólag fogadta el ilyennek. Így eltérôen a magyar fordítástól (ET 303: ,,jelent ki''), a szöveg erôsebben hangsúlyozza a pápa kezdeményezô szerepét ilyen esetben, vö. Codex des kanonischen Rechtes, [2]Kevelauer 1984, 147 ( ,,vom Papst im die Wege geleitet''); Código EUNSA 253 (,,promovida''). 28 A püspökök testületének mint olyannak hivatalos működésére a collegalitas effectiva, a többi egyházmegyén túli püspöki tevékenységre a collegalitas affectiva kifejezést szokás használni. Vö. AYMANS, W., Kollegium und kollegialer Akt im kanonischen Recht. Eine rechtsbegriffliche Untersuchung insbesondere aufgrund des Codex Iuris Canonici, (Münchener Theologische Studien, Kanonistische Abteilung 28) München 1968, 88- -93; ERDÔ P., La partecipazione sinodale al governo della Chiesa. Problemi circa organi sinodali con potere di governo, in Metodo, fonti e soggetti del diritto canonico, ed. ARRIETA, J. I.--MILANO, G. P., Cittŕ del Vaticano 1999, 725--726. 29 A püspöki szinódus intézményének elsô idôszakáról, működésének adatairól és sajátosságairól lásd pl. CHEVAILLER, L.--LEFEBVRE, C.- -METZ, R., Le droit et les institutions de l'Église catholique latine de la fin du XVIIIe sičcle ŕ 1978. Organismes collégiaux et moyens de gouvernement (HDIEO 17), Paris 1983, 84--92. Vö. MILANO, G. P., Il Sinodo dei Vescovi, Milano 1986; TOMKO, J., Le synode des évęques et la collégialité, in StCan 18 (1984) 239--252; ARRIETA, J. I., El Sínodo de Obispos. Criterios que enmarcan su evolución normativa, in IusCan 24 (1984) 51--85; JOHNSON, J. G., The Synod of Bishops: An Analysis of its Legal Development (Canon Law Studies 518), Washington D. C. 1986. 30 Közzétett szinódusi okmányok: Normae part., Principia quae, 1967. X. 7 (Leges III, 5253--5257; Comm 1, 1969, 77--85); Decl. part., Ratione habita, 1967. X. 28 (Leges III, 5260--5263); Decl. part., Elapso Oecumenico, 1969. X. 22 (Leges IV, 5659--5665); Decl. part., Venerabiles patres, 1969. X. 27 (Leges IV, 5659--5665); Decl. part., Pastor aeternus, 1969. X. 27 (Leges IV, 5666--5670); Decl., Ultimis temporibus, 1971. XI. 30 (AAS 63, 1971, 898--922); Decl, Convenientes ex, 1971. XI. 30 (AAS 63, 1971, 923--942); Decl. part., In Spiritu Sancto, 1974. X. 25 (Leges V, 6860--6863); Nuntius part., Cum iam, 1977. X. 28 (Leges V, 7361--7368); Nuntius part., Nos Patres 1980. X. 25 (Leges VI, 8061--8065; magyarul: Magyar Kurir 70, 1980, okt. 30--31); Nuntius part., Cor hominum, 1983. X. 25 (Leges VI, 8687--8688); Decl. part., Experientia spiritualis, 1985. XII. 8 (Leges VI, 9238--9247); Nuntius part., Nos episcopi, 1985. XII. 8 (Leges VI, 9247--9249); Propositiones, Post disceptationem, 1987. X. 29 (EV X, 1438--1514, nr. 2103-- 2214); Nuntius, Iam instante, 1987. X. 29 (EV X, 1516--1532, nr. 2215--2243). Olykor nem csupán a szinódus saját okmányait, hanem az összehívandó ülésre kijelölt témákat tartalmazó pápai ,,instrumentum laboris''-t is publikálják (pl. az 1987-es szinódusra: II. János Pál, Ep., Rursus Episcoporum et Instrumentum laboris, Il tema, 1987. IV. 22: EV X, 1140--1211, nr. 1581--1731). 31 Vö. CAPRILE, G., Le conclusioni del sinodo particolare dei Paesi Bassi, in Civiltŕ Cattolica 131 (1980) 313--332; UA., Il sinodo particolare dei vescovi dei Paesi Bassi. Preparazione e svolgimento, in Civiltŕ Cattolica 131 (1980) 468--480; vö. Mérleg 16 (1980) 10--12. 32 Ezen a szinóduson elhangzott pápai beszédek: AAS 72 (1980) 675-- 685. 33 A diakónusok számával kapcsolatban az Apostolok Cselekedetei alapján az ókeresztény egyházi jogszabályok gyakran elrendelték, hogy egy egyházban heten legyenek. 34 Mai nevükön: Albano, Frascati, Ostia, Palestrina, Porto-Santa Rufina, Sabina-Poggio Mirteto, Velletri-Segni. 35 A pápaválasztás rendjének fejlôdéséhez lásd pl. FUHRMANN, H., Von Petrus zu Johannes Paul II. Das Papsttum: Gestalt und Gestalten (Beck'sche Schwarze Reihe 223), München 1980, 60--72. 36 A prelátus fogalmáról lásd CLAEYS BOUUAERT, F., Prélat, in DDC VII, 176--177; MIRAS, J., La noción canónica de ,,praelatus''. Estudio del ,,Corpus Iuris Canonici'' y sus primeros comentadores (siglos XII al XV), Pamplona 1987. 37 A konklávéról lásd pl. FUHRMANN, Von Petrus 62--70. 38 Vö. Código BAC 203. 39 Vö. ET 678--679. 40 Vö. pl. SPRINGHETTI, A., Latinitas fontium iuris canonici (Veterum Sapientia A, 7), Romae 1968, 18--20. 41 A kúria reformjainak történetéhez lásd DEL RE, N., La Curia Romana. Lineamenti storico-giuridici (Sussidi eruditi 23), [3]Roma 1970, 6--60; STICKLER, A. M., Le riforme della Curia nella storia della Chiesa, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 1--15. 42 Vö. pl. ALBERIGO, G., Institutions exprimant la communion entre l'épiscopat universel et l'évęque de Rome, in ALBERIGO, G. (ed.), Les Églises aprčs Vatican II. Dynamisme et prospectives. Actes du Colloque international de Bologne 1980 (Théologie historique 61), Paris 1981, 259--295. 43 Vö. pl. BONNET, P. A., La natura del potere della Curia Romana, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 114. 44 Az Apostoli Szék, Szentszék kifejezések használatáról az egyházjogban és viszonyukról a kúriához lásd SALERNO, F., Sede Apostolica o Santa Sede e Curia Romana, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 45--82, fôként 56. Csak a Szentszékrôl és nem a kúriáról állítja a 113. k. 1. §-a, hogy isteni rendelés alapján erkölcsi személyisége van. 45 Vö. BERTAGNA, B., La Segreteria di Stato, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 170. 46 Uo. 173. 47 A diplomáciai teendôk terén tehát az Államtitkárságon az Általános Ügyek Részlegének is vannak feladatai. Illetékességének viszonyáról az Államtitkárság másik részlegéhez lásd BUONOMO, V., La Segreteria di Stato. Competenze nella ,,funzione'' diplomatica, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 184--185. 48 A kongregációk kialakulásához és fejlôdéséhez lásd pl. PALAZZINI, P. Card., Le Congregazioni Romane, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 189--205. 49 Vö. PALAZZINI, Le Congregazioni 201. 50 Vö. RATZINGER, J., Beszélgetés a hitrôl Vittorio Messorival, Bp. 1990, 18. 51 Ezek gyűjteményes kiadását maga a kongregáció tette közzé: Documenta inde a Concilio Vaticano Secundo expleto edita (1966-- 1985), Cittŕ del Vaticano 1985. A kongregáció újabb hasonló megnyilatkozásai: Instr., Libertatis conscientia, 1986. III. 22 (AAS 79, 1987, 554--599 -- a keresztény szabadságról és a felszabadításról); Decl., Donum vitae, 1987. II. 22 (AAS 80, 1988, 70--102 -- a bioetika kérdéseirôl); Ep., Homosexualitatis problema, 1986. X. 1 (AAS 79, 1987, 543--554 -- a homoszexuálisok lelkipásztori gondozásáról); Ep., Orationis formas, 1989. X. 15 (AAS 82, 1990, 362--379; magyarul: RD I. -- a keresztény elmélkedésrôl); Litt. Communionis notio, 1992. V. 28 (AAS 85, 1993, 838--850 -- az Egyháznak mint communionak a helyes felfogásáról); Decr., Dominus Iesus, 2000. VIII. 6 (AAS 92, 2000, 742--765; magyarul: Szent István Társulat, Bp. 2000, RD [szám nélkül]). 52 HEINEMANN, H., Schutz des Glaubens-- und Sittenlehre, in LISTL, J.- -SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des Katholischen Kirchenrechts, [2]Regensburg 1999, 716--718. 53 Az ilyen eljárás részleteihez, valamint a kongregációban folyó büntetôeljáráshoz lásd SILVESTRELLI, A., La Congregazione della Dottrina della Fede, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 231--233. 54 Ennek új eljárását e Kongregáció 2001. IV. 30-i normái szabályozzák: Normae Potestas Ecclesiae (Normae de conficiendo processu pro solutione vinculi matrimonialis in favorem fidei, Cittŕ del Vaticano 2001). 55 Történetéhez lásd DZIOB, M. W., The Sacred Congregation for the Oriental Church, Washington 1945; DEL RE, La Curia 102--112, 399-- 400, 425--428; DELGADO, G., La Curia Romana, Pamplona 1973, 163-- 180; La Sacra Congregazione per le Chiese Orientali nel Cinquantesimo della fondazione (1917--1967), Roma 1969, 1--103; BROGI, M., La Congregazione per le Chiese Orientali, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 239--267. 56 A Szemináriumok Kongregációjának bizonyos fokú illetékességéhez lásd BROGI, La Congregazione 255. 57 Vö. S.CONGREGAZIONE PER LE CHIESE ORIENTALI, Oriente Cattolico. Cenni storici e statistiche, [4]Cittŕ del Vaticano 1974, 443--461 vö. uo 15, 20--26. 58 BROGI, La Congregazione 258. 59 Vö. uo. 246. 60 A liturgia és a szentségi fegyelem szabályozására kiadott kongregációs utasítások és más okmányok gyűjteménye: KACZYNSKI, R., Enchiridion documentorum instaurationis liturgicae, I--II, Casale Monferrato 1976--1985. Vö. még MELLI, R., La Congregazione del Culto Divino e della Disciplina dei Sacramenti, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 273 (liturgikus szabályok); 274--275 (fegyelmi szabályok). 61 A Kongregációnál folyó eljárások szabályainak hiányosságaihoz lásd MELLI, La Congregazione 276--277. 62 Az eljárás magyarázatához lásd VERAJA, F., Commento alla nuova legislazione per le Cause dei Santi, Roma 1983; SARNO, R. J., Diocesan Inquiries Required by the Legislator in the New Legislation for the Causes of the Saints, Roma 1988; SCHULZ, W., Das neue Selig- und Heiligsprechungsverfahren, Paderborn 1988; CASIERI, A., Postulatorum vademecum, Roma 1986; RODRIGO, R., La figura del Postulatore nelle Cause dei Santi secondo la nuova legislazione, in MonEccl 111 (1986) 207--224; UA., Manual para instruir los procesos de canonización, Roma 1987; PORSI, L., Cause di canonizzazione e procedure nella Cost. Apost. ,,Divinus perfectionis Magister'', in MonEccl 110 (1985) 365--400; GUMPEL, P., Il Collegio dei Relatori in seno alla Congregazione per le Cause dei Santi. Alcuni commenti e osservazioni di un Relatore, in Miscellanea in occasione del IV centenario della Congregazione per le Cause dei Santi (1588--1988), Cittŕ del Vaticano 1988, 299-- 337; VENANZI, E., Lo ,,Studium'' della Congregazione per le Cause dei Santi: sue finalitŕ e sua attivitŕ della fondazione ad oggi, uo. 353--366. 63 Történetéhez lásd DEL RE, La Curia 113--125; COSTALUNGA, M., La Congregazione per i Vescovi, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 281--284. 64 Azokat az országokat, melyeknek kormányával a püspöki kinevezések kapcsán valamilyen teendô van (akár csak bejelentés is) felsorolja, az eljárás jellegének megjelölésével: COSTALUNGA, La Congregazione 293--307. 65 A kongregáció történetéhez lásd pl. DEL RE, La Curia 185-203; DE PAOLIS, V., La Congregazione per l'evangelizzazione dei popoli, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 359-- 370; Az alapító intézkedés kiadása: Collectanea Sacrae Congregationis de Propaganda Fide, Romae 1907, I, nr. 3. 66 Ennek részletproblémáiról lásd LAURO, A., La Congregazione per il Clero, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 331--342. 67 Történetéhez lásd DEL RE, La Curia 163--172; LINSCOTT, S. M., La Congregazione per gli Istituti di Vita Consacrata e per le Societŕ di Vita Apostolica, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 343--346. 68 Vö. Annuario Pontificio, Cittŕ del Vaticano 1989, 1625. 69 BERTONE, T., La Congregazione per l'Educazione Cattolica (dei Seminari e degli Istituti di Studio), in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 387--388. 70 Történetérôl és mai működésérôl lásd DE MAGISTRIS, L.--TODESCHINI, U. M., La Penitenzieria Apostolica, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 419--429. 71 A Szentszék bíróságairól lásd újabban GROCHOLEWSKI, Z., I Tribunali, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 395--418. 72 Általános jogi jellegükrôl (fô feladatuk továbbra is csupán bizonyos tevékenységek elômozdítása) lásd MAURO, T., I Consigli: fianlitŕ, organizzazione e natura, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 431--442. 73 Vö. BERLINGO, S., Il Pontificio Consiglio per i Laici, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 443--453. 74 E tanács keretében működik a zsidósággal kapcsolatos vallási kérdésekkel foglalkozó bizottság is (Pastor Bonus art. 138). 75 Vö. BEYER, J., Il Pontificio Consiglio della Pastorale per i Migranti e gli Itineranti, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 455--466. 76 Ez a szerv az 1917-es Codexet magyarázó bizottság, a II. Vatikáni Zsinat határozatait magyarázó bizottság, majd az ezek nyomába lépô, az Egyházi Törvénykönyv hiteles magyarázatára alakult pápai bizottság (vö. MP Recognito Iuris Canonici, 1984. I. 2: AAS 76, 1984, 433--434) utóda. Mivel már nem csupán az Egyházi Törvénykönyvet magyarázhatja, hanem más egyházi törvényeket is, sôt az alacsonyabb rangú jogalkotóktól kiadott részleges jogszabályoknak az egyetemes egyházi törvényekkel való összhangját is hivatott felülbírálni, bizonyos tekintetben alkotmánybírósági funkciót tölt be. Nem teljesen tisztázott, hogy ki és hogyan kérheti egy jogszabály törvényességének felülvizsgálatát. A püspöki csoportoktól hozott általános határozatokat az illetékes központi hatóság e bizottság ítéletének is aláveti (Pastor Bonus, art. 157). Vö. pl. HERRANZ, J., Il Pontificio Consiglio per l'Interpretazione dei testi legislativi, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 467--481. 77 E tanács keretében külön bizottság működik a mohamedánokkal való kapcsolatok ápolására (Pastor Bonus art. 162). 78 A hivatalokról lásd XALERNO, F., Gli Uffici, in BONNET, P. A.-- GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 483--503. 79 Errôl a hivatalról lásd MATTIOLI, L., L'Uffico del Lavoro della Sede Apostolica secondo lo statuto unito al M. P. ,,Nel primo anniversario'' dell' 1/1/1989, in BONNET, P. A.--GULLO, C. (a cura di), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 505--520. 80 Az ott felsoroltakról és a többiekrôl lásd pl. SCHMITZ, H., Die Römische Kurie, in LISTL, J.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des Katholischen Kirchenrechts, [2]Regensburg 1999, 383--385. 81 A Szentszék diplomáciai tevékenységével kapcsolatban lásd KÖCK, H. F., Die völkerrechtliche Stellung des Heiligen Stuhls, Berlin 1975; CHEVAILLIER, L.--LEFEBVRE, C.--METZ, R., Le droit et les institutions de l'Église Catholique latine de la fin du XVIII sičcle ŕ 1978. Organisemes collčgiaux et moyens de gouvernement (HDIEO XVII), Paris 1983, 361--432; OLIVERI, M., Natura e funzioni dei Legati Pontifici nella storia e nel contesto ecclesiologico del Vaticano II, Torino 1970; UA., The Representatives. The Real Nature and Function of Papal Legates, Gerards Cross 1980; CARDINALE, H. E., The Holy See and the International Order, Buckinhamshire 1976; MIKAT, P., Die päpstlichen Gesandten, in Handbuch 295--301; D'ONORIO, J. B.(ed.), Le Saint-Sičge dans les relations internationales. Actes du Colloque organisé les 29 et 30 janvier 1988, ŕ la Faculté de Droit et de science politique d'Aix- en-Provence par le Département des sciences juridiques et morales de l'Institut Portalis, Paris 1989; UA., (ed.), La diplomatie de Jean Paul II, Paris 2000; PETRONCELLI-HÜBLER, F., Chiesa cattolica e comunitŕ internazionale, Napoli 1989. A Szentszék diplomáciai képviseleteit és nemzetközi szerevezetekhez fűzôdô kapcsolatait az Annuario Pontificio évente ismerteti. 82 Vö. IBÁN, I. C., Gli statuti delle conferenze episcopali. II: America (Pubblicazioni della Universitŕ di Pavia, Studi nelle scienze giuridiche e sociali, N. S. 57), Padova 1989, 37. 83 A kérdés gazdag irodalmából lásd pl. GHIRLANDA, G., Chiesa universale, particolare e locale nel Vaticano II e nel nuovo Codice di diritto canonico, in LATOURELLE, R. (ed.), Vaticano II: Bilancio e prospettive venticinque anni dopo (1962--1987), Roma-- Assisi 1987, II, 850--853. 84 E terminológiai nehézségekrôl és tisztázódásukról a zsinat utáni idôkben lásd ZUZEK, I., Le ,,Ecclesiae sui iuris'' nella revisione del diritto canonico in LATOURELLE, R. (ed.), Vaticano II: Bilancio e prospettive venticinque anni dopo (1962--1987), Roma-- Assisi 1987, II, 868--882. 85 Vö. pl. LONGHITANO, A., Le chiese particolari, in AAVV., Chiesa particolare e strutture di comunione (Il Codice del Vaticano II, 5), Bologna 1985, 27--28. 86 Vö. PAGÉ, R., Les Églises patriculičres, I, Montréal 1985, 22. 87 Vö. pl. MEDICUS, D., Dioikesis, in Der Kleine Pauly, II, München 1979, 50--51; SCHEUERMANN, A., Diözese, in LThK III, 414--415. 88 TING PONG LEE, I., Il diritto missionario del nuovo Codice di diritto canonico, in La nuova legislazione 413. 89 Ahogyan F. Claeys Bouuaert a pápai primátusnak az I. Vatikáni zsinaton hittételként is megfogalmazott (Const., De Ecclesia Christi c. 3: DS 3059--3064) ôsi tanítására hivatkozva kijelenti: ,,Tout au plus peut-on affirmer que le droit divin exige, comme conséquence de l'institution de l'épiscopat, qu'en général de diocčses soient constitués. Mais leur détermination et leur délimitation, de męme que leur suppression, ne peuvent dépendre que de droit ecclésiastique. Si l'on recherche qui est le titulaire de ce droit, on est logiquement amené ŕ désigner le Souverain pontife. Une fois admise la primauté du sičge de Rome sur l'Église entičre, il faut conclure qu'un acte de cette nature et de cette importance ne peut appartenir en droit qu'au chef supręme de l'Église. Mais rien n'empęche que ce chef supręme, s'il le juge nécessaire ou opportun, n'en délčgue l'exercice ŕ une autorité subordonnée. Cette délégation peut ętre expresse ou tacite'' (Diocčse, in DDC IV, 1258). Vö. már Conc. Florent. (1439), Decr. pro Graecis: ,,Item diffinimus, sanctam Apostolicam Sedem, et Romanum Pontificem, in universum orbem tenere primatum, et ipsum Pontificem Romanum successorem esse beati Petri principis Apostolorum et verum Christi vicarium...et ipsi in beato Petro pascendi, regendi ac gubernandi universalem Ecclesiam a Domino nostro Iesu Christo plenam potestatem traditam esse; quemadmodum etiam in gestis oecumenicorum Conciliorum et in sacris canonibus continetur'' (DS 1307). 90 DUCHESNE, L., Les origines du culte chrétien, Paris 1920, 17 k.; CLAEYS BOUUAERT, Diocčse 1259. 91 Vö. pl. WERNZ, F. X., Ius decretalium, II/2, Romae 1906, 523, nr. 734. 92 JAFFÉ, PH.--LOEWENFELD, S.--KALTENBRUNNER, F.--EWALD, P., Regesta Pontificum Romanorum a condita Ecclesia usque ad annum post Christum natum MCXCVIII, Lipsiae 1885 (úny. Graz 1956), I, nr. 410. A levél részlete -- épp az egyházmegyék alapításával kapcsolatos passzus -- bekerült a Decretum Gratianiba is (D. 80 c. 4). Benne a pápa annak a korábbi -- már a Laodikeiai Zsinat (IV-- V/1. sz.) 57. és a Szerdikai Zsinat (342--343) 6. kánonjában kimondott (vö. ERDÔ P., Az ókeresztény kor egyházfegyelme [Ókeresztény Írók 5], Bp. 1983, 307, 329) -- egyházfegyelmi szabálynak az érvényesítését sürgeti, hogy jelentéktelen településekre ne nevezzenek ki püspököt. Az ilyen települések püspöki székhely mivoltát (így az illetô püspökségek alapítását) - - noha már püspököt neveztek ki rájuk az afrikaiak -- a pápa nem ismeri el tartós állapotként, hanem amellett foglal állást, hogy a kinevezett püspök halálával álljon vissza a megalapításuk elôtti állapot (,,ad jus eiusdem antistitis cui olim propria vel contigua fuerunt revertantur'': PL 54, 655 A). 93 JAFFÉ nr. 450. 94 Innoc. I, Ep. ad Decentium (416. III. 19): JAFFÉ nr. 311 (PL 20, 552); UA., Ep. ad Victricium (404. II. 15): JAFFÉ nr. 286 (PL 20, 470); vö. PHILLIPS, G., Kirchenrecht, V, Regensburg 1854, 321-- 322; ULLMANN, W., Gelasius I. (492--496). Das Papsttum an der Wende der Spätantike zum Mittelalter (Päpste und Papsttum 18), Stuttgart 1981, 38. 95 Vö. pl. WERNZ 524; PLÖCHL, W., Geschichte des Kirchenrechts, I, Wien--München 1960, 155; GAUDEMET, J., L'Église dans l'Empire Romain (IVe--Ve sičcles) [HDIEO III], Paris 1958, 324; stb. 96 Vö. WERNZ 523. 97 GARCÍA Y GARCÍA, A., Historia del Derecho Canónico. I. El Primer Milenio (Instituto de Historia de la Teología Espańola, Subsidia 1), Salamanca 1967, 363. 98 D. 22 c. 1 (ed. FRIEDBERG, AE., Corpus Iuris Canonici. Pars prior. Decretum Magistri Gratiani, Lipsiae 1879, 73--74). 99 A területiség elve és a személyi elv a katolikus egyház szervezetében ma a különbözô sajátjogú egyházak együttélésének és a katolikus--ortodox ökumenikus kapcsolatoknak jelentôs kérdése. Ezért tartotta 2001 szeptemberében Budapesten közös kongresszusát errôl a témáról a Nemzetközi Kánonjogi Társaság és a Keleti Egyházjogi Társaság. A kongresszus aktái: ERDÔ P.--SZABÓ P. (ed.), Territorialitŕ e personalitŕ nel diritto canonico e ecclesiastico. Il diritto canonico di fronte al Terzo Millennio, Bp. 2002. 100 Vö. pl. PAGÉ, Les Églises particuličres I, 29; GHIRLANDA, G., De differentia praelaturam personalem inter et ordinariatum militarem seu castrensem, in Per 76 (1987) 219--251. A katonai ordinariátus egyházjogi kérdéseirôl részletesebben lásd PAARHAMMER, H., Rechtliche Ordnung der Militärseelsorge. Universal- und partikularrechtliche Bestimmungen, in KALUZA, H. W.--KLECATSKY, H. R.--KÖCK, H. F.--PAARHAMMER, J. (Hrsg.), Pax et Iustitia. Festschrift für Alfred Kostelecky zum 70. Geburstag, Berlin 1990, 463--502. 101 Vö. GUTIERREZ, J. L., De ordinariatus militaris nova constitutione, in Per 76 (1987) 208--215. 102 Pl. LE TOURNEAU, D., La juridiction cumulative de l'ordinariat aux armées, in RDC 37 (1987) 196. A szerzô -- többekhez hasonlóan (vö. GUTIERREZ, De Ordinariatus militaris 215; RODRIGUEZ, Chiese particolari e Prelature personali 136--137; LO CASTRO, Le prelature 225--226) -- abból indul ki, hogy a részegyház hívei kizárólag az illetô részegyház hatóságának alárendeltjei kell, hogy legyenek. Ezért ha ugyanazok a hívôk egyben a területi részegyháznak is tagjai, a személyi alapon szervezett másik egység nem lehet részegyház, csupán ahhoz némileg hasonló. Megjegyzendô azonban, hogy versengô illetékesség területi egyházmegyék között is elôfordulhat, pl. ha valakinek több lakóhelye van (lásd fenn 18. §. 2. c). 103 Pl. CAPARROS, E., A New Hierarchical Structure for New Pastoral Needs: Personal Prelatures, in Philippiniana Sacra 24 (1989) 396-- 397. 104 In Manual de derecho canónico, Pamplona 1988, 327--335. 105 PAGÉ, Les Églises particuličres I, 29. 106 Vö. PREE, H., Nichtterritoriale Strukturen der hierarchischen Kirchenverfassung, in Folia Canonica 4 (2001) 21--44, fôként 37; ERDÔ P:, La coesistenza delle diverse Chiese particolari e ,,sui iuris'' nello stesso territorio nel quadro della piena comunione. Realtá e prospettive. Appunti circa le forme possibili dell'esercizio del primato di governo, in Per 91 (2002) 63--85, fôként 67. 107 Vö. MÜLLER, H., De episcoporum electione iuxta Concilium Vaticanum Secundum, in AAVV., Investigationes theologico-canonicae, Roma 1978, 317--332; MARITZ, H., Das Bischofswahlrecht in der Schweiz (MThSt kan. Abt. 36), St. Ottilien 1977; BAUER, J. B., Die Bischofswahl gestern, heute, morgen, in ThPQ 129 (1981) 248--254; ZAPP, H., Die Bischofsernennung nach dem geltenden Recht und nach dem Entwurf des ,,liber II de populo Dei'' von 1977, in Concilium 16 (1980) 500--504. 108 Az általános szabálytól eltérô összes kivételes püspökkinevezési módokat jogalapjuk feltüntetésével felsorolja COSTALUNGA, La Congregazione 293--307. A püspökválasztást és a szabad pápai adományozásnak nemzetközi megállapodások alapján bizonyos feltételekhez kötött formáját egyazon kategóriába sorolja, pl. D'ONORIO, J. B., La nomination des évęques. Procédures canoniques et conventions diplomatiques, Paris 1986, 47--64. Ezt azon az alapon teszi, hogy a püspökválasztás joga is ma már többnyire nem tisztán egyházi intézkedésbôl, hanem a Szentszéknek az államokkal való megegyezése alapján illet meg bizonyos egyházi testületeket. A püspökválasztással kapcsolatos egyházjogtörténeti problémákhoz lásd MÜLLER, H., Der Anteil der Laien an der Bischofswahl (Kanonistische Studien und Texte 29), Amsterdam 1977; GAUDEMET, J. et alii, Les Elections dans L'Eglise Latine des Origines au XVIe sičcle, Paris 1979. ANDRÉS GUTIÉRREZ, D. J. (ed.), Il processo di designazione dei vescovi. Storia, legislazione, prassi. Atti del X Symposium canonistico-romanistico 24--28 aprile 1995 (Utrumque Ius 27), Cittŕ del Vaticano 1996. 109 Magyar szövegét lásd Katolikus Szemle 42 (1990) 57. 110 A keleti katolikus egyházakban való püspöki kinevezések részben eltérô módon történnek, különösen a pátriárkai egyházakban, vö. D'ONORIO, La nomination 28--29; SALACHAS, D., Istituzioni di diritto canonico delle Chiese cattoliche orientali. Strutture ecclesiali nel CCEO, Roma--Bologna 1993, 216--230. 111 Pl. kis országokban, vö. D'ONORIO, La nomination 32. 112 Vö. LONGHITANO, Le chiese particolari 41. 113 Le chiese particolari 44. Vö. pl. VALDRINI, in Droit canonique 181- -182. 114 E feladatok bôvebb felsorolásához lásd pl. ET 1196--1199; 1210-- 1211. 115 Természetesen a végrehajtó hatalmat a püspök a jog általános szabályai szerint delegálhatja is (vö. 137. k.) 116 Vö. pl. PESENDORFER, M., Partikulares Gesetz und partikularer Gesetzgeber im System des geltenden lateinischen Kirchenrechts (Kirche und Recht 12), Wien 1975; Estudios sobre el Derecho particular (= IusCan 24, 1984, nr. 48). 117 Errôl az intézményrôl és a róla fennmaradt dokumentumokról lásd pl. COULET, N., Les visites pastorales (Typologie des sources du moyen âge occidental 23), Turnhout 1977. 118 Történetéhez lásd pl. CAPPELLO, F., De Visitatione SS. Liminum et dioeceseon, Romae 1912; CORONATA I, 472--473, nr. 399. Mai alakjához lásd GHIRLANDA, G., Rapporti Santa Sede -- Vescovi: la visita ,,ad limina apostolorum'', in BONNET, P. A.--GULLO, C. (ed.), La Curia Romana nella Cost. Ap. ,,Pastor Bonus'' (StudGiur 21), Cittŕ del Vaticano 1990, 123--149. 119 A megyéspüspök kötelezô lemondása korhatár elérése miatt egészen a II. Vatikáni Zsinatig abszurdumnak tűnt a püspök és a részegyház teológiai kapcsolata miatt vö. pl. IBOUNIG, J., Sponsus vice Christi. Der Bischof als Darsteller des Christus-Bräutigams und die Konsequenzen für seine Rechtsstellung von der apostolischen Zeit bis Gratian (Diss. PUG), Romae 1994. 120 Vö. pl. GAUDEMET, J., Le symbolisme du mariage entre l'évęque et son église et ses conséquences juridiques, in Kanon 7 (1985) 110-- 123. 121 A megyéspüspök hivatalának stabilitása az áthelyezés lehetôsége miatt nem feltétlen, vö. FALCHI, F., L'inamovibilitŕ dei vescovi nella Chiesa del Vaticano Secondo, Padova 1979. 122 Hogy mely tevékenységekhez van szüksége az általános- és a püspöki helynöknek különleges megyéspüspöki megbízásra, arról lásd MÜLLER, H., De speciali episcopi mandato iuxta CIC/1983, in Per 79 (1990) 219--241. 123 Vö. Código EUNSA 300; GREEN, T. J., in CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J.--HEINTSCHEL, D. E. (ed.), The Code of Canon Law. A Text and Commentary, New York--Mahwah 1985, 340; LISTL, J., Koadjutor- und Auxiliarbischof in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 351. 124 A fôpásztorok letartóztatása esetén beálló akadályoztatás és az említett listák gyakorlati kerete az 1950-es évek elején pl. Romániában mutatkozott meg; vö. FEIGE, G., Rumänien, in GATZ, E. (Hrsg.), Kirche und Katholizismus seit 1945. II. Ostmittel-, Ost- und Südosteuropa, Paderborn 1999, 138. 125 Vö. PIŃERO CARRION I, 457; GREEN, in The Code 341--342. 126 Hogy itt nem a szuffragáneus egyházmegye élére történt kinevezésrôl, hanem magáról a püspöki kinevezésrôl (promotio) van szó, azt már egy az 1917-es CIC-hez kiadott hiteles törvénymagyarázat kijelentette (PCI, Resp., 1925. XI. 10, nr. II: AAS 17, 1925, 582). 127 Vö. pl. PIŃERO CARRION I, 458. 128 A 419. k. a ,,promotione...antiquior'' kifejezéssel él. Ezt egyesek (pl. RUF 125) úgy értelmezik, hogy a legrégebben felszentelt segédpüspökrôl van szó. Ha így állna a dolog, a törvényhozó használhatta volna a ,,consecratio'' szót. A ,,promotio'' azonban ilyen egyházjogi összefüggésben a püspökké való kinevezésre vonatkozik, vö. MONTAN, Il popolo di Dio 109; GREEN, in The Code 344; PIŃERO CARRION I, 461; stb. 129 Vö. pl. WERNZ--VIDAL II, 900, nr. 709. 130 Vö. pl. CORONATA I, 541, nr. 461. 131 Kirchliche Rechtsgeschichte. Die katholische Kirche, [5]Köln -- Wien 1972, 118--120. 132 Vö. pl. FEINE, Kirchliche Rechtsgeschichte 119. 133 Vö. ERDÔ P., De Metropolitis. De los Metropolitanos. Comentario (cc. 435--438), in MARZOA, A.--MIRAS, J.--RODRÍGUEZ-OCAŃA, R. (ed.), Comentario exegético al Código de Derecho Canónico, Pamplona 1996, II, 903--916. 134 Vö. KLAUSER, T., Pallium, in LThK VIII, 7--9. 135 MARTINEZ SISTACH, L., Las conferencias Episcopales provinciales y regionales, in Las conferencias Episcopales hoy. Actas del Simposio de Salamanca, 1--3 mayo 1975, Salamanca 1977, 315--329. 136 A nyugatiak közül -- a pápán kívül -- senki sem számított nagyobb pátriárkának. A kisebb pátriárkák elnevezést néha a prímásokra is alkalmazták, máskor csak prímásnak nem nevezett személyekre (pl. az aquileai pátriárkára). A nagyobb és kisebb pátriárkák megkülönböztetésére a legrégibb nyomokat a XII. sz. második felében találjuk; vö. ERDÖ P., L'ufficio del primate nella canonistica da Graziano ad Uguccione da Pisa, Roma 1986, 36, 72; UA., Egyházjog a középkori Magyarországon, Bp. 2001, 214--219. 137 Vö. pl. ERDÖ, L'ufficio 37. 138 Vö. pl. BÁNK J., Egyházi jog. Az egyházi alkotmányjog alapjai, Bp. 1958, 81--82; SZENTIRMAI, A., The Primate of Hungary, in Jurist 20 (1961) 27--46. 139 Ez utóbbi jog kérdése ma újabb aktualitást nyert, mivel a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 22. §-a alapján a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság Pk. 60.060/1990/2. sz. alatt kiadott értesítésében közölte, hogy a Magyar Katolikus Egyházat az egyházak, egyházi szervezetek bírósági nyilvántartásába 1. nyilvántartási szám alatt bevezette azzal, hogy annak székhelye Esztergom, Mindszenty hercegprímás tér 2, képviselôjének neve és címe pedig dr. Paskai László bíboros, prímás, érsek (címe ugyanott). [2003-tól dr. Erdô Péter prímás, érsek]. Tehát úgy tűnik, hogy a bejegyzésben tükrözôdô felfogás szerint a Magyar Katolikus Egyházat mint jogi személyt az állam felé prímási tisztségénél fogva az esztergomi (ma: Esztergom-budapesti) érsek képviseli függetlenül attól, hogy ki a püspöki konferencia elnöke. 140 Egyéb részleges zsinatok lehetôségéhez, illetve a plenáris zsinat fogalmának tágabb értelmezéséhez lásd pl. ERDÔ P., La partecipazione sinodale al governo della Chiesa. Problemi circa organi sinodali con potere di governo, in Metodo, fonti e soggetti del diritto canonico, ed. ARRIETA J. I.--MILANO, G. P., Cittŕ del Vaticano 1999, 728--733. 141 Vö. pl. HARTELT, K., Die Diözesan- und Regionalsynoden im deutschen Sprachraum nach dem Zweiten Vatikanum (Erfurter Theologische Studien 40), Leipzig 1979, 59--84; stb. 142 Vö. CHEVAILLER, L.--LEFEBVRE, C.--METZ, R., Le droit et les institutions de l'Église catholique latine de la fin du XVIIIe sičcle ŕ 1978. Organismes collégiaux et moyens de gouvernement (HDIEO XVII), Paris 1983, 113--148; MONTAN, Il popoli di Dio 119. 143 Vö. SZEREDY J., Egyházjog, [2]Pécs 1883, I, 469. 144 ERDÔ La partecipazione sinodale al governo della Chiesa 730--733. 145 Noha a zsinat (CD 38) a keleti rítusú ordináriusokat még a konferencia teljes jogú tagjaiként sorolja fel, a püspöki konferencia határozatainak kötelezô jellegérôl tett zsinati kijelentések (vö. CD 38. 4) ezzel ellentétben állónak látszottak (vö. Comm 9, 1977, 290--291). Ezért a CIC-ben a püspöki konferencia már egyértelműen mint a latin egyházjog intézménye jelenik meg. Ennek szükségszerűségét egyes szakértôk a zsinat utáni idôkben meggyôzôen igazolták. Vö. pl. AYMANS, W., Das synodale Element in der Kirchenverfassung (MThSt kan. Abt. 30), München 1970, 34, 69--71. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 1990. VIII. 6-án jóváhagyott szabályzata a keleti rítusú püspököknek a latinokkal egyenlô jogokat ad (art. 1). Vö. pl. ERDÔ P., La participation des Evęques orientaux ŕ la conférence épiscopale. Observations au 1er § du can. 450, in Apol 64 (1991) 295--308. 146 A püspöki konferenciáknak a Szentszék által felülvizsgált újabb szabályzatait nyomtatásban is kiadták: ASTORRI, R., Gli statuti delle conferenze episcopali. I. Europa (Pubblicazioni della Universitŕ di Pavia, Studi nelle scienze giuridiche e sociali, N. S. 52), Padova 1987; IBÁN, I., Gli statuti delle conferenze episcopali. II. America (Pubblicazioni della Universitŕ di Pavia, Studi nelle scienze giuridiche e sociali, N. S. 57), Padova 1989. 147 A Magyar Püspöki Konferencia elnöke a konferencia kezdetei óta mindig a prímás volt. Az 1990. aug. 6-án Prot. N. 1422/64. szám alatt a Püspöki Kongregációtól jóváhagyott új szabályzat 23. cikkelye választott elnökséget írt elô a 452. k. 1. §-ra való hivatkozással. 148 INTERNATIONALE THEOLOGENKOMMISSION, Mysterium des Gottesvolkes, Einsiedeln 1987, 49--50. 149 Vö. pl. ERDÔ P., Osservazioni giuridico-canoniche sulla Lettera Apostolica ,,Apostolos suos'', in Per 89 (2000) 249--266. 150 SARAIVA MARTINS, J., La collegialitŕ episcopale nel pensiero di Giovanni Paolo II, in Apol 55 (1982) 520--521. 151 KASPER, W., Zukunft aus der Kraft des Konzils. Die ausserordentliche Bischofssynode '85, Freiburg 1986, 34--35. 152 KASPER, W., Der theologische Status der Bischofskonferenzen, in Theologische Quartalschrift 167 (1987) 3. 153 Conferenze episcopali e vincolo di comunione, in Ius Ecclesiae 1 (1989) 16--17. 154 L'Osservatore Romano (1989) márc. 10. 155 Vö. ERDÔ P., Note alle norme applicative del CIC in Ungheria, in Ius Ecclesiae 6 (1994) 850--857. A szabályok latin szövege: uo. 843--850. 156 KRÄMER, P., Das Verhältnis der Bischofskonfenz zum Apostolischen Stuhl, in MÜLLER, H.--POTTMEYER, H. J. (Hrsg.), Die Bischofskonferenz. Theologischer und juridischer Status, Düsseldorf 1989, 263. 157 ASTORRI, Gli statuti 17--20. 158 ERDÔ P., Osservazioni giuridico-canoniche sulla Lettera apostolica ,,Apostolos suos'', in Per 89 (2000) 249--266, fôként 256--257, 259, 262. 159 MÜLLER, H., La Conferencia episcopal y el obispo diocesano, in LEGRAND, H.--MANZANARES, J.--GARCIA, A. (ed.), Naturaleza y futuro de las Conferencias episcopales, Salamanca 1988, 148--149. 160 DIEGO-LORA, C. de, La postestad de régimen de las Conferencias Episcopales en el ,,Codex'' de 1983, in Ius Ecclesiae 1 (1989) 31. 161 A püspöki konferenciák különbözô jogosítványainak eltérô természete lehet. Egyes hatáskörükbe tartozó ügyekben a megyéspüspökök párhuzamos illetékessége is fennmarad. Mindezek miatt, ha a konferencia nem alakul meg vagy akadályoztatva van, illetve tétlen marad, a helyzet megoldására különbözô lehetôségek adódnak, vö. ERDÔ P., La partecipazione sinodale al governo della Chiesa. 737--740; UA., Az egyházjog mai problémáiról és feladatairól, in Teológia 29 (1995) 23--26. 162 Vö. pl. ERDÔ P., A püspöki kar szerepe a modern államban, in Vigília 63 (1998) 2--8. 163 Az ilyen tanácsokról lásd pl. LAURENT, P., Les conseils épiscopaux continentaux: un échelon intermédiaire?, in Pouvoirs 17 (1981) 85- --94; FÜRER, I., Die Bischofskonferenzen in ihren gegenseitigen Beziehungen, in MÜLLER, H.--POTTMEYER, H. J. (Hrsg.), Die Bischofskonferenz. Theologischer und juridischer Status, Düsseldorf 1989, 271--292. 164 Vö. Código EUNSA 326. A konferenciák egyéb nemzetközi vonatkozású ügyeiben, valamint az állammal való kapcsolatok terén már a II. Vatikáni Zsinat együttműködést tart szem elôtt a konferenciák és a pápai követek között. Vö. ERDÔ P., A II. Vatikáni Zsinat ,,Christus Dominus'' kezdetű határozatának hatása az egyházi jog fejlôdésére, in Teológia 36 (2002) 29--51, fôként 39--40. 165 Az egyházmegyei zsinatok intézményének történetéhez lásd ERDÔ P., Az egyházmegyei zsinat intézménye a történelemben, in Vigilia 53 (1988) 807--811; UA., Az egyházmegyei zsinatok, in Teológia 22 (1988) 53--56; UA., Az egyházmegyei zsinatok egyházjogi kérdései és a nemzetközi tapasztalatok, in Távlatok 2 (1992) 164--175; AAVV., Il sinodo diocesano nella teologia e nella storia. Atti del Convegno di studi, Catania 15--16 Maggio 1986 (Quaderni di Synaxis 3), Catania 1987; stb. 166 A német nyelvterület újabb egyházmegyei zsinatairól lásd HARTELT, Die Diözesan- und Regionalsynoden 45--58, 144; stb. A Magyarországon 1917 óta tartott egyházmegyei zsinatokról lásd PAPP GY., Egyházmegyei zsinati jogalkotás Magyarországon a CIC óta, Nyíregyháza 1942. A II. Vatikáni Zsinat óta tartott egyházmegyei zsinatokkal kapcsolatos tapasztalatokról széles panorámát adtak a Consociatio Internationalis Studio Iuris Canonici Promovendo által szervezett VII. Nemzetközi Kánonjogi Kongresszus (Paris, 1990. IX. 21--28) elôadásai: AnCan Hors Série, I--II, Paris 1992. 167 Vö. PUZA, R., Katholisches Kirchenrecht, Heidelberg 1986, 227. 168 Uo. 228. 169 Vö. ET 306. 170 Vö. MOGAVERO, D., Il sinodo diocesano, in LONGHITANO, A.-- MOGAVERO, D.--URSO, P.--MARCHESI, M., Chiesa particolare e strutture di comunione (Il Codice del Vaticano II, 5), Bologna 1985, 69. 171 Vö. ET 387; ALESANDRO, J. A., in CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J.-- HEINTSCHEL, D. E. (ed.), The Code of Canon Law. A Text and Commentary, New York--Mahwah 1985, 382. 172 Vö. pl. PIŃERO CARRION I, 488 (e szerzô szerint a papság azért szükséges az érvényességhez, mert a helynökség lelkipásztori gondozással járó hivatal; vö. 150. k.). Az érvénytelenítô hatás tekintetében ugyanezt vallotta a doktrína már az 1917-es CIC 367. kánonjában felsorolt feltételekrôl; vö. pl. Sabino Alonso Moran megfogalmazását: ,,De todas las cualidades de que, según este canon, debe estar adornado el candidato a Vicario General, únicamente el sacerdocio afecta a la validez del nombramiento'' (Código 1917 BAC 147). 173 A szerzôk szerint a 478. k. 2. §-a is csupán megengedettségi feltételeket tartalmaz; vö. pl. ALESANDRO, in The Code 389. 174 A különleges püspöki megbízásról a hatályos CIC (479. k. 1. §) csak elvontan szól, semmilyen konkrét cselekményt nem nevez meg, amit a helynök különleges püspöki megbízással végezhet. Utal azonban az olyan intézkedésekre, melyek egyébként csakis a megyéspüspökre tartoznak, de különleges megbízással a helynök is végezheti ôket (134. k. 3. §). Viszont a megyéspüspöknek tulajdonított jogosítványok jelentôs része delegálható az általános helynöknek. Ez a fajta megbízás azonban a delegáció általános szabályai szerint történik, és nem csupán a helynöknek adható, hanem más alkalmas személynek is a püspök megítélése szerint. Ennyiben a helynöknek adott különleges püspöki megbízás fogalma többek szerint megváltozott a régi joghoz képest. Már nem a helynök hivatali hatáskörébe esô, de a püspöknek fenntartott tevékenységekre vonatkozik, hanem olyasmire, ami nem hivatalánál fogva illeti meg a helynököt. Vö. MÜLLER, H., De speciali Episcopi mandato iuxta CIC/1983, in Per 79 (1990) 219--241; UA., Die Diözesankurie, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 369. Mások azt állítják, hogy a különleges megbízás alapján eljáró helynök ma is rendes hatalmát gyakorolja, s nem csupán megbízotti hatalommal jár el (pl. PAGÉ, Les Églises I, 90). Mivel Müller kutatásai a kérdés részleteit bôvebben feltárják, s jobban megfelelnek az új CIC-ben hangsúlyozottan jelentkezô terminológiai különbségtételnek a megyéspüspök és az ordinárius közt, indokoltnak látszik a két nézet közül az elsôhöz csatlakozni. 175 Ezt állítja pl. URSO, P., La curia diocesana, in LONGHITANO, A.-- MOGAVERO, D.--URSO, P.--MARCHESI, M., Chiesa particolare e strutture di comunione (Il Codice del Vaticano II, 5), Bologna 1985, 100. 176 Pl. MÜLLER, Die Diözesankurie 371. 177 Vö. SCHEULEN, R., Das Amt des ,,Vicarius Episcopalis''. Ein kirchenrechtlicher Beitrag zur Ämterstruktur in der Partikularkirche (Vorschungen zur Kirchenrechtswissenschaft 11), Würzburg 1991, 204--215; ERDÔ, A II. Vatikáni Zsinat ,,Christus Dominus'' határozatának hatása 44. 178 Az általános felhatalmazások fogalmáról és ennek a jogintézménynek az alakulásáról lásd fôként GARCÍA MARTÍN, J., Le facoltŕ abituali secondo la disciplina canonica, in Apol 74 (2001) 659--687. 179 Vö. pl. PAGÉ, Les Églises I, 92--93. 180 Az irodaigazgató szerepéhez lásd pl. DE SIMONE, O., II Cancelliere vescovile nell'economia della riforma canonica, in MonEccl 108 (1983) 348--353. 181 Az egyházi levéltárakról lásd pl. MOLETTE, C., Archives, archivistes et nouveau Code, in AnCan 28 (1984) 101--116; HOLLAND, S., Archives: In Service of Culture and learning, in Jurist 46 (1986) 624--632. 182 Vö. URSO, La curia 105--107. 183 L'insegnamento di Giovanni Paolo II, in La Traccia (1980) 841-- 842. 184 Vö. Código BAC 263. 185 Vö. ALESANDRO, in The Code 399. 186 Vö. pl. ERDÔ P., Tanácsok, bizottságok és más pasztorális szervek a zsinat utáni egyházjogban, in Teológia 16 (1982) 244--246; MARCHESI, M., I consigli diocesani, in AAVV., Chiesa particolare e strutture di comunione (Il Codice del Vaticano II, 5), Bologna 1985, 119--150; CHEVAILLER, L.--LEFEBVRE, C.--METZ, R., Le droit et les institutions de l'Église Catholique latine de la fin du XVIIIe sičcle ŕ 1978. Organismes collégiaux et moyens de gouvernement (HDIEO XVII), Paris 1983, 171--186 (irodalommal). 187 MARTIN DE AGAR, Legislazione delle conferenze episcopali 696. 188 Pl. Portugália (MARTIN DE AGAR, Legislazione delle conferenze episcopali 566); Ausztria (uo. 81) stb. 189 Vö. pl. MERZBACHER, F., Domkapitel, in ERLER, A.--KAUFMANN, E. (Hrsg.), Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, I, Berlin 1971, 757--761; PLÖCHL, W., Geschichte des Kirchenrechts, III, [2]Wien--München 1970, 315--320; MÁLYUSZ E., Egyházi társadalom a középkori Magyarországon, Budapest 1971, 59--120. 190 A magyarországi káptalanok kiemelt tisztségeirôl (dignitates) lásd BÁNK J., A káptalani méltóságok Magyarországon, Budapest 1945. 191 Lásd pl. ERDÔ P., A káptalanok szerepe az új egyházi jogban, in Vigilia 45 (1980) 410--413. 192 Vö. ERDÔ P., Tanácsok, bizottságok és más pasztorális szervek a zsinat utáni egyházjogban, in Teológia 16 (1982) 244--245; ARRIETA, J. I., El regimen juridico de los Consejos presbiteral y pastoral, in IusCan 21 (1981) 567-605; CHEVAILLER, L.--LEFEBVRE, C.--METZ, R., Le droit et les institutions de l'Église Catholique latine de la fin du XVIIIe sičcle ŕ 1978. Organismes collégiaux et moyens de gouvernement (HDIEO XVII), Paris 1983, 174, 181--186; BONICELLI, C., Note per una riqualificazione del consiglio pastorale diocesano, in Orientamenti Pastorali 34 (1986) nr. 7, 19- -34; CAPPELLINI, E., Il consiglio pastorale diocesano. Ruolo, funzioni e attivitŕ dopo il codice de diritto canonico, in Orientamenti Pastorali 33 (1985) nr. 6--7, 37--48; DANEELS, F., De dioecesanis corresponsabilitatis organis, in Per 74 (1985) 301-- 324; DIAZ MORENO, J. M., Los consejos pastorales y su regulación canónica, in RevEspDerCan 41 (1985) 165--181; GIANNINI, F., Il consiglio pastorale diocesano, in Orientamenti Pastorali 31 (1983) nr. 12, 80--85. A korábbi irodalomhoz lásd AAVV., I consigli pastorali e presbiterali in Italia. Atti del convegno di Castellammare di Stabia (19--21 aprile 1979), Napoli 1979. 193 MARCHESI, I consigli diocesani 141. 194 Vö. PÉRISSET, J. C., La paroisse. Commentaire des Canons 517--572 (Le nouveau droit ecclésial), Paris 1989, 33; stb. 195 A plébániával kapcsolatos új teológiai és egyházjogi kérdésekrôl Périsset idézett művén kívül lásd pl. COCCOPALMERIO, F., Quaestiones de paroecia in novo Codice, in Per 73 (1984) 379--410; 76 (1987) 47--82; 77 (1988) 219--287; SCHICK, L., Die Pfarrei. Beitrag zu einer theologisch-kanonistischen Ortsbestimmung (Fuldaer Hochschulschriften 6), St. Ottilien 1988; AAVV., La parrocchia e le sue strutture (Il Codice del Vaticano II 4), Bologna 1987; ERDÔ P., Plébánia, egyházközség, közösség, in Teológia 31 (1997) 9--22. 196 TING PONG LEE, I., Il diritto missionario nel nuovo Codice di diritto canonico, in AAVV., La nuova legislazione canonica. Corso sul Nuovo Codice di Diritto Canonico, 14--25 febbraio 1983 (Studia Urbaniana 19), Roma 1983, 416, 420. 197 Vö. PAARHAMMER, H., in Münsterischer Kommentar zum CIC 516/2--3. 198 Vö. PÉRISSET, La paroise 36; PAARHAMMER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 515/8. 199 ERDÔ P., Paphiány és lelkipásztori ellátás. Egyházjogi szempontok egy aktuális problémához, in Kánonjog 3 (2001) 7--16; GÁRDONYI M., A Kaposvári Egyházmegye plébániastruktúrájának átalakítása, in Magyar Papi Egység. A Távlatok melléklete (2002/2) 13--20.200 Vö. pl. DE ANGELIS, A., I consiglii per gli affari economici: statuti e indicazioni applicative, in L'amico del clero 68 (1986) nr. 2, 69--79. 201 Vö. pl. BONICELLI, C., La comunitŕ parrocchiale, in AAVV., La parrocchia e le sue strutture (Il Codice del Vaticano II, 4), Bologna 1987, 109--110. 202 E tanácsokról lásd pl. BONICELLI, C., Il consiglio pastorale parrocchiale, in Orientamenti Pastorali 31 (1985) nr. 12, 5--33. 203 Vö. MÓRA M., Az egyházi adó és az egyházközség alapkérdései az egyházi és a világi jog szerint, Budapest, 1941, 148; ERDÖ P., Grenzen und Möglichkeiten der Beteiligung der Verbände an den hierarchischen Aufgaben. Beispiel: Die ungarischen Kirchengemeinden, in AYMANS, W.--GERINGER, K. T.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Das konsoziative Element in der Kirche, Akten des VI. Internationalen Kongresses für kanonisches Recht, St. Ottilien 1989, 340; UA., Plébánia, egyházközség, közösség, in Teológia 31 (1997) 9--22. 204 Vö. A plébánia és az egyházközség, in Magyar Kurir 75 (1985) 225; ERDÔ, Grenzen 341--342. 205 Vö. pl. PAARHAMMER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 519/1--2. 206 A plébániák szerzetesekre bízásának kérdésérôl lásd ANDRES, D. X., De paroeciarum commissione Institutis et Societatibus clericalibus, in ComRelMiss 67 (1986) 156--167; DE PAOLIS, V., De paroeciis institutis religiosis commissis vel committendis, in Per 74 (1985) 389--417; DE PAOLIS, V., Quaestiones miscellaneae, in Per 73 (1984) 451--486. 207 Vö. PÉRISSET, La paroisse 69. 208 Presbiter Sabariensis in synodali examine; vö. SZEREDY J., Egyházjog II, [3]Pécs 1883, 845--850. 209 Vö. PAARHAMMER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 530/4--5. 210 Vö. PAARHAMMER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 534/2, nr. 3. 211 Vö. BÁNK II, 85. 212 MOGAVERO, D., Il parroco e i sacerdoti collaboratori, in AAVV., La parrocchia e le sue strutture (Il Codice del Vaticano II 4), Bologna 1987, 141. 213 Vö. pl. PAARHAMMER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 538/2. Mások a parancsoló és nem parancsoló formák közötti köztes típusba sorolják ezt az elôírást, nevezetesen azok közé a mondatok közé, melyekben a parancsoló fômondathoz nem parancsoló mellékmondat járul, vagy a nem parancsoló fômondat mellett parancsoló mellékmondat van, vö. WÄCHTER, L., Gesetz im kanonischen Recht. Eine rechtssprachliche und systematisch-normative Untersuchung zu Grundproblemen der Erfassung des Gesetzes im Katholischen Kirchenrecht (MThSt kan. Abt. 43), St. Ottilien 1989, 291. Ez a tipológia persze a gyakorlat számára kérdéses értékű. Ha a buzdítást az egyházi jogszabály lehetséges tartalmának tekintjük, akkor nincs akadálya annak, hogy ez esetben nyomatékos buzdításról beszéljünk, vö. ERDÖ, P., Expressiones obligationis et exhortationis in Codice Iuris Canonici, in Per 76 (1987) 24; SANCHES-GIL, A. S., Comentario al c. 538, in ComEx II, 1293--1294. 214 Vö. PAARHAMMER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 538/3. 215 Vö. PÉRISSET, La paroisse 209. 216 A Codexet átdolgozó bizottság vitájában hangsúlyozták a mai 554. k. 1. §-ának szövegével kapcsolatosan, hogy az semmilyen kötelezettséget nem jelent, vagyis nem is tiltja, hogy a részleges jog az esperességet egy plébániához kösse. Vö. PIŃERO CARRION I, 534. 217 Vö. PÉRISSET, La paroisse 235; GHIRLANDA, G., Il diritto nella Chiesa mistero di comunione. Compendio di diritto ecclesiale, Cinisello Balsamo--Roma 1990, 593. 218 Vö. pl. PIŃERO CARRION I, 533--534. 219 Tevékenységükrôl lásd HIEROLD, A. E., Anstaltsseelsorge, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 443--447; PUSCHMANN, B., Seelsorge am Menschen unterwegs, uo. 437--441; DE PAOLIS, V., De cura pastorali migratorum, in Per 70 (1981) 141--176; UA., Die Seelsorge für die Menschen unterwegs nach dem Motu proprio ,,Pastoralis migratorum cura'' und nach der Instruktion ,,De pastorali migratorum cura'', Roma 1981 (Pro manuscripto, PUG); BEYER, J., La costituzione apostolica ,,Spirituali Militum Curae''. A proposito degli ordinariati militari, in Quaderni di Diritto Ecclesiale, 1 (1988) 206--227; 2 (1989) 110--124; BONNET, M., Le statut canonique du chapelain (ou aumonier), in Les Cahiers du Droit Ecclésiale, 2 (1985) 73--84; REDAELLI, C., Una particolare forma di cura pastorale: i cappellani, in Quaderni di Diritto Ecclesiale 2 (1989) 143--157; TREVISAN, G., La cura pastorale dei migranti, uo. 158--164. A börtönlelkészi munka jogi szabályozásáról értékes áttekintést nyújt MILLNER, A., Die Gefangenenseelsorge im staatlichen und kirchlichen Recht. Eine vergleichende Darstellung (Studia Theologica Budapestiensia 1), Bp. 1990. 220 Vö. ERDÔ P., Az egyház új jogi helyzete Magyarországon, in Katolikus Szemle 42 (1990) 164. 221 A kórházlelkészi szolgálatról és annak jogi szabályozásáról lásd pl. KLINKHAMMER, W., Krankenhausseelsorge im staatlichen und kirchlichen Recht. Eine vergleichende Darstellung (Studia Theologica Budapestinensia 21), Bp. 2000. 3. RÉSZ: ISTEN NÉPÉNEK JOGA / III. SZAKASZ: A MEGSZENTELT ÉS AZ APOSTOLI ÉLET 1 Vö. pl. TÖRÖK J., Szerzetes és lovagrendek Magyarországon, Bp. 1990, 123--133. 2 Annuario Pontificio per l'anno 1976, Cittŕ del Vaticano 1976, 1159. 3 Vö. pl. AAVV., Vie religieuse, érémitisme, consécration des vierges, communautés nouvelles, Paris 1993. 4 Vö. Comm 11 (1979) 331--332. 5 Vö. HENSELER, R., in Münsterischer Kommentar zum CIC, 1986 (Januar), Orden, Terminologie/1. Errôl az intézményes típusról lásd EDELÉNYI J., Új fogalom az 1983-as CIC-ben: az apostoli élet társasága, in Kánonjog 1 (1999) 89--94; BONFILS, J., Les sociétés de vie apostolique, Paris 1990. 6 Vö. SCHWENDENWEIN 262. 7 Vö. HENSELER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 503/1; vö. MÜLLER, H., Grundfragen der Lebensgemeinschaften der evangelischen Räte, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regenburg 1983, 483, 47. jegyz. 8 Vö. MONTAN, A., Gli istituti di vita consacrata e le societŕ di vita apostolica. Normativa, in AAVV., La vita consacrata (Il codice del Vaticano II, 3), Bologna 1983, 151--153 9 Vö. SEBOTT, R., Das neue Ordensrecht. Kommentar zu den Kanones 573- -746 des Codex Iuris Canonici, Kevelaer 1988, 7; ANDRÉS, D. J., El derecho de los religiosos. Comentario al Código, Madrid 1983, 38-- 39. 10 Vö. HENSELER, in Münsterischer Kommentar zum CIC 577/1. 11 Vö. PRIMETSHOFER, B., Ordensrecht, [3]Freiburg 1988, 22. 12 Vö. Comm 11 (1979) 45--46. 13 Vö. E lehetôségek alkalmazásáról lásd DORTEL-CLAUDOT, M., Quaestiones hodiernae de fusionibus, unionibus ac foederationibus institutorum vitae consecratae, in Per 79 (1990) 663--683. 14 A szerzetes intézmények, a világi intézmények és az apostoli élet társaságai szervezetére és működésére vonatkozó törvényi elôírások részletes magyarázatához lásd: ANDRÉS, D. J., Szerzetesjog. Magyarázat az Egyházi Törvénykönyv 573--746. kánonjához (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae I/2), Bp. 1999. 4. RÉSZ: AZ EGYHÁZ TANÍTÓI FELADATA 1 TERTULLIANUS, De praescr. 10, 2; magyarul: VANYÓ L. (szerk.), Tertullianus művei (Ókeresztény Írók XII), Bp. 1986. 424 (ford. Erdô P.). 2 Vö. pl. ERDÔ P., Liberté religieuse dans l´Église? (Observations ŕ propos des canons 748, 205 et 209 § 1 CIC), in Apol 68 (1995) 607- -618. 3 Vö. ERDÔ P., Engedelmesség és szabadság az egyházban az új Codex szerint, in Teológia 18 (1984) 35--36. 4 A püspöki konferenciák tanítóhivatali illetékességérôl lásd: II. János Pál, MP, Apostolos suos, 1998. V. 21: AAS 90 (1998) 641-- 658. Vö. még ANTÓN, A., El estatuto teológico de las conferencias episcopales, in LEGRAND, H.--MANZANARES, J.--GARCÍA Y GARCÍA, A. (ed.), Naturaleza y futuro de las conferencias episcopales. Actas del Coloquio Internacional de Salamanca, 3--8 enero 1988, Salamanca 1988, 233--268 (irodalommal); TILLARD, J. M., Respuesta a la conferencia de A. Antón, uo. 269--277; Naturaleza teológica de las conferencias episcopales (Grupos de trabajo), uo. 279--287; MANZANARES, J., La autoridad doctrinal de las conferencias episccopales, uo. 289--321; Autoridad magisterial de las conferencias episcopales (Grupos de trabajo), uo. 329--334; GHIRLANDA, G., De Episcoporum Conferentia deque exercitio potestatis magisterii, in Per 76 (1987) 573--604; URRUTIA, F. J., De exercitio muneris docendi a Conferentiis Episcoporum, uo. 605-- 636; GHIRLANDA, G., Responsio P. F. J. Urrutia animadversionibus, uo. 637--649. Az Apostolos suos után megjelent véleményekhez vö. pl. PASTOR, F. A., ,,Authenticum episcoporum magisterium''. Las conferencias de obispos y el ejercicio de la ,,potestas docendi'', in Per 89 (2000) 79--118; ERDÔ P., Osservazioni giuridico- canoniche sulla Lettera apostolica ,,Apostolos suos'', in Per 89 (2000) 249--266. 5 Vö. Código EUNSA 475. 6 Vö. Comm 15 (1983) 94; GHIRLANDA, G., De Ecclesiae munere sanctificandi. De Ordine. Adnotationes in Codicem, Romae 1983, 5-- 7. 7 Ez a felhatalmazás, mint általában a CIC-ben említett felhatalmazások, már meglévô sajátos ontológiai képességet tételez fel az illetô tevékenységre. A keresztség révén az ember valamiképp már részesedik az egyház prófétai küldetésében, de az egyházi rend fokozatai, már a diakonátus (LG 29), majd az áldozópapság (LG 28) sajátosan az evangélium hirdetésére rendelik azt, aki elnyeri ôket. Vö. pl. MUSSINGHOFF, H., in Münsterischer Kommentar zum CIC, Mai 1987, 764, 1. 8 TING PONG LEE, I., Il diritto missionario nel nuovo Codice di Diritto Canonico, in AAVV., La nuova legislazione canonica. Corso sul Nuovo Codice di Diritto Canonico, 14--25 febbraio 1983 (Studia Urbaniana 19), Roma 1983, 412--414. 9 Errôl a viszonyról lásd GARCIA MARTIN, J., Las relaciones emtre Ordinarios del lugar e Institutos religiosos en las misiones según el CIC 1983, in ComRelMiss 65 (1984) 131--138. 10 A missziós hivatások serkentésérôl gondoskodni tartozik maga a Népek Evangelizációjának Kongregációja is, vö. II. János Pál, Const. ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, art. 88. § 1: AAS 80 (1988) 882. 11 A már régebben fennálló részegyházak kezdeményezésére alakultak a Pápai Missziós Művek, hogy a nem keresztény vidékeken folyó missziós tevékenységet támogassák. Az egyetemes egyháznak és minden egyes részegyháznak az intézményévé váltak, hiszen a világ evangelizációja mindnyájunk együttműködését kívánja. Ezeknek a műveknek a II. Vatikáni Zsinat központi szerepet szán a missziós összefogásban (AG 38). E művek új közös alapszabálya: SC Prop, Decr., 1980. VI. 26: Leges VI, 7976--7985. 12 Vö. pl. KORZENSZKY R., Szünet nélkül. Egyházról, iskoláról, Tihany 2000; NAGY P. T., Járszalag és aréna. Egyház és állam az oktatáspolitika erôterében a 19. és 20. századi Magyarországon, Bp. 2000; ERDÔ P., Az egyházi felsôoktatás tíz éve, in ,,Istennek, hazának, tudománynak''. Konferencia az egyházi oktatás tíz évérôl, Bp. 2001; UA., A katolikus egyház oktatási közfeladatai, in Az egyházi intézmények szerepe az európai integráció fejlesztésében valamint a belga és magyar társadalomban. Nemzetközi kollokvium Louvain-la-Neuve, 2001. november 8--9, Bp. 2002, 119--126. 13 Vö. Código EUNSA 501. 14 Hazánkban két intézmény sorolható ebbe a kategóriába: a Vitéz János Római Katolikus Tanítóképzô Fôiskola (Esztergom) és az Apor Vilmos Katolikus Fôiskola (Zsámbék). A többi olyan intézmények, melyek a katolikus egyetemekkel azonos megítélés alá esnek, az Apostoli Szentszék megfelelô jegyzékeiben találhatók felsorolva. Az elsô ilyen jegyzék kiadása A Directory of Catholic Universities and other Catholic Institutions of Higher Education. Annuaire des Universites Catholiques et des autres Instituts Catholiques d'Etudes Superieures, Vatican City 1990. 15 A katolikus egyetemekkel kapcsolatos egyházi jogfejlôdéshez lásd pl. AMMER, J., Zum Recht der ,,Katholischen Universität'' (Forschungen zur Kirchenrechtswissenschaft 17), Würzburg 1994. 16 A Karról lásd: Pázmány Péter Catholic University. Faculty of Law and Political Sciences, Bp. 2001. 17 Az Egyetem történetérôl lásd: TÖRÖK J.--LEGEZA L., A Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Bp. 1999. 18 Vö. RUF, N., Das Recht der katholischen Kirche nach dem neuen Codex Iuris Canonici, für die Praxis erläutert, Freiburg--Basel-- Wien 1983, 197. 19 Vö. Código BAC 418. 20 Vö. pl. ERDÔ P., Egyetemi lelkipásztorkodás a nagy jubileum után, in Távlatok 56 (2002) 276--284. 21 Vö. Código EUNSA 514. 22 URRUTIA, F., J., De limitibus libertatis scribendi fidelium iuxta legem canonicam, in Per 65 (1976) 551. 23 URRUTIA, F. J., ,,De Ecclesiae munere docendi'' (Codicis liber III: cc. 747--833) Synopsis lectionum et Commentarium, Romae 1983, 47. 24 Vö. SCHWENDENWEIN, H., Das neue Kirchenrecht. Gesamtdarstellung, Graz--Wien--Köln 1983, 583, 35. jegyz. 5. RÉSZ: AZ EGYHÁZ MEGSZENTELÔI FELADATA 1 A ministerium és a sacerdotium terminológiai szembeállítása már a legkorábbi latin keresztény szövegekben megfigyelhetô, a Saramentarium Gelasianum (1, 95) pedig a diakonátusra így alkalmazza ezt: ,,diaconus...non ad sacerdotium, sed ad ministerium consecratur''; vö. Thesaurus linguae latinae, ed. iussu et auctoritate Consilii ab academiis societatibusque diversarum nationum electi, VIII/7, Lipsiae 1955, 1010. 2 Vö. ERDÔ P., Az egyházjog teológiája intézménytörténeti megközelítésben (Egyház és jog 2), Bp. 1995, 126--136. 3 KAISER, M., Ökumenische Gottesdienstgemeinschaft, in LISTL, J.-- MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 644. 4 A Didakhé vagy késôbb a Traditio Apostolica nemcsak egyházfegyelmi, hanem liturgikus szempontból is kapitális szövegemlékek, sôt épp akkor fogalmaznak meg a legtisztábban fegyelmi szabályokat, amikor a liturgiával kapcsolatos témáról van szó. 5 Vö. Código EUNSA 532; Código BAC 438. 6 Vö. ERDÔ P., A Codex szentségi jogának szerkezete és alapelvei, in Teológia 19 (1985) 63--64. 7 Vö. pl. RADÓ, P., Enhiridion Liturgicum, I, Romae 1966, 647--648; BÁNK J., Kánoni jog, I, Bp. 1960, 405. 8 A katolikus egyházban szokásos keresztnevekrôl lásd pl. MÁTRAY J., Keresztneveink. Szentek, vértanúk, névnapok, Bp. 1960; FEKETE A., Keresztneveink, védôszentjeink, Bp. 1974. 9 Egységes Katolikus Anyakönyvezési Szabályzat, Budapest 1988, 21, 15. § [1]. 10 Uo. 15. § [3]. 11 LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC 860/1. 12 HIEROLD, A. E., Taufe und Firmung, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 664. 13 Vö. URRUTIA, F. J., Praxis non admittendi polygamos ad baptismum: Cur non mutatur, in Per 70, 1981, 499--522. 14 PIŃERO CARRION, J. M., La ley de la Iglesia. Instituciones Canónicas, II, Madrid 1986, 89. 15 TÁRKÁNY SZÔCS E., Magyar jogi népszokások, Bp. 1981, 130--131; a szokás középkori elterjedéséhez lásd pl. Synodicon hispanum, dirigida por GARCÍA Y GARCÍA, A., I, Madrid 1981, 57, 134, 153, 236, 364--365, 500, 509--510; II. Madrid 1982, 102--103, 178, 227, 287, 398, 434--435, 454. 16 HIEROLD, Taufe und Firmung 669. 17 Vö. RINCÓN, T., Disciplina canónica del culto divino, in AAVV., Manual de Derecho Canónico, Pamplona 1988, 434. 18 Vö. FERRARIS, L., Prompta bibliotheca canonica, iuridica, etc., I, Paris 1863, 321--322, nr. 36--38; DELMAILLE, J., Age, in DDC I, 329--330; HIEROLD, Taufe und Firmung 674; PAARHAMMER, H.-- FAHRNBERGER, G., Pfarrei und Pfarrer im neuen CIC, Wien--München 1983, 107; LÜDICKE, K., in Münsterische Kommentar zum CIC, Jan. 1986, 981/1; PIŃERO CARRION II, 102. 19 Vö. ZSK Esztergom 1994, 33, 13. §. 20 Boletín de la conferencia episcopal espańola 1 (1984) 102. 21 MORGANTE, M., I sacramenti nel Codice di Diritto Canonico. Commento giuridico-pastorale, Roma 1984, 29. 22 Schweizerische Kirchenzeitung 1985. VII. 18, 473. 23 Vö. AQUINÓI SZT. TAMÁS, Summa Theologica III, q. 72 art. 2: kiad. Taurini--Romae 1939, V, 84--85. 24 RINCÓN, Disciplina 441. 25 Vö. pl. VARAGNAC, A.--CHOLLOT-VARAGNAC, M., Les traditions populaires, Paris 1978, 64--65. 26 A katolikus egyház teljes közösségében lévô (katolikus) ember is el lehet tiltva a szentáldozástól (pl. mikor halálos bűnben van). 27 Az eucharisztia ünneplése során nem csupán a misézô pap és a jelenlévô közösség imádkozik, hanem velük könyörög az egész egyház, mely a jóváhagyott liturgikus szövegek használatával is kifejezi, hogy ebben a szentségben lelki egységet alkot (II. János Pál, Ep., Dominicae Cenae, 1980. II. 24, nr. 12: AAS 72, 1980, 144). 28 Vö. PIŃERO CARRION II, 111. 29 RINCÓN, T., Disciplina canónica del culto divino, in Manual 450. 30 Noha a halottak napi háromszori misézés lehetôsége a Missale Romanum bevezetô rendelkezéseinek felsorolásában (158. pont) nem szerepel, mind a szerzôk véleménye (pl. PIŃERO CARRION II, 113; Código EUNSA 554; RINCÓN, Disciplina 452; MAYER, A., Die Eucharistie, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. [Hrsg.], Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 678, 19. jegyz.), mind a részleges jogszabályokban is megerôsített (pl. Direktórium. A zsolozsma és a mise rendje a Római Kalendárium szerint az 1987--1988. liturgikus évre. Magyarország egyházmegyéi számára, Bp. 1987, 215) egyházi gyakorlat tanúsítja ennek a lehetôségnek a fennmaradását. 31 Vö. Código EUNSA 555. 32 Ebben az értelemben lelkipásztori szükségnek szokás minôsíteni azt az esetet, amikor egyetlen pap lát el három plébániát, s mindegyikben igyekszik megtartani a vasárnapi misét, vagy amikor egy népes plébánián a kiadott miserendben szereplô egyik misét el kellene hagyni, mert a misézô beteg lett stb.; vö. Código BAC 456. 33 PIŃERO CARRION II, 114; Rincón, Disciplina 452. 34 Vö. MORGANTE, M., I sacramenti nel Codice di Diritto Canonico. Commento giuridico-pastorale, Roma 1984, 42--43. 35 Vö. pl. Código BAC 457. 36 Így pl. LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC, Mai 1986, 905/1. 37 Código EUNSA 55; Código BAC 457; RINCÓN, Disciplina 452. Ez utóbbi szerzô felhívja a figyelmet arra, hogy a napi misézés igénye csak akkor megfelelô és ésszerű ok a hívô jelenléte nélküli celebrációra, ha a pap kellô igyekezetet fordít arra, hogy hívô jelenlétében misézhessen. 38 Vö. PIŃERO CARRION II, 114 (fôként ott indokolt a hálaadást a misében végezni, ahol mise után szokás a papnak a hívekkel beszélgetni...). 39 Vö. RADÓ, P., Enchiridion liturgicum, Romae--Friburgi--Barcinone 1966, I, 518--522; JUNGMANN, J. A., El Sacrificio de la Misa. (Missarum Sollemnia) [BAC 68], Madrid 1963, 578--587, nr. II, 32-- 41; stb. 40 Vö. pl. CONTE A CORONATA, M., Institutiones iuris canonici. De sacramentis, I, Torino 1949, 175--178, nr. 214--215. 41 Vö. NOIROT, M., Rubriques liturgiques, in DDC VII, 771--778. 42 Vö. MAYER, A., Die Eucharistie, in Handbuch 686, 74. jegyz. 43 Vö. GY, P. M., Les changements dans les praenotanda des livres liturgiques ŕ la suite du Code de Droit Canonique, in Notitiae 20 (1983) 559; Código EUNSA 567. 44 Vö. Código BAC 463; GUTIERREZ, A., Celebratio Missae extra locum sacrum, in ComRelMiss 63 (1982) 39--43. 45 Semmiképp sem tartható tehát az a nézet, mely szerint a jelenlegi egyházfegyelem lehetôvé tenné, hogy érvényes házasság után, annak egyházi felbontása nélkül (ti. mikor az lehetséges: a priviliegium Paulinum, az el nem hált házasság vagy a nem szentségi, de irvényes házasságnak a hit javára való pápai felbontása esetén) polgárilag újraházasodott katolikusok szentáldozáshoz járuljanak (vö. NYIREDY M., Az egyház dilemmája. Részesíthetôk-e az elvált újraházasodottak a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségében?, in Teológia 22, 1988, 14--15). Azokra az elvált és polgárilag újraházasodott katolikusokra nézve, akik lelkiismeretben meg vannak gyôzôdve arról, hogy elsô házasságuk valamilyen kánonilag elismert jogcímen érvénytelen volt, de ezt külsô fórumon bizonyítani nem tudják, számos szerzô lehetségesnek tartja, hogy belsô fórumon, pl. a gyóntatótól, engedélyt kapjanak arra, hogy a botrány elkerülésével, szentáldozáshoz járuljanak (BERSINI, F., Il nuovo diritto canonico matrimoniale. Commento giuridico-teologico- pastorale, Torino 1983, 62; vö. RATZINGER, J., Una valutazione globale del Sinodo sulla famiglia, Lettera pastorale, in Il Regno- Documenti 26, 1981, 164). Van, aki ilyen esetben is csak akkor lát lehetôséget a felek megáldoztatására, ha testvérként élnek együtt (SCHICK, L., Die Stellung der wiederverheirateten Geschiedenen in der Kirche nach ,,Familiaris Consortio'', in ÖAKR 33, 1982, 427). A kérdés további irodalmához lásd MAYER, Die Eucharistie 680, 31. jegyz. Mindenesetre, ha valóban érvénytelen, de külsô fórumon érvénytelennek nem nyilvánítható házasság után polgári kötésben élôk szentáldozáshoz engedhetôk, felmerül a kérdés, milyen alapon lehetséges ez (esetleg a második házasság hallgatólagos érvényesnek tekintése alapján?). 46 Ez egyesek szerint egy héten belüli gyónás szándékát jelenti, hacsak ez elôreláthatólag nem lehetetlen, vö. Código BAC 459; PIŃERO CARRION II, 121. 47 Az ókeresztény tradícióban a Miatyánkban szereplô ,,mindennapi kenyerünket'' az eucharisztiára is vonatkoztatták. A továbbiakhoz lásd pl. AQUINÓI SZENT TAMÁS, Summa theologica, III, q. 80, art. 10, ad 1: ,,Az eucharisztia lelki táplálék, ezért ahogyan minden nap táplálkozunk a testi eledellel, úgy dicséretes, ha minden nap táplálkozunk ezzel a szentséggel is'' (kiad. pl. Torino 1939, V, 185). Vö. még pl. X. Pius, Decr., Sacra Tridentina Synodus, 1905. XII. 16: ,,Jézus Krisztus és az Egyház kívánsága, hogy az összes krisztushívôk naponta járuljanak a szent lakomához'' (DS 3375). 48 Vö. MAYER, Die Eucharistie 682. 49 Vö. Código BAC 460. 50 ET 655 (magyarázat); HUELS, J. M., in BEAL, J. P.--CORIDEN, J. A.- -GREEN, T. J. (ed.), New Commentary on the Code of Canon Law, New York--Mahwah 2000, 1114 (,,Biztosan nem kell böjtölnie annak, aki túl öreg vagy túl beteg ahhoz, hogy elmenjen a templomba'').51 Vö. ET uo.; HUELS uo. 52 Arról, hogy a hitvallás szükséges ahhoz, hogy az áldozás szent útravalónak minôsüljön, lásd LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC, Okt. 1987, 921, Nr. 1. 53 Uo. Nr. 4. 54 A kötelezettség fennmaradását hangsúlyozza pl. RINCÓN, Disciplina 460. 55 Vö. LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC, Okt. 1987, 934, Nr. 4. 56 Vö. LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC, Okt. 1987, 939, Nr. 1. Az eucharisztiát tartalmazó edénynek a Római Misekönyv általános rendelkezéseinek 292. pontja szerint olyan anyagból kell készülnie, mely az adott vidéken értékesnek számít. Ha rozsdásodó fémbôl van, be kell aranyozni (uo. 294; magyarul: A miseliturgia teljes megújítása, Bp. 1972, 83). 57 Vö. MÖRSDORF, K., Meßstipendien, in LThK VII, 354--355. 58 Pl. DEL GIUDICE, V., Nozioni di diritto canonico, [12]Milano 1970, 429. 59 Vö. MONTAN, A., Eucaristia, in AAVV., Il diritto nel mistero della Chiesa, III (Quaderni Apollinaris 3), Roma 1980, 119--120; vö. MÖRSDORF, K., Lehrbuch des Kirchenrechts auf Grund des Codex Iuris Canonici, II, [12]München--Paderborn--Wien 1967, 44--54; BÁNK II, 80-85. 60 Vö. Código BAC 468-469. 61 Vö. Kirchliches Amtsblatt, Augsburg 1984. I. 25, 15. 62 Pl. PASTUSZKO, M., Ofiary mszalne, in Prawo kanoniczne 29 (1986) Nr. 3--4, 113--136; NAVARRETE, U., Missa pro populo et stips alterius missae eadem die celebratae (can. 951 § 1), in Per 77 (1988) 175--178. 63 PIŃERO CARRION II, 136. 64 LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC, 953/1. 65 PIŃERO CARRION II, 138. 66 Vö. pl. SCHÜTZ, Dogmatika II, 541; RAHNER, K., Bußsakrament, in Sacramentum Mundi I, Freiburg--Basel--Wien 1968, 657; stb. 67 A kiengesztelôdés rendkívüli módja a bűnbánat szentsége rendkívüli (általános) kiszolgáltatásán kívül a tökéletes bánat is lehet. 68 A rítusközi gyóntatási fegyelemrôl, azaz amikor latin hívô végzi el szentgyónását keleti gyóntatónál vagy a keleti katolikus hívô gyónásáról latin gyóntatónál vö. ERDÔ P., Rítusközi (egyházközi) gyóntatási fegyelem a Katolikus Egyházban in Az Atyák dicsérete. A 60 éves Vanyó László köszöntése, Bp. 2002, 59--70. 69 Vö. WEIGAND, R., Bußsakrament, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 695--698. 70 Vö. BEYER, J., La nouvelle définition de la ,,Potestas Regiminis'', in AnCan 24 (1980) 53--67; UA., De natura potestatis regiminis seu iurisdictionis recte in Codice renovato enuntianda, in Per 71 (1982) 93--145; GROCHOLEWSKI, Z., L'estensione della ,,Potestas regiminis'' nella revisione del Codice, in MonEccl 105 (1980) 455--485. 71 A facultas szó jelentéseihez a hatályos jogban lásd URRUTIA, F. J., Sens juridique des termes autorisation, faculté, dispense, in Les cahiers du droit ecclésial, 5 (1988) 5--7. E szerzô szerint a facultas általában jogot jelent arra, hogy tegyünk valamit. Megadása lehet egy jog adományozása vagy elismerése. Tartalmazhat hatalmat is, de ideiglenes és delegált jellegűt. A 132. k. mégis tartózkodik attól, hogy a tartós felhatalmazásokat megbízotti hatalomnak minôsítse, csupán azt írja elô, hogy rájuk is a megbízotti hatalomról szóló elôírások érvényesek. 72 Hogy ez az eset is a magánál a jognál fogva adott gyóntatási felhatalmazások körébe tartozik, az egyértelmű abból, hogy ilyenkor nincsenek meg a felhatalmazás pótlásának a 144. k. szerinti feltételei. Tehát az egyház által pótolt felhatalmazásról itt nem lehet szó. Vö. PIŃERO CARRION II, 145. 73 LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC 973/1. 74 Uo. 973, 2. 75 Código EUNSA 591; Código BAC 478. 76 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC 977/1. 77 Vö. RINCÓN, Disciplina 481. 78 Vö. pl. Didascalia VII: ,,akit bűnei lesújtottak, megsebeztek vagy megtörtek és az igazság útjáról letérve sántikál, kötözd be, vagyis gyógyítsd rendreutasító szóval, szerezz neki megkönnyebbülést hibáitól, bátorítsd, hirdesd neki, hogy van számára remény, kötözd be, gyógyítsd meg és vezesd vissza az egyházhoz'' (ford.: ERDÔ, Az ókeresztény 136). 79 Prol.: ,,Hic est Liber qui Corrector voatur et Medicus, qui correctiones corporum et animarum medicinas plenius continet et docet unumquemque sacerdotem et simplicem, quomodo vel qualiter unicuique succurrere valeat...quo tempore presbyteri debeant vel valeant plebem sibi commissam ad poenitentiam invitare et tamquam fidelis medicus auxilium dare'' (LONGERE, J., Alain de Lille. Liber Poenitentialis, II [Analecta Mediaevalia Namurcensia 18], Louvain--Lille 1965, 15). 80 A keleti egyházjogban viszont továbbra is léteznek fenntartott bűnök. Vö. CCEO 727--729. k. 81 Akár a miserendben szereplô szentmisék alatt is. 82 Codex Iuris Canonici Pii X Pontificis Maximi iussu digestus Benedicti Papae XV auctoritate promulgatus praefatione fontium annotatione et indice analytico-alphabetico ab e.mo Petro Card. Gasparri auctus, Typ. Pol. Vat. 1974, 303, 2. jegyz. 83 Vö. RINCÓN, Disciplina 488. 84 Vö. RINCÓN, Disciplina 490. 85 Ennek a szándéknak legalább általánosságban meg kell lennie. Ezt fejezi ki a 996. k. 2. §-a szövegének hivatalos javítása (,,generalem'': SecrStat, Codex Iuris Canonici, 1988. XI. 21: AAS 80, 1988, 1819). 86 Vö. pl. ERDÔ P., Az esztergomi fôszékesegyház rangja in Az Esztergomi Fôegyházmegye névtára és évkönyve, Esztergom 1982, 492, 494, 39. jegyz. 87 Vö. LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC, Essen 1987, 1000/1. A szerzô a szükség esetét nemcsak halálveszélyre érti, hanem azokra a helyzetekre is, amikor sok betegnek kell elnyernie a kenetet, és így nincs idô a teljes rítus elvégzésére. 88 Vö. STOFFEL, O., Die Krankensalbung, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 714. 89 NAVARRETE, U., Liber IV De munere sanctificandi. Pars I De saramentis, Roma 1983, 10 (PUG jegyzet). 90 LÜDICKE, K., in Münsterischer Commentar zum CIC 1005/1: ,,Gültigkeitsvoraussetzungen''. Vö. pl. SCHÜTZ, Dogmatika II 587-- 588; stb. 91 GY, P. M., Les changements dans les praenotanda des livres liturgiques ŕ la suite du Code de Droit Canonique, in Notitiae 20 (1983) 559. 92 Vö. RINCÓN, Disciplina 495. Az 1917-es CIC 94l. k. ilyen esetekben a kiszolgáltatást még feltételesnek nevezte. 93 PIŃERO CARRION II, 161--162. 94 PIŃERO CARRION II, 162. 95 Código EUNSA 602. 96 Vö. MÜLLER, H., Die Ordination, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 718; GHIRLANDA, G., De Ecclesiae munere sanctificandi. De Ordine. Adnotationes in Codicem, Romae 1983, 5. 97 Vö. NAVARRETE, Liber IV 11; MÜLLER, Die Ordination 720--721; Código BAC 488; GHIRLANDA, De Ordine 8--10 (ez utóbbi szerzô -- legalábbis bizonyos részben -- ennek a törvénynek a tisztán egyházi jellegét vallja). 98 Vö. pl. AUER, J., Die Sakramente der Kirche, Regensburg 1972, 358- -363. 99 Traditio Apostolica 2. 7. 8: kiad.: BOTTE, B., La Tradition Apostolique de Saint Hippolyte. Essai de reconstitution (Liturgiewissenschaftliche Quellen und Forschungen 39), Münster 1963 (úny. 1972), 4 (,,episcopi...inponant super eum manus, et praesbiterium adstet quiescens'' -- a püspökszentelésrôl). 20 (,,Cum autem praesbiter ordinatur, inponat manum super caput eius episcopus''). 22 (,,In diacono ordinando solus episcopus inponat manus''). 100 Pl. GHIRLANDA, De Ordine 10; Código BAC 488; Código EUNSA 604. 101 Vö. PIŃERO CARRION II, 166. 102 Vö. pl. MÜLLER, Die Ordination 721, 54. jegyz.; SCHWENDEWEIN 346. 587, 70. jegyz. 103 Num Ecclesia habeat potestatem invalidandi ritum sacramentalem Ordinis ab episcopis exclusis peractum, in Per 77 (1988) 289--328; 425--458. 104 GEISINGER, R. J., in BEAL, J. P.--CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J. (ed.), New Commentary on the Code of Canon Law, New York--Mahwah 2000, 1198--1199. 105 Vö. MÜLLER, Die Ordination 723--724. 106 Vö. GHIRLANDA, De Ordine 19; RINCÓN, Disciplina 506--507. 107 PITRA, I. B., Iuris Eccclesiastici Graecorum Historia et Monumenta, I, Romae 1864 (úny. 1963), 86. Hasonló ókeresztény egyházfegyelmi tanúbizonyságok a nôk pappászentelésének elutasításáról pl.: Conc. Laodicen., c. 11 (,,Az egyházban ne rendeljenek úgynevezett papnôket vagy elöljárónôket'': ERDÔ, Az ókeresztény 320); vö. még: Conc. Nemausen. (a. 396), c. 2 (,,Azt is jelezték egyesek, hogy az apostoli fegyelemmel ellentétben, nem tudom hol, úgy látták, hogy nôket [is] felvettek a levitai szolgálatra. Ezt pedig, mivel illetlen dolog, az egyházi fegyelem nem engedi meg. Az ilyen szabálytalanul végzett szentelést tehát [nyilvánítsák] semmisnek'': uo. 343). 108 Vö. GAUDEMET, J., Les laďcs dans les premiers sičcles de l'Église in Communio 1 (1987) 61--75. 109 RINCÓN, Disciplina 505. 110 Vö. Código EUNSA 611. 111 ,,Istentôl hívottnak azokat mondjuk, akiket az egyház törvényes szolgálattevôi meghívnak'': Catechismus Romanus ad Parochos, cura Pii V editus, pars II, cap. 7. Az egyház kiválasztói szerepét a II. Vatikáni Zsinat fôként az isteni meghívottság ajándékának felismerésében az alkalmasság kivizsgálásában és a jelöltek kipróbálásában látja (vö. OT 2c). 112 Vö. Código EUNSA 617. 113 ,,Quae quidem declaratio erit similiter a candidatis exaranda antequam ad reliquos sacros Ordines promoveantur, diaconatum nempe et presbyteratum''. 114 Vö. GILBERT, E. J., in CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J.--HEINTSCHEL, D. E. (ed.), The Code of Canon Law, A Text and Commentary, New York--Mahwah 1985, 728. 115 PIŃERO CARRION II, 177; vö. MÜLLER, H., Die Ordination, in Handbuch 726--727. 116 GHIRLANDA, De Ordine 32. 117 JONE, H., Gesetzbuch des kanonischen Rechtes. Erklärung der Kanones, III, Paderborn 1940, 535; CORONATA IV, 658, nr. 2194; Código 1917 BAC 882; Código BAC 680; Código EUNSA 833; vö. 1394. k.; ET 938--939 (magyarázat). 118 A kánon csak az emberölésrôl mondja kifejezetten, hogy szándékosnak kell lennie ahhoz, hogy a szabálytalanság beálljon, de az abortuszról is úgy beszél (,,abortum procuraverit''), mint szándékosan, mesterségesen elôidézett tényrôl, a kánoni hagyomány szerint (vö. 6. k. 2. §) azt a cselekvést jelentette, mellyel valaki közvetlenül, szándékosan, hatékony fizikai vagy morális cselekvéssel a magzat elhajtását okozta; vö. pl. CORONATA, De sacramentis II, 167, nr. 135. 119 Código BAC 497; a jogos önvédelem vagy akár ítéletvégrehajtás, valamint a kényszerbôl, illetve állampolgári kötelességbôl való vagy ,,igazságos háborúban'' folytatott katonáskodás nem okoz szentelési szabálytalanságot -- vö. CORONATA, De sacramentis II, 162--174, nr. 134--142 (bôséges kazuisztikával); WERNZ, F. X., Ius decretalium, II, Romae 1906, 225--233, nr. 143--150 (a szabálytalanság történetével); GHIRLANDA, De Ordine 28. 120 Vö. Código BAC 497; RINCÓN, Disciplina 518. 121 Vö. GHIRLANDA, De Ordine 28-29 (a szerzô hangsúlyozza, hogy a nem szükséges, de egyébként pozitívnak nevezhetô közreműködés, pl. a tanácsadás, nem von szabálytalanságot maga után). 122 Vö. JONE II, 186; CORONATA, De sacramentis II, 174--176, nr. 143 (bôséges kazuisztikával); WERNZ, Ius decretalium II, 230--231, nr. 148; stb. 123 Vö. pl. Código BAC 497; RINCÓN, Disciplina 518. 124 RINCÓN, Disciplina 521; vö. ET 576. 125 OCHOA, Index 360. 126 Vö. pl. GHIRLANDA, De Ordine 32. 127 A hitehagyás, az eretnekség és a szakadárság, az 1330. k., valamint az 1321. k. 3. § alapján, bűncselekményként csak akkor valósulnak meg, s így szabálytalanságot is csak akkor okoznak, ha külsô megnyilvánulásként jelentkeznek, amelyeket valaki észlel is. Mindezek ellenére elképzelhetô, hogy egy ilyen magatartás már bűncselekmény legyen, de még ne feleljen meg a nyilvánosság hagyományos egyházjogi (1917-es CIC 2197. k. 1) fogalmának. 128 Polgári házasság esetén a nyilvánosság adott, hisz világi közokirat tanúsítja a kötést. Ha a házassági kísérletre esetleg valamilyen egyházi szertartással, titokban került sor, elôfordulhat, hogy nem merítette ki a nyilvánosság ismérveit. 129 Vö. WERNZ, Ius decretalium II, 85--86, nr. 40. 130 Ha pedig ilyen az intézményben nincs, az Apostoli Szentszék korábbi elôírása legalább három év ideiglenes fogadalmas idôt kívánt a szenteléshez, illetve ahol nem fogadalom formájában vállalták az elkötelezettséget, az elsô belépéstôl számított három évet követelt meg (SC Rel, Instr., Quantum Religiones, 1931. XII. 1, nr. 15: AAS 24, 1932, 80), vö. Código EUNSA 626--627 (a fenti dokumentum részben tévesnek látszó értelmezésével; a kongregáció utasítása a sem fogadalommal, sem örökös kötelékkel nem rendelkezô társaságok számára a szenteléshez szükséges háromévi idôt nem a noviciátustól, hanem a noviciátus utáni elsô taggá válástól számítja). Mindenesetre a hatályos CIC szerzetes intézmények számára nem számol olyan tipikus helyzettel, hogy az intézményben ne léteznék örök fogadalom (vö. 655. k., 657. k. 2. §). 131 Vö. Código EUNSA 627. 132 A II. Vatikáni Zsinatnak a házasságról szóló tanításához lásd pl. KASPER, W., Zur Theologie der christlichen Ehe, Mainz 1977; a házasságról szóló teológia történetéhez lásd pl. MOLINSKI, W., Theologie der Ehe in der Geschichte, Aschaffenburg 1976; PESCH, O. H., Ehe im Blick des Glaubens (Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft 7), Freiburg 1981. A mai házasságjogot kialakító hatóerôkhöz s a benne tükrözôdô tendenciákhoz lásd FUMAGALLI CARULLI, O., Il matrimonio canonico dopo il Concilio, Milano 1978; UA., La disciplina del matrimonio e il magistero conciliare, in CAPPELLINI, E. (a cura di), La normativa del nuovo Codice, Brescia 1983, 201--222; ARDITO, S., La normativa sul matrimonio: spirito conciliare e precipue novitŕ, uo. 223--244; RENKEN, J., The contemporary understanding of marriage. An historical-critical Study of Gaudium et spes, 47--52, and its influence upon the revision of the Codex Iuris Canonici, Roma 1981; ERDÔ P., Az emberi személy tisztelete az új egyházi házasságjogban, in Vigilia 47 (1982) 436--439; GAUDEMET, J., Le mariage en Occident. Les moeurs et le droit, Paris 1987, 450--464; PRADER, J., Il matrimonio in Oriente e Occidente (Kanonika 1), Roma 1992; KUMINETZ G., Katolikus házasságjog, Budapest 2002. 133 PUZA, R., Katholisches Kirchenrecht (UTB 1395), Heidelberg 1986, 269--272. 134 A házasságrendezés lehetôségeirôl s a velük kapcsolatos új problémákról lásd ERDÔ P., A házasságrendezés lehetôségei, in AAVV., Személy, házasság és család. Erkölcsteológiai, pszichológiai, szociológiai, egyházjogi és pedagógiai szempontok, Róma 1988, 175--223. 135 Vö. KUNIGK, F., Die Lebensgemeinschaft. Rechtliche Gestaltung von ehelichem und eheähnlichem Zusammenleben, Stuttgart 1978; ZIMMERMANN, M., Couple libre, Strasbourg 1983. 136 PRADER, J., Die Ehe in der kirchlichen Rechtsordnung, in LISTL, J.- -SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1999, 844--904, különösen 893--895. 137 Magyar ford.: BRÓSZ R.--PÓLAY E., Római jog, Bp. 1974, 153. 138 Uo. 153; a házasság fogalmának és létrejöttének kérdéseihez a római jogban lásd pl. ROBLEDA, O., El matrimonio en derecho romano. Esencia, requisitos de validez, efectos, disolubilidad, Roma 1970, 59--144; A kánoni házasság történetéhez vö. ERDÔ P., A házasság kánonjogi arculata a történelemben in Kánonjog 2 (2000) 27--45. 139 Vö. ET 776--777. 140 Vö. NEUMANN 280--283; LÜDICKE, K., Zur Rechtsnatur des Ehevertrags, in AKK 145 (1976) 152--163; BRUNS, B., Die Vertragslehre im Eherecht des gegenwärtigen und künftigen CIC und ihre grundsätzliche Problematik, in ÖAKR 29 (1978) 4--25; KAISER, M., Grundfragen des kirchlichen Eherechts, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 731--733; SALAZAR, J. de, Derecho matrimonial, in AAVV., Nuevo Derecho Canónico. Manual universitario (BAC 445), Madrid 1983, 124--128; ARDITO, S., Natura del matrimonio canonico e sua preparazione, in CAPPELLINI, E. (ed.), Il matrimonio canonico in Italia, Brescia 1984, 53--56; AZNAR GIL, F. R., El Nuevo Derecho Matrimonial Canónico (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 60), Salamanca 1985, 75--78. 141 Pl. SEQUEIRA, J. B., Tout mariage entre baptisés est-il nécessairement sacramentel? Étude historique, théologique et canonique sur le lien entre baptčme et mariage, Paris 1985. 142 Az egész vita részletes ismertetéséhez, összefoglalásához és a keresztények házassága szükségképpen szentségi mivoltának igazolásához, az erre vonatkozó tanítóhivatali megnyilatkozások felsorolásához és értelmezéséhez -- a Nemzetközi Teológiai Bizottság állásfoglalásán (Proposizioni sulla dottrina del matrimonio, in Il Regno-Documenti 23, 1978, 398, prop. 3/2; vö. CONGAR, Y., La Commission Théologique Internationale, déc. 1977, et le can. 1012, in Revue de Sciences Philosophiques et Théologique 65, 1981, 295--298) kívül -- lásd AZNAR, Derecho Matrimonial 87--97 (irodalommal); BAUDOT, D., L'inséparabilité entre le contrat et le sacrement de mariage: la discussion aprčs le Concile Vatican II (AG), Roma 1987; UA., La discussion actuelle sur l'inséparabilité entre le contrat et le sacrement de mariage, in AnCan 30 (1987) 61--81. 143 AZNAR, Derecho Matrimonial 86. 144 AZNAR, Derecho Matrimonial 86; vö. ADNÉS, P., De matrimonio infidelium qui convertuntur, in Per 67 (1978) 73--80. 145 Vö. pl. FAGIOLO, V., Le proprietŕ essenziali del matrimonio, in MonEccl 117 (1993) 144--178. 146 A házasság javai a hagyományos szóhasználat szerint a gyermek, a hűség és a felbonthatatlanság (bonum prolis, bonum fidei, bonum sacramenti). Ez a házasság javairól szóló koncepció Szent Ágostonra megy vissza, aki De bono coniugali c. művében kijelenti: ,,Haec omnia bona sunt, propter quae nuptiae bona sunt: proles, fides, sacramentum'' (24, 32: PL 40, 394); vö. UA., De Genesi ad litteram 9, 7, 12: PL 34, 397. A Firenzei Zsinat 1439-ben a házasság hármas javának fogalmát felhasználva tett ünnepélyesen hitet a felbonthatatlanság mellett is (Decr. pro Armenis: DS 1327). Amikor a II. Vatikáni Zsinat a házasságot javaival együtt Istenre mint szerzôre vezeti vissza, állást foglal amellett, hogy a bonum sacramenti, vagyis a felbonthatlanság is hozzátartozik a Teremtô szándéka szerinti házassághoz, azaz ,,isteni jogi'', ,,természetjogi'' eredetű. Vö. GIL HELLIN, F., Los ,,Bona Matrimonii'' en la constitución pastoral Gaudium et Spes del Concilio Vaticano II, in Scripta Theologica 11 (1979) 127--178; AZNAR, Derecho Matrimonial 109--110. 147 Vö.pl. ROBLEDA, O., Il presupposto della indissolubilitŕ del matrimonio, in AAVV., Amore e stabilitŕ nel matrimonio, Roma 1976, 95--96; a felbonthatatlanság teológiatörténeti, elméleti- egyházjogi problémáihoz lásd még pl. PRADER, J., Das Kirchliche Eherecht in der seelsorglichen Praxis, Bozen-- Würzburg--Innsbruck- -Wien 1983, 34--43; KAISER, Grundfragen des kirchlichen Eherechts 736--737; CASELLATI ALBERTI, M. E., Indissolubilitŕ e unitŕ nell'istituto naturale del matrimonio canonico, Padova 1984; stb. 148 Sent. IV, 28, 3: PL 192, 915. 149 A consensus-elmélet uralomra jutásáról a kánonjogban lásd pl. SIPOS I.--GÁLOS L., A katolikus házasságjog rendszere a Codex Iuris Canonici szerint, [4]Bp. 1960, 417--419; BÁNK J., Connubia canonica, Romae--Friburgi Brisgoviae--Barcinone 1959, 5--7; AZNAR, Derecho Matrimonial 296--299; újabban pedig GAUDEMET, Le mariage 174--185. 150 Vö. pl. PIŃERO CARRION II, 192; HERVADA, J.--LOMBARDIA, P., El derecho del Pueblo de Dios. Hacia un sistema de derecho canónico 3/1; Derecho Matrimonial, Pamplona 1973, 315--318; AZNAR, Derecho Matrimonial 111--113. 151 ,,Mind a férfinak, mind a nônek a házasságra érett kor elérésétôl kezdve joga van fajon, nemzetiségen vagy valláson alapuló korlátozás nélkül házasságot kötni és családot alapítani'' (Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 16. cikk [1]: KOVÁCS I.--SZABÓ I., Az emberi jogok dokumentumokban, Bp. 1976, 375); stb. 152 HERVADA--LOMBARDIA 316--317. 153 Vö. FERENCZY R.--SZUROMI SZ. A., Az egyházi házasság mint államilag elismert házassági kötelék, in Jogtudományi Közlöny 57 (2002) 184--189, különösen 185--186. 154 Vö. PRADER, Eherecht 47; UA., De iure quo regitur matrimonium baptizatorum acatholicorum, in Per 67 (1978) 127--144; UA., Zur Anwendung nichtkatholischen Eherechts durch kirchliche Instanzen, in LEISCHING, P.--POTOTSCHNIG, F.--POTZ, R., Ex aequo et bono. Willibald M. Plöchl zum 70. Geburtstag, Innsbruck 1977, 361--363 (a szerzô kedvezni látszik a protestánsok saját elôírásai egyházi elismerésének). A protestáns felekezetek belsô szabályainak elismerését látszik föltételezni más szerzô is, pl. LÜDICKE, Eherecht 20. 155 Vö. BÁNK, Connubia 60--61; AZNAR, Derecho Matrimonial 118; SIPOS-- GÁLOS 56--75. 156 NAVARRETE, Problemata 38--40, 42; UA., Responsa Pontificiae Commissionis Codici Iuris Canonici Authentice Interpretando. I, in Per 77 (1988) 508 (a szerzô szerint katolikus kanonizáció nélkül ezekre a házasságokra csupán a tételes isteni jog és a természetjog elôírásai vonatkoznak). 157 A középkorban a kérdést a kánonjogászok más oldalról vizsgálták. A közösségek egészét szem elôtt tartva pl. annak lehetôségét kutatták, hogy érvényesen kiközösíthetnek vagy letehetnek-e valakit az eretnekek saját gyülekezetükben. Az errôl szóló különféle elméletekhez lásd LENHERR, T., Die Exkommunikatios- und Depositionsgewalt der Häretiker bei Gratian und den Dekretisten bis zur Glossa ordinaria des Johannes Teutonicus (MThSt kan. Abt. 42), St. Ottilien 1987, 257--261. 158 Vö. pl. PIŃERO CARRION II, 193. 159 PRADER, Eherecht 48; a ,,kínai szokás'' szerinti házasságot az egyház nem tekinti biztosan érvénytelennek olyan esetben, mikor azt az illetô területen érvényes állami jog nem fogadja el; vö. SC Off, Resp. part., 1938. VI. 28, A: Leges I, 1893 (a kongregáció válasza Holland Indiára vonatkozott). 160 LÜDICKE, Eherecht 22; AZNAR, Derecho Matrimonial 126; stb. 161 NAUROIS, L. de, Matrimonium gaudet favore iuris, in AnCan 26 (1982) 447. 162 PRADER, Eherecht 48. 163 PRADER, Eherecht 48, 152--153. 164 Vö. GAUDEMET, Le mariage 176. 165 NAVARRETE, Problemata 105--148; vö. Comm 6 (1974) 178--184, 191-- 192; LÜDICKE, Eherecht 24. 166 A CIC átdolgozása során a bizottságban leszögezték, hogy ez a három elem szükséges, s ez egyben feltételezi a nô részérôl, hogy erre alkalmas hüvellyel rendelkezik (Comm 6, 1974, 180). Nem tartották viszont szükségesnek a házasság elhálásához, hogy a felek között a házastársi aktus egyúttal a szexuális vágyat kielégítô is legyen (uo. 188--191). 167 Vö. PIŃERO CARRION II, 195; Comm 15 (1983) 224. 168 LÜDICKE, Eherecht 26; BERSINI 23; AZNAR, Derecho Matrimonial 128. 169 LÜDICKE, Eherecht 26. 170 SERRANO RUIZ, J. M., Ispirazione conciliare nei principi generali del matrimonio canonico, in AAVV., Matrimonio canonico fra tradizione e rinnovamento (Il Codice del Vaticano II, 7), Bologna 1985, 71--74; PRADER, Eherecht 64. 171 GAUDEMET, Le mariage 174--176, 180--181; ERDÔ P., Eheprozesse im mittelalterlichen Ungarn, in ZRG Kan 72 (1986) 258--261. 172 BERSINI 29. 173 SIPOS--GÁLOS 124, 13. jegyz. 174 Vö. GAUDEMET, Le mariage 229--232. A hirdetéseket és a nyilvános házasságkötés kötelezettségét -- igaz, hogy még nem az érvénytelenség terhe alatt -- az egyetemes egyházjogban elôször az 1215-ös IV. Lateráni Zsinat írta elô (c. 51: X 4.3.3). 175 A hirdetésekkel kapcsolatos régi szabályokról és komplikált kazuisztikáról, lásd: SIPOS--GÁLOS 128--146. 176 LÜDICKE, Eherecht 39. 177 BERSINI 36. 178 BERSINI 37. 179 Vö. AZNAR, Derecho Matrimonial 168--172 (a szerzô nem kielégítônek látszó indoklással azonosítani tűnik a nem gyakorló és a hitet közismerten elutasító katolikusokat). 180 Vö. LÜDICKE, Eherecht 41. 181 Újabban ezt vallja pl. ZAPP, H., Die rechtliche Ehefähigkeit und die Ehehindernisse, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 757; LÜDICKE, Eherecht 43. Megjegyzendô, hogy a német nyelvterületen ez a nézet történelmi és iskolás okokból viszonylag elterjedt. 182 Így pl. MIGUÉLEZ, L., in Comentarios al Código de Derecho Canónico, II (BAC 225), Madrid 1963, 483; Código BAC 515; AZNAR, Derecho Matrimonial 186. 183 Így pl. SALAZAR, Derecho matrimonial 190--192; fôként pedig CASTAŃO, J. M., Gli impedimenti matrimoniali, in AAVV., Matrimonio canonico fra tradizione e rinnovamento (Il Codice del Vaticano II), Bologna 1985, 102--110. 184 CASTAŃO, Gli impedimenti 105. 185 BERSINI 45. 186 HEIMERL, H.--PREE, H., Kirchenrecht. Allgemeine Normen und Eherecht, Wien--New York 1983, 200; LÜDICKE, Eherecht 50; BERSINI 45. 187 Vö. SEBOTT, R., Das neue kirchliche Eherecht, Frankfurt am Main 1983, 65. 188 GASPARRI, P., Tractatus canonicus de matrimonio, Typ. Pol. Vat. 1932, I, 432--433, nr. 708. 189 BÁNK, Connubia 290. 190 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC 1079/2. 191 Uo. 192 ZAPP, Die rechtliche Ehefähigkeit 760--761. 193 BERSINI 50. 194 Vö. Código BAC 521; Código EUNSA 643; SALAZAR, Derecho matrimonial 202; PRADER, Eherecht 81: ,,Vom Naturrecht ist weder ein bestimmtes Alter noch die Geschlechtsreife für einen gültigen Eheabschluß erfordert''. 195 SEBOTT, Eherecht 77; stb. 196 Vö. ABATE, A., La costituzione del matrimonio nel nuovo Codice di Diritto Canonico, in AAVV., La nuova legislazione canonica. Corso sul Nuovo Codice di Diritto Canonico, 14--25 febbraio 1983 (Studia Urbaniana 19), Roma 1983, 305; ZAPP, Die rechtliche Ehefähigkeit 762; vö. még BÁNK, Connubia 290; MOSIEK, Eherecht 148; stb. 197 Vö. ERDÖ, Eheprozesse 258--261. 198 Vö. SRR, Decis., Coram Ragni, 1984. I. 31, nr. 2: DELLA ROCCA, F., Diritto matrimoniale canonico. Tavole sinottiche. Secondo volume di aggiornamento, Padova 1987, 235. 199 Noha az impotencia akadálya -- mint az isteni jogot kanonizáló egyházi törvények általában -- nem formálisan, egyházi törvényi minôségében kötelezi a nem katolikusokat, mégis mint az ,,isteni jog'' autentikus kinyilvánítása biztos eligazítást ad arról, hogy bármely házasság a dolog természeténél fogva mikor érvénytelen. 200 Ezzel szemben a hatályos magyar Csjt. 17. § [2] szerint a polgári holttányilvánítás után kötött polgári házasság felbontja a korábbi házassági köteléket, így a holttányilvánított házastárs visszatérése esetében nem áll vissza az eredeti házasfelek között lévô kötelék. Ennek azonban nincs hatása a szentségi házasságra. Vö. KECSKÉS L., Magyar polgári jog. Általános rész II. A személyek joga, Budapest--Pécs 1999, 80. 201 Az ilyen helyzetekrôl lásd fent az 1675-höz fűzött jegyz. 202 BERSINI 63; PRADER, Eherecht 129--130; PIŃERO CARRION II, 212. Ez utóbbi szerzô hangsúlyozza, hogy az egyház elhagyásának szándékát a plébánossal vagy a helyi ordináriussal kell közölni ahhoz, hogy az aposztázia bejelentése formális aktussal való távozásnak számítson. Az egyes országokban, pl. Németországban állami hatóság elôtt bejelentett ,,kilépést'' számos németajkú szerzô szintén formális aktussal való távozásnak tekinti; vö. pl. PRIMETSHOFER, B., Die Eheschließung, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 788--789; HEIMERL--PREE 244; GRADAUER, P., Kirchenaustritt und seine Folgen, in ThPQ 132 (1984) 64--75. Kifejezetten hangsúlyozza viszont, hogy az állami hatóság elôtti kilépési nyilatkozattal nem azonosítható ez a formális aktussal való távozás, hanem csupán a hitehagyás egyházi hatóság elôtti formális kinyilvánításával vagy a más felekezetbe való formális átlépéssel: LÜDICKE, Eherecht 66-- 67; UA., in Münsterischer Kommentar zum CIC, Januar 1986, 1086/1-- 4. Mindenesetre méltán hangsúlyozzák többen, hogy a formális aktussal való távozáshoz a hit elhagyásának valódi szándéka szükséges, nem csupán egy adó megkerülését célzó manôver; vö. CORECCO, E., Dimettersi dalla Chiesa per ragioni fiscali, in Apol 55 (1982) 461--502; AZNAR, Derecho Matrimonial 236--237. 203 PRADER, Eherecht 130. 204 De processibus matrimonialibus 3, 1996, 318--319. 205 BERSINI 63. 206 Lásd pl. COCHINI, C., Origines apostoliques du célibat sacerdotal (Le Sycomore), Paris--Namur 1981. 207 Vö. pl. AZNAR, Derecho Matrimonial 241--243; SIPOS--GÁLOS 335-- 344. 208 Vö. pl. BERSINI 69. 209 Vö. pl. PRIMETSHOFER, B., Bemerkungen zum Eherecht des künftigen Codex Iuris Canonici, in ThPQ 130 (1982) 349; HEIMERL--PREE 205. 210 LÜDICKE, Eherecht 70; UA., in Münsterischer Kommentar zum CIC 1088/2. 211 Vö. pl. PUZA, Kirchenrecht 317. 212 Vö. CASTAŃO, Gli impedimenti 124. 213 Vö. AZNAR, Derecho Matrimonial 254; LÜDICKE, Eherecht 69. 214 AZNAR, Derecho Matrimonial 254. 215 BERSINI 71. A nôrablás akadálya körüli bôséges kazuisztikához lásd pl. SIPOS--GÁLOS 360--362. 216 A Szentszék nem szokott felmentést adni, ha a gyilkosság ténye közismert; vö. ZAPP, H., Kanonisches Eherecht. Begründet von Ulrich Mosiek, [7]Freiburg 1988, 118. 217 WERNZ--VIDAL V, 443--445, nr. 347 (bôséges gyűjteményt ad azokból a pápai és egyéb megnyilatkozásokból, melyek arra utalnak, hogy a vérrokonság egyeneságon minden fokon természetjogi akadály); ZAPP, Eherecht 121; LÜDICKE, Eherecht 76; PRADER, Eherecht 91--92 (a különbözô népek házassági erkölcsének vizsgálata alapján csak az elsôfokú egyenesági rokonságot tartja biztosan természetjogi jellegűnek, a távolabbi egyenesági rokonság esetén a természetjogi eredetet nem látja biztosan igazoltnak); AZNAR, Derecho Matrimonial 272 (az elôzô szerzôvel rokon nézetet vall, az elsôfokúnál távolabbi egyenesági rokonságot csupán valószínűleg, de nem biztosan természetjoginak minôsíti); stb. 218 WERNZ--VIDAL V, 444--445, nr. 348 (a másodfokú oldalági rokonságot természetjogi érvénytelenítô akadálynak minôsíti, kivéve Ádám fiai és leányai között, ahol az ilyen házasságot szerinte az emberiség fennmaradásának szükséglete feltétlenül megkívánta); a testvérek közötti házasságot természetjogi alapon érvénytelennek minôsítô felfogást ,,uralkodó véleménynek'' tartja: LÜDICKE, Eherecht 76; ZAPP, Eherecht 121; AZNAR, Derecho Matrimonial 272 (ez utóbbi szerzô szerint a testvérek közötti házasságot érvénytelenítô akadályt ,,másodlagos természetjognak'' szokás mondani). 219 Vö. BERSINI 75. 220 Megjegyzendô, hogy VI. Pál pápa adott felmentést két katolikus féltestvér házasságkötéséhez. Erre olyan esetben került sor, amikor a házasságot utólag érvényesítették, miután a felek, akik az akadályról addig nem tudtak, már évek óta egyházi formában kötött vélt házasságban éltek együtt. A felmentés indoklásként arra hivatkozott, hogy az egyház gyakorlata, mely szerint ilyenkor nem adnak felmentést, nem zárja ki, hogy ebben az esetben az akadályt egyházjoginak és ne isteni joginak tekintsék (Leges V, 7288). 221 Vö. SALAZAR, Derecho matrimonial 227. 222 Lásd pl. SIPOS--GÁLOS 388--395. 223 Vö. pl. AZNAR, Derecho Matrimonial 277. 224 Vö. pl. SIPOS, Enchiridion 492; SIPOS--GÁLOS 400; BERSINI 77. 225 BERSINI 77. 226 A 1095. k. 1. sz. szerint nem szükséges a házasság érvénytelenségéhez, hogy az értelem kellô használatának hiánya pszichés okból fakadjon, amint az 1095. k. 3. sz. a házassági terhek vállalására való képtelenség esetében megkívánja, vö. pl. GULLO, C., Defectus usus rationis et discretionis iudicii (can. 1095, 1°--2° cic), in L'incapacitas (can. 1095) nelle ,,sententiae selectae coram Pinto'' (StudGiur 15), Cittŕ del Vaticano 1988, 12. Egyébként ha valaki képtelen a házassági beleegyezésre, mindegy, hogy ennek mi az oka: a házasság mindenképpen érvénytelen lesz, hiszen a beleegyezés semmi mással nem pótolható, így az érvényesség mellett szóló jogvélelemmel sem (1057. k. 1. §). 227 Újabban a Rota Romana joggyakorlata alapján az értelem kellô használatának hiánya miatt a házasságkötésre képtelennek szokás tekinteni azokat is, akik állapotszerűen, tartósan nem rendelkeznek eszük használatával, noha esetleg az esküvô idején világos pillanatuk volt. Vö. 99. k.; GULLO 12. 228 Vö. SRR, Decis., Coram Mattioli, 1962. XII. 20 és Coram Mattioli, 1965. X. 7: SRR Dec LIV, 706; LVII, 623; stb. 229 Vö. SRR, Decis., Coram Sabattani, 1964. III. 20, n. 9: SRR Dec LVI, 230; Coram De Lanversin, 1983. III. 1, n. 2--9; DELLA ROCCA 170--171; stb. 230 Vagy akár csak valamelyest gyenge elméjű: ,,minus firmae mentis'' (1478. k. 4. §). 231 A bíró nem köteles magáévá tenni a szakértôk véleményét. Az ügy egyéb körülményeit is gondosan meg kell fontolnia (1579. k. 1. §). Mikor azután döntését megindokolja, azt is jeleznie kell, hogy milyen indokok alapján fogadta el, vagy miért vetette el a szakértôi véleményeket (1579. k. 2. §). Mindenesetre II. János Pál pápa hangsúlyozza, hogy a normalitással és a betegségekkel kapcsolatos pszichológiai és pszichiátriai fogalmakat mindig a keresztény antropológia fényében kell vizsgálni, amely az emberi személy transzcendens dimenzióját is figyelembe veszi. Ebben a látásmódban a ,,mérsékelt pszichológiai nehézségek'' nem ellenkeznek a normalitással, inkább hivatást jelentenek arra, hogy a problémák közepette is a ,,Lélek szerint járjunk'' (vö. Gal 5, 16.25), még lemondások és áldozatok árán is (Alloc., 1988. I. 23, nr. 4--5, 6: MonEccl 113, 1988, 166--167). 232 Példaként az egyes diagnózisok vagy állapotok (homoszexualitás, nimfománia, biszexualitás, transzszexualizmus) különbözô jogi megítélési lehetôségére, illetve arra, hogy ugyanolyan diagnózis esetén a Rota Romana -- a konkrét esettôl, az egyes bírók felfogásától és a bírói gyakorlat fejlôdésétôl függôen -- más-más címen állapította meg a házasság érvénytelenségét; vö. AZNAR GIL, F. R., Homosexualismo, transexualismo y matrimonio (1965--1984), in AAVV., Curso de derecho matrimonial y procesal para profesionales del foro, VII (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 83), Salamanca 1986, 341--343. 233 Vö. NAVARRETE, Problemata 216--217. 234 A skizofrénia következtében ítélôképesség-hiány címén (és nem pl. az értelem használatának hiánya miatt) érvénytelen házasságokról lásd pl. BURKE, R. L., Lack of discretion of judgement because of schizophrenia: doctrine and recent rotal jurisprudence (Analecta Gregoriana 237), Roma 1986. 235 Vö. pl. GARCIA FAILDE, J. J., Manual de Psiquiatría forense canónica (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 95), Salamanca 1987, 33. 236 Pl. SRR, Decis., Coram Agustoni, 1984. XII. 4, n. 3; DELLA ROCCA 213. 237 POMPEDDA, M. F., Il consenso matrimoniale nel suo soggetto. Consenso quale atto psicologico, in GROCHOLEWSKI, Z.--CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit Iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (StudGiur 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 12. 238 Egyesek szerint a büntethetôség korhatárának (1323. k. 1) analógiájára, vagyis a betöltött 16. életévben lehetne a házasságkötési ítélôképességhez szükséges kort is meghatározni; vö. GULLO 12. Maga a jog ilyen korhatárt nem jelöl meg. Igaz, felhatalmazza a püspöki konferenciákat, hogy a Codexben meghatározottnál magasabb korhatárt írjanak elô (1083. k. 2. §), de ez csak a megengedettség feltétele lehet. 239 Vö. ERDÔ P., Mikor érvényteleníti a házasságot ,,a terhek vállalására való képtelenség''?, in Teológia 19 (1985) 251--255. 240 SRR, Decis., Coram Pinto, 1982. II. 12: DirEccl 93 (1982) II, 542- -543. 241 Vö. pl. SEBOTT, Eherecht 107; GUTIÉRREZ MARTIN, L., La incapacidad para contraer matrimonio. Comentarios al can. 1095 del Código de Derecho Canónico para uso de los profesionales del foro (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 88), Salamanca 1987, 73-- 79. 242 Pl. LÜDICKE, Eherecht 87--88. 243 Vö. WEGAN, Ehescheidung 106, 111; BERSINI, F., E' valido il mio matrimonio?, Torino 1985, 15. 244 Vö. PRADER, Eherecht 101. 245 Ilyen beleegyezési hiányosságok fakadhatnak a házasságot kötô személy hibájából, de elôfordulhatnak a felek hibáján kívül is. Amikor egy polgári házasság rendezése érdekében az elôzô házasság érvénytelenségének bizonyítása szükséges, az egyházi bíróság nem az erkölcsi felelôsségrôl ítélkezik. Csupán az érdekli: bebizonyosul-e a házasság érvénytelensége. 246 A serdülôkor (pubertas) fogalmát a hatályos Codex nem határozza meg. Van, aki a korhiány házassági akadályában megjelölt korhatárt azonosítja a pubertással, vagyis az 1083. k. 1. §-a szerint fiúk esetében a 16., lányok esetében a 14. életév betöltésétôl kezdve tételezi fel a házasságkötéshez szükséges minimális tudás meglétét (vö. ET 757). Egy másik, valószínűbbnek tűnô magyarázat lehet, hogy az 1096. k. 2. §-a régi jogot tartalmaz (vö. 1917-es CIC 1082. k. 2. §), s ezért a régi jogot is figyelembe véve kell értelmezni (6. k. 2. §). Az 1917-es CIC 88. k. 2. §-a szerint pedig a fiúk 14., a lányok pedig 12. életévük betöltésétôl fogva számítanak serdültnek.247 Pl. a protestáns szóhasználat szerint a házasság nem sacramentum. 248 Vö. GAUDEMET, Le mariage; TOSATO, A., Il matrimonio israelitico. Una teoria generale (Analecta Biblica 100), Roma 1982. 249 Ez a szerzôdésre okot adó tévedés (error causam dans contractui) esete. Ilyenkor a házasság érvényes. 250 Vö. NAVARRETE, U., Error in persona (c. 1097, § 1) in Per 87 (1998) 351--401. 251 Vö. SRR, Decis., 1941. VI. 21, Coram Heard: SRR Dec XXXVIII, 533. 252 Vö. SRR, Decis., 1985. III. 20, Coram De Lanversin, n. 3; DELLA ROCCA 255. 253 Vö. pl. BERSINI, E' valido 26--28. 254 PRIMETSHOFER, B., Der Ehekonsens, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 772; LÜDICKE, Eherecht 93. 255 Pl. BÁNK II, 213--214. 256 NAVARRETE, U., Canon 1098 de errore doloso estne iuris naturalis an iuris positivi ecclesiastici?, in Per 76 (1987) 161--181, fôként: 179--181; vö. BERSINI 90; Código BAC 532; LÜDICKE, Eherecht 94; POMPEDDA, F. M., Annotazioni sul diritto matrimoniale nel nuovo codice canonico, in GROCHOLEWSKI, Z.--POMPEDDA, F. M.-- ZAGGIA, C., Il matrimonio nel nuovo Codice di Diritto Canonico. Annotazioni di diritto sostanziale e processuale, Padova 1984, 64. 257 Az ilyen tisztán egyházi törvény pedig nem vonatkozik a nem katolikus keresztényekre (vö. 11. és 1059. k.), vagyis -- mint Urbano Navarrete írja (Canon 1098 179) -- az ilyen megtévesztés önmagában nem teszi érvénytelenné a nem katolikusok 1983. november 27. után kötött házasságát sem. 258 SRR, Decis., 1983. III. 24: MonEccl 108 (1983) 502. 259 Ennek a szándéknak nem szükséges az esküvô közben kifejezetten tudatosnak lennie; elég, ha virtuálisan, vagyis az alapmagatartást meghatározó módon jelen van. Vö. SRR, Decis., Coram Ferraro, 1970. VI. 11, nr. 3-4: ,,Exclusio (simulatio) fiat necesse est positivo voluntatis actu, sive actualiter sive virtualiter expresso, qui profecto, non quatenus 'nolle', sed quatenus 'velle non' generali contrahendi voluntati bonum sacramenti efficaciter et praevalenter detrahere valeat'' (SRR Dec LXII, 656). 260 Az egyházi bírósági gyakorlat hagyományosan is kívánta a színlelés okának kimutatását. Az újabb rotai ítéletek közül ugyancsak ennek szükségességét hangsúlyozzák pl. SRR, Decis., Coram Ferraro, 1970. VI. 11, nr. 4: SRR Dec LXII, 656; Coram Ragni, 1984. IV. 3, nr. 4; DELLA ROCCA 185, nr. 197. 261 A kellô ítélôképesség hiánya és a színlelés egymástól különbözô, sôt bizonyos fokig ellentétes percímek. Akinek a házasságkötéshez nincs meg a kellô ítélôképessége, az -- a Rota egyes ítéletei szerint -- arra sem képes, hogy pozitív akarati tettel kizárja a házasságot, illetve annak valamelyik lényeges elemét vagy lényegi tulajdonságát. Ezért ha egy perben mindkét címen kérik a semmisség kimondását, célszerű a színlelést mindjárt a perkérdés megállapításakor alárendelni az ítélôképesség hiányának, pl. így: ,,Bebizonyosult-e a házasság érvénytelensége ebben az esetben a kellô ítélôképességnek a férfi részérôl fennálló hiánya címén, vagy ha nem, a férfi részérôl elkövetett teljes színlelés címén?''. Vö. pl. SRR, Decis., Coram Di Felice, 1981. V. 26: ,,Cum vero persona ob defectum discretionis judicii inhabilis sit ad praestandum matrimonialem consensum, eadem neque actum positivum voluntatis ad excludendum matrimonium ipsum aut matrimonii bona ponere posse censenda est. Ideoque ubi ex utroque de defectu consensus matrimonialis agitur sive ob defectum discretionis judicii sive ob simulationem consensus propter exclusionem ipsius matrimonii aut bonorum matrimonii, opportunum erit antea videre de defectu discretionis judicii, quo consensus omnino deest, ac deinde de simulatione'' (MonEccl 113, 1988, 237). A Rota néhány döntésében mégis úgy kezeli az ítélôképesség hiányát (meg a házassági terhek vállalására való képtelenséget) és a színlelést, mint amelyek nem zárják ki egymást. Ezzel a bíróság -- túllépve a tisztán logikai, fogalmi levezetéseken -- a pszichikai valóságról alkotott differenciáltabb képet igyekszik szem elôtt tartani, amely szerint nem mindig kell az embernek képesnek lennie elkötelezni magát a házasságra ahhoz, hogy pozitív akarati tettel ki tudja zárni azt. Választhatja valaki, hogy nem tesz valamit, aminek megtételére egyébként nem is képes. Ezért a Rota egybehangzónak (azonos jogcímen alapulónak) ismert el két olyan ítéletet, melyek egyike a házasság érvénytelenségét teljes színlelés, másika pedig az ítélôképesség hiánya címén állapította meg, de ugyanannak a ténynek (a pszichés éretlenségnek) az alapján; vö. SRR, Decr., 1987. II. 26; CANTAN, A., Un récent décret de la Rote romaine au sujet de la conformité des chefs de nullité d'incapacité et de simulation, in AnCan 30 (1987) 136. 262 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Ragni, 1984. IV. 3, nr. 4: ,,ut actus positivus voluntatis simulantis capax sit eliminandi actum humanum validi consensus matrimonialis, necesse est ut tantam in se contineat virulentiam quae palam patefaciat effectus suae actionis destructivae..., non tantum pandens abruptum convictum aut circumstantias infelices matrimonii aut facinora post nuptias verificata, quam potius manifestans absonas inclinationes animi ipsius contrahentis'' (DELLA ROCCA 185). 263 Vö. BERSINI, E' valido 29--31. 264 Vö. SRR, Decis., Coram Ewers, 1971. V. 8, nr. 2--3: SRR Dec LXIII, 388--389 (,,Procrastinatio edendae sobolis aut limitatio numeri filiorum...haud inducunt matrimonii nullitatem''). 265 Vö. BERSINI, E' valido 37. 266 Vö. pl. BERSINI, E' valido 43. 267 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Di Felice, 1953. III. 24; 1954. VII. 13; 1973. III. 10; TRAMMA, U., Considerazioni sull'esclusione del bonum fidei nella celebrazione del matrimonio, in GROCHOLEWSKI, Z.- -TRAMMA, U., In tema di dichiarazione di nullitŕ del matrimonio canonico. Relazioni tenute a Roma il 12 marzo 1987 (Studi di diritto canonico matrimoniale e processuale 5), Roma 1987, 46--47. Hasonlóképp lehet érvelni a hűség kizárásával kapcsolatban is: ha valaki a házasságot megrögzötten úgy fogja fel, hogy az nem kötelez a hűségre, ez már a hűség kizárása okának elfogadható. Természetesen a hűséggel vagy a felbonthatatlansággal kapcsolatos felfogásuk tisztázásához, a feleknek nemcsak a nyilatkozatait, hanem a magatartását is figyelembe kell venni, vö. pl. SRR, Decis., Coram Masala, 1971. X. 20: uo. 47. 268 POMPEDDA, M. F., Fede e sacramento del matrimonio. Mancanza di fede e consenso matrimoniale: aspetti giuridici, in Quaderni Studio Rotale 1 (1987) II, 47. 269 Vö. SRR, Decis., Coram Pompedda, 1970. V. 9, nr. 3: SRR Dec LXII, 476; stb. 270 Vö. pl. POMPEDDA, Fede e sacramento 50. 271 Vö. BERSINI, E' valido 47--50. 272 Vö. pl. BERSINI, E' valido 52. 273 A meghagyás nem számít feltételnek, hiszen aki meghagyást tesz, enélkül is akarja a házasságot, vö. pl. SRR, Decis., Coram Di Felice, 1984. VI. 19; DELLA ROCCA 193. 274 Vö. SRR, Decis., Coram Di Felice, 1984. VI. 19: ,,Neque sufficit magna aestimatio contrahentis quoad rem optatam, nisi haec concurrat cum certa determinatione eius voluntatis subiciendi consensum matrimonialem exsistentiae eiusdem rei desideratae vel promissioni alterius partis obligationem post nuptias adimplendi'' (DELLA ROCCA 193); vö. SRR, Decis., Coram Heard, 1958. VI. 26, nr. 2: SRR Dec L, 407. 275 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Mattioli, 1960. V. 5, nr. 3: SRR Dec LII, 255. Ilyen ígéret (jelenre vonatkozó) feltételként való kikötésével egyenértékűnek tekinti a Rota (pl. a fenti ítéletben, de másutt is, vö. SRR, Decis., Coram Di Felice, 1984. VI. 19; DELLA ROCCA 193), ha valaki a másik fél akaratától függô jövôbeli eseményt szab feltételül (condicio potestativa). Tehát ilyenkor is jelenre vonatkozónak számít a feltétel. 276 Vö. pl. PIŃERO CARRION I, 254. 277 NAVARRETE, U., Responsa Pontificiae Commissionis Codici Iuris Canonici authentice interpretando. I, in Per 77 (1988) 497--510. 278 Az ilyen bajnak erkölcsi bizonyossággal várhatónak, tehát nem csupán esetleg bekövetkezônek kell lennie; vö. BERSINI, E' valido 56. 279 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Masala, 1983. IV. 12; DELLA ROCCA 175. 280 BERSINI, E' valido 66. 281 Uo. 59. 282 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Masala, 1983. IV. 12; DELLA ROCCA 175. 283 A tiszteleti félelem és a közönséges súlyos félelem egyszerre is jelen lehet az emberben, mint a Rota egyes ítéletei megállapítják, vö. pl. SRR, Decis., Coram Brennan, 1960. VII. 23: SRR Dec LII, 425. 284 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Ferraro, 1983. VII. 2: ,,Neque dein metu reverentiali afficitur subditus, qui metuit damnum omnino grave: ex. gr., expulsionem; exheredationem, etc., quoniam damna id genus timorem excitant simpliciter gravem'' (DELLA ROCCA 130). 285 Ilyen ,,belsô kényszer'' esetén az érvénytelenséget a kellô ítélôképesség hiánya címén szokás kimondani; vö. WEGAN, Ehescheidung 98--102. 286 Vö. LÜDICKE, Eherecht 106. 287 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Grazioli, 1938. VI. 30: SRR Dec XXX, 381; Coram Pecorari, 1938. XI. 30: uo. 648; Coram Masala, 1983. IV. 12: ,,Solidata jurisprudentia...animadvertit nullitatis matrimonii capita simulationis nempe totalis quae nuncupatur, et metus, de eodem subiecto cumulative nequi agitari, cum inter se confligant'' (DELLA ROCCA 174). 288 Magyarul ld. BÁNK J., A kényszerházasság, Budapest 1945. 289 BERSINI 113. 290 BERSINI 114. 291 Vö. HEIMERL--PREE 215. 292 A kánoni formát elôíró jogszabályok történetéhez lásd pl. KÉRÉSZY Z., A ,,Ne temere'' decretum, tekintettel a jogtörténeti elôzményekre, Bp. 1909; SIPOS--GÁLOS 469--518. 293 Vö. VICENTE CANTIN, L., La forma canónica de los matrimonios mixtos. Comentario a la respuesta de 9 de abril de 1979 de la Comisión Pontificia de Interpretes, in RevEspDerCan 36 (1980) 117- -145. 294 MOSIEK, Eherecht 255; LÜDICKE, Eherecht 116; stb. 295 ZAPP, Ehercht 183. 296 HEIMERL--PREE 235. 297 HEIMERL--PREE 235--236. 298 SEBOTT, Eherecht 142; HEIMERL--PREE 236. 299 Noha a CIC csak a helyi ordinárius és plébános delegálási hatalmáról beszél, a 137. k. 1. § analógiájára (mely kimondja, hogy a rendes végrehajtói hatalom megbízottnak továbbadható) ugyanilyen delegáló hatalmat tulajdoníthatunk a személyi ordináriusnak és plébánosnak is; vö. PRADER, Eherecht 121; HEIMERL- -PREE 237. 300 AZNAR, Derecho Matrimonial 410. 301 Vö. ZAPP, Eherecht 185; BERSINI 125; stb. 302 PRADER, Eherecht 122; BERSINI 125--126; AZNAR, Derecho Matrimonial 409--412; HEIMERL--PREE 238. 303 PIŃERO CARRION II, 235--236; vö. ZAPP, Eherecht 185. 304 HEIMERL--PREE 240. 305 Vö. LÜDICKE, Eherecht 123. 306 Lásd pl. SIPOS--GÁLOS 502--508. 307 SIPOS--GÁLOS 503. 308 LÜDICKE, Eherecht 126. 309 Vö. pl. KOHLMANN F.--WINKLER L., Jogi ismeretek, [Nyíregyháza 1975], 98. 310 BERSINI 133. 311 HEIMERL--PREE 243. 312 LÜDICKE, Eherecht 126. 313 Vö. SEBOTT, Eherecht 156. 314 Tehát nem abban a vonatkozásban, hogy mely plébánia területén kerül rá sor (az ugyanis, összefüggésben az esketô személyével, az érvényességet is érintheti). Az itt következô elôírások inkább a liturgikus szertartás közvetlen színhelyére vonatkoznak. Vö. ZAPP, Eherecht 191. A szertartás végzésének idejére nézve már nincsenek tilalmak, vagyis az egyházi évnek olyan szakaszai (zárt idô), mikor az esketés tilos. 315 A katolikus félnek adott esetben több saját plébániája is lehet, pl. lakóhely és pótlakóhely címén. Ilyenkor értelemszerűen azon a saját plébánián kell a házasságot anyakönyvezni, ahol a szabad állapotot vizsgálták. 316 Vö. ERDÔ, P., I matrimoni misti nella loro evoluzione storica, in I matrimoni misti (StudGiur 47), Cittŕ del Vaticano 1998. 11--22. 317 Vö. Código EUNSA 685. 318 Vö. ZAPP, Eherecht 202. 319 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC 1137/1. 320 Vö. ZAPP, Eherecht 214; HEIMERL--PREE 257. 321 Vö. BERSINI 167. 322 Az ide vonatkozó korábbi jogszabályokhoz lásd BÁNK J., Törvényesítés a kánonjogban, Bp. 1944. 323 Vö. ET 784--785. 324 Ilyen irányú, nagy visszhangot kiváltó publikáció volt pl. POSPISHIL, V. J., Divorce and Remarriage. Towards a new catholic Teaching, New York 1967; vö. HUIZING, P., Indissolubilitŕ del matrimonio e ordinamento ecclesiastico, in Concilium 4 (1968) nr. 8, 61--74. 325 Pl. GARCIA MARTINEZ, G., Indisolubilidad del matrimonio rato y consumado, Madrid 1963, 45--50; ADNES, P., Le Marriage, Tournai 1963, 161--162; vö. MOLINSKI, W., Ehe, in Sacramentum mundi. Theologisches Lexikon für die Praxis, I, Freiburg--Basel--Wien 1968, 978: ,,Aussage der Kirche''; UA., Theologie der Ehe in der Geschichte, Aschaffenburg 1976; RATZINGER, J., Zur Frage nach der Unauflöslichkeit der Ehe, in Ehe und Ehescheidung, München 1970, 52. A kérdés állásának mértékadó összefoglalása: NAVARRETE, U., Indissolubilitas matrimonii rati et consummati. Opiniones recentiores et observationes, in Per 58 (1969) 415--489 (= Problemata 355--407); UA, De vinculo matrimonii in theologia et iure canonico, in Problemata 411--452; MOSTAZA, A., La indisolubilidad del matrimonio desde la époqua postridentina. Del siglo XVI hasta el Vaticano II, in El vínculo matrimonial. Divorcio o indisolubilidad?, dir. GARCIA BARBERENA, T. (BAC 395), Madrid 1978, 305--370. 326 Az eljárás részleteihez lásd MARCHETTA, B., Scioglimento del matrimonio canonico per inconsumazione, Padova 1981; UA., Il processo ,,super matrimonio rato et non consummato'' nel nuovo Codice di diritto canonico, in GROCHOLEWSKI, Z.--CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (StudGiur 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 407--430; MELLI, R., Breve commentarium ad litteras circulares ,,De processu super matrimonio rato et non consummato'' missas a Congregatione pro Sacramentis die 20 decembris 1986, in MonEccl 112 (1987) 430--434. 327 Az elhálás kritériumai a Szentszék gyakorlata szerint: az erectio, a penetratio és az eiaculatio in vagina. Vö. SC Off, Resp., 1941. III. 1: ,,sufficit ut vir aliquo saltem modo etsi imperfecte, vaginam penetret atque immediate in ea seminationem saltem partialem, naturali modo peragat'' (DELLA ROCCA 151, nr. 160); SRR, Decis., Coram Di Felice, 1983. X. 31, nr. 3--4: ,,Si partes imperfectam penetrationem ac partialem seminationem suis declarationibus omnino non excludant neque inconsummatio matrimonii argumentis firmis fulciatur, praesumptio pro consummatione iure statuta vim obtinet'' (uo.). Az elhálás megvalósulásához szükséges az is, hogy ez a házastársi cselekedet emberi módon menjen végbe (1061. k. 1. §). 328 Lehetôség szerint az illetékes plébánostól kell a bíróságnak igazolást kérnie a felek és a tanúk szavahihetôségérôl és tisztességérôl; SC Sacr, Litt. circ., Congregatio pro Sacramentis, 1986. XII. 20, nr. 8: MonEccl 112 (1987) 425. 329 A botrány veszélyén kívül a püspöknek szavazatában azt is jeleznie kell, ha esetleg más kár származhatna a pápai felmentés megadásából. Ha ilyen veszélyek nem állnak fenn, ezt kell szavazatában kijelentenie. Vö. SC Sacr, Litt. circ., Congregatio pro Sacramentis, 1986. XII. 20, nr. 23 c: MonEccl 112 (1987) 427. 330 SC Sacr, Litt. circ., Congregatio pro Sacramentis, 1986. XII. 20, nr. 24--25: MonEccl 112 (1987) 427. 331 LÜDICKE, Eherecht 160. 332 NAVARRETE, U., Schema iuris recogniti ,,De matrimonio''. Textus et observationes, in Per 63 (1974) 651; SEBOTT, Eherecht 205. 333 Vö. GORDON, I., De processu ad obtinendam dissolutionem matrimonii non sacramentalis in favorem fidei, in Per 79 (1990) 511--564. 334 Vö. pl. Código EUNSA 695--696; BERSINI 182; NAVARRETE, U., Commentarium decreti Signaturae Apostolicae de recta applicatione canonum 1150 et 1608, § 4, in Per 85 (1996) 368--370. 335 DUPONT, J., Mariage et divorce dans l'évangile, Bruxelles 1959. 336 Ilyen utalás található pl. Nagy Szent Baszileiosz kánoni leveleiben (c. 9): JOANNOU, P. P., Discipline générale antique [IVe--Ve]. II. Les canons des Pčres Grecs (Pontificia Commissione per la redazione del Codice di Diritto Canonico Orientale, Fonti, Fasc. IX), Roma 1963, 108--109; magyarul: VANYÓ L. (szerk.), A kappadókiai atyák (Ókeresztény Írók 6/1), Bp. 1983, 264--265 (ford. Erdô P.). 337 HÖRMANN, K., Ehebruch, in UA. (Hrsg.), Lexikon der christlichen Moral, Wien 1976, 275. 338 BERSINI 191. 339 Vö. pl. GERINGER, K. T., Die Konvalidation der Ehe, in LISTL, J.-- MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 809; HEIMERL--PREE 273. Az érvényesítés és a gyökeres orvoslás tekintetében hazai egyházi bíróságaink egyértelműen a fenti gyakorlatot követik. 340 Vö. Código EUNSA 702. 6. RÉSZ: BÜNTETÔJOG 1 Vö. pl. PLACK, A., Plädoyer für die Abschaffung des Strafrechts, München 1974. 2 HIEROLD, A. E., Vom Sinn und Zweck kirchlicher Strafe, in GABRIELS, A.--REINHARDT, H. J. F. (Hrsg.), Ministerium iustitiae. Festschrift für Heribert Heinemann zur Vollendung des 60. Lebensjahres, Essen 1985, 331. 3 Vö. pl. NIGRO, F., Le sanzioni nella Chiesa come tutela della comunione ecclesiale, in La nuova legislazione 463--464. 4 Az egyház büntetôi joga elleni kritikákhoz lásd pl. HIEROLD, Vom Sinn 332--333. 5 Vö. pl. FINKEY F., A magyar büntetôjog tankönyve, Bp. 1905, 17-- 54. 6 A latin és a keleti bűntetôjog sajátosságainak összehasonlításához vö. GREEN, T., Penal Law in the Code of Canon Law and in the Code of Canons of the Eastern Churches: Some Comparative Reflections, in StudCan 28 (1994) 407--451. 7 Vö. De PAOLIS, V., De sanctionibus in Ecclesia. Adnotationes in Codicem: Liber VI, Romae 1986, 46. 8 Vö. PINTO, P. V. (a cura di), Commento al Codice dei Canoni delle Chiese Orientali, Cittŕ del Vaticano 2001, 1104, 1113--1114. 9 ET 65 (Az Egyházi Törvénykönyv elôszavában szereplô rövidebb megfogalmazás). Az irányelv eredeti szövegében: ,,Quod ad poenas latae sententiae attinet, etsi a non paucis earum abolitio proposita sit, mens est ut illae ad paucos omnino casus reducantur, imo ad paucissima eaque gravissima delicta'' (Comm 1, 1969, 85). A szövegtervezet késôbbi vitái során a bizottság tanácsadói egyhangúlag hangsúlyozták, hogy az önmagától beálló büntetéseket az egyházban nem lehet teljesen megszüntetni, mivel ezek jelentik az egyetlen olyan eszközt, melyet a lelkek javának védelmére alkalmazni lehet, mikor azt bizonyos rejtett bűncselekmények miatt veszély fenyegeti (Comm 8, 1976, 171). 10 PIŃERO CARRIÓN, J. M., La ley de la Iglesia. Instituciones Canónicas, II, Madrid 1986, 353. 11 Ebben a kánonban valójában két különbözô önmagától beálló büntetés is található egy felfüggesztés a szent rend gyakorlásától és egy- egy évre szóló eltiltás az egyházi rend kiszolgáltatásától. Az elôbbi cenzúra -- mert a CIC a felfüggesztésrôl csak mint cenzúráról beszél, ellentétben az 1917-es CIC-el melyben ez lehetett megtorló büntetés is --, az utóbbi viszont jóvátevô büntetés. Vö. Código EUNSA 829. 12 Ezt a büntetést már a SC Fid 1973. III. 23-i nyilatkozata (AAS 65, 1973, 678) is tartalmazta, ám mivel a CIC-be nem nyert felvételt, a 6. k. 1. § 1. száma értelmében hatályát vesztette. Ezért volt szükség az újbóli kibocsátásra, hiszen az ilyen visszaélések elleni fokozott védekezés továbbra is szükséges. 13 Noha az 1316. k. szövege (,,in eadem civitate'') az egyazon városban érvényes büntetô törvények egységességére is vonatkoztatható, a kánon szövegének története valószínűsíti, hogy itt inkább az ugyanabban az országban lévô különbözô egyházmegyék egységes törvényhozását kívánja szorgalmazni a jogszabály (Comm 8, 1976, 171: ,,ne nimia sint [!] legum poenalium diversitas inter dioeceses eiusdem civitatis, ideoque proponunt ut solae Conferentiae Episcoporum potestatem habeant constituendi poenales leges''). Jóllehet az a javaslat, mely csak a püspöki konferenciáknak engedte volna meg a büntetô törvények kiadását, nem nyert elfogadást, nehogy a megyéspüspökök hatalma csorbát szenvedjen (uo.), a törvénykönyv szövegébe felvették azt a buzdítást, hogy egy adott országon vagy vidéken belül törekedjenek a büntetô törvények egyformaságára (uo. 172). 14 Vö. Código 1917 BAC 821; SIPOS, S., Enchiridion iuris canonici, [6]Romae 1954, 819. 15 A Codex VI. könyvében található büntetendô cselekményeken túlmenôen a törvényhozó más normák áthágásához is kapcsolhat büntetéseket. Ilyenre példa II. János Pál, Const. Ap., Universi dominici gregis, 1996. II. 22. nr. 55, 58: AAS 88 (1996) 305--343, amely a pápaválasztás rendjének megsértéséhez fűz büntetést. 16 Vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 41. 17 Pl. DE PAOLIS, De sanctionibus 59; Código EUNSA 797. 18 Vö. PIŃERO CARRION II, 360. 19 Vö. PIŃERO CARRION II, 360--361; CONTE A CORONATA, M., Institutiones iuris canonici, IV, [4]Torino 1956, 10--11, nr. 1642. 20 Vö. ET 99; CORONATA IV, 41, nr. 1666; Código BAC 26. 21 Vö. COCCOPALMERIO, F., La normativa penale della Chiesa, in CAPPELLINI, E. (ed.), La normativa del nuovo Codice, Brescia 1983, 317--318. 22 Az egyetemes szabállyal rendelt mentô körülmény, úgy tűnik, vonatkozhat az egyetemes törvényben rendelt büntetésektôl való mentességre is. Vö. GREEN, T. J., in BELA, J. P.--CORIDEN, J. A.-- GREEN, T. J. (ed.), New Commentary on the Code of Canon Law, New York--Mahwah 2000, 1546. Ha az 1327. kánon megfogalmazását úgy értékeljük, hogy az az egyetemes törvényhozó részérôl adott külön felhatalmazást tartalmaz az alacsonyabb rangú törvényhozók számára, akkor az ilyen új mentô körülményt tartalmazó és az egyetemes jog szerinti büntetendô cselekményekre is vonatkozó részleges törvény nem ellenkezik a magasabb joggal (vö. 135. k. 2. '). 23 FINKEY 506. 24 Vö. MARZOA, in ComEx 316--324. 25 Vö. Código BAC 636. 26 BÁNK J., Kánoni jog, II, Bp. 1963, 726. Noha egyes fordítások az 1325. k. felsorolását (,,Ignorantia crassa vel supina vel affectata'') a tudatlanság különbözô fajtáinak elkülönítésére más és más módon használják -- pl. úgy, hogy a vaskos tudatlanság lenne a közös fogalom, melynek alfajai lennének a hanyag és a szándékos tudatlanság (Codex Iuris Canonici. Codex des kanonischen Rechtes. Lateinisch-deutsche Ausgabe, Kevelaer 1984, 581), vagy megtartva a latin szöveg hármas tagolását, mintha három különféle típusú tudatlanságról volna szó --, a hagyományos kánonjogi terminológia szerint a vaskos vagy hanyag tudatlanság egyazon dolgot jelentette. A dolog lényegét illetôen itt amúgy is csak kétféle tudatlanság lehet, melyért felelôs az érintett, s amely így nem csökkenti a beszámíthatóságot: az olyan tudatlanság, amelyért valaki súlyos gondatlanság miatt felelôs, és az olyan tudatlanság, melyért szándékosság miatt felelôs az érintett. 27 Egyes szerzôk feltételezni látszanak, hogy ez a súlyosbító körülmény a mai jogban is -- az 1917-es CIC 2208. k. 1. § értelmében vett jogi visszaeséshez hasonlóan -- csak arra az esetre vonatkozik, amikor valaki ugyanazt a büntetendô cselekményt ismétli meg vagy folytatja. Különben aligha lehetne szó makacsságról; vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 62--63; PINTO, P. V. (a cura di), Commento al Codice di diritto canonico (Studia Urbaniana 21), Roma 1985, 767. 28 Vö. Código EUNSA 801. 29 Vö. Código BAC 642; Código EUNSA 803. 30 Vö. Código BAC 642. 31 Vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 66. 32 Vö. pl. MAY, G., Bann. IV. Alte Kirche und Mittelalter, in Theologische Realenzyklopädie V, Berlin--New York 1986, 170--182; ZAPP, H., Bann. B. Kanonistisch in Lexikon des Mittelalters, I, München--Zürich 1980, 1416--1417. 33 Vö. pl. BÁNK, Kánoni jog II, 765; GOMMENGINGER, A., Bedeutet die Exkommunikation Verlust der Kirchengliedschaft? Eine dogmatisch -- kanonistische Untersuchung, in Zeitschrift für katholische Theologie 73 (1951) 1--71. 34 Appartenance ŕ l'Église, communion ecclésiale et excommunication. Réflexions d'un canoniste, in Nouvelle revue théologique 110 (1988) 821; BORRAS, A., L'excommunication dans le nouveau code de droit canonique. Essai de définition, Paris 1987, 200--209; 307-- 322. 35 Vö. MÖRSDORF, K., Zum Problem der Excommunication. Bemerkungen zum Schema Documenti quo disciplina sanctionum seu poenarum in Ecclesia Latina denuo ordinatur, in AKK 143 (1974) 64--68; DE PAOLIS, V., Communio et excommunicatio, in Per 70 (1981) 271--302; UA., De sanctionibus 72; BORRAS, Appartenance 821; PIŃERO CARRION II, 372; stb. 36 A CIC kiadása után jelent meg GEROSA, L., La scomunica č una pena? Saggio per una fondazione teologica del diritto penale canonico (Studia Friburgensia, Nouvelle Série 64, Sectio canonica 4), Fribourg/Suisse 1984. A szerzô a kiközösítés büntetés jellegét radikálisan tagadja. Ennek során nyilvánvalóan teológiai, másrészt pedig általános büntetôjog-elméleti elvekbôl indul ki, viszont sok helyütt megfeledkezni látszik a kánoni jog sajátos valóságáról. Mikor a kiközösítés büntetés voltát kutatja, a szerzô a büntetésnek olyan fogalmával dolgozik, mely egyáltalán nem azonos azzal, amit a kánonjogban büntetésnek nevezünk. Ezért cáfolja meggyôzôen pl. Francesco Coccopalmerio (Chiesa e diritto penale: antinomia o conciliabilitŕ? A proposito di un libro recente, in La Scuola Cattolica 114, 1986, 494--502) Gerosa egész elméletét, visszautasítva azt az elképzelést, hogy a kiközösítés a kánonjogban pusztán valamilyen egyházi tekintély elleni radikális magatartás (az egyházzal való teljes közösség elvesztésével kapcsolatos) természetes következménye, s nem pedig sajátos javaknak az egyházi hatóság által való gyógyító célú megvonása lenne. 37 Vö. pl. OCHOA, X., Index verborum ac locutionum Codicis Iuris Canonici, Romae 1983, 256--257; ERDÔ, P., Ministerium, munus et officium in Codice Iuris Canonici, in Per 78 (1989). 38 Vö. JOMBART, É., Interdit, in DDC V, 1464--1475. 39 Egyes szerzôk ebbôl -- úgy tűnik, joggal -- arra következtetnek, hogy a mai egyházjogban a felfüggesztés csak cenzúra lehet, vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 76. Vannak azonban, akik a jóvátevô büntetésként rendelt (meghatározott idôre szóló!) részleges eltiltást továbbra is (valószínűleg a régi szóhasználat egyszerű átvételével) felfüggesztésnek nevezik, vö. GREEN, in New Commentary 1551--1552. 40 De civitate Dei 21, 13. 41 Vö. GREEN, New Commentary, 1553. 42 Vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 80. 43 Egyesek szerint e két típus felsorolása a Codexben nem taxatív, vö. Código BAC 651. Nem látszik azonban indokoltnak, hogy egyéb intézkedések ilyen jellegét kutassuk. A ,,büntetô óvintézkedés'' minôsítés jogkövetkezményei ugyanis aligha jelentôsek és egyértelműen tisztázottak. 44 Vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 84. 45 Vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 89. 46 Vö. PINTO, P. V. (a cura di), Commento al Codice di Diritto Canonico, Cittŕ del Vaticano 22001 [Commento[2]] 795. 47 Vö. Código EUNSA 812. 48 A magyarázók és fordítók döntô többsége egyetérteni látszik abban, hogy a ,,providere curet'' kifejezés semmiképpen sem jelentheti, hogy az ordinárius a teljes ellátásra lenne köteles. Egyesek szerint a kánon jelentése, hogy az ordináriusnak meg kell tennie ami módjában áll, hogy az illetô elkerülje az igazi nyomorúság állapotát, vagyis ,,hogy ne legyen kénytelen koldulni'' (Commento[2] 797). Mások szerint a kánon csupán ajánlja, hogy a helyi ordinárius lehetôségei szerint igyekezzék ,,segíteni'' (Código BAC 657; vö. PARALIEU, R., Guide pratique du Code de Droit Canonique. Notes pastorales, Bourges 1985, 391: ,,secours''; RUF 353: ,,Abhilfe''). Ismét mások a ,,curet'' buzdító jellegét hangsúlyozzák, szemben az 1350. k. 1. §-ának valódi jogi kötelezettségével (GREEN, in New Commentary 1564). 49 Vö. pl. Código EUNSA 813; Código BAC 657--658. 50 Vö. pl. Código BAC 659; Código EUNSA 815. 51 A büntetô törvények alól felmentést többnyire még a megyéspüspök sem adhat (87. k. 1. §). 52 Vö. BRIDE, A., Censures (peines), in DDC III, 206. 53 Vö. PIŃERO CARRION II, 393; Código EUNSA 817. 54 Código EUNSA 817. 55 Código BAC 661. 56 Vö. Código EUNSA 816; Commento[2] 801; ET 918. 57 Büntetés elengedése belsô fórumon gyónáson kívül is lehetséges bizonyos esetekben. Ennek elvégzésére különleges illetékességgel rendelkezik az Apostoli Penitenciária (vö. Const. Ap., Pastor bonus, 1988. VI. 28, art. 118: AAS 80, 1988, 890). A büntetésnek szentségi gyónásban való elengedése nem tévesztendô össze a bűnök alóli feloldozással. A szentségek felvételét akadályozó büntetések elengedése a bűnök feloldozásának logikai elôfeltétele. 58 Vö. Código BAC 302. 59 Vö. pl. DE PAOLIS, De sanctionibus 106. 60 MARZOA, A., Los delitos y las penas canónicas, in AAVV., Manual de Derecho Canónico, Pamplona 1988, 712. 61 Vö. Código BAC 133. 62 Vö. pl. MARZOA, Los delitos 713; GREEN, in New Commentary 1572. 63 Pl. MARZOA, Los delitos 713. 64 Vö. DE PAOLIS, De sanctionibus 108. 65 Vö. DAUVILLIER, J., Les temps apostoliques, 1er sičcle (HDIEO II), Paris 1970, 585--586. 66 Vö. Código EUNSA 822-823. 67 STRIGL, R. A., Die einzelmen Straftaten, in LISTL, J.--MÜLLER, H.- -SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 944, 12. jegyz. 68 Vö. ET 776--777. 69 Vö. Código BAC 666. 70 GREEN, in The Code 921 (,,It would probably be relevant only in ecumenical marriages''). 71 CORONATA IV, 330, nr. 1882. 72 Vö. uo. (különbözô szerzôk véleményének ismertetésével). 73 BÁNK II, 808; CORONATA IV, 347--348, nr. 1903; stb. 74 Az eredetiben szereplô concio szót összejövetel értelmében fordítják: ET 927; Codex des kanonischen Rechtes. Lateinisch- deutsche Ausgabe, Kevelaer 1984, 603 (,,Versammlung''); Código BAC 667 (,,reunión''); The Code of Canon Law in English translation, London--Sydney 1983, 243 (,,assembly''); Code de droit canonique. Texte officiel et traduction française, Paris 1984, 238 (,,assemblée''). Mások ,,beszéd'', ,,szónoklat'' jelentést tulajdonítanak neki, pl. PIŃERO CARRION II, 406; Commento[2] 811. 75 Vö. pl. PIŃERO CARRION II, 406. A káromkodás fogalmáról a régi irodalom kiterjedt kazuisztikát dolgozott ki. 76 Vö. pl. BÁNK II, 821. 77 Vö. PIŃERO CARRION II, 408. 78 Vö. Código BAC 669. 79 Vö. MARZOA, A., in Comentario exegetico al Código de Derecho Canónico, dir. MARZOA, A.--MIRAS, J.--RODRÍGUEZ-OCAŃA, R., IV. Pamplona 1996, 504--508. 80 Vö. PIŃERO CARRION II, 411. 81 Vö. Inconciliabilitŕ tra fede cristiana e massoneria, in Osservatore Romano 1985. II. 23, 1. 82 Vö. pl. TOCANEL, P., Adnotationes, in Apol 54 (1981) 30--38. 83 Vö. MARZOA, in ComEx IV/1, 512--517. 84 Az 1375. k. eredeti szövegében múlt idejű forma áll (,,exercuit''). Egyes fordítások, pl. Codex des kanonischen Rechtes 607 (,,ausübt''); ET 931, jelen idejű alakot használnak, mely ugyan az összefüggésben nem zárja ki, hogy a megfélemlítés a hatalom vagy a szolgálat gyakorlása után történjék, mégsem hangsúlyozza elég világosan, hogy ezek az utólagos megfélemlítési esetek is ezt a bűncselekményt valósítják meg. Pedig kétségkívül ez a helyzet, vö. PIŃERO CARRION II, 412; Código BAC 670--671; Código EUNSA 826; Commento[2] 815. 85 Commento[2] 815. 86 Vö. Código BAC 598; Código EUNSA 747--748; MARTIN DE AGAR, J. T., Bienes temporales y misión de la Iglesia, in AAVV., Manual de Derecho Canónico, Pamplona 1988, 656; stb. 87 Commento[2] 815. 88 New Commentary 1584. 89 PIŃERO CARRION II, 413. 90 Código EUNSA 827. 91 Vö. pl. PREE, H., Österreichisches Staatskirchenrecht (Springers Kurzlehrbücher der Rechtswissenschaft), Wien--New York 1984, 97. 92 Kiadta pl. BERARDI, E., De sollicitatione et absolutione complicis, Faventiae 1897, nr. 483. 93 Vö. pl. CORONATA IV, 535, nr. 2081; újabban pedig Commento[2] 816- -817. 94 A simónia elnevezés Simon mágus nevébôl ered, aki az ApCsel 8,18 szerint pénzt ajánlott fel az apostoloknak a Szentlélek kézrátétellel való közvetítésének hatalmáért. 95 Código EUNSA 828. 96 Vö. Codex Iuris Canonici auctoritati Ioannis Pauli PP. II promulgatus, fontium annotatione et indice analytico-alphabetico auctus, Cittŕ del Vaticano 1989, 380. 97 Helyesen fogalmaz Hugo Schwendenwein, aki ezzel a bűncselekménnyel kapcsolatban a ,,simonistische Feier von Sakramenten'' kifejezést használja (SCHWENDENWEIN, H., Das neue Kirchenrecht. Gesamtdarstellung, Graz--Wien--Köln 1983, 467). 98 Vö. Código EUNSA 828. 99 Vö. PIŃERO CARRION II, 416. 100 Vö. Código EUNSA 829. 101 Vö. ET 700--701; ZALBA, M., Num Ecclesia habeat potestatem invalidandi ritum sacramentalem Ordinis ab episcopis exclusis peractum, in Per 77 (1988) 425--458; 102 PIŃERO CARRION II, 417; DE PAOLIS, De sanctionibus 117; Código EUNSA 829; GREEN, in New Commentary 1592. 103 Vö. pl. SIPOS, Enchiridion 868. 104 Vö. Código EUNSA 829. 105 Vö. Código BAC 675; Código EUNSA 830. 106 Vö. HOLLWECK, J., Die kirchlichen Strafgesetze, Mainz 1899, 344. 107 Vö. pl. GREEN, in New Commentary 1592. 108 Vö. pl. CORONATA IV, 621, nr. 2145 (az ezzel a bűncselekménnyel kapcsolatos kazuisztikához lásd uo. 604--623, nr. 2129--2146); Commento[2] 821--822. 109 CORONATA IV, 611, nr. 2134. 110 Vö. BÁNK II, 847; WERNZ, F. X.--VIDAL, P., Ius canonicum, VII, Romae 1951, 598, nr. 502; stb. 111 Vö. pl. WERNZ--VIDAL VII, 598, nr. 502; CORONATA IV, 607, nr. 2130. 112 Vö. MONTINI, G. P., La tutela penale del sacramento della penitenza. I delitti nella celebrazione del sacramento (Cann. 1378; 1387; 1388), in AAVV., Le sanzioni nella Chiesa, Milano 1997, 213--235. 113 Vö. CORONATA IV, 679, nr. 2222; JONE, H., Gesetzbuch des kanonischen Rechtes. Erklärung der Kanones, III, Paderborn 1940, 543; SIPOS, Enchiridion 143. Egyesek külön is hangsúlyozták, hogy ez a hatalom lehet sem rendinek, sem szoros értelemben joghatóságinak nem minôsülô vezetôi vagy házi hatalom is, pl. a szerzetes fônöknôk esetében, vö. pl. MÖRSDORF, K., Lehrbuch des Kirchenrechts auf Grund des Codex Iuris Canonici, III, [11]München- -Paderborn--Wien 1979, 478. 114 CORONATA IV, 679, nr. 2222; vö. JONE III, 543; MÖRSDORF, Lehrbuch III, 478. 115 WERNS--VIDAL VII, 586, nr. 496. 116 Código EUNSA 832; Código BAC 677. 117 STRIGL, Die einzelnen Straftaten 947; Commento[2 ]823--824. 118 Vö. ET 272--273; Commento[2] 825. 119 Vö. ET 714--715, 938--939; Commento[2] 826. 120 Ez a felmentés bizonyos esetekben magánál a jognál fogva történik, vö. 692. k., 688. k. 2. §; ET 520--521. 121 ET 901; Código EUNSA 805. 122 CORONATA IV, 512, nr. 2054; SIPOS, Enchiridion 803; Código EUNSA 834. 123 Vö. pl. PROVOST, J., Offenses against the Sixth Commandment: Toward a Canonical Analysis of Canon 1395, in Jurist 55 (1995) 632- -663. 124 Vö. Código BAC 681; Commento[2] 827; GREEN, in New Commentary 1600. 125 Vö. Código EUNSA 835. A bűncselekmény tényállást a kánon szövegével ellentétben az általános klerikusi és szerzetesi helybenlakásra is alkalmazni látszik viszont PIŃERO CARRION II, 425. 126 Código BAC 681; Commento[2] 827--828. 127 Pl. az Elvirai Zsinatnak tulajdonított 63. és 68. kánonban, valamint az Ankürai Zsinat 21. kánonjában; magyarul: ERDÔ P., Az ókeresztény kor egyházfegyelme (az elsô négy században) [Ókeresztény Írók V], Bp. 1983, 261. 262. 278. 128 Pl. Wormsi Burchard Decretumának XIX. könyvében, az ún. Corrector sive Medicus-ban (kiad. pl.: WASSERSCHLEBEN, F. W. H., Die Bußordnungen der abendländischen Kirche, Halle 1851 [uny. Graz 1958], 659--663, c. 151. 152. 162. 168. 169). 129 Vö. HONINGS, B., L'aborto nei libri penitenziali irlandesi. Convergenza morale e divergenze pastorali, in Apol 48 (1975) 501-- 523. 130 ,,Mulier si occiderit filium in utero ante XL dies...'' (Poenitentiale Merseburgense c. 164: kiad.: SCHMITZ, H. J., Die Bußbücher und die Bußdisziplin der Kirche, II, Düsseldorf 1898 [uny. Graz 1958], 368). 131 Vö. Código EUNSA 835; Código BAC 682; Commento 822; PIŃERO CARRION II, 426. A szerzôk túlnyomó többségének véleménye szerint közvetlenül akartnak kell lennie az abortusznak ahhoz, hogy bűncselekmény legyen. Az ilyen abortusz elítéléséhez lásd SC Off, Resp., 1884. V. 31: AAS 17 (1884) 556; Resp., 1889. VIII. 19: AAS 22 (1889/1890) 748; 1917-es CIC 2350. k. 1. §; SC Fid, Decl., 1974. XI. 18: AAS 66 (1974) 730--747. Az azonban ezek szerint az okmányok szerint nem szünteti meg a közvetlenül a magzat elhajtására, megölésére irányuló cselekmény büntetendô voltát, hogy azt valaki egy általa jónak tartott célból teszi. A jó cél ilyenkor sem szentesíti a bűnös eszközt; vö. még pl. Magyar Püspöki Kar, Körlevél, 1956. IX. 12: kiad. Amit Isten egybe kötött, Budapest 1986, 76. 132 Vö. pl. Código EUNSA 835. Egyébként ez magából a kánon szövegébôl is nyilvánvaló, hisz ott idôbeli megszorítás nincs, s a törvényeket a szavak sajátos jelentése szerint kell érteni (17. k.; ET 102). Már a CIC elôtti kommentárok is hangsúlyozták, hogy a büntetés a fogamzás pillanatától értendô; vö. CAPPELLO, F. M., Tractatus canonico-moralis de Censuris iuxta Codicem Iuris Canonici, [3]Torino--Roma 1933, 334, nr. 384. 133 DI MATTIA, G., L'aborto: aspetti medico-legali e punibilitŕ in diritto canonico, in Apol 61 (1988) 771--775. 134 SANCHIS, in ComEx IV/1, 595--598. 135 Los delitos 678. 7. RÉSZ: ELJÁRÁSJOG 1 Il ,,De processibus'' secondo il nuovo Codice, in AAVV., La nuova legislazione canonica. Corso sul Nuovo Codice di Diritto Canonico, 14--25 febbraio 1983 (Studia Urbaniana 19), Roma 1983, 371--372. 2 A vita lehet magánszemélyek között, pl. akkor ha a házastársak egyike óhajtja, másika ellenzi a különválást. De sor kerülhet rá valaki jogának érvényesítése érdekében úgy is, hogy a ,,másik vitatkozó fél'' szerepét egy jogvélelem védelmében maga az egyházi hatóság tölti be. 3 MÖRSDORF, K., Die Rechtssprache des Codex Iuris Canonici, Paderborn 1937 (uny. 1967), 292. 4 Vö. pl. LÜDICKE, K., in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1400/3; PIŃERO CARRION, J. M., La ley de la Iglesia. Instituciones Canónicas, II, Madrid 1986, 440. 5 Pl. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1400/3. 6 OCHOA, J., I processi canonici in generale, in Apol 57 (1984) 201. 7 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1401/2. A szerzô az egyházi jogszabályba külön nem iktatott természetjogi normák megsértése kapcsán is joggal lehetségesnek tartja a büntetôeljárást (vö. 1399. k.). Sôt a bűn címén (ratione peccati) fennálló egyházi bírósági illetékességet is, mivel az csak a büntetéssel kapcsolatos, az egyházi törvények megsértése alapján való illetékesség egyik esetének tekinti. 8 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1401/1. 9 BÁNK J., Kánoni jog, II, Bp. 1963, 426. 10 Vö. Código BAC 687; PIŃERO CARRION II, 440. 11 Vö. OCHOA, Il ,,De processibus'' 376; ERDÔ P., Újítások az egyházi perjogban, Bp. 1985, 13; PIŃERO CARRION II, 540. 12 Münsterischer Kommentar zum CIC (9. Erg., Dezember 1988) 1400/2. 13 Il ,,De processibus'' 375--376. 14 PINTO, P. V. (a cura di), Commento al Codice di diritto canonico (Studia Urbaniana 21), Roma 1985, 827. 15 Vö. VERAJA, F., Commento ala nuova legislazione per le cause dei Santi, Roma 1983; GUTIEREZ, J. L., Le cause di beatificazione canonizzazione, in AAVV., I giudizi nella Chiesa. Processi e procedure speciali, Milano 1999, 272--273. 16 Código EUNSA 842. 17 GARCIA FAILDE, J. J., Nuevo derecho procesal canónico. Estudio sistemático-analítico comparado (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 69), Salamanca 1984, 48--49. 18 Código EUNSA 841; LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1405/2. 19 Vö. PIŃERO CARRION II, 448. 20 Código EUNSA 841. 21 Vö. pl. Código BAC 690; MÖRSDORF, K., Lehrbuch des Kirchenrechts auf Grund des Codex Iuris Canonici, III, [11]München--Paderborn-- Wien 1979, 40; ROBERTI, F., De processibus, I, [4]In Civitate Vaticana 1956, 177. Ezért megalapozatlannak látszik az a vélemény, amely szerint a különleges bíróság elé tartozó személyek általában peres félként, tehát felperesként is csak ez elôtt a törvényszék elôtt bocsátkozhatnak perbe, vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1405/2. 22 Vö. pl. JONE, H., Gesetzbuch des kanonischen Rechtes. Erklärung der Kanones, III, Paderborn 1940, 18; ROBERTI I, 175. 23 PIŃERO CARRION II, 449. Hasonlót látszik feltételezni Klaus Lüdicke (Münsterischer Kommentar zum CIC, 7. Erg., März 1988, 1405/2--3), aki a püspökök bűnügyeiben a külön bíróságot azzal indokolja, hogy egyházmegyéjében maga a püspök a bíró, s ezért csak a pápának van alávetve. 24 ROBERTI I, 175. 25 BEAL, J. P.--CORIDEN, J. A.--GREEN, T. J. (ed.), New Commentary on the Code of Canon Law, New York--Mahvwah 2000, 1618--1619. 26 Vö. pl. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1411/1; Código BAC 693. 27 Vö. pl. Código EUNSA 845. 28 SRR, Decis., Coram Huot, 1984. II. 2: DirEccl 95 (1984) II, 241-- 254. 29 Vö. Código EUNSA 845. 30 Vö. GROCHOLEWSKI, Z., Il Romano Pontefice come giudice supremo nella Chiesa, in Ius Ecclesiae 7 (1995), 46--50. 31 Vö. Código EUNSA 884. 32 CONTE A CORONATA, M., Institutiones iuris canonici, III, [3]Torino 1948, 23, nr. 1113; JONE III, 28. 33 Vö. CORONATA III, 23, nr. 1113. 34 ROBERTI I, 232. 35 Vö. ROBERTI, F., De expensis iudicialibus pro exequendis litteris rogatoriis, in Apol 10 (1937) 278--279. 36 JONE III, 28; ROBERTI I, 232. 37 Lehetôség van személyi alapon szervezôdô püspökség, pl. a katonai ordinariátus számára való bíróság felállítására is; vö. Codice di diritto canonico commentato. A cura della Redazione di Diritto Ecclesiale, Milano 2001, 1120--1122. 38 Vö. ROBERTI I, 252. 39 Vö. Código EUNSA 850--851; GARCIA FAILDE, Nuevo derecho procesal 53 (ez utóbbi szerzô szerint a megyéspüspök kötelezettsége ilyenkor is fennáll a bírósági helynök kinevezésére, de jogosulttá válik arra, hogy ezt a kinevezést az általános helynöknek adja meg). Ezzel a nézettel szemben egyesek az általános helynök hatalmának egyetemes jellegébôl arra következtettek, hogy ha a püspök senkinek nem adna bírósági helynöki kinevezést, akkor e feladat automatikusan az általános helynökre hárulna (CORONATA III, 26, nr. 1116). 40 ROBERTI I, 252; GOYENECHE, S., De processibus. Breves adnotationes ad L. IV Codicis Iuris Canonici, Messanae--Romae 1958--1959, I/1, 69. 41 ROBERTI I, 255--256; CORONATA III, 26, nr. 1116. 42 Vö. OCHOA, I processi 205. 43 Ez a szükséghelyzet az 1421. k. 2. §-ának forrását képezô jogszabály (MP, Causas matrimoniales, 1971. III. 28, nr. V § 1: AAS 63, 1971, 443) szerint azt jelentette, hogy nem lehetett három klerikusból álló bírói tanácsot összeállítani. 44 Az egyes nézetek ismertetéséhez lásd pl. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg, März 1988), 1421/1--2. 45 Vö. PAVONI, N., L'iter del nuovo codice, in AAVV., Perché un Codice nella chiesa (Il Codice del Vaticano II, 1), Bologna 1984, 157. 46 Il ,,De processibus'' 388; vö. HILL, R. A., in CORIDEN, J. A.-- GREEN, T. J.--HEINTSCHEL, D. E. (ed.), The Code of Canon Law. A Text and Comentary, New York--Mahvwah 1985, 93; ET 171; BEYER, J. B., Dal Concilio al Codice (Il Codice del Vaticano II, 2), Bologna 1984, 58--59. 47 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988), 1421/5. 48 Vö. GROCHOLEWSKI, Z., Problemi attuali dell'attivitŕ giudiziaria della Chiesa nelle cause matrimoniali, in Apol 56 (1983) 153--156. 49 Vö. ERDÔ P., Prímási Fôszentszék, in Az Esztergomi Fôegyházmegye névtára és évkönyve 1982, Esztergom 1982, 466--468. 50 OCHOA, I processi 211. 51 MESZLÉNYI Z., Egyházi törvénykezés, in Katolikus Lexikon I, Budapest 1931, 502. 52 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1438/2. 53 Vö. OCHOA, I processi 211. 54 Vö. pl. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1444/1; ugyanakkor a CIC átdolgozása során a bizottságban azzal érveltek, hogy az 1444. k. 2. §-ában szereplô esetekben a Rota delegált bíróságként illetékes (Comm 10, 1978, 246). 55 Pl. OCHOA, I processi 212--213; ERDÔ, Újítások 8. 56 V. Miklós, Sacrosanctae Romanae Ecclesiae, 1452. III. 24: THEINER, A., Vetera Monumenta Historica Hungariam Sacram illustrantia, II, Romae 1860, 600--601; X. Leó, Regimini, 1513. V. 6: uo. II, 593-- 594; Decet Romanum Pontificem, 1513. VIII. 6: uo. II, 597--606. 57 Vö. ERDÔ, Prímási Fôszentszék 466--467; UA., Il potere giudiziario del Primate d'Ungheria, in Apol 53 (1980) 272--292; 54 (1981) 213- -231. 58 Vö. ERDÔ, Il potere giudiziario, in Apol 54 (1981) 217--219. Eszerint a kalocsai ügyekre nézve a Prímási Fôszentszék viszonylagosan illetéktelen lenne, de ez nem érinti a kalocsai tartomány ügyeiben másod- vagy harmadfokon a Prímási Fôszentszék ítéleteinek érvényességét. 59 Nem a prímási szék üresedésével vagy akadályoztatásával, hanem a bécsi udvarnak a magyarországi hierarchia önállósága elleni fellépésével volt kapcsolatos a Prímási Fôszentszék munkájának múlt századi ideiglenes szünetelése. Vö. ERDÔ P., Dokumentumok az esztergomi prímási fôszentszék munkájának 1856-os felfüggesztésérôl, in Vigilia 44 (1979) 277--280. 60 Vö. GROCHOLEWSKI, Z., Linee generali della giurisprudenza della Segnatura Apostolica relativamente alla procedura nelle cause matrimoniali, in MonEccl 107 (1982) 250--251; UA., Lignes générales de la jurisprudence de la Signature Apostolique en matičre de procédure dans les causes matrimoniales, in RDC 32 (1982) 54; ERDÔ, P., Das Primatialgericht von Esztergom-Budapest, in De processibus matrimonialibus 6 (1999) 39--53. 61 Vö. SIPOS, S., Enchiridion iuris canonici, [6]Romae 1954, 719, 15. jegyz. 62 Esztergom, Prímási Levéltár 5617/1918. 63 MESZLÉNYI Z., Házassági köteléki perek az egyházi bíráskodásban, Esztergom 1927, 31--34. 64 Vö. pl. KADA L., El Tribunal de la Rota de la Nunciatura Espańola, in AZNAR GIL, F. R. (ed.), Curso de Derecho matrimonial y procesal canónico para profesionales del foro, XV (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 220) Salamanca 2000, 389--394; HAERING, S., Die Spanische Rota. Anmerkungen anläßlich der Neuordnung eines einzigartigen kirchlichen Gerichts, in AYMANS, W.--HAERING, S.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Iudicare inter fideles. Festschrift für Karl- Theodor Geringer zum 65. Geburtstag, St. Ottilien 2002, 129--156. 65 Működési rendjének leírása magyarul: BÁNK II, 455-456. A Spanyol Rota újabb ítéletei több jelentôs kiadványban is napvilágot láttak, pl. PANIZO ORALLO, S., Nulidades de matrimonio por incapacidad (Jurisprudencia y apuntes doctrinales) [Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 49], Salamanca 1982. 66 ROBERTI I, 399--416. 67 Vö. GROCHOLEWSKI, Lignes générales 56. 68 ROBERTI I, 416; BÁNK II, 458; ERDÔ, Il potere, in Apol 53 (1980) 291. 69 Pl. WERNZ, F. X.--VIDAL, P., Ius canonicum, II, [3]Romae 1943, 636, nr. 517; 656--657, nr. 527; ROBERTI I, 223; TOSO, A., Ad Codicem iuris canonici... commentaria minora. De personis, II, Romae 1922, 95; VERMEERSCH, A.--CREUSEN, J., Epitome iuris canonici, I, [8]Mechliniae--Romae 1963, 352--353, nr. 389--390; SIPOS, Enchiridion 182, 6. jegyz.; 719, 16. jegyz.; stb. 70 SignAp, Litt., 1949. VI. 15, Prot. N. 1034/949 CP; SRR, Decis.: SRR Dec III, decis. 21; VI, decis. 2; XXVII, decis. 23; vö. SC Conc, Litt., 1941. XII. 1, N. 4618/41 CP. 71 Vö. pl. Código BAC 703. 72 Vö. ROBERTI I, 298-299. 73 Uo. 301; Código EUNSA 861. 74 Vö. pl. GARCIA FAILDE 31 (a szerzô a kötelékvédôt és az ügyészt is tágabb értelemben vett feleknek -- ,,>>partes<< impropiamente dichas'' -- nevezi). 75 A bíróságok tipikus formája az egyházmegyei bíróság. A fentiekben azonban láttuk, hogy ennek funkcióit bizonyos személyek, ügyek vagy területek számára más bíróságok látják el; vö. 1423. k. 76 Vö. már GROCHOLEWSKI, Z., Nominatio laicorum ad munus promotoris iustitiae et defensoris vinculi in recentissima praxi, in Per 66 (1977) 271--295; UA., Lignes générales 59. 77 Vö. pl. ROBERTI I, 510--516. 78 Vö. SZILBEREKY J.--NÉVAI L. (szerk.), A polgári perrendtartás magyarázata, Bp. 1967, 193. 79 Ezt a latin szakkifejezést néhány szerzô más értelemben használta, azonban a CIC-ben olyan szövegösszefüggésekben fordul elô, melyek a perbeli cselekvôképességgel való azonosítását kívánják; vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) vor 1478/1--2; Código BAC 725. 80 Vö. VERA, F., Derecho procesal, in AAVV., Nuevo Derecho Canónico. Manual universitario (BAC 445), Madrid 1983, 396--397. 81 A kánon megjegyzése ugyanis értelemszerűen nem a peren kívüli gyám vagy gondnok bírói kinevezésének lehetôségét kívánja megadni; vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1478/2. 82 ET 1061; Código BAC 725; LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1478/2, nr. 6. 83 ERDÔ P., A házasságrendezés lehetôségei, in AAVV., Személy, házasság és család. Erkölcsteológiai, pszichológiai, szoiológiai, egyházjogi és pedagógiai szempontok, Róma 1988, 190. 84 A kereset és a kifogás fogalmáról lásd pl. BÁNK II, 423--425; Código BAC 732--733; FARKAS J., Polgári peres és nemperes eljárás, in ÁJE II, 1439--1441; GOYENECHE I/1, 168--214; OCHOA, J., ,,Actio'' e ,,contestatio litis'' nel processo canonico, in Atti del Colloquio romanistico-canonistico, febbraio 1978 (Utrumque Ius 4), Roma 1979, 359--390; SZILBEREKY--NÉVAI 461--468. 85 Vö. HEINEMANN, H., Recht und Rechtsschutz im neuen kirchlichen Gesetzbuch, in LÜDICKE, K.--PAARHAMMER, H.--BINDER, D. A. (Hrsg.), Recht im Dienste des Menschen. Eine Festgabe Hugo Schwendenwein zum 60. Geburtstag, Graz--Wien--Köln 1986, 331--332, 335 (amikor a Signatura közigazgatási bíróságához fordulnak, ez már kereset érvényesítése, nem felfolyamodás), 340. 86 A viszontkeresetrôl a magyar jogban lásd pl. SZILBEREKY--NÉVAI 564- -566. 87 Vö. ET 1000--1001. 88 GOYENECHE I/1, 157, nr. 109; WERNZ--VIDAL VI, 215, nr. 237; stb. 89 GOYENECHE I/1, 158, nr. 109. 90 E valódi jártasság követelményének egyesek szerint objektíven az felel meg, aki kánonjogi licenciátussal rendelkezik, vö. LLOBELL, J., Avvocati e procuratori nel processo canonico di nullitŕ matrimoniale, in Apol 61 (1988) 787. 91 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988), 1489/1. 92 Vö. LLOBELL, Avvocati e procuratori 796. 93 Vö. OCHOA, J., La figura canónica del procurador y abogado público, in GROCHOLEWSKI, Z.-- CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (StudGiur 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 260--261. 94 Uo. 268--269. 95 Az 1448. k. felsorolásában nem szereplô egyéb esetekben is lehetséges, hogy a bíró érdekelt, pl. régi jó barátság vagy ellenszenv miatt. Többen hangsúlyozzák, hogy ilyenkor maga sem köteles vállalni az ügyet, vö. pl. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988), 1448/2. 96 Vö. Código EUNSA 872; LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988), 1448/2, nr. 6; 1449/1, nr. 2. 97 Természetesen a büntetô ügyek is közérdekűnek minôsülnek; vö. 1728. k. 1. §. 98 Ma a bíró a közérdekű és a lelkek javát érintô ügyekben, ha saját kezdeményezésre von be bizonyítékokat, vagy hoz fel kifogásokat, akkor továbbra is kötelességét teljesíti (1452. k. 1. §: ,,potest et debet''), csakhogy ilyenkor a CIC -- igen logikusan -- ezt nem a felek hanyagsága pótlásának tekinti, hanem a bíró saját jogon végzett hivatali ténykedésének. 99 Vö. BERTOLINO, R., La tutela dei diritti nella comunitŕ ecclesiale, in FERRARI, S. (a cura di), Il nuovo Codice di diritto canonico, Bologna 1983, 190--192; LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988), 1452/1; OCHOA, I processi 215. 100 A perek elhúzódásának okairól lásd GORDON, I., De nimia proessuum matrimonialium duratione. Factum -- Causae -- Remedia, in Per 58 (1969) 491--594; 641--735; WESEMANN, P., Das erstinstanzliche Gericht und seine pastorale Aufgabe, in GROCHOLEWSKI, Z.--CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (StudGiur 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 108; stb. 101 Vö. pl. DORDETT, A., Kirchliche Ehegerichte in der Krise, Wien 1971, 27. 102 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988), 1454/1. 103 Vö. SPIRITO, P., Il giuramento nel diritto canonico, in Apol 61 (1988) 814. 104 Vö. STANKIEWITCZ, A., I doveri del giudice, in AAVV., Il processo matrimoniale canonico, Cittŕ del Vaticano 21994, 318. 105 Ez utóbbi esetben bizonyos világi jogrendek -- megkülönböztetésül a bűntettet képezô korrupciós cselekényektôl -- fegyelmi vétségekrôl beszélnek. Megjegyzendô azonban, hogy a korrupciós cselekményeknek a világi jogrendek gyakran szélesebb körét büntetik, mint a kánonjog. Az 1386. k. nem bünteti azt a magatartást, amikor a hivatalos személy tisztségének törvényes gyakorlásáért kér külön ellenszolgáltatást. A világi jogrendekben ez még bűncselekménynek minôsül, vö. Btk 225. §; a témához lásd pl. WIENER A. I., A hivatali bűntettek, Bp. 1972, 277--290; 118. A hivatalos személy kötelességteljesítéséhez kapcsolódó korrupciós cselekmények a magyar jogban akkor minôsíthetôk csupán fegyelmi vétségnek, ha az elônyt nem a hivatalos személy kérte, és az elônynek nincs a közérdek számára káros befolyásoló hatása (uo. 118). 106 Vö. pl. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1468/1; Commento[2] 864. 107 Ezek ismertetéséhez lásd ROBERTI I, 459--460, nr. 187. 108 Código EUNSA 884; vö. pl. WRENN, in New Commentary, 1642; OCHOA, I processi 215. 109 Magyarul lásd BÁNK II, 482. 110 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1469/2. 111 MÖRSDORF, Rechtssprache 313. 112 Vö. OCHOA, X., Index verborum ac locutionum Codicis Iuris Canonici, Romae 1983, 5--9; LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (7. Erg., März 1988) 1472/2. 113 Vö. PIŃERO CARRION II, 475. 114 Vö. PIŃERO CARRION II, 475. 115 Vö. Código BAC 724. 116 A keresetlevélrôl vö. HÁRSFAI K., A keresetlevél a kánoni perben (Bibliotheca Instituti Postgradualis Iuris Canonici Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nominatae IV/3), Budapest 2002. 117 Vö. pl. GOYENECHE I/1, 218, nr. 163. 118 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989) 1505/8; STANKIEWICZ, A., De libelli reiectione eiusque impugnatione in causis matrimonialibus, in Quaderni Studio Rotale 2 (1987) 80--81. Ellenkezô állásponton van: FLATTEN, H., Die Eheverfahren, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 988 (a szerzô szerint az elnök döntése ellen csak a bírói tanácshoz lehet felfolyamodni, a tanács döntését pedig már nem lehet megtámadni). 119 Vö. PIŃERO CARRION II, 500. 120 Código EUNSA 907. 121 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989) 1506/2. 122 Código EUNSA 907; LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989) 1507/1--2. 123 PIŃERO CARRION II, 501; Código BAC 743. 124 Vö. GOYENECHE I/1, 221, nr. 165. 125 Vö. pl. Código BAC 743. 126 Különösen hangsúlyozza ezt GARCIA FAILDE 73. 127 Código EUNSA 908. 128 Vö. PIŃERO CARRION II, 502; mások szerint a hirdetmény útján történô idézés törlésével joghézag keletkezett; vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989) 1509/2. 129 Vö. VERMEERSCH--CREUSEN III, 67, nr. 147. 130 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989), 1514/3--4 (a szerzô szerint egyébként a személyek állapotáról folyó ügyekben a jogvita tárgya a személyi állapot tisztázására való jogigény, melyet a perben érvényesítenek, vö. uo. 1513/8). 131 Éppezért egyesek olyan megfogalmazásokkal is kísérleteznek, hogy a házassági semmisségi perben a kérésnek a perkérdésben megfogalmazandó jogcíme ne egy-egy konkrét kánoni érvénytelenítô tényállást határozzon meg, hanem csak a három alapvetô jogcím valamelyikét: valamelyik fél jogképességének hiányát, a kellô beleegyezés hiányát vagy a formahiányt. A jelenlegi gyakorlat azonban ezt még nem tekinti elegendônek. 132 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989) 1520/1. 133 Vö. ET 1015; Código BAC 750 (az egységes spanyol fordítás szövegét hozza: ,,que haya realizado''); Codex Iuris Canonici. Codex des kanonischen Rechtes. Lateinisch -- deutsche Ausgabe, Kevelaer 1984, 671 (,,von ihr gemachten Auslagen''). 134 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989), 1523/1. 135 CORONATA III, 170, 3. jegyz., nr. 1264. 136 Vö. SCHOUPPE, in ComEx IV/2, 1275--1281. 137 Ilyen tágabb értelemben véve a kötelezés fogalmát, a teher (onus) inkább a pozitív kötelezettség, mint a megengedés kifejezésének látszik, vö. ERDÔ, P., Expressiones obligationis et exhortationis in Codice Iuris Canonici, in Per 76 (1987) 19. Más -- inkább formai szempontú -- megkülönböztetés szerint a csupán terheket megállapító kánonok egyáltalán nem parancs jellegűek, vö. WÄCHTER, L., Gesetz im kanonischen Recht. Eine rechtssprachliche und systematisch-normative Untersuhung zu Grundproblemen der Erfassung des Gesetzes im Katholischen Kirchenrecht (MThSt kan. Abt. 43), St. Ottilien 1989, 288. Mivel azonban az intézményes szankció itt is fennáll, kétségtelennek látszik, hogy tartalmilag ilyenkor is pozitív magatartást kívánó kötelezô jogszabályról -- a fent idézett írásunkban alkalmazott elég durva megkülönböztetés kategóriái szerint tág értelemben ,,parancsról'' -van szó; vö. PIŃERO CARRION II, 510 (,,obligación de probar''). 138 Vö. Código EUNSA 920. Egyesek hangsúlyozzák, hogy a házassági perben a bíróság elôtt vallomásra nem hajlandó fél vagy tanú kötetlen beszélgetésben való megkérdezése és arról utólag feljegyzés készítése lehet az ilyen bizonyítékszerzés módja. Pl. a bíró megbízhatja a plébánost, hogy az kérjen fel egy világit e beszélgetés lefolytatására az érintettel, vö. WIRTH, P., Anmerkungen zum Beweisrecht des CIC/1983, in GABRIELS, A.-- REINHARDT, H. J. F. (Hrsg.), Ministerium iustitiae. Festschrift für Heribert Heinemann zur Vollendung des 60. Lebensjahres, Essen 1985, 401, 3. jegyz. 139 Vö. LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989), 1528/1. 140 FLATTEN, Die Eheverfahren 989. 141 Vö. ERDÔ, Újítások 12. 16. 142 Pl. WIRTH, P., Das Sreitverfahren, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 977. 143 Código BAC 775. 144 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (10. Erg., Mai 1989), 1532/2. 145 WIRTH, Anmerkungen zum Beweisrecht des CIC/1983 396. 146 Vö. pl. KATONA G., Bizonyítási eszközök a XVIII-XIX. században. A kriminalisztika magyarországi elôzményei, Bp. 1977, 152--178. 147 Vö. VILLAR, A., La prueba documental pública en las causas matrimoniales, Pamplona 1977, 65; GARCIA FAILDE 117. 148 SCHWENDENWEIN, H., Das neue Kirchenrecht. Gesamtdarstellung, Graz- -Wien--Köln 1983, 490. 149 Vö. FALÍDE, in ComEx IV/2, 1326--1328. 150 A Codex hallgatásáról egyesek azt jegyzik meg, hogy semmilyen szempontot nem ad az ilyen személyek vallomásának értékeléséhez (vö. Código EUNSA 932; GARCIA FAILDE 123). Mások még tovább menve a bíró határozata alapján való meghallgatást kivételnek értelmezik a tanúskodástól eltiltó szabály alól. Eszerint akit így meghallgatnának, annak kijelentése esetleg akár tanúvallomásnak is volna tekinthet (vö. PIŃERO CARRION II, 516). Ezzel ellenkezik az a nézet, mely szerint az 1550. k. 1. §-ában a tanúskodás (testimonium ferre) tilalma abszolút, a meghallgatás (audire) pedig sosem rendelkezhet -- a kánonban használt terminológiai különbségtételre tekintettel -- a valódi tanúvallomás bizonyító erejével (SCHWENDENWEIN 490--491). 151 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Jullien, 1942. IV. 13, nr. 7: SRR Dec XXXIV, 302. 152 Vö. pl. GOYENECHE I/2, 41. 153 Código EUNSA 933. 154 Vö. SRR, Decis., Coram Many, 1912. V. 25, nr. 17: SRR Dec IV, 259; Coram Jullien, 1928. XII. 22, nr. 3: SRR Dec XX, 505. 155 Vö. PIŃERO CARRION II, 516. A szerzô hangsúlyozza, hogy az ügyvédek által benyújtott kérdôpontok nem kötelezôek a bíró számára. 156 GARCIA FAILDE 125. 157 Código EUNSA 934. 158 WIRTH, Anmerkungen zum Beweisrecht des CIC/1983 397. 159 Vö. SCHWENDENWEIN 620, 22. jegyz. 160 Így értelmezi az 1572. k. 3. számának ,,firmiter sibi cohaereat'' kifejezését Código EUNSA 943. 161 WIRTH, Anmerkungen zum Beweisrecht des CIC/1983 400. 162 Código BAC 770. 163 Vö. FLATTEN, Die Eheverfahren, 990. 164 SRR, Decis., Coram Fiore, 1982. VI. 11, nr. 3; DELLA ROCCA, F., Diritto matrimoniale canonico. Tavole sinottiche. Secondo volume di aggiornamento, Padova 1987, 85. 165 SRR, Decis., Coram Davino, 1984. III. 30, nr. 4; DELLA ROCCA 184. 166 Vö. SZILBEREKY--NÉVAI 678--679. 167 Vö. GORDON, I., Novus processus nullitatis matrimonii. Iter cum adnotationibus, Romae 1983, 32. 168 Vö. WIRTH, P., Das Verhalten als Beweismittel in Simulationsverfahren unter besonderer Berücksichtigung der Rechtssprechung der S. R. Rota, in ÖAKR 27 (1976) 145--163. 169 Az 1917-es CIC 1837. kánonja csupán arról szólt, hogy a felek, az ügyész és a kötelékvédô mellékes ügyet kezdeményezhetnek. Ehhez a szerzôk hozzáfűzték, hogy erre a perben közbelépô harmadik személy is jogosult, vö. GOYENECHE I/2, 113. A perben közbelépô harmadik személy azonban, de az ügyész és a kötelékvédô is -- mint föntebb már jeleztük -- a felek perbeli jogaival rendelkezik, illetve ilyen pozícióban indít mellékes ügyet. 170 Vö. Código BAC 774. 171 Vö. pl. Código EUNSA 954. 172 Kifejezetten hangsúlyozza ennek szükségtelenségét pl. TORQUEBIAU, P., Contumacia. La contumace en droit canonique, in DDC IV, 533-- 534. 173 WERNZ--VIDAL VI, 524, nr. 554; GOYENECHE I/2, 122; Código BAC 774. 174 Vö. CORONATA IV, 282-284, nr. 1376--1377; JONE III, 189; stb. 175 Vö. GORDON, Novus processus 34. 176 A perközzététel és a perbezárás elmaradása az ítélet semmisségének okai közt szerepel pl. SRR, Decis., Coram Di Felice, 1984. V. 9: MonEccl 109 (1984) 432--436. 177 Vö. pl. már TORQUEBIAU, Contumacia. La contumace en droit canonique, 533--534. 178 Pl. RUF, N., Das Recht der katholischen Kirche nach dem neuen Codex Iuris Canonici, für die Praxis erläutert, Freiburg--Basel-- Wien 1983, 403. 179 Vö. pl. GOYENECHE I/2, 141--142. 180 Vö. GOYENECHE I/2, 142. 181 RR, Decis., Coram Di Felice, 1984. V. 9: MonEccl 109 (1984) 432-- 436. 182 Vö. GOYENECHE I/2, 144. 183 Vö. PIŃERO CARRION II, 539. 184 Pl. PIŃERO CARRION II, 539. 185 Pl. PARALIEU, R., Guide Pratique du Code de droit canonique. Notes pastorales, Bourges 1985, 432; VERNAY, J., Les procčs dans le code de droit canonique, in AnCan 30 (1987) 350--351. 186 Vö. GORDON, I., Discorso genenrale sui libri IV et V del Codex, in Atti del Colloquio romanistico-canonistico (febbraio 1978) [Utrumque ius 4], Roma 1979, 328--327.; vö. UA., Novus processus 37. 187 Vö. GOYENECHE I/2, 150--151. 188 Francia nyelvterületen használatos az a formula, amely a bíróság, az elôadóbíró, a peres felek nevét és az ügy sorszámát tartalmazó fejléc után megjelöli, hogy perdöntô ítéletrôl van szó, majd a következô felirattal folytatja: ,,Au Nom du Seigneur. Amen'' (DAHYOT-DOLIVET, J., Formulaire notarial canonique mis ŕ jour d'aprčs le Code de droit canonique de 1983 [Utrumquae Ius 18], Roma 1987, 82). 189 Vö. DAHYOT-DOLIVET, Fromulaire 82. 190 Vö. JONE III, 208; RUF 405. 191 Vö. pl. Commento[2] 929. 192 GARCIA FAILDE 178. 193 Vö. Commento[2] 929. 194 LÜDICKE, in Münsterischer Kommentar zum CIC (9. Erg., Dezember 1988), 1400/2 (,,Anträge''). 195 Vö. pl. ZAMPETTI, G., Prove -- sentenza -- appelli in diritto canonico, in Atti del Colloquio romanistico -- canonistico (febbraio 1978) [Utrumque Ius 4], Roma 1979, 404--405. 196 Vö. FELICI, P., Formalitates iuridicae et aestimatio probationum in processu canonico, in Comm 9 (1977) 175--184; WERNZ--VIDAL VI, 556--557, nr. 591. 197 Uo. 179--180. 198 Vö. pl. GOYENECHE I/2, 157, nr. 114. 199 GORDON, I., Nota: responsio nonnullis quaestionibus de interpretatione quorundam canonum libri VII C.I.C., in Per 75 (1986) 643. 200 Uo. 644. 201 Uo. 644--645. 202 Az 1610. k. 3. §-ában szereplô egy hónapos határidô (,,Sententia edenda est non ultra mensem'') a szerzôk többsége szerint az ítéletlevél elkészítésére (PIŃERO CARRION II, 545: ,,redacción''; vö. GARCIA FAILDE 176; a CIC spanyol fordításában: ,,debe darse''), sôt a kész ítéletlevélnek a bíróság irodájában való letétbe helyezésére (PARALIEU, Guide pratique 433) szól (vö. SC Sacr, Instr., Provida Mater, 1936. VIII. 15, Art. 200 § 1: AAS 28, 1936, 351). Nem látszik indokoltnak ezt az egy hónapot az ítélet kihirdetésére szóló határidônek értelmezni, mint egyesek teszik (Código EUNSA 964: ,,publicación''; Commento[2] 927: ,,pubblicata''). Erre ugyanis az 1614. k. másik határidôt tűz ki (,,mielôbb''), amely az általános meggyôzôdés szerint egy hónapnál sokkal rövidebb. 203 GARCIA FAILDE 186; GOYENECHE I/2, 162, nr. 117; CORONATA III, 315, nr. 1405; stb. 204 Vö. GORDON, Novus processus 41. 205 Vö. GORDON, Novus processus 41. 206 LEGA, M.--BARTOCCETTI, V., Commentarius in iudicia ecclesiastica iuxta Codicem iuris canonici, II, Romae 1950, 966. 207 A hirdetmény útján való ítéletközlés hajdani lehetôsége ebben az értelemben az átadásos forma segédeszközeként látszik fenntarthatónak; vö. pl. CORONATA III, 316, nr. 1405; SIPOS I., Egyházi perrendtartás köteléki, felszentelés elleni és büntetô ügyekben, [3]Pécs 1943, 83. 208 Vö. ET 1058. 209 Vö. GORDON, Novus processus 41; Código BAC 787; PIŃERO CARRION II, 542. 210 Vö. GOYENECHE I/2, 185, nr. 129; WERNZ--VIDAL VI, 587, nr. 614. 211 GOYENECHE I/2, 185, nr. 129. 212 Vö. pl. STANKIEWICZ, A., De nullitate sententiae ,,ultra petita'' prolatae, in Per 70 (1981) 221--235. 213 Vö. DORDETT, A., Eheschliessung und Geisteskrankheit, Wien 1977, 100. 214 Novus processus 43. 215 Pl. Código BAC 789--790; vö. WRENN, in The Code 1007 (a szerzô az 1669. k. szerinti semmisséget arra vezeti vissza, hogy az ítélet az 1656. k. 2. § szerint érvénytelen jogcselekményekre épül, s ezért azt az 1622. k. 5. sz. alapján orvosolhatónak minôsíti). 216 Commento[2 ]960; vö. Código EUNSA 997. 217 Vö. pl. WIRTH, P., Das Streitverfahren, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 981. 218 Vö. Código EUNSA 972; Commento[2] 934. 219 PIŃERO CARRION II, 550; Commento[2] 934; GORDON, Novus processus 44, 4. jegyz. 220 Természetesen ha az ilyen fellebbezéskor a semmisség bizonyítást nyer, mint említettük, az iratokat visszaküldik az alsóbb bírósághoz. Vagyis fellebbviteli fokon ilyenkor sem folytatható per az ügy érdemi részérôl, ha a megfellebbezett ítélet semmisnek bizonyult. 221 Vö. pl. Commento[2] 940. 222 Vö. JONE III, 216. 223 Vö. PIŃERO CARRION II, 553. 224 Vö. WERNZ--VIDAL VI, 580, nr. 608. 225 Vö. GOYENECHE I/2, 181, nr. 128. 226 Vö. LEGA--BARTOCCETTI III, 1; MÖRSDORF, Rechtssprache 352. 227 Vö. pl. NAZ, R., Chose jugée, in DDC III, 695--699. 228 Vö. BÁNK II, 560; LEGA--BARTOCCETTI III, 1--2; GOYENECHE I/2, 200. 229 Vö. SRR, Decis., Coram Pompedda, 1970. VI. 17: SRR Dec LXII, 675; Coram Di Felice, 1982. II. 13: MonEccl 107 (1982) 438. 230 Vö. pl. SRR, Decis., Coram Giannecchini, 1982. V. 21, nr. 2--3; DELLA ROCCA 84. 231 SIPOS, Perrendtartás 57. 232 PIŃERO CARRION II, 568. 233 Vö. GOYENECHE I/2, 206, nr. 143. 234 Vö. GARCIA FAILDE 249--250. 235 Vö. WIRTH, Das Streitverfahren, in 982. 236 Vö. OCHOA, Il ,,De processibus'' 378--379. 237 Vö. PIŃERO CARRION II, 573. 238 Vö. Código BAC 805. 239 Vö. GORDON, Novus processus 63. 240 Código EUNSA 997. 241 VILLEGIANTE, S., La competenza del tribunale, in AAVV., Il motu proprio ,,Causas matrimoniales'' (Studia et documenta iuris canonici VIII), Roma 1979, 12--13; vö. BRANCHEREAU, P., La competence dans les causes matrimoniales, in GROCHOLEWSKI, Z.-- CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit Iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (StudGiur 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 306. 242 COLAGIOVANNI, A. E., De innovatione processus matrimonialis, Napoli 1973, 12--13. 243 BRANCHEREAU, La compétence 306. 244 Código EUNSA 1001. 245 Vö. pl. CANTAN, A., Un récent décret de la Rote romaine au sujet de la conformité des chefs de nullité d'incapacité et de simulation, in AnCan 30 (1987) 136. 246 Vö. FLATTEN, H., Die Eheverfahren, in LISTL, J.--MÜLLER, H.-- SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 990. 247 GORDON, Nota: responsio nonnullis quaestionibus 645. 248 Vö. pl. Código EUNSA 1007. 249 Megjegyzendô, hogy az 1686. k. szövege szerint az akadály vagy a forma alóli felmentés hiányának ugyanolyan biztosnak kell lenni, mint magának az akadály meglétének vagy a forma hiányosságának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a felmentés hiányáról is ugyanolyan jellegű (okirat) kell, hogy legyen a bizonyíték, hanem arra utal, hogy a bizonyosság fokának kell azonosnak lennie (PCI, Resp., 1931. VI. 16: AAS 23, 1931, 353); vö. DIEGO LORA, C. de, Consideraciones sobre el processo ,,in casibus specialibus'', in IusCan 21, nr. 41 (1981) 322; GARCIA FAILDE 261. 250 Vö. pl. GORDON, Novus processus 53. 251 Vö. FLATTEN, Die Eheverfahren 993. 252 Vö. MIGUELEZ DOMINGUEZ, L.--ALONSO MORAN, S.--CABREROS DE ANTA, M., Derecho Canónico posconciliar. Suplemento al Código de Derecho Canónico bilingüe de la Biblioteca de Autores Cristianos, [4]Madrid 1974, 564; DI JORIO, O., Adnotationes in M. P. Causas matrimoniales II. De regulis in casibus specialibus, in Per 65 (1976) 363--364. 253 Vö. BONNET, P. A., Il giudizio di nullitŕ matrimoniale nei casi speciali (Studia et documenta iuris canonici 9), Roma 1979, 128-- 134; GARCIA FAILDE 261. 254 SRR, Decis., 1957. III. 28: SRR Dec XLIX, 256--257. 255 Código EUNSA 1010. 256 A kétféle eljárásmód között ma a szerzôk szerint az választhat, aki az egyházi hatóság intézkedését kéri a különváláshoz. Korábban e tekintetben helyenként (nevezetesen Spanyolországban) kötelezô volt a bírói eljárás. Vö. DIEGO LORA, C. de, Las causas de separación de cónyuges según el nuevo Código, in GROCHOLEWSKI, Z.- -CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (Studi giuridici 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 392--395. 257 Vö. BIANCHI, P., Processi e procedimenti canonici per la separazione personale dei coniungi, in QDE 13 (2000) 146--168. 258 Vö. ACEBAL, J. L., El problema de la posible remisión de las causas de separación a la jurisdicción civil, in AAVV., Curso de derecho matrimonial y procesal canónico para profesionales del foro, II (Bibliotheca Salamanticensis, Estudios 17) Salamanca 1977, 79--116; PORTERO SANCHEZ, L., La separación matrimonial en el nuevo derecho matrimonial espańol, uo. V, 429--473; ECHEVERRIA, L. de, Derecho concordatario i eclesiastico del Estado espańol, in AAVV., Nuevo Derecho Canónico. Manual universitario (BAC 445), Madrid 1983, 581--582. 259 Ez a mai államokban gyakori helyzet. Jellemzô, hogy még az 1984. II. 18-i olasz konkordátum is csupán a házasság érvénytelenségérôl, de nem a különválásról szóló egyházi ítéletek számára irányoz elô állami elismerést. Vö. BUSCAGLIA, G., Le cause matrimoniali, in CAPPELLINI, E. (ed.), Il matrimonio canonico in Italia, Brescia 1984, 220. 260 Az ügyész szerepérôl ilyenkor lásd DIEGO LORA, Las causas de separación 396--397. 261 Vö. BÁNK, J., Connubia canonica, Romae--Friburgi Brisgoviae-- Barcinone 1959, 188--189. 262 Vö. BÁNK, Connubia 193. 263 Úgy tűnik, a kánonban a bizonyítékoknak ez a felsorolása nem kimerítô, hanem példa jellegű. Ezért a püspök az erkölcsi bizonyosságot építheti más bizonyítékokra (pl. magánokiratokra), sôt figyelembe veheti magának a kérelmezô félnek a vallomását is (vö. 1536. k. 2. §). Vö. SAID, M., De processu praesumptae mortis coniugis, in GROCHOLEWSKI, Z.--CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (Studi giuridici 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 452. 264 Vö. FAHRNBERGER, G., Die Entlassung aus dem Klerikerstand, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 214--222; ZALBA, M., De sacerdotalis caelibatus dispernatione normae hodiernae, in Per 70 (1981) 237--256; COLAGIOVANNI, E., De dispensatione a caelibatu sacerdotali iuxta novas normas, in MonEccl 106 (1981) 209--238. 265 Az egyházi rend lényeges elemeirôl és a szentelés érvénytelenségének lehetséges okairól lásd pl. MORONI, A., Spunti sull'ordo sacer e le relative cause di invaliditŕ nella nuova codificazione canonica, in GROCHOLEWSKI, Z.--CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (Studi giuridici 5), Cittŕ del Vatiano 1984, 462--468. 266 Másutt is ritkák az ilyen püspökkari elôírások, vö. pl. PIŃERO CARRION II, 494. 267 FARKAS J., Polgári peres és nemperes eljárás, in ÁJE II, 1465-- 1467. Választott bíráskodás a nemzetközi jog szerint is lehetséges bizonyos esetekben, vö. pl. HAJDU GY. (szerk.), Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, [2]Bp. 1967, 844--846. 268 Vö. ERDÔ, P., Il processo canonico penale amministrativo. Mezzi possibili dell'efficacia del sistema penale canonico, in Ius Ecclesiae 12 (2000) 787--802. 269 Vö. ERDÔ P., Il processo canonico penale amministrativo 793--799. 270 Vö. Código EUNSA 1031; Commento[2] 990. 271 Vö. DE PAOLIS, V., Il processo penale nel nuovo Codice, in GROCHOLEWSKI, Z.--CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (StudGiur 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 475. 272 Vö. EGAN, E. M., I processi speciali (matrimoniale e penale), in Apol 57 (1984) 255--256. 273 Az 1722. k. ,,publicam sanctissimae Eucharistiae participationem'' kifejezése a 912. k. elôtti cím, a fordítások, valamint a forrását képezô régi kánon (1917-es CIC 1956. k.; vö. pl. JONE III, 259; Código 1917 BAC 743) fényében egyértelműen a szentáldozásra és nem a misén való jelenlétre vonatkozik. 274 Vö. 1917-es CIC 1958. k.; Código EUNSA 1032; PAARHAMMER, H., Das Strafverfahren, in LISTL, J.--MÜLLER, H.--SCHMITZ, H. (Hrsg.), Handbuch des katholischen Kirchenrechts, Regensburg 1983, 1009. 275 Vö. GROCHOLEWSKI, Z., Atti e ricorsi amministrativi, in Apol 57 (1984) 259--261. 276 GROCHOLEWSKI, Atti e ricorsi 269. 277 Vö. RANAUDO, A., Il ricorso gerarchico e la rimozione e trasferimento dei parroci nel nuovo Codice, in GROCHOLEWSKI, Z.-- CARCEL ORTI, V. (ed.), Dilexit iustitiam. Studia in honorem Aurelii Card. Sabattani (StudGiur 5), Cittŕ del Vaticano 1984, 508- -516. 278 Vö. GROCHOLEWSKI, Atti e ricorsi 277. 279 Vö. Código EUNSA 1042. 280 Vö. GORDON, I., De recursibus administrativis in novo Codice, Romae 1983 (PUG, jegyzet), 25. 281 Vö. VALDRINI, P., Injustices et protection des droits dans l'Église, Strasbourg 1983, 27--28. 282 Vö. Código BAC 840. 283 Az 1742. k. 1. §-ának ezt az értelmezését (vö. pl. PIŃERO CARRION II, 621) látszik támogatni a CIC szövegéhez fűzött utólagos hivatalos hibaigazítás (SecrStat, Codex Iuris Canonici, 1988. XI. 21: AAS 80, 1988, 1819). 284 Vö. PIŃERO CARRION II, 623. 285 Hazánkban, de másutt is sokfelé ez a konfliktusmentes áthelyezés normális útja. Vö. PIŃERO CARRION II, 624. 286 Vö. RANAUDO, Il ricorso gerarchico 548.