Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Prohászka Ottokár Élet kenyere Nihil obstat. Nr. 2739. Dr.Theophilus Klinda, censorum praeses. Imprimatur. Strigonii, die 27. Julii 1929. Dr. Stephanus Breyer eppus, vic. gen. ad. int. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus kiadása Bevezetés A nagy titok tornácában 1. Új ének a nagy titokról 2. Imádó zsenialitás 3. Emmanuel 4. Isten intimusai 5. A kegyelmi rend betetôzése 6. Új érzék 7. Adoráló lélek Krisztus tette és az egyház hite 8. Az utolsó vacsorán 9. Pridie quam pateretur 10. Jézus szava 11. Az evangélisták bizonysága 12. Az egyház bizonysága 13. A keresztény élet tanúsága Az elme hódolata 14. Fogalom és titok 15. Scientia saporosa 16. Hit és hitnek titka 17. Hit 18. A titokzatos csipkebokor 19. Átlényegülés 20. A ,,színek'' 21. Színek -- valóságok 22. Az eucharisztiás valóság diadalútja Áldozat és áldozás 23. A caenaculum áldozata 24. Krisztus eucharisztiás áldozati lelkülete 25. Az eucharisztiás Krisztus Isten-imádása 26. Az Isten-imádás nonplusultrája 27. Áldozat-bemutató diadalujjongás 28. Áldozat-bemutató lelkek 29. Áldozat 30. Örök és mindig új áldozat 31. Krisztus, fejünk, áldoz és él velünk 32. In finem dilexit 33. Áldozat -- áldozás 34. Szentmisén 35. Élet kenyere 36. A szentáldozás realizmusa 37. Engesztelés 38. Amor ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program Prohászka Ottokár Összegyűjtött Munkái-nak (szerkesztette: Schütz Antal, kiadta: Szent István Társulat, 1929) 24- ik kötetének második része. Az elsô rész Prohászka naplójegyzeteinek utolsó (1919--1927) éveit tartalmazza, amely külön megtalálható a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban. A helyesírást, kevés kivétellel, a maihoz igazítottuk. Például a következô igazításokat végeztük az eredeti szövegben: katholikus --> katolikus, programm --> program, himnus --> himnusz, ethika --> etika, épen --> éppen, theológia --> teológia, pathosz --> pátosz. A könyv szövegét P. Mityók János vitte számítógépbe. ======================================================================== Bevezetés 1924. február 6-án Prohászka azt írja Naplójába: ,,Valamit írjunk az eucharisztiáról? Ah, újat, mint fogalmat alig, hanem mint szívbôl fakadó meglátást ... valami oly kritikára tágult két naiv szemmel való nézését az égô csipkebokornak s a locsogó s lökésekben áradó forrásnak, a mélységeknek ... valami új lendületet, új vágtatást, ahogy az Inn- folyó vágtat Passau fölött. Hát tegnap úgy az eszembe szökött, hogy ilyesmit lehet tenni, hiszen jobb szeretem az Urat most, mint a 90-es és a százados években'' (ÖM 24,198). Azonban már 1921 óta sűrűn találkozunk a Soliloquia-ban följegyzésekkel, melyeknek fölfogása és hangja rokon az Élet kenyeré-nek szellemével. Sôt éppen a Soliloquia tanú rá, hogy Prohászka már ifjú korától kezdve az Oltáriszentségnek -- szabad azt mondani -- intimusa volt, és mint püspök is kezdettôl végig az egyházmegyéje elsô adorátorának tisztében érezte magát igazán helyén. Ettôl az idôtôl kezdve külön följegyzéseket tett, melyeket 1925 óta rendszeresen kezdett kidolgozni; de jóllehet 1926-ban egyszer úgy nyilatkozott, hogy még csak néhány hónapra van szüksége, mégis csak 16 (átlag 4-8 oldalas fejezet készült el teljesen, valószínűleg a szándékolt egésznek nem több, mint harmada. A többé-kevésbé elôkészületjellegű följegyzések közül a formáltabbak -- az ilyen stádiumban levô kéziratoknál magától értetôdô kiegészítésekkel (amelyek azonban itt sem érintik sehol a stílust) -- kerültek ide. Minthogy a hagyaték semmiféle fogódzó pontot nem nyújtott az egésznek tervére vonatkozólag, az elrendezés és a címadások is a kiadóra hárultak. Ilyenformán érezhetô lesz itt-ott a szerzô utolsó kezejegyének hiánya; dehát ez elkerülhetetlen volt, ha ezt a ritka kincset egyáltalán napfényre akartam hozni. Mikor kiadásra került az ÖM 15. kötete, mindössze négy kisebb darab volt kéznél (melyek itt újra le vannak nyomtatva, természetesen az egészbe beleillesztve); a többi csak a hagyaték tüzetes földolgozása során került elô. Ezzel a magyar irodalom és általában a lelkiéleti világirodalom ritka értékkel gyarapodott. Prohászka újat akar mondani arról a fölséges titokról, mely századok óta annyi kiváló lelket inspirált. És ezt csakugyan fölséges módon megtette. Ami az Élet kenyeré-ben Prohászka kezébôl került ki, és amit a Soliloquia-ban 1920 óta (lásd ÖM 24,55) találunk, arról el merem mondani: így még nem írtak az Oltáriszentségrôl. Mintha a teremtésnek és a kinyilatkoztatásnak valamennyi hangja megszólalna tanúságot tenni a legédesebb nagy titokról, mintha az örök Szentháromság összes természeti és természetfölötti művei fölajánlanák színeiket és formáikat az eucharisztiás Krisztus-arc megrajzolására -- insurget orbis terrarum... Mintha Prohászka fenomenális kifejezô tehetségének összes rostjai itt újra virágba borulnának -- sicut in diebus iuventutis, mint a Diadalmas világnézet korában; de most már át meg átitatva egy emberkorra kiterjeszkedô misztikai imaélet mélységeivel és egy hosszú apostoli és férfiúi küzdelmekkel teljes élet tónusaival. Soha lendületesebben, színesebben, sodróbb ritmussal nem írt Prohászka. Ennek meg is felel a hatás. Aki csak félig is fogékony lélekkel átengedi magát ezeknek a rembrandti színtengereknek és beethoveni hangáramlásoknak, ha még annyira száraz lélek is, elôbb-utóbb belémuzsikálják a mélységes sensus eucharisticus-t. Aki pedig a szentségi Krisztusnak régi hű szolgája, annak számára ez az új ének új áhítatok és nézések fakasztója; megnyitja számára az eget s az oltárról Ábrahám-lajtorjája emelkedik oda, a hitnek és élô áhítatnak angyalai járnak rajta föl-alá és viszik magukkal a nézôt is az eucharisztia ôshazájába. Prohászka kispap kora óta csütörtökön éjfél felé tartotta szentségi óráját; az elsô péntek elôtt pedig éjszaka -- sokszor órákon keresztül (ezt életében kevesen sejtették; halála után a Soliloquia-ból bizonyos). S hogy édesanyja éppen egy ilyen éjjeli adorációja idején halt meg istenes halállal, nagy vigasztalással töltötte el lelkét. Meg vagyok gyôzôdve, hogy megszámlálhatatlan adorációs órájának ez a posztumus gyermeke, az Élet kenyere, sok istenes életindulásnak és halni-tudásnak lesz eszköze az isteni kegyelem kezében, az ô nagy vigasztalására és -- dicsôségére. Budapest, 1929. július 14. Schütz Antal. Az Élet kenyeré-ben Prohászka maga a következô számokat dolgozta ki véglegesen nyomda-érett kidolgozásban: 1., 2., 3., 4., 11., 12., 13., 14., 15., 16., 22., 23., 24., 25., 26., 27. ======================================================================== 1. Új ének a nagy titokról A nagy titok tornácában Valami újat kellene már írni az eucharisztiáról! Újat, nem mint fogalmat s tant; azt nem lehet; hanem újat, mint meglátást, mint finom megérzéstôl s tapintattól inspirált élményt! Rá kellene találni titkos utakra, az örök szeretetnek új megkörnyékezésére, utakra, melyeken elfogódva s elérzékenyülve, csakúgy lábujjhegyen közeledünk a szent helyhez. Valami olyan karikára nyílt két szemmel való nézéseket kellene eltanulnunk, mint ahogy néznek a szentek az égô csipkebokrokra s mint ahogy megrögzôdnek nem-szentek is erdôk sziklapadja alatt fakadó forrásoknál! Igen, jó volna valami újat mondani; de lehet-e azt egyáltalában? Nemcsak lehet, hanem annyira lehet, hogy régit, avíttat mondani amúgy igazában egyáltalában nem lehet. Ahogy nem lehet a tegnapi életet ma élni, -- az volt s nincs, -- s ahogy nem lehet a tegnapi éneket énekelni, úgy nem lehet az Oltáriszentségrôl tegnapit s régit mondani, hogy az igazán mondás, vagyis lélekkifejezés s lélekkiáramlás legyen. Az ének, ha igazán ének, akkor érzelemfakadás, s ha most énekelünk, hát most fakadunk; az egészen új lélekáramlás. ,,Énekeljetek új éneket'', mondja a zsoltár, azt a mindig új, mert ma és most fakadó éneket, -- fakadjatok a forrásnak azzal a most kibuggyanó bugyborékolásával, -- folyjatok a pataknak azzal a most lendülô iramlásával; -- a fakadás, a forrás, a folyás mindig új. Ennek tudatára kell a hívô, szemlélôdô s szeretô lelkeknek jutniok, s akkor meg van oldva a probléma, hogy újat mondunk s éneklünk s tapasztalunk s megélünk az eucharisztiáról. S erre a naiv s közvetlen s folyton fakadó s áramló lelkiségre szeretnék rámutatni, a mindig újra; a körülöttünk s bennünk fakadóra, a minket hívogató, s emelni, vinni s elsodorni akaróra, a krisztusi s eucharisztikus életfolyamra, melyet lehet ugyan csak tudni s nézni is, de az nem igazi magatartás; hanem azt élni s átérezni, a mélységekbe ereszkedni s az áramban tényleg úszni kell. Mert akinek errôl csak fogalmai vannak, az nem más, mint a lelki életnek múmiája, melyen az életnek formái s látszatai vannak, de maga nem él. Nem fogalmakról, hanem életrôl, tehát akcióról, folyásról van szó, melyben mi is folyunk s úszunk s esetleg vágtatunk, mely majd csendes réti partok közt folydogál, majd sziklás ágyában törtet, forog és pezseg, ütközik s gyűrűzik, tölcsérzik s tajtékzik, néha olyan, mint az Ipoly a kemencei hegyek lábánál, máskor meg olyan, mint felhôszakadáskor a Vág a Zsebrád hegye alatt vagy az Inn folyam, ahol Passau felé vágtat. A krisztusi, eucharisztikus élet is élet lévén, magában az Úr Jézusban is ilyen folytonos, folyamos akció, s bennünk is ilyen szüntelen s meg nem szakított életfolyam. Ez életfolyáson nem változtat az, hogy nincs mindig öntudatunkban, mert folyik az bennünk öntudatunk nélkül is elôbbi öntudataink erejében (virtualiter) vagy egész szellemi berendezkedésünk irányzata szerint (habitualiter). De bárminô, akár ebben, akár más alakban legyen is bennem, ha élet, akkor akció és folyam; ha pedig az, akkor újság. S én erre a folyamos s folytonos életáramra s folyamra szeretném rásegíteni, azaz hogy ráébreszteni az eucharisztia nézôit, a róla való fogalmak birtoklóit; azokat, akik tudnak és emlékeznek, de voltaképpen nem tudnak, mert nem éreznek s nem élnek. Ha tüzet fognak s megrendülnek, ha csodálkoznak s imádnak, ha az örök gondolatok s érzések gyökereibôl az élet s a fakadás indításait veszik, ha szeretnek s lelkesülnek, akkor élnek, s akkor az a folytonosan új életáram viszi ôket. Újat írni tehát nem jelent egyebet, mint tényleg mindjárt megindítani az érzést, megéreztetni az ingereket s a mélység energiáit, a vonzások erejét, s ezzel elérni azt, hogy éljünk, vagyis hogy újak, fakadók, kigyulladok s énekes lelkek legyünk. Újat írni azt jelenti, hogy tenni, hogy az áram sodorjon írót s olvasót, hogy az író is áram, s az olvasó is hullám, -- hogy az író is tűz, s az olvasó is láng legyen a tűzben, -- hogy a papír s a betű eltűnjék s ahelyett ,,fluminis impetus''-szá, áramló életfolyammá váljanak betűk, szavak, sorok, mondatok s gondolatok, s hogy a mi akciónk ne abban merüljön ki, hogy tudunk, hogy értjük azt, amirôl szó van, hanem hogy az érzelmileg, tapasztalatilag megízlelve s átélve a mienk legyen, hogy mi necsak olvassunk, hanem mint egy fölséges Wagner- operában átéljük s mindenféle művészeti ingerkiváltás által teljesen magunkévá tegyük a már nemcsak elôttünk lepergô, hanem bennünk lefolyó eszmei tartalmakat. Hogy megértessem magamat s jól megvilágítsam azt a mindig új s mindig folyamatos szellemi életet, melyben én is úszom, sôt melynek én is lejtô hulláma vagyok, szemünk elé állítom azt az óriási természetfölötti életáramot, mely a kereszténység folyamágyában végighömpölyög a földön. Az is mindig új s mindig más. Azután ez oly folyam is, melynek tükrén a vérnek s a liliomos fehérségnek, a tűznek s izzásnak reflexei váltakoznak. Szienai szent Katalin szemeivel nézem s önfeledve s elmélázva vele ismételgetem: vér és tűz, tüzes vér, véres tűz. S nemcsak ez, hanem víz és tűz; hullámzó lángok s lángoló hullámok törtetnek benne a világ sivatagjain s ôserdôin keresztül. Mi is ez áramban úszunk. Senki se mondja, hogy nem lehet olyan, mint azok a temperamentumos hullámok s lángadozások. Igaz; senki; csak az lehet olyan, kinek Isten ezt a mértéket szánta; de hogy az áramban mi is lendüljünk, s hogy lelkünk, ha nem a ,,felices ignes'' közé --- Dante nevezi ,,boldog tüzeknek'' az ég lakóit -- legalább a ,,felices scintillae'', a ,,boldog szikrák'' közé tartozzék, hogy izzék és égjen, azt igen, azt az Úr akarta s akarja. Szabad-e néhányra rámutatnom, kikrôl az élet, az akció, a tűz és lendület ingerét vennünk lehetne, -- azokra az égô csipkebokrokra, kik végig a történelmen égnek s el nem égnek, s kiktôl világos a világ?! Szabad-e rámutatnom a fölséges görög lányra, Agathára, a szentre, a hôsi naivára, aki ilyen lelke szerint, de nem a színpadon, hanem a martiriumban. Hogy tud édesen odasimulni az ôt segítô Istenhez s az ôt börtönében meglátogató Szent Péterhez, -- hogy tud félénken s aztán alázattal nekibátorodva imádkozni; kitárt karokkal nem azt kéri, hogy Isten ôt börtönébôl kimentse; nem azt kéri, hogy szűzi mellét le ne vágják s a kutyáknak oda ne dobják, hanem ,,agonem suum Domino commendavit'', alázattal ajánlotta Isten kegyelmébe s ôt megerôsíteni tudó erejébe az ô küzdelmét, a szenvedését. Hány ily lángoló hullám csapott föl a magasba a 300 éves keresztény martiriumból! S ha azután nyolcszáz évet ugrunk a középkori lovagias szellem világába s nem indulunk el Parzivallal a szent Grál vára felé s nem is a kereszteshadak égô folyampartjai mellett vonulunk, hanem a lovagias s áldozatos léleknek azon megnyilatkozásait vesszük szemügyre, melyekbôl a lelkek megmentése, a lelkipásztori gond és szomj csap felénk, mily óriási kitöréseit csodálhatjuk itt a lelkiségnek! Azokat értem, kik nem a Krisztus sírját akarták elfoglalni, hanem a szent élô templomait akarták a mór rabságból visszahódítani. Az is egy boldog, lelki járvány volt; valami epidémia, ennek a görög szónak találó értelmében, ti. valami idegen, nem földi, hanem máshonnan jött s közénk telepedett s itt tértfoglaló hatalomnak hódítása. Egy természetfölötti, égi lelkiség térfoglalása. Nem ilyen-e az egész kereszténység?! S elvonulnak elôttem ezek az ,,epidemiás'' alakok: Johannes a Matha, Petrus Nolascus, Félix Valois s a Baleári szigetekrôl fekete dominikánus köpönyegén Barcelonába evezô Raymundus a Pennafort... s ezren, sok ezren utánuk ... S ezek egyet akarnak, egy epidemiás gondolatot akarnak megvalósítani, ,,omnes isti pro captivis seipsos in pretiun daturos dictitabant''. Ez a ,,dictitare'' olyan álmodozó, nagyot akaró, de hitelt nem találó szóbeszéd; a világ azt föl nem fogja s nem hiszi; ôk maguk is csak úgy hiszik, ha Isten ôket megsegíti; mert ezt nélküle akarni sem lehet. Akarja-e aztán ezt a nagyot az Úr, hogy valaki vagy éppen százan, sôt ezren nemcsak pénzt adjanak a rabokért, hanem önmagukat adják cserébe s hazaküldjék testvéri csókkal a kiváltott szenvedôket, -- hogy az Isten ezt akarja- e, hogy tetszik-e ez isteni Fölségének, azt csak alázattal kérni s remélni lehet. S ez epidémiának volt 7000 vértanúja. A modern ember eszeveszetten csapja össze kezét e véres, lángoló folyam fölött. Igaz, hogy az autók egy év alatt Észak-Amerikában 14.000 embert gázoltak el; no, de ezek áldozatok, melyek meghalni nem akartak; de azok hôsök, kik úgy szerettek, hogy meghaltak. Ez a különbség egy egész világ. S e sorban még csak egyet említek, a fölséges Raymundus Nonnatust, ezt az élô váltságdíjat, ki a mórokhoz került rabságba, de úgy, hogy akart, hogy hazaküldött valakit, s ô maradt helyében s úgy beszélt s térített, hogy a mórok lakatot vertek felsô s alsó ajkára s így aztán heroikus némaságban hirdette az Urat. Lakat volt a száján, de sugározta az Urat! És a többi, az a többi, ki akár ebben az ,,epidémiában'', akár másban lett a nagy folyam lángoló hulláma. Egymás után vetôdnek az égre más-más tűzben s színpompában égve. Ez az a mindig új folyam, mindig új hullámokkal, a mélység vonzásainak mindig új temperamentumával telítve. S ismétlem, e folyamban úszunk mi is s vagyunk új hullámai, -- nem a régi hullámok tükrözései, nem is csak a régi hôsök ,,Nachempfinderjei'', nem, új hullámok vagyunk s új megélôi s megtapasztalói s megszenvedôi annak a nagy égbôl szakadó s földön tértfoglaló s itt folyton terjedô lelki epidémiának. Mi oly miliôben élünk is s oly levegôt szívunk is, mely a mindig új életet, az új életre való fölrebbenést s abban való elindulást szolgálja. Egy szóval jelzem e körülményt: mi a misztériumok földjén élünk; a nagy, szent titkok világában, melyek az életnek, a folyton megújuló életnek legerôsebb ingerei és stimulánsai. Az életet tényleg ingerek folytonos kisülése jellemzi. Új élet ott lesz, hol folytonosan új ingerek hatnak ránk. Minden fa, mely a virágfakadás színeiben lángol, - - minden virág, mely a szépség kigyulladása, -- minden cserje, rózsatô, szegfű, margarétabokor, melyre a nap ráönti aranysugárzatát, -- akár egy-egy égô csipkerózsa-bokor volna, telítve van a lét titokzatosságával s ismeretlen erôk kibontakozásával. Tűzesô fölülrôl s formák s színek bugyborékolása s gyűrűzése alulról. S ezek mind beszédes s kíváncsiskodó misztériumok. Valami ,,fascinatio nugacitatis'' jó értelemben véve e szót, csap felém. A misztériumok faszcinálnak csacska némaságukkal. Mindegyik elém dobban s szemembe néz s kérdi: mit gondolsz, mi vagyok? Vagy tán ki? S értem azokat, kik nimfákat, driadokat, manókat láttak lépten-nyomon, szóba elegyedtek velük. Ez a földbôl kinövô élet, ez a formáit bontogató szépség, ez az aranyszôke hajszálait ágak s lombok s levélkék fésűjén lengetô láthatatlan fej, -- ez a szuverén hozzáértés, ez a rajzhibák nélküli művészet, ez a gixereket soha sem csináló dallamosság, ez az erdôszélen s mezôn s májusi kertekben s virágos ablakokban álló nagymise s a harmóniáknak az a harangzúgása és csilingelése, melyben az égbolt a nagy harang s minden virág egy-egy harang, mindez nem inger-e, nem hat- e ránk, nem ébreszt-e, nem áll-e szóba velünk, sôt nem erôszakoskodik- e, kérdést ad föl s követeli, hogy feleljünk neki? Ah, igen, ez az a körülöttünk borongó s cikázó misztérium! Oly közel van hozzám, hogy szinte érintem s tapintom, lefoglalom és élvezem. Íme, Isten jár itt a misztériumok aranyos, tarka, napsugaras, virágos köntösében, s mi mindig lába nyomaiban járunk. Isten és titkai s misztériumai közt járunk; mily páratlan s fölséges ,,via sacra'', a szent titkok közt kanyargó út. Tehát ingerek, folyton új életet, új csodálkozást, álmélkodást, megdöbbenést meg-meglátást ébresztô út... ingerek és új élet útja. De e nagy természetadta misztikumon kívül s e fölött vannak más ingerek is. Azok közvetlen az Isten arcáról sugárzó kinyilatkozások s lélekvonzások, új igények és remények ébresztése s új erôknek, melyeket kegyelmeknek hívunk -- reánk kiárasztása. Ez a természetfölötti rend, melyben már nemcsak virágos fák, rózsafák, mézes akácok, olajos topolyák s virágbokrok állnak, hanem gyönyörű lelkek, égbenövések, tisztaságok s égô szívek, szóval az Isten gyermekei, akik mi vagyunk. Ez az a felsôbb, az igazi misztikum, a kereszténység rendje és világa. Itt már a természetfölöttiség ôserdeje környékez meg minket: csodák és áldások, szent erôforrások; itt fények járnak és boldogságok, hegyrôl jönnek, hogy fölvezessenek; itt fölavatások folynak és átadások; itt az Isten törzsébe való beoltások történnek s az Istenfia vérének belénk átömlesztései. Itt az Isten nemcsak közel van, hanem odaadja magát, nemcsak jár körülöttünk, hanem meglelkesít s átizzít s boldogít. Mi hisszük, hogy a kegyelem, a megszentelô malaszt által Isten természetének valamiképp részesei leszünk s annak következtében valahogy vállalnunk kell, hogy amint mondjuk: ,,homo sum, nil humani a me alienum puto'', ember vagyok s ami emberi, az nem idegen elôttem, úgy azt is kell vallanom: ,,Filius adoptions Dei sum, nil divini a me alienum puto'', Isten gyermeke vagyok, tehát közöm van az egész Istenséghez. Az egészhez; jóllehet csak hasonlatokkal s képekkel emelkedhetem a végtelenhez; de azért enyém ô, s én az övé; közöm van fényeihez, meglátásához, boldogságához, dicsôségéhez, erôihez, kegyelmeihez. Isten a gyökerem, a virágom, az erôm, a levegôm, a napom, örömöm s boldogító reményem. Pál apostol mondja: ,,Ô benne élünk, mozgunk és vagyunk, amint némelyek a ti költôitek közül is mondották: mert az ô nemébôl is vagyunk''. (ApCsel 17,27.28) Vagyis ô benne van létünk, életünk és mozgásunk. A ,,benne'' kifejezi azt a bensô viszonyt, melyben az ember Istennel áll. Nekünk ugyan külön létünk, erôink s tehetségeink vannak, s azokkal élnünk kell, hiszen arra valók; de egész létünk s legigazabb meglátásaink róla a végesség s a folytatás benyomását teszik. Megtapasztaljuk azt a föltétlen függést, amennyiben mindenünk tôle s irte van. S az, hogy ,,érte van'', a szellemi s erkölcsi világban lép elénk, s megvalósul fôleg a kegyelmi rendben. Szent Pál ismerte Aratus, ciliciai költôt, az ô földiét, kinek szavait idézi, de Kleanthesnél s Pindárnál is találtatnak hasonló fölséges kijelentések. Ez az a titokzatos levegô, mely körülfoly s melyet lélekzünk. Nem vesszük észre, hogy benne vagyunk, mint ahogy nem vesszük észre külön ráeszmélés nélkül, hogy az atmoszféra levegôje környékez, melyet lélekzünk s melybôl az élenyt, a tüzet vesszük. S mit mondjak a nagy titokról, az erkölcsi életrôl, mely a közönséges, szürke életbôl isteni értékeket s örök érdemeket emel ki? A kegyelem új elv, új, valóságos princípium, melybôl másféle értékek fakadnak, mint a természetes jóságból s tisztességbôl. Ez egy más gyökér, tulajdonképpen maga az Isten, a Krisztus, s a mi öntudatos kegyelmi ténykedésünk egészen más, felsôbb szférába való fakadás. Mi ez elv által természetfölötti, tehát isteni szépségű moralitásba öltözködünk. Valamiképpen kilépünk a természetnek, bármily művelt legyen, energiakörébôl s új energiák játékának orgánumaivá leszünk. A teremtmény, az a termés-természet, visszalép, s más viszonynak s más erôknek hatáskörébe jut bele. Már nem teremtmény csak s a nagy szuverén Fölség szolgája, hanem intimusa, fogadott fia. A ,,gratia diffusa in labiis'', az az arcon elömlô kegyelem elnyeli a szolgaság vonásait s más szépséget, az Isten-hasonlatosság szépségét önti rá, mely Isten- hasonlatosság új energiákat ad s hozzá érdemszerzô értékességet. Az Isten intimusainak --- szabad így neveznem a megszentelô malasztban élô embereket, hogy kiemeljem az Isten-közelség s Isten- barátság viszonyát -- az Isten intimusainak természetfölötti cselekedetei egészen új érdemfémjelzéssel bírnak. Isten elfogadja érdemül az örök életre a kegyelem állapotában végzett természetfölötti cselekedeteket. Ez az ô nagyúri, bôkezű gesztusa, hogy úgy akarta, hogy nemcsak belsô szépséggel szereli föl cselekedeteinket, hanem az örök érdem értékével gazdagítja azokat. Bármilyen jelentéktelen s szürke legyen tehát a kegyelmi állapotban élô hívônek élete, azért abban itt is, ott is nemcsak az Isten-tetszésnek, hanem az örök érdemszerzésnek reflexei gyúlnak ki. A német mitológiában az Isten fiait a szemüknek acél-csillámos fényérôl ismerjük meg. Ez mítosz és szimbólum; de a mi teológiánk szerint, az Isten fiainak tényleg valami krisztusi karakterjük van, melyet három szentség, a keresztség, a bérmálás s az ordináció energiája éget beléjük, még pedig annyira, hogy a pokol tüze sem veszi ki s az égi dicsôség sem homályosítja el azokat. Íme, mily misztikus, természetfölötti erôkkel, szépséggel, érdemmel s karakterrel fölszerelt, fölséges nemzetség ez a keresztény közösség, mely a világtörténelembe beleállítja az új életet, s a természet pompájának finom szövetére ráhímezi az isteni, de lefátyolozott szépségnek vonásait. Végelemzésben ez mind az Úr Jézus szent vérének megváltó ereje s új életet s új erkölcsi szépséget széthintô áldása. Az erkölcsi világnak, tehát a legemberibbnek a Golgota lett sarka, s a kereszt lett tengelye. Ott fordul minden; ott kel föl a nap, s csak az Isten a megmondhatója, amint lesz az utolsó ítéleten a kinyilatkoztatója annak, hogy az öt rózsában kivirágzott keresztfa mint verte szerteszéjjel a világban a lelkiségnek, a megújhodásnak, az üdvözülésnek ôserdô-gyökérzetét. Ott s akkor meglátjuk, hogy a szent vér és tüze mint ette bele magát a világba s mint emelte azt. Nos és azután? Mi jöjjön azután? Csoda-e, ha ebbe az Istenséggel érintkezô természetfölötti rendbe beleállt az eucharisztiában köztünk élô Krisztus, s ha maga köré mint a misztériumok súlypontja köré csoportosította a hit s az élet titkait? Csoda-e, ha a misztériumok ködébôl, az Isten csodáinak felhôjébôl, melyben élünk s úszunk, kigyulladt az eucharisztia fehéren izzó korongja, a ,,memoria mirabilium'', az Isten természetfölötti tetteinek összefoglaló központja és súlypontja és gyúpontja? Csoda-e, ha a misztériumok szentföldjén, mely pedig a mi szülôföldünk, kifakadt az isteni élet mélységeinek lüktetô forrása, -- nem tudom, csendes erdôk tengerszeme-e vagy a végtelenségek parttalan óceánja, -- a kenyér és bor színében jelenlevô Úr Jézus? Csoda-e, vagy mivel a csodáknak is van stílusa, nem kellett-e, hogy a kegyelmi rendben magát közlô, azután értünk megtestesült s föláldozott Istennek ilyesmit kellett tennie, nem kellett-e végre magát úgy adnia, hogy együk, igyuk, éljük, hogy amint kicsiny lett kimondhatatlanul, úgy hódítson meg s emeljen föl s változtasson át magába maradéktalanul?! Nem stílusa-e az Istennek, hogy ki minden, az mindnyájunknak kenyere is, ereje s vére is s gyôzelme is legyen? Igen, igen; valahogy így kellett annak lennie; nos, és azért így is van. ======================================================================== 2. Imádó zsenialitás A nagy titok tornácában A katolikus áhítat az újabb korban egyre jobban az Oltáriszentség felé fordul, s azok a világraszóló eucharisztikus kongresszusok még a profán világnak is jelzik e fordulatot. Nemcsak tüntetések, hanem szükségszerű megnyilatkozásai a legnagyobb erkölcsi testület indulatjának. Ha kérdem, hogy az egyház áhítata miért fordul most oly nagy nyomatékkal s lélekgravitációval az Oltáriszentség felé, nem mondhatom, hogy azt a hitnek vagy a teológiának valamiféle új reakciója vagy orientációja okozza, mert hiszen ilyesmirôl most nem tudunk; azt sem mondhatjuk, hogy a liturgia föléledése s kivirágzása bűvöli meg a katolicizmust s fordítja az Oltáriszentség felé a figyelmet; hiszen az áldozatbemutatásnak szent liturgiája eddig is az Isten-tisztelet elôterében állt, s ha van manapság örvendetes liturgikus mozgalom, azt magát inkább okozatnak mint oknak kell tekintenünk. Az okot tehát másban kell keresnünk, s a mozgalom egyetemességének s az egyház életének, misztikájának megfelelôbbet nem találhatunk, mint ha azt az egyház Lelkének, a Szentléleknek tulajdonítjuk. Az a természetfölötti genialitás, melynek új intuíciói s megérzései vannak, mely új meg új kiáradásokban új szellemi világokat teremt s termékenyít az egyházban, az fordítja az eucharisztia felé az áhítat indulatját. Genialitás az egyházban -- úgy örülök e fogalom ideplántálásának; újkori kifejezés ugyan, de egy ôsi, nagy teológiai realitást jelent, melyet a kátéban a Szentlélek hét ajándékának hívnak. Hétféle genialitás a kegyelmi rendben, melyek különböznek a megszentelô malaszttól, a segítô kegyelemtôl s a léleknek rendes s rendszeres készségeitôl vagyis erényeitôl, mint ahogy különbözik a genialitás a léleknek robotos s szisztematikus tehetségeitôl, a fogalmi kategóriákkal dolgozó észtôl s az ész diktátumai szerint elinduló akarattól. A tudomány s művészet történelmében is a nagy fordulatokat a geniális meglátások s megérzések okozzák, azok indítják meg s adnak lökést rendkívüli energiájukkal az élet irányainak. Éppen úgy a hit világában s a természetfölötti életben is a mélybe lenyúló s a világot megmozgató indításokat a genialitás végzi. Ily genialitások -- mondom -- azok a lelki tehetségek és valóságok, melyeket mi a Szentlélek ajándékainak hívunk. Ez a szó, a Szentlélek ajándéka, éppen nem szerencsés, mert általános, s nemcsak nem mondja, hogy mirôl van szó, hanem ellenkezôleg ellaposítja a gondolatot s eltávolít a helyes értelemtôl, nem hogy közelebb hozna hozzá. Ha kérdem, hogy mik tulajdonképpen azok az ajándékok, micsoda a mivoltuk s az alkatuk, azt kell mondanom, hogy a megszentelô malaszt állapotában élô léleknek természetfölötti s a malasztból mint valami valóságból organikusan kinövô szervei. Sajátságos tehetségei s belsô érzékei. Nem erények, milyenek a három isteni s azután a négy erkölcsi erény; nem is olyan értelmileg meghatározott s gyakorlat által megszerzett készségek, melyek folytán az ember a jóval s rosszal szemben célszerűen jár el; nem is azok a rendkívüli lelki állapotok, milyenek az elragadtatás, a víziók, hanem felsôbb rendű genialitások, melyek a Szentlélek-járás szervei bennünk. A Szentlélek bennük fakad föl s általuk árasztja a lélekre azt a hét életáramot: a bölcsességet, megértést, tudást, jótanácsot, erôsséget, áhítatot, Isten-félelmet. Csodálatos elgondolás az, ha szemeink elé állítjuk a léleknek azt a fölnevelését, melyet a Szentlélek teremt bennünk abból a célból, hogy kapcsolódhassék velünk, s hogy e természetfölötti érzékek révén kiáraszthassa reánk az élet áramait. A genialitás a legmagasabb lelkiség, mely fogalmi mechanizmuson s okoskodáson, az értelmes eligazításon túl s ezek fölött él, lát, akar, teremt s alakít bennünk s általunk. A genialitás nem az észtôl s nem a tudománytól való, s éppenúgy nem szerezhetô be sem tanulással, sem okoskodással vagy gyakorlattal; hanem az más valami lelkiség, melynek a közönségesen okoskodó s diszkurzív értelem fölött való meglátásai, megérzései s megélései vannak. Nem geometrikus konstrukciók révén fogja meg tartalmait, hanem azok fölött érvényesül. Ilyen genialitásoknak nézem a Szentlélek ajándékait. A regisztráló s sémákkal dolgozó értelem, tehát a filozófia s teológia nem igen tud velük mit csinálni, de a lelki életben s a teremtô művészetben, a szentek pszichéjében s a misztikában oly természetes a helyük, hogy alig van nagy mozzanat nélkülük. A kartéziusi s a more geometrico a világgal leszámolni s maradék nélkül mindennel elkészülni akaró tudomány mindig értelem-párti s mindent sémákba akarna elraktározni; azért pl. a géniuszra, az intuícióra, a megérzésre nincs kategóriája s átlag nem viselkedik méltányosan e titokzatos szellemi tünetekkel; de még a modern teológia s az új skolasztikus filozófia is valahogy elhalaványítja, az a Szentlélek ajándékainak, ez az intuíciónak valóságait. Szent Tamás ezt nem tette. Szent Tamás nagyon disztingvál erények, tehát a ráció és hit szerint kinevelt készségek s a dona Spiritus Sancti közt. Ez utóbbiakat is alaposan tárgyalja, fejtegeti s minden egyébtôl megkülönbözteti. A modern korban a teológiának eziránt sokkal kevesebb az érzéke. Szent Tamás amily szorosan tud ragaszkodni az értelmes rendhez az erkölcstanban, s az értelembôl tudja kiemelni mértékeit, éppen oly nagy szabadsággal jár el az ,,ajándékok'', mondjuk csak ki bátran, a genialitások elismerésében, s azoknak tulajdonítja a Szentségnek s a kifogyhatlan isteni életnek az egyház történetében meg- megújuló áramlásait. A természetfölötti életnek spiritus rectora a S. Spiritus, az ô szervei a genialitások, s ezek révén árasztja el az egyeseket s az egyházat a maga lelkiségével. Az etika, a korrekt élet, a tisztesség s az erény az értelem biztos útjain jár, de az élet hatalmasabb, közvetlenebb, teremtô és gyújtó indulatját a Szentlélek fuvalma viszi s éleszti. A szentek mind e genialitással vannak telítve, s e genialitás révén nem az okoskodó észnek s nem is a diszkurzív, vagyis fogalomról fogalomra, ítéletrôl ítéletre kapaszkodó metódusnak vannak alávetve, hanem kapcsolatba vannak hozva közvetlenül a Szentlélekkel. Ez adja nekik az intuíciót s a buzdulást. A Szentlélek e szervek révén szállja meg s foglalja le ôket, s így lesznek ôk ,,numine afflati'', az Istenségtôl megszállt, meglelkesített s áttüzesített lelkek. E genialitások révén csap le beléjük, mint a szélvész a vitorlákba s játszik rajtuk mint orgánumain. Az Oltáriszentség felé forduló s kigyúló áhítat e genialitásnak intuíciójából s buzdulásából való. Hosszassabban idôztem e pontnál, mint nagyon korszerű problémánál, mert gondolom, hogy ahogy nekem nagy örömöt okozott az intuíciónak méltánylása a filozófiában s a ,,Szentlélek adományainak'' mint genialitásoknak beállítása a teológiába: úgy örömöt okoz ez másoknak is s mély tisztelettel tölti el ôket Szent Tamásnak teológiája iránt, aki oly intellektuel hajlamú s ugyanakkor oly finom megértéssel viseltetik a psziché mélységei s a teológiának misztikus homályai iránt. Ismerjük hát el, hogy az egyház nagy áhítatfordulata az eucharisztia felé a katolikus lélek genialitásától, tehát a Szentlélek indításától és sugalmazásától való! ======================================================================== 3. Emmanuel A nagy titok tornácában Mi egy nagy történés szemlélôdô hitében s igézetében állunk; hisszük s át akarjuk élni, hogy Isten emberré lett. Ez az Isten-közléseknek, az Isten-megnyilatkozásoknak minket térdre késztetô legédesebb bemutatkozása. ,,Fortiter et suaviter'' lép az Isten a maga teremtésébe; belénk, világunkba hatol, a lét gyökeréig hatóan; addig, ahol a vér, az élet fakad, ahol a szívdobbanás ered, abba a leglágyabb intimitásba, az ösztönös, édes élet rebbenéseibe, az édes anyaság titokzatosságába s onnan a lét ez édes misztériumában lett egyik közülünk s onnan indult ki. Tekintsük meg a misztériumot, az örök szent titkot az ô földi útjain. Úton van s mindenféle állomásokat tart s mindig ugyanaz marad: a nagy titok, a nagy érthetetlen, aki mégis mindig ingerkedik velünk. Mi a kereszténységben ennek a titoknak fölséges kinyilatkoztatásait vesszük, melyeket tetszett neki csodálatos történelmi képekben megjeleníteni. Vegyük a legnagyobbat, a kereszténység alapját s velejét, az Úr Jézus Krisztust. Ô a végtelen s mégis valaki, ô a határtalan meghatározott, ô az örökkévaló tökéletesség kis mag lett, magzat, csecsemô. S mintha végtelen Istenfiú nem volna, föltalálta magát otthonosan a test és vér, az érzelem és szívdobbanás titkos világában, melyet a ,,funiculi Adam'' a minket egybekapcsoló érzelmi fonalak s szálak hálózata borít. Van anyja s nagyanyja s nagyatyja s nagynénjei s nagybácsiai, nagy vérrokonsága,[1] s ô a nagy idegen, a végtelen nem-ember úgy néz itt körül, mint aki otthon van, -- sôt mint ki édesanyja keblén csüng és szopik és élvez s örül, hogy van! Istenem, hát ennyire közel és intim lett s mienk lett! S így lettünk vérrokonok a Logos-szal, így jutottunk vérközösségbe vele s egy életnek s egy történelemnek s egy megszentelt sorsnak nagy világáramába. S minek tette ezt? Mire való e gyermek, ki Isten Fia? A Goethe-i szó itt is beigazul: ,,Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis''. Minden csak szimbólum; ez a gyermek is az; ô pláne a legmélyebb s legkifejezôbb szimbólum. Valóság abban, hogy az Isten tényleg megtestesült, de szimbólum is. Jelzi a páratlan közelséget, a hozzánktartozást, az egybeforradást, a közös természetet, az élet- s a lét- s a cél-, s az erô- és örömben való közös részesedést. Jelzi az egész kegyelmi tant, hogy mi is az ô természetének, az isteninek részesei vagyunk, mint ahogy ô a mienkben részes s igaz ember lett. Ô egy közülünk; ô is az életáram egy hulláma, az életszövedék egy csomója, a titkosan szökô pontok egyike, egy kis ,,punctum saliens'', olyan, mint mi; de azonkívül még más is, az örök s végtelen Istenség második személye. S erre nézve lesz ô nagy jel; jelzi azt, hogy viszont ebbe az isteni természetbe mi vagyunk beoltva, vagy az belénk! Ez a teremtô s alakító Istenség a megtestesülés kiáradásában tehát szimbolizálta az intimitást, a közösséget, az együvétartozást, a testvériséget, s sürgeti mindezzel azt, ami mindennek mélyén s alapján feszül, ami a gyökérzetben dolgozik s a szép és szent életekben kivirágzik: azt, hogy mi Istenéi vagyunk, hogy hozzá tartozunk, hogy nélküle el nem lehetünk. Hogy atyaság, anyaság, mátkaság, barátság s az Énekek énekének szerelme, vágya és szomja mind csak kép, s jelzi azt az intimitást, mellyel a lélek Istent átfogja s átfonja, s azt a radikális szükségességet és vágyat, mellyel az övé. Hiszen ezek a felsorolt lelkiségek is, az atyaság, anyaság, mátkaság, az mind tôle s belôle való. Ezek mind csak szimbólumai a mi vele való közösségünknek, ami tôle való eredésünknek s funkciós voltunknak s függésünknek, a mi beléje való gravitációnknak, a mi beléje való szakadásunknak. Ô az örök s ô a végcél, belôle való az élet s a boldogság szomja s ezeknek a vele való boldogító egyesülésben való kitöltése. S menjünk ez úton tovább. Tehát ez az istenemberi csecsemô is szimbólum; jelzi a világ s a lélek nagy misztériumát, az örök szeretetet, mely egyesülés és egység és teltség és túlcsordulás. Ez a nagy misztérium az, melyet a szentírás jelez, mikor mondja, hogy ,,Isten a szeretet'', s mikor megérteti velünk, hogy túlcsorduló szeretet, aki azért teremt, mert szeret. Isten a világot is szeretetbôl teremtette, s jól mondja egy egyházatya: ,,Deus creando aliquo modo exstasim passus est''. Isten extázisba kerülve teremtett. Végtelen szeretetbôl teremtett: ,,Diligis omnia, quae sunt, et nihil odisti eorum, quae fecisti, -- nec enim odio aliquid constituisti et fecisti''. Szeretsz s azért teremtesz; szeretetbôl s nem gyűlöletbôl teremtesz. Úgy szeretett, oly kimondhatlanul, oly fokozottan, oly bensôségesen, hogy a szép világ gyönyörű képes vásznát remeklô gesztussal elénk kigördítette, s azután is szeretett s a természet fölébe egy új szellemi világot, a kegyelmi rendet állította s abba azután legnagyobb extázisában önmagát mint csecsemôt beleteremtette. Úgy szerette Isten a világot, hogy ember lett, mienk lett, valaki közülünk lett, belénk olvadt, anélkül, hogy felemésztôdött volna. Mi ugyanis azt a végtelen radikális szeretetet, mellyel mi az Úrból valók vagyunk s hozzátartozunk s beléje szakadunk, megérteni nem tudjuk, s azért azt inkább csak jelekben s szimbólumokban vesszük. Az evangélium is mondja: ,,Ez lesz nektek a jel: találtok egy kisdedet, pólyákba takarva, jászolba fektetve''. Csodás, faszcináló jel, hódító és gyullasztó jel, hogy az Isten gyermek lett, hogy a jászolban fekszik a gyermek, ki Istenfia s emberfia egyben. Itt is mondhatom: ,,Deus exstasim passus est incarnando''. Szó szerint magánkívül lett, önmagából kilépett, ,,Qui cum in forma Dei esset... seipsum exinanivit'' (Fil 2,7). Íme a nagy jel, mely az Isten szeretetének örvényeire mutat rá. S mi az örvények szélén gondolatlanul ácsorgunk, s csak mikor e jelekbôl a mély értés s megértés valamiféle megvillanásait vesszük, akkor kapunk fejünkhöz s szinte belémeredünk. Extázis extázist szül. Ô vonz e formákban, mondjuk inkább e formák alatt. E formák neki orgánumai is; művei is, remekei is, de orgánumai is. Azokkal vonz a mélybe, hol minden azt zsongja: úgy szeretett, úgy szerette a világot ... ,,amat animas'', szereti a lelkeket... úgy szereti! Tovább megyek. Ezt a jelzô szeretetet hordozta az Úr végig életén. Lelke áradozott; itt is, ott is kivillant fényessége s ki-kitört egy- egy tűzlángja s adta magát s lelkét, s ezek a csendülések s kiédesülések, lelkének parabolás megzenésítései mintha nemcsak mondások, hanem fogások, édesgetések s vonzások volnának, melyeket csak az ért meg, aki megteszi azt, amit jeleznek. Szóval jelek! Az egész krisztusi élet a jelzéseknek abba a szakába tartozik, melyrôl az írás mondja: ,,Videte et gustate, quia suavis est Dominus'' (Zsolt 33,9), tapasztaljátok s ízleljétek meg, hogy az Úr erô, zamat, tűz, öröm. Fogalmak, parabolák, tanok ezt csak jelezni tudják. S mikor aztán felkészült legnagyobb extázisára, a szeretet kigyulladására s önfelemésztôdésre; mikor készült oda, ahová, mint mondotta, mikor elér, az egész világot magához vonzza; mikor szenvedni készült azon az elsô zöldcsütörtökön este, szeretetének e legnagyobb extázisa elôtt megint egy jelet szerzett, mely megértette velünk, hogy mily intimen tartozunk mi együvé, mennyire egymásba olvadva, egymásból s egymásért élve. Istent s emberségét adta nekünk kenyérül; akart bennünk élni s akarta, hogy belôle éljünk. Íme a jel. Ez is extázis és orgánum! Az ô extázisa s kitörése felénk s lefoglalása lelkünknek s egész valónknak. Nézd e jelet: kenyér. Kenyered vagyok, életed és véred és meleged és heved és enyhülésed s fölfrissülésed ... úgy szeress! Egész valóddal, mert végre is egész valód belôlem van s belém iparkodik! Te úgy tartozol hozzám, mint ahogy tartozik hozzád a véred, szíved dobbanása, a levegô s lélekzésed, tested melege s vérkeringése ... oly mélyen, oly gyökeresen, oly egyetlenül s egységesen. Íme, a nagy jel, az eucharisztia s ami benne rejlik s morajlik s feszül, az istenemberi élet, még pedig nem az, mely az Úré, hanem, mely a mienk; mert az a jel azt az életet jelzi, azt, hogy aki engem eszik, értem s belôlem él! S ha e sok jelen végignézek, a nagy misztériumnak jelein, éldelegve mondom el a költô szavait: ,,Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis, Das Unzulängliche, hier wird's Ereignis; Das Unbeschreibliche, hier ist's getan.'' (Goethe, Faust) Ne ijedjünk meg a szent kereszténység nagy szimbólumaitól, a nagy titkoktól, hogy a csecsemôben az Isten Fia, a Logos, a valóságos személy, s hogy a kenyér színe alatt a valóságos Krisztus van jelen. Nézzünk ezekre gyermekarccal s gyermekszemmel: mert bárhová fordulunk, a nagy misztérium éppen úgy néz ránk s akarja, hogy vegyük s éljük. Mi mindent mondtak a lét misztériumáról, a természet tarka jelzéseirôl az ázsiai s a hellén szép álmok, mi mindent beszéltek s félrebeszéltek s szóltak nimfákról, faunokról, istenekrôl s istennôkrôl s a nagy Pánról! Ôk látták a misztériumot s álmodoztak róla. S mily sok szépet hallunk a filozófiának tiszteletreméltó papjaitól, Anaxagoras- és Plátó- és Herakleitostól s az ôsi Pythagorastól, kinek a számok s a mértékek muzsikálnak, s ki a törvények megzenésítôit a múzsákban látja s a delfii jósda háztetején ülô leányarcú madarakban, a keledonokban! Mindennél több ez, hogy az Isten ember lett, s Krisztus jelen van az Oltáriszentségben. Értem azért, hogy a művészet miért hordott össze a dómokban mindent, ami alak, szín, hang, szépség van; értem, hogy miért éled föl s él műveiben a fauna és flóra, s nem elég neki ez mind, hanem kombinál mesés világokat, a fantázia ôserdôit. Hát nem mesés, nimfás, múzsás s keledónos ez itt mind?! Íme, az örök misztérium, a végtelen Isten, aki ily tiszta s édes valóságokban kinyilatkoztatta magát nekünk: egy csecsemôben s egy édes falat kenyérben. Azok a mások álmodoztak s tapogatóztak az élet, a tarka valóság, az öntudat s az örök vágyak misztériuma körül: míg mi egy nagy kinyilatkoztatott valóságot imádunk, de amely szintén le van fátyolozva. Megszűnt-e hát a misztérium? Nem énekelnek-e még a múzsák a berkekben s nem kandikálnak-e még ránk a nimfák a forrásokból? Megszűnt- e már a szférák éneke, s nem csattogtatják-e még azok az éneklô s szemlélôdô leányarcú madarak szárnyaikat fölöttünk? Vagy tán inkább elmélyült minden, s teltebb s túlcsordulóbb lett tán minden? Talán nem tűnt el, hanem inkább megnôtt a csoda? Talán megnôtt a végtelenség fölöttünk s a mélység alattunk, az az álló csillagok, ez meg az ionok s irradiációk örvényeibôl?! Igazán éjszakák borulnak ránk, s jól esik a mi nagy misztériumainknak betlehemi istállólámpásával s oltáraink elôtt égô öröklámpájával bolyongnunk s rövid éltünk s örök rendeltetésünk tekervényes ösvényére rávilágítanunk, s amellett éppen ezen misztériumok körében s erejében kimondhatatlanul boldogoknak lennünk! S most oda értünk, ahol a mi misztériumunkból Sacramentum, vagyis egy kiható, minket megragadó s cselekvô s aktív misztérium lesz, amely tudniillik megteszi azt, amit jelez. Jelzi a legintimebb bensôséget, jelzi a radikális, a lélek legmélyében eszközölt életegységet, jelzi a természetbôl kiemelt életnek isteni behatásokba való állítását, vagyis azt, amit kegyelemnek s kegyelmi állapotnak hívunk. A megszentelô kegyelem által mi az isteni természetnek valamiképp részesei leszünk; lelkünk új, belénk oltott tehetségek hordozója lesz, s ezek által rá leszünk képesítve halálunk után Istennek színrôl-színre való látására s ennek megfelelô boldogságra. Ennek a természetfölötti lelki állapotnak megteremtését célozza e világi éltünkben minden: Krisztus, egyház, evangélium, szentségek, s ennek a nagy intimitásnak, ennek a bensôséges átistenülésnek a szimbóluma a csecsemô a jászolban s az Úr Jézus a kenyér színe alatt. Szimbólum, mely Istenhez tartozásunkat s Istennek bennünk való életét jelzi. A csecsemô a jászolban s Krisztus az Oltáriszentségben az Istennek bensôséges vonzalmait jelzi s azokat az örvényléseket jelenti, melyekbe a végtelen Isten minket besodorni akar. __________ 1 Ez oly értelemben igaz, mint itt mondva van: az örök Ige a megtestesülés által emberi vonatkozásokba lépett. De nem volna helyes dolog -- ezt a szerzô nem is teszi -- ezeket a vonatkozásokat közvetlenül ugyanúgy vonatkoztatni a Krisztusra, miként az ô anyjához, Szűz Máriához való vonatkozást. Hisz ezek mind nem közvetlenek, nem személyrôl személyhez való vonatkozások, miként Krisztus és Szűz Mária között van, hanem csak a Szent Szűz közvetítésével válnak valókká. ======================================================================== 4. Isten intimusai A nagy titok tornácában Nagy hit ez, a lélek fölmagasztalásáról való fölséges hit. Szinte ôrületes gondolat, hogy az Isten intimitást akar, hogy a lelket fölszívni akarja, s mivel megsemmisíteni nem kívánja, hát kitölteni s lénye mélyéig áthatni akarja azt. Van aztán ennek a lélek-elárasztásnak s ennek a lélekfoglalásnak hosszú útja, melyen a lélek tisztul s alkalmassá lesz szenvedés, küzdelem, önfegyelmezés, lemondás által az Istentôl való lefoglalásra; vannak kegyetlen tisztulásai, amikor az a Szentlélek jár benne, aki ,,az Isten mélységeit is kutatja'' s így felkutatja az emberszív s emberélet mélységeit is s tisztít s éget s nyes és alakít s dolgozik azzal a karddal, melyrôl Szent Pál írja: ,,Mert az Isten beszéde eleven és hathatós, áthatóbb minden kétélű kardnál és beható az elme és a lélek, az ízek és velôk eloszlásáig s megítélôje a gondolatoknak és a szív szándékainak'' (Zsid 4,12). Mindent átjár s mindent megtisztít az Úr Lelke, minél jobban s mélyebben foglalja le a lelket. Ez a lefoglalás az Isten célja, s ez a kegyelmi rendnek értelme. Ez egyszersmind azoknak a nagy kijelentéseknek az értelme, melyeket szinte nem szokás komolyba venni, amilyenek: ,,Ez tudniillik az Isten akarata, a ti megszenteléstek, hogy megtartóztassátok magatokat a paráznaságtól... nem a kívánság ösztöne szerint... és senki meg ne nyomorítsa s meg ne csalja atyjafiát... mert nem hívott minket az Isten tisztátlanságra, hanem szentségre'' (1Tesz 4,3), s ami még komolyabb: ,,Szentek legyetek, amint én szent vagyok'' (Lev 19,2). Ezek végtelenségek, melyek minket vonzanak s elnyelni akarnak, s mi bármily tökéletlenek vagyunk, nem mondhatjuk, hogy nem nekünk valók, s hogy mi bűvkörükön kívül állunk. Ki állhat a nap vonzási körén kívül itt a földön, akár liliom, akár varangyos béka legyen; minden belôle él. S kire nem illik az a szó, hogy ,,mi pedig hittünk a szeretetben'' (1Jn 4,16). Mindnyájan ebben hiszünk s mint igézetet hordjuk magunkban, amely igézet gyakran s sokaknál néma, mintha meg volna törve, de máskor meg fakadó s dagadó életerô, mint az áprilisi gyökérzet. A léleknek ez a bensôségbe s Isten nyomaira való terelôdése nemcsak az evangéliumban, hanem az ószövetségben is kifejezésre jut, még pedig a leggyengédebb érzelmekbe öltöztetve. Elôbb nagy lelki békét akar az Úr bennünk teremteni és elveszi tôlünk bálványainkat úgy, hogy még a nevüket is elfelejtjük. ,,És szövetségre lépek -- folytatja -- javatokra a mezei vaddal, az égi madárral és a földi csúszómászóval... és magamnak eljegyezlek téged mindörökre, eljegyezlek igazságban s ítéletben, irgalomban és könyörületben''. (Óz 2,17.18) Nagy szó az, hogy az embernek bálványai ne legyenek, vagyis vonzalmai, szenvedélyei, passziói, melyeket Istennél többre becsül s hódol nekik, s ha annyira kiábrándul a vétkes mámorból, hogy még a nevüket is elfelejti! Az ilyen természetfölötti tisztulás után a lélekbe bevonul a szeretet, az a mindent rendbe hozott s mindennel leszámolt, diadalmas szeretet. Ezt az igazi bensôséget, ezt a bensô, intim viszonyát a léleknek jelenti a megszentelô kegyelem, mely által Isten fogadott fiai, Jézus testvérei s a mennyország örökösei leszünk; ezt jelenti az életközösségnek fölséges szimpozionja, az a vacsora, melynél egy kenyéren élünk Krisztussal, -- ô maga a mi falat kenyerünk. Jézus a saját maga életébe foglal minket; mert egy kenyér, egy élet, s ha egy élet, akkor egy érzés, egy bensôséges, elszakadhatatlan öntudati kapcsolat. Ozeás ezt jegyességnek hívja, hogy jelezze az egységet s a bensôséges, meleg élettartalmat. ,,Eljegyezlek magamnak -- úgymond -- mindörökre'' (2,19). S ennek a bensôséges életegységnek kivirágzása a tisztaság, az öröm, s az erô, melynek érzelmi dagályában fölényesen kiemelkedik a lélek s megcsinálja finom érzékkel azokat a nagy, de nélkülözhetlen szintéziseket Isten és világ, test és lélek, akarat és ösztön, szép lélek és szép test közt, s harmonikus szép, keresztény életben hozza kifejezésre a két világnak, ennek itt s annak a síron túl, igényeit. Nem tartozik-e ide az Énekek énekének víziója, az elragadtatás szépségittas látomása: ,,Kicsoda az, ki feljô a pusztából, gyönyörűségekkel bôvelkedve s az ô szerelmesére támaszkodván''. (8,5). Ilyen az a lélek, melynek gyökerébôl nemcsak a természet szerinti életerô, hanem az Isten kegyelme, vagyis akciója virágzik ki, s mely a legbensôségesebb szintézise Istennek s a világnak, testnek és léleknek: az Isten gondolatait kiváltó s a természetes s természetfölötti erôket egyesítô s aktiváló ember. Ezt a bensôséget s egységet hirdeti Szent Pál: ,,Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Hogy pedig most a testben élek, az Isten Fiában való hit által élek, ki engem szeretett és önmagát adta érettem'' (Gal 2,20). Vagyis, az én életemet itt a földön beárnyékolja s fölségével faszcinálja az a nagy hit, hogy Krisztus halála áldozat és váltság. E faszcináló s minden mást háttérbe szorító, fényes gondolatvilág, ez engem megülô és lefoglaló mentalitás által lesz Krisztus az én valómnak éltetô lelkévé, kinek magamat teljesen átadom. Tovább, nekem ez a váltság a legnagyobb jótétemény, mert bűnbocsánatot s tisztulást, szépséget, megigazulást s boldogságot csak ettôl várok s remélek, ezeket már itt a földön is veszem s élvezem. Ezek azok a hit fölséges, bűvös hatalmától megszállt s faszcinált lelkek, kikben a bűnös ember, az az ,,én'' mintegy kialudt s kik más ingerek s szükségességek s parancsok alatt állnak s Krisztusba való beoltásukról s vele való megfeszíttetésükrôl s eltemettetésükrôl beszélnek. Életük ôvele oly egységes s bensôséges, hogy ami rajta s benne véghez ment, mindannak rajtuk is véghez kell mennie. Ezek azok a nagy Krisztusnak, az egyetlen s igazi Úrnak bűvölete alatt álló lelkek, akikben ott világítanak eligazító világosságul s szúró verôfény gyanánt Krisztus sötét, csodatevô, mágusi szemei, azok, melyek az ôsi mozaikokról néznek ránk, vagy azok, melyeket ugyan csak egyesek láttak, azok a limpiaszi keresztrôl megsemmisítô kínban s fölemelô komorságban ránk világító szemek. E szemek alatt mindenki alázatos, hódoló szolga lesz, -- szolga? dehogyis, hanem a démon szolgaságából fölszabadított testvére a Krisztusnak. Ezek a nagy szabadosok Krisztusnak szabadságába, az új ember szépségébe öltözködtek, miután az Úr magával vitte s a keresztre feszítette bűnös természetüket tévelyeikkel s bűneikkel együtt. Ezek azok a felszabadultak, kik tetté váltották az Apostol szavát: ,,Ne uralkodjék a bűn halandó testetekben, hogy kívánságainak engedelmeskedjetek ... hanem mint feltámadottak a halálból, adjátok magatokat az Istennek ... A bűn rajtatok nem fog uralkodni, mivel nem a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt vagytok'' (Róm 6,12). Ôk a felszabadultak, a megváltottak az örök gyôzônek nyomában, akik mennek végleg is majd föltámadni vele! Ilyesmi hát az a Krisztusból s Krisztussal való élet: új szellemi világoknak belénk szakadása, az öntudatunkban világító mágusi, prófétai s örök bírói krisztusi szemeknek bűvölete, a rabszolgáknak a nagy démon hatalmából való kiszabadulása, s az abból fakadó diadalnak s örömnek érzete s annak az egyetlen s legfôbb diadalt ülô Krisztusnak, a föltámadottnak belénk mint birodalmába való bevonulása. E fölséges Isten-kinyilatkoztatástól, azoktól a mágusi s imperatori szemektôl s a világot váltó s átalakító erôktôl lesz bennünk új élet, -- leszünk mi krisztusiak. Kellett ezt hosszasabban fejtegetnem, hogy megértsük, mi az a bensôséges s Krisztustól belénk átültetett élet, mint mentalitás vagyis hit, mint akaratirányítás, vagyis törvény és hódolat s mint fölszabadulás és szabadság, vagyis bűnös természetünk letörése s bűneink bocsánata a krisztusi áldozat s váltság erejében. Az Úr ebbe az élettudatba akar minket beleállítani, mikor a megszentelô kegyelmet adja s ugyancsak ebbe az élettudatba akar minket belenevelni, mikor azt akarja, hogy az ô, a hit gondolatai legyenek a mi gondolataink, s az ô életiránya s életgyakorlata s az ô érzésvilága legyen a mi élettartalmunk. Azt mondtam, hogy ezt az Istenhez-tartozást s Istennek bennünk való életét jelzik a nagy ,,jelek'', a csecsemô a jászolban s az Oltáriszentség, az Úr Jézus a kenyér színe alatt. Most csak ez utóbbinál maradok. Aki az Oltáriszentséget veszi, az az Úr Jézusnak testét is s lelki világát veszi, s ennek vételére kell iparkodnia. A szentáldozást jól végezni azt fogja jelenteni, hogy az ember szívvel-lélekkel a dolognál van, ennél a nagy hatásnál, Krisztusnak belénk-ereszkedésénél s az isteni erôknek bennünk való megszállásánál. Ezt a megszállást mint valami nagy benyomást akarom venni. Mint aki valami nagyot s fölségest meglát s annak igézete alatt áll. Különb ez, mintha most, mikor e sík vidéken állok, nagy hegyláncok dobbannának elém s elragadtatással szemlélhetném azokat. Krisztus jön hozzám fényeivel, s bár már a megszentelô kegyelem állapotában vagyok, mikor ôt fogadom, ez a kegyelem bennem megnô éppen a Szakramentumnak a bensôséget, az intimitást, az egyesülést s a lelki egységet szimbolizáló jellege folytán. Bensôség, intimitás, egyesülés szeretetet jelent, -- a szeretet hozza ezeket, s viszont ezek gyullasztják ki a szeretetet. Erre való tekintetbôl a teológusok azt tanítják, hogy az Oltáriszentségnek jellegzetes aktuális kegyelme a kigyulladó, a föléledô, az öntudatunkba lépô szeretet. Tehát a szentáldozást is úgy kell végeznünk, hogy az aktuális szeretet érzelmére mi is magunkat fölkeltsük s egy aktuális szeretetnek érzésével lépjünk az Úr Jézus elé, vegyük így csókját és ölelését. Az Úr Jézus elé nem is virággal kezünkben, hanem az égô csipkebokor egy tüzes, virágos ágával kell lépnünk, lelkünk lángbaborulásával. Szent Tamás szerint a szentáldozást vagy úgy lehet végezni, hogy az ember a szeretetnek potenciájával, vagyis a megszentelô kegyelem állapotában lép az oltárhoz s veszi az Úr testét, vagy úgy, hogy az a szeretet tényleg megmozdul s kigyullad bennünk; az elôbbi esetben a szeretet mint habitus, mint készültség s készség van bennünk s azt nem érezzük; az utóbbi esetben pedig mint aktus, mint tényleges érzés és lendület. Az Úr Jézus s mi is bizonyára a szeretetnek bennünk való tényleges kigyulladását és megcsengését akarjuk. Hogy is ne kívánná ô ezt, ô, ki mondotta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Nem olyan fogalmi emlékezet csak, melyet az ember konstatál, hogy van; nem is emlékezet mint kép vagy emlék; hanem emlékezet mint nagy, de letakart jelenvalóság, mely azt a régi érzelmi s indulatkört, s azt a nagystílű régi történést, az utolsó vacsorát, a búcsúzó szeretet lázában égô Krisztust, a termet s annak miliôjét dobbantja elénk, akarja, hogy hangolódjunk s tegyünk szerinte. Inficiálni akar, melegíteni, meggyújtani akar. Ez az emlékezet bennem nem gondolat, hanem élmény lesz; nyújtózkodik a lelkem öntudatom mélyeiben (majdnem azt mondanám, mélyei alatt), mint a gyökér a tavaszi nedvek keringésétôl, s fehéredô szürkeségek jönnek felém, mint mikor hajnal kezd lenni az éjszakában. Ez az emlékezet itt és most letakart jelenvalósága annak, aki ,,Dei virtus et Dei sapientia'', -- aki a ,,beatae passionis, nec non et ab inferis resurrectionis, sed et in coelos gloriosae ascensionis'', a boldogító passziónak, a világot, poklot s földet megrendítô föltámadásnak s a dicsôséges mennybemenetelnek pirosán égô, fényektôl lángoló rózsaesôjét hullatja ránk. Ez az emlékezet letakart jelenléte annak, ki a mi tapogatózó Isten-ismeretünk mélységei fölött velünk jár s az egyház berkeiben fakadó hitforrásból (a hét szakramentum) meríteni buzdít, s lelket önt belénk. Ez emlékezet olyan, amilyen az emmausi úton vándorló Krisztusnak jelenléte; érezték melegét, melytôl szívük gyűlt meg; akkor is, amikor nem látták s nem ismerték meg; mikor aztán ettek az általa megáldott kenyérbôl, akkor nyíltak meg szemeik. Ó mily csodálatos szó, ez az ,,in mei memoriam'', az én emlékezetemre! Mintha azt mondaná: amit rólam hisztek s tudtok, az mind jelenlét legyen bennetek s énekeljen bennetek, -- s ami szép s hasonlat van rólam, az mind materializálódjék meg s töltse ki öntudatotokat. Az ,,emlékezet'' ugyan múltat mond, de tudjátok, milyen múlt vagyok én; történelmi rendben, igen, múlt vagyok, de különben tegnap és ma s ugyancsak örökké vagyok s élek s éltetek, s akarom, hogy bennetek aktuális megélés s megtapasztalás legyek. Tény, hogy valamint az 1900 év elôtti Krisztus a Szakramentumban jelenvaló, úgy mindezek a ,,memoriák'', ezek az emlékezetek szemléletekké, odaadásokká, örömökké, megtapasztalásokká pattannak át, -- s bennünk ma és itt ünnep lesz, Krisztusét tapasztaltuk meg. Az ô ,,emlékezetébôl'' ma reggel lett ünnepem; a múltból mint lepelbôl kibontakozott az Úr; lehullt róla ezredéves történelem tarka takarója s elém lépett dicsôséges, mai mennyei mivoltában, s én fogadtam s átkaroltam s a lelkem gyökérzetébe szállásoltam el: a nagy, a csak neki való s neki készített vendégszobába. Hát ez a különbség a két szeretet közt, mellyel áldozni lehet; a habituális s az aktuális szeretet fölkészülése közt. A habitus a lélek pszichológiai, tehetségszerű fölkészültsége, azt mondhatnám, az ontológiai élet; az aktus pedig az öntudatot betöltô élet. Ott a memória inkább csak az elmosódott s ködös múlt, míg az aktuális szeretet a memóriának megelevenedett valósága. A habituális szeretet olyan, mint az élô mag, az élô gyökér, melyben rejlik a virág s a májusi szépségnek álma; míg az aktuális szeretetben nem a május álma s a virág sejtelme, hanem az édes valóság, a kifeslett május szépsége s mélységes s illatterhes szerelme boldogít. Emlékezet ez, melybôl a jelen erô, öröm, ujjongás s boldogság élethulláma szökik föl. Emlékezet ez, mely megszólal s megmoccanó s feszülô s magát erôsnek érzô életet teremt belénk. Emlékezet, mintha olyan fényes ködnek párázata lenne, melybôl az örök szeretônek két szeme csillan meg s arca színesedik meg s alakja domborodik ki s két karja tárul elénk, s kinek meleg kezét a hűség kézfogásában s meleg ajkát a minket fölmagasztaló szeretet kiáramlásában érezzük. Tehát ez az emlékezet telítve van jelenvaló tapasztalatokkal, s a szakramentum színei, melyek a jelenvaló Krisztust takarják, mintha csak inkább ingerül, csak fátyolul szolgálnának; olyanok ezek a színek, mint egy éppen megszólalni kész ajk, melynek még nem hallani hangját, de már látni rajta az intelligencia izgalmát. Minden szentmise az ôsi utolsó vacsorának emlékünnepe, de a szakramentális Krisztus jelenvalóságával; minden szentmisén ott borong egy nagy szent emlékezet, mely azonban önmagával ellentétben azt mondja nekünk: én nem azért vagyok, hogy a múltra mutassak, ami most nincs, hanem azért, hogy a múltat a jelenbe áttegyem. A múltat jelenvalóvá teszem s azt mondom: ne menj vissza a múltba, amennyiben a valóságos Krisztust keresed. Az volt, de nemcsak volt, hanem van, s itt van. Maradj hát itt s vedd észre s függj rajta szívvel-lélekkel, szemmel s ajkkal s tiszteld s imádd, s örülj neki, kérd, s meríts belôle. Íme, mily különös emlékezés, melyben hatalmas, édes, nagy valóság karol át, emel föl s visz minket elôre. Ôt, a jelenvalót veszem figyelemmel, éberséggel, érdeklôdéssel, feszült odaadással, ôt imádó, neki térdet hajtó áhítattal, határtalan bizalommal, sürgölôdô, meríteni akaró készséggel. Néha megmerevülök imádkozó elragadtatásban, majd szökellek, tapsolok, örülök, nagyon-nagyon, szívbôl örülök. ======================================================================== 5. A kegyelmi rend betetôzése A nagy titok tornácában Az Oltáriszentség a kegyelmi rendet csodálatosan megvilágítja és mintegy befejezi. A kegyelmi rend a consortium divinum, valamiféle részesülés az istenségben; vagyis egy bizonyos lényiségnek közlése által a mi emberi természetünk felsôbb aktusokra képesíttetik; mi másképp látunk, felsôbb érdemre méltó jósággal cselekszünk, emberi szeretetet meghaladó szeretettel szeretünk. Mindezt a megszentelô malaszt lényisége által. Ezt a szót lényiség azért használom, hogy kiemeljem, hogy a megszentelô malaszt valami dolog, entitás, realitás, melyet Isten belénk önt. Általa a mi hitbôl fakadó értelmi életünk istenszerűségre tesz szert; s ez az, amit a teológia deiformisnak mond. Magában véve ezt nehéz elgondolnunk; mondjuk nehéz volt elgondolni az ószövetségben, ahol az emberi elgondolást semmiféle analógia vagy szimbólum nem támogatta; de az újszövetségben, vagyis a Logosnak megtestesülése után e nagy titoknak szembeszökô magyarázata és kifejezése támadt, mert az Ige egyesült a természettel, emberré lett, azáltal mi testvéreivé, tehát Isten fiaivá lettünk; közel hozzá, egy életközösségbe fölvétettünk, s ez a közösség érthetôvé teszi, hogy a lelkünk egy a természetet meghaladó lényiségben részesül, mely az életközösségnek megfelelô életakcióra képesítsen. Valóban semmi sem magyarázza meg azt, hogy Isten gyermekei vagyunk; tehát nemcsak teremtményei; s hogy az isteni életközösségbe fölvétettünk, tehát nemcsak az emberi természetnek megfelelô aktusokra, hanem magasabbakra vagyunk beállítva -- mint a megtestesülés. Ki ne látná, hogy a megtestesülésben az emberi természet mindent meghaladó módon kapcsolódik s kötôdik össze az istenséggel, s hogy következôleg minket testvéreivé s ezáltal Isten fogadott fiaivá emelt s avatott föl. Jobb szemléltetô képét nem találni a kegyelmi rendnek, annak, hogy csodálatos magasba emeltettünk a megszentelô malaszt által, amilyen magasan fölemeltetett az egész emberiség az Ige megtestesülése által. Két nagy hit találkozik itt s fonódik egybe: az, hogy az ember Krisztusban az Ige lakozik, s az, hogy a megszentelô malaszt állapotában levô emberben a fogadott Isten-gyermek méltósága rejtôzik. Már most ennek a kapcsolódásnak azt mondanám a folytatása s újabb, csodálatos kifejezése s érvényesülése s egyszermind befejezése az eucharisztia. Az eucharisztia vételében a Krisztussal való egység és kapcsolat nyer kifejezést: Krisztus egyesül velünk s azt a közelséget s kapcsolatot s egységet, mely közte s köztünk fönnáll, tanúsítja s nyomatékozza s megújítja. Minden áldozás megújítja azt, hogy egyek vagyunk s közösségben élünk. Minden áldozás egy törekvése Krisztusnak a velünk való egységre; kifejezése, hogy Krisztus a fej s mi tagjai... egy test... A kegyelmi tan, hogy Istennel kapcsolatban vagyunk, az eucharisztiában folytonosságát, új meg új megerôsítését találja. Az Istennel való közösség az eucharisztiában megkoronázódik, az egy test és egy fej, a közös élet valósága szembeötlô lesz. Egymáshoz tartoznak, kik Krisztust veszik, ahogy egymáshoz tartozik a fej s a test. A tagokat nem lehet a fejtôl elválasztani s a Krisztussal egyesülôket a Krisztustól. ======================================================================== 6. Új érzék A nagy titok tornácában Az én problémám az, hogy azt a láthatatlan, misztikus valóságot, az eucharisztikus Krisztust megfogjam; az, hogy a látszatokon át a láthatatlan valósághoz, ahhoz a lappangó szubsztancialitáshoz elérjek s azt birtokba vegyem. Ehhez új érzék, új szem, s ugyancsak új miliô, új éterhullámzás és sugárzás kell. De hiszen van ilyesvalamink. Szent János írja: Filius Dei venit et dedit nobis sensum ... ez egy drága szó, ez a ,,sensus''; valami olyasmi, hogy nemcsak fogalom, hanem érzék, valamiféle szellemi érzék, mely az Istenséggel s titkaival szemben való eligazodásainkban vezet; felsôbb érzék, egy befelé fordított látás. Azzal mi új világot s valóságot látunk. Szemeinkkel látjuk a látszatokat; de a látszatokon túl vannak a láthatatlanságok, s azokat az a drága ,,sensus'' megközelíti. Hogy ez hogyan történhetik, arra jó gondolatot ad Henrik Hertz költeménye a vak királyleányról, aki aztán meggyógyult s látóvá lett. S ugyan mit látott? teljesen ismeretlen világot. Addig csak arról a világról volt fogalma, melyet érintés által, tapogatással ismert volt meg, most az éter hullámaiban fürdô világot látta. Azt az ô elôbbi világát elvesztette s helyébe lépett ez a másik. De végre a tapintás is csak a felületek világát s a látás a színekbe öltözött világot adja, s a valóságos világ mindkét esetben láthatatlan. Ez a hasonlat aranyat ér s szinte nem is hasonlat, hanem a felsôbb ismeretnek az alsóbbal való megvilágítása; amennyiben a fogalmi megismerésen túl az a ,,sensus'', melyet Isten a hitben adott, s az az új megvilágítás, melyet a kinyilatkoztatásban ránk áraszt, a durva tapintással s a köznapi tapasztalattal szemben egy felsôbbrendű s valamiképpen párhuzamos megismerésbe állítanak minket bele. A vak királyleány megtapogatott világa háttérbe lép a látó királyleány színpompás meglátásától; éppen úgy az érzéki tapasztalat s a fogalmi megismerés világa mögött és fölött egy láthatatlan világot láttat a hit. Ez a misztérium világa, nagy, láthatatlan valóság, sôt mindent meghaladó valóság. Ezt a valóságot komolyba kell vennem és iparkodnom kell súlyát megéreznem. Úgy kell elôtte térdelnem, mint ôsi, isteni energiának letakart forrásánál, mint egy hatalmas tűznek spanyolfalakkal környezett hullámzó, sugárzó energiafolyamánál. Tudom, mi a különbség látás és hit közt. Én rendületlenül hiszem s érzelmeimmel s akaratommal megfogom a letakart, láthatatlan Krisztust; de a takarót, melyet tekintély, fogalmak s a hit aktusában szereplô akarások szônek egybe, le nem vehetem róla. Pszichológiailag távol van tôlem, mint a látás a vak királyleánytól: a környezet is megtévesztô, akár olasz márványtemplomokban, akár kifagyasztott falusi templomainkban álljunk, róráte-miséken, hová el mer jönni a mosdatlan, kuszahajú, szellôzetlen szobák s dunnák szagát magával hozó, foltozott gúnyájú s lyukas csizmájú szegénység is, mert sötét van s nem látják s meg nem szólják. De hát ez mind föld, világ, lét s megtapogatható s érzékelhetô valóság; a misztérium azonban mindezen túl van. Vannak köztünk, kik azt a drága ,,sensust'', azt az új érzéket, kifejlettebben bírják s kik a láthatatlan valóságot lelkükkel fogják s élvezik; de ha beszélniük kell róla, végre is a fogalmak indikációs erôlködéseiben akadnak meg. Úgy járnak, mint Szent Pál, aki a harmadik égbe ragadtatott s csodákat látott, de ki nem jelenthette azokat; gondolom, egyszerűen azért, mert azokról közönséges fogalmak s a szóbeszéd hiába beszél; azokat a látásokat vaksággal kifejezésre hozni nem lehet. Úgy vagyunk a misztériummal, hogy azt fogalmaink szinte kivetkôztetik s fel nem öltöztetik, s így azután analógiákkal s tükrözésekkel, ,,per umbras ét imagines'' iparkodunk azt megközelíteni. Akik fejtegetéseinket hallják s a fogalmakat értik, azok az állításokkal is tisztába jönnek; de hol tartanak akkor még a láthatatlan valóságtól?! Ott, hol a vak királyleány, mikor még csak beszéltek neki az ô megtapogatott világának színpompájáról, errôl a finom, ujjbeggyel meg nem közelíthetô valóságról. Aki a misztériumot meg akarja fogni, annak azt az intellektuel világon túl való imponderabiliák behatása alatt -- ezt mondom hitnek -- azután mélységes tisztelettel s készséggel, a szférák magasságaiba s a mélységek feneketlenségébe veszô tekintettel s az elragadtatás önmegtagadásával kell megfognia. Az egész lélekkel. Az értelem a lélek egyik tehetsége; de ez csak csáp, mely tapogatózik s felsôbbre elôkészít; azt mondanám, csak ouverture, nyitány, melyen át mint kitárt öblön szakad belénk a mérhetetlen szeretetnek csodavilága. Ne hagyjuk el még a fölséges kilátások e magaslatát; sok mindenfélét láthatunk meg itt még! Azzal a nagy mondással, hogy az Isten Fia eljött s érzéket adott nekünk vakoknak s nem látóknak, van egy más rokon kijelentése a Szent János evangéliumának, mely így szól: Istent senki sem látta meg, a Fiú pedig, ki az Atya ölében van, az mondta el nekünk. Ô elmondta, amit látott, s mi körülálltuk s hallgattuk, hogy mit mond. Úgy voltunk vele, mint akik egy távcsô körül állunk, s egyikünk belenéz, s mialatt néz, azalatt csodálkozva s szinte lélekzet után kapkodva elmondja, hogy mit lát. A meg-megújuló bámulat, az öröm és élvezet indulatszavaitól megszakított beszéd az az elmondás. Minél tovább hallgatjuk pedig, annál kiváncsiabbak leszünk; mi is szeretnôk látni azt, amit az a távcsöves lát. A szellemi világban az a távollátó s mélybe látó s a látszatokon átlátó valaki az Úr Jézus Krisztus. Ô meglátta a misztériumokat, ô tud róluk s elmondta nekünk; mi pedig jól tesszük s üdvösségesen intézkedünk, ha szavát fogadjuk. így ülnek körülötte az utolsó varsorára apostolai, s az utolsó vacsora termének ablakaiból nyíló távlatokban milliók és milliók hallgatják az Urat, hogy mit mond. S ô ott föláll s kezébe veszi a kenyeret, azt a megtapogatható, kérges, színes süteményt s azt mondja: ,,ez az én testem'', s ugyanígy tesz a kehellyel s azt mondja: ,,ez az én vérem kelyhe, mely tiértetek ontatik; ezt cselekedjetek az én emlékezetemre''. Óriási misztérium ennek a Krisztus-folytonosságnak, Krisztus-megmaradásnak titka; de nem nagyobb, mint az a Krisztus maga, aki ember s ugyanakkor Isten; ember a maga sajátlagos emberi természetének gyöngeségeiben, s egyszersmind a végtelen örök, személyes életnek epifaniája! Nagyszerű ember, de ember. S ez az ember az Isten Fia, vagyis a személyes örök lét s élet! Melyik nagyobb misztérium? Az-e, hogy az ember Isten-ember, vagy az, hogy az az Isten-ember a kenyér s bor színében lelkem vôlegénye? Ezzel nem bajlódom, hanem meghajtom fejemet s tudom, hogy Isten akarta ezt is, azt is. Az európai kultúrán ez a misztérium borong, a közeli Isten ... a testvér-Isten ... a kenyér-Isten. Ki törülhetné ezt le róla? Fénynek ez olyan, mint a sarki fény megközelíthetlen bíboros-violás fölsége; árnynak pedig olyan, mint az éjszaka. A misztérium árny is, fény is; arnyéka is világít, s az emberek ki nem vonhatják magukat e világító éjszakából. Mi nem lehetünk hellének, sem inkák, sem hinduk; még ha hitetlenek is volnánk, akkor sem kerülhetjük el a hit világosságát s a misztériumok árnyékát. Mi a megtestesült Igének kegyelmi miliôjében s levegôjében élünk s kultúránk s kedélyünk s világnézetünk ezt a közeli, velünk vérközösségben, rokonságban álló Végtelent sugározza. Az Isten Fia, a Logos közel jött hozzánk; beleszôtte magát az emberélet, az érzelmek, ösztönök, a vér lehe szerinti kapcsolatokba. Belénk s közénk akart nôni, -- fogantatni és születni akart. Azt tette, amit a megközelítés s egyesülés tekintetében csak Isten tehet, ti. hogy a személy egységében, a legbensôségesebb egységben egyesült azzal a konkrét emberi valósággal, mely a Szent Szűz vérébôl formálódott. Gyermek, unoka, rokon s testvérünk lett, s ez mind szimbolizálta azt a közelséget s azt a szoros odatartozást hozzánk. S ugyancsak ez az intimitás jelzi a kegyelmi tant, mely szerint mi fölvétetünk az isteni életnek valamiféle közösségébe, mely intimebb, mint a szülô s a gyermek szeretete, mint a férfi s a nô szerelme, mint a fölség s a szépség varázsa, mint minden nagy érzés, öröm és élvezet. Ezek a viszonyok s ezek az érzések is csak szimbólumok, melyek szimbolizálják azt az intim, bensôséges közelségét s Istenhez-tartozását a léleknek. Mi hozzá tartozunk. Ô az ôsök és a cél; ô a gyökér, mi fakadásai vagyunk, melyekben az ô lüktetô élete s szépsége kivirágzik. Tehát a közellevô Isten s a teremtést átjáró Isten s a velünk testi közösségbe lépett Isten, ez volna a kereszténység lelke, mely lépten- nyomon érzi az ôt szeretô Végtelennek vonzását. Teológusai egy nagy, fölséges szót kockáztatnak e szeretô viszonynak ecsetelésére, mikor mondják: ,,Deus creando, aliquo modo exstasim passus est'', hogy az Isten extázisban, a szeretet kitörésében s extázisában teremtette a világot. Ugyanezt a nagy szeretetkitörést kell a megtestesülés okául adnunk: ,,Deus incarnando se exstasim passus est''. Az Úr Jézus maga, az a kedves, barátságos ,,forma servi'', melyben megjelent, -- az az ô lelke s a világnak általa kivilágosodása, -- az az ô szeretetreméltósága, s általa a világ tenger kínjának kiédesülése s kedélyének kicsendülései, az örök igazságoknak parabolás megzenésítései tulajdonképpen extázisok, édesgetések és vonzások. S végül jött aztán az a nagy extázis, az ô áldozata, s az is a gyengéd, figyelmes bensôség elôkészítésében; ünnep egy édes vigiliával, mely a világnak öntudatára hozza az intim összetartozást, velünk való bensôséges egybekapcsolást: az eucharisztia. Íme az Isten gondolatainak struktúrája, íme a kereszténység stílusa, az ,,extasim passus Deus''. Azt kérdeztük, hogy melyik a nagyobb misztérium, a megtestesülés-e vagy az eucharisztia? S annak következtében, melyik az elfogadhatóbb? A felelet erre a kérdésre ez: ,,úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá''; úgy szeretett, hogy az örök Logos emberré lett s evangéliummá s kenyerünkké lett. Ez az ,,exstasim passus'', ez az extázisba esô Istennek stílusa! Ez az egész nagy történés, melyben Isten emberré lett s kenyerünkké lett, az Isten-áramlásoknak s Isten-közléseknek minket térdre késztetô, csodálatos bemutatkozása. ======================================================================== 7. Adoráló lélek A nagy titok tornácában Mennyire szimbólum az Oltáriszentség -- nem arra nézve, hogy csak jele a valóságos Krisztusnak; ez nem az egyház hite. Krisztus valósággal jelen van. De ahogy így jelen van, lefátyolozva és a kenyér színe alatt és ebben a térbeli közelségben s ebben az áhítat, az imádás centrumában; ez az egész konstrukció tele van szimbólummal. Szimbólum a térbeli közelség, mely jelzi a léleknek s az életnek Krisztushoz való közelséget; s azt az intimitást, melyet megérzünk, ha csendes kápolnába tér utunk; s szimbólum a kenyér, a bor színeinek fátyola, mely áthatatlan s mely a pátoszát a distanciának öntudatunkra hozza; szimbólum a kenyér s bor színe, s azt enni, inni kell, hogy tápláljon -- ingerel minket; szimbólum az Oltáriszentség tanának ez az istentiszteleti s áhítatbeli centrális helyzete, hogy figyelmünk feléje irányuljon s az áhítat árama mintegy szoros mederbe szorítsa, feléje tóduljon; szimbólum ez a nagy konkrétság, melyben az áldozat folyik, mikor ezeket az ajándékokat és adományokat (haec dona) hozzuk, s itt letesszük s szívünket, lelkünket hozzájuk tapasztjuk s úgy adjuk; szimbólum, hogy az a jelenlét: Krisztus itt fogadja az imádást, áldást... hogy céltáblája szeretô tekintetek nyilainak ... hogy Isten- imádás s engesztelés, hálaadás és könyörgés általa ; ô födözi ezt az egész nagy folyamatot; s ha szimbólum, jelzi, hogy mit tegyünk! Ezeket át kell élni: Krisztus közelségét -- nem a misztériumét: ez térben teljesen érzékelhetô -- hanem a Krisztusét! s hogy az átélés erejében a vágy utána mint nagy kielégülés váljék boldogsággá ... a szeretet átélésére. A régi, köztünk járt s most köztünk jelenlevô Krisztus szeretet- áramában járjunk mi is! Ô akkor is misztérium volt: az emberben rejlett az Isten, s azt nem látták, de hitték s mondhatták: ah, mily közel ... itt néhány lépésnyire van, sôt érinthetem ruháját, kezét, testét. Szerette ôt, aki látta, s imádta, aki hitte. -- Itt az Oltáriszentség egy másféle misztérium, itt nemcsak az Istent, de az embert sem látni; de a jelenlét, a közelség megvan; s én a Krisztust úgy élem át a misztériumban, mint a Messiást élte át a meggyógyult vak a Jézus- emberben, mint Magdolna az Isten Fiát a föltámadt Krisztusban. Ôk is hittek s szerettek s boldogok voltak s kielégültek. A mi misztériumunkban kettôs a fátyol, azt mondanám, hogy a láthatóság gyökkivonásában adja magát a valóság! A Krisztus utáni vágynak e misztériumban is át kell hajolnia a kielégülés boldogságába; s az Oltáriszentségnek ez a pszichológiája, hogy ebben megnyugodjunk. Lehet, hogy néha, mikor ez elmélyedés után fölnézünk, keveset mondónak, üresnek találjuk, s akkor a szív teltségét s kielégülését véve, a szimbólum azt látszik mondani: Maradj a lelkedben, az Oltáriszentség, a nagy misztérium azért van, hogy benned legyek, nálad lakjam. Itt vagyok mint objectivum, ott nálad mint a tied, kit megéltél, bírsz s megtapasztalsz ... Az a titok, mely áthatatlan, a távolságot jelzi, mely a végtelent a végestôl elválasztja; óriási pátosza a távolságnak... az örök szent titok, de ezt az ontológiai távolállást a szeretet legyôzte s közel van hozzánk az utolérhetetlen. Ez az utolérhetetlen mindenkit térdre kényszerít, s mert fölség, tisztaság, szépség, maga felé ragadja, vonzza a lelkivilágot: a tisztátalant, hogy tisztuljon... az alacsonyt, hogy szépüljön; de ezt mind a szeretet, a bizalom, a szent remény útjára irányítja ... Szimbólum mint jel, de egyszersmind hatékony jel, mely megteszi, segít megtenni azt, amit jelez. S ezt természetesen a lelkekben. Ezekben gyúlnak ki a fölséges hatások, ezekben virágzik ki a kegyelem. Igazán elfogódva állunk az affectuosi sancti távlatai elôtt. Mily sorok, mily ôseredeti, isteni arcok és hangulatok és erények és jellemek! Mint egy virágzó, zengô, éneklô erdô, a gyökérhatások s a napsugár-széttörések csodakoncertjében. A gyökérvilágban beleolvad s a napsugár széttöréseiben isteni energiák szikrái égnek bele e lelkekbe; ez a kegyelem műve. Csodálatos az a változatosság, mellyel az Isten behatásai vagy a Krisztus-kép tükrözései váltakoznak a lelkeken. Amily sajátságos és különbözô a psziché, oly változatos az a tartalom, melyet a szentségbôl merít, s az az élet, melyet kiszô... Magában a szimbólumban, a misztériumban nem lehetnek, nem tudom, miféle csodajelek, hanem a lélekjelek, a megéreztetések a lélekben lesznek mindenféle változatban. Az Oltáriszentségben vett kegyelem váltja azt ki a lélekben, akinek mi kell az Isten rendelése s a Szentlélek vezetése szerint. Hiszen oly sokféleképpen mutatja be magát s oly különféle utakon vezet, aszerint, amint a tisztulás vagy a megértés s az intim közlekedés s az izzó szeretet stádiumában állunk, aszerint, amint a bűnbánat boldogító kínja gyötör s az alázatos bukott lelkek sorában van helyünk. Ezt a kínt szeretettel elfogadni, és szeretettel gyôzni a szegény sor szégyenét s átérezni a szépségbe vágyó lélek kielégítetlenségét s gyôzni az érdemtelenség érzését! Krisztus szeretetének micsoda ereje s kelleme kell hozzá, hogy fölemeljen lelkeket, kik mintha egy világ súlya nyomná ôket, úgy görnyednek. Ez az érzet mélységes, fájdalmas szeretet; rabság is, tehetetlenség is, majdnem bátortalanság, ha magukat nézik, de csupa erô és melegség, ha azt veszik, amit venniök kell, s amit Isten úgy ad, a lelkek világának konstruktív erôit. S ahogy van bűnöktôl tisztulás, úgy van a finomodásnak, meglelkesülésnek, tökélyesbülésnek, hasonulásnak tisztulási folyamata, melyben az ember hibáit, gyarlóságait látja, egyre világosabban észreveszi s azután a nagy esemény, tökélyesbülés indulatját érzi: Estote perfecti, sicut Pater vester... Mint a jó Atyátok, s úgy ahogy akarja, az örök szent fölség, mélység, bensôség indulatjával. Az örök szépség pszichéje a tenger áramában ... Istenem, mi lehet az? S ennek a léleknek lüktetéseit s ennek a tengernek áramlásait vesszük, s azok emelnek ... s ezekkel betérünk a mi köznapi életünkbe az istenülés hihetetlen igényével s az Isten- tisztelet s a dantei paradiso szféráinak kultuszát átvive magunkkal... A nagy misztérium körül látok mindenféle lelki típust, -- nem is típusok azok, hanem más-más eredeti alakítások, -- észreveszek különbözô lelkiséget, a lelkiség módszereit, különbözô életszentségeket, melyekben Isten közli magát. Ami életet mi, a szentek közössége, kicsinyek és nagyok a tökéletességben, az Oltáriszentségbôl táplálunk, az más és más bemutatkozása a természetfölötti életnek, gyakorlatba átvitele az elveknek s más-más centrális idea körüli energia és gyakorlat-csoportosítás. Ennek a nagy változatosságnak a föltüntetésére s azoknak az energiáknak, melyek a szentségekbôl s így elsôsorban az Oltáriszentségbôl a lelkekbe áradnak, kellô elképzelésére két részletet, jobban mondva két különbözô lelkiséget szeretnék ide rögzíteni; a naiv, elvonult, zárt kerti virágnyílás lelkiségét, s a küzdô, bátor törhetetlen világgyúrás történelmi nagyságait. Az egyikét Lisieux-i szent Teréz , a másikát a középkori küzdô, harcias, trónokat emelô vértanú királyok s lovagok, mint Anjou IX. Szent Lajos ... Mit jelent ezeknek a misztérium, a krisztusi élet mily metódusát s praxisát váltja ki bennük? Emlékezetbe hívom: az Oltáriszentség szimbólum, tehát jelzi, hogy az Isten-közelség s a nagy jelenlét s velünk-lét szinte borzalmas valóságai, azután Krisztusból való táplálkozás nagy igény-támasztása az élet formálását véve, mit vár tôlünk, mily Isten-megközelítést, mily Krisztus formálást bennünk, mily megértéseket, mily kiindulásokat az élet apró-cseprô jelentéktelenségei s harcai s kísértései között. A nagy kérdés s a feszült várakozás: hogy ugyan mit hozunk ki mi a felületre? S íme Szent Teréz lelkében az Isten képe a jó Atyáé, nem a Sinai-hegy dörgô Jehovája s nem a Végtelenség s az utolérhetlen tökéletesség, a metafizikai mélységek s sötétségek örök elve, s nem az ineffabilis s a Dominus, kinek lábai elôtt a világok mint a homokpart a tengeren, nem is az örök bíró, ki ítél s kinek tekintetétôl elsorvad minden élô ... Nem ezek, hanem az Atya, akire át lehet vinni minden szeretetet s gyengédséget s bizalmat; s méltán, hát nem szimbóluma-e minden édesatya az örök atyának, annak, ki mennyekben van? Menjünk tovább, milyen az a Krisztus-kép, mely Szent Teréz lelkében kialakult, melyre a lelke szövetébôl s érzelmei színeibôl tellett? Hány kép: Szent Pálé s a chrisztológia teológiájában harcoló s a bizánci Krisztus-kép felé hajló szentatyáké? S Szent Ágostoné, kinek érzelmes, szenvedélyes szívinspirációi a bűnbánat párázatán át, könnyes szemén át nyilalltak a nagy Mediatorhoz ... Hát Assisi szent Ferenc átszegzett repülô szeráfja s Szent Domonkosnak a nagy herezisektôl megtépett s a tudományos harcok hevében érvényesülô Krisztus-arca? Szalézi szent Ferencnek a széthajló kultúrák nagy szintézisei fölött álló tiszta, békés Krisztusa ... Nos és Szent Teréznek s régi nôszentjeink a szeretet hevét el nem viselô epedésének jegyes-arca... És Lisieux-i szent Teréz Jézusa ki? a gyermek Jézus a jászolban, a gyermek édesanyja körül Názáretben a gyermek, kibôl hogy a nagy Megváltó, a csodatevô, a tanító, a próféta s vértanú legyen, azt mondanám, arra nem telt Szent Teréz 24 éve. Neki csak a gyermek kellett, kit nagyon lehet becézni. (Lettres 20). ======================================================================== 8. Az utolsó vacsorán Krisztus tette és az egyház hite Korai volna az Úr Jézus életében szívének valami kapcsolata s az összetartás külsô jele után tudakozódni, s valami rítus, a kommunitásnak sacramentuma iránt érdeklôdni. Hogy Máriával találkozik, hogy Bethánia szívesen látta, s betért egyik-másik meghitt barátjához, az már csak természetes, s az is, amit az ilyen kedves fesztelen együttlétben a tisztelet s a bizalom közelsége adhatott örömöt és vigaszt. De minden történeti hűséggel , s az ôszinte megérteni akarás teljes hiányából való, ha valaki a kenyértörést már az utolsó vacsora elé , s ha azt mint Jézust ismertetô s neki annyira kedves, vagy ôt jellemzô szimbolikus cselekvénnyé avatná; ez nem csak képzelet, de történelem-hamisítás ... Egészen más kép, mert intézményesen rendezett miliô a kereszténységben az utolsó vacsora. Szigorú idôjelzés: pridie, nem kedélyes asztaltársaság és csevegés, hanem halálos komolyság s a nagy momentumhoz emelkedettség ... Valami, ami nem képlet s nem hasonlat s nem idealista fogalom s materialista kifejezés, hanem gyönyörű, kemény szószerintiség magyarázat nélkül, sans phrase s nagy meghagyás: ezt cselekedjetek... S ennek a nagy institúciónak eleven folyása, amely itt ered, hömpölyög végig a századokon. Amily igaz, hogy Krisztus volt, ... amily igaz, hogy az Isten országát, a lelkek végtelen értékét hozta s a megváltást megtette: amily igaz, hogy szenvedett s úgy szenvedett: oly igaz, hogy ,,pridie'' ezt tette. Ezt a coena novissimán; az utolsó vacsora, a krisztusi lélek, erô, ételközösség, az életkenyere evésének s a kiontott vér ivásának ... a krisztusi Sacramentumnak elsô lakomája. A coena novissimán a mensa novae legis-t terítik meg ... Annak asztalát bontották s az áldozati bárányt, Isten bárányának képét megették, azután terítették a mensa novae legis-t ... a novum paschat ... a bárányt, az igazit. -- Sokan álltak Leonardo da Vinci Utolsó-vacsorájának lassan-lassan tönkremenô freskója elôtt, s úgy érezték, mintha igazán este volna, amikor leáldozóban van egy műremeke a százados civilizációnak, s mintha ez a leáldozó napsugaras műremek szimbólumául szolgálna magának a civilizáció leáldozásának, mely a műremeket megrepesztette. S a mai ember ezen meg sem ütôdik, szinte természetes neki ez a nagy leáldozási folyamat, melyben bent áll minden, ami az idôben áll, hiszen éppen az idô hozza magával a napnyugtát s az éjszakát is. Minden leáldozik majd annak idején s még a szellem kreálásai és nyomai is, amennyiben anyagon vannak megörökítve. Jó, hogy az az igazi utolsó vacsora, melyet az Úr szerzett, nem kép; s jó, hogy azt az Úr nem a coenaculum falaira festette. Azok a falak látták ugyan, rájuk vetôdtek az Úr s az apostolok árnyai, de amit az Úr itt szerzett, azt nem vonalak, gesztusok és színek ôrzik, hanem az egy folytonos akció, az misztérium, mely nem kövekhez s nem is helyekhez tapad, hanem élet és szellem, olyan friss és lüktetô, mint Krisztus misztikus testének szíve dobbanása, olyan jelenvaló s most fakadó mint az egyház érzelmi, liturgikus élete. Ott kezdôdött, azon az estéjén a Nisan hónapnak, mikor a teli hold tavaszi fénye elömlött Judeán, hogy lámpául szolgáljon az utolsó irvényes zsidó húsvétnak, amelynek most kellett leáldoznia, mintahogy megszűnik a jelképezés, a szimbolizálás, mikor megjelenik a valóság. A zsidó húsvét, az az egészben, csonttörés nélkül sült húsvéti bárány, azok a keserű saláták, a rituális imák szintézisét képezték a héberségnek. A szertartás magában foglalta történetét annak a nomád népnek, mely az Istentôl neki ígért földet megy keresni s neki vág tengernek, sivatagnak, hogy végre is, de csakis Isten jelenlétének csodáitól segítve célt érjen. Ez szimbólum volt, és helyébe most a jelzett valóság lépett. A nagy nomád emberiség húsvéti báránya az Úr, azt is csonttörés nélkül valósággal eszi, hogy nemcsak az Isten jelenlétének, de a vele való legbensôségesebb egyesülésnek erejében célt, vagyis örök üdvösséget érjen. Ezt a mi húsvéti vacsoránkat szerzi az Úr. Elképzelhetjük Leonardo da Vinci gyönyörű fejét, félig lehunyt, a kenyérre s kehelyre szegzett szemét s az egész coenaculumot betöltô fényeit az isteni elgondolásnak s lángjait a szeretet lángadozásának s kiáradását az önmagát- odaadásnak, melynek nem egyszer és itt kell megtörténnie, hanem mindvégig: Ezt cselekedjetek ..., ezt, ezt az odaadást fogadjátok, ettôl a kigyúlástól gyulladjatok ki. És így lesz köztetek, ez lesz ételetek s italotok, ez forrása és sodra a krisztusi életáramnak. Ez az a nagy keresztény húsvéti misztérium, a nagy ajándék s a nagy vigasz, a legmélyebb intimitás, a misztérium homályából kivillanó fényesség s egy letakart, de ki-kitörô enthuziazmus, mely mindent gyôz, harcot és munkát, árulót és zivatart és ragadozót és erôt és halált s a lapos, szürke hétköznapiságban is az aszcenziót, az utat a csillagokba. Erre az útravalóra szüksége volt s van az egyháznak. Szüksége volt, mikor fiatal volt s a pogányság közé indult s a nagy éjszakában keresett utakat, a filozófiák álmadozásai, sötét tévelygései, az emberi gondolkozás csôdjei s másrészt a bűn s a hóbort eszeveszett merényletei közt. Hányszor agonizált a jó érzés s az igazság megsejtése, a szebb s jobb élet reménye a földön. Legjobb esetben Oedipus volt, aki vakon, csak tapogatózva iparkodott elôre a megnyugvás háza felé, s kit a szép Antigoné vezetett, aki ugyan nem volt vak, de szemhatára szűk volt, s még ha az örök halmok kívánsága meg is lett volna benne, de az utat azokhoz ô sem ismerte. De van-e egyáltalában a világon valami, amit ez utolsó vacsorához mélység, bensôséges erô, méltóság, emelkedettség és átszellemülés tekintetében hozzáhasonlíthatni? Távlatai a szentségnek, a lelki erônek, színeváltozásai a léleknek, az inkarnáció misztikus megismétlése... a nagy transitus Domini folytonossága -- hisz ez a Pascha. Milyen újság, a héber vérontás s a pogány antik világ káosza fölött mily világosság! Sokszor emlegetik Plató Symposionját, hol Sokrates adja elô azt a legszebbet s legnagyobbat, ahová a pogány gondolat emelkedett. Vegyük csak magának a Symposionnak színhelyét, azt a heverô részeg társaságot, mely filozofálni akart, de leinni is magát. Ettôl maga Sokrates sem vonakodik, hiszen ô is iszik mértékletlenül, nem ugyan kedvteléssel, de versenyt kénytelenül. Tudja, hogy társai erkölcs tekintetében hol tartanak, dehát azok a pogány erkölcsök s szokások az örök érvényű eszmények s törvények gátjai nélkül csapongtak, s az emberek a maguk szép típusának ismeretére egyáltalában nem jutottak. Sokrates nagy, szép dolgokat mond, Diotimával társalogva a szép testek szeretetérôl áttér a szép lelkek szeretetére, a nagy általános szeretetre, melyben átkarolunk mindent, ami szép, a szép intézményeket, a tudást s művészetet, s fölérünk magának a szépségnek megértéséhez és meglátásához. ,,S azért ó Sokrates,-- mondja Diotima -- ha van az életben pillanat, melyet élni érdemes, az lesz, mikor magát a szépséget szemléljük. Ha ezt egyszer meglátod, az értékesebb lesz neked az aranynál, az ékes drága ruháknál, a szép gyerekeknél s ifjaknál.'' Ez szép mondás, de a miliô azért mégis borzasztó volt, s ha az ember elgondolja ennek a platói, symposionnak a keretét s körülményeit s magának a nagy Sokratesnek ugyancsak nagy tökéletlenségeit, úgy lecsökken a nagy mondások kiható, gyakorlati ereje, mintha csak fáradt gôz volna. Mert aki a szellemi szépséget , az bizony a heterához jár társaival mulatni, s miután felöntött a garatra, támolyogva indul a hajnali fuvalmakban haza felé. A nagy ellentmondásokon alig tudunk eligazodni. Jól mondta valaki, hogy a Symposion, hol a pogányság összegezi a maga legmagasabb filozófiáját, annyira távol áll az Úrvacsorától, mint a filozófus halála Krisztustól. Az utolsó vacsora nagyszerű fölényét és óriási szellemi hatalmát élvezni kell, s a filozófiai fejtegetésekkel egybe kell vetni az evangéliumot, azokat a beszédeket, melyeket Szent János evangéliumában olvasni. Forró láva-folyamok, ami a hevet s az energiát élteti; pedig mint P. Patrizi S. J. említi, ezeket a beszédeket Szent János a maga emlékezetében úgy találta, mint falfestményeket, melyek félig már elmosódottak. Talán Leonardo da Vinci milánói Úrvacsorájára gondolt. Itt színek mosódtak el, ott az emberi dikció küzködik a tartalmakkal s nem bírja kellôleg megfogni. Szeretet és egység, nagy összetartás és hűség, egységes élet a sokakban! Még pedig élet, melyet élni érdemes, mely nemcsak törekszik a szépség szemléletére, hanem a szépséget már itt élvezi, vagy legalább is ízleli. Mi más az a lakoma s az a lakodalmas nép, mely Krisztussal egyesül, s mily következetes stílushűséggel és lelkiismeretességgel iparkodik a krisztusi szépség kialakítására! Azt imitációnak, Krisztus utánzásnak, magyarul Krisztus követésének hívják; de ez a kifejezés sok félreértést rejt, s legalább is gyöngíti a viszony értelmét, melyben Krisztushoz áll. Nem vagyunk mi imitátorok s kópia-készítôk, nem Nachempfinder-ek, -- hanem Krisztus él bennünk az Úrvacsora erejében, ételében s szellemében. Ô hat át minket, kik ôt vettük, s nem annyira mi utánozzuk ôt, mint inkább ô változtat el, vagyis kiéli az ô formáit bennünk. Az eucharisztia az az új szintézis, melyben az Úr Jézus az egyesekkel külön-külön, azután az egész gyülekezettel egy testté forrad, s éli az ô életét bennünk. Ez a csodálatos valósága a Krisztus életének itt és most, a XX. században, még pedig bennünk s az egész egyházban valami nagy hit s nagy fölényesség és gyôzelem, idô és tér, történelem s annak változó formái fölött. Krisztus él bennünk, az egyesekben s az egyházban; itt éli ki a mai világnak megfelelô formákat. Itt reagál az idôk igényeire, itt fejti ki erôit a világ fölemelésére, itt teremt új alakulatokat a társadalmi élet szükségleteire. Itt bontakozik ki maga az evangélium tana, a világossága, itt bontja ki színeit, mikor a változatok prizmáin megtörik s sajátos új világításba állítja a problémákat s megsegít az azokra adandó feleletekre... Krisztus él s bennünk él, tehát kifejti életét s az élet sajátos reakcióival áll bele a mai világba is. Ezt megvilágítja az a krisztusi szó: Adhuc multa habeo vobis dicere, a Szentlélek majd megtanít titeket, s ez a Szentlélek megmarad az egyházban, az élô Krisztus testében s folytatja majd művét. Az ô műve az Úr Jézus folytatott élete bennünk. Nagyon bele kell hatolni azokba a parabolákba, melyeket az Úr magáról s rólunk mond, hogy jól átértsük az Úr folytonos életét, azt mondanám bennünk folyton megújított életét, végre is tehát a mi életünket benne. Mi az ô magvai vagyunk, vagyis inkább az anyaszentegyház csupa mag, melyet ô vet el s melyben ô fakad ki. Mi fakadunk, de úgy, hogy az ô élete bennünk. Ô a szôlôtôke s mi a venyigék; de a tôke fakad a venyigékben. Mikor a mag meghal a földben, azaz hogy új életre indul, akkor kalászt s búzamagot hoz, -- új magot s magokat az elvetett magból. A krisztusi élet a mag, mely kihajt, folyton szaporodik s sokszorosodik, s millió s millió magot számláló kalászokban bokrosodik; ez az anyaszentegyház. Éppen úgy a szôlôtôke élete s ereje van a venyigékben. Ez a tôke 1900 éves, de az idô nem változtat rajta, új idôkbe fakad bele, s fakadásai mi vagyunk. A palesztinai tôke kifakadt s belenôtt Magyarországba s minden kis hitközségbe s hívô családba s annak ifjú nemzedékébe, s azok a Krisztust veszik s a maguk módja szerint élik ... folyton s változatosan. Nagy különbség van az életek közt, de a punctum saliens ugyanaz, a lüktetô életforrás; s gyönyörűség azt nézni, hogy mily pompában s változatosságban fejti ki a történelem, a nemzeti, a műveltségi formák közt a lehetôségeit. ======================================================================== 9. Pridie quam pateretur Krisztus tette és az egyház hite Az a páratlan jelenet: ahogy itt áll elôttünk s megtörendô testérôl s kiontandó vérérôl szól, s azt értünk; s értünk azért, hogy megmentsen a végtelen kíntól. Itt a halálba induló szeretet szól és tesz ... Az a nagy öntudatos szeretet a sír szélén megáll s tesz valamit. Igazán mily szituáció?! Rettenetes, kínos nap vigiliáján, mondjuk csak: a halál portájában ... Ahogy ez itt áll a halál portájában ezer elôrelátott kínok töviserdejében s mondja: ez a testem ... egyétek ... Megérezzük, hogy e rémség karmában kioltódik ész, fogalom ... letorkolódik jog és irgalom, itt letörik az értelmes, a méltányos emberiesség, s jön a gonosz óra: hora vestra ... S valahogy megérezteti velünk fogalmak nélkül, a közvetlen érzések erejében, hogy itt igazán ebben a portában s ily nagy feketeségben csak egy hatalom van, a tűz, a szeretet. A többi nem kompetens. Az érzék meghal, az értelem fáklyája kialszik. Un-sinn mindenfelôl, -- hát van-e még valami, aminek itt is fénye, szava, mondani s akarni valója van? Van-e, aminek itt is útja s érvényesülése van? Igen, a szeretet, amely meg nem hal! A szeretet megáll a fekete portában s megfordul s ránk néz: Ne vessetek ügyet e kialvó farakásokra, az értelmet kioltó érthetetlenségekre, az utat benôtt tövisbokrokra, a lehetetlenségekre. Ez mind megvan, de ez nem minden ... az élet több. Van egy gyôzelmes hatalom: a szeretet. Az átsegít, az átvisz, az meggyôz titeket, hogy amit az igényel, az van, annak lennie kell -- az örök lét... A mulandóságból, az értelmetlenség, illetôleg a fogalmi ismeretek lázongó tehetetlenségének árkán át visz a szeretet. Bízzátok rá magatokat. Szava erôs, hangja érces, közlése biztos. Próbáljátok meg. De úgy-e mikor egy nyíló rózsát, egy fiatal teremtést temetnek, mikor egy édesanya sírját kis gyermekek állják körül, mi áll ide a hantokra s protestál enyészet ellen, ha nem a szeretet?! Mily végtelenségbe nyíló távlatokat! Ne értsetek félre, nem mondom azt, hogy gondolatainkban nem jelentkezik az örök élet igénye; de igenis, mi okoskodásunkban méltán következtetünk rá s azután kedélyünkben is, poézisünk- s zenénkben megcsendülnek a hazavágyás, a honvágy lágy hangjai... énekek, melyeket nem is mi énekelünk, hanem mintha mások énekelnének, s bennünk a visszhangjuk jár; de a szeretet, mikor e sötét portán áll, a villám világosságával közvetlenül áttekint a tájon, a sötétségen, s tudja, hogy ez csak éjszaka, mely más hajnalba vezet. S a legizzóbb szeretet protestál halál, megszűnés, elszakadás ellen, s ezt okvetlenül értjük; de azután a szeretet hevében magát adja, testét, vérét, köztünk való létét, velünk egyesülését s a nagy szeretet iramában átsegít azon, ami lehetetlennek látszik. A szeretet a portában áll, s ô, ki a nagy tagadásokat letagadta, a halált, a véget, a lehetetlenséget, nagy állítást állít a tagadásba, magát adja halál dacára, s ahogy az intuíció s a megérzés biztosságával átemel minket árkon, síron, kereszten s mondta: a szeretet nem hal meg, s az élet tovább megy, úgy mondja: a szeretet, mely a halált legyôzi, -- legyôzi a természetet s adja magát azoknak, kiket szeret... Íme a mély értelme annak: ,,pridie, quam pateretur'': a halált legyôzô szeretet legyôzi a természetet. ======================================================================== 10. Jézus szava Krisztus tette és az egyház hite Szó ... beszéd valami sajátos tünemény, a nagy emberi privilégium, mert bár az állati léleknek is vannak hangjai, s azok is kifejezést adnak örömének s bánatának, de az nem szó, nem beszéd; ezek oly levegôrezgések, melyeken az értelmes s érzelmes lélek úszik. Csak az embernek van értelmes lelke s azért csak neki van szava. A szó tehát a lélek hajója a levegô hullámán, a gondolatok repülôgépe; s ha szépen s plasztikusan cseng, s ha nagy érzések telítik: muzsika, melyet gyönyörűséggel hallgatunk s szívjuk be eszmei tartalmait. A legtartalmasabb szó s legfölségesebb muzsika az a szó, mely nem levegôrezgés, hanem a végtelen élet hulláma, azt mondanám önmagán visszavetôdô hulláma, s melyben mindent, a végtelent önmagában kifejezésre hozta, azt kimondta plasztikusan s gyönyörűségesen, s ez az ô örök Igéje. Isten így beszélt, így fejezte ki magát s lényét, így alakította ki reliefjét s kifejezésre hozta a mindent, s így adta magát önmagában, így reflektálódott a végtelen élet s vetôdött át önmagán hulláma: ez az Isten Fia. Ilyen szó és beszéd s kifejezés és közlés és odaadás csak egy van. Ilyen tartalom és teltség s ily plasztikus szépség s ily muzsikás gyönyörűség csak egy van. Mi mint végtelen, mindent betöltô szellemi óceánokra, parttalan és határtalan és felület nélküli életóceánokra, azok áramlására, dagályára s önmagunk életáramára s életviharára gondolunk, mikor emberi képekkel s szavakkal az isteni életnek kifejezést adni akarunk. Azután ez a Verbum leszólt hozzánk s ember lett, s annak is szava, csengése, kifejezése, beszéde volt. S mondott nekünk sokat, a legtöbbet s a legfontosabbat s a legédesebbet s legüdvösségesebbet az evangéliumban ... De van neki szava külön hozzánk ... szó, mely lélekbôl lélekbe hat, melyet ô intéz hozzánk. Bensônkben szólal meg; nem levegôrezgés hozza a gondolatot s érzést, hanem az ismeretlen mélységekbôl -- megszólal... Néha külsô érintések működnek közre: természet, szépvidék... a világ misztériuma; a fények, az árnyak s az éjszaka játékai, s azokból sugallatok lesznek. Vagy a művészet, a hangok, a színek muzsikája, s ami abban édes és fölséges lehet... Ez is misztikum -- hangok az éjben ... lépések zaja a csendben, velünk szóba álló némaság... S hogy tudunk elmélyedni, emelkedni, ellágyulni s megtelni, kiédesülni s átszellemülni! E beszédeknek sajátos akcentusuk lehet. Lehet a hatalom s fölség hangja az alázat, mélység visszhangjával, vagy a szentség s tisztaság s az érintetlenség, majd meg a szépség s szellemi bôség szava s kinyilatkoztatása a bűnösség, koldusság s alávalóság hápogásával szemben. Néha mint mennydörgés, máskor mint édes biztató szózat : mitis et humilis corde. Fölsége le van takarva, de az édes, emberséges mivolta megmaradt... Most is le van takarva, de a zsoltárokban felcsendülô bizalom, a gyermek érzése atyjával szemben kifakad mint új tavaszban a zord tél által letapasztott s jégburkokba szorított élet... Mily szavak, ébresztô, bátorító, tisztító szavak, melyeket veszünk, mikor a szentírást olvassuk, mikor a parabolázó Úr Jézus lábai mellett ülünk... mikor szent keresztje alatt bűnbánatban szétfolyunk... mikor a föltámadt Krisztussal az öröm extatikusai ... mikor az Apostolok csel. enthuziazmusa vág belénk s elragad. Akkor azonban már más történik velünk ... a biblián, az olvasáson, megértésen, elgondoláson túl más valaki élô szóval... más nyelven ... csodálatos tisztító, hódító, fölemelô erôvel szól hozzánk. Ez az Isten kegyelme. Azt kell gondolnom, hogy a természetfölötti rendet keresztül-kasul járják az isteni gondolatok, érzések, indítások, vonzások életingerei... szikrák és radiációk .. . Ezek bennünk gyöngyöznek, a lélek mélységeibôl, nem a természet, hanem a Szentlélek lüktetései... Mit mond? Mondani lehet szóval, de lehet tényekkel, nagy jelekkel s szimbólumokkal. Lehet neki sokféle kijelentése, amit úgy értek, mintha beszélne. Szólhat hozzám benyomásokkal s megérzésekkel, melyeket az elém táruló valóság közöl velem. Sôt ez a beszéd hathatósabb, mert a szó, a nyelv a fogalmat, ez pedig magát a lelket s lelkületet közli, így beszél a természet s a művészet; ezek is a benyomások s megérzések hatalmával hatnak: konkrét valósággal s képekkel, absztrakt fogalmak helyett. Pl. mily különbség, ha valaki szól hozzám a szépségrôl, vagy ha virágos kertekben járok s Madonna-arcokat nézek; ha a fölségrôl beszél, vagy ha a tengerparton sziklákon állok s a holdvilágos s csillagos égre nézek: ezek beszéde a nagy valóságok benyomása lelkünkre. Már most miféle szimbólumokkal szól! Elôtte állok a nagy Fölség jelenlétében, melyet igénytelen egyszerűség takar, ragyogó lelkét a misztérium fátyola, beszédes kedélyét nesztelen csend takarja, borítja. Misztikum és csend az ô fátyola, igénytelenség a gesztusa, csend a tana. S mégis magát adni tudja találékony művészettel. Ajkak nyílása, egy csók, egy nyelés, egy korty, s benne az egész Krisztus. S ez a készség s odaadás folytonos; a jelenléte közvetlen, a közelsége bizalmas. Mily édes ez a hozzáfordulás, a megtalálás s a szemtôl-szembe-állás. Lehetne- e jobban kifejezni, hogy velem van, hogy értem van, s hogy enyém lesz mindenestül... kegyelmestül, érdemestül. Én ezt mind értem, hiszen ezt látni, érezni s elvárni lehet, a fogalmak selyempapirosába való göngyölés nélkül. S mit szólok én? Nyelvvel keveset, de abban a stílben, melyben ô szól hozzám, sokat. Csodálom a fölséget... nézem a hegyeket s a csillagos eget! Mit mondanak: elbűvölve emelnek; s mit mondok én nekik: csodálom, újra meg újra nézem s lelkendezem s örülök, hogy vannak! Párbeszédem van tiszta lelkével. S mit felelek a misztikus lefátyolozottságnak? Amit a hegyek csendjének s a sárrétnek szeptemberi vasárnap délután s a síkságnak a szent Donát . Ah, mily csodás csodálkozás s mily sokatmondó nemszólás s mily bűvös lélekelváltozás! Jézusnak tehát van szava, mely nem hanghullám, hanem lélekbe-benyúlás, lélekre-borulás. Ah, hogyan fogjam meg s hogyan kezeljem ezt a csodavilágot! Lelkembe hat a lefátyolozott titok, s ott felpattan mint a bimbó a napsugárban. Az eucharisztia titkának bimbóját a titok csodavilágának megfelelô érzelem, a szentségi pietás pattantja. Hiszen minden titok, az incarnatio, a redemptio, a föltámadás, a sacramentum, no meg mi magunk, kik az örök élet s a föltámadás temperamentumát zárjuk , akárcsak magvak volnánk! De Jézus szava azért is szónál erôsebb, iramosabb, mert e tettekben óriási temperamentum feszül. Mérhetetlen affektus dolgozik benne. Ô szeret -- értem ... de nagyon szeret, az egybeolvadás energiájával szeret. Kenyered vagyok ... eszlek ... átkarollak ... felszívlak ... ételed vagyok, de belém nôsz! -- Panis, quem ego dabo, caro mea est... Hogy a kereszténység mennyire reálisan vette ezt a különben is reális szót ,,caro'',[2] azt abból a szép fölfogásból érthetjük, hogy az oltáron a megtestesülés megismétlését látta. Krisztus mint Betlehemben testben jelenik meg, úgy itt abban a testében; ahogy ott szüli ôt a Szűz, úgy itt létesíti ôt az Isten-adta papi hatalom. A születés terminusa a kisded; a kenyér és bor átváltoztatásának terminusa Krisztus teste és vére. Krisztus testté lett, ezt reálisan értjük; a kenyér és bor Krisztus testévé lett, ezt is. Ezeket azért jó hangoztatni, hogy az ember az értelemzavaró és csűrô- csavaró kisiklások ellen állítsa jól bele értelmi érzékét. -- Miért kell azt tartanom, hogy az Ige testté lôn, mikor az Igét nem látom, s a kisded minden nemláthatósága végtelenül távol van az Igétôl? Krisztus harmadnapon föltámadt dicsôséges testtel, s tapogatták s evett; de azután eltűnt, s ezzel a testtel fölment a mennybe. S miért nem értelmezem ezt képletesen, hogy oly valóság volt hívei elôtt, halála után is, mintha élt volna? Mit kellett volna mondania s mily kifejezéseket használnia, ha tényleg akarta volna testét s vérét a valóságban, de ily szakramentális módon adni? Talán azt: ez valósággal az én testem és valósággal az én vérem? Valamit mégis csak akart mondani, hát mit? azt-e, hogy ez kenyér, egyetek ebbôl. Nem beszél kenyérrôl s nem borról, hanem a testérôl s vérérôl, s azt mondja, hogy ez itt a testem, egyetek ... ez itt a vérem, igyatok ... Akik itt kételkedni kezdtek s az Isten gondolatai helyett saját gondolataikat tologatták be, azok azt mondják, hogy itt nincs valóságos teste s valóságos vére, hanem csak annak formája és képe, csak emlékeztetésül. De hát honnan tudják? Tegyük föl, hogy az Úr igazán akarta s így jelentette ki: mi lesz akkor a másképp értelmezôkkel? Tegyük föl, hogy akarta; kellett volna neki akkor azt mondani, hogy ez valóságos testem s valóságos vérem? De kell-e tényleg így beszélnünk? Teszi-e ezt valaki? S ha még erre az álláspontra is állnak, nem nyomatékozza-e eléggé, hogy valóságos testérôl beszél, mikor azt a testet, a maga valóságos nagy funkciójában kiemeli s mondja: ez az én testem, az, mely értetek megtöretik... a vér, mely értetek ontatik. Melyik az a test? úgy-e a valóságos? De nemcsak azt mondja, hanem tüzetesen meghatározza azt a testet: ez az a test, mely megtöretik, ez az a vér, mely kiontatik. Ez az, ugyanaz. Ez a meghatározás annyit ér, mintha mondaná: ez valósággal a testem és vérem. Ezért a strikt meghatározásért hitt úgy a keresztény múlt, s esze ágába sem jött . Ez a létesülés, ez a születés, mely ôt az oltáron jelenlevôvé teszi, neki oly reális volt, mint a betlehemi születés. De a végtelen Istenbe s kegyelmei elfogadásába beállított anyaszentegyház a maga Krisztus-hitével s Krisztus-vevô s birtokoló közvetlenségével az Isten nagy gondolatait a lehetôség elgondolásával el nem sikkasztotta. Gyönyörködött az Isten hatalmában, ki Fiát emberré tette a megtestesülésben anyától atya nélkül, s ki ôt az oltáron a Sacramentumban megjeleníti valósággal megint csak mindenható akarata által, így lett a föld, az ég, minden... Így született s föltámadott... s így születik misztikusan az oltárokon, s jelen van lélekszerűen és sok helyen! __________ 2 Az nem is corpus, amennyiben a corpus mégis csak valami egészet, valami alakot formál, nem oly darabos, mint a ,,caro'', mely dirib- darab lehet. ======================================================================== 11. Az evangélisták bizonysága Krisztus tette és az egyház hite Az elsô három evangélium világosan beszél; írott emlékek ezek; szent Máté evangéliumát 70 körül, szent Márk 40--70 közt, szent Lukács 60 és 70 közt írta; aki pedig mindnyájukat megelôzi a korinthusiakhoz írt levélnek mondhatni az egész keresztény tant felölelô okmányával: ezt 55--58 közt írta. De amit itt 55-ben írt, azt 45 óta hirdette s hirdette nem mint valamit, amit ô kitalált, hanem mint ami általános szokás; valamit, amit mindenki tud s min senki sem kételkedik, s mint valamit, amihez fűzôdik a megváltás hite, az Úr megváltó halálának emléke. Az ô apostoltársai közt ott volt Márk, ki Jeruzsálemben született, ott élt, ki az elsô tanítványokat ismerte. Az ô anyja volt az egyik Mária, kinek házában összejöttek a tanítványok. Ez lelkes híve volt Péternek, s lehetséges, hogy Szent Péter keresztelte meg Márkot. Tehát a jeruzsálemi, apostoli miliô környezte s kísérte Szent Pált mindenütt, és soha sem emelkedik gáncs, soha kifogás az eucharisztiának Pál apostol adott tanában. Ez volt a keresztényeknek nemcsak hite, de gyakorlata. Az elsô keresztény gyülekezeteket Szent Pál így mutatja be: egy testvér- testület, a Krisztus teste, egy hitben, egy kenyéren, mely kenyér az Úr valóságos teste. Ez a gyülekezet egy misztikus vallásos cselekményben forr egybe, mely nem társasvacsora (Brandt), nem asztaltársasága elvbarátoknak (Wellhausen), nem propaganda-estély, melyen összejönnek, kik egyet vallanak s másokat is oda csoportosítani akarnak (J. Hoffmann), nem a tanítványok hitvallása és nyilvánítása, hogy Krisztus és ôk egy testet képeznek. Hisz ez mind valamiképpen igaz, s az egyház is énekli: Ó, sacrum convivium -- szent symposion, szeretet lakomája, sacramentum unitatis, pacis. De ez mind folyomány s annak a sok áldásnak a magva, a gyökere és forrása az, hogy Krisztus van itt jelen. Ha majd a fogalmak arra valók lesznek, hogy a valóságot megvilágítsák s a szenvedélyek korában nem arra, hogy csűrjenek s csavarjanak, akkor az a sok önkényes, ötletes, a történelmi nagy tényfolyamattal ellenkezô, teljesen légbôl kapott állítások semmi benyomással sem lesznek a lelkekre. A magyarázatok, melyek tagadják Krisztus valóságos testének s vérének jelenlétét az Oltáriszentségben, szerteszéjjel ágaznak, de egyet akarnak: más értelmet adni a szavaknak, mint mellyel tényleg bírnak s kihámozva a sok körülbelülségbôl, azt mondják: ez nem az én testem ... ez nem az én vérem. A krisztusi szót: ez az én testem ... ez az én vérem, a nézetek, vélekedések műtôasztalán operálják, feszegetik, lefaragják s azt mondják: ez az evangélium. Minek az? Ha egyenesek és ôszinték volnának, azt mondanák: az evangélium mondja, hogy ez az én testem, de mi nem hisszük azt. A kereszténység pedig azt: ez az ô teste. Ez a szent titok is abból a végtelen szeretetnek virtuozitásából való, mellyel Isten emberré lett, s mondtuk: ez az ember Isten; mellyel megváltott minket, s mondtuk: ez a vér a mi megváltásunk; s ki föltámadt s mondjuk: ez az a valóságos megdicsôült . Hogy az eucharisztia kezdetben inkább csak agapék, jó társak s hű barátok társas összejövetelei voltak általános vallás-emlékek szétfolyó irzelmi miliôjében -- mit ér az ilyen szóbeszéd a három szinoptikus evangéliummal szemben, hol Szent Máté mint résztvevô, a másik kettô mint az apostoli egyház rítusainak tanúi szólnak. De ha az ember veszi azokat a finom elemeket, melyek az eucharisztikus lakomának jellemzô vonásai, még jobban kitűnik a kritizáló beszéd, mely a misztériumot eltörli s köznapivá teszi az ünnepi jelleget. Az eucharisztikus lakomában az evés és ivás bűntôl- megváltással, azután Szent Pálnál ugyancsak mint megváltó halállal s mint a Mester visszatérésének várásával kapcsolatos . Egyetek ebbôl, ez az a test, ez az a vér, amely tiértetek áldoztatott... bűneitekért, még pedig eredményesen ... bűnök törlésére ... Szent Pálnál: aki e kenyeret eszi s e bort issza, a Krisztus halálában való hitet hirdeti s hirdeti a nagy visszatértét a Krisztusnak ... íme, a nagy realitás, az élet óriási tényeinek valósága ... s ez így van kezdet óta. Nem emlékekrôl van csak szó, ami oly természetes, hogy jó barátok találkoznak, s a szívükbe markoló nagy eseményekrôl tereferélnek; de azt adják itt, hogy itt a Krisztus, hogy ez az ô teste, hogy a kereszt botrányában megváltásunk történt... s hogy a halálban az Úr nem pusztult el, hanem eljön. Ha a Széchenyi- vacsorán, vagy a függetlenségi körök Kossuth Lajost ünneplô vacsoráján összejönnek, ott is Széchenyi szelleme jár s Kossuth Lajos emlékezete vibrál valahogy a jelenlevôkben, s el-elmondogatják, hogy mit akartak, miért küzdöttek s hogyan haltak. Ezek a nagy emlékezések vacsorái... emlék ... fogalmak, szavak ... barátság, közös akarás; de az eucharisztiában a krisztusi valóság s áldozat... ======================================================================== 12. Az egyház bizonysága Krisztus tette és az egyház hite Az eucharisztia dogmafejlôdésében, annak történetében két fix pont, vagy mondjuk változatlan adat szerepel; az egyik, hogy a Sacramentumban egy titokzatos valósággal, egy láthatatlan jelenléttel állunk szemben, -- a másik, hogy azt a láthatatlant a láthatóval egyenlôsítik, hogy egy aequatiót vallanak, mely szerint a kenyér Krisztus teste, a bor Krisztus vére. Ez a két adat azután egy szent akciónak, az áldozat bemutatásának keretében áll, melyet a liturgia tradicionális pátosza áhítattal, tisztelettel telít. Ez az Úrvacsora szelleme s akciója, melyrôl Szent Pál ír a korintusi levélben; ez a keresztény közösség asztala, a {kép}, melyen ételáldozatot mutatnak be s melybôl mindnyájan esznek. Azt, amit ettek, Krisztus testének, s amit ittak, Krisztus vérének hitték, s ezer éven át kétség errôl nem támadt, s ha itt-ott a misztérium magyarázatánál meg is csillant a racionális analízis borotvaéle s felvetôdött a kérdés, hogy ez hogyan is van s hogyan is lehet, beható szétszedés helyett a csodás dolgokra utaltak, melyek a természetben is láthatók, s a csodákra, melyeket az evangélium elénk ad. A nagy hit tehát az egész egyházat eltöltötte, de a tan maga befejezetlen volt az említett két adaton és a liturgiának mint mindennapi vagy vasárnapi végzésén kívül. Ezt a racionális tartalmat markáns vonásokkal emelték ki a századok folyamán végig az egyházatyák s egykori írók, a liturgiák s könyörgések, milyen például Serapion imádságoskönyve a IV. századból. Ezek szerint a Sacramentumban a történeti Krisztusnak, annak, ki Kafarnaumban szólt a zsidókhoz testének és vérének vételérôl, s ki halottaiból föltámadt, s ki most is megdicsôülten él, valóságos teste s vére van jelen. ,,Láthatod --írja Szent Athanáz -- hogy a leviták mint hozzák a kenyereket s a boroskelyhet s teszik le az asztalra. Míg az ,,invokációk'', a könyörgések meg nem kezdôdnek, nincs ott más, mint kenyér és bor; de miután elvégeztettek a nagy s csodálatos imák {kép}, akkor a kenyér a mi Urunk Jézus Krisztus testévé s a bor az ô vérévé válik.'' (Ad nuper baptizatos.) Ugyanazt a testét adja, melyben a kafarnitákkal beszél: ,,Azt a testet, melyet a világ váltságáért adni fogok, azt a testet, melyet hordok {kép}, ezt és a vért adom táplálékul, de szellemszerűen, {kép}, vagyis nem fizikai határoltságban, hanem szellemszerű létezés-módjában. Ez a {kép} figyelmeztet Szent Ágoston rokon-gondolatára, aki az eucharisztiában Krisztus testének jelenlétét vallja ,,in ipsa veritate'', tehát valóságosan; de bár nem adja pozitív megoldását azoknak a kérdéseknek, (tam magna quaestio), hogy hogyan adható annyi soknak s mégis osztatlanul megmarad az égben, mégis az a reflexió lesz itt helyén, mely szent Ágostonnak felfogására mutat a megdicsôült Krisztus testérôl. ,,Ki bírná azt elgondolni, hogy Krisztus teste nem szellemszerű lét módjában támadt volna föl, ha pedig így támadt föl, hogy mégsem szellem, hanem szellemszerű test volt.'' (Epist. 205,2.) Íme, amit Szent Athanáz {kép}-nak mond s Szent Ágoston ,,corpus spirituale''-nak nevez, ez az a valóságos, most is létezô Krisztus, aki a szentségben ilyen szellemszerű testiségben jelen van. A titokzatos, objektív valóságnak hite az apostolokon kezdve föl Jusztin és Szent Irénen, Tertulliánon s Szent Cipriánon, a keleti s nyugati egyházatyákon át megszakítatlan vonalban húzódik át a századokon. Látjuk, hogy hogyan vívódik a nyelvvel, a még nem kész kifejezésekkel, a durva s mondanám, darabos kijelentésekkel csinál magának dialektikai formákat, de magához a gondolathoz, ahhoz, amit hisz és tart s kifejezni akar, kétség nem fér. Az emberi gondolat s a fogalmak korongján készült szavak nem értek föl a misztérium természetfölötti valóságához. A hívô lélek szívesen meghódolt s megtette a nagy lépést, hogy elfogadta s átkarolta a titkos valóságot, de mikor gondolkozni s okoskodni kezdett, gondolatai nem futották s nyelvezete tele lett idegenszerű segédszóval, mindmegannyi rárakott folttal. Ez a küzködés s nyelvvel való birkózás is mutatja, hogy a kereszténység azon a bizonyos elsô zöldcsütörtökön az utolsó vacsora termébôl magával hozott valamit, amit az akkori szóbeszéd csak vajúdva s kapkodva tudott kimondani. Ez nem a zsidó rítus s a húsvéti bárány áldozata volt, hanem más valami; valami, ami egészen új s hallatlan volt, az a nagy hit, hogy a kenyér = test s a bor = vér. ,,Cette équation, dit M. Réville, est anterieure a Saint Paul, du moins antérieure ŕ la rédaction de la premičre épitre aux Corinthiens, elle ne peut pas ętre considérée comme une invention du Paul, qui se serait glissée dans la tradition consacrée par nos évangiles synoptiques.'' (P. Batiffol, Etudes d'histoire et de théologie positive.) Íme, a titokzatos egyenlôsítése a kenyérnek a testtel s a bornak a vérrel, ahogy azt az Úr Jézus az utolsó vacsorán tette s íme, teszem hozzá, e titokzatos rendelkezésnek áldozat formájába való beöltöztetése, mert a test s a vér külön adatik s a test is értünk, a vér meg éppen sokak bűneiért ontva jeleníttetik meg elôttünk. Az az egyenlôsítés is reális, s ez az áldozati jelleg is éppen olyan; s ezt nem lehet kimagyarázni azzal, hogy Krisztus ezt nem mondta, vagy hogy a tanítványok egymásra teregettek itt távolálló felfogásokat; nem, ezt nem lehet mondani, egyszerűen azért, mert e teregetéshez, ez elmagyarázáshoz nem volt idô. Ahogy az Úr kilépett az utolsó vacsora termébôl, s keresztútjára lépett, úgy indult ki az apostolok után az elsô egyháznak szent áhítatos Isten-tiszteletében a világ útjaira az eucharisztia. Ez az, amirôl Pál apostol írja, hogy ô azt vette s kapta, tehát ki nem találta, s hogy ô azt tovább adja, amit különben maga körül a már megalakított egyházközségekben látott s ami a kereszténységnek mint közösségnek istentiszteleti s testvérületi kapcsa volt. Az élete estéjén, a nagy váltságadás vigiliájában álló s tanítványaival az utolsó együttlétet ülô Úr Jézus ezt adta, magát adta az eucharisztiában az egyháznak. Aki addig velük volt történeti személyiségében, azóta velük lesz szakramentális s ,,pneumatikus'' jelenlétében. ======================================================================== 13. A keresztény élet tanúsága Krisztus tette és az egyház hite A két afrikai, Tertullián és Szent Ciprián az eucharisztiának áldásait s erejét a gyakorlati életben akarják látni; annak energiáit kívánják adni s a hívekben föléleszteni. A nagy, közelfekvô motívum a krisztusi életre s a világ legyôzésére az eucharisztia. Az eucharisztia az a ,,reale quid'', az a ,,sanctum quid'', mely tűzfok és forrás is, mely lángoszlop és erôtartály, s ehhez a realitáshoz kell fordulnunk, akik az életet alakítani s a pogányságot legyôzni s annak helyébe a kereszténységet a világba állítani akarjuk. Tertullián a pogány s keresztény életszokások ellentétének kiemelésében gyakran az eucharisztiára reflektál. ,,Ad uxorem'' 200-- 206 körül megjelent művében említi, hogy a keresztény asszony, mint szokás, kezeibe kapja az eucharisztiát s haza viszi s elrejti otthon, de nagy veszedelemben van, mert a férje kíváncsi a titkolózódásra s tudni akarja majd, hogy mi az, amit ízlel minden más étel elôtt. S ha megmondja neki, elhiszi-e, hogy ez a Krisztus teste, s mivel nem ismeri a kereszténységet, nem gondolja-e, hogy talán méreg? A pogányság ellenkezik a kereszténységgel; bele van szôve az életbe, a szokásokba, de sajátosan s sértôen ütközik lépten-nyomon a legszentebbe, az eucharisztiába, melyet minden keresztény kezébe kap s azt a szent gyülekezetben magához veszi, abból haza is visz, azt otthon reggel éhgyomorra veszi. Azt kell mondani, hogy a keresztény élet át van járva az eucharisztiával, ez az az élesztô, melyet az élet nyers szürkeségébe belekevernek. A színházak s arénák jeleneteirôl így ír: ,,Hogy is fest az, hogy valaki az Isten szentélyébôl az ördög gyülekezetébe megy, égbôl a posványba? hogy kezeivel tapsol a bohócnak, melyeket Istenhez emelt? hogy szájával, mely a ,,sanctum'', az eucharisztia fölött (mikor magához vette) áment mondott, ott a gladiátort dicséri, s hogy {kép}-t (per omnia saecula saeculorum = minden idôn át, örökké) mond nemcsak Istennek s Krisztusnak, hanem más egyébnek is''. A keresztény tudatban ott él az eucharisztia, a ,,sanctum'', s a keresztény élet követelményeit a közéletnek azzal való ellenkezéseibôl kell megtudni, így korholja a szobrászokat, kik keresztények lévén bálványokat készítenek, s mi ebben is a megdöbbentô? Az, hogy kezeikkel, melyekkel az Úr testét érintik, testet adnak a démonnak. Elmondja a katonáknak, hogy hogyan keresztelkedtek, hogyan mondtak ellent az ördögnek, s aztán háromszori elmerítés által hogyan születtek újjá s azután tejet és mézet ízleltek -- ez karthagói szokás volt az Oltáriszentség vétele elôtt. Azután áttér az eucharisztiára, melyet az Úr ,,tempore victus'' a vacsoránál rendelt, s melyet korán reggel ,,antelucanis coetibus'', mikor kakasszókor összejövünk, a püspök s papok kezeibôl veszünk. Az eucharisztiára való tekintet igazítja el s lelkesíti meg az életet. Hogy a keresztény mit tegyen, mit ne, hogy hová menjen, hová nem, hogy mily pályát s élethivatást válasszon, milyet nem, hogy kivel kössön házasságot, kivel nem, azt mind eldönti az eucharisztiára való tekintet. Azok a nagy igézet alatt álló emberek fognak új alakot adni a világnak, kik ,,dimissi e dominico'', a templomból kijönnek ,,gerentes secum ut assolet eucharistiam'', s magukkal viszik szokás szerint az eucharisztiát. Ez a titkos valóság független a hívônek hitétôl, mert nem az adja neki a tartalmat, hogy mit hiszünk róla s hogy a hitben mit s mennyit fektetünk beléje, hanem tartalma maga az Úr Jézus, ki Ciprián szerint csodák által is kimutatta, hogy a méltatlanul áldozóban meg nem marad. Egy kis leánynak bizonyára pogány dajkája, a bálványok áldozati levesébe mártott kenyérdarabot ad s az lenyeli; késôbb a kis leány a keresztény {kép}-ba, áldozat bemutatásba kerül s a diakónus neki is egy- két cseppet ad az áldozati kehelybôl, de a gyermek a ,,sanctum Domini''- t, azt a szent dolgot nem bírja magában tartani, s nagy erôlködéssel kihányja. A ,,sanctum Domini'' egy szent, titokzatos realitás, mely nem attól függ, hogy mit gondolok róla, s melyben szent misztérium rejlik, melyet nem hitem tesz bele. Csak a nagy szent realitásba vetett hit magyarázza az afrikai kereszténységnek Szent Cyprián által képviselt buzgóságát s aggodalmát, hogy mert gyarlók s gyöngék vagyunk, e forrásból igyunk. ,,Kérjük Istent, hogy adja meg nekünk a kenyeret mindennap, nehogy ugyancsak mi, kik most Krisztusban vagyunk (ellentétben a bálványoknak áldozó, tehát elbukott keresztényekkel), s kik mindennap áldozunk, valahogy Krisztus testébôl (az egyházból) súlyos bűnök folytán ki ne váljunk.'' (De orat. domin. 18.) ,,A haldoklókról nem szólva az egészségeseknek kell a szentáldozás, hogy kiket a szent harcra buzdítunk, azokat ne hagyjuk fegyvertelenül és meztelenül kiállani, hanem Krisztus testének s vérének oltalma alá helyezzük... Mert hogyis akarhatjuk s buzdítjuk is ôket, hogy a keresztény hitvallásért vérüket ontsák, ha tôlük, a küzdôktôl, Krisztus vérét megtagadjuk? S hogyan kívánjuk, hogy ôk igyák a vértanúság kelyhét, ha ôket elôbb a gyülekezetben Krisztus kelyhének élvezetére a szent közösség jogán nem bocsátjuk?'' ======================================================================== 14. Fogalom és titok Az elme hódolata Oly fontos a helyes perspektíva nemcsak a festészetben, hanem minden látásban; az ismeretek körül is, mindenütt, hol világosságok, fények s árnyak s azoknak ellenôrizhetlenül finom homályai járnak. A hit is ismeretforrás. Ha másnak hiszek, ki nekem indiai állapotokról beszél, akkor ismerek látás nélkül, vagyis az elbeszélô ideáit fogadom el s megtámasztom a hitel-érdemlôsség motívumaival. Ha pedig Istennek hiszek, akkor egy teljesen más valósági fokon, azaz hogy minden létet felülmúló s minden valót felölelô szférából kapok közléseket. Ezek a fogalmak csak analógiák; nem is lehetnek mások, mint hasonlatosságok, melyekkel a végtelenség tükrözik a véges teremtésben. Vestigia, umbrae imagines ... in speculo, in aenigmate. Az apostoli szó a legmerészebb, pedig nincs benne túlzás, mikor aenigmata vagyis rejtvényeknek mondja a végtelenrôl, Istenrôl s az isteni dolgokról való ismeretünket. Rejtvények, tükrözések, homályok s árnyképek ... ezek a mi metafizikánk s teológiánk garnitúrájának címkéi! S másrészt mégis valóságokról valók s valóságokat jeleznek; de mennyire! Hiszen a rejtvényes, a tükrözéses jellege a mi ilyenféle ismereteinknek nem a dologi rend tartalmi szegénységétôl, hanem tartalmi túláradozásától van. Onnan van a kifejezés s a fölkarolás s megfogás gyarlósága, mert nem bírunk velük. Kicsinyek mértékeink, halványak ideáink, kis keretűek a témáink azoknak a mi tehetségünk s készültségünk határain s keretein túl fekvô valóságoknak fölértésére. Úgy vagyunk e részben ideáinkkal, mint poharainkkal, melyeket a vizes vödörbe állítunk; van bennük ugyan víz, de nem mérik azt föl, mert körülöttük és felettük is van víz; a víz elborítja ôket! Hát ha nem vödörrôl, hanem tengerrôl, óceánokról, parttalan vizekrôl volna szó! Aki a metafizika s a hit világába tér, annak ezt az eligazító reflexiót nem szabad szem elôl téveszteni; olyan az, mint az iránytű a hajón! A mi kategóriáink a végesség valóságának megfogására s kezelésére valók. Mindezek a fogalmak, milyenek: állag, személy, természet, cselekvés, tér, idô, az értelem manufaktúrájából valók; made in Germany helyett a lényegükbe van beleírva: made in human intelligence; az emberi ész műhelyébôl való formák. Ezekkel a formákkal dolgozik a belénk öntött természetfölötti készültség, a virtus et habitus fidei; s lehet velük dolgozni, de mindig azzal az okos reflexióval, mely tudja, hogy mit érnek s mit bírnak el, mikor egy más szférába, a valóság nem véges, hanem végtelen világára alkalmaztatnak. Veszem most a hitet mint erôt s megszemélyesítve azt, úgy mint a formákkal dolgozó munkást. Ez a munkás tartalmakat vesz, melyeket nem az érzékekbôl merít az ész s ugyancsak nem az absztrakciók műhelyében preparált, hanem melyeket abból a felsôbb szférából, az isteni kinyilatkoztatásból kapott. Ezek a tartalmak pl. az Isten végtelensége s ugyanakkor személyisége, sôt három személyben való léte, a második isteni személy megtestesülése, az Oltáriszentségben a szubsztanciális fizikai testnek nem térbeli léte, s ami ilyen titok vagyis kapott, de föl nem értett valóság áll velünk szemben. Elôször is ráeszmélni kényszerülünk, hogy ez mind van s hogy nem lehetünk oly önkényes filozófok, hogy kereken kijelentsük, ez nincs, sôt ami még eszeveszettebb, hogy nem is lehet. Istenem, mi az, ami lehet s ami fejünkbe nem fér?! Ismerem-e én a lét korlátait, hogy meddig terjednek; amit ismerek s ami közvetlenül is világos elôttem, hogy az elsô lét korlátolt nem is lehet, tehát hogy végtelen. Azután bevilágít nekem az, hogy adhatja magát, s hogy kifogyhatlan variációkban, különféle tökéletességi mértékekben adhatja magát, s ezt világnak s világoknak hívják. Ebben a világban aztán állunk mi szerény fazekasok, kik az edényeket, a valóságból való méregetô készülékeket formáljuk, s akik tényleg méregetünk velük, s söntésünkre ráírjuk, ,,tudományok kimérése korlátolt mértékekkel''. S becsületünkre válik, ha ezt a kimérést tisztességgel, precíz, exakt módon, nagy lelkiismeretességgel gyakoroljuk és -- szerényen. A szerénység meglesz, ha végignézünk magunkon s a mértékeken, az iccéken, pinteken s deciken, melyekkel dolgozunk. S mi lesz azzal a metafizikai s felsôbb valóságokat tartalmazó szférával? Már mondtam, az igazi ember tisztelettel s hódolattal gondol arra, ami mértékeibe bele nem fér, de bizonyára nem mondhatja, hogy eddig s ne tovább; nem mondhatja, hogy azok e materiális világba bele nem nyúlhatnak, bele nem ereszkedhetnek; hogy azok a valóságok elénk nem dobbanhatnak, hogy közléseiket nem vehetnôk. Azt nem mondhatjuk, hanem úgy vagyunk velük, mint a röntgen- meg más sugárzatokkal, melyek körülöttünk s bennünk járnak s mindenen áthatolnak, mintha az anyagi világ, az, ami szerintünk súlyosan van, nem is léteznék. Szentigaz, egy sajátságos ellentmondás van már ebben a hasonlatban: a súlyos, vaskos anyag, s ami azt tapintja s tapogatja, az érzék, s ami arról levonja az absztrakt képeket, az ész, azt mondja: mi vagyunk igazán; az a sajátságos anyagtalan sugárzat pedig úgy tesz, mintha mondaná: ti nem is vagytok, ti bamba, lomha, térhez, ellentállás bilincseihez kötött lelkek! Én vagyok igazán, kinek számára ti akár nem is volnátok. Így vagyunk a metafizikai s a természeten túl fekvô valóságok világával; azokkal, melyek a három térfogatú tér nehézkességein túl, a tértelen lét szférájában . A teret említem, mert ez oly jellemzô kategóriája az anyagnak, s a belôle való kilépés elképzelése pedig oly jellemzô kategóriája annak, ami túl van rajta. Ebben a világban a mi kategóriáink igazán az aenigmata, umbrae et imagines vékonyságára fancsalodnak. De bármily vékonyak legyenek, mégis manôverezünk velük, s ezt azért, mert kell, mert rászorulunk az öreg Scipió mondását variálva, mely szerint: ,,navigare necesse est, vivere non est necesse'' -- s a mi mostani tárgyunkban: cogitare necesse est, vivere non est necesse; magyarra fordítva: míg élünk, bármily korlátolt legyen is életünk, gondolkoznunk, reflektálnunk kell. Lóbázzuk hát meg ezt a mi analógiás mécsünket, értelmünket értem, mikor a természetfölöttirôl gondolkozik, s figyeljük meg, hogy mi lesz a módszere ez értelmi beállításában. Módszereinek, vagyis magatartásának elsô szabálya az lesz, ami a teli vödörben álló pohárnak. Nem tagadhatni le róla, hogy mérték, s azt sem, hogy tartalma van, de meg kell éreznie azt is, hogy inkább csak jelez, hogy ami nem fér bele, az tömérdek sok. Vegyük pl. a mi söntésünk egyik mértékét, a személyiség fogalmát. Minden, ami személy, az valamiféle jellegek s sajátságok, no meg ami a fô, a különállás által önmagába szorított valami, ami másokkal, kik szintén így formázott valakik, szemben áll. De éppen azért, mert ilyen, hát korlátozott valami. Már most ama felsôbb, ami sémáinkon túl fekvô világból való értesülés szerint az istenségben van személyiség, sôt hogy a végtelen lét három személyben virágzik ki. De az Isten korlátolt nem lehet, s így nagy problémánk, nemcsak a három személynek, hanem egyáltalában az Isten személyiségének elgondolása. A mi mértékünket, ebben az esetben a személyiség sémáját, úgy kell az Istenségre alkalmaznunk, hogy a személyiségben kimondott tökéletességet állítsuk, míg a fogalomban involvált tökéletlenséget, a korlátozást az Istenségre ne alkalmazzuk. De nemcsak ezzel vagyunk így, mikor a végtelenrôl szó esik, hanem így vagyunk minden fogalommal, mely az életre, az aktusok egymásutáni folyamatára, az ismeret specializálódására vonatkozik; mivel az Istenségben élet, mely folyamatot, egymásutánt, potencialitást s aktuálást jelent, egyáltalában nincs. Erre nézve azonban kitűnô gondolatot pendített meg a zsoltáros, ki az istentelenek káromlásában, hogy az Isten nem lát, mert nincs szeme, nem hall, mert nincs füle, csak úgy mint mi, örök problémát lát s arra úgy felel: ,,Értsétek meg esztelenek a nép között, és bolondok valahára okuljatok: ki a fület plántálta, nem hall-e, s ki a szemet alkotta, nem lát-e? ... Az Úr tudja az emberek gondolatait, hogy hiábavalók!'' (Zsolt 93,8.9). Folytathatnók e nehézséget: vannak-e Istennek gondolatai s meglátásai, mikor nincs agyveleje, s tud-e, ismer- e, ítél-e, mikor nincsenek külön-külön fölaprózott fogalmai, nincsenek meg benne azoknak ítéletekké s teóriákká való összeférceléseik sem. Érdekes, hogy a zsoltáros természetes jó érzékkel tapint rá a helyes megoldásra, mintha azt mondaná: a pozitívum, ami ezekben rejlik, az megvan benne, de a forma, ez a bizonyos forma nincs; de az nem baj; sôt ez éppen a végesség s az emberszerűség formája. Ebbôl ki kell lépni, ha Istenrôl gondolkozunk. S itt megint átérzem ismeretünknek énigmás, umbrae et figurae országából való jellegét. Ezzel az ismerettani fölkészültséggel s az emberi végességen hangolt szerénységgel eszmélek rá az eucharisztia titkára is, nevezetesen arra, hogy Krisztus teste térben való kiterjedés nélkül van itt jelen. A tér- s a kiterjedésbôl tehát ki kell lépnem s valami e kategóriák által le nem bilincselt, tehát szellemszerű szabadságban való léthez emelkednem. ======================================================================== 15. Scientia saporosa Az elme hódolata A hit nagy realitásokkal, csakhogy letakart realitásokkal dolgozik, a nagy, való élet adataival, milyen Isten, lélek, isteni energia, isteni mozgás, krisztusi jelenlét s az életnek a lélekben legszebb formái. Ezeket azonban nem mint tiszteletreméltó imponderabiliákat kell kezelni, hanem az élet folyamába, az akció sodrába s áramába kell állítani. Más szóval, ezeket élni s megtapasztalni kell; csak így lehetnek mieink igazán. Csak a megélt, a megtapasztalt valóság hatalom igazán; csak az tartalom és kincs. Ez a különbség az élet s a fogalom, a kép s az emlékezet, a statiszta intellektuel beállítás s a meleg, tartalmas életelindulás közt, hogy ez jelen való valóság, a jelenvalónak megragadása és élvezése, amaz pedig csak képe vagy emléke a nem jelenvalónak. Életműködés ugyan ez is, de csak mint a valóságról való levonat; míg a másik, az valóság, vagy mit mondjak, a másik, az a tulajdonképpeni élet, mely valósággal van teli. Az intellektuel beállítás az merev és rögzített, az sémákkal dolgozik, mintha herbáriumot forgatna s nézné az élet skeletjeit, a szárított virágokat; míg a tapasztalati élet, az az a folyó, ütközô, magának árkot vájó, égô, kínlódó vagy boldoguló akció. Vita est actio immanens ... az élet mozgás, folyás, önmagába térô, önmagát kialakító, kitöltô mozgalom, dagály és apály, folytonos kisülés és megtöltés. Mikor valami nem ily ágáló, agitáló, folyamatban elôretörô akció, akkor az nem élet, hanem csak a neve, vagy a képlete. Mi tele lehetünk az akció, az élet képleteivel s képeivel, de lehetséges, hogy nem élünk. S alkalmazva ezt a hitéletre, mi tele lehetünk a hitéletnek, annak a sajátos szellemi akciónak a képleteivel s fogalmaival; tudhatunk mindent, az egész teológiát s filozófiát, s ettôl azért még sem lesz bennünk élet, vagyis azok a valóságok, melyeknek fogalmait bírjuk, nem lesznek bennünk folyó, keringô, minket megtöltô, bennünk ki-kisülô erôk. Egy szóval mondhatom, nem lesznek bennünk vér! Nagy szó s a legtalálóbb kifejezés. Hogy az élet micsoda, azt a vér mondja meg. Úgy vagyunk az élettel, mint a vérrel. A vér addig vér, míg folyik s lüktetésben van; mihelyt megállt s megaludt, már nem vér többé. Az aludt vér megkérgesül, kemény formát ölt, de nem vér többé. Mily csodálatos reveláció ez: az élet is, mely megkérgesül s megállapodott formát ölt, melynek nincs folyása s lüktetése, mely nem hoz folyton újat, már nem élet. Az aludt élet nem élet; a szellemi világban csakúgy, mint a fiziológiaiban, sôt abban sokkal inkább. Nem furcsa dolog, hogy az ember mondogassa magának: csak az élô élet az élet? S mégis szükséges, hogy ne érjük be a megaludt formákkal, a fogalmakkal s az ismerettel, hanem hogy az akció folyamában legyünk, hogy ne érjük be az absztrakciókkal, melyek nem az idôben s nem a valóságban állnak, hanem egy idôtlen, tértelen, vértelen miliôben. Az ilyen megkérgesült formák s fogalmak kristály mindensége alatt folyik s lüktet az élet, a megtapasztalt s megérzett s átélt valóság. Térjünk át ezzel a megérzéssel a vallásos nagy valóságok, a titkos isteni erôk s energiák világába. Nekünk itt is nem fogalmak, az a megaludt élet vagy jobban mondva, az a nem-élet kellenek, hanem azok a minket ingerlô, minket kitöltô s mozgató hatalmak s hathatóságok. Élettartalmak kellenek, melyeket érzünk, melyek mozgatnak s melegítenek, melyekkel a világra, a környezetre reagálunk s annak alakítására erôt s inspirációt nyerünk. Mikor aztán az a meleg, bensôséges, áramló valóság fogyni, mikor lüktetése ki-kihagyni kezd; mikor nem ingerel többé s lassankint kialszik, akkor vész s kialszik az élet maga, s marad az élet váza, a száraz forma, a fogalom s az a hit, mely nem él. A hitnek folyamatos, ingerlô, lökô s áradó energiának vagyis életnek kell lennie; akkor élünk belôle. Mikor a hit csak tudat, csak ismeret, akkor kristály, séma lesz, tűz, ingerek, lélek, erô s öröm nélkül. Mintahogy az organizmusok elmeszesednek s az erekbôl kimarad az életfolyam: úgy tapasztalható meg az intelligenciában a lüktetô, feszülô, ingerlô eszményiségnek s elsôsorban a legnagyobb eszményiségnek, a hitéletnek fogalmakká s sémákká száradása. Hasonlítsunk össze e lelki folyamatnak jó átérzése végett egy lelkes noviciátust a mi városi közönségünk kaszinójával. A mi művelt urainkban is van hit, van fogalmi garnitúra, tisztelni akarják az eszményeket, ellene vannak a tekintélyek lerontásának, a társadalmi destrukcióval szemben sürgetik a konstrukciót, de a kereszténység mint nagy lelki tartalom, mint örök súly és hajtóenergia, mint inger és töltés és kisülés, mint tűz és lelkesülés, mint enthuziazmus nincs meg, vagy mondjuk, kevésben van meg. Az ész, az értelmi készültség, az áttekintés kristály távlatai, a fogalmak, a sémák üvegszekrényei megvannak; de az élet ingere, a jelenvaló lendület, a fűtés és gôz feszültsége, az akarat kitörései, az érzések melege és muzsikája, a pax et gaudium mint jelenvaló életáram: az nincs meg; mi logikusok, dialektikusuk, statiszták vagyunk, de nem élünk. Az intellektuel irányzattól megalszik s megfagy a lelkiélet. Kár, hogy ez történik; nem is szabadna annak történnie; de így van. Ezt a helytelen lehülési s haldoklási folyamatot elôsegíti s sietteti azután még egy más tünet, mely a vérmegalvás s az élethaldoklás folyamatával rokon s melyet materializációnak neveznék. A szellemi élettel szemben tért foglal a szellemiségnek ellenlábasa, az anyag, az elanyagiasodás. A szellem, mely tulajdonképpen az élet gyökere és titokzatos hordozója, azzal volna megbízva, hogy az anyagot telítse, azt informálja s az életre képessé tegye. Az anyagnak azonban ez az állapot munka és mozgás, s természeténél fogva a restség törvényének hódol s túl akar adni az energiákon. A hôt kisugározza s lehűl; a mozgást elfogyasztja s megáll. Valahogy ez a materializáció folyik a szellemi világban is; az emberek két tendencia befolyása alatt, az intellektualizmus s a restség befolyása alatt túladnak a lüktetô, hevülô energiákon, az erkölcsi feszültségeken, a magasztos élettudatokon, az Isten-kapcsolatokon, s intellektuel statiszták lesznek, kikbôl az élet elvonult. A fogalmak s az eszmények is megmaradhatnak, de nem fűtenek s nem mozgatnak, mert nem erôs s meleg élettartalmak s nem hatalmak, hanem sémák. Ezzel szemben hangoztatjuk az isteni valóságoknak azt a rendeltetését, hogy eleven erôkké s átélt tapasztalásokká legyenek, másrészt pedig az élet igényét, melynek meleg, lüktetô véráram, erôk, mozgalmak, kisülô ingerek, lendületek és tüzek, bensôség és boldogság kell. Így lévén megkonstruálva az élet általában s a szellemi, tehát a hitélet is, lehetetlenség, hogy ez igény ne jelentkezzék, s hogy dacára az elanyagiasodásnak, a szellem át ne törje a ráfagyott kérget s ne indítson a lélek s az élet revindikációjára mozgalmakat. Látjuk ezt a történelemben. Idônként s helyenként föl-fölfakad egy-egy új életfolyam, valami új megérzés s átérzés belecsap a fogalmi konstrukcióba, abba, amit tudunk, s azok újra kigyulladnak, meleget s lelket árasztanak, s megindul az élet folyama. Ettôl vannak azok a nagy meglátások s komolyba-vevések, azok az új súlypont-áthelyezések a külsô világból a belsôbe, azok a nagy öntudatra- ébredések, a föladatok megérzése s megvalósításukra törô mozgalmak. A nagy misztérium a hitnek sémáiból valamiképp, mint folyékony áram indul meg s új árkot váj fölfogásnak, lelkesülésnek s gyakorlatnak. Ez mindnyájunkban végbemegy, mikor a hitet, a nagy dogmát mint valóságot vesszük, azt mint valóságot kezeljük, szóval azt átéljük. Miképp történik megint ez? Úgy, hogy a fogalom folyósíttatik, akcióvá válik. Az eucharisztiának bennem akcióvá kell válnia. Ezt akarta az Úr Jézus. Ô nem ad az eucharisztiáról teológiai vagy filozófiai rendszert; ez már csak az intellektív lélekre tartoznék; nem ad értelmi levezetéseket s nem állít a hit filozófiájának s pszichológiájának végtelenbe nyúló távlataiba, hanem adja magát, magát, ki az utolsó vacsorán szenvedni képes ember volt, most pedig a dicsôséges, átszellemült Krisztus, -- adja magát mint letakart valóságot s mint kenyeret, s akarja, hogy vegyük s együk, hogy jól essék nekünk ez az ízes kenyér, s kiváltja gyakorlatban azt a szentírási szót: gustate et videte... ízlelni, érezni, erôsödni, élvezni. Boldog Pierre Julien Eymard írja: Dieu a voulu, que nous connussions beaucoup par impression; il a mis en nous un instinct non raisonné, qui nous fait distinguer le bien du mal, le vrai du faux; il a mis en nous la sympathie et l'antipathie. Or dans le travail de la connaissance de Notre-Seigneur, nous sentons d'abord sa bonté, et de lŕ, nous allons ŕ ses autres qualités, plus par contemplation, par vue, par instinct, que par raisonnement''. (La divine Eucharistie. II. serie 80. l.) Eszméljünk a szentek útmutatása szerint, a nagy adottságra; ne okoskodjunk, hanem vegyük észre, hogy szemben állunk egy nagy titokkal, a mélység, fölség borzongató s megint az áradozó szeretetnek meleg valóságával. Ezt csodálva szemléljük s elragadtatunk s megérezzük az élet s a lét titkainak levegôjében, melyet lélekzünk, ennek a páratlan, titokba burkolt jelenlétnek valóságát. Mi a többi misztériumra is így ébredünk rá, azt mondhatnám, hogy fölriadunk tôlük. Öntudatunk egy világba néz bele, mely csupa kérdôjel, csupa titok. Szürkületben állunk, melyben a lét úszik s mi benne és vele. Elmondhatjuk a költô szavait: Hogy elmúlt, el, egy hosszú, nagy élet S most jön az ég és én az égtôl félek. Csillag nem rezdül; de jár a kísértet. S nem az élet szép, de azok az árnyak, Amelyek új feltámadásra várnak, Nem tudni, minek, de fel-feljárnak. (Kiss József, Titok) Az egész lét és az egész élet takaró alatt van; a szentatyák fátyolról (siparium) beszélnek s a misztikusok álomról, melybôl a lélek kelti föl a létet. Bennünk ébred valamiképp öntudatra. E misztikumban, mint megfelelô s nem idegen miliôben áll az isteni, nagy misztérium, a krisztusi jelenlét. Lelkünknek különben is szükséglete a közellevô, a jelenlevô s mindent betöltô Isten. Valahányszor a lét titkára ébredünk, mindannyiszor a titkon jelenlevô Istenre is van igényünk s azért öntudatlanul is feléje orientálódunk s utána vágyunk. Ez tehát lelkünk természete és szükséglete. A titkosan jelenlevô Krisztus, az eucharisztia annak a nagy lét- és világtitokzatosságnak s a benne való láthatatlan Isten-jelenlétnek a párhuzamos vonala. Isten velünk s Krisztus velünk. Ez a titokzatosság a mi elemünk; ebben úszunk. Mikor a világ tudatára s elôre sodródó éltünk árjára gondolunk, akkor ezt a sajátos nagy titokzatosságot, mint valami konkrét adottságot át is éljük. Igen, ez van, ez valóság; nem mondhatjuk annak a spenceri ,,ismeretlennek'', hanem inkább letakart, meg nem látott, de megérzett valóságnak neveznôk. Ez a titokzatosság tehát létünk járuléka, s valósággal impressziónál minket. Mi az Urat ez impressziókban vesszük. Dieu a voulu, que nous connussions beaucoup par impression'', ez az a találó szó, mely oly sokat: érzést s életet mond! Az eucharisztia tehát mint titokzatos krisztusi jelenlét a természet titokzatosságába állítva, úgy veszi ki magát, mint csendes, fölséges hegyi vidéken emelkedô Grál-templom. Körülötte a csend s a fölség természetes Isten-tisztelete, arannyal s napsugárral telített boltjai alatt pedig ugyancsak a tisztelet s imádás liturgiája egy szent titok körül, mely azonban nem a természettôl való, hanem külön a titkokban velünk játszó Isten műve. A mi utunk a misztériumok hegyláncai közt vonul el, s szinte stílszerűnek látjuk, hogy az egész lét s világ s élet s küzdelem misztikumának megérzésére e nagy Sacramentum, a misztériumok apotheózisa mellett halad el. Jézus van velünk, mondja a hit. Hol, merre van? -- kérdi az ember. Itt, e titokban, lefátyolozva. Ah, igen, feleli, hiszen le van itt fátyolozva minden, tehát ô is. Nekem elég, hogy itt van s velem van. -- Ezt a hit misztikuma megélésének mondom s ugyanakkor a misztikum nekem- valóságának. A végtelen tökélyhez, a Fölséghez nem vezethet a látás, hanem csak a titokban, a misztériumban való vele érintkezés. Valaki azt gondolhatná, hogy ez az érintkezés keveset ad, hogy csak inkább fogalmi kapcsolat, melyben az ember elgondolja, hogy igen a misztikum a világ s az élet szükségszerű járuléka, s azon magunkat túl nem tehetjük; azonban tévednénk, ha a lét e penombrás jellegét szegényesnek s tartalmatlannak gondolnók el. Hiszen e homályban jut tudatunkra a végtelenség, mely másképp be nem mutatkozhatik, s lesznek hangosak lelkünk legmélyebb igényei a teljes átadásra s hódolatra, s ott gyúl ki az a pátosz, melyet Szent Pál énekel meg a hitrôl szólva a Zsidókhoz írt levélben, s ott gyullad ki az az enthuziazmus, melyet az Apostolok Cselekedeteiben helyeslôleg s megértôleg élvezünk. Némelyek fantáziának, képzeletnek nézik, lehet helytelen hit is, de a hit általában a lélek legigazabb szava, legmélyebb érzése a nagy szükségem. Vele érintkezem. ,,Baucoup de personnes ne se doutent pas de l'importance de la foi, parce qu'elles ne savent pas ce qu'elle est; elles la confondent avec la fantaisie oů l'imagination, tandis qu'elle est la voix d'une puissance intérieure én communion avec l'omnipotence.'' (O. S. Marden: Les miracles de la Pensée 74.) Vannak nekünk a hit titokzatos, penombrás világában más megérzéseink s megtapasztalásaink is. Lelkünknek ösztöne s igénye van a jóságra, szépségre, a harmóniára s boldogságra is. Figyeljük csak meg magunkat, hogy hányszor telik meg ez igényekkel s vágyakkal a lelkünk, s mint vetôdnek föl a lélek öntudatlan mélységeibôl az élet e bodros hullámai. Ezek nem okoskodások, hanem a valóságot megérzô, az igényeket s szomjakat kielégíteni vágyó ösztönös kinyújtózkodások. Lent, az vntudatlanságban vannak az élet e forrásai s azokból vetôdnek föl, hogy az öntudatban valamiképpen kielégülve elsimuljanak. Mily édes s igényünknek megfelelô misztérium a közellevô s jelenlevô Krisztus, s mily nagy attrakcióval hat reánk, a jóság s szépség s harmóniák igényeitôl feszülô lélekre. Úgy érezzük, hogy mindaz, amit igénylünk, mint megtapasztalt jóság, szépség, mint harmónia és ének, mint megnyugvás és béke omlik ránk s ömlik el rajtunk. Ezt érezzük és éljük, ebben gyönyörködünk s megpihenünk. Ez a mi megtapasztalásunk, ízleljétek s tapasztaljátok meg, hogy a lélek éhes és igényes, s hogy az Úr édes és kellemes, és megenyhít s megnyugtat. Ez a lelki tartalom nem fogalmi ismeret, nem filozófia, nem teológia, hanem meleg, erôs, tisztaságos élet, mely átölel mint hullámzó aranyzuhatag s emel s visz. Úgy kell vele szemben állni, mint a napsugárnak arany- vagy a tenger hullám-zuhatagával szemben, vagyis nem kell okoskodni s érteni, akarni, hanem abban fürödni s azt élvezni kell. Az emberek folyton a fogalmi ismeret igézete alatt állnak s abban a hitben élnek, hogy azzal van megadva s azzal kimerítve az élet értelme s tartalma. Pedig ez nem igaz, mert az élet súlypontja a valóság megélésében fekszik. Ebbôl szakad föl mint az élet egy ága a fogalmi ismeret is, mely végre is arra való, hogy az életet szolgálja s minket a valóságba állítson. Eszméljünk csak: nekünk ismeretünk van édesanyánkról, családunkról s otthonunkról; de nem ez az ismeret volt az, melynek révén kapcsolódtunk ez édes valóságokhoz, hanem megfordítva történt; mi a családban éltünk, mi otthon voltunk s az édesanya szeretetét élveztük, anélkül, hogy reflexive tudtunk volna róla. Ezek a valóságok adták magukat, s ez az igazi; a fogalmak csak késôbb lettek osztályrészünk, s baj volna, ha a fogalmak az édes valóság helyébe ültek volna, vagy ha csak mint a régi szeretetnek emlékei maradtak volna meg bennünk. Ezt a bajt akarjuk elkerülni Istenhez s Krisztushoz való viszonyunkban. Ôrizkedni akarunk a legmélyebb valóságnak, a vallásos életnek elracionálódásától, nehogy fogalmak, metafizikai képletek és teóriák maradjanak bennünk. A végtelen, a fölség s jóság, a szépség tényleg megvan, s mi szemben állunk vele, mint ahogy az édesanya szeretete, s jósága szemben állott velünk. Ez volt az az értékes valóság, az az édes élet. Akkor is megvolt, mikor fogalmilag nem is tudtunk róla, s azután is, mikor a tapasztalásból kialakult a fogalom. A valóság benyomásaival, a szolgálatok s áldozatok melegével közölte magát, így van ez az életnek egész vonalán. Már most az is világos, hogy a vallásos életbe tiszta fogalmak kellenek s hogy Istent, Krisztust s intézményeit elôbb meg kell ismernünk, mert azok nem oly közvetlenül adott valóságok, mint az édesanya szeretete; de emellett hangoztatni akarom, hogy a fogalmi ismeret mellett lelkünk fönt említett igényeiben s szükségleteiben s ösztöneiben a vallásos életnek oly áramai jelentkeznek, melyek minket a megérzés révén is kapcsolnak Istenhez. Azután pedig azt hangoztatom, hogy ezeket az áramokat s kapcsolódásokat meg kell élnünk; azok fölségét s szépségét illik ízlelnünk s élveznünk. Át kell magunkat ezeknek adnunk s azokat úgy kell élveznünk, mint ahogy élvezünk fölséges hegységeket, vagy csendben álmodó holdvilágos éjszakát. Ne maradjunk tehát az eucharisztiában letakart nagy valósággal szemben sem a fogalmaknál s a tudatnál, hogy itt van, hanem fogjuk meg azt érzéseink, igényeink, ösztöneink, szimpátiánk közvetlenségével, így azután nemcsak a hitbôl vett ismeret, hanem a lelkünk érzô része is világít majd az Oltáriszentség elôtt. Ha lelkünk e szükségleteivel lépünk ide, akkor vagyunk abban a lelki készültségben, melyet a lelki élet tanítói sürgetnek s a szentírás tekintélyével támogatnak, ti., hogy az ember ezekrôl a nagy valóságokról necsak a hitre szorítkozva ítéljen, hanem a hit megtapasztalására is. Teljesen igaz bold. Pierre Julién Eymard szava: ,,On veut juger Dieu par la foi seulement. Mais goutez donc, vous jugerez aprés. Et si les incrédules voulaient se mettre dans la disposition de bien recevoir Jésus-Christ, il comprendraient bien plus tôt et bien mieux que par toutes les paroles et tous les raisonnenients. L'ignorant, du reste, qui communie bien, en sait plus que le savant plein d'érudition, qui ne communie pas''. (La divine Eucharistie. II serie 82. l.) Mi legyen az a több tudás, mely a tudatlanban van s a tudósban esetleg nincs? A megtapasztalás, az élet árama. ======================================================================== 16. Hit és hitnek titka Az elme hódolata Szent Bernát, Szent Tamás, Szent Bonaventura nyomában, a szentatyáktól eltekintve, két megismerést különböztetünk meg a természetfölötti, kegyelmi életben; az egyik az okoskodó, szemlélôdô lelkiség, mikor az ész s a hit fényénél elmélkedünk Istenrôl s szándékairól s műveirôl s eszerint mélyedünk el teljesebb fölismerésébe. A másik, melyet gyakorlatinak s tapasztalatinak neveznek, s ez a ,,sapientia'' vagy ,,scientia saporosa'', s az a tapasztalásokból s megízlelésekbôl s megérzésekbôl való lelkiség. Lehetetlenség ugyanis, hogy a legnagyobb valóság csak a fogalmak absztrakt világában lépjen felénk s hogy meg ne illesse s föl ne hevítse szívünket. Ami van belôle bennünk, annak Szent Tamás szavai szerint van édes, vonzó s gyönyörködtetô oldala is. ,,Habet rationem boni appetibilis et amabilis et delectantis.'' (2, 2. qu. 81. art. l.) Ilyenek a Szentlélek járása bennünk, s a felvilágosítások, a föl- fölfakadó érzelmek s a szent szeretet édessége. Ezek adják a gyakorlati megismerést, s errôl értelmezik a szentírás szavát: ,,gustate et videte, quia suavis est Dominus''. (Zsolt 33,9) Ízleljétek s fogjátok, tapasztaljátok meg, hogy édes az Úr! Mindkét utat el kell ismernünk s mindkettôn szívesen járnunk, mert kölcsönösen megvilágítják s kiegészítik egymást. Sôt ha még más s több módja is volna az Istenhez közeledésnek, mindegyikét örömmel kellene igénybe vennünk, lévén az Úr végtelen s az ember bármennyire nyúlik is el feléje, mégis csak oly kicsiny, akárcsak egy kis vízcsepp, melyet széttörtünk az asztalon. Megérinteni bírjuk, de átfogni nem. Más a tengert átfogni s kimeríteni, s más csigahéjakkal belôle méregetni. Mi is csak csigahéjakkal méregetünk, de minél többször s minél öblösekkel tesszük ezt, annál jobb. Ezzel a mélységgel s ugyanakkor fölséggel szemben úgy érzem magamat, mintha nem is egymagám, hanem hárman ülnénk a lét örvényének szélén. Az egyik a művészet, mely a szépnek keres alakot s művészi formákba szeretné öltöztetni a megsejtett fölségnek kinyilatkoztatásait; a másik a vallás, mely a titokzatos létnek s a kinyilatkoztatott igazságnak s ennek nyomában a végtelenbe ki-kívánkozó életnek forrásaihoz kívánkozik. Mindketten érzik az örvény vonzásait s hallják a mélységek hívásait. Érzik a lélek kényszereit, a szépnek s jónak szomját, s ez édes gyötrelmek alatt a lélek megadja magát; a művészetben megbűvölt kifejezôjévé, a vallásban pedig szívvel s lélekkel hódoló s imádó funkciójává válik a végtelennek. Ott ülnek s le is néznek a sötét feneketlenségbe, meg föl is tekintenek a fények végtelenségébe. Ki-kitárják karjaikat majd a mélység, majd a magasságok felé; az egyik, hogy el-elfogjon egy-egy látomást, egy fénysugárt vagy melódiás szólamot, a másik, hogy csodálkozzék s imádjon s beolvadjon az örök nagy teremtetlen valóságba. A teremtett valóság mindkettôjüknek csak lépcsô és tükör, tehát máshová, magán kívül és fölfelé utal. De hát ki az a bizonyos harmadik, -- mert háromról tettem említést -- hogy ott ülnek az örvény szélén? Az délceg, bátor ifjú, aki nem igen ül, hanem inkább jár-kel s kutat s búvárkodik; köveket dobál a mélységbe s fülel a visszhangra. Néha gondolja, hogy az örvényt nemsokára kitölti, máskor meg bosszankodik s lemond merész reményérôl. Azután megint gerendákat hord össze s át akarja hidalni az örvényt s úgy diadalmaskodni a mélység fölött. Vagy ignorálni akarja s nem néz feléje. Néha mélyebben hajlik s ereszkedik le a meredek partokon s fölhoz érdekes csigákat, új csillámokat, eddig ismeretlen virágokat. Ilyenkor nagyokat kurjant s visszhangzik nagy mondásaitól az egész művelt világ, s csodálják s ünneplik eszét, bátorságát s küzdelmeit, s úgy hiszik a kultúra nagy piacán, hogy talán mégis csak sikerül neki úrrá lenni a mélység fölött. Ezt a délceg s bátor s nyugtalan alakot tudománynak hívják. A másik kettô nyugodtabb s csendesebb, elmélázóbb s elmélyedôbb, mint akiknél nem a fogalmi világban, hanem a megérzésben s a megtapasztalásban van az élet súlypontja. Át akarják élni a titkot, úgy hogy arról necsak fogalmi ismeretük, hanem meglátásuk s megérzésük legyen. Ezek nem annyira észre, mint inkább szívre venni akarják a Fölséget s nem fogalmakat tükrözni, hanem a nagy valósággal megtelni s kedélyükben kigyulladni hivatvák. A művészetrôl most nem szólok, hanem csak a hit világával foglalkozom. S nem is definíciókkal akarok most bajlódni s tanokkal, tehát a fogalmi világgal, hanem azzal a valósággal, mely hitbôl való élet. A fogalmi kategóriákat tisztelem, tudom, hogy azokra is szükség van, de mivel a fogalmak is az élet végett vannak, hát azokon keresztül törni s a mögöttük s alattuk lefolyó nagy folyamatosságot, az életet szeretném megfogni; mivel azt a ,,scientia saporosát'', azt a ,,sapientiát'', a megízlelést, a megtapasztalást keresem. Elôször is konstatálom, hogy a kegyelmi rendben a hit nemcsak értelmes akarat és megadás és hódolat, hanem hogy az formális tehetség, a léleknek orgánuma, egy belénköntött természetfölötti erô és készség, melyet a teológia ,,virtus infusa''-nak nevez. Ez az orgánum közvetlenül intellektuális ugyan, de természetes, hogy visszahat az egész lélekre, s az egész lélek, a kedély, az érzés is meg-megremeg lüktetéseitôl. Lehet oly erôs, hogy kiárad gondolkozásra s érzésre s cselekvésre egyaránt, s ilyenkor az egész életet saját szellemével tölti el s sajátos stílusában építi föl. Akiben ez megvan, arról azt mondjuk, hogy bírja a hit szellemét. Ha a pszichében keresek neki valami hasonlatosságot, utalnék arra a sajátos érzékre, mely egyes emberekben megvan, másokban nincs, melynek erejével megérzik a föld mélyében járó vizeket vagy rejlô érceket. Van bennük valamiféle készség ez elemek sugárzásának fölfogására. Éppen úgy gondolom, hogy a hit belénk öntött készsége, mondjuk markánsabban, a Szentlélek által belénk oltott orgánuma erejében van a lélekben tehetség s készség az Istennek, túlvilágnak, a Szentlélek-járásnak, az isteni vonzásoknak, s tárgyunkat véve, az eucharisztikus Krisztusnak s jelenlétének, áldásának s szeretetének megfogására. Hiszen ezek a rejtett valóságok bizonyára sugárzanak, s ahogy van radio-aktivitás, úgy gondolhatom, hogy van gratia-aktivitás is, melynek megérzésére belegyakorolhatja magát a ,,virtus infusa'' orgánumával fölszerelt psziché. Errôl is el lehet mondani Szent Pál szavát: Resuscita gratiam Dei quae in te est! Megvan benned, de keltsd föl s műveld ki, hogy akciója s neked általa gazdagabb életed lehessen. A másik dolog, amit a ,,scientia saporosa'' irányában állítok, hogy bár a hit is fogalmakkal dolgozik, de ezek a fogalmak a valóságtól messze elmaradnak. ,,Per umbras et imagines'' olvassuk Newman kardinális sírján, vagyis hogy az egész ismeret inkább csak képek és árnyak, mondjuk indikációk, s hogy a léleknek valamiképpen át kell rajtuk törnie s a valóságot magát meg kell tapasztalnia. A jelzett valóságnak mint lelkemre boruló, imponáló, sôt azt mondanám engem megrémítô újságnak kell a fogalmi begöngyölésbôl megnyilatkoznia, -- mint fölséges valóságnak kell elém dobbannia, hogy tisztelettel, csodálattal, ámulattal s lelkesüléssel teljék el egész valónk. A közönséges szavak, a megszokott állítások, a sokszor elrecitált krédó valahogy szétpattannak, s egy nagy reveláció ôserejével lép elém a tôlem 2-3 lépésnyire az Oltáriszentségben jelenlevô Krisztus. A nagy újság, hogy ez van, a szörnyű valóság, -- a szentatyák ,,tremendum mysteriumnak'', félelmetes titoknak hívják -- hogy a dicsôséges Krisztus van itt, megragad s szinte kôvé, megkövült adorátorrá merevít. E felfogás nem idegenszerű a teológiában. Általános egyházi tan, hogy a kenyér s bor színei alatt jelen lévén a dicsôséges Krisztus, ezek a színek indikációk, vagyis jelzik a szakramentális létet. Jelzik, hogy rajtuk túl van egy más szféra, egy titokzatos, de valóságos létnek, a térben ki nem terjedt, szellemszerű testnek szférája, melyet ha fölfogni nem, de illetéseit megtapasztalni lehet. Ezek mint megrendülések, s mint a csodálat s az enthuziazmus elragadtatásai vonulnak át rajtunk. Hogy e megtapasztalásokról szóló állításomat az egyház tekintélyével megtámogassam, másrészt meg, hogy azok tárgyalásánál áttekinthetô rendben járjak el, hivatkozom az egyháznak imájára, mely így szól: ,,Isten, ki nekünk e csodálatos Oltáriszentségben szenvedésed emlékét adtad, engedd szent tested és véred titkát úgy tisztelnünk, hogy megváltásod gyümölcsét szüntelen érezzük''. Ez imádság markáns szavai: ,,a csodálatos szentség, a tikot tisztelô s a megváltást érzô lelkület. A lélek tapasztalatai: admirari, venerari, sentire, csodálni, tisztelni, érezni! Az elsô a csodálkozás, mellyel a nagyot, azt az újat nézem, melyet meg nem szokhatok soha. Elém lép mint egy borzalmas kinyilatkoztatás. Valami hasonlót érzünk, mikor az óceánjáró hajóról a víz sima tükrére, a lágy habok s a zizegô vízbarázdák ezüst fodraira nézünk. Kedves, közönséges színek, akár egy darab kenyér; de ha aztán azt halljuk, hogy itt kétezer, ott háromezer méter mély a tenger, egy titokzatos, borzalmas jelenlét, a mélység jelenléte borul a lelkemre. A víz játszi tükre háttérbe szorul, de a mélység kitárul s vonzza lelkemet. Én már csak azt látom, azt nézem. Nagy valóság nekem s megrendülve csodálom, így állok az eucharisztiával szemben. Nem 2000, nem is 8000 méteres mélység, hanem végtelen feneketlenség örvényének szélén állok; ebbe is bele lehet szédülni. Két-három lépésnyire van tôlem, akárcsak az óceán mélysége; s ahogy nézem ezt, úgy nézem azt. Minden csodálatos nekem. Csodák környékeznek, a ,,Deus mirabilis'', ,,Jesus mirabilis'', ,,Sacramentum mirabile'' s ugyancsak az ,,anima mirabilis'', ,,sors mirabilis'', ,,vocatio mirabilis'', ,,locus mirabilis''. Csupa csoda s velük szemben a csodálat. Hát jól kell csodálkozni, s megint csak, s ha telik tôlünk, még jobban csodálkozni. Az anyaszentegyház kultusza az Oltáriszentség körül egy koncentrált csodálkozás. Ez a csodálkozás szétrepesztésig tágítja ki lelkemet, mert amit így látok, az alig fér belém. Máshol is megvan ez; de itt kiválóan. Hogyan nézek az ôszirózsák bolyhos színpompájába? Én beléjük, ôk meg belém? Hogyan nézek a hegyek kékes-lilás párázatába? Hogyan a bodajki tó zöld vizébe? Hogyan föl a csillagos égbe? Nézek s elcsendesülök, de lelkendezem s élvezek s átélem ezt a beszédes csodálkozást s ezt a sokatmondó nemszólást, ezt a titokzatosságtól megkörnyékezett vntudatot! Úgy vagyunk a tisztelettel is. A tisztelet igézete egy nagy, mélységes meghódolás. Örülünk, hogy elfog, hogy megbűvöl s magával ragad s hogy elakad s kifogy a szavam. Mint mikor kifogynak szavaim a fölség s a szépség kultuszában. A legnagyobb s legmélyebb kultusz az aktív hallgatás. A lélek csendbe merül, mert ezer hang tölti ki s minden szól benne. Tisztelem azt a megcsodált nagyot, ami itt lefátyolozottan áll elôttem. Tisztelem Jézus lelkét s nagy akaratát, tisztelem nagy szívkiáradását, tisztelem pedagógiáját s világfoglalásra kiindulását, s ugyancsak boldogságomat s szerencsémet, hogy a praedilectio meg nem érdemelt árama ragadhat s vihet engem. Tiszteletemet gyengéddé teszi e titokzatos jelenlét jelentôsége s megérzése annak, hogy mit is akar velem e letakart jelenlét? Úgy hat rám, mint a szótlan természet s művészet, a benyomások s megérzések hatalmával, -- úgy ahogy hatni szokott a virág, a Madonna-arc, a tenger, a csillagos ég, az erdô s az alkonyat. Ezek beszéde benyomásokból áll. Értsük ezt meg. Itt a Sacramentum tiszteletében is a jelenlét, a magát-adás, az intimitás, a megragadó közvetlenség, a természet minden törvényein felülemelkedô fölényesség s a naiv természetesség hat lelkünkre, s én azokat veszem s szent elfogódottsággal kezelem s élvezem. Beleveszi magát ezek nyomában a katolikus szentségi pietás s a szent titok csodavilágának megfelelô érzelmi világ. Úgy állok itt, mint a Niagara vízzuhatagának ívezete alatt; nem a víztömeg szorít le, hanem a tisztelet hajlítja meg térdemet. Ez a csodálkozás, ez a tisztelet csupa érzelem, csupa élet s tapasztalat, s ez az a folyam, melyet nem a fogalmak hídjáról nézni, hanem amelyre rászállni kell, hogy vigyen! Hová visz? Egy fölényes s szuverén s uralkodó érzésbe, az egyházi ima szerint ,,a megváltás gyümölcsének megérzésébe''. A ,,saporosa scientia'' itt a ,,redemptio saporosává'' lesz. Ez az erô s a diadal érzete. Megérezzük az elragadtatást, Krisztus megváltói szeretetének hevét, az ô meleg leheletét, másrészt meg a világ értékeinek a Sacramentum fölségével szemben pehelyszámba jövô elfúvását. Mi ez mind? Mi az ég, a világ, a föld, a hegyek s óceánok, - - mi ez mind? Ez a világban elraktározott energia és indulat az Isten fiának az eucharisztiába fektetett, zöldcsütörtöki szerelmi kitörésével szemben?! Ennek megértésétôl bennünk az óceán cséppé s a világ pehellyé, a tudomány s művészet üres csigahéjak gyűjteményévé válik. A jelenvaló nagy Isten mindent háttérbe szorít s Bona kardinálissal mondjuk: ,,Quid possunt docere libri, quod Deus praesens non melius doceat?'' (Miss. Sacr. c. 6.) Mindezt a fogalmakon áttörô, mélységes érzés közvetítése vigye be tudatunkba. Van itt nagyság s mélység, de legyen hozzá szem és szív! Érzéseimben mozdul meg az Óceán sokezer méteres mélységeit meghaladó eucharisztikus mélység, lelkemben tárul ki a mérhetlenség, tiszteletemen tükrözik a fölség s a titkos jelenlét édes tapasztalatommá válik. Ah, mily csoda-élet az, mely ezt kinézni s átélni képes! Pedig az eucharisztiával éppen ezt a nagy, bennem életté változó s dagadó valóságot kell magamnak kinéznem; ezt kell elôhívnom s kialakítanom, így lesz lelkem szentföld, melynek levegôje a tisztelet, kegyelet és hódolat; majd megint tenger, csendes mélység, mely azonban világokat söpör el, ha megindul, vagy szent énekek, szerelmes dalok s himnuszok néma, gramofonos korongja. Mi minden van a lelkünkbe is karcolva s pontozva, mint abba a gramofonos lemezbe, s fölcsengne belôlünk, ha volna valaki, aki a néma dalokat megszólaltatni tudná! No, de hisz ezt teszi az Úr. A Sacramentumban fölénk hajlik s megered a nagy megindulás, a lélekmegnyílás, az Isten-ivás, s mi istenülôk s világgyôzôk leszünk. Mirantes, venerantes, fruentes, csodálkozók, hódolók s élvezôk vagyunk. Így gondolom el magamnak a ,,scientia saporosa''-t, mely megtapasztalásokban fogja meg a fogalmakból ki-kitörô valóságot. Az élet ez áramában a fogalmak oly zsilipekhez hasonlítanak, melyeket a víz nem visz el, hanem mindenestül elborít s elsiet fölöttük. Van a kenyér s bor színeinek s a színek mögött rejlô nagy valóság megtapasztalásának illusztrálására még egy hasonlatom, melyet a limpiászi keresztrôl veszek. A limpiászi keresztkép tulajdonképp csak fából faragott kép, tehát jel, s aki ott a meglátás kegyelmét kapja, az az élô Krisztus szenvedését látja. Borzasztó kegyelem az; látni az arcon s ajkon égô szenvedést, az izmok feszítését, az erek kidomborodását, az ajkak szedres szomját s a verejtéktôl csapzott hajnak árnyékát, a legrettenetesebb agónia rémületét! De a keresztképen magán nem történik semmi, csak a szemlélô lelke látja ezeket. A keresztkép itt csak jel, mely jelzi azt, amit a léleknek látnia s éreznie s megtapasztalnia kellene. Ez a meglátás a virtus infusa kigyulladása s annak akciója. Íme, alkalmazzuk ezt a mi tárgyunkra. Mi szemben állunk az eucharisztiával, melyrôl fogalmaink vannak, vagyis tudjuk, hogy Krisztus itt valóságosan jelen van. Már most ezek a fogalmak csak képek, mondjuk, jelzések; de ha a kegyelemben részesülünk, akkor nyomukban kigyullad a nagy, csodálatos meglátás. Az Oltáriszentség színei is a limpiászi keresztképhez hasonló szerepet játszhatnak, vagyis külsôségek; de ha megvan a látás kegyelme, akkor itt is kigyullad a lélek s meg fogjuk tapasztalni a kenyér színeitôl jelzett nagy valóságot, a jelenlevô Krisztust. A meglátásnak s megtapasztalásnak ezen igénye legyen lelkemnek lefoglaló gondolata, melyet minden oltárszekrény elôtt megvalósítani akarok. Nem kívánkozom Limpiászba. Hány ember jár ott is bambán s érzéketlenül, s másrészt hány keresztkép áll mindenfelé körülöttünk! Az a kegyelem, mely oly érthetetlenül fűzôdik éppen ahhoz a keresztképhez, az kigyulladhat a mi keresztjeink szemléletében is a ,,látó lelkeken''. Ahogyan nem kívánkozom a Sion hegyére, a ,,nagy étterembe'', az Úrvacsora termébe; hiszen az eucharisztia oltárát, a ,,mirabile sacramentum'' tabernákulumát mindenfelé megtalálom s mindegyik elôtt, akár csak a Sion hegyén, ámulva s bámulva magamat ott felejthetem. Minden ily oltár elôtt elmerülök az anyagi léten túl fekvô nagy szférák szemléletébe; minden ily szent helyen látok és nézek, s megint csak látok és nézek s nem fogyok ki belôle. Ide az oltárhoz hozom el látó lelkemet, az aktuált, vagyis akcióban levô ,,virtus infusát''. Ezt viszem magammal minden oltárhoz, ahol a titokzatos Krisztus jelen van; mindegyikhez. Nincs csak egy helyhez kötött ámulatom, szemléletem s elmerülésem. Nekem minden tabernákulum hegység, melyet mélységek környeznek s mindenütt hallom, hogy ,,locus, in quo stas, terra sancta est''. (Kiv 3,5) Minden oltár nekem szentföld; -- ez igazán a legkevesebb, amit mondhatni róla. A kereszt az oltáron nem a limpiászi ugyan; de a lélek, mely a keresztet nézi, az igen, a limpiászi meglátások lelke, -- lélek, melynek valóságos ,,virtus infusája'' van s mely annak erejében áttör a színeken s a jeleken s úgy érez, mintha a valóságot nézné. Vagy ha ötszáz évre nyúlok vissza s a bolsenai csodára gondolok, mondhatom: a mi szentmiséink patyolat-tiszta korporáléin nincsenek színfoltok; a bolsenai csoda itt nem ismétlôdik templomainkban, s az orvietói dóm aranymozaik homlokzata nem ragyog bele s nem muzsikál hitet s elragadtatást lelkembe: de az nem is kell nekem; elég ha a kelyhet s a patinát bezománcozzák az örök lámpa vörös fényfoltjai... kis emlékei nagy csodáknak, színes indikációi nagy jelenvalóságoknak. Ami azonban ide is kell, az az a látó, megérzô hit s a hívô nagy látás; kell ide is az a lelkemen elömlô jézusi vér s a nyomában kigyulladó nagy pietás, az áhítat s a bensôség. Mily különös, hogy e lelki látás nagy élvezetét oly nagy áron s annyi munkával kell elérnünk. Bele kell magunkat abba törnünk, mondjuk, beleszuggerálnunk. Ez a pszichikai folyamat abban áll, hogy az absztrakt fogalmak meg-megtelnek érzéssel, -- hogy a fogalmi kapcsolatok, ezek az intellektuel vezetékek s drótok kigyulladnak az élet hevétôl, s hogy a szavak -- ez a szép kristály-üveg szerviz, Szent Ágoston szerint a ,,vasa pulchra et electa'' megtelnek tüzes borral, mondjuk, hevülô lelki tartalmakkal. A fogalmakban ugyanis, éppen mert elvontak, legkevesebb az élet, s ôk maguk is inkább magasan fölöttünk járó, légies formák, melyek adják ugyan a világ megértését; de az élet meleg valósága mindig konkrét lévén, az a megtapasztalásban s az érzésben vibrál. Annyi bizonyos, hogy a hívô léleknek az a természetfölötti adottsága, a ,,virtus infusa fidei'' arra való, hogy a láthatón át a láthatatlanhoz fölérjen s azt megfogja s átélje; -- Szent Pál szava szerint a láthatatlant úgy megfogni s tartani s megélni, mintha látnók. (Zsid 11,27) ======================================================================== 17. Hit Az elme hódolata A hit nem menhely, az örökkévalóság nem pótlék a történelmi világ helyett a diszgusztált emberek részére, kik az életet elviselni s a történeten dolgozni nem bírnak. A hit nem cella, nem kolostorkert magas falak közt, hanem egy fölségesen konstruált nagy világ, melyben poklok izznak, tisztító tüzek világítanak s utak szaladnak, ösvények s via Appiá-k fölfelé s lefelé. A hit nemcsak viaskodás az anyag, ösztön s erôszak, a bűn s az ész problémáival, hanem felsôbb erôk hatalmában alakítás úgyis, hogy alakítja az alacsonyt szebbé (görög művészet), úgyis hogy a szelleminek formát igyekszik adni (kereszténység). Ott a természet ölt szebb alakot, itt a megtestesülés gondolata világít. A kereszténység szellem s lélekáradás, a Szentlélek kiáradása. Azért a motívumok ,,Verbum ex alto''. Itt nem a finomodó természet s a lumen naturae tapogatózik forma után, hanem a lélek teljessége vívódik alakítás után. Ez a különbség a Parthenon s a kölni dóm közt. Ez a földbôl nô ki, s lent marad, Erdengeist; itt az égbôl ereszkedik a Himmelsgeist. A hit ez a kész, teljes gazdag világ, mely inspirációit küldi. Úgyis mondhatom, mint ahogy az ásványvíz fenekérôl fölfelé gyöngyöznek a léggyöngyök, úgy a kereszténység inspirációi mint a napsugarak felülrôl jönnek. Ez nem ellenkezik azzal, hogy szívünkben jelentkeznek. A hit munka és tevékenység. Nem ölbe tett, nemcsak kulcsoló kezek, hanem erôk. Kell foglalniok, nagyot tenniök. Iramban, rohamban, hódító s térfoglaló lendületben vannak: Regnum coelorum vim patitur et violenti rapiunt illud ... az erôszakosok ragadják el; tehát népfölkelés ... hódítás ... A hit nagy gravitáció el a világtól, amennyiben korlát, látóhatár, vég akar lenni. Mi ezeket törjük s tördeljük. Mi tagadjuk a korlátot, a látóhatárt, a véget. Túlsúlyban van bennünk az örökkévaló, de le van kötve, paralizálva a természeti lét által, a természeti feladatok által; de a hívôben, bárki legyen az, e túlsúly jelentkezik. Valahogy ki kell nôni a szomatikus világból a pneumába. Az édesanyának is! Ki van jobban belenôve, beleidegzôdve a testbe-vérbe, az édes tejbe, a születô s szülô, magát perpetuáló életbe, mint az édesanya, kinek kebléhez tapad az új élet, s kettôs élettel, a magáéval s a máséval van lekötve a világhoz. S íme, vegyünk egy anyát. Négy fia volt s mind a négy elesett, s most egymaga van s azt mondja: egyedül maradtam Istenemmel, bánatommal s örök reményemmel. Egyedül? Úgyis mikor a halál leszakítja az élet egyik keretét, ott a letört keret alatt mint a rügy a hervadó levél hónalja alatt, új keret lép elô. Nem az anya, hanem a lélek, az új, halhatatlan ... Ez a túlsúly természetes, csak olyan, mint a föld gravitál a napba s nem a holdba, mikor nap s hold szemben áll egymással s közbe esik a föld. Valahogy oltogatjuk fiatal korban , -- aztán a vad alany alul hajt s elburjánozik. Ha a felnôtt embereket nézem: nem tagadják, de nem állítják. A pogány lélek kiüt rajtuk. Vannak szféráik életüknek, fôleg nyilvános szereplésüknek, melyeken nem érzik meg Krisztus kegyelme. Ugyanakkor azonban leng fölül a zászló, hogy ilyen- olyan keresztények ... ======================================================================== 18. A titokzatos csipkebokor Az elme hódolata A misztérium az, ami a látható mögött van. Így az, ami látható, valóságos jel: szimbólum, mely mögött rejlik az ismeretlen. Ebbôl a szempontból nézve a világot, voltaképp minden, amit látunk, csak szimbóluma, jelzése a meg nem ismertnek, s csupa szent hieroglif a lét. A mi lelkünk, mely öt érzékre s belsô érzékeire van bízva a valóságokkal való kapcsolódásában s az absztrakt fogalmi ismeretre, voltaképpen keveset érthet igazán; gyér világítás mellett erdôket jár, fák, bokrok, sziklák, hegyek közt botorkál... mondhatom, mindez inkább csak jelzés és szimbólum. Hieroglifek közt járunk ... minden elénk lép s kiált s mond nekünk valamit. Pl. a növényvilág: a kemény törzsbôl kitolakodó rügyek, a zöld szárból elénk bontakozó s bűbájos színpompával figyelmünket fölhívó virágdísz, mely illatot lehel felénk, s ezzel az olajjal szinte fölken és megpuhít ... Fölken, hogy tisztelettel nézzünk s hogy a titkot észrevegyük, mely szépségben, kellemben int felénk ... Jól esik letérdelnem virágos bokrok közt, néznem titkukat ... Már úgy értem azt a szimbolizált, letakart erôt, valót és életet. S ilyenkor úgy érzem, mintha a finom leplek mögül nézne reám valaki -- valaki nagy- nagy szeretettel s jólélekkel... Látja naiv erôlködésemet -- nem is kíváncsiságomat, hanem megilletôdésemet s megadásomat s a nagy tisztelet felé irányít, eligazít. Mózes felé hangzott az égô csipkebokorból: A hely, hol állsz, szent föld. De ha a csipkebokor nem égne, akkor is szent... Istennel telve ... művészetével, ihletével... az isteni valóság kiáradásával... S így megyek végig az erdôszélen s az útszélen, a poros utak s dűlôk szélén; szent szálak ... szerénységre intenek ... az árokból s az árokoldalról a fehér lóhere, a zsálya, a szironták, a pásztortáska ... s ami van, a többi szent hieroglif. Kísérnek ... egyik a másiknak adja a jelszót: misztérium, szent, szép fátyol... Ah, Uram, hogy örülök, hogy ez így van ... így, így ... A virágzó akácról, a fehér virágfürtök tobzódásáról, mézes illatálmaikról, a vidéknek mámorosításáról, a bódulatról, a tavasz szerelmérôl s menyasszonyi szépségérôl nem is szólok ... S aztán jön a tavaszutó s szôke aranyfürtjeibe a kalászos szántóföldnek a pipacs koralljai s a búzavirágos ékkövek tűzvék ... s mikor szalmává lesz s elaszik a szár, fönt, a kalászban hordja a föld, a napsugár, a felhô s a homlok verejtékének gyümölcsét s összefogásuk érdemét, s bújik a tisztesfű -- hogy mézet adjon télre az Istenség legcsodálatosabb kis bogarainak, a méheknek. Azalatt a gyümölcsfákon új fény- s színfoltok gyúlnak ki... emlékei a virágszíneknek... ágak, gyümölcsáldással terheltek ... almák, barackok ... S úgy érzem, én is valami oly adottság vagyok, melybôl ki- kibontakozik az élet... a gondolat, az érzés, az érzelem, az indulat, az akarat... Vagyok én is valami adottság, valami komplikált szisztéma, öntudatalattiság, psziché és öntudat. S ebbe az öntudatba lép az a külsô világ s lép az az adottság, mi a természetet alkotja bennem. S mi is, ez a kettô találkozunk s én is küszködöm magammal, a természettel, a termés-magammal s végre is csak azt konstatálom, hogy ez is szimbólum, amit észre tudok venni, szimbóluma annak az engem alkotó s bennem öntudatra ébredô valóságnak. S így azt mondanám, hogy idegen vagyok önmagamban is s szinte megfagynék e nagy idegenségtôl, ha nem érezném megint az engem körülvevô nagyság, mélység, fölség és szépség inspirációját. Ezek a leheletek szelídítenek, simogatnak, édesgetnek, megnyugtatnak... Valami alkotó, teremtô szeretet leheletét érzem, mely nem fagy meg az idegenségben. Az az idegenség nem is csupa titokzatosság, mely végességembôl s korlátoltságomból való, de amely a titokzatosságban rejlô hatalmat nem idegennek, hanem rokonnak mutatja s érezteti meg. Ez a titokzatosság vonz s nem taszít... ez a titokzatosság elbűvöl, de nem fagyaszt. Ez a titokzatosság gazdagít s lelkesít... Igen, a nagy tisztelet mellett ráébredek arra, hogy vonz ... hogy egymáshoz tartozunk; tehát, hogy rokonok vagyunk. És pedig nemcsak úgy, hogy titok nekem a világ s titok vagyok magam, tehát nem ily fogalmi egybetartozás miatt, hanem vonzalmak miatt. Mi vonzódunk egymáshoz... Berket, forrást, magasságokat tisztelt a régi ember ... a csendet... a titokzatos áldást... a fölemelô, szárnyat adó végtelen távlatot... Ez mind a mienk is, ezt magunkban hordjuk ... ez a mi levegônk. Én elmerülök a virágba ... vonz engem ... elragad ... szépségével betölt... én szeretem, nagyon szeretem. Már most a titokzatosság ezt az érzelmemet el nem rontja, sôt erôsebbé teszi, mert ingerel. Ingerel... tudom hogy jó s az enyém, s az, hogy elviszik elôlem, az még bűvösebbé s kedvesebbé teszi. S ezen a ponton megint új felfedezést teszek: A szimbólum világ, mely a tisztelet s rokonság s szeretet benyomásait s ingereit kelti bennem, arra ösztönöz, hogy észrevegyem, hogy az érzetek s érzések s öntudatok magukban nem célok, nem magukért vannak, hiszen szimbólumok által keltett lelkiség, tehát beleakasztanak a mögöttük álló valóságba. Ez a szimbolizmus folytatódik a hitben, ahol a csipkebokrok nemcsak virágoznak, -- ó, fölséges szimbólum, erdôszélen virágzó csipkebokor, - - hanem ahol a csipkebokrok égnek s égnek úgy, hogy el nem égnek ... lelki tűzben, ahol egy szirmuk sem fonnyad el s egy levélkéjük sem görbül meg; ahol túlvilágilag szép napok sugárzatában aranyzölddé s fényessé változik szár, tövis, lomb, virág ... ahol a gyöngyvirágok s a zsályák... a kereszt s a sír... az emmauszi útszél égnek ... ahol az emberek égnek, s lángol a szívük, ahol az öröm tüzében égnek apostolok, a föltámadt Krisztus sebeinek érintésétôl ... ahol felsôbb fényben ég a coenaculum s az a sugárzó kenyér s a tüzes bor ... s ahol pünkösdi tüzek járnak s ahol tüzes felhôk járnak, melyek az Urat elviszik. De gondolom, hogy ha szimbólumról van szó, hát a legbeszédesebb az eucharisztia, elôször mint áldozat s azután mint szentség. A kenyér s bor színe alatt, a krisztusi jelentés, a testét s vérét külön lehozó konszekráció erejében (mintha a szó misztikus kard volna), a vérontás szimbólumában való jelenlét... Istenem, mily páratlan, s végtelen isteni erôket, az egész megváltást jelzô szimbólum! A kenyeret s a bort s a konszekrációt megtapasztaljuk s a végtelen valóságot mögötte, a magát bemutató, Istent engesztelô s hívó Krisztust, azt jelezve tudjuk. Ez aztán az égô csipkebokor ... az égô kenyér s az égô kehely, a bennük égô s sugárzó, világot legyôzô, eget nyitó üdvözítô valóságtól. Itt folyik az áldozat. Az örök fôpap az ô egyetlen s páratlan elôjogát, a nagy Isten-szolgálatot, az egyetlen Isten-engesztelést itt végzi... Itt járnak láthatlanul angyalok ... az isteni udvar páratlan rituáléjának elôírása szerint az imádás s hódolat egyetlen s egyedül elfogadott módjának kivitelében. A mi istentiszteletünk is sok alakban s alakításban, a zene, ének figuráiban folyik; mi is jelzünk s kifejezésre, formákba hozzuk, hogy Krisztussal együtt, az ô nagy szimbólumát a szolgálatunk szimbólumainak keretébe foglaljuk. A szent Grált így kell környékezni... minden művészet ôrt áll itt... segít, s parafrazeál, kommentál. Az oltár az alta-ara, a magas hely ... s rajta a kehely, a kráter, melybôl tüzek villannak föl, a tüzes vér lobbanásai... s mi a szent tisztelet misztériumában ... Angyalok vannak jelen ... Ezáltal új s magasabb értékek s érzések fonódnak a szolgálatba ... Elnézem a pécsi dóm fölséges angyalait, a résztvevô szeretet és szépség megdicsôült fájdalmával arcukon. Az a fájdalom, mely nem rútít, hanem mélyít lelket... Leírhatlanul kedves, gyengéd s finomabb rezgések töltik ki a szentélyt. -- A megszentelés, a megáldás erôi áradnak; fôleg mikor a szent perc beáll; mikor a transzszubstanciáció nagy, láthatatlan csodája, mint mély megrendítô hit ül a lelkekre; akkor igen, minden csendbe merül, a hangosabb léptek is eltapogtak a szônyegeken. Az isteni élet villan meg s a szent ostya matériáját fölváltja a krisztusi jelenlét; az ô teste, az ô vére van itt. Ismét egy nagy hatalmi szó a kehely fölött, s bor és víz Krisztus vérévé változnak, vagyis isteni erô szétfreccsenti s helyébe kigyullad a szent vér tüze s ami e vérrel az élet egységében áll, angyali szemeknek az ostya földöntúli fényben ég, úgy mint Mózes csipkebokra, s megérezzük, hogy a hely, ahol állunk, szent föld. E szent földön a kegyelem áramai járnak, benne fürödnek az angyali seregek, a kontempláció, az imádás angyalai, s benne fürdünk mi is, kik a nagy áldozatot hozzuk s hisszük, hogy ez az Isten-tisztelet. Mily nagy öntudattal mondhatja el, aki ezt ilyen szemmel nézi, a kánon szavait: Te igitur clementissime Deus! ... s mikor az Ite missa est hangzik, ez engedélyre megmozdulnak, kik imádkoztak, áldottak s áldoztak, de nemcsak ôk, hanem a curia coelestis, az angyali karok, a nagy misztérium tulajdonképpeni beavatottjai, kik velünk imádkoztak, mert ugyancsak páratlant láttak ... ======================================================================== 19. Átlényegülés Az elme hódolata Az a kérdés, vajon csak típus, mint Kálvinnál és Zwinglinél és egyáltalában a racionalistáknál, vajon csak típus, melyhez kötve van a {kép}, az Isten kegyelme, tehát végre is szakramentum természetfölötti kihatással, de krisztusi jelenlét nélkül? Vajon egy szent jelnek rendelése, melyrôl hisszük ugyan, hogy kegyelmet ad, de ahol a hit különösen angazsálva nincs. Mert végre is könnyű hinni, hogy Krisztus Urunk a maga emlékezetére s híveinek [való] összetartására a hozzá való szeretetben, az életközösség jelzésére ily szent lakomát rendelt. A nagy hit nem erre vonatkozik, hanem arra, hogy e kenyér nemcsak jele a Krisztusnak, hanem hogy a kenyér színei alatt tényleg jelen van az Úr, szóval az aequatio: a kenyér = test, a bor = vér; s következôleg, hogy itt titokban, észrevétlenül történik valami, még pedig az, hogy a kenyér elváltozik Krisztus testévé, a bor Krisztus vérévé. Az elváltozásból pedig semmit sem látni, semmit sem lehet észrevenni; a kenyeret a megáldás után is kenyérnek, a bort bornak ízleljük. S így közel áll a gondolat, hogy az, ami a megáldás után kenyérnek s bornak ízlik, az az Úr Jézustól nem változtatik el, hanem csak jelül adatik. Az elváltozás akciója elmaradna. Azonban az apostoli egyház s a késôbbi egyházatyáknak realizmusa nem végzett így a problémával, mert a hit csodáit a priori ki nem zárta, a dialektikát pedig jól használta. Itt van a Krisztus teste, mondotta, mert ezt az Úr mondja, s itt látunk s ízlelünk kenyeret és bort is, tehát itt valami ütközés van a hit s az érzék közt. Talán, hogy az, amit Krisztus Urunk a maga testének nevez, az csak a szent testnek a hatását eszközli s így típusa volna? Vagy talán úgy, hogy Krisztus is jelen van, s a kenyér is megmarad, --- ez volna az inpanáció, -- Krisztus testének jelenléte a kenyérben? Vagy végre úgy, hogy a lényeg elváltozik s a színek megmaradnak, vagyis, hogy Krisztus teste a lényeg szerint {kép} s a kenyér pedig színei szerint {kép} van jelen. Már most, hogy e kérdéssel hogyan készültek el, arra halljunk egy klasszikus tanút s hagyjuk szavait kommentárok nélkül reánk hatni. Alexandriai szent Cirill így ír: ,,Mi az említett áldozati elemeket (a kenyeret és bort) Isten elé állítva, kérjük ôt hévvel, hogy változtassanak át számunkra lelki táplálékká azért, hogy azokat magunkhoz véve megszenteltessünk testben és lélekben. Azután az áldozár felmutatván az áldozati elemeket, azt mondja: ,,Ez az én testem'' és ,,ez az én vérem'', hogy ne gondold, hogy amit látsz, az csak jelkép {kép}, hanem hogy tudjad, hogy a mindenható Isten kimondhatatlan (titkos) tette által az áldozati elemek tényleg Krisztus testévé s vérévé változtattak át, és mi azokat vevén, magának Krisztusnak elevenítô s megszentelô erejét vesszük. Mert kell, hogy Krisztus bennünk legyen Szentlelke által Istenhez méltó módon és hogy egyesüljön, mint ahogy egyesül testünkkel szent teste és vére által, melyet bírunk az elevenítô eulogiában (eucharistiában) kenyér és bor módjára''. {kép}. A tudós Batiffol e görög kifejezésre megjegyzi: ,,le semblant de pain et de vin, l'apparence'' (i. m. 471). Nem mondja Szent Cirill, hogy Krisztus teste és vére a kenyérben s a borban {kép} van, hanem {kép}, mintha kenyérben, vagyis látszat szerint kenyérben volna. A nyugat a maga realista érzékével okvetlenül az átváltozás momentumára is fektetett nagy súlyt, -- míg a kelet a maga filozofáló s allegorizáló felsôbbségével ezt a kérdést nem nagyon feszegette; jóllehet az elváltozásra, ha azt külön nem is feszegette, értékes dialektikai készletet hagyott reánk kifejezéseiben, melyeket lejjebb még említeni fogok. Azt mondanám tehát, hogy mialatt a liturgiák úgy keleten, mint nyugaton egyformán képviselték a nagy hitet, a misztériumot, addig a gondolkozás s a kérdezés a temperamentum szerint más-más problémákra irányult. Pedig a nyugat is a keletnek, nevezetesen Origenesnek befolyása alatt állt, mely érvényesült Galliában Szent Hilár személyében, azután vercelli Szent Özsébben, kik jól tudtak görögül s számkivetésükben a keletet bejárták. Így megkapta a görög teológiának, nevezetesen Origenesnek, azt mondanám, értelmi injekcióit Szent Ambrus is, s ha ô mégis feltűnôen képviseli az átváltoztatás kérdésében a nyugatot, az onnan van, mert ô elôbb volt milánói hívô, mint Origenes tanítványa. Szent Ambrus a maga teológiáját, azt is, mely az Oltáriszentségrôl szól, a milánói egyház hitébôl s liturgiájából vette. Ô azt ott kapta, mikor nem püspöknek, hanem prétornak indult s azután mégis milánói püspök lett. Nem is volt megkeresztelve, mikor püspöknek megválasztották, hanem csak katechumenos, vagyis ki a keresztségre készült s a kereszténység hitvallását tanulta. Ezt Milánóban tanulta, ott lett bevezetve a misztériumokba. Ebben a milánói teológiában pedig a maga teljes meztelenségében fölvetôdött a kérdés, hogy mivel a kenyér = Krisztus teste s a bor = Krisztus vére, hogyan is lesz egyik a másikból? Ôk ezt nem magyarázták nesztoriusi kettôsséggel, hogy ti. a kenyér és bor is megmarad, Krisztus teste s vére a kenyérben s borban van, azzal együtt van; nem magyarázták monofizita értelmezéssel, hogy a kenyér és bor fölszívódik a fölényes krisztusi valóságba, hanem úgy, hogy a kenyérbôl s borból Krisztus teste s vére lesz a konszekráció, a csodatevô szó erejében. Sokszor mondott az Úr ilyen szót, pl. Kánában, hol a vizet borrá változtatta, vagy Lázár sírjánál, majd a galileai tengeren, vagy Kafarnaumban s a Jerikói úton: itt is mond hát, illetôleg mondat ily parancsoló, a természet rendjét áttörô s új tényeket világba állító szót, azt, hogy ,,Hoc est corpus meum'', ,,hic est calix sanguinis mei''. ,,Ami szentséget veszesz magadhoz, az Krisztus által lesz (conficitur, eszközöltetik). Ha ugyanis Illés szózata oly hatalmas volt, hogy tudott tüzet hozni az égbôl, nem lesz-e elég erôs Krisztus szava, hogy megváltoztassa az áldozati dolgok természetét (ut species mutet elementorum). Olvastad a világ teremtésérôl: ô mondotta, s lett a világ, ô rendelte, s megteremtetett: hát akkor Krisztus szava, ki semmibôl teremtett, nem tudna-e valamit elváltoztatni azzá, ami elôbb nem volt? Mert nem kisebb hatalom teremteni valamit, mint megváltoztatni természetüket.'' ,,Maga az Úr Jézus, mondja: ,,ez az én testem''. Az isteni szavakkal való megszentelés elôtt más a neve a dolognak (kenyér, bor), míg a konszekráció után Krisztus teste annak a neve. Ugyanígy mondja: ,,ez az én vérem''. A konszekráció elôtt másnak mondták (bornak), a konszekráció után pedig vérnek mondjuk. S te azt feleled rá ezekre, hogy ,,amen'', vagyis hogy így van. Amit tehát szád mond, azt valljad lélekkel, s amit hangoztatsz, azt érezze át a lelked''. Nem lehet meg nem értenünk ezeket a markáns, azt mondanám, szinte darabos eszközlési, okozási, megcsinálási kifejezéseket. Itt van a Krisztus teste, a látszat ugyanis az, hogy nincs itt; de igen, mondja Szent Ambrus, itt van, de nem látni. ,,Talán azt mondod: mást látok, hát hogy mondhatod akkor, hogy mégis csak veszem Krisztus testét? De fogadjuk csak el, hogy nem az van itt, amit a természet formált, hanem amit az áldás szava konszekrált, s hogy nagyobb az ereje ez áldásnak, mint a természetnek, mert azáltal a természet is elváltozik'' (De mysteriis). A római egyház latin liturgiájának kifejezései egyívásúak a milánóival; mutatják az egyszerű, kemény realizmust, mely szerint a kenyér = Krisztus teste, s ugyanakkor a kenyér elváltozott Krisztus testévé; de semmi hajlandóságot nem mutatnak az allegorizáló magyarázatokra vagy a módnak fejtegetésére, mely szerint ez elváltozást elgondolni lehetne. A transzszubstanciáció a kenyeret s a bort mint állagot megszünteti, s helyébe lép az Úr Jézus Krisztus átváltozása: mint mikor a fa tüzessé lesz, -- ha úgy képzelem, hogy a fa helyébe a tűz lép. Ez a tűz a Krisztus, kibôl a hatalom, szeretet fehér sugárzása s a bor színét véve, aranysárga vagy piros sugarak törnek ki, mintha lángkardok volnának. Igen, a kenyér és bor színei nekünk a szent Grál edénye, melyben Krisztus van; ez a mi kincstárunk, legnagyobb kincsünk rejlik bennük. - - ,,Dona, munera ... sancta sacrificia'' -- örülünk s hálát adunk, hogy e kincseink vannak, s elragadtatva nézünk föl; hisszük, hogy az eucharisztia angyala fölviszi áldozatunkat Isten színe elé. Valahogy úgy képzelem, hogy mint a méhecske teleszívja magát virágnedvvel és telerakja magát hímporral s úgy repül el, telítve a virágjárás s az illatáramok bódulatával: úgy megy az Isten angyala az eucharisztikus akció, a szent Grál, a Krisztus misztikus jelenléte benyomásaival Isten színe elé. Öntudata tele van a szeretet mézével, homlokán a legfölségesebb hódolat s tisztelet fénye ... szárnyain a jelenlét fénye... A nagy akció hulláma így fölcsap a szellemi világba, s eget-földet átfogó nagy megszentelô, megnemesítô erôfolyam. Ebben állnak az angyalok, akik az eucharisztia-áldozatnál a krisztusi jelenlétet környékezik ... A magasból jönnek s a magasba mennek, s az áhítat és hit és bensôség szellem erôivel telítik az oltár környékét, s az áldozat után elvonulnak; az ite, missa est: elbocsátó isteni udvari szolgálatukból. ======================================================================== 20. A ,,színek'' Az elme hódolata A transzszubstanciáció precíz kiemelésével együtt jár a kenyér és bor színeinek megmaradása a nekik megfelelô állag nélkül. Ezek a színek a maguk nemében valóságok, hiszen érintjük s ellentállnak, esszük is, szétszedjük, ízleljük s isszuk. Természetes dolog, hogy ezek valami különálló dolog, mely a másik valamivel, Krisztus testével, az ô dicsôséges valóságával kapcsolatos. Azt a finom megkülönböztetést, hogy ezek nem lényeg, hanem színek, tehát akcidensek, nem kell és nem szabad keresnünk a szentatyák periódusában; ôk nem voltak peripatetikusok, mint a teológusok a XIII. század óta, de még kevésbé voltak kartéziánusok vagy dinamisták, akik az esetéket csak érzékekben kiváltott benyomásoknak tartották volna; hanem igen úgy írtak, hogy a színek is valóságok, s amellett s mindenekelôtt ott jelen van az Úr Krisztus. Továbbra nem ereszkedtek s nem feszegették, hogy a reális Krisztussal nem maradván meg együtt a kenyér és bor állaga, a színeknek különálló valóságuk kell, hogy legyen. Ôk tehát realisták voltak, nekik a krisztusi jelenlét valóság, de ugyancsak az, amiben rejlik, az is objektív valami. Már csak nem gondoljuk, hogy ôk a színeket illúzióknak tartották, vagy mondjuk filozófiai nyelven: nem gondolták, hogy intencionálisak. A színek különállásáról való tan élesebb meghatározást abban az arányban nyer, melyben a transzszubstanciáció tana foglal tért a teológiai öntudatban, s természetesen elôbb vívódik, hogy helyét s helyes meghatározását megtalálja. Nehéz dolguk volt a színekkel, hogy azok mihez tapadnak, ha a kenyér és bor állaga elváltozott Krisztus testévé. Abaelard pl. azt mondta, hogy a levegôben lógnak; . Ezt a tant elvetik s abban állapodnak meg, hogy a színek valóságok, melyek e misztériumban fönntartó állag nélkül maradnak, s így amennyiben azokat fogjuk, megnyomjuk vagy széttörjük, vagyis fizikai benyomások alá helyezzük, ezek a fizikai hatások csak a színekre irányulnak s a kiterjedés nélkül ott jelenlevô Krisztust nem érik. Ezek az akcidensek foglalják magukban a jelenlevô Krisztust, s így mondhatjuk, hogy jelzik jelenlétét; míg megvannak, megvan ô, -- ha elromlanak, megszűnik ott lenni ô. Mert a szakramentum az Úr titokzatos jelenléte a kenyér és bor színe alatt, vagyis ez a kettô együtt: a dicsôséges Krisztus és a kenyér és bor színe alkotják a szakramentumot. Ebben az értelemben mondom, hogy a kenyér és bor jelzi az Urat; ha a jel megszűnik, ha a kenyér és bor elromlik, a jel megszűnt s nem jelezhet, s így nincs jelen az Úr. Ha a szent ostyát tűzbe dobják, a tűz megsemmisíti a színeket, tehát Krisztus megszűnik lenni. Nem ég el, mert a tűz fizikája a jelet töri meg. Ha a borba vizet öntünk, úgy hogy a bor megszűnik, ha a bort a földre öntjük s az ott elszivárog, . A skolasztika megegyezett az akcidensek realitásában, precíz, határozott fogalmazást adott: minden, ami érzék alá esik, az természet s a szentségi Krisztus fátyola. A természetes színek úgy hatnak s úgy viselkednek az eucharisztiában, mint másutt, ahol ez a csoda nincs. Ôket nem zavarta meg Occam s a nominalisták kritikája, kik fôleg a kvantitásnak, az anyag mennyiségszerűségének (minden ami anyag, annak részei vannak, azok mindig más és más, tehát mennyi) reális különbözôségét a milyenségektôl (milyen a szín, a forma, az ész, a szag) tagadták. Szent Tamás fölvette, hogy a mennyiségszerűség külön realitás, különbözô a milyenségektôl, s ezt ô, az aristotelesi intellektualista erôsen nyomósította. Érdekes azonban, hogy ugyanez az absztrakt kérdés fölvetôdik késôbb. Occam és társai elôhírnökei voltak Descartes-nak s a cartesiusi teológusoknak. Már ott is fel-felvetôdött a gondolat, hogy az akcidensek nem reálisak; ez a kérdés az érdeklôdés homlokterébe lép a Descartes filozófiájában. Ô az anyagot atomokból összetettnek gondolta, ami azután az akcidensek realitásának tagadására vezet. Szerinte a kenyér és bor helyébe lép a Krisztus teste és vére, s ez a test és vér ugyanazokat a hatásokat váltja ki a mi érzékeinkben, mint amilyeneket , vagyis az Isten ezt a csodát teszi. Bossuet szimpátiával viseltetett a cartesiusi filozófia iránt s mégis óvja tanítványait, hogy ne adják ki Cartesius leveleit. Descartes filozófiáját, amely szerint a test lényege a kiterjedés, hívei s Bossuet is úgy akarják magyarázni, hogy a lényeget tulajdonképp mint erôt s tehetséget veszi, mely erônek nem kell mindig aktusban, azaz érvényesülésben lenni. A lélek az, mely gondolkodik, de a gondolat nincs benne mindig; az anyag az, mely kiterjed, de kiterjedésnek nem kell benne mindig lenni. Ez már teljesen a Leibniz-tan, aki szerint az anyag végsô elemei a monadok, vagyis egyszerű lények, melyeknek kétféle erejük van, -- mondjuk akcidensük: az ellentállás, melynél fogva mást nem enged, illetôleg kiszorít helyébôl, és a potentia, hogy kihatni, valamit tenni tud. Ezt a kettôt az Isten elválaszthatja a monadoktól, s akkor léteznék a test, de kiterjedés nélkül, így lehetne az is, hogy a monadok helyébe, melyek a kenyeret s bort alkotják, Krisztus teste és vére lép, de az isteni mindenhatóság megtartja azokat a passzív s aktív erôket, melyek a kenyér és bor tömege, ellentállása, sűrűsége, restsége s kvalitásai. Ez mindenesetre szubtilisabb magyarázata az anyagnak s erôinek, mint melyet a kartéziánusok adnak, kik egyáltalában nem ismernek el semmiféle testet, mely kiterjedés nélkül legyen, s akiknél a kvalitások csak annak a rezgô anyagnak érzékeinkre való behatásai volnának, vagyis önmagukban nem különálló realitások. Ha ebbôl a szempontból hasonlítjuk össze a kartéziusi filozófiát a dinamizmussal, ez utóbbi mindenesetre könnyebben magyarázza az eucharisztiát, s szinte elfogadhatóvá teszi azt a nézetet, hogy Leibniz a dinamizmust már azért is vallotta, mert ezzel a katolikus s a protestáns ellentéteket kiegyenlíteni akarta. Nekünk elég, ha e lehetôségekbe beletekintünk. Manapság, mikor a villamosság csodái közt az anyag nem hat ránk a maga súlyával s darabosságával, nem idegenkedünk ezektôl a dinamista nézetektôl s annyiban mindenesetre hasznunkra vannak, hogy sejtelmekkel s alázatos tisztelettel töltik el lelkünket az eucharisztia misztériuma iránt s ösztönöznek, hogy tartsuk magunkat a filozófiai divatok közt is az egyházi tanhoz s tartsuk meg azt a szintézist, mely a trienti zsinatnak az eucharisztiáról szóló 2. c.-ban : ,,Ha valaki állítja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentségben együtt marad a kenyér és bor állaga a mi Urunk Jézus Krisztus testével és vérével s tagadja azt a csodálatos átváltozását a kenyér egész lényegének Krisztus testébe s a bor egész lényegének az ô vérébe, mikor csak a kenyér és bor esetékei maradnak meg, mely átváltoztatást a katolikus egyház igen találóan transzszubstanciációnak nevez, átok alatt legyen''. ,,Ennek a szentségnek valósága rögtön létbe lép, mihelyt a konszekráció szavait elmondták a kenyér és bor fölött s ugyancsak megmarad, míg a színek tartanak.'' ,,Ha valaki állítja, hogy a konszekráció megtörténte után a csodálatos Oltáriszentségben nincs meg a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére, hanem csak akkor van ott, amikor az áldozásban vesszük, nem pedig azelôtt is s azután is, s hogy azokban a partikulákban, melyek az áldozás után megmaradnak, nem marad meg az Úr teste, átok alatt legyen.'' ,,Ha valaki állítja, hogy az Oltáriszentséget nem szabad az oltárszekrényben eltenni, hanem azt a konszekráció után mindjárt ki kell szolgáltatni a résztvevôknek, vagy hogy azt nem szabad a betegekhez kellô tiszteletadással vinni, átok alatt legyen. Ha valaki állítja, hogy az Oltáriszentségben nem szabad az Isten egyszülött Fiát Krisztust külsôleg is nyilvánított Isten-imádással imádni, s éppen azért nem szabad ôt külön erre rendelt ünnepséggel tisztelni, sem pedig az egyháznak dicséretes és általános rítusa és szokása szerint körmenetekben ünnepélyesen körülhordozni, nem különben a nép imádására nyilvánosan kitenni, aki pedig imádja azt, az bálvány- imádó: átok alatt legyen.'' ======================================================================== 21. Színek -- valóságok Az elme hódolata Csillagfényes szemmel, mely áthat a hüvelyeken ... Hát igaz, minek az a sok hüvely? Valahogy azért, hogy nekünk-valóan borítsa s így juttassa el hozzánk az örök valóságot. Beleáll a világba: szellem a materiába s ami azzal összefügg, s burokban, hüvelyben, magban van: az abszolút a relatívban alakjai, szimbólumai, en face és profil képei, sajátos kifejezései vannak. S adott aktív tehetséget, mely felsôbb fényű, átható szemű, mely szúr s átvág, mely kiszedi a burokból, a materia selyem- vagy pakkpapirosából az abba csavart új valóságot... Valami világ- s létfölényes erô, mely nem hallgat a felületek csacskaságára, hanem a mélységbe fúr bele. A szemek, színek, az érzékek nyelve, hangja, zsivaja neki vásár; ô a mélységek nyelvét, a szilenciumot érti, az mond neki sokat, újat... ô más világok vonzásaiban áll s azoknak fényét hordozza lelkében. S azért meg nem ütközik, hogy ebben a materiális világban, e burokban, e hüvelyekben sok mindenféle el van rejtve -- nem látni... Amit pedig lát, azon nem botránkozik. Vegyük a három királyt. Óriási hegyei a meggyôzôdésnek s Messiás- keresésnek emelkednek lelkükben ... az ezeket fénnyel besugárzó csillag az éjszakát nappallá, a sivatagot kertektôl szegélyzett úttá varázsolja ... Mennek vakondtúrások közt... oda se néznek a jeruzsálemi közönynek, a heródesi huncutságnak és alamusziságnak... a papok papiroson- és betűn-rágódásának s annak hogy azok, zsidók és papok és ott gubbasztanak és magyaráznak. De hát lehet-e másképp annak tenni, kinek a csillag világít... égi jelekben beszél... fölszántja fénysugár-ekével a hosszú várakozás és epedés porondját. Tehet-e az másképp, ki más világok fénypostáját, híradását veszi, s ki látja, hogy igen, a végtelen, ki e földet, e világot igazítja, az még más hatókkal is dolgozik. Van neki még mondanivalója, van neki más világa, s azt a világtörténelembe beleállítja s tud szántani, ébreszteni, meglelkesíteni ... Azért a hegyek, a belsô nagy világ adottsága mozognak tovább ... A csillag fölragyog s fölkapja s kiemeli a közöny, az intrika, a politika, a gôg, a fásultság világából s viszi nagy örömben. S ôk megint meg nem ütköznek Betlehemben istállón, jászolon -- ezek hüvelyek és szimbólumok; s meg nem botránkoznak, hogy síró gyermek, és szopik és tehetetlen s az édesanya szeretetére van bízva. A gyermek is adottság, relatív valami, az ember, a rabbi is az; szentség sugárzik, szépség, bensôség, de ilyen s nem olyan, s csupa sajátosságból tevôdik össze. Meglehet, hogy egyiknek kedves, másnak ellenszenves az orra, a szája, a homloka, a szemnek metszete, a hangja ... ez mind hüvely, ez mind fátyol... S át kell szúrnia a hit villámló szemének a szenvedésen ... ezt a jeget, ezt a sziklakérget is át kell törnie. Hiszen e törpítô színek a szellemi valóságot mindenek fölé emelik: a gyermekben Istent, a szenvedésben a megváltót, az áldozatban a váltságot. Ez az átértékelése az értékeknek: a világi lét s erô lehanyatlásában az isteni akarat s szeretet útirányát látni. -- A lélek diadala ... Aranyos rózsás lába csak annyit kér a földbôl, a testbôl, az érzékbôl, hogy elmehessen rajta ... hangból, levegôbôl, hogy mondhasson valamit... valóságból, hogy jelezhessen ... Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis. Gondoltunk-e a legbűbájosabb májusnak arra a napsugarára ... arra az éterre, melynek hulláma azt a fénytengert s életözönt hozta. Gondolunk- e arra a levegôre, melynek hullámai legédesebb énekünket megindították ... Eszközök... az a sugár összetört, s az a levegô, ki tudja merre van s hol szolgál sírást és nyögést? Mi e hüvelyeken átverôdô életet éljük s élvezzük... Az jó nekünk. S mily jól illik ide, és semmivel sem kevésbé beállhat a sorba, a jelzések, a hüvelyek, a formák sorába az eucharisztia! A hit úgy tudja, hogy itt a Krisztus valósága. A stílus ugyanaz: istálló, jászol, pólya, gyermek és -- Megváltó ... a rex Israel... késôbb csodatevô, és szenvedô s tönkremenô; pergamentszerű bôrén a nagy törlesztés véres vonása, s azt hisszük, hogy Megváltónk. S itt a kenyér és bor: a szín, a hüvely ... Hogy a hüvely micsoda, az nem esik latba -- a mögötte rejtôzô valóság a fontos nekünk ... ======================================================================== 22. Az eucharisztiás valóság diadalútja Az elme hódolata Ma van február 5-e, Szent Agatha napja, mikor e dicsôséges nôvérünket, a soror gloriosá-t szemléljük elragadtatva, aki alázatos félénkségében s minden hóhért s prétort legyôzô hôsiességében valamit kérni merészel az Úrtól, -- azt, hogy sikerüljön neki az ô szenvedésének páratlan viadalát gyôzelmesen megvívnia, mint vértanúságának aktái mondják: ,,agonem suum Domino commendavit''. Egy fölséges görög leány áll elôttünk, kinek emlôit a barbárság kése lekanyarította keblérôl s akinek az ô megszentségtelenített szépségében s gyötrelmében csak egy gondja van, hogy adjon Isten neki kegyelmet s erôt --- mert csak ô teheti, -- hogy harcát a hitért s a szüzességért végleg megvívhassa. Hány van ilyen, kik a nagy valóságot, Istent s szent akaratát s az élet s a lélek szent misztériumait alázatos s hôsies odaadásukban ily elragadó s térdre késztetô fölénnyel állították a világba, s akik minket eszmélni késztetnek arra, hogy ez lenne a mi kötelességünk is; s hogy Isten felé így eligazodni s hozzá így, véres kebellel is, odasimulni: ez lenne a mi dolgunk s a mi föladatunk, a mi célunk s a mi kötelességünk is! A mienk is! Gondoljunk csodálattal arra a világra, melyben élünk, mozgunk s vagyunk s eszméljünk arra a láthatatlan valóságra is, mely környékez s melyet öntudatunkba hívnunk folyton-folyvást a mi törekvésünk. Gondoljunk a láthatatlan valóságra, melyben hiszünk s mely oly biztos, mint a halál s oly elkerülhetlen és szükségszerű, amilyen szükséges, hogy ne csak meghaljunk, de üdvözüljünk is. Gondoljunk ezek kapcsán a legközvetlenebb természetszerűséggel a kereszténységre, arra, hogy az mit mond s mibe állít bele minket. Gondoljunk mindarra, amit ily leány- s gyermekarcú vértanúk naivsága s másrészt a pokoli kínjaik komolysága mond s állít, s amit ez a kereszténység lelkünkre köt Isten- s Krisztus- szeretetrôl s Krisztusnak köztünk létesített misztériumairól. Szimbólumaik közt, per umbras et figuras ... vezet el utunk. Mintha csak analógiákkal s hasonlatokkal dolgozhatnánk, mihelyt a 2x2=4 szférájából kikerülünk. Ezt hirdeti nekem az ázsiai s a kínai s a hellén s minden népek ôsi kultúrája. Ezt a filozófia kontemplációja, ezt a szép álmok, ezt Apolló napsugárzása. Hát nem mond-e többet s szebbet s megigézôbbet , mint az ázsiai s a hellén szép álmodozások s félrebeszélések mesélnek nimfákról, driadokról, a kékszemű Athénérôl s Apollóról? Nem mond-e többet s különbet is, mint amit a mesék mondanak virágokról s csillagokról? Nem-e többet s szebbet is, mint amit a görög filozófia kontemplációja szôtt ki szisztémákba, aranyos végekbe, Platón és Anaxagoras s amit az ôsi Pythagoras beszél muzsikáló számokról s titokzatosan megcsendülô mértékekrôl s azoknak megszemélyesítôirôl s megzenésítôirôl, a múzsákról s a delfi templom íveslapos tetején álló keledónokról, azokról a szárnyas, leányarcú madarakról, melyek meg nem öregszenek s mindig repülni s szárnyalni tudnak? Ah, hogyne! Bizony a szent kereszténység többet mond, mert szebbet is, csodálatosabbat is mond, s ami a fô, valóbbat mond, azaz hogy valót mond. Nagy valóságot s nagy misztériumot. S most talán már túl van-e pszichénk a szimbólumokban tapogatózó mentalitásán? Nem misztérium-e nekünk a végtelen, akár a végtelen nagy, akár a végtelen kicsiny? Ne ütközzünk meg ezen, mert a végtelen mindig misztérium nekünk; az úgynevezett végtelen kicsiny, mely tulajdonképpen nem végtelen, éppenúgy mint mindenekfölött a végtelen nagy, az Úr, aki igazán végtelen. Ezt az igazán végtelent nem lehet megfogni, de lehet élvezni, mint ahogy már a ,,végtelen'' kicsinyt, mely, ismétlem, sohasem végtelen, szintén nem lehet megfogni, de élvezni igen; mert a kristályokban s a virágokban, az ô megnyilatkozásaiban, élvezhetjük igazán. A ,,végtelen'' kicsiny úgy mutatkozik be; így mutatja be láthatatlan önmagát s erôit s törvényeit. A kristályok fényei s a virágok színei alatt a ,,végtelen'' kicsinynek örvényei nyílnak. S ez nem is költészet, hanem szószerint valóság. S így van ez azzal a másikkal, azzal az igazi, minket környékezô végtelenséggel. Az is kinyilatkoztatja magát misztériumaiban. Azt mondanám, kivirágzik s formát ölt. Mik a formái s a kivirágzásai? Ilyet sokfélét emlegethetnénk; de az igazi végtelennek, az Istennek a legtulajdonképpenibb kinyilatkoztatásai ezek, hogy ô maga az isteni életnek áramlataiban három személyű, s hogy a második isteni személy ember s csecsemô lett s Szűztôl született, s hogy angyalének hirdette, mikor megjött s csillag gyúlt ki éjszakájában s az vezette bölcsôjéhez a napkeleti bölcseket. Azután hogy évek múlva, kitárult a lelke, s lett a világon a legszentebb lélek-tárulás, mikor a Logos kiáradt emberi életben, gondolkozásban s erényben, irgalomban s szeretetben. A Logosból lett a nagy Ethos, mikor egy áprilisi reggelen fölment a nyolc boldogság hegyére s ott leült, hogy nyilatkozzék, s ettôl lett ez a hegy a legmagasabb hegye a földnek s nemcsak maga a hegy lett az erkölcsi világnak legmagasabb hegye, hanem magasztosító hegy lett belôle, mert aki fölmászott rá, az maga is az égbe nôtt bele. Körülötte azután kialakult az Isten országa, melyet az evangélium fényei s a csodák kerubinjai jártak. Azután jött a nagy ellentét s a sötét ellentmondás s a kínos lefojtás s letörés, a kegyetlen vég; az a vég, mely nem lehet vég, hanem csak átmenet s metamorfózis, s mely után jön megint a fölbukás s a kitörés s a kigyúlás. A halál s a sír sötétségébôl, ebbôl az éjszakából lett egy második szent éj, a második születése az új embernek dicsôségre, erôre s halhatatlan boldogságra. S természetesen ezzel sem lehet vége a misztériumok kitárulásának; mert mielôtt fölment az égbe, a messzefekvô országba, nemcsak helytartóját hagyta itt, hanem maga maradt itt, de úgy, ahogy illett hozzá s a végtelennek stílusához, misztikus jelenléttel maradt itt köztünk s akart keresztelni s bérmálni, áldozni s áldoztatni, bűnt bocsátani, híveit a végsô ,,agon''-ra, a végsô bajvívásra fölkenni, házasságaikat megáldani s papjait fölavatni, -- ezt akarta; akart itt maradni s akarta akcióját köztünk folytatni! Hát nem-e mesés s nimfás, s -- mit is beszélek -- nem-e Logos-i, isteni s igazán emberi ez mind?! Ha a tavaszi primulákkal vagy ôszi fátyol-virággal ékesített oltárra s a kitett eucharisztiára nézek, a két végtelenségnek, a kicsinynek s a nagynak szent szimbólumain mélázik tekintetem. Azt természetnek -- az is misztérium --, ezt kegyelemnek, vagyis természetfölötti misztériumnak hívom. Megszűnt-e akár az egyik, akár a másik? Nem énekelnek-e még nimfák és múzsák a berkekben s nem kandikálnak-e ránk forrásaikból s nem szólnak-e hozzánk a patakok locsogásában? Megszűnt-e már a szférák zenéje vagy nem mélyült-e ki s nem lett-e tán zengôbb azóta? Nem nôtt-e meg a csoda, -- az a végtelenség fönt s az a mélység ott lent, az ionok s az irradiációk anyagörvényeiben? Mélységesen átérzem a lét s a kegyelem misztériumait s látom azt is, hogy mily szerény, lobogó kis lámpafény az ész, melyet a fogalmak olaja táplál s éppen azért, mert ezt belátom és érzem, azért keresek a változó s játszi szimbólumokon túl nekem való segítôt, valami objektív orientációt, mely a misztériumok homályában eligazítana. A természettel szemben a múzsákon, driadokon túl meg is találom azt a tudományban, -- bár az én tudományom körül zavartalanul folytatják táncukat a nimfák és múzsák, s képletek s törvények szôttesei mögül rám tekint a kékszemű Athéné, -- de a lélek világában, amelytôl üdvöm s boldogságom függ, nagyobb biztonságra van szükségem, mint fizikám s kémiám körül, s úgy érzem, hogy azt csak valami nagy történeti tény, valami félreismerhetlen s eltagadhatlan történés adhatná meg. Tényre, történésre, világraszóló faktumra lenne szükségem, nem pedig teóriákra, fogalmakra s dialektikai konstrukciókra. Az én metafizikai tapogatózásomban szükségem van valamiféle konkrét történésre, valami felém nyúló, erôs kézre, mely megfogjon és vezessen, és ez a Krisztus, a nagy tény s a nagy történés, -- az az ,,Istentôl igazolt férfiú'' (ApCsel 2,22), az a férfiú, ,,kit arra rendelt és igazolt Isten mindenekelôtt föltámasztván ôt halottaiból'' (uo. 17,31). S ez az ,,igazolt'' férfiú adta evangéliumát s kinyújtotta utánam a kezét s adja magát nekem mint kenyeret, mint éhséget oltó s édes életet tápláló elemet, s az ô szimbóluma az a fehér búzaliszt-ostya, mely végre a vele s a belôle s az érte való életáramot szimbolizálja, -- azt az életet, melyet ô ad s kiáraszt, s azt, melybe belesodorni s minket abban boldogítani akar. Nekünk át kell törnünk a szimbólumokat, -- hiszen azok csak jelzik a valóságot, -- át kell törnünk a jelzéseket s öntudatára kell jutnunk a realitásnak s kapcsolódnunk kell vele. Mit akar az Úr a kenyér s a bor színeivel, mit jelez velük, ha nem az életet a maga egész valóságában, a gyökeres feltörekvésében, a világba való szétterpeszkedô s kivirágozni akaró indulatában?! Mit jelezzen kenyér és bor mást, mint életet, életösztönt, életindulatot, életerôt, életörömöt s életdiadalt? Jelzi azt az ,,affectus universitatis''-t, melyrôl az Úr szerelmese, szent Gertrúd ír; a lét indulatát, a szeretetet! Mint ahogy a kiégett gyepnek tengôdô gyökere vizet keres, vizet vár, s ha megkapja azt, úgy issza, mint ahogy azt a lét s az élet indulata bírja; mint ahogy a napsugárban sütkérezô hektikus az élet jóérzését veszi s lecsukja szemét, hogy az irradiáció ingereit zavartalanul s az élet kéjével érezze; mint ahogy az üdülôfélben levô betegnek beszélnek kirándulásokról a csúcsos hegyre s arról, hogy mit visznek magukkal elemózsiát s hogy hol költik el, mely tisztáson, a szép kôrisfa alatt, s attól a mesétôl az öröm s a vágy csilláma gyúl ki szemében s a vér gyönge hullámocskája szökik arcába; mint ahogy a hegymászó, mikor az örvény szélén csúszik, az élet lázadó indulatával ragadja meg a bokrot s a fuldokló a deszkát: -- ez mind indulat, életösztön és életszenvedély és élni-akarás és életláng-kigyúlás, ez mind az az ,,affectus universitatis'' -- úgy gondolom, hogy a Krisztus eucharisztikus szimbólumából ezt mind ki kell éreznem. Az ô kezében az a tündöklô ostya, meg mindaz, amit az jelent, az élete, a szenvedélye, az irama, a mohósága, a minden bajon s akadályon áttörni-akarása -- ez mind csak szimbólum. ,,Alles Vergängliche ist nur ein Gleichnis'', ezt itt is alkalmazhatjuk. A kenyér s amit az táplál, a vér, az ösztön, az élet s annak minden kiágazása, az önfenntartás s annak minden vágya s terpeszkedése s megújulni-akarása, -- az csak szimbólum. Jelzi azt, hogy mi van ott, mi akar az lenni s mi akar ô nekünk lenni. Ezeknek a szimbólumoknak elgondolása fölkelti bennünk azután a vágyat, hogy amit jeleznek, azt meg is fogjuk s hogy segítségükkel megközelítsük azt a realitást, mely alattuk lappang, s azt megéljük s megtapasztaljuk. Mert csak a megélt s a megtapasztalt valóság hatalom s tartalom s édes kincs. A szimbólum is csak kép és fogalom s mint ilyen elindítás a valóság felé. A valóság itt a Krisztus, ô maga s a szeretete s a velünk megosztott s bennünk a világ áramában vágtató élete. Ô, az élet s életének folytatása és folyása bennünk folytatódik. Ôt mint jelenvalót kell bírnunk, ôt megfognunk s megragadnunk, vele kell eltelnünk s ôt élveznünk. Mert csak ez s ilyen akció az élet. Ô nem képeket s emlékeket akar s nem a fogalmak s a megértés végett van köztünk, hanem az ilyen, bennünk való, valóságos élet végett! Mikor életrôl, szeretetrôl, lelkesülésrôl, odaadásról s egymásba olvadásról csak beszélnek, ott megvannak ezeknek a valóságoknak a fogalmaik, a neveik, mondjuk, a szimbólumaik, de ôk maguk nincsenek. Éppenúgy míg én csak hiszek és térdet hajtok s a fénylô ostyát csak nézem, s áldozom is s recitálom imáimat, de a realitásig, az élô Krisztusig s annak fölszívásáig s ennek a nagy realitásnak a két karommal s forró ajkammal való lefoglalásáig nem jutok: addig többé- kevésbé a szimbólumnál tartok, a históriánál s az emlékezetnél; tudom, hogy ô ki volt s hol s hogyan járt; ismerem tanait, megvannak fogalmaim róla, ezek a képek s képletek, de ôt még nem bírom igazán. Úgy vagyok vele, mint az, kinek aranyat ígértek, s a csengô arany helyett papírszeletre írva az arany képletét adják neki; vagy az, akinek ígérték, hogy koncertbe vezetik s ahelyett zeneműkereskedésbe ültetik. Ah, a valóság nem fogalom, nem kép, nem képlet, nem szimbólum, hanem konkrét lét és konkrét akció. Az eucharisztia a krisztusi életközösségnek, az egységes életnek, az életnek róla reám-való s tôle belém-való ömlésének szimbóluma. Ezen szimbólum alatt a krisztusi élet folyama lüktet és vágtat, mint a lánchíd alatt az eleven Duna. Nekünk nem a hidat, a szimbólumot kell néznünk, hanem le kell ereszkednünk az élô, a lejtô áramhoz. Minden szimbólum valami forma, valami, amit megcsináltak, megkonstruáltak, valami, ami szilárd keret s állandó jel; ilyenek az eucharisztiában is a kenyér és bor színei, melyek elôttünk állnak s melyeket látunk; de a krisztusi élet, a belénk ömlô s minket ragadó élet -- az más; az nem álló, merev forma, hanem akció. Az olyan, mint a vér. A vér addig vér, míg folyik és lüktet és kering; de mihelyt megállt, nem vér többé. Aludt vér nem vér. Az aludt vér megkérgesül s merev formát ölt, s már nem vér többé. Így vagyunk minden élettel, a szellemivel is. Élet csak élô élet lehet; élô élet pedig érzés, akció, élettudat és életirányulás, vágyak, akarások, lélekreakciók mindenre, ami környékez! fogalmak, képek, keretek fölött él a megérzés. Ezt érti az apostol az élet alatt s erre hív föl, hogy érezzük azt meg s érezzük át s éljük meg, amit a Krisztus átérzett és átélt. S erre az átélésre s megérzésre akarunk iparkodni az eucharisztiával szemben is. Mi a fogalmakat szívesen vesszük róla, de nekünk e fogalmak csak szimbólumok s csak stimulánsok, mert azokon túl magát az életet s az érzést keressük, -- azt a meleg, bensôséges s áramló valóságot, mely a lelket kitölti s kiárad belôle. Enélkül fogalmaink lehetnek az eucharisztikus életrôl; de ezek a fogalmak száraz formák. A különbség köztük óriási, olyan mint a múmia s a virágzó leány közt. A veszedelem, hogy múmiákká válunk vallásos életünkben, mindig kíséri pszichénket; megelégszünk az eucharisztikus életrôl való fogalmakkal s elfelejtjük átélni s megtapasztalni a fogalmak által jelzett realitást. Ilyen az intellektualizmus neveletlensége, mikor a tudás mint önálló szuverén világ, nem akarja segíteni az életet. Megmarad magának, az élet folyama által sziklára kidobva s az elszáradás s kielégületlenség kínját szenvedve. Ül a sziklán s alatta elvágtat az élet, melynek az ô életének kellene lennie, elvágtatnak a mozgalmak, a vonzások s lendülések, a véráramok s hevülések élethullámai. Ezek az intellektuális merevségek azonban néha ellágyulnak, s a jeges, rideg formák néha olvadoznak, s ilyenkor úgy tetszik, mintha az élet s az akció képlete mozgássá, akcióvá, életté váltódnék ki. Hogy ez hogyan történik, erre csak azt mondhatom: a megérzés által. Ez a megérzés kifakad a fogalmak mellett és alatt s belecsap a fogalmi mechanizmusba, s ezek a logikai képletek kigyúlnak s a merev fonalak érzô idegekké válnak, s mi megint érzünk s égünk s élünk. Megtapasztalhatja ezt mindenki önmagán is, s helyes pszichológiai neveléssel mindig ez irányba terelheti törekvését. De fôleg akkor feltűnôek a fogalmi struktúrák mellett fakadó e megérzések, mikor egész történelmeknek s korszakok érdeklôdésének nyitnak új utat. Mikor új meglátások kezdik fölfedezni s komolyba venni azt, amit eddig is tudtunk, de valahogy elhanyagoltunk; mikor észre kezdjük venni a nagy erôknek raktáron-tartását, melyeket föl nem használtunk s mikor kínos észrevevéssé válik oktalan s ügyetlen magatartásunk, mely által annyi kincset, erôt s boldogságot elhanyagolunk, ami pedig mind rendelkezésünkre áll s szinte ingerkedik velünk, hogy mikor látjuk meg s nyúlunk mohón utána. Ez a meglátás s ez a megérzés és megdöbbenés már nem hideg fogalom, hanem meleg intuíció, már maga az élet. Ilyesmi történt a XIII. században. Addig a nyugati egyház is úgy hitt s úgy tett, mint a keleti s az eucharisztiában a lelkek kenyerét, a nagy áldozatot s az egy kenyéren táplálkozó testvérület Úrvacsoráját látta. Hitte, hogy a Krisztus ott valósággal jelen van mint a lelkek kenyere, melyet valósággal enni, s mint bor, melyet inni kell. Hitte, hogy e kenyérbôl mindenkinek enni kell, s hogy ez a kenyérevés oly természetes és oly szent, mint a miatyánk. Hitte, hogy ezt a kenyeret el is lehet tenni, ha marad belôle az asztalbontás után, s azt haza is lehet vinni s adott alkalommal abból otthon is enni. Íme, az egyház hite, s e hitben a legjózanabb realizmus: Krisztus valósággal mint áldozat s mint étel, mint kenyerünk s kenyeres pajtásunk! Az egyház ezt hitte, ezt tudta; különben pedig templomaiban, fali fülkékben, szakramentáriumaiban vagy az oltár baldachinjáról lefüggô edényekben tartogatta, s ez így volt ezerkétszáz éven át. Azután történt valami változás; mintha valamiféle szeretô megérzés s észrevevés ingerkedett volna az egyház hagyományos áhítatával, megérzése valami mulasztásfélének. Akik nagyon szerettek, s itt természetesen megint az Isten-szeretetnek médiumai, az Úr Jézus jegyesei az elsôk, azok látni kezdenek az áhítat holdvilágos és csillagos egén foltokat, az éjszaka gyönyörűséges égitestén, a teli holdon nagy kivágásokat, nagy hiányokat, s azokat úgy magyarázták, hogy a fényes hold fekete csorbája az Oltáriszentség különös tiszteletének s adorációjának hiányát jelenti, amit ki kell pótolni. Megérezték, hogy a ,,Sacramentum mirabile'' nem való a sekrestyékbe s a szakramentárius falfülkékbe, hanem annak helye az oltár, s ott is az oltár díszhelye. Valahogy öntudatára ébredtek a hódolat s imádás meg nem szakítandó kötelességteljesítésének; valahogy nagy vízióvá nôtt meg az alázatos hit, s himnusszá csendült meg az eddig néma öröm, hogy ,,Istenem, hisz itt az Úr''. Az isteni valóságos jelenlétnek új megérzése vett erôt az anyaszentegyházon, a vele való kapcsolódás diadalmas érzete mint új, felcsapó életáram, mint öröm, boldogság és diadal hullámzott s omlott végig az egyházon. Lelke elé dobbant a nagy realitás, a jelenvaló, köztünk sátorozó, velünk élô s érzô Krisztus; s mintha hegyláncok nôttek volna ki a földbôl, úgy nézték a megérzô lelkek azt a titkot, melyrôl tudtak, de melyet addig így meg nem láttak. Most látták! Látták azt az egész nagy valóságot, melyet az égben fátyol nélkül, itt pedig a szakramentum fátyolai alatt kell nézni és látni. Nem a fátyol teszi; ez akár van, akár nincs, nem változtat a valóságon. A kenyér színe csak takaró. A takaró mutatja ugyan a nagy király intencióját, azt, hogy álruhában s inkognitóban akar köztünk lenni, de nem gátolhatja az ôt a takaró alatt is felismerô hívek térdrehullását, örvendezô diadalát s föltétlen s hűséges ragaszkodásuk kitöréseit. Nekünk észre kellett vennünk a nagy, szent, fölséges jelenlétnek járó liturgiát s a folytonos köztünk-létnek járó örök imádást. Meg kellett ijednünk a Krisztus-feledéstôl, attól a magánytól, melyben az Urat egymagára hagyjuk s vele nem törôdünk, mert úgy teszünk, mintha egyáltalában nem volna itt. Megéreztük, hogy a bár titkosan, de valósággal köztünk jelenlevô Krisztusnak isteni udvartartás jár, jár a szeretetnek s a viszonzásnak szolgálata. S azért megcsendült elôször flamand földön az ujjongó s imádó szent öröm; kitört a szívekbôl, s ünnepelni akart, ünnepelni az eucharisztia imádásában egy folytonos, nagy s boldogító ünnepet. Ô van itt, ô van itt, ez volt a hitvallás, a vallomás, az ének s a refrén! Ô van itt, akkor hát trónra kell emelni, az oltárra, a román s gót művészet centrumába állítani, arany, ezüst, gyöngyös, drágaköves, gyertyafényes, virágos sugárzatba. Ô van itt ... beszélték s énekelték s attól félrebeszéltek a szeretet szent ittasságában s officiumokat s himnuszokat s miseformulárékat írtak s ünnepeket kértek s kaptak s körmeneteket rendeztek s megérték azt, hogy az eucharisztia szent s addig külsô s folytonos adorációban nem részesülô titka az Isten-tisztelet gyújtópontjába került, s ahogy a szentmiseáldozat volt mindig a tulajdonképpeni istentiszteleti akció, úgy állt ezentúl az áhítat elsô vonalában a szentmisébôl eredô Sacramentum. Ott a Krisztus egy szent s misztikus akcióban föláldozza magát, itt egy titokzatos jelenlétben az akció után is köztünk marad. Így állt elô az egyház praxisában s áhítatában az a nagy változás, hogy az a kenyeres Sacramentum s az a szakramentális kenyér, melyet hajdan vászonba takarva haza vihettek s otthonaikban szekrényeik s asztalaik fiókjaiban eltehettek, most oltárokra, fénybe s pompába emelkedett, s a minden akadályt legyôzô s a szerelmesnek mindent meghódoltató szeretetnek s diadalnak lett titkává. S ez a kettô: hogy elôbb vászonba csavarva éléskamrában rejtôzött, most pedig fénybe s pompába öltözve térden álló hódolatunk tárgya -- az nincs ellentmondásban; hiszen most is oly természetes s édes, mint a kenyér s mint lelkünknek legintimebb kapcsolata; másrészt pedig a nagy csoda, az észt s természetet meghaladó valóság, s szimbóluma annak a kapcsolatnak, mellyel az egyház mint misztikus testület Krisztussal, a fejjel s viszont a fej a testtel kapcsolódik. Így indult el az egyházban a XIII. században az Oltáriszentségnek az az alázatos és mégis tüntetô imádása. Így jutott a kenyeres Sacramentum az éléskamrák vászonos szerénységébôl a templomok központjába, az oltári szekrények ünnepi sátraiba. Így emelték föl Isten-tiszteletekben, osztenzóriumok koszorújában trónra; így vitték diadalmas felvonulásokban utcákon, tereken végig a szakramentális Krisztusnak járó hódolattal. Mily különbség a két menetelés közt: a közt, melyben az ifjú Tharsicius viszi keblére rejtve a pogány Via Sacrán a keresztény Sacramentumot, s a közt, mely Chicagóban ülte 1926 júniusában a legszédítôbb s legpompásabb ünnepet, milyet ülni világon lehet, mikor hatvanezer gyermek hozsannája üdvözölte az eucharisztikus Krisztust, s millióknak az napi áldozásában a világ köré fonódott a szeretetnek s hódolatnak júniusi rózsákból s rezedaszálakból kötött koszorúja. Az Oltáriszentségnek e liturgiája új epifania lett, amennyiben az egyháznak, de meg az Istent feledô világnak is öntudatába lépett a Krisztus, mint ,,Deus appropinquans'', a hihetetlenül közel hozzánk álló s köztünk élô, fölséges és édes valaki. ======================================================================== 23. A caenaculum áldozata Áldozat és áldozás 23. Az utolsó vacsorán, a nagy búcsúlakomán az Úr Jézus a búcsúzónak, a mélyen megilletôdöttnek meleg sugárzatával égette bele a tanítványok lelkébe az evangélium szellemét, a testvéri szeretetet, az alázatot, az összetartást, a hűséget; nagy élményükké tette szavait Istennel és vele való kapcsolatukról, a lelkek egyességérôl, arról a földön is kivirágozandó rózsakoszorúról, mely a szép s egymásba fonódó lelkek színpompás perifériáit a központ vonzásába, az ô szent szívébe állítja bele. Ilyen rózsa-, aranyrózsa-koszorúnak képében szemléli Dante a Paradisóban a lelkek egységét s a szentek közösségét, s hasonló rózsakoszorúba akarta az Úr Jézus kötni híveit s önmagát állítja közéjük, önmaga áll a sugárzó s a lelkeket vonzó központba, de nem mint térben s idôben köztünk élô egyéniség, hanem mint tér s idô fölött álló s misztikusan jelen való valaki. Hogy mint akarta ezt, azt megmutatta, mikor fogta a kenyeret s a kelyhet s a kenyér fölött elmondta, hogy ,,ez az én testem'', s a kehely fölött azt, hogy ,,ez az én vérem'', ,,ezt cselekedjetek az én emlékezetemre''. Ez azt jelenti, hogy a pap kezei közt mindannyiszor újra közénk lép az Úr, a kenyér s bor színe alatt megdobban szíve, az a ,,punctum saliens'', melynek lüktetését megérzi mindenki, ki e kenyérbôl eszik s e kehelybôl iszik; az a ,,punctum saliens'', melynek lendülete felszökik az égig s a nagy misztikus krisztusi testnek, a hívek s testvérek testületének vérét megkeringetteti s fölforralja. Krisztus mikor így a kenyér és bor megáldása által a kenyér s bor színeit titokzatos jelenlétének fátylául rendelte, mely fátyol mögött ô megjelenik, valahányszor mi is úgy teszünk, mint ahogy ô rendelte az ô emlékezetére, voltaképp az ô megtestesülésének s köztünk való jelenvalóságának új módját állította a világba. ,,Az eucharisztia -- mondja Szent Ágoston -- az inkarnáció misztériumának kiterjesztése, amennyiben az eucharisztia révén Krisztus megjelenik a pap kezei közt, mint ahogy megjelent elôször a boldogságos Szűz méhében ... oltárainkon megújítja inkarnációját.'' De e rendelésben bennfoglaltatik még valami más is, ami elválaszthatatlan tôle, sôt ami elsônek jelentkezik, ami abban az akcióban elsô helyen jut kifejezésre; a krisztusi közénk-lépés az áldozat alakjában megy végbe. A szavak azt mondják: ez az én testem, mely tiértetek adatik, vagyis ez az én megtört testem; ez az én vérem, mely tiértetek ontatik. Az én megjelenésem köztetek a szavak erejében a kenyér színe alatt mint megtört test s a bor színe alatt mint kiontott vér karakterizálódik. Én az áldozat formájában jelenek meg oltáraitokon; s így igaz s valóságos az én jelenlétem, de épp oly igaz s valóságos a megjelenésnek s a titokzatos akciónak, mely engem közétek állít, áldozatos jellege. Én mint áldozat jövök el; a ószövetségi bárány s áldozati vére helyett itt az újszövetség föláldozott báránya, a régi áldozat helyébe az új áldozat. Rendkívüli világosságot önt erre az egyetlen helyes fölfogásra az a körülmény, hogy a húsvéti vacsora tulajdonképpen a zsidók áldozati ténykedése volt; a húsvéti bárány elköltése zsidó rituális áldozati funkció. Ennek az áldozati rítusnak az atmoszférájába állította az Úr a maga vacsoráját. Adja magát mint húsvéti bárányt étkül s italul; de a rítus itt is áldozati a halál karakterében, a test s a különálló, vagyis kiontott vér képében adja magát s akarja, hogy együk s igyuk s ezáltal a zsidó szokás szerint az áldozatban résztvegyünk. Valamint a zsidók a húsvéti bárány vacsoráján nemcsak ittak és ettek, hanem rituális, istentiszteleti cselekvést, a húsvéti áldozati bárány áldozatában való résztvevésüket hozták kifejezésre: úgy áll az eucharisztia az áldozat, az istentiszleleti evés és ivás jellegében; Krisztus közénk lép, mint új húsvéti bárány, áldozati halála jelképezve van a testnek a vértôl való külön megjelenésében, s mikor mi esszük testét s isszuk vérét, valóságos áldozati akcióban veszünk részt. Az eucharisztia tehát a világba lép mint áldozat; elsô, ôt megszemléltetô jellege az áldozati jelleg: a megtört test s a kiontott vér párázatán át jön az Úr. Örülünk azon, álmélkodunk s alázatos tripudiummal vesszük, hogy a kenyér s bor színe alatt ô van jelen, ô maga, a régi s most dicsô s megtestesített Krisztus; örülünk, hogy itt van mint szent titok, mint szakramentum; de az út, melyen jött s a jelleg, mellyel felöltve jött, az áldozat útja s jellege, mert mint test, mely adatik értünk, s mint vér, mely kiontatik értünk, lép szemünk elé. A szentmiseáldozat a mi áldozati bárányunknak, Jézus Krisztus testének s vérének a kenyér és bor színei alatt való felajánlása Istennek. Ezt tanítja a trienti zsinat (sess. 22. c. 2.). Istenem, -- kiált föl Bossuet -- az oltáron van a Krisztus teste, az az ô valóságos teste s az ô vére, az az ô valóságos vére; az ô teste, mely érettünk adatott, az ô vére, mely érettünk ontatott. Mily megrendítô csoda! Nekünk ugyancsak nagy csoda; de neki, az Isten Fiának nem valami rendkívüli, mint aki mindent szava erejében szokott tenni. Ha azt mondja: meggyógyultál, akkor az a valaki meggyógyult; ha azt mondja: támadj föl, akkor az a valaki él, s az élet, mely elment, megint visszatér. Éppenúgy ha mondja: ez az én testem, akkor az nem kenyér többé, hanem az, aminek mondja: az ô teste. S ha azt mondja: ez az én vérem, akkor az nem bor többé, hanem az, aminek mondja, az ô vére. Külön tehát a teste s külön a vére, s a szó, a mondás volt az a kard, az az éles kés, mely ezt a titokzatos szétválást eszközölte. Ha szavait veszem, akkor azok értelme szerint itt a kenyér színe alatt csak a teste s a bor színe alatt csak a vére volna jelen; hogy azonban tényleg nem így van, hanem úgy, hogy ahol az egyik, ott a másik is jelenvaló, az onnan van, mert a föltámadt dicsôséges Krisztusban ez a kettô elválaszthatlanul van együtt. A szavak erejében tehát az a halhatatlan föltámadt Krisztus mint halott jelképeztetik, mert a szavak Krisztus testét különállóan helyezik az oltárra Krisztus vérétôl s külön színek alatt is. Így az oltáron a halál képében jelenik meg az a Jézus, ki a kereszten áldozatunk lett vérének kiontásával, oltárainkon pedig áldozatunkká lesz új módon a vérnek misztikus kiontása s a vérnek a ,,testtôl való misztikus elválasztása által''. (La cčne, premičre partié, 57-me jour.) ======================================================================== 24. Krisztus eucharisztiás áldozati lelkülete Áldozat és áldozás Az Úr Jézus mint áldozat van jelen az oltáron, sôt éppen az áldozati, a föláldozási akció helyezi ôt közénk, ti. a két szín alatt való konszekráció. Külön konszekrálódik a test s külön a vér, ez az áldozati Krisztus képe s az áldozat akciójának a kifejezése. Sokat tanakodnak a teológusok arról, hogy miben kell az eucharisztikus áldozatnál az áldozat valóságát keresnünk; ezekbe a fejtegetésekbe nem megyek bele; hanem csak azt akarom kiemelni s magam elé mint fénylô igazságot tűzni, hogy az eucharisztia az utolsó vacsorán az isteni Megváltó által mint áldozat, a húsvéti bárány áldozati asztalán, az ószövetség áldozati atmoszférájában mint újszövetségi áldozat lett nekünk bemutatva. Ezt nemcsak értjük, de ízleljük s élvezzük, mikor olvassuk: ,,Mikor pedig vacsoráltanak, vévé Jézus a kenyeret, megáldá és megszegé és adá tanítványainak és monda: vegyétek és egyétek: ez az én testem. És vévén a kelyhet, hálát adá és nekik adá mondván: Igyatok ebbôl mindnyájan, mert ez az én vérem, az újszövetségé, mely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.'' (Mt 26,26) Vagy Lukácsnál: ,,Ez a kehely az újszövetség az én véremben, mely érettetek ontatik''. (22,20) Itt a test s külön a vér, mely ontatik, mellyel mint hajdan az ószövetség szintén vérben köttetett, az újszövetség is köttetik s megszenteltetik. Az utolsó-vacsora termében az áldozati vér párázata terjed szét, s e párázatot szívta magába a kereszténység, mely azóta az eucharisztiát mint a maga áldozati Isten- tiszteletét gyakorolta. Már most ne felejtsük el, hogy az a Krisztus, aki az oltáron jelen van mint áldozat, hogy az érez is mint áldozat, sôt hogy itt a tulajdonképpeni áldozati akció, melyet a külön két színben való konszekráció csak jelez, éppen Krisztus láthatatlan magatartásából folyik. Ezt a magatartást három vonással jellemezném, elôször egy negatív, azután két pozitív jelleg kidomborításával. A negatív jelleg az, hogy ne gondoljuk, mintha a kenyér s bor színe alatt jelenlevô Krisztus szenvedne; mintha teste külön volna szent vérétôl; mintha az áldozat a Krisztus dicsôségének pillanatnyi kioltását s dicsôségébôl való kivetközôdését jelentené. Ez úgy-e mind lehetetlen. A megdicsôült Krisztus többé nem szenvedhet, többé meg nem halhat. Átszellemülten él, mint ahogy föltámadása után bemutatkozott nekünk, így él az égben, a dicsôség, hatalom s öröm, az élet s a boldogság fényes világában. S ez a dicsôséges Krisztus lesz jelen a konszekráció által a szent ostya s a bor színe alatt. Az a Krisztus, ki ma, most él, az jön ide, úgy, ahogy van. Tehát nem szenved az ô lényében, az ô valóságában, de mikor a kenyér s bor színe alatt megjelenik, mikor az élelem s az ital színeibe burkolózik, mikor a kiontott vérnek képét dobbantja lelkünk elé, akkor -- s ez a második jellege az eucharisztikus áldozatnak -- jelzi az Istennel szemben való mélységes megalázódását s azt az egész pszichológiai, érzelmi s kedélyi lelki világát, mely ôt ez áldozati, Istent imádó s engesztelô eljárásában eltölti. Ô átéli a keresztáldozat temperamentumát, mely akkor fájdalom-telített volt, most azonban mint a dicsôséges Krisztusnak itt és most fölidézett emlékezése mindarról, amit ott tett, szenvedett, amivel gyôzött, mindarról az érdemrôl, melyet szerzett s arról a glóriáról, melybe az Istent beleállította. Átéli ezt mind, s ezt a lelkületét bemutatja itt és most az Úrnak. Szemeink elôtt ugyancsak megalázódottan s újra ,,kiüresítve'' magát jelenik meg. Dicsôségébôl kivetkôzik, a szentségi színek porába rejtôzik, s ahogyan a régi oltárokon elégô áldozatok hamuvá lettek s eltűntek: úgy a dicsôséges Krisztus mélységes alázatnak igénytelenségében valahogyan leáldozik, néhány morzsányi kenyér s néhány cseppnyi bor jelzi, hogy itt van s hogy így megalázódva imádkozik s kér s engesztel. Jól mondja P. Terničre: ,,Cet anéantissement ne vaut-il pas une mort? La victime égorgée dans les sacrifices anciens disparaissait-elle plus entičrement dans les cendres du bucher que le Christ sous la poussičre des accidents?'' A három jelleget összefoglalva mondanók: Krisztus az eucharisztikus áldozatban nem szenved, mert mint dicsôséges s dicsôült Úr van itt jelen, s ugyanaz, ki az Atya jobbján ül; de, --- s ez a másik: mély alázatban jelenik meg a kenyér s bor színe alatt dicsôségébôl kivetkôzve s bemutatja -- s ez a harmadik jelleg -- azt az imádást, hódolatot s engesztelést, mely a keresztfán szívét betöltötte, s melyet most is érez, s újra meg újra bemutat. A dicsôség királya a föld poráig alázva, a színek alá rejtôzve, az élettelenség mezébe öltözve kigyújtva magában minden misében a nagy áldozati akció tüzet. Igaz, több életet mutat a földön mászó kis bogár, s jobban tüntet lét és élet mellett s hirdeti, hogy van és él, a leggyengédebb, reszketô fű-szik, mint az élettelen akcidensek leplével letakart Krisztus; de ebben a kiüresedésben az isteni erôs élet óceánjának hullámai járnak s világot kiemelô s megváltó erôk feszülnek. Így jön le közénk s így jár köztünk a mi Urunk Jézus Krisztus, így gyújtja ki oltárainkon végig a földtekén az ô áldozatos szívének tüzet. Ha kicsit lehunyom szememet, s úgy félig nyitott szemmel nézem képzeletemben a világot, ki-kigyulladó tüzeket látok, miseáldozatokat; amerre a nap megy, a hajnalpirkadásokkal pirkadnak az imádás s engesztelés hajnalfényei is, de azokat a lelki világ napja, az Úr Jézus gyújtogatja; körülöttük térdel az anyaszentegyház s issza a tüzet s a világosságot. Ez az Úr Jézus misztikus bolyongása a földön. Ez az ô nagy küldetése mint megdicsôültnek, hogy imádjon s áldjon s engeszteljen s az inkarnációt s az ô földi életének Istent imádó s engesztelô aktusait folytassa az eucharisztia misztériumában, még pedig elsôsorban mint áldozatban. Ki alkothatna magának az eucharisztikus Krisztus ez áldozati eljárásáról méltó képet? Ki bírná kifejezésre hozni, hogy a szentmisékben az imádó s engesztelô krisztusi akciónak mily hullámai hömpölyögnek, s mily áramai az engesztelésnek s tisztulásnak folyjak körül a világot? Iparkodom magam elé képzelni azt az Isten-imádást s engesztelést, mely a szentmiseáldozatban Jézus megdicsôült szívébôl fakad s indul s dagad föl az Isten trónjáig. ======================================================================== 25. Az eucharisztiás Krisztus Isten-imádása Áldozat és áldozás Mindenekelôtt ne tévesszük soha szem elôl, hogy az Úr Jézus az Oltáriszentségben él s következôleg, hogy lelkét s szívét egy megfelelô szellemi élet telíti; nevezetesen pedig azt kell szem elôtt tartanunk, hogy mikor mint áldozat jelenik meg a szentmisében az Úr, akkor amint megtört test, mint kiömlô vér, tehát az áldozat érzelmeivel, a megtört test lázának s a kiömlô vér hevének megfelelô érzelmek töltik el lelkét. Ô mint áldozat imádni, hódolni, engesztelni s közbenjárni jön. Ô ebben a nagy küldetésben jár, amilyen nincs több; ô azokat a nagy igényeket, melyeket az Istenség a teremtéssel szemben támaszt, kielégíteni jön; ô az Istennek járó s az egész teremtéstôl lerovandó imádás lerovására jön. Istenem, mily föladat, mily hivatás; de egyszersmind mily nehéz, mondhatom, izgató föladat, mely lelkét feszíti s összes erôit akcióba viszi. A kenyér és bor színe alatt Krisztus lelke a legnagyobb akcióban van, melyet emberi lélekrôl csak elképzelni is lehet. Ami embereket, hadvezéreket, államférfiakat, szenvedôket és vértanúkat valamikor izgathatott, s a nagy elhatározások s népek sorsát döntô akarások nehéz pillanataiban szívükön keresztül villant, mindennél nagyobb s fontosabb lelki s kedélyi koncentrációt kell Jézus lelkérôl föltételeznem, mikor az egész világ helyett Istent imád, a világ terhét viszi s poklok s boldogságok örök súlyát viszi s minden kín és gyötrelem ügyét és öröm és vigasz igényét Isten elé tárja. Gondoljuk el azt az imádást, melyet Jézus az utolsó vacsora asztalánál s azóta minden szentmiseáldozatban . Ô imádkozik mindenért s mindenkiért s áll az egész világ helyett. Elgondolom magamnak a világokat, amint az Istenségbôl áradnak. Isten teremti azokat, s bennük -- mert nem lehet másképp -- lényének képét s tükrözését adja, remekbe készült hasonlóságokat, a legbeszédesebb allegóriákat, önmagát adja ,,in umbris et imaginibus'' kifogyni nem tudó áradozásban. Azután adja magát Fiában, hogy amint a világ tükrözteti Istent a fizikai létben, úgy tükröztesse Istent a legszebb emberi lelkiség s a legmélyebb s legtisztább emberi élet, mely az evangéliumban a megváltó szeretetben kinyilatkoztatja magát. Azután kiönti magát a Szentlélekben, a kegyelmi világ fény- és tűzjátékaiban, a Szentlélek járásaiban és műveiben: hitben, tisztaságban, átszellemülésben, erôsségben, áldozatban, hűségben, a fenékig tiszta öntudat kikristályosodásában, a tüzes, martiriumos szeretetnek pihegésében, s az egész életnek fegyelmezett, bátor s okos szolgálatában. Szóval az Istenség kiáradt a teremtésben, -- megtestesült Krisztusban, s kifejezte magát a megistenült pszichében, s bár ez a kinyilatkoztatás neki dicséretet s dicsôséget jelent a maga objektív valóságában, de éppen úgy szükséges, hogy ahol ez a nagy objektív valóság mint öntudat jelentkezik, ott ezt a dicséretet s dicsôséget az Alkotónak s kiáradónak öntudatos aktusokban kifejezésre hozza. Nekünk kifejezésre kell hoznunk az imádásban, hódolatban, odaadásban azt, hogy tôle vagyunk, mindent neki köszönünk -- hogy tömjénszemek vagyunk, melyek az öntudat parazsán égnek el a legfôbb hódolatnak az önmegsemmisülésben való kifejezésére. Ezt a liturgiát Krisztus volt végzendô. Ezzel az Isten-imádó küldetéssel jött; ezt a mandátumot kapta s azt betöltötte végig az életen, de fôleg abban az egyetlen s ünnepélyes odaadásban a keresztfán. Utána pedig folyik ez a krisztusi liturgia a történelemben, abban az értelemben, melyben az utolsó vacsorán rendelkezett, ahol vérontás nélküli áldozatot rendelt, s akarta, hogy ezt cselekedjük az ô emlékezetére. De hát meglep-e minket, hogy az Úr, mielôtt a földrôl távozott, a maga sajátos s páratlan imádásának s engesztelésének Isten- tiszteletét köztünk, az ô szent s édes gyülekezetében megörökíteni akarta? Kell-e Istent imádni? Kell-e a létben elömlô Isten-imádási szükségletnek s igénynek valami központban kigyulladnia? Kell-e az imádás s engesztelés e tüzének a világot körülnyaldosnia s minden érzést s áhítatot magába fölszívnia, hogy egy nagy, égretörô lángba olvadjon Jézus szívén? Az isteni liturgia kész, Krisztus adott neki formát véresen s egyetlen egy esetre beállítva a keresztfán, s azután a misztikus halál s föláldozás alakjában a szentmisében. Aki a szentmiseáldozatot, akár pap legyen, akár nem, be akarja mutatni, annak azt az imádkozó Krisztust egy égô, vágyódó, magát megalázó világ központjában kell látnia, aki magára veszi ezt a tisztet s az imádás áramában magával sodor s fölemel lelkeket, egyházat, s az egész emberiséget. Az Istenséggel szemben az imádkozó s engesztelô Krisztus áll, fényesen s tüzesen, s mögötte, azt mondanám, a nagy közbenjáró- s elôimádkozónak árnyékában mosódik el a világ ... Mi sokszor elfogódottjai szeretnénk lenni az Isten-közelségnek; szeretnôk, ha megrendítene minket a megérzése a fölségnek, mely oly közel van hozzánk. Élvezzük is sokszor, Istenbe merülésünk szentelt pillanataiban, mint olvad el s vész el a végtelen kékségben, akárcsak elolvadó álom volna, az egész világ. Élvezzük az Isten nagyságát a csillagok szféráiban, a föld néma, mély rétegeiben, a tenger csendes és sötét mélységeiben, az eltemetett kultúrák s évezredek tömegsírjai fölött, az árnyékká vékonyodott nemzedékek folytonos eltűnésében. Ez is liturgia; de gyönge szuszogás, míg a Végtelennek megfelelô imádás és engesztelés és hódolat csak az emberiségbe öltözködött Istenség hódolata lehet. Az isteni személlyel egyesült ember, az imád, az hódol s engesztel igazán megfelelôen. A végtelen Istennel szemben áll Krisztus s adja önmagát mint adományt (donum), mint ajándékot (munus), mint szent, tiszta áldozatot (sanctum sacrificium) s ismét mint tiszta, szent s hibátlan áldozatot (hostia pura, sancta, immaculata). Mikor e küldetésben jelenik meg oltárunkon, akkor itt tűz gyullad ki, az ô szíve érzelmeiben, az isteni tisztelet, isteni hála s isteni engesztelés indulatai által. Az Úr Jézus jön le ide, ki által ez az egész, láthatatlan lelkiség, ez a mi lelki világunk mint az Isten követelményeit s mértékeit s igényeit kitöltô szellemiség teremtetik (per quem haec omnia bona creas), ki által ember, természet s élet megszenteltetik (sanctificas), ki által bennünk erô, épség, lendület s örvendezô élet énekel (vivificas), s ki által végül a Szentháromság dicsôítése s dicsérete isteni, krisztusi stílusban itt végbemegy, s azt Krisztus adja, s a Szentháromság fogadja (benedicis et praestas nobis). Az Isten akarja e hódolatot, mert jár neki, ô lévén a teremtésnek kisugározója, de éppen úgy a nagy világok áramának önmagába visszaterelôje. Az Isten teremti a világot s az kiindul belôle; de mihelyt az öntudat kigyullad a teremtésben, ti. az ember lelkében, akkor jelentkeznek a vonzás energiái, s a teremtett világban a Teremtôbe való visszavágyás s visszakívánkozás s visszaindulás s visszaáramlás kerekedik felül (motus creaturae in Deum). Isten úgy teremtett, hogy belôle kiáradjunk s azután beléje visszaforduljunk. Nazianzi Szent Gergelynek nagy szavát, mely szerint {kép}, Isten szomjazza azt, hogy szomjazzuk ôt, át lehetne vinni minden hozzá való viszonyunkra, s következôleg el lehetne mondani, hogy Isten szomjazza, hogy imádjuk, hogy szeretetét s irgalmát magunknak megszerezzük, hogy benne gyönyörködjünk s ôt élvezzük. Ugyanígy mondhatjuk, hogy szomjazza imádásunkat, feléje való iramodásunkat, hozzá való vágyódásunkat; nemkülönben, hogy szomjazza, hogy neki hozzá méltó áldozatot hozzunk, s neki ôt kielégítô dicsôítést szerezzünk. Ezt az Úr Jézus teszi mint áldozat a szentmisében. Mondhatjuk hát azt is: Isten szomjazza a Krisztus áldozatát, azt a páratlanul ,,szent áldozatot, a szeplôtelen hostiát'' (sanctum sacrificium, immaculatam hostiam). Mélyedjünk el e nagy és szent gondolatokba Krisztus Jézus imádó s engesztelô lelki akciójáról, melyet a szentmisében végez, s melyet az Oltáriszentség titkának csendjében folytat, s akkor nem fog meglepni William Fabernek, a jeles oratorianusnak szava, aki az oltáriszentségrôl szerzett gyönyörű művében írja: ,,A szentségi Jézus életének egy félórácskája nagyobb dicsôítést s dicsôséget hoz Istennek, mint az angyalok és szentek dicsérete s Isten-imádása az egész örökkévalóságon át; mert az Oltáriszentség, az maga az Úr Jézus, az élô Istenember. Ha az angyalok kilenc kara egyesülve akarná a legmélyebb hódolatot Istennek bemutatni, -- ha az Isten kegyelmének erejében megtisztult s megszentelt lelkek számítatlan örökkévalóságokon át bemutatnák intelligenciájuk s szeretetük hevében a tôlük telô legszebb s legteljesebb hódolatot, mindez nem jönne számba azzal a nagyszerű liturgiával szemben, melyet a szent ostya konszekrálásának pillanatában Jézus Istennek bemutat, mielôtt még a misézô pap ugyanazt a szent ostyát akárcsak föl is emelte.'' Az imádás, a hódolat, a hálaadás, az engesztelés, a közbenjárás e krisztusi akcióját takarja az igénytelen színek leple, -- a misztikus csend a legnagyobb intelligenciának s érzelmi emelkedettségnek mélységes világát. ======================================================================== 26. Az Isten-imádás nonplusultrája Áldozat és áldozás Az Oltáriszentség egyszersmind folytatása annak az egyetlen s páratlan Isten-tiszteletnek, Isten-dicsôítésnek s Isten-engesztelésnek, melynek véghezviteléért Krisztus a világba jött s melyet a Golgota szikláin keresztre feszítve a világok szféráiba kiáltott. Jézus Krisztus azért jött, hogy az Isten-imádásnak s Isten-dicsôítésnek nonplusultráját állítsa bele a világba. A kereszten tört ki szentséges szívébôl a szeretetnek ,,excessusa'', az az erôkifejtés, melynél nagyobb nem lehet; ott gyűlt ki s világított bele a századok s a térvégtelenségek éjszakáiba a szeretet fakulája; onnan rezgett a világba az az akarás s az a hév, mely a legnagyobb erôfeszítéssel akarja kifejezésre hozni, hogy Isten az Úr, a Minden, s neki jár tisztelet s dicsôség, még pedig úgy, hogy ennek elismerésére a világ s a világok, az energiák és tehetségek, a szellemek s az értékek úgy lobbanhatnának el ezen a sziklán, mint egy csipetnyi puskapor, melyet egy gyermek gyufaszállal gyújt meg ... s hegyibe mindennek még az Istenfia is. Minden az Istené ... a teljes megsemmisülésig. Csak ô van igazán, s ez a teljes megsemmisülés az egyetlen, s örök valósággal szemben: ez az a neki járó imádás. Soli Deo honor et gloria! A tiszteletnek és imádásnak és hódolatnak ez a liturgiája tölti ki a szentmiseáldozatot s az Úr Jézus minden szentmisében ezt a hevet, ezt a nagy akarást s erôkifejtést ontja ki lelkébôl. De az Úr a miseáldozat után is él és érez az eucharisztiában s akkor is Istent imád s dicsér. Pszichológiája akkor is az indulatok és érzések járása. Tenger a lelke; mélységek s magasságok egymásnak felelnek, s karénekeik az imádás s a szent öröm váltakozása. Az eucharisztia színei takarnak itt csodavilágot, minden virágnál, színpompánál, napkelet s napnyugat fényeinél szebbet. Hol van a barokk művészet színes fényárama, mely méltán szimbolizálhatná Krisztus áradozó lelkének diadalmas lelkületét, -- azét az óriásét, aki azt úgy gyôzi?! Ô az Isten-dicséret Grálvárába a lét örök útjairól ideküldött Grál-lovag, ki a szent Grált magát hozza s azt a lándzsát, mely sebet csak rajta ejt, hogy aztán minden sebet gyógyítson! Ô az örök szeretetnek trubadúrja, ki egymaga tudja énekelni az Énekek énekét. Hát hogy a földön az imádás, a dicséret s dicsôítés soha el ne múljék, azért van szentmise s Oltáriszentség s titkos jelenlét. Azért vannak oltárok s minden oltárban az oltárkô, a nagy isteni aktusok lüktetô sziklája, a zengô szikla. Ezért ismétlôdik s folyik folyton a szentmiseáldozat, a nagy Krisztus-psziché tengerének egymást fölváltó s egymásba omló hulláma. A napnak is vannak protuberanciái, azt mondanám, excesszusai, mértéktelen, szertelen kitörései, s ezekkel a fakulákkal rendez kivilágítást a rémesen sötét világűrben. A földnek is vannak protuberanciái, azok a hegyek, s azok közt a legrémesebbek talán a déli sarkvidék vulkánjai, melyek hónapos éjszakákba világítanak bele. De vannak a lelki világnak is protuberanciái, lobogó fakulái, s ezek az eucharisztikus Úr Jézus szívének lángjai. Lángtengerek suhogásai, tűzoszlopoknak rémes sötétségbe belemeredései. Ah, Uram, mily titkoknak s mily látomásoknak színhelyei a te oltáraid; elborítanak minket majd az érzés sejtelmeivel, majd gyorsan tűnô s villámló fényekkel. Mintha tengerek fenekén térdelnénk, -- óriási titkoknak, 8000 méter magas tengeroszlopoknak nyomása alatt mint alázatos kariatidok; ott térdelünk s szinte csodáljuk, hogy élünk! Emberek nagy hitben, kiknek öntudata azonban csak ,,sub coruscamine transeuntis scintillae'': egy-egy ellobbanó szikrának fényében látják meg, azaz, hogy inkább sejtik meg a nagy valóságot. Itt értjük meg talán ismét jobban az Úr Jézus öntudatát az utolsóvacsorán, melyet az evangélista így jelez: ,,tudván Jézus, hogy mindent kezébe adott neki az Atya és hogy az Istentôl jött ki és az Istenhez megyen'' (Jn 13,3). Tudván, hogy mindent kezébe adott neki az Atya, mindent, a hatalmat s az elvégzendô nagy munkát, s azt, amiért küldte, azt a nagy föladatot, hogy az Istent fölemelje a lázadó, bamba világ trónjára ... s azt a nehéz nagy dolgot, hogy megdicsôítse, amint illik s megütné a mértéket... s azt, hogy lángtavakkal s a lélek égbetörô fakuláival világítson elôtte s utat szakítson mocsáron és sötétségen s Isten-feledésen át az imádásnak s a lelkek virágos s örök szép hódolatának ... Tudván azt, hogy mindent kezébe adott s érezvén azt, hogy az Atyától jött ki egymaga az Isten-meglátás fényeivel s az Istenhez való vezetés küldetésével, s ahogy egymaga jött, úgy egymagában nem mehet vissza hozzá, hanem magával kell vinnie a világot, s hogy neki meg kell csinálnia a kapcsolatot a Végtelennel s a boldog élettel: ez óriási tudattól minden Oltáriszentség kavargó s duzzadó lélekmélység s forgó örvény, melynek gyűrűjébe belekerül minden imádás és hódolat s melynek irama magával sodor minden lelket, s az Isten- szomjúhozás örvényébe ránt le magával. Mindezt tudva s ez óriási öntudattal szívében fölkel az asztaltól, leveti felsôruháját, kötényt köt magára, vizet önt a mosdótálba s letérdel tanítványai elé s sorba mossa lábaikat. Ez nem tartozik a pascha-vacsorához; ez utána történt. Két nagy misztérium mint két arkangyal kíséri a letérdelô krisztusi fölséget; két szimbólum: a tálban rengô víz s a föléje hajló Úr Jézus: a tisztaság s az alázat. Ah, a tiszta vizeknek, a világító vizeknek titkos jelentésük van. A vizeknek szenvedélye lemosni a piszkot s elvinni azt, s mihelyt lehet, lecsapni azt. Nagy vágyuk van az átlátszóság után. Azért kell születnünk vízbôl s a Szentlélekbôl s azért kell mindig vonzódnunk a tiszta vizekhez s mindahhoz, ami tisztít s amibôl mi magunk mindentôl tisztuljunk, ami nem lélek, nem szépség, nem Isten ... A víz fölé hajló Krisztus, ki magában a teremtô s megváltó Isten s a világ fölemelésére kiküldött Messiás öntudatát hordja, az alázat szimbóluma. Miért térdel le a testvérek lábaihoz? Miért beszél arról, hogy ô szolga s nem úr, mikor azt mondja, hogy szolgálni jött s nem uralkodni, s utána aztán miért mondja, hogy ô igazán úr, de térdelô, lábakat mosó pózban? Miért? Azért, mert radikális elszántsággal akarta a világba beleállítani az egyetlen Urat, az Istent; nagy, egyetlen, mondanám, abszolút célkitűzést akart adni, s az Isten fölsége elôtt még az olyan tudatot is, amilyen az övé, annak az Istenbôl-kiindulásnak s az Istenbe-visszatalálásnak s útközben a világfölszedésnek s Istenbe- akasztásnak tudatát is, letérdepeltetni akarja s lábmosó-tiszti nívóra akarja süllyeszteni. Boruljon térdre minden, s kinek lelke csillagok közt jár, az mossa mások lábait s érezze át, hogy az isteni fölség méreteit még az ilyen megalázódás sem közelíti meg. Embernek nem jár Isten szent fölsége elôtt semmi, sem álló hely, sem ülô hely, hanem ha volna: olyan mások zsámolyául szolgáló hely; nem jár neki az Úr nagy misztériumaival szemben sem figyelem, sem kitüntetô kezelés, hanem a szolga hallgatása s tisztelettudó, készséges eljárás. Soli Deo honor! Az alázat ezt a józan realizmust, ezt az abszolút hódolatot s ezt a radikális célkitűzést hirdeti. Az embernek utolsó helyen való meghúzódása szimbolizálja ezt a nagy hierarchikus törvényt és rendet. Azért akart az Úr Jézus azzal a mindeneket hatalmában tartó öntudatával tanítványai lábaihoz borulni, hogy tanuljuk a Fölségest tisztelni s imádni s az Oltáriszentségnek e pszichéjét magunkba szívni. Aki az ô példáján okulva az alázatot vagy éppen a megalázást s a megvetést az ô kedvéért s saját bűneiért szereti, annak lelke frenetikus gyôzelmi éneket harsogtat az égbe nyúló lépcsô alsó fokán; az látja az angyalokat jönni-menni s látja, hogy nyújtanak neki lantot, mely csak az alázatosnak, az Isten fölsége elôtt föltétlenül meghajlónak s minden dicsôséget neki vindikálónak ujjai alatt csendül meg. Az ilyen emberben bontakozik ki az igaz s való emberélet öntudata; az ilyen ébred föl mámorából, íme tapogatózással, félálomból álomba merüléssel, azután megint öntudati szürkületekkel s ösztönös karkinyújtásokkal van tele az emberélet, tehát ürességekkel. Csak abban lesz igazán gazdag, ki a felsôbb világnak preludiumait ájtatosan hallgatja s a tiszteletnek s meg nem látott bár, de megsejtett s megérzett isteni fölséget megilletô liturgiának eucharisztikus benyomásait veszi. Tudván Jézus, hogy mindent kezébe adott neki az Atya s hogy egyetlen, páratlan küldetésben járja a világot, úgy megrendül az Isten fölségétôl, kit eucharisztiájában a világ végéig imádni kiindul, hogy -- térdre borul s lábát mossa Judásnak is. ======================================================================== 27. Áldozat-bemutató diadalujjongás Áldozat és áldozás Io, triumphe... a római gyôzôk szólama, a triumphus motívuma, a hatalom megérzése s ünneplô, gyôzelemben fürdô öröme. Gyôztünk, -- van diadalunk, van dicsôségünk! A teli s túlcsorduló lelkek ez érzete ünnepel bennem, mikor úgy az oltár elôtt állok s a világ gyönge s gyarló elemei fölött eltekintek. Feljebb állok mint minden, ami föld és világ, sôt fölötte állok mindennek, ami lelketlenség, gyarlóság s bűnösség bennem, s úgy érzem, hogy tudok ünnepelni, tudok méltán dicsôíteni, tudok méltó dicsôséget Isten számára a létbôl s a lélek mélyeibôl kigyújtani. Io, triumphe, mondom, ahol Isten számára dicséret s méltó hódolat kell; ahol ki kellene gyújtani új dicsôítô aktust, páratlan dicsôséget, ott az én helyem, -- ott gyôzöm én adással, kinccsel, tűzzel, a végtelen Istennek járó imádás, hódolás s odaadás liturgiájával. Gyôzöm, mert van mit adnom. Van a Szakramentum színeibe rejtôzô Jézusom, Isten ajándéka számomra, hogy én ôt viszont neki adjam. A szakramentális Krisztus a mi adományunk, ajándékunk, áldozatunk, s a szentmise a nagy ajándéknak bemutatása, azzal a rendületlenül bízó, öntudatos gesztussal bemutatva, hogy igen, ez az a legdrágalátosabb s Istennek legkedvesebb ,,munus pretiosum''; -- tudom, hogy ezzel színe elé léphetek, ezt elfogadja. Az Io, triumphe valahogy ott cseng és reng az áldozatot bemutató egyházban; a mélységben morajló gyôzelmi öröm hangja, az örömé, hogy nem kell félnünk, Isten irgalmából gazdagok s hatalmasok vagyunk, -- tudunk adni, adni kifogyhatlanul. Pedig, Istenem, jó lesz gyarlóságunkat s másrészt Istenbe való belekényszerülésünket s e kettôbôl felénk meredô ellentmondást s képtelen helyzetet szem elôtt tartanunk. Mi belesodródunk Istenbe a mi kiolthatatlan vágyunk által a fényes, erôs, boldog élet, a minden után. Isten vonz minket a mi befejezetlen s végtelenséget befogadni tudó voltunkkal. Bennünk a végességnek üres öblössége mint a kiszáradt óceánok sötét örvényei; ezekbe a tengerek, abba a végtelenség fér bele. Ah, mily végzetes tehetség, mert úgy látszik tengereket elnyelni tudó szomjának kínja lakik benne. Folytonos várakozás, vágyódás, szomj és készség feszíti lelkünket; ez a zsoltár a mi bölcsôdalunk, de egyszersmind bánatunk. A lényünkben van, hogy befejezetlenek legyünk, hogy mint ki nem épített gót dómtornyok: ezek a megakasztott szépségnek, mi az élettartalmak elégtelenségének kínját kiáltsuk világgá. De nem maradt így végig. Az öblösségek s feneketlen ürességek sem arra valók, hogy a semmi, a sötétség lakozzék bennük, hanem hogy kitöltôdjenek: a befejezetlen emberi lét is így járt; beleömlött az Isten. Nem árként jött, hanem harmatként; ismeretlenül jött s kiült vándorként a mi útjainkra. S lett itt nagy csoda: a lelkek kigyúltak, égô csipkebokrokká lettek, -- a keblek dagadtak, lett sok édes tejük; a vágyak patakjai csobogtak, csengtek, ahogy a nagy hit magaslatairól szökellve lejöttek; a bimbók pattantak s szirmos ajkaik szomjaztak s epedtek s félrebeszéltek s lehelték a mámor, a boldogság illatát. S a szép természet megtisztulva egy felsôbb lét rendjébe lépett föl; új hegyvidék láncolatai emelkedtek egymás fölött az evangélium napjából besugározva s a szakramentális hegyvidék forrásaiból öntözve, mely csodák közt azután az Úr Jézus maga-magát adta, úgy hogy az egész világba álló isteni remek mégis csak az az eucharisztia, a maga fehér peplonjába takart Sacramentumával. Ha ily gazdag s ennyije van, s ha a legdrágábbat s a legnagyobbat adnia kell, ugyan nem fogja-e ezt a peplonba csavart kincsét adni s adni -- ismétlem -- az Io, triumphe öntudatával?! Mikor egyetlen, páratlan s Istent igazán megdicsôítô áldozatot kell bemutatnia, fog-e másfelé keresni gyöngyöt, virágot, vért s életet, mikor kezében vannak ,,haec dona, haec munera, haec sancta sacrificia illibata'', ez adomány, ez ajándék, e szent tiszta áldozat?! E mentalitásban kell a szentmisét bemutatnunk, papnak, hívônek egyaránt. A liturgiában az Io, triumphe öntudatának beöltözését kell látnunk. Bízvást lépünk ily értékkel az oltárhoz; tudjuk, hogy Isten fogad, hogy szeretettel, tetszéssel fogadja ez áldozatot. Ez áldozatot mi mindnyájan ily lelkes tudattal mutatjuk be; azután részesedünk benne, abban a szakramentális ételáldozatban; mi valósággal esszük, táplálkozunk belôle; vesszük a ,,cibus grandium'', a nagyok, az erôsök kenyerét, a kicsinyeket s gyöngéket nagyokká s erôsökké átformáló s átgyúró kenyeret. Csak ha ez a lélek környékez, -- ha ez ég bennünk, -- ha ez sugárzik ki belôlünk, akkor lesz a liturgia is kiáltó szimbólumok- , kifejezô s jelentôs mentalitásnak gesztusa. A szentmise liturgiájába beleállni nem elég, hanem egyéni, belsô tevékenységre s feldolgozásra van szükség. Meghathat minket mint megindító emlékeztetés Krisztusra s mint az Úrvacsora hasonmása; de az, ami itt és most történik, az az Istenhez való alázatos bár, de tudatos odalépés, -- az a virágos koszorúknál s illatos tömjénfüstfelhôknél kedvesebb s bájolóbb adomány átadás, -- annak az Isten s világ páratlan kincsének letevése az oltárra s ami ahhoz fűzôdik: hit, bizalom, szeretet, szent öröm, az Io, triumphe érzete ... az a szent élménnyé lett liturgia, ez volna a szentmise bemutatásának levegôje. Most dicséretes szokás a liturgiát sürgetni, de ugyanakkor kell, hogy a csendes elmélyedô behatolást szimbólumaiba, óriási jelentôségű tartalmaiba, fôleg pedig az egyháznak Io, triumphe-szellemébe sürgessük, abba a nagy boldogságba s fölénybe, hogy nekünk van ily fölséges adni s hozni s bemutatni valónk. E gondolatoktól emelkedik lelkünkben az imádás, a hálaadás, a hódolat s engesztelés ujjongó érzete, s ugyanakkor éneklô fólia gyanánt a bizalom, az öröm, a fiúság, a testvériség temperamentuma. A zsoltáros emlegeti néha, hogy a népek tapsolnak, sôt, hogy a folyók s az erdôk is tapsolnak, -- Istenem, ha igazán kifejezésre lehetne hozni, ha megzenésíteni lehetne s színbe, csobogásba, erdôzúgásba s dalba öltöztetni a nagy, diadalmas tudatot, hogy mi a szentmisében mit adunk s mit hozunk, s a fölség s a szépség, a mélység és érték mily liturgiáját gördítjük föl az áldozatban, akkor igazán tapsviharrá s ujjongássá kell hogy változnék el hitünk s érzésünk, Isten szolgálatunk. Van még más elgondolásom is a szentmisének bemutatásáról, mely kiemelje ez akció fölségét s telítsen minket alázatos s mégis ünnepi, lelkes öntudattal. Ha úgy az oltár elôtt állok, s a szentmise áldozatot bemutatom s kérem Istent, hogy az ô angyala vigye föl ez adományokat az ô oltárára: akkor tekintetem ez angyalnak egeket, tehát más világokat járó útjaihoz tapad, követem azokat, hogy merre kanyarodnak, s élvezem azt, hogy mindez utak vidékén, a szférák csendjében érvényesül az a mi áldozatunk. Akármilyen kis falusi templom oltára elôtt állván s bemutatván az eucharisztikus Krisztus áldozatát, elgondolom azokat a fölöttem s körülöttem forgó vagy álló világokat, azokat a másokat, melyek nem a mieink, -- azokat az idegeneket, melyek más arkangyalok oltalma s behatása alatt állnak, -- a régiek gondolták, hogy a csillagokat szellemek mozgatják, -- hol más fogalmi s érzelmi élet virágzott ki s nyelvek, szavak helyett fényekkel beszélnek. Az én örök életem s üdvösségem e szférákon túlra, a boldogító Istenbe gravitál. Keresztül vágódom-e rajtuk? Eljutok-e hozzá? Mint ahogy a bakonykuti kivándorló kis faluja határából Amerikába jut, egy nagy idegenségnek ébred öntudatára, hol másképp néznek, éreznek, beszélnek, hol más pénzzel fizetnek, más hitellel dolgoznak; hol passzust kérnek s kérdezik, van-e engedélye itt lenni s dolgozni, sôt ide belépni s lélekzeni. Szóval idegenben van s idegenül érez és él. Hát mi is valahogy így vagyunk, mi a csillagos földek s világok kivándorlói, s nekünk is kell passzus és ott is érvényes érték és pénz és hitel s minket ott is oltalmazó hatalmasság. Hol vesszük ezeket? Csillagos világokba kivándorló lelkemnek a mi Urunk Jézus Krisztus adja ki a passzust; vérével írta azt meg fehér szent testének pergamentjére; kincseket is adott nekem, értékeket, melyeket ott még jobban értékelnek, mint itt; hitelt nyitott nekem, végtelen, kimeríthetlen hitelt az ô érdemeiben, s ajánlást adott nekem s velem, s ez az ajánlásom az az áldozat, melyet az egyház angyala visz föl a szférák emeletein s skáláin át az örök kapukhoz, ,,ad portas aeternales''. Hogy is imádkozunk az átváltoztatás után? ,,Alázattal kérünk, mindenható Istenünk: szálljon föl ez áldozat angyalod keze által mennyei oltárodra isteni fölséged elé, és add, hogy valahányan ez oltár áldozatában résztveszünk és szentséges Fiad drága testét és vérét magunkhoz vesszük, minden mennyei áldás és kegyelem teljességében részesüljünk''. A szentmiseáldozatot a szférák csendjén át Isten oltárára vivô angyalt Szent Mihály arkangyalnak gondoljuk, aki az anyaszentegyház ôrangyala s Isten-tiszteletének is vezetô szelleme. Ugyanakkor ô az ôsi, szellemi harcoknak gyôzelmes angyala. Annak az égben kezdôdô s a világtörténelemben tovább folytatódó szellem-harcnak hullámai el- elömlenek s elkanyarodnak fölöttünk; azokban állunk mi is; azért nagy pietással kell viselkednünk küzdelmeink s megpróbáltatásaink ez arkangyala, a ,,princeps gloriosissimus'', a ,,dux coelestium exercituum'' iránt, ki minden gyôzelem és kegyelem zálogát, az eucharisztikus kenyeret és kelyhet viszi világító fáklyául a viharokban tévelygôk s a küzdelmekben meggyöngült lelkek elôtt: ,,a coeli errantem semita ad coeli viam revocat''. S mi hisszük, hogy az angyal, az a bizonyos védô szellem fölviszi Isten oltárára az áldozatot. Ezt a hitet s ezt a vágyat hordozza szívén az anyaszentegyház, azért oly bensôséges, oly nyomatékozott s oly alázatos az imája, még a liturgia, a hódolatos testtartás kifejezésében is. ,,Alázattal kérünk'' mondjuk s akkor mélyen meghajlunk, ,,mindenható Istenünk'', akihez kétrét meghajolva kiáltunk, a teremtések, a függések, a létfonalak és láncok csomópontjához; ,,jube haec perferri'', mondja a latin ima, ,,parancsold fölvitetni ezeket''. Te vagy a nagy akarat, akarj hát s meglesz. ,,Parancsold fölvitetni angyalod keze által.'' A te angyalod, a te hatalmas szellemi teremtményed, akit erre küldeni s fölszentelni szoktál, s akit áhítattal telíteni s így a liturgia szent menetébe, mint az égi, örök Isten-tisztelet képviselôjét besorakoztatni szoktál, ennek kezében vitesd föl oltárodra ezt a mi áldozatunkat. A te patyolat-korporáléd, a te ragyogó cibóriumod az ô keze, tiszta és erôs, világító s értékes kéz. Erre bízzuk rá bízvást ezt az áldozatot, ,,a te szentséges Fiad drága testét és vérét'', mert ez angyalnak lendülete van; föltalál a magasba, a te oltárodhoz. S mikor így meghajolva, alázatban hódolva, a mindenhatóság Fölségének súlyát lelkünkön érezve, s ugyancsak mikor arcunkat s tekintetünket földre szegezve mégis az ô ,,conspectusát'', az ô arcát emlegetjük: akkor valami mélységes tudat s megnyugvás szállja meg lelkünket, az a tudat s megnyugvás, hogy ezt az áldozatot az Úr el nem vetheti, az angyal el nem hagyhatja, -- hogy azt el kell vinnie, s hogy úgy viszi, mint Habakuk angyala ,,in impetu spiritus'', a szellemnek sajátos iramával; -- hogy itt az oltár mellett áll sugárzó fölségben s szépségben s vágyódó készségben, s hogy mihelyt lehet, elviszi s fölviszi s a legmagasabb égbe viszi, hogy irgalmassá tegye s illatossá az eget. S mi, akik az angyal útjának tüzes ívét látjuk, vele szárnyra kelünk; tudjuk, hogy nekünk is nyitva van az ég, az irgalom, az engesztelés s a kiesdeklés szent kapuja. Alázatos s mégis diadalmas érzéssel nézünk föl az égbe s tudjuk, hogy ez áldozat által ,,minden mennyei áldás és kegyelem teljességében részesülünk''. Ez az a gyôzelmes tudat, mely a szentmiseáldozatban eltölt, az az Io, triumphe, melyet semmiféle imánkban meg nem tapasztalhatunk, csak a Krisztus áldozatában, annak a nagy, szent közösségnek Isten- tiszteletében, melynek tulajdonképpeni áldozópapja s egyben áldozata is az Úr Jézus Krisztus. ======================================================================== 28. Áldozat-bemutató lelkek Áldozat és áldozás A Szent Szűz a templomban amint gyermekével karján az oltár elôtt áll s elôtte térdel Simeon, az Isten-szeretettôl hevülô agg, s odanyújtja neki a gyermeket a Szűz s ô is égre emeli s szívéhez szorítja: áldozat itt a lelkek telje ... s áradozása s hevülése; gyengéd, finom lelkű elôképe a nagy áldozatnak valamikor ... De ezek aztán érzik, hogy mi az áldozat s mi a kegyelme: egek nyiladozása ... ember váltsága s örök boldogsága ... Ah, mintha e templom körül a megdicsôülés szellemei villannának s fönt az ég felé pedig a diadal szólamait harsonáznák prelúdium gyanánt a megváltás szent harsonái... Ah, ezek tudják, hogy mi az áldozat, a kereszt, s az oltár, s a váltság e hármas gyökérbôl kinôtt koszorúja; s nem azon van a hangsúly, hogy ez ennek a gyermeknek mibe kerül, s hogy mily kínja lesz ott, s hogy milyen az a tôr, hanem milyen misztériuma ez az Isten szeretetének, aki így akart s így szeretett. Tehát isteni szeretet kiáradása ... alkotása ... inspiráló alakítása s megfelelô áldozati keret és koszorú és finomság a Szűzben s áhítat, bensôség, buzgalom Simeonban. Ezek fakadások, virágzó kertbűbáj, elfogódottság, elmélyedések. Ott áll az a 18 éves szűzleány s édesanya, a szeplôtelen tisztaság albájában, a lángoló szeretet kazulájában ... virágos, csillogó drágaköves koszorúval fején -- a született fôpap, ki áldozatát bemutatja; kinek lelke ég, szíve tűz, ajka eped, szeme tele van a megváltottak diadalmenetének víziójával, s e szépség s szentség ragyogásába foglalvák tövisek. Égô csipkerózsabokor, szépség és tövis, virág és vér, ajak és seb itt versenyt kiált. Elborulnak a szép szemek rettenetes éjszakák látomásától, s a virágos arcra kemény árnyak esnek, mikor a világ, a kereszténység, a lelki restség fagyába rekedt lelkek tömegére néz, -- a predestináció éjébe, hogy azután egy nagy Isten- imádó, az örök végzésnek hódoló odaadás s lemondás után a fagyot tűz, a borút fény s a vonagló ajkakat az örök szépség mosolya derítse föl. Látok mást is: Valakit azok közül, akik tudtak imádni, hódolni, Isten- függésben radikális odaadással áldozatot bemutatni. Látom, Ábrahám áldozni megy, fiát viszi, kés s tűz van kezében. Lelkében pedig az, hogy mi az az Úr, a szuverén; s mi az ember, a kukac; s mi a kegyelem s az Isten lehelete, melybôl bocsánat s éledés s föltámadás van... S azután látom azt a názáreti leányt s anyát az ô lelki fehérsége tündöklésében, amint tavaszi réten hozza az áldozati bárányt... az agnus Dei, qui tollit peccatum mundi. Aki ezt tudja s érzi, hogy e bárány az Isten kiszemelt áldozata, nem vérszomjból, hanem az Isten- imádás, hálaadás szimbólumául kiválasztva, kinek áldozatos váltságában az Isten irgalma s az ember bűnössége találkozni akart, s a nagy bocsánat s irgalom ki akart áradni... Ó te tapogatózó, megsemmisülésedet még fiad föláldozásában is világgá kikiáltó pátriárka ... ki érezted, hogy Isten irgalmán, fölségén fordulnak világok, ki atyai szívedbe is kész voltál mártani tôrödet a nagy szükségességnek átérzésétôl, ah, te tudtad, hogy mi az áldozat! És te világosan jövôt, Golgotát látó fehér leány, ki szintén hegyre mész, föl a templomba az oltárhoz, s ki egy páratlan tudat súlyával s a fölséges Istent megdicsôíteni tudó egyetlen áldozattal mész föl... te pásztorleánya az egyetlen Isten-báránynak, ah, te is tudod ... érzed ... s alig hogy elbírod a tudatot s az érzések óceánját, amit az jelent, hogy áldozatot bemutatni, még pedig érdemes, Istennek istenit, Fölségnek felségest s Végtelennek minden tökélyt dicsôítô, magában megrendítô rezonáló áldozatot! Ah, hogyha az a Mória hegy meggyúlt volna, s minden bokor és fa és fűszál és virág, s el nem égett volna! Ha csak azért jártak volna benne tüzek, hogy az élet energiáit kifejlesszék, ami pihen a tavaszi erdôben, a tisztásokon s az erdôszélen, s a fények is csak azért, hogy a szépség kinyíljon minden szirmon és levélkén, s ha az élet s a szépség ez ünnepétôl égre lehelte volna ez a forró szerelmes élet a maga illatát, fűszerét és hevét: úgy- e be szép kerete lett volna ez a ditirambos s dionysosi lelkületnek, mely mikor áldoz, mindent oda ad, fiát is. Sôt ha nemcsak az a hegy, hanem minden hegy és völgy és rét és berek és lanka és mezô úgy gyúlt volna ki, s ha az egész földbôl egy nagy oltár lett volna, mely elôtt az az áldozatot hozni akaró, s nemcsak magát, hanem a fiát, tehát a hatványozott életösztönt s örömöt s reményt odaadni akaró lélek áll: ez mind oly alkalmi, oly stílszerű s nem túlterhelt kerete volna az áldozatnak. S ez így lett volna 4000 év elôtt. Nos és ha a pásztorleány, a szeplôtelenül fogantatott, rózsás lábú Szűzecske, mikor azt a báránykát vitte, látta volna -- s alighanem látta --- a szent keresztet s azután a keresztút kiindulását: az utolsó vacsora helyét s az elsô édes testvérületet a szakramentális Krisztus teste és vére körül s azután azt a két évezred nemzeteinek kanyargós útjaira vetôdött Ecclesiát, ki a misztériumot viszi... s az adorációt, hálaadást, engesztelést, epedést, szeretetet, ájuldozást, szent örömöt, egyesülést... Ha látta volna a dómokat s az Isten eleven szent templomát a tisztaság, szépség, fenség, szűziesség, készség, áldozat, kitartás isteni liturgiájában ... Ha hallotta volna az öröm, az imádás szólamait, a néma lélek-zenének megzenésített ritmusait s az elhaló, epedô s a szeretôben megnyugvó s benne fölolvadott lelkek missa solemniseit: ez a keret szintén stílszerű, nem terhelt, nem nehézkes, s éppen hogy jelzi s szimbolizálja a lélek ünnepi akarását, megfeszülését, erôkifejtését. Igen, az az égô hegy s hegyek s világok s ez a szent helyen, a nagy hit s várandóság helyén elénk táruló vízió magyarázza, hogy mit jelent áldozni... a végtelen fölségest megtisztelni akarni... szent kegyét s irgalmát megközelíteni s magunkat neki adni e szimbólumokban kifejezésre jutott szenvedéllyel és pátosszal; az ószövetség a kelet megsemmisülô indulatában s az újszövetség a szépséges Istenanyának preludiomos, majd Szent Fiának egyetlen, örök érvényű s édeni áldozati teltségében, mely mint az eucharisztia áldozatos szelleme s illata tölti el örök emlékezô liturgiáját az egyháznak: ez óriási tudatok töltik, e megsemmisülések, kigyulladások viharjai járnak az anyaszentegyház áldozatában a földön. ======================================================================== 29. Áldozat Áldozat és áldozás Buddha föl akart világosodni, hogy mi az élet; s annak legnehezebb problémája: a szenvedés, neki nem az volt, hogy hogyan küldheti azt az Isten, aki jó és szent; hanem a szenvedést mint legyôzendô hatalmat, akadályt s adatot nézte s kérdezte: hogyan leszünk uraivá? S arra jutott, hogy mivel a mi énünk tele van szenvedéssel, s a legtöbb énünkbôl való, hát meg kell szabadulni attól az éntôl. Az ember ugyanis sajátos balhitnek áldozata, kímélni akarja az ént s azáltal gondol szabadulni a bajtól, kivonni akarja magát s annál inkább botlik bele. Íme, épp ez a tévely, mely általános s szinte veleszületett. A tévellyel ellenkezô irányban kell menni: aki a bajtól szabadulni kíván, önmagától szabaduljon! Erlösung ist. Erlösung vöm selbst... Ha az ember ezt a beállítást nézi, nem zárkózhatik el annak az észrevevésétôl, hogy ahogyan a dolog így van elgondolva, az irányzat is, meg a lökô erô a probléma ilyetén fejtegetésében voltaképp a félelem a szenvedéstôl. Az embereknek ez oly kínjuk, hogy magát ezt a bajt akarják megszüntetni; ne legyen ez a baj, ez a helyzet, akkor lesz megváltás. A kereszténység nem így. A bajt kiirthatónak nem tartja s nem disputál egyáltalában, hogy az ember viheti-e annyira, hogy kevés kínja, baja, vagy semmiféle se legyen, hanem a meglevô, el nem kerülhetô, ki nem irtható kínt kell legyôzni; felsôbb lelkület, az áldozati készség által, áldozat szellemében. Mi az áldozat? Elviselése a bajnak s legyôzése, a föléje való emelkedés a szellem, a szeretet erejében. Formát adunk neki. Úgy teszünk mint a szobrász: nem szünteti meg a követ, de formát ad. Mi is így: nem szüntetjük azt a fájdalmat, de formát adunk; visszatükrözteti a lelket. Emberek, reálisok maradunk; a materiát, a végest, a relativitást, az elégtelenséget, szóval a teremtményi voltunkat el nem desztilláljuk, el nem disputáljuk, de fogjuk s alakítjuk. Ez középút, ez az ember útja, ki szellemmel gyôzi a világot, kinek szeme nyílt, nem álmodik, de a lelke felsôbb erôkkel kapcsolatos. Ezt hirdeti s sugározza a szenvedô Krisztus. Krisztus történelmileg szenvedésben megváltott, s minket ez útra állított: így kell gyôznünk, így kell áldozatot hoznunk; így kell az önmegtagadás által az untermenschlich világból az übermenschlich alakba , így a világ folyásában a hitet, reményt, szeretetet, szóval a békét... Béke nincs az emberben, csak ha az alsó a felsô alatt, az állati ; béke nincs a végzet-sorsban, csak ha a dolgok folyásában felsôbb értékeket fogunk meg. Skepszis, lázongás, elkeseredés ellen az élet nagy értelmét a szenvedésben is meg kell találni türelem s megadás, kitartás, harmónia által. Érdekes, rendkívül sokatmondó, hogy a megváltást az Isten áldozat alakjában akarta, az Úr Jézus áldozatában, s ezáltal magának a problémának megoldását adta. A legnagyobb nehézsége lévén az embernek a kín s a szenvedés, a kín s a szenvedés legyôzését az üdvösség nagy művének végrehajtásában adta, s ezzel a világnak a legnehezebb s a legnagyobb leckét. S jóllehet ez a nagy példa világít mint emlék- és emlékez-tetés, a katolikus egyház magát ezt az áldozatot megüli az eucharisztiában. A szentmise nemcsak emlékünnepély, nemcsak áhítatgyakorlat s elmerülés annak szemléletébe, ami a Golgotán egyszer történt, abba, hogy a kegyetlen sorson, embergyűlöleten s fanatizmuson mint gyôzött. Az ilyen emlékünnep a nem-katolikus keresztények úrvacsorája is mindenféle változatban Zwinglin s Calvinon át Lutherig. A katolikus egyház azt a tôsgyökeres, azt az embernek kemény s érdes fogású természetfölötti valóságot tartja s adja, hogy Krisztus úgy szeret most is, mint akkor az utolsó vacsorán, oly lángolón és tapadón s hogy az történik, ami ott történt, s akarta, hogy történjék, hogy azt tegyük, amit ô, kezünkbe vegyük s mondjuk: Ez az én testem, mely ti érettetek adatik, s ez az én vérem, mely ti érettetek ontatik ... A test itt adatik, a vér itt ontatik, itt és most. Krisztus a mi áldozati bárányunk, a mienk itt, mint volt az utolsó vacsorán: azután végig a világon. Mi bele vagyunk állítva, vagy jobban: a Krisztus áldozata van beleállítva a világ áramába, a történetbe; mint tényezô, mint erô szerepel ma és tegnap; mint erôtelep minden oltár... mint készséges isteni kéznyújtás felénk, hogy így éljünk s küzdjünk, szenvedjünk és gyôzzünk! Azért kell nekünk, magától értetôleg, Krisztus áldozati szellemét, mint életgyôzést s életharmonizálást vennünk s életünkre ezt a Krisztus- kihatást ráborítanunk. Mi e felhôbe lépünk, ez atmoszférába, e nagy erôk sugárzatába. Mi lélekkel formáljuk a brutális, a fizikai, biológiai valóságot. ======================================================================== 30. Örök és mindig új áldozat Áldozat és áldozás Az emberi lélek, akár pogány, akár keresztény legyen, közös vonásait jellemzi Szent Pál: prius quod animale. Ezt a szót úgy érthetjük, hogy lesznek pszichikai vonások a vallásos életben is, melyek közösek, ilyenek az ima, az áldozat, az Isten-tisztelet. Ezek mindenütt vannak, s ez az ösztön teremt magának templomokat, nagyszerű alkotásokat, sziklatemplomokat Közép-Indiában, Dékánban, Ceylon, Elephante és Salcette szigeteken, vagy a Szent Péter-templomot, az Agia Sophiát s Szent Ilona-bazilikát Konstantinápolyban, a párizsi Notre Dame-ot és Sainte-Chapelle-t, a jáki templomot s a kassai székesegyházat, a kölni, limburgi, orvietói, milánói dómokat; emel oltárokat, farag szobrokat s kialakítja a hiten a művészetet s a művészettel megnemesíti a hitet. De minden attól függ, hogy miféle hit s fölfogás s erkölcsi igazság sugalmazza az imát, az áldozatot s a vallás szolgálatában álló művészetet. Nem botránkozom azon, hogy a pogány is imádkozik, az is hoz áldozatot, az is épít templomot; tudom, hogy ez az emberlélek igénye; még kevésbé következtetek így: mivel a pogány is imádkozik, én ne imádkozzam, vagy mivel a pogány is hoz áldozatot, én ne hozzak, vagy mivel a pogány is vallásosán ihletett képzeletébôl, vagy a fölfoghatatlannak s titokszerűnek költészetébôl merített szépséggel nemesíti Isten-tiszteletét, én ne tegyem. Megszűntem tán ember lenni, mivel keresztény vagyok? Hanem igen, törekedjem arra, hogy ezek az ôsi tendenciák új tartalmakat hordozzanak, s azokkal teljenek meg s azoknak adjanak vallási életünkben kifejezést. A kereszténységnek is van áldozata, s azt az Úr Jézus állította a világba. Keserves kínszenvedése s halála áldozat volt, váltság a világ bűneiért. De rendkívül érdekes, amit az utolsó vacsorán művel, a zsidó áldozatnak, a húsvéti báránynak bemutatása után. Azt a termet akkor az áldozat lelke telítette. Nemcsak Jézusnak hálaáldozata, melyben nagy rabságból való szabadulását ülte, hanem Istennel való közösségének, Istenhez való tartozásának tudatából kiszökô öröm és diadal ünnepelt itt. Egy más áldozati motívum árama sugárzott Jézus lelkébôl. Neki holnap kell a világot váltó áldozatot hozni, melyet minden más áldozat csak jelképez, keserveset, de diadalmasat, Istent emberrel kiengesztelôt, az örök üdvösség kapuit megnyitót, föld és ég kapcsolódását, az örök boldogság diadalát. Ez a terem akkor kiszélesedett s az egész világ egy nagy templommá lett csillagos kupolával, s nem is templommá, hanem kohóvá, Jézus Szíve, a szeretet lángoló, lángjaiba a világot befonó tűzhelyévé; az évezredek magaslatai eltörpültek az örökkévalóság távlatainak szörnyű méreteitôl s Jézus Szíve szeretete sóhajtott végig rajtuk, mint az örök halmok kívánsága... S ebben az áldozati érzésében veszi a kenyeret s megáldja: egyetek ebbôl, ez az én testem, mely tiértetek adatik, ez az én vérem, mely tiértetek ontatik; ezt cselekedjetek. Nekünk meg kell érteni, hogy mit is teszünk, mikor áldozatot hozunk, tehát mikor a szentmiseáldozatot bemutatjuk, --- azt a gondolat- s érzésvilágot megközelíteni s magunkévá tenni. Elôször is minden áldozat csak szimbólum volt, jelentette a szív s a lélek áldozatát, mellyel az ember önmagát adja, ,,Sacrificia corporalia exprimunt interius sacrificium cordis, quo homo spiritum suum offert Deo.'' (1. 2. qu. 102. a. 3.) S lejjebb ugyanô: ,,Ad rectam ordinationem mentis in Deum pertinet, quod omnia, quae homo habet, recognoscat a Deo tamquam a primo principio et ordinet ad Deum tamquam in ultimum finem''. Minden áldozat jelenti az Úr végtelen fölségét, jogát és hatalmát fölöttünk s azért áldozatot a szó igaz értelmében csak Istennek mutatunk be. Akár a megsemmisülés legyen a szimbólum, akár valaminek fölajánlása vagy odaadása, az elsô, lényeget alkotó jellege az áldozatnak az, hogy ,,soli Deo''. A másik jellege, hogy az áldozat bizonyos akció a fölajánlt tárgy körül. Hozhatunk mi áldozatokat érzéseinkben, hajlamainkban, szenvedélyeink letörésében vagy szenvedéseink elviselésében, s erre figyelmeztet az apostol a Római levélben 12,1; s ugyancsak áldozatnak hívja a jótékonyságot. (Zsid 16) Ezek áldozatok a szónak tágabb értelmében; de a szó szoros értelmében vett áldozat az egy akció bizonyos dolgok körül. Szent Tamás írja (2. 2. qu. 85. a. 3.): ,,Sacrificia proprie dicuntur, quando circa rés Deo oblatas aliquid fit, sicut quod animalia occidebantur et comburebantur, quod panis frangitur et comeditur''. Azért kiváló teológusokkal így határozhatjuk meg az áldozatot: ,,oblatio rei sensibilis a legitimo ministro Deo facta per realem immutationem ad agnoscendum supremum ejus dominium nostramque subjectionem''. Áldozat alatt olyatén felajánlást, oly akciót értünk tehát, mely által a dolgot magát vagy megsemmisítjük, pl. az állatot megöljük, vagy a szimbolizált célra alkalmassá tesszük, pl. az állatot megsütjük, megfôzzük, a lisztbôl kenyeret sütünk s azt fölajánljuk, mert így válik a dolog a mi életünkké s a mi életünk fönntartójává, tehát igazán a mienk, melyet aztán Istennek nyújtunk s kifejezzük vele, hogy övéi vagyunk. Ebben volna a különbség a tulajdonképpeni áldozat s más felajánlások közt, pl. ha az oltárra virágot teszünk, ha gyertyát gyújtunk vagy alamizsnát adunk. Ezek is szép szimbólumok; jelezhetik kegyeletünket, hódolatunkat, szeretetünket s készségünket Isten iránt, de nem áldozatok a szó szoros értelmében; mert az áldozat jellege, hogy a dolgot magát készítjük el azzá s olyanná, amilyen alakban azt Istennek átadni kívánjuk, hogy az Isten azt úgy vegye s használja, s élvezze, mint ahogy mi tesszük. Kemény, antropomorf vonások ezek, melyeket nemcsak hogy nem enyhítek, hanem kiemelek, mert végre is emberi szimbólumról van itt szó, tehát egy konstrukcióról, egy cselekvésrôl, mely szimbolizálni akar. Minél naivabb s bensôségesebb a szimbólum, annál jobb, minél közvetlenebb s gyengédebb s érintetlenebb érzéseket ébreszt, annál inkább való nekünk. Nekünk való, ha Uramnak valamit készíthetek, valamit neki drágává, kedvessé elváltoztathatok, ha neki ajándékot adhatok, -- ha asztalomhoz hívhatom, ha az étel, ital, s élet közösségébe vele léphetek. Tudom, hogy ô nem eszik, nem iszik s nem élvez; de hisz nem is arról van szó, lévén ez az evés s ivás s finom étel-felszolgálás is csak szimbólum, mely végre is a föltétlen hozzátartozást, a vele egy életet s benne való fölmagasztalást jelenti. Tudjuk, hogy nem adhatunk neki semmit, lévén minden az övé, s hogy nem vér és sistergô zsír s nem kenyér és bor kell neki; de nekünk kell az, hogy külsô jelekkel, szent misztériumokkal megközelítsük ôt. Nekünk kell az, hogy neki valamit adhassunk, neki valami kedveset nyújthassunk, jeléül annak, hogy ô az Úr, a Végtelen, az örök és végcél, az élet s a boldogság. Szent Tamásnak s a régi teológusoknak tanában tehát ez a két jellege van az áldozatnak: valami, amit adunk, ez az egyik jelleg; s valami, amit úgy adunk, hogy azt elkészítjük s Isten részére szentté tesszük, azaz sajátjává tesszük, -- ez a másik jelleg. Ez a meghatározás minden áldozatra illik, a destrukció, elégetés, kiöntés, megölés révén, vagy az Isten számára való elkészítés, bemutatás, tulajdonítás útján. Térjünk át most a szentmiseáldozatra. Az egyház tanítja, hogy a szentmisében áldozatot mutatunk be s magának a szentmisének szövege utolérhetetlen magyarázata e hitnek. Vegyük sorba: fölajánljuk a kenyeret és bort. Ezek a mi adományaink, melyeket az oltárra teszünk, s melyet ,,szeplôtelen áldozati adománynak'' mond a felajánlás szövege: ,,Fogadd el, szentséges Atyánk, örök mindenható Istenünk e szeplôtelen áldozati adományt, melyet én, méltatlan szolgád bemutatok Neked''. S ismét a borra vonatkoztatva: ,,Üdvünk kelyhét bemutatva, arra kérjük, Urunk, kegyességedet, hogy a mi üdvünkre s az egész világ üdvére édes illatul szálljon isteni felséged színe elé''. Ez a kenyér és bor a mi ,,adományaink'', a mi ,,ajándékaink'', a mi ,,szent, sértetlen áldozatunk", s ,,esedezve kérünk, kegyelmes Atyánk, Urunk Jézus Krisztus, szent Fiad által, fogadd kegyesen és áldd meg'' ezeket. Mi ajándékokat hozunk, mi adományokat adunk, mi áldozatot mutatunk be s kérjük: ,,Uram, kegyeskedjél ez áldozatot mindenható áldásod teljével megáldani, megszentelni, helybenhagyni s átváltoztatni, hogy törvényed szerint éljünk''. Az áldozatban adtak, adományt, ajándékot hoztak, azért a szó: ,,oblata'', a felajánlt dolgok. A püspök, a pap elfogadta azokat s elmondta az oratio super oblata-t. Az adományokat meg kell szentelni, kérni kell, hogy a pap kezébôl Isten ez áldozatot elfogadja; kérni, hogy Isten azt szívesen vegye, hogy Isten azt megszentelje s magának kedvessé változtassa. Lássuk lélekben azokat, kik a szentmise áldozatához járulnak, kik kenyeret hoznak s vörös bort kancsókban, kik ezt az oltárra teszik, akár szegény, akár gazdag, s kik tudják, s ez adományok elváltoznak, Krisztus szent testévé s vérévé lesznek, hogy bizonyára szívesen fogadtatnak. De ôk is épp ez öntudatban bízvást járulnak; ôk, az áldozat bemutatói mind, akik ez akciójukban nincsenek izolálva az oltártól s a paptól, így tett Ábel, ki a bárányt hozta, így Kain, ki a föld termékeibôl akart adni, így Ábrahám, ki mindenét, fiát akarta föláldozni, így Melchizedek ... Ezek mind adnak adományt, ezek azt vagy tűzben égve, vagy étel alakjában adják. Az az étel a mi életünk. Arany, drágakô nem szimbolizálja azt úgy, mint a kenyér és bor. Ezzel a gondolattal azonban nincs lezárva az áldozat tartalma. Igen, mi hozzuk s fölajánljuk adományunkat s örülünk, hogy az oltárra tehetjük, de tudjuk azt, hogy itt valami történik, s hogy itt voltaképp nem a mi családias vacsoránk, hanem az Úr asztala készül. Itt készül, amit az Úr Jézus rendelt, a kenyér s bor színe alatt egy végtelen fölségű adományunk lesz, amit aztán igazán bizalommal ajánlhatok föl. Ez az igazi, a páratlan adomány. Ennek az adománynak kapcsolata van ezzel a kenyérrel s borral, s az áldozati akció abban áll, hogy megszentelés, megáldás, forró, alázatos ima, térdmeghajtás s karkitárás s mély meghajtás s végre az elváltoztatás hatalmas igéi által az a nagy eset álljon elô, hogy a kenyér s bor színe alatt Krisztus legyen. Ah, így van mit adni s bemutatni s fölajánlani; így nagy alázatban ugyan, de bizalommal léphetünk Isten elé s mondhatjuk: ,,Uram, hoztunk valamit, amit nagyon szeretsz, nagyon kegyelsz; hoztuk neked; fogadd el s légy irgalmas nekünk. Amit itt hoztunk, azt kiválasztottuk az anyaföld s az ég terményeibôl, aztán megszenteltük, esdô imáink hevébe állítottuk s végre a tôled nyert hatalom erejében egyetlen, páratlan misztikus tartalommal megtöltöttük s így adjuk neked''. Ami így a kenyér és bor kiválasztása, megszentelése, fölajánlása, fôleg pedig elváltoztatása körül történik, azt az egyház ,,actionak'', cselekvésnek, munkateljesítésnek hívja, mely által elkészítjük s elôállítjuk nagy, szent adományunkat. ,,Infra actionem'', ez volt a canon bizonyos imájának a címe, vagyis ima, melyet ama bizonyos szent munka végzése közben kell elmondani. A canon kezdetén ennek az ,,actiónak'' szelleme hatja át az áldozatot bemutató egyházat s azért mondja: ,,Esedezve kérünk tehát, kegyelmes Atyánk, Urunk Jézus Krisztus, szent Fiad által fogadd kegyesen és áldd meg ez adományokat és ajándékokat, e szent és sértetlen áldozatot''; s késôbb: ,,Kérünk, Uram, kegyeskedjél ez áldozatot mindenható áldásod teljével megáldani, megszentelni, helybenhagyni s átváltoztatni, hogy törvényed szerint drága egyszülöttednek, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak testévé s vérévé váljék''. Ez imákban ki van fejezve, hogy a kereszténység mit néz áldozatnak s mit tart föláldozásnak a szentmiseáldozatban: kéri, hogy teljék meg keze a titkos, drágalátos misztériummal, a krisztusi jelenléttel, a halálát jelképezô megtört testtel és kiontott vérrel, s ezt adja oda Istennek. Teszi, hogy legyen, s mikor aztán lett s megkapta, odaadja az Úrnak. A teológusok közül sokan minden áldozatnak lényegét valamelyes megtörésben s megsemmisítésben, pl. vérontásban, halálban, életodaadásban látták; de a szentmise szövege más áldozati formát állít elénk, s ez a forma az áldozati tárgynak megszentelése, drágalátossá, s ünnepélyessé s kedvessé tétele s így Istennek fölajánlása. A kenyér és bor az Úr Jézus drágalátos testévé s vérévé tétetik s így ajánltatik föl a végtelen, örök Istennek. Mint ahogy az átváltoztatás utáni ima mondja: ,,végtelen Fölségednek saját adományaidból tiszta, szent, szeplôtelen áldozatot mutatunk be: az örök élet szent kenyerét s az üdvösség kelyhét.'' Maga a konszekráció a legnagyobb akció, s az akció által lesz a kenyérbôl és a borból a legdrágább adomány Isten s hívô elôtt, melyet neki adunk, vagyis áldozunk. Így értjük aztán, hogy merünk égre nézni, kik ily adományokat ajánlunk föl az Úrnak. Bízó s bátor örömmel hozzuk azokat, kik különben önmagunkra hagyatva üres kézzel állnánk az Úr elôtt. Most nem így állunk, s ez a gondolat s érzés kell, hogy eltöltse a szentmiseáldozat bemutatóit: most Krisztus van itt, ô a mi adományunk. Mi szent meghatottságban azon vesszük észre magunkat, hogy hatalmasak s erôsek lettünk s az ég s a föld nagy kapcsolatait tartjuk kezünkben, melyeket az Úr Jézus az utolsó vacsora titkában állított a világba, s hogy ugyanannak az utolsó vacsorának gyengéd intimitásába ringattatunk bele, mely azt a magát fölajánló Krisztust szent akciónkban mindig résztvevô közelállónkká teszi. Ugyanazon szent misztérium elkészítése, ugyanazon drágalatos s titkos jelenlétnek fölajánlása s bízó átadása folyik az utolsó vacsorán, a korinthusi egyházban, Alexandriában s a római katakombákban, Szent Péter és Szent Pál bazilikáiban, Kóspallagon s az alföldi tanyák szükség-kápolnáiban. Ez a mi kedves, szent, titokzatos áldozatunk, az a szent ostya a tiszta lenkendôn s a szent Grálban, kelyheinkben a Sang-real, a királyi vér szent titka. S ez mind lett egy szent akció erejében, melyet az Úr rendelt s melyet mi végzünk. Tudjuk, hogy ez áldozat, amily drágalátos, éppoly kedves s hogy bízvást mondhatjuk: ,,Alázattal kérünk, mindenható Istenünk, szálljon föl ez áldozat angyalod keze által mennyei oltárodra isteni fölséged elé''; ez meg is történik, mert ez az áldozat mindig kedves s úgy vonul föl az isteni fölség elé, hogy az eget az Isten- dicséret s engesztelés diadalmámorába s kiújult örömök csengô élvezetébe ragadja. Mi pedig, kik az oltárok körül térdelünk, folytatólag azt kérjük, ,,add, hogy valahányan ez oltár áldozatában részt veszünk és szentséges Fiad drága testét és vérét magunkhoz vesszük, minden mennyei áldás és kegyelem teljességében részesüljünk ugyanazon Krisztus Urunk által. Amen.'' Így kell látnunk s ereznünk s örülnünk s ujjongnunk! Nekünk a szentmise ugyanaz az áldozat, melyet az Úr Jézus az utolsó vacsorán bemutatott. A kenyér és bor az új, az nem az, mely az utolsó vacsora asztalán volt; de a Krisztus ugyanaz, bár 1900 év ment el: örök ifjúsága s megdicsôült szépsége s az az imádó, engesztelô, hálátadó s esedezô lelkülete is ma fakad s itt fakad lelkébôl; itt ezen az oltáron; az is oly friss, oly új s oly diadalmas, mint ô maga, ki 1900 év után itt él s papjával mondja: ez az én testem, -- ez az én vérem. A mai szentmise nem a tegnapi, s az, melyet a fôtemplomban mutatnak be, más, mint az, melyet a barátoknál mondanak, de a dicsôséges Krisztus fölséges életének ma és itt és máshol meg-megújuló aktusaival imád, engesztel és esd. Ezt ô itt és most teszi. S ezt az isteni, fölséges valóságot kell kihámoznunk abból az általános fogalomból, hogy a szentmise Isten-tisztelet. Ez a fogalom eltakarja a Krisztus jelenvaló akciójának fölismerését. Ezt a takarót el kell húzni, s akkor a szentmise olyan Isten-tisztelet, melyben a dicsôséges Krisztus ,,agál''; ô imád s ô engesztel, ô kér és esd. A mi Isten-tiszteletünk pedig az, hogy ezt tudjuk, hogy a szemünk van ezen, hogy végtelenül örülünk, hogy az Úr ezt itt teszi, s mi vele tehetjük, s hogy mindezt ô, s mi akkor tesszük, amikor ôt mint világoknál felségesebb s értékesebb adományt nem Tábor-i dicsôséges transzfigurációjában, hanem a kenyér s bor színe alatti intim transzszubstanciációjában mutatjuk be az Úrnak. A szentmiseáldozatnak e misztikus pompáját s e rejtett valóságát ki kell magunkban dolgoznunk, hogy a szokás, a mindennap s az élettelen fogalmak karsztrétegei alatt a keresztény élet kristály folyamaiba mélyedhessünk. ======================================================================== 31. Krisztus, fejünk, áldoz és él velünk Áldozat és áldozás A világ egy óriási folyam, a lélek, értékek s történések torlódása... hullámhegyek hullámhegyek fölött. Az Isten ebben nyilatkoztatja ki magát, lényét, mélységét; kedvtelése, mely teljes s semmitôl sincs megzavarva az emberiség történelmében, a megtestesült Istenfián van. Ez az ô legértékesebb műve, arcképe, lényegének s örök, végtelen életének kifejezése ,,splendor gloriae, figura substantiae''. Ez a fényesség elborítja a világ minden árnyát s az emberiség minden vonatkozása Istenhez Krisztusba van befoglalva, ô lett a mi fejünk s mi az ô teste; ô a mi gyökerünk s mi fakadásai; ô a mi életünk s utunk ... ô a mi Istent lehozó, irgalmát kiesdô, haragját engesztelô közbenjárónk; ô az ügyvédünk s interpellátorunk, s ez lévén ô s ilyen lévén, föltolakszik a gondolat, hogy ô most is az, s hogy történelmi életével, azzal a 33 évvel nem záródott le köztünk való élete s kihatása. Szent Pál ezt a krisztusi közösséget s kapcsolatot, a krisztusi éltetés valóságát, Krisztusnak értünk s ügyünkben való eljárását s köztünk való életét markáns darabossággal, ciklopsz-építés kô- és sziklatömbjeire emlékeztetô súlyossággal nyomósítja s hozza öntudatunkra. (Kol 1,18): Jézus a mi fejünk s az anyaszentegyház az ô teste, s a fejbôl szivárognak s szűrönköznek az életerôk, így lesz az ô élete a mienk, s az ô sorsa a mienk, s az ô kedv-találása Istennel a mienk, s boldogsága a mienk. Ô az elsôszülött sok-sok testvér között! Az Apostolok cselekedetei nagy enthuziazmussal hirdetik: mert egy testté kereszteltettünk s egy lélekkel átitattattunk... S leveleiben is Pál rátér e boldogító, nagy misztériumra, kitér, s nem bírják gondolatai s kifejezései a hálás elragadtatás ecsetelését, mely elfogja s betölti lelkét e nagy misztériumnak, a Krisztus misztériumának elgondolásakor, mint aki hegyek, zúgó erdôk, s omló Tarpatakok közt jár s új meg új szépségek s fenségek szemléletétôl elragadtatva inkább csak röpke kiáltásokban, a csodálat kitöréseivel jelzi a benne fölgyülemlett érzést. Ez az a titkos, elôbb nem tudott titok, melyet a Krisztus elôtti nemzedékek sehogy sem ismertek. Régen a Messiás a népek pásztora; a vezér, a tanító képei azt a külsô, a rajtunkkívüliség távolában álló Krisztust adták, s a Krisztust mibennünk, a vele való kapcsolatot, a vele egy életbe való olvadást nem sejtették. Ôk a Krisztust s az emberiséget, a pásztort és nyáját, ezeket a kettôsségeket látták, de a nagy misztériumot meg sem közelítették. Ôk a nagy Krisztust, azt az egész emberiséggel egyesült Krisztust, az egy fej s egy test Krisztust nem látták. A történelmi, 33 évet élt Úr a világtörténelmi, századokon és évezredeken át élô anyaszentegyházban kapja meg teljességét... E testében küzd, él, szenved s dicsôül meg. A világtörténelemben egyre köztünk s velünk s bennünk élô Krisztusnak ezt a nagy misztériumát a legszembeszökôbb módon a szentmise s az Oltáriszentség jeleníti meg. A világtörténelembôl hajdan kilépett Úr itt misztikusan, csodás lefátyolozás által, de az idôben hat s kihat s teszi éppen azt, amit a világnak s a világban az Istenhez való viszony tudatára ébredt boldog egyháznak tennie kell. Istent tisztelni s imádni krisztusi módon, Istentôl s Istenért élni s az Isten-meglátás nagy revelációja felé érlelôdni: ezt a két funkciót gyakorolja a ,,nagy Krisztus'' a szentmisében s a szentáldozásban. (Lásd Ef 1,6; Kol 1,12-23.26; 2,2) S mivel ilyen, az egyház úgy érzi, hogy halála után, a történeti 33 év után nem szűnik meg sacerdotiuma. Az egyházat, a dilecta sponsa-t az Isten-imádás, hódolat s engesztelés nehéz munkájában nem hagyhatta magára Krisztus, ki feje az anyaszentegyháznak, ki egyetlen, aki megfelelô nagy, értékes áldozatot mutathat be, aki eljött s minden bűnért eleget tett a keresztfán, de e keresztáldozat érdemeit magukévá tevô híveknek ô lévén papjuk, áldozári funkcióját misztikus jelenlétében, misztikus életének bemutatásában s megszűnésében folytatja. Ez a nagy test a Krisztus misztikus testének folytonos pihegése, föllélekzése, Isten elé borulása s a teljes odaadásban az Isten kegyelmeinek kiárasztása. Végtelen az Isten kedvtelése Fiában, a dicsôség ragyogtatójában, a lénye kifejezôjében s a teljes odaadás égre törô szeretetében; rengeteg az áldás: Benedicit nobis omni benedictione in coelestibus, mellyel akar áldani: azonban a legédesebb s legkedvesebb erôszak e kegyelmek s áldások kinyerésére az áldozatos fôpapnak misztikus megtestesülésben, misztikus életének hódolatában s lángolásában való eljárása. Mily szép a nagy egyetlen keresztáldozat funkcióit érzéseiben megismétlô s misztikus láthatatlanságban, mintegy álruhában eljáró Urnák szolgálata, örök sacerdotiuma ... Ezt a kedves s nagyszerű felfogást kellett volna a reformációnak megütnie. Nem kell az egyetlen s mindenért eleget tevô keresztáldozatot félteni. Nem von az le semmit méltóságából és erejébôl, sôt arra emlékeztet; akár csak egy folytonos nagypéntek, melyet nemcsak mint statiszták s megemlékezôk, hanem mint szívbôl megtörôdtek s lelkünket s életünket itt és most a szenvedô Krisztussal fölajánlók ülünk. Hát az Úr Jézus úgy akarta, hogy ô misztikus szent valóságban üli meg a nagypéntek egyetlen áldozatát, a benne égre törô Isten dicsôségét, a nagy engesztelést itt és most lelkébôl fölszakadó érzésekkel, egy nagy ünneplô jelennel, mely a kenyér s bor színe alatt történik. ======================================================================== 32. In finem dilexit Áldozat és áldozás Mit akar az Úr? Értelmet adni a világnak, a létnek, az életnek. Mi legyen értelme? Az egész lét, a világ nem séma, nem atom-konstrukció, nem képlet, hanem valami, ami többet, a jobbat, az értékesebbet várja, kívánja. Van benne finalitás, célba törekvés. Hogy úgy épül s tagozódik, s óriási heterogeneitásban műremeket ad, az életet várja ... Van benne egy öntudatlan ,,erosz'': az a vágy, mely lent csak mint elôkészítés, alapozás, kikezdés jelentkezik, de mely a jobbat sejteti s igényli. Valaki ezt úgy mondta: ,,les pierres d'attente'' -- azokat a téglákat hívják, melyek foghíjasan merednek a falból s várják a folytatást. Az egész lét, a természet csupa ily foghíjas építkezés. Szent Pál apostol az egészrôl mondja, hogy vár valami jobbat. S mi az a jobb? Az egész természetben, az alvóban álmok, a szervezetlenben valamiféle nisus-ok járnak. S ugyan mire igazodik. S hová a nisus, ha nem az életbe? Nem mondom, hogy a jegecek élnek és értenek, azt sem, hogy a sejt érez és vágyik; de azt tudom, hogy rajta épül s a fokozatok teteje, csúcspontja az ember; hogy ott tovább is van az életnek nisus-a, hogy ez a finomabb lelkiség a szeretet. Ez a vonal a mélybôl indul ki, interpretative ezt a vonalat, ezt a haladást, ezt a fokozást szeretetnek hívjuk. Ne féljünk e poezistól; ez nem képzelet, ez intuíció. Ez megfelel: szeretetbôl áradtak a világok, s szeretet az öntudatlan, a belefektetett energiájuk, az isteni bélyeg és jelleg. Ah, be sajnálom a filozófiát, ha fogalmai skatulyáiból ki nem érzi az illatot, a bájt, mely a képleteken mint felsôbb értelem s szükséglet ki van öntve. C'est ici -- mondja egy szellemdús francia -- qu'un philosophe est mutilé s'il n'est počte et qu'il se stérilise dans la logomachie, faute d'intuition. (Charles Gustav Amiot: Commentaire sur le Banquet de Platón. Revue Hebdomadaire 34. a. janvier.) Isten indította a világot, s a lökést mi adta? Az örök szeretet. Az lángol a napokban, az piheg a dagályban, az zümmög a virágos hársfában, az pihen az alvó pillangóban ... Ha a világ beszélni tudna, s kérdeznék, mitôl van s minek van: szeretetbôl szeretetért! Ez Szent Gertrud affectus animae-je. Jézus itt áll. Minek? Tovább mi az értelme a halálnak? Hogy ez a virágos, bátor, erôs ember holnap ilyenkor nincs! Halál, vég, kialvás, megaludt vér, bomlás ... végezni, buta szó, -- a legbutább... A szeretetet állítja oda kezébe veszi a kenyeret, s azt mondja: Ez az én testem, mely érettetek adatik ... holnap a Golgotán eléri kulminációját a szeretet... Itt is ez a dilectio in finem ... ======================================================================== 33. Áldozat -- áldozás Áldozat és áldozás Állítsuk sorba az Isten üdvözítô gondolatait. Az Úr megváltani jött a világot s azt a világ Isten-tiszteletével s Isten-engesztelés liturgiájával, az áldozat bemutatásával végezte. Az áldozat volt az Isten végtelen fölségének elismerése, s megsértett fölségének engesztelése a nagy Isten-tisztelet. Jézus e formában teljesítette küldetését, s ez a keresztáldozat. A keresztáldozat áldozat, tehát Isten-tisztelet... imádás, Isten- engesztelés... Minden egyéb áldozat -- szúnyog-zümmögés a világokat Isten dicsôségébe sodró s az emberiséget a pokol fenekérôl fölemelô szeretetnek áramával szemben ... De az Úr Jézus azt az egyetlen áldozatot a kenyér s bor színe alatti áldozati bemutatkozásával örök emlékezetben tartani, s annak érdemeit a világra árasztani akarta s azért szervezte a szentmiseáldozatot. A kereszténység azt tôle vette, úgy vette, ahogy azt az apostol mondja. Csodálatos áldozat, s ez a csodálatossága abban áll, hogy a kenyér s bor színe alatt ô maga van jelen, s hogy a testét a szavak erejében a vértôl külön konszekráljuk s így halálát, emlékezetét mindannyiszor megnevezzük. Ezt emeli ki Szent Pál: igazán Krisztus teste és vére, s elénk a halál folyamatába állítva ... Az áldozat bemutatása tehát aktív, s nem elmélyedô, szemlélôdô imádság s elmélkedés. Képzeljük el az áldozatot bemutató népet: az áldozatot bemutatni annyit tesz, mint a dolgot, melyet áldozunk, Istennek adni, azt ha él, megölni pl. állatot, vagy másképp megsemmisíteni, pl. a tűzbe dobni, kiönteni. Azután annak egy részébôl enni, inni. Az áldozatot bemutató ugyan tudja, hogy ezzel Istent imádja, megszenteli, kegyelmét kikéri; s ez a tudat mint imádás és szent félelem van kiöntve, de ez az akcióban, abban a cselekvésben, odaadásban, evésben, ivásban van kifejezve. Egy második mozzanata az áldozatnak a kiengesztelés, a jó barátságba lépés, az Isten kegyelmének biztosítása, vagyis az Istennel való közösség kifejezése. Aki áldoz, az Istennel közösségben van ... vele eszünk, iszunk; tehát akik az áldozatban résztvesznek, azok esznek az áldozatból, akár tulkot áldoznak, akár kenyeret vagy bort. Az áldozatból tehát eszünk az áldozatban való résztvevés miatt. Nem tagadhatjuk, hogy idôk folyásával az a mentalitás nagyon elhalaványult, s mi az áldozat atmoszférájában idegenek lettünk. Az akció helyett mi a magábatérés, elmélyedés, csendes Isten-imádás, lelki tisztulásunk privát Isten-tisztelete felé orientálódtunk. Külsô folyamatok, evés, ivás kevésbé jön Isten-tisztelet számba, s magában a szentáldozásban is mi azt az evést is nem áldozati akciónak, hanem Krisztussal való egyesülésnek nézzük. Az egyház és az egyház szerinti lelki élet ugyan folyton a szentmisébe mint áldozatba iparkodik beállítani a szentáldozást magát, mint az áldozatból való evést, abban való részesülést; de nem tagadhatjuk, hogy ez a gondolat idegen a hívek elôtt és sok megmunkálásra szorul. A legtöbb ember a szentáldozásról azt tartja, hogy azért eszik az oltárról, hogy az Urat magához vegye s hogy az evés a legbensôbb egyesülésnek szimbóluma lévén, azért történik. Pedig az evés az aldozatban való résztvevést jelenti, úgy hogy ha az Úr nem is volna jelen a kenyér színe alatt, s mi kenyeret s bort áldoznánk az Urnák, akkor is ennénk. Tehát az evés az ételáldozathoz tartozik, s az ételáldozat, akármilyen valóság rejtôzik az ételben, evéssel jár. Így tehát a következô jellegeket állíthatjuk: Ételáldozat és evés belôle mint az áldozatban való részvétel jele; azután jön a másik jelleg, a Krisztussal való egyesülés, mivel ô van az ételáldozatban, s így aki az ételáldozatban résztvesz s abból eszik, az Krisztust veszi. S itt vonalat húzhatnánk s nagyon egyszerű s áttekinthetô képünk volna: A szentmise az egyház áldozata, s mindenki eszik belôle, aki az áldozatban résztvesz. Igazuk van azoknak, kik a szentáldozásnak szentmisével való kapcsolását sürgetik s kik kifogásolják a szentáldozásnak mint valami privát ájtatosságnak végzését, mert az lényegileg összefügg az ételáldozat bemutatásával, mert enni-inni alatt mi nem érthetünk ájtatoskodást, hanem igen, az ételáldozatban való résztvevést. Van azonban ez áldozatnak egy külön misztikus momentuma, s ez az, hogy itt nem kenyeret s bort, hanem Krisztust magát áldozzuk. Tehát ez áldozat jellegén kívül egy nagy misztériummal állunk szemben; e krisztusi jelenlét, mely az áldozati aktuson kívül, tehát utána is maradandó. Az apostoli egyháznak ez a hite éppenúgy megvolt mint a mostaninak, de a magatartásban, a mentalitásban, a figyelem s áhítat irányzatában látunk elváltozást. Az ôsi egyház figyelme s áhítata az áldozatra volt beleállítva, s a jelenlét az áldozat keretében gyakorolt súlyt a lelkekre; késôbb a jelenlét az áldozaton kívül is jobban kiemelkedett, kigyulladott s lépett az áhítat centrumába s került az oltár trónjára. ======================================================================== 34. Szentmisén Áldozat és áldozás Miért járunk a szentmisére, Jézus Krisztus áldozatára? Azért, mert a megigazulást tôle kapjuk, s azt a testet s világot legyôzô s minket szépségbe most, majd halhatatlanságba késôbb öltöztetô erôt tôle kapjuk. Úgy érezzük, hogy mindnyájan vetkeztünk és nélkülözzük Isten dicsôségét (Róm 3,23). A nagy hit által, a Jézus Krisztusban, az Üdvözítôben való hit által nyerjük a megigazulást, akár zsidók, akár pogányok legyünk. ,,Az Isten igazsága ti. a Jézus Krisztusban való hit által vagyon mindazoknak, kik ô benne hisznek.'' (Róm 3,22) S így ha Isten elôtt igazaknak találtatunk, ez azért van, ,,mert ingyen igazulnak meg az ô kegyelmébôl a Jézus Krisztusban való váltság által, kit az Isten engesztelôül rendelt az ô vérében''. (3,24.25) A gente perdutának egy vergôdô, a viharnak, világviharnak egy széttépôdô felhôfoszlánya, a nagy massa damnata egy nyögô indulata, a hit s hitbôl s hit által való engesztelés útjaira dobva ... Isten így akarta! Ez a bukás tragikuma és szenvedése, és végleges megalázottsága ... a nagy éjszaka, a derelicti és despecti a Deo fénytelen világa ... a karikatúrák, a torzok, a szörnyek poklai a földön. Ezt érezzétek s kérjetek -- kegyelmet s irgalmat... Azt megtaláljátok a Jézus Krisztusban, ,,kit az Isten engesztelôül rendelt az ô vérében''. (3,25) S a másik tekintet: A bűn és a halál törvénye azért mégis testünkben lappang s a rosszra húz! Ide erô kell. Az élet nagy stílusát, a krisztusi formát megvalósítani, ahhoz a Szentlélek, indítás, érzék, finomság, készség, hűség, szóval a lélek tavaszi életakarása és buzogása kell; a nagy hívás fölfelé s a nagy küldetés, hogy körülöttünk a Regnum Christi megalapuljon s új világ teremtôdjék nem hat nap, de folytonos munka s hosszú fejlôdések korrigáló, magára eszmélô s újra ki- kiinduló lelkületében: ahhoz az a más törvény kell, a ,,lélek törvénye'' s az a másik hatalom, ,,a Krisztus Jézusban éltetô lélek törvényes, tehát a krisztusi lélek törvénye, hogy ,,ami lehetetlen vala a törvénynek (annak a testet letörni s meghódítani nem tudó törvénynek), Isten az ô Fiát elküldvén a bűnös test hasonlatosságában'' (8,3.), adta nekünk azokat az ,,éltetô léleknek'', élet lelkének hatalmait. A minket környékezô testi világgal, mely fojtja a lelket s abban a bűnös miliôben, melyben ,,a rossz hozzám van ragadva'' (Róm 7,21), nekünk arra a romlatlan s a haldoklást legyôzô lélekre van szükségünk, ki, ahogy feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is. (8,10) Itt kell elváltoznunk lélekben, dicsôséges formákká, világító arcokká, hogy azután halálunk után testben is átformálódjunk. Ezt a hatalmas éltetô, átváltoztató, halhatlanító lelket csak Krisztustól kaphatjuk. A világot az Úr Jézus a maga keresztáldozata által váltotta meg. A megváltás in concreto a lelkekért kínhalált szenvedett Úr Jézus ... ez az agyongyötört s szeretettôl s engeszteléstôl átjárt s áthevített Isten-ember. Kevés, ha azt mondom, hogy a szentmise ennek a nagy ténynek emlékezete; nem, hanem érzem, hogy a szentmise ennek a ténynek valami eleven megújítása; e nagy ténynek valóságos folyósítása, az egyszer történtnek misztikus megjelenítése ... Ma történik 1900 év után, hogy: ez az én testem, mely tiértetek adatik, egyetek belôle... ez az én vérem kelyhe, mely tiértetek ontatik, igyatok... Megtört test, omló s ontott vér itt és most. -- Ez a misztériumban valóságos történés, de a szemünkben emlékezet. De az emlékezetnél, a szimbólumnál meg nem állhatunk, hanem az itt rejtett valóságig elhatolunk. A kínhalált szenvedô s minket üdvözítô Krisztus -- ez a nagy keresztény hit, remény és élet, s az eucharisztikus áldozat mint a hajdani ténynek a történeti folyamba léptetett misztikus megújítása az a keresztény Isten-tisztelet és hódolat és hatalmi tudat s adni tudás és öröm és gyôzelem. Hasonlóképp gondolhatjuk: Krisztus üdvözítô ereje, bűntörlesztése, Isten-engesztelése az ô Istent imádó s engesztelô elôlépése a világok oltárához az ô kínos és szeretô halálában van, azért s abból való s azért a keresztény Isten-tisztelet s engesztelés, esedezés nagy aktusa a szentmise, az a csodás, misztikus áldozat, mely szintén testmegtörés és vérkiontás, de itt a patyolat kendôkön s itt a kehelyben, itt, itt. Mintha az a pergament-fehér, vérét kiontott test a világ folyamában a fehér, tündöklô ostyákban, ezekben a hullámkarikákban fel-felvetôdnék, s mintha az a szent vér, mely ott csepeg a kereszt fájáról a nagy idôfolyam hullámtölcséreiben, a mi kelyheinkben ki-kipirosodna ... Igen, mintha ... Egy, egyetlen, áldozatos, szeretet hevében fölpattant kínhalál s azután ez egyetlen, minden váltságot tartalmazó s minden erôforrást megnyitó krisztusi érzésnek, akarásnak s áldozatkészségnek s alázatnak idôn s téren a világ végéig való kiomlása s kiáradása. Ezt a nagy, szent akciót állította a kereszténység, tehát az Úr az áhítat, a lélekmerítés, az erôs akarniakarás központjába. A keresztények egymásra s Krisztusra borulása, a vele való egyesülés s benne való kigyulladás mindennapi akciójává. Ahogy a nap kelt, úgy kelt s ragyogott bele a keresztény világba a nagy izzó s jelenvaló Krisztus tűz-korongja s váltak le róla tüzes ömlések: az ô vérének omlásai... ,,Látom most lelkem szemeivel Istent, aki közeledik hozzánk, a világ s lelkeink teremtôjét, Istent, minden boldogságnak, jóságnak forrását, -- Istent, vétkeink bíráját. Imádkozzatok, kérjétek lelketek hangján, szívetek tüzével, hogy ereszkedjék le közénk élô formájában elevenen, élô valóságában, hogy mutatkozzék meg nekünk, bűnösöknek s hogy engedje meg, hogy jelenlétében legyünk.'' Ezt mondva, földig hajolt le s úgy maradt alázatos esdeklés formájában, azután kiterjesztette karjait s a hívek közé lépett, akik utat csináltak neki. Térdre borultak elôtte s imákat mormoltak nagy buzgósággal, a földet érintve homlokukkal. ,,Irgalmas Úr, Úr, bíró és parancsolónk ...'', hangzott az ima, mialatt kivonult s a kápolnát megkerülte. ,,Jöjj templomodba, ahol a te nyájad megteszi szent akaratodat, mihelyt házadba bevonultál.'' A tisztelet liturgiájába belenevelni magunkat! Tiszteletet, hol színre oly jelentéktelen szimbólumokat, de azok mögött az Úr Jézus istenségének lángoszlopát s a kegyelmek óceánját látni... Ez a liturgia olyan, mint egy hegyen fekvô kolostor cellájából, annak ablakából élvezett végtelen kilátás: hegyekre, Isten gondolataira, -- tengerekre, Isten kegyelmeire, -- végtelenségekbe, melyek elnyelik a tekintetet, a szemet s a lelket... Az Úr kívánja e tiszteletet; hálás érte: Vos autem estis qui permansistis mecum in tentationibus meis (Lk 22,28). Tentationes -- megpróbáltatások, mit jelent ez az Úr Jézus életében s azután a történelmen végig?! Az eucharisztia történelmében ... a herezisek furorjában ... a templomok, oltárok megszentségtelenítésében? Megpróbáltatások a ,,szent helyeken'', helyeken, ahol a végtelen áldozat az Isten-imádás s tisztelet kulminációját jelenti; szent helyeken, hol az angyalok imádva hódolnak. Istenem, mi minden történt e szent helyeken, s az eucharisztia, a legédesebb isteni szeretet szimbóluma, sôt e szimbólum alatt az ô valóságos jelenléte ellen! Nem lehet azt föltárni; a hit, az áhítat örök botrányai ezek, s rémület tölt el, ha rájuk gondolok ... Nekem a katolikus liturgián van vigaszom ... a tisztelet levegôjében, a mély érzések kristály folyamán! Abba lépek bele, mikor az Úr Jézus elé lépek, ô lát engem; én rászegzem tisztelettel s lelkesülve szemeimet... Ô hall engem, beszélhetek neki, elôadhatom ... Istenem, hát az oly természetes, hogy mindenem bele legyen szegezve: szem, fül, gondolat, figyelem, szándék. Máshol is az Isten-jelenlét gondolata környékez; de itt a szakramentális jelenlét egyszerűen magához ragad, mint a mágnes a vasreszeléket. Nagy hit nagy tiszteletet... a valóságos jelenlét a hódolat bemutatását kiváltja önkénytelenül. S ez ôszinte és észszerű elhelyezkedést nem szabad megcáfolnom. Ha a templomi közönség nem is ezt mutatja, ha távol esik tôle, az hitének gyarlóságát s etikai s érzelmi neveletlenségét mutatja. Járhatnak ott hiúság, szeretet, ellenszenvek, érzékies s gyűlölséges gondolatok árnyai, -- kiverôdhetik a fáradt köznapi arculatokon a szárazság, a szokás, a szórakozottság sivársága. Néznek az oltárra, látják a papi füstöt, de nem érzik a tüzet... Egy-két vékony fohász, valami hanyag térdhajtás, kapkodott keresztvetés s vége ... Ah, gyönge lelki emóciók s alig egy-két cseppet felhozó merítések a mélységes forrásokból. Hogyan illik e szegényes lelkiségbe Krisztus valóságos jelenléte -- a fölség, a hatalom, az üdvözítô erô végtelen feszülése s a tisztaság, szentség, bensôség sugárzata!? Ez is nagy dekadenciát mutat... száraz, nagy folyam-ágyakban gyönge érzések szegényes vízfonala kúszik ... hömpölygô áramok helyett. Nagy és sok dolga van itt a tisztelet iskolájának: a) Fölébreszteni a tudatot, hogy mivel tartozunk a szeretet szentségében. Nemcsak azért, hogy akart köztünk lenni, hanem ezt elôre látva a sok botrányt, hálátlanságot, közönyt, tiszteletlenséget... b) Mélységesen meghasson az Úr Jézus türelme, aki ügyét, tiszteletét s az arról való gondoskodást reánk bízza. Nem villámokkal s pusztító tűzzel, mint hát akarták már régen a tiszteletlenséget orvosolni, hanem másféle villanásokkal s tüzekkel, melyeket tôlünk vár, akarja kipótolni... Lángoljon föl bennünk a szent ,,zelus domus tuae''. Istenem, nem arról lehet szó, hogy mit érdemel, hanem hogy mit tehetünk mi... mi, mindegyik külön. Nem vezethetem eléd hódolatra a népeket, de magam és kis köröm a hódolat s szeretet tüzes korongjával körítheti az (itt jelenlevô felségedet). ======================================================================== 35. Élet kenyere Áldozat és áldozás Krisztus Urunk az élet kenyerének mondja magát. Ô a lelkek kenyere az erkölcsi megszentesülés rendjében. A fiziológiai rendben az élet tápláléka a kenyér: éppenúgy a lelki élet rendjében ô a kenyér, a táplálék, az erôforrás, a szép s erôs élet-alakulás hordozója, a megfrissülése, a megújulása az élet hullámának. Enni kell, ez az élet törvénye. A kenyér ô, más nincs, ezt kell enni. Ô mindenkinek az; aki a földön lelkileg élni akar, az ôt eszi. Az egész szellemi világ így van beállítva. Panis vitae, mily különös név. Ha az ószövetség prófétai nevezéseit összehasonlítjuk ezzel: admirabilis, Deus fortis, princeps pacis, az Urat, a hatalmast, szinte azt mondanám, a kényszerűséget jelentik, míg itt a belsô életigényt: vele van szerves kapcsolatunk; életünk tôle, a Teremtôtôl, de aztán tôle, mint tápláléktól való. Ha ô nincs, nem élünk. S ô így különféle fokokon kapcsolja magába a mi létünket: mint teremtô s aztán mint tápláló. Miután megteremtett, a szellemi világot is magához fűzte: az Ige testté lett... közénk jött... testvér lett s azután a testté lett Ige kenyér lett. Belénk való, s mindegyikünknek azt venni kell. Ô áll egyformán az élet központjában. A testté lett Ige köztünk lett, közénk jött, de a kenyérré lett Krisztushoz mindegyikünknek életbeli köze van; a kenyeret mindegyiknek külön kell vennie, ennie... a kenyérnek bennünk kell lenni. Az Ige köztünk, a kenyér bennünk van ... Ez az élet legradikálisabb kapcsolatát jelenti Krisztussal. A lelkek belôle élnek. Amilyen elsô s radikális szükséglet ez a kenyér, úgy radikális indulattal, erôt s életet meríteni-akarással kell azt enni: ízes ... gyönyörűséges. Az utolsó vacsorai beszédbôl világosan Krisztus egyesülni akar velünk ... A szeretet apotheózisát állítja bele a világba; világgá kiáltja, s olyan nyelven, melyet mindenki ért, mint ahogy a kenyeret érti s az evést, s a legintimebb s életet adó összeköttetést a kenyér s az élet közt... Isten ítéletei a nagy igazságszolgáltatás, az örök szentség követelményei. Isten gondolatai ahogy kinônek s érvényesülnek s a mi irányukban fekszik s megfelel, ez az erô és boldogság. Szent gondolatai az örök szükségességek, s e körül vannak a nagy szakadások, örvények, szerencsétlenségek, a kárhozat... Valami szent rémület szállja meg az embert, ha erre gondol. Isten oly felségesen magasan van fölöttünk, oly kérlelhetetlenül, oly hajlíthatlanul, oly megtéveszthetlenül, s az ember a lelkiismeretek tömkelegében, a csalódások, nem igaz helyzetek, a raffináltság, az önámítás, a kertelés, a zavar vásárján! Istenem, mily alpesi csúcsok magasságára emelkedik a felelôsség ..., a nagy kötelesség tudata, s hogyan zúz össze. Szent félelem! S mily élet- s lélekrontás jár a nyomában! Mindnyájan romok közt ülünk, mikor életre, ember-történetre visszatekintünk. Az Isten irgalmára való emlékezést, a bizalom s remény tavaszi kilátásait sötét elborulás s kislelkűség váltja föl -- mint mikor a holdvilág sötét fellegek közt bujkál. Szent félelem! Örök föladatok megoldása kontár s ügyetlen balkezekre bízva. Ki áll itt meg s kiáltja ki a nagy Mester szemepillantását? S azért ,,la crainte domine l'humanité''. Annak már a természetes ilet viszonyaiban is óriási a tere a bizonytalanság, az életet veszélyeztetô hatalmak ellen. Éppen a természet ölén az élet új s kényes adat, melyet más élet fenyeget s elnyom, fölemészt. Gondoljunk magunkra s a milliárd bacillusra, mely veszélyeztet. Gondoljunk a vadember életére a pusztában. Nézzük madárkáink óvatosságát s a nyugtalanságát. A kultúra legnagyobb áldása az élet biztosabb bírása, a béke, a nyugalom. Tehát megnyugtatni, az Isten-közelséget fokozni az Isten velünkvalóságáig... addig, hogy vezet s világít, addig, hogy közénk lép valóságos személyiségében. Krisztus önmagát állította bele a világba, hogy a kapcsolatot Isten s az emberiség, közte s a látható egyház közt nyomósítsa. Hogy ô mennyire kell a világnak, az eucharisztia mutatja: mint a falat-kenyér, úgy kell! Egy folytonos, nélkülözhetlen erôforrás s erôközlés! Annak az emberiségnek, mely nincs tisztában küldetésével s azzal, hogy mennyire szorul rá, öntudatára hozza: mint a falat kenyér ... A kenyér oly annyira az életszükségletek centrumában áll, mint az élet maga. A kenyér oly közel fekszik, hogy életet és kenyeret egy tekintet foglalja egybe. Nincs messze; nem az égben; a világ erôforrása nem a csillagrendszerek matematikai központjában van, hanem itt, e kis ajtó mögött a tabernákulum ajtója mögött. Csak ki kell nyitni, s mindenkinek szolgálatjára áll, mert mindenkinek való. -- Mikor a polgári élet valami embernek való formát talál, akkor biztosítja kenyerét, a magtárt, a készletet, az éléskamrát. Ez az intézmény hordoz minden egyebet: a kenyér. Ez az a nagy Sacramentum és szimbólum, s ebbôl folyik a mi szükséges kapcsolódásunk s odaadásunk a dolgok e rendje iránt. Vele szemben áll az éhes emberiség... talán nem éhezi tudatosan ôt, de éhezi az erôt, a meleget, a harmóniát, a békét, a tetterôt s megsínyli az éhséget, megsínyli, ha kenyeret nem talál... Egy nagy, rettenetes tény nyilvánul itt meg: Krisztus tudja, hogy az emberiség élni képtelen, s hogy nincs kenyere. Az eucharisztiának ez negatív oldala, mely azt mondja: nincs kenyeretek... deficietis... Én vagyok a kenyér, tôlem az erô, más nincs. Én a gyökér... Bennetek s veletek egyesülve, egy test, egy fej. Ez a reális egység s együvétartozás a szentatyák felfogásában nagy, filozofikus valóság volt, úgy értve ezt, hogy filozófiájuk Platótól volt kölcsönözve, mely azt tartotta, hogy az egynemű dolgok, pl. ember, oroszlán, bükkfa lényege egy, s így ugyanaz a lényeg, realitás van pl. minden emberben. Krisztus mint ember velünk egy, ez az emberi természet, ez az övé, realitásában az enyém. Én vagyok a gyökér, én, ki közületek egy vagyok, a gyökér funkcióját végzem... Én vagyok a kenyér... Nem úgy, mintha a természeti ember és viszonyai ezt a természetfölötti kenyéradást követelnék, tehát nem az élet logikájának erejében; hanem úgy, ahogy a mai világban kellene valamiféle kenyérosztás, valamiféle segítség, melyet Isten nyújtana; de hát ezt nyújtotta, melyet nem igényelhetnénk, de amely minden igényt s minden várakozást felülmúl. Én vagyok a kenyér... Erre egy mély érzés felel: mi rád szorulunk, nélküled nem élhetünk, te vagy életgyökerünk, s voltaképp élettartalmunk lesz, hogy a szó szoros értelmében vehessük, élvezzük, ehessük. Kenyerünk lesz. Az Oltáriszentség a mi kenyerünk, e nélkül meghalunk ... Ezt éhezzük tehát, és sietünk hozzá. Ezt jó étvággyal, ihséggel kell enni. Ha Jézus azt mondja: én vagyok az égbôl leszállt kenyér ..., minden kéznek utána kell nyúlni, mert nélküle elpusztul. Tehát a kenyérrel szemben áll az éhség ... Ô, ki e kenyeret adja, az éhséget rendelte. Kenyeret és éhséget... Az Oltáriszentség rendelése az éhség rendelésével együtt jár. Ô teremtett s nevelt így: éhesekké rendelt... A lélek az Istennek fölvételére van beállítva természet szerint... Isten befolyásaira... Isten segítségére ... S ezt ha egészséges, éreznie kell: il faut, que l'on ressent la faim; manger assez, mais manger avec appétit. A lélek Istennel való egyesülésre, az örök szeretetre van beállítva. Mily radikális éhségérzetek fakadnak e helyzetbôl! A legfölségesebb, a szuverén igény, hogy ô a lelkek élete, az élet kimeríthetlen forrása és ereje, párosítva a legnagyobb igénytelenséggel: ô a minden élet s ugyanakkor egy darab kenyér. Igen, itt kifejezésre jut az Úr Jézus gondolata, az a nagy igazság, hogy ô a lelki világ kenyere s nincs más, -- hogy aki élni akar, ebbôl, belôle kell élnie. S ugyanakkor az élet e nagy törvénye és szükségessége, -- ô a jelenlevô isteni bôség és erô le van fátyolozva, s azáltal oly természetes közel-fekvôséggel, amily közel fekszik hozzánk a kenyér, hozzánk közel hozva. Ki merné azt az ôserôt, az Isten Igéjét önmagában megközelíteni, ki merne belôle venni, enni, élni. Íme, ezek a funkciók mind természetes közvetlenséggel folynak a helyzetbôl, melybe Krisztus áll, mikor kenyér színébe öltözik. Isteni élet a lelkek éhsége és szomja, ami nem egyéb, mint az a radikális tendencia, hogy ahonnan, akitôl a lelkek vannak, abból többet venni, abban részesülni kívánnak, így akar minden fűszál s levélke napot s azt földolgozza magában erôvé s életté. Ami itt öntudatlanul folyik mint vegetatív élet, az az erkölcsi világban öntudatosan folyik s Isten felé igazodik ... Ôt akarja, ôt a valót, a szépet, a teljességet... Ez ôsszomj és ôséhség! A lelkek a szájat tátó fiókák s az egész szellemi világ mint óriási éhségi és szomjúsági ösztön, vágy és tudat Isten felé igazodik ... Isten a kenyere, Isten az itala. Ebbôl a szempontból kell mérlegelni, hogy mit jelent a krisztusi szó: Én vagyok az égbôl szállott kenyér... az Isten-éhségnek szánt kenyér, ami minden léleknek való, melyet minden egyes keres és kíván, én -- vagyok az ... Ez annyit jelent, hogy én vagyok az Isten. Krisztus sehol sem mondja magát oly összefoglaló nyíltsággal Istennek mint itt... ======================================================================== 36. A szentáldozás realizmusa Áldozat és áldozás Küzdenünk kell a megszokás ellen, a fogalmak, a szavak fátyola, a burka ellen, mely valahogy elválasztja, elszigeteli a lelket a valóságtól. A mi intellektuális természetünknek hibája, hogy a szavak s fogalmak állnak a valóság helyett s azok átlátszók s súlytalanok s nem váltanak ki életet s tapasztalást. Olyanok, mint a holdvilágos éjszakák, melyek átlátszó, csillogó fátyolt, ködnél finomabbat, az álmok mágikus fátyolát borítják a világra. Alattuk rejlik a világ, de súlytalan, határozatlan, lágy, réveteg. Ilyen a fogalmak atmoszférája; légies benne minden s nem ütközünk beléjük és eltoljuk könnyűszerrel, elbánunk velük. Az intellektuális mentalitás nem érzi a nagy valóság súlyát; az nem nyomja, nem készteti, nem szorítja tettre, nem indít emóciókat ... Ez a bűbája; ezen a bűbájon át kell magunkat vágni s elhatolni oda, a realitáshoz, honnan a fogalmak valók: a realitást kell megfogni, hiszen a fogalmak, fogantyúk arra valók, hogy a dolgok kapcsolatában legyünk, éljünk s tegyünk. Ehhez az kell, hogy a valóságba elmélyedjünk, abban meggyökeresedjünk, annak súlyát s lökéseit megérezzük, az intellektuális tartalmakat megéléssé változtassuk. Ez nem tetszik azoknak, kiket ideológoknak, doktrinereknek neveznek; ôk az eszmék s fogalmak absztrakt világában, az intellektuel holdvilágos atmoszférában eveznek s a valóság igényeit, szükségleteit, ütközéseit, éleit és hajthatatlanságait nem érzik. Áhítatomnak az Oltáriszentség iránt az az egyik jellemzô vonása: az itt rejlô, csodás realitásba való behatolásom. Itt van Krisztus valósággal; itt az Oltáriszentségben és az égben, mert ô van s így van, ott megdicsôült testében, itt megdicsôült, de térben ki nem terjedt valóságában. Nemcsak itt van, de én veszem; mikor áldozom a jelenlétbôl intimitás lesz, amilyennél nagyobb, mélyebb, édesebb nem lehet. Ez a végtelen Istennek intimitásait szimbolizálja, ki mindent áthat s egyszersmind a szeretô embernek a szeretô emberfiának, Krisztusnak lelkünkbe való gravitálását, a legbensôbb barátságot jelképezi s valósítja. Ez a Krisztus bennem; itt és most az én életembe hatol be s részt kér mindabból, ami lelkemet kitölti, ami gondot ad, ami foglalkoztat. Én ôt beavathatom, sôt intimitása s lelkem szükségletei azt megkívánják, hogy én ôt alázattal s bensô rajtacsüggéssel beavassam, megbeszéljem, szemei elé tárjam s kérjem. Ugyancsak ez a szentségi Krisztus az áldozat magatartásában az Isten- imádás, a hálaadás s az engesztelés s esdeklés atmoszféráját hozza magával. Ahogy Szent Pál szerint az égbe ment, úgy belép az anyaszentegyház liturgiájában a kenyér s bor színe alatt mint áldozat, a kiüresedés, megsemmisülés, hódolat s engesztelés érzelmeivel. S ezt mi éljük át, -- ez bennünk történik s valóság... Valóban nagy idô. Oly szép a német neve a menyegzônek: Hochzeit; die hohe Zeit... mikor az idôk folyása az öröm, a szeretet s az egyesülés magas hullámába szökik föl -- szökô ár! A szentáldozás utáni pillanatok a mi életünk legdrágalátosabb percei. Az önfeledés, a Krisztusba olvadás, az életnek s föladatainak Krisztus szemeivel meglátása, az életformálásnak az ô halálosan komoly, de a boldogság készségével telített megfogása; mert ô, ômaga van bennem, s érzem szuverén fölényét egyéniségem szegényes s gyarló életmegnyilvánulásai fölött, s azt a hódító expanzív erôt, mellyel hat reám. Igen, nagy idô, az öntudat szökô árja, a nagy öröm lendülete, mikor ajkaimat az Úr nyílt oldalára szoríthatom s a forrásból meríthetek. Mikor alázattal leborulhatok s hallom a kérdést: Quid tibi vis faciam? Közel fekszik, hogy a szentáldozás e hevében, a Krisztussal való kapcsolat erejében akkori erényes készültségünk s a fölkeltett buzdulások, eltökélések, vágyak és érzések különb értékűek, mint azok, melyeket máskor indítunk magunkban. Ez nagyon is lehetséges s közel fekszik emberi érzésünkhöz is. Hisz gondolhatom, hogy az Isten tetszésének napsugara játszik ilyenkor lelkünkön, s hogy akit az Isten fia ily közelségbe von bele, azt életének érdemeiben is részesíti. Ez a napsugár aztán lassankint elalszik, amikor a Sacramentum színei bennünk felbomlanak s így a szentségi Krisztus jelenléte megszűnik. Szükséges, hogy ebben levegô legyen; még a festészetben is ezt kívánjuk. A misztérium levegôjének én a tiszteletet mondanám. Ez az Isten-tisztelet érzéke, az Isten-meglátás s megérzés érzéke. Nem bírjuk megfogni. A villanyosság megérzésére nincs érzékünk, de lehetne. A léleknek megvan a tisztelet érzéke, de könnyen durvul, vagy ki nem nevelôdik. Mily csodálatos kulcsot ad kezünkbe, ha a villamosságot megfogni tudjuk az írásra, a közlésre, a hang, a zene továbbítására, s így a tisztelet: érzék a láthatatlan jelenlétek megfogására ... a láthatatlan valóságnak megfogására, vele való kapcsolódásra ..., benyomásainak vételére, szinte azt mondanám, kikényszerítésére. Tisztelet az a beállítás s az a magatartás, mely az Isten szellemi áradásainak s lüktetésének vonalába helyez. ======================================================================== 37. Engesztelés Áldozat és áldozás Istenem! Aki úgy azt a szent-szent-szent Istent valamiképp érti s érzi... ha úgy meg-megszállja valami megilletôdés, mikor ragyogó kék ég alatt a szférák tündöklô tisztaságába mélyed, vagy források fenekére néz s elfogja ôt a tisztaság, átlátszóság, a limpidezza gyönyöre vagy egy nyíló, érintetlen virágkehelyben fürdik meg a lelke: az a végtelen szentség gyönge preludiumait hallja s tisztelettel telik meg. Lelkünknek ehhez köze van, mint a szennyvíznek az átlátszósághoz; köze van s borzong az ellenkezôtôl, mint az akácfavirág fürtjei az átszaladó vonat közéjük csapó füstjétôl. A lélek halhatatlan, tehát egyszerű lévén, a szennyet s a piszkot, éppen úgy, mint minden idegen testet, mely rátapadni akarna. Res delicata spiritus ... róla is igaz. Finom az erkölcs szövete, az alkata... Ilyen a feladata, a kötelezettsége is. A halhatatlanság, az Isten-gyermekség nagy elôkelôség az anyagi világban, mely a kiválóságot s a felfelé törést képviseli. Útiránya: legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes! Krisztus hegyi beszéde hegyrôl jövô s a magasságokba intô s buzdító szózat. Program, mely minden lelkiségnek programja, az anyag fölé emelkedô éthosz. E jellegeket azonban éppen az ösztönös pszichében s az érzékek s az anyagi világ zavaró ingerei közt érvényesíteni nehéz ... Meg- megremegünk, ha rágondolunk ... S tényleg hol tartunk! Az anyag, a földet evô, az aranyat nyelô ember (der Materialmensch) körül más tekintet nincs, csak az üzlet, a haszon, az önzés. Az a buta egocentrikus irányzat, hogy egy x. y. igényli, hogy minden szolgáljon neki, minden s mindenki eszköz legyen az ilyen puffancs duzzasztására. Ez volna a természet szándéka? Azután hogy ezen az önzésen tönkre menjen család, nemzet, kultúra; hogy szétszakadjon minden kapocs, mely a szintéziseket, az alakító, a történelmet teremtô művészet szolgálatában megteremti? Hol tart a káosz-ember, kinek esze, szíve, kedélye rendetlen, szertelen; aki nem ismer semmit, ami van. A nagy valót? Aki blazírt és szkeptikus?! Hol tart az ösztönember, a bęte humaine, ki végsô elemzésben a lelket fojtogatja s a test emancipációját szolgálja; ami elékteleníti azt, s eltorzítja s eldurvítja azt, ami finom, nemes, tiszta, leheletszerű; aki a madonna-arcokat fintorokká tágítja s a természet misztériumait a tisztaság, tartóztatás, szemérem fátyolaiból kiemeli? Ah, Uram, hol tartunk? Nem is azt mondom, hogy házasságtörôk, gyilkosok, rablók, fosztogatók s Dante poklainak lakói volnánk, hanem érzi azt minden reális ember, hogy az élet folyása zavaros, s hogy az éthosznak sok panasza s kifogása van ellenünk. Ha Isten vízióban megmutatná, hogy mik lehetnénk s hol tartanánk, ha azokat a lelkületeket s érzéseket látni s érezni megadná: Istenem, mi volna belôlünk s ugyanakkor megtapasztalhatnók a távolságot, hogy mennyire estünk el, s azt a romlást, azt az elnyűtt, elkopott lelkiállapotot, melyben vagyunk. S most aztán halljuk meg a kerubok énekét: Szent, szent, szent a seregek Ura, Istene ... Ezt éneklik Istenrôl, s csak ezt az éneket hangoztatták; nem azt, hogy bölcs, hogy mindenható, végtelen ... Nem megdöbbentô s egyszersmind rémületes, hogy a világnak ezt énekelték? A visszhangról énekelték, mely szívben támad: Szent ô -- bűnös én; szent ô -- tisztátlan én. Mint nagy protestáció a piszok ellen, az elistenteledés ellen; mint nagy vád ... mint térdrekényszerítés; mint szent megrendülés s belemerülés. Isten ... te szent, háromszor szent -- s én? Amit ott fönt hirdet kerubkar, azt leheli a szent kereszt. Szent... szent... az Isten: azért jövök én s áldozom föl magamat s engesztelek s megkérlelek... A szent kereszten az Úr Jézus engesztelô áldozat; vérét ontotta s meghalt, hogy eltörülje a bűnt s levegye a lelkekrôl a terhet, melyet csak ô tud levenni. A szentmisében ugyanaz az áldozat folyik. Jézus föláldozza magát, testét, vérét; itt az áldozat a bűnért van, s ugyanaz az ereje, kihatása, azzal a különbséggel, hogy a szentkereszt vérontásban, itt pedig az engesztelô Úr Jézus a kenyér s bor színe alá alázva magát, dicsôségébôl kivetkôzve bűnös, vajúdó, tehetetlenül bukdácsoló testvérei körébôl kiált Istenhez. Azt kiáltja velük: bűnösök, nyomorultak, Isten haragjának gyermekei, szent, szent, szent az Isten! S ezt kell élénken s mindig elôtérben látnunk: Krisztus itt van s itt éli át az imádás, az engesztelés érzéseit. Óriási életakció folyik itt... valami új, nem a régi. Az élet mindig új fakadás, mint folyam, mindig új áram; a hely ugyanaz, de a folyás az mostani s nem a tegnapi. Minden élet ilyen; nem a tegnapi; a gondolataink, érzéseink hullámai is ma lejtnek, ha a tárgy ugyanaz is, de az élet, a gondolat s érzés a mai, -- az ma fakad, mint ahogy a hídfônél s a Margitsziget csúcsán e percben ez az új, most támadt s most sikló hullám ütközik. Az élet eleven, e percnyi újsága s új fakadása van minden szentmisében, Krisztus Jézus életének, szeretô s lángoló lelkének e folyamatos, mély folyású, széles folyam gyanánt az egész világon végigfolyó életében. Ha elgondoljuk, hogy hol s mikor, hány helyen, falusi templomokban s fényes dómokban s csendes kápolnákban, hallgattunk szentmisét, s végig a világon az Úr Jézus imádkozó s áldozó lelke áramlása, érzéseinek ki-kigyulladása, a nagy életfolyam új meg új hullámloccsanása. Tartsuk e képet szemeink elôtt s gyönyörködjünk a Krisztus titokzatos életfolyamán, mely az Oltáriszentségben, a szentmisékben föl-fölloccsan; de most, most! Nem az a mi titkunk, hogy akkor az utolsó vacsorán, vagy a szent keresztfán, hanem most, itt, éppen itt... s most, mikor a szentostyát fölemeli... most, most loccsan itt föl a krisztusi élet folyama ... ======================================================================== 38. Amor Áldozat és áldozás Jézust szeretni itt, itt... Ez a levegôje, a szeretet spórái, Jézus szíve szikrái... szeretô lelkének, szemeinek, arcának tört sugarai úsznak. Sokan várják, hogy Krisztus szóljon. Hogyan szóljon? Szól tettekkel, szakramentális módon. De érteni kell a szavát. Szól szeretettel, szeretetben, kimerülve, odaadva magát; s az érti meg, aki szeret. Igen, a szeretô Úr Jézust, az ember fiait embersors sajátosságában, áldozatos lélek hűség, küzdés pszichéjének megfelelôen; nem csodákat várva, de a kemény fizis ütközéseiben a tisztuló éthosz reakcióit nevelve, szítva; A teremtményt hűség-próbára ráképesítve ... Ebben a lelki hangulatban nézni a Krisztust, hogy mit tesz s élvezni ôt itt is! Ah, Uram, itt szeretni kell; a Krisztust megigézett, magához vonzott lélekkel kell megközelíteni, e nagy tervet s akarást és tettet méltányolni... A léleknek föl kell födöznie, apokalipsziseket kell megélnie ... a szokásból, a gondolatból, az elkopott fogalmakból kiemelni a nagy tudatot; tudjátok, mi az Isten s a megtestesült Ige, az az Isten-ember, kivel tele volt a lelke Szent Pálnak s a szenteknek, ki ,,testis fidelis'', kirôl nekünk is ,,bonam confessionem oportet facere'', martiriumot kell tennünk. Tudjátok, ki az, aki megváltott egy nagy áldozattal s aztán feltámadt s az égbe ment s ez az égbe menés vonala egyik szára annak a parabolának, mely az évezredekbe ívelôdik s mely a Krisztus utáni évezredek története fölött elvonul, de ezeket az ezredeket, millióit az embereknek egy nagy várakozásba köti, mint abroncs a dongákat; mi várjuk ôt. Istenem, milyen látvány lesz az a nagy apokalipszis, az a nagy föltárása a világtörténetnek. S halljátok: ô van itt... Ô ... az, az, az Isten fia, az Isten-ember ... a nagy tanú ... a nagy összefoglaló, aki eljött s eljön, s akinek lába nyomában, a hadak útján egy-egy indulat rohanó kerekei alatt fölszálló porszemecskék vagyunk ... ô van itt... Ide ,,éffort'' kell, ki kell dörzsölni a szemet... s meg kell gyújtani a szívet... mert élettelenség, képtelenség, kényszerűség fojtogat különben. A szikrát ne oltsuk ki! Fújjuk meg. Gondoljuk el a motívumokat, melyek lelkeket érintenek. Gondoljuk el, mily édes, vigaszos műve és fogása és adása az irgalmas providenciának, mely közénk áll, köztünk él s szinte belénk sziporkázza, s lehetetlen, hogy elhagyjon minket. Egy nagy protestációja a Krisztus szeretetének a világ desperát hiedelme ellen, hogy ô elhagyott; az érzéstelenség s a szárazság sivatagja ellen, mikor annyi az oázis, ahány szentségház; a gyöngeség, a tikkadás, az elhalás kútkiszáradása ellen, mikor élô vizek forrásai fakadnak nyomában. Gondoljunk hívásaira. Itt hív Isten. Nézz föl az oltárra: itt! Néhány lépésnyire tôled ... itt! Nemde lángolt a mi szívünk, mikor az úton így együtt megyünk, saját kis énünk s torzonborz lelkivilágunk kietlenségében, s mikor ezek az igék öntudatunkban, jelentésben, súlyban testesülnek meg? Jelentenek, elôbb nem jelentettek ... Súlyuk van ... ah, a hegyek súlya ... a montes Dei, az Isten nagy műveinek súlya nehezedik ránk. De ettôl a súlytól mi is s a lelkünk s az életünk tartalmasabb lesz, a semmitmondás, a felületesség súlytalanságának rettenetes terhétôl fölszabadulunk s emelkedünk. -- Évek elôtt egy papot kísértem meredek úton egy magasan fekvô kápolnához, ott akart misézni. Az ostyát s a bort hátizsákba tettük, s mentünk hallgatagon, csak az erdô zúgott egy-egy szélrohamtól meghajtva. Most egy erdôtisztáson álltunk meg, melyre a kopasz szirttetôk reggeli napsugarai jókedvükben néztek le. Akkor eszünkbe jutott, hogy vizet nem hoztunk, s le kellett mennem jó darabon, ahol az erdei forrásból merítettem egy kis vizet. Igazán kevés kellett, hiszen egy- két csepp elég. Egy-két csepp víz -- s anélkül nincs szentmise! De hát a mi szívünk odaadása is nem-e csak egy vízcsepp az Úristen vére kelyhében? Mi semmik sem vagyunk, csak vízcsepp, -- ô minden. De ô akarja, hogy szeretetünk az ô nagy közbenjárásának művében résztvegyen, hogy az Atyához együtt menjünk, mi vele s ô velünk. Mikor az áldozár a csepp vizet a kehely borába önti, azt mondja: Ó, Isten, aki az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, s még csodálatosabban megújítottad, add meg nekünk e kenyér s bor titka által, hogy annak istenségében legyünk részesek, aki kegyes volt emberségünk részesévé lenni, Jézus Krisztus, a te Fiad, a mi Urunk ... Ó, adjuk oda Jézusnak a mi gyarló emberi voltunkat, újítsuk meg naponkint a mi csendes, de hű felajánlásainkat, -- az odaadást szent akaratának. Naggyá lesz életünk, ha az örök fôpap áldozatával egyesítjük! Néha panaszkodunk, s szárazságban tengôdünk, hogy nem tudunk mit csinálni. Azt mondja erre: forgasd a meglátások e lapjait, a szeretet apokalipszisét... nézd a távlatokat, e nagyszerű kinyilatkoztatásokat... Úgy-e kicsiny vagy? No lám s mégis szeretned kell, mert te ide való vagy, s ez mind érted, s ez a te sorsod s nem szabadulsz... Akkor elôtörnek az érzések s akkor elváltozik a világ; az idô eltűnik s a lélek beszél, és beszél és elmond és imád és kér és nagyon szeret... S elôáll az a lelki állapot, amelynek természetes, hogy szívbôl szeretjük az Urat... Ségur megvakult... röstellte, hogy nem tarthat szentséglátogatást. Elkerült IX. Piushoz: három kegyelemért hálát akarok adni; kettôt már kaptam, a harmadikat kérem. A kettô: pap, azután vak lettem. Most a harmadikat kérem, hogy az Oltáriszentséget tarthassam. A pápa azt mondta: az sok, az rendkívüli kegy, nem lehet. Ségur mélyen szomorú lett. Ekkor a pápának megesett a szíve s mondá: megadom -- ad consolationem tuam. Ségur azt behímeztette a tabernakulum vélumára: ad consolationem tuam. Mily óriási tudat s mily közvetlen nagy adat: ad consolationem nostram van itt.