Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Jacques Loew Elmélkedések Jézus Krisztusról Lelkigyakorlat a Vatikánban Az eredeti mű címe: CE JÉSUS QU' ON APPELLE CHRIST (Mt 1,16) Fordította: Sántha Máté Fedôlapterv: Agnes Falkner Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A Kiadó elôszava A szerzô elôszava I. Hallgassuk Istent 1. A hit személyes találkozás: Jöjjetek, lássátok! 2. Meghallgatni Istent 3. Meghallgatni a szegényt 4. A kegyelmek kegyelme: Találkozni Jézussal 5. Hát ti mit mondotok, ki vagyok? 6. Ábrahám: ,,Menj ki...'' lI. Krisztus elôképei 7. Ábrahám: Izsák feláldozása 8. A kettôs hűség csapdája 9. A hontalan vendégül látja Istent 10. Mózes, a magányos és közösségi ember 11. Mózes, a nagy közbenjáró 12. A vér kiáltó szava 13. A húsvéti Bárány: Az ártatlan vér 14. A Bárány: A szenvedô Szolga 15. ,,Íme az Isten Báránya'': Az Újszövetség III. Jézus -- földi életében 16. Jézus egészen emberi embersége I. 17. Jézus egészen emberi embersége II. 18. Jézus órája IV. Az Egyházban továbbélô Krisztus 19. Az Egyházban továbbélô Krisztus I. 20. Az Egyházban továbbélô Krisztus II. 21. A feltámadt Jézus Titokzatos Teste V. Befejezés 22. Legyetek hálásak! VI. Pál pápa zárószavai Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű elektronikus változata. A könyv 1975-ben jelent meg az Opus Mystici Corporis kiadásában. Az elektronikus változat Valentiny Géza prelátus úr, az Opus Mystici Corporis vezetôje, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog az Opus Mystici Corporis tulajdonában van. ======================================================================== A Kiadó elôszava Könyvünk szerzôjét nem kell bemutatnunk: megtettük ezt a kiadásunkban nemrég ,,Beszélgetések'' címen megjelent két kisebb művének[1] elôszavában; de értékes bepillantást nyújt az író maga is e lapokon életébe, s munkásságába. Néhány szó kívánkozik azonban e könyv elé. Lelkigyakorlat a Vatikánban a pápa s környezete, munkatársai számára. Minden nagyböjtben megtartják. Miért éppen ez jelent meg könyv formájában a pápa kívánságára, még ugyanabban az évben, s most a magyar olvasóközönség számára? VI. Pál pápa adja meg erre a választ, amikor ezt az értékelést adja az elmélkedések zárószavában: sohasem olvasta még ily világosan kidomborítva ,,Jézus Krisztus eljövetelét az üdvösség történetén át.'' Valóban, a Szentírás oly gazdag ismerete, gyümölcsözô kiaknázása tárul az olvasó elé e lapokon, hogy megértjük a pápa kívánságát. Hozzájárul ehhez még két mozzanat. Elmélkedéseink olvasása közben állandóan érezzük a sorok között, de sok felhozott élményben, példában kifejezetten is látjuk a szoros kapcsolatot, vonatkozást a mai élettel s problémáival -- társadalmi síkon és az Egyház belsô életében is -- két világrészben szerzett tapasztalat alapján. Ami azonban a leginkább megragad minket, az a szentpáli látásmód: ,,Krisztus a minden és ô van mindenben'' (Kol 3,11). Igen tanulságos a szerzô magatartása a mai, Zsinat utáni Egyház kritikus kérdéseiben: az ,,új idôk új dalait'' megérzô, és a zsinati megújhodás elôfutárai közé számító pap távol tart magától minden túlkapást s Krisztus helytartójának engedelmes, hűséges katonájaként mutatkozik, aki nagy megértést, együttérzést tanúsít a nehéz idôkben kormányzó egyházfô iránt. Ugyanakkor meghívása a Vatikánba mutatja a Szentatya értékelését az egyházhűség és fegyelem szellemében új utakat keresô lelkipásztor felé. Így bontakozik ki szemünk elôtt Isten és az embertársak szeretetének megélt szintézise ,,Krisztus szolgája és Isten titkainak megbízottja'' (1Kor 4,1) életében, aki ugyanakkor a szegények barátja, életük megosztója, és most szószólója a pápa és a Vatikán elôtt. Valamit még formai szempontból. Vajon így mondta el lelkigyakorlatos beszédeit a Vatikánban? Igen -- mondja egy interjújában a szerzô --, bár ha néhány, az akkori hallgatóinak szánt utalás el is maradt, ez a lelkigyakorlatos elmélkedések hű visszaadása. Ami a Szentírás idézését illeti: Loew atya sokszor egyénien fogalmaz s ezek a kifejezések késôbb beszédében visszatérnek. Így is kellett visszaadnunk. Ami pedig az ószövetségi idézeteket illeti: e mű fordítása- s elsô szedésekor még nem állott az új magyar Biblia rendelkezésünkre, így csak ott helyettesítettük be az új fordítást, ahol ez fontosnak tűnt. Éltünk ezzel a szabadsággal, hiszen nem tudományos műrôl, hanem elmélkedôkönyvrôl van szó. Adja Isten, hogy a könyvünk lapjairól a szerzôbôl kiáradó szeretet Krisztus s Egyháza, s ugyanakkor embertársai iránt, minél több magyar olvasó szívét dobogtassa meg. A Kiadó ____________________ 1 Beszélgetések (Kerestelek az éjszakában -- Ha ismernétek Isten ajándékát!), Bécs, 1975, 143 l. ======================================================================== Elöjáróban 1970. január 23-a, egy pénteki nap, nem ígért különösebb eseményt Fribourgban: délelôtt az ,,École de la Foi'' elôadásai[2], délután néhány megbeszélés, este kis körben szentírásolvasás életrevizióval. Délben, az École-ból jövet szűkszavú üzenet várt: ,,egy római püspök titkára'' keresett telefonon, és kér, hogy hívjam vissza. A valóságban ez a titkár a Vatikán államtitkársága volt, a püspök pedig Róma püspöke: VI. Pál meghívott, hogy tartsam meg a Vatikán lelkigyakorlatát, amelynek pontosan három hét és 48 óra múlva kellett kezdôdnie. ,,Gyors választ kérünk. -- Nemet is lehet mondani? -- Az bizony nehéz. -- Hát akkor...'' Nem maradt más hátra, mint igent mondani. Három nap a sürgôs ügyek rendbetételére -- négy napi csendesség a citeaux-i szerzeteseknél, hogy békét és erôt merítsek: ezek után kereken két hetem maradt az elôkészületre. Huszonkét, félórás elmélkedésre kellett készülnöm. És február 15. vasárnap estére volt kitűzve az elsô összejövetel. A témát maga VI. Pál indítványozta: Krisztus és az Egyház. De a kidolgozás az École de la Foi stílusában történt: Isten Igéjének, az Ó- és Újszövetségnek állandó hallgatásával; többek segítségét is igénybe véve, hogy gondolataimat rendezzem.[3] llyen rövid idô alatt lehet-e mást, mint a lényegre törni? Megragadott az a mód, ahogyan Jézus járt el az emmauszi tanítványokkal: ,,Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak'' (Lk 24,27). Szent Péter ugyanezt fordítva ismétli: ,,A próféták töprengtek rajta, vajon milyen idôpontra vagy milyen korra mutat rá Krisztusnak bennük működô Lelke, elôre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és a nyomukba lépô dicsôséget'' (1Pt 1,11). Ha így Ábrahámtól Mózesig, Dávidtól a prófétákig, a prófétáktól Máriáig haladunk, ebbôl a háttérbôl egészen rendkívüli módon domborodik ki Jézus alakja, és amikor személyesen eljön közénk, fölfedezzük, hogy ô a régi ígéreteket beteljesítô ,,igen'' (2Kor 1,20). Igazán más dimenziójú, mint mi: amikor mint gyermek megjelenik a jászolban, két évezred elôképei járnak elôtte. Nem az érzelem mondatja ezt: az egész Biblia folyvást ezt ismétli. Micsoda váratlan és még becsesebb jelenség ezek után a Názáreti Jézusnak ez az oly egyszerű, oly igaz, oly teljes embersége, egészen a Kereszt minden emberi gyötrelmet magába sűrítô felkiáltásáig: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' Mert Jézus nemcsak Máriában lett emberré, hanem egészen végsô megaláztatásáig. A feltámadott azután új dimenziót vesz fel. Nyomon követtük Jézust Izrael népének történetében, amely az ô hosszú elôkészítô története; de most, embersége harminchárom évének a végén, olyan méretet ölt, ami meghaladja és magába zárja az elôzményeket. Ez az ô léte, mint ,,misztérium'' -- titokzatos valóság --, Szent Pál ismétli fáradhatatlanul ezt a szót. Itt többé nem egyes képekrôl van szó, amelyek térben és idôben el vannak választva és Jézusban nyerik el teljes értelmüket: hanem a Dicsôség Ura ez, mindnyájunkhoz közel, aki mindnyájunkat egyesít. Eszembe jut egy, a világ kialakulásának elméletébôl vett kép: egy elképzelhetetlen sűrűségű ôsatom szétrobban, ebbôl születnek a csillagok, a tejutak, folytatják útjukat, mind csodálatosabb kiterjedésben, de folyvást ez a kezdeti robbanás tartja össze, irányítja ôket, tôle függnek, az kapcsolja ôket össze egymással. A mi Jézus Krisztusunk éppen így, valóságosan (de csak a hit szemének) éltetô, rendezô lelke az egész emberiségnek. Mi most már ebben a Krisztusban vagyunk, egy testet alkotunk vele (Ef 4,15). És Krisztusnak ez a teste az Egyház, tegnap, ma és holnap! Ezeknek az elmélkedéseknek ez a vezérfonala. Egyetlen kívánságom az volt, hogy hallgatóim ,,az Írásból türelmet és vígasztalást merítsenek reményük megôrzéséré'', ahogy Szent Pál kívánja a rómaiaknak (15,4). Minden egyszerűen, békességben folyt le. Mintegy hatvan lelkigyakorlatozó volt jelen, a pápa legközvetlenebb környezete, bíborosoktól a legfiatalabb papokig, akik mindennapi életét megosztják. És mindenekfölött Vl. Pál, figyelmesen hallgatva, összeszedetten, imádságosan. Láttára hányszor gondoltam a hegytetôn az egész emberiségért közbenjáró Mózesre! Mindenféle hírek járják az ideges, nyugtalan, gyötrôdô VI. Pálról. Természetesen lehetetlen, hogy az Egyház meghasonlása ne hasogassa a szívét. És a világ melyik embere hord vagy hordott hasonló súlyt Isten elôtt? De ezt a terhes megbízatást Isten jelenlétében hordja, ezért kellett ellenállhatatlanul a könyörgô Mózesre gondolnom, egyetemes és állandóan élô közbenjárására. De azt is meg kell mondani, hogy Mózes, ez az egyszerre oly közösségi és oly magányos személyiség, Isten népének nagy vezére, zúgolódástól van körülvéve: ,,Hát csak Mózeshez szólt az Úr? Nem szólt-e hozzánk is?'' -- mondja Mirjám és Áron, majd kevéssel utóbb ,,az egész közösség meg akarja kövezni'', amint meg akarják majd kövezni Jézust, amint megkövezik az Egyházat a pápa személyében, most már nem kôdarabokkal, hanem meggondolatlan kijelentésekkel. Giovanni Battista Montini nem véletlenül választotta a Pál nevet. Az apostol legdrágább kincse a pápáé is: a teljes Krisztus, az Egyház, feje az égben, tagjai az egész földkerekségen. ,,Ez a kincsünk azonban -- folytatja az apostol -- cserépedényben van, hogy a nagyszerű erôt ne magunknak, hanem Istennek tulajdonítsuk. Mindenfelôl szorongatnak minket, de össze nem zúznak, bizonytalanságban élünk, de kétségbe nem esünk, üldözést szenvedünk, de elhagyatottak nem vagyunk, földre terítenek bennünket, de el nem pusztulunk'' (2Kor 4,7-- 9). Így van ez VI. Pállal is, ezzel a csodálatos emlékezôképességű emberrel, aki figyelmesen és szerényen hallgat, aki vizsgálja magát, akiben nincs ellenséges érzés senki iránt, de tudja, hogy Isten színe elôtt néha kötelessége meghozni a végsô döntést, nem saját hajlama, hanem az Egyházban továbbélô Krisztus iránti eleven hűsége szerint. Senki se gyanúsítson propagandával: annak a Péternek utóda, akit Krisztus bízott meg, hogy ,,erôsítse testvéreit a hitben'', nem szorul erre. De miután ezt a vatikáni lelkigyakorlatot most a kívülállóknak is hozzáférhetôvé teszik, illônek tartottam, hogy elôtte elmondjam azt, amit nyolc napig a szememmel láttam és ami a szívemet megdobogtatta. ____________________ 2 Az École de la Foi, a Hit Iskolája, J. Loew és R. Voillaume alapítása (1969) a svájci Fribourgban. Itt ma már négy világrészbôl több mint másfélszáz férfi és nô, pap és laikus készül az evangelizálás tevékenységére, fôleg a szegény és kevéssé fejlett környezetben élô emberek körében. Ez az iskola a Szentírásba való elmélyedés, és az üdvösség -- Ábrahámtól VI. Pálig tárgyalt -- történetének hívô tanulmányozása nyomán olyan férfiakat és nôket akar képezni, nevelni, ,,akiket boldoggá tesz, hogy hirdethetik Jézus Krisztus misztériumát.'' 3 Testvéri hála elsôsorban P. Dominique Barthélémynek, akinek ószövetségi kurzusát ez a lelkigyakorlat remélhetôleg híven visszhangozza, valamint Anne Roy és Marie-Laude nôvérnek. ======================================================================== 1. A hit személyes találkozás: jöjjetek, lássátok! Szeretett Szentséges Atya, tisztelendô Atyák az Úrban! Ma este, ezekben az elsô pillanatokban mindenekelôtt a keresztény nép igaz szeretetét hozom Önöknek. Nem akarok más lenni ebben a lelkigyakorlatban, mint egy száj, amely sok-sok karmelita meg trappista szerzetesnô, sok-sok citeaux-i vagy máshonnan való szemlélôdô szerzetes, megannyi lelkipásztorkodó pap és tevékeny életet élô nôvér nevében szól... Engem magamat úgy hívtak el váratlanul azokról a szerény legelôkrôl, ahol az életem rendszerint folyik, mint Ámoszt, a pásztor-prófétát. Most itt vagyok Önök közt, és ez igazán nem kis dolog! De éppen így bizalommal támaszkodom igen sok világira is, az élet kellôs közepén álló férfiakra és nôkre: ôk is imádkoznak, közbenjárnak ezekben a napokban. Mind arra kértek, legyek igazán gyöngéd szeretetük, hitük tolmácsolója. Ebben az elsô elmélkedésben, amely inkább csak bevezetés, úgy gondolom, nézzük hitünket egész egyszerűen úgy, mint személyek találkozását. Egyáltalán nem azért, hogy lebecsüljük a teológiát, vagy kisebbíteni akarjuk Credónk értékét! De úgy tetszik nekem, hogy hitünk, még mielôtt Credo és teológia lenne: találkozás. Találkozás egy személlyel, és rajta keresztül végtelen sok mással: találkozás az Úr Jézus személyével. Isten évezredeken át szólt hozzánk. A Zsidókhoz írt levél szépen mondja: ,,Azelôtt Isten a próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt ôseinkhez. Ebben a végsô korszakban Fia által beszélt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, hiszen a világot is általa teremtette'' (Zsid 1,1). De ô, ez a Fiú, a testté lett Ige, az Úr Jézus, mielôtt szavát hallatta volna, meg akarta mutatni magát; mielôtt hallottuk, láthatóvá akart lenni. Úgy akarta, hogy szemünk szemlélje ôt, mielôtt a fülünk hallaná. Azt lehetne mondani: Jézus életének harminchárom éve közül harmincban -- tehát élete kilenctized részében -- megelégszik azzal, hogy itt van. Ugyannyira, hogy ezt mondják róla: ,,Nem az ács és Mária fia-e? Nem ismerjük-e egész rokonságát?'' (Mt 13,55) És amikor megkezdi nyilvános életét, az is azzal indul, hogy nézik. Elsô názáreti prédikációja alkalmával, ,,ott, ahol nevelkedett'', ,,a zsinagógában minden szem rászegezôdött'' (Lk 4,20). Keresztelô János is -- mondja az Evangélium -- ,,rászegezte szemét'' Jézusra (Jn 1,36). Az elsô, nyomába szegôdô tanítványok ezt kérdik tôle: ,,Mester, hol lakol?'' És Jézus azt feleli: ,,Jöjjetek és lássátok'' (Jn 1,38--39). Arról van tehát szó, hogy lássunk valakit, találkozzunk valakivel. Állandó visszhangja ez Szent János szavának, elmélkedésének: ,,És az Ige testté lett, és mi láttuk az ô dicsôségét'' (Jn 1,14). De éppen ez a János, a ,,teológus'' egyike annak a két tanítványnak, akik hallották Jézus ajkáról: ,,Jöjjetek és lássátok!'' Látott, és jól megjegyezte ezt a pillanatot: ,,a tizedik óra körül''. Soha nem fogja elfelejteni, hogy Krisztussal való találkozása nem értelmi síkon folyó beszélgetés, nem ideológiai összejövetel volt, hanem Jézus az öt érzékén keresztül hatolt beléje. Késôbb, amikor az ázsiai egyházakhoz írt levelében összesűríti vallásos tapasztalatának lényegét, mindegyiket fölszámlálja: ,,Ami kezdettôl fogva volt, amit hallottunk (a hallás), amit szemünkkel láttunk (a látás), amit szemléltünk, amit a kezünkkel tapintottunk: (a tapintás az embernek ez az elsô érzéke) az élet Igéjét hirdetjük nektek. Igen, az élet megjelent: láttuk, tanúságot teszünk róla... Amit láttunk és hallottunk, nektek is hirdetjük.'' (1Jn 1,1--3) Ugyanígy van a legegyszerűbb emberekkel, a pásztorokkal: ,,Nagy örömet adok tudtul nektek... Találtok egy jászolba fektetett bepólyált gyermeket... Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvô gyermeket. Azután, hogy látták ôket... hazatértek, dicsôítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak és láttak'' (Lk 2,10kk). Látható lett számunkra, mielôtt csak egy szót is hallanánk a testté lett Igétôl. És amikor az öreg Simeon karjába veszi a Gyermeket, így kiált fel: ,,Látták szemeim a te üdvösséged!'' (Lk 2,30)[4] Az elsô apostolok, miután lefolyt a párbeszéd: ,,Mester, hol lakol? Jöjjetek és lássátok'' -- errôl épp az imént beszéltünk --, ,,elmentek és megnézték, hol lakik, s nála is maradtak aznap'' (Jn 1,38--39). Mi is jövünk, mi is látunk, és azután ott maradunk az Úr Jézusnál. Így tehát a hit személyek találkozása, különösen pedig elsôdleges találkozás az Úr Jézus személyével. A kegyelmek kegyelme az, ha úgy találkozunk az Úr Jézussal, ahogyan egy barátunkkal találkozunk, egy férfival, egy nôvel, akinek odaadtuk az életünket, aki megváltoztatta a létünket és életutunkat. Bármilyen nyomorúságaink, hibáink, hiányosságaink legyenek is: mi találkoztunk az Úrral. Ebbôl láncreakció fakad, egyik tanítványtól a másikig: ,,A kettô közül, akik János szavára követték ôt, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ô elôször saját testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondotta neki: ,Megtaláltuk a Messiást' (ami annyit jelent, mint Fölkent), s Jézushoz vezette ôt...'' (Jn 1,41) ,,Másnap Jézus találkozott Fülöppel... Fülöp találkozott Natánaellel, és azt mondta neki: ,Akirôl Mózes a törvényben és a próféták írtak, azt megtaláltuk: a názáreti Jézust, Józsefnek fiát'.'' Natánael szkeptikus. ,,Jöjj és lásd -- válaszolta neki Fülöp'' (Jn 1,43kk). Ugyanezt fogja mondani a szamariai asszony: ,,Jöjjetek, lássátok meg azt az embert, aki mindazt rámolvasta, amit csak tettem. Talán ô a Messiás?'' (Jn 4,29). És egy csapásra ott vagyunk a tanúságtétel és az apostolság hiteles forrásánál, ahol nem azt mondja az ember: ,,Gyertek, nézzétek csak, milyen derék legény vagyok én!'', hanem: ,,Találkoztam az Úrral.'' Amikor az Úr Jézussal találkozunk, együtt találunk vele egy másik személyt is: az édesanyját. Ez is személyes találkozás. Hány férfi, hány nô találkozott a századok során az Úr anyjával, a betlehemi jászoltól (a napkeleti bölcsek ,,bementek a házba és meglátták a gyermeket anyjával'' (Mt 2,11) a keresztig: ,,Asszony, íme a te fiad'' -- ,,Íme a te anyád'' (Jn 19,26--27). És mert találkoztunk Máriával, elkísér bennünket, mint egy szeretett, közelálló személy, részese iletünknek, a maga egyedülálló mivoltában anyánkká válik, ,,inkább anya, mint királynô'', ahogy a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz mondta. Személyek találkozása... Jézussal, Jézusban a három isteni Személlyel találkozunk. Maga Jézus az egyik: az Ige, a Fiú, a ,,testté lett Ige'', a ,,szeretett Fiú''. Ha igazán találkozunk vele, ha követjük, elvezet Atyjához. Hiszen ô, a Fiú, teljesen Atyja felé fordul, létének egyetlen oka az Atya, egész élete, ,,tápláléka'' az, hogy Atyja akaratát tegye. ,,Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige'' (Jn 1,1). Jézust követve az Atyához jutunk: ,,Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek'' -- mondta Jézus --, de mostantól fogva ismeritek és láttátok ôt'' (Jn 14,7). Nekünk nehezünkre esik megérteni ezt a szót. Ne ijedjünk meg tôle. Fülöp, akihez Jézus a szavait intézi, szintén nem ért belôlük többet; azt kéri tôle: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, ez elég nekünk'', akkor minden a mienk. ,,Jézus azt felelte: ,Fülöp, aki engem lát -- itt is az Úr látásáról van szó --, látja az Atyát is. Hogyan mondhatod tehát: Mutasd meg nekünk az Atyát?' '' (Jn 14,8--9). Ha tudjuk követni ezt az Úr Jézust, ha tudjuk nézni, hogyan él, hogyan imádkozik, akkor megtanít bennünket azt mondani: ,,Miatyánk''. És minden vágya az, hogy közölje velünk ezt a fiúi szellemet; elküldi nekünk Lelkét, hogy annak erejében úgy tudjuk mondani: ,,Abba'', Atya, ahogy kell. Emlékezetemben él még P. Lagrange, amint élete utolsó hónapjaiban magyarázza nekünk: Jézus minden törekvése az volt, hogy apostolaiba átöntse az Atyához való fiúi viszony szellemét. Fülemben cseng még a hangja, amint ezeket a szavakat magyarázza: ,,Ha alamizsnát adsz, titokban tedd, a te Atyád lát téged'' -- Jézus ezzel is ezt a fiúi lelkületet akarta továbbadni apostolainak. Ugyanígy ezekkel a szavakkal: ,,Mikor imádkozol, zárkózzál be Atyáddal, ô látja imádságodat...'' Hitünk erejében tehát találkozunk az Atya Személyével, aki mindenek eredete, mindenek ôselve, aki felé Jézus mindenestül fordul, akitôl mindenét és önmagát kapja: ,,Atyja dicsôségének kisugárzása, lényegének képmása'' (Zsid 1,3), ,,a láthatatlan Isten mása'' (Kol 1,15). Jézus Atyjával együtt megadja nekünk Lelkét: ,,Elküldöm nektek az igazság Lelkét, aki az Atyától származik'' (Jn 15,27), a Paraklétoszt, mint másik Védelmezôt, másik Vigasztalót. Így tehát az Úr Jézussal találkozva a legfölségesebb Szentháromsággal találkozunk. Jézust követve belépünk a három isteni Személy körébe. Ez az életünk: ,,A mi városunk a mennyben van'' (Fil 3,20), de ez a menny bennünk él. Ebben a világosságban együtt élünk a Lélekkel, és a ,,Veni Sancte Spiritus'' himnuszban így szólongatjuk: Édességes Vigaszunk, Drága vendég, szomjazunk, Édes lélekújulás! Tehát az Isteni Személyek jelenléte; de egyben barátság megannyi emberi személlyel. Hitünk erejében találkozunk azzal, aki ,,mindnyájunk atyja'' a hitben (Róm 4,16): Ábrahámmal, a hívôk atyjával: egészen sajátos kötelék egyesít vele. Látjuk, milyen közel van Istenhez, hisz Isten ,,barátjának'' nevezi (Iz 41,8). És látjuk, milyen közel van hozzánk. Mi másért lenne hontalanná, nomáddá, Isten bolyongójává, miért kapna felszólítást fia feláldozására, ha nem elôkészületül Isten elsô találkozására az emberrel : ,,Szövetséget kötök közöttem és közötted, meg utódaid között, nemzedékrôl-nemzedékre, örök szövetséget: Istened leszek, és Istene utódaidnak'' (Ter 17,7). Hitünk erejében találkozunk Mózessel -- hogy ne is beszéljek mindazokról, akik Ábrahám és Mózes között éltek! Mózessel találkozva szemközt találjuk magunkat a nagy Sínai szövetség közvetítôjével, s ugyanakkor barátságba kerülünk ezzel az emberrel, aki olyan szelíd volt, hogy az Írás szerint ,,nem volt szelídebb és alázatosabb a földön'' (Szám 12,3). És Mózes elvezet a ,,Találkozás Sátrához'', ahol Isten ,,találkozik'' Izrael fiaival, közli rendelkezéseit, és felel népe kéréseire (Kiv 25,22). Találkozunk a prófétákkal: elôször is Izaiással, aki tudja, hogy ajka tisztátalan, hiszen ember. Csak az izzó parázs tudja megtisztítani, -- olyan tüzes parázs, hogy még a szeráf is -- aki pedig maga is tűz -- a Templom aranyfogójával tudja csak tartani! Találkozunk Jeremiással, akit küldetése állandóan összeütközésbe hoz az emberekkel, folyvást ár ellen kell úsznia: száműzetésre ítélik, elutasítják, de mégis hűséges marad népéhez, és ebbôl a helyzetbôl nincs más menekvése, mint belevetni magát az imába, az Istennel való személyes találkozásba. És ezt a belsô élményét olyan mértékig feltárja elôttünk, hogy valósággal ,,Jeremiás vallomásairól'' beszélhetünk: ,,Ürömnél és epénél keserűbb visszagondolni nyomorúságomra és gyötrelmeimre!... Az én osztályrészem Jahve! -- mondja az én lelkem --, azért remélek benne'' (Siralm 3,19-- 24). Sokkal bensôségesebben találkozhatunk vele, mint sok emberrel, aki mellett napról-napra elmegyünk. És micsoda gazdagsággal van tele! Találkozunk Jósiás királlyal, a Templom újjáépítôjével, aki visszaadja a Törvény fényét és szépségét, ,,azt teszi, ami kedves Jahve elôtt'' (2Kir 22,2), azután halálát leli a harcban, és uralkodását a száműzetés és Jeruzsálem rombadôlése követi. Találkozunk Jób könyvének szerzôjével -- bár semmit sem tudunk róla, még a nevét sem --, aki olyan kérdésekre próbál felelni, amelyek nagyon is a mi korunk kérdései, többek között arra: miért hallgat úgy Isten. ,,Megkérdôjelezi'' hitét és kora gondolkodóinak túlságosan könnyed és optimista felfogását. Micsoda lépés ez elôre! Ez a bibliai találkozás ezekkel az emberekkel, az ô barátságuk a mi nagy-nagy örömünk, keresztény hitünk arányainak kiszélesítôje: sem idô, sem tér nem szorítja korlátok közé. És mindannyiukon át az Úr Jézussal találkozunk, mert mindezek a tanúk olyanok számunkra, mint Keresztelô János. Nem ô volt a világosság, hanem azért jött, hogy tanúságot tegyen a világosságról, hogy afelé közeledjünk, közösségben legyünk vele, és ,,örömünk teljes legyen'' (vö. 1Jn 1,3--4). Találkozunk Péterrel és Pállal egymás mellett, a két elválaszthatatlan oszloppal. Mert amit Isten egyesített, ember el nem választhatja: egy keresztény sem lehet Péteré úgy, hogy ne legyen a Pálé is, és megfordítva. De micsoda különbség van közöttük! Péter hite egészen spontán; Pál viszont azt mondja: ,,Nem akarok mást ismerni, mint Jézust, éspedig a megfeszítettet'' (1Kor 2,2). Eszembe jut egy fiatal munkáslegény, aki pap szeretett volna lenni. Ez még a Zsinat elôtt történt. A ,,késôi hivatások'' egyik szemináriumába került (így hívták ezt abban az idôben), de nem mindig érezte jól magát. Ezer nehézséggel kellett birkóznia. Ilyenkor mindig elment az elöljáróhoz és azt mondta neki: ,,Azt hiszem, elmegyek.'' Az mint jó elöljáró azt felelte neki, hogy ez csak válság -- majd elmúlik -- várjon -- gondolja meg... És a fiú minden alkalommal többé-kevésbé meggyôzve visszatért a cellájába. Egy szép napon aztán elege volt abból, hogy (mint gondolta) az elöljáró atya ,,az orránál fogva vezesse'', és azt mondta: most maga fog dönteni, és ha elmegy, senki emberfiától nem vesz búcsút. A bôröndje ott állt a szobájában. Nyissa ki, rakja be a holmiját és menjen? Sokáig vívódott. A végén fogott egy darabka krétát, és ráírta a bôröndre Péter felkiáltását: ,,Uram, hova menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak'' (Jn 6,68). És maradt... Péterrel való találkozása elvezette az Úr Jézushoz. ,,Péter, szeretsz-e engem?'' Még ha nem is vagyunk Péter, mi is halljuk, hogy az Úr fölteszi ma nekünk ugyanezt a kérdést: ,,Szeretsz engem? Igaz, megtagadtál, de szeretsz? ,,És ha eldadogjuk, mint az apostol: ,,Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek'', akkor halljuk az Úr szavát: ,,Menj, rád bízom néhány testvéremet'' (Jn 21,15kk). És a sor folytatódik: az apostoloktól napjainkig az Egyház története mindenekelôtt személyek találkozása, enélkül nem lenne több kánonjognál! Az egyházatyák, az elsô vértanúk, mindezek a férfiak és nôk a maguk egyéni vérmérsékletével, cselekvésmódjával, akik válságokon mentek keresztül, bensejüket felforgató változásokat éltek át: mindezek Isten szándéka szerint legjobb barátaink lehetnek. Akkor már nem olyan emberek, akiknek életrajzi adatait félszemmel átfutjuk egy könyvben, hanem élettôl duzzadó személyiségek, családtagjaink. Találkozunk a szentekkel, az Egyház minden szentjével. Mindegyikünk bizalmasabb viszonyban van egyikkel vagy másikkal, mindegy melyikkel: Szent Ferenccel, Szent Domonkossal, Szent Ignáccal, a Kisded Jézusról nevezett Szent Terézzel -- végig kellene itt mondani a mindenszentek litániáját! Ha a szívünk nem ver gyorsabban egyikükre vagy másikukra gondolva, akkor félô, hogy hitünk ködös eszmevilágban mosódik el. A kanonizált szenteken, mindenszentek napjának minden ünnepeltjén túl ott vannak korunk szentjei, ,,Isten választottai'': egy Madeleine Delbręl, aki harminc évvel a Zsinat elôtt ott élt Ivry marxista városában[5], -- ezt az utat javasolta azután a II. Vatikáni Zsinat. Vagy: mai szent az a két svájci férfi, mind a kettô fiatalon halt meg, az egyiknek még tíz napja sincs; egyikük fribourgi, másik valais-i. Az elsô halálát érezve a betegek szentségét kérte, azután ezt mondta feleségének, három lányának, jelenlevô barátainak és a plébánia papjának: ,,Most pedig elô a pezsgôvel, mert családunk egyik tagja rövidesen az Úr elé megy! Ez nagy dolog, nagy tisztesség, erre pezsgôt kell inni!'' Ez legény a talpán! Ilyenek építik föl a világot. A másik pedig, a valais-i, nyolc gyermek atyja, a halála elôtt, most négy napja, összegyűjtötte fiait és leányait, és így szólt hozzájuk: ,,Én meghalok. Két dolgot szeretnék mondani nektek: értsetek mindig egyet egymás között, és legyetek mindig nyitottak a körülöttetek levôk iránt. Temetésem után hívjatok meg mindenkit, aki eljött, vendégeljétek meg ôket -- csak szerényen -- de hívjatok meg ôket, hogy a barátság folytatódjék.'' Íme, a tanúknak ezekhez a sorához kapcsolódunk: a találkozás a szentek közösségébe torkollik. És minden katolikust különös kötelék fűz össze pápáinkkal. Hogy csak azokról beszéljek, akiket közelebbrôl vagy távolabbról megismerhettünk: XI. Pius, XII. Pius, XXIII. János, és az, aki ma áll az összes egyházak élén: mindegyik a maga sajátos jellegével lép az életünkbe, és egyetemes arányokat ad neki. Valahányszor a szentmisében ,,imádkozunk Szentatyánkért'', valahányszor ,,imádkozunk püspökünkért'', egy konkrét, eleven személyiség merül föl elôttünk. Mindezeket az embereket, kezdve az Istenembertôl, a mi Urunk Jézustól, a második isteni Személytôl, aki kitágít bennünket a három isteni Személy méretére, és végezve ,,a tanúk felhôjével'', Ábrahámtól VI. Pálig, egyetlen szó foglalja egybe számunkra: az Egyház. Nem elvont fogalom ez az Egyház, hanem minden fajtából, minden nemzetbôl, minden népbôl, minden országból való férfiak és nôk mérhetetlen, egyáltalán nem névtelen tömege, kezdettôl fogva a világ végéig, az Úr második eljöveteléig. Jézus a feje és mi vagyunk a tagjai, egy eleven, méretre szabott kövekbôl álló épület tagjai, mindegyikünk kapcsolatban és közösségben van a másikkal. Bármilyen nagyok legyenek is a jelenlegi nehézségek, bármilyen válságokkal küzdjünk is, újból rá kell találnunk ennek a találkozásnak, ennek a mérhetetlen nagy családnak az örömére, hirdetnünk kell, szét kell kiáltanunk azt a kimeríthetetlen örömet, amelyet a szentek egymást kölcsönösen ismerô közössége ad. Bibliánkat át- meg átszövi a ,,látni'', ,,találkozni'' szó. Ez nem véletlen! Nem arról van szó, hogy innen-onnan kiragadjunk egy-egy csodálatos mondatot ebbôl a szent könyvbôl. Kétségtelen, hogy az Írás egyetlen szava képes megváltoztatni egy ember életét és szentet csinálni belôle, mint mondjuk a ,,vedd és olvasd'' Szent Ágoston-ból. De mindenekelôtt azt kell megértenünk: az egész Biblia elsôsorban Isten kísérletezésének a története, hogy az emberiséggel találkozzék; a Genezistôl az Apokalipszisig az ember után járó ezer meg ezer lépése: a napszálltakor a paradicsomkertben sétálgató Jahvétól (Ter 3,8) az ajtónkon kopogtató Úrig, aki várja, hogy beengedjük és kettesben vacsorázzék velünk (Jel 3,20). Azt hiszem, a lelkigyakorlatos bevezetô elején -- és ez a lelkigyakorlat is személyek találkozása! -- kicsit elvesztettem a fejem, amikor Ámoszhoz, a pásztor-prófétához hasonlítottam magamat: bennem ugyan semmi sincs a prófétából, bármilyen divatos is ma ez a szerep! Inkább olyasvalakinek gondolnám magam, aki vizet merít a folyóból és szalad, hogy felkínálja a forrásnak. Bolond ez? Nem, csak egy szegény ember, aki tudja, hogy egyedül az Isten igéje olt ki minden szomjat. Mi mást hozhatnék Önöknek? Istenünk eleven igéjébôl telemerítve hozom szerény serlegemet: szerény, de -- ezt kérem az Úr Jézustól -- csordultig van a teremtetlen Bölcsesség élôvizével. ____________________ 4 Ez a látásról és hallásról szóló elmélkedés sokat köszönhet Anne Roy nôvérnek, aki egy Rio de Janeiro-i favellában folytatott élete gyümölcseként hozta magával. 5 Madeleine Delbręl: Ivry, ville marxiste, terre de mission. Paris, Cerf. ======================================================================== 2. Meghallgatni Istent Tegnap, elsô találkozásunk alkalmával megpróbáltam felidézni ,,a tanúk minket körülvevô nagy koszorúját'' (vö. Zsid 12,1), a mérhetetlen sok embert, aki van, volt és lesz a világ végezetéig. Ez alkotja az Egyházat, ez teszi ma láthatóvá Urunk Jézus Krisztust. Ô most is, mint akkor, azt kívánja, hogy nézzük: ,,Jöjjetek, lássátok'', hogy találkozzunk vele, és hogy ,,ôáltala, ôvele, ôbenne'' bensôséges kapcsolatba lépjünk a Szentháromságos Istennel. Ma reggel foglalkozzunk ugyanennek egy másik oldalával: hallani. Az Írás fáradhatatlanul ismétli ezt a két szót: ,,SÖMA' IZRAEL'', ,,Halljad, Izrael: Jahve, a te Istened az egyedüli Isten.'' ,,Hallgatni Istent'', ,,nem hallgatni rá'': ezek a szavak végighúzódnak az egész ószövetségen, a törvényen és a prófétákon; ugyanilyen fáradhatatlanul ismétli Jézus: ,,Hallgassátok és értsétek meg'' (Mt 15,10). ,,Vigyázzatok, hogyan hallgatjátok...'' (Lk 8,18) Az elsô keresztények lelkére kötik: ,,Vigyázzatok, nehogy ne hallgassátok meg azt, aki hozzátok szól'' (Zsid 12,25). Ne higgyük el egyhamar, hogy igazán halló emberek vagyunk, hanem engedjük, hogy magának a Szentírásnak a szava sarjadjon ki életünkben és lelkünkben. Ezért most egyszerűen olvassuk el együtt azokat a lapokat, ahol Mózes ajkáról elhangzott a ,,Halljad Izrael'', úgy, hogy azóta sem hallgatott el a visszhangja: ,,Halld, Izrael, azokat a törvényeket és szokásokat, amelyeket ma fületek hallatára elmondok. Tanuljátok meg ôket és cselekedjetek szerintük'' (MTörv 5,1). Valóságos szellemidézés ez, igézet, amelynek tetôpontja az a másik szöveg, Isten féltékeny szeretetének és a Törvény lényegének kinyilatkoztatása az emberek számára, megint csak ennek a ,,Halld'' felszólításnak a ritmusára: ,,Halld, Izrael és vigyázz, tedd meg, ami boldoggá tesz téged. Halld, Izrael: Jahve, a mi Istenünk az egyedüli Úr. Szeresd Jahvét, a te Istenedet teljes szívedbôl, teljes lelkedbôl és teljes erôdbôl. Vésôdjenek ezek az igék, amelyeket ma megparancsolok neked, a szívedbe. Beszéld el ôket fiaidnak, mondd el nekik, ha a házadban üldögélsz, ha az úton jársz, ha lefekszel, ha felkelsz'' (MTörv 6,4--7). Hogyan hagyhatna hidegen ez a szenvedélyes sürgetés: ,,Kösd ezeket a szavakat jel gyanánt a kezedre, szalagként a homlokodra; írd rá ôket házad ajtófélfáira és kapuira'' (6,8--9). Késôbb Szent Pál arról beszél majd tanítványának, Timóteusnak, hogy ,,meg kell ôrizni a letéteményt'', a hit letéteményét egész keresztény teljességében. De ahhoz, hogy egy letéteményt megôrizzünk, elôbb meg kell kapnunk, és ha szóról van szó, azt a hallás útján kapjuk. Hallgassuk Istent: ,,A te Istened az egyedüli Isten.'' Olyan emberek vagyunk, akiket figyelni hívnak. Claudel a betegekrôl mondta ezt: Bennünket, valamennyiünket hallani, meghallgatni hívtak. Milyen páratlanul friss a templomban alvó kis Sámuelrôl szóló elbeszélés! Megtudjuk, hogy Isten szava ritka volt abban az idôben. És íme újból felhangzik ez a szó ehhez a kis gyermekhez: ,,Sámuel, Sámuel!!'' -- ,,Itt vagyok.'' A fôpap nem hall semmit. Nem hivatása magaslatán álló ember. De azért azt meg tudja mondani a kis Sámuelnek: ,,Ha megint szólít, mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád.'' Ezekkel a szavakkal felel a gyermek, akibôl késôbb olyan nagy próféta lesz: ,,Szólj Uram, mert hallja a te szolgád'' (1Sám 3,1kk). De van egy szövegünk, amely még jellemzôbben mutatja, hogy Isten akarata az odahallgatásnak ezt az alapvetô magatartását kívánja meg: Salamon még egész fiatal, ismeretlen ember, még nem telt el a dicsôséggel, nem mámorosodott meg a nagyságtól. Gábaonba zarándokol, ezer égô áldozatot ajánl fel Jahve oltárán. Éjszaka, álmában az Úr megjelenik neki, és ezt mondja: ,,Kérj, amit akarsz és megadom neked.'' Salamon így felel: ,,Te a te szolgáddal, atyámmal, Dáviddal nagy irgalmasságot cselekedtél... megôrizted iránta nagy irgalmasságodat, s megengedted, hogy egyik fia ma az ô trónján üljön. Nos tehát, Uram Isten... én nagyon fiatal vagyok.'' És Salamon most egy csodálatos dolgot kér: ,,Adj szolgádnak halló szívet'' (1Kir 3,5kk). Halló szív! Ez a kifejezés ugyancsak szokatlan lehet, mert különbözô bibliafordításainkban igen különféleképpen fordítják. Az elôttem lévô Jeruzsálemi Bibliában nem ,,halló szív'' áll, hanem: ,,Adj szolgádnak igazán ítélô szívet''. Én nem vagyok szakember, igazán nem, de mindenki könnyen láthatja, hogy az eredeti héber szó, ,,somea' '' a már ismert ,,sama' '' hallani ige participiuma, ugyanaz az ige, mint ami a ,,Söma' Izrael''-ben szerepel. Mire való hát a különféle fordításokban az a sok körülírás: ,,Adj nekem figyelmes, engedelmes, értelmes, bölcsességgel teli szívet'', ahelyett hogy betű szerint visszaadnák ezt a kimeríthetetlen kifejezést: ,,Adj nekem halló szívet''[6] Maga Jahve mondja el nekünk, mi a halló szív gyümölcse: ,,Tetszett Jahvénak, hogy Salamon ezt kérte, azért így szólt hozzá: ,Mivel ezt kérted, s nem kértél magadnak sem hosszú életet, sem gazdagságot -- mennyi finomság van ebben! -- sem ellenségeid életét -- kérhetted volna, hogy megszabadulj politikai ellenfeleidtôl, akik ellenállnak neked --, hanem bölcsességet kértél magadnak, hogy igazságot szolgáltathass: íme szavad szerint cselekszem veled: bölcs és értelmes szívet adok neked'' (1Kir 3,1Okk). Íme a halló szív gyümölcse: megkülönböztetô- és ítélôképesség. Ha azt akarjuk, hogy a mi szívünk is bölccsé és értelmessé legyen, akkor elôször ilyen halló szív legyen. Ebben az idôben Salamon szíve nem ,,hájasodott még el'', mint késôbb (Zsolt 119,70): ez a Salamon képes a legmélyebb szellemi belátásokra, érzékeny Isten nagysága iránt. Kevéssel utóbb, a Templom fölszentelése után, azt kéri, hogy a Legfölségesebb lakhelyén mindenkinek ugyanolyan legyen a magatartása, mint az övé. És nemcsak kéri, hogy a népnek halló szíve legyen, hanem azt is tudja, hogy ha a nép hallgatja Istent, Isten is meghallgatja ôt: ,,Hallgasd meg -- mondja Istennek -- szolgádnak s népednek, Izraelnek könyörgését, amikor imádkoznak ezen a helyen. Halld meg lakóhelyeden, az égben, halld meg és bocsáss meg'' (1Kir 8,30). Ekkor Salamon elôszámlálja mindazt a nyomorúságot, ami körülveszi, ugyanazokat, amelyeket ma is jól ismerünk. Fölidézi a nép megaláztatásait, ellenállását, bűneit, éppen így az idegen nemzetek megaláztatásait, ellenállását, bűneit, és mindegyiknél refrénszerűen tér vissza ugyanaz a könyörgés: ,,Halld meg lakóhelyeden, az égben, és bocsáss meg!'' Kölcsönösség áll fenn a mi odahallgatásunk -- az imádság elsôsorban ez -- és az Istentôl való meghallgatás biztos tudata között, akinek ,,füle figyel könyörgésünk szavára'' (Zsolt 130,2). Kutassunk tovább Bibliánkban. Az Úr Izaiáshoz szól, és kinyilatkoztatja neki, milyen lesz az ô szolgája. Ez a nagy szolga maga Jézus Krisztus lesz, de minket is jelképez, hiszen egyek vagyunk Jézussal. Hallgassuk meg ezt a szépséges szöveget: ,,Jahve, az Úr a tanítvány nyelvét adta nekem... Minden reggel fölébreszti fülemet, hogy hallgassam ôt, mint a tanítványok. Jahve, az Úr megnyitotta fülemet'' (Iz 50,1--3). Jaj azoknak, akik égô áldozatokban bizakodnak, és közben nem hallgatnak Istenre, akik azt gondolják, hogy szertartások, külsôségek fölmenthetik az embert a hallás kötelezettsége alól! Drámai hangsúllyal hirdeti ezt minden próféta. Egy példa Jeremiásból: ,,Így szól Jahve, Izrael Istene: Égô áldozataitokat tegyétek vágóáldozataitokhoz, és egyétek meg azok húsát! Mert nem szóltam atyáitokhoz és nem adtam nekik parancsot égô és vágóáldozatokról azon a napon, amelyen kivezettem ôket Egyiptom földjérôl. Hanem azt parancsoltam nekik: ,Hallgassatok szavamra' -- az imént olvasott nagy deuteronóm szövegek visszhangja ez --, hallgassatok szavamra, akkor én Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek. Járjatok mindig azon az úton, amelyet parancsoltam nektek, hogy jó dolgotok legyen'' (Jer 7,21kk). S íme a tragédia: ,,De nem hallgattak meg és nem figyeltek rá: hanem gonosz szívük szándéka és romlottsága szerint jártak, hátukat fordították felém, nem pedig arcukat. Attól a naptól fogva, amikor atyáitok kivonultak Egyiptom földjérôl, mind a mai napig elküldtem hozzátok valamennyi szolgámat, a prófétákat (azokat, akik az én nevemben beszélnek), napról-napra megtettem és nem fáradtam bele. De ôk nem hallgattak reám és nem figyeltek'' (25--26). Látják, hogyan ismétlôdik állandóan ez a szó? ,,Mondhatsz nekik, amit csak akarsz: mégsem hallgatnak rád. Hívhatod ôket: nem felelnek. Azért mondd nekik: Íme a nemzet, amely nem hallgat Jahvénak, az ô Istenének szavára, és nem hagyja, hogy tanítsák. Nincs többé hűség, eltűnt a szájukból!'' (27- -28) Hogy hűség legyen a szánkban, ahhoz valamiképpen a fülünkön át kell betérnie, fülünknek kell hallóvá válnia. Nem annyira az a vétkünk, hogy bűnösök vagyunk -- mindannyian azok vagyunk, és Jézus a megváltásunkra jött el --, hanem az, hogy nem hallgatunk erre a hívó Istenre. Az igaz embert szólítani sem kell, az mindig az Úrral van, ôvele él. Jézus azt mondhatta: ,,Az én Atyám sohasem hagy magamra, mert én mindig azt cselekszem, ami neki tetszik'' (Jn 8,29). Ô Atyjának nagy Meghallgatója. De mi bűnösök nem halljuk meg a szólítást. Ádám bűne ez: ,,Jahve, a mi Istenünk, szólította az embert a paradicsomkertben: ,Hol vagy?' -- mondta.'' Isten szólítani kénytelen az embert, mert már nincs ott jelenlétében; elrejtôzött, megmondja, miért: ,,Hallottam lépteidet a kertben -- mondta Ádám --, és féltem'' (Ter 3,9--10). Julien Green rámutat: mihelyt vétkeztünk, mindaz, ami egy pillanattal elôbb még olyan világosnak látszott, mindaz, amit olyan jól hallottunk, mintegy ködbe vész. De Istennek ez a szólítása, ami gyakran bűnünk jele -- hisz azért rejtôztünk el --, ugyanakkor az irgalom jele is. Azért szólítja a bűnöst, mert vissza akarja hívni bizalmas bensôségébe. Szépen mondja ezt Szent Ambrus: ,,Ha az ember elbújik, akkor szégyelli magát. Az a tény, hogy Isten szólítja, már mintegy jele annak, hogy meggyógyulhat bűnébôl, mert az Úr azt szólítja, akit szán.'' Aki meghallja a szót, az már tudja, hogy hívják. A bűnös embert keresô isteni hang hívása lényege szerint az engedelmességre való felhívás. A héberben a hallást és az engedelmeskedést ugyanaz a szó fejezi ki, a már ismert ,,sama' '' ige: ,,Ha meghallod a szavamat, ha engedelmeskedsz''. És tudjuk, hogy maga Szent Pál is a hallás nyelvébôl kölcsönzött szavakat használ az engedelmesség és engedetlenség körülírására: ,,Amint tehát egynek a vétke minden emberre kárhozatot hozott -- Szent Pál itt az Ádám szólítását és vétkét leíró szöveghez kapcsolódik --, ugyanúgy egynek üdvösséget szerzô tette minden emberre kiárasztotta az életet adó megigazulást'' (Róm 5,18). Most következnek azok a szavak, amelyek átvezetnek a hallástól az engedelmességbe: ,,Ahogy egy embernek engedetlensége miatt mindnyájan bűnössé váltak, egynek engedelmességéért meg is igazultak'' (5,19) Az a két szó, amelyet Szent Pál itt használ, és mi jobb híján engedetlenségnek és engedelmességnek fordítunk, a hallás nyelvébôl van kölcsönözve: ,,parakoe'' szószerinti jelentése: ,,halláson kívüli (para)'', ,,hüpakoe'' pedig ,,halláson belüli''. Vagyis Szent Pálnak az engedetlenség betű szerint azt jelenti, hogy valaki hallótávolságon kívülre helyezkedik, oda megy, ahol már nem hallja meg a szót; az engedelmesség viszont azt, hogy Isten szavának ,,hangszórója'' elé helyezkedünk. Benne vagyunk az isteni akusztikában, vagy kívül esünk rajta. Így ,,hallani'' vagy ,,nem hallgatni rá'' engedelmességet jelent, de túl azon, amit a fegyelem egyszerű fogalmán értünk. Engedelmeskedni, vagy nem engedelmeskedni, nemcsak egy rendezett, vagy rendezetlen csapat képét idézi föl, amely aláveti magát valakinek, beleilleszkedik parancsaiba vagy védelmi tervébe. Nem, sokkal több ennél. A ,,hüpakoe, parakoe'' több még a teremtmény szeretô meghódolásánál is Teremtôje elôtt. Számunkra ma ez a megváltott ember teljes visszatérése Istenéhez, aki megváltotta. Szerencsés gondolat, hogy e szavakat imádkoztatja velünk az Egyház mindennap zsolozsmánk invitatóriumában, bevezetô versében: Bár hallgatnátok ma az ô szavára! Ha szól, ne keményítsétek meg szívetek, ne úgy, mint Meribánál és Masszánál a sivatagban cselekedtetek. Ott ôsatyáitok próbára tettek engem, kihívtak ellenük, pedig szemlélték minden tettem. (Zsolt 95,7--9. Ford. Farkasfalvy Dénes) És a zsidókhoz írt levél, amely idézi ezt a zsoltárt, így magyarázza a ,,má''-t: ,,Lelkesítsétek egymást minden nap, amíg a ,ma' tart, hogy senki közülünk meg ne keményedjék''... (3,13) A hallás és az engedelmesség olyan elválaszthatatlan életünkben, akárcsak nyelvészetileg.[7] De így van ez Istennél is, aki az engedetlenre nem hallgat többé; példákat bôségesen idézhetnénk (vö. MTörv 1,34--46). Jahve ilyenkor ,,felhôbe burkolózik, hogy hozzá ne hatolhasson az imádság'' (Siralm 3,44). Jézus pedig azt mondja: ,,Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek meg, amit mondok?'' Jézusnak nincs más tanítása, de ezt szünet nélkül ismétli: ,,Tudja meg a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogy az Atya meghagyta nekem. Keljetek föl, menjünk innen!'' (Jn 14,31) Állandóan ez a ,,hüpakoe'': annak a Jézusnak az engedelmessége, aki ,,engedelmes volt a halálig, mégpedig a kereszthalálig!'' (Fil 2,8) Jézus is szólít bennünket: ,,Beteljesedett az idô, és már közel az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek a jóhírnek.'' (Mk 1,15) Tegnap úgy szemléltük Jézust, amint azt mondja nekünk: ,,Jöjjetek, lássátok.'' Ez az elsô mozzanat: szemlélni Krisztust. De azután szólít: ,,Jöjjetek, kövessetek'', ,,higgyetek a jóhírnek''. Ez a jóhír újból csak egy üzenet, egy hívás meghallása. Mire hívnak? Arra, hogy ültessük a lelkünkbe ezt az igét, ahogy Szent Jakab mondja: ,,Fogadjátok tanulékony lélekkel a belétek ültetett igét, ez képes megmenteni lelketeket'' (Jak 1,21). Igazi ojtás, igazi ültetés ez, mert az ige ilyen befogadása nem annyit jelent, hogy meghagyjuk idegen testnek: ,,Az igét váltsátok tetté, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg. Ha ugyanis valaki csak hallgatja az igét, követni nem követi, hasonlít ahhoz az emberhez, aki arcát tükörben nézegeti. Megnézi magát, aztán odébb megy és nyomban elfelejti, milyen volt'' (Jak 1,22--24). Ez a szó az örökkévalóság hordozója: ,,Bizony, bizony mondom nektek, aki megtartja szavamat, halált nem lát sohasem'' (Jn 8,51). Vagy az a másik állítás, amelyet ugyanilyen ünnepélyes ,,bizony, bizony'' vezet be: ,,Bizony, bizony mondom nektek, aki hallgatja szavamat... Átment a halálból az életre'' (Jn 5,24). Már most ezt az igét -- mint Jézus a magvetô példabeszédében elmondja -- sokféleképpen lehet befogadni. Lehetünk köves útfél, lehetünk olyan talaj, ahol az ige gyorsan felnô és hamar el is szárad, juthat bennünk tövisek közé, ahol az Úr Jézus szava szerint nemcsak a mohó vágyak, hanem ,,az élet gondjai'', az egzisztenciális gondok is elfojthatják, elsilányíthatják -- és Isten a tudója, hogy önöknek épp elég gondjuk van az életben! Végül ott a jó földbe hullott ige. És most nem Önöknek, hanem saját magamnak mondom: hosszú ideig úgy gondoltam, hogy ha egyszer az Úr Jézust választottam, ezzel egyszer s mindenkorra a jó föld mellett döntöttem. Micsoda tévedés! Aztán rájöttem, hogy a valóságban -- hogy is mondta Izaiás? -- minden reggel meg kellett nyitnom a fülemet, hogy befogadjam az igét. Tegnap talán jó föld voltam, nyitott az igének, de ma feledékeny, sekély talaj vagyok. Soha nem lehet ezt egyszer s mindenkorra elintézni. Mindennap újból kell figyelni kezdenem. Mindennap újból ki kell választanom a magvetô példabeszédébôl, mi óhajtok lenni, illetôleg pontosabban: mit remélhetek az Úr kegyelmével. Hitünkben tehát ez a ,,Halld, Izrael!'' a legállandóbb vezérmotívum az egész Biblia során. Hozzávehetnénk még az Apokalipszisnek mindazokat a szövegeit is, amelyek az egyházak szemére hányják, hogy nem hallanak többé: ,,Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak!'' (2,7--11--17--29) Bibliánk, lényege szerint, éppen Isten szavának kinyilatkoztatása az emberek számára, és ez a szó az igazság, mondotta Dávid: ,,Igen, Uram, Jahve, te vagy az Isten, a te szavad igazság'' (2Sám 7,28). Jó, ha mindig eszünkbe jut: ez az igazságot jelölô szó ugyanaz, mint a mi ,,Amen''-ünk; az ,,aman'' igébôl származik, ami azt jelenti, hogy valami szolid, szilárd, tartós, megbízható. Az ,,amen'' szó elsôsorban a földbevert cöveket jelenti, amelyre rátekerhetik a sátorköteleket a pusztában, mert a cövek erôs, megbírja. A mi oldalunkról igazságot jelent ez a szó, Isten felôl hűséget. ,,A te szavad igazság, a te szavad hűség.'' Amikor hallgatom ,,az igazság szavait'', ugyanakkor állítom, hogy a mi Istenünk a mindenestül hűséges Isten. Az Úr az én sziklám és váram, az Isten az én szabadítóm, hegycsúcs, amelyen menhelyet találtam. Üdvömnek szarva, védôpajzsom, erôdöm, áldás magasztaljon. (Zsolt 18,3. Ford. Farkasfalvy Dénes) (vö. még Zsolt 31,4; 61,3; 144,2). A 18. zsoltárnak mindezek a fordulatai azt is kifejezik, milyen erôs, milyen sziklaszilárd, milyen szervesen összefüggô az a szó, amely ezen a hűséges Istenen alapul. Jézussal pedig elérkezünk a minden reménységet meghaladó tetôponthoz: ,,Ti az én barátaim vagytok, ha megteszitek azt, amit parancsolok nektek. Nem mondalak már titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Titeket barátaimnak mondalak, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam'' (Jn 15,14--15). Ha az ember látja, milyen jelentôs ez a fáradhatatlanul sürgetett ,,Halld, Izrael'', akkor megérti, hogy Isten hozzáteszi: ,,Ôrizkedj attól, hogy elfeledd'', ,,Ne felejtsd el'' (MTörv 8,11--14). A szeretetnek jó emlékezôképessége van. Szent Benedek mint legfôbb parancsot adja Isten embere elé: ,,És mindenekfölött kerüld, hogy megfeledkezzél Istenrôl.'' Így azután jeleket, emlékeztetôket találnak ki, hogy elevenebbé tegyék szeretetüket, és megóvják a feledéstôl. Ebben a megvilágításban megértjük annak a ,,sötétkék zsinórnak'' az értelmét, amelyet Jahve Mózessel a felsôruha sarkán levô bojtokra tétetett: ,,Látása majd emlékeztet minden parancsomra és megteszitek azokat, nem pedig szívetek és szemetek kívánságát követitek, amelyek paráználkodásra vezettek... És Istennek szentelt nép lesztek. Én, Jahve, a ti Istenetek hoztalak ki titeket Egyiptom földjérôl, hogy Istenetek legyek, én, Jahve, a ti Istenetek'' (vö. Szám 15,39--41). Hitünk Istene olyan Isten, aki beszél, és az ô döntô beavatkozása testté lett Igéje. Már pedig a beszélés párja a meghallgatás. Ez az odahallgatás tehát a beszélô Istennek megfelelô alapvetô magatartás, a lényeges teológiai magatartás. Isten szavát meghallgatni annyit jelent, mint úgy megnyílni elôtte, hogy teremtô erejűvé váljék bennünk, és ezzel belépni az isteni termékenység nagy körforgásába: ,,Amint lehull a zápor és a hó az égbôl, és nem tér vissza, míg meg nem öntözte a földet, meg nem termékenyítette és csírába nem zsendítette, hogy magot adjon a magvetônek és kenyeret az evônek: úgy az én igém is, mely szájamból kimegy, nem tér hozzám vissza eredménytelenül, hanem végbeviszi mindazt, amit akarok, és végrehajtja azt, amire küldöm'' (Iz 55,10--11). ____________________ 6 Ezeknek a gondolatoknak a kifejtését megtalálhatjuk Jeanne d'Arc nôvér könyvében: ,,Un coeur qui écoute'', Paris, Cerf 1968. 7 Könnyű ezt belátni a latin leány-nyelveinél (latinul hallani: audire, engedelmeskedni: oboedire /ob-audire/), sôt a német hören, horchen (hallani, hallgatni) és gehorchen (engedelmeskedni) esetében is. A magyar nyelv logikája is erre utal, pl. ilyen kifejezésben: ,,hallgat a szóra (A kiadó megj.). ======================================================================== 3. Meghallgatni a szegényt Amikor halló szívrôl beszéltünk, a ,,szív'' szót a Bibliában használt teljes értelmében vettük. A modern nyelvekben ez a szó érzelmi életünket idézi, amely szeret, gyűlöl, kívánkozik vagy fél. A Biblia embere -- ezen sokkal túlmenôen -- azt érti szíven, ami az ember legbelsejében él. Bizonyára érzelmek is vannak ott, de emlékek, gondolatok, ítéletek, tervek is. Amikor tehát mi a ,,szív'' szót alkalmazzuk, ez magában foglalja az emlékezetet, az értelmet, a lelkiismeretet, mindazt, ami a szabad szellemi lényt alkotja.[8] Halló szívűnek lenni annyit tesz, mint halló emberré, figyelô emberré válni. Nemrég meghívtak a szerzetesrendek elöljáróinak egy gyűlésére. Körülbelül hatvanan voltak, bizottságokra oszolva kellett dolgozniok, és hogy jó munkát végezzenek, meghívtak valakit, hogy feltűnés nélkül néhány tanácsot adjon nekik, -- talán úgy kellene mondanom: néhány csoportdinamikai ismeretet. Nagyon tetszettek nekem ezek az igen egyszerű utalások: ,,A gyűlésen ne felejtsenek el két nagy elvet. Az elsô: Hallgasd azt, aki beszél, teljes szívedbôl, teljes lényedbôl, teljes lelkedbôl és minden erôdbôl, minden képességeddel. És a második: amikor rád kerül a beszéd sora, akkor beszélj teljes lelkedbôl, teljes szívedbôl, teljes lényeddel és minden képességeddel.'' Kitűnô alkalmazása volt ez a ,,Halld, Izrael''-nek valami kevésbé magasztos dologra, ami azonban ma roppant jelentôs. A világnak szüksége van olyan emberekre, akik értenek a meghallgatáshoz. Már most ha hozzászoktam ahhoz, hogy hallgassam Istent -- láttuk, hogy ezt minden nap újra kell kezdeni --, ha nem vagyok többé szétszórt ember, akkor tudok figyelni testvéreimre is. Ez a nagyszerű ráadás Isten szavának hallgatásához. És ez a ráadásul kapott ,,többi'' pontosan az, amit a Zsinat akart belevésni elménkbe és szívünkbe: hogy megvalósítsuk a szolgáló és szegény Egyházat. (Ezzel a kifejezéssel azóta kétségtelenül túlságosan sokat éltek, sôt vissza is éltek.) Gondolhatják, hogy nem leckéket osztogatni jövök Anyánknak, az Egyháznak: tudjuk, hogy ez az Egyház szent, szeplôtelen, egészen szép, hogy ô a mennyei Jeruzsálem -- legalábbis amennyiben összefér földi vándor mivoltával. De még szükség van arra, hogy a tömegek is megértsék Egyházunkat. És ez a kifejezés: szolgáló és szegény Egyház, csak többé- kevésbé gyenge ,,fordítása'' a mai emberek egyik vágyának és várakozásának. De hogyan legyünk szegénnyé? Nem arról van szó, kinek mennyi jövedelme van, ki milyen lakásban él. Úgy tetszik nekem, az elsô lépés az lenne, hogy próbáljuk utánozni a szegényt a leglényegesebben, abban, ami szegénnyé teszi. Hogy utánozhassuk a szegényt, tudnunk kell, ki a szegény. Tág értelemben veszem a szót, úgy, ahogyan már a Biblia értette, amikor az ,,anavim''-ról, a megalázottakról és sanyargatottakról, az alacsonysorsúakról, Jahve szegényeirôl beszél. De gondolok ugyanakkor Brazília férfiaira és asszonyaira is, abban a negyedben, ahol olyan közel éltem hozzájuk, vagy a marseille-i dokkmunkásokra, ezekre a Földközi-tenger vidékének négy sarkából jött szegényemberekre. Együtt éltem velük, nem annyira a Marseille-bôl valókkal, hanem Bari és Barletta, Szardínia és Málta jövevényeivel, arabokkal, örményekkel, akik mind a nyomor, vagy az üldözés elôl menekültek el. Kik voltak hát ezek a szegények? Olyan ember, akinek nincs pénze? De vannak napok, amikor van, sôt ilyenkor tékozolja is! Akinek nincsenek összeköttetései? Ez igaz: a szegénynek nincsenek összeköttetései, az mindig vár, minden iroda minden ablakánál, soha nem elôz meg senkit. Még mélyebbre hatolva: olyan ember, akinek nincs műveltsége. Folytathatnánk: a biztonság hiánya, az önbizalom hiánya... De azt hiszem, van egy még mélyebb meghatározása a szegénynek, vagy legalább is olyan, ami szerintem az életükben való osztozásból születik: szegény az, aki mindig hallgat valakit, és akit senki sem hallgat meg. A szegény mindig hallgatott valakit. Hallgatta a tanítót vagy a tanítónôt az iskolában: ott ült és hallgatott. Hallgatta a káplánt a hitoktatáson: hallgatott. Hallgatta a ,,jó nôvért'' -- ahogy mondják -- a segélyhelyen vagy az otthonban, vagy késôbb a gondozónôt, aki bôven ellátta jótanácsokkal. Hallgatta a munkavezetôt az üzemben, amikor belépett tanoncnak. Mikor a kaszárnyába került, hallgatta az ôrmestert, és mikor bekapcsolja a rádiót, hallja a képviselôt vagy az újságírót; ha a televíziót nyitja ki, hallgatja a miniszterelnököt, a minisztert vagy a tábornokot: egyszóval mindig csak hallgat, és mikor este hazamegy, még hátra van a felesége: azt kell hallgatnia! Ôt pedig, a szegényt, senki sem hallgatta meg egész nap. Ez minden szegénység gyökere: ha valakit sohasem hallgatnak meg egy egész életen át. Amikor így határozzuk meg a szegényt: az, aki mindig csak hallgat valakit, de akit senki sem hallgat meg, akkor a Prédikátor egy kijelentéséhez csatlakozunk: ,,A szegény bölcsességét nem ismerik, és nem hallják meg szavát'' (Préd 9,16). Megvetik a szavát, senki nem figyel rá. Pedig Isten egyik legfôbb utasítása Mózesen át a Sínain: ,,Ne legyetek személyválogatók az ítélkezésben, hanem hallgassátok meg a kicsinyt is úgy, mint a nagyot'' (MTörv 1,17). Ha meg akarjuk közelíteni a szegény ember szegénységét, akkor elôször is azt kell csinálnunk, amit ô: utánoznunk kell azt az embert, aki mindig odahallgat, mielôtt beszélne. Ha így csinálunk, akkor a zsoltárok egyik alapvetô magatartását tesszük magunkévá: ,,A szegény kiáltott, Isten meghallotta'' (Zsolt 34,7). Nemrég mondta el nekem valaki, aki nehéz évek után szerzetbe lépett, hogy ez a szentírási mondat felszabadításként hatott rá: ,,Abban a pillanatban biztos voltam, hogy ez igaz. A szegény, nem anyagilag, hanem egész életemmel - - ez a szegény én voltam. Tehát bizonyos voltam benne, hogy az Úr meghallgat.'' Istennek nincs semmije, ô van; létezik, nem birtokol. Éppen így a szegény is létezik, de nincs semmije; csak a puszta élete az övé: itt van, semmi több. Ezért jobban be tudja fogadni az igét, szorosabb kapcsolatba tud lépni vele. Ha tehát, mint mondani szokás, ,,meg akarjuk vinni az Evangéliumot'' -- és ez kötelességünk, ez a hivatásunk, ez a szerepünk, nem lehetünk néma kutyák --, akkor elôször át kell vennünk éppen azoktól, akik élik: a szegények, az egyszerű emberek kezébôl. Állandóan azokat az alázatos szívű embereket értem ezen, akiknek nincs más menedékük, mint az Úr. P. Lagrange szívesen mondogatta nekünk -- és ez volt az ô életének nagy meglátása --, hogy a Biblia megértéséhez ott kell azt tanulmányoznunk, ahol eseményeit átélték. Hallom még, amint Szent Jánosnak, illetôleg Szent Márknak ezekbôl az apró mondataiból kiindulva: ,,Sok fű volt ott'', ,,A fű zöld volt'', elmagyarázza: ha valaki nem látta a maga szemével Palesztinának ezt a buja zöld füvét a tavasznak ebben a szakaszában, akkor nem jut el a bizonyosságig: ezeket az evangéliumokat csakugyan olyanok írták, akik látták ezt. Egy ehhez hasonló mondatot nem lehet kitalálni; de hogy megértsük, mennyire igaz, ahhoz magunknak is le kellett ülni erre a fűre. Nos, úgy tetszik nekem, ugyanezt lehet mondani a szegénységrôl. Hogy megértsük az elsô, az összes többit is tartalmazó boldogság mély értelmét: ,,Boldogok a lelki szegények, boldog, aki tudja, hogy szegény'', ahhoz az szükséges, hogy ezt a boldogságot valamiképpen maguknak a szegényeknek a kezébôl kapjuk. Fogadjuk be tôlük az evangéliumi értelemben vett szegénység mély megértését, hogy azután igazán megvihessük nekik az Úr szavát. De abban is segíteni kell a szegényeket, hogy egymást meghallgassák. Megint csak annak a brazíliai negyednek a lakóira gondolok, ahol éltem. Ott is sokat beszélnek fejlôdésrôl, és méltán; de nem elsô jele-e ennek a fejlôdésnek, ha fölfedeztetjük ezekkel a férfiakkal és asszonyokkal, hogy az életüknek van értelme? Egy asszony állandóan ezt hajtogatta: ,,Az én életemben nincs semmi érdekes: azzal telik az idôm, hogy mosogatok, fehérneműt mosok, és kiabálok a gyerekekre, akik nem hallgatnak rám!'' De minthogy ez az asszony beszélhetett másokkal, elmondhatta ezt a hite szerint minden érdekességet nélkülözô életet: egy testvér odafigyelésén át fölfedezte, hogy Isten is figyel rá, és hogy az ô élete is lehet szent történet.[9] Egy szerzetes is eszembe jut, aki több éven át gyári dolgozó volt Brazíliában. (Tudom, voltak néha túlzások is ebben a vállalkozásban, de mennyi nagy dolog történt!) Amikor dolgozni kezdett, még nem volt pap, egyszerűen úgy dolgozott társai között, mint Istennek szentelt ember. Két és fél évvel késôbb Don Agnelo Rossi bíboros pappá szentelte a városnegyed lakói és dolgozótársai között. Csak két személy nem volt a negyedbôl való: Don Agnelo és a sofôrje, a többi mind valódi ,,ôslakó''. A szertartás folyamán a bíboros a megfelelô helyen elmondta a szokásos felszólítást: ,,Ha valakinek valami mondanivalója van errôl a szentelendôrôl, az szóljon!'' Ezek a szegények úgy vesznek mindent, ahogy hallják, mondhatnám betű szerint. Az egyik munkás tehát fölemelkedett, és azt mondta: -- ,,Bíboros úr, nekem lenne valami mondanivalóm. -- No, mondja csak. -- Hát látja, mikor ez a pajtásunk eljött dolgozni velünk, akkoriban mindig azt mondogattuk: ,,Ebben a műhelyben csak napszámosok, csak ,,peónok'' vannak. Nem vagyunk mi semmik, nem számítunk. Fognak és ide- oda tesznek, meg se mondják, hogy miért.'' De mióta ez a barátunk velünk dolgozik, olyan munkás, mint mi, azóta megértettük, ha nem is beszélt sokat, hogy Isten szemében nincsenek napszámosok, hanem mindnyájan Isten gyermekei vagyunk. Istennek csak gyermekei vannak! Ezért szeretnénk, ha továbbra is velünk dolgoznék.'' Íme, mi lesz a szegényekbôl, ha meghallgatják ôket! Ezzel megértik, hogy Isten is figyel rájuk. Ha szabad így kifejeznem magamat, szükség van a nagy Figyelônek egy alázatos képmására, hogy lassanként fölfedezzék ôt, az ô Istenüket, a mi Istenünket. Ugyanakkor pedig ráadásul mi magunk is fölfedezzük, hogyan beszél és cselekszik Isten a szegények lelkében. Magam elôtt látom azt a kilenc gyermekes brazíliai családanyát, méghozzá egy olyan férjjel, aki három-négy gyerekkel fölér és jobban igénybe vette, mint az összes gyerek együttvéve. Koldusszegények voltak. Ez az asszony lassacskán fölfedezte a közösségben, mit jelent az, ha az embert Isten hallgatja, ha imádkozik, és egy szép napon egy gyűlésen kijelentette: ,,Ha imádkozom és szóbeli imát mondok, érzem, hogy ez nem elég. Akkor a szívemben imádkozom Istenhez, de ez sem elég. És akkor -- fejezte be -- a hallgatással imádkozom!!!'' Pedig biztosíthatom önöket, ez az asszony soha nem olvasta sem Keresztes Szent Jánost, sem Szent Teréziát, vagy más hasonlót. Igazán a szívével hallott. Ilyen szavakat és ilyen embereket mérlegelve kellene az Egyház jövôjérôl gondolkodnunk. A keresztényeknek a legsürgôsebben ki kellene emelkedniök abból, amit így nevezhetnénk: ,,a gyakorló vallásosság kis forradalmacskái.'' Azelôtt ilyenekkel próbálkoztak, de az semmi jóra nem vezetett! Hát most egész másképpen csinálják. Ilyen vagy olyan volt a mise, a gyónás: legyen most éppen az ellenkezôje. Ezek próbálgatások, a gyakorló vallásosság képviselôinek forradalmacskái a maguk zárt körén belül, önmaguk körül forogva. Ha ezzel szemben korunk embereinek igazi szükségleteit, igazi igényeit akarjuk kielégíteni, akkor ne az intellektuálisan képzett emberek hallgassák egymást, hanem halljuk meg újra a szegényt: az nem ilyenfajta forradalmacskákat keres, hanem valami sokkal mélyebbet remél és vár, azt, amit az az asszony mondott: ,,A hallgatással imádkozom.'' Idéztem Izaiás szavait az Úrról, ,,aki minden reggel megnyitja tanítványi fülemet'' (Iz 50,4). Ugyanebben a szövegben találjuk a következôket: ,,Hogy felelni tudjak a kimerültnek, az Úr szóra késztet engem''. Akkor fogunk tudni igazán megfelelni a szegény ki nem fejezett várakozásának, akkor tudjuk elérni, hogy megszülessék az életre -- és az egész világ ilyen szegény, hiszen annyira nélkülözi Istent! --, akkor fakasztunk reményt benne, ha Istennel együtt ôrá is figyelünk. Egy pap-munkástársunk, Paul Xardel, ott halt meg Brazíliában: negyven nappal az üzembe való belépése után elgázolta egy teherautó. Dolgozótársai nem tudták még, hogy pap. Csak a halálakor fedezték fel csodálkozva, hogy az üzemi esztergályos, ,,a nagyorrú hosszú francia'' ,,Padre'' volt, Pál atya. Amikor a temetésre jöttek, én fogadtam ôket, megfigyelve legelsô megnyilatkozásaikat, és mélyen megrendített egyikük kijelentése: ,,Most, hogy tudom, hogy pap volt, most megértem, miért tudott úgy hallgatni bennünket!'' Meglepte ôt, hogy ez az esztergályos munkás mindenkit olyan szeretô odaadással hallgat meg. És amikor rájött, hogy pap volt, azonnal összekapcsolta a meghallgatásnak ezt a képességét a papságával.[10] Ilyen az apostol magatartása, a pap magatartása. Folyvást bibliai értelemben beszélve, a vigasztaló magatartása ez. Mikor a szegény Jób a szemétdombon szenvedése hamujában gubbaszt, három barátja jön látogatására. Emlékeznek a dolog szép indulására: mert Jób barátai jól kezdték, hét nap és hét éjjel ott ültek a földön mellette, és egyikük sem szólt hozzá egy szót sem, annyira megdöbbentette ôket nagy fájdalmának látása. Tudnak hallgatni hét nap és hét éjjel -- és ez igazán nem rossz kezdet! Miért is nem maradtak meg emellett? Mert aztán elkezdenek beszélni, és nagy szónoklatokat adnak elô. Jób elcsigázva felel: ,,Micsoda kínos vigasztalók vagytok! Ki tanít meg benneteket hallgatni? Ez lenne az egyetlen hozzátok illô bölcsesség! Vége lesz-e már a széllelbélelt beszédeknek? Vagy valami bajotok van, hogy beszélnetek kell? ,, (Jób 16,2--3) És tudják, hogy maga Isten is -- bár Jób kis híján káromló szavakra ragadtatja magát -- majdnem ugyanezt mondja: ,,Csak Jób beszélt jól rólam; ti mutassatok be egészen elégô áldozatot magatokért, és szolgám, Jób könyörögjön értetek; az ô kedvéért nem sújtalak benneteket haragommal'' (42,7--8). Manapság gyakran kutatják, hogyan lehet egységessé tenni a pap életét? Hiszen ide-oda hányódik úgynevezett lelkiélete és apostoli ilete között. Hogyan alkotja meg az egységet életében? Nos, ha egy pap nyakig van kötelezettségeiben, ha teljesen az emberek között él, akkor csak úgy alakulhat ki benne az egység, ha eleven szokásává vált, hogy hosszan hallgasson az Istenre. Mert ha Istenre hallgat, akkor meg fogja ôrizni ezt a magatartást, nem lesz szüksége arra, hogy változtasson lélektani, lelki beállítottságán: ha hallgatja Istent, hallgatni fog hozzá jövô testvérére is, rendelkezésére tud állni az embereknek. Ez pedig nehéz dolog! Találkoztam egyszer egy derék jó öreg vidéki plébánossal. Elismerem, kicsit könnyen belegabalyodott a beszédbe: ha egy történetet elmondott, az mindig elég hosszúra nyúlt. Azt mondta nekem: ,,Jaj, az én püspököm túl okos! Mikor elmegyek hozzá és elôadok neki valamit, három mondat után közbevág: ,Értem... értem...' és ô kezd beszélni.'' Azt hiszem, ez a derék pap csakugyan jobban szerette volna, hogy a püspöke egy kicsit kevésbé okos legyen, és ne fogjon föl mindent olyan hamar! Akkor kibeszélhette volna magát, már pedig alapjában véve erre volt szüksége: hogy a püspöke meghallgassa. Ez a vezetô ember magatartása. És itt ismét visszaérünk a salamoni szöveghez: ,,Adj nekem halló szívet, hogy kormányozzam népedet.'' Salamon tudja, hogy fiatalsága ellenére kormányoznia kell ezt a népet, vagyis ,,ítélnie'' kell a szó bibliai értelmében; kormányozni és ítélkezni, ahogy majd meghozza nagy ítéletét a két asszony ügyében. De éppen ahhoz, hogy ítélni tudjunk, tudnunk kell meghallgatni: Ebben a világban, ahol akkora tömegben, tonnaszám forognak közkézen a tévedések, a felelôs vezetônek gyakran értenie kell ahhoz, hogy fölfedezze a tévedések roppant kôzetében az igazság egyetlen kis aranyszemcséjét. Lehet, hogy csak egy gramm igazság van egy tonna képtelenségben: de ha a felelôsök, a vezetôk nem képesek fölismerni ezt a morzsányi igazságot, ha nem ássák elô és nem juttatják érvényre, akkor a benne maradó igazságmorzsa meggyôzô erôt fog adni az egész tévedésnek. Tudom, milyen nehéz kiszűrni egy grammnyi igazságot egy csomó sületlenség közül; de Aquinói Szent Tamás szerint, ha egy igazság elhangzott -- nem mondta, hogy ,,egy újságíró szájából'', de mi végre is mondhatnánk! --, az a Szentlélektôl való, még akkor is, ha a többi mind tökéletes képtelenség. Ezért föl kell tudnunk fedezni az igazság-atomot, különben meggyôzô erôt ad mindannak a hamisnak, ami körülveszi. ,,Igen, Uram, adj nekem halló szívet, hogy kormányozzam népedet.'' Hogyan feledkezhetnénk meg végül még valamirôl? Ezt a magatartást páratlan tökéletességgel tárja elénk Mária. Mária szemlélôdô, Mária anya, tehát hallgat. Végighallgatta a prófétákat mind. És mikor beszél, Magnificatja át van szôve mindazzal, amit egész élete során hallott. Figyelmesen hallgatja az angyalt: ,,szavaira meghökkent és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez.'' Hallgat, gondolkodik, nem mond semmit. Az angyal ekkor folytatja: ,,Ne félj, Mária!'' És csak miután ezt is meghallgatta, miután az angyal befejezte szavait, következik a kérdés: ,,Hogyan történik ez? ,, És a legvégén: ,,Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjék hát be rajtam szavad.'' Isten és az ember találkozásának egész titka megvan itt Szűz Máriában. Egész élete állandó ,,lectio divina'' lesz: ,,Mária emlékezetébe véste mindezt, és gyakran elgondolkozott rajtuk szívében''. Megfigyelt mindent, embereket, eseményeket, és minden emléket híven megôrzött szívében: íme a halló és hűségesen ôrzô szív. Így hirdeti egy másik asszony, majd pedig maga Jézus Mária kettôs nagy boldogságát: ,,Boldog a méh, amely hordozott, az emlôk, amelyeket szoptál!'' Igen, bizonyára boldog, de ,,még boldogabb, aki hallgatja Isten szavát és megôrzi azt''. És ki hallgatta, ki értette, ki ôrizte meg a világon úgy, mint ô? De mi is osztozunk az ô boldogságában, ha mi is meghallgatjuk: ,,Aki az Isten szavát hallgatja, az nekem anyám és testvérem'' -- mondja Jézus (Lk 8,21). Bárcsak az Úr megadná nekünk azt a kegyelmet, hogy ilyen halló emberek legyünk! Különösen vonatkozik ez önökre, nagy felelôsségükkel (,,naponta rám nehezedik az összes egyházak gondja''-- 2Kor 11,28), Önökre, akiknek épp úgy feladatuk a papok és kispapok képzésének elômozdítása, mint a legszegényebbek segélyezését célzó művek irányítása világszerte. Igazán szükség van rá, hogy ezekkel a nagy gondokkal folyvást együtt járjon az apróságokban való megvalósítás, ami mindig a szegény figyelmes meghallgatását követeli meg, itt és most. A szegényeknek adott adományokat vastagon be kell csomagolni barátságba, különben nem érnek célhoz, csak rosszat tesznek. Legyen az Egyház világarányú munkálkodása közben is elsôsorban a nagy Figyelô. A szegény olyan, mint a jéghegy: 3/10-e kiáll a vízbôl, 7/10-e alatta van. Mindazt, amit az igazság követelményeképpen adnunk kell ezeknek a néha oly érzékeny embereknek (ha talán érzékenységük néma is), nagyon-nagyon be kell burkolnunk barátságba, mellettük állásba, figyelmes meghallgatásba. Beszéltem önöknek tegnap Madeleine Delbręlrôl, errôl a rendkívüli nôrôl, akinek a könyveit ismerik[11]; azt hiszem, kimeríthetetlen mintája annak, hogyan éljen ma az ember az ateizmus kellôs közepén. Legelôször a következô kis eset ébresztette hivatása tudatára: Plébánosa, a szentéletű Lorenzo abbé rábízott egy fehérneműcsomagot egy ateista környezetben lakó szegény Ivry-i család számára. Madeleine nem nagyon nézi, mi van a csomagban, fogja, elviszi, fölmászik négy vagy öt emeletet, és kezébe nyomja a nem túlságosan kedves asszonynak, aki éppen hogy megköszöni. Madeleine lemegy a lépcsôn, kicsit bántja a fogadtatás. Alig hogy leér, hallja, amint az asszony utána kiált az utcára föntrôl az ablakból; ,,Visszajöhet a csomagjáért, csupa piszkos ócskaság. Jöjjön, vigye vissza, nekem nem kell a szemetjük.'' Madeleine visszamegy, és látja, hogy csakugyan olyan fehérneműt adtak ennek a szegény asszonynak, amit nem lenne szabad továbbadni. Valami hiba csúszott a dologba. Bocsánatot kér, leverten, kínos szégyenkezéssel visszatér az utcára, nem tudva, mihez fogjon. Egy virágkereskedés elôtt halad el, és lát egy csokor pompás piros rózsát, egy jó tucatnyi csodaszép szálat. Megveszi, újból visszatér, megkeresi az asszony gyermekét, és mikor megtalálja, odaadja neki a csokrot: ,,Vidd el az édesanyádnak.'' Ez a gyerek, aki akkor öt-hat éves volt, lesz majd Ivrynek, ennek az ateista városnak egyik jövendô kereszténye: tíz- tizenöt évvel késôbb a keresztséget kérte. Úgy tetszik nekem, szimbólum ez: meg kell hallgatnunk a szegényt érzékenységében, keserűségében is, hogy egy szép napon eljusson odáig, hogy meghallgassa Istenét. ____________________ 8 Vö. Xavier Léon-Dufour (szerk.): Biblikus teológiai szótár, Róma 1974, 1214 kk. 9 Hasonló részleteket olvashatunk a most idézettel együtt, Dominique Barbé könyvében: Demain des communautés de base (A bázisközösségek jövôje). Paris, Cerf. 10 Ennek a papnak a feljegyzéseit a következô címen adták ki: ,,La flamme qui dévore le berger'' (A pásztort fölemésztô láng), Paris, Cerf. 11 ,,Nous autres gens de rues'' (Mi, egyszerű emberek) és ,,La joie de croire'' (A hit öröme), Paris, Seuil. ======================================================================== 4. A kegyelmek kegyelme: Találkozni Jézussal Tegnap este azt mondtam, hogy a kegyelmek kegyelme -- és ez lesz ennek a lelkigyakorlatnak a vezérfonala, még ha úgy is látszik, hogy cikkcakkban halad, egyik oldalról a másikra --, ma inkább mint valaha, ha úgy szeretjük az Úr Jézust, amint olyasvalakit szeretünk, akivel testileg-lelkileg összetartozunk. Szeretni Jézust, mint ahogy egy élô embert szeretünk, -- de hiszen ô él, ô az Élet! Tehát nemcsak azt kell kutatnunk, ki ez a Jézus, hanem azt is, hogyan próbáljuk megismertetni, fölfedeztetni a mai emberekkel. Mi tudjuk, hogy ô az, akinek mondja magát, igazi, valóságos ember, sokkal több, mint ember: ô az Úr... De hogyan éljük akkora erôvel ezt a bizonyosságot, hogy felragyogjon az emberek elôtt és megvilágosítsa ôket? Kezdjük annak a szentírási szakasznak az elolvasásával, amelyet Szent Péter ,,Benedictus''-ának, vagy akár ,,Magnificat''-jának lehetne hívni. Elsô levelében található. Azért mondom ,,Benedictus''-nak, mert ezzel kezdôdik: ,,Áldott legyen az Atyaisten'', de a Magnificatjának is nevezhetnénk, mert kétszer is használja ugyanazt a szót, mint Miasszonyunk a Magnificatban: ,,ujjongani''. Ez a mi számunkra az Úr Jézus: ujjongásunk forrása. És ezt kapcsolatba fogjuk hozni azzal, hogy mi lehet ô a mai emberek számára. De hallgassuk meg Szent Pétert (1Pt 1,3--9): ,,Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmában új életre hívott Jézus Krisztusnak a halálból az élô reményre való feltámadása által'' -- azok mellett az emberek mellett, akik ,,Isten nélkül és remény nélkül vannak a világban'', mint Szent Pál mondja (Ef 2,12); ó igen, Isten minket élô reményre hívott -- , ,,hogy a mennyekben elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökség várjon rátok... Ezért újjongani fogtok (íme a Magnificatja!), noha most még egy kicsit szomorkodnotok kell is, mert különféle kísértések érnek benneteket... Noha nem láttátok (ezt a Jézus Krisztust), mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok (már másodszor!) a megdicsôültek kimondhatatlan örömével, mert bizonyosak vagytok, hogy eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.'' Milyen szép szöveg, hogy árad belôle ez az örömujjongás! Mégse gondoljuk, hogy a mai keresztények között megvalósul a kegyelmeknek ez a kegyelme. És valóság-e nekünk magunknak? Ma reggel a szegényeket idéztem föl önök elôtt, az ,,anavim''-ot, Jahve szegényeit, akik ma ott élnek Brazíliában, Afrikában és Európában is. Amikor halljuk tôlük, milyen az imádságuk, ,,a hallgatás imádsága'', akkor jobban megértjük, hogy ezek igazán az elsô boldogság áldottjai, azé az összes többit magában foglaló boldogságé: ,,Boldogok, akik tudják, hogy szegények!'' De ezeknek a mai boldogoknak -- és sok ilyen van a világon! --, kicsinyeknek és szegényeknek az oldalán egyre többen vannak azok, akik, Szent Pál szavával ,,a szövetségekbôl s ígéreteibôl idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül élnek a világban'' (Ef 2,12). És ha valaki így él és csak az orráig lát, könnyen kétségbeesik. Néhány napja kaptam valakitôl Ionescónak, ennek a nagy drámaírónak egy szövegét. A címe: ,,Loholok az élet után.'' Engedjék meg, hogy elolvassam, bár egy kicsit hosszú: de semmi sem ecsetelheti jobban korunk annyi emberének szívbemarkoló belsô ürességét, akik loholnak az ilet után, de nem is remélik, hogy utolérnek belôle valamit. Nyomorult emberek: ezek a világ igazi nyomorultjai, még akkor is, ha látszólag hatalmasok; úgy keringenek az űrben, mint az eltévedt űrhajósok, míg ki nem fogy az oxigénjük: ,,Mindenféle kielégülést kerestem, hogy betöltsem életemet, annak ürességét, kínzó vágyamat. Ezekkel néha sikerült elfátyoloznom az egzisztenciális rosszullét érzését, -- de csak nagyon kevéssé. Kicsit elterelték a figyelmemet, de most már erre sem képesek. Mindig is azt tartottam, hogy a fájdalom, a bánat, a kudarcok valóságosabbak, mint a szerencsés véletlenek vagy a gyönyör. Mindig élni igyekeztem, de állandóan kívül maradtam az életen. Azt hiszem, az emberek legnagyobb része így érez. Nem voltam képes megfeledkezni magamról. Ehhez nemcsak a saját halálomat kellene elfelejtenem, hanem azt, hogy szeretteink is meghalnak, és az egész világnak vége lesz. A vég gondolata iszonyattal és elkeseredéssel tölt el. Csak részegen voltam igazán boldog. De jaj! az alkohol megöli az emlékezôképességet, és ezekrôl az eufóriás óráimról csak ködös emlékeket ôriztem meg. Az élet: szerencsétlenség. Ez nem akadályoz abban, hogy az életet elônyben részesítsem a halállal, az egzisztenciát annak megszűnésével szemben, ugyanis nem vagyok biztos benne: létezem-e tovább, ha egyszer már nem élek. Minthogy az élet a lét egyedüli formája, amelyet ismerek, görcsösen kapaszkodom bele, mert sajnos nem tudom elképzelni, hogyan létezhetnék másképp. Van egy aranykor: a gyermekkor, a tudatlanság kora! Mihelyt az ember megtudja, hogy meg fog halni, a gyermekségnek vége. Mint ahogy elmondtam, számomra igen hamar vége volt. Tehát hét esztendôvel az ember már felnôtt. Utóbb -- azt hiszem -- a legtöbb ember elfelejti azt, amit megértett, és valamiképpen megint gyermekké lesz; egyeseknél, nagyon keveseknél, ez az állapot egy egész életen át is tarthat. Nem valódi gyermekség ez, hanem a feledés állapota. A vágyak és a gondok meggátolják, hogy az alapvetô igazságra gondoljunk. Én soha nem süllyedtem a felejtésbe, soha nem találtam meg újból gyermekkoromat. A gyermekkoron és a feledésen kívül csak egy van, ami megvigasztalhatna azért, hogy létezünk, vagy megadhatná nekünk a teljességet, a mennyországot a földön és a szívünkben: a kegyelem. Gyermekkor -- felejtés mesterséges izgatószerekkel -- kegyelem. Csak ez a három állapot lehetséges. Hogyan élhet az ember kegyelem nélkül? És mégis élünk. Csak azért teszem meg ezeket a vallomásokat, mert tudom, hogy nem csupán az enyémek: szinte mindenkinek a nyelve hegyén vannak, ki akarnak ömleni, és az író csak hangosan mondja el azt, amit a többiek magukban vagy félhangon mondanak. Ha úgy gondolhatnám, hogy gyónásom nem általános gyónás, hanem egy sajátos eset kifejezése, akkor is meggyónnék abban a reményben, hogy gyógyulást vagy legalább enyhülést találok. De nincs meg bennem ez a remény; nincs meg bennünk ez a remény: egyazon kín részesei vagyunk. Hát akkor mire való az egész? Mire jó? Mert mindenek ellenére képtelenek vagyunk tudatára nem ébredni, mindig metszôbben tudatára nem ébredni a valóságnak: annak a valóságnak, hogy élni szerencsétlenség, hogy az emberi állapot elfogadhatatlan. Hiábavaló tudat, de mégsem tudunk nélküle meglenni; ennek a megnyilvánulása az irodalom. Abban a korban vagyok, amikor az ember egy év alatt tíz évet öregszik, amikor egy óra csak néhány percig tart, amikor már észre sem vesszük a negyedórák múlását. És mégis, még mindig loholok az élet után, abban a reményben, hogy az utolsó pillanatban még elcsípem, mint ahogyan egy induló vonat egyik kocsijának a lépcsôjére ugrik föl az ember...''[12] Íme egy kétségbeesett ember kiáltása -- azt hiszem, joggal gondolom így. Nos, ezt a szöveget nem egészen négy napja egy huszonkét éves fiatal lány nyomta a kezembe, abban a pillanatban, amikor Rómába indultam. Aláhúzott benne egyes helyeket, hogy -- így mondta -- világosan megmutassa: ezt érzi ô, a huszonkét évével. Micsoda sürgetés ez a számunkra, hogy ezekkel ,,az élet után loholó'' emberekkel megéreztessük Szent Péter örömének kimondhatatlan ujjongását! Mi, akik tudjuk, hogy nincs más név, mint az Úr Jézusé -- a mi szerepünk az, hogy elôkészítsük azt a találkozást, igazán hozzásegítsük az embereket; elôkészítsük ôket az élô, nem pedig a halott Krisztus vallására. Az elsô keresztények így nevezték a születô kereszténységet: ,,az út'' (ApCsel 18,25). Semmi sem sürgetôbb, mint próbálni útnak indítani az embereket, a szó eredeti értelmében, ráállítani arra az ösvényre, ahol találkoznak az Úr Jézussal. De hogyan? Nem akarok Önöknek arról beszélni, hogyan találkozzunk Vele. A feltámadott Úrnak annyi lehetôsége van! De úgy tűnik, két egymást kiegészítô szükséges út áll elôttünk kijelölve a hit megközelítésére, és mind a kettôt alkalmaznunk kell. Hogy találkozzunk az Úr Jézussal, hogy eleven valóságként találjunk rá, ahhoz elôször is az szükséges -- és ez nagyon banálisan hangzik --, hogy élni lássuk, emberi valóságát nézzük. Akár az elsô apostolok, egy embert fedezek fel: igaz, kivételes embert, de mégis embert, kivételesen emberi embert. Nézem, hogyan él, és egy szép napon, mint Simon Péter, ennek a Názáreti Jézusnak a személyébôl kiindulva elérek oda, hogy ezt mondjam: ,,Igen, te vagy a Krisztus, az élô Isten Fia'' (Mt 16,16). Ezt a metódust (és a ,,metódus'' szó etimológiailag ,,utat'' jelent!) használja maga Szent Péter is, amikor pünkösdi beszédében az elsô katekézist adja a népnek: ez a legelsô apostoli prédikáció: ,,Izraelita férfiak, hallgassátok meg szavamat! A názáreti Jézust, ezt az embert -- kifejezetten az emberrôl beszél --, akit Isten igazolt elôttetek a hatalmas csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett köztetek -- mindazzal, ami lassan-lassan fölfedezteti veletek, hogy több embernél --, ezt az embert, aki Isten elôre elhatározott terve szerint ellenségei kezébe adatott, ti vettétek és halálra adtátok, keresztre szögezve... de Isten feltámasztotta.'' És így fejezi be: ,,Tudja meg hát Izrael egész háza teljes bizonyossággal, hogy az Isten azt a Jézust -- emberi neve --, akit ti keresztre feszítettetek, úrrá és Krisztussá -- isteni neve -- tette'' (ApCsel 2,22--24.36). Itt tehát az Írás egy fölfelé tartó mozgást mutat be az embertôl az Istenhez, az ember látásától az isteni megsejtéséig. De éppen így létezik egy lefelé haladó mozgás is; az Írás ezt is alkalmazza, amikor elénk tárja azt, akit Szent Pál ,,az ígéretek igenjének'' nevez, akibe torkollik, akiben teljesedik minden ígéret: ,,Az Isten Fia, Jézus Krisztus ugyanis, akit mi köztetek hirdettünk, nem volt Igen és Nem, hanem az Igen valósult meg benne. Isten valamennyi ígérete Igenné vált benne. Ezért hangzik föl általa ajkunkon az Amen Isten dicsôségére'' (1Kor 1,19--20). Itt már nem az embertôl tartunk fölfelé Istenhez, ez lefelé irányuló mozgás, amelynek során az egész isteni történet beteljesedik egy emberben. Ennek a második fajta mozgásnak a nagysága abban rejlik, hogy nem zsugorítja az Úr Jézust a történelem egy pillanatára, Heródesnek, Júdea királyának, Augustus császárnak és Quirinusnak az idejére. Ugyanaz a nagyszerű közeledés ez Jézushoz, amit Szent Máté és Szent Lukács is indítványoz Jézus nemzetségfáinak ránkhagyományozásával. Azelôtt szeptember 8-án az Úr Jézus származástábláját olvasták; a latin szövegben folyvást ismétlôdött a ,,genuit'' (nemzette) szó megannyi héber név között. A szerencsétlen misézô a legszívesebben átugrotta volna ezt a nemzetségtáblát, azt gondolva magában: ,,Ugyan mit értenek ebbôl az emberek?'' Pedig Máté és Lukács nem ok nélkül adja meg Jézus származását. Máténál (1,1kk) ez ,,Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának származási könyve''. Lukácsnál (3,23kk) még távolabbra nyúlik vissza: ,,Ez a körülbelül harminc éves Jézus Józsefnek volt a fia... ez Szeté, ez Ádámé, ez Istené.'' Jézus maga is állította, hogy a nagy pátriárkák és a próféták feléje fordultak: ,,Ábrahám örvendezett, hogy látni fogja napomat, látta és ujjongott'' (Jn 8,56). ,,Ha hinnétek Mózesnek, nekem is hinnétek, mert ô énrólam írt'' (Jn 5,46). Mózes valóban ,,Jahve ajándékát'' hirdette: ,,Jahve, a te Istened prófétát támaszt majd neked testvéreid közül, olyat mint én, ôt hallgassátok'' (MTörv 18,15). Szent Péter Jeruzsálem népéhez szólva (ApCsel 3,22) és Szent István megkövezése elôtt idézi ezt a jövendölést. A mi dolgunk tehát az, hogy kutassuk az Írásokat: semmi sem elevenebb, mint azoknak a sejtéseknek a fölfedezése, ahogyan a Biblia emberei Krisztust várták, ,,mint éji ôr a virradatot. Bálaám, Béor fia, szól az átható tekintetű ember, szól, ki az Isten beszédeit hallja, ki a Fölséges tudományát tudja, s a Mindenható látomásait látja. Megkapja az isteni választ, és szeme megnyílik. Látom ôt, de nincs még itt. Nézem ôt, de nincs még közel.'' (Szám 24,15). Mint a mágnestű ezer meg ezer kilométer távolságból is az északi sark felé fordul, úgy igazodik az Ószövetség Krisztus személye felé. Így fogjuk fel igazán a mi Urunk Jézus Krisztus méreteit, korról- korra terjedô teljességében, anélkül, hogy egy történelmi pillanatra szűkítenénk le. Ugyanezt a kinyilatkoztatást tárja elénk Szent János prológusa: nagy lefelé ereszkedô mozgás, amely szembeállít minket a mindennél elôbbvaló Jézussal, azzal, aki egy napon majd így szól: ,,Mielôtt a világ lett volna, Én vagyok'' (Jn 8,58). ,,Kezdetben volt az Igen, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ô kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, s nála nélkül semmi sem lett, ami lett... És az Ige testté lett, és miköztünk lakozott'' (Jn 1,1--3,14). Két egymást kiegészítô idôszak áll itt elôttünk, az Úr Jézus megközelítésének két útja: emberi léte elôtt, és emberi életének idején, ,,testének napjaiban'', mint Szent Pál mondja (Zsid 5,7). Késôbb majd eljön Jézus kora Titokzatos Testének, az Egyháznak teljességében. Soha nem szemlélhetjük eleget Urunk Jézusnak ezt az emberségét, hiszen valójában ezt kell szeretnünk: Péter, szeretsz-e engem? Szeretsz- e emberségemben, úgy, amint vagyok, persze istenségemmel együtt, de szeretsz-e engem, Jézust? Ezt az emberséget kell utánoznunk, ebbôl élünk, ezt kell folytatnunk, ezt fejezzük be, mint Szent Pál mondja. És ugyanakkor azt is tudjuk, hogy Urunk Jézusnak ez az embersége igazi mértékét és valóságát csak istenségének fényében kapja meg. De ez az istenség számunkra azon a történelmen át bontakozik ki, amelyre Lukács és Máté nemzetségtáblája meg János elsô verse utal. Maga a feltámadott Jézus sem jár el másképpen az emmauszi tanítványokkal: amikor találkozik velük, elmagyarázza misztériumát: ,,Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak'' (Lk 24,27). Késôbb, az apostolokhoz intézett utolsó tanításában ugyanígy jár el: ,,Ekkor megnyitotta értelmüket, hagy megértsék az Írásokat, és így folytatta: Megírták, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnap fel kell támadnia a halálból'' (Lk 24,45--46). Látjuk tehát, hogy az Úr Jézus -- és csinálhatnánk-e jobban, mint ô? -- Mózestôl kezdve sorra idézi a prófétákat, a Bibliát, megmagyarázza az Írásokban mindazt, ami ôrá vonatkozott, amit már elmondtak róla. Úgy gondolom, a feltámadt Jézusnak errôl az eljárásmódjáról találunk magyarázatot az elején idézett Péter-levélben, amely arról is beszél, hogyan találhatjuk meg az Urat. A próféták reményérôl van szó, ,,akik a nektek szánt kegyelemrôl jövendöltek'' (1Pt 1,10); ezek tehát nem elavult, nem levegôben lógó dolgok: mindez nekünk szól, ,,nekünk szánt''. Ezek a próféták ,,töprengtek rajta, vajon milyen idôpontra vagy milyen korra mutat rá Krisztusnak bennük működô Lelke, elôre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és a nyomukba lépô dicsôséget -- tehát szenvedést és dicsôséget! -- Kinyilatkoztatást kaptak, hogy nem maguknak, hanem nektek voltak szolgálatotokra (mindig rólunk van szó) azzal, amit az evangélium hirdetôi most közöltek veletek'' (1Pt 1,11-- 12). Tehát Krisztus maga, és az ô apostola arra szólít föl bennünket, hogy keressük az Úr Jézust abban, amit az ô nemzetségfájának neveztem, az Írásokban. Szent Péter szerint a próféták a Lélek megvilágosító kegyelmében megértették, vagy legalábbis megsejtették üzenetük egész kiterjedését: Jézus Krisztust, Isten Fiát, az Atya küldöttét, aki meghalt minden emberért -- ,,szenvedéseit'', mint Szent Péter mondja -- , feltámadt és él -- ,,dicsôségét'', mondja ismét az apostol. De ez a Jézus él utódaiban is, azaz Egyházában, amely az ô teste: ez az Egyház hirdeti ma az Evangéliumot minden hívô üdvösségére. A továbbiakban tehát megkíséreljük Jézus módjára -- ha merhetünk ilyet mondani --, vagy mondjuk inkább, ôt utánozva értelmezni az összes írásokban azt, ami ôrá vonatkozik. Úgy tetszik nekem, hogy a Szentírás, egyedül az vezet be minket Krisztus ismeretébe, mégpedig hármas és oszthatatlan ismeretébe: Megismerjük Jézus Krisztus személyét, megismerjük az Úr Jézus leszármazottait, vagyis az Egyházat, a Testet, amelynek ô a feje; végül megismerjük saját magunkat, amikor befogadjuk Istennek ezt a csodálatos tervét. Szent Pétert idéztem. Szent Pál sem mond egyebet, amikor az Ábrahámnak adott és Jézus Krisztusban beteljesült ígéretrôl beszél (Gal 3,16). Ezért olyan értékes számunkra az Ószövetség, hiszen szünet nélkül a legközvetlenebb jelent nyilatkoztatja ki nekünk: az állandó küzdelmet a mi hívó Istenünk és az ellenálló ember között. Nemcsak magát az Úr Jézust sejtjük meg, hanem már a szenvedéseit is: hogy az ember ellenáll annak, amit Jézus hoz nekünk, ellenáll egészen a kereszt szinte elképzelhetetlen paradoxonáig, egészen ezekig a még elképzelhetetlenebb szavakig: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' Megtérni annyit tesz, mint elfogadni ezt a paradoxont és egyben ezt a harcot, tudva, hogy mindannyian, mindig, mindvégig ennek a küzdelemnek leszünk részesei, a Jézus Krisztus személyében magához hívó Isten és ellenálló önmagunk között. ____________________ 12 Ionesco: ,,Journal en miettes'' (Napló morzsákban). Gallimard. ======================================================================== 5. Hát ti mit mondotok, ki vagyok? ,,Amikor Jézus Fülöp Cezáreája vidékére ért, megkérdezte tanítványait:'' (Szent Lukács -- mert mindegyik evangelista beszél errôl az eseményrôl-- azt írja, hogy Jézus imádkozott: Lk 9,18.) ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Így válaszoltak: ,,Egyesek Keresztelô Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások Jeremiásnak vagy egynek a próféták közül. Most hozzájuk fordult: ,,Hát ti mit mondotok, ki vagyok?'' Simon Péter erre így válaszolt: ,,Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia.'' Jézus ezt felelte: ,,Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilvánította ezt ki neked, hanem mennyei Atyám...'' (Mt 16,13--17). Ma este, az összeszedettségnek, az elmélyedésnek ezekben a napjaiban, azt a kérdést vetjük fel magunknak, amelyet Jézus állandóan intéz mindegyikünkhöz: ,,Hát ti mit mondotok, ki vagyok?'' Ezt kérdezi tôlünk ma. Nem azt, hogy mit mondanak a kézikönyvek, vagy akár mit fejt ki Szt. Tamás summája, minden ragyogó nagyságában. Még kevésbé azt: ,,Mit gondolnak a legdivatosabb mai teológusok arról, hogy ki vagyok?'' Nem. Hanem közvetlenül kérdez meg mindegyikünket, s egészen személyes feleletet vár. Íme, itt vagyunk a legelevenebb valóság lényegénél. A válaszok különbözôk. Mellôzöm az elsô magyarázatot, amely nem mai keletű, hanem elég régi: amikor Jézus a vízen járva a tanítványok bárkája felé tartott, mielôtt Szent Péter feléje indult, egyesek így kiáltottak: ,,Ez kísértet!'' Emberi szemszögbôl bizonyos mértékig volt is erre ok, mikor azt látták, hogy egy ember a vízen jár! Mítosz -- mondja ma sok ember, s ez könnyű, de mellesleg túlhaladott módja annak, hogy kikerüljük személyiségének megmagyarázását. ,,Kísértet.'' Hagyjuk ezt! Egy másik válasz: ,,Keresztelô János, Illés vagy Jeremiás, vagy egy a próféták közül.'' Lukács evangelista így mondja: ,,A régi próféták közül támadt fel valamelyik'' (9,19). Ez már nagyon is idôszerű, messze túl van a mítoszon. Mostanában sokat beszéltek Roger Garaudyról. Természetesen nem akarok a napi politika területére lépni, ez nem az én birodalmam; de érdekes megemlíteni azt a feleletet, amelyet egy ferences folyóirat karácsonyi körkérdésére adott.[13] Nem mondhatjuk úgy, hogy megírta, miben hisz, nincs itt szó hitrôl, de a maga módján válaszolt az Úr kérdésére: ,,Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Te, Roger Garaudy, mit mondasz, ki vagyok?'' Nem olvashatjuk megindulás nélkül ezeket a Jézusról írt sorokat: ,,Olyan módon kellett élnie, hogy egész élete azt juttatta kifejezésre: mindegyikünk, minden pillanatban új jövôt kezdhet... Hogy a jó hírt fenntartás nélkül elharsoghassa, feltámadásával kellett meghirdetnie, hogy minden korlátot legyôzött, a legnagyobbat is: a halált.'' Ez a Krisztus -- mondja Garaudy -- ,,elvette a történelem végzet-jellegét... Olyan volt ez, mint az ember új születése.'' És Garaudy visszaköveteli ezt a Krisztust: ,,Ti, orgazdái a Konstantin elrabolta nagy reménynek, adjátok ôt vissza nekünk! Élete és halála a mienk is, mindazoké, akik értelmét látják. Mindannyiunké, akik megtanultuk tôle, hogy az ember teremtônek van teremtve.'' Így tehát Garaudy, és nemzedékünk sok becsületes embere számára Jézus az embermivolt csúcsteljesítménye szépségben és nagyságban, ô a ,,par excellence'' Ember, az Emberfia, de nyilvánvalóan nem több ennél; és ez a végsôkig fokozott, mondhatnám parazita emberség felfalja Jézus istenségét: az eltűnik. Igen, ezeknek az embereknek Jézus ,,egy lenne a próféták közül'', ,,a régi próféták egyike, aki feltámadt'', és eltörölhetetlen jegyet vésett az emberiségbe. Ez a válasz nemcsak a nem-hívôké. Hány kereszténynek Jézusba vetett hite nem jut messzebbre? Szeretném önök elôtt feltárni azt a meggyôzôdésemet, amely a Latin-Amerikában töltött éveim alatt alakult ki bennem, bár állíthatom, hogy az Európában leélt idô is hozzájárult. Úgy tetszik nekem, gyakran két vallás él sokakban egymás mellett, mind a kettô a ,,katolikus'' nevet viseli. Amit most mondok, az természetesen csak durva körülírás, de úgy tűnik, hogy miközben ugyanazokat a szavakat használjuk, ugyanazokat a szenteket tiszteljük, ugyanazokkal a szentségekkel élünk, néha olyan vallásossággal találjuk magunkat szembe, amely ugyancsak különbözik az Úr Jézus Krisztustól alapított és rajta alapuló vallástól. Nem arról beszélek, ami minden ember szíve mélyén van, mindegyikünk titkos magatartásáról. Úgy gondolom, sok latin-amerikai ember hite olyasféle, mint Ábrahám idejében volt: legbelül ôrzött, rejtett, szépséges hit, semmiképp sem akarom kisebbíteni. Egy brazil pap, aki nagyszerűen ismerte az országát, azt mondta: ,,Igaz, a nép babonás, de Isten az ô számukra személy, Valaki.'' És egy szemernyi malíciával fűzte hozzá: ,,A papoknak ellenben hitigazság.'' És ez nem ugyanaz! Szóval, ismétlem, nem arról beszélek, amirôl csak Isten ítélhet. Ô, aki látja az ember szívét, és ami iránt mély csodálattal adózom. De ha a vallás megjelenési formáját nézzük, azt, hogy mily külsôségesen élik ezek az olyan jó és vallásos férfiak s nôk, akkor a következôt látjuk: Nagyon messze áll Európa ateizmusától, ugyanakkor viszont hiányzik belôle éltetô elemének, a feltámadott Úr Jézusnak valósága. Jézus Krisztus nem az a sarokkô, amely összetartja az egész épületet. Természetesen nem ismeretlen, de -- ha szabad így mondani -- csak egyik ájtatosság a többi között, sôt egyik-másik néha fölébe is kerekedik. Nem akarok túlságosan a részletekbe menni, de mint ahogy Ábrahám idejében minden nép magával hozta helyi bálványait, éppúgy minden misszionárius abban a kísértésben van, hogy hozza a maga nemzeti kultuszát: mi franciák megépítjük a lourdes-i barlangot; ugyanígy akad néhány Olaszországból importált szent, akik olykor mintha még Jézust is kiszorítanák. Mindennek az a vége, hogy elmosódik annak az Úr Krisztusnak a valósága, akit Szent Pál ,,nagy betűkkel írva'' állít az emberek elé (Gal 6,11). Jézus bizonyára nem ismeretlen, de egy ,,ájtatosság'' tárgya, ami megfullasztja a sok hasonló között. És akkor a Szentírás, az Oltáriszentség, Szűz Mária, az Egyház egyszerre nem a testté lett isteni Ige, az emberré lett Isten valóságának világosságában tűnik fel. Ennélfogva elveszítik egyedülálló jellegüket, és ,,gyakorlatok'' lesznek a többi között, az úgyis fölös számú ájtatosságot növelik, elértéktelenednek. Mégegyszer mondom: nem ezeknek a férfiaknak és nôknek a szívérôl mondok véleményt; de meg kell értenünk, hogy az ilyen ,,hit''-nek nem lesz ellenálló ereje a fejlôdéssel és a kultúrával szemben. Egyidôben egy olyan kápolnában miséztem rendszeresen, ahol nem volt állandóan Oltáriszentség, ezért azt indítványoztam, hogy helyezzük el. Az emberek boldogok voltak: ,,Ó, micsoda öröm! Köztünk lesz a Santissimo!'' És én örültem az örömüknek. Kerestünk egy szentségházat, bélésnek való selymet, szóval mindazt, ami szükséges volt az Úr szegényes, de a lehetô legméltóbb elhelyezéséhez ebben a csepp kápolnában, ahol már tizenhat szentnek a szobra állt (sôt Szent Filoménából kettô is, az egyik 70 cm, a másik 1 méter 20 magas). De amikor a ,,Santissimo''-t elhelyeztük a tabernákulumban, függönnyel, lámpával és minden egyébbel, akkor vettem észre, hogy az ô szemükben egy tizenhetedik ájtatosságot vezettem be! És a legszörnyűbb az, hogy ennek a nagyon konkrét népnek ez a tizenhetedik ájtatosság meglehetôsen elvont volt! Mert végül is Szent György vagy Szent Mihály a lándzsájával meg a sárkányával valószerűbb benyomást keltett, mint ez az Ostya, amelynek ,,nincs színe, sem ékessége'', mindannak ellenére, amivel körülvehettük. Ilyen körülmények között Jézus egy nagy szent, a legnagyobb, talán a legjobb, a legnagyobb csodatevô, a legszeretôbb, egészen élete feláldozásáig. De nem az Alfa és az Omega, az egyedüli Világosság, amely megvilágosít minden e világra jövô embert. Nem az Úr, akinek neve minden név fölött való. Néhány nappal ezelôtt Svájcban vitatkozó keresztényekkel ültem egy asztalnál. Nyilván kitalálják, mirôl beszélgettek ezekben az idôkben: a ,,Humanae vitae'', a papi cölibátus, a kollegialitás, minden elôkerült. Vitáikban annyi volt a pszichológia, a szociológia, a fiziológia és a hermeneutika, hogy az ember szeme káprázott. Egyetlen egy név nem fordult egyáltalán elô: az Egyetlen Név, Jézus Krisztusé, mindenek kulcsáé. És itt elérkeztünk mindannak a megrázkódtatásnak a lényegéhez, amelyet manapság észlelünk magunk körül. Észrevesszük, hogy reng a föld. Akkor nincs értelme, hogy egy összeomló házat figyeljünk, vagy egy addig szilárdnak látszó épületen végigfutó hasadást. Azt kell megkeresnünk, hol van a földmozgások centruma, kiindulópontja. Már pedig itt a rengés centruma válasz e kérdésre: ,,Hát ti mit mondotok, ki vagyok?'' Egy éve Brazília egyik forrongó vidékén jártam (sietek megjegyezni: nem Dom Helder Camaránál, különben bizonyára ezt hinnék!). Vagy húsz pap gyűlt össze. Ezek az emberek két napon át valóban kerestek, sokféle probléma és kérdés kínozta ôket, a saját jövôjük, stb. A második nap végén -- látom magam elôtt az egészet, még az órát is: délután ötkor volt -- egy 38 év körüli papnak hirtelen mintegy megvilágosítása támadt, amely egész lényét elárasztotta. Egyszerre világosan meglátta élete magyarázatát, és ahogy abban a percben megszólalt, érezni lehetett, hogy mondanivalója tudattalanjának legmélyébôl fakad. Ezt mondta: ,,Most veszem észre, hogy szabadon választottam ugyan a papi foglalkozást -- és ezt a szó jó értelmében mondom, nemcsak azért, hogy egyek, igyak és megéljek --, de (tette hozzá) ebben a pillanatban fedezem föl: sohasem szántam el magam Jézus Krisztus követésére.'' Mily tragikus fölfedezés ez annak a számára, aki elôtt sohasem vetôdött fel a kérdés: ,,Hát te mit mondasz, ki vagyok?'', hogy ráfelelhette volna: ,,Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia!'' Igazán érthetô, hogy ennek a papnak a cölibátus körülbelül ugyanolyan értelemben szerepelt a gondolatában, mint a stewardesseknek. Azoknak ugyanis szerzôdésük értelmében azelôtt nem volt joguk férjhez menni, és nem alaptalanul így okoskodtak: ,,Igazán nem értem, miért nem engedik meg, hogy férjhez menjek; ez csak az én dolgom és a férjemé, ha ô beleegyezik, hogy repüljek.'' Ha ez a pap nem igazán Jézus Krisztust választotta, akkor érthetetlen, minek a kedvéért mondjon le hasonló tervekrôl. Az egyik legnagyobb szerzetesrend egy noviciusmestere (több ilyen szerzet van, ne keressék, melyiké!) pedig azt beszélte el: noviciusmesteri megbízatása elsô évének végén egyszerre fölfedezte, hogy a szó külsôséges értelmében tökéletes szerzeteseket tud képezni, de az evangélium egyáltalán nem járta át ôket. Szépen föl tudták rakni a kámzsájukat, tudtak imádkozni, sôt ismerték az Úr életét is az Evangéliumból, de soha nem találkoztak Krisztus élô és egyetlen személyiségével. Tudják hogy Franciaországban néhány évvel ezelôtt egyes politikusok De Gaulle ,,föltétel nélküli'' híveinek mondták magukat. Hát nekünk, keresztényeknek Jézus Krisztus föltétel nélküli híveinek kell lennünk. Ha egy megkeresztelt elsôsorban nem föltétlen híve Jézus Krisztusnak, hogyan élheti igazán keresztségét és a többi szentséget, a házasságot vagy a papságot? Ma keresztény síkon egy tömeg jólismert nehézséggel találjuk szembe magunkat. Van, aki világarányokban, a struktúrák síkján találkozik velük, mint önök, a másik mint kisember, odalenn van a többi kínlódóval és keresôvel. A lényeg mindenképpen egy: tudnunk kell, kicsoda Jézus Krisztus, saját személyében és Egyház-alakjában. Ha az Egyház célját és feladatait úgy írják le, mintha küldetése csak földi volna, és ha Jézus Krisztus csupán ,,egy nagy próféta'', akkor vitatkozhatunk vég nélkül. Meg kell vívnunk a harcot Urunk Jézus Krisztus és a mennyek országa valóságáért. Máskülönben az Egyház csak valami ,,Egyesült Nemzetek''- féle nagy egyesület lesz egy fôtitkárral, minthogy Jézus nem több, mint egy szép nagy történelmi emlékmű, egy Szókratésznél különb ihletű Szókratész. Nem: ,,te vagy Krisztus, az élô Isten Fia'', azaz: te vagy az én Istenem, aki bennem él, én Uram és én Istenem. Lehetnek, miért ne lehetnének nekünk is kételyeink, mint Tamás apostolnak, de kell, hogy vele együtt elérkezzünk a felkiáltásig: ,,Én Uram és én Istenem!'' És ezt kell mondogatnunk a körülöttünk lévô embereknek, ,,akár alkalmas, akár alkalmatlan'', akkor is, ha éppen úgy nem hallgatnak ránk, mint az athéniek Szent Pálra. Ne csak azon a területen vegyük fel a küzdelmet, ahol ôk indítványozzák, hanem tegyük föl nekik a kérdést: ,,Hát te mit mondasz, ki az Úr Jézus?'' Talán visszatérünk az elsô keresztény századok idejéhez, amikor az egész Credo Jézus Krisztus személyiségének titka körül forgott. Talán vissza kell térnünk az orosz zarándok formulájához, amely az ortodox hit és jámborság kulcsa: ,,Úr Jézus Krisztus, az élô Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!'' Minden megvan itt: hogy kicsoda Jézus és kik vagyunk mi. Egyesek persze azt fogják gondolni, hogy egy mítoszba kapaszkodunk, hogy szellemileg egy nyolc vagy tizenkét éves gyermek koránál rekedtünk meg. De mi jól tudjuk: ,,Dicsérlek, Atyám, mert kinyilvánítottad ezeket a kicsinyeknek, és elrejtetted a bölcsek elôl, azok elôl, akik nagyeszűeknek gondolják magukat'' (Lk 10,21--22; Mt 11,25). Amikor a pusztában, a zúgolódás, az égô vágyakozás idején orvosságot kellett találni a tüzes kígyók ellen, nem volt más, mint a rézkígyó. Ha arra néztek -- nemcsak egyszerűen a szemükkel, hanem a hit és a bizalom tekintetével --, életben maradtak. Nos hát: ma és mindörökre nincs más rézkígyó, hogy meggyógyítsa az emberek sebeit, azokat, amelyek sajgását ismerjük és azokat, amelyeket még kaphatunk, nincs más módja a gyógyulásnak, csak ez: tekintsünk erre az Emberfiára, ma már földöntúli felmagasztalásában; csupán az ô sebei tudnak meggyógyítani. Szent János megmondja: ,,Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy emelik majd föl az Emberfiát is, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen'' (Jn 3,14). De egy föltétellel: tudjunk úgy válaszolni, mint Péter apostol: ,,Te vagy Krisztus, az élô Isten Fia.'' ____________________ 13 L évangile aujourd'hui. Idézi J. de Fabregues a ,,La France Catholique''-ban. -- Vö. Carré: Ki nekem Jézus Krisztus? Prugg Verlag, Eisenstadt. 1972. 67--69. l. (Ford.) ======================================================================== 6. Ábrahám: ,,Menj ki...'' Hogy Jézus személye megkapja igazi méretét, hogy haladjunk ,,Jézus Krisztus mindent meghaladó ismerete'' felé (Fil 3,8), hogy az ,,Úr'' szó necsak egyszerű formula legyen (hányszor ismételjük az imádságok végén: ,,a mi Urunk Jézus Krisztus által''), hogy ennek a névnek a titkát kifejezhetetlen csodálattal és a lehetô legteljesebb imádással át is éljük: szemléljük tovább ezt az Úr Jézust, a testté lett Igét, nézzük ôt hármas dimenziójában. Az elsô a prófétai elôrejelzésé. A Biblia minden egyes lapján valóságos elôképben ott találjuk az Úr Jézust. A Zsinat nyomatékosan felszólít, hogy így fogjuk fel ezt: ,,Az üdvösségterv legfôbb célja az ószövetségben az volt, hogy elôkészítse Krisztusnak, a világ Megváltójának és az ô messiási országának eljövetelét, hogy prófétáival hirdesse és különbözô elôképekkel jelezze ezt az eseményt'' (Dei Verbum 15.). Azt hiszem, abban a korban, amikor az emberek világarányokra, kozmikus méretekre törnek, égetôen szükséges tudatára ébrednünk Urunk Jézus Krisztus teljes dimenziójának, amelyet a Biblia minden lapja prófétai módon, valóságosan elôre jelez. Csak akkor kapja meg igazi teljességét, ha megtaláljuk mozgatóerejét és jelenlétét a történelmen át. Olyan ez, mint az a vonal, amely az autósoknak az út közepét mutatja. Ennek mentén megyünk az Úr felé, visszafelé téve meg azt az utat, amelyen ô maga járt. Az Úr Jézus Krisztus második dimenzióját késôbb fogjuk megtekinteni. Ezt a Titokzatos Test méretére való kitágulásának mondjuk: az Egyház, vagyis Krisztus Titokzatos Teste, amely szüntelenül növekszik, mint valami hatalmas szféra, mindaddig, amíg felöleli az egész emberiséget. A kettô között pedig Jézus harminchárom éve: ,,amikor elérkezett az idôk teljessége, Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született'' (Gal 4,4). Íme ezeknek az elmélkedéseknek a vezérfonala: szünet nélkül nézni Urunk Jézust az ô három nagy dimenziójában: az elôkészítô lineáris dimenzióban, a közöttünk idôzô testté lett Igében, és a feltámadott Istenember, az Úr Krisztus globális kiterjedésében. Ez a három egyáltalán nem ellenkezik egymással! A Szentháromság az isteni élet. A megtestesülés ennek az isteni életnek a közlése Krisztus emberségével. A Misztikus Test megtestesülésében pedig ez az isteni élet bevonja az embert Krisztus emberségének teljességébe. Ezért amikor ma Ábrahámot szemléljük, úgy tűnik nekem, mintha itt is Jézusról beszélnék: mintegy vízjegyként tűnik fel benne. De éppen a bankjegybe belenyomott vízjegy mutatja a valódiságát. Tehát most is csak Jézusról beszélek, szeretett Megváltónkról, és Egyházáról, az ô Testérôl. ,,Ábrahám ivadékairól'', vagyis rólunk. Amikor Ábrahámról beszélünk, ezzel visszatérünk Szent Máté tegnap idézett nemzetségfájához: Jézus Krisztus, Dávidnak, Ábrahám fiának fia. Visszatérünk Szent Pál szavához: ,,Ábrahám, mindnyájunk atyja'' (Róm 4,17). És ha szószólóra lenne szükségem a nap témájának, Ábrahámnak megközelítéséhez, akkor Máriához, Ábrahám igazi lányához fordulnék, hisz Magnificatját az ô nevével fejezi be: ,,(A Mindenható) gondjába vette gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmáról, -- amint megígérte atyáinknak, -- Ábrahámnak és utódainak mindörökre!'' (Lk 1,54--55) Mária nem hoz fel más nevet, nincs nála sok hivatkozás, keveset beszél; de amikor beszél valakirôl, akkor az Ábrahám, és az Ábrahámnak és ivadékának -- tehát nekünk, Ábrahám utódainak -- tett ígéret. Ábrahámmal kezdôdik minden. Elôször is Isten párbeszéde az emberrel. Az ember után járó Isten... Hosszú csendbe kellene mélyednünk ezek után a szavak után. A csodák csodája ez: Isten, akinek semmire sincsen szüksége, aki mindenek fölött áll, akinek önmagában mindene megvan, jön keresni az embert. Ez hihetetlen, ez ôrültség! Hitetlen koromban sokáig visszatartott, míg aztán egy napon megsejtettem -- hisz megérteni sohasem tudjuk --, hogy Isten mint abszolút, határtalan Szeretet, egészen idáig mehetett... És az ember bármilyen bűnében, bármilyen hűtlenségében mindig Isten teszi meg, teszi meg újból az elsô lépést, ô kezdi újra a párbeszédet, amelyet mi félbeszakítottunk. Ábrahámmal azonban az ember választ ad Isten közeledésére. Azt mondhatnánk, Ábrahámtól nem szavakat hallunk: maga az élete a válasz. ,,Lássátok'' -- ez volt elsô napunk témája -- ,,Jöjjetek és lássátok'' --; ,,Halld'': ez a tegnapié. Ábrahámmal egy másik nagy téma bomlik ki, Istennek egy másik, nem egykönnyen életre váltható szava: ,,Menj ki...'' ,Menj ki földedrôl, rokonságod közül és atyád házából, s menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked.'' Amikor Ábrahám magáról beszél, azt mondja majd Abimelek királynak: ,,Mikor Elohim bolyongóvá tett.'' Amikor azt a parancsot kapja, hogy induljon el, nem egyszerűen nomád helyváltoztatásról van szó, hanem valóságos gyökértelenné válásról. Ábrahám útnak indul: ,,Elindult tehát Ábrahám, amint Jahve mondta neki'' (Ter 12,4), és ez kettôs változás elôidézôje lesz: elsôsorban a lakóhelyé, de nem ez a legfontosabb, hanem mindenek fölött lelki magatartásának módosulása. Nem annyira a helyváltoztatás a fontos, hanem a belsô alakulás: életét ezután már a hit irányítja. Mert lényegében Ábrahám hitérôl van szó. A hitnek ez az irányító szerepe az életben minden hívô lényeges sajátsága marad. Gyökértelenné válást említettünk. Vagyis az ember elhagy valamit, ami a múlté, egy jövendô begyökerezésért. Az elszakadás és e begyökerezés között van a jelen, az útrakelés: elindulunk, elhagyunk valamit. Ez minden Isten felé haladó ember története. De vigyázat! A Biblia nagyon különbözô okokból fakadó elszakadásokkal ismertet meg bennünket. Ábrahám esetében a hontalanná válás engedelmességbôl fakad; három megelôzô bibliai esetben a bűn következménye. Az elsô Ádám kiűzése az édenkertbôl: paradicsomi lakóhelyét el kell hagynia, hontalanná válik. A második Káin gyökértelensége: testvérének meggyilkolása után, mint az Írás elmondja, átkozottá lesz, űzötten, tévelyegve bolyongja be a földet (Ter 4,11--12). Végül ott van a bábeli torony építôinek gyökértelenné válása: Isten ,,szétszórta ôket az egész föld színére'' (Ter 11,9). Tehát nemcsak Isten akarata tesz gyökértelenné, hanem a bűn is, még akkor is, ha vészesen gyökeret vertünk benne. Ábrahámmal, éppen ellenkezôleg, az engedelmesség gyökértelensége áll elôttünk: ,,Menj ki földedrôl.'' És a gyökereknek ez az engedelmességbôl fakadó kitépése lényege szerint a jövôt adó Istenbe vetett bizalom. Az Úrnak Ábrahámhoz intézett minden szava jövô idejű, ígéret. ,,Hagyd el'', igen; de hagyd el valami olyanért, ami majd késôbb, a jövôben következik: ,,Én majd nagy nemzetté teszlek, megáldalak, naggyá teszem neved, megátkozom ellenségeidet'' -- mindez jövô idejű. Az Ábrahámnak tett ígéret ugyancsak sovány csalétek: mind minden ígéretnek, csak akkora a súlya, mint egy szóé. Ennek a szónak a súlyát nehézkes ember nem tudja lemérni; olyannak kell lenni hozzá, mint a mai tudósok csodálatosan érzékeny mérlegei, amelyek a legkisebb leheletre is kilendülnek. Az ígéret mindenestül a jövôre vonatkozik, és ez a jövô a szó szoros értelmében ,,elképzelhetetlen''. A mi hitünkkel sem áll ma másképpen a dolog. A feltámadott Jézus, az ígéretek beteljesült ,,igen''-je (mint tegnap Szent Pállal mondtuk), sohasem a múlté. Van, mindenkinél valóságosabban, és állandóan eljövendô is. ,,Van, volt és eljön'' (vö. Jel 4,9). Mindig van, volt, de jön is; a Jelenések könyvében úgy látjuk, mint a gyôzelem fehér lován ülô lovast, aki kivonul gyôztesen -- máris az --, de megy, hogy ,,további gyôzelmet arasson'' (Jel 6,2). Mindig jövô, mindig eljövendô. Tehát hitéletünkben nincs változhatatlan helyzet, nincs befejezett valóság, hanem mindenütt csak bontakozás, fejlôdés. Még ha már birtokoljuk is a jelenben a megvalósult ígéreteket, a ,,Menj ki'' elszakadásában érezzük, hogy messzebbre tartunk. A választott nép élete és jövôje -- hiszen Ábrahámban fölfedezzük mind Jézust, mind pedig a választott népet, vagyis önmagunkat -- egyaránt függ ettôl az ígérettôl és Ábrahámnak a jövôbe vetett hitétôl. Valójában nem egyszerűen testi ivadékáról van szó, hanem mindazokról, akiket ugyanaz a hit Ábrahám fiaivá tesz. Ô a mi atyánk, minden hívô atyja. Olvassuk el párhuzamosan a Teremtés Könyvének szövegét és Pál magyarázatát a zsidókhoz írt levélben. Nincs mesteribb kommentátor nála; lépésrôl-lépésre követi a szöveget, és Istentôl ihletett: ,,Jahve ezt mondta Ábrahámnak: Menj ki földedrôl, rokonságod közül és atyád házából, s menj arra a földre, amelyet majd mutatok neked. És nagy nemzetté teszlek és megáldalak, s naggyá teszem neved és áldott leszel, -- megáldom azokat, kik áldanak téged, s megátkozom azokat, kik átkoznak téged... Elindult tehát Ábrahám, ahogy Jahve megparancsolta neki'' (Ter 12,1--4). ,,Hitbôl -- ez a hit engedelmessége, amirôl Szent Pál beszélt -- engedelmeskedett Ábrahám a hívásnak, hogy költözzék arra a vidékre, amelyet örökségül kellett kapnia. Elindult anélkül, hogy tudta volna, hová megy'' (Zsid 11,8). Elôször Ábrahám is hall valamit. Hall és nem vitatkozik, hanem megteszi, amit mondtak neki. Elindul teljes bizonytalanságban, nem tudva, hová megy, elhagyva minden támasztékát -- ahogy a vízen járó Szent Péter. Mi pedig olyan gyakran kívánjuk, hogy szilárd földet érezzünk magunk alatt, hogy biztos támasztékunk legyen. ,,Hittel telepedett le -- folytatja Szent Pál -- az ígéret földjén, idegen országban, és sátorban lakott'' (Zsid 11,9). Idegen ország: ez a gyökértelenné válás következményeképpen szegénységet jelent. Amikor elérkezik az ígéret földjére, ott éhínséget talál (Ter 12,10). Ha magunk is éltünk idegen országban, amelynek a nyelvét sem értettük, akkor megtapasztaltuk, mi a szegénység: az ember nem tudja kifejezni magát, nem tudja csak a tizedét, a huszadát elmondani annak, amit szeretne, 80 százaléka a torkában reked, mert nincsenek szavai hozzá. Ábrahám ismerte az emigránsnak ezt a szegénységét. De egyszer azután meggazdagodik, ,,igen sok a nyája, ezüstje és aranya'', és ez viták forrásává válik Ábrahám és Lót pásztorai között. Szíve mélyén ekkor ismét, bár másképpen, felhangzik a ,,Menj ki'': Ábrahám, a törzsfônök unokaöccsére, Lótra hagyja a legjobb vidék kiválasztását: ,,Ábrahám azt mondta Lótnak: Kérlek, ne legyen veszekedés közöttem és közötted, pásztoraim és pásztoraid között: hiszen testvérek vagyunk! Nincs-e elôtted az egész föld? Válj el, kérlek, tôlem. Ha te mégy balra, én tartok jobbra, ha te akarsz jobbra menni, akkor én balra tartok. Lót fölemelte a szemét, és látta, hogy a Jordán egész síksága mindenütt olyan bôvizű, mint Jahve kertje, mint Egyiptom földje Szoár felé'' (Ter 13,8--10). Ugyanígy, amikor támogatja és kiszabadítja Szodoma királyát, és az ezt mondja neki: ,,Add vissza az embereimet és tarts meg minden mást'', Ábrahám ezt feleli: ,,Még egy szál fonalat vagy egy sarukötôt sem veszek el mindabból, ami a tiéd, hogy azt ne mondjad: Én tettem gazdaggá Ábrahámot. Nekem semmi sem kell'' (Ter 14,23). De miért ez a szegénység és ez az elszakadás? Szent Pál megmagyarázza: ,,Várta ugyanis azt a szilárd alapokon nyugvó várost, amelyet majd az Isten tervez és épít'' (Zsid 11,10). Ábrahám várja Isten tervének megvalósulását, azt a várost, amelynek Isten az építômestere: ,,Hogyha az Úr nem építi a várost, hiába fáradoznak az építkezôk'' (Zsolt 127,1). Ez a város, a magasból leszálló mennyei Jeruzsálem, mindenben ellentéte Bábel tornyának. Bábel tornya az, amikor mi emberek állunk neki tervezni, magunk erejébôl akarunk építeni, és magunkból kiindulva jutni Istenhez. Jeruzsálem szent városa az Apokalipszisben az égbôl száll alá, mint a menyasszony, akit az ember karjába fogad. Szent Pál folytatja: ,,Hitbôl kapta Sára is az erôt, hogy elôrehaladott kora ellenére foganjon, mert hűségesnek tartotta azt, aki az ígéretet tette'' (Zsid 11,11). Minden lehetséges Istennél: ,,Mindent megtehetek abban, aki engem megerôsít'' (Fil 4,13). Íme -- mondhatnánk -- az engedelmességbôl történt elszakadás csodálatos kárpótlása! Ne térjünk túlságosan gyorsan napirendre Sárának a természet erejét meghaladó foganása és Ábrahám bizalma fölött, aki ebben a pillanatban ,,minden remény ellenére remél'' (Róm 4,18). Hol tartunk mi a hívô embernek ebben a lényeges magatartásában? Lényegében ez volt a támasza Isten népének. Így lesz Ábrahám, mint Szent Pál a római levélben mondja, ,,sok nép atyja''. Milyen szép ez a szakasz: ,,Ô a remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz, az ígéret ugyanis így szólt: Ilyen lesz nemzetséged: Nem gyengült meg a hite, bár majdnem százesztendôs volt, nem gondolt életerejét vesztett testére, sem Sára elapadt méhére. Nem kételkedett hitetlenül Isten ígéretében, hanem hite eltöltötte erôvel, és magasztalta az Istent abban a meggyôzôdésben, hogy elég hatalmas teljesíteni, amit egyszer ígért'' (Róm 4,18--22). Hűséges a mi Istenünk: ,,Nagy dolgokat cselekedett velem az Úr.'' -- ,,Ez szolgált megigazulására'' -- fejezi be Szent Pál. Az ígéret e gyermekének születése már sokféleképpen a hit próbája volt. Sötétben kellett tapogatózni. Hány kérdés merülhetett fel Ábrahámban, amikor ott állt gyermek nélkül, holott Isten megszámlálhatatlan ivadékot ígért neki: ,,Ha van ember, aki meg tudja számlálni a föld porszemeit, az utódaidat is meg tudja majd számlálni'' (vö. Ter 13,16). Ábrahám azonban ezt gondolja: ,,De hiszen öreg vagyok, és gyermektelen.'' Ekkor embermódra keres, tapogatózik: ,,Uram, Jahve, mit adhatnál nekem? Gyermektelenül költözöm én el... Nekem nem adtál gyermeket, s íme házam rabszolgaszülötte lesz az örökösöm...'' (Ter 15,2). Tehát szolgáját, Eliezert szemeli ki, hogy az legyen utódainak atyja. Isten ezt feleli: ,,Nem, nem az lesz a te örökösöd, hanem véredbôl való valaki'' (15,4). Ekkor történik, hogy Jahve kivezeti, és azt mondja neki: ,,Nézz fel az égre és számláld meg a csillagokat, ha tudod. Épp így lesz a te ivadékod'' (15,5). Ábrahám hitt Jahvénak, mint Mária az angyali üdvözletnek. Nem kételkedik, de azt kérdi magától: ,,Hogyan történik ez?'' És az idô telik tovább. Miért ne fogadja örökbe a szolgálótól született gyermeket? Jahve felel: ,,Nem, nem, a feleséged fia lesz; nem szolgálód, hanem Sára fog fiút szülni neked, nevezd el majd Izsáknak'' (vö. Ter 17,19--20). Ez azonban nem valósul meg mindjárt; még hosszú türelemre, fáradhatatlan várakozásra van szükség, míg azután a három titokzatos látogató valóra váltja az ígéretet. Ezért -- olvashatjuk a zsidókhoz írt levélben -- ettôl az egytôl, noha már a halál felé tartott hosszú tűrése, az ígéretet tevô Isten hűségébe vetett tökéletes bizalma eredményeképpen annyian származnak, mint égen a csillag, vagy mint a tengerpart megszámlálhatatlan fövenye (Zsid 11,12kk). Mi is ezek közé tartozunk... Valójában már Jézus személyét látjuk, amint áttetszik ezen az Izsákon, az ígéret gyermekén, és ugyanakkor az Istenbe vetett hitbôl született nemzedéket: ,,mindazokat, akik benne hisznek, akik nem a vérnek vagy a testnek kívánságából, nem is a férfi akaratából, hanem Istenbôl születtek'' (Jn 1,13). ,,Mind hitben hunytak el, de anélkül, hogy az ígéret teljesedését megérték volna (ti. azét az ígéretét: Földet adok neked és ivadékodnak): csak messzirôl látták és üdvözölték, elismerve, hogy vándorok és jövevények a földön (mint Mózes, aki nem lép be az ígéret földjére, de távolról látja a folyó túlsó partjáról). Akik így beszélnek, bevallják, hogy hazát keresnek'' (Zsid 11,13--14). Mi is mindnyájan útban vagyunk a maradandó város, az állandó lakhely felé, és nem szabad, hogy mindaz, ami tennivalónk van a földön, bármilyen nagy legyen is, egyetlen pillanatra is eltakarja az emberek szeme elôl: a mennyben van maradandó városunk. Emlékszem, hogy még hitetlen koromban azt kértem a valsainte-i kartauziaktól, fogadjanak be néhány napos elmélkedésre. Postafordultával megkaptam a választ; egyetlen, csodálatos írással papírra vetett szóból állt: ,,Jöjjön.'' A magas, sovány kartauzi, aki fogadott, egy nap végigvezetett a kolostoron. Igen mély benyomást tett rám a csönd, a cellák, ezeknek a szinte állandóan hallgató embereknek az élete. De legjobban egy kis felírás hatott rám, a hitetlenre, az egyik barát házikójának az ajtaján: ,,Lelkigyakorlatban.'' Lelkigyakorlatozó kartauzi -- hát ez igazán ,,csendesség a négyzeten'', a köbön, a nem tudom hányadik hatványon! És ugyanarra az ajtóra latinul még ez volt írva: ,,Nostra conversatio in caelis est.'' Ó igen, a mi ,,társalkodásunk'', az, ami felé mi fordulunk, a mennyekben van! Szent Péter szerint olyanok vagyunk, mint az idegenek és utasok. (1Pt 2,11). Jézus azt mondja nekünk: ,,Nincsen visszatérés!'' Önök is jól tudják, hogy az elszakadásnak sokféle formája van: például hogy ne ragaszkodjunk állandó állásokhoz, tudjuk ôket otthagyni, messzebbre menni, visszavonulni... Ábrahám hite ilyen: ,,Hitben hunytak el... Akik így beszélnek, világosan megmutatják, hogy hazát keresnek. És ha arra a földre gondoltak volna, ahonnan kijöttek, lett volna alkalmuk a visszatérésre. ,,Ha ráteszitek a kezeteket az eke szarvára, ne nézzetek vissza, mert még visszatérhetnétek.'' De egy jobb haza után vágyódtak, a mennyei után'' (Zsid 11,14--16). Afelé tartunk mi is. Ez tesz bennünket kereszténnyé, ezt az üzenetet kell továbbadnunk a mai embereknek. Emlékezzünk vissza Ionesco tegnapi szövegére: ,,Loholok az élet után, rohanok, mint az az ember, aki próbál elcsípni egy már induló vonatot, és felugrani az utolsó kocsiba'' -- de ez a kocsi sehová sem érkezik el. Mi viszont, mi ,,egy jobb haza után vágyódunk, a mennyei után. Ezért az Isten sem szégyenli, hogy Istenünknek hívja magát, hiszen hazát készített nekünk...'' (Zsid 13,16). Ábrahám e türelmének, hűségének, állhatatosságának a fényében olvashatjuk el újból Jézus szavát: ,,Állhatatosságotokkal mentitek meg lelketeket!'' (Lk 21,19) Éppen ez az állhatatosság a kötôjel az ígéret következményeképpen beállott gyökértelenség és az ígéret teljesedése között; ez tölti be a kettô közötti idôt. Ezért mondja nekünk Szent Pál: ,,Állhatatosnak kell lennetek, hogy az Isten akaratát teljesítsétek, (ez az akarat: ,,Menj ki...'') és az ígéretet elnyerjétek: ,,Már csak rövid, nagyon rövid idô, Aztán eljön az eljövendô, és nem késik. Az én igazam a hitbôl él...'' (Zsid 10,36--38) ======================================================================== 7. Ábrahám: Izsák feláldozása. Kitartó türelem a felfoghatatlanban Az egymást követô ígéretek e hosszú próbatétele, a szeretett fiúnak, Izsáknak, az ígéret fiának születéséig tartó állandó várakozás után egyszerre bekövetkezik a felfoghatatlan, Ábrahám hitének legkeményebb próbája. És Izsák feláldozásának ebben a rendkívüli eseményében már jelen van, elôreveti árnyékát, jelképesen ott a Kálvária. Amint majd Szent Péter mondja levelében: ,,Krisztus Lelke elôre megmondta a Krisztusra váró szenvedéseket és a nyomukba lépô dicsôséget'' (1Pt 1,11). Izsáknak ez a feláldozása olyan utakra sodor, amelyek megdöbbenésbe ejtenek. Szembe kell néznünk velük, mert számunkra is elérkezik egyszer az a nap, amikor Isten útjai nem lesznek a mi útjaink, és akkor az Istenéhez hűséges ember feleletét ,,útvesztônek'' fogjuk érezni. Ha a Bibliát nekünk kellett volna megírni, ugyancsak valószínű, hogy még a legnagyobb képzelôerôvel rendelkezô író sem talált volna ki soha ilyen döbbenetes dolgokat, nevezetesen azt, hogy ,,szenvednie kellett, hogy bemehessen dicsôségébe''. Jézus, az igazi Izsák, önmagára alkalmazza ezeket a szavakat (Lk 24,26). Ez tehát a felfoghatatlan próba, a hit próbája. ,,Történt pedig, hogy Isten kipróbálta Ábrahámot mint ahogy kipróbálják egy híd szilárdságát, és azt mondta neki: Ábrahám! Ábrahám! Ô így felelt: Itt vagyok. Az Isten meghallgatására kész ember egyedüli felelete. Isten így szólt: --Figyeljük meg, mennyire tele vannak gyöngédséggel ezek a szavak: azt mondhatnánk, az Úr ezzel akarja kiemelni mindazt, amit Ábrahámtól kíván, anélkül, hogy valamit is elengedne belôle. -- Vedd egyszülött fiadat az ígéret és öregséged sarját, ez az egyetlen, ebben folytatódik nemzetséged, akit szeretsz ezt a szívedhez nôtt gyermeket, szeretett fiadat, Izsákot akinek a nevét boldog csodálkozással ejted ki, s menj el a Mória hegyére, ott majd feláldozod egészen elégô áldozatul az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked'' (vö. Ter 22,1--2). Megint jövôidôt találunk: Ábrahám még itt sem tudja, hol lesz szenvedésének és áldozatbemutatásának helye: ,,az egyik hegyen, amelyet majd mutatok neked''. Izsákon, Sára fián, az ígéret fián túl arról van itt szó, aki az ô ivadéka lesz: Jézusról, és az ígéret gyermekeirôl, vagyis mirólunk. A Mória hegyét maga a Biblia a késôbbi jeruzsálemi templom helyére teszi (2Krón 3,1), 250 méterre a Getszemánitól, 300 méterre a Kálváriától. Az isteni szózat érthetetlen követelése szíve közepén találja Ábrahámot. Ábrahám megpróbáltatása nem csupán -- ahogy mondani szokás - - a kettôs hűség próbája; ma este majd látni fogjuk: túlságosan sokszor visszaéltek a ,,kettôs hűség'' kifejezéssel, hiszen Istennel szemben csak egyetlen hűségrôl lehet szó. A próbatétel elôször is a hasadás Isten szava és az apai szeretet között. Tudom, a történészek azt mondják nekünk, hogy Ábrahám idejében nem volt hallatlan dolog az elsôszülött feláldozása, és a városok alapfalaiban feláldozott gyermekek csontvázait találták. De itt az elsôszülött magának Istennek ajándéka, az, aki köré minden összpontosult. Tehát nem egyszerű választás ez Isten felszólítása és Ábrahámnak egyetlen fia (,,ez a gyermek, akit gyöngéden szeretsz, Izsák, a te Izsákod'') iránti szeretete között. Ennél még sötétebb, még rettenetesebb dologról van szó. Hiszen az isteni szó látszólag megsemmisíti önmaga érvényességét, amikor Izsák feláldozását rendeli el, pedig azelôtt ünnepélyesen arra jelölte ki, hogy a csillagoknál megszámlálhatatlanabb ivadék atyjává és egy mindörökre szóló szövetség élvezôjévé tegye. Isten nem akarja, hogy hozzászokjunk a tôle kapott ajándékokhoz, fôleg pedig a kegyelem legfôbb ajándékához, az istengyermekséghez. Mint Izsák, mi is az ígéret fiai vagyunk, Isten gyermekei a kegyelem által. Lerontja-e Isten, amit az emberrel épített? Nem; de Ábrahám hozzászokhatott volna ehhez az ajándékba kapott atyasághoz. Isten azt akarja, hogy újból atyjává váljék test szerinti gyermekének, de ezúttal az Ô nevében: ,,Mid van, amit nem úgy kaptál?'' Ne szokd meg az ajándékot, amelyet adtam, hanem tedd mindig újból vissza a kezembe, és fogadd minden pillanatban éntôlem. Ne légy olyan, mint a példabeszédbeli idôsebb fiú, aki megfeledkezett arról: milyen boldogság, hogy mindig atyjával lehet. Miben áll Ábrahám nagysága? Abban, hogy nem keresi a kettôs hűség megoldását: Istennek engedelmeskedjem-e? vagy a gyermekem iránti apai szeretet szavának? Ezzel megoldhatatlan konfliktusba került volna. Ábrahám totális engedelmessége abban áll, hogy a válaszút mindkét követelményébe beleegyezett, és egyedül Istenre hagyta az összeütközés megoldását.[14] Nem ô, Ábrahám próbálja mérlegelni az érveket és ellenérveket: Istennek kell kimentenie ebbôl a zsákutcából, akár csodával is. Ez ,,a hit engedelmessége'', és így valósul meg az Isten terve. Ezt mondja el nekünk frissen, közvetlen elôadásával a szöveg (Ter 22,3kk): ,,Fölkelt Ábrahám az éjszakából, megnyergelte szamarát -- ezek az apró emberi mozzanatok annyi rendkívüli esemény között! --, maga mellé vette két legényét meg Izsákot, a fiát. Fát hasogatott az egészen elégô áldozathoz, és elindult arra a helyre, amelyet az Isten meghagyott neki. -- Még itt sem választ, itt is engedelmeskedik: a hely, amelyet majd mutatok neked. -- A harmadik napon, mikor felemelte szemét, meglátta azt a helyet a messziségben. Erre azt mondta legényeinek: Várjatok itt a szamárral. Én meg a gyermek elmegyünk odáig, s ha imádkoztunk, visszatérünk hozzátok.'' És most következik ez a minden irodalmi művet túlszárnyaló jelenet: az öreg ember, mellette lépkedô ifjú fiával...'' Ábrahám vette az egészen elégô áldozatra való fát, s feltette fiára, Izsákra -- hogyan ne gondolna az ember az Úr Jézus keresztjére? --, ô maga meg a tüzet és a kardot vette a kezébe, és elindultak együtt. Izsák megszólította atyját, Ábrahámot és ezt mondta neki: ,,Apám!'' Milyen közvetlen ez a párbeszéd! Az felelte: ,,Tessék, fiam!'' ,,Íme -- folytatta Izsák -- itt a tűz meg a fa, de hol az egészen elégô áldozatra való bárány?'' Ismerik Ábrahám feleletét: valóban olyan emberé, aki nem keresi a kettôs hűséget: ,,Ugyan mit tegyek?'', hanem mindent Isten kezébe tesz le. ,,Ábrahám így felelt: ,,Az Isten majd gondoskodik magának égôáldozati bárányról, fiam.'' A hit nyelvének csúcspontja ez. Maga a megpróbáltatás mutatja meg, hogy sohasem lehet szó bennünk ellentmondásról, ha elfogadjuk, hogy Ábrahám fajtájához tartozzunk, és Isten szava feszítsen keresztre. És most ismét a zsidókhoz írt levélhez térhetünk vissza: ,,Hittel áldozta föl Ábrahám Izsákot, mikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy föláldozza egyszülöttét, ô, az ígéretek letéteményese, ô, aki hallotta Isten szavát: Izsák által lesznek utódaid és marad fenn neved. Azt gondolta: Isten képes halottakat is feltámasztani, íme az ,,Isten majd gondoskodik'' kommentárja! Ezért vissza is kapta fiát, ,,mint elôképet'' (vö. Zsid 11,17--19). Micsoda élô példa! Izsáknak ez a megmenekülése az összes egyházatya allandó hagyománya szerint Jézus szenvedését és feltámadását jelenti. ,,Isten majd gondoskodik ott, fiam.'' Természetesen nem tudjuk, mit mondhatott az Úr Jézus az emmauszi tanítványoknak, amikor elmagyarázta ,,mindazt, ami rá vonatkozott'', de Izsáknak ez az áldozata közvetlenül ôrá vonatkozik. Amikor Szent Péter ,,Krisztus szenvedéseirôl és dicsôségérôl'' beszél, akkor Jézussal együtt megint a saját életünkrôl is van szó. Ránk vonatkozik ez. És mikor Szent Pál azt mondja a rómaiaknak, hogy ,,Ábrahámnak a hite megigazulására szolgált'', hozzáteszi: ,,De nemcsak érte van megírva, hogy megigazulására szolgált, hanem értünk is. Nekünk is üdvünkre van, ha hiszünk abban, aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat, Jézust, aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért feltámadt'' (Róm 4,23--25). Íme a mi Urunk Jézus méretei, ,,hosszúsága, szélessége, magassága, mélysége'', és íme, mi vonatkozik ránk is Ábrahám áldozatában, ,,ha hiszünk abban, aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat, Jézust, aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulásunkért feltámadt''. Mi is meg fogjuk ismerni az Ábrahámot kínzó ellentmondást, mi is szembekerülünk annak a Jézusnak a jelenlétével, akit szívesen elfogadnának az emberek, ha nem ,,túlozna'' az igényeivel, a csodáival, mindenekfölött pedig feltámadásának csodájával. Ó, ha nem volna más, mint egy nagy bölcs! Igen: mi, akárcsak Ábrahám, ismerjük ezt az ellentmondást, de mi tudjuk, hogy Isten elég nagy ahhoz, hogy fel tudja támasztani a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, és mindannyiunkat ôvele. És ragaszkodunk ehhez. De mindez örömben végzôdik, örömbe torkollik. Maga Jézus nyilatkoztatja ki nekünk Ábrahám Magnificatját: ,,Ábrahám, a ti atyátok ujjongva örvendezett.'' Megint csak ezt a szót találjuk, amelyet Mária használt az Úr jelenlétében és Szent Péter annak a Jézusnak a jelenlétében, akit szeretünk, bár nem láttuk: ,,Ábrahám, a ti atyátok ujjongva örvendezett, hogy látni fogja napomat: látta és eltelt örömmel'' (Jn 8,56). Ábrahám, fiának, Izsáknak, ennek az élô példázatnak a képén keresztül, távolból látta Jézus napját, feltámadásának napját. Látta Izsák születésének prófétai eseményében, amely örömet és nevetést váltott ki belôle; de Jézus az aggastyánnak tett ígéret igazi tárgya, örömének igazi oka. ,,Ábrahám ujjongva örvendezett, hogy látni fogja napomat'', Jézus napját, ,,szenvedéseinek és dicsôségének napját''. Szemtôl-szembe állunk itt a ,,már'' és a ,,még nem'' dialektikájával, amelyrôl M. Cullmann jól mondja, hogy az egész keresztény magatartást képviseli. Igen, ez igaz: már birtokosai vagyunk az ígéreteknek, és még mindig nem; és mi is ujjongunk az örömtôl arra a gondolatra, hogy meg fogjuk látni az Úr Jézusnak ezt a napját, amely már a mienk, mégis még csak messzirôl látjuk. Az üdvösségtörténet kezdetén az emberek várták az ígéret igazi fiát. Mi már birtokoljuk, mégis még egyre várjuk. Minden ígéret megtörtént, minden ígéret bevált, és mégis még mindenünket föl kell tennünk erre az Úrra. Miután elolvastuk a Teremtés Könyvének e szövegeit hallgassuk meg Szent Pált: ,,Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, bár Ábrahámot megkímélte ettôl az áldozattól, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?'' (Róm 8,31--32) Íme a ,,még nem'', a keresztény remény szilárd sziklája: ,,Ô, aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? ,, Istenen gyôzelmet aratott saját hűsége. De a hűsége ô maga. Nem történhet másképp: minthogy ô a Szeretet, minthogy igaz, tehát hűséges is! Izsák után eljön az, akivel Isten örök szövetséget kötött, aki egyszerre Isten és fajtánkból való ember lesz. Ez a Jézus, az igazi, lelki értelemben vett Izsák, a mienk; általa mienk az örök élet: ,,Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él'' (Jn 5,24). De Jézus még nem nyilatkoztatta ki magát tökéletesen. Ugyanígy nem látjuk még mik vagyunk; Isten gyermekei, de még nem látjuk ôt egész fényességében. Várnunk kell, hogy meglássuk, úgy, amint van'' (1Jn 3,2). Amikor a Teremtés Könyvének most olvasott fejezete végén Ábrahám fölemeli a szemét, meglátja a kost, és felajánlja égô áldozatul fia helyett, az Írás megjegyzi: ,,Annak a helynek Ábrahám ezt a nevet adta: Jahve gondoskodik. Azért mondják mindmáig: A hegyen gondoskodik Jahve'' (Ter 22,14). Nos, ahhoz, hogy atyánknak, Ábrahámnak ez a története mibennünk is folytatódjék, ahhoz, hogy mindaz, amit Isten-Atyánk értünk tett -- ô, aki nem kímélte értünk saját Fiát a Golgota hegyén, Izsák áldozatának hegyével szemben --, ne csak puszta szó legyen, hanem saját életünk valósága: ahhoz az kell, hogy hitünk legyen szüntelenül újjászületô ajándék. Mihelyt valamiképpen tulajdonosai leszünk a hitünknek, mint valami birtokunkban lévô családi vagyonnak, amelyet megtartunk magunknak, hacsak egy forradalom meg nem foszt tôle -- hitünk elsorvad. Ha szabad így mondanunk: nem él többé reménye távlatában. Ismét Madeleine Delbręlt idézem, az Egyháznak ezt az igazi lányát, aki a legerôsebb francia ateizmus kellôs közepén akarta szolgálni egyházát. Ô így fejezte ki Ábrahám atyánk leckéjét: ,,A misszionárius keresztény (röviden: a keresztény, hiszen mindannyiunknak misszionáriusoknak kell lennünk!) tehát olyan ember, akinek a rendíthetetlen és a változhatatlan útján kell haladnia''.[15] Ez a rendíthetetlen: az Isten igéje, ígéreteinek forrása; ez az Isten hűsége, és számunkra az Egyház sziklája. Ez pedig a mienk. ,,Te vagy, Uram, az én pajzsom, erôdöm, üdvösségem sziklája'', mint a zsoltár mondja. Néha ez a szikla túlságosan magas nekem, de akkor így könyörgök: ,,Uram, vezess föl kegyesen a sziklára, amely nekem túl magas.'' De Madeleine tovább is folytatja: ,,A misszionárius keresztény tehát olyan ember, akinek a rendíthetetlen és változhatatlan útján kell haladnia, elôre nem látható nyomon, amelyet sajátos körülmények, váratlan események, találkozások, befolyások jelölnek ki.'' Ilyen elôre nem látható találkozások, ilyen megdöbbentô események szôtték át Ábrahám életét, de igaz ez a keresztény ember életérôl is, igaz Egyházunkról, Ábrahám utódairól: ez az Egyház is a rendíthetetlenen és változhatatlanon alapul, ugyanakkor pedig a századok során elôre nem látható nyomon jár, az emberi történelem minden tényezôjének eredményeképp. Ezért -- mondja Madeleine -- a misszionárius kereszténynek készen kell állnia, hogy változtasson ,,mindazon, amin szabad változtatni''. Nem áll módjában kedve szerint változtatni akármin. Madeleine azt is mondta, hogy a keresztény ,,rab'': Isten szavának a rabja, az Úr Jézus akaratának a rabja, Isten tervének a rabja, és ez a terv ugyancsak túlterjed emberi látókörünkön. De Ábrahám példájára készen kell állnunk, hogy elhagyjuk, megváltoztassuk mindazt, ami nem a hit rendíthetetlen és változhatatlan tárgya. Egyszóval tudnunk kell az Evangéliumot élni: ,,semmivel sem többet'' és ,,semmivel sem kevesebbet''. Semmivel sem többet, mint az Evangélium: ,,legyen beszédetek igen, igen, nem, nem'', ami ezen felül van, a gonosztól ered'' (vö. Mt 5,37). Lehet, idôk során az Evangéliumot hozzá nem tartozó dolgok ballasztja terheli meg. Az aggiornamento: lomtalanítás; magának az Evangéliumnak kívánsága szerint megtisztít olyan magatartási módoktól, amelyek ugyan jók voltak, de az események során elavulttá váltak, mert nem közvetlenül az Evangéliumhoz tartoznak. És semmivel sem kevesebbet, mint az Evangélium: semmit, még egy ,,i'' betűt se hagyjunk el mindabból, amit az Evangéliumban és az Evangélium által kaptunk, -- az Evangéliumból és a (nagybetűvel írt) Hagyományból, amelynek az Egyház a kezese. A ,,nova et vetera'' példázatára gondolok, a családatyára, aki kincstárából egészen új csodákat és változatlanul értékes régi dolgokat szed elô. És ez elsôsorban Önökre vonatkozik. XI. vagy XII. Pius -- bocsánatot kérek, de nem tudom, melyik -- azt mondta, hogy csakis a családatya képes erre a megkülönböztetésre, ez az ô megbízatása és az ô felelôssége; csakis az Egyház teheti ezt, nem pedig bármelyik tetszôleges keresztény. Sem én, sem a testvéreim, sem mindazok, akik az emberek között élnek, nem mondhatják: ,,Íme ez új, ez meg régi, ez már nem érvényes, emez ma is idôszerű.'' A jól tájékozott családatya, az, akit ezért helyeztek a ház élére: ezek Önök, az Egyház intézményes pásztorai. De éppen azért, hogy kiaknázzuk az Evangélium teljes tartalmát, csonkítás vagy szükségtelen elnehezítés nélkül, szükségünk van Ábrahám hitére. Arra a hitre, amely elmegy egészen odáig, hogy ,,Isten majd gondoskodik'', amely beleegyezik a legdrágábbnak a feláldozásába is abban a meggyôzôdésben, hogy ,,Isten minket valamire jobbra tartogat'' (Zsid 11,40), és hogy ,,akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik.'' (Róm 8,28). ____________________ 14 Vö. Helmut Thielicke; idézi Läpple: Des patriarches ŕ l'annonce du Messie. Fayard-Mame. 15 Nous autres, gens des rues 183.o. ======================================================================== 8. A kettôs hűség csapdája Ma reggel Ábrahámot szemléltük egyszerű hűségében: ,,Isten majd gondoskodik''. Ábrahám nem engedi, hogy belsô összeütközésre kerüljön a sor. Az Isten felfoghatatlan rendelkezése iránti engedelmessége és Izsák iránti szeretete között; ide értve mindazt, amit ez a fiú, becézett egyetlene és az ígéret gyümölcse képviselt számára. Most este nem szívesen viszem vissza újból Önöket a mai problémák és forrongások kellôs közepébe. Jól tudom, hogy lelki gyakorlatra hívtak, és hogy Jézus Önöknek is azt mondja, mint az agyondolgozott apostoloknak: ,,Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek kevéssé'', s erre valamennyien a pusztába vonulnak (vö. Mt 14,13; Mk 6,31--32). De azt is tudják: alighogy az apostolok megérkeztek arra a nyugodtabb helyre, ahová Jézus vitte ôket, az emberek mindenfelôl odatódulnak, még meg is elôzik ôket, és mire kiszállnak a bárkából azon a vidéken, ahol -- ha szabad így mondanunk - - ezt a lelkigyakorlatot kellett volna végezniök, ,,nagy tömeg'' fogadta ôket; Jézusnak ,,megesett a szíve rajtuk'' és ,,tanítani kezdte ôket''. Mi is, anélkül, hogy elveszítenénk a Mi Urunk Jézus és az Egyház igazán lelkies szemléletét, ma este visszatérünk az emberek és kínjaik közé. Ma az egyszerű vagy ,,kettôs hűség'' drámájánál idôzünk, hogy egy Franciaországban divatos kifejezést alkalmazzak. Ezt a szót elôször a munkáspapok esetében használták az 1953--1954-es krízis idején: akkor emlegettek kettôs hűséget, egyfelôl a munkásvilághoz, másfelôl az Egyházhoz. De azt hiszem, a kettôs hűségnek ez a kifejezése csapda. Bizonyára nem beszélnék Önöknek róla, ha nem lenne más, mint a múltnak egy fájdalmas eseménye. A mai keresztények egyik legidôszerűbb problémájának kellôs közepébe jutottunk. Azért is bocsánatot kell kérnem, hogy megint francia példából indulok ki. Tudják, gyakran szemünkre hányják mint hibánkat: mi franciák mintha azt hinnénk, hogy az egész világ számára feltaláltuk a puskaport! Egyszer Lengyelországban találkoztam Kominek püspökkel, aki tárt karokkal és jóságos mosollyal fogadott, ezzel meghazudtolva gonoszkodó megjegyzését: ,,Nézzed csak, Loew atya! Itt van Lengyelországban! Ugyan mit hoz nekünk, hogy reformálja a lengyel egyházat? Franciaországban ugyan nem mindig megy minden a legjobban... de önöknek franciáknak mindig van orvosságuk minden más ország számára!'' Erre így feleltem: ,,Tudja, Püspök Úr, nem arról van szó, hogy annyi orvosságunk lenne! Csak éppen mi Franciaországban sokszor elôbb kaptuk meg a betegséget másoknál. Nem vagyunk jobb orvosok, hanem mindenkinél elôbb voltunk betegek. Így hát talán jobban tudjuk -- nem az orvosságot, hanem hogy mi a betegség, hiszen keresztülmentünk rajta.'' Ha tehát ennek a kettôs hűségnek a betegségérôl beszélek most Önöknek, nem azért teszem, mintha azt állítanám, hogy orvosságot hozok rá. Egyszerűen olyan bajról van szó, amelyet jól ismerek. Ez a baj nem csupán az emberek szűk körét érinti, hanem mindenütt találkozik vele az ember, ahol két látszólag egymásnak ellentmondó hűségben kell élni, és a türelmes hit sötét útját járni. A munkáspapok válsága ez, akik hűek akarnak lenni a munkásokhoz és hűek az Egyházhoz; a harmadik világ országaiban működô misszionáriusok válsága, akiknek választaniok kell az evangelizáció és a forradalom, a világ és az Isten országa értékei közt: hűséges akarok lenni minden emberi értékhez, és hűséges az Isten országának értékeihez, mintha a kettô ellentmondásban állna. Különben ez volt a modernista válság drámája is. Hűség az észhez és a tudományhoz, vagy hűség a hithez? Hűség az Egyházhoz vagy hűség a világhoz? Úgy tetszik nekem, hogy bármelyik téren Ábrahám példájára egyetlen hűségben kell élnünk. Manapság -- és erre a Zsinat is nagy kísérlet volt -- próbáljuk újra létrehozni a ,,sorsközösséget'' korunk embereivel, betölteni azt a szakadékot, azt az árkot, amelytôl Suhard bíboros nem tudott aludni, megértetni magunkat az emberekkel, ahogy olyan jól mondja a ,,Gaudium et spes'' konstitúció. A sorsközösségnek ez a gondolata megéri, hogy megállapodjunk mellette. Két emberre hivatkozom, akik mélyen átélték ezt. Ezek P. Lebret és Gustave Thibon. P. Lebret a sorsközösséget az Atlanti-óceán tengeri halászai között ismerte meg. Ezeknek az embereknek az élete szegény és nehéz volt, de mindenkit valóságos szolidaritás egyesített. Mikor a halászbárka a halrakománnyal visszaért a kikötôbe, nem fizettek az embereknek, hanem bizonyos számú részre osztották a zsákmányt. A hajó, a kapitány, a tengerészek mind jogosultak voltak ennyi vagy annyi részre, és a hajósinasnak is joga volt egy fél vagy negyedrészre. Ha a fogás jó volt, mindenki nagyobb részt kapott, ha rossz, mindenki kevesebbet. Gustave Thibon Rhone-völgyi falujában szintén látta ezt a sorsközösséget. A gazdag parasztoknak nagyobb földjük volt, a szegényeknek kisebb, de mindenki egyformán leste az eget, a meteorológiai értelemben vett eget, ugyanazzal az aggodalommal, jól tudva, hogy ha esik vagy jégesô jön, mindenki aratásának vége, ha pedig jó idô van, mindenki jól arat. Mindnyájan sorsközösségben voltak a napfény és az esô tekintetében. De még a cipôkereskedô is ugyanolyan nyugtalanul vizsgálta az eget, mint a paraszt, tisztában volt vele: ha az aratás rossz, a parasztok abban az évben nem vesznek tôle facipôt. Viszont amikor késôbb jött egy hivatalnok, levélhordó vagy tanító, a maga jobb vagy soványabb fizetésével, aki, még ha gyenge fizetést is kapott, de azt megkapta a hó végén akár jó, akár rossz idôben, az nem volt közösségben a falu parasztjaival: az ô sorsa más volt. Az egyén sorsa tehát az egzisztenciáját érintô események összessége, és több ember akkor van sorsközösségben, ha akár szellemileg akár anyagilag azonos egzisztenciában osztoznak. Amikor mi, munkáspapok, megpróbáltunk sorsközösségben élni a munkásvilággal, úgy találtuk: meg kell kísérelni, hogy lelkileg is, anyagilag is ugyanazt az életet éljük, mint ôk, ugyanazoknak a kockázatoknak legyünk kiszolgáltatva és ugyanazokért a célokért dolgozzunk. Bizonyos, hogy ez a sorsközösségre törekvô erôfeszítés szép gyümölcsöket hozott; valóban nem más ez, mint a tészta közé keveredô kovász, a megsózásra váró ételbe vegyülô só: ha a só a sótartóban marad, ugyan mire jó? De -- itt érkezem el a kettôs hűség kérdéséhez -- beállt egy sokk. Azért beszélek errôl Önöknek, mert ugyanezt tapasztaltam Latin-Amerika egyik-másik országában. Gondolom, hogy ez ma is jelentékenyen közrejátszik igen sok keresztény, sok pap tragédiájában. Ha valaki teljesen megosztja egy embercsoport életét, sokkot kap, mert ebben a sorsközösségben, a testvérien megosztott kockázatokban és hasonló életmódban fölfedez valamit, amit eddig nem sejtett. Hogy újból a munkáspapok példájára hivatkozzam -- de csak mint példára: mi azelôtt a munkásvilágot ,,kívülrôl'' ismertük, könyvekbôl, statisztikákból, esetleg aktív keresztény dolgozók beszámolóiból, Egyházunkat pedig, amelynek tagjai voltunk, ,,belülrôl''. De amikor elmentünk munkásnak, akkor belülrôl ismertük meg a munkásvilágot, és egy csomó apró, látszólag semmitmondó esemény mély hatást tett ránk. Hangsúlyozom: apró esemény. Például egy rosszul megkent talicska, mikor az embernek mint kikötômunkásnak egész nap 100, 200, 300 kilós súlyos terheket kell tolni vagy húzni: ez jól megy, ha a talicska jól meg van kenve, de ha nem, akkor a fáradság háromszoros, és semmi sem megy úgy, ahogy kellene, és igen megharagszunk a fônökre, hogy nem kenette meg a taligát. Emlékszem egy kis esetre; elismerem, igazán nem válik becsületemre, de talán megérezteti Önökkel, mirôl van itt szó. Egy nap kemény munkában izzadtam, kínlódva, zihálva, mikor egyszerre elhaladt elôttem egy csapat technikus, akik a kikötôt látogatták: jólöltözött férfiak, csinos öltönyben, szép nyakkendôvel, életörömet árasztó emberek, ami végre is egészen természetes volt! Kirándulást tettek vagy tanulmányi utat, mit tudom én. De amikor én ott fáradtan, izzadva láttam ezeket az elégedett, jókedvű, csevegô embereket, azt mondtam magamban: ,,Istenem, ha egyikük a lábával beleakadna a kötélzetbe és elesne, de jót nevethetnénk öt percig!'' Nem kívántam, hogy törje el a lábát, nem, igazán nem! De hogy csak öt percre egy kicsit nevetségessé váljék, az gyönyörűséget szerzett volna. Távolról sem úgy hozom ezt föl, mint a szentség példáját, de azon a napon alaposan megértettem, hogy mi a munkásvilág, már nem kívülrôl, hanem belülrôl nézve! Ugyanígy nem értjük meg Latin-Amerika, Afrika vagy akármelyik más földrész világát, ezt a nyugtalan, forrongó világot, ha nem belülrôl látjuk, azokkal az igazságtalanságokkal, amelyeket nem is sejtettünk, azokkal a bűnrészességekkel és mulasztásokkal, amelyekrôl fogalmunk sem volt, és amelyek gyakran éppen a mi részünkrôl származnak. Ekkor jön létre bennünk az, amit a szó legteljesebb értelmében sokknak nevezhetünk: traumatikus sokknak, mint ahogy orvosi sokkról is beszélünk. Orvosi meghatározása szerint a sokk mély szervezeti depresszió, a vérnyomás süllyedésével, az idegközpontok reakciójának kihagyásával, a hajszálerek modifikációjával. Vigyük át ezt lelki síkra: a belsô ember depresszióba jut ettôl a sokktól, mert azelôtt a munkásvilágot kívülrôl, az Egyházat pedig belülrôl látta, most viszont a munkásvilágot látja belülrôl, az Egyházat meg kívülrôl, a nem-hívôk szemével. És most minden összejátszik: a szervezet depressziója, a -- lelki -- nyomás süllyedése, ,,lelki idegközpontjaink'' reakciójának: a hitnek, reménynek, szeretetnek kihagyása. Valahányszor az ember új világot fedez föl, elszenvedi ezt a sokkot. Azok az űrhajósok, akik elsônek indultak el ezeknek a csodálatos gyorsulásoknak és lassulásoknak a világába, ismerik az úgynevezett ,,fekete fátyolt'', azt a pillanatot, amikor tudják, hogy elveszítik az öntudatukat, -- azért nevelik ki a reflexeiket olyan mértékben, hogy a fekete fátyol idején is tovább csinálják, amit kell, még ha alig is vannak tudatában. A keresztény számára ez az engedelmesség. Engedelmességének elég elevennek kell lennie ahhoz, hogy ebben a pillanatban, még ha nem is lát többé világosan, létrehozza a kívánt reflexeket. Tudják azt is, hogy az elsô tengeri búvárok, mikor megközelítették azokat a rendkívüli mélységeket, ahová ma eljutunk, megismerték az úgynevezett mélységittasságot: egy adott pillanatban, a vér gázcseréje következtében, eufórikus állapotba estek, levették a maszkjukat, és szörnyű halált haltak. A keresztény ember -- akár világi, akár pap -- számára ez a sokk egy egyáltalán nem alantas kísértésbe torkollik. Ezt a nemes kísértést maga Urunk Jézus Krisztus is megtapasztalta a kenyérszaporítás csodája után, mikor a zsidók fölkeresték, és azt mondták neki: ,,Légy a királyunk'' (Jn 6,15). Mit jelentett ez a felhívás? A zsidók nem azért jöttek keresni és királyukká választani ezt a Jézus rabbit, hogy liturgiát ünnepeljen, hanem azért, hogy űzze ki a rómaiakat, vegye kezébe a teljes evilági hatalmat! Igen, úgy gondolom, hogy ebbôl ered az a sokk, amelyet a minap annyi nemeslelkű, értékes munkáspap tapasztalt; ez az a sokk, amelyet ma annyi pap él át a forrongó országokban: nemes kísértés, de mégis csak kísértés az új helyzetek, s egy eddig ismeretlen világ láttán. Talán ez az a sokk is, amelyet a világ Amerika fölfedezésének a pillanatában ismert meg, amikor ráeszméltek, hogy valóban vannak olyan emberek, akik soha nem hallhattak Jézus örömhírérôl. Ez megrendítette az akkori teológiát. Mi ennek a kezdeti sokknak az orvossága? Ne küldjünk ki embereket? Ez nem megoldás. Urunk Jézus azt mondta: ,,Menjetek el a föld határaiig, menjetek el mindenhová'', és a hit nem arra való, hogy üvegházban ôrizzék, hanem szélrohamok közt, friss levegôn kell élni. Egy másik megoldás lenne az, hogy úgy merülünk az emberek közé, mint egy tengeralattjáró. A tengeralattjárók teljesen a víz alá merülnek, de alapjában véve -- ha szabad így mondanom -- igen kevéssé hajószerűek. Egy tengeralattjáró úgy van berendezve, hogy belül valójában nem érintkezik a vízzel. Teljesen különbözik Péter apostol bárkájától, amely a vízen hányódott, belecsaptak és elárasztották a hullámok; egyáltalán nem tengeralattjáró volt, nem víztôl körülvett, de tôle teljesen elválasztott gettó. Tegyük fel magunknak a kérdést: nem hisszük-e igen gyakran azt, hogy mindenestül ott vagyunk, az emberek, testvéreink között, holott úgy vagyunk ott, mint az emberektôl jól megôrzött tengeralattjáró? Péter bárkája viszont ismeri a vihar és a hajózás minden hullámzását, és igazán sorsközösségben van a hullámokkal. Úgy tetszik nekem, ha ki akarunk jutni a kettôs hűség csapdájából, gondosan meg kell különböztetnünk két dolgot.[16] Ha sorsközösségben akarunk élni az emberekkel, ebben a sorsközösségben megvan a hasonlóság közössége. Hasonlóvá akarok válni hozzájuk, mint ahogy egy olasz paraszt hasonlít a francia vagy brazil paraszthoz: ugyanaz az életritmusuk, ugyanúgy függnek az idôjárás szeszélyeitôl, a napfénytôl. Hasonlítanak. Ugyanígy a Fiat- meg a Renault-cég egy-egy fémmunkása hasonló életet él, mint ahogy két matróz is, még ha egyikük a Csendes- Óceánon, a másik a Földközi-tengeren hajózik is. Ugyanaz a munka, ugyanaz az életmód; a sorsuk hasonló. De ezt a hasonlósági közösséget nem lehet a végletekig vinni. Meg kell lennie, enélkül nincs kapcsolat; de ha a végsôkig akarjuk hajtani, akkor abszurdumban és katasztrófában végezzük. Gyakran fölkerestek igen jóakaratú fiatal lányok, és azt mondták: ,,Én nem akarok szerzetesnô lenni, mert azok túlságosan különböznek a többi nôtôl; én olyan akarok lenni, mint a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya. Hasonlítani akarok -- mondták, hangsúlyozva a ,,hasonlítani'' szót -- a negyed legszerencsétlenebb asszonyához.'' Akkor így feleltem nekik: ,,Hát ez csodálatos, hogy olyanok akartok lenni, mint a negyed legszerencsétlenebb asszonya. De hogy csináljátok ezt meg? Elôször is menjetek férjhez, mert ezek a nôk férjnél vannak; de mindenképpen rossz férjet keressetek, mert ha jó férjet találtok, sohasem lesztek boldogtalanok, hanem annak rendje- módja szerint boldogok! Találjatok hát magatoknak egy rossz férjet, olyat, aki iszik, aki ver benneteket, aki egyik gyereket csinálja nektek a másik után, az abortuszokat is beleszámítva... De még ha így jártok is, akkor is kételkedem benne, hogy ti lesztek a lakónegyed legszerencsétlenebb asszonya: az tudniillik nem a saját választásából szerencsétlen, ti viszont magatok választottátok. Szóval sohasem lesztek olyanok, mint a legszerencsétlenebb asszony.'' Nem, sohasem leszünk egészen hasonlók. Én sohasem fogok hasonlítani a brazíliai szegényekhez, akik szegényen születtek. És még ha anyagilag olyan szegény lennék is, mint ôk, enyém lenne a hit egész kincse, a kultúra minden kincse, mindaz, amit nem tudok kiirtani magamból. A hasonlóság közössége zsákutcába torkollik. Mégegyszer mondom: szükség van egy bizonyos hasonlóságra, mert ha nincs hasonlóság, akkor két világ áll egymás mellett minden kapcsolat nélkül; de ezt a hasonlóságot nem lehet a végletekig vinni. Az igazi közösség, az, amit a végsôkig lehet vinni, a kölcsönös függés vagy organikus szolidaritás közössége. Ha hasonlók vagyunk, akkor a franciaországi parasztnál pusztító árvíz nem érinti az olasz parasztot. Az egyik autócég csôdje nem érinti a másik céget, az egyik ember hajótörése nem vezet a másik hajótöréséhez. Ezzel szemben két egymással társult fémmunkás, két egymással társult matróz, két egymással társult paraszt nemcsak hasonlít, nemcsak úgy él az egyik, mint a másik, hanem mindenek fölött az egyik a másik által él. Nemcsak hasonlók, hanem szolidárisak. És erre a szolidaritásra kell törekednünk. Ha a hasonlóság, az egyenlôség közösségét a teljességig fokozzuk, megosztást és összeütközést szül, mert végzetesen ellenére van a többieknek: részleges érdeke elrejti elôle a tágabb közjót. Kizárólagosságot, érdekcsoportokat hoz létre, és szükségképpen osztályok; életkörök vagy nemzetek harcában végzôdik. Ha viszont valaki elsôsorban szolidáris, akkor igazán meglehet a teljes sorsközösség, anélkül, hogy valamirôl is le kellene mondani, ami mi magunk vagyunk vagy amit másoknak kell adnunk. A teljes sorsközösség legszebb példája a legteljesebb különbözôségben az agyam meg a szívem. Nincs két olyan eltérô szerv, mint az agy és a szív. De olyan szoros összeköttetésben vannak, annyira szolidárisak egymással, annyira függ egyik a másiktól, hogy ha az egyik nem működik, a másik is nagyon rosszul áll. És az agyam sokkal közelebb van a szívemhez, mint a szomszédom agyához; hiszen az gutaütést kaphat, miközben én továbbra is kitűnôen érzem magam! De az agyam és a szívem kölcsönös függés közösségében van. Tehát akkor nem arról van szó, hogy pontosan olyanok legyünk, mint a többiek. Nem a tökéletes azonosságig hajtott hasonlóságba vetjük a reményünket, bár -- mondjuk el mégegyszer -- szükség van egy bizonyos hasonlóságra: hogy megmentsek egy fuldoklót, ahhoz be kell ugranom utána a vízbe, nem mondhatom a parton állva: ,,Ezt meg ezt csináld, hogy megmenekülj!'' Kell, hogy beugorjak utána a vízbe, de az is kell, hogy jobban tudjak úszni, mint ô, különben valószínűleg ketten fulladnak a vízbe egy helyett. Íme, véleményem szerint ez a kettôs hűség csapdája. Csapda azért, mert mindig materiális síkon, a hasonlóság síkján értelmezzük, nem pedig formális síkon, a szolidaritás síkján. Az olyan szekularizáció, amely nem igazolhatja magát közelfekvô apostoli céllal, tehát mély szolidaritással, végzetszerűen szétesésbe visz. Engedjék meg, hogy ismét Madeleine Delbręl egy szövegével fejezzem be, mert ô is ismerte ugyanezt a drámát, ôt is megkörnyékezte egy pillanatra az a kísértés, hogy hasonlóvá váljék környezetéhez. Idézem, mit mondott; alkalmazzák ezt minden mai problémára. Ô a munkásvilágról beszélt itt, de ugyanez áll a harmadik világra, ugyanez áll azokra, akik a tudomány új világával kerülnek érintkezésbe: ,,Tudnunk kell: ha egyedüli tanúságtételünk az, hogy megosztjuk a munkáskörnyezet gondolkodását és érzékenységét, megosztjuk vágyait és vonakodását, akkor ez -- még ha tisztábban, helyesebben tesszük is -- küldetésünk elleni tanúságtétel lesz. Soha nem szabad félreértést megtűrnünk abban a tekintetben, hogy a mi számunkra Isten az egyedüli abszolút jó, és neki köszönhetjük az összes többi javak jóságát, mert azok tôle származnak''.[17] Ez a nagy szolidaritás az emberekkel, s ugyanakkor a nagy különbség tôlük. Isten az egyedüli abszolút jó. De az is bizonyos, hogy ez az Isten, ez a Jó, akit mi abszolútnak mondunk, ,,csak akkor tűnik valószerű hipotézisnek, ha mint adományait komolyan vesszük azokat a valóságos javakat, amelyeket az emberek kívánnak, és azt a valóságos rosszat, amit az embereknek az ezektôl a javaktól való megfosztottság jelent.'' Ezt a mély szolidaritást Madeleine Delbręl még a következôképpen fejezte ki: ,,Ha együtt fogunk sírni azokkal, akik sírnak, mert meghalt egy gyermek, pedig nem kellett volna meghalnia; mert egy ember rokkant lett, pedig nem kellett volna azzá lennie; mert valaki húsz évet töltött börtönben, pedig elkerülhette volna -- akkor majd talán remélhetjük, hogy szívünk a reményben hasonlóvá válik magának Jézus Krisztusnak a szívéhez.'' [18] ____________________ 16 Mindez Gustave Thibon tollából ismeretes az ,,Économie et Humanisme'' legelsô számai révén, 1957-tôl kezdve. 17 Madeleine Delbręl: Nous autres, gens des rues 167.o. 18 I. m. 274. o. ======================================================================== 9. A hontalan vendégül látja Istent Amikor -- mint Ábrahám esetében -- az egyszerű hűség mindent odatesz Isten kezébe, és egy ember életének jellemzôjévé válik, akkor Isten megmutatja hasonlíthatatlan nagylelkűségét. Ezt fogjuk most látni, amikor tovább szemléljük Ábrahámot -- és közben egyúttal üdvösségünkre, Jézusra, a szellemi Izsákra, valamint Ábrahám leszármazottaira, az Egyházra is tekintünk. Látjuk, amint a hontalanná vált Ábrahám vendégül látja Istenét. Igen: Ábrahám, aki mindent elhagyott, szállást ad Istenének. Ez a találkozás a hívôk atyjával egyben Isten legbámulatosabb megjelenése: ,,Jahve megjelent neki Mambre tölgyénél, mikor a nap legforróbb szakán éppen sátra nyílásában üldögélt. Amint fölemelte szemét, három férfit látott közelében álldogálni. Mihelyt meglátta ôket, eléjük szaladt sátra ajtajából, földig borult elôttük, és így szólt: ,Uram, ha kegyelmet találtam szemed elôtt, ne haladj el szolgád mellett. Hadd hozzak egy kis vizet, mossátok meg lábatokat, s pihenjetek le a fa alatt. Hadd kerítek egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, mielôtt tovább mentek; hiszen azért kerültetek szolgátok felé!' Azok feleltek: ,Tégy amint mondtad'' (Ter 18,1--5). Így ül le Isten legelôször az emberek asztalához. És ezt úgy teszi, mint vendégszeretetet kérô. Jó elnézni a jelenet egyszerűségét. Még az étlapot is ismerjük, amelyet Ábrahám megrendel Sáránál: lepény, aludttej, tej, gyenge borjú! Micsoda bizalmas közelség ebben az egész elsô teofániában, -- sem felhôk, sem mennydörgés, sem villámlás! És micsoda készség Ábrahámban! ,,Besietett a sátorba Sárához, és azt mondta neki: Siess, keverj be három véka lisztlángot, s készíts hamuban sült lepényt. Azután elfutott a csordához, hozott egy gyenge borjút a javából, odaadta a legénynek, s az sietve elkészítette. Vette az aludttejet, a tejet és a borjút, amelyet készíttetett, és mindent eléjük rakott; ô maga pedig odaállt melléjük a fa alá, míg ettek'' (Ter 18,6--8). Isten pedig szeretettel nézi ezt a sürgés-forgást, és vár, míg elkészül minden. Ha most átugrunk a Szentírás túlsó végére, az étkezésnek ugyanezt a bizalmas közelségét találjuk az Apokalipszisben: ,,Íme az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ô meg velem'' (Jel 3,20) (mindig ez a meghallás és a szív kitárása). E két étkezés: az Úrnak Mambre tölgyénél Ábrahámmal elköltött elsô lakomája és az Apokalipszis utolsó vacsorája között ott sorakozik Isten s ember találkozásának egész történelme. Minden alkalommal úgy, hogy Isten nem erôlteti rá magát az emberre, úgy ajánlkozik, úgy jelentkezik, mint -- igen, így mondhatjuk: mint rászoruló. Ott álldogál Ábrahám sátra elôtt, és nem mond semmit. Ugyanígy a Jelenések könyvében: ,,Az ajtóban állok és kopogok''. Isten sohasem töri be az ajtót. Az az Úr, akié Dávid kulcsa, akirôl írva van: ,,Amit kinyit, azt senki be nem zárja, amit bezár, azt senki ki nem nyitja'' (Iz 22,22) -- ez az Úr sohasem veszi használatba ajtónkon minden zárat megnyitó kulcsát. Inkább elfogadja, hogy ,,övéihez jött és övéi ôt be nem fogadták'' (Jn 1,11). Szívünkbe kell vésni ezt, hogy ne mulasszuk el a találkozást Istennel, amikor eljön hozzánk. Ebben sűríthetô össze az Inekek Énekének története. Emlékezzünk az Énekek Énekének vezérmotívumára, amely mindvégig visszatér minden költemény végén. A menyasszony Kedvese mondja, vagyis az Úr: ,,Fel ne költsétek, fel ne riasszátok kedvesemet, míg csak maga nem akarja!'' Íme Isten, aki tiszteli a szeretett személy szabadságát! A menyasszonynak is megvan a maga vezérmotívuma: ,,Én alszom, de a szívem virraszt.'' Igen, a szívem virraszt, valami várakozik benne, én azonban alszom! És a mi Istenünk várja azt az órát, amelyik nekünk tetszik: Fel ne ébresszétek, fel ne riasszátok kedvesemet, fel ne ébresszétek bármelyikünk lelkét, fel ne ébresszétek Izraelt, míg neki nem tetszik, míg csak maga nem akarja!'' Minden a menyasszony szabad akaratától függ, és minden a bűnbánatán múlik. Egyszerre tárul elénk, mennyire vár Isten, és milyen kedvesének felelete, vagyis micsoda ügyetlen és szánalmas kifogásokat hozunk mi fel. A menyasszony hallja a leggyöngédebb szavakat: ,,Galambom, szeplôtelen szépem'', mégis szunnyad. Elérkezünk a negyedik költeményig, és a menyasszony még mindig ugyanazt mondja: ,,Alszom, de a szívem virraszt.'' Az Úr azonban sürgeti, ô felébred: ,,Hallom Szerelmesem kopogását'' -- folyvást a hallás! --, és most következnek Isten csodálatosan édes szavai: ,,Nyiss ki nekem, húgom, barátnôm, galambom, szeplôtelen szépem!'' Itt igazán hallhatjuk, milyen hozzánk az Isten, amikor szerelmes szavakat akar mondani. Igen, tudom, hogy máskor szemrehányást tesz: ,,Együgyű és esztelen galamb vagy'', de itt csak gyöngéd szavakat hallunk: ,,Nyiss ki nekem, húgom, barátnôm, galambom, szeplôtelen szépem! Mert a fejemet harmat lepi, és fürtjeimet az éjszaka cseppjei.'' A Vôlegény messzirôl jött, -- egész éjjel úton volt. Mit tesz erre a hívásra a menyasszony? Kitárja szívét és karját? Ismerik teljesen képtelen, zavarba ejtô feleletét: Már levetettem köntösömet, hogy öltsem fel újra? Már megmostam a lábamat, hogy szennyezzem be ismét? Micsoda banális házi gondok ürügyei, hogy ne kelljen ajtót nyitni a Kedvesnek: beszennyezem a lábamat, nem vagyok fogadóképes... micsoda semmitmondó okok! Ismerik a folytatást is: Kedvesem benyújtotta kezét az ajtó nyílásán. Mégis csak látni akarja, be tud-e jönni. E néma kitartás elôtt a menyasszony rájön vonakodásának nevetséges voltára: ,,és bensôm egyszerre megremegett''. Most már nem habozik tovább: ,,Fölkeltem, hogy kinyissak Kedvesemnek, és kezem mirrhától csepegett, ujjam tele lett finom mirrhával a retesz fogantyúján.'' De késô: már csak a Szerelmes illata szállong: Kinyitottam Kedvesemnek, de az már elfordult és eltűnt. Távozásán majd hogy odaveszett lelkem! Kerestem ôt, de nem találtam többé, hívtam, de nem adott választ! Ó igen, most már szaladgálhat, mehet a városba keresni: Láttátok-e Kedvesemet, azt, akit szeret a szívem? Késô! A hiú kifogások mindent elrontottak! De térjünk vissza Ábrahámhoz, a mindig készséges emberhez. Ábrahám tehát ott áll, látja ezt a három embert; odasiet, nem várja, hogy szólítsák, szalad a sátor ajtajához, hogy találkozzék velük, földre borul elôttük. Vendégszeretetét ajánlja a három utasnak. Isten van elôtte, de Ábrahám még nem tudja. A várakozó Isten titkára mi igen különbözô módon felelünk. A szamariai asszony (Jn 4) semmiségeken rágódik, amikor Jákob kútjánál Jézus így szól hozzá: ,,Adj innom.'' És mi hogyan viselkedünk Jézus áldozatának nagy lakomája elôtt, amikor azt mondja nekünk: ,,Vágyva vágytam ezt a húsvétot megenni veletek, mielôtt szenvedek'' (Lk 22,15). Úgy-e, mint az emmauszi vándorok (Lk 24,13--22), akik, miután Jézus ajkáról hallották a magyarázatot -- ,,mit kellett szenvednie, hogy bemenjen dicsôségébe''-- közös étkezéssel akarták megpecsételni a találkozást: ,,Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták: ,,Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenôben van.'' ,, És ekkor felismerik a kenyértörésben, mert ôk is olyan készségesek Isten iránt, mint Ábrahám. És minden épp olyan egyszerű, mint Mambre tölgyénél. Mindezen át megtanuljuk felismerni az Úr arcát, akkor is, ha inkognitóban jelenik meg, mint Ábrahámnak és az emmauszi vándoroknak, megszerezzük a képességet, hogy felismerjük. A mambrei tölgy jelenésének e ,,három ember''-ében az egész hagyomány és az ortodox ikonográfia már a Szentháromság elsô jelenlétét látja. Jézus elsôdleges hitigazságként fogja hirdetni Istennek ezt az egyszerre valóságos és titokzatos jelenlétét a hozzánk beállító vendégben: ,,Éhes voltam és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, jövevény voltam és befogadtatok, mezítelen voltam és felruháztatok, beteg voltam és felkerestetek, börtönben voltam és meglátogattatok... Amit egynek e legkisebb testvéreim közül tettetek, nekem tettétek'' (Mt 25,35--40). Krisztus Jézust befogadni pedig annyit jelent, mint a Szentháromságnak adni lakást lényünk legbensejében: ,,Aki szeret engem, megtartja tanításomat. Szeretni fogja ôt Atyám is, hozzá megyünk és benne fogunk lakni'' (Jn 14,23). Tehát valahányszor kitárulunk a testvéri osztozásra, magát az Urat fogadjuk be. Élet-halál kérdés ez a mai világban mindenki számára: az emberek egyik felének az az élet-halál kérdés, hogy kenyerük legyen, a másik felének pedig lelki élet vagy halál kérdése az, hogy megosszák a kenyeret... De mindez a jelenlét ne kisebbítse az egyetlen és hasonlíthatatlan Jelenlétet. Mert túl, végtelenül túl ezeken a már magukban is csodálatos jelenléteken, ahol magát az Urat fogadjuk be az érkezô vendég, a szegény, a kicsinyek alakjában, túl mindezen Krisztus valósággal ,,Immánuel'', a velünk levô Isten. Ami csak futó látogatás volt a mambrei tölgy alatt, ami csak néhány perc volt a szamariai asszonnyal, egy közös út az emmauszi vándorokkal, az most, a mi számunkra az Úr állandó jelenléte. Olyan kincse ez az Egyháznak, amely minden mást felülmúl. Micsoda pótolhatatlan veszteség, ha az emberek nem tudják felismerni többé az Úr állandó jelenlétét az Oltáriszentségben, vagy csupán testvéri lakomává silányítják! Szeretném itt egyszerű szavakkal két emlékemet megemlíteni, mert azok megváltoztatták az életemet. Mondtam önöknek, ma reggel, hogy még hitetlen koromban Valsainte-ban jártam. Megkérdeztem a kartauziaktól, befogadnak-e néhány napi tájékozódásra. Igazán vágytam megtudni, van-e Isten vagy nincs. Hát ott valósággal sarokba szorított az Eucharisztia titka, amelyrôl persze fogalmam sem volt. És ha ma itt vagyok önök között, annak ez az oka. A vendégekkel foglalkozó atya kedvesen fogadott. Meghallgatott. Azt vártam, hogy hitvédelmi elôadást tart nekem, és készen álltam rá. ,,Papokhoz mégy -- mondtam magamban --, azok majd egész katekizmussal traktálnak.'' De ô meghallgatott, és csak ennyit mondott: ,,Jól van, jó úton jár, folytassa csak.'' Megmutatta nekem a kápolnát: ,,Ha tetszik, látogassa.'' Eljártam a kápolnába, anélkül, hogy bármit tudtam vagy értettem volna. Ha istentisztelet kezdôdött, térdre ereszkedtem, mert azt gondoltam, ez a megfelelô tartás. De ezeknek a kartauzi istentiszteleteknek se vége, se hossza, hát belefáradtam a térdelésbe, és megint leültem. Akkor épp Úrfelmutatás volt! Mindenki letérdelt. De én pontosan az ellenkezôjét tettem. Nagyhétben jártunk. Egy reggel látom az istentisztelet alatt, hogy egy adott pillanatban a szerzetesek elhagyják stallumaikat, és az oltár köré sereglenek, ahol az apát a misét mondta. Azután látom, hogy a testvérek kijönnek a kórus rácsa mögül, és azok is az oltár köré állnak. Végül a lelkigyakorlatozók is lejönnek egy csigalépcsôn, és szintén belesorakoznak ebbe a körbe az oltárnál. Én pedig egyedül maradok egy szögletben, távol mindenkitôl, a szentáldozás kiosztásának a pillanatában. A nagycsütörtöki mise volt ez. Egy szál magamban a karzaton! És akkor átéreztem: vagy mindezek az emberek, barátok, testvérek, lelkigyakorlatozók a bolondok, és holmi pasztillát nyelegetnek, -- vagy csakugyan én vagyok a bolond, és nem értem, mirôl van szó. Már pedig láttam ezeket a kartauziakat, megállapítottam, milyen nyugodtak, milyen kiegyensúlyozottak, fölfedeztem, hogy képesek teljes életet élni a csendben, a magányban: nem hitethettem el magammal, hogy bolondok. Kénytelen voltam öntudatlanul is azt gondolni, hogy csakugyan van ott valami, ami meghaladja a felfogóképességemet, valami szemmel nem látható szent jelenlét. Ez volt a kiindulópont: még mindig nem hittem Istenben, de most már azzal a bizonyossággal indultam keresésére, hogy létezhet valami, ami láthatatlan. Késôbb Isten léte már bizonyos volt szememben, csak aziránt maradt még kétségem, hogy Jézus története nem legenda-e? Egy napon megértettem, hogy ha Isten Isten, emberi korlátokon túli lény, akkor képes úgy szeretni a világot, hogy Fiát adja neki; s ha Isten a Szeretet, akkor képes volt eljönni közénk Fiában: és akkor hinni kezdtem az Úr Jézusban. De még mindig maradt egy kérdés. Katolikusnak kereszteltek, de valami lagymatag protestantizmusban nevelôdtem. Katolikus legyek-e vagy protestáns? Elhatároztam, hogy elmegyek a protestáns úrvacsorára, hadd lássam, mi van ott. De valahányszor kértem protestáns barátaimat vagy lelkipásztorokat: magyarázzák meg nekem, mi történik az úrvacsorán, mindegyik személyes jellegű választ adott: emlék... megemlékezés... testvéri lakoma... Egyedül voltam, papot nem láttam (Valsainte-ból nyolc nap múlva eljöttem), de amikor azt olvastam az Evangéliumban: ,,Ez az én Testem, ez az én Vérem'', akkor lélekben megint ott voltam Valsainte-ban, a karzaton, egyedül a balsarokban, szemben mindazokkal a szerzetesekkel, akik Jézus idejétôl egészen máig zjra meg újra elismételték: ,,Ez az én Testem, ez az én Vérem'', és imádással vették Krisztus testét. Igen: ha végleg a katolicizmust választottam -- természetesen Isten kegyelmével, attól ösztökélve --, ha hat hónapi gondolkodás után elmentem egy paphoz azzal, hogy ,,katolikus akarok lenni'', akkor ez az Oltáriszentség páratlan kincse miatt volt, és mert úgy tetszett nekem, egyedül az Egyház hűséges ehhez a kijelentéshez: ,,Ez az én Testem, ez az én Vérem.'' Ez erôsebbnek bizonyult minden nehézségemnél. Hiszen képzelhetik, hogy szocialista családban nevelôdött hitetlen létemre az Egyházzal ugyancsak nagy falatot kellett lenyelnem. Fejem tele volt hamis fogalmakkal: ott volt Galilei, ott voltak a reneszánsz pápák, és mi minden még! De mindez végképp nem számított azzal szemben, hogy a katolikus Egyház hűséges maradt Krisztus szavához: ,,Ez az én Testem, ez az én Vérem.'' Bárcsak ne jönne semmi, ami felhígítja vagy meggyöngíti ennek a kincsnek kétezer éves bizonyosságát, hiszen ez hordozza és sűríti magába hitünket! Egy másik, késôbbi emlék visszavezet Ábrahámhoz. Öt-hat évvel ezelôtt nem mentek jól a dolgok; nagy nehézségeink voltak, és én elmentem a püspökünkhöz. Nagyon tisztelem ôt, igazi atyánk. De úgy esett, hogy aznap, a körülmények valami rejtélyes találkozása folytán, az én jóságos püspököm, akinek igazán ki akartam tárni a szívemet, ha szabad így mondanom, kánonjogi lövedékkel válaszolt! Nem mondhatnám, hogy nem volt talán igaza; de igazán nem erre volt akkor szükségem, és fôleg semmiképpen sem ezt vártam aznap tôle. Még látom magam elôtt, amint eljövök tôle, nem éppen kétségbeesve, de mélyen leverve. Minden abszurdnak tűnt elôttem: a nagyváros minden irányba szaladgáló autóival, a zöld és piros jelzések, a megálló és újból nekiinduló emberek, a gyalogosok, amint juhnyáj módjára várnak vagy átmennek; és ezt mondtam magamban: ,,Ez a világ igazán tökéletesen bolond! Mi ez a sok ember, akit látok, ez a nyüzsgô hangyaboly? Mi ez a mi szegény emberiségünk? És a püspököm ugyan jobb-e? Kínomban fölidéztem azokat a nagy órákat, amikor az Isten elôtt álló Ábrahám közbenjárt Szodomáért: ,,Hát elpusztítasz igazat, gonoszat egyaránt? Talán ötven igaz van abban a városban. Elpusztítod ôket? Nem kegyelmezel meg annak a helynek az ötven igazért, ha van benne? Távol legyen tôled, hogy ilyen dolgot cselekedjél!'' És ismerik Ábrahám alkudozását: ,,Ha találok Szodoma városában ötven igazat, felelte Jahve, megkegyelmezek érettük az egész helynek.'' -- Ábrahám így felel: ,,Bizony vakmerô vagyok, hogy szólok az én Uramhoz, de hátha öt híja lesz az ötven igaznak? Emiatt az öt miatt már eltörlöd az egész várost? ,, Erre ô azt mondta: ,,Nem törlöm el, ha találok ott negyvenötöt.'' Ábrahám ismét megszólal: ,,Talán csak negyven akad.'' Az Úr felel: ,,Nem teszem meg a negyvenért.'' Ekkor Ábrahám kicsit gyorsabban halad lefelé: ,,Ne haragudjék az én Uram: talán harminc akad.'' ,,Nem teszem meg, ha találok ott harmincat.'' Erre Ábrahám: ,,Igazán vakmerô vagyok, hogy szólok az én Uramhoz, de talán csak húsz lesz ott''. Isten felelete: ,,Nem pusztítom el a húszért.'' Ábrahám: ,,Ne haragudjék az én Uram, ha mégegyszer, utoljára szólok: hátha tíz akad ott? ,, És az Úr: ,,Nem törlöm el a tízért'' (vö. Ter 18,22--32). És én a nagyváros zajában azt gondoltam: ,,Csak bűnösök vannak, nincs egyetlen igaz ember, még a püspököm sem, hiszen képtelen megérteni.'' Ekkor megláttam egy nyitott templomot, és betértem. És abban a pillanatban beláttam a hihetetlen különbséget Ábrahám idejéhez képest: most minden templomunkban, a legszegényesebb kis kápolnában is jelen van az Igaz, az igazak Igaza. Ott találjuk a mi hasonlíthatatlan misztériumunkat: Krisztust, aki igazán Immánuel, a velünk levô Isten. Éjjel-nappal közöttünk van és ,,közöttünk lakozik, telve kegyelemmel és igazsággal'' (Jn 1,14). ,,Szüntelenül utánzására hívja mindazokat, akik közelednek hozzá, hogy példájára megtanulják a szelídséget és a szívbeli alázatosságot, tudják nem a maguk érdekét, hanem a mi Igazunk, Isten érdekeit keresni. Így mindenki, aki különös áhítattal viseltetik a legméltóságosabb Oltáriszentség iránt, és nagylelkű szívvel igyekszik szeretni a minket végtelenül szeretô Krisztust, megtapasztalja és mélységesen megérti annak az életnek az értékét, amely el van rejtve Krisztussal Istenben. Bensô örömben van része és lelki élete termékeny lesz. Tapasztalata megtanítja, hogy mennyire érdemes társalogni Krisztussal, az Igazzal, a mindig köztünk levô Immánuellel. Nincs édesebb a földön, nincs hatásosabb segítônk az életszentség útján.'' Bizonyára ráismernek ezekben a sorokban a ,,Mysterium fidei'' enciklikára. ======================================================================== 10. Mózes, a magányos és közösségi ember Kezdetnek olvassuk el ismét Szent Pálnak a rómaiakhoz intézett szavát, mert ez igazolja a mi kísérletünket, hogy ti. hitünk nagy pátriárkáit szemléljük: ,,Mindazt, amit hajdan megírtak, tanulságunkra írták, hogy az Írásból kitartást és vigasztalást merítsünk reményünk megôrzésére'' (Róm 15,4). Jegyezzük meg ezt a három szót: kitartás, vigasztalás, remény, és egymással való kapcsolatukat: az Írás olvasása kitartást hoz létre bennünk, vagyis állhatatosságot, türelmet: ,,Ha kitartotok, megmentitek lelketeket'' (Lk 21,19), -- és vigasztalást, vagyis örömet: mert az egész Szentírás Isten szeretet-tervének kinyilatkoztatása. Így azután a kitartás és vigasz reményt szül bennünk. Ma reggel csodálattal szemléljük Mózesnek, a nagy Mózesnek az életét. Két szempontból fogjuk nézni. Ahhoz kapcsolódunk -- bár a végtelenségig meghaladva --, amit a sorsközösségrôl mondtam (arról a sorsközösségrôl, amelyet Urunk Jézus majd az elképzelhetetlenig fokoz): a magányos Mózes és a közösségi, szolidáris Mózes. A kettô összefügg egymással: azért szolidáris, mert elôtte magányos. ,,Ha számtalan nevelôtök volna is Krisztusban, atyátok nincs sok'' -- mondja önmagáról beszélve Szent Pál (1Kor 4,15). Ha igaz, hogy Ábrahám a hívôk atyja, akkor állíthatjuk, hogy Mózes Isten népének nevelôje volt. Igen, számos nevelônk volt, és lesz is mindig azok személyében, akiket az Úr rendelt Egyházának vezetôiül. Mózessel Isten népének elsô nagy nevelôje jelenik meg. Ha Ábrahám -- magánál Pálnál is mérhetetlenül inkább -- azt mondhatja nekünk: ,,Én adtam nektek életet Krisztusban'', akkor Mózes felébreszti és összegyűjti Isten népét. Prototípusa azoknak, akiknek feladata e szent nép alakítása. A ,,Dei Verbum'' konstitúció emlékeztet erre: ,,Isten a maga idejében elhívta Ábrahámot, hogy nagy néppé tegye; ô az utódoknak, leszármazottainak atyja. A pátriárkák után Mózes és a próféták által formálta ezt a népet'' (Dei Verbum 1,3). Nézzük Mózest annak a valóságnak világosságánál, amire a Zsinat figyelmeztetett: az Isten népének gondolata ez. Ugyancsak a Dei Verbum mondja valamivel tovább: ,,Mikor Isten szövetséget kötött elôször Ábrahámmal, majd pedig Mózes közvetítése által Izrael népével, ezzel olyan módon kinyilatkoztatta magát... hogy Izrael tapasztalatból ismerte meg Istennek az emberekkel való kapcsolatát...'' (4,14). Az isteni szövetségnek ez az egész terve Mózesen, Jézus Krisztuson s az Egyházon át (Jézus Krisztus és az Egyház teljesen egy) megragadóan domborodik ki állandóan azonos pedagógiájának hátterébôl. ,,Jöjjetek és lássátok'', ,,halld meg'', ,,menj ki'' -- láttuk és hallottuk eddig. Mózesnél, úgy tűnik nekem, az egyik kulcsszó: ,,menj el'': ,,Most menj, hadd küldelek a fáraóhoz, hogy kivezesd népemet, Izrael fiait Egyiptomból'' (Kiv 3,10). A Sínai hegyen ugyancsak ezt mondja neki az Úr: ,,Menj népemhez és mondd nekik...'' És ebben a pillanatban már fölcsendül Jézus hangja, amint apostolaihoz szól: ,,Menjetek el az egész világra'' (Mk 16,15), késôbb pedig Szent Pálhoz: ,,Menj el, én messzire küldelek téged, a pogányok közé'' (ApCsel 22,21). Halljuk, amint az Úr azt mondja Mózesnek: ,,Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, tulajdonommá lesztek minden nép közül'' (Kiv 19,5), Jézus pedig feltámadása után tanítványainak: ,,Menjetek hát, tegyetek tanítványommá minden népet'' (Mt 28,19). Hogy ez a nép kifejezés mennyire Mózestôl ered, azt igazolja egy szöveg, amely századok során át el nem kopott: ,,Tulajdonommá teszlek minden nép közül: hiszen az egész föld az én birodalmam. Ti lesztek az én papi királyságom és szent népem'' (Kiv 19,5--6). Nem egyszerűen egy nép kerül ki Mózes kezébôl, hanem egy királyság, egy nemzet, még hozzá micsoda szinten: papi királyság, szent nemzet! És a ,,Menj el!'' parancs összekapcsolja ennek az isteni pedagógiának a két oldalát: ,,Menj'' a magányból a közösség felé. Menj Midiánból, apósod nyájainak magányos terelgetésébôl, menj a Sínai-hegy Istenével szemtôl-szembe kerültödbôl a szolidaritás felé: térj vissza Midián pusztájából népemhez Egyiptomba, menj a hegy csúcsán végbement kimondhatatlan találkozás után és szállj le oda, ahol Izrael népe van. És ennek az egyedüllétnek és közösségnek találkozási pontja, a magányos és szolidáris ember állandó kapcsolódási pontja a szívünkben van. Ott kell egyszerre magányosnak és szolidárisnak lennünk. Ezt a kettôs és mégis egységes magatartást, mint ugyanannak az éremnek két oldalát látjuk Mózesben, majd a prófétákban. Tetôpontját éri el az Úr Jézusban, folytatódik az apostolokban és a mai Egyházban. Mindnyájan, éppúgy mint Mózes, szüntelenül hallják a felszólítást: ,,Menj el!'', s egyszerre magányosak Istenért, az ô elkülönített kiválasztottjai -- ezt sohasem szabad elfelejteniök -- és ugyanakkor szolidárisak testvéreikkel, ,,zsidók a zsidókkal, görögök a görögökkel, barbárok a barbárokkal, mindenkinek mindene, hogy mindenkit megnyerjenek'' (vö. 1Kor 9,20--23). Az Egyház nagy hívását halljuk itt. Ennek útja azonban a gyöngeségen és a halálon visz keresztül. Jó közelrôl megvizsgálnunk, milyen népet kell Mózesnek egybegyűjtenie. Mert az a nép, amelynek egyesítése Mózes feladata, igazán az emberiség népgyilkosságnak kiszolgáltatott söpredéke. Azt mondhatjuk, ez az elsô népgyilkosság, amirôl a történelem tudósít. Elég átfutni az Exodus könyvét, hogy bizonyos pontokon fájdalmasan érezzük teljes idôszerűségét, lássuk, hogy ez a legfrissebb történelem. Ez a nép, melynek történelme oly jól indult Egyiptomban Józseffel, most nem csupán rabszolganéppé vált, hanem a ,,demográfiai robbanás'' népévé, ahogy modern szociológusaink mondanák: ,,Nagyon termékenyek voltak, úgy sokasodtak, mintha a földbôl sarjadtak volna, elszaporodtak és igen hatalmassá váltak...'' (Kiv 1,7). És milyen találóan írja le a szöveg a kormányzat magatartását velük szemben! ,,Alkalmazzunk ügyes eszközöket, hogy megakadályozzuk növekedésüket'' (1,10). Minden ügyesen és rugalmasan történjék. Nem arról van szó, hogy bárhogyan is kiirtsuk ôket, ó dehogy: ,,Alkalmazzunk ügyes eszközöket'': legyen keményebb az életük, megerôltetôbb a munkájuk. Íme a munkatáborok megjelenése! De mindez kárbaveszett fáradság: bár ,,elviselhetetlenné tették életüket kemény munkával: agyagkeveréssel, téglavetéssel, különféle mezei munkákkal'' (1,14), mégis minden marad a régiben. Nem szükséges hangsúlyoznom, mennyi közelmúlt eseményt idéz fel bennünk mindez! Tehát hiába kényszerítették ôket minderre a munkára, hiába tanácsolták a bábáknak a születésszabályozást, ez mind kudarcba fúlt: ,,a nép sokasodott'' (1,20). Egy koncentrációs tábor világába zárt néppel állunk szemközt. Nem gondolom ezt túlzásnak. Olyan néppel, amely már kiáltani sem képes, csak a kegyetlen szenvedés présel ki belôle névtelen feljajdulásokat. Még imádkozni sem tud többé. Az Úr maga így mondja ezt: ,,Fülembe hatolt kiáltása, amelyet munkafelügyelôi csikarnak ki belôle'' (Kiv 3,7). Már nem is imádság ez, pusztán a szenvedô jajkiáltása, mert felügyelôi verik és tönkreteszik. ,,Fülembe hatolt népem nyomorúsága -- mondja az Úr --, ismerem szenvedését.'' Ôk maguk már nem is tudják. Csak kiáltanak. A pusztulás tehetetlen zsákmányai. Arra gondolok, hogy -- talán az egy Ausztrália kivételével -- nincs ma földrész a világon, ahol így vagy úgy nem élnek népek ugyanebben az állapotban. Nos, ebbôl a nyomorult népbôl kerül ki a választott nép. Talán így van ez ma is: ezekben a legnyomorultabb, legkevésbé fejlett népekben készülôdnek korunk számára az üdvösség hírhozói. Kicsoda Mózes ezzel az eltiport néppel szemben? Emberfölötti ember? Nem. Izrael megmentôje? Nem: Izrael megmentôje egyedül Jahve. Mózes elôször is a Nílus hullámaiból kiragadott gyermek. Valóban ,,kimentett''. Ô az elsô, akit ,,kihúztak'' a bajból: ez az értelme a nevének: ,,Mikor felnôtt, átadták a fáraó leányának. Ez fiává fogadta és elnevezte Mózesnek, mert -- úgymond -,a vízbôl húztam ki' ,, (Kiv 2,10). És mikor szemléljük Mózest szurokkal bekent gyékény kosárkájában, a Nílus hömpölygô folyamában, hogyne kellene már Jézusra gondolnunk, ,,pólyába takarva és jászolba fektetve'', hogyne látnánk már az Egyházat Péter apostol bárkájában! Minden kicsinységben, gyöngeségben kezdôdik. Sosem felejtem el egy brazíliai szerzetespap szavát. Az is jól ismerte a gyöngeséget, a betegséget, a kórházat, és egyszer ezt a felejthetetlen mondatot hallottam tôle: ,,Jézus néhány centiméteres jászollal s nem egészen két méteres fával váltotta meg a világot.'' Ez az Úr Jézus élete: néhány centiméteres jászol és egy nem egészen két méteres kereszt. ,,Ami a világ szemében esztelen, azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket; ami a világ elôtt gyönge'' (Mózes kosárkája, Jézus jászla, Péter apostol törékeny bárkája a tavon), ,,azt választotta ki Isten, hogy megszégyenítse az erôseket'' (1Kor 1,26--31). És itt eszembe jut Kálvinnak egy szép szövege: ,,Isten bizonyára azért húzta ki Mózest, népének jövendô megmentôjét a hullámsírból, hogy megmutassa: az Egyház üdvösségének kezdete mintegy a semmibôl való teremtés.'' Tudjuk, Isten már az élet, a lét síkján is állandóan fenntart bennünket a semmi színén. Csak általa vagyunk. Mennyivel inkább a természetfölötti valóság síkján! Egyházunk kezdetét Szent Jánosnak e szavaiban találjuk: ,,Mikor Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt... az egyik katona lándzsával beleszúrt oldalába'' (Jn 19,33): ebbôl az átvert oldalból folyt ki ,,a vér és a víz'' és Egyházunk minden szentsége. Így van ez Mózestôl kezdve Jézusig: Isten népének két gyülekezete végigmegy a halál fázisán. Mózes elnyomott népe ma is megvan. Nemcsak a kiéhezett harmadik világ tartozik bele, nemcsak a megkínzott politikai foglyok, nemcsak a napalmmal felgyújtott falvak, hanem a kontesztált Egyház szenvedése is. Igen, a mi szeretett Egyházunk ma szenved -- nem vagyok emiatt pesszimista, hisz a szenvedés életforrás --, inkább mint valaha abban az idôben találja magát, amelyet Szent Pál ír le: ,,az emberek már nem viselik el az egészséges tanítást, viszket a fülük, és seregestül szereznek maguknak tanítókat (bizony, Isten a tudója, a tömegtájékoztató eszközök korában ugyancsak nincs hiány tanítókban! nemcsak a teológusok, minden újságíró is tanító lesz!), elfordítják fülüket az igazságtól, hogy a mesék felé forduljanak'' (2Tim 4,3--4). Szent Péternek egy ritkábban idézett szövege még élesebb: ,,Akadtak a nép körében hamis próféták is, ahogy a ti körötökben is fellépnek majd hamis tanítók, akik veszélyes tévtanokat terjesztenek, s még megváltó Urukat is tagadják, s ezzel gyors pusztulást vonnak magukra'' (2Pt 2,1- -3). ,,Gyors'' pusztulásról van szó, hisz alapjában véve hamar megtörténik mindez, elég egy újságcikk hozzá! És Szent Péter jó lélektani érzékkel festi le ezeket az embereket, akiknek ,,ítélete már régóta ki van mondva, pusztulásuk éberen közeledik''. Mindez nem pesszimizmus, hanem sürgetô felszólítás, hogy vonuljunk a magányba, vegyük be magunkat a Nílus vizén úszó törékeny kosárba, vegyük be magunkat a betlehemi jászolba, vegyük be magunkat a tavon viharban hányódó halászbárkába, ahol csírájában ott az egész Egyház, és a vánkoson alvó Jézus: ,,Mester, nem törôdsz vele, hogy elveszünk?'' (Mk 4,38). Jézus pedig hallgat és alszik. De majd ha vége annak, amit mi Isten hallgatásának mondunk, majd amikor Jézus akarja, ô maga fogja csendre kényszeríteni a vihart: ,,Csendesedj, némulj el!'' Azután pedig így szól hozzánk: ,,Miért féltek így? Miért nincs elég hitetek?'' ,,Miért féltek így? Miért nincs hitetek?'' Amikor a magányos ember átélte tehetetlenségének megpróbáltatását, akkor, de csak akkor válhat közösségi emberré. Mózes a szó legigazibb értelmében sorsközösségre lép népével, és megmutatja nekünk, mivé lesz az Istentôl elhívott ember, amikor Isten meg akarja menteni az embert az ember által. Mert Mózes tökéletes típusa annak az embernek, aki sorsközösségben, a szolidaritás közösségében van népével. Láttuk, hogy a közösség nem elsôsorban hasonlóság; az, még ha hôsiesen a végletekig viszik is, zsákutcába torkollik. A fáraó udvarában magas helyet elfoglaló Mózes nem ,,hasonló'' testvéreihez, a héberekhez: nem vetett egész életében téglát, nem kevert szalmát agyaggal, nem kapott ütéseket a munkafelügyelôktôl. De mikor egyszer felnôtt, szolidárissá akar lenni. És itt visszajutunk a zsidókhoz írt levél 11. fejezetéhez, amelyet tegnap Ábrahámmal kapcsolatban olvastunk: ,,Mózes a hitében tagadta felnôtt korában, hogy a fáraó leányának fia. Inkább vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást, mint hogy a bűn múló elônyét élvezze. A Messiás gyalázatát nagyobb értéknek tartotta az egyiptomiak kincseinél'' (11,24- -25). Mik ,,az egyiptomiak kincsei''? Lehet az egész tudomány, a civilizáció vagy a kultúra, ezek az önmagukban nagyon is jó dolgok. De Mózes az egyiptomiak e kincsénél többre tartja Krisztus gyalázatát. Pedig ez a Krisztus neki nem közvetlenül az Úr Jézus, hanem a nép, amelyet Jahve fölken és magának szentel. ,,Papi országgá, szent néppé teszlek.'' Már Szent Pál azt mondja nekünk, hogy itt Krisztust kell felismernünk, Mózes a hitben már ôérte szenvedett. Amikor így szemléljük Mózest különbözôségében és ugyanakkor mégis teljes szolidaritásában, amint lemond minden kincsérôl, egy szöveg jut az eszünkbe. Sokkal több ez, mint írott szó: maga a valóság, a legmagasztosabb valóság: Jézus ,,isteni állapotában -- és itt külön- külön kellene mérlegelnünk minden egyes szó súlyát -- isteni állapotában az Istennel való egyenlôséget nem tartotta olyan dolognak, amihez féltékenyen ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot öltött és hasonló lett az emberekhez... Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig'' (Fil 2,6-- 8). Ami Mózesnél csak pillanatnyi fellobbanás volt, mikor azt kérte Istentôl, ,,törölje ki az élet könyvébôl'' (Kiv 32,32), az Jézusban valósággá válik: meghal, hogy egybegyűjtse népét (vö. Jn 11,52). Ráismerünk a szolidáris Jézusra, aki három életszakaszon megy át, hármas szakadékba ereszkedik alá: ember lesz, szolga, halott a kereszten. Arra a Jézusra, aki a zsidókhoz írt levél szép kifejezése szerint ,,nem szégyell testvéreinek nevezni minket'' (2,11). Nem, nem röstell testvéreinek hívni ebben a sokszor oly szánalomraméltó, szerencsétlen emberségünkben; orcapirulás nélkül mond testvéreinek, hiszen mindenben hasonlóvá válik hozzánk, a bűnt természetesen kivéve. Ugyanígy van Egyházunkkal is, mint ezt a ,,Gaudium et Spes'' konstitúció mondja: ugyanaz a sors, ugyanaz a törekvés: ,,Az Egyház egyszerre látható társaság és szellemi közösség, együtt menetel az egész emberiséggel és osztozik a földi világ sorsában, ugyanazok a viharok ostromolják, ugyanazok az ütések sújtják; de ugyanakkor kovásza és mondhatni lelke az emberi társadalomnak (és mi egyesült a testtel jobban, mint a lélek? -- a kettô egy), amelyet meg kell újítania Krisztusban és átalakítania Isten családjává'' (40/2). Micsoda méretet kap mindez, amikor évezredes távlatban látjuk, mint élték ezt át -- magányban és közösségben: Mózes -- Jézus -- az Egyház... ======================================================================== 11. Mózes, a magányos és közösségi ember. A nagy közbenjáró Nézzük tovább nevelônket, Mózest, Isten népének nevelôjét és mindazokét, akik bármilyen fokon hivatásszerűen szolgálják ezt a népet: a pap plébániáján, a káplán a fiatalokkal, mindenki, aki az Egyházban, a hierarchia csúcsától az alapokig, vezetôi és lelkipásztori felelôsséget hordoz. Láttuk, hogy Mózes nem hasonló honfitársaihoz, ugyanakkor viszont szolidáris akar velük lenni. Nem hasonló: ô szabad ember, és ez roppant kiváltság rabszolgasorba igázott népéhez képest. És minthogy szabad ember, minthogy a nagy egyiptomi civilizáció haszonélvezôje, igényes eszmény lebeg elôtte: magas fogalma van az emberrôl, nem tudja elfogadni testvérei rabszolgaságát. A rabszolga elfogadja a rabszolgaságot. A szabad ember nem képes rá. A mi Urunk ugyanezt követeli majd: ,,Az igazság megszabadít titeket''. Jézus is szabadságot akar nekünk hozni. És az Egyház, a mi Egyházunk -- bár ezt sokszor nem értik -- továbbra is az ember legfölsôbb védelmezôje, amint errôl tanúskodik például -- ha tetszik, ha nem -- a ,,Humanae Vitae'' enciklika, emlékeztetve az ember elidegeníthetetlen nagyságára, s ugyanakkor kész megérteni és támogatni gyöngeségét. Mózes szolidárissá akar válni népével. Hogyan hajtja ezt végre? Úgy, hogy mindenestül hasonlóvá lesz testvéreihez? Ez lehetetlen. Nem bírná sokáig rabszolgaéletüket. Az a megoldás, amelyet választ, a ma drámájának kellôs közepébe vezet bennünket, és különösképpen is a mai ifjúság nagyon is érthetô kísértésébe: Mózes, aki akkor még egészen fiatal ember, az erôszakot választja. Mikor Mózes felnövekedett, ,,elment meglátogatni testvéreit. Látta a kényszermunkát, amelyet végezniük kellett, s észrevett egy egyiptomit, amint éppen az egyik héber testvérét ütlegelte. Körülnézve nem látott senkit, ezért leütötte az egyiptomit és elrejtette a homokban.'' (Kiv 2,11--12). Mózes tehát a guerillaharc és az erôszak mellett foglal állást. Nem én találom ki ezt. És így megérthetjük azokat, akik ma -- akárcsak fiatalságában Mózes -- nem látnak más megoldást, mint hogy az erôszak útjára lépjenek. Merjem-e mondani, hogy ez a kisebb rossz? Egyesek ezt gondolják; én nem hiszem. De úgy tűnik nekem, Mózes legnagyobb igaztalansága nem ez az ifjúi dühroham, hanem az, hogy a maga nevében cselekszik, mielôtt Isten küldené: ,,Másnap ismét visszatért és látta, hogy két héber ember civódik (mert e szolganépet belül is megoszlás szaggatja). ,Mit ütöd a társadat?' -- mondta a támadónak.'' Ismerik a választ: ,,Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, mint ahogy megölted az egyiptomit?'' (Kiv 2,13--14) Ennek a szövegnek (éppúgy, mint Izrael egész történetének és vele a mienknek is) a kommentárját megtaláljuk István nagy beszédében. Megkövezése elôtt elmagyarázza, hogy Jézus képe rávetôdik Mózesére, hisz -- ne felejtsük el -- Mózes elôképe Jézusnak: ,,Azt hitte (már mint Mózes), testvérei ráeszmélnek, hogy az Isten az ô keze által ad nekik szabadulást, de nem eszméltek rá'' (ApCsel 7,25). Nem értették meg Mózes kezdeti jóakaratát. És István hozzáteszi: ,,Az Isten azt a Mózest küldte vezetônek és szabadítónak, akit ôk megtagadtak'' (7,35). Mert Isten terve szerint Mózesnek negyven évig kell a magányban távol lennie -- elsô pusztai tartózkodása volt ez --, hogy azután negyven évig közösségben éljen népével a kivonulás második pusztai idején.[19] Newman azt mondja: az ember fiatalsága teljében, vagy ha valami nagyot és szépet akar, azonnal meg szeretné valósítani tervét, de ,,Isten megvárakoztatja''. Itt is megtaláljuk azt, amit Ábrahámmal kapcsolatban mondtunk. Isten azt akarja, hogy Izsák kétszeresen az ígéret fia legyen: elôször azért, mert Ábrahám öregkorában született, másodszor azért, mert csaknem feláldozta. Vannak órák, amikor Isten ,,próbára teszi'' azt, aki jó. Itt még nem érkezett el a nép megszabadításának órája, bár kiáltásai felszállnak Isten elé. Jézus is gyakran beszél majd ,,az ô órájáról''. Testvérei értetlenségének láttán Mózest félelem fogja el -- hiszen forrongó fiatalsága ellenére félénk is volt! ,,Mózes erre megszeppenve mondta magában: ,Hogyan derült ki ez a dolog?' Meghallotta az ügyet a fáraó is, és... Mózes elmenekült tôle, és Midián földjén telepedett meg'' (Kiv 2,14--15)... Mózest szolidaritása visszaviszi a magányba. A fáraó udvarában nevelkedett magányos embert ez után a közösségi kísérlet után Isten újból a magányba küldi: negyven évig ôrzi apósa juhait a pusztában. A jelenlétnek és a magánynak ez a ritmusa jellemzi az Úr Jézus egész életét: ,,Akkor a hegyre menekült. Az éjszakát egy puszta helyen töltötte.'' A pusztában idôz. Éjjelre kimegy Betániába; kimegy az Olajfák kertjébe. Szolidaritását nem értik meg mindig, magányban töltött idôszakait sem. Ez a magány nem menedék, ahol azt mondja az ember: ,,Elegem van ezekbôl az emberekbôl, viszontlátásra!'', hanem az Egyház elôvételezése, amely a világból való (szolidáris) és mégsem a világból való (magányos). Ez a szemlélôdôk élete. Ez a mi saját imaéletünk, magányunk, amely nélkül nincs igazi szolidaritás. Ez az a puszta, amelybe mindnyájunknak el kell vonulnunk. Negyven évi várakozás! ,,Nem az én akaratom, Uram, hanem a tied.'' Jézus életében harminc évi hallgatás, három év beszéd; negyvennapos pusztai tartózkodás után háromnapos szenvedés! Mi viszont igen gyakran harminc évig akarnánk beszélni és cselekedni, és három évet töltenénk amolyan félmagányban! E negyvenévi várakozás Mózes hosszútávú elôkészülete, egyben a mienknek ôstípusa, az Egyház mai várakozásának zsengéje. E várakozás ideje alatt fel kell tudnunk ismerni a jeleket, és várni, míg Isten szól: ,,Jöjj hát, hadd küldjelek Egyiptomba'' (ApCsel 7,34). Biztos kéz, Isten keze jelöli ki a szakaszokat. Elôször mindent el kell hagyni: elhagyni Egyiptomot, azt az országot, ahol gyökeret vert. Azután elhagyni saját magát: lobbanékonyságát, erôszakosságát, ijedôs félénkségét. Jézus ezt így mondja: ,,Ha valaki megüti a bal orcádat, tartsd oda a jobbot.'' ,,Ne félj, te kicsiny nyáj, mert úgy tetszett Atyádnak, hogy neked adja az országot.'' A harmadik szakasz: megjárni az alázatosság útját. Végül is ez Mózes legnagyobb dicshimnusza a Számok könyvében: ,,Mózes igen alázatos ember volt, a legalázatosabb, akit a föld a hátán hordott,'' (12,1--3) és Sirák fiának könyvében: ,,Isten megszentelte ôt a Jahve iránti hűségben és szelídségben'' (Sir 45,4). ,,Tanuljatok tôlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű'' -- mondja nekünk majd Jézus, megmutatva így az utat Egyházának, a mi Egyházunknak, hogy az emberek befogadják tanítását. -- A negyedik szakasz: ez alatt a pusztai tartózkodás alatt az ember Istenre hallgat, és bensôséges viszonyba kerül vele: ,,Az én szolgám, Mózes, egész házamban meghitt, és vele szemtôl-szembe beszélek'' (Szám 12,7--8), a legközvetlenebb párbeszédet folytatom. ,,Parancsokat adott neki szemtôl szembe, az élet és az értelem törvényét'' -- mondja tovább Sirák fia (45,5). A végsô szakasz pedig: közösségben élni Istennel: ,,Mózes nyíltan látja Jahve alakját'' (Szám 12,8). ,,Aki szeret engem, ahhoz elmegyünk és benne fogunk lakni. Atyám is szeretni fogja'' (Jn 14,23). Ilyen a Mózes idô elôtti kezdeményezését követô negyven pusztai esztendô gyümölcse. De egy napon aztán maga Isten veszi kezébe a kezdeményezést, hogy elküldje szolgáját. Mózes akkor sokáig ellenáll a hívó Istennek: ,,Ki vagyok én, Uram, egy ilyen küldetésre?'' -- ,,Ha elmegyek és a nevedet kérdik tôlem, mit mondjak?'' ,,Milyen jelet adjak nekik, hogy csakugyan Te szóltál?'' ,,Jaj, én nem tudok beszélni!'' -- ,,Ó Uram, küldd azt, akit küldeni akarsz!'' (Kiv 3,11kk) Íme mit mondunk olyankor, amikor már nem mi magunk küldjük magunkat, hanem Isten küld el bennünket! Mózes ugyan nem látja még világosan, de érzi, hogy kezdôdik a szenvedése. Újabb negyven évre a pusztába jut, de ebben a pusztában egy embertömeg táborozik, amelybôl népet kell formálnia. És micsoda áron! Nem lehetne-e párhuzamot vonni az Egyiptomból való szabadulást követô negyven pusztai év között -- amilyennek a Kivonulás könyve leírja -- meg a mi Zsinat utáni korszakunk között? Az exodus a nép menetelése Isten felé. És a Zsinat nem azt próbálta-e, hogy ismét az ígéretekre való várakozás állapotába helyezze az Egyházat? A Kivonulás könyve lefesti nekünk a pusztai vonulást Izrael népének állandó zúgolódásával, és ennek Mózes adja meg az árát: ,,Ekkor Mirjám (a prófétanô) és Áron Mózes ellen beszélt'' -- régi históriákat melegítve föl -- ,,a kusita nô miatt, akit magához vett. Mert kusita nôt vett feleségül. És azt mondták: ,,Nem ezt halljuk-e mi is egy kicsit minden oldalról?'' -- ,,Hát csak Mózes által szólt Jahve?'' -- szóval csak Mózesben van Isten Lelke? De hiszen a Szentlélek mindenütt van!... ,,Hát csak Mózes által szólt Jahve? Nemde hozzánk is éppen úgy szólt?'' (Szám 12,1--2) De abban a pillanatban megkapjuk az Úr válaszát: ,,Jahve meghallotta. Mózes ugyanis igen alázatos ember volt, a legalázatosabb, akit a föld a hátán hordott'' (12,3). Nem sajátítja ki Istenét, ellenkezôleg, így könyörög: ,,Bárcsak Jahve egész népe prófétálna, és Ô nekik adná Lelkét!'' (11,29) Negyven évi morgolódás a szomjúság ellen. Máránál, a ,,keserű vizeknél'' (Kiv 15,23kk): ,,Nem akarjuk ezt a keserű vizet, adj nekünk egy kis édesvizet, jó vizet, kellemes vizet, tiszta vizet. Micsoda keserűséggel itatsz bennünket?'' Meribában az a titokzatos pillanat, amikor maga Mózes is meginog hitében; emiatt a pillanat miatt nem lép majd annak az országnak a földjére, amelyet Isten nekik akar adni: ,,Mivel nem hittetek nekem -- mondotta Jahve -, hogy szentnek bizonyulok Izrael fiai elôtt, nem viszitek be a népet arra a földre, amelyet nekik adok.'' Meribánál tehát új morgolódás: ,,Ez Meriba vize, ott pöröltek Izrael fiai Jahve ellen, s Ô ott bizonyította be rajtuk szentségét'' (Szám 20,12--13). Negyven évi morgolódás az éhség ellen. Az a manna, amely nekünk három évezreddel késôbb olyan szépnek tűnik, hiszen az Oltáriszentségnek, az Úr testének az elôképe, akkor ízetlen, unalmasan egyhangú étel volt... Emlékeznek, hogyan sajnálkoztak a zsidók Egyiptom húsosfazekai és vöröshagymái miatt! Tény, hogy az egyiptomi hagymák nagyszerűek! Mint kikötômunkás tonnákat raktam ki belôle éveken át. Most is megvannak, és Egyiptomnak nagy kivitele van belôlük. Morgolódás az éhség ellen: ,,Ugyan adj már nekünk egy kis húst!'' Morgolódás a háború ellen: félnek Kánaán meghódításától: ,,Ne vigy minket át a Jordánon'' (Szám 32,5). Zúg a lázadás Mózes ellen: nem akarnak abba az országba menni, amelynek lakói a kémek szerint olyan erôsek: azok óriások, mi meg szöcskék! Egy dél-amerikai tábornok mondását idézi ez az emlékembe -- zamatos humorú mondás, és milyen gyakran vagyunk mi is így! --, aki a menetcsapatban, a legutóbbi háború leggyilkosabb harcainak kellôs közepén így sóhajtott: ,,Oh jaj, mikor térnek megint vissza a békeidôk szép manôverei!'' Mert szép volt az a háború, amikor minden a vezérkari tervek értelmében folyt! Úgy ám! Mi is azt szeretnénk, hogy a hit valami szép, jól rendezett gyakorlat legyen, mint egy térdhajtás az Oltáriszentség elôtt! Már pedig a hit harc, háború önmagunk és ,,az ember elveszítésére törô gonosz szellemek'' ellen. Negyven évi morgolódás. Mindezen át meg kell értenünk a próbatétel isteni pedagógiáját. Maga Mózes tanítja meg rá népét, mielôtt meghal: ,,Gondolj csak vissza -- mondja Jahve -- arra az egész útra, amelyen Jahve, a te istened negyven esztendôn át vezetett a pusztában, hogy megalázzon és próbára tegyen, s így nyilvánvalóvá legyen, mi forog szívedben: vajon megtartod-e parancsolatait vagy nem?'' (MTörv 8,2) Íme a mély értelme azoknak az utaknak, amelyek gyakran zavarba ejtenek bennünket, mikor körben forgunk -- hisz a Biblia betű szerint mondja: ,,Hosszú napokig kerülgettük a hegyet'' (MTörv 2,1). Ennek a ,,kemény nyakú'', kamasz, gyerekes makacsságú népnek -- amilyenek mi is vagyunk --, amikor úgy látszik, hogy minden rosszul megy, ajánlja fel Isten a szabad választást a Mózes elé tárt két út között: ,,Eléd adom az életet vagy a halált, az áldást vagy az átkot. Válaszd tehát az életet... és szeresd Jahvét, a te Istenedet, hallgass szavára, s ragaszkodjál hozzá'' (MTörv 30,19--20) Amikor pedig minden jól megy, egy másik szót ismétel szüntelenül népének: ,,Ügyelj, hogy meg ne feledkezzél arról... amikor kihoztalak, amikor megmentettelek, amikor meggyógyítottalak minden bajodból'' (MTörv 8,11--16). ,,Ôrizkedjél ezt mondani szívedben: Az én hatalmam és az én kezem ereje szerezte meg mindezt nékem'' (MTörv 8,17--20). ,,Vigyázzatok tehát és tegyétek meg''-- ezt mondja az Úr --, ,,ne térjetek se jobbra, se balra, hanem egészen azon az úton járjatok, amelyet Jahve, a ti Istenetek jelölt ki nektek'' (MTörv 5,32). Még egy másik epizód is történik a pusztában, ahol Mózes ezer nehézség között vezéreli népét. Nem könnyű dolog! Mózes apósánál, Jetrónál hagyta feleségét, Cipporát és két gyermekét. Jetró, meghallva a történteket, eljön hozzá. Tanúja annak a kimerítô fáradozásnak, amelyet Mózes magára vállalt a népért: ,,Hogyan intézed a nép ügyeit? Miért ülsz itt egyedül, és miért tolong körülötted az egész nép reggeltôl estig?'' Mózes ezt feleli: ,,Hozzám jön a nép, hogy megtudja az Isten ítéletét. Eljönnek hozzám, én döntök peres ügyeikben, és közlöm velük Isten parancsait és törvényeit'' (Kiv 18,15--16). Erre Jetró úgy lép fel, mint az elsô munkaszervezési tanácsadó: ,,Nem jól csinálod a dolgot! -- mondja. -- Ez föltétlenül kimerít téged is, meg a nálad levô népet is. Az ügy meghaladja erôidet. Hallgass tehát tanácsomra.'' És azt tanácsolja neki, hogy nevezzen ki ezredeseket, ötszázadosokat, századosokat, ötvenedeseket, tizedeseket, vagyis hozzon létre kis bázisközösségeket egy-egy felelôssel. Mózesnek magának pedig ezt a tanácsot adja: ,,Te személyesen járj közben Istennél a népért, és vidd elébe viszályaikat'' (Kiv 18,19). Ismertesd meg velük a követendô utat és magatartást, miután Isten elé vitted nehézségeiket. Neked ez a szereped. De ugyanakkor próbálj segítôket találni -- ami nem is könnyű dolog, mert Jetró, aki határozottan jó pszichológus, hozzáteszi: ,,Szemelj ki az egész népbôl derék, istenfélô, megbízható férfiakat, akik gyűlölik a haszonlesést, és tedd ôket vezetôkké'' (vö. Kiv 18,21). Így lesz Mózes, Izrael összegyűjtôje, Jetró jóvoltából a nagy közbenjáró. Ô, a vezér, az imádság embere lesz. És ez sem olyan egyszerű. Emlékeznek, hogy a lázadó nép meg akarta kövezni Mózest. Éppúgy, mint ahogy majd meg akarják kövezni Jézust, ahogy ma meg akarják kövezni az Egyházat. ,,Azt mondták egymásnak: Állítsunk magunk fölé vezért, és térjünk vissza Egyiptomba'' (Szám 14,4). Menjünk vissza a bálványok országába. ,,Az egész sokaság felkiáltott és meg akarta kövezni ôket. Erre megjelent az Úr dicsôsége a szövetség sátra felett, Izrael minden fia elôtt. Jahve így szólt Mózeshez: ,,Meddig gyaláz még engem ez a nép? Meddig nem hisz nekem, mindazon jelek ellenére, amelyeket véghezvittem elôttük? Megverem tehát döghalállal, elpusztítom'' (Szám 14,10--11). ,,Látom, keménynyakú ez a nép. Hagyj, hadd gerjedjen fel ellenük haragom, hogy eltöröljem ôket, s téged tegyelek nagy nemzetté'' (Kiv 32,9--10). Mózes ekkor közbenjár, éspedig kétféleképpen. Egyfelôl ezt mondja: Ha elpusztítod ezt a népet, a nemzetek, amelyek hallottak rólad, ezt fogják mondani: ,,Jahve nem tudta valóra váltani ígéreteit'', és kigúnyolnak téged. Közbenjárásának másik módja az, hogy ismét szolidaritást vállal népével. Nem fogadja el azt az alkut, amit Isten valamiképpen ajánl neki: hogy megsemmisíti a népet, újrakezdi Mózessel, és belôle alkot új, nagy nemzetet. Nem. Mózes nem fogadja el ezt, hanem azt mondja: ,,Felette nagy vétekkel vétkezett e nép. De ha úgy tetszik neked, bocsásd meg vétkét. Vagy ha ezt nem teszed, törölj ki engem könyvedbôl, amelyet írtál'' (vö. Kiv 32,31--32). És Mózes ekkor imába mélyed: ,,Földre vetettem tehát magam Jahve elôtt, és úgy maradtam negyven napon és negyven éjen át'' (MTörv 9,25). Íme Izrael és az Egyház felelôseinek elsôdleges magatartása. De nekünk is megvan a feladatunk ezen a téren. Nekünk, az Egyház gyermekeinek emlékeztetnünk kell magunkat és minden testvérünket arra, hogy lehet és kell segítenünk Mózesnek feladatában. Nem kényszerbôl, mint azok a felelôsök, akiket kijelölt segítésére, de támogatnunk kell ôt közbenjáró tisztében. Egy másik szakasz emlékeztet erre; jólesik olvasni ezt a szép szöveget, de igyekeznünk kell élni is: ,,Az amalekiták elôrenyomultak, hogy... megküzdjenek Izrael fiaival.'' Mózes így szólt Józsuéhoz: ,,Válassz ki magadnak férfiakat és holnap szállj harcba az amalekitákkal. Én pedig Isten botjával a kezemben kiállok a domb tetejére.'' Józsue úgy tett, ahogy Mózes parancsolta, s kivonult, hogy megütközzék az amalekitákkal. Mózes közben Áronnal és Hurral fölment a domb tetejére. Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak... (Mózesnek Istennél való közbenjárása menti meg az Egyházat)... de ha leeresztette a kezét, az amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron és Húr pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva maradt. Józsue kardélre hányta az amalekitákat és hadi népüket.'' (Kiv 8,8--13). Hogyne gondolnánk az Úr Jézusra, aki szintén azt kéri -- nem Árontól és Húrtól, hanem három leghívebb tanítványától, hogy támogassák agóniájában? A tanítványok pedig alszanak... Bárcsak az Úr ma megadná nekünk azt a kegyelmet, hogy támogassuk azt, aki közbenjár érettünk Istennél, és ne aludjunk! ____________________ 19 André Néher könyvében: Moise et la vocation juive (Mózes és a zsidó hivatás, Col. Maitres spirituels, Seuil) csodálatosan ír a pusztáról, vö. fôleg 111. o. ======================================================================== 12. A vér kiáltó szava A Miatyánk és az angyali üdvözlet szavai után a világon semmit sem ismételtek annyit, mint ezeket a szavakat: ,,Ez az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik.'' Az Egyház kezdetétôl máig és a világ végéig, minden nap minden pap elismétli: ,,Ez az én vérem kelyhe, a vér, mely értetek és sokakért kiontatik''. Gyakran beszélnek manapság a szentmise mondásában tapasztalható kilengésekrôl, és nincs szándékom védelmembe venni ezeket. De volt és még van ezen a téren sok rutin is, ami éppen olyan szomorú és igen káros... Egyik esetben sem lehet egyszerűen rubrikákkal és direktóriumokkal visszavezetni az igazsághoz és megértetni, hogy a szentmiseáldozat sem érinthetetlen rítus, sem valamiféle paraliturgia, amellyel a testvéri kapcsolat módjait kell megtalálnunk. Úgy gondolom, ez az áldozat csak abban a mértékben kapja meg egész mélységét és intenzitását, amennyire ismét átéljük ennek a ,,kiontott vérnek'' háromezer éves jelentôségét. Csak így hangolódunk rá azokra a szavakra, amelyeket az Egyház magától az Úr Jézustól tanult, és velünk elismételtet. Hogy egyszerre félelemmel és reszketéssel, de ugyanannyi gyöngédséggel és szeretettel is közeledjünk a Bárány véréhez, annak feltétele, úgy vélem, hogy két dolognak tudatára ébredjünk. Elôször is annak, hogy a Biblia szüntelenül a vér szent voltára tanít; azután annak, hogy kemény világban élünk, olyan világban, ahol a vér, az emberek Krisztuséhoz vegyülô vére patakokban ömlik, a modern ember minden eszközének bôséges igénybevételével: a fogyasztótársadalom vért fogyaszt. Már most az Ószövetség megmutatja nekünk, hogy Izrael -- az igazi Izrael -- mindig inkább választott magának tragikus sorsot, ahol Isten sokat vár az embertôl, mint kényelmes vagy legalábbis elviselhetô, de a nagyság irányában korlátozó sorsot. És a mai keresztény választása, éppen Krisztusnak és testvéreinek vére miatt, csak az lehet, amit Jézus jelzett: ,,Széles a kapu és tágas az út, amely a romlásba visz, de keskeny a kapu és szűk az út, amely az életre vezet'' (Mt 7,14). Már az elsô zsoltár beszél errôl a két útról, és az egész Biblia emlegeti. Az egyik nehéz, néha tragikus út, de emberhez méltó, és gyönyörű célhoz vezet; a másik a könnyű lehetôségek útja, valójában azonban útvesztô. Most pedig vissza kell térnünk a Szentírásnak ehhez az alapvetô állításához: a vér szent. A héber ember számára a vér az élet, a lélek, az az isteni lehelet, amelyet maga az Isten lehelt az emberbe. Már a Noéval kötött legelsô szövetség kijelenti, hogy ,,a vér a lélek'', és ezért -- ez az elôírás változhat, de megvan a jelentôsége -- ,,ne edd a lelket a hússal'' (vö. MTörv 12,23). A Leviták könyve hozzáteszi: ,,Igen, a hús élete a vérben van. Ezt a vért én, Jahve arra adtam nektek, hogy engesztelést végezzetek vele az oltáron életetekért'' (vö. Lev 17,11). Nemcsak hogy szent dolog a vér, de engesztelést is tud nyújtani a vétekért, az élet hordozója, ,,mert a vér engesztel az életért'' (Lev uo.). Innen érthetô a rendelkezés, mintegy a világ alapvetô egyensúlyának biztosítása: ,,Aki embervért ont, annak ontsák ki a vérét: mert az ember Isten képére van alkotva'' (Ter 9,6). Amikor mi az emberi személy méltóságáról beszélünk, nem teszünk mást, mint hogy lényegében -- de kevésbé fogható, kevésbé beszédes módon -- a vér jelentôségének ehhez a gondolatához csatlakozunk. Aki vért ont, annak valaki a vérét fogja kiontani. Minden vér, akár állati, akár emberi, az Istené, de kiemelkedô módon is az emberi vér, mert az ember Isten képére van alkotva, tehát Isten bosszút áll érte. Erre a szerepre magát az embert jelöli ki, akár a közhatalom igazságszolgáltatásában, akár magánúton: ez a ,,Goél'', az áldozat vérbosszúra kötelezett legközelebbi rokona: ,,A gyilkosnak meg kell halnia. A vérbosszúra köteles rokon ölje meg. Mihelyt rátalál, ölje meg'' (Szám 35,19). De ez a mindenesetre elég nyers és mondhatnánk kezdetleges eljárás, amely a bosszú kimeríthetetlen forrása, lassanként lelkibbé válik. A rabbik korában már nem is szükséges a külsô vérontás ahhoz, hogy valakinek vérbűne legyen. Nagyon szép ez. Az idôszámításunk kezdetén, Jézus idejében élt palesztinai rabbik azt tartották, hogy ,,ki lehet üresíteni'' egy embert, vagyis gyilkosság bűnébe lehet esni anélkül, hogy kifelé egy csepp vér is ömölne.[20] Elég -- mondották --, ha valaki sértô szóval elsápasztja felebarátja arcát. A megsértett ilyenkor valóban úgy érzi -- mindannyian megtapasztaltuk ezt --, hogy - - befelé -- elfolyik a vére. Megsérteni egy embert, elfolyatni a vérét, ha nem is kifelé: ez már gyilkosság. Jézus is csatlakozik ehhez a szemlélethez: ,,Aki testvérének azt mondja: ,raka' (ostoba), méltó a fôtanácsra; aki pedig azt mondja (szabadon fordítva): ,renegát' -- vagy ,gonosz istentelen', ami még a ,raká'-nál is erôsebb kifejezés --, méltó a gyehenna tüzére'' (vö. Mt 5,22). Hát ez erôs! A pokol, nem véres gyilkosságért, hanem egy sértésért, amely elsápaszt egy embert. Túl az emberi törvényen Isten áll bosszút az utolsó ítéletkor. Az isteni szónak ebben az el nem halványuló világosságában nézzük most, milyen kegyetlenül kemény a mai világ ezzel a vérrel, ezekkel a kiontott vérpatakokkal szemben, minden sértéssel, a sértések áradatával szemben, ami az egész emberiséget elönti. De a vér Istenhez kiált. Azt mondhatnánk, a Bibliában ez a vér tulajdonságaihoz tartozik. Az igaztalanul kiontott vér égre kiált, és az ember életét nem lehet pénzen megváltani. Káin úgy véli, tette teljesen titokban marad: ,,Káin azt mondta Ábelnek, az öccsének: Menjünk ki és -- mikor kinn voltak a mezôn -- ott, ahol senki nem látja, ott, ahol igazán nyugalom van -- rátámadt és megölte.'' De az igaztalanul kiontott vér kiált: ,,Mit műveltél?'' -- mondja Jahve. Halld: öcséd vérének szava hozzám kiált a földrôl'' (Ter 4,8--10). Minden csepp igaztalanul kiontott vér Istenhez kiált. Ha hiszünk mindezeknek a szövegekben inspirált jellegében, ha a kiontott vér minden cseppje az Úrhoz kiált: micsoda szörnyűséges drámával találjuk akkor szemközt magunkat, tegnap éppúgy, mint ma. Késôbb Ezekiel, Édom ellen jövendölve, ezt mondja: ,,Mivel örökös gyűlölséget tápláltál (tehát nem csupán a vér, hanem a gyűlölet is!) ...azért életemre mondom, én, Jahve, az Úr: átadlak a vérontásnak, és a vér üldöz majd téged. Esküt teszek: vérontásban vagy vétkes. A vér üldözni fog téged'' (vö. Ez 35,5--6). Isten magára vállalja a kiontott vér megbosszulását. Jaj nekünk, ha alábecsüljük ezt az isteni szándékot! ,,Enyém a bosszúállás és a jutalmazás'', mondja Isten (Mt 32,35). Az ártatlan vér visszahull azok fejére, akik kiontják. ,,Miért mondják a népek: Hol van hát Istenük?'' -- olvassuk a 79. zsoltárban (10. v.). Az emberek csakugyan azt gondolják, hogy Isten nem törôdik velünk. Minden idôk refrénje ez: ,,Miért mondják a népek: Ugyan hol van az Istenük?'' De íme a zsoltáros válasza: ,,Szemünk láttára ismerik meg a pogányok szolgáid kiontott vérének megbosszulását!'' A földrôl ég felé kiáltó vér egy napon valóban elégtételt kap. Gondoljunk Izaiás 63. fejezetére. Ebben a szövegben az Úr Jézus képe tárul elénk, hisz minden alkalommal, amikor vérrôl beszélünk, arra a Bárányra gondolunk, ,,aki elveszi a világ bűnét'', aki vérét ontja érettünk. Izaiás úgy írja le itt Istent, mint a nagy szüretelôt, aki haragja napján, a bosszú napján úgy fröcsköli a bűnösök vérét, hogy az bíborral festi ruháját: ,,Ki az, aki... jön... vörös ruhában?... Miért vörös hát rajtad a ruha, s öltözeted miért olyan, mint a szôlôtaposóké? Magam tapostam a sajtót, népembôl senki sem volt velem. Indulatomban összetapostam, haragomban összetiportam ôket. Vérük így ruhámra fröccsent...'' (Most már nem az ártatlanok, hanem a bűnösök vére fröccsen az isteni szüretelô ruhájára.) ,,Mert a bosszú napja volt a szívemben, s elérkezett megváltásom esztendeje. Akkor a saját karom jött segítségemre, és haragom lett a gyámolom. Összetiportam a népeket indulatomban, széttapostam ôket haragomban, és kiontottam vérüket a földre.'' (Iz 63,1-6). Mennyi realizmus van ezekben a sorokban... Az Apokalipszisben a megalázottak kiáltása összefonódik a kiontott vér kiáltásával: ,,Hallottam, hogy az Angyal felkiáltott: Igazságos vagy, Te, aki vagy és aki voltál! Szent vagy, hogy így ítéltél; mert a szentek és próféták vérét kiontották, vért adtál nekik inni. Rászolgáltak.'' (Jel 16,5--6) A hóhéroknak maguknak kell meginniok az igazságtalanul kiontott vért engesztelésül. Ebben a helyzetben az emberek kitalálnak egy módszert, vagy pontosabban azt hiszik, hogy van egy menedékük Isten haragja elôl. Ha az ártatlan vér fizetsége a bűnös vére, ha a bűnösnek meg kell innia a kiontott vért, mit tehetnek hát? Megpróbálják földdel, porréteggel betakarni, hogy ne kiáltson többé. Elrejtik, befödik az Istenhez kiáltó vért, földet és port halmoznak rá, hogy eltűnjék, hogy elhallgasson. József testvéreinek is ez az ötlete, mikor arra gondolnak, hogy megölik az útjukban állót: ,,Mi haszna lenne, ha megöljük testvérünket és befödjük vérét?'' (Ter 27,26) Bizonyára nem jó a vért szabadon kiömölve hagyni, akkor kiáltana Jahve elôtt, de befödhetnénk a vérét, és akkor nem lehetne hallani a szavát többé... Isten azonban nem tűri, hogy becsapja az emberi fortély, amely állandóan palástolni igyekszik az igazságtalanul ontott vért. Kitalálhatunk mi vizsgálóbizottságokat, írhatunk alá nyilatkozatokat, egyszóval rejthetjük papírhegyek alá a kiontott vért, hiába, nem fojtjuk el a szavát: Istent nem lehet becsapni. Eszembe jut itt XII. Pius 1943 pünkösdi üzenetének nagyszerű szövege: ,,Hogyan tehetne úgy az Egyház, fiainak szeretô és gondos anyja, mintha nem látná és nem hallaná azokat a társadalmi helyzeteket, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné teszik a keresztény életet?'' Úgy gondolom, Marx Károly soha ily erôs szót nem ejtett ki, mint XII. Pius most idézett szavai. Ez a szó nekünk szól, és félelmet kelt bennünk. XII. Pius figyelmeztet. Mi is, maga az Egyház is megkísérelhetné ezt a kibúvót: úgy tenni, ,,mintha nem látnánk'', becsukni a szemünket, úgy tenni, ,,mintha nem hallanánk''. Az irgalmas szamaritánus példabeszédénél tartunk (Lk 10,28kk), ahol az ember kitér, átmegy az út ,,másik oldalára'', hogy ne kelljen szembekerülnie a jerikói sebesülttel. A levita, a pap, az arra menôk ,,elmennek mellette'' -- mondja egyszerűen a szöveg. Ha kitérünk, ha nem: Istent nem lehet becsapni. A föld- vagy nyomtatványhalmok alá temetett vért elôbuzogtatja a csupasz sziklára; azt a vért, amelyet mi elrejtettünk, Isten a sziklára folyatja, és ott nem lehet sem eltakarni, sem titokban tartani (Vö. Ez 24,6--8). A földbe temetett vért Isten a világ végén újból kiserkenti -- mondja Izaiás: ,,Mert az Úr íme kilép hajlékából, hogy megbüntesse a föld minden lakójának gonoszságait. A föld felfedi a vért, és nem takarja el megöltjeit többé'' (Iz 26,21). Azt a vért, amelyet mi olyan kínos igyekezettel elrejtettünk, Isten elôbuzogtatja a földbôl, a föld kiköpi ezt a vért. ,,Urunk, Te szent és igaz -- mondja az Apokalipszis --, meddig vársz még az ítélettel, meddig nem állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?'' (6,10). A vértanúk kiáltása ez, az ártatlan vér folyamáé, amely szünet nélkül hömpölyög a világ egyik végétôl a másikig. Isten, aki komolyan veszi mindezt, azt akarja, hogy jobban behatoljunk az igaztalanul szenvedô ártatlan misztériumába. Ezen a ponton Jób ajándékoz meg végleg reményt keltô nagy fölfedezésével. Jób pörlekedik, panaszt emel Isten ellen, mert szenvedése sem saját vétkeibôl, sem az emberek igazságtalanságából nem fakad. Isten valóban elismeri, hogy Jób igaz. Megpróbáltatást szenved saját testében, megpróbáltatást szenved gyermekei vérében. Ekkor pörbe száll Istennel, és saját isteni ítélôszéke elé idézi Ôt. Vannak órák, amikor káromolja, de alapjában véve mindennek ellenére van benne valami, ami nagyobb a káromlásánál: az Urat választja ügyvédjéül. Halálba megy abban a tudatban, hogy Isten adja halálra. Vér és epe borítja el, meg van gyôzôdve, hogy ártatlanul üldözöttként hal meg. Barátai elôadják neki koruk apologetikáját, az írástudók és bölcsek optimista hitvédelmét. Jób ezt nem fogadja el. Legalább -- mondja -- maradjon meg számára ,,ez az Isten ellen panaszt emelô tiltakozás''. Igazságtalan halálából fakadjon tiltakozás, amelynek kiáltó szava tovább él. Ekkor következnek Jób nagy kifakadásai; helyzetének igazságtalanságából Isten igazságosságához föllebbez. ,,Föld, ne född be a véremet! Kiáltásom ne találjon nyugtot! Nézzétek, még most is ott az égben a tanúm, eskümnek kezese él még a magasban. A kiáltásom szól mellettem Isten elôtt, míg színe elôtt hullnak a könnyeim. Igazoljon embert Isten ellenében, szóljon a férfi mellett barátjával szemben! Mert hiszen kevés a jövô évek száma, s elmegyek az úton, hol nincs visszatérés.'' (Jób 16,18--21). A tanúm, védelmezôm -- mondja Jób --, a ,,Goél''-em.[21] Lehetetlen, hogy mindez a kiontott vér hiába ömöljön, hogy ennyi szenvedés örökre hasztalan maradjon. És Jób ekkor magára erre a kiáltásra, magára erre a vérre hivatkozik, elmondva valóban prófétai szavait (prófétai szavak, hiszen még ma is olvassuk ôket, amint ô kívánta, hogy mindörökre föl legyenek jegyezve): ,,Ó, bárcsak fölírná szavaim valaki, följegyezné ôket egy táblára! Ó, bár vasvésôvel, aztán íróónnal örökre bevésnék ôket a sziklába! Tudom jól, él ügyem szószólója. Ô lép majd föl utoljára a földön. Hogyha fölébredek, maga mellé állít, és meglátom még testembôl az Istent. Látni fogom s ô a pártomon lesz, kit szemem lát, az nem lesz majd idegen, vágyódás tölti el veséimet.'' (Jób 19,23--27). Ez Jób nagy reménykiáltása. Egyesek talán kísértésbe esnek, hogy szembeszálljanak az ily szavakkal: ,,Isten bosszúja'', ,,a vétkes fejére visszaszálló vér''. Arra gondolhatnánk; hogy ez a korszak az Ótestamentummal bezárult, Jézus evangéliuma a szeretet uralmát indította el. De Isten igazságossága épp olyan abszolút, mint szeretete, ezért nem tűrheti az ártatlan vérének kiáltását anélkül, hogy be ne avatkozna. Ez nem az Ószövetség misztikája. Jézus ugyanígy beszél: ,,Rátok száll minden igaz vér, amit a földön kiontottak, az igaz Ábel vérétôl egészen Zakariás véréig. Bizony mondom nektek, visszaszáll mindez erre a nemzedékre'' (Mt 23,35). De mi most tudjuk a mi Goélünk nevét: a mi Védelmezônk él, feltámadt, vérét akarta ontani. Isten Báránya ô, aki elveszi a világ bűnét. Benne válik valóra Jóbnak és a vértanúknak minden reménysége. ____________________ 20 P. D. Barthélémy jelzi ezt ,,Dieu et son image (Az Isten és képmása) c. könyvében (Cerf), a ,,Vérivás'' c. fejezetben (208. o.), amely gondolatmenetemet ihlette. 21 Az én Goélem: ezt a szót csak megközelítôleg fordítjuk védelmezôvel, tulajdonképpeni jelentése: vérbosszulóm. ======================================================================== 13. A húsvéti Bárány: Az ártatlan vér Most a ,,mintegy megölt'' Bárány felé fordulunk, aki egyedül méltó, hogy megnyissa a mindenség könyvét, és megvalósítsa igazi sorsát (Jel 5). Jób nem látott semmit, nem értett semmit, de tudta, hogy ember nem szabadíthatja meg az embert, és kétségbeesésében ,,Goél''-jéhez, vérének megbosszulójához fellebbezett. Mi viszont tudjuk, hogy jóvátehetetlenül elveszünk, elvesznénk a Bárány jelenléte nélkül; ha elfelejtjük ezt, akkor kereszténységünk és hitünk elveszti tartását, szilárdságát. Az a ziláltság, amely Ádám óta az emberiségre súlyosul, Ábel kiontott vérében mutatkozott meg. Ez a vérforrás azután egyre dagadt az egész Ószövetségen át, egész folyammá lett, száműzetés és könnyek kísérték. De tisztában kell vele lennünk, hogy ez a vérfolyam ma olyan méreteket ölt, árja úgy tetôzik, mint még soha. Minden módszert kiaknáznak rá. Kegyetlenség, kínzás, megerôszakolás minden idôben volt, de például a kínzás sohasem rendelkezett a mai raffinált technikával. És ez kevés és ritka kivétellel minden országban, minden rendôrségen, minden kormányzat alatt így van: villamos sokk, lélektani ráhatás, agymosás, látható nyomokat nem hagyó brutalitások stb. És nemcsak kínzás van. Gondoljunk a lealjasodás két végletére: egyfelôl az atomfegyverekre, amelyek képesek egy földrészt megsemmisíteni, másfelôl azokra a fogamzásgátló szereket osztogató automatákra, amelyeket bizonyos országok minden kávéházában megtalálunk -- úgy veszik, mint máshol egy pakli cigarettát. Micsoda prostitúciója a szerelemnek! ,,Enyém az élet'' -- mondja Isten. Korunk átkához tartozik a kábítószerek döbbenetes méretű terjedése is. Nem ismerek talán fájdalmasabbat, mint egy kelet-harlemi kábítószerélvezônek ,,23. zsoltár'' című versét. Ez a fiú megtért, próbált kijutni a kábítószer rabságából, de visszaesett és belehalt. Verse nem káromlás, hanem a szolgaság, a nyomorúság, a legmélyebb gyötrelem kiáltása: ,,A heroin (a kábítószer) az én pásztorom. Nem élhetek nélküle. Lefektet az árokba. Édes ôrjöngésbe ragad. Elpusztítja lelkemet. Nevének szerelméért a Pokol ösvényén vezet. Igen, ha a halál árnyékának völgyében is járok, nem félek semmi rossztól, mert a kábítószer velem. Fecskendôm és injekciós tűm meghozza vigaszom. Szégyenbe hozol ellenségeim elôtt. Fejemet ôrültséggel kened fel. Serlegem kicsordul a bánattól. A gyűlölet és a gonosz biztosan jár nyomomban életem minden napján, és mindörökre a boldogtalanság és a szégyen házában lesz a lakásom.''[22] Micsoda kiáltás! Íme az emberségünkön súlyosuló átok! És ha ez a ziláltság -- nem találok rá más szót -- nem sújt le bennünket is, akkor elmondhatjuk: ,,hiábavaló a mi hitünk''. Mert akkor, mint már említettem, az ún. gyakorló keresztények kis problémáival bajlódunk -- kézbe áldoztassunk vagy nem, így vagy úgy adjuk össze a házasulandókat stb. --, amikor pedig az emberiség kínos tragédiája egészen más szinten játszódik le. És hogyne gondolnánk azokra a katasztrófákra is, amelyek függetlenek mind az emberek rosszakaratától, mind oktalanságától. Maga Jézus is ismeri ezt. Szent Lukács írja (13,1--5): ,,Épp jött néhány ember, s azokról a galileaiakról hozott hírt, akiknek vérét Pilátus áldozataik vérével vegyítette'' (tehát itt is ártatlanul kiontott vér). ,,Ô hozzáfűzte: ,Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, hogy így jártak? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mind. Vagy az a tizennyolc ember, akire rádôlt Siloéban a torony (tehát szerencsétlenség), azt hiszitek, hogy bűnösebbek voltak, mint Jeruzsálem lakói közül bárki? Mondom nektek: nem! De ha nem tartotok bűnbánatot, épp úgy elvesztek ti is mindnyájan?'' Igen, minden nagysága ellenére, valami alapvetô ziláltság van a mi emberségünkben, amit nem tagadunk, amit jól tudunk. Nevén kell nevezni ezt a nyomorúságot, és kell lenni annyi bátorságunknak, hogy elismerjük létét. Elmondtam már önöknek, mit jelentett nekem, hitetlen koromban, az Eucharisztia tényének fölfedezése. Abban a pillanatban egy másik dogma is nyilvánvalóvá és tagadhatatlanná vált elôttem: az eredeti bűné; az a tény, hogy a világ egyszerre csodálatos és hajótörött. Ez az ,,átok'' ránk nehezedik, bennünk van, kiterjed mindegyikünkre és mindnyájunkra. Bűnös vagyok. Született bűnös. Elvetettségben hoztak világra; anyám bűnben fogant engem. Közösen bűnös az egész emberiség, mind azok vagyunk, kezdettôl fogva. Ádámmal a bűn belépett a világba, és mindnyájan vétkeztek. Szent Pál emlékünkbe idézi: ,,Ez a bűn bennünk lakik'' (vö. Róm 7,20). Urunk Jézus azt mondja nekünk, hogy Ô és Atyja akar bennünk lakni: ,,Eljövök, eljövünk, lakást veszünk benned'' (Jn 14,23). De közben a bűn lakik bennem, még magában Szent Pálban is: ,,Ha azt teszem, amit nem akarok, akkor nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn... Eladtam magam a bűn hatalmának'' (vö. Róm 7,20). Testemben bűnös szenvedélyek dúlnak, és halált gyümölcsöznek. ,,Én boldogtalan! Ki vált meg engem e halálra szánt testbôl?'' (7,24). Ez a lakás, amely Isten hajlékának volt szánva, a bűn disznóólja. Tudatában kell lennünk, hogy foglyai vagyunk ennek az átoknak, különben hitünk csak felszínes marad. A hit nem járulék, nem valami díszítmény a kocsin, mint ahogy az autót krómozzák, hogy mutatósabb legyen! Az Úr Jézus nem azért jött el, hogy csinosítsa az autókat, hanem hogy megmentse pusztulástól azokat, akik a szakadék felé rohannak. Ezért fejezi be Pál ezekkel a szavakkal: ,,Ki szabadít meg engem e halálra szánt testbôl? Hála az Istennek, Urunk Jézus Krisztus által!'' (7,25) Ebben az általános pusztulásban csak egy ártatlan lény tud megmenteni. De hol találjak ilyet? Nincsenek ártatlanok... Az ember néha találkozik kigúnyolt, agyonhajszolt áldozatokkal. Emlékszem még egy igen erôs manipulációval elôkészített szakszervezeti gyűlésre, amelynek a folyamán valaki nem volt egy véleményen a többséggel. Emberünk különben igazán nem hasonlított egy ministránsgyerekre, és cseppet sem volt barátja a papoknak. Még látom magam elôtt, amint próbál odajutni a mikrofonhoz, hogy elmondja a magáét. De az egész terem összefogott, hogy megakadályozza. Aznap csakugyan egy kigúnyolt, meghajszolt áldozatot láttam. Ez a hitetlen ember igazán olyan volt, mint az üldözött Igaz. De egy kis idô múlva, ha szabad így mondanom, visszavette a farkasbôrt, szert tett egy bizonyos tekintélyre, és mihelyt kicsit magasabban hordhatta a fejét, ô lett egy másik ártatlan elnyomója. Mert nincs tökéletesen ártatlan ember. És minden elnyomott ártatlanban ott rejlik egy másik ártatlan virtuális vagy tényleges elnyomója. Az áldozatul esett ember szintjén bizonyára vannak ártatlanok, de ezek valahogyan csak futó képei az egyedüli igazi ártatlan áldozatnak, mert ezek, ha egy kicsit megint erôre kapnak, maguk is elnyomókká lesznek. Ezért nem adhatjuk oda magunkat a földön soha mindenestül véglegesen egy ügynek vagy egy embernek, nem léphetünk végleges szolidaritásba idelenn egyetlen egyénnel vagy nemzettel sem. ,,Ó szabadság, hány bűnt követnek el a nevedben!'' Kikötômunkás koromban csupa szegény boldogtalan vett körül, a Földközi-tengernek mind a négy sarkából, valamennyi a kapitalista világ ártatlan elnyomottja. Jó egyetértés uralkodott, de ugyanakkor mindegyik lenézte valamiért a másikat. A korzikai így szólt: ,,Tudod, ne bízzál abban, az olasz, vigyázz!'' Jött utána az olasz: ,,Tudod, az az örmény, ne nagyon bízzál benne, hiszen ismerjük az örményeket...'' Aztán az örmény: ,,Tudod, a görög, a görögök... azok felültetnek mindenkit!'' A görög viszont ezt mondta: ,,Az arabok, ugye tudod... minek is mondjak többet!'' És ugyanígy beszélt az arab, a francia, a spanyol. Az egész Földközi-tenger vidéke ugyanolyan keveset ért az egyiknek, mint a másiknak. Pedig mind szegény elnyomott ártatlanok voltak, de mind ,,megvetôk'' is, ha szabad így mondanom. A legutolsó csavargó szíve szögletében is ott lapul emberméltóságának biztos tudata, és a nyárspolgári elégtétel és fölény undorító érzése sorstársa iránt. Minálunk pedig, akik nem vagyunk csavargók, még sokkal rosszabb a helyzet! Jézus tudja ezt, és szüntelenül figyelmeztet rá minden beszédében. Ez vezet hát bennünket, lelkünk minden erejével, a világ egyes- egyedüli szennytelen, folt nélküli áldozatához, a ,,tiszta, szent, szeplôtelen áldozathoz'', a Bárányhoz, úgy, amint feléje tartott az Isten népe is, sorsának reményteljes fordulatain át. Ezen a ponton kell elolvasnunk az egyiptomi bárányáldozat elsô elbeszélését: ,,Jahve így szólt Mózeshez és Áronhoz Egyiptom földjén: Ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete: ez legyen az elsô az esztendô hónapjai között. Szóljatok Izrael fiainak egész közösségéhez, s mondjátok nekik: E hó tizedik napján vegyen ki-ki, atyafisága és háza szerint, egy-egy bárányt... A bárány hibátlan legyen, hím, egy esztendôs... A két este között öljétek meg. A vérébôl vegyenek és tegyenek mind a két ajtófélfára meg a szemöldökfára azokban a házakban, amelyekben elköltik... Sietve egyétek: húsvét ez Jahve tiszteletére. Azon az éjszakán bejárom Egyiptom földjét, és megölök minden elsôszülöttet Egyiptom földjén, emberét és baromét egyaránt, s ítéletet tartok Egyiptom minden istenén, én, Jahve. Rátok nézve azonban jelül lesz a vér a házakon, amelyekben lesztek. Én meglátom a vért és elvonulok mellettetek, s nem lesz rajtatok pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg ünnepül az Úrnak, nemzedékrôl-nemzedékre'' (Kiv 12,1kk). ,,Ha pedig majd fiad holnap (amikor mindez elmúlt, holnap, holnapután, nemzedékek múlva) megkérdez téged: Mire való ez? -- feleld neki: Erôs kézzel hozott ki minket Jahve Egyiptom földjérôl, a rabszolgaság házából. Amikor ugyanis a fáraó megátalkodott, s nem akart elengedni minket, Jahve megölt minden elsôszülöttet Egyiptom földjén, az ember elsôszülöttétôl a baroméig. Ezért áldozok minden elsôszülött hímet Jahvénak, s ezért váltok meg fiaim közül minden elsôszülöttet. Legyen tehát ez jelként kezeden s emlékeztetô jelvényként homlokodon, mert erôs kézzel hozott ki minket Jahve Egyiptomból'' (Kiv 13,14kk). Így tehát abban az Egyiptomban, amelyet úgy írtunk le ma reggel, mint az elsô iszonyatos népgyilkosságnak, Izrael meggyilkolásának színhelyét, reménység, jobban mondva váltság születik: az igazságtalanul kiontott embervér helyébe -- mert itt az izraeliták ártatlanok üldözôikkel szemben -- a húsvéti bárány kerül. Mit jelent ez az elnyomónak, Egyiptomnak, és mit az elnyomottnak, Izraelnek? Az üldözô részérôl jelenti a megtorlás törvényének érvényesülését. Azért lesznek Egyiptom elsôszülöttei a pusztulás zsákmányai ez éjjelen, mert az egyiptomiak pusztulásra kárhoztatták Isten elsôszülöttét, Izraelt, a gyengét, az áldozatot. Már pedig az ártatlan véréért egy másik ártatlan vérével kell fizetni, és ez magának a hóhérnak fia lesz. Amit a gyűlölt védtelenekkel (a héberekkel) cselekedtetek, visszahull azoknak a védteleneknek a fejére, akik drágák nektek, gyermekeitekére.[23] És az elnyomott oldaláról? Miért van Izraelnek, az áldozatnak helyettesítô áldozatra szüksége, hogy ô maga megmenekülhessen az elnyomóját sújtó büntetéstôl? Hiszen ô az áldozat, mért kell neki engesztelô áldozatul a húsvéti bárány? Mert Isten ezzel világosan jelzi, hogy Izrael nem mint Izrael népe menekül meg (keménynyakú nép, nem jobb, mint a többi), hanem mint áldozat.[24] Csakis mint áldozat. És az ajtókra kent bárányvér Izrael áldozati helyzetét mutatja. Ez a titokzatosan kiomló vér közbenjárássá válik, és neki köszönhetô, hogy az áldozati emberiség egy része: Izrael megszabadul. A Leviták könyvének a szentségre vonatkozó törvényében (17,11) ez áll : ,,A hús élete a vérben van, a vér engesztel az életért.'' De itt még az emberiségnek csak egészen kicsiny részérôl van szó, amely maga is szörnyűségesen elnyomott; ennek érdekében jár közbe a szeplô nélküli áldozat vére. Holnap két másik állomást fogunk látni, amely az Úr Jézusnak mind közvetlenebb közelébe visz. Itt már nem egyszerűen a feláldozott húsvéti bárányról van szó, hanem ez az áldozat pontosabb alakot ölt a szenvedô Szolgában és a Jelenések könyvének Bárányában. És lassan- lassan kialakul a nagy csoda: A húsvéti bárány esetében a vér csupán az ártatlan áldozat érdekében jár közbe, de Izaiás szenvedô Szolgájánál, majd pedig a legigazibb szenvedô Szolgánál, Jézusnál, már nem egyszerűen az áldozat szabadul meg, hanem maga a bűnös nyer feloldozást. Egyiptom húsvéti báránya csak Izrael elsôszülötteit váltja meg; Egyiptom elsôszülöttei meghalnak. Jézus közbenjárására: ,,Atyám, bocsáss meg nekik'', maga a bűnös, a hóhér nyer bocsánatot. ____________________ 22 Bruce Kenrick, La Sortie du désert (Kifelé a pusztából) Paris, Seuil 188.o. 23 Vö. D. Barthélémy, Dieu et son image (Az Isten és képmása) 212.o. 24 Uo. 213.o. ======================================================================== 14. A Bárány: A szenvedô szolga Miasszonyunkat kérjük, legyen vezetônk ezen a napon. Nem mintha közvetlenül róla beszélnék, hanem mert csakis ô segíthet, hogy a babiloni folyók partján számkivetésben élô zsidó népen keresztül behatolhassunk a szenvedô szolga titkába, Fiának titkába, vagy legalább megsejthessük ezt a titkot. Emlékükbe idézem alaptémánkat, azt, amelyet mindig elfelejtünk, amelyhez szüntelenül vissza kell térnünk: ,,Szenvednie kellett, hogy bemehessen a dicsôségbe.'' Tegnap a vérrôl beszéltünk. Isten a tudója, hogy a mai világban mindenfelôl ömlik a vér, olyan válogatott kegyetlenséggel, amit alig ismertek Egyiptom, Asszíria és Babilon királyai! Szemléltük az ártatlan bárányt, azt a húsvéti bárányt, amely megoltalmazza Egyiptomban az elsô népgyilkosság áldozatául kiszemelt népet. Ma átugrunk 700 évet, hét századot, és egy új tragédiával találjuk szemközt magunkat. Önmagában is megvan a teljes értéke, de a lényegében még sokkal erôsebben rajzolódik elénk az Úr Jézus valóságos alakja. A körülmények egészen mások. Közvetlenül az eljövendô nagy deportálás küszöbén állunk. De semmi sem sejteti ezt. Ellenkezôleg! Jósiás király, bár Istentôl elrugaszkodott királytól született, igazán megtesz minden tôle telhetôt. Ahogy az Írás mondja: ,,Azt cselekedte, ami kedves volt Jahve elôtt, s egészen atyja, Dávid útjain járt: nem tért el sem jobbra, sem balra'' (2Kir 22,2), ha szabad így mondanom: nem volt sem integrista, sem progresszista. Egészen egyenes úton jár. És emlékeznek, hogy csodálatos ,,aggiornamento'' kezdôdik vele: újból megtalálják a Törvény könyvét. Jósiás uralkodásának kezdetén a Templom épületei igen szánalmas állapotban voltak. Próbálnak egy kis rendet teremteni. Embereket küldenek javító munkákra, ácsokat, kôműveseket, egy sereg ember dolgozik a Templomon, éspedig becsületesen -- mondja az Írás. Ennek a serény munkának során találják meg a Törvény könyvét. Ekkor Jósiás király az öröm és a béke nagy lendületével megújítja a Sínai szövetséget Jahve és népe között:[25] ,,Akkor a király maga köré gyűjtötte Júdának és Jeruzsálemnek valamennyi vénjét. Aztán fölment Jahve templomába s vele Júda minden embere és Jeruzsálem minden lakója, meg a papok és a próféták, az egész nép, aprajától a nagyjáig. Felolvasta valamennyiük hallatára a szövetség könyvének -- melyet Jahve templomában találtak -- minden igéjét'' (vö. 2Kir 23,1--3). Nem kis dolog volt ez: hosszú napokig tartott; valóságos zsinat. Majd a király ,,az Úr színe elôtt megkötötte a szövetséget, hogy az Urat követik, szívük, lelkük mélyébôl megtartják parancsait, rendelkezéseit és törvényeit, s valóra váltják annak a szövetségnek a törvényeit, amelyek abban a könyvben írva vannak. S az egész nép magáévá tette a szövetséget.'' (3--5). Nagyon szép korszak nyílik meg most. Felszámolják a bálványokat és szolgáikat, szétverik a magaslati szentélyek köveit, a reform egészen az északi királyságig kiterjed. Kicsit késôbb megünneplik a húsvétot: ,,A király kiadta a rendeletet az egész népnek: Készítsetek pászkát Jahve, a ti Istenetek tiszteletére, úgy, amint írva van a szövetségnek ebben a könyvében''. És az Írás azt mondja: ,,Nem volt ilyen pászka a bírák napjaitól, akik Izraelen bíráskodtak és Izrael királyainak és Júda királyainak egész ideje alatt'' (23,21--22). Tehát minden csodálatosan megy. ,,Nem volt elôtte hozzá hasonló király, aki teljes szívébôl, teljes lelkébôl és minden erejébôl, egészen Mózes törvénye szerint tért volna vissza Jahvéhoz, és utána sem támadt hozzá hasonló'' (23,25). Mégis bekövetkezik a tragédia. Mindezek ellenére az Úr elveti Jeruzsálemet: ,,Nem csillapodott Jahve nagy haragjának lángja, amely felgyúlt Júda ellen, amikor Manassze tetteivel bosszúságára volt. Ezért így határozott: Júdát is eltávolítom színem elôl, amint eltávolítottam Izraelt, és elvetem ezt a várost, amelyet választottam, és a Templomot, amelyrôl azt mondottam: Ott lesz az én nevem'' (23,27). Nem hiányzik az ôszinte, ígéretes bűnbánat, de a megelôzô vétkek következményeit nem lehet megállítani. És bekövetkezik a tragédia. A Templom romokban hever. A népet elhurcolják a legkönyörtelenebb számkivetésbe. Ismét a felfoghatatlan szakadékába meredünk. Romlás, összeomlás. Mit jelent ez? Miért adja Isten halálra népét? Miért mészárolják le ôket, hiszen olyan ôszintén megtértek királyukkal, Jósiással együtt? P. Lagrange egyik kedves tanítványának a szövegét szeretném itt idézni. Akkoriban az atya 80 éves volt, és ez a még csak húszéves fiatal hallgató teljes lendülettel vetette bele magát a Biblia és a régi keleti nyelvek tanulmányozásába. Most a College de France egyik leghíresebb professzora. Azt mondja, hogy nem hisz, de azért a Szentírásnak nagy csodálója maradt: az emberiség egyik legnagyobb teljesítményét látja benne. A napokban jelent meg egy csodálatos művészi könyve.[26] Íme, mit felel benne arra a kérdésre, amelyet az imént vetettünk föl: miért mészárolják le ezt az ôszintén megtért népet? ,Amikor Ô így pellengérre állította népét az egész világ elôtt, ezzel más céljának kellett lennie, emelkedettebb, átláthatatlanabb, önmagához méltóbb céljának, mint az egyszerű, bosszuló és javító büntetés. Hogy magához vezessen minden népet, meg akarta velük ismertetni népét, mint képviselôjét, hitelre méltóvá akarta tenni elôttük mint tanúját. Ennek eszközéül szolgált egy oly szerencsétlenség látványa, melyet ez a nép bátran és méltósággal viselt el mindenki szeme láttára, hogy kiengesztelje az ô vétkeiket is. Izrael küldetése most már tehát az, hogy az egész világon elterjessze Jahve ismeretét, a Jahve iránti odaadást és mindazt a kiváltságot, amely ebbôl fakad. Jahve ezeket a kiváltságokat kezdetben csak nekik tartotta fenn, de most, mint egyedüli és egyetemes Isten ki akarja terjeszteni minden emberre. Egyetlen elôjog marad megoszthatatlanul népének: az, hogy hírnökévé, képviselôjévé, szolgájává választotta.'' Mert Izrael a számkivetésben fedezi fel és tárja fel az emberek elôtt hasonlíthatatlan Istenének nagyságát. Misszionáriussá válik. A bálványimádás közepette, amelynek tanúja, a kicsiny maradék megérti, mit jelent az, ha az ember az élô Isten kezében van, még akkor is, ha összezúzza. Odahaza Jeruzsálemben, templomával, istentiszteleteivel a zsidó nép nagy csalódást okozott: egyik bálványtól a másikig futkosott, vagy pedig ,,farizeus'' lett, jóval e név létrejötte elôtt. Abban a pillanatban, amikor megfizette a tizedet és megtette mindazt, ami elô volt írva, úgy érezte, minden rendben van! Büszke volt Istenére, de ez annál középszerűbbé tette. De Babilonban igazi pogányok között találja magát, amirôl eddig sejtelme sem volt, felfedezi a 100 százalékos bálványokat! Akkor az ellentét erejében ráeszmél nemcsak Istenének igazi nagyságára, hanem egyedülálló és csodálatos voltára is. Ettôl a pillanattól kezdve -- hiszen saját szemével látja mindezt -- igazán elmondhatja, mikor a bálványokról beszél: ,,Kezük van, mégsem fognak, szemük van, mégsem látnak, szájuk van s nem beszélnek'', Jahve, a mi Istenünk pedig beszél. Igen: éppen a bálványimádás legmélyén, a bálványimádásba merülve fedezi fel ez a nép Istenének nagyságát. Bizonyos vagyok benne: nekünk mai keresztényeknek is arra van szükségünk, hogy mind keresztülmenjünk ugyanezen a megpróbáltatáson. Mi túlságosan messzirôl látjuk korunk bálványait és ideológiáit. Saličge bíboros óhaja az volt, hogy a keresztények valóságosan és hosszú ideig megtapasztalják az ateizmust, mégpedig a végsôkig következetes formájában, amikor már a kereszténység minden maradványát kiirtotta magából. Amikor az izraeliták így közelrôl látják a bálványokat, mellettük egyszerre foghatóvá válik Ábrahám, Izsák és Jákob Istenének jelenléte, Jahve gyöngédsége, Jahve könyörülete, mindaz, amit már megszoktak. Ezt mondja el nekünk Tóbiás szép könyve. Tóbit[27] is tipikus példája a ,,magányos és közösségi'' embernek. Magányos jeruzsálemi tartózkodása alatt; ,,csak egymaga'' jár a Templomba akkor, amikor már senki sem megy el, megtart minden elôírást a számkivetésben is, amikor magára marad ezzel, és visszautasítja, hogy sertéshús evésével tegye tisztátalanná magát. De ugyanakkor annyira szolidáris fajtestvéreivel, hogy eltemeti népe halottjait, vendégül lát mindenkit... Tóbiás története tehát elmondja nekünk, mit fedez föl a nép a számkivetésben. És én úgy gondolom, a mai nehézségek között is csodálatosan készülôdik Isten valóságának fölfedezése, helyesebben újrafölfedezése. Hiszen mindig is ismertük, de ez az újrafölfedezés eleven, egzisztenciális jellegű lesz a keresztények szívében: ,,Izrael fiai, dicsérjétek az Urat, a pogányok elôtt dicsérjétek! Azért szórt szét titeket a pogányok közé, hogy itt mutassa meg nektek nagyságát.'' Jahve nagysága a számkivetés szétszórtságában nyilvánul meg: ,,Magasztaljátok ôt minden élô elôtt. Ô a mi Urunk. Ô a mi Istenünk. Ô a mi Atyánk, Isten minden századokon át'' (Tób 13,3--4). A számkivetés elsô következményeként tehát Izrael misszionáriussá válik, Istenének tanújává a nemzetek elôtt. De még többrôl is van szó: ennek az újból semmivé zsugorodott szolganépnek a sebeibôl csodálatos gyógyító szérum fakad, nem csupán saját gyógyulására, hanem mindazokéra, akik körülveszik. Tegnap láttuk, hogyan helyettesíti Egyiptomban a húsvéti bárány az áldozatra szánt népet. Most pedig, a számkivetésben, maga ez a szenvedô nép válik egy második helyettesítés során új húsvéti báránnyá. De -- és ez a különbség a fáraó idejével szemben -- megváltásába eltipróit is befoglalja. A fáraó korában az üldözô megsemmisül, elsôszülötteinek meg kell halniok. Ebben a második korszakban, a szenvedô szolga idejében, a megváltás még az üldözôkre is kiterjed. Amikor Izaiás 53. fejezetét, az Úr Jézus szenvedésének ezt az elsô evangéliumát olvassuk, a leírás valószerűségének láttán nem gondolunk eléggé arra, hogy a ,,szenvedô szolga'' elsôsorban a nép, a Babilonban ,,ülô és síró'' Izrael. Ez világos néhány tagadhatatlan vonásból. Persze nem egész Izraelrôl van szó, még csak nem is a számkivetett Izraelrôl, hanem azokról, akik a nép közül hűségesek maradnak, szenvednek, remélnek: ,,Te, Izrael, én szolgám, Jákob, akit kiválasztottam barátomnak, Ábrahám ivadéka'' (Iz 41,8) -- mondja Izaiás könyve éppen errôl a szolgáról. Nyilvánvalóan a néprôl van szó: ,,Most halld, szolgám, Jákob, Izrael, akit kiválasztottam. Ezt mondja az Úr, aki teremtett, aki anyád méhében alkotott, a gyámolod. Ne félj szolgám, Jákob,... akit kiválasztottam.'' (Iz 44,1). A szenvedô szolga és a számkivetett nép tehát egy és ugyanaz. És ezzel a könnyek között vetô Izraellel elôttünk áll az ôstípusa, az elôképe választottságában és hűségében, a mi Egyházunknak is, Isten népének. Egyházunknak, amely valahol mindig üldözött, hordozza vétkét és az emberek bűneit, szenved, remél, küzd mindenütt a nemzetek között. De a szenvedô szolga mindenekfölött a páratlan, kiválasztott, egyedülálló, ártatlan Szolga: Jézus, aki szabadon adja halálra magát, mert határtalanul szeretett és közbenjár a bűnösökért. Ô maga mutat saját magára Izaiás jövendölését olvasva: ,,Az Úr lelke rajtam, ô küldött el, hogy gyógyulást hozzak'', és hozzáfűzi: ,,Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok, szemetek láttára'' (Lk 4,18.21). Ez a szenvedô szolga tehát egyszerre a számkivetett nép, de az Úr Jézus is. ,,Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, Atyáink Istene megdicsôíti szolgáját'' -- mondja Péter az Apostolok Cselekedeteiben (3,13). És ezt mondja maga az Atya is Jézus megkeresztelésének pillanatában: ,,Íme az én szeretett Fiam'' -- a Bibliában ugyanaz a szó jelöli a fiút és a szolgát. A száműzetésen tehát ismét áttetszik Urunk alakjának vízjegye, a történelmen uralkodó dimenziója. Olvassuk most el újra a Szenvedô Szolgáról szóló szöveget. A liturgia gyakran átelmélkedteti velünk, megtaláljuk a nagyböjt egész folyamán. Azt hiszem, ez a legszebb hódolat, amelyet Babilonba száműzött ôseinknek és egyúttal az Úr Jézusnak adhatunk: ,,Ki hitt hírünknek? Ki tudta felismerni Jahve kezét? Ez a satnya fiatal hajtás a száraz föld közepén, sem ékessége, sem ereje... ez a fô, amelyre nem emlékeztek, ez a szenvedésébe befalazott arc, ez a szem, amelynek tekintetét kerülik, ez az ember, akit kivetnek, ez a számon kívül hagyott... Hát a mi betegségeink sújtották, a mi fájdalmaink alatt roskadozott? És mi az elvetettek közé soroltuk, azt hittük, Isten keze veri és sújtja... Pedig a mi vétkeinkért sebesítették meg, a mi bűneinkért törték össze. A mi kiengesztelésünkért törte össze a fenyíték, és sebeibôl fakadt gyógyulásunk. Mi mindnyájan mint szétszórt nyáj bolyongtunk, ki-ki maga kedvére csavarogva.''[28] Amikor a nép vezetôi elhatározzák az Úr Jézus halálát, Szent János idézi Kaifás szavát: ,,Jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem az egész nép elpusztuljon'', és a hozzáfűzött kommentárban megadja halálának igazi okát: ,,A fôpap megjövendölte, hogy Jézusnak meg kell halnia a népért, de nemcsak a népért, hanem hogy Isten szétszórt fiait is egybegyűjtse'' (Jn 11,52). Íme az Úr Jézus halálának oka. Ezt ismételjük meg nap mint nap, amikor az Úr halálának áldozatát mutatjuk be, és ,,halálát hirdetjük, amíg el nem jön'' (1Kor 11,26): ,,Mi mindnyájan mint szétszórt nyáj bolyongtunk, ki-ki maga kedvére csavarogva.'' Ô azért jött el, hogy összegyűjtsön: ,,Jahve akkor ôrá tette minden gonoszságunkat. Megkínozták és leköpték, de nem nyitotta meg száját, hagyta magát vágóhídra vezetni, mint a bárány... Az erôsebb jogán véget vetettek életének, és melyik kortársa fogta fel, hogy népének bűnei szakították ki az élôk közül, hogy ezek az ütések verôlegényeinek voltak szánva? Sírját is az istentelenek közé tették, ott nyugszik a kizsákmányolók között, pedig senki iránt nem volt igaztalan... Úgy tetszett Jahvénak, hogy a szenvedés összetörje, és ô engesztelô áldozatul ajánlotta életét. Így meglátja majd ivadékát és tovább él. Jahve tervei betelnek általa. Az elszenvedett megpróbáltatásokért meglátja a világosságot és mindent megért.'' Ha úgy látszik: az Úr keményen üldözi Izrael számkivetett és megtért kis maradékát, az csak annak tulajdonítható, hogy valóban szükség van valakire a világ bűne által felborított egyensúly helyreállításához. Az egész világ képtelen volt engedelmesen viselni bűnét és magától felszámolni vétkeit. Csak egy megtért nép sejthetett meg valamit és mondhatta ki az igent. És ez az ,,igen'' már Jézus haláltusája kelyhének elôíze: ,,Múljék el tôlem ez a kehely, de ne az én akaratom... a tied.'' Folytassuk Izaiás szövegét: ,,Az igaz, az én szolgám, sokakat megigazulttá tesz, még azokat is, akiknek bűnei ránehezednek. Ezért a sokakat neki adom osztályrészül, (,,Íme a vér, amely értetek és sokakért kiontatik'', mondja majd Jézus, Mt.26,28) osztozik a hatalmasok diadaljelvényein, mert maga fosztotta meg önmagát életétôl, (,,Ô, isteni mivoltában... szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát... és engedelmes lett... a kereszthalálig''-- (vö. Fil 2,6--8). gonosztevôként bántak vele, a sokaság vétkeit hordozta, és a bűnösökért közbenjárt'' (Iz 53,11b.12). Igen, az Igaz megigazulttá tesz sokakat. Így tetszik át az egyiptomi fogságban sínylôdô héber népen, a számkivetése végén járó zsidó népen kétszer is a feláldozott Szolga titokzatos alakja; így verôdik ki alakja mindig az Egyház minden fájdalmában. Az Egyház egy alapvetô, mondhatni alkati igazságával állunk itt szemben: sem Jósiás, sem a II. Vatikáni Zsinat esetében ne higgyünk a békés, viszályok nélküli aggiornamento lehetôségében. Jósiás aggiornamentója a legváratlanabb drámába, a száműzetésbe torkollott, de a száműzetés a Szolga szenvedésével valami olyat valósított meg, ami tovább vitt minden elôrelátható aggiornamentónál. Itt már nem egy lelkesen megünnepelt húsvétról van szó, hanem tényleges megváltásról, a kiontott vér árán és súlyával. Isten mindig messzebb megy nálunk, ha útnak indulunk vele; és az ô útja a Kálvária útja. Ezért fôbenjáróan fontos ma nekünk, hogy az Egyház korszerűsítését csakis a Szenvedô Szolga, Jézus világosságánál nézzük. Ô pedig arra hív, hogy ne csak a Szolga szolgálatát, hanem még inkább a szenvedését osszuk meg. Ne feledjük ezt: az aggiornamento nem liturgiába vagy szemináriumi reformba, nem a szegények segítésébe vagy fölemelésébe torkollik, hanem elsôsorban Jézussal a keresztbe, és majd csak azután az ô dicsôségébe. Egy költô segítségünkre lehet, hogy ha nem is érezzük át, de legalább sejtsük meg minden idôknek ezt az alapvetô törvényét. Pierre Emmanuel írja: ,,Ha a megkínzottak zokogása a torkunkban rekedne, Káin óta az egész föld megfulladt volna. Valóban nem tudnánk élni többé, ha nem lennénk a felejtés szülöttei, akik a felejtésbôl élnek és hamarosan felejtésre vannak szánva.'' (Milyen könnyen megfeledkezünk errôl a szenvedô Szolgáról.) ,,Pedig hát semmi sincs feledve, a pusztában kicsorduló minden könny átszivárog az örök tóig, minden arcok arcáig, addig a jelenlétig, amelynek mindent átfogó kiterjedésén valamennyi múlékony megjelenés helyezkedik el. Minden pillanat minden könnye mind tovább hatol, elindítva a történelem nagy köreit, fajtánk nagy ciklusait, az éjszakai ég nagyszerű rendjét. Minden a végtelenbôl jön és tér vissza felénk. Az a pillanat is, amelyet éppen átélünk, amely már elhatott a magasságok végsô ívéig, s onnan visszaverôdött lényünk legbensô, magunknál sokkal mélyebb központjáig. Valóban nem tudnánk élni többé, ha tetteink lövedékei homlokunkba csapódnának, miután az idô minden irányában végigjárták végtelen és pillanatnyi pályájukat. Pedig hát visszajönnek: de valaki Más támolyog alattuk, az, aki érettünk magára vette a világ minden bűnét, mindazt, amit mindegyikünk elkövetett. Ezért kísérti tovább az embereket a Golgota régi históriája. Nem azért, mert egy ember elszenvedte a kereszthalált, sokan még kegyetlenebbül szenvedtek, s talán azt kívánták, szegezzék ôket a kapukra, hogy vége legyen kínjaiknak. Hanem azért, mert egy ember a világ zenitjén örökre haláltusában függ, mert ez óta a kétezer év elôtti örök óra óta -- az egyetlen óra, amely nem repült el, mint a többi, az egyetlen, amelyet mi valamennyien, kérészéletű emberek, mindörökre élünk ebben az emberben -- örökké szenved testében, amely a mi testünk. És lelke, amelyet mi elfojtunk magunkban, együtt szenvedi minden szenvedésünket és emberi gyöngeségeinket, minden igazságtalanságot, amit elkövetünk és amit elviselünk, az áldozat fájdalmait és a hóhér kéjét, kimondhatatlan közös nyomorukat, és mindenek elviselhetetlen abszurditását''.[29] De minden költônél is inkább, egyedül Jézus Anyja tudja igazán megadni nekünk, hogy feledékenységünk ellenére behatoljunk Fia, a szenvedô Szolga misztériumába, azokba a sebekbe, ahonnét ,,gyógyulásunk fakadt''. Ô, aki töretlenül állt ott Krisztus keresztje lábánál, egyedül ô siethet segítségünkre, amikor eljön a pillanat -- mert mindegyikünkre rákerül a sor, hogy személyesen behatoljunk a szenvedô Szolga titkába, és ,,kiegészítsük testünkben azt, ami hiányzik Krisztus megpróbáltatásaiból, az ô Testéért, az Egyházért'' (Kol 1,24). ____________________ 25 Lásd a következô elmélkedést: Az új szövetség. 26 ,,Vérité et poésie de la Bible'' (Igazság és költészet a Bibliában). Erich Lessing képsorozata H. Cazelles, Jean Bottéro stb. közreműködésével. Hatier kiadó, 60. o. Németül: Die Bibel -- Die Geschichte Israels und seines Glaubens. Herder 1970. 27 Tóbiás könyve a száműzött Tóbitnak és fiának, Tóbiásnak a története. 28 Iz 52,13kk. -- P. Barthélémy fordítása idézett könyvében, 215. o. 29 Bábel 232.o. ======================================================================== 15. ,,Íme az Isten Báránya'': Az Újszövetség Elérkezünk a harmadik és utolsó szakaszhoz. Ez már nem csupán elôkép, mint a húsvéti bárány és a szenvedô szolga titokzatos alakja, amelyek valaki Más felé vezettek. Most már a végsô és végleges helyettesítésnél tartunk: ,,Íme az Isten Báránya, íme aki elveszi a világ bűnét.'' Az Úr Jézus maga válik megölt Báránnyá, úgy, amint a Jelenések könyve leírja nekünk, úgy, amint az utolsó vacsorán és a Kálvárián, az Újszövetség áldozatában látjuk. Ezt a Jézust, az Urat és a Bárányt fogjuk most szemlélni. A húsvéti bárány, az áldozati nép, a sokaságért engesztelô szolga mind egyetlen valóság felé tart, abban olvad össze: és ez Jézus, a Messiás. ,,A Júda törzsébôl való oroszlán'' megölt Báránnyá lesz (Jel 5,5). De míg az egyiptomi bárány csak az elnyomott héber áldozatokat helyettesítette, míg Izaiás Szolgája mögött ott láttuk az általa megmentett sokaságot, addig a megölt Bárány elôtt most a mindenség, az egész emberiség van ott, annak megváltása teljesedik be. Olvassuk el újból az Apokalipszisnek ezt a nagyszerű szövegét: ,,Most láttam, hogy a trón (azaz Isten mindenhatósága) és a négy élôlény és a huszonnégy vén között ott áll (diadalmasan) a Bárány, mintha leölték volna. Hét szarva volt (a hatalom teljessége) és hét szeme (a megismerés teljessége) -- ezek az Isten hét szelleme, akiknek küldetése az egész földre szól. A Bárány odament és átvette a trónon ülô jobbjából a könyvet. (Ez az idáig csukott és hét pecséttel lepecsételt könyv az emberiség történetét tartalmazza, de senki sem tudja kinyitni: az emberiség rabja sorsának.) Amikor átvette a könyvet, a négy élôlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány elôtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje, -- ezek a szentek imádságai. (Ezek az imádságok tömjénként szállnak fel Isten elé, és siettetik az Ország eljövetelét.) Új éneket énekeltek (ahogyan Mózes megénekelte az Egyiptomból való szabadulást, ôk azt a birodalmat éneklik, ahol minden megújul, az új szövetséget): ,Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet és feltörd pecsétjeit, mert megöltek és véreddel megváltottál minket Istennek minden fajtából, nyelvbôl, népbôl és nemzetbôl. (A mindenség katolicitása, egyetemessége ez; az Egyház, amelyet a Bárány vére váltott meg.) Istenünk országává és papjaivá tetted ôket, és uralkodni fognak a földön.'' És ha már Mózes azt mondta, hogy ezentúl szent nép, papi ország és Istennek szentelt nemzet leszünk, akkor most itt a megvalósulás, beteljesült az ígéret (vö. Jel 5,6--10). De Szent János látomásának még nincs vége: ,,És látomásom folytatódott. Sok-sok angyal hangját hallottam a trón, az élôlények és a vének körül. Számuk tízezerszer tízezerre és ezerszer ezerre rúgott. (És mi látjuk Egyházunkat ragyogásában és kicsinységünket túlszárnyaló nagyságában a világ kezdetétôl a végéig.) Harsányan zengték: ,,Méltó a Bárány, akit megöltek, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erô, a tisztelet, a dicsôség és az áldás.'' Majd hallottam, hogy minden teremtmény, a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben, az egész világmindenség kiáltotta: ,,A trónon ülônek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsôség és hatalom örökkön örökké!'' (vö. Jel 5,11--14). Íme a valóságos, nem is gyanított ,,kiterjedése'' annak, akirôl Keresztelô János ezt mondta: ,,Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét'' (Jn 1,29). Hét évszázad minden szétszórt mozzanata összesűrűsödik itt. Istennek ebben a Bárányában, aki elveszi a világ bűnét, egyetlen valósággá olvad a húsvéti bárány és a szenvedô szolga, de olyan újdonsággal, amely isteni méretre tágul. Szent Pál azt mondja (Róm 3,25), hogy Krisztus Jézust ,,Isten a kiengesztelôdés eszközéül szánta saját vére által'' bűneinkért. Engesztelés a bűnökért -- de az ,,engesztelés'' szóból Jézusra vonatkozólag ki kell vennünk a ,,bűnös'' értelmet. Ô valóban eszközli azt, hogy eltörölje bűneinket. Ott az a másik szép kijelentés is a héber levélbôl: Jézus vére ,,ékesebben szól Ábelénál'' (Zsid 12,24). Ez az Ábelénál is ékesszólóbb vér bevezet minket az Újszövetségbe. Hogy felfogjuk ennek jelentését, hogy megértsük ezt a nyelvet, arra nem tudok jobbat, mint hogy P. Lyonnet egy egész rövid, de aranyat érô kis írását kövessem nyomon: ,,Eucharisztia és keresztény élet.'' Alig negyven oldalon az Újszövetség minden lényeges sajátosságát elénk tárja. Én csak tanítványként elismétlem, amit mond. Az Újszövetség áldozata -- s ezt ma hangsúlyozni kell -- biztosan nem akármilyen lakoma! Nem csupán néhány barát összejövetele, akik megosztják kenyerüket, a testvéri örömet és az emberi melegséget. Az Újszövetség áldozatát elsôsorban nem a hívek gyülekezete alkotja, hanem az Úr Jézus, mert az eucharisztikus lakoma a kiszolgáltatott test, a kiontott vér magunkhoz vétele. Manapság a fiatalok elavultnak tartják a ,,szentmise'' szót. Nem szívesen mondják: ,,megyek a misére''. Inkább azt: ,,résztveszek az Eucharisztiában''. Ez szerintem jó. De odáig kellene jutnunk, hogy ezt mondjuk: ,,résztveszek a szövetség áldozatában''. Mert ezt tesszük minden reggel vagy minden este. ,,Age quod agis'', tedd amit teszel -- és mit teszel? Megújítod a szövetség áldozatát. Erre emlékeztet bennünket a liturgikus konstitúció: elmagyarázza, hogy az Eucharisztiában megújul az Úrnak az emberekkel kötött szövetsége. Más zsinati szövegek is ugyanezt ismétlik többször is. A Szövetség áldozata... Csodálatos dolog: Isten maga ajánlja fel az embernek barátságát, még minden szerzôdés, minden törvény elôtt. De újból mondom: a Szövetség áldozata nem valami tetszôleges, kinek-kinek a fantáziájára bízott dolog. Bibliánkban, Izrael szent történelmének egész folyamán, a szövetség áldozatának a ,,szkémája'' mindig ugyanaz. Akár fejedelmek kötnek szövetséget áldozat kíséretében, akár a Sínai nagy szövetségi áldozatáról van szó, akár Jósiás király megújított húsvétjáról. Minden szövetségi áldozatban három változatlan elemet találunk: egy törvényt, a törvény megtartására vállalt kötelezettséget, és a két szerzôdô félnek vérrel való meghintését. Ismétlem, ezeket az állandó mozzanatokat mindig megtaláljuk, ez a legôsibb idôkre nyúlik vissza. Tehát elôször is ott a törvény. A Mózesnek adott törvény a tízparancsolat: éppen ez a szerzôdés alkotja a szövetséget tíz pontjával. Nincs szövetség, nincs eucharisztia törvény nélkül. Azután ott a kötelezettség, hogy tiszteletben tartjuk ezt a törvényt, megtartjuk a szerzôdés pontjait. Az Exodusban pl. ezt olvassuk (24,7): ,,Mózes azután vette a szövetség könyvét (a törvényt) és felolvasta a népnek, az pedig kijelentette: Megtesszük mindazt, amit Jahve mond, és engedelmeskedünk neki.'' Láttuk azt is, hogy amikor Jósiás megújítja a szövetséget, a nép ezt feleli: ,,Mindezt megtesszük.'' Végül következik a két szerzôdô félnek vérrel való meghintése. Amikor két fejedelem köt szövetséget, ez könnyű. De amikor az egyik szerzôdô fél maga az Úr, akkor az oltár képviseli és jelképezi Istent. Mózes tehát az oltárt hinti meg vérrel : ,,Mózes vette a vér felét, s a medencékbe töltötte, a másik felét pedig az oltárra öntötte. Azután vette a vért és ráhintette a népre, mondván: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet Jahve veletek ezeknek a pontoknak az alapján megkötött'' (Kiv 24,6--8), vagyis a vállalt kötelezettség alapján. A mi új szövetségünkben, az Eucharisztia áldozatában ma ugyanezeket az elemeket találjuk, és Jézus ugyanazokat a kifejezéseket ismételte, mint Mózes. Nem véletlen, hogy az Úr Jézus húsvét napját választotta ki, sem az, hogy pontosan ezeket a szavakat mondja: ,,Ez az én vérem, a szövetség vére; amely sokakért kiontatik'' (Mk 14,24 és Mt 26,28). ,,Ez a kehely az Újszövetség az én véremben, amely értetek kiontatik'' (Lk 22,20). ,,Ez a kehely az Újszövetség az én véremben'' (1Kor 11,25). Nem véletlen ez, hanem nagyon is szándékos: Jézus Mózes szövetségének a kifejezéseit ismétli, miközben megújítja és örökössé teszi ezt a szövetséget. Törvényt is találunk, mégpedig új törvényt. Igaz, elsô pillantásra az utolsó vacsora elbeszélése nem említ olyan sajátos törvényt, amelynek megtartására az apostolok kötelesek lennének. Mégis van ilyen. Ezt az új törvényt elôször Jézus éli, és a lábmosás gesztusában jelképezi: ,,Húsvét ünnepe elôtt -- mondja Szent János (13,1kk) -- Jézus, tudva, hogy eljött az óra, amelyben vissza kell térnie ebbôl a világból az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette ôket'' -- vagyis a végsôkig, élete végéig, szeretôképessége határáig. ,,A vacsora folyamán fölkelt az asztaltól, levette felsôruháját, fogott egy kendôt és maga elé kötötte. Azután vizet hozott egy mosdótálba, s elkezdte mosni tanítványainak lábát... Értitek, mit cselekedtem veletek? Ti engem Mesternek és Úrnak hívtok, s ezt jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy cselekedjetek.'' És a világos gesztus után Jézus megadja a parancsolatot -- mert a szövetségben parancsolatra is szükség van: ,,Új parancsot (új szövetséget) adok nektek, hogy szeressétek egymást: amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismeri meg majd mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy ezzel a szeretettel vagytok egymás iránt'' (Jn 13,34--35). A vacsora után elmondott egész beszéd ezt a témát ismétli. Tehát mindaz, amit korunk annyi emberében és fôleg annyi fiataljában érzünk: az emberi testvériség, a közösség, az emberi melegség, a megosztott élet vágya: mindez igaz és száz százalékig keresztény dolog. De csak abban a mértékben, amennyire ez a testvéri szeretet Jézus szüntelenül megújuló szentségébôl, szövetségi áldozatából ered: ,,Ez szövetségem vére, amely értetek adatik. Valahányszor ezt teszitek, az én emlékezetemre tegyétek.'' Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza. Van tehát törvényünk, ,,az új parancs''. Ez a törvény -- ismétlem -- nem választható el a szövetség áldozatának többi részétôl, különben határozatlan szentimentalizmussá válik, és nem maradhat fenn tartósan. Megvan -- mint a Mózessel kötött szövetségben (Kiv 24,3--9) a kiontott vér is: ,,Ez az én vérem, amely sokakért kiontatik''. Végül részünkrôl meg kell lennie az elkötelezésnek a törvény vállalására. Ez mindegyikünk szívének személyes titka. Nem elég a külsôség, az is szükséges, hogy magunkévá tegyük ezt az elkötelezettséget. Ahogy Jézus mondja: ,,Parancsot adok nektek: szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket, hogy ti is úgy szeressétek egymást.'' Ehhez kell most már tartanunk magunkat. Ez a szövetség még egy másik okból is ,,új'': csodálatos teljesülése Jeremiás megérzésének és jövendölésének (31,31--33): ,,Íme napok jönnek -- úgymond az Úr -- és új szövetségre lépek Izrael házával és Júda házával.'' Ide érkeztünk el ma Jézus szövetségének új és végleges áldozatával. ,,Nem olyan szövetséget, mint amilyet atyáitokkal kötöttem azon a napon, amelyen megfogtam kezüket, hogy kivigyem ôket Egyiptom földjérôl; ezt a szövetséget -- az én szövetségemet -- ôk megszegték. Akkor megéreztettem velük hatalmamat. De íme a szövetség, amelyet majd kötök Izrael házával (az Egyházzal): ama napok után -- Jahve szava -- bensejükbe adom törvényemet, és beleírom szívükbe. Akkor Istenük leszek, ôk pedig az én népem lesznek.'' Jahve már megmondotta: ,,Népemmé teszlek benneteket. Tulajdonommá lesztek minden nép közül: mert az egész föld az én birodalmam'' (Kiv 19,5). De akkor, Mózes idejében a szövetség még külsôséges maradt. Mintegy a nevelô szerepét töltötte be. A serdülônek ezt kell mondani: ,,Ha szeretni akarsz, akkor ezt kell csinálnod, azt pedig nem szabad'', ,,el kell fogadnod ezt és elutasítanod amazt''. Ilyen a serdülô nevelése. Most azonban ezt halljuk: ,,Törvényem már nem csupán külsô szerzôdés, hanem lényed mélyébe vésem. Belsô igénnyé, ösztönné válik.'' ,,Amor meus, pondus meum'', ,,szeretetem a súly, amely maga után húz''. Szeretet. És akkor már ,,senki sem szorul rá, hogy tanítsák egymást, és azt mondogassák egymásnak: ismerd meg Jahvét! Sajátítsd el Jahve parancsait! Hanem mindnyájan ismerni fognak engem, a legkisebbtôl a legnagyobbik'' -- mondja Jahve (vö. Jer 31,34). ,,Miért ismernek mind? Mert a szívükbe leszek írva.'' Azelôtt Jahve ismerete parancsainak hűséges megtartását jelentette, és ezeket a parancsokat kívülrôl hallották és kapták; most az Újszövetségben ezen a hűségen túl van valami belsô ösztön, lélek, bensônkben működô lehellett, amelyet Istentôl kaptunk: ,,Elküldöm nekik lelkemet''. Jeremiásnak ezt a kijelentését Ezekiel is megismétli, sôt még valamivel tovább megy. ,,Törvényemet lényük mélyébe vésem'' -- mondta Jeremiás. Ezekiel már nem törvényrôl beszél, hanem szívrôl és lélekrôl: ,,Új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek. Kiveszem testetekbôl a kôszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek'' (Ez 36,26--27). Mert semmi sem szűnt meg; Jézus nem azért jött, hogy megszűntesse a törvényt, hanem hogy betöltse, az utolsó iótáig. De ez most már nem az i betűre tett pont lesz, hanem az emberi szív mélyébôl fakadó, szeretô engedelmesség ösztöne. ,,Lelkemet adom lényetek legmélyére'': az a belsô törvény, amelyrôl Jeremiás beszélt, azonos Jahve Lelkével. Szent Pál ezt ,,az élet Lelke törvényének'' mondja (Róm 8,2). Így természetesnek találjuk, hogy ,,ennek a törvénynek a közvetítôje -- Lyonnet atyát idézem -- nem lehet többé ember, még ha próféta is, mint Mózes. Csakis olyan közvetítô tud hatni az ember szívére, aki egyszerre Isten és ember.'' Szent Tamás azt mondta az ember szívérôl: valami olyan nagy, hogy még a gonosz lelkek sem működhetnek benne belülrôl! Megtömhetik különféle elképzelésekkel a fejünket és ez bizonyos mértékig hat ránk, de nem tudnak behatolni szívünk mélyére. Csakis Isten tud behatolni szívünk szabadságába. P. Lyonnet a folytatásban Szent Tamás egyik szövegét idézi arról, hogy kétféleképpen lehet egy rendelkezést közölni valakivel: a Sínai módján és az újszövetség módján. ,,Kétféle módon lehet egy rendelkezést közölni valakivel. Az egyik kívülrôl történik, például úgy, hogy megismertetjük az illetôvel azt, amit akarunk. Ez az ember eljárásmódja. Így jutott tudomásunkra az Ószövetség. A másik az ember bensejébôl: ez Isten kiváltsága. Így adta az Újszövetséget, mert annak a lényege az, hogy megkaptuk a Szentlelket, és az egyfelôl bensônkbôl tanít... másfelôl akaratunkat a jóra hajlítja''.[30] Íme a csodálatos új szövetség, amelynek jótéteményeiben részesülünk. De milyen figyelmesnek kellene akkor lennünk, milyen csendben maradnunk, hogy meghalljuk a bensônkben szóló hangot! Természetesen szükség lesz parancsokra is, de minden bensônktôl függ. Ebben az új szövetségben minden megújul, és az új parancs beteljesíti, tökéletessé teszi a tízparancsolatot. A Sínai hegyen Isten földet adott az embereknek, és azt mondta Mózesnek: ,,Elűzöm elôled ellenségeidet.'' Most a nekünk adott föld: Istennek közénk érkezett országa: ,,Boldogok a szegények, mert övék a mennyek országa.'' Ez az Ország. ,,Boldogok a szelídek, mert ôk bírják a földet.'' ,,Ne félj, kicsinyke nyáj, mert úgy tetszett Atyádnak, hogy neked adja az országot.'' ,,Jöjjetek, Atyámnak áldottai!'' A régi szövetség idején Jahve különösképpen a szentélyben volt jelen, a szentek szentjében; ott székelt Isten, ott volt dicsôsége. Az Immánuel új szövetségében ez az állandó, bensôséges, édes jelenlét itt van közöttünk, bennünk: ,,lakást veszünk nála''. Itt igazán elérkeztünk ,,az elmondott dolgok lényegéhez'', Szent Pál zsidókhoz írt levelének szavai szerint: ,,Az elmondott dolgoknak ez a lényegük: Olyan fôpapunk van, aki a Fölség trónjának jobbján ül a mennyben, mint papi szolgája a szentélynek, az igazi sátornak, amelyet az Úr emelt, nem ember'' (Zsid 8,1--2). Minden a Bárányban összpontosul, az Apokalipszis Bárányában, Urunkban, a kereszten függô Bárányban. Azelôtt a Templomban egy trónus volt, és azon a trónon ülô, az áldozat, amelynek vérét ontották, a fôpap, a fölkent, aki bemutatta Istennek az engesztelô áldozatot. Most a Bárányban minden egyesült. Most már jobban megértjük Szent Pál mondatát: ,,Isten a kiengesztelés eszközévé tette saját vére által a hitben'' (Róm 3,25). Minden egyesült benne. Ô a trón. Ô az engesztelésnek az az aranylemeze, amelyet a fôpap évente egyszer meghintett, a szentek szentjében lévô aranylemez, amelyet a láthatatlanul jelenlevô Jahve trónjának tekintettek.[31] Jézus a trón, ô a trónon ülô is. Ô az áldozat, amelynek vérét ontják. Ô a fôpap, ô az, akirôl a trentói zsinat azt mondta: ,,ugyanaz a pap, ugyanaz az áldozat'', csupán a felajánlás módja különbözô. Ráadásul ez a Bárány közbenjár értünk és bocsánatért esd. ,,Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.'' Milyen igaz ez a szó: nem tudjuk, mit cselekszünk. Az emberek nem tudják, mit tesznek, nem tudják, ki mellett mennek el. És mi? Mi azok vagyunk, azok szeretnénk lenni, akikrôl a Jelenések könyve beszél: ,,Kik ezek... honnan jöttek? Így válaszoltam: Te tudod, uram. Ezek a nagy szorongatásból jöttek -- magyarázta meg --, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében. (,,Ha olyan vörös lennél, mint a vér, fehérebb leszel, mint a hó.'') Ezért állnak Isten trónja elôtt, éjjel-nappal szolgálnak neki a templomban. A trónon ülô (az a Bárány, aki minden, aki mindent egybegyűjt magában) rájuk borítja sátrát. Nem éheznek és nem szomjaznak soha többé, a nap nem égeti ôket, sem a forró szél. Mert a Bárány, aki a trón közepén áll, lesz a pásztoruk, és az élô vizek forrásához tereli ôket. És Isten letöröl a szemükrôl minden könnyet'' (Jel 7,13--17). A Bárányból a Jó Pásztor lett, aki életét adja az eltévedt juhok iránti szeretetébôl. Ez tehát a Bárány vérének hatása, azé a drága véré, amelyrôl Szent Péter ezt mondta: ,,Tudjátok meg, hogy nem veszendô ezüstön vagy aranyon vagytok megváltva az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vérén'' (1Pt 1,18--19). Krisztus a végsôkig szeretett minket. Micsoda nagyságot ölt így a liturgikus konstitúciónak ez a mondata: ,,Minden eucharisztia az Úr szövetségének megújítása az emberekkel, és a híveket vonzza, lángra gyújtja Krisztus sürgetô szeretetével...'' Hű visszhangja ez Szent Pál szavának: ,,Krisztus szeretete ösztönöz minket.'' (2Kor 5,14). ____________________ 30 Szent Tamás: A zsidókhoz írt levélrôl 8. fej. 2.p. 31 Vö. Barthélémy: Dieu et son image, 224.o. -- Egyébként a propitatorium az a hely volt, ahol a szövetség ládáját tartották; errôl mondta Jahve Mózesnek: ,,Itt találkozom veled'', ezért a találkozás sátrának is nevezték. (Kiv 25,22) ======================================================================== 16. Jézus egészen emberi embersége I. Mostanáig az Úr Jézust abban a dimenziójában szemléltük, amely a világon egyedülálló: csaknem kétezer éves történelmi jelenlétében, mielôtt a júdeai Betlehemben megszületne. Ez teszi Izrael történelmét szent történetté: ez a végsô célra való beállítottság, amelyen áttetszik Jézus ,,vízjegye'', kísérve népének ,,dicsôségét és szenvedéseit''. Amikor néhány órára hozzászegôdött a két emmauszi vándorhoz, ô maga ,,megmagyarázta nekik Mózesen elkezdve az összes prófétánál, amit az Írásokban róla írtak'' (Lk 24,27). Ebbôl élt az ôsegyház, a próféták kutatásából és keresésébôl, akik ,,töprengtek rajta, vajon milyen idôpontra vagy milyen korra mutat rá Krisztusnak bennük működô Lelke, elôre megmondva a Krisztusra váró szenvedéseket és a nyomukba lépô dicsôséget'' (1Pt 1,10--11). Ezt a két szöveget az elején már idéztem, de olyan jelentôsek Jézus igazi történelmi és történelmen túli dimenziójának jellemzésére, hogy nem vonakodom megismételni. És beszélhetünk-e Jézusról valódi nagyságában, ha nem azt a hitmagyarázatot alkalmazzuk, amellyel ô maga beszél önmagáról? Nemcsak ,,a római légiók lépései meneteltek ôfeléje'', mint Péguy írja, hanem -- újból mondom -- kétezer év történelme vele van tele, róla beszél, feléje tart. Ha megfosztjuk ettôl a kiterjedésétôl, akkor nagyon halvánnyá válik, hitünk pedig igen vérszegénnyé! Egy élet sem lenne elég arra, hogy Jézust így szemléljük az Írásokban. De miután madártávlatból néhány futó pillantást vetünk az üdvtörténelemnek feléje tartó vonalaira, némileg fölkészültünk arra, hogy az apostolokkal elmondhassuk: ,,Ki ez, hogy a szél és a tenger engedelmeskedik neki?'' Vagy -- ha nem látjuk a szél és a tenger engedelmeskedését --: ,,Ki ez, akinek jövetelét századok készítették elô? Mi ez az évszázadok során épült épület, amelyrôl látjuk, hogy végsô soron szegletköve adja meg egész szerves szilárdságát?'' Ma este elhagyjuk Krisztusnak ezt az ezredeken át nyúló történelmi nagyságát, hogy emberségét nézzük, Jézusnak oly paradox, oly emberi emberségét. Mekkora kicsinység akkora nagyság után! Bármilyen meghitt barátunk is az evangélium, bármennyire megszoktuk, hogy újra meg újra elôvegyük és olvasgassuk, most, miután olyan nagynak és uralkodónak láttuk a történelemben, szemlélnünk kell ezt az annyira emberi, hozzánk emberekhez oly csodálatosan hasonló életét. Mondottam az elsô nap, hogy a kegyelmek kegyelme úgy szeretni Jézust, mint ahogy egy élô embert szeretünk, akinek az életünket adtuk, egy férfit vagy egy asszonyt, akivel testben-lélekben összetartozunk. Próbáljuk hát ma este újból megtalálni ezt az élô Úr Jézust, néhány pillanatig szinte elfeledni, hogy ô maga az Isten, mert mint embert kívánjuk látni. Elôször az tűnik szemünkbe, milyen nyílt és milyen mély lélek. Csendes összeszedettség sugárzik belôle. Érzékei viszont nyitottak az élet felé. Mondhatni antennái vannak a dolgok, minden létezô felé. Nem csukott vagy lesütött szemmel megy végig az életen: létezik számára a külsô világ. Nem szimbólum neki, nem is illúzió; belsô élete nem tompította el konkrét látását. Példabeszédeit, hasonlatait igazán földközelbôl veszi. Az Atyjában szemlélt dolgokat mondja el nekünk. De abból indul ki, amit Názáretben látott, amivel az utcán találkozott, amit észrevett, amit szemlélt, ô, mindenek Ura. A madarakat, amint a magot csipegetik s az ágak közé rakják fészküket; elfogják ôket és nyársra húzva néhány fillérért árulják; a játszadozó, civakodó, szájaskodó gyerekeket; a munkátlanokat, akik várják a téren, hogy felfogadják ôket; a háziasszonyt, ahogy keresi az elveszett pénzdarabot, ahogy veszi a kovászt és három mérô liszt közé keveri (szinte azt mondaná az ember, hogy még a konyhai recepteket és adagokat is ismeri!); a legénybúcsút a menyegzô elôtt az egész násznéppel; az alkalmatlan barátot, aki éjjel zörget az ajtón... Mindez csupa élet, duzzadó emberi élet! Beszél a fiatal gyermekágyasról, aki éppen világra hozta gyermekét: az az ember benyomása, hogy a Názáreti Jézus igazán látta ennek a fiatalasszonynak a mosolyát, ,,aki már nem is emlékezik gyötrelmére, mert örül, hogy ember született a világra'' (Jn 16,21). Sosem felejtem el azt a férfit a lakónegyedünkbôl Osasko városában, Brazíliában, aki egy írásolvasás tanfolyamon vett részt. Ez a harmincöt éves Sebestyén nem igen volt tehetséges értelmi téren. Látom magam elôtt a fekete táblánál, rajta -- nem is egy mondat, csak egy egyszerű négy betűbôl álló szó: ,,vila'', azaz városnegyed. Ráncokba vonta homlokát, megfeszülve, ugrásra készen állt ott, mint a rekorddöntésre készülô olimpiai futó, hogy megpróbálja kibetűzni ezt a négy betűt, ezt a két szótagot! És azután hirtelen, elôször életében sikerült neki az olvasás: alig hallható suttogással ejtette ki ez az erôteljes, nagy darab ember a szót: ,,vila'', azt hitte volna az ember, hogy egy gyerek beszél! Nyomban elernyedt az arca, leírhatatlan mosoly jelent meg rajta, és ebben a percben én is láttam az örömnek azt a mosolyát, amelyrôl Jézus beszél, mert ember született a világra! Sebestyén azzal lett emberré, hogy most elôször birkózott meg ennek a négybetűs, kétszótagos szónak az elolvasásával. Jézus meglátta az ilyesmit, sokkal jobban, mint mi. És amikor példabeszédekben szól, igazán abból indul ki, amit maga körül látott, tudomásul vett. Minden cifrázás nélkül. Nekünk is újból meg kell találnunk Jézusnak ezt a közvetlenségét, a Názáreti Jézusét, aki mindennek a mélyére lát. Lelke nyitott a csodálkozásnak is. A csodálat tudvalevôleg az imádás elsô lépése. Maga a természet szól hozzá: a liliom a mezôn, a kökörcsin, a fű, a zöld ágak. Az a benyomásunk Jézusról, hogy sohasem esik elragadtatásba a dolgoktól, de mindig jól érzi magát közöttük. Nem olyan, mint egyes emberek -- nagy szentek is akadnak köztük --, akik állandóan egy kissé erôltetett benyomást tesznek. Ô nem. Mindig nyitott szemmel fordul minden rájövô benyomás felé. És ugyanakkor milyen mélyreható a tekintete! A legrendkívülibb dolgokat, olykor a legdrámaibb gondolatokat olyan meghitt képbe tudja foglalni, hogy még csak el sem bámulunk rajta, pedig igazán lenne min! Éppen kiválasztotta a Tizenkettôt. Mindjárt megjövendöli nekik, hogy üldözni fogják ôket: ,,Óvakodjatok az emberektôl... Halálra adja testvér a testvért, apa a gyermeket... Ne féljetek... Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni; inkább féljetek attól, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani'' (vö. Mt 10,17kk). Valóban kemény beszéd, drámai helyzet. És milyen képet választ Jézus? ,,Nemde két verebet adnak egy fillérért? ,, Ezt a drámai szakaszt egy egészen meghitt, végtelenül egyszerű hasonlattal teszi szemléletessé: ,,És egy sem esik le a földre Atyátok tudta nélkül. Nektek pedig fejetek hajszálai is mind meg vannak számlálva.'' Valamivel késôbb ugyanezt találjuk egy másik, nem kevésbé drámai helyen: Jézus ítéletet mond nemzedékérôl, arról a nemzedékrôl, amely nem fogadja be ôt. Az írástudókkal és farizeusokkal vitatkozik itt legnagyobb összeütközése alkalmával: ,,Kihez hasonlítsam ezt a nemzedéket'', amely gonosz, amely házasságtörô? És most következik a legváratlanabb hasonlat: ,,Hasonló a tereken ülô gyermekekhez (mi is látjuk ezeket a gyerekeket), akik a többieknek kiáltoznak e szavakkal: ,,Fuvoláztunk nektek, de nem táncoltatok, siratót énekeltünk, de nem jajgattatok'' (Mt 11,16--17). Jézus ezzel megjövendöli a küszöbön álló drámát, de egyben feloldja a légkör feszültségét, hogy ne megbénítsa, hanem meggondolásra ösztönözze az embereket. Drámai helyzetek és a legmeghittebb, legegyszerűbb hasonlatok: a legmagasabb igazságok hirdetésének tökéletes stílusa áll elôttünk. Emlékszem egyik munkáspap társunkra, aki hajógyárban dolgozott. Társai Istenrôl beszéltek neki. Azt kérték: ,,Ugyan magyarázd meg nekünk egy kicsit, kicsoda Isten!'' Hogy magyarázza meg ezeknek a hegesztôknek, esztergályosoknak, kovácsoknak, hogy Isten a lét forrása, maga a Lét, a lényegi Lét, és minden más teremtménynek csak részesedô léte van -- ,,ens in se'', ,,per se'' és ,,ens per participationem''-- mint a skolasztikusok mondják! Ezt mondta nekik: ,,Tudjátok, ha télen egy csô befagy, és föl akarjuk melegíteni, akkor keresünk egy csomó rongyot, és forró vízbe mártjuk; aztán ezt a vízben fölmelegedett rongyot a csô köré csavarjuk, utána megint gyorsan a meleg vízbe mártjuk, megint a csô köré rakjuk, megint elölrôl kezdjük... se vége, se hossza. Ha viszont egy égôt veszel és annak a lángjával melegíted a csövet, az nem hűl le. S így a fagy hamar felolvad.'' Így magyarázta meg az embereknek, mi az a ,,magától való lét'' és ,,részesedô lét'': az égô lángjának a melege magában van, az a hô, a meleg vízbe mártott rongy viszont csak átveszi a hôt, mástól kapja, és néhány pillanat múlva elveszíti. Éppen így: Isten az élet, a lét, nekünk pedig csak részünk van benne, csak kapjuk. Ugyanezt a stílust alkalmazza Urunk Jézus. Persze sokkal jobban, mint ez a munkáspap! Olvassák el az Isten örömérôl szóló példabeszédeket. Amikor Jézus meg akarja éreztetni velünk az Atya örömét egy bűnös megtérésén, a legegyszerűbb hasonlatokat veszi elô: az asszony, aki világot gyújt, söpör, keres -- ilyet igazán mindannyian láttunk, és tudjuk, milyen idegesek lesznek, ha nem találják, amit keresnek! Ma már nem egy pénzdarabról van szó, hanem többnyire egy okmányról, amit az ember keres, és sehogyan sem talál, mikor szükség lenne rá... Az asszony mindent felforgat fenekestül, és végre-végre megtalálja a papírját! Akkor áthívja a szomszédasszonyokat: ,,Gyertek kávézni velem, megtaláltam azt a nyomorult papírt!'' Jézus nézi a meghívottakat, amint az elsô helyeket, az elsô díványokat keresik az ünnepi lakomán. Jól tudja minden üres kifogásunkat is, és micsoda humorral mondja el! ,,Gyertek, már minden készen van... De azok sorra kezdték magukat kimenteni'' (Lk 14,15--20). Nézzék, hogyan ismétli azokat a szavakat, amelyekkel már mindannyian mentegetôztünk, hol egyikkel, hol másikkal: ,,Földet vettem s el kell mennem, hogy megnézzem... kérlek, ments ki. Öt pár ökröt vettem -- ma ez egy 750-es Fiat vagy egy Renault vagy egy Volkswagen! --, megyek kipróbálni: kérlek, ments ki... Éppen megnôsültem, hát igazán nem mehetek.'' Egész eredeti frissességükben kellene sorra idéznünk az Isten országáról szóló példázatokat. Ezt a legmagasztosabb valóságot, amelyre mindannyian hivatottak vagyunk, Jézus roppant egyszerű valóságokkal allítja elénk: a vetômag, a magvetô -- és Jézus látja munkájának minden lehetséges eredményét --, a mag, amely egészen magától szökik szárba, anélkül, hogy egy újjal is hozzányúlnának. Azok számára pedig, akik egy minden ízében csodálatos királyi birodalomról álmodoznak, ott az egymással összekeveredett tiszta búza és konkoly egészen a világ végéig. Itt eszembe jut, hogy amikor elmeséltem Önöknek, hogyan keveredik össze Brazíliában a babona a mély hittel, azt is hozzá kellett volna tennem: nem szabad a gyommal együtt a búzát is kitépni, egyes dolgokat túlságosan hamar megszüntetni, bármilyen kétes értékűek is (még ha két Szent Filoména-szobor van is, az egyik 70 cm, a másik 1 méter 20!), mert félô, hogy a jó magot is kitépjük. Jézus mindezt ismeri, mindezt látja. Gondoljanak a bôséges aratásra, a kevés munkásra, az emberekre váró roppant feladatra, a sárgulóban lévô gabonamezôkre! Mindenütt erre a dolgokkal, a természettel, az emberekkel átélt közösségre bukkanunk! Persze nem arról van szó, hogy az Úr Jézust pusztán emberré -- ha még olyan csodálatos emberré is -- zsugorítsuk. De nem az a rendkívüli, hogy az Isten Isten, hanem az, hogy Isten emberré lett -- és ennyire emberré! Nézzék, milyen finoman érzô: megint el kellene olvasni ehhez az egész Márk-evangéliumot, az evangelistának Pétertôl kapott elbeszéléseivel. Amikor Jézus meglátja a leprást, részvét fogja el: ,,Megesett rajta a szíve'' (Mk 1,41). És a végén mégis ,,szigorúan ráparancsol''. Legnemesebb emberi érzéseink töltik el. Szánakozik a nagy tömegen: ,,mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj'' (6,34). Amikor mi városaink roppant embertömegeit látjuk, azt hiszem Jézusnak ebben a részvétében kellene próbálnunk osztozni. De az ô részvéte nem marad platonikus: ,,És sok mindenre kezdte tanítani ôket'' (6,34). Szánja ôket. Ezt a tömeget, amely három napig a nyomában maradt. ,,Messzirôl jöttek...'' (8,1--2). Jézus ismeri a haragot, a csalódást is. ,,Keményszívűségükön elszomorkodva, haragosan végignézett rajtuk.'' Különben csak Szent Márk teszi ezt a megjegyzést (3,1kk), a többi evangelisták enyhítették... ,,Egy alkalommal ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy bénakezű ember. Figyelték, vajon meggyógyítja-e... ,,Szabad-e szombaton jót tenni inkább, mint rosszat, életet megmenteni inkább, mint veszni hagyni?'' De ôk hallgattak. Erre keményszívűségükön elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, majd az emberhez fordult: ,,Nyújtsd ki a kezed!'' Amikor szűkebb hazájába, Názáretbe látogat, szabbatnapon tanítani megy. Az emberek szájtátva bámulnak: ,,Honnét vette ezt a bölcsességet? Nemde az ács ez, Mária fia?'', (Mk 6,1--6) ,,És csodálkozott hitetlenségükön.'' S amint csodálkozik mindazok hitetlenségén, akik látták életét, éppúgy csupa csodálat, ha elmondhatja: ,,Soha nem találtam ilyen hitet'' (Mt 8,10). Haragra gerjed, amikor tanítványai pirongatják és elküldik a gyermekeket. Megharagszik Péterre is és rászól: ,,El tôlem, Sátán!'' (Mk 8,33) Jézusban tehát megtaláljuk az erôt és a szelídséget, a szánakozást és a harciasságot, a követelést és a gyengédséget. Szent János az Apokalipszisben (6,16) ,,a Bárány haragjáról'' beszél. Ez a Jézus szeret. Micsoda különbség Keresztelô Jánoshoz képest! Mennyivel közelebb áll hozzánk... Amikor a gazdag ifjút látja, tudja ugyan, mi következik, tudja: ez az ember szomorúan elmegy onnan. De ,,Jézus ránézett és megszerette'' (Mk 10,21). Talán erre van ma a gazdagoknak is igen nagy szükségük: hogy szeressük ôket, még ha úgy gondoljuk is, hogy nem fogják követni az Úr hívását. Ez nem csak a gazdagokra érvényes, hanem az ateistákra, közönyösökre is -- minden emberre. ,,Jézus ránézett és megszerette.'' Ugyanígy amikor Péter éppen megtagadta, ,,Jézus megfordult és rátekintett Péterre'' (Lk 22,61). Nincs szó arról, milyen volt ez a tekintet, de érezzük benne a szeretet mérhetetlen mélységét. Azt is tudjuk viszont, hogy ez a tekintet olykor rettenetes is lehet -- például mikor a gyilkos szôlôművesek példabeszédének végén ezt olvassuk: ,,Végignézett rajtuk (az írástudókon), és folytatta...'' (Lk 20,17). Jézus annyira szeret, hogy habozás nélkül közlik vele: ,,Uram, akit szeretsz, beteg'' (Jn 11,3). Mert ,,Jézus szerette Mártát, az ô nôvérét és Lázárt.'' És amikor megrendülten ott áll a sírnál, az emberek ezt mondják: ,,Mennyire szerette ôt!'' (11,36). Ha az Úr Jézus csak ember lenne, akkor mindez nagyon szép volna, de kevés. Ô azonban Isten Igéje, az, akit a történelem egész folyamán végigkísértünk. Ez az Ige jön ennyire közel hozzánk, ilyen egyszerűen, színig csupa-szeretet emberséggel, ,,szelíden és alázatos szívvel''. És a gyermekek! Jézus odahívja a kisgyerekeket, megöleli, megáldja ôket, rájuk teszi kezét. Talán az ilyen megnyilvánulások hatnak leginkább a tömegekre, amikor igen magas személyiségek igaz szívbôl karjukba vesznek egy kisgyermeket... Jézus is veszi a kisgyerekeket és megöleli ôket, igaz szívbôl: ,,Kisgyerekeket hoztak hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. De a tanítványok elutasították ôket. Amikor Jézus észrevette, helytelenítette. ,Hagyjátok -- mondta -- hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok ôket...' Azután ölébe vette és kezét rájuk téve megáldotta ôket'' (Mk 10,13--16). Szent Lukácsnál: ,,Odahívott egy gyereket, maga mellé állította, és így szólt hozzájuk...'' (Lk 9,47).Vagy még egy másik szöveg: ,,Aztán odahívott egy kis gyereket, közéjük állította és karjába zárva így szólt hozzájuk...'' (Mk 9,36). Mindig megmarad az emlékezetemben egy szegény leány: Assunta a városnegyedünkbôl, aki földközi-tengervidéki szegény családból származott. Menekültként jöttek Marseille-ba, igazán a szegények legszegényebbjeihez tartoztak, és egy szörnyű odúban laktak. A kislányra azt mondta volna az ember: egy szegény girhes kiscica. A család sorsa olyan nehézre fordult -- az apa meghalt, az édesanya beteg volt, a fiútestvéreknek nyoma veszett, nem tudni hol --, hogy Assuntát egy árvaház-félében kellett elhelyezni. Hét vagy nyolc éves volt akkor. Azon tépelôdtem, mi lesz vele ebben az internátusban, mikor megszokta az utca szabadságát. Fölkerestem a fônöknôt, és elmondtam neki, kicsoda Assunta, mennyi szeretetre és gyöngédségre van szüksége. Sose felejtem el, hogyan lehelt a fônöknô, megemlékezve tanácsaimról, a lányka érkezésekor, összeszorított szájával óvatosan egy csókot a kis Assunta homlokára... Amikor az Úr Jézus karjába vett egy kisgyereket, akkor, úgy gondolom, nem úgy ölelte meg, mint ez a jó fônöknô, hanem egész emberi gyöngédségével, egész lényével, emberi karjaival, emberi ajkával és emberi arcával, szívével, amelyet majd a kereszten átdöfnek, és azzal a gyengédséggel, amelyben anyjától, Máriától volt része. ======================================================================== 17. Jézus egészen emberi embersége II. Jézus egészen emberi, tökéletesen közeli és egyszerű embersége a csodálat és álmélkodás újabb, minden eddiginél nagyobb mélységébe merít bennünket. Gondoljuk csak meg: Annak embersége ez, aki a történelem Alfája és Omegája, annak a szenvedô szolgának embersége, akinek elôképét láttuk a húsvéti bárányban és a zsidó népben, azé, akirôl már Ábrahám ivadékánál szó volt. És amikor eljött az a nap, hogy ez a nagy Krisztus, mindenek uralkodója emberré lett, milyen igazán emberi lett, mennyire a mienk! Emlékeznek az Énekek Énekének végsô szakaszára. A menyasszony ezt mondja szerelmesének: ,,Bár testvérem volnál, és szoptad volna az anyám emlôjét! Ha utcán lelnélek, ott megcsókolnálak, akkor nem vethetne meg érte senki. Magammal vinnélek és bevezetnélek anyámnak házába, és te tanítgatnál.'' (Én 8,1-2). Emberi tekintet irányítja a menyasszonyt? Nem. Ehhez túlságosan ég a szerelemtôl, ilyen aggálya sohasem volt! De úgy érzi: ez a vôlegény, Isten, Jahve hozzá képest túl nagy, és azért túl távoli. Azt szeretné, ha sokkal közelebb lenne, a fajtájából, a családjából való, a testvére. Nos, pontosan ezt vitte végbe a mi Urunk Jézus: ,,És az Ige testté lett (emberré, minden gyöngeségével és halandóságával), és közöttünk lakozott'' (Jn 1,14). Néztük, szemléltük szeretetét, gyöngédségét, a gyermekek iránti szelídségét. Egy másik szava különösen drága nekem: ,,Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi érdemetek van? ,, (Mt 5,46). Ha azt kutatom, mikor mutatkozott meg nekem még jóval megtérésem elôtt, futólag az Isten -- az az Isten, aki sohasem volt szilárd valóság az életemben, aki igazán semmi sem volt a számomra --, élénken fölmerül bennem egy emlék. Egy családi étkezés alkalmával történt, ahol mindenki valami politikai kérdésen vitatkozott: azt mondták, hogy az emberek egy bizonyos kategóriája egyáltalán nem érdekes, nincs mit foglalkozni velük stb. Nem tudom, hogy történt, de mint ahogyan egy irattartóból hirtelen elénk hull egy papiros, amelyrôl tökéletesen megfeledkeztünk, úgy jutott akkor eszembe Krisztusnak ez a mondása: ,,Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi érdemetek van?'' Emlékszem, hogy idéztem is ezt a szót, amelyet rendkívülinek tartottam, és igen meg voltam lepve annak láttára, hogy senki sem vont le belôle különösebb következtetést. Igazán ez volt az elsô alkalom, amikor Isten, Krisztus részérôl valami behatolt az életembe: ,,Ha azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi érdemetek van?'' Pontosan ez a mi nagyon szeretô Jézusunk magatartása. Azokat szereti, akik semmivel sem tudják viszonozni. Azokat szereti, akik gyűlölik. Azokat szereti, akik rosszat cselekszenek vele. És ezért szemrehányást tesznek neki. Mert kora embereinek felfogása nem tudott mit kezdeni ezzel a Jézussal, aki leül enni a tisztátalanok közé: ,,Miért eszel a vámosokkal és a bűnösökkel?'' Hogyan keveredhetsz közéjük? ,,Falánk'' - - mondják rá --, ,,részeges''. És nemcsak a vámosokkal és bűnösökkel, ezekkel a megvetett, elsôdlegesen tisztátalan emberekkel eszik együtt, hanem elmegy vendégségbe a farizeusokhoz is, ezekhez az ugyanolyan elviselhetetlen emberekhez. Ott történik azután az a döbbenetes esemény (Lk 7,36--50), ahol engedi, hogy egy bűnös nô szinte rárontson: Jött egy nô, a város egy rosszhírű nôje. Megállt hátul a lábánál, sírva fakadt, könnyeivel öntözte lábát, majd hajával törölgette, csókjaival borította, és illatos olajával bekente. Megvallom, morálteológiánk ugyancsak nehezen tudná igazolni ezt a jelenetet! Igaz, Jézus az Úr, de hát hogy engedhet meg ilyesmit! Ez a nô csókjaival borítja a lábát, kibontja a haját, könnyeit elvegyíti az illatos kenôccsel, uralja az egész jelenetet. Megértjük, hogy a farizeus ezt mondja magában: Ha ez igazán próféta volna, tudná, hogy ki és miféle ez a nô, aki érinti: hogy bűnös nô. Ekkor Jézus hozzá fordul: Simon... eljöttem a házadba, s te nem adtál vizet a lábamra. Ez a könnyeivel áztatta lábamat és a hajával törölte meg. Te csókot sem adtál nekem; ez meg egyfolytában csókolgatja a lábam, amióta csak bejött.. Aztán a fejemet sem kented meg olajjal. Ez viszont a lábamat keni illatos olajjal. (Mennyire közelébe enged egy semmirevaló, rossz életű nôt...) Azt mondom hát neked: ,,sok bűne -- mert az Urat nem lehet becsapni -- bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett.'' Jézus gyöngéd kifejezéseket használ a szenvedôkkel szemben. A paralitikusnak azt mondja: ,,fiam, gyermekem'' -- ,,kicsim'', mondanánk mi. A ,,félve és reszketve'' odalopózó vérfolyásos asszonynak: ,,leányom''. ,,Leányom, hited meggyógyított. Menj békével'' (Lk 8,43kk). Azt hiszem, ennek az egyáltalán nem elméleti, hanem valóságos gyöngédségnek a világánál kell mindig olvasnunk Szent Jánosnak azokat a nagyszerű szakaszait, ahol Jézus a testvéri szeretetrôl beszél. Ilyen az egész 15. fejezet: ,,Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket'' (9). És ez nem platonikus szeretet. ,,Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben, mint ahogy én is megtartom Atyám parancsát, és megmaradok az ô szeretetében'' (10). Nem egyszerűen nagy isteni szeretetrôl van szó, hanem ez az isteni szeretet Jézus minden emberi moccanásán átverôdik. ,,Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja szeretteiért'' (13). ,,Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást'' (17). Mindezt olyasvalaki mondja, aki nemcsak tanít, hanem meg is mutatta ezt a szeretô jelenlétet barátai iránt, és ugyanígy a bűnös nônek is megengedte, hogy a maga módján kimutassa neki örömét, mert bocsánatot nyert. Amikor Jézus azt mondja nekünk, hogy ô ,,a Jó Pásztor, aki ismeri juhait'' (Jn 10,11), akkor ezt az ,,ismerni'' szót ma is úgy kellene értenünk, mint akkor a zsidók, teljes jelentésbeli gazdagságával, egész érzelmi töltésével. A Bibliában a ,,megismerés'' nem intellektuális folyamat. Nekünk a ,,megismerni'' ige egy könyvet idéz, valamit, amit a fejünkbe gyömöszölünk. De a zsidónak a megismerés nem fogalmi, nem elvont dolog, hanem egzisztenciális viszony, személyes kapcsolat, tele párbeszéddel, csenddel, osztozással, kölcsönös csere, egészen a szónak addig a végsôkig vitt értelmezéséig, amikor egy férfi ,,megismer'' egy nôt, azaz a legbensôségesebb testi és lelki közösségre lép vele. A megismerés tapasztalat, szeretetben kibontakozó jelenlét. Amikor tehát Jézus azt mondja: ,,Én vagyok a Jó Pásztor, ismerem juhaimat'', akkor ebbôl az ,,ismerni'' szóból ki kell hallanunk a szeretet legmélyebb, legszerelmesebb megnyilvánulását Jézus ajkáról. ,,És juhaim ismernek engem'': mert így kell nekünk is ismernünk ôt. Nem úgy, hogy tudjuk, mit írtak róla a könyvek és a szentírás-magyarázók, hanem azzal az életszerű megismeréssel, amely minden elméleti ismeretet meghalad, bár természetesen nem veti meg a könyvekbôl merített ismeretet sem. ,,Én vagyok a Jó Pásztor, én ismerem juhaimat és juhaim ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom juhaimért. De más juhaim is vannak'' (Jn 10,14--16). Egyszer bôrre menôen megértettem, mit jelent a jó Pásztor ,,megismerése''. Az ebédlôben ültem délben az asztalnál. Egész délelôtt piszkos munkát végeztünk, cukroszsákokat raktunk, ami egészen ragadóssá tett. Az ebédlô végén, az asztal sarkában ültem, s így szemtôl-szembe láttam minden pajtásomat. Megdöbbentett, hogy az arcukat mintha valami névtelen maszk borította volna, porból, piszokból, fáradságból... Valamennyien hasonlítottak egymáshoz. Étkezés után, minthogy még volt egy kis idônk, egy félórácskánk munkakezdés elôtt, szétoszlottunk. Az egyik aludni ment, a másiknak más dolga volt, egyesek pedig bementek a kantinba. Öt-hat ember, köztük én is. Egy kis kantin volt ez -- Marseille-ban bisztrónak mondják -, a Gaby-bár, ahogyan a tulajdonosnôrôl hívták. Gaby igazi marseille-i nô volt, gömbölyű, temperamentumos, vidám. És valahányszor a Gaby-bárba mentem, Jézus szavaira gondoltam: ,,Ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem.'' Mert a Gaby-bár tulajdonosnôje ismerte a söntéséhez jövô juhokat; valamennyiünket névrôl ismert, sôt tudta a keresztnevünket és a becenevünket is! Nem voltunk már névtelen emberek. Mindegyikünknek megvolt a neve: ,,Nini, a Chtimi!'' (Ez az északi legény volt.) És az ô szájából még az olyan nevek is barátságosan hangzottak, amelyek mástól sértôk lettek volna. Ott volt a ,,Szardínia'' -- tudom, hogy ez nem valami hízelgô név, de Gaby ismerte a juhait, és a szóbanforgó fickó elégedett volt: már nem névtelen. Gaby engem is ismert; hol Jackie-nek szólított, hol ,,Pápaszemes''-nek: ,,No pápaszemes, mi lesz belôled?'' -- Mindenki volt valaki. És akkor láttam, hogyan hull le ez elôtt az asszony elôtt -- aki ismerte juhait és juhai ismerték ôt -- az a maszk, amely néhány pillanattal azelôtt az ebédlôben annyira megdöbbentett. Ôelôtte mindegyik újból emberré lett, nevével, keresztnevével, és egyszerre valami tiszta egyszerűség tükrözôdött a tekintetükben, olyan lett, mint a gyermeké. Néhány percig emberek álltak elôttem, nem tárgyak vagy számok. Igen, ,,ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem.'' Ebben az értelemben ismer bennünket Jézus, minden ismeretet meghaladóan, és ez az értelme az Apokalipszisben szereplô ,,fehér kövecské''-nek, amelyen ,,új név van, és ezt senki sem ismeri, csak az, aki megkapja'' és Jézus, aki adja (Jel 2,17). Jézus átlátszóan világos és tiszta. ,,Legyen a ti igenetek igen, a nemetek nem; ami ezen felül van, a Gonosztól van'' (Mt 5,37). Nem fogadja el azokat a ravaszkodásokat, amelyekhez mi ,,egyháziak'' olyan könnyen hozzászokunk! Ôszinte ember -- a kifejezésnek abban a szép értelmében, ahogyan a francia népnyelv használja. Amikor Franciaországban egy munkás azt mondja valakirôl: ,,Ez ôszinte ember'', ezzel azt akarja mondani: ,,egy kicsit talán naiv, de hisz abban, amit mond''. Ôszinte: szöges ellentéte a fellengzôs, különc, végletekbe menô embernek. Szelídség és méltóság vegyül benne. Jézusnak kétségtelenül rettenetes követelései is vannak egyes órákban, és soha nem tehetünk érte eleget: ,,Ne véljétek, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy elszakítsam az embert apjától, a lányt anyjától, a menyet anyósától, és az embernek tulajdon családja is ellenségévé válik. Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.'' Micsoda követelések! ,,Aki megtalálja életét, elveszti, aki pedig elveszti életét miattam, megtalálja'' (Mt 10,34--39). Micsoda félelmetes litánia! De ugyanakkor ô, akinek ilyen magas és kemény igényei vannak, megelégszik a legkisebb jóakarattal, ha olyan lelket talál, aki próbál egy kicsit tovább jutni; ha csak szikráját is látja a jóakaratnak egy lélekben, máris elfogadja.[32] És megbocsátását öröm kíséri. Ott az elveszett juh, az elveszett pénzdarab, a tékozló fiú (Lk 15,4kk). Bocsánata nem nyomasztó. A magdalai bűnös nôhöz így szól: ,,Bűneid meg vannak bocsátva.'' ,,Hited megszabadított.'' ,,Menj békében.'' Ott marad a szamariai asszonnyal, akinek nincs férje, mert már öt volt, és egyáltalán nem biztos, hogy a hatodik az igazi lesz! Úgy tekinti, mint egy keresô lelket, nem veti meg. És a házasságtörô asszony! Nem néz rá -- mert az nagyon szégyelli magát és nagyon fél --, egyszerűen lehajol, mint mikor valaki a földre ír. ,,Aki közületek bűn nélkül való, az vesse rá az elsô követ.'' Megint lehajol, és az asszonyt a saját lelkiismeretére hagyja. Nem prédikál neki. A legöregebbek oldalognak el elôször -- ennyi elônye legalább van a kornak: az ember belátja, hogy bűnös! És csak amikor már nincs ott senki, akkor egyenesedik föl, akkor néz rá: ,,Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el? Senki sem, Uram. -- Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél'' (vö. Jn 8,1--11). És finomsága Júdás iránt, egészen a végsôkig: ,,Barátom, te vagy itt? Csókkal árulsz el'' (Lk 22,48). Tehát ô, aki olyan követelô tud lenni, akiért sohasem teszünk eleget, elfogadja az embereket olyannak, amilyenek. Holnap látni fogjuk ,,Jézus órájának'' misztériumát, azét az óráét, amelyrôl egész életében beszél, amelynek a közeledése iszonyattal, aggodalommal, szomorúsággal tölti el. Az Istenember nem sztoikus módjára hal meg, hanem teljes erejébôl felkiált, mielôtt kilehelné lelkét. Látjuk, amint Jézus sír városa fölött, annyira ragaszkodik hozzá, mint igazi izraelita. Megrendíti Márta és Mária megrendülése halott testvérük, Lázár elôtt. Nem színjáték ez, bár Isten Igéje ô. Nem glicerinkönnyek, mint a filmen. ,,Mikor Jézus látta, hogy sír, s a vele jött zsidók is sírnak, megrendült lelkében és megindultan kérdezte... Jézus könnyezett... Jézus ismét megrendült belsejében...'' (Jn 11,33kk). Mindez a testté lett Ige magatartása, aki teljességében magára vette testünket. Amint képes megrendülni a fájdalomtól, úgy ujjong örömében is. Kimeríthetetlen az a szépséges szöveg, ahol örömtôl ujjongva mondja: ,,Áldalak, Atyám, hogy kinyilatkoztattad ezt az egészen kicsinyeknek'' (Lk 10,21). ,,Abban az órában Jézus ujjongott az örömtôl a Szentlélekben.'' Ugyanaz a szó, amely a Magnificat-ban szerepel, amelyet Péter apostol használ: ,,Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok kimondhatatlan örömmel...'' (1Pt 1,8). Urunk Jézus is ismerte ezt az ujjongást. Annyi hely van még, ahol meg kellene állnunk! Vegyünk még egyet, amely talán legegyszerűbb, legemberibb oldaláról mutatja be Jézus emberségét: Jairus kislányának a feltámasztását (Mk 5,38--43): ,,Amikor odaértek a zsinagóga-elöljáró házához, Jézus észrevette a nagy tolongást, a síró és jajgató embereket.'' -- Nem tudom, voltak-e önök plébánosok; én voltam, Marseille-ban, a Földközi-tenger kellôs közepén. Idôrôl-idôre korzikai temetéseink voltak. Hát egy korzikai temetés, az valami! Egész szertartás. A rokonság teljes számban ott van; miközben várnak, kávét isznak és egész békésen csevegnek. Mikor aztán megérkezik a plébános, vége mindennek: most kezdôdik a nagy jajgatás. A feleség a koporsóra veti magát: ,,Plébános úr, ne vigye el, engem is vigyen vele...'' Ugyancsak nehéz elmondani az imádságokat mindezek közben; az ember kísértésben van, hogy gyorsan forgassa a lapokat! Végre elindul a halottas kocsi. Az asszony akkor az ablakhoz rohan, hogy kiugorjék (szerencsére a szomszédasszonyok visszatartják!), és így ô is kövesse a halottat... -- Hát úgy képzelem, hogy a Márknál említett temetés egy kicsit ehhez a szent zűrzavarhoz hasonlított. Jézust tehát körülveszi a tömeg, síró, kiáltozó emberek. ,,Ô azonban mindenkit kiküldött, maga mellé vette a gyermek apját és anyját... és azt mondta: ,,Talita kum'', ami annyit jelent: Kislány, mondom neked, kelj fel! A kislány rögtön felkelt és elkezdett járkálni. Tizenkétéves lehetett. A nagy csodálkozástól azt sem tudták, hová legyenek. De ô szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról, aztán még figyelmeztette ôket, hogy adjanak a kislánynak enni.'' Figyeljék meg, mennyire emberi a legutolsó kis mondat. Az a Jézus, aki éppen feltámasztotta ezt a gyermeket, meghagyja: ,,Adjatok neki enni!'' Egy kicsit olyan ez, mint a lourdes-i csodák gyógyultjai, akik a csoda megtörténte után nagyon éhesek. Semmi sem idegen neki. A legköznapibb dolgot sem veti meg. Nem kell lebecsülnünk, amikor Jézusban így az emberit keressük. Ez nem a múltba térés, nem régészet, folklór vagy költészet, hanem az a törekvés, hogy gyökereiben ismerjük meg ôt, testi és emberi mivoltában, mint Ádám ivadékát, mint Ábrahám fiát. Ez pedig nagyon értékes, fôbenjáróan fontos. És megóv igen sok álteológiától és álexegézistôl, amelyeknek okoskodásai mintegy színpadi rendezô kezébôl gombolyodnak le! Komolyan kérnünk kell a kegyelmet, hogy úgy ejthessük ki az ,,Úr'' szót, mint János a tó partján, a feltámadás hajnalán. Ez az ember, akit ott messzirôl látnak, ,,ez az Úr''-- mondja János (Jn 21,7). Úgy kell kiejtenünk, mint Péter mondta, amikor az éjszaka negyedik ôrségváltásakor látta, hogy Jézus a hullámokon jár. Az emberek azt mondták: ,,Kísértet'', Péter pedig felkiáltott: ,,Az Úr az!'' (Mt 14,25kk). Ez kereszténységünk lényegi vallomása; az egésznek a kulcsszava ,,az Úr'': ,,Ezért Isten fölmagasztalta és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek... hogy minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsôségére, hogy Jézus Krisztus az ÚR'' (Fil 2,9). Igen, égetôen sürgôs, hogy újból megtanuljuk kimondani ezt a szót, és megtanítsuk az embereket, hogy úgy mondják ki, ahogy kell, egyesítve egy szóban a valóságos Isten istenségét és egy valóságos ember emberségét. A Názáreti Jézusnak ismerjük a rokonságát, unokatestvéreit -- nem az ács fia-e? --, ugyanakkor ô az ,,Alfa és Omega'' (Jel 1,8). Máriának, a názáreti asszonynak a fia, és az Atya ,,dicsôségének kisugárzása, lényegének képmása'' (Zsid 1,3). Falusi ács, kézműves, és egyben, mint az Apokalipszis mondja, ,,mindenek Ura'' (Jel 1,8). Mindkettô egyszemélyben. Minden Credo, minden hitvallás emlékeztet bennünket erre az igazságra. A bűnösökkel eszik és iszik, és ô ,,a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van, ha valamit kinyit, senki be nem zárja, s ha valamit bezár, senki ki nem nyitja'' (Jel 3,7). Az apostolok élménye ebben az ,,Úr'' szóban szűrôdött le. A Rabbi ô, aki szomjas, inni kér a szamariai asszonytól, és akinek a szelek és a tenger engedelmeskednek. Az, aki átkarolja a kisgyermekeket, mint mondtuk, teljes emberi gyöngédségével, és az, aki feltámasztja a kislányt és enni ad neki. Sokat beszélnek a keresztény ember tanúságtételérôl a mai világban. De a lényeges tanúságtétel ebben van: hogy hogyan ejtjük ki az Úr nevét. Mert valakinek a nevét kétféleképpen lehet kimondani. Lehet egyszerű megjelölés, amely nevén nevezi a többi között az említett személyt; akkor semleges jel, közmegegyezés, kényelmes egyszerűsítés, hivatkozás. De ugyanez a név valaki olyannak a szájában, aki lényének minden rostjával szereti a másikat, szenvedélyesen kívánja jelenlétét, szenved távollététôl, élôvé válik: benne feszül a kimondó minden érzelme, mindezt egy szóval, egyszerre kifejezi, egész lényének kiáltása lesz. És akkor mondhatjuk, mondogathatjuk újra meg újra ezt a nevet, amely magát a személyt hordozza; nem fáradunk bele, nem profanizáljuk. Így van, így kell hogy legyen minden alkalommal, ha egy keresztény az ,,Úr Jézusról'' beszél. Mindannyiunk dolga, hogy gondolatainkkal, szívünkkel addig idôzzünk ennél a két szónál, míg csak tűzvészként nem gyúl lángra bennünk a tisztelet, a szeretet, a bensôség, a csodálat. Dehát mit tartalmaz ez a szó, honnét van a töltése -- ahogyan az elektromos áramról mondjuk? Annak a két valóságnak a megjelenítésébôl, amelyek feloldhatatlan egységben alkotják Krisztust, a valóságos embert és élô Istent. Az Evangéliumban a tanú mindenekelôtt az az ember, aki látott. Mit látott? -- Az Urat. Amikor az Apostolok cselekedeteiben arról van szó, hogy pótolni kell Júdást, olyan embert keresnek, aki látta az Urat János keresztségétôl egészen feltámadásáig (ApCsel 1,18--22). Íme ezért igyekeztünk szemlélni az Urat ,,testének napjaiban'', miután próbáltuk kivenni körvonalait kétezer éves nagyságában születése elôtt. Akkor azután mi is így beszélhetünk: ,,Hittem, ezért szólok'' (2Kor 4,13). És most visszatérünk ahhoz, amit Szent János mondott: ,,Amit a szemem látott, amit a kezem tapintott'' (vö 1Jn 1,1). Mégcsak nem is arról van szó, hogy tudjuk: gyümölcsöt hoz-e tanúbizonyságunk vagy sem, elfogadják-e az emberek vagy sem. Hiszen még Jézus csodái sem termettek gyümölcsöt! ,,Nem tett ott sok csodát hitetlenségük miatt'' (Mt 13,58). De a lényeg az, hogy ha keresztény vagyok, ragaszkodom ehhez a Krisztus Jézushoz, jobban mint apámhoz, anyámhoz, feleségemhez, gyermekeimhez, fivéreimhez, nôvéreimhez és még saját életemhez is'' (Lk 14,26). Persze az érzékenységem másképpen reagál, amikor a magam húsáról, a magam bôrérôl, vagy rokonaimról, jóbarátaimról van szó. Az Úr esetében kevésbé vagyunk ,,érzékenyek''. De tudjuk, hogy valóságosabb kapcsolat fűz hozzá, mint minden más láthatóan közeli lényhez. És ha a hit hangterjedelme más is, mint testünké, mégis csak ez az elképzelhetô legerôsebb, legelszakíthatatlanabb kapcsolat. De ha azt akarom, hogy Jézus igazán az Úr legyen nekem, és akarom, hogy úgy jelenjék meg környezetem elôtt, mint az Egyetlen, akkor a tôle kapott kincsek minden emberi birtoknál legyenek értékesebbek a számomra, azokat kell legféltékenyebben szeretnem. Semmi sem lehet ajándékaihoz fogható, egyszerűen szóba sem jöhet mellettük: ,,Ha tudnád az Isten ajándékát'' (Jn 4,10). Jézustól pedig három igen konkrét valóság van birtokomban, amelyek elválaszthatatlanul összefüggenek vele: Nekem adta Igéjét; nekem adta testét és vérét az Oltáriszentségben; végül nekem adta Édesanyját. Három elképzelhetetlenül élô és kimeríthetetlen ajándék. Akár azt nézzük, mi az önmagában, akár azt, mit akar velük csinálni belôlem: a saját képmását. És ez a három valóság tesz engem Isten többi választottjával Egyházzá, Jézus tékozló bôkezűségének osztályrészesévé. Ô ,,a végsôkig szerette övéit'', semmit sem tartott meg saját magának. Igazából még egy negyedik valóságot is hozzá kell tennünk, amelyet Jézus rám hagy és megoszt velem: ez az ô keresztje. Ezáltal hatolunk be , másik három mélységébe, ez teszi lehetôvé, hogy egy napon minden gyöngeségünk és összevisszaságunk ellenére igazán elmondhassuk az áldott szót: ,,Uram''. ____________________ 32 Vö. Bossuet, id. P. de Grandmaison: La personne de Jésus (Jézus személyisége), Paris, Beauchesne 82.o. ======================================================================== 18. Jézus órája: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' Tegnap az Evangélium tükrében az Úr Jézus egészen emberi emberségét szemléltük. Hogy megszabaduljunk velünk született rutinunktól, egyidôben kell megragadnunk ennek a Krisztusnak teljes -- már mint általunk hozzáférhetô -- ragyogását, minden korszakon uralkodó dicsôségét és szemlélnünk egészen szerény, meghitt, gyöngéd emberségét. Ez minden bizonnyal nagy hatást tett kortársaira, még azokra is, akik nem éltek közvetlenül együtt vele. Hiszen amikor Szent Pál kéri a korintusiakat, ,,Krisztus szelídségére és jóságára'' kéri ôket (2Kor 10,1). Ez fölidézi bennünk a karácsonykor olvasott szép szöveget, Pál levelét Tituszhoz: ,,...amikor megjelent a mi üdvözítô Istenünk jósága és emberszeretete'' (Tit 3,4). Van azonban Jézus életének egy másik oldala is. Három titokzatos szó adja egész életének ritmusát: ,,Az én órám.'' Már a kánai menyegzôn azt mondja anyjának: ,,Még nem jött el az én órám'' (Jn 2,4). Mintha két nagy fogalom léteznék az Úr Jézus számára: az ô órája és az ô napja. Azt mondja, hogy mi nem ismerjük a pontos idôt: ,,Nem tudjátok sem a napot, sem az órát'' (Mt 24,36), de ez a nap és ez az óra valóság. A Nap a megdicsôülés napja, az Atyához való visszatérésé, a bűnön aratott gyôzelemé. Ez az Úr napja. És Jézus önmagára alkalmazza ezt a nagy szót, amelyet eddig az Ószövetség Jahvénak tartott fönn, annak az Istennek, akinek még a nevét sem merték kimondani. Az Úr napja egyszerre volt a harag napja és a gyôzelemé, az a nap, amikor minden megújul, az ég és a föld. De a dicsôségnek e mellett a napja mellett ott van az, amit Jézus így hív: ,,az én órám''. Az ô órája pedig a Getszemáni lesz és a halál. A megdicsôülés biztos útja ez, de a szenvedésen át. Menjünk végig egyszerűen az Evangéliumnak azokon a szakaszain, amelyek ennek az órának a közeledtét jelzik. Elsô nyilvános megnyilatkozásától, Kánában véghezvitt ,,elsô jelétôl'' szó van róla: ,,Még nem jött el az én órám'' (Jn 2,4). De hamarosan megsejtjük, hogy ez az óra a passióba vezet. Különösen Szent János tűzdeli tele Jézus életét ennek a szónak jelzôkaróival: ,,Ekkor el akarták fogni ôt, de senki sem emelt rá kezet, mert még nem jött el az ô órája'' (Jn 7,30). A 8. fejezetben ugyanez a jelenet: El akarják fogni, sôt megkövezni, ,,de semmi sem történt, mert még nem jött el az ô órája'' (20). A szinoptikusoknál, amikor a Getszemániban megkezdôdött a passió, Jézus harmadszorra azt mondja: ,,Még mindig alusztok és pihentek? Íme közel van az óra és az Emberfiát a bűnôsök kezére adják'' (Mt 26,45). Márknál: ,,Leborult a földre és imádkozott, hogy ha lehetséges maradjon el ez az óra'' (14,35). Szent János nem mondja el nekünk ezt a pillanatot, de leír egy jelenetet, amely a legjobb kommentátorok magyarázata szerint a Getszemánit idézi: ugyanaz a gyötrôdés a közeledô óra elôtt, odafordulás az Atya könyörületéhez, az áldozat elfogadása, az égbôl jövô megerôsítés. Akkor van ez, amikor Jézus kijelenti, hogy halála által dicsôül meg (Jn 12,20--28). Néhány görög van ott; azért jönnek, hogy az ünnepen imádkozzanak, és azt mondják Fülöpnek: ,,Látni szeretnénk Jézust.'' Fülöp megmondja Andrásnak, utána András és Fülöp együtt Jézusnak. Jézus ezt feleli: ,,Íme eljött az óra, hogy megdicsôüljön az Emberfia. Bizony, bizony mondom nektek, ha a búzaszem nem esik a földbe és meg nem hal, egyedül marad; de ha meghal, sok termést hoz... Most megrendült a lelkem (ez igazán a Getszemáni). Mit is mondjak? Atyám, szabadíts meg ettôl az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem! Atyám, dicsôítsd meg nevedet!'' És késôbb: ,,Húsvét ünnepe elôtt Jézus, tudva, hogy eljött az ô órája, amelyben vissza kell térnie ebbôl a világból az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette ôket'' (Jn 13,1). Majd utolsó nagy imájában: ,,Atyám, eljött az óra: dicsôítsd meg Fiadat'' (17,1). És elmegy, hogy váltságul adja életét sokakért. Mi talán -- legalábbis mi igehirdetôk -- kicsit könnyedén beszélünk errôl az óráról, amely felé az egész Evangélium tart, az Úr szenvedésének órájáról. Olyanok vagyunk, mint azok a festôk, akik elénk állítják a meggyalázott Jézust, de tökéletes anatómiával megrajzolva; és ez az anatómia, a csodálatos szépséggel ábrázolt test elrejti elôlünk a Passió drámáját. Megvallom, a magam részérôl sokkal jobban szeretem az Úr Jézusnak azokat az egészen népies ábrázolásait, amilyeneket például Lengyelországban találunk végig az utak mentén vagy az útkeresztezôdéseknél, zakopanei parasztok vagy favágók műveit. A Megfeszítettet nem olyan gyakran látjuk; a ,,gondolataiba mélyülô Krisztust'' ábrázolják, Jézust életének utolsó éjszakáján: elfogták, elviselte a katonák gyalázkodásait, rajta a gúnyköpeny és a töviskorona. Ott ül, magunk elôtt látjuk arcát, miközben elgondolkodva tenyerébe hajtja homlokát. Mintha azt kérdezné magában: ,,Mire való mindez?'' és azt mondaná tetteink láttára: ,,Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek''. Jézusnak igen mélyértelmű ábrázolása ez. Jól tudjuk: Jézus szenvedése nem véletlen katasztrófa, sem útközben történt baleset. Kellett, hogy Krisztus szenvedjen, és így menjen be dicsôségébe (vö. Lk 24,26). Nincs más út. Ô maga választotta. Szabadon lép rá. Az ô órájával, ezzel az elôre elkészített és szabadon választott órával szemben ott van foglyulejtôinek, a fôpapoknak órája. Jézus tudja ezt, és mondja is nekik: Íme eljött ,,a ti órátok, a sötétség hatalmáé'' (Lk 22,53). Tehát akár Jézus oldaláról nézzük, akár azok felôl, akik el akarják fogni, ez az óra egész életének középpontja. Szent Máté világosan elmondja (Mt 16,21), hogy miután Péter nyíltan megvallotta Krisztust, az Úr maga kijelenti neki: Te Péter vagy, azaz szikla, és e sziklára fogom építeni egyházamat -- erre a világ végéig szilárdan álló sziklára és ,,ettôl kezdve Jézus azon volt, hogy tanítványait elôkészítse rá: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektôl, a fôpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra feltámad.'' Igen, ez az óra valóban életének középpontja, amely felé tart. A hegyibeszédben Jézus elôre ,,elmondja'', milyen módon fogja átélni szenvedését: ,,Boldogok a szelídek, boldogok a szegények, azok, akik szegénynek tudják magukat'' -- és ô lesz a legtökéletesebben szegény -- ,,boldogok, akiket üldöznek a szentségért, az igazságért'' (Mt 5,1kk). Az élet Kenyerérôl mondott nagy beszéde is erre a pillanatra központosul. Mindezt az Atya iránti engedelmességbôl teszi. Szent János tegnap tárgyalt nagy szövege, ahol Jézus azt állítja magáról, hogy ô a ,,Jó Pásztor'', ezzel az Atya iránti tökéletes engedelmességgel végzôdik. Szenvedésének órája ugyanilyen engedelmesség: ,,Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy újra visszavegyem'' (Jn 10,17). Szabadon adja oda: ,,Senki nem veszi el tôlem, én magam adom oda. Hatalmam van odaadni és hatalmam van visszavenni. Ezt a parancsot kaptam az én Atyámtól'' (18). Tehát igazán az Atya akarata játszódik le, de Jézus szabadsága teljességében fogadja el ezt az akaratot, ebben a pillanatban derült méltósággal. Amikor ezt a ,,Krisztusnak nevezett Jézust'' szemléljük (Mt 1,16), ,,Jézust'' -- emberi neve --, ,,akit Krisztusnak neveznek'' -- vagyis Messiásnak, Fölkentnek, tehát isteni neve --, amikor újra végigolvassuk az Egyház, a zsinatok minden hitvallását, amelyekkel állítjuk, hogy ez a Jézus ,az Atyával egylényegű'', ugyanolyan természetű, és egyben hasonló Máriához, tehát mihozzánk is, Mária fia, szűztôl született, egylényegű mivelünk, mindenben hasonló testvéreihez; amikor szemléljük kettôs hovatartozását, kettôs valóságát a hiposztatikus unióban, ezt a megoszlás nélküli kettôs valóságot: egyetlen istenemberi személyiségét; amikor próbálgatjuk, hogy semmit se vegyünk el az istenség gazdagságából és semmit se vonjunk le az emberi lealacsonyodásból, az emberi korlátokból, az emberi gyöngeségekbôl -- akkor világosan föl kell ismernünk, hogy misztériummal állunk szemközt! Azt még csak nagyjából megértjük, jobban mondva elfogadjuk, hogy életének mindennapi folyamán a Názáreti Jézus minden egyes megnyilvánulása az Isten Igéjének kifejezôdése, aki egy valódi emberi életet jár át. Már ez is titokzatos, de valahogyan elfogadható. Romano Guardini mondja: ,,Jézus kezdettôl fogva Isten volt. De élete titka az, hogy emberi módon élte istenségét (micsoda feje tetejére állított dolog: emberien élô istenség!), a teljes értelmű isteni valóságot emberi öntudatába vitte át, akaratát hozzákapcsolta az isteni hatalomhoz, emberi életében az isteni tisztaságot gyakorolta, testi szívével az örök szeretetet, az istenség végtelen teljességét belezúdította szolgai alakjába.''[33] Mondom, ezt még ha nem is értjük, de megsejthetjük. Hanem hogyan értsünk egy olyan mondatot, mint ami a Getszemániban hangzik el: ,,Halálosan szomorú a lelkem.''? (Mt 26,38). Hogyan jut el Isten Igéje odáig, hogy ilyen szavakat ejtsen ki? És mégis, ha elmélyedek benne, talán még ezt a szót is megértem: ,,Halálosan szomorú az én lelkem''. Hogy Jézus három barátja alszik -- ó, azt értem, hiszen én is alszom az Úr kínszenvedése láttán; gyakran én sem tudtam egy félórát eltölteni vele az Oltáriszentség elôtt, a gondolataim nem hagytak nyugton, háromszor, sôt hússzor is az órámat néztem. Megértem Péter tagadását; Júdás árulását, igen, azt is értem; Pilátus gyávaságára annyi példát találok, csak a magam életébe kell néznem. Az ostorozást, a töviskoronát, Jézus szomjúságát, igen, mindezt értem; magát a halált, a Keresztet is... értem, bocsánatot kérek, bűnösnek érzem magam, és valóban megsejtem, hogy Jézus azt mondhatja: ,,Halálosan szomorú a lelkem.'' Elég elnéznem a ,,gondolataiba mélyedô'' Krisztus szerény lengyel szobrait. De amikor Jézus azt mondja: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?'' (Mt 27,46), akkor, bevallom, ezt már nem értem -- hiába a zsinatok, hiába Szent Tamás egy artikulusa ,,Isten megengedô akaratáról'', amely fölfüggesztette színelátását. Hiszek, ó igen, hiszek, és érzem, hogy a titok legmélyén járok; de egy ilyen szó Jézus ajkán: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' -- már meghaladja felfogóképességemet. Megérteném egy embertôl, megértem Jób száján. Megérteném attól a betegtôl, akire most gondolok, Eliane T., aki ezekben a napokban haldoklik; én tudom, hogy Isten gyöngéd szeretete övezi körül, de ô maga nem tudja ezt többé, és azt hiszi, a semmi mered rá; még ilyen kiáltásban sem tör ki, hiszen már azt sem tudja mondani: ,,Istenem, Istenem'', egész élete már csak ennyibe sűrűsödik: ,,miért vagyok kiszolgáltatva ennek a kegyetlen szenvedésnek, amely megöl?'' Egy férfitôl, egy nôtôl megértem a kétségbeesésnek ezt a kiáltását -- de Jézustól? Az Atya Igéjétôl! Tôle, aki ,,a Fiú'', ,,az Atya dicsôségének kisugárzása és lényegének képmása'' (Zsid 1,2), akit Szent János egész evangéliuma folyamán úgy mutat be, amint az Atya felé fordul, mindenestül ,,ad Patrem'', egészen az Övé, mindent Tôle kap és Neki ad vissza: ,,Kezdetben volt az Ige, és az Ige az Atyánál volt'' (Jn 1,1); akinek az egész élete nem más, mint hogy ,,az Atyánál'' van! Ô maga eléggé megmondta: ,,Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött, s hogy elvégezzem az ô művét'' (4,34), vagy másutt: ,,Önmagamtól semmit sem teszek, hanem azt tanítom, amit Atyámtól tanultam'' (8,28); ,,Az én Atyám nem hagy soha magamra, mert én mindig azt cselekszem, ami neki tetszik'' (8,29). Amit mond, az Atyától kapja: ,,Én ugyanis nem magamtól beszélek, hanem az Atya, aki engem küldött, ô parancsolta meg, mit beszéljek s mit hirdessek... Amit tehát én beszélek, azt úgy hirdetem, ahogy az Atya mondotta nekem'' (12,49--5). Még szeretete is az Atyával való kapcsolatát mutatja: ,,Tudja meg a világ, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, amint meghagyta nekem az Atya. Keljetek föl, menjünk innen!'' (14,31). ,,Minthogy megtartom az Atya parancsát, megmaradok az ô szeretetében'' (15,10). Jézus létének egész értelme, egész földi szentségvolta abban áll, hogy kinyilatkoztatja nekünk a Szentháromságnak önmagában hordott titkát, azt, hogy mindenestül Atyjában él, és mindenestül Atyjának visszfénye, megdicsôítése: ,,Atyám, eljött az óra, dicsôítsd meg fiadat'' (Jn 17,1). P. Lebreton a Szentháromság dogmájáról írt két nagy kötetét ezzel fejezi be: ,,Ha az ember önmagában szemléli Krisztust, akkor Atyjával szemben olyan függést, olyan megsemmisülést észlel benne, amirôl idelenn semmi fogalmat nem adhat: sem a tanítása nem az övé, sem a művei, sem az élete. Az Atya mutatja meg neki, mit kell mondania és tennie, és szemét erre a legfölsôbb, forrón szeretett szabályra szegezve szól, cselekszik és hal meg. Ezt a természetes függést Isten Fiában végtelen tetszés kíséri... Éppen úgy, ahogyan az Atya kimondhatatlan szeretete árad beléje, a Fiú boldogsága az, hogy tôle kap és tôle függ.'' Hát akkor Jézus szavai csak puszta szavak? Mindez a szép mondás az Atyáról fonnyadt avar lesz, amikor eljön az ,,órája''? ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?'' Nem törli-e el ez a mondás az összes többi érvényét? Valóban a kétségbeesés feneketlen mélysége elôtt állunk, melybe évezredeken keresztül zuhanhatunk lefelé. Tudom jól, utána, a végnél Jézus majd ezt mondja: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet'' (Zsolt 31,6), itt is egy zsoltárt idézve, ugyanúgy, mint ez az ,,Istenem, Istenem...'' is az volt (22), és hogy amikor ezt mondja, a zsoltárban álló ,,Isten'' szót ,,Atyám''-ra változtatja. Azzal is tisztában vagyok, hogy Jézus halálának és haláltusájának, ennek az ,,Istenem, Istenem'' felkiáltásnak az oka a mi teljes mezítelenségében megjelenô bűnünk, amelyet Jézus itt legvégsô következményéig él át, mert ô a mi fogyatkozásainkat magának Istennek a világosságával látta. Jézus, az Isten Fia legmélyebb valóságában látja emberségünket. Mi mindig többé-kevésbé tompák és vakok vagyunk, de ô, a szabad ember, ô látja a rossznak a mélységét, és ez tépi ki belôle a felkiáltást: ,,Én Istenem, én Istenem...'' Igen, az okot jól látom, de mégis, hogyan mondhatta ki ezt a szót? Hisz várta, hogy mindez elkövetkezzék; emlékezzünk csak: ,,Atyám, ments meg ettôl az órától! De hiszen éppen ezért az óráért jöttem!'' (Jn 12,27). Úgy tűnik nekem, olyan területre érkeztünk el, ahová nem adatott behatolnunk. Az evangélium azt mondja: ,,Megérkezett velük a Getszemáni nevű majorba, és így szólt tanítványaihoz: ,,Maradjatok itt, míg én odébb megyek és ott imádkozom'' (Mt 26,36). Az ,,itt'' között, ahol nektek kell maradnotok, és az ,,odébb'' között, ahová én megyek imádkozni, átláthatatlan, fölmérhetetlen szakadék tátong. Semmi közös nincsen e között az ,,itt'' és ,,odébb'' között! Az élet eltemetkezik a halálba, még akkor is, ha késôbb ô diadalmaskodik. ,,Maga mellé véve Pétert és Zebedeus két fiát, kezdett szomorkodni és gyötrôdni. Ekkor így szólt hozzájuk: ,Halálosan szomorú a lelkem; maradjatok itt és virrasszatok velem.' Ô pedig távolabb menve, arccal a földre borult'' (Mt 26,37--39). E között az ,,itt'' és ,,távolabb'' között lehetetlen a közeledés, elképzelhetetlen az osztozás. Egyfelôl, ,,itt'', a bűnös ember, a maga tehetetlenségében, akitôl csak azt várják, hogy virrasszon. És a másik oldalon a Szent, a Bárány, kiszolgáltatva rémületes magányának, küzdelmének, akitôl azt várják, hogy beleegyezzen: ,,nem amint én akarom, hanem amint te''. Az egyik oldalon, ,,itt'', a nyomorultul gyönge és nehézkes ember, aki még bűnében is elalszik,-- a másikon ô, az Úr, akit a bűn úgy felrázott, úgy felkavart, hogy tudatosan megy a halálba. Ez Jézus haláltusája. Egyedül van. Tegnap azt mondtuk, hogy Jézus megosztja velünk minden gazdagságát, Eucharisztiáját, Édesanyját, Igéjét, még Keresztjét is. Csupán a haláltusa misztériumát tartja fenn Jézus magának. Senki sem hatolhat bele, legföljebb az angyal, vagyis Isten szeretete, amely fönntartja... De mi ez a támasz? Ne siessünk azzal, hogy vigasztalásra gondoljunk Jézus számára ebben az órában. Jézus máskor, egész életében arra hív, hogy osztozzunk vele. Az utolsó vacsorán azt mondja Péternek: ,,Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem'' (Jn 13,8). De megmosom a lábad, és így ,,részed'' lesz velem. Az Eucharisztiánál ezt mondja: ,,Osszátok el egymás közt, énvelem osztoztok.'' Isten országában arra vagyunk hivatalosak, hogy megosszuk a szentek sorsát a világosságban: ,,Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek Atyám házában'' (Jn 14,2). De az agóniánál semmi sem osztható meg. Minden hozzáférhetetlen, megközelíthetetlen marad. Jézus egyedül van. Elhagyatva az emberektôl, elhagyatva az Atyától. És bárhogy törekszenek a magyarázatra legnagyobb teológusaink: ô, Jézus kimondja ezt a felfoghatatlan szót: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?'' Szent Pál a galata levélben egészen odáig megy, hogy ezt mondja: ,,Isten átkozottá tette Krisztust értünk'' (ez a Gal 3,13 szószerinti fordítása). Igen, átkozottá tette. Mindig azt mondják, hogy ez a felkiáltás: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem'', a prófétikus 22. zsoltár kezdete és a zsoltár a reménység verseivel végzôdik: ,,Testvéreim közt hirdetem neved, a közösségben dicsérlek'' -- de ezt a verset Jézus nem mondta el! Mi nagyon is hamar, nagyon is könnyen kivonjuk magunkat Jézus órájának drámájából, élve azoknak a szavaknak a kiváltságával, amelyek tudtul adják nekünk ennek az órának igazi gyümölcsét; de Jézus nem ejtette ki ezeket a szavakat. És ne feledjük a zsoltár teljes szövegét, amely a maga egészében Jézus kiáltásának rémületes és fájdalmas kommentárja: Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet? miért, hogy könyörgésem, feljajduló panaszom elveted? Én Istenem, kiáltok nappal -- de te hallgatsz, és éjszaka -- de válaszra se méltatsz. Szentséges trónon aki ülsz, ó dicsôsége Izraelnek, Tebenned bíztak ôseink, bíztak, s te ôket megmentetted. Tehozzád kiáltottak és megmenekültek, benned bíztak és meg nem szégyenültek. De én féreg vagyok, nem ember, mindenki csúfja, népem söpredéke, aki csak lát, gúnyt űz belôlem, bámulnak rám és rázzák fejüket: ,,Istennek élt, hát szabadítsa meg! Hát mentse meg, ha oly kedves elôtte!'' (Mondd Atyádnak, hogy vegyen le a keresztrôl!) Te vagy, ki anyám méhébôl kihoztál, (ez a szépséges, szelíd szűz Mária...) ölén elcsitítottál. Ne légy távol, közel van ellenségem, és nincs, aki segítsen. Erôs vadbikák körülállnak, Básám bikái bekerítenek, kitátott szájuk rám mered, prédára éhes, dühödt oroszlánok. Szétömlô víz vagyok, megtörték minden csontomat, szívem, mint olvadó viasz, keblembôl elapad. Erôm kiszáradt, mint cserép, ínyemhez tapadt nyelvem, az Alvilág sarába elmerültem. A kutyák körülvettek, a gonoszok bandája bekerített, átszúrták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat, árgus szemekkel rám merednek; ruháim egymás között elosztották, és köntösömet kisorsolták. De Te Uram, Te ne légy messze, erôs hadam, segíts sietve! Ne hagyd nyakamra vágni kardjukat, baltájuk élétôl oltalmazd arcomat. Az oroszlán torkától ments meg engem, a vadbikák szarvával szemben vidd gyôzelemre harcomat.'' (Farkasfalvy Dénes fordítása) Mindez nem érzelmeskedés. ,,Meddig mentél el irántam való szeretetedben, Uram?'' Jézus megtestesülése nem csupán Mária méhéig terjedt, hanem egészen eddig a kiáltásig: ,,Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?'' Igen, a kereszt nyelve valóban ôrültség. ,,Szeretett engem és önmagát adta értem'' (Gal 2,20). ____________________ 33 R. Guardini: Der Herr (Az Úr). Würzburg, Werkbund-Verlag, 21. o. ======================================================================== 19. Az Egyházban továbbélô Krisztus I. Számunkra hitünk egyedülálló és sajátos misztériuma Jézus Krisztus. Minden feléje tart, minden belôle indul ki. Úgy tetszik nekem, hogy a keresztények és a papok lelki nevelésében túlságosan sok a különálló ,,traktátus'': megtestesülés, megváltás, Oltáriszentség, Egyház... Persze szükség van különböztetésre, de azzal a feltétellel, hogy minden egyesüljön és összpontosuljon az Úr Jézus személyében: ,,Fülöp, aki engem lát, látja Atyámat'' (Jn 14,9). Hitünkben minden Krisztuson függ, mint valami fonálon, -- szinte láthatatlan nylonfonál, de nincs súly, amelyik elszakítsa. Próbáltuk szemlélni Istennek ezt a nagy kinyilatkoztatását, aki ,,úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta'' (Jn 3,16). Tudjuk: ,,az az örök élet, hogy megismerjenek téged, és akit küldtél, Jézus Krisztust'' (Jn 17,3). Amikor azt kérdezik az Úr Jézustól: ,,Mit tegyünk, hogy Isten dolgait (többesben) műveljük?'' ô azt feleli: ,,Isten dolga (egyesszámban) az, hogy higgyetek abban, akit ô küldött'' (Jn 6,28). Mindez a testté lett Ige szemlélése. A még hátralevô idôben hallgassuk most Jézus végsô szavát a mennybemenetelkor: ,,És én veletek vagyok mindennap a világ végéig'' (Mt 28,20). Jézus Krisztusnak ez az állandó és új mai jelenléte az Egyház, a mi katolikus Egyházunk. Az ,,Unam Sanctam'' gyűjteményben Journet bíboros a Zsinat egyik szövegét kommentálva megjegyzi -- pompás gondolat, és neki igen kedves -, hogy Jézus életében háromféleképpen lehetett nézni ôt. Nagyon sokan csak olyan embert láttak benne, mint a többi: ,,ez a Jézus, József fia, akinek ismerjük apját-anyját'' (Jn 6,42). Mások mélyrehatóbb tekintettel nézték, gondoltak Illésre, Jeremiásra vagy valamelyik prófétára (Mt 16,13--14). Ismét mások végül a hit tekintetével tudták szemlélni, Uruknak és Istenüknek vallva (Jn 20,28). Nos, Egyházunkat -- folytatja Journet bíboros -- ugyanígy háromféleképpen láthatjuk. Az egyik az utca emberének, a statisztikusnak, a történésznek, a szociológusnak külsôséges, csupán eseményeket látó tekintete. Ebbôl táplálkoznak az újságok. Az élesebb szemű megfigyelô tekintete elhatol odáig, hogy valamilyen módon fölfedezi az Egyház maradandóságát, egyetemes egységét, szent jellegét és ennek hatásait.[34] Így lát sok hitetlen, amikor szembekerülnek az Egyház valamelyik hiteles arculatával, amely megfelel elvárásuknak. Nemrég meglátogatott bennünket az École de la Foi-ban a tengeri misszió egyik papja, Jean Volot. Több mint 15 éve a sarkvidéki misszió tagja, vagyis 14--15 év óta egyfolytában 12, 13 vagy 18 hónapon át Alaska vagy Grönland jégmezôin él és tudományos küldetésekben vesz részt, amelyek a sarkvidéken a kozmikus sugárzást vagy más tüneményeket tanulmányoznak. Ô, a pap, a technikus szerepét is játssza ezek között az emberek között. Mindenféle hivatás képviselve van ezekben a sarkvidéki expedíciókban, a sofôrtôl, műszerésztôl és szakácstól egészen a magas szakképzettségű tudósig, és minden elképzelhetô vallás, filozófia és ideológia. Azt mondta, hogy ezeknek az embereknek, akik 14- -15 hónapig a jég között élnek, és még egy levelet sem kapnak (csak rádióüzeneteket), bizonyos tekintetben nehezebb az életük, mint a kartauziaké vagy a trappistáké! Természetesen vannak elôadások azok számára, akik meg akarják hallgatni; ô maga is tart ilyeneket. Elmondta nekünk, hogy mindaz, ami az Egyházra és a Zsinatra vonatkozik, tökéletesen közömbös csaknem mindegyiküknek, kivéve talán egy-két igazi keresztényt. Akkor mutatnak érdeklôdést és az csalja oda ôket, ha a misztikusokról beszél, Keresztes Szent Jánosról, Avilai Szent Terézrôl és Isten más szenvedélyes szerelmeseirôl. Ez igen, ez érdekli ôket, és havonta többször is eljönnek ilyen összejövetelekre, hogy a misztikusokba mélyedjenek. ,,Alapjában véve -- mondják neki -- te is olyan vagy, mint mi. Mi kozmikus sugarakat (vagy tudom is én mit) keresünk, te meg az Istent keresed.'' És a tudománynak ezek az emberei egyszeriben maguk közül valónak tekintik Jean Volot-t, Isten keresôjét. Hozzá kell tennem: az ô technikusi feladata azt hiszem az, hogy az északi fényt figyelje. Ez pedig nem valami kényelmes dolog, mert az éjszakák hosszúak, sok órán át kell virrasztani! Végül szeretném még hozzáfűzni -- anélkül, hogy dicshimnuszt akarnék zengeni Jeanról --, hogy mikor 15 hónapi ,,jég hátán való'' élet után 3--4 hónap szabadságra visszatér Franciaországba, még módját ejti egy kéthetes Citeaux-i tartózkodásnak a trappistáknál, mintha nem lenne elege a magányból! Kétségtelenül azért beszél jól a misztikusokról, mert tudja, mirôl van szó. De ez az érdeklôdés társaiban azzal a második fajta tekintettel függ össze, amelyrôl Journet bíboros beszél; ez a tekintet képes meglátni Egyházunkban a szentség megnyilvánulásait. Végül a harmadik fajta tekintet, és ez a mienk: ,,a hit tekintete, amelynek az Egyház misztériumvoltában jelenik meg, mint Krisztus Jegyese és Teste.'' A konstitúció így mondja: ,,Krisztus egyetlen Egyháza, amelyet a hitvallásban egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak vallunk''. Íme a hit tekintete. Journet bíboros hozzátesz egy sok mindent tisztázó megjegyzést, amelyet gyakran ismételek Fribourgban: ,,Ez az Egyház kicsiny nyáj azokat tekintve, akik láthatóan és teljesen hozzátartoznak, de mérhetetlen néptömeg, ha azokat nézzük, akik láthatatlanul és vágyban tartoznak hozzá.'' Már most az Egyház küldetése, pontosabban lényege az, hogy folytassa Krisztust. Igazán a mi szeretett ,,Anyaszentegyházunk'', mert nekünk ô a ma élô Krisztus. Ezzel kapcsolatban szeretnék felolvasni önöknek egy szöveget, amelyet igen sokszor átelmélkedtem, végigolvastam, mindenhová magammal vittem. Úgy tűnik nekem, ez a szöveg különös segítségére lehet korunk embereinek, hogy behatoljanak ebbe a misztériumba. Arról a beszédrôl van szó, amelyet a laikus apostolság második világkongresszusán, 1957-ben, az akkori milánói bíboros, Montini mondott el: ,,Emlékezzenek a Vatikáni Zsinat tanítására: Lelkünk örök Pásztora és Püspöke, hogy örökössé tegye a megváltás üdvözítô művét, elhatározta, hogy Egyházat alapít; ebbe, mint az élô Isten házába, minden hívô egybegyűl a hit és a szeretet kötelékében (Denz. 1821). És emlékezzenek arra, amit XII. Pius ismétel a Titokzatos Testrôl írt enciklikájában: ,,Valóban: amint Isten Igéje természetünket akarta felhasználni, hogy szenvedéseivel és kínjaival megváltsa az embereket, éppen úgy használja fel Egyházát arra, hogy állandóan folytassa a megkezdett művet'' (AAS 1943, 199). Olyan tény elôtt állunk -- folytatta Montini bíboros --, amely egyidejűleg kettôs arculattal jelentkezik: -- Az egyik az azonosság, a megmaradás, a szilárdság, az életközösség, a hűség, a jelenlét. Ez az az Egyház, amelyet a szikla szilárdsága jelképez: ,,Te Péter vagy, és erre a sziklára építem Egyházamat''. -- A másik pedig a mozgás, a továbbadás, kivetítés térbe és idôbe, kiterjedés, dinamika, eszkatológikus remény. Ez az az Egyház, amelynek szimbóluma Krisztus élô, mozgékony és szünet nélkül növekedô teste.'' Azt hiszem, ez a nyelv és ez a kép hozzáférhetô az embereknek. És a bíboros folytatta: ,,Az Egyház küldetése felszólít minket, hogy szemléljük Krisztus nyomát a századokon át; igazi ,röppálya' ez, mely történelmet alakít, megadja az emberi történelem értelmét és értékét, amit az különben nem tudna hol keresni és megtalálni.'' Bossuet ,,Jézus Krisztus folytatásáról'' beszélt korának stílusában. Ma, az űrhajósok korában úgy mondhatnánk, hogy az Egyházban Krisztus ,,röppályáját'' látjuk az évszázadokon át, mert benne Krisztus él és működik tovább. Próbáljuk tehát egy kevéssé ilyen szemmel nézni a mai Egyházat, mint a továbbélô Krisztust. XII. Pius imént idézett, a Titokzatos Testrôl szóló enciklikájában azt mondja, hogy az Úr Jézus, Isten Igéje, emberi természetünket használta fel, ma pedig Egyháza által működik. Ezeknek a szavaknak a mélyére kell hatolnunk. Ha szemléljük Krisztust egyfelôl természetes életében, mint eddig tettük, másfelôl pedig feltámadott, dicsôséges, misztikus életében, akkor ez a kijelentés elvezet oda, hogy felfogjuk ennek a két életnek azonosságát, és így elérkezünk az Egyház titkához: ráeszmélünk, hogy Jézus Krisztus és az Egyház teljesen egy. Ha kiejtem ezt a szót: ,,Egyház'', akkor mindig azt hallom: ,,Jézus Krisztus''. Ha nem így van, akkor űzhetünk hitvédelmet, védelmezhetjük ezt meg azt valami más ellenében, de mindig ki leszünk téve a kísértéseknek. Jézus Krisztus személye magának Istennek a személye; de az a természet, amely hozzáférhetôvé tette számunkra és földi tevékenységét biztosította, emberi természet volt. És a megváltás ennek az istenségnek és ennek az emberségnek az egysége által ment végbe. Jézus Krisztus nem azt mondja az utolsó vacsorán: ,,Ez az én lényegem'', hanem: ,,Ez az én testem, mely értetek adatik'', ez a húsból való emberi test a megváltás eszköze. Jézusban, akiben az emberi természet az istenivel egyesült, Isten nem csupán istenségén, hanem emberségén át is működött. Mária méhében, az utolsó vacsorán Isten emberi, földi valóságot használt fel isteni szándékainak végbevitelére. És Ô mindig így emberi eszközön át tevékenykedett: elôször egy nemzetet különített el a világtól, azután egy törzset, majd egy családot, végül pedig egy személyt -- Izraelt, Júdát, Dávid házát, Máriát --, hogy terve megvalósuljon. Benson egy régi, -- 1913-ból való -- könyvében, mely nagy segítségemre volt, ezt mondta: ,,Hisszük, hogy ez a Krisztus egy ember hangjával beszélt, egy ember kezével áldott, egy ember szívével segített és szenvedett, és ez a kéz, bár átlyuggatták, ez a szív, bár átdöfték, ez a hang, bár elnémították, mégis magának Istennek a keze, szíve, hangja volt.''[35] Ugyanígy kell tekintenünk a mai egyházra, a továbbélô Jézus Krisztusra. Benson megjegyezte, hogy korának protestánsai -- kétségtelenül Anglia akkori helyzetének befolyása alatt -- a ,,Beteljesedett'' felkiáltásban annak bizonyítékát látták, hogy utána már nem következik semmi. Jézus azt mondja: ,,Beteljesedett'', hát akkor mindennek vége, már nincs mit várnunk. Nincs semmi más, mint Jézus élete úgy, ahogyan az Evangéliumok elmondják, azok tartalmazzák Krisztus minden tettét. Számunkra azonban ez éppen egy új korszak kezdete. Minden beteljesedett, igen, de minden most kezdôdik. Azoknak a protestánsoknak, akikrôl Benson fentebb szólt, az Egyház csak abban a mértékben volt szükséges, amennyire egy társadalmi szervezetre szükség van, amennyiben hasznos, néha egyenesen nélkülözhetetlen az egyéni energiák kiváltására és irányítására. Nekünk az Egyház betű szerint Krisztus teste: Jézus benne él, beszél, cselekszik, amint élt, beszélt, cselekedett Galileában és Jeruzsálemben. És ez a Jézus, aki egyesült egy emberi testtel, aki ezt a testet Máriától kapta, ez a Jézus, aki minden nap a kenyér alakjában jelenik meg közöttünk, ugyanez a Jézus egyesül tanítványai emberi természetével, a mi természetünkkel, és az így alkotott Testben él, működik, beszél tovább. Az Egyház cselekedetei, élete, szavai Jézus Krisztus cselekedetei, élete, szavai; az Egyház sokkal több, mint Krisztus követe, képviselôje vagy akár jegyese: ô maga Krisztus. ,,Én vagyok a szôlôtô, ti a szôlôvesszôk.'' A kettô egy. És ugyanúgy mondja: ,,Ez az én testem'', ,,Amint Atyám küldött engem, úgy küldelek én is titeket''. A szôlôvesszôk nem a szôlôtô utánzatai, nem egy másik szôlôtô, hanem a folytatódó növekvô, évrôl-évre kihajtó tô. Így folytatódik -- mondja Szent Pál -- Krisztus szenvedése a keresztényekében. De ha itt a földön, az Egyházban ugyanaz a személyiség, ugyanaz az erô van jelen, amely a Názáreti Jézus személyében tevékenykedett kétezer évvel ezelôtt, akkor úgy tűnik, hogy az Egyházban továbbélô Krisztust éppen úgy befogadják vagy visszautasítják az emberek, mint ahogy elfogadták vagy elutasították kétezer éve. Hiszen az emberek ambíciói, gyöngéi, földi energiái ugyanolyanok ma is, mint kétezer év elôtt. Kicsit olyan ez, mint ugyanannak a kémiai kísérletnek a megismétlése. Ma is találkozom Péterrel, Jánossal, Júdással, Pilátussal, sôt látom, amint Jézus ma is meghal és feltámad, mint az evangelisták elbeszéléseiben. Ez segített abban, hogy fölfedezzem és elfogadjam a katolikus hitet. Ahhoz, hogy elfogadjam Istent, fölfedezzem, hogy ô van, fölfedezzem: annyira szerette a világot, hogy Fiát adta oda, fölfedezzem, hogy ez a Fiú jelen van az Oltáriszentségben -- mindehhez elég volt néhány hónap. De hogy az Egyházat ,,lenyeljem'' -- ahhoz hat hónap kellett. Ehhez meg kellett értenem, hogy Jézus Krisztus tragédiája és valósága ma ôbenne folytatódik. Tudatára kellett ébrednem, hogy az Úr Jézus állandóan jelen van benne. Olyan világban élünk, ahol mindenféle hagyomány recseg-ropog. Többek közt az is, hogy a katolikus vallás apáról-fiúra öröklôdjék; a társadalmi befolyás tűnôben van, könnyen kikerülnek alóla. Úgy tetszik nekem: azoknak a szíve, akik hűségesek maradnak vagy megtérnek, hasonlít a pásztorokéhoz vagy a bölcsekéhez. Igen, a műveletlen pásztorok vagy a nagyon is művelt bölcsek szívéhez. Mert egyikük sem hiszi, hogy mindent tud. A pásztor jól tudja, hogy ugyancsak kevés a tudománya, a bölcs pedig, az igazi tudós, aki útra kel a csillag nyomán, tisztában van vele, hogy nem tud mindent: nem tudja, hová vezeti a csillag. Talán ebben különböznek egyfelôl a ,,nyárspolgártól'', aki azt hiszi, mindent tud, mert elolvasta az újságot, másfelôl a szaktudóstól, aki annyira jártas a maga területén, hogy ebben a világon szinte egyedülálló, és ezért hajlamos azt hinni, hogy mindent tud, pedig hát tudásának területe végre is csak igen korlátolt. Hogy is mondta az Úr? Milyen nehéz bejutni a mennyek országába azoknak, akik gazdagságukban bizakodnak (vö. Mt 19,23; Mk 10,23; Lk 18,24). Azoknak, akik azt hiszik, hogy mindent tudnak... Jézussal tehát ott találjuk a pásztorokat, ott találjuk a bűnösöket, ott találjuk Pétert, mindezeket az egyszerű embereket, akik igen keveset tudnak. De ott találjuk a bölcseket is, Arimateai Józsefet, a szanhedrin jeles tagját, ott találjuk Nikodémust, a habozó értelmiségit, ott találjuk Szent Pált. És ma kik a pásztorok, az egyszerű emberek? Eszembe jut egy szegény brazíliai anyóka. Karácsonyi idôben történt, abban a mi tizenhat szobros kicsi kápolnánkban. Felállítottunk egy betlehemet. Az egyik este látom ott ezt az asszonyt, teljesen egyedül, azt sem tudom észrevett-e engem a kápolna egyik szögletében. Nézte a betlehemet. És megcsókolt mindenkit! Megcsókolta a Gyermek Jézust, megcsókolta a Szent Szüzet, megcsókolta a juhokat, egyiket a másik után, megcsókolta Szent Józsefet, az angyalokat, az ökröt, sorra mind! Aznap kétségtelenül megfelelô lelkiállapotban voltam, és nem azt mondtam magamban: ,,No de végtére is mit csinál ez a jóasszony? Micsoda babonaság!'' Nem, hanem megindultan néztem ezeket a csókokat és a kísérô keresztvetéseket... A végén a derék asszony kihúzott a zsebébôl egy száz cruseiros bankjegyet -- ami igazán semmi, még egy buszra sem lehet felszállni ennyiért --, és odatette. Hát ez volt az Evangélium szegény özvegye, aki a maga kis pénzdarabját a létszükségletébôl adta. Igazán az Evangélium volt, a folytatódó Egyház. Valamivel késôbb kellemetlen esemény adódott a negyedünkben. Egy sztrájk alkalmával elfogták és börtönbe zárták egyik francia munkatársunkat. Igazán semmi sem volt benne az agitátorból, nem tett semmi rosszat, csak éppen sztrájkolt, mint mindenki. Ez nagy izgalmat keltett. Az értelmiségiek, az egyetemi hallgatók mind hozzánk jöttek: ,,Valami tüntetést kell csinálni, gyűjtsd össze a nôket és a gyerekeket, és küldd ôket a rendôrség elé tüntetni.'' ,,No igen, és ha a gumibot következik?'' ,,Az már baj, de valamit tenni kell.'' A papok között is nagy volt az izgalom. De mit csinálhattak? Arra gondoltak, hogy ôk is sztrájkba lépnek; már pedig a papok sztrájkja az Eucharisztia szünetelését jelenti. Tehát ,,eucharisztikus sztrájkot'' akartak szervezni. A következô vasárnap, amikor mindenki a templomba jön, tartanak egy, a prófétákon alapuló beszédet, azután amikor elérkezik az áldozatbemutatás pillanata, azt mondják: ,,Most pedig nincs szentmise, menjetek haza, mi sztrájkolunk.'' Errôl mindenesetre próbáltuk lebeszélni ôket... Csütörtök este hallottuk meg bajtársunk elfogatását. Péntek reggel a negyed munkásai dolgozni mentek, mint rendesen. Egyikük, Renato, harmincöt éves férfi öt gyerekkel, aki a munkásélet minden nyomorát átélte, este hatkor tért vissza munkájából, és azonnal végiglátogatott vagy húsz családot a legkomolyabb hívôk közül, a közösség magvát. Találkozóra hívta ôket este fél tízre a kápolnába. Miután befejezte körútját, eljött hozzánk, a ,,Padrékhoz'', és azt mondta: ,,Ma este fél tízkor a kápolnában találkozunk.'' Amikor összegyűltünk a kápolnában, Renato kezébe vette az irányítást, és így beszélt: ,,Most hát együtt vagyunk. Tudjátok, hogy barátunkat, Pedrót (a fogoly neve Péter volt) elfogták, börtönben ül. De azt is tudjátok, hogy ebben nincs semmi újság. Mert az Apostolok Cselekedetei elmondják (Renato három éve még nem tudott olvasni, és mint sok más is közülük, azért tanult meg, hogy az Evangéliumot olvashassa), hogy Szent Pétert is elfogták, börtönbe zárták; az is benne van, hogy míg Szent Pétert így a börtönben ôrizték, az Egyház szüntelenül imádkozott érte Istenhez. Látjátok, ezt, amit Szent Péterért csináltak, ezt kell nekünk is csinálni a mi Pedrónkért.'' Erre Renato elolvasta az Apostolok Cselekedeteinek szövegét -- biztosan négyszer vagy ötször végig kellett olvasnia, hogy ilyen jól menjen! --, utána pedig homíliát tartott. Még hozzá nem is rosszat. El kell ugyan ismerni, hogy egy kicsit fehér-fekete volt: egyik oldalon a jók -- Pedro, a lakónegyed emberei, a Padrék, a munkások --, másikon a rosszak: a munkaadó, a rendôrség, a kormányzat, mit tudom én, ki még. De végtére Jézus is juhokról meg bakokról beszélt... Tehát ez az ember reggel hatkor elment dolgozni, egész nap ezen az eseményen elmélkedett, és gondolatai közben eszébe jutott az Apostolok Cselekedeteinek ez a szakasza, amelyre miközülünk senki sem gondolt és aztán valamennyiünket összegyűjtött ezzel a céllal. Renato szemében az volt a legfontosabb, hogy valamit a hit síkján kell tenni. Ezután valamennyiünket arra kért, rögtönözzünk egy-egy közbenjáró könyörgést Pedróért, és így a húsz család egy-egy tagja hangosan imádkozott. Az egyik asszony azt mondta, hogy az üldözôkért is imádkozni kell, és meg is tette. Azt gondolom, elmondhatjuk, hogy ezek a szegények, ezek az ,,anavim'', ezek a férfiak és asszonyok, ez a szegény özvegy, ez a Renato, ugyanúgy, mint az űrhajós, aki Isten nagyságáról beszél -- mindezek alkotják a Titokzatos Testet, a továbbélô Krisztust, általuk él ma is az Evangélium. ,,Valóban nálad rejtôzik az Isten, Izrael Istene, a Megváltó'' (Iz 45,15) -- mondta a próféta. Ez az Egyházban továbbélô Krisztusnak ma is élô arca. Láttuk a Názáreti Jézus hallgatását, ismeretlen életét, ,,Isten örök Igéjét'' -- az Ige a szó, amelyet hallunk -, ezt az Igét, aki élete harminchárom évébôl harminc évig hallgat. Kilenc tizedrész hallgatás! És az imádságnak, az elvonulásnak azok az éjszakái... Harminc évi csend. Három év beszéd, huszonnégy óra szenvedés, mint a szentségek forrása. És ez folytatódik: itt vannak ma is a szemlélôdô rendek, ezek az imádkozó férfiak és nôk..., Mária, aki a jobbik részt választotta, aki hallgatja az igét, az egy szükségeset. Pál mondja: ,,Foglalkozzatok azzal, ami méltó és osztatlanul kapcsol Krisztushoz!'' Így él tovább Jézus egyházában, amikor hűségesek vagyunk a láthatatlan bizonyosságokhoz. Hiszen mi tudjuk, hogy a világ nem minden, akármilyen nagyszerű; hogy a földi szükségletek nem a legparancsolóbbak. Ez az Egyház folytatódik akkor, amikor készek vagyunk meghallani és meglátni azt, amit az érzékek nem foghatnak föl. És ezt nem ellenszegülve vagy az Egyház megosztásával tesszük, nem úgy, hogy ellentétbe állítanánk a fôt a testtel, hanem ugyanannak a Krisztusnak láthatatlan egységében. ____________________ 34 Ch. Journet: Le Caractčre théandrique de l'Église, source de tension permanente. L'Église du Vatican II, t. 2, Paris, Cerf, 1966, ,,Unam Sanctam'' 51 b, 299--312. 35 Robert Hugh Benson: Le Christ dans l'Église (Krisztus az Egyházban), Paris, Perrin, ======================================================================== 20. Az Egyházban továbbélô Krisztus II. Tovább szemléljük az Egyházban továbbélô Krisztust a századokon át. Kétezer év kereszténysége megtanított arra, hogy végsô soron egyedül az Egyház képes tartósan élni az Evangéliumot; de arra is, hogy neki is meg kell ismernie azt, amit az Úr Jézus halandó életében megismert. Tudom, nem kell minden áron megegyezéseket keresnünk. Itt-ott talán én is ebbe a hibába esem, de úgy gondolom, egészében egy bizonyos valóságról van itt szó. Igen gyakran megesik, amikor hallom, hogy férfiak és nôk körömszakadtáig vitatkoznak az Egyházról, annak tanításáról, jövôjérôl stb., hogy úgy tűnik nekem: egyvalami hiányzik belôlük, az Úr Jézusra való vonatkoztatás. Akár az Egyház mellett vannak, akár ellene, akár a haladásra esküsznek, akár a hagyományra: úgy beszélnek az Egyházról, mint valami intézményrôl, nem pedig úgy, mint Jézus Krisztus mai jelenlétének és cselekvésének formájáról. Ennek a Jézus-Egyház folytonosságnak a megmutatására hasznos lehet, ha felhívjuk a figyelmet, mennyi minden éppenséggel nem újdonság a mai egyház magatartásában, ha nem már az Evangéliumban szereplô embereknek is ugyanilyen kísértéseik voltak az Úr Jézussal szemben. Talán itt találjuk meg az elsô orvosságot bizonyos mai -- és mindenkori nehézségekre. Az egyik ilyen ,,folyamatos dolog'' kétségtelenül Jézus pusztai megkísértése. Jézusnak nyilvános működése hajnalán ki kell választania útját. A kísértô ezzel közelíti meg: ,,Ha Isten fia vagy, parancsold, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak''; ,,ha Isten fia vagy, vesd le magad'' (a Templom párkányáról), ,,ha Isten fia vagy, imádj engem, és tied lesz a föld minden országa'' (Mt 4,2kk). Jézus így világosan szemben találja magát egy evilági, politikai messianizmus ajánlatával, amelynek elemei: bôség, dicsôség, emberi hatalom. Késôbb környezete is igen gyakran ezt indítványozza neki. De Jézus elutasítja ezt az ajánlatot. Az Istenre-hagyatkozás útján választja, az Ô akarata iránti alázatban és engedelmességben. A pusztai kísértés epizódja szolgálatának elején, és a Getszemáni végén, valóban sarkpontok voltak, ahol választania kellett az evilági politikai messianizmus és a maga útja között. Isten vagy a császár. De miért szenved megkísértetést Jézus, a názáreti Jézus? Azért, mert egyszerre Isten és ember. Mert ember, éhes. És mert Isten, a köveket kenyérré tudná változtatni. A kísértô lényegében ezt mondja neki: ,,Ha megváltani jössz a világot, ne akarj éhen pusztulni, hanem arass fogható diadalt és mondd ezeknek a köveknek, váljanak kenyérré.'' Nem látják-e önök is úgy, hogy ma Szentegyházunk, a továbbélô Krisztus ugyanennek a kísértésnek van kitéve, azért, mert egyszerre emberi és isteni? Azt mondják neki: ,,Parancsold, hogy ezek a kövek kenyérré váljanak, tedd, hogy béke forrásává váljanak, mutass föl eredményt, ha isteni vagy. Mutass fel eredményt, és tudd felhasználni az emberi eszközöket ehhez az eredményhez. Ne hagyd elpusztulni magad, hiszen ez egyértelmű azzal, hogy az Istened nem létezik.'' Bizonyos, hogy Jézus az elsô kísértésnél nem tagadja a kenyér szükségességét, de hozzáteszi: ,,Nemcsak kenyérbôl él az ember, hanem minden igébôl, amely Isten szájából származik.'' Úgy tetszik nekem, hogy az Egyház, a továbbélô Krisztus ma is így beszél hozzánk: ,,Igaz, hogy emberi vagyok, földi vagyok, hogy érdekel a kenyér, de nem tudnám beérni vele; és a kenyér, az igazságosság és a béke mellett kell, hogy meghozzam nektek a hitemet, a Credómat.'' ,,Ha ember vagy és Isten is vagy -- mondja a kísértô --, mutass hát valami feltűnô jelet: vesd le magad a Templom párkányáról a mélybe úgy, hogy nem törik be a fejed, hiszen az angyalok hordoznak tenyerükön.'' Jézus pedig feleli: ,,Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet!'' Mintha ezt mondaná: ,,Nem azért jövök, hogy rendkívüli jeleket vigyek végbe. Azért jövök a földre, hogy emberi módon munkálkodjam, mint a kotlóstyúk, amely szárnyai alá gyűjti csibéit, egyre próbálta összegyűjteni ôket, de azok nem akartak jönni (Vö. Lk 13,34). Elfogadom, hogy a szabadnak teremtett emberek visszautasítanak, nem semmisítem ôket meg hatalmammal, nem hullatok rájuk tüzet az égbôl, amint Péter apostol indítványozza.'' Ma is ugyanezt mondják az Egyháznak, a továbbélô Krisztusban: ,,Ha azért jöttél, hogy az emberek higgyenek isteni voltodban, akkor hát művelj tagadhatatlan jeleket, csinálj valamit, kell, hogy ez meglássék!'' Vagy pedig az ellentétes kísértés: ,,Ha igazán isteni vagy, hagyj minden felelôsséget az Istenre, kényszerítsd, hogy a kezén hordjon!'' Tapasztalatból tudjuk, milyen kétértelműek lehetnek a jelek. Például jelezni akarjuk valamiképpen, milyen közel áll a szívünkhöz a harmadik világ, de vajon megértik-e ezt a jelet? Az egyik igen, a másik nem. Valóban ez a felhívás érvényes számunkra ma is, mint mindig: ,,Ti keressétek elsôsorban Isten országát és igazságát, a többieket ráadásul megkapjátok'' (Mt 6,33). És Jézus ma is úgy felel, mint akkor: ,,Nincs más jel, mint Jónásé -- halálom és feltámadásom!'' (Vö. Mt 16,4). A harmadik kísértés: Az Úr maga elôtt látja ,,a világ minden országát dicsôségükkel''; mindezt neked adom, ha lábamhoz borulsz és imádsz engem.'' Már most Jézus, az ember Jézus valóban azért jön, hogy birodalmat, királyságot alapítson. Ez a birodalom a mi földünkbe gyökerezik, de nem harci és hazafias diadal, hanem az Atya akarata iránti engedelmesség megtanulása. Ma kísértésbe esünk, hogy azt mondjuk az Egyházban továbbélô Krisztusnak: ,,Imádd egy kevéssé a világ birodalmait és dicsôségüket, csodálatos földi dicsôségüket. Oly egyszerű ez. Térdelj le titokban egy pillanatra, használd ki a magad javára a természetes hatalmat.'' És az Egyháznak, a továbbélô Krisztusnak, ma is ezt kell válaszolnia: ,,Mikor gyönge vagyok, akkor vagyok erôs'' (2Kor 12,10). Oscar Cullmann igen idôszerű és igen bölcs kis könyvében, az ,,Isten és Cézár''-ban jól megmutatja, hogy Jézusnak mindig két fronton kellett harcolnia: egyfelôl a szadduceusokén, másfelôl a zelótákén. A szadduceusok, akik együttműködtek a rómaiakkal, helyeselték azok uralmát és hatalmi visszaéléseit, vallási közönybe süllyedve lemondtak Isten országának minden reménységérôl. Ezzel ellentétben a farizeusok teokratikus szemszögükbôl azonosították az államot a zsidó közösséggel, mereven szembeszegülve a ,,tisztátalan'' és a Törvényt nem ismerô rómaiakkal. A farizeusok szélsô szárnya, a zelóták pártja valóban a szent háborút, a forradalmat, a guerillaharcot hirdette, elszigetelt akciókkal, fölkelésekkel támadva a rómaiakat, míg azután 66-ban nyílt háborút robbantottak ki. M. Cullmann szerint Jézus elsô barátai minden valószínűség szerint zelóta vagy ahhoz közeli körökbôl toborzódtak. Gondoljunk a zelóta Simon apostolra, és talán más apostolnevekre is, amelyeket Cullmann szerint ugyanebben az értelemben lehet venni. Jézus vonzóerôt gyakorolt rájuk, és valláspolitikai eszményük valódi kísértés volt számára abban a pillanatban, amikor a sátán a világuralmat ajánlja fel neki. Jézus azonban visszautasítja a sátánt: ,,Uradat, Istenedet imádjad és csak neki szolgálj.'' Késôbb ugyanezekkel a szavakkal utasítja vissza Pétert, aki talán ténylegesen is, de vérmérsékletileg mindenképpen zelóta volt: ,,El tôlem Sátán! Botránkoztatsz engem, mert nem az Isten dolgaival törôdsz, hanem az emberekével'' (Mt 16,23). Akkor történik ez, amikor Péter elutasítja az Úr szenvedését. A Getszemáni döntô pillanatában az ördög valamiképpen újból megkísérti; Szent Lukács a pusztai kísértést csakugyan ezekkel a szavakkal zárja: ,,Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy idôre elhagyta, hogy visszatérjen a meghatározott idôben'' (Lk 4,13). Ez az idô, ,,a sötétség hatalmának órája'' a Getszemáni. Ott, a Getszemániban még egyszer, utoljára arról van szó: enged-e Jézus tanítványai nyomásának és szembeszáll-e az elfogatására érkezô katonákkal, vagy pedig kiszolgáltatja magát a rómaiaknak messiási hivatását teljesítve, a szenvedô Emberfia módján. És Jézus újból a habozás árnyéka nélkül felel: ,,Dugd hüvelyébe kardodat... Azt gondolod, nem kérhetném Atyámat, és ô azonnal rendelkezésemre bocsátana több mint tizenkét légió angyalt? De akkor hogyan teljesednének be az Írások, hogy így kell történnie?'' (Mt 26,53). Elég elolvasni ezeket az oly világos szövegeket, ahol Jézus tudtul adja nekünk küldetésének miértjét és hogyanját, hogy rájöjjünk: mindez miránk is vonatkozik, és a legteljesebben idôszerű az elôttünk fölmerülô választások idején. Hol található hitünk tengelye, mi az, amit a továbbélô Krisztus akarata szerint legfôképpen meg kell mutatnunk a mai embereknek? Mindez folytatódik, ma és mindig. Meglepve olvastam egy kicsiny könyvben, amely a Miatyánkról mint ökumenikus imádságról szólt[36], hogy Jézus Miatyánkját a ,,tizennyolc áldás'' nevű ima ihlette, amellyel gyakran össze is hasonlították. Ebben az imában a dicsôítés és hálaadás keretében tizenkét kérés található, mindegyik a zsidó nép életére vonatkozik. Ebben az ,,áldó imában'' ,,a zsidó hívô azért könyörgött Istennek: állítsa helyre a zsidó nép politikai szuverénitását, vessen véget az idegen uralomnak, gyűjtse össze a szétszórtakat; a politikai Messiás eljöveteléért fohászkodott.'' Jézus imájában eltűnt mindez. Tökéletesen idegen marad a nacionalista reményektôl; egyetlen egy reménysége van: Isten országának eljövetele. Jézus imája így éppen annyira különbözik a farizeusok, mint az esszénusok és a zelóták imájától. Így tehát saját kísértéseinket is az Egyházban továbbélô Krisztus világosságánál kell néznünk. S kétezer év óta a mi gyávaságunk, de ugyanakkor hűségünk története is ugyanaz, mint az apostoloké. Az apostolok türelmetlenkedése mindannyiunké: türelmetlenül akarjuk végre látni, hogy az Isten országa elérkezzék, hogy ez látható is legyen, hogy egy kicsit rendbejöjjenek a dolgaink! ,,Még egy példabeszédet mondott... mert az emberek azt hitték, hogy az Isten országa nyomban megjelenik'' (Lk 19,11kk). Ugyanezt várjuk mi is. ,,Így szólt tehát: Egy magasrangú ember messze földre indult, hogy királyságot szerezzen magának, és aztán visszatérjen.'' Ez a kis példabeszéd valóban összefoglalja az ôskereszténység helyzetét és gondolkodását éppúgy, mint a mi helyzetünket. Urunk Jézus itt van, mindenütt ott van ebben a nagy birodalomban, amely az övé, elnyerte királyi uralmát és vissza fog térni. De nem várjuk-e türelmetlenül visszajöttét, amennyiben úgy rendezzük a dolgainkat, hogy egyesítjük a trónt az oltárral? Az apostolok megoszlásai a mieink is: ,,Vita keletkezett köztük, hogy közülük ki a legnagyobb. Jézus szívük gondolatai láttán odahívott egy gyereket...'' (Lk 9,46--47). Hát mi? Valaki a minap azt mondta nekem: legjobban a katolikusok kölcsönös kiközösítéseitôl szenved manapság. ,,Én ennek a híve vagyok, én annak; én a Katolikus Akciót helyeslem, én valami más irányzatot...'' ,,Én Pállal tartok, én Apollóval, én Kéfással... Talán megoszlott Krisztus?'' (Vö. 1Kor 1,12.) Kétezer év történelme megmutatja nekünk, hogy kicsinyhitű emberek vagyunk. Mennyit halljuk Jézust ismételni: Kicsinyhitűek... ,,Ha Isten a mezôk füvét így öltözteti... mennyivel inkább titeket, kicsinyhitűek?'' (Mt 6,30). A vihar közepén: ,,Mit féltek, kicsinyhitűek?'' (Mt 8,26). Ezt mondja nekünk ma is az Egyházban továbbélô Krisztus! Magát Szent Pétert is, miután azzal a csodálatos gesztussal kilépett a bárkából és a vízen járt, egyszerre elfogadja a rémület. Nem ,,normális'' dolog a vízen járni! ,,Kicsinyhitű -- mondja neki Jézus --, mért kételkedtél?'' (Mt 14,31). Az elfelejtett kenyerekkel kapcsolatban (mennyi semmiség nyugtalanít bennünket: elfelejtettünk kenyeret hozni!): ,,Mit tanakodtok magatokban, kicsinyhitűek, hogy nincs kenyeretek?... Nem jut eszetekbe az öt kenyér, amelyet ötezer ember kapott?'' (Mt 16,8). És mily idôszerűek Jézusnak Péterhez intézett szavai: ,,A Sátán hatalmat kért magának fölöttetek, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy meginogj hitedben. Amikor megtérsz, majd megerôsíted testvéreidet'' (Lk 22,31--32). A Krisztus-folytató Egyház mondja ezt ma. Vajon bele tudunk-e szilárdan kapaszkodni ebbe a folytonosságba? Ha igen, akkor haladhatunk elôre, indítványozhatunk reformokat. Ha nem, akkor a legjobb szándék ellenére is azzal végezzük, hogy mindent szabadjára engedünk. De Jézus azt is mondja és ma is mondja nekünk -- mindig ez a századokon át haladó krisztusi ,,röppálya'' . ,,Ti vagytok a világ világossága ,, (Mt 5,14). Ô, aki saját magáról mondta: ,,Én vagyok a világ világossága'' (Jn 8,12), nekünk is mondja ezt, és hitünk erejében el kell hinnünk neki gyöngeségeink és kicsinyhitűségünk ellenére. ,,Ti vagytok a világ világossága.'' Amikor olvassuk Szent Ciprián levelét az ,,ad metalla'', a bányamunkára ítélt mártírokhoz -- ez a levél nincs az Evangéliumban, de egészen közel áll hozzá --, hogy ne gondolnánk az egész szenvedô Egyházra, amely még eucharisztiát sem tud ünnepelni? ,,Nem szabad, hogy kisebb legyen a fogalmatok a vallásról és a hitrôl azért, mert mostani tartózkodási helyeteken a papoknak nincs lehetôségük felajánlani és bemutatni az isteni áldozatot. Azért ti áldozatot mutattok be és ajánlotok fel Istennek, értékes, dicsôséges áldozatot, amely a mennyei kincstárat fogja megnyitni elôttetek, hiszen a Szentírás azt mondja: a töredelmes lélek, a megtört és alázatos szív az áldozat Istennek'' (Zsolt 51,19) Ez az az áldozat, amelyet felajánlotok, ez az az áldozat, amelyet éjjel-nappal szünet nélkül bemutattok, magatok váltatok áldozattá Istennek, s tisztán és szeplôtelenül mutatjátok be magatokat neki, mint ahogy az apostol felszólít rá'' (Róm 12,1).[37] Igen, az Egyházban továbbélô Krisztusban is fellelhetô az, ami a Názáreti Jézusban, amit az emberek láttak benne; a mi helyzetünk is az, mint az apostoloké. Mint a Názáreti Jézus, az Egyházban élô Krisztusnál is onnét származnak nehézségeink, hogy ez az Egyház és mi magunk is egyszerre emberiek és isteniek vagyunk. Meddig mehet el az ember a földi eszközök és kötelezettségek terén? Milyen mértékben számoljunk Isten beavatkozásával? Nem hozok megoldást, hanem egyszerűen ezt mondom: legyünk tisztában vele, hogy mint Jézus Krisztus testének élô sejtje ki vagyunk téve ,,kísértésnek''. Krisztus megkísértetése titokzatos testében a pusztában tartózkodó Jézus megkísértetésének folytatása. Elég kinyitnunk Evangéliumunkat. Azt olvassuk benne, amit ma is hallhatunk: ,,A nép ámult -- írja Máté -- tanításán. Mert úgy tanította ôket, mint akinek hatalma van, és nem úgy mint az írástudók'' (Mt 7,28--29). Igaz: a tömegek napjainkban is csodálkoznak a Rómából jövô tanításon. Nem mindig és nem mind kontesztálnak. De vigyázat! Egy napon az írástudók is képesek lesznek magukkal ragadni a tömeget. Hiába ejtette ôket csodálatba Jézus (,,Ember így még nem beszélt''), az írástudók értenek hozzá, hogyan fordítsák meg. Hogyne gondolnánk ma a közvélemény nyomására, a tömegtájékoztató eszközök varázsára! Alapjában véve mi ez a varázs? Ha azt gondoljuk, hogy jól megválogatott szavakkal és gesztusokkal arra kötelezhetjük az istenséget: tegye azt, amit mi akarunk. Nem az-e a benyomásunk néha, hogy például a sajtó a maga varázslatos hatalmával úgy véli: szavai és akciói ráveszik akaratának teljesítésére -- ha nem is az istenséget, de legalább annak képviselôit? ,,Nem az ács fia-e ez?'' -- mondják az emberek (Mt 13,53--58). Mi pedig ezt halljuk: ,,Ó, mi már túlságosan ismerjük az Egyházat, nagyon is jól tudjuk, micsoda!'' És részletesen lefestik mindegyik tagjának a jellemét, a vérmérsékletét. Mégis isteni a mi Egyházunk, és Istentôl akart intézmény. ,,De maga Jézus nem tett sok csodát ezen a helyen'', mert túlságosan ismerték. Vagy azt mondják -- és róla ugyanazt mondták -- ,,Belzebub által űzi ki az ördögöket'' (Mt 12,24). Azt is mondják: Ez mind a nagyok, hatalmasok mesterkedése... De legyetek nyugodtak, nem fogják fölfalni egymást!'' ,,Ez az ember iszákos és bűnös!'' (Vö. Mt 11,19.) Akkor persze ez hamis állítás volt az Úr Jézusról. De ma szomorúan igaz az Egyház egyik vagy másik tagjáról... ,,Rajta, szállj le a keresztedrôl, és hiszünk benned!'' (Mt 27,39). Ma is: ,,Rajta, szállj le, szállítsd le egy kicsit minden igényedet, minden követelésedet az ember nagyságát illetôen, amit az enciklikáid tartalmaznak, és akkor hiszünk benned! Mérsékeld egy kicsit a követeléseidet, majd jobban megy minden.'' ,,Ki bocsáthatja meg a bűnöket, ha nem az Isten?'' (Mk 2,7). ,,Ha Istennek teszek vallomást, az elég, nincs rá szükség, hogy egy emberhez menjek. Hol van szó gyónásról az Evangéliumban? ,,Hogyan adhatja nekünk ez az ember a húsát eledelül?... Kemény beszéd ez'' (Jn 6,52--60). Mennyivel egyszerűbb volna, ha az Eucharisztia testvéri étkezés lenne, ahol szabadon szárnyal az embertestvériség! Mit beszéltek nekünk áldozatról? Minek az a sok szertartás? Miért nehezítetek meg mindent? Olyan keresztényi dolog lenne, ha mind összegyűlnénk egy asztal körül, és úgy miséznénk, ahogy érzünk! Valóban: ez mind a Krisztust folytató Egyház! Ugyanazzal a magatartással, ugyanazokkal a szavakkal fogadják, mint a Názáreti Jézust. ,,Mielôtt Ábrahám lett volna, én vagyok!'' (Jn 8,58). ,,És ôk köveket ragadtak, hogy ráhajítsák'', mert ennek a Názáretinek az elbizakodottsága minden határom túlmegy. Ha ma szilárd meggyôzôdésünk az ökumenizmusról szóló dekrétum kijelentése, hogy ti. ,,a katolikus Egyházat gazdagította az Istentôl kinyilatkoztatott igazság és minden kegyelem eszköz'' (4,6,13), ezzel folytatjuk Jézus szavát: ,,Mielôtt Ábrahám lett volna, Én Vagyok''. Micsoda elviselhetetlen elbizakodás! Ez valóban csak elidegeníti a rokonszenvezôket és megbéníthatja a párbeszédet! Gondoljunk Krisztus kudarcára, látszólagos emberi kudarcára. Vagy túlságosan emberi, vagy nem eléggé az; vagy túlságosan isteni, vagy nem eléggé az. Azt mondhatnánk, nem tudjuk hová tenni. A kenyérszaporítás után azt mondják neki: ,,Légy a királyunk'' (Jn 6,15). De ô a hegyek közé menekül, egyedül, imádkozni. Virágvasárnap biztatja az ünneplô tömeget, és ez izgatja a farizeusokat, akik szemrehányólag említik egymás közt: ,,Nézzétek, mindenki követi'' (Jn 12,19). Jézus nem használja ki elônyét, sír a város fölött (Lk 19,41--44), és éjszakára kimegy Betániába. Akkor, amikor ölébe hullott az alkalom, hogy megmutassa hatalmát... (Mt 21,27). Kaifás elôtt kijelenti magáról, hogy ô ,,az Úr'', aki ,,a Mindenható jobbján ül'' (Mt 26,64), és ezzel halált érdemelt. Utána pedig elfogad mindent, és hallgat. ,,Prófétálj, Krisztus, mondd meg nekünk, ki ütött meg!'' Olyan gyakran látjuk, hogy Egyházunk hallgat, mert nem tud magyarázatba bocsátkozni anélkül, hogy bele ne keverje támadóját is... Úgy tetszik nekem, hogy ma két egymásnak ellentmondó szemrehányást tesznek Jézusnak, az Egyháznak. Vagy azt mondják neki: ,,Te nem fejlôdsz eléggé a társadalmi és anyagi haladás századában, amikor mindenkinek az érdeklôdése a világ dolgaira összpontosul; foglalkozz egy kicsit többet a világgal és a haladással. A többi titok, ismeretlen.'' Vagy pedig azt: ,,Túlságosan világias vagy. Szüntesd meg a nunciatúráidat, add föl minden igényedet, és szorítkozz arra, hogy gyermekeid lelki életét irányítod a sekrestyében és a templomban.'' Jézus, a Názáreti Jézus vagy az Egyházban ma élô Jézus -- a kettô ugyanaz! -- se nem csak az égért van, se nem csak a Földért; ezért feszítik meg ég s Föld között. Igen, mindezek közben ,,Jézus hallgatott''. Emlékeznek, amikor Heródes ,,sokat faggatta, de ô semmit sem felelt neki'' (Lk 23,9). Akkor sem felel, amikor a fôpapok és az írástudók hevesen vádolják. Ó igen, van más csendje is az Egyháznak, rossz csend; Szent Pál beszél ,,szégyenletes hallgatásról'', és ez szép kifejezése az apostolnak, mert vannak órák, amelyekben az Egyháznak beszélnie kell, nem teheti, hogy hallgasson: ,,Mivel Isten irgalmából ez a hivatásunk, nem veszítjük el bátorságunkat. Elutasítjuk a gyalázatos alattomosságot, nem alkalmazunk cselt és nem hamisítjuk meg az Isten szavát'' (2Kor 4,1). Amikor az Egyházban továbbélô Krisztusról beszélek, nincs szándékomban elrejteni az Egyház nyomorúságait. Nem állítom, hogy mindig és mindenben jó lelkiismerettel lehetünk. Igen, az Egyház -- és vele mi is a Názáreti Jézus folytatása vagyunk; a ma élô Jézus igen szent teste, mert a feje szent, de a tagjai, vagyis mi, mind bűnösek vagyunk. Mily ostobaságokat tudtak ezek a tagok mondani, milyen messzemenôen részt veszünk korunk leggonoszabb eltévelyedéseiben, és tetejébe még annak a lehetôségét is megtaláljuk, hogy teológiailag igazoljuk az igazolhatatlant! Az Egyház történelme alázatossá kell, hogy tegyen bennünket. Olvassuk el például, hogy ne valami régmúlt példát mondjak, Haubtmann atya[38] ,,Proudhon''-ját. Nem lehet nem pirulnunk a szégyentôl, ha látjuk, mi mindent mondtak, ismételtek, csináltak, gondoltak, írtak, tettek közzé a restauráció korában világiak, püspökök, sôt maga az egyházi államába belefelejtkezett XII. Leó pápa. Szeretnénk csak korszellemrôl beszélni, de kénytelenek vagyunk a ,,teológia'' szót alkalmazni, amikor a szociális egyenlôtlenségekbôl istenakarta szükségszerű, érinthetetlen társadalmi tényt csinálnak -- és ezt a szinte robbanásszerűen létrejövô proletariátus idején! Méghozzá Jézus visszájára fordított szavára hivatkozva: ,,Szegények mindenkor lesznek veletek...'' Akkor hát a szegény üdvössége abban áll, hogy nyugodjék bele az állapotába, és csak a gazdag alamizsnájától reméljen némi jobbulást? És mit szóljunk az iskolai szabályzatoktól megkövetelt vallásos cselekményekhez, amikor például a gyermekek a magukhoz vett és újból kiköpött szentostyával pecsételték le a szüleiknek küldött leveleket?![39] Ezt mind tudom, és tudta Jézus is, ô, aki ,,szerette az Egyházat és föláldozta magát érte, hogy a keresztség fürdôjében isteni szavával megtisztítva megszentelje'' (Ef 5,26). Milyen alázattal kell hallgatnunk, kinek-kinek a maga állása szerint, Szent Pálnak az efezusi egyházközség elöljáróihoz intézett búcsúszavait: ,,Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy legeltessétek az Isten Egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának'' (ApCsel 20,28). Hogy kell ismételgetnünk a Misererével: ,,Rejtett bűneimtôl, Uram, tisztíts meg engem'', azoktól, amelyek korommal közösek. Ha az Egyház az Ország, akkor nem szabad megdöbbennünk azon, hogy a konkoly elválaszthatatlanul összekeveredik a tiszta búzával. De ez mégsem változtat a tényen, hogy minden nyomorúsága ellenére is egyedül az Egyház elég erôs ahhoz, hogy elbírja saját nagyságát. Úgy tűnik, ez újabb érvet nyújt annak igazolására, hogy az Egyházban Krisztus él tovább. Jézus oly isteni istenségébe, és oly emberi emberségébe csakis az Egyház tud bevezetni bennünket. Ha nem, akkor ott ingadozunk Eotyches, Nestorius, az arianizmus, a dokéták s mit tudom még mi között, nem is szólva a zsidózókról és a gnosztikusokról. Csakis az Egyház képes hordani Jézus nagyságát. Csakis az Egyház képes hordani a Szentírás nagyságát, az Igéét, amely az Úr másik megtestesülése. Ha nem, akkor ott fogunk ingadozni a babiloni mítoszok és a tudósok magyarázatai között. Nagyon mély és nagyon igaz dolgok akadnak fejtegetéseikben, amelyeket nem utasíthatunk vissza, -- de el fogjuk felejteni, hogy az Írás elsôdleges szerzôje Isten, hogy az Írások egysége tôle való. Csakis az Egyház -- ez tény -- adja elénk a Szentírást emberi ruhájában és isteni összefüggésében. Csakis az Egyház tudja nekünk adni az Eucharisztiát, mint egyszerre Isten népének gyülekezetét, a kereszt áldozatát és az utolsó vacsora emlékjelét. Ha nem, akkor közönséges étkezésen veszek részt, és megfeledkezem arról, hogy ez az egység nagy szentsége, vagy pedig magányomba és rubrikáimba veszve megfeledkezem Jézus parancsáról. Csakis az Egyház tudja megmutatni nekem mindannyiunkat felülmúló nagyságát. Nem bírjuk el nélküle egyfelôl az összes megkereszteltek roppant tömegét, ennek a testnek a pluralizmusát fajok, országok, korszakok és korváltások szerint, másfelôl és ugyanakkor a Krisztus akarta, Krisztus alapította hierarchiát, az Egyház intézményét. Az Egyház egysége nélkül a pluralizmus csak széthullás. Csakis az Egyház adhat nekem igaz ismeretet az emberrôl mint testrôl, szellemrôl és szívrôl; ha nem, akkor elejteném valamelyiket ezek közül az elemek közül, és csak test lennék, vagy csak szellem. Csakis az Egyház tud elvezetni állandóan az elsô parancsolathoz, és a másodikhoz, amely hasonló hozzá: ,,Beszéljetek nekünk Istenrôl'' -- mondják az emberek, és ugyanakkor: ,,Éhes vagyok, adjatok ennem.'' Csakis az Egyház emlékeztet arra, hogy ,,ahol ketten vagy hárman együtt vannak az én nevemben, ott vagyok köztük'' (Mt 18,19), és csakis ô emlékeztet arra is: ,,Zárd be az ajtódat, azután imádkozzál Atyádhoz'' (Mt 6,6). Csakis az Egyház mutatja meg nekem, mi a szemlélôdés, a cselekvés forrása; nélküle magamra lennék hagyatva kontemplációmban, vagy hajszolt vadként aktivitásban merülnék ki. Csakis az Egyház adhatja elém az újat s a régit, csakis ô elég nagy és elég erôs ahhoz, hogy elhozza nekem az Evangéliumot, az egész Evangéliumot, nem pedig válogatott részleteit. Csakis ô nyújthatja nekem a beteljesült ,,most már'' és a ,,még nem'' szintézisének megvalósulását. Csakis az Egyház tudja megvalósítani az Úr Jézus szavát: ,,Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni'' (Mt 23,23), és: ,,Amit Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.'' (Mt 19,6). ____________________ 36 La Pričre oecuménique. Paris, Cerf, Ed. des Bergers et des Mages, coll. oecuménique de la Bible, 27.o. 37 Szent Ciprián (+258): 77. levél 3. -- Dabin 72. o. 38 P. Haubtmann: P.J. Proudhon. Genčse d'un antithéiste. Mame kiadás. 39 Uo. 103. o. ======================================================================== 21. A feltámadt Jézus Titokzatos Teste Hátra van még, hogy ebben az elmélkedésben a saját titkunkat közelítsük meg. Kétségtelenül ezt a legnehezebb kifejezni; Szent Pál egyszerűen ,,a Titok''-nak nevezi, így foglalva össze: ,,Minden megkeresztelt egy Lélekben egy testet alkot'' (Vö. 1Kor 12,13). Kérem Önöket szegényes szavaimon keresztül -- tôlem csak ennyi telik -- önmagukban találják meg újra mindazt, amit Jézus Krisztusnak ebbôl a misztériumából megélnek, ami világosságot róla kaptak, amit vele kapcsolatban éreznek. Egész terjedelmében el kellene most olvasnunk az efezusi levél elsô fejezetét, hogy így elérjünk a végkövetkeztetésig: Isten Krisztusnak ,,mindent lába alá vetett, ôt magát meg az egész Egyház fejévé tette: ez az ô teste és a teljessége annak, aki mindenben mindent teljessé tesz'' (Ef 1,22). A ,,Lumen Gentium'' elsô fejezetének van egy szép szakasza, valóságos költemény. Lehetne úgy nyomatni, hogy érvényre juttassák ezt, verssorokban; sajnos sokszor túlságosan zárt szövegképbe foglalják. Szent Pál imént idézett mondatának kommentárja ez: ,,Minden megkeresztelt egy Lélekben egy testet alkot'': ,,(Krisztus) belevont minket életének titkaiba, hasonlóvá váltunk hozzá, halálának és feltámadásának részeseiként, várva, hogy Országába jussunk. Most még a földön vándorolunk, lépteinket nyomába igazítva, viszontagságok közt, üldöztetésben, megosztva szenvedéseit -- test a fej sorsát --, vele együtt szenvedve, hogy vele együtt meg is dicsôüljünk''. (No. 7). A zsinati atyák költôk voltak: a Szentlélek segítségével fogalmazták meg ezt a nagyszerű szöveget, ezt a szépséges költeményt annak a Testnek dicsôítésére, amely mi vagyunk ma, Krisztus Jézussal való egységben. Ha úgy tetszik, vegyük fel újból ennek a lelkigyakorlatnak a vezérfonalát. Mindenütt láttuk ennek a Krisztus Jézusnak a jelenlétét, amint uralma alatt tartja, élteti, beteljesíti Isten és az ember találkozásainak egész történetét, Ábrahámtól és Izsáktól meg a húsvéti báránytól Mózesig és a Sínai hegyéig, Dávid templomától a szenvedô szolgáig, aki egy személyben a száműzött Izrael, a Názáreti Jézus és az Egyház, a mai Jézus. Igen, Ádámtól Ábrahámig és Ábrahámtól Máriáig ,,a prófétákon és az Írásokon át'' az Úr Jézust láttuk. Ha Jézust elvágnánk attól, amit elôzetes történetének nevezhetnénk, -- ha épp már nem az ô történetének is -- akkor abból egy Renan vagy Garaudy elgondolta Jézus jelenne meg elôttünk. Azután ennek az óriási sornak a végén, amely a Teremtés óta jelképezi és elôkészíti ôt, elérkezik ô maga; itt él a földön ,,szelíd és alázatos szívű'' emberként harminchárom évig, ember az emberek közt, ,,asszonytól született, és alávetette magát a törvénynek'' (Gal 4,4). És meghal, ,,mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette'' (Jn 13,1), és életét adta értük. De harmadnapra feltámad. Ez hitünk csomópontja: ez a feltámadás nem képzelôdés vagy a haladás valami szimbóluma. ,,Ha Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek'' (1Kor 15,17). Ekkor vesz fel Krisztus olyan dimenziót, amely meghalad minden elôtte járót a történelem során. Azok még lineárisak. Most mindent globálisan magában foglalt össze. Épp errôl a misztériumról beszél Szent Pál. Ez az ô misztériuma, az ô uralkodásáé. Az egység titka, nem egyszerű egymás mellé helyezés. De Lubac atya szépen mondja: ,,Nem morzsák vagyunk, hanem tagok'': nem elszórt morzsák, amelyeket úgy halmoznak össze, mint egy csomó követ, vagy mint ahogy egy csomó ember összegyűl a tömegben, hanem Krisztus tagjaivá leszünk, szerves és megszervezett testté. Krisztus egysége nem egy rendszer egysége, nem valami csodálatos gyűjtemény, hogy a világ legszebb múzeumában kiállítsák és megbámulják. Nem is a közreműködés egysége, amelyben minden törekvés egybehangzóan egy célra irányul; hanem magának az életnek és a szeretetnek az egysége. Ez az élet egyesíti az isteni személyeket egymás között, és minket is magába ölel. Krisztus Titokzatos Teste e jézusi szavak megvalósulása: ,,Legyenek mindnyájan egyek, mint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned'' (Jn 17,21). Figyeljük meg, milyen hangsúlyos ez: ,,Mint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned!'' ,,Úgy legyenek egyek ôk is mibennünk'' (íme az egység, és az egységnek mintája); hogy ,,így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.'' A küldetés így a Titokzatos Test egységéhez vezet, nem más csak a külsô megjelenése, láthatóvá válása ennek az egységnek: ,,Én átadtam nekik a dicsôséget, amit nekem adtál, hogy egyek legyenek, amint mi egyek vagyunk: amint én ôbennük, és te énbennem, hogy így tökéletesen egyek legyenek ôk is. Ismerje meg ebbôl a világ, hogy Te küldtél engem, és hogy szereted ôket, amint engem szerettél'' (Jn 17,21- -23). Emlékezzünk a vér szent jellegére, ,,mert a vér az élet''. Krisztus vérét inni annyit jelent, mint belekerülni egy Másik életébe: Isten élete költözik belénk. A kegyelem által válunk azzá, ami a Szentháromság természeténél fogva: ,,az isteni természet részeseivé'', Péter apostol hallatlanul merész szava szerint (2Pt 1,4). Világosan érezzük, hogy ez sokkal messzebb visz, mint az ,,egyetlen nyáj, egyetlen pásztor alatt'' -- mégha ez Jézus óhaját fejezi is ki --, érezzük, hogy sokkal többrôl van itt szó még a férj és a feleség kapcsolatánál is, akik ,,már nem ketten vannak, hanem egy test'' (Mt 19,5). A testté lett Igének, a feltámadott Jézusnak a titka -- mert feltámadásával leszünk részeseivé ennek a titoknak -- az, hogy magába testesít minden embert, a pogányokat is beleértve. Magába testesíti ôket a szó betű szerinti értelmében. Nem úgy, mint ahogyan az újoncokat ,,bekebelezik'' a hadseregbe, hanem igazán ,,in corpore'', egy testben egyesítve, egyetlen testet alkotva. Nem jogi dolog ez, hanem isteni biológia. És ez az egyetlen test Jézus teste, a keresztrôl és a kereszt által feltámasztott teste. Nem ,,olyan, mint...'' Szent Pál jól tudja, mit mondott neki Jézus: ,,Mért üldözöl engem?'' (ApCsel 9,4). A keresztények valóságos azonosulásáról van szó a feltámadott Krisztus testével. Egy valóságos test tagjai vagyunk, és Krisztus ennek a feje. Ez a sarkigazság teszi elevenné az Egyházra vetett tekintetünket. Mindig vissza kell térnünk Szent Pál fejtegetésére a korintusi levél 1. fejezetében a testrôl, amely egy, bár különféle tagjai vannak (ez a régi hasonlat már az antik mesékben fölmerült): ,,A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is'' (1Kor 12,12). Nem azt mondja: ,,Így van Krisztus testével is'', hanem ,,így van Krisztussal is''. Sokkal több ez, mint hasonlat: valóban azonosítás. Szent Pál az Egyházat, a keresztények gyülekezetét azonosítja a feltámadt Krisztus fizikai testével. És a zsidó Pál számára a ,,test'' nem ellentétes a ,,lélek''-kel, mint a görögöknél, hanem az egész embert fejezi ki. Krisztus teste tehát az egész Krisztus, maga a testileg létezô Jézus, akinek élô lelke ,,a feltámadás megelevenítô elve'' lett. Ez az Úr Jézus feltámadásának és új teljességének a csodája. Ez a testtel rendelkezô, szenvedésre képes, szenvedô, éhséget, szomjúságot érzô, alvásra szoruló Krisztus, ez a testben élô Krisztus szellemivé vált. ,,Testi mivoltában szellemivé vált dicsôségének lelke által.'' P. Durwell kifejezése szerint. Egy kissé tudományos a megállapítás, de ha át tudjuk elmélkedni; megsegít abban, hogy a titok szívébe hatoljunk. ,,A korlátozó és megosztó, gyönge anyag most már a Lélek tulajdonságait veszi föl: megszűnik szűk volta, levetkôzi gyöngeségét. Krisztus testi emberségében képessé válik megeleveníteni és magába foglalni a világot. A dicsôséges Krisztus emberségének saját élete közlôdik, áthasonít bennünket testi emberségének életébe, önmagába öltöztet (Gal 3,27), úgy hogy az ô testévé, azaz saját emberségévé''.[40] Ez az oka Szent Pál lelkesedésének, amikor megírja Krisztus fôségérôl szóló himnuszát a kolosszei levél elején: ,,Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki arra méltatott benneteket, hogy részetek legyen a szentek örökségében, a világosságban (minthogy Krisztus Teste vagyunk); kiragadott minket a sötétség hatalmából és helyet adott szeretett Fia országában.'' ,,Ô a láthatatlan Isten Képmása minden teremtmény elsôszülötte Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön, a láthatókat és láthatatlanokat; a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. (Mintha Szent János prológusát olvasnánk.) Ô elôbb van mindennél, és minden benne áll fönn. Ô a Testnek, az Egyháznak a Feje.'' (Kol 1,12--18). Ez az Egyház valóban Krisztus teste, sohasem mondhatjuk ezt eleget; a feltámadt Krisztus teste vagyunk. Krisztus ennek a testnek a feje idôbeli elsôsége miatt -- ô az elsô feltámadott -, és egyben elsôdleges elve az üdvösség rendjében. Tehát mindaz a kép, amely elmondja nekünk, hogy mi az Egyház: a szentek öröksége, a szentek városa, Isten családja, a szeretett Fiú birodalma -- mindez Krisztus emberi testének, az ô emberségének a gyümölcse, de feltámadásában a végtelenség felé tárul. Ha tehát Krisztus jelenléte bennünk, s következésképpen a mi beletestesülésünk nem értelmi vagy lélektani jellegű megfontolás, hanem az ontológikus rendbe tartozó, valóságos létközösség ,,Krisztusban'', akkor egyszerűen csak arról van szó, hogy igyekeznünk kell közeledni ehhez a misztériumhoz, elsajátítanunk, magunkban életre váltanunk. Ezt pedig csakis imádsággal, bensôséges és állhatatos könyörgéssel tehetjük, ,,Már mondtam nektek -- írta Aranyszájú Szent János --, milyen állandó gonddal igyekszik az apostol megmutatni, hogy a keresztények mindannak birtokában vannak, amivel Krisztus rendelkezik. És minden levelének tárgya az, hogy megmutassa nekik: mindenben Krisztussal vannak közösségben''.[41] Mindannyian az Úr Jézussal való teljes egyesülésre vagyunk hívatva. Csak Krisztus foglal magába titokzatosan, de egészen valóságosan minden keresztényt, a nekik jutott minden kegyelmet, teljes természetfölötti tudásukat és minden reményüket. Ha képet keresek minderre -- nem tudom, mennyire lesz jó a kép, de a kozmikus rendbôl kell kölcsönözni! --, akkor földünk kialakulásának közismert elméletére kell gondolnom: A kiindulópont egy elképzelhetetlen sűrűségű ôsatom, amely szétrobban és megszületnek belôle a világok a tejutak. Ezek folytatják útjukat mind csodálatosabb kiterjedésben, de folyvást ez a kezdeti robbanás tartja össze és irányítja ôket, tôle függnek, az kapcsolja össze ôket egymással. Táguló mindenségünknek ez csupán egy elmélete. Jézus azonban titokzatos testében megvalósítja ezt, sôt mérhetetlenül többet. Igazán egy csodálatos ,,bekebelezésrôl'' van szó -- ha szabad így mondanom, -- , ahol mindent fölvesz magába, mindent egybefoglal, ,,hogy betöltse a mindenséget'' (Ef 4,10). Így a mi Jézus Krisztusunk, a mi Urunk Jézus Krisztus az az ,,éltetô lélek'' megint csak Szent Pál szavával, amely az egész emberiséget koordinálja -- ezért vagyunk tagok, nem pedig morzsák --, ôbenne vagyunk, beléje testesülünk minden emberi kifejezést meghaladó módon. A kövek egysége egy épületben, a vôlegény és a menyasszony egysége egyetlen testben, saját testem tagjainak egysége mind csak megközelítése ennek a titoknak, de messze áll az isteni valóságtól. Léon Bloy mondását alkalmazhatnánk itt: ,,Mikor Istenrôl próbálunk beszélni, olyanok a szavaink, mintha megvakult oroszlánok keresnének egy forrást a sivatagban.'' Csakugyan az a benyomásom, hogy amikor tudatára próbálunk ébredni ennek a Krisztusba való beletestesülésnek, szegény szavaink csak forrás után tapogatózó vak oroszlánok a pusztában. Egy kivétel van csak: az Írás szavai, azért kell azokat olvasnunk és elmondanunk mindig újra, szünet nélkül. Ha igyekszünk eggyé válni az Egyházzal, Krisztus testével, beletestesülni Krisztusba, az Egyházba -- egyre megy --, élô sejtjévé válni ennek a testnek, akkor -- Szent Pál mondja -- igazságban és szeretetben élve (a kettô elválaszthatatlan) ,,hogy egyre inkább összeforrjunk a Fôvel: Krisztussal. Ô az, aki az egész testet egybefogja és összetartja a különféle izületek segítségével, hogy a tagok betöltsék az erejükhöz szabott feladatkört. Így növekszik a test és építi fel saját magát a szeretetben'' (Ef 4,15). Élô test, amely szüntelenül építi önmagát, ahol minden résznek, még a legkisebbnek is megvan a maga szerepe, tagolódik, összekapcsolódik, magára talál. És a megelôzô versben Szent Pál azt mondta nekünk, hogy ennek a testnek, ,,Krisztus teljességének'' a szemlélete fogja megakadályozni, hogy ,,a megtévesztô emberi tanítás és a tévedésbe ejtô álnokság minden szele magával sodorjon''. Minden tévedés ellenszere az, hogy magasra törjünk: olyan magasságot érjünk el, amely lehetôvé teszi Krisztus testének ezt az átfogó látását. Mi vagyunk ez a test, egyesülve Istennel, mint ahogy ,,Atyám és én egy vagyunk'', egyesülve egymással és minden emberrel, ,,hogy egy legyetek'', egyesülve Krisztusban, az egység e titkában. És ez az egység igazi, valóságos, léttani. Létezésrôl van szó, nem elképzelésrôl; nem hasonlatok ezek, nem ,,mintha'': igazán és valóságosan bennünk van, mi pedig ôbenne, és mindnyájan egy vagyunk benne, amint ô egy az Atyával. Hogy ezt nehéz megmagyarázni, sôt megmagyarázhatatlan, az nagyon is lehetséges. De Isten nem a mi rövid lélegzetű fogalmainkhoz méri alkotásainak nagyságát és tökéletességét. Nem tudjuk megmondani, hogyan, de ez a titokzatos és misztikus egység élô valóság. Nem valahol az ég és föld között lebeg. Szent Pál a legmindennapibb életre alkalmazza. És tudjuk, hogy a titokzatos Test egyre növekszik kiterjedésében az eljövendô nemzedékek során -- nincs egyetlen újszülött kisbaba sem, aki ne kebelezôdnék be a titokzatos Testbe! Szent Pál nyújtja annak a látásmódnak legszebb példáját, miszerint az Úr mindenben minden, és így minden embert úgy kell tekintenünk, mint aki ,,Krisztusban'' van. A legköznapibb dolgokból kiindulva állandóan errôl beszél. Minden levelét újból el kellene ehhez olvasni, de gondoljunk például csak a rómaiakhoz írt levél 16. fejezetére. Elsô pillantásra baráti megemlékezések és üdvözletek listája. Pál egész sor nevet számlál elô, de mindegyiknél azt mondja: köszöntsétek ôket ,,Krisztusban''. És ha rágondolunk a mindent és bennünket is magába foglaló Jézus kozmikus nagyságára, akkor megértjük, hogy ez nem egyszerű egyházi formula: ,,Köszöntsétek Priszkát és Aquilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban... Andronikuszt és Juniát, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek, és akik elôttem jártak Krisztusban... Amoliátuszt, aki nekem kedves az Úrban. Köszöntsétek Urbánuszt, munkatársunkat Krisztusban... Apelleszt, aki helytállt (és megpróbáltatást szenvedett) Krisztusban... Köszöntsétek Narcisszusz házanépét, akik hívôk az Úrban. Köszöntsétek Triféniát és Trifoszát, akik fáradnak az Úrban. Köszöntsétek a szeretett Perziszt, aki sokat fáradozott az Úrban, és Rufuszt, ezt a választottat az Úrban.'' Mindez az elsô keresztény közösségek mindennapi élete, de éppen azért közösség, mert mindannyian egyek Krisztusban. Bennünk is ennek a szemléletnek kell meglennie! Ugyanez vezérli Pált, amikor azt mondja nekünk: ,,Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsôségére'' (1Kor 10,31) -- vagyis Krisztusban. Sok más helyet is idézni lehetne. A Filippi levélben: ,,Fogadjátok tehát Epafrodituszt nagy örömmel az Úrban''; ,,egyébként, testvéreim, örüljetek az Úrban'' (Fil 2,29; 3,1). A korintusiakhoz: ,,Általa van életetek Krisztus Jézusban, aki Istentôl bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelôdésünkké és megváltásunkká lett'' (1Kor 1,30--31). A rómaiakhoz: ,,Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek. Hiszen a Lélek törvénye, amely a Krisztus Jézusban való élet folyománya, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétôl'' (Róm 8,1). ,,Krisztusban'': ez ellentéte a ,,Krisztus nélkül'' kifejezésnek. Szent Pál emlékezteti az efezusiakat, mit jelent az utóbbi: ,,Gondoljatok arra, hogy abban az idôben Krisztus nélkül éltetek, kívül álltatok Izrael vallási közösségén; a szövetségekbôl s ígéreteibôl idegenként kizárva, remény híján és Isten nélkül éltetek a világban. Most azonban ti, akik ,,távol'' voltatok, Krisztus Jézusban ,,közel'' kerültetek, Krisztus vére árán.'' Mert ,,ô a mi békességünk'' (Ef 2,12- -14). Ez hát az Úr Krisztus ,,méretérôl'' szóló híradás. Ô Szent Pál szavai szerint a fej, aki táplálja és mozgatja tagjait; ô minden teremtmény Elsôszülöttje; úgy tetszett Istennek, hogy ôbenne lakozzék az istenség egész teljessége. Ez a feltámadott Krisztus magába gyűjt mindent; az isteni világot, amelyhez az idôk kezdetétôl létezô, megdicsôült személyisége tartozik, és a teremtett világot embersége, megtestesülése és feltámadása által. Mindent lába alá vetett az Atya, ô mindenek feje az Egyház által, amely az ô teste, ô a létteljesség, mindent mindenben betölt; mi pedig, mi részesei vagyunk ennek a teljességnek. Dehát akkor, ha egyszer azért vagyunk megkeresztelve -- Szent Pál szava --, hogy egyetlen testet alkossunk Krisztus testében (1Kor 12,13), ha az Úr asztalánál Krisztusban részesedünk, mindnyájan egy kenyérbôl táplálkozva (1Kor 10,17): milyen döbbenetes dolog, ha nem tudjuk már felismerni Krisztus testét, eucharisztikus és misztikus testét! Szent Pál a korintusi levélben emlékeztet rá; kétféle módja van annak, hogy ,,ne ismerjük fel'' Krisztus testét: ha ,,szakadás mutatkozik köztetek'', vagy ha ,,megszégyenítitek a szegényeket'' (1Kor 11,18kk). Ebben a két esetben mutatkozik meg az Egyház megvetése. Az Egyház megosztása pedig azáltal következik be, ha a Testet osztják meg, vagyis ha nem tisztelik mindegyik tag különbözôségét -- ha elhanyagoljuk saját testünket, Krisztus testét, az Ô feltámadott testét -- a szegények megvetésével vagy a róluk való megfeledkezéssel. Adja meg nekünk az Úr Jézus azt a kegyelmet, valahányszor az Eucharisztiát ünnepeljük, vagy összegyűlünk az ô nevében, hogy igazán megragadjuk az ô minden dimenziót felülmúló nagyságát, és azt, hogy mit jelent: ,,Benne, Általa, Vele van meg minden teljesség''. Adja meg nekünk Isten, hogy ne kicsinyítsük le Krisztus méreteit a mi személyes mértékünkre. Szétszórtságunk és feledékenységünk ellenére, és éppen ezek, illetve kételyeink mardosása miatt törjön elô belôlünk Tamás apostol vallomása: ,,Én Uram és én Istenem!'' (Jn 20,28) ____________________ 40 Durwell: La Résurrection de Jésus, mystčre de salut (Jézus feltámadása, az üdvösség titka) 209. o. 41 In Col. Hom. VII, P.G. 62. 345. Idézi P. Mersch nélkülözhetetlen, ma talán túlságosan elfeledett könyvében: Le Corps Mystique du Christ. ======================================================================== 22. Legyetek hálásak! Ezekben az utolsó pillanatokban, amikor Önök között lehetek, szeretném, ha hitünk egyik legnagyobb parancsával fejeznénk be, az Evangélium, az ,,örömhír'' parancsával. Ezt a nagy parancsot valóban megtaláljuk már Szent Márk evangéliumának az elején: ,,A Jóhír kezdete Jézus Krisztusról, Isten Fiáról'' (Mk 1,1). Jó hír, örvendetes hír: és a mai világnak szüksége van arra, hogy meghallja ennek a hírnek az örömét. Bármekkora orkánok is tombolnak, kell, hogy ennek a jóhírnek öröme és világossága uralkodjék mindenen. Szeretném, ha mi is így végeznénk a lelkigyakorlat napjait. ,,A jóhír kezdete Jézus Krisztusról, Isten Fiáról.'' Az Evangélium tehát elsôsorban nem írás, se nem könyv, hanem ,,híradás'', és ez az örvendetes újdonság maga Jézus Krisztus, amint maga Jézus magyarázta az emmauszi tanítványoknak: ,,Megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak'' (Lk 24,27). Péter apostol örömtôl áradó kifejezésekkel mondja: ,,Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk így részeseivé legyetek az isteni természetnek'' (2Pt 1,4). Íme a jó, az örvendetes újság: értékes ígéreteket kaptunk, a legnagyobb ígéreteket. Azért kaptuk, hogy ,,részesei legyünk az isteni természetnek'', ,,és pedig a mi Urunk, Jézus Krisztus által''. Szeretett Urunk, Jézus legegyszerűbb példabeszédeiben emlékeztet arra, hogy Isten országa hasonló ,,a szántóföldben elrejtett kincshez'', amelyet valaki fölfedez (ez az örvendetes újság!), újból elrejti és elragadtatott örömében elsiet, hogy mindenét eladja, s megvásárolja a szántóföldet (vö. Mt 13,44--46). A példabeszéd kulcsszava nem az, hogy mindent el kell adni, hanem nyilvánvalóan az, hogy az ember ,,azt sem tudja, hová legyen örömében''. És amikor az ember szíve csupa öröm, akkor egész egyszerűen, szinte oda sem gondolva, könnyedén eladja azt, amit el kell adni, megszabadul attól, ami terhére van. De ehhez elragadtatott öröm kell. Talán tudják, hogy a marseille-i és provence-i betlehemekben az egyik figura neve ,,az elragadtatott''. Egyáltalán nem a legértelmesebb, ó nem; inkább együgyűnek látszik! Még ajándékot sem hoz, mint a többi mind, akik nem jönnek üres kézzel; de el van ragadtatva az örömtôl: ô az elragadtatott. Marseille-ben ,,fada''-nak is hívják, ami annyit tesz: az, akit egy tündér megérintett. Számunkra ez a tündér a kegyelem, ,,ez a kölcsönös barátság Istennel, akirôl tudjuk, hogy szeret'', mint Avilai Szent Teréz mondja. És amikor fölfedezzük ,,Istenünk könyörülô irgalmából'' (Lk 1,78), akkor csalhatatlanul eltölt bennünket az örvendezô elragadtatás. Így hitünk, kereszténységünk az öröm kettôs árama: Istentôl tart az ember felé, és az embertôl visszaárad Istenhez. Isten örvendezik az elveszett juhnak, a megtalált pénzdarabnak, a visszatért tékozló fiúnak; az ember pedig örvendezik, mert megtalálta az elrejtett kincset a szántóföldben. És az embereknek ma örömre van a legnagyobb szükségük. Egész Evangéliumunkat át- meg átszövi az örömnek ez a szava. Gábor angyal belép Máriához, és ezt mondja: ,,Örvendj, Mária, kegyelemmel teljes.'' Ez a jóhír elsô szava: ,,örvendj''. Több ez, mint az ,,Üdvözlégy Mária'', -- ,,örvendezzél, Mária, kegyelemmel teljes.'' Keresztelô János ,,ujjong örömében'' (vö. Lk 1,44) Erzsébet méhében, és maga Mária is ,,ujjong örömében'' Magnificatjában. ,,Nagy örömet hirdetek nektek'', mondja az angyal a pásztoroknak, és nemcsak nektek öröm ez, hanem ,,az egész népnek'' (Lk 2,10). És az agg Simeon, meg az öreg Anna prófétaasszony áldja és dicséri Istent. Amikor az Egyház, a mi egyházunk éppen, hogy megszületett és még egészen kicsiny, ,,örömmel és tiszta szívvel'' töri meg a Kenyeret, mint az Apostolok Cselekedeteinek könyve elmondja (2,46). Antiochiában, az elsô diaszporában ,,a tanítványokat a Szentlélek öröme töltötte el'' (ApCsel 13,52). És itt vannak azok a szavak, amelyek kiindulópontként szolgáltak, Péter Magnificatja: ,,Kimondhatatlan és megdicsôült örömmel örvendeztek majd'' (1Pt 1,9). És ha szemléljük az Úr Jézus színeváltozását, ránk is érvényesek Szent Pál szavai: mi mindnyájan a dicsôségben ,,fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át az Úr Lelke által'' (2Kor 3,18) Nem meglepô, hogy Szent Lukács, a gyöngédség és irgalom evangelistája, a bűnösök, a bocsánatot nyert és szeretô bűnös nô evangelistája, a megtalált drachma, a tékozló fiú evangelistája hagyta ránk mindezeket az örömrôl szóló szövegeket, amelyeket az imént idéztem -- ô, Mária történetírója és Szent Pál tanítványa. De hallgassuk meg közvetlenül Szent Pált: ,,Vigasztalás tölt el, és minden bajom közepette túlárad bennem az öröm'' (2Kor 7,4). Ha valamit nem lehet szemére vetni Szent Pálnak, akkor azt, hogy ne tudná, mi a megpróbáltatás! De túlárad benne az öröm. És ha túlárad, az azért van, mert vakító világosságot kapott Istentôl: Istentôl, akit úgy ismert meg, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istenét, atyái Istenét, de attól az Istentôl is, aki az Úr Jézus Krisztus személyében nyilatkozott meg neki a damaszkuszi úton. És Szent Pál, vagy a Zsidókhoz írt levél nagyon páli stílusú szerzôje leírja nekünk a keresztény embert. E leírás nyomán érezzük, mily gyakran megfeledkezünk arról, hogy ki is az igazi keresztény: Az, ,,aki egyszer már részesült a megvilágításban (aki a vakító isteni világosságot megkapta), megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, megtapasztalta Isten magasztos tanítását és az eljövendô élet erôit...'' (Zsid 6,4sk). Íme Jézus tanítványának ismertetô jelei: ezek megvilágosításban részesültek, megízlelték Isten ajándékát (,,ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki beszél veled'' -- Jn.4,10); részesei a Léleknek, az isteni ígéreteknek, ízlelik Isten csodálatos szavát, azt a kincset, azt az állandó, eleven megtestesülést, amelyet az Írás könyveiben birtokolunk. És a mai világ minden nehézsége között megsejtették az eljövendô világ erôit; hitben és állhatatosságban megkapják az ígéretek örökségét. (Vö. Zsid 6,12): Megváltásunk reménybeli. Így megértjük Szent Pál élénk buzdítását, amelyet az ádventi, húsvéti idôben olvasunk, de mindig újból kell olvasni és hirdetni: ,,Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom: örüljetek'' (Fil 4,4). Ez a felszólítás: örülnünk kell. ,,Jóságos emberségteket ismerje meg mindenki.'' Örömötöket ismerje meg minden ember, mert ez a jóakarat, ez a jóság, ez a szívbeli béke lesz az emberekkel való béke forrása mindenki számára, aki fölfedezi. És Szent Pál meg is mondja, miért örüljünk az Úrban: ,,Örüljetek az Úrban szüntelenül, az Úr közel van.'' Azért kell boldognak lennünk, mert közel van az Úr! Azt fogják erre mondani, hogy ez nem könnyű, de hinni kell: sugalmazott szó! ,,Az Úr közel van. Ne tápláljatok magatokban semmi gondot.'' Szent Pál nem mondja: ,,Ne legyenek gondjaitok'', ez nevetséges lenne. De azt mondja, hogy ne ,,tápláljunk magunkban'' ilyeneket. Néha bizony megesik velünk, hogy tápláljuk magunkban a gondot, mint azokat a zöld szobanövényeket, amelyeket az ember gondosan öntöz, hogy megnôjenek. Nem szeretnénk, ha elpusztulnának... Nem, ne tápláljatok magatokban semmi gondot! Emlékeznek Jónásra, a prófétára, akinek elege van a prófétaságból. Isten el akarja küldeni hirdetni az igét Ninivének, a nagy városnak. Jónás nem bízik az Úrban, mert tudja, hogy Isten rettenetes dolgok hirdetésére kötelezi Ninivével szemben. De ez még hagyján: azt is tudja, hogy utána képes az utolsó percben megbocsájtani! És akkor Jónás szépen kudarcot vall: hiszen megjósolta a félelmetes szerencsétlenséget, Isten meg az utolsó pillanatban megbocsát, és nem lesz az egészbôl semmi! Ezért ahelyett hogy elmenne Ninivébe, az ellenkezô utat választja, Társis felé, Spanyolországba, és így bebiztosítja magát, hogy nem fogja hirdetni ezt az üzenetet. Tudják a többit is: nincs mód elmenekülni Isten elôl. Jónás végül is kiköt Ninivében, és több napig hirdeti az üzenetet. Azután elege van már belôle, és elmegy pihenni egy kicsit a városon kívül. Meleg van. Isten jósága egy ricinusbokrot növeszt a földbôl, amely árnyékával oltalmazza. De hirtelen egy féreg rágja meg a ricinust, és az elszárad. ,,Ne tápláljatok semmi gondot'', mondja Szent Pál, -- de Jónás csupa gond az elszáradó ricinus miatt. Semmi mással nem gondol. Ekkor az Úr ilyféleképp szól hozzá: Jónás, te gondban vagy, bánkódol a ricinusod miatt és elfelejted a nagy várost ezernyi lakójával. Engem az aggaszt, nem a te szerencsétlen ricinusod!'' (vö. Jón 4,6kk). ,,Ne tápláljatok semmi gondot'' -- mondja nekünk Szent Pál. Könnyű ezt mondani! De mindjárt azt is elmondja, hogyan maradjunk meg a hálaadásban és az örömben: ,,Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden ügyes-bajos dolgotokban (jól tudja, hogy vannak gondjaink, nehézségeink, hiszen neki is voltak) imádságtokban és könyörgéstekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé'' (vö. Fil 4,6). A lelkiség magvas összefoglalása ez: ,,Minden nehézségünkben folyamodjunk az imádsághoz!'' Ez az, amirôl Avilai Szent Teréz beszélt nekünk az imént: ,,baráti találkozás azzal az Istennel, akirôl tudjuk, hogy szeret''; nagy csendesség Istennel: tudom, hogy szeret engem, és szeretem ôt. Szent Pál az imádság említéséhez hozzáfűzi a könyörgést. ,,Zörgessetek és megnyitnak nektek, kérjetek és kaptok'' -- ez a kérô imádság, amelyrôl az Úr Jézus beszélt nekünk az Evangéliumban. És ezt az imádságot és könyörgést ,,hassa át a hálaadás'', a köszönet. A mi keresztény életünk egészen új élet Krisztussal, a feltámadottak élete; hálaadó élet, eucharisztikus élet. Ugyanaz a szó szerepel itt: ,,eukharisztoi'': legyetek a hálaadás emberei, akik köszönetet mondanak a ,,khárisz''-ért, a kapott kegyelemért. És áldozatunk, az új és örök szövetség áldozata szintén az ,,Eucharisztia'', vagyis ,,hálaadás'' nevet viseli. Ó igen, akkor, ha nem tápláltok semmi gondot, ha minden szükségben az imádsághoz folyamodtatok, ,,akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megôrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban'' (Fil 4,7). Így végzôdik a Filippi levélnek ez a szövege, ez a kilenc soros értekezés a keresztény örömérôl, arról a parancsról, hogy ,,szüntelenül örüljünk''. S ráadásul, hitünk örvendetes csodái láttán, a különféle értelmezésekrôl folyó viták és elméletek ugyancsak halványnak és érdektelennek tűnnek szemünkben. Keresztény életünk, ha igazán az, csalhatatlanul kisugárzik és atterjed az emberekre. Nem képes egyszerűen édes kettesben maradni Istennel, még az örömtôl áradozó szerelmesek édes kettesében sem. Ha megvan bennünk ez a belsô öröm, ha megvan ez a jóakarat, amely Isten békéjét kíséri szívünkben, akkor ez kifelé is meglátszik, ahogyan Szent Pál mondja a Kolosszei levél egyik szakaszában: ,,Mint Istennek szent és kedves választottai (íme ez is örömünk egyik oka: Isten választottai vagyunk; íme a keresztény élet Magna Chartája: minek kell lenniök a helyi egyházaknak -- öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet'' -- (Kol 3,12). Szent Pál éli ezt a gyöngédséget. Amikor gyöngédségrôl beszél, mindig ezt a görög szót használja: ,,philosztorgein'', ami annyit jelent: ,,szeretek szeretni''. Filemonhoz írt levelében így beszél Onezimuszról, a szökött rabszolgáról: ,,Onezimusz, szeretett testvérem test szerint és az Úrban is.'' Tehát nem csupán eszmei szeretetrôl van szó ,,az Úrban''. Szent Pál ,,test szerint'' is szereti Onezimuszt. Amikor Timóteusnak tanácsokat ad a közösségek irányítására, ezt írja neki: ,,Idôs férfit ne korholj, csak figyelmeztesd, mint apádat, az ifjakat, mint öcsédet, az idôs nôt, mint anyádat, a fiatalt, mint húgodat, egész tiszta érzülettel.'' (1Tim 5,1--2). De térjünk vissza a keresztény élet Magna Chartájához a testvéri közösségekben, a Kolosszei levél szerint (3,12kk): ,,Öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget, és a türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek (íme a nagy indok), ti is bocsássatok meg egymásnak. Legfôként pedig szeressétek egymást, mert ez a tökéletesség köteléke. S Krisztus békéje töltse be szíveteket, hiszen erre vagytok hívatva egy testben (abban a nagy Testben, amely az egész mindenséget betölti), legyetek hálásak''. Itt vagyunk megint a témánknál. A szószerinti fordítás ez lenne: ,,Legyetek eucharisztikusak''. Valóban bizonyos, hogy hálaadásunk csúcspontja az Eucharisztia áldozatának felajánlása. Vajon ez elsô keresztények, akikhez Szent Pál így ír és szól, nem ismerték a betegséget, a halált, az üldözést, a szenvedést? Ô maga is fogságban van, amikor az örömnek ezt a himnuszát írja. És a római börtönök igazán nem voltak elsôosztályú hotelek! Ô, aki ismerte a puszta veszélyeit, a tenger veszélyeit, a város és a hamis testvérek veszélyeit, akit háromszor megbotoztak, háromszor szenvedett hajótörést, huszonnégy óráig a nyílt tengeren hányódott, egyszer megkövezték, ô aztán tudja, mit mond, amikor lelkünkre köti, hogy ,,hálaadásban kell élni''! (Vö. 2Kor 11,23--29) Ki merné visszautasítani tanúbizonyságát? Szerinte a keresztény kitart, mintha már a láthatatlant látta volna'' (Zsid 11,27). Ezzel szemben a pogány az, aki nem dicsôíti az Istent és nem ad neki hálát (vö. Róm 1,21). A szegény népek nagysága, amelyet ma szemünk láttára tanúsítanak, az, hogy tudnak minden körülmények között hálát adni. Ez számomra a legegyszerűbb brazíliai emberek között eltöltött évek egyik legszebb leckéje. Mi ebben a mi csömörig túltáplált Európánkban, állandóan készek vagyunk panaszkodni. Ha példázattal akarnánk kifejezni magunkat, beszélhetnénk egy autótulajdonosról. Ebben az autóban csak az ablaktörlôvel van egy kis baj. És akkor az illetô semmi másra nem gondol, csak az ablaktörlôjére, akár Jónás a ricinusára! Lehetséges a XX. század kellôs közepén, hogy egy ablaktörlô ne működjék?! A brazíliai szegény pedig, akinek se kocsija, se semmije, lát egy ablaktörlôt és azt mondja: ,,Jaj de szép ez, igazán ügyes, de jól megcsinálták'' -- és örül, hogy elnézheti. ,,Örüljetek mindig'' -- mondja Szent Pál, és most semmi mást nem akarok idézni önöknek, mint az ô szavait, ezúttal a tesszalonikiakhoz írt levélbôl: ,,Maradjatok mindig derűsek. Szüntelenül imádkozzatok. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban'' (1Tesz 5,16--18). Isten ránk vonatkozó akarata Krisztus Jézusban az, hogy bárhol vagyunk, bármit teszünk, mindenképpen hálát adjunk. Mindig -- mondja --, még akkor is, ha megoszlások mutatkoznak a keresztény közösségben, még akkor is, ha a keresztények viszálykodnak. Hiszen viszálykodtak azok Szent Pál idejében is, éspedig semmiségeken. Gondoljunk a bálványoknak áldozott hús híres vitájára: ,,Én megeszem az áldozati húst, én meg nem; nekem fôzelék kell, nekem meg más.'' Spicq atya egyik tudományos könyvében elmagyarázza, hogy ebben az elsô keresztény közösségben is voltak bizarr gondolkodású emberek! A frissen megtért pitagoreusok például annyira szerették a csendet, olyan nagy, olyan szép dolog volt az nekik, hogy nem voltak hajlandók halat enni, minthogy a halak az ô szemükben a csend legcsodálatosabb szimbólumai voltak; tény, hogy azok ugyancsak hallgatagok! Hát képzeljük el, milyen lehetett akkor egy ilyen közösség, ahol az újpitagoreus nem evett halat, a másik húst, a harmadik fôzeléket! Szent Pál pedig azt mondja mindnyájuknak: ,,Ne okozd ételeddel annak vesztét, akiért Krisztus meghalt'' (Róm 14,15), és hozzáteszi külön-külön: ,,Aki eszik (ti. húst), az Úrra való tekintettel eszik, hiszen hálát ad Istennek. Aki viszont nem eszik, az Úrra való tekintettel nem eszik, és ô is hálát ad Istennek'' (14,6). Itt is ezt a nagyszerű magatartást találjuk: minden dologban hálát adni Istennek. Ezt mondta már a próféta is: ,,Amint a vôlegény örül a menyasszonynak, úgy leli örömét benned Istened'' (Iz 62,5). Ezt várja tôlünk Isten: hogy legyünk az öröme. Szent Pál pedig hozzáteszi: ,,Isten országa igazság, béke és öröm a Szentlélekben'' (Róm 14,17). Van-e szebb, szívhez szólóbb szó, mint Mikeás prófétáé? Egy egész sor pusztításról szóló jövendölés után elénk adja Isten szavát: Megmondom neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tôled az Úr.'' Erre nagyon fölfigyelünk: ugyan mit vár tôlünk Isten? ,,Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel'' (Mik 6,8) Íme ez a keresztényektôl megkívánt program: cselekedjük az igazságot, vagyis feleljünk meg Isten szentségének, amelynek itt a földön is megvannak a követelményei, hiszen az ember Isten képmása. Szeressünk gyöngéden, igen, azzal a gyöngédséggel, amelyrôl Szent Pál beszél nekünk, amelyrôl én is beszéltem. Ez a keresztény élet egyik ismertetôjegye, és az emberek ma talán ezt várják tôlünk leginkább. És járjunk alázatosan Istennel. Ez annak az üzenetnek a lényege, ez az az egyedüli üzenet, amelyet Miasszonyunktól kapunk: ,,Magasztalja az én lelkem az Urat, és ujjong a szívem megváltó Istenemben.'' Újból az öröm és a vidámság kellôs közepében vagyunk. De miért ez az ,,ujjongó öröm Istenben''? Miért? -- ,,Mert megtekintette szerény szolgálóját''. A keresztény örömnek, Miasszonyunk örömének forrása egyszerre az Isten nagysága, Istennek, az isteni ígéreteknek, Isten irgalmasságának vakító világossága -- a Magnificat késôbb mindezeket elszámlálja, és Mária magasztalja ezt a mindeneken túli nagy Istent --, de a saját kicsinysége is. A keresztény öröm ebbôl a szintkülönbségbôl adódik, ebbôl az erôkülönbözetbôl Isten nagysága és a mi kicsinységünk között. Így elmondhatja nagy-nagy boldogsággal, és mi is vele, hogy Isten ,,megtekintette szerény szolgálóját''. A szolgáló és szegény egyház Máriában találja meg példaképét. Emlékezzünk erre, amikor Isten szolgáinak, az Úr szolgálóinak nevezzük magunkat. Mert igen gyakran inkább azokhoz a pap-gazdasszonyokhoz hasonlítunk, akik nagyon is akarnak szolgálók lenni, de azzal a föltétellel, hogy ôk kormányozzák a házat... és ez bizony nem ugyanaz! Legyünk az Úr alázatos imádói, mint Mária. Akkor igazán örülhetünk, az Úr örömében élhetünk: mert olyan nagy az Isten. Maga Urunk Jézus is ,,kitörô örömmel dicsôítette Istent, a Szentlélekben'' (Lk 10,21), és ugyanakkor így szólt: ,,Dicsôítelek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elôl, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek.'' ======================================================================== VI. Pál pápa zárószavai Mielôtt berekesztenénk ezt a csendes összejövetelt, amely néhány napon át imádságban és elmélkedésben hozott össze bennünket, köszönetet mondunk azoknak, akik eljöttek, és közösséget alkottak egymással és velünk az istenkeresésben, az imádságban és az Isten felé való haladás vágyában. Köszönetet mondunk Loew atyának mindazért a sok jóért, amit szavaival adott, és hogy állandóan biztatott: próbáljuk mindig mélyebben, mindig bensôségesebben megismerni az Urat. Amikor Loew atya elvállalta ezt a lelkigyakorlatot, megkérdezte tôlünk: ,,Mirôl szóljak, és hogyan fejtsem azt ki?'' Ezt üzentük neki: ,,Beszéljen nekünk Krisztusról és az Egyházról.'' Erre a két pontra irányította az atya figyelmünket a lelki elmélyedésnek ezekben a napjaiban, s úgy gondoljuk, ezt az emléket kell megôriznünk lelkünkben ezekrôl a napokról. Ennek az emléknek nem szabad kialudnia, elaludnia bennünk, hanem mindig új gondolatok, új érzelmek, elhatározások forrásává kell lennie a lelkigyakorlat után is. Talán kettôs elhatározás lehetne ez, -- amivel természetesen nem akarom gyöngíteni szónokunk szép záróintelmeinek értékét --, hogy ti. az Úrnak szolgálni dicsôség. Az elsô emlék, s így az elsô elhatározás a következô lehetne: mélyedjünk el újból Krisztus tanulmányozásában. Ez a kívánság szinte tapintatlannak és igazságtalannak látszik. Hiszen mi az Úr iskolájának tanítványai vagyunk és mindig azt kerestük, hogy megismerjük ôt. De megesik, hogy mi, akiknek birtokában vannak az Úr ismerete kincstárának a kulcsai, ismerjük ugyan a teológiát, tudjuk a formulákat, ôrizzük az igazságot, de kérdezzük csak meg magunktól: használjuk is ezeket a kulcsokat? Kinyitjuk ezt a kincstárat? Megvizsgáljuk-e a kincseket? Nem állapodunk-e meg formaszerű megnevezésüknél, hanem igyekszünk-e meg is érteni ôket, vagy legalább hagyjuk-e, hogy megragadjon a szentpáli négy dimenzió nagysága: a magasság, a mélység, a hosszúság és a szélesség? Mindezzel azt szeretnénk mondani, hogy a mi feladatunk az, hogy megértô- képességünket kiterjesszük a szavakon túl is. Ez annál szükségesebbnek látszik, mert a modern kultúrában többfelôl fölmerül Krisztus tagadása, és ez a közvéleményen, a minket körülvevô légkörön át hozzánk is elér. ,,A hatodik órában sötétség borította el az egész földet egészen a kilencedik óráig. Akkor Jézus hangosan felkiáltott: Eloi, Eloi!'' Van a világon egy még támadóbb jellegű, még mélyrehatóbb tagadás is, amely Isten igéje magyarázatát gyökereiben támadja, vagy tagadja a kereszténység hasznosságát és idôszerűségét. És ha nem lépünk a gondolat, az imádság, az erény, a kegyelem fegyvereivel ennek a tagadásnak a színe elé, amely le akarja gyôzni az Egyházat, és -- ismétlem -- elhatol egészen hozzánk, Isten szavának és kegyelmének szolgáihoz, akkor bizonyára nem tud felvirágozni az Isten országa. Keresztényebbeknek kell lennünk, jobban el kell töltenie bennünket az Úr tudományának, hogy azután másoknak is közvetíteni tudjuk, hogy növekedjék a világosság, nem csupán a sötétség. Rendelkezésünkre állnak a Zsinat határozatainak csodálatos lapjai. Éppen ezekben a napokban mondtam a római Kúriának, amely részt vett a Zsinaton és dolgozott elôkészítésén, hogy amint újból olvasom ezeket a lapokat, elcsodálkozom, milyen szépek, hogyan fakadtak szinte öntudatlanul lelkünkbôl és tollunkból; amikor most elnézzük, igazán mintha olyan fényt sugároznának, amely nem tôlünk való. Az Úr állt mellettünk, és valóban úgy gondolom: nem szabad megfeledkeznünk errôl a gazdagságról, hanem korunk igazi fiaiként hasznot kell húznunk az Úr bölcsességének és tudományának nagy kiáradásából, amely nekünk szól. Még egy másik gondolatot is szeretnék hozzátenni, amely megkönnyíti Krisztus tanulmányozását, vagy legalább felhívja rá a figyelmünket: Világunkban az ember alakja megnagyobbodott. Ma az ember igen büszke. Érettnek, felnôttnek érzi magát, ô akar lenni a fejlôdés, a haladás végsô mértéke. Ez a szélesedô, növekvô, elmélyülô emberalak, egyre inkább megnyilatkozó lélektani mélységével, szükségeivel, szenvedéseivel, jelenleg még láthatóbban, még kikutathatóbban, még felismerhetôbben és elismerhetôbben merül föl elôttünk, mint Krisztus képe. Csakugyan könnyebb Krisztust az emberben megtalálni, hiszen az embert könnyebb meglátni, könnyebb megismerni. És ez nem szónokiasság: mindennapi beszélgetéseinknek csakugyan ez az iránya, sôt a tárgya. Milyen világosan mutatkozik meg az emberekben a kifejezett vágy Krisztus után! Világosan mutatja ezt a kétségbeesés, amely a modern irodalom végsô szava, a társadalmi béke s igazságosság gyötrô szomja, mely mindannyiunkon erôt vesz, mindannyiunkat emészt. Egyszóval az ember saját felmagasztalása közepette nagyon rászorul Krisztusra, nagyon vágyakozik utána. És ha ezt meg tudjuk érteni, akkor meg fogjuk találni azokat a szavakat, amelyekkel korunkban hirdethetjük, és elevenné tehetjük Krisztust, ebben a mi társadalmunkban. Ez inkább elutasítónak látszik, és szinte azt mondanám, vonakodik befogadni az Úr új üzenetét. Elveti azt, mintha a múltnak szólna, pedig ez az üzenet akkor kapja meg teljes idôszerűségét, amikor igazán megismerjük emberségünket. Mindez felszólítás arra, hogy tanulmányozzuk újból Krisztust, nem csupán a könyvekben, hanem az Egyház tudományának és az emberi tapasztalatnak a gazdagságában is. A haladás lehetséges, tehát rajtunk múlik. Miközben ezekben a napokban az elôadásokat hallgattuk, arra az útra gondoltam, amelyet szokásos iskolai teológiánkban talán még sohasem találtam meg ilyen jól: Krisztus eljövetelére az üdvösség történetén át. Ez a szemlélet kétségkívül nem egyéni, nem idegen, nem külsôséges, hanem mélyebb szemlélete a történelemre alkalmazott kinyilatkoztatásnak. Mekkora gazdagságot adhat nekünk ez a történelem, ha Krisztussal találkozunk benne, amint önként jön felénk, hogy találkozzunk vele! Van Fornarinak egy régi könyve, amelyet még most is érdemes olvasni. Ezzel kezdi Krisztus történetét: ,,Jézus úgy jött el hozzánk, mint a messzirôl közeledô ember; elôször alig halljuk, alig vesszük észre a lépteit, aztán mindig világosabban, egészen addig, míg megértjük: itt van köztünk.'' Ez a megváltás története, amint azt megtalálhatjuk, ha kinyitjuk az ószövetség nagyon sokáig csukva tartott könyvét; személyei, eseményei a felénk közeledô Krisztust hirdetik. Krisztusnak ez a mélyebb ismerete, és behatóbb tanulmányozásának szüksége az Egyház által jelenik meg elôttünk. Mert senki sem tagadhatja, hogy számunkra az Egyház lett az elmélkedés és tanulmány nagy tárgya. Ha ekkleziológiai szövegeinket olvassuk, azokban azt a véglegesnek tartott nagy meghatározást találjuk, hogy az Egyház: társaság. Emlékszünk, hogy a Zsinat ezzel az ellenvetéssel utasította el az Egyházról szóló konstitúció tervezetét: nemcsak társaság, hanem misztérium, titokzatos valóság. Ez a mély, végsô igazság az Egyháznak, mint társaságnak meghatározásában! És láttuk, mi ez a misztérium: a folytatódó megtestesülés, a történelemben jelenlevô Krisztus... Ezért jelenik meg elôttünk az Egyház, ez a régi Egyház élôn, terjedésre képesen, s azt mondanám: a megértés felajánlásával. Meg kell köszönnünk az Úrnak, hogy ezekben a boldogtalan és mégis boldog években születtünk, amelyek során az Egyház igazán szemünk láttára változik át. Ne legyünk vakok, hanem látók, szemléljük ezt, és mondjuk, amit Szent Péter a holnapi evangéliumban: ,,Milyen szép, milyen szép az Egyház arculatát szemlélni, ha ilyen!'' Ilyen elhatározásokkal fogjuk tehát újból tanulmányozni Krisztust és az Egyházat. Fejezzük be lelkigyakorlatunkat azzal, hogy köszönetet mondunk az Úrnak, valamint -- ismétlem -- azoknak, akik örömünkre részt vettek benne. Áldásunk legyen ezeknek a gondolatoknak és elhatározásoknak a pecsétje és megtermékenyítôje. Áldott legyen az Úr neve... ======================================================================== Jegyzetek 1 Beszélgetések (Kerestelek az éjszakában -- Ha ismernétek Isten ajándékát!), Bécs, 1975, 143 l. 2 Az École de la Foi, a Hit Iskolája, J. Loew és R. Voillaume alapítása (1969) a svájci Fribourgban. Itt ma már négy világrészbôl több mint másfélszáz férfi és nô, pap és laikus készül az evangelizálás tevékenységére, fôleg a szegény és kevéssé fejlett környezetben élô emberek körében. Ez az iskola a Szentírásba való elmélyedés, és az üdvösség -- Ábrahámtól VI. Pálig tárgyalt -- történetének hívô tanulmányozása nyomán olyan férfiakat és nôket akar képezni, nevelni, ,,akiket boldoggá tesz, hogy hirdethetik Jézus Krisztus misztériumát.'' 3 Testvéri hála elsôsorban P. Dominique Barthélémynek, akinek ószövetségi kurzusát ez a lelkigyakorlat remélhetôleg híven visszhangozza, valamint Anne Roy és Marie-Laude nôvérnek. 4 Ez a látásról és hallásról szóló elmélkedés sokat köszönhet Anne Roy nôvérnek, aki egy Rio de Janeiro-i favellában folytatott élete gyümölcseként hozta magával. 5 Madeleine Delbręl: Ivry, ville marxiste, terre de mission. Paris, Cerf. 6 Ezeknek a gondolatoknak a kifejtését megtalálhatjuk Jeanne d'Arc nôvér könyvében: ,,Un coeur qui écoute'', Paris, Cerf 1968. 7 Könnyű ezt belátni a latin leány-nyelveinél (latinul hallani: audire, engedelmeskedni: oboedire /ob-audire/), sôt a német hören, horchen (hallani, hallgatni) és gehorchen (engedelmeskedni) esetében is. A magyar nyelv logikája is erre utal, pl. ilyen kifejezésben: ,,hallgat a szóra (A kiadó megj.). 8 Vö. Xavier Léon-Dufour (szerk.): Biblikus teológiai szótár, Róma 1974, 1214 kk. 9 Hasonló részleteket olvashatunk a most idézettel együtt, Dominique Barbé könyvében: Demain des communautés de base (A bázisközösségek jövôje). Paris, Cerf. 10 Ennek a papnak a feljegyzéseit a következô címen adták ki: ,,La flamme qui dévore le berger'' (A pásztort fölemésztô láng), Paris, Cerf. 11 ,,Nous autres gens de rues'' (Mi, egyszerű emberek) és ,,La joie de croire'' (A hit öröme), Paris, Seuil. 12 Ionesco: ,,Journal en miettes'' (Napló morzsákban). Gallimard. 13 L évangile aujourd'hui. Idézi J. de Fabregues a ,,La France Catholique''-ban. -- Vö. Carré: Ki nekem Jézus Krisztus? Prugg Verlag, Eisenstadt. 1972. 67--69. l. (Ford.) 14 Vö. Helmut Thielicke; idézi Läpple: Des patriarches ŕ l'annonce du Messie. Fayard-Mame. 15 Nous autres, gens des rues 183.o. 16 Mindez Gustave Thibon tollából ismeretes az ,,Économie et Humanisme'' legelsô számai révén, 1957-tôl kezdve. 17 Madeleine Delbręl: Nous autres, gens des rues 167.o. 18 I. m. 274. o. 19 André Néher könyvében: Moise et la vocation juive (Mózes és a zsidó hivatás, Col. Maitres spirituels, Seuil) csodálatosan ír a pusztáról, vö. fôleg 111. o. 20 P. D. Barthélémy jelzi ezt ,,Dieu et son image (Az Isten és képmása) c. könyvében (Cerf), a ,,Vérivás'' c. fejezetben (208. o.), amely gondolatmenetemet ihlette. 21 Az én Goélem: ezt a szót csak megközelítôleg fordítjuk védelmezôvel, tulajdonképpeni jelentése: vérbosszulóm. 22 Bruce Kenrick, La Sortie du désert (Kifelé a pusztából) Paris, Seuil 188.o. 23 Vö. D. Barthélémy, Dieu et son image (Az Isten és képmása) 212.o. 24 Uo. 213.o. 25 Lásd a következô elmélkedést: Az új szövetség. 26 ,,Vérité et poésie de la Bible'' (Igazság és költészet a Bibliában). Erich Lessing képsorozata H. Cazelles, Jean Bottéro stb. közreműködésével. Hatier kiadó, 60. o. Németül: Die Bibel -- Die Geschichte Israels und seines Glaubens. Herder 1970. 27 Tóbiás könyve a száműzött Tóbitnak és fiának, Tóbiásnak a története. 28 Iz 52,13kk. -- P. Barthélémy fordítása idézett könyvében, 215. o. 29 Bábel 232.o. 30 Szent Tamás: A zsidókhoz írt levélrôl 8. fej. 2.p. 31 Vö. Barthélémy: Dieu et son image, 224.o. -- Egyébként a propitatorium az a hely volt, ahol a szövetség ládáját tartották; errôl mondta Jahve Mózesnek: ,,Itt találkozom veled'', ezért a találkozás sátrának is nevezték. (Kiv 25,22) 32 Vö. Bossuet, id. P. de Grandmaison: La personne de Jésus (Jézus személyisége), Paris, Beauchesne 82.o. 33 R. Guardini: Der Herr (Az Úr). Würzburg, Werkbund-Verlag, 21. o. 34 Ch. Journet: Le Caractčre théandrique de l'Église, source de tension permanente. L'Église du Vatican II, t. 2, Paris, Cerf, 1966, ,,Unam Sanctam'' 51 b, 299--312. 35 Robert Hugh Benson: Le Christ dans l'Église (Krisztus az Egyházban), Paris, Perrin, 36 La Pričre oecuménique. Paris, Cerf, Ed. des Bergers et des Mages, coll. oecuménique de la Bible, 27.o. 37 Szent Ciprián (+258): 77. levél 3. -- Dabin 72. o. 38 P. Haubtmann: P.J. Proudhon. Genčse d'un antithéiste. Mame kiadás. 39 Uo. 103. o. 40 Durwell: La Résurrection de Jésus, mystčre de salut (Jézus feltámadása, az üdvösség titka) 209. o. 41 In Col. Hom. VII, P.G. 62. 345. Idézi P. Mersch nélkülözhetetlen, ma talán túlságosan elfeledett könyvében: Le Corps Mystique du Christ.