Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Elisabeth Heck Képek Szent Vince életébôl Az eredeti mű címe: Viele Reden, Vinzenz wirkt Das Leben des Heiligen Vinzenz von Paul für solche, die im Herzen jung sind Fordította Raffaelli Rozina Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Elôszó a magyar kiadáshoz 1. A két királyné 2. Ostor nélkül 3. Karácsonyi játék 4. A hívó hang 5. Nehéz kezdet 6. Elôször az oltár elôtt 7. Gályarabságban 8. Rabszolgaságban 9. Meggyanúsítva 10. Margit királyné alamizsnása 11. A Gondi-házban 12. Amikor valahová Isten beköltözik 13. A börtönlakókra is gondolt 14. A szülôfaluban 15. A harmincéves háborúban 16. Az elhagyott gyermekek atyja 17. A láng tovább él Idôrendi táblázat ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1985-ben jelent meg a Szent István Társulat kiadásában az ISBN 963 360 325 0 azonosítóval. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. A könyv szövegét Szabó L. Éva vitte számítógépbe. ======================================================================== Elôszó Páli Szent Vincét találóan nevezte egy író ,,utolérhetetlennek széles e világon'' (Wichern). Üzenetét ezért érdemes mindig újra szívünkre vennünk. Elisabeth Hecknek sikerült egyszerűen, a fiatalok számára is érthetô közelségbe hozni Szent Vince alakját és roppant sokoldalú tevékenységét. A szerzô költôi szabadsággal ír, de mindig lelkiismeretesen szeme elôtt tartva a forrásműveket. Hasonlót művelt néhány évvel ezelôtt Pierre Fresnay a ,,Vince úr'' című filmjében is. A könyv és a film sok rokonságot mutat egymással, és ezért úgy véltük, jogos, hogy e két művet eggyé kovácsoljuk. Egymás mellett, együtt szerepelnek összekötô szövegek a szentek írásaiból, az életrajzokból és a szerzôtôl. Ezeket a szövegeket illusztrálják a filmbôl kiragadott képek. A mellé csatolt pontos idôrendi táblázat hozzásegít, hogy az egyes epizódokat jobban helyükre tudjuk tenni. Reméljük, hogy e módon örömet szerzünk mindenkinek, aki a karitatív munkában szolgál, így a Szent Vince Egyesület tagjainak, különösképpen pedig a solothurni ,,Pro infante et familia'' szeretetmű barátainak és munkatársainak. A könyv nyomán a fiataloknak is meg tudjuk mutatni, mennyire vonzó és értékes az ilyen szeretet-szolgálat. Bátorságot önthet mindazokba, akik Vincével együtt ,,küzdelmeken és szenvedéseken keresztül érlelôdnek meg.'' (G. Kranz). Szülôk, tanítók, nevelôk megerôsödnek hitükben, mely Isten kegyelmi ajándékainak igazi termôtalaja. Keel Anzelm ======================================================================== Elôszó a magyar kiadáshoz Depaul Szent Vince élete felöleli az 1581-tôl 1660-ig terjedô idôt, a hatalmas Richelieu és Mazarin kardinálisok korát, de ugyanakkor a Franciaország szívében dúló 30 éves polgárháború idôszakát is, kimondhatatlan nyomorával, ínségével együtt. A szükséget szenvedôk nagy barátja életének tevékenysége kiterjedt a Pyreneusoktól Párizsig, Lyontól az afrikai partokig. De életműve ennél sokkal nagyobb. Halála után művei már ismeretesek voltak a francia provinciákon túl, így Írországban, Lengyelországban, Tuniszban, Algírban és Madagaszkáron. Ma, három évszázad elmúltával ezek a felebaráti szeretet világszerte ismert intézményeivé váltak. Az egykori gaszkonyi parasztfiútól -- aki az elsô latin szavakat atyja sertéseinek ôrzése közben tanulta -- késôbb Franciaország királyai kértek tanácsot és segítséget. Egész tartományok neki köszönhették megmentésüket az elvadult zsoldos seregek fenyegetô pusztításaitól, a nép neki köszönhette, hogy megmenekült az éhségtôl, a pestistôl. Számtalan végsô testi-lelki nyomorban szenvedôt segített ki szorongatott helyzetébôl. Depaul Szent Vince élete egyetlen kalanddá vált, de nem azért, mintha ô maga ezt kereste volna, hanem mert emberszeretete, merészsége nem ismert határt, ha mások megsegítésérôl volt szó. Felebaráti szeretetének titka nagy istenszeretetével magyarázható, amelynek teljesen kiszolgáltatta magát. Számára természetes volt, hogy szenvedô embertársában a szenvedô Urat lássa. A felebaráti szeretet zsenijévé lett, a gályarabok testvére, a börtönök állandó vendége, Afrikában sok rabszolga megmentôje, a Párizsból kiközösítettek lelkésze, a falvak népmissziósa, lelkivezetô az elôkelôk házában, a királynô alamizsnása és ahogy mondják, a ,,legkonokabb koldus'', akit Párizs valaha látott. Szívének szeretetével párosult a gaszkonyi parasztok körültekintô józansága, amikor talált-gyermekek, árvák, hajléktalanok, aggok, éhezôk és betegek részére otthonokat létesített, amikor misszióspapokat képezett ki, hűséges munkatársával pedig, Marillac Lujzával együtt irgalmas nôvéreket küldött mindenüvé, oda, ahol a legnagyobb nyomort látta. Aki figyelemmel kíséri ezt a nagyszerű, szinte ,,kalandos'' életet, tanúja egy nagy és mélyen alázatos lélek önfeláldozásának, amely az emberiség jólétéért munkálkodva hatásával túlélte a századokat és alapítványaival, intézményeivel még ma is körülöleli a földkerekséget. És most, napjainkban, amikor az élet emberközpontúvá vált; amikor egyre többet hangsúlyozzuk, hogy mindenkiben -- faji, vallási megkülönböztetések nélkül -- meg kell becsülni az emberi méltóságot; amikor nyíltan hirdetjük, hogy minden embernek egyformán joga van a tisztességes megélhetéshez, kultúrához, képességei kibontakoztatásához; fontos, hogy a szeretet nagy apostola, Depaul Szent Vince alakját odaállítsuk a mai világ elé. Elisabeth Heck könyve Depaul Szent Vince nagy művének: A Szeretet Leányai megalapításának 350 éves jubileumára látott napvilágot. Elisabeth Heck könyve nem egy teljes életrajz. A könyv célja csupán az, hogy mint a francia film: Monsieur Vincent tette, lepergesse az olvasó elôtt azokat az eseményeket, amelyek feltárják a szeretet e nagy apostolának szívét. Fiatal korától hogyan érlelôdött benne és hogyan bontakozott ki az emberszeretet, a részvét, a segítés. Depaul Szent Vince életét sokan megírták. Az egyik életírója P. Coste: A nagy század nagy szentjének nevezi. Pietro Castagnoli ezzel kapcsolatban megjegyzi: Depaul Szent Vince tanítása minden idôk nagy tanítása. Ma elvárjuk minden embertôl, legyen szolidáris minden éhezô, fázó, tudatlan, az élet peremére sodródott emberrel és tehetségéhez mérten siessen segítségére a rászorultaknak. Ha e könyv elolvasása felkelti bennünk az együttérzést, a szolidaritást éhezô, tudatlan, szenvedô embertársaink iránt, elérte célját. -- A könyv végén idôrendi táblázatot adunk a Szent életérôl és párhuzamosan a politikai eseményekrôl is. Kiadó ======================================================================== 1. A két királyné ,,Vince, jobban ügyelj a kövekre!''-- kiáltotta a gazda, Depaul János, aki egy magaslatról figyelte a három fiú versenyfutását, amint gólyalábakon szaladtak. Ezen a mocsaras pusztaságon szükség volt a gólyalábakra a juhok és a disznók ôrzésénél. A gazda tekintetével követte fiát, és halkan dicsérte magában: ,,Brávó, kisfiam!'' -- Öröm is volt látni, milyen biztonsággal és könnyedén mozgott elôre a kis lurkó a hosszú póznákon. -- Vince, az ô fia! Milyen derekasan tart lépést a néhány évvel idôsebb szomszéd fiúkkal: Henrikkel és Károllyal. Szinte fájón gondolt arra, milyen nehézkes és esetlen ô ifjúságának attól a szerencsétlen napjától kezdve, amikor egy viharban a nyáj után akart szaladni, közben megbotlott, és lábát törte. Azóta is csak sántítva tud járni. ,,Állj!'' -- hallatszott a gazda hangja a magasból, ahonnét a játékot figyelte. A versenyzôk hirtelen megálltak: Vince egy méterrel megelôzte társait. ,,Te gyôztél, Vince!'' -- kiáltott Henrik, az idôsebbik. Károly bosszúsan harapott az ajkába, de nem szólt. Amikor az apa látta, hogy Károly rosszkedvű, így szólt fiához: ,,Vince, neked azért óvatosabbnak kell lenned! Gondolj az én esetemre, s annak következményére. Akkor annyi idôs lehettem, mint te most. Könnyű megakadni egy bozótban, vagy megbotlani egy kôben.'' -- Károly most szabad folyást engedett mérgének: ,,Én is ezt gondoltam. Miért kell olyan ész nélkül rohanni!'' A gazda enyhítésül mind a három fiút megdicsérte: ,,Látom, hogy mindnyájan jól tudjátok használni a gólyalábakat. Nyugodtan rátok lehet bízni a nyájat.'' -- S fiának, aki mellette állt, titokban megszorította a kezét. Henrik ragyogó szemmel szólt a gazdához: ,,Ugye, a gyôztes kívánhat jutalmul egy történetet?'' -- Vince szerette volna Károlyban az indulatot lecsillapítani, azért így szólt: ,,Károly válassza ki a történetet!'' Károly megenyhült hangon kérte a gazdát: ,,Meséljen nekünk Margit királynéról!'' Ennek a gazda is szívesen engedett, de elkomolyodott. Szörnyű dolgokról mesélt Depaul János. Karjával észak felé mutatott, ahol fekete felhôk tornyosultak, mintha jeleznék a történetet. ,,Ha ebben az irányban mennétek, Párizsba jutnátok. Ott ünnepelte néhány évvel ezelôtt esküvôjét Margit hercegnô. Sohasem örültek még országunkban úgy egy esküvônek, mint ennek, melynek végre a békét kellett volna meghoznia. -- Elôbb azonban meg kell nektek valamit magyaráznom. Akkor egy új vallást hirdettek, melynek követôit hugenottáknak nevezték. A katolikusok, akik közé mi is tartozunk, erôsen tartották hitüket. Sajnos, éveken át harcoltak egymás ellen elkeseredett gyűlölettel katolikusok és hugenották. Ekkor a király, aki katolikus volt, véget akart vetni az örökös harcnak. Magához hívatta a hugenották vezetôjét Navarrai Henriket, s ezt mondta neki: ,,Elég vér folyt a polgárháborúban. Legyen végre béke! Hogy kötésünket biztosítsuk, feleségül adom neked Margit nôvéremet.'' Az egész ország ujjongott. Mindenki a szép Margitról beszélt, akit a béke angyalának tekintettek. Sok hugenotta utazott Párizsba, hogy részt vegyenek az ünnepségeken, és együtt örülhessenek a békességnek katolikusok és hugenották között. Csak egyvalaki nem örült, a király anyja. Nem akarta ezt a házasságot, nem szívelhette a hugenottákat, nem bízott bennük. Amikor leszállt az este, titokban a király hálószobájába ment, és gyanakvó szavakat suttogott fiának: ,,A hugenották azért jöttek Párizsba, hogy téged megöljenek. Légy okos! Most minden a kezedben van.'' A király megrémült, gyökeret vert lelkében a kétkedés. Azonnal titkos parancsot adott katonáinak, hogy még az éjjel öljék meg valamennyi hugenottát Párizsban. -- A hugenották mit sem sejtve tértek pihenôre, és csodaszép esküvôrôl álmodtak. Nem figyeltek a vészharang hangjára sem, mely az éjszaka közepén megszólalt. Nem fogták fel a jelzôlövést sem, mely a király katonáinak indítást adott az öldöklésre. A katonák berontottak a házakba, betaszították az ajtókat, s félálomban szúrták le a hugenottákat. Elképzelhetitek, milyen halálüvöltések hangzottak fel ebben az éjszakában! Navarrai Henrik, a hugenották vezére is áldozatul esett volna, ha meg nem tagadja hugenotta hitét. ,,Vérnász'' a neve ennek a napnak, mely oly pompásan indult, és ilyen borzalmasan végzôdött. Gondolhatjátok, hogy ezután még fokozódott a gyűlölet és ellenségeskedés. Még a szépséges Margit élete is bizonytalanná vált.'' Vince lángoló arccal ugrott fel, szeme szikrázott. Izgatott hangon kiáltotta: Ha én megnövök, Margit királyné katonája leszek, és megvédem ôt. Szavain érzôdött, hogy szinte látja maga elôtt a szép királynét. ,,Én is katona szeretnék lenni, és elmenni messze országokba. Ez biztosan jobb, mint örökké az állatokat ôrizni'' --, mondta fellelkesedve Károly. A csendes Henrik csak a fejét rázta, és így okoskodott: ,,Ha több birkánk és disznónk lenne, meg egy pár ökrünk, és jobb házunk, mint a mostani, akkor itthon mégis csak jobb lenne.'' Alkonyodott. A nap vérvörösen ment le nyugaton. Visszatükrözôdött ez a kép a lapály pocsolyáiban, és Vincének a sok kiontott vér jutott eszébe. Ugyanerre gondolt az apa is, és folytatta: ,,Ez a föld át van itatva vérrel. Mennyi csata folyt ezen a mi vidékünkön is. Hallottatok már hôs Rolandról? Róla majd máskor mesélek. Most már ideje, hogy hazahajtsuk a nyájat.'' * * * Éjszaka Vincének nehéz álma volt. Azt álmodta, hogy fegyveres katonaként ôrt állt Margit királyné ajtaja elôtt, amikor gyanús lépéseket hallott a távolból. A lépések mind hangosabbak lettek, és idegen hangoktól visszhangzottak a hosszú folyosók. Vörös fény futott végig a falakon, és mindig közelebb jött. A következô percben sötét tekintetű férfiak jöttek fáklyákkal kezükben. Az egyik kardjára csapva rákiáltott: ,,El innen! -- vagy agyonszúrunk!'' Vince hangos kiáltással riadt fel átizzadva. Az édesanya felkelt, kis olajlámpájával odavilágított a gyermekek fekvôhelyéhez. Mária, a legkisebb testvér síró hangon nyöszörgött: ,,Anya, valaki folyton kopog az ajtón, félek.'' -- Kisöccse, Gayon is nyögve forgolódott. Az anya elôször a kis Máriához ment: ,,Senki sem kopog kicsikém, csak a szél rázza az ajtókat. Aludj csak nyugodtan tovább!'' -- Aztán egy pillantást vetett Gayonra, aki már ismét aludni látszott, majd a lámpát Vincére fordította. A fiú nehéz lélegzettel feküdt, arca forró volt, szemei lázasan csillogtak. Az anya aggódva kérdezte: ,,Miért kiáltoztál? Felébreszted a kicsinyeket.'' Aztán simogató kezét gyengéden tette fia forró homlokára. ,,Csak nem leszel beteg, Vince?'' A fiú felült, segítségkérôen ragadta meg anyja kezét és izgatottan mondta: ,,Margit királynérôl álmodtam. Szörnyű volt! Nem tudok tovább aludni, hadd keljek fel!'' -- ,,Mi jut eszedbe az éjszaka közepén? -- csitította anyja. -- ,,Akkor legalább a lámpát hagyd itt!'' -- kérte Vince. Anyja nyugtatta: ,,Itt maradok melletted, míg el nem alszol.'' Milyen jólesett most ez az anyai szó a zaklatott lelkű fiúnak ebben a sötét, vad, viharos éjszakában. Azután az édesanya elôhúzott egy kis képet. Máriát ábrázolta Gyermekével, kis búcsúemlék volt. Odatette Vince közelébe, a falhoz támasztotta, és gyengéden beszélgetett fiához: ,,Ô a mennynek Királynéja. Sokkal nagyobb, hatalmasabb és szebb, mint a földi királynék. Isten Fiával Ô meg tudja védeni Franciaország királynéját is, és nem történik vele semmi baj a palotában.'' Vince már majdnem félálomban hallgatta anyja szavait, majd az kérte, énekeljen neki az égi Királynéról. Az édesanya majdnem suttogva, hogy a többiek fel ne ébredjenek, dúdolta fiának a Salve Regina-t. A szabályos lélegzés, és az ajkak körüli mosoly elárulták, hogy Vince már nyugodtan alszik. Így látta a apa is, aki szintén felkelt a beszélgetésre. -- ,,Nem gondolod, hogy a te sötét történeteid zavarták meg Vince álmát?'' -- szólt férjéhez az anya. Az apa csendben nézegette fiát -- és szinte a foga között mormolta: ,,Ha katona akar lenni, meg kell tanulnia elviselni az én történeteimet.'' Az anya folytatta: ,,Nem vetted észre, mennyire megrendítették ôt a szomorú dolgok? Már tegnap este láttam rajta, mennyire messze jár gondolataival.'' Depaul gazda hallgatott, csak magában gondolta: ,,Én is messze lennék innen, ha az a baleset nem lett volna. Még ma is vonz a kaland.'' Felesége tudta ezt, és mindig gondot okozott neki férjének kielégítetlen vágya. Az apának lefojtott gondolatai, messzevivô szándékai Vince fiában is megvoltak. Ô is szerette a vihart, mely a tenger felôl zúdult a tájra. Másnap része volt benne. Léceire támaszkodva nézett farkasszemet vele. Az esô belecsapott arcába, a szél szétborzolta haját és tépte ruháit. A fiú felkiáltott a felhôkre, melyek úgy kergették egymást, mint a vad lovak. Közben elképzelte, mintha csatában volna egy zászló alatt, melyen Margit királyné képe van kihímezve úgy, mint a plébános úr miseruháján a szentek. Ilyenkor belekiáltott a vihar tombolásába. Csak látná egyszer a tengert! Most biztosan házmagas hullámok tornyosulnak a Biskaya-öbölben, ahogy édesapja mesélte. A hajók úgy lebegnek rajta, mint a száraz levelek a szélben. Aztán rágondolt azokra, akik ilyenkor veszélybe kerülhetnek, akik a hajókon utaznak. Kihúzta zsebébôl a mennyei Királyné képét, és a távoli tenger felé fordította. Jézus, aki életében egy pillanat alatt lecsillapította a tengert, ma is meg tudja óvni az embereket a vízbefulladástól. Bátran beleénekelte a vihar üvöltésébe: Salve Regina... Eddig túlságosan lefoglalták gondolatai, most gyorsan állatai után nézett. Egy kis bárányt éppen hogy ki tudott szabadítani egy veszélyes bozótból. Amint a megsebesült állatot vállára vette, érezte a védtelen kis test remegését. Részvét árasztotta el szívét: ,,Szegény teremtés!'' Elhatározta, hogy otthon külön fogja ápolni, míg meg nem gyógyul. Ennél a gondolatnál úgy érezte, mintha egy hang belülrôl halkan azt mondaná, hogy olyan katona legyen, aki nem sebeket okoz másoknak, hanem aki a sebeket gyógyítja. A hang megértette vele, hogy csak akkor teheti ezt, ha nem a földi, hanem a mennyei Királyné katonája lesz. ======================================================================== 2. Ostor nélkül Már korán reggel fellendült Vince a szamár hátára és megveregette nyakát: ,,Rajta öregem, ma a malomba megyünk!'' Az állat vidáman ordított a friss reggeli levegôben. Depaul gazda észrevette, hogy Vince ostor nélkül akar menni, dohogva ment utána és dorgálva mondta: ,,Bátyád sohasem megy ostor nélkül. A szamár szeszélyes, könnyen megbokrosodik az úton.'' ,,Ne félj, Papa! Nálam nem fog megbokrosodni!'' -- Vince magabiztos szavai bosszantották az apát, zsörtölôdve folytatta: ,,Ha majd katona leszel, fegyver nélkül mész a csatába?'' Vincének útközben volt ideje gondolkozni apja szavain. Mialatt a szamár békésen baktatott könnyű terhével, a fiú fejében nehéz gondolatok hánykolódtak. Mint katona, nemcsak hogy ostort kellene használnia, hogy oktalan állatot verjen, hanem azt is meg kell tennie, hogy kardjával egy ember mellét is átdöfje. Igen, -- bátyját nem zavarja az ilyesmi. Milyen szívtelenül tudja ütni a szamarat! Hányszor kivette már az ostort a kezébôl, mikor dühösen ütötte a szegény állatot. Eszébe jutott egy kép a templomban: az Üdvözítôt a katonák ostorozzák. Talán ezért gyűlölte annyira az ostort. Különösképpen, a szamár neki mindjárt szót fogadott, ha nyugodt szavakkal a nyakára tette a kezét. A bátyjánál viszont csakugyan csökönyös volt, még az ostorcsapások után is. Egészen úgy, mint kis húguk, Mária. Hányszor megütötte ôt a bátyja, mégis dacoskodott vele. Alighogy hátat fordított bátyja, a kislány éppen az ellenkezôjét tette, mint amit kívánt tôle. Ha azonban Vince kért tôle valamit, neki mindenre kész volt. Visszafelé a malomból Vince a szamár mellett szaladt, mert az a nehéz liszttel tele zsákot cipelte a hátán. Egyedül volt, ismét gondolatok forogtak lelkében. Mi lenne, ha egy hugenotta jönne az útjába, aki rárontana, és agyon akarná ütni? S mi lenne, ha ô, ahelyett, hogy kardot rántana, mosolyogva barátként felé nyújtaná kezét? Nem lehetne ezt egyszer megkísérelni? Nem volna ez szebb és okosabb, ha egyszer barátként találkoznának hugenották és katolikusok? Vincét hirtelen nyers kiáltozás riasztotta fel gondolataiból. ,,Micsoda igazságtalanság! Meddig tűri ezt a jó Isten? A gazdagok zsákszámra viszik a lisztet házukba, és a szegénynek maroknyi sem jut.'' Egy asszony állt mellette gyűlölettôl feldúlt ábrázattal. Vince megállította az állatot, és szelíden szólt az asszonyhoz: ,,Nem vagyunk mi gazdagok, asszonyom! Sokáig kell eltartani ennek a lisztnek a hatgyermekes családban.'' Az asszony most eltakarta arcát és panaszosan jajgatott: ,,Senki sem könyörül rajtunk, sem Isten, sem ember. A molnár elküldött, mert az utolsó kis zsák lisztet nem fizettem még ki. Szegény gyermekeim! Nincs apjuk: a háborúban esett el. Végén vagyok az erôimnek!'' Vince szívében mérhetetlen szánalom ébredt. Pillanat alatt határozott. Nyugodt hangon szól az asszonynak: ,,Segítsen a zsákot leemelni! Tartsa ide a kötényét!'' Az asszony a csodálkozástól elnémulva mintegy félálomban engedelmeskedett. A fehér liszt porzott a sötét köténybe, s olyan sok omlott, hogy már alig bírta tartani. Aztán leült a földre, mintha rosszul lett volna, és mereven nézte a lisztet, mint egy csodát. Nem volt képes megszólalni. Vince elôhúzta az égi Királynô képét, odaadta az asszonynak, és így szólt: ,,Ô küldte ezt magának, ne feledkezzék meg Róla soha, ha nagy bajban van!'' Az asszony sápadt arca megvonaglott, sírás rázta egész testét. Vince pedig összeszedve minden erejét, a félig üres zsákot visszaemelte a szamár hátára. -- Salve Regina! Üdvözlégy Királyné!'' -- dúdolta magában, amint ismét a szamár mellett futott. Az állat bamba szemében most mintha a nap tükrözôdött volna vissza, és Vincének úgy tűnt, mintha a szamárnak máskor bánatos arca most nevetne az egész eseten. Ô maga is rendkívül könnyűnek és boldognak érezte magát. Nem bánta volna, ha még hosszabb lenne az út, és ilyen boldogan járhatott volna még ezen a pompás napon, de megpillantotta apja házát. Az alacsony ház szegényesen állt a mocsaras lejtôn, mintha láthatatlan ostorcsapások alatt görnyedezne. Vince önkéntelenül meglassította lépteit, a szamár pedig kérdôn fordította hátra fejét, mintha kérdezni akarna valamit. Vince magát is erôsítve így beszélt a szamárnak: ,,Nem lesznek megelégedve velünk! -- De azért bátorság, öregem!'' Ebben a pillanatban világosan látta, érezte, hogy nagy bátorságra lesz mindig szüksége a Királyné szolgálatában. Milyen nehéz dolgokat fog még kívánni tôle! Ostorral verni egy állatot, ehhez nem kell bátorság, de hogy most édesapja szeme elé kerüljön, ahhoz igazán bátorságra lesz szüksége. Apja már ott állt a kapuban, kezét a szeme fölé emelve. Eléje jött az érkezônek, s azonnal meglátta a félig telt zsákot. Szidni és káromolni kezdte a molnárt. Vince máskor félt, ha apja haragos volt, és a szemében meglátta az indulatot. -- Mi adott most Vincének bátorságot, hogy az igazságot olyan gyorsan és nyugodtan megmondja? ,,Verj meg Apám az ostorral, de én nem tudtam másképpen cselekedni. Egy özvegyasszonynak adtam a felét!'' Az apa dermedten állt ott. Nem bírta belevágni öklét ebbe a tiszta homlokba, -- meg zavarba is hozta fia nyugodt bátorsága, egyenes tekintete. Ez a magatartás felnôttnek is becsületére válnék -- gondolta, és szó nélkül megfordult; bicegve ment az istálló felé. Vince nem tudta magát visszatartani, utána rohant és átkarolta: ,,Bocsáss meg!'' -- kérte könnyes szemmel. Az apa félretolta, és úgy morogta: ,,Bolond gyerek! Dehát nem tettél semmi rosszat!'' Vince ezután megkereste édesanyját, és megmondta neki: ,,A képecskédet is odaajándékoztam!'' Az anya átölelte fiát és azt mondta: ,,Most már a szívedben kell hordanod az égi Királynô képét!'' ======================================================================== 3. Karácsonyi játék ,,Végre elment ez a fajankó! Már attól féltem, hogy itt marad''-- fakadt ki Mária fivérének, Vincének. ,,Ne szidd a bátyádat éppen most, karácsonykor. Most ment a templomba, ahol az igazi kis Jézus vár rá'' - - magyarázta Vince. Mária azonban nem hagyta magát meggyôzni. ,,Nem lesz öröme ebben a goromba fickóban. Ma egész délután káromkodott az istállóban. Én a szénába bújtam, hogy megijesszem, csak úgy tréfából, ezért meg akart verni. Csakhogy én fürgébb vagyok, és elmenekültem. Helyettem aztán a szamarat püfölte el.'' Vince még egyszer védelmébe próbálta venni bátyját: ,,Csak azóta olyan goromba és nyughatatlan, amióta a szomszéd Ferenccel barátkozik.'' ,,Eh, mit! Minél nagyobb a bátyám, annál kevésbé bírom,'' -- állapította meg Mária. -- ,,Hát megkezdjük most a karácsonyi játékot?'' ,,Ha te az Istenanya szerepét akarod játszani, nem szabad így beszélned testvéredrôl. Jézus Anyja minden embert szeretett'', -- oktatta Vince a kishúgát. Ez nem válaszolt, hanem buzgón kutatott anyja ládájában. ,,A kék kendôre okvetlen szükségem van. Vajon hol van? Máriának kék kendôje volt, láttam a képen a templomban.'' Végre meglátta, keze belemarkolt a puha szövetbe. Nagy örömmel rántotta ki. De jaj, a varródoboz is kirepült vele, és nagy csattanással ért a padlóra. Tű, cérna, pamutgombolyag: minden szétszóródott. ,,Ojjé, míg mindezt összeszedjük, addig a többiek már haza is érnek'' -- jajgatott a kislány. ,,Micsoda hiú kis teremtés is vagy te! Mintha csak az a kék kendô lenne a legfontosabb!'' -- dorgálta ôt Vince. ,,Te pedig inkább a jászolt készítsd elô! Majd magam felszedem ezt a holmit. Te úgyis csak útban vagy nekem'' -- állapította meg Mária. Vince átment az istállóba, melyet csak egy redves ajtó választott el a lakástól. Az állatok csodálkozva fordították fejüket a szokatlan éjjeli látogató felé. Pedig gyorsan és ügyesen kellett cselekedni. Elôször a jászlat kellett elkészítenie. Vince megtisztította, és friss szalmát tett belé, majd egy pelenkát tett rá. Nagyobb munka volt az ökör fejét feléje fordítani. Az állat toporgott és bôgött, mert nyugalmának megzavarása sehogy sem tetszett neki. A szamár azonban szelíd és szomorú nyugalommal engedte, tegyék vele, amit akarnak --, éppen odaállt, ahova Vince kívánta. ,,Az ökör és a szamár már megvolna. Már csak a kis Jézus hiányzik'' - -, kiáltotta Vince az istállóból. ,,És én is hiányzom -- vagy nem?'' -- méltatlankodott Mária. Feltette fejére a kék sálat, kivette a kis pólyás testvérkéjét az ágyból, és megjelent vele az istállóban. Vince ráirányította a lámpás fényét és álmélkodva mondta: ,,Olyan vagy, mint az igazi Mária!'' -- Mária sürgetve intézkedett: ,,Vedd le a pásztorköpenyt, és terítsd a válladra. Kár, hogy apánk magával vitte a templomba a kalapját! De te, József, úgy sem vagy olyan fontos, mint én.'' Ebbôl a megjegyzésbôl majdnem veszekedés lett, ha a kicsike le nem köti figyelmüket éles sírásával. Most, mikor minden készen volt a karácsonyi elôadáshoz, a kicsi bömbölt, mintha ölnék. Mária erôs hangon ráparancsolt: ,,Hagyd már abba az üvöltést, kezdeni akarjuk a játékot!'' Mikor ez sem használt, mérgesen rázta húgocskáját és ráparancsolt: ,,Kiállhatatlan kis jószág, végre legyen csend!'' Vince elképedt: ,,Így bánsz a kis Jézussal? Nem szégyelled magad? És te akarsz Mária lenni?'' Mária sírásra fakadt. Vincének most szerencsés ötlete támadt, amely talán megmenti a játékot a kellô pillanatban. Berohant a lakásba, és keresett egy konyharuhát. Tudta, hogy az állványon a fazékban méz van. Csak a ruhának a csücskét akarta belemártani az édességbe, s bumm! -- A következô pillanatban a földre zuhant a fazék. Mária odarohant és jajgatott: ,,Te ügyetlen! Lesz itt haddelhadd! De nem én voltam!'' ,,Én voltam -- szólt Vince csendesen. Egyébként az igazi Szűz Mária sosem mondta Józsefnek: Te ügyetlen!'' Mária nem késett visszavágni: ,,De József sem mondta soha Máriának: ,,Te hiú teremtés!'' Most betömték a mézes ruhát a ,,kis Jézus'' szájába így egy darabig csend lett. Vince ünnepélyesen kijelentette: ,,Megkezdhetjük a karácsonyi játékot. Mint József, én beszélek elôször: Kis Jézus, én nagyon megértem sírásodat, Neked igazán nem öröm ezen a rongyos világon lenned. Te jobbhoz vagy szokva. Te egyenesen az égbôl jöttél, és most ebben a kemény jászolban kel feküdnöd. Jól tudom, csupán szeretetbôl akartál a legszegényebb gyermek lenni.'' Miközben a gyermekek így varázsolták a betlehemi éjszakát saját otthonukba, bátyjuk korábban hazaért és az istálló falához támaszkodva, éppen a kis ablak alatt mindezt végighallgatta. Testvérei egészen elmerültek a játékban, nem vették ôt észre. Amint hallgatta beszédüket, egyre barátjának, Ferencnek szavai jártak az eszében: ,,Ezek a Jézuska- mesék csak a gazdagokért vannak.'' Otthon errôl nem beszélt, szülei elôtt úgy tett, mintha az istentiszteletre menne, bensejében azonban sötét gondolatok jártak. ,,Mit veszítek, ha nem megyek templomba? Hiszen Isten is a gazdagokkal tart. Megáldja ôket a javak bôségével, míg a magunkfajta ember reggeltôl estig veszôdik, mégis szegény marad.'' Bentrôl ismét hallani lehetett öccsének tiszta hangját, amint a szamárhoz beszélt: ,,És most, kedves öregem, te is szólhatsz a kis Jézushoz!'' Mária felpattant: ,,Mi nem jut eszedbe? Nekem, mint Máriának kellett volna kezdenem.'' ,,Jó, hát mondj már valamit te is!'' -- hagyta rá Vince. Egy kis kényszerszünet után meg is szólalt Mária: ,,Kis Jézus, te nagyon kedves vagy. Én majd nagyon vigyázok rád, hogy a gonosz Heródes meg ne találjon.'' Itt megakadt, és zavarában könyökével megbökte Vincét: ,,Most az öreg következik.'' Vince átkarolta a szamár nyakát, és így szólt: ,,Kis Jézus, a szent éjszakán az állatok is beszélni kívánnak veled, mert ôket is szereted! Hiszen a jászolban ökör és szamár is szemlélhetett Téged.'' Mária hozzáfűzte: ,,De csak Mária és József után'', -- majd a szamárhoz fordult: ,,Mondd csak meg a kis Jézusnak, ki üt téged olyan kegyetlenül?'' Vince itt félbeszakította: ,,Kis Jézus, tedd, hogy a bátyám megint olyan kedves legyen, mint azelôtt, ... és vedd ki kezébôl az ostort! Te jól tudod, milyen fájdalmas a korbácsütés, hiszen a katonák Téged is...'' Ebben a pillanatban Mária élesen felsikoltott, ledobta magáról a kendôt, s a lakásba rohant. Ott levetette magát az ágyra, és a takarót magára húzta. Az aggódó Vincének csak annyit tudott mondani: ,,Valaki benézett az ablakon! Láttam!'' Vince figyelmeztette: ,,Ne nyugtalankodj! És Mária nem hagyta ott gyermekét. Nem volt olyan nyúlszívű, mint te...'' Kishúga azonban riadtan kiabált és sírni kezdett. Vince nyugtatta, és a ,,kis Jézust'' is visszavitte ágyába. Amikor a szülôk hazaértek, Vince még mindig a kis testvér mellett ült, aki folyton sírt. Vince kérdôn nézett édesanyjára: ,,Állandóan sír és kiabál. Talán beteg?'' -- Majd elpirulva ezt dadogta: ,,Mézzel akartam megnyugtatni, s... akkor törött el az edény.'' Az anya mintha nem is hallotta volna már Vince szavait, aggódva vette karjaiba a kicsikét, majd szívéhez szorította: ,,Már délután láttam, hogy valami baja van. Istenem, csak nem hal meg?!'' -- sóhajtott félelemmel. ,,A mi kis Jézusunknak nem szabad meghalnia!'' -- zokogott fel Vince. Az általános izgalomban senki se hallotta meg szavait, csak a nagy fiú, aki némán állt mögötte, majd egyszerre határozottan megszólalt: ,,Én elmegyek Dax-ba orvosért!'' -- ,,Ilyen nagy baj talán nincs --, mondta az apjuk. Még néhány órára lefekhetsz és reggel korán elmész.'' A nagyobbik fiú azonban már kint volt, és nagy lépésekkel sietett Dax-ba. A sötétségben ökölbe szorította kezét és ezt csikorogta: ,,Talán csak nem hal meg a kicsi?'' Egész úton kísérte öccsének, Vincének síró kitörése: ,,A mi kis Jézusunk nem halhat meg!'' A kis Jézus! Az ô szívében valójában nem halt-e meg? * * * Depaul gazda legkisebb gyermeke a következô napokban élet és halál között lebegett. Aggodalmas csend nehezedett a házra. Máriának már nem kellett félnie bátyjától. Az istállóban elnémult a szitkozódás. Az édesanyának szívében pedig a reménytelenségben is kinyílt a vigasz, nagyobbik fia egészen új és jó oldaláról mutatta magát. Tôle is átvette a virrasztást. Délután, mikor az édesanya ismét aggódva hajolt a beteg gyermek fölé, megkönnyebbülve észlelte, hogy a betegség óta most alszik elôször nyugodtan. Könnyes szemmel intett nagy fiának és suttogta: ,,Jobban van. Te mentetted meg. Köszönöm neked!'' -- és megszorította a kezét. A fiú megfordult, és szó nélkül botladozott ki az istállóba, mert forró sírás tört ki belôle. Csak a szamár volt egyetlen tanúja mély felindulásának. A fiúnak most tűntek fel elôször fájdalmasan az állat testén látható véres nyomok, melyek az ô veréseitôl származtak. Ügyetlenül húzta végig kezét az állaton, mintha le akarná törölni a szomorú jeleket. * * * Másnap Háromkirályok ünnepére készültek. Vince lelkét, értelmét teljesen lefoglalta az ünnep. Édesanyjához fordult gondolataival. ,,Milyen jó lehetett a pásztoroknak, hogy elsônek láthatták Jézust. Hamarabb, mint a királyok.'' -- Az anya szelíden felelte: ,,Jézus ôket hívta elôször, mert szegények és egyszerűek voltak.'' A nagy fiú hallotta a beszélgetést. Hánykolódó lelkében ismét felébredt a kérdés: Kinek van igaza? Ferencnek, aki azt mondta, hogy Jézus a gazdagokhoz van közel, vagy édesanyjának, aki azt mondta, hogy Jézus a szegényekhez és az egyszerűekhez jött? Az ünnepen ô lépte át elsônek a templom küszöbét. ======================================================================== 4. A hívó hang Vince örömkiáltással ugrott fel az asztaltól, mikor észrevette az ô helyére tett pénzt: ,,Most megvehetem a pásztorsípot!'' -- Azután boldogan átölelte édesapját. ,,A megtalált juhért! -- magyarázta az édesapa, -- alig reméltem, hogy visszakerül.'' ,,Az valóban nagy tett volt'', -- hagyta helyben bátyja is dicsérôleg. Nem sejtették, hogy Vince akkor a bibliai jó Pásztorra gondolt, s ezért nem kímélte a fáradságot, hogy megtalálja. Ez egészen az ô titka volt. Gyermekien ragyogó szemekkel nézett atyjára és kérte: ,,Elugorhatok Dax-ba most mindjárt? Ma éppen vásár van ott, biztosan meg tudom venni a sípot.'' ,,Hát menj csak! Elég sokáig kellett várnod, hogy a pénz együtt legyen --, szólt csendesen az apa. Aztán még hozzátette: ,,Ne rohanj annyira..., még feldönthetsz valakit a vásárban.'' Öccse, a kis Gayon nyafogva kérte: ,,Ugye, majd én is furulyázhatok rajta, mikor ôrzöm az állatokat?'' Vince az ablakon visszakiáltotta: Mindenki játszhat rajta... hébe-hóba...'' Aztán a pénzt megmarkolva zsebébe dugta kezét, nehogy elveszítse a síp árát. A kis pásztorgyerek számára különös varázsa volt a vásár mozgalmasságának. Vidám, könnyű szél lengedezett. A székesegyház tornya körül galambok röpködtek. Vince felnézett rájuk. Egyszercsak valaki rászól: ,,Mit bámulsz a levegôbe? -- majdnem fellökted ezt a béna embert. Nem látod? Alig tud mozogni.'' Vince akkor döbbent rá, hogy gondolatai mennyire lekötötték, s valóban nem figyelt az elôtte álló öreg emberre, aki bottal járt, és nehezen cipelte béna lábait. Vince ijedten állt meg, és alig tudott dadogni: ,,nagyon sajnálom...'' A fiú rémült arca megengesztelte a beteg embert, csendes hangon, mosolyogva mondta: ,,Nincs olyan nagy baj! Nem akarom elrontani a vásári jókedvedet. Az olyan embernek mint én, nincs is itt sok keresnivalója. De azt gondoltam, hogy ott, ahol oly sok haszontalanságra van pénzük az embereknek, talán jut valami egy kiszolgált katonának is. Az ember feláldozta ifjúságát és egészségét a királynak és a hazának, és most mindenkinek útjában van, és teher saját magának is.'' Vince valami megnevezhetetlen keserűséget látott a fáradt, sápadt arcon. Egy pillantással végigmérte a szegényes ruhát és rossz cipôket. Erre kinyitotta a tenyerét és átcsúsztatta pénzét a reszketô öreg kezébe. ,,Te jó gyermek!'' -- mormolta a férfi, és szeméhez kapott, hogy eltakarja könnyeit. Vince ezt látva zavartan elsietett, vissza se nézett. Azt természetesnek találta, hogy a gyermekek sírnak, sokszor az asszonyok is, de hogy egy férfi sír, méghozzá katona, azt nem bírta nézni. Úgy haladt el a sok csecse-becse között, hogy alig nézett jobbra vagy balra. A székesegyház elôtt még egyszer végigpillantott a vásáron: vajon hol lehet az annyira kívánt furulya? S mivel most már nincs mit keresnie a vásárban, haza is mehet. De éppen ezt akarta késleltetni. Nem szívesen gondolt rá, mit szólnak majd szülei, testvérei. Csalódás lesz számukra. A templom hűvös homálya mintha hívogatta volna. A kegykép elôtt gyertyák lobogtak. Ott látta az Égi Királynôt Gyermekével. Az ô Királynôjét! Vincében most világosság gyúlt: Ô küldte útjába a béna katonát. Azt érezte, Királynéjának most örömet szerzett. Mintha mosolyogna rá. A katonát nem tudta elfelejteni. Vajon a földi királyné ajándékozott-e neki legalább egy barátságos mosolyt, elismerést szolgálataiért? Milyen másképpen jutalmaz az Égi Királyné! Lelkében érzi az elismerést. A karján levô Gyermek pedig mintha hívogatná! Óvatosan nézett körül. A templomban senki sem volt. A vásár lármája messzirôl szűrôdött be. Egészen egyedül állt itt Királynéja elôtt, és elkezdett halkan énekelni: Salve Regina... A hatalmas szentély visszhangzott hangjától. Aztán ismét ünnepélyes csend lett. Vince úgy érezte, itt az ideje egy titkos beszélgetésnek. Imádságként suttogta: ,,Mindig a közeledben akarok maradni és Fiadnak szolgálni. Mi szegények vagyunk, és édesapám ezt mondta: csak a gazdagok fiai lehetnek papok, a tanulás sok pénzbe kerül. Arra gondoltam: a betlehemi istállóban legelôször a pásztorok mentek Fiadhoz. S elfogadta Jézus a tejet, kenyeret, gyapjútakarót azoktól a szegény emberektôl. Édesanyám mondta, hogy az egyiknek nem volt semmije, ezért egy dalt énekelt Gyermekednek, s Jézus kiterjesztette karocskáit, és odahívta egészen közelébe. Én is pásztorgyermek vagyok, engedj engem is közeledbe!. ======================================================================== 5. Nehéz kezdet Vince otthonában sosem érezte a szegénység terhét. A szülôk csendes, szótlan gondoskodása még a hétköznapokat is olyan melegséggel töltötte meg, hogy a gyermekek a bizalom állandó légkörében éltek, nem ismerték a gondokat, melyeket a szülôi szeretet akkor elrejtett elôlük. S ha Vince itthon marad, ezt a nyugodt boldogságot természetesen váltotta volna fel az élet rendje. Ahogy haladt az idô, Vince mindig jobban érezte lelkében a hívó hangot, de ezzel együtt nôtt a gond is benne, mert látnia kellett, hogy az ô vágya apja terveivel ellenkezik. Hosszas beszélgetések és édesanyjának közbenjárására megtört a jég. Depaul gazda azonban számító ember volt, Vince lelkületét teljesen fel nem fogta. Kemény szavakkal fedte fel most már az ifjú Vince elôtt, mit jelent számukra Vince taníttatása. Ami mégis rábírta, hogy hozzájáruljon fia kéréséhez, az is a számítás volt: Vince jó eszű, a papi pályán elôre haladhat, s egyszer majd segítheti családját. Amikor elindultak Dax felé, apjától kemény szavakat kellett hallania: ,,Fiam, tudod, milyen áldozatot hozunk érted. Dolgozz éjjel-nappal! S ami még fontosabb: szerezz magadnak gazdag barátokat, akkor majd gyorsabban érsz célhoz, és szüleid gondját is megkönnyíted.'' Vince szorongva hallgatta apja szavait. Hányszor elmondta ezt ezen a szörnyű hosszú úton Dax-ig. Milyen boldogan ugrándozva tette meg ezt az utat, mikor a vásárra ment furulyát vásárolni! Akkor nagyon gazdagnak érezte magát az apjától kapott pénzzel; most olyan volt, mintha koldulni indulnának. Látta a jól öltözött embereket, aztán oldalt pillantott apjára, aki a legjobb ruhájában is szegényesnek tűnt, s még hozzá sántított is. Vince szégyellte apját. Legnyomorultabbnak azonban akkor érezte magát, mikor a kollégium vezetôje elôtt álltak. Bár a szigorú, komoly férfi átható pillantását derekasan állta, de mikor édesapjával a költségekrôl tárgyaltak -- majdnem úgy, mint egy juh eladásakor --, akkor legszívesebben föld alá bújt volna. Az apa lecsüggesztett fejjel hallgatta, mit kell fizetnie. -- ,,Majd eladok egy pár ökröt, hogy elég legyen a tanulmányaidhoz'' -- mondta gondterhelten. Ezt már nem bírta Vince: ,,Azt nem teheted! -- szakította meg indulatosan a beszélgetést --, azokra szükségünk van otthon. Akkor inkább visszamegyek veled haza.'' Apja, azonban nagyon keményen ezt mondta: ,,Én azt akarom, hogy maradj! Egyébként késôbb majd visszafizethetsz mindent. Mint pap, majd sokat keresel, és az egész családot segítheted.'' Aztán az elöljáróhoz fordulva folytatta: ,,Ismerek valakit, akinek fivére pap lett....'' Itt az elöljáró gyorsan intett a jelenlevô barátnak, hogy kísérje el Vincét. Vincének el kellett köszönnie apjától... Elvezették a tanulószobába, és egy könyvet nyomtak a kezébe. A barát ott hagyta egyedül. Hamarosan két fiú lépett be beszélgetve. Amikor meglátták az idegen fiút, elhallgattak. Együtt hajoltak egy könyv fölé, amit látszólag együtt olvastak. Közben Vince felé néztek, lökdösték egymást s kuncogtak. Vince, miközben a könyvben lapozott, jól látta mindezt. Arca tüzes lett a szégyentôl és a méregtôl. A többi fiú jól öltözött volt finom kezekkel, köztük ô az egyetlen esetlen, szegényesen öltözött parasztfiú, kinek keze a munkától eldurvult. Azok megvetették ôt. ,,Istenem, csak most ne üvöltsek ezek elôtt az uracskák elôtt!'' -- gondolta magában, és ajkába harapott. Mindig mélyebbre hajolt a könyv fölé: nem tudta megakadályozni, hogy néhány keserű könnycsepp a könyvre ne hulljon. A két fiú nevetgélve, hangoskodva ment ki. Ekkor Vince szabad folyást engedett könnyeinek. Még sohasem sem érezte magát ilyen elhagyottnak. Arra gondolt, hogy hazamegy édesapjával a szegény kis faluba. Ott a tágas legelô magányában nem érezné magát olyan egyedül, mint itt. S a mennyei Királyné? Hol van most Ô? Vajon itt valaha is el tudná énekelni az Ô dalát? Egy kéz érintette a vállát. Könnyeinek fátyola mögött két barátságos kék szemet látott, melybôl tiszta jóság sugárzott. A barát volt, aki idevezette. Meglátta a fiú könnyes arcát: ,,Csak a bátorságodat el ne veszítsd, fiam -- szólt hozzá. Ha szorgalmasan tanulsz, hamar elôre jutsz. Néhány napja itt volt Comot úr, a város egyik tekintélyes ura. Fiai nem akarnak tanulni. Az a terve, hogy egy szorgalmas fiút vesz a házába, hogy fiaival együtt tanuljon. Ez éppen neked való volna. Az a gazdag úr majd segítene, hogy célodat hamar elérjed. Ezért fogadd meg jó tanácsomat: Légy bátor! Szorítsd össze a fogaidat, és végy erôt magadon. Majd én is szólok érted egy jó szót az elöljárónál.'' A barát most Vince fölé hajolt, és a fülébe súgta: ,,Én is szegény szülôk gyermeke vagyok. Nekem is nehéz volt a kezdet, de mégis elértem célomat. ======================================================================== 6. Elôször az oltár elôtt Vincének kemény munkájába került a latin nyelv tanulása, és a papi hivatáshoz szükséges ismeretek elsajátítása. A tanulás mellett a vállalt tanítást is el kellett látnia. Közben állandóan élt lelkében a nehéz gond, milyen erôfeszítést igényel mindez szüleitôl. Meg kellett tanulnia mindent elviselni azért, hogy eljuthasson a mennyei Királyné szolgálatára. A hivatásra készülés megérlelte lelkében azt a nagy értéket, hogy az oltár szolgálatát legbensôbb ügyének tekintse. Elsô miséjét minden külsôség kizárásával egy elhagyatott erdei kápolnában mutatta be. Szótlanul ment az erdei ösvényen. Mellette lépdelt hűséges társa, a jóságos barát, aki a nehéz út elején melléje állt. A többiek, kiket Vincével együtt szenteltek fel, hangosan beszéltek elsô miséjük díszes ünnepségeirôl... Vincét a papság méltóságának titka foglalkoztatta. Ahogy a kápolnához közeledtek, a barát ezt gondolta magában: ,,Az egész mennyország örvendezni fog ma, amikor Vince az oltárhoz lép. Isten lelke lakik benne.'' A barát hirtelen megszakította gondolatait. A fiatal pap megállt, és mint aki segítséget keres, megfogta az egyik fa törzsét. Az arca halotthalvány lett. ,,Félek!'' dadogta reszketô ajakkal. Az öreg barát ismerte lelki szorongásait, atyailag karon fogta, nyugtató szavakkal bíztatta, s úgy vezette a szegényes kis templomhoz. A templom elôtt letérdelt, sokáig maradt így, nem mert az oltárhoz lépni. A gyertyák már égtek, de Vince még mindig térdelt. Ekkor hozzálépett a barát, megérintette vállát, és halkan bíztatta: ,,Isten félelmetesen nagy, de végtelenül jó is. Ô a Szeretet!'' Vince felemelte szemét, meglátta az oltár felett a mennyei Királyné képét, karján isteni Gyermekével. A Gyermek most ismét intett neki, mint egykor: ,,Lépj közelebb, jöjj egészen hozzám!'' Vince felállt, és szinte álomban lépett az oltárhoz. -- Mégegyszer elfogta a szorongás: az átváltoztatás szavainál. Megborzadt és úgy érezte, hogy a templom, a nagy erdô, sôt az egész világ rázuhan, amikor elôször tartja kezében Istent. A szent esemény után boldogan érezte magán Jézus tekintetét, végtelen szeretetét. Ebbe a szeretetbe vonta be hozzátartozóit, akik távol voltak. Különös bensôséggel imádkozott édesapjáért, aki nemrég halt meg, és édesanyjáért, aki elsôként indította el az égi Királynô felé vezetô úton. * * * A püspök rendkívül szívélyesen fogadta Vincét. Jövedelmezô plébániát szánt neki. Azt is tudtára adta, hogy elôdje, az öreg lelkész még ott van, de elhanyagolta kötelességeit, ezért le fogja váltani. Ha ez nem menne simán, a bíróságot is igénybe veheti Vince. Minden eshetôségre írásbeli megbízást adott neki a püspök, hogy szemügyre vehesse a plébániát. Új helyén Vincének elsô útja a templomba vezetett. Amint belépett, szerte heverô köveket talált a padlón, az egyik ablak kiverve, a tabernákulum elhanyagolva, és egy Mária szobor sérült állapotban. Mindez igen lehangolta a fiatal papot, szomorúan ment ki a templomból. A plébániát könnyen megtalálta. Amint közeledett, elrohant elôtte néhány gyermek, akik csúnya szitkozódásokat kiabáltak, csúfolódva hahotáztak, aztán köveket kerestek, hogy megdobálják új plébánosukat. Vince szorongó szívvel lépett a házba. Elôvette a megbízó írást, hogy átnyújtsa az öreg lelkésznek. Ami ezután következett, az felülmúlta minden elképzelését. Az öreg dühében összetépte a papírt, és a földre taposta. Aztán felragadott egy fahasábot a kályha mellôl, s azzal fenyegette a fiatal papot. Vince megfordult, és szó nélkül elhagyta a házat. Anélkül, hogy visszanézett volna, elsietett, s csak a falun kívül, az erdôszélen ült le kimerülten. Végigsimította homlokát. Talán álmodott? Önkéntelenül kezeire nézett, aztán maga elôtt látta az öreg papnak ökölbe szorult kezét: papi kezek, melyek naponta érintik az Úr testét! -- Nem, sohasem szabad az ô kezeinek sóvárogva kinyúlni földi javakért. Soha! -- Az elôször kiválasztottak között is volt, aki pénz és hatalom után vágyódott, és végül árulója lett Urának. Azután eszébe jutott, amit a püspök mondott: jogát a plébániához törvényes úton is megszerezheti. Majd anyjára és testvéreire gondolt. Ezzel a gazdag állással családját egy csapásra kisegítené a szükségbôl. Visszaemlékezett édesapja szavaira: mennyire remélte, hogy fiának papi jövedelme a család számára szabadulást jelent majd a szegényes élettôl. Apja már nem él, mert felôrlôdött a mindennapi kenyérért folytatott küzdelemben. Vince legyôzte ezt az utolsó kísértést is: Mit is jelenthet a világ minden kincse, ha azt erôszakkal kell megszereznie. ======================================================================== 7. Gályarabságban Egy váratlan örökség híre arra késztette Vincét, hogy hajóútra induljon. Marseille kikötôjében ült egy vendéglô elôtt. Finoman öltözött úr ült vele szemben az asztalnál. ,,Micsoda pokoli meleg!'' -- kezdett beszélgetésbe az idegen. ,,Éppen azon gondolkodom, hogy inkább hajóval teszem meg az utat Narbonne-ba. Kellemesebb volna ebben a forróságban, mint a poros utakon lovagolni.'' ,,Nagyszerű ötletet ad nekem'' --, viszonozta Vince. ,,Én is ezt az utat választom. Megengedi, hogy Önhöz csatlakozzam?'' Az idegen örült, hogy társat talált. Lent a kikötôben egy indulásra kész hajót találtak. Kereskedô-gálya volt. Ilyet Vince még nem látott. Átmentek a hajóra vezetô gyaloghídon. Vince bepillantott a hajó belsejébe, és megdöbbenve állt meg. Mintha a pokolba tekintett volna: odabent padhoz láncolva ültek a gályarabok piszkosan, egyetlen kötényben, kiszolgáltatva az izzó forróságnak. Tompa tekintetek meredtek Vince felé. Ekkor megperdültek a dobok, s a rabok megragadták az evezôket. A hajó megingott. Vincét társa a hajó elejére hívta. Vince az elszörnyedéstôl szinte megbénult. Nem hallotta, amit neki mondtak, nem látta a partot, mely békés kék színben tűnt el, nem látta a tenger fenségét. Halottsápadtan hajolt a korlátra. ,,Máris rosszul van?'' -- kérdezte utazótársa, aki minden jel szerint nemesember volt. Vince nem tudott magához térni a gályarabok látványától. ,,Ön nem látta azokat a szerencsétlen embereket?'' -- kérdezte. A nemesúr megrántotta vállát, és érzéketlenül mondta: Ez így van a gályákon... Valakinek dolgoznia kell, hogy a hajó haladjon. Már egy napja úton voltak a tengeren, amikor hirtelen szitkozódás riasztotta fel ôket. A dobpergés, mely a gályaraboknak szólt, meggyorsult: láncok csörrentek, a felügyelô ordítva rohant ide-oda, és mint egy megszállott, csapkodott ostorával, ha valaki abbahagyta az evezést. Az egyik rab vérrel borítva esett össze. Vincét annyira megbénította ez a borzalmas látvány, hogy nem látta, mi történik körülötte. A nemesember megragadta a karjánál fogva. Most látta meg Vince, hogy három más gálya közeledik gyorsan feléjük. Elvesztünk!- kiáltotta a nemesember. Ezek tengeri kalózok! Menekülésre gondolni sem lehetett, a kalózhajók sokkal gyorsabbak voltak. Lövöldözés hallatszott, és a kalózok máris átugráltak, és kardokkal támadtak. Vince látta, hogy lefegyverezték kapitányukat. Neki magának letépték ruháit, és belökték a hajó belsejébe. Itt ült hát, ô maga is a rabok között. A dobok újra megszólaltak. Szitkokat hallott, s máris csattant az ostor az arcán. ,,Itt van az evezô'' -- hallotta a mellette ülô rabot. A fájdalomtól elkábulva tapogatott a rúd után. Újból megcsattant rajta az ostor, aztán már nem tudott magáról. ======================================================================== 8. Rabszolgaságban A kalózok Tuniszba vitték a rablott hajót és a rajta levôket. Hogy hányszor cipelték ôket az utcákon át, Vince nem tudta volna megmondani. Tompán és védtelenül hagyta magát vezetni a rabszolgákkal egy kötélre fűzve. Tunisz vásárterére vitték ôket. Mindegyikükön tarka sapka és rövid fehér nadrág volt. A rabszolgakereskedôk hangosan kiáltoztak, hogy a vevôket odacsalogassák. A népség szájtátva állta ôket körül. Vincének az állatvásárok jutottak eszébe. Most itt állt mint egy állat: ki lesz a gazdája? A vásárlók végignézték, felnyitották a száját, nehéz terhet vitettek vele, majd megparancsolták, hogy fusson, ugorjon. Mindegyik ugyanazt jelentette ki: ,,Ez a fickó nagyon gyenge''. Ekkor megjelent egy tagbaszakadt, erôs férfi. ,,Csak ez ne legyen!'' -- gondolta Vince aggódva, mikor nyers kemény arcára, hideg szemeire nézett. Vincét mégis neki adták el. A vevô halász volt. Belelökte ôt a bárkába, s elindultak. A néma tenger szélén éppen akkor tűnt el az izzó napkorong. Ilyennek látta a lebukó napot valamikor gyermekkorában, amikor atyja nyáját ôrizte. Egy ökölcsapás visszarántotta ôt a szörnyű valóságba. ,,Hallod-e, itt dolgozni kell, nem álmodozni!'' Vince vérzô orral és dagadt szájjal tett meg mindent, amit parancsoltak. Rosszkedvű gazdáját azonban nem tudta kielégíteni, bármennyire iparkodott. A gazdája dührohamában olyat lökött Vincén, hogy a tengerbe zuhant. Szitkok és ütések között vonszolta ôt vissza a durva ember a hajóba. Már besötétedett, amikor a bárkát a partra húzták. A halászkunyhó mellett rozzant kis fészer állt. A gazda a földre lökte a rabszolgát, odaláncolta a fészerhez, és ennivalót dobott neki, mint egy kutyának. Vince fellélegzett, mikor a halász eltűnt. A kunyhóban helyet vackolt magának. Lefeküdt a nedves ruhákban, feje zúgott, és egész testében remegett. Éles fájdalmat érzett a mellében. Alvásról szó sem lehetett. Kiosont a kunyhó elé. Csend és sötétség vette körül, de az égen csillagok szikráztak. Egy csillag különös fényben ragyogott, egyenesen ôrá, mintha egy szem nézné ôt. Csend volt, csak a tenger zúgott. Lassan múlni kezdett a szörnyű tompultság. Eddig ismeretlen érzés, a honvágy töltötte el a szegény rabszolga szívét. Az éjszaka titokzatosságában könnyek folytak le arcán. Lassan-lassan megkönnyebbült. Lelkének sötétjében újból felragyogott egy csillag, és halkan, alig hallhatóan énekelte a régi éneket: Salve Regina! És megérezte ismét a menny Királynôjének vigasztalását. Reggel korán azzal ébresztette ôt a halász, hogy nagyot rántott láncain. Amikor Vince kilépett a kunyhóból, heves köhögés fogta el. ,,Csak nem akarsz beteg lenni, hé!'' Ez volt a halász reggeli üdvözlete. Kutatva nézett a rabszolga arcába, és magában morogta: ,,Mielôtt meghalna ez a fickó itt nálam, eladom valakinek.'' Ezzel eltávozott. Órák teltek el, míg végre visszatért. Fenyegetve szólt Vincéhez: ,,Azt tanácsolom, a legjobb formában mutatkozz, különben baj érhet.'' Ezzel magával vitte Vincét. Hosszabb menetelés után Vincét új úrhoz vezette. Ezüsthajú, finom arcvonású öregember volt a vásárló. Ez nem ugráltatta, súllyal nem terhelte, sôt a tagjait sem vizsgálta, csak röviden és élesen a szeme közé nézett, aztán biccentett, kifizette a halászt, aki boldogan tovább állt, Vincét pillantásra sem méltatva. ,,Ha megbízhatom benned, nálam jó dolgod lesz. A legfontosabb, hogy hallgatni tudj! Hallod? Hallgatni mint a sír mindenrôl, amit a házamban látsz.'' Ezekkel a szavakkal vezette le új ura egy sötét lépcsôn. Minden lépéssel valami sajátságos morgás és pattogás hangja nôtt. Vince rosszat sejtett. Milyen szörnyűségekrôl kell majd neki hallgatnia? Beléptek egy sötét helyiségbe, ahol 12 hatalmas kemence állt. Olyanok voltak, mint fekete szörnyek izzó szemekkel és tűzokádó szájjal. Hatalmas üstökben fortyogott valami sötét folyadék. A kemencébôl kiáradó fény kísértetiesen vetôdött a falakra. Fazekak, serpenyôk, kövek, növények és állati hullák hevertek a polcokon. Mit jelent mindez? Talán boszorkánykonyhába került? Vince ura orvos volt. ,,Az emberben levô gonosz okozza a betegséget, és viszi a halálba'' -- magyarázta rabszolgájának. A növényekben és állatokban azonban Isten elhelyezte az élet vizét, de sajnos mérgekkel keverve. Ötven év óta törekszem megszerezni az élet tiszta vizét. Remélem, hogy egy napon megtalálom az igazi gyógyszert minden betegség ellen. Vince csodálkozva, szinte borzongva nézte, amint a orvos naponta különféle növényeket kevert és kotyvasztott, mialatt érthetetlen szavakat mormolt. Néha szétrobbant egy edény hatalmas zajjal, és a tartalma a levegôbe repült. -- Vincének eleinte csak a kemencéket kellett ellátnia. Amikor néha félénk kérdéseket tett fel, az orvos megörült, és mindjobban bevonta ôt titokzatos munkájába. Megmutatott neki egy általa összeállított orvosságot, amely a lázat csillapítja. Mesélt Vincének a ,,bölcsek kövérôl''. Ez por volt, és abban remélt, hogy azt higanyra szórva, arannyá fogja változtatni. Szünet nélkül kutatott az orvos a bölcsek köve után. Megtalálja-e valaha? Elvitte Vincét hosszú vándorlásokra, sivatagokba, ismeretlen erdôkbe, elátkozott tavak, csupasz hegyvidékek, elhagyott tengerpart szegélyéhez. Ott keresett ritka köveket, ismeretlen állatokat. Gyakran haladtak holdvilágnál. Az orvos ismerte a csillagok járását, és nevükön nevezte ôket. Így lett Vince lassan urának barátja. Már az elsô nap megkérdezte Vincét a hite felôl, s beszélt neki napról-napra a mohamedán vallásról. Még nem telt el egy év, egy szép napon azt mondta Vincének: ,,Én már öreg vagyok. Mielôtt meghalok, szeretném rád bízni tudásom minden titkát, mert becsüllek. Olyan vagy, mintha a fiam lennél. Egy kívánságomat azonban teljesítened kell: meg kell tagadnod keresztény voltodat.'' Egy rabszolga elôtt a szabadság a legnagyobb érték. Az orvos akár holnap is meghalhat! Nem volna érdemes gondolkodni a kívánságon? Ha megtagadja a kérést, örökké rabszolga marad. Mindez átvillant értelmén egy pillanatra. Elsápadt, elnémult, majd erôs elhatározással kijelentette: ,,Én hű maradok hitemhez!'' Az ura most meg is ölhette volna, de nem ez történt. Az öreg férfi arca komoly és szomorú lett. Titokban tisztelte, csodálta rabszolgájának hűségét, s ez magatartásán is megmutatkozott. Vince mélységes vigasztalást érzett, hogy hajlíthatatlan maradt. Eladhatják, verhetik, megölhetik, de senkinek nincs hatalma kiszakítani lelkébôl égi Királynôjének képét, senki nem némíthatta el szívében a Salve Regina énekét. Amitôl Vince félt, bekövetkezett: a jó öreg orvos meghalt egyik utazása alkalmával. Egy fiatal örökös vette át a házat, és eladta Vincét egy gazdag földbirtokosnak. Ez behívta Vincét, új rabszolgáját pompás szônyegekkel ékes sátorába. Tudta, hogy Vince kedvelt rabszolgája volt a híres orvosnak, ezért leereszkedô barátsággal fogadta. Kívánta megtudni Vincének egész élete folyását. A rabszolga most sok mindent elhallgathatott volna, s talán okosabb is lett volna, hisz egy mohamedán házában nem volt-e veszélyes keresztény hitérôl beszélni? Vince mégis úgy érezte, nem hallgathat el semmit. Amikor nyíltan és világosan bevallotta, hogy pap, gazdája felugrott, és izgatottan szaladt ide- oda, aztán leült, és mereven nézett maga elé. Vince érezte, hogy a jóindulatnak vége. A legnehezebb munkára osztották be. Egy távoli szántóföldön kellett az ekét húznia a barázdákon, akárcsak az állatnak. Reggeltôl estig irgalmatlanul sokat szenvedett az izzó forróságtól. Csak alkonyat után hűsítette kissé a jótékony szellô. Ilyenkor emelte lelkét Istenhez és köszöntötte égi Királynôjét: Salve Regina... Egyik napon különösen fárasztó volt a munka, igen kemény talajon folyt a szántás. Vincét minden ereje elhagyta, a tűzô forró napon ájultan esett össze. Hosszú ideig feküdt, s mikor lassan eszmélni kezdett, egy nô állt elôtte, aki serlegbôl vízzel kínálta. Vince felismerte gazdája feleségét. Az asszony hűvös vizes ruhával törölgette homlokát, így Vince egészen magához tért. Nem tudott szólni, csak hálás tekintetével köszönte meg a segítséget. Az asszony akkor beszélni kezdett, kíváncsian kérdezôsködött: ,,Egy dalt hallottam tôled, mikor azt hitted, egyedül vagy. A szövegét nem értettem, de annyi vigasztalást éreztem benne, hogy szeretném tudni, magyarázd meg az értelmét.'' Vince bensôséges szavakkal beszélt Jézus Anyjáról, az ég Királynéjáról. Másnap ismét kiment az asszony a földre, és kérdésekkel faggatta Vincét hite felôl. Ez megismétlôdött még néhány napon. Így történt, hogy egyszer a pap a legszentebb ténykedésérôl, az utolsó vacsora titkáról, az átváltozásról beszélt az asszonynak. Olyan hittel és átéléssel szólt, hogy az asszony hirtelen könnyekben tört ki, megragadta Vince kezeit, melyek most ugyan durvák és porosak voltak, de mégis papi kezek. Alig tudott beszélni a megindultságtól: ,,Most már tudom, mi kínozza férjemet! Ô is keresztény volt, ô is pap volt, mint te. Ô is fogságba került, mint te, egy gazdag emberhez, akinek kedvéért áttért a mohamedán vallásra. Gazdája fiának és örökösének fogadta. Most nagy vagyona van, de nincs lelki nyugalma. Te megôrizted legfôbb kincsedet! Még ma beszélek férjemmel errôl.'' Másnap hívatta ôt gazdája. Arcán látható volt, hogy nehéz lelki küzdelmen ment át tegnap óta. Nem kérdezett semmit Vincétôl, csak némán átölelte. Utána meghatott hangon mondta: ,,Testvérem, meg tudod-e érteni az én lelkem kínját? Ebben a palotában minden gazdagság mellett is nyomorult vagyok, nem tudom elfojtani lelkemben a hit utáni vágyat. Most döntöttem. Elmegyünk innen vissza hazánkba. Titokban kell ezt tennünk, nem szabad, hogy valaki is megtudja.'' A szökés csak tíz nap múlva sikerült. Egy kis bárkában menekültek. A hosszú úton, a viharos tengeren Isten megôrizte ôket. Végre is a vihar a francia partokra vetette a bárkát. A menekültek elsô útja a legközelebbi templomba vezetett. Együtt énekelték a Salve Regina-t, ezt a csodálatos dalt. Az ég Királynôje segítségével megmenekültek. ======================================================================== 9. Meggyanúsítva A rabszolgaságból szabadulva Vince Párizsban az irgalmas barátok kórházában vállalt alkalmazást, betegápolóként dolgozott. A külváros területén egy egyszerű szobát bérelt, melyben ketten laktak egy bíróval. Vince egész nap a kórházban dolgozott, este fáradtan tért haza szobájába. Jól esett volna mihamarabb pihenésre térni, de a bíró nagyon szeretett beszélgetni, s közben iszogatott. Vince, bár alig tudta szemét nyitva tartani, türelmesen hallgatta szobatársát. Egyik reggel korábban akart felkelni, mert rengeteg munka volt a kórházban. Gonosz járvány dúlt akkor Párizsban, a kórházak zsúfolva voltak betegekkel. Amikor Vince fel akart kelni, olyan rosszullét fogta el, hogy kénytelen volt ágyban maradni. A láz ôt is elkapta. ,,Maradjon ma ágyban! -- mondta a bíró nem éppen barátságosan. Egy fontos dolgot kell a városban ellátnom, de majd küldök magának orvosságot.'' Amint a bíró eltávozott, Vince imádkozni próbált, de a láz megfosztotta minden erejétôl, s az izzadástól kábultan feküdt. Kis idô múlva egy fiú lépett a szobába, orvosságot hozott. ,,Hol találok egy poharat?'' -- kérdezte a fiú. Vince fáradtan mutatott a szekrényre, ahol a bíró borosüvegjeit tartotta. A fiú kinyitotta a szekrényt, s a serleg mellett megpillantott egy pénzeszacskót. Szeme megvillant, körülnézett, s mikor látta, hogy a beteg a fal felé fordult, gyors mozdulattal zsebébe rejtette pénzt. Majd elôkészítve a gyógyszert és a serleget vízzel, odavitte Vincének. A beteg remegve itta meg az orvosságot, és visszahanyatlott párnáira, és mély álomba merült. Csak akkor tért magához, mikor valaki felrázta lázálmából. Nem tudta, este van-e vagy reggel, hol van, mi történt vele? Végre felismerte a bírót, aki karjánál fogva rázta, s kiabált: ,,Hol van a pénz? Ki lopta el?'' Vince nehezen ingatta fájó fejét, ami azt jelentette: Nem értek semmit, nem tudok semmit! A bíró ekkor dühösen kirángatta az ágyból. ,,Hová rejtette el a 400 tallért? Adja ide azonnal.'' Vince nagyon nyomorultul érezte magát, beszélni akart, de még védekezni sem tudott. A bíró ôrült haraggal elrohant. Vince minden erejét összeszedve felöltözött és kitámolygott. Egyenesen a kórházba ment, ahol ismét összeesett. Egy ápoló gondjába vette, lefektette. Mikor a bíró visszatért lakásába, s nem találta Vincét, a kórházba sietett. Indulatosan kereste ôt és elhalmozta gyalázkodásokkal. Csak erôvel lehetett kituszkolni. Vincét kimondhatatlanul bántotta a gyanúsítás, és úgy gondolta, hogy nem maradhat a kórházban, el kell innen mennie, bár mindenki hitt ártatlanságában. Próbálták ôt bátorítani. Miért nem védekezik? -- kérdezték tôle. A betegek hangosan tiltakoztak, kérô kezek nyúltak feléje: Elmenjen innen az, aki a legjobban tudott segíteni bajainkon? - - Az ápolók faggatták: ,,Igazán nem emlékszik, hogy járt-e valaki a szobában, mikor Ön betegen feküdt? Gondolkozzék!'' Vincében most egyszerre megvilágosodott az emlék: Igen, a patikus fiú! Dehát az még gyermek volt? Hogyan vádolhat egy gyermeket? Minden kérdezgetésre, minden jóakaratú védelemre csak azt hajtogatta: ,,Isten tudja --, ennél többet nem tudok mondani.'' Hat év telt el az események után. A bírót egy ismeretlen rabhoz hívták, aki súlyos betegen feküdt sötét, hideg cellájában. Amint a bíró belépett, a fogoly feltápászkodott, és átkarolta térdét. Lázas szemébôl nyugtalanság sugárzott. A bíró nem tudta mire vélni ezt a magatartást. Végre a szerencsétlen fiú kusza szavaiból megértette, ki van elôtte. Ô volt az a patikus segéd, aki a 400 tallért ellopta. Utóbb újra és újra lopott, míg végre ide került a börtönbe. Mivel még nagyon fiatal volt, a fogság nélkülözései annyira megviselték, hogy súlyos betegségbe esett. Érezte erejének gyors fogyatkozását, be akarta ismerni vétkét, hiszen tudta, hogy Vince miatta szenvedett el annyi jogtalanságot. Vince egy napon levelet kapott egykori lakótársától. Ez nagyon kérte bocsánatát. Kész volt kötéllel nyakán az utcákon hirdetni Vince ártatlanságát. Vince röviden csak ennyit válaszolt: ,,Már régen megbocsátottam Önnek, mert Isten Fia nagyobb vétkeket vállalt magára ártatlanul.'' ======================================================================== 10. Margit királyné alamizsnása Vince az irgalmas barátok kórházából a királyi park felé közeledett. Mielôtt bejelentette magát a királynénál, állva maradt a park kapujában. A királyné hívatta ôt. Nem félt megjelenni a királyné hívására, de ránehezedtek lelkére a szegény betegek szenvedései. A hűvös kertbôl nevetés, önfeledt csevegés és könnyű zene hallatszott. Micsoda két külön világ! Ott könnyek és szenvedés, itt napsütés és vidámság. Nem, ôt nem nyugtalanította, hogy szembekerül a világ nagyjaival. Sokkal több erôre volt szüksége, hogy a szegényeket felkeresse, és enyhítse gondjaikat. Vince végigment a kerti utakon, -- s egy elôkelô társasággal találta magát szembe. A királynénál minden nap ünnepség volt. A zenészek éppen egy táncdalra hangoltak, amikor a királyné jelt adott, hogy várjanak, vendégét akarja üdvözölni. Vince ott állt a királyné elôtt. Érezte magán az udvari társaság pillantásait, s arcukon megvetést látott. Mintha ezt mondanák: ,,Mit akar itt az ország nagyjai közt ez az egyszerű ember kopott ruhájában?'' Vince meghajolt ugyan a földi nagyságok elôtt, de már túl volt azon, midôn parasztgyermekként megijedt két gazdag fiútól. Az az idô is elmúlt, mikor a legnagyobb kitüntetésnek tartotta a királyné zászlaja alatt harcolni. Szívében már régen az égi Királynôt kívánta szolgálni. Tekintete szabad és bátor volt, ahogy a királyné elôtt megállt. Csodálkozva látták ezt az elôkelôk, akik állandó hajlongásaikkal és hízelgéseikkel igyekeztek a királyné kegyeit megnyeri. Még inkább elcsodálkoztak magán a királynôn. -- Ez a szép, büszke nô pirulva sütötte le szemét, és mintegy segélykérôen ragadta meg a keblén ragyogó aranyláncot. Úgy állt ott egy pillanatig, mint egy kislány, zavartan, szótlanul. Vince tiszta tekintete belsejébe hatolt. Érezte, hogy átlát könnyelmű életén. Mintha a feléje áradó tisztaság felkeltette volna benne a jobb élet utáni vágyat. Végre megszólalt: ,,Sok jót hallottam önrôl, Vince úr, ezért szeretném közelebbrôl megismerni. Honnan jött?'' Hangja, mely máskor parancsoló volt, most lágy és alázatos lett. A válasz mindenkit megdöbbentett: ,,Én a kis Pouy faluból származom. Apám szegény parasztember volt. Fiatal koromban disznókat ôriztem, most pedig Isten nyájának vagyok pásztora.'' Vince mindezt olyan elfogulatlanul és nyugodtan mondta, mintha más azt mondaná, apám híres hadvezér volt. Az elôkelô urak egymásra néztek, és elfintorították orrukat. A királyné azonban komoly maradt, így senki sem mert jelenlétében megjegyzéseket tenni. ,,Kérem, Vince úr! Lépjen szolgálatomba! Hallottam, hogy sokan nélkülöznek, segíteni szeretnék rajtuk. Kinevezem Önt alamizsnásomnak. Kutassa fel a szegényeket és betegeket, és juttassa el nekik a tôlem kapott pénzt és élelmet!'' -- Ez most megint a királynô hangja volt: határozott és parancsoló. Vince pedig elindult Párizs hirhedten piszkos utcáin, ahol a nyomor rejtôzött, hogy mint a királyné alamizsnása, enyhülést vigyen a szegényeknek és elesetteknek. Így állt most két királyné szolgálatában. ======================================================================== 11. A Gondi házban Vincét egy idôre felsôbb irányítás új munkakörbe helyezte. De Gondi gróf, a gályák parancsnoka házába került a gróf két fiának nevelôjeként. Vince számára nehéz feladat volt ez. Nem jól érezte magát a fény és pompa között. Mikor megjelent a gróf elôtt, mindketten érezték a kiáltó ellentétet. Gondinak aranyláncok szikráztak ruhái bársonyán, és oldalán kard ragyogott. Vince most értette meg, hogy ezt a férfit mindenki csodálja. Mégis, valami bizalomkeltôt is érzett lényében. Vince jelentéktelenül hatott kopott papi ruhájában. Mégis tiszteletet keltett a szemébôl áradó jóság és tisztaság. A gróf megszólította: ,,Feleségem kívánságára a fiaim nevelését az Ön kezére bízom, Vince úr! Mindent megteszünk, hogy Ön jól érezze magát házunkban'' -- ígérte ünnepélyesen a gróf. Vince, a parasztfiú érezze magát jól ebben a pompában, mely a királyné pompájánál is fényesebb? Úgy érezte magát, mint a rab madár az aranykalitkában. A grófnô is maga elé kérette. Selyemben, bársonyban, drága ékszerekkel ült Vince elôtt, de arca komoly volt és jóságos. Sajátságos szomorúság lebegett szavaiban. ,,Vince úr, ha ön tudná, mennyire aggódom gyermekeimért. Nagyon könnyen elvakíthatja ôket a gazdagság és a hatalom, és elfeledteti velük Istent és a lelküket.'' A grófné ruhájának finom selymén látszott, hogy keze remeg. A Gondi család a királyoktól két tisztséget örökölt, amely apáról fiúra szállt. Az elsôszülött a gályák parancsnoka lett, a másodszülött Párizs érseke. Vince maga elôtt még csak gyermekeket látott, de látszott rajtuk, hogy tudatában vannak annak, hogy milyen hatalom van a Gondi család kezében. Óriási felelôsség nehezedett nevelôikre! Bár uralomra voltak rendelve, mégis meg kellett tanulniok engedelmeskedni, és azt is, hogy a világ nagyjainak is meg kell hajolniok Isten nagysága elôtt. A gazdagság bôségében nem volt szabad megfeledkezniök a szegényekrôl. Vincének a legtöbb gondot a fiatalabb Pál okozta. A grófnô kisebbik fiát különösen is figyelmébe ajánlotta. Érthetô! Ô volt kijelölve Párizs érsekének. Rendkívül tehetséges volt, de szeszélyei sok gondot okoztak nevelôjének. A fiúnak szellemet eláruló homloka, nyugtalanul ragyogó szemei, s az ajka körül megbúvó finom gúny megoldhatatlan rejtély volt Vince számára. A grófnô sokat beszélgetett Vincével gyermekeirôl --, de anyai szívvel gondoskodott a birtokaikon dolgozó parasztokról is. Egy alkalommal arra kérte Vincét, gyóntasson meg egy öreg parasztot, aki halálán van. Vince lelke belefájdult annak láttán, milyen lelki elhagyatottságban, tudatlanságban élnek ezek az emberek. Mikor a grófnônek errôl beszélt, Gondiné teljes szabadságot biztosított Vincének a birtokon dolgozó emberek lelki gondozásához. Vincére úgy hatott a vidéki tudatlanság, és lelki elmaradottság, hogy késôbb papi kongregációt létesített olyan papokból, akik hajlandók voltak egész életüket a falusi tanulatlan nép gondozására szentelni. A Szent Lázár nevét viselô kolostorról, melyben laktak, nevezték ôket lazaristáknak. Vincének ez az alapítványa ma is áldásosan működik szerte a világon. Vince naponta szentmisét mondott a kastély kápolnájában. Részt vett ezen a grófi család és a személyzet is. Egyik nap mise után, mikor a személyzet elhagyta kápolnát, a gróf még ott maradt imádkozni. Ez senkit sem lepett meg, mert tudták, hogy, utazásra készül. Vince azonban többet tudott. A grófnak egyik bizalmas szolgája felkereste és elmondta Vincének, hogy a gróf párbajra készül. Egyik gróf-társa megsértette ôt, és így akar elégtételt venni. Ezt ugyan az egyház és az állam is tiltotta, de a férfiak lelkében tovább élt a megtorlás ilyen módja. Minden összekapást vérrel akartak lemosni. Midôn a gróf felállt, Vincét látta maga elôtt, aki kemény tekintettel nézett rá: ,,Gróf úr! Isten nevében, akihez most imádkozott, mondom Önnek: Ha Ön végrehajtja ezt a párbajt, amit tervez, Isten átka fogja sújtani Önt és egész családját.'' A gróf hatalmas alakja kiegyenesedett, szemén látszott az indulat. Mit enged meg magának ez a Vince, aki csak szolgája voltaképpen. -- A pap most a kardmarkolatot tartó ökölre tette kezét. Ez összerándult. Talán vissza akarta vetni a szelíd jóságot? A papi kézbôl különös erô áradt. Az elôbb még ez tartotta a szent Kenyeret, az Úr testét, amely elôtt a gróf térden állt. Egy pillanatra szembenézett a két férfi. Vince tekintete földre kényszerítette a grófot. A fellángolt harag kihűlt, a büszke fej mélyén meghajolt. Megcsörrent oldalán a kard, mintha Isten érintette volna. A gróf nehezen lélegezve sokáig térdelt még, s mikor felpillantott, magán érezte Isten tekintetét. Felkelt, kardját az oltárra helyezte, hogy így, fegyvertelenül lépjen ellensége elé. Másnap Vince a tanulószobában várt Pálra. Milye boldogan gondolt a tegnapra! Örült tanítványa buzgóságának. Néhány nap óta együtt zsolozsmáztak. Tegnap a tehetséges tanítvány már ékes latinsággal mondott el több oldalnyi szöveget. Utána együtt beszélték meg a gyönyörű imádság tartalmát. A következô napon Vince folytatni akarta az imádság magyarázatát. Ekkor belépett egy inas, és jelentette: A fiatal úr ma nem vesz részt az órán. Mindjárt megjelent a grófné, hogy fiának köpenyét elvigye. A köpeny zsebében a zsolozsmáskönyv helyén egy tôr volt. A grófné könnyekben tört ki. Kintrôl behallatszott a fiatal gróf éles, metszô hangja. Vince látta az ablakon keresztül, hogyan lendül fel lovára magasba vetett fejjel, és kevélyen ellovagol. Vince nagy fáradságot érzett nem is testében, hanem lelkében. A park virágainak illata betöltötte a termet, a fák suttogása vágyat ébresztett lelkében. Vágyódott a vidék magánya és az Isten után, a szegények és a betegek után. Tudta, keze a sebek gyógyítására lett teremtve, s nem arra, hogy ezt a fiatal nagyurat vezesse, aki a tôrt jobban kedvelte, mint az imádságot. ======================================================================== 12. Amikor valahová Isten beköltözik Vince nehezen fogalmazta meg mondanivalóját püspöke elôtt: ,,Én egyszerű ember vagyok. A Gondi fiúknak más tanítóra van szükségük!'' A püspök nyugtatólag beszélt Vincéhez: ,,Ön nem tudja, mennyire becsülik, értékelik a Gondi házban, Vince úr! -- Berulle titkár mindenrôl értesít engem.'' Vince szenvedélyesen tört ki: ,,Engem értékelnek! -- Éppen ez az, amit nem tudok elviselni. Mi vagyok én, hogy így tiszteljenek? Küldjenek engem egy elhagyott faluba, ahol szegény parasztok élnek.'' A püspök hitetlenkedve nézett a pap szemébe, aki megkínzottan tekintett rá, s inkább a szemei beszéltek. Pillanatokig csend, azután a püspök szólalt meg: ,,Nos, hát, ha így óhajtja, tudok egy elhanyagolt plébániát Chatillonban. 40 év óta nem akadt senki, aki elvállalta volna. Biztos, hogy nincs még egy hely, ahol nyomorúság és bűn úgy együtt lakjanak.'' ,,Kész vagyok odamenni!'' -- szólt határozottan Vince. A püspök csodálkozva ingatta fejét Vince úr különös kijelentésére. * * * Vince elment Chatillonba. Az épület, mely valamikor templom volt, most inkább hasonlított baglyok tanyájához. A tetôn benézett az égbolt a szétdúlt szentélybe. Odébb tyúkok tanyáztak nedves szalma között. A félhomályban egy asszony kuporgott, s egy kôlapon krumplit hámozott. A kôlap talán az oltár volt valamikor. Vince megdöbbenve nézte mindezt, majd az öregasszonyhoz szólt: ,,Én leszek itt a plébános.'' Az asszony szúrós pillantással mérte végig. ,,Aztán én hova menjek?'' -- kérdezte mogorván. ,,Ha majd Isten ismét itt fog lakni, gondoskodik Önrôl is!'' Ezekbôl a szavakból annyi jóság, biztonság áradt, hogy az öregasszony beszélni kezdett: ,,Az én fiatal koromban olyan plébánosa volt Chatillonnak, hogy mikor elmondta a misét, utána meglátogatta a betegeket. De ennek már 40 esztendeje. Most hat káplán van itt. Ezek azonban olyan könnyelmű életet élnek, mint a gazdag urak. Vadászni járnak, és úgy öltöznek, hogy senki sem látja róluk, hogy papok.'' Franciaországban ebben az idôben igen szomorú állapotok uralkodtak a hitélet terén. A háborúk és az egyházi javadalmak kiszolgáltatása elôkelô családoknak, a papság intézményének elsekélyesedése a nép hitéletében óriási hiányokat okozott. Vince megrendülten hallgatta az öregasszony szavait. Csak ennyit mondott válaszul: ,,Holnap az Isten újra beköltözik ide! Holnap reggel 6 órakor itt mutatom be a szentmisét, és megkérem az Urat, hogy elsônek Önt áldja meg!'' -- Az öregasszony szeme könnybe lábadt. Ilyen pappal még nem találkozott. Aztán megkérdezte a papot: ,,Hol akarja tölteni az éjszakát? Hiszen a plébánia is rom.'' -- ,,Valaki majd csak befogad'' - - nyugtatta meg fáradt mosollyal Vince az öregasszonyt. Némi érdeklôdés után egy fogadósnál kopogtatott Vince. ,,Jöjjön csak be! Van egy szobám az Ön számára'' -- mondta Beynier úr félig szánakozva, félig gúnyosan. Aztán hozzátette: ,,Én azonban hugenotta vagyok!'' Fürkészve kutatta szavainak hatását Vince arcán, aki nyugodtan, minden ellenségeskedés nélkül válaszolta: ,,Én pedig katolikus pap vagyok, aki nem mint ellenség, hanem mint barát közelít Vnhöz.'' A vendéglôs fecsegve folytatta: ,,Tulajdonképpen fütyülök mindenre. Micsoda esztelenség ez az évek óta tartó ellenségeskedés!'' Kívülrôl kacagás, taps, könnyelmű társaság hangjai szűrôdtek be, s Beynier úr együtt dúdolta velük a éneket. ,,Ott fönt nyugodtabb'' --, vigasztalta a papot. Felmentek az emeletre. Beynier úr egy világos, tiszta szobát nyitott ki. ,,Ha hiányzik valami, az egész személyzetem az Ön rendelkezésére áll'' --, mondta és eltávozott. Lefelé azon örvendezett, mekkorát fognak nevetni vendégei, ha elmeséli nekik, hogy egy szegény katolikus pap kért szállást nála, a hugenottánál. Ennél viccesebb dolog nem is lehetne. Lesz majd kacagás! Beynier úr másnap reggel kíváncsi volt vendégére de az már elment a templomba. Utána osont, hogy lássa a misét. Más kíváncsiak is jöttek. Az arcokon érdektelenség, közömbösség mutatkozott, olyanok is voltak, akik megvetést mutattak. Mégis, mikor Vince az oltárhoz lépett, valami megilletôdés lett úrrá mindenkin. Mintha valami megérintette volna ôket belülrôl. Néhány öreg sírni kezdett, talán gyermekkori miséikre emlékeztek vissza. Magára a hugenotta házigazdára is mély hatást tett az a tiszta áhítat, ami a papból áradt. Az egyik káplán is jelen volt, de nem bírta ki, elhagyta a templomot. Vajon mi zajlott lelkében? Amikor Vince visszatért szállására, vendéglátója tekintélyes pénzösszeget adott neki: ,,Használja fel az legjobb belátása szerint. A templomot sem ártana rendbehozni, mert lassan teljesen összedôl.'' Vince elsô nap meglátogatta a káplánokat, akik vidám szórakozás mellett együtt ültek. Zavartan üdvözölték Vincét. Szemrehányásokat vártak tôle, de nem ez történt. Leült közéjük és csendben, inkább csak magának mondogatta, hogy a legtisztább öröm egy pap számára, ha kezét megôrzi tisztán a világi hiúságoktól. Azután felállt, csendes fôhajtással elköszönt. Már éppen indulni akart, mikor az egyik bátortalanul utánaszólt: ,,Ha valamilyen segítségre szüksége lenne, szívesen rendelkezésére állunk.'' Vince visszafordult: ,,Igen! Szeretném összeírni az itt lakó szegényeket! Segítenének talán?'' -- ,,Az nem sokat használ, ha pénz nincs'' --, mondta gúnyosan az egyik. Ekkor Vince a Beynier úrtól kapott pénzt odatette a csodálkozó káplánok elé. Csak ennyit mondott: ,,Osszák el a szegények között!'' S eltávozott. A káplánok most érezték elôször, mennyire mások, mint aminek lenniök kellene. Másnap ismét eljött Vince. ,,Minden szükséget enyhíteni tudtak?'' -- kérdezte. Ó, az csak egy csepp volt a tengerben'' --, jelentették csendesen. ,,Megkérhetem kettôjüket, hogy velem jöjjenek?'' Szobájába vezette ôket, kinyitotta a szekrényt, és összes pénzét odaadta, hogy osszák szét a szegényeknek. Vince maga is elment a betegekhez, akikrôl szállásadója, Beynier úr beszélt neki. Olyan családot is talált, ahol mindenki beteg volt, és egyik sem tudott segíteni a másikon. Legközelebb a templomban olyan szívhezszólóan beszélt ennek a családnak sorsáról, és kérte hívei segítségét, hogy hamarosan csoportostól mentek az emberek, hogy segítsenek ezen a családon. Ekkor gondolt Vince arra, mennyi sok jót lehetne tenni, ha ezt a nagy segíteni akarást megszervezi, és a betegeket naponta látogatják jólelkű emberek. Lassanként a környék falvaiból is jöttek Chatillonba, hogy Vince szavait hallgathassák. A falvak lakói között sok olyan jólelkű fiatal leány volt, akik irányítással szívesen segítségére voltak másoknak. Így lassanként Vince úr körül szép számmal gyűltek össze azok, akik a szeretet munkájára vállalkoztak. A munka már olyan arányokat mutatott, hogy a szomszédos községekre is kiterjedt. Vincének anyagi alapot kellett teremtenie ehhez a széles körű szeretet-munkához. Segítségére volt ebben az elôkelô világgal való kapcsolata. Gazdag hölgyek, akik személyesen nem mentek a szegények, betegek házaihoz, szívesen adták pénzüket, vagyonukat Vince úr kezére. Így jöttek létre a Szeretet Egyesületek, melyek minden faluban, városrészben a plébániához kapcsolódva oldották meg azokat a szociális feladatokat, melyekkel semmiféle állami intézkedés nem törôdött. Egyik elôkelô hölgy: De Marillac Lujza nemcsak pénzét adta a szegények javára, hanem szívesen, és nagy hozzáértéssel tudott segíteni a most már szétágazó művek irányításában, ellenôrzésében is. Lujza özvegyasszony volt, és Istennek ajánlotta élete hátralevô részét. Vince úr a szervezô munka mellett rábízta azoknak a falusi leányoknak nevelését is, kik a szegények látogatását eddig is nagy szeretettel végezték. Vince úr és Lujza anya segítségével ezek a jólelkű leányok olyan egységes lelkülettel végezték munkájukat a szegények, betegek és gyermekek körül, hogy megvetették alapját egy olyan műnek, amelyben a szerzetesi kereteknél szabadabban, mégis Istennek ajánlottan töltötték életüket a szeretet munkáiban. Nevük is erre vall: A Keresztény Szeretet Leányai, köznyelven Irgalmas Nôvérek szerte a nagy világban, ma is ott vannak a beteg, segélyre szoruló emberek mellett. Így a világgal többet kell érintkezniök: ,,hiszen kolostoruk közönségesen csak a kórházak termei, cellájuk bérelt szoba, kápolnájuk a plébániatemplom, zárt folyosóik a város utcái, a betegek termei, klauzúrájuk az engedelmesség, társalgó szobájuk rácsozata az Úr félelme, fátyoluk a szent szerénység.'' Vincét minden beszéde után érdeklôdô emberek várták a templom elôtt, akik rendszerint anyagi adományokkal jöttek. Egyik alkalommal két nemes úrhölgy várta, kiken ékszerek, gyöngyök voltak. Mindketten egy-egy zacskó pénzt adtak át Vincének. A pap megköszönte, mialatt szeme megakadt az értékes gyöngysoron. Szomorúan, elgondolkozva nézett a gyöngysorra. Csak ennyit mondott: ,,Gyöngyök.'' A hölgy sértôdötten mondta: ,,Talán nincs megelégedve ajándékainkkal?'' -- ,,Ó, bocsánat -- védekezett Vince szelíden --, a gyöngyök engem mindig a könnyekre emlékeztetnek. Arra gondoltam, hány könnyet lehetne felszárítani ezekkel.'' Vince úrból olyan titokzatos hatalom áradt, hogy a hölgy elpirult, könnyű lélekkel oldotta le nyakából az ékszert, és Vince kezébe tette. ,,Önök magukon fogják átélni, milyen öröm a szegényeknek adni'' -- mondta Vince. Csodás dolgok történtek Chatillonban: Elôkelô hölgyek tértek be a szegények viskóiba. Nem volt már beteg, vagy nélkülözô, akirôl gondoskodás ne történt volna. Vince úr így oktatta leányait: Szeressék és kövessék a mi Urunk Jézus Krisztust, szolgáljanak neki embertársaik személyében! Minden nélkülözô emberben Jézus rejtezik. Egyik vasárnapon a félelmetes Rougemont báró jött dörgô lépésekkel a templomba. Rettegett híre volt az egész környéken. Sötét várában állandóan dáridó, italozás folyt, megszakítva a várudvaron tartott párviadalokkal. Rougemont kardja messze földön híres volt. Ki tudja, hány viruló életet oltott ki? Most itt ült a padban. A prédikáció után nehézkesen felállt, és sötét arccal hagyta el a templomot. Egyik nap a báró egyedül lovagolt a kies tájon. Messzirôl egy lovag közeledett. Rougemont báróra ismét rájött a párbaj mámora. Már meg is ragadta kardját, mikor lelkében rettenetes harc indult meg. Mintha látta volna a meggyilkolt emberek lelkeit. Ráébredt, hogy vad szenvedélyével hány ártatlan embert pusztított el. Leugrott lováról, széttörte kardját egy sziklán, aztán szélvészként visszalovagolt. Este szolgák jöttek a várból, hogy Rougemont báró magára zárta ajtaját, és odabent hangosan beszél önmagával. Talán eszét veszítette? Másnap lélekszakadva jött egy fiatalember Vincéhez: ,,Az a gonosz ember a templomban térdel. Zokog és a haját tépi.'' Vince odament hozzá. A báró töredelmes gyónást végzett nála. Néhány nap múlva híre ment Chatillonban, hogy a báró eladta legnagyobb birtokát és árát Vincének adta át a szegények részére. Aztán arra kérte Vincét, egyezzék bele, hogy elhagyja a várat és koldusként éljen. A szolgák saját szemükkel látták, hogy a hajdani gonosz öreg hogyan térdel mozdulatlanul órák hosszat a várkápolnában, mintha az egész világról megfeledkeznék. Vince 5 hónapig volt Chatillonban, de Isten új feladatokra hívta. Mennyire szívébe zárta ôket: a kérdô tekintetű gyermekeket, a jajgató asszonyokat, a kemény arcú férfiakat. Mind ott szorongtak körülötte, hogy kezét megfoghassák. ,,Majd imádkozom értetek!'' -- ezek voltak utolsó szavai Chatillon lakóihoz. Többet nem tudott mondani. A szája mosolyogni akart, de a szeme könnybe lábadt. ======================================================================== 13. A börtönlakókra is gondolt Vince minden emberi nyomorúságra érzékeny volt. Mindig elszorult a szíve, ha sivár börtönfalak mellett haladt el. Megtudta, hogy itt tartják a foglyokat addig, míg ki nem kerülnek a gályákra. Minden lehetôséget megmozgatott, hogy ezekhez a szerencsétlenekhez juthasson. Nem sejtette, hogy a borzalmaknak milyen körülményeit fogja itt látni. Nedves, sötét odukban leláncolva, mint gonosz kutyák hevertek itt a szerencsétlenek, s elsô gondolata az volt, vajon valóban emberek ezek? Sebekkel borítva, piszkos rongyokban, bűzben, férgektôl gyötörve kínlódtak itt, szinte a moccanás lehetôségétôl is megfosztva. Duzzadt arcukról, üres tekintetükbôl iszonyodás meredt Vince felé. Közelebb lépett hozzájuk, de a rabok feléje ütöttek, átkokat kiabáltak. Mikor megfordult, hogy kitámolyogjon ebbôl az alvilágból, ördögi hahotát hallott. Kiérve a napfényre kábult fejjel kérdezte önmagától: Istenem, hol voltam? Talán álom volt. Imbolygott a vakító napon, a kegyetlen látvány bensejéig hatolt. Itt fenn nevetett a kék ég, ott lenn éjjel-nappal vak sötétség. Belelátott a pokolba. Még keservesebb volt az a gondolat, hogy ennek a börtönnek is Gondi gróf az ura, aki naponta résztvesz a szentmise-áldozaton. Vajon volt már itt csak egyszer is!? Szinte kábulatban futott az utcákon át a Gondi házba. Sápadt, feldúlt arccal kereste a grófot. Ó, mit tudhatott ez a büszke nagyúr gazdag palotájában emberi megaláztatásokról? Pedig Gondi gróf nem volt kegyetlen ember. Csak rangja, a kor gondolkodásmódja ôt is befolyásolta. Vincét nem kötötték a társadalmi keretek, ô messze látott... vagy csak egyszerűen Jézus szemével nézte a világot. S már nem is alattvalója Gondinak. A királyné megbízásából törôdik a szegényekkel, az elhagyatottakkal. Lelkiismerete parancsára szólt most Gondihoz. ,,Gróf úr! Az elítéltek börtönébôl jövök! Az állatokat sem szabad így kínozni. Ezt Ön nem engedheti! Jézus nevében kérem, intézkedjék, hogy emberibb körülmények közé kerüljenek. Áldani fogják érte az Ön nevét.'' Gondi elképedve hallgatta Vincét, aki remegô szavakkal mondta el a látottakat. A grófot ismét megfogta ennek a papnak titokzatos ereje. Engedélyt adott neki a rabok állapotának könnyítésére. A teljhatalom engedélyével sietett Vince vissza. Szabad bejárása volt már a börtönbe. Ismét ott állt az elítéltek elôtt egyszerű emberi jóságával. A rabok kétkedôen, csodálkozva meredtek rá. Eddig még soha senki sem bátorkodott közéjük bot, ostor vagy kard nélkül. Vince leült közéjük a bűzös szalmára, részvéttel tapogatta a láncok nyomait, bekötözte sebeiket, és elsôsorban féregtelenítette a szörnyű helyet. Némelyikük vadul hárította el Vince szelíd közeledését, de lassanként lefegyverezte jóságával az ellenállókat is. Az átkok, a gúnyolódások elhallgattak. A rabok nem tudták, nem értették, ki ez az ember, aki kopott ruhában, fegyver nélkül, csupán emberi szívének jóságával közeledik feléjük. Nem értették, miért mer közeledni hozzájuk félelem nélkül, miért nem undorodik tôlük? Azt sem értették, hogy a fegyôrök, ezek a durva, irgalmatlan emberek miért engedik be hozzájuk, sôt mintha tisztelettel tekintettek volna rá. Mikor Vince végigjárta a rettenetes pincéket, és mosolyogva ígérte, hogy ismét eljön közéjük, látta, hogy megcsillan szemükben a már elhamvadt fény. El is jött Vince, de most a fegyôrök kíséretében lépett a cellákba. A fegyôrök megoldották láncaikat és kinyitották az ajtókat, és kivezették a foglyokat a napsütötte udvarba. Kosarak voltak ott élelmiszerekkel megrakva. A rabok ember módjára ehettek, beszélgethettek. A napfény, melyet oly régóta nélkülöztek, szemüknek szokatlan volt, de érezték kellemes melegét arcukon, merev tagjaikon. Vince egy feszületet vett elô, és így szólt hozzájuk: ,, Látjátok, Ôt is elítélték, mint titeket, pedig ártatlan volt. A kínokat magára vette, hogy megmentse a bűnösöket. Rátok is gondolt! -- Egyik rab kinyújtotta kezét a feszület után, majd a többiek is kérték, tovább adták, míg mindenki kezébe foghatta. Volt, aki közömbösen nézte, volt, aki zárkózottan adta tovább. Egyikük lángoló gyűlölettel taszította el magától. Egyikük megkérdezte, hogy aranyból van-e? Nem --, válaszolt Vince, de számomra aranynál is értékesebb! Aztán visszavette kezébe a keresztet, felemelte, és mosolyogva mondta a raboknak: ,,Mi ketten még visszajövünk közétek.'' Vince nagyon megértette, hogy ezek a szívek megkeményedtek. Hogyan érthették volna meg az isteni szeretetet, mikor olyan kevés emberi szeretettel találkoztak? Következô lépése az volt Vincének, hogy egy olyan épületet kutasson fel, mely alkalmas lehet a rabok elhelyezésére. A fegyenceket kivezették sötét börtönükbôl, és ebben az épületben helyezték el ôket. A dermedt lelkek lassan feloldódtak. Van-e egy pap számára nagyobb boldogság, mint a szerencsétlen embereken segíteni? Azt is elérte, hogy a raboknak új otthonukban szentmisét mondott. A király hírül vette Vince úr tetteit, és magához hívatta ôt. Tiszti rangot adott neki, s most szabad bejárása volt a börtönökbe és a királyi gályákra. A börtönlakók sorsán tudott enyhíteni Vince, de tudta, mi vár a szerencsétlenekre a gályákon. Ezért azonnal Marseilles- be utazott. A kikötôben büszkén lebegtek a gályák, a fedélzeten vidám társaság volt együtt, lenn a mélyben viszont a padokhoz láncolva sínylôdtek a rabok. Senki sem méltatta ôket egy pillantásra se. Ezekhez a kitaszítottakhoz szállt le Vince. Sebeiket kezelte, s szólt a felügyelôkhöz a foglyok érdekében. Tudta, hogy ezeknek a szíve még érzéketlenebb és eltompultabb, mint a foglyoké. A felügyelôk tudták, hogy Vincének királyi engedélye van a foglyok segítésére, ezért kénytelenek voltak meghallgatni ôt. Gondoljatok arra, mennyi szenvedést okoztok ostoraitokkal ezeknek a szerencsétleneknek. Mennyi sebet ejtenek ostoraitok! Akiket megüttök, embertársaitok! -- Így próbálta felébreszteni a durva férfiakban az emberi érzés egy kis szikráját. Ha Vince a foglyok közt ült, egyikük sem mert ütni. Egy szürke, ködös reggelen Vince az egyik gálya felé közeledett. Éppen elôtte vonultak a rabok egymáshoz láncolva. Ilyenkor a rabok hozzátartozói ott szorongtak a parton, hogy még egyszer láthassák övéiket. Sápadtan, könnytelenül állt ott egy idôsebb asszony, mellette egy kislány, unokája lehetett. Egyik rab odahajolt a kicsihez egy pillanatra, s a kislány sírva kapaszkodott nyakába. Fájdalmas kép volt. Az asszony színtelen hangon ismételgette: ,,A fiam! Ártatlanul ítélték el! Nem tett semmi rosszat!'' Vince egy pillanat alatt határozott: Az asszonyhoz szólt csendesen: ,,Imádkozzék, megpróbálom kiszabadítani!'' S máris a rabok után sietett a hajó fenekébe. Még nem voltak ott a hajó tisztjei. Azonnal felismerte az elítéltet, kinek borzalom ült a szemében. Vince valamit súgott a fülébe. Elcserélte gyorsan ruháját, és maga vállalta a rabság kegyetlen sorsát. A megszabadult ember tétován állt, de Vince szóhoz sem engedte jutni, csak ennyit mondott: ,,Gyorsan menj ki! Minden percben jöhetnek a tisztek.'' A megszabadult ember elsietett, Vince pedig ott ült az evezôpadnál piszkos rongyokban, semmi sem különböztette meg a többi fogolytól. Vince eltűntének híre eljutott Gondi grófhoz is. Mindenhol kerestette, végre valaki felismerte. Gondi intézkedésére került ki a gályarabok közül. ======================================================================== 14. A szülôfaluban Vince üzenetet kapott édesanyjától és testvéreitôl. Aki a hírt hozta, elmondta, hogy családjának nehéz a sorsa. Vince ijedten kérdezte: ,,Nincs meg a mindennapi kenyerük?'' ,,Az megvan, -- mondta a látogató --, de édesanyád fáradt, hajnaltól késô estig kell fáradozniuk.'' A faluban azt beszélik, hogy abban reménykedtek, majd pap fiuk segíteni fogja ôket, hisz ezért taníttatták. Azt is tudják, Vince ki- bejár a királyi palotába. Bevételeibôl nem tudná hozzátartozóit segíteni? ,,Ezeket mondják az enyéim odahaza?'' -- kérdezte Vince. ,,Ôk nem mondják, mások beszélik, de biztosan gondolják ôk is. Pouy-ben mindenfelé hír jár errôl.'' A parasztember így akart Vincére hatni. Ó, ha tudnák, milyen szegényen jár az ô fiuk a gazdagok palotáiban! Ha tudnák, milyen gondok szorongatják! Pedig mennyire szeretné látni édesanyját és testvéreit! -- de ô nem a maga akaratát teszi. Csak sokkal késôbb vezetett át útja szülôföldjén, amikor a falvakat járva népmissziókat tartott. 24 év óta nem látta szülôfaluját. Még mindig ott terjeszkedtek legelôi, mocsarai, mint hajdan. Nézte a tájat, ahol mint pásztorfiú legeltette a birkákat és a disznókat. Ott, azon a dombon ült édesapja, mikor a gólyaláb-versenyen ô lett az elsô. Most fájó lábát kinyújtotta a fű között. Egy fiút pillantott meg hirtelen, akit magához szólított: ,,Hogy hívnak?'' -- kérdezte. ,,Tehát Henrik pajtásom fia vagy'' -- állapította meg csendes örömmel, aztán mintegy önmagához beszélve folytatta: ,,Itt ültünk, és hallgattuk édesapámat Margit királyné véres esküvôjérôl.'' Vince, miután kissé megpihent, édesanyja háza felé vette útját. A család félénken és tisztelettel fogadta. Mindjárt észrevették, milyen kopott a ruhája, durvák a kezei. Ez hát az az ember, aki a királyi házba bejár, aki grófokkal tárgyal? Azt is észrevették rajta, hogy ugyanolyan egyszerű és jóságos, mint gyermekkorában volt. Megindító szavakkal mondta el Vince azt a sok nyomorúságot, mellyel naponta találkoznia kell, s melyen segíteni Istentôl adott kötelessége. Családja hamarosan látta, megértette, hogy nekik semmit nem tud adni, mert neki valójában semmije sincs. Csak Isten látta, milyen nehéz volt szívének, hogy legkedvesebbjeinek csalódást kellett okoznia. Elbúcsúzott rokonaitól. Hátra volt még az elválás édesanyjától. Tudta, hogy többé nem fogja ôt látni. Itt ült elôtte a szegény öregasszony. Vince szívébôl kimondhatatlan fájdalom tört fel. Térdre rogyott elôtte, megragadta fáradt kezét, mely valamikor annyit dolgozott ôérette, és alig hallhatóan nyögte anyjának: ,,Bocsáss meg, tudom, hogy nyugodt életalkonyt érdemeltél volna!'' Anyja azonban jobban értette fiát, mint bárki más. Szeretettel fölé hajolt, gyengéden végigsimította deresedô haját, mint kisfiú korában. ,,Én megértelek --, nyugtatta meg ôt. Az én fiamnak sok-sok gyermeke van. Atya kell nekik. Ôk sokkal szegényebbek, mint mi vagyunk. Vince felállt, és szótlanul nézett édesanyjára. Csak a szeme beszélt arról, mit jelent neki most elindulnia. Elment szülôföldjérôl mindenkorra. Utóbb megvallotta egy pap barátjának: ,,Amikor idôs, gyenge anyámat otthagytam, mikor a kis falu eltűnt elôlem, mintha a szívem gyökerében fájt volna, nem tudtam visszatartani könnyeimet. Sírtam, sírtam az egész úton.'' ======================================================================== 15. A harmincéves háborúban Párizs harangjai vihart jeleztek. A harmincéves háború több hullámban söpörte végig Franciaországot, és mérhetetlen nyomort hozott magával: felgyújtott falvakat, éhséget, betegséget. Az emberek erdôkben, földeken bujdokoltak. Mint a legelô állatok, a füvet harapdálták, és a fák kérgét rágták, mert nem volt mit enniük. Az ország nagyjai azonban csak egy célt láttak: Franciaország hatalmának növelését. A háború áldozataival semmit nem törôdtek. Mint a nyomor áradata, úgy vonultak az emberek a Szent Lázár kolostorba, ahol Vince lakott a hozzá csatlakozott papokkal. Szörnyű látvány volt, amikor az éhezô tömeg a Szent Lázár kolostor kapuja elôtt kenyérért kiáltozott. Vince szétküldte papjait, és az irgalmas nôvéreket a gazdagok házaiba, hogy ott kérjenek élelmet, ruhát és pénzt. Vincének akkor már szervezett kapcsolata voltak azokkal az elôkelô családokkal, akik szívesen adtak Vince úr kérésére. Így naponta 15 ezer éhezônek tudtak élelmet nyújtani. Vince gyakran ment a királyi udvarba is gondjaival. Richelieu kardinális, a király minisztere, az ország leghatalmasabb ura volt. A veszélyes idôkben állandó ôrséggel vette körül magát. Vince átment közöttük egyenesen a miniszterhez. Senki nem tartóztatta fel, mindenki tudta, hogy szabad bejárása van. Meghajolva, bicegve haladt, beteg lábai állandó szenvedést okoztak neki minden lépésnél. Ez a lábfájás emlékeztette ôt egész életében a gályán töltött idôre. Arca sápadt volt, és mérhetetlenül szomorú, hiszen súlyos teherként nehezedett vállára a nyomorgó emberek szenvedése. Nehezen ereszkedett térdre a miniszter elôtt, és könyörögve szólt: ,,Teremtsen békét, Kardinális úr! Az Isten szerelmére kérem, legyen már béke!'' Egy pillanatra elállt a jelenlevôk lélegzete. Mindenki érezte a kiáltó ellentétet, ami a két ember között kiütközött: az uralomra vágyó nagyúr, aki kész nyomorba dönteni tömegeket saját érdekeiért és a szegények atyja, aki maga is szegény, és most sorstársaiért könyörög. Vajon megtöri-e a szeretet a hatalomra vágyást? Richelieu nem tartotta érdemesnek, hogy Vince úr szavaira itt válaszoljon. Vince felállt, hogy távozzék. A nagyurak között észrevette egykori tanítványát, Gondi Pált, akit közben pappá szenteltek. Nagybátyja halála után ô lett Párizs érseke. Vince tudta, hogy neki is nagy szerepe van a háborúban. Kereste a népszerűséget, és még mindig jobban szerette a kardot, mint az imádságot. Vince közel ment hozzá, és halkan megszólította: ,,Ha a papok a kardot kezelik, ki fogja a sok-sok sebet gyógyítani, amit a háború okoz?'' Gondi Pál nagyvilági öltözetben, hideg gúnnyal az arcán elegánsan meghajolt. Aranylánca megzörrent a kardján. Vince fülében ez úgy hangzott, mint valami csúfos nevetés. Megfordult és némán, senkire nem nézve elment. Alig csukódott be az ajtó, Mazarin miniszter kihívó gúnnyal felkiáltott: ,,Megszámolták a foltokat Vince úr ruháján?'' Gondi Pál megtoldotta: ,,Enyém a dicsôség, mert tanítványa lehettem!'' Harsány kacagásban tört ki mindenki. A háború csak nem ért véget. A királyi termekben is szakadatlan vita folyt. Mindig több vád irányult Gondi Pál ellen. Személyes összetűzések is gyakoriak voltak, a pártok között lángoló gyűlölet uralkodott. Maga Mazarin miniszter is Gondi érsek ellen fordult, és fogságba vetette. A büszke, kevély Gondi Pált miden vagyonától megfosztva, láncra verve vitték a börtönbe. Még kardját is elvették tôle. Magány és elhagyatottság vette körül. Ebben az elhagyatottságban kereste fel egy napon Vince úr. A börtöncella sötét volt, Gondi csak egy sápadt, szelíd arcot látott maga elôtt. Aztán érezte, hogy egy remegô kéz a homlokára simul, majd egy kis kereszt pihen a kezében. A rab arcáról minden gúny eltűnt. Hosszan nézte a keresztet, s Vince, mikor látta, hogy a rab elmerül az imádságban, csendes kézfogással eltávozott. Egy idô után Gondi Pált visszahelyezték érseki székébe. A láncok tehát lehullottak, és ismét körülvette ôt a földi fény és dicsôség légköre. Gondi Pált azonban már nem boldogította, csak lemondó mosollyal szemlélte. Az érseki gyűrű és arany nyaklánc helyett Vince úr szegényes kis keresztjét viselte a legnagyobb szeretettel. Ha a napi lárma elzúgott körülötte, imádkozó kezébe vette, s hosszan elgondolkozott a földi dicsôség mulandóságán. Csak a kereszt bölcsessége volt biztonsága, s az az emberi jóság, rendíthetetlen hit és igazság, amit Vince úr jelentett számára. ======================================================================== 16. Az elhagyatott gyermekek atyja Vince betegen feküdt sivár szobájában. A fájdalom annyira kínozta beteg lábait, hogy idônként eszméletét is elvesztette. Mikor kábulatából felébredt, tekintete a feszületre esett, mely a szemben levô falon függött. Lelke a szenvedô Úrnak beszélt, neki ajánlotta fel mindazokat, kik mindennapi gondját képezték, a szegényeket, a betegeket. Bár betegsége ágyhoz kötötte, tudta, hogy kedves leányai, az irgalmas nôvérek mindenütt ott vannak, ahol segíteni kell. Lujza anya támogatta ôket munkáikban és okos, szeretô szavakkal irányított. Ha nagyobb gond akadt, eljött Vince úr ágyához, hogy megbeszélje vele a tennivalókat. Most ismét nyílott az ajtó, és Lujza anya lépett be. Vince mindjárt látta rajta, hogy nagy gondban van. ,,Mi bántja, kedves Asszonyom?''-- kérdezte gyenge hangon a beteg. ,,kedves Atyám -- kezdte Lujza anya --, nagyon nehezemre esik, hogy a kinti nyomorúságot betegágyához kell hoznom. Igen szomorú élménnyel jövök. Egy koldus jött ma hozzánk. 3--4 év körüli gyermeket cipelt magával, de milyen gyermeket! Az arca eltorzítva, pedig minden gyermekarc kedves, de ezt borzasztó látni: ennek a gyermeknek nincs szeme! A koldus látta rajtam a szánalmat, elkezdett jajgatni, hogy ô ezt a gyermeket irgalomból vette magához, de már nem tudja tovább eltartani. Ha megfizetem, meg is tarthatom.'' Vince izgatottan kérdezte: ,,Remélhetôleg megtartotta?!'' Lujza megnyugtatta, hogy pénzt adott a koldusnak, s az megelégedve távozott. Vince borzadva hanyatlott vissza fekvôhelyére: ,,Istenem, egy gyermekkel úgy kereskednek, mint egy rabszolgával! Hol van a kisgyermek?'' Lujza hívására egy nôvér bevezette a kisfiút. A fájdalom ismét belenyilallott Vince lábába, de mi volt ez ahhoz képest, amit szívében érzett, mikor meglátta a kisgyermeket. Remegô kis kezét megfogta, s az úgy feküdt Vince kezében, mint egy sebzett madár. Elôbb megremegett a gyermek, mikor a fejét simogatta, de aztán megérezve Vince szeretetét, úgy fogadta azt, mint a virág a napsugarat. A nôvér megfogta a kisgyermek kezét, hogy elvezesse, nehogy kifárasszák a beteget. Megindító volt, mikor a kicsi minden erejével Vince kezébe csimpaszkodott. Egész testében remegett. ,,Itt maradni, nem elmenni! Megver engem! Megöl engem!'' -- kiáltotta kétségbeesve. Vincének könnyek szöktek a szemébe. Igen, itt maradsz éjjelre is. A nôvér majd készít neked kis ágyat. A kisgyermek még sokáig nyugtalankodott, félénken keresgélt kezével, s csak úgy tudott elaludni, hogy a nôvér gyengéden fogta a kezét. A vak gyermek hamar otthonra talált. Annyi bizalmat érzett környezetéhez, hogy nyugodtan ment az ôt vezetô nôvérrel. Vince atyát is meglátogatták naponta, aki beszélgetett vele a kisgyermekek barátjáról, Jézusról. Egyik nap ismét Lujza anya jött, s látni lehetett rajta, hogy könnyeivel küszködik. Marillac Lujza kemény asszony volt, sok nyomorúságot látott, s az éhínség idején felbecsülhetetlen segítség volt a legnehezebb helyzetekben. Mikor Vince 15 ezer embert élelmezett, Lujza okosságával, nyugalmával mindenütt jelen volt. Most ez a rendíthetetlen asszony sírt. ,,Atyám, ismét jött a koldus. Megint egy gyermeket cipelt magával, akinek mindkét keze hiányzik.'' Vince feljajdult: ,,Istenem! Ez lehetetlen! El lehet képzelni egy emberben ennyi gonoszságot!?'' -- kiáltotta magánkívül. ,,Igen Atyám, ez már a második gyermeket is megcsonkította, hogy szánalmat keltsen, és minél több pénzt csalhasson tôlünk. Utána jártam, és megtudtam, hogy a gyermekeket az árvaházból szerzi. Olcsón megkapja, mert zsúfolásig megtelt a ház ezekkel a szegény teremtésekkel. -- A nyomortanyákon naponta elôfordul, hogy az asszonyok kisgyermekeiket éjjel kirakják elhagyott helyekre, és többé nem törôdnek velük. A rendôrség szedi össze ezeket a gyermekeket, és viszi árvaházba.'' Vincét megrázta a borzalom. ,,Azonnal oda kell mennem!'' -- kiáltotta megkínzottan. Ledobta a takarót, és felkelt, bárhogy marasztalták is. Meg-megingott, de nem lehetett ôt visszatartani. ,,Mennem kell --, sóhajtotta -- nem fekhetem itt, mikor a városban ilyen szörnyűségek történnek védtelen gyermekekkel. Lujza anya pillantása Vince úr dagadt lábára esett. A beteg nehezen lélegzett, mégis egy új alkotáson gondolkodott már. Az összes gyermeket ki kell váltani árvaházból, hogy gondoskodhassunk róluk. Írt az egyik hercegnônek, akirôl tudta, hogy jó szíve van. Részletesen leírta levelében az elhagyott gyermekek nyomorát, és kérte támogatását egy új, nagy intézményhez. A vak fiút hamarosan sok kis társ vette körül. Vince házat szerzett nekik, s az irgalmas nôvérekre bízta gondozásukat. A háború miatt mind nagyobb lett a nyomorúság. Gyakran gond volt a mindennapi kenyér beszerzése is. Így az újabb gyermekeket családoknál igyekeztek elhelyezni. Egy parasztasszony két tízéves leánykát akart magához venni. Vince elôször érdeklôdött a leendô gondozó felôl, addig magánál tartotta a gyermekeket. Rövid idô múlva úgy intézkedett, hogy a két leányka nem megy el az asszonyhoz, mert csak munkájuk miatt akarta ôket, mivel cselédei megszöktek tôle. Az élelmezést ellátó nôvér aggodalommal jelentette egyik nap, hogy már csak két napig elég a tartalék élelmiszer. A pap nem szólt, de arcán látszott a gond. Tenyerébe hajtotta fejét, de nem sokáig maradt tétlen. Az elhatározás jelei tűntek fel arcvonásain. Leveleket írt azoknak a gazdag és elôkelô asszonyoknak, akik mindig szívesen segítették ôt tervei megvalósításában. Gyűlésre hívta ôket össze a talált gyermekek otthonába. A gyermekek körében akart hozzájuk szólni, s adakozásra indítani ôket. A gyűlésen így beszélt hozzájuk: ,,Ezeket az ártatlan gyermekeket elhagyta szülôanyjuk. Eddig az Önök jóságából otthont adtunk nekik, Önök az édesanyáik. Ne engedjék, hogy ismét anyátlan árvákká legyenek!'' -- Az összegyűlt hölgyek annyit adakoztak, hogy ismét gond nélkül lehetett ellátni a kis gyermekeket. Vince pedig tovább kutatott azok után, kiket édesanyjuk elhagyott. Már korán leszállt az alkony Párizs fölé. Havazott, de a zegzugos, piszkos utcákban a friss hó sárrá változott, amint elérte a talajt. Vince többször is majdnem elcsúszott a síkos úton. Nemrég lehetett vége a színházi elôadásnak --, ugyanis télen kora délutánra tették, mert a gazdagoknak veszélyes volt éjszaka az utcákon közlekedni. Vince elôtt elôkelô hölgyek, urak suhantak el meleg prémekbe öltözötten, fegyveres szolgák kíséretében. Vince fegyvertelenül ment, nehezen vonszolva fájós lábait. Éjszakai útjaihoz éppen a sötét, hírhedt lakónegyedeket választotta, ahol a bűn és a nyomor tanyáztak. Itt-ott megállt, és kis lámpásával a földön kutatott. Akár betörônek is gondolhatták volna, amint eloson a falak mentén, és közben lehajol, mintha keresne valamit. A bűnözôk is ilyenkor rótták az utcákat. A Notre Dame templom felé irányította lépteit. Nedves szél szaggatta gallérját. Panaszos nyöszörgés ütötte meg fülét. A templom kapujához közeledett. A lámpás fénye egy mocorgó kis batyura esett, mely a falmélyedésben volt elhelyezve. Lehajolt, gyermeksírást hallott, alig hallhatót. Szívére emelte a védtelen, anyjától eltaszított gyermeket. Így vitte magával kabátjába rejtve, mint értékes terhet. Tovább ment mélyen elmerülve gondolataiba, mikor támadók rontottak rá: ,,Ide a pénzedet vagy meghalsz!'' -- kiáltotta egy nyers hang. Két férfi ragadta meg dühösen. Az egyik kést tartott felé. Vince hamar magához tért: ,,Amim van, megmutatom nektek'' -- mondta nyugodtan. Szétvetette köpenyét, és a kisgyermek a hideg szél hatására ismét elkezdett sírni. A férfiak elnémultak. Vince még szólt hozzájuk: ,,Ha tôlem akartok valamit, gyertek a Szent Lázár kolostorba.'' ,,Ez Vince úr! -- Bocsánat!!!'' -- mormolta az egyik, majd jóakaróan folytatta: ,,Néhány nappal ezelôtt két ilyen óbégató ott volt lenn a Szajna hídja alatt.'' Vince megdöbbenve szólt: ,,És ti otthagytátok?'' -- ,,Egyéb dolgunk volt, az éjszaka pedig rövid -- nevetett a rabló --, de majd alkalomadtán viszünk magának ilyent a Szent Lázárba. Sokan vannak erre-arra. Én ismerem a rejtekhelyeket. Persze, csak azért, hogy kedvébe járjunk Önnek, Vince úr!'' Mikor Vince belépett az árvaház kapuján, cipôje, kabátja át volt ázva és sárral befröcskölve. Lujza anya és a nôvérek elképedve nézték atyjukat, és azonnal átvették a kis batyut a benne levô békésen szundikáló kisgyermekkel együtt. Vince úr ismét útnak indult. A Szajna hídja alá ment, mert azt mondták, hogy oda viszik leginkább az ilyen kis szerencsétleneket. A nôvérek marasztalták ôt, féltették az újabb úttól, de nem tudták visszatartani. Hogyan tudott volna nyugodtan aludni Vince? Még utána szóltak: ,,Helyünk sincs már több!'' Ô azonban visszafordult: ,,Van még hely, amire nem gondoltak: az én szobám.'' ======================================================================== 17. A láng tovább él Vince 1658 óta nem hagyhatta el a Szent Lázár kórházat. 79 éves volt, és éveken át emésztette szervezetét a láz. A lába szinte egyetlen seb volt. A beteg fölé egy kötelet erôsítettek, annak segítségével tudott felülni vagy megfordulni. Minden mozdulat olyan fájdalmas volt, hogy kínjában feljajdult. Utána nem gyôzte vádolni magát, ,,szégyellem gyengeségemet, hiszen olyan jó dolgom van: tetô van a fejem felett, mindenem megvan, jól ápolnak.'' Kápolnát akartak berendezni szobájában, de Vince kijelentette: ,,Nem vagyok méltó, hogy ilyen megtiszteltetés érjen.'' Így hát minden nap levitték a kápolnába, mialatt alázatosan mentegetôzött, hogy másokat fáraszt, pedig alig volt nehezebb, mint a szék, amiben vitték, mert a betegség már majdnem egészen felemésztette. Most látszott, mennyire szerették és becsülték az emberek. Az adományok mindenfelôl áradtak betegágya felé. Mindent tovább ajándékozott: ,,A virágokat vigyék a kápolnába! Ezt a friss kenyeret adják mindjárt a szegényeknek! A gyümölcsöt a betegeknek küldöm. Ez a tej és ez a vaj a gyermekeké legyen!'' -- Így gondolt mindig másokra, még most is. Egyik rendtársa azon aggódott, hátha Vince úr nem érzi, milyen súlyos beteg, milyen közel van a halálhoz. Tapintatosan szólt neki errôl. A nagybeteg nyugodt hangon válaszolta: ,,Testvérem, 60 év óta sohasem feküdtem le anélkül, hogy el ne készültem volna arra, hogy Isten elôtt megjelenjek.'' Egy napon jelentették a betegnek, hogy egy férfi szeretne beszélni vele, aki azt állítja, hogy ismeri Vince urat. Egy fiatal lánnyal jött. -- Bevezették Vince úr elé, de a beteg hiába erôltette emlékezetét, nem ismert rá. Az idegen megragadta a haldokló kezét, és szenvedélyesen megcsókolta: ,,Ezek a kezek oldották le rólam a bilincseket. Én vagyok az a gályarab, akit az élete árán megszabadított. Eljöttem, hogy megköszönjem ezt Önnek, és elhoztam, aki nekem a legkedvesebb, az unokámat. Sokat hallottunk Vince úr, és leányai áldásos munkájáról, fogadja be Társulatába ôt, ô is irgalmas nôvér szeretne lenni. A fiatal leány letérdelt és kérte a beteget: ,,Áldjon meg engem, Vince úr!'' A beteg egy pillanatra lecsukta szemét, lelke elôtt végigvonult azoknak a fiatal leányoknak sora, kik hosszú évek óta vállalták a betegek, szegények gondozását. A sor folytatódik. Úgy érezte, ezzel a fiatal leánnyal végeláthatatlan sor következik, akik ezt a lángot tovább viszik. Benne, általa mindazokat megáldja. Kezét áldásra emelte, aztán fáradtan ejtette vissza. Az ajtó résnyire kinyílott, és gyermekszemek tekintettek a szobába. A nôvérek féltették a beteget, vissza akarták vezetni ôket, de Vince úr halk hangon kérte, hadd jöjjenek be. Szinte csak magában mondta: ,,Jézusban együtt maradunk.'' Ajka mozgásából lehetett következtetni, hogy a Salve Reginát suttogja. Arca átszellemült. Nyugodtan halhatott meg. Művét ugyanazzal a szeretettel folytatták, amely az ô szívében égett, és amely életét -- mint a láng a gyertyát -- elemésztette. Lelkének fényét a fiatalság felfogta, megôrizte és kivitte a világ sötétségébe. Szent Vince 1660. szeptember 27-én halt meg az igazak halálával, miután félszázadon át mindenkinek mindene volt. A nemzet apraja-nagyja, a szegények és gazdagok egyaránt siratták. Párizs utcáiról még sokáig hiányzott valaki..., a mindig sietô, alázatos, szelíd-jóságú Vince úr. ======================================================================== Idôrendi táblázat Évszám Szent Vince élete Politikai esemény ------- ------------------------------------ ------------------------ 1581. Április 24-én született Pouy-ban. 1595. Megkezdi tanulmányait Dax-ban. IV. Henrik pápai Házinevelô Comet ügyvédnél. feloldozása. 1596. Bidach-ban felveszi a hajkoronát és a kisebb rendeket. 1597. Teológiai tanulmányai IV. Henrik Zaragossában és Toulouse-ban. visszafoglalja Amiens-t. 1598. Meghal édesapja, Depaul János. Nantes-i kiáltvány. Fölveszi az alszerpapságot és a Verrius-i béke. szerpapságot. 1600. Szept. 23. Bourdeilles Periguex-i IV. Henrik házasságot püspök Chateau-L'Eveque-ben köt Valois Margittal. pappá szenteli. 1604. Toulouse-ban elnyeri a teológián a bakkalaureátusi fokozatot. 1605-8. Utazásai: Bordeaux, Toulouse, Avignon, Róma. Tuniszi fogság. 1608. Párizsba érkezik. 1609. Sore bíró lopással vádolja. Kapcsolatai Bérulle-l. 1610. Margit királyné alamizsnása. Május 14. IV. Henriket Megszerzi Chaumes-ben a Szent meggyilkolják. Leonárd apátságot. Okt.17. Királykoronázás Reims-ben. 1612. Clichy plébánosává nevezik ki. 1613. Nevelô lesz a Gondi házban. 1614. Hit llenes kísértései. (3--4 évig tartott.) 1615. Éconis-i kanonokká nevezik ki. XIII. Lajos és Ausztriai Lábbetegsége. Anna házassága. 1616. Beszédet tart a katekézisrôl és a Condé herceget letartóz szentáldozásról. Lemond a Szent tatják. Leonárd apátságról. Richelieu elsô alkalom- mal szerepel a kormányzásban. 1617. A Gannes-i paraszt gyónása. Concini meggyilkolása. Folleville-ben jan. 25-én Medici Mária száműzetése beszédet mond az életgyónásról. Blois-ba. Elhagyja a Gondi házat. Chatillon des-Dombes plébánosa lesz. Összegyűjti a Szeretet-Hölgyeket és nov. 24-én Szabályzatot ad nekik. Dec. 23-án visszatér a Gondi házba. 1618. Missziókat tart és Szeretet-egye- Megkezdôdik a harmincéves sületeket alapít, háború. Willepreux, Joigny és Montmirail- ban. Találkozik Szalézi Szent Ferenccel. 1619. Kinevezik a gályák fôlelkészévé. Az Angouleme-i béke. 1621. Lelkigyakorlatot tart Soissons-ban. Találkozik Chantal anyával. 1622. Kinevezik a Vizitációs nôvérek Richelieu megkapja a elöljárójává. Szalézi Szent Ferenc bíborosi kalapot. halála. 1623. Bordeaux-ban missziót tart a gályaraboknak. 1624. Átveszi a Bons-Enfants kollégium Richelieu a Lelkiismereti vezetését. Bérulle-nél találkozik Tanács vezetôje lesz. Saint Cyran apátjával. 1625. Szerzôdés a Misszióspapok I. Károly házassága Társaságának megalapításáról. Francia Henriette-el. Gondiné halála. 1626. A Misszióspapok működését A Rochelle-i béke a jóváhagyja a párizsi érsek. protestánsokkal. Megkapják a Bons-Enfants kollégiumot. 1627. Jourdain segítôtestvér belép a Angol-francia háború. missziós papok közé. Spanyol-francia béke. Bevezetik a magánfogadalmat. 1628. Elindítja Szalézi Ferenc boldoggá- Rochelle kapitulál. avatási eljárását. A Szentszék visszautasítja Bérulle bíboros tanácsára a Misszióspapok jóváhagyását. 1629. Az elsô missziós papok leteszik Az Alais-i béke. a fogadalmakat. A Beauvais-i szeretetegyesület megalapítása. Marillac Lujza meglátogatja a szeretet-egyesületeket. 1630. Végrendelkezik javairól. Olaszországi hadjárat. 1631. A párizsi érsek Vincére bízza a Az anyakirálynô, Médici felszentelendôk lelkigyakorla- Mária spanyol földre tait. menekül. 1632. Átveszi a Szent Lázár Marillac Mihály halála. perjelséget. Naseau Margit halála. 1633. A ,,keddi konferenciák'' kezdete. XIII. Lajos elfoglalja A Szeretet Leányai közösséggé Lorraine-t. alakulnak. 1634. Marillac Lujza megújítja özvegységi A franciák elfoglalják és a szegények zolgálatára tett Comar-t. fogadalmát. 1637. Megalakul a Misszióspapok belsô Lérins visszafoglalása. szemináriuma. 1638. A talált gyermekek intézménye. S. Cyran bebörtönzése. Jansen halála. 1640. Vince közbenjár Richelieu-nél a A papság összejövetele béke érdekében. Mantes-ban. 1641. Chantal anya halála. Mazarin megkapja a A Szeretet Leányai megalapítják bíborosi kalapot. a Faubourg S. Denis utcai házat. 1642. A Misszióspapok elsô általános Richelieu bíboros halála. gyűlése. S. Cyran szabadulása. 1643. Jelen van XIII. Lajos halálos XIII. Lajos király ágyánál. Kinevezik a lelkiismereti halála. Tanácsba. S. Cyran meghal. Mazarin elsô miniszter lesz. 1645. Súlyosan megbetegszik. 1646. Az Algir-i alapítás. Írországi misszió. 1647. Algiri pestis. 1648. Szembeszáll Arnauld tanításával Westfáliai béke. a gyakori szentáldozásról. 1649. Elhagyja Párizst. Felkeresi a Párizs fellázad Mazarin királynôt S. Germain-ben. bíboros ellen. Mazarin eltávolítását kéri. 1650. Elkezdôdik Picardia és Champana Condé fogsága. megsegítése. 1651. A Misszióspapok második Condé veresége Párizs általános gyűlése. elôtt. Lengyelországi alapítás. 1653. Távozik a Lelkiismereti Tanácsból. Mazarin-t visszahívják. 1654. Folytatja Picardia megsegítését. XI. Ince pápa elítéli az ,,Augustinus''-t. 1657. Jelen van Olier halálánál. 1658. Átadja a misszióspapoknak a Cromwell halála. Társaság szabályait. 1659. Folytatja a szabályok magyarázatát. A pireneusi béke Betegsége miatt szobáját már nem Franciaország és között. Spanyolország hagyhatja el. Többé már nem misézik. Utódjául titokban Alméras rendtársát nevezi ki. 1660. Marillac Lujza halála. XIV. Lajos házassága Portail úr halála. Ausztriai Terézzel. Szept. 27-én hajnalban hal meg.