Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Muzslay István S.J. Az Egyház szociális tanítása Jelen kötet a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar STUDIA THEOLOGICA BUDAPESTINENSIA című sorozatának tagja. A sorozat a Teológiai Karon oktatott tudományok körébôl közöl monográfiákat magyarul vagy a teológiában jelentôs nyugati nyelveken. Sorozatszerkesztô: Erdô Péter Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Rövidítések Elôszó I. A szociális kérdés 1. A rabszolgaság 2. A jobbágyság 3. A munkáskérdés II. Az egyház illetékessége III. Az egyház szociális tanításának forrásai 1. Az ószövetségi Szentírás 2. Az újszövetségi Szentírás 3. Az egyházatyák 4. A középkori keresztény gondolkodók 5. Keresztény gondolkodók a 19. században 6. Keresztény szociális munka a 19. században IV. Az egyház szociális tanításának alapelvei 1. Az ember személyi méltósága 2. Az emberi munka elsôbbsége 3. Az igazságos munkabér 4. A javak egyetemes rendeltetése 5. A szolidaritás és a szubszidiaritás 6. A szociális igazságosság és a szeretet 7. A szegények iránti elkötelezettség 8. Az erkölcsi megújulás V. Korunk szociális problémái 1. A munkanélküliség 2. A népesedési kérdés VI. Az egyház és a liberális kapitalizmus 1. A liberális kapitalizmus legitimációja 2. A kapitalizmus elutasítása VII. Az egyház és a társadalomtudományok párbeszéde 1. A tudományok autonómiája 2. A párbeszéd problémái Függelék 1. XII. Pius pápa apostoli levele a világ püspökeihez 1956 októberében 2. Magyar keresztény szociális mozgalmak a 20. században 3. A paraguayi keresztényszocialista köztársaság (1610-1767) Irodalomjegyzék ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1997-ban jelent meg a Márton Áron Kiadó gondozásában, az ISBN 963 9011 31 2 azonosítóval. Az elektronikus változat Arató László, a Márton Áron Kiadó igazgatójának engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Márton Áron Kiadó tulajdonában van. A nyomtatott könyvet a Márton Áron Kiadó könyvesboltjában lehet megvásárolni, címe: 1035 Budapest, Kórház u. 37. (az Országos Lelkipásztori Intézet épületében, a Flórián üzletház gépkocsiparkolója mögötti templomtornyos épületben). ======================================================================== Rövidítések AAS. Acta Apostolicae Sedis CA. II. János Pál: Centesimus Annus (1991) CIC. Codex Iuris Canonici -- Az egyházi törvénykönyv DR. XI. Pius: Divini Redemptoris (1937) GS. II. Vatikáni zsinat: Gaudium et Spes (1965) J.M. Püspöki Szinodus: De Justitia in Mundo (1971) K.E.K. A katolikus Egyház katekizmusa LE. II. János Pál: Laborem Exercens (1981) MKPK. Magyar Katolikus Püspöki Kar: Igazságosabb és testvériesebb világot! (1996) MM. XXIII. János: Mater et Magistra (1961) OA. VI. Pál: Octogesimo Adveniens (1971) PP. VI. Pál: Populorum Progressio (1967) PT. XXIII. János: Pacem in Terris (1963) QA. XI. Pius: Quadragesimo Anno (1931) RN. XIII. Leó: Rerum Novarum (1891) SRS. II. János Pál: Sollicitudo Rei Socialis (1987) ======================================================================== Elôszó Az Egyház a ,,népek édesanyja és tanítója'' (MM 1). XXIII. János pápa ezen szavai jobban kifejezik az Egyház küldetését a földön, mint minden más teológiai meghatározás. A keresztségben újjászüli vízbôl és Szentlélekbôl Isten gyermekeit. A szentségek kegyelmével táplálja ôket. A földi zarándoklásuk során megmutatja nekik a járható utat, az üdvözítô igazságot és a boldogító életet, Jézus Krisztust. ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet'' -- mondja Jézus (Jn 14, 6). Az Egyház küldetése nem evilági jellegű. Nem az a feladata, hogy egy meghatározott gazdasági és társadalmi rendet építsen fel a földön. Egyetlen célja az, hogy a Megváltó munkáját folytassa. Ô pedig nem azért jött a földre, hogy megítélje a világot, hanem hogy tanúságot tegyen az igazságról, hogy szolgálja és megmentse a pusztulástól. ,,Az Egyház szociális tanításának az elôadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az Egyház sajátja'' (SRS 41). Ezt a tanítást sokan félreértik. Vannak, akik keveset vagy semmit sem várnak tôle, sôt még helytelenítik is, mivel szerintük az Egyháznak kizárólag a természetfeletti küldetésével kellene foglalkoznia tekintet nélkül a földi létére. Az Egyház nem evilágból való, ne törôdjön tehát a világ dolgaival!... Mások túlságosan is sokat várnak az Egyháztól: technikailag kidolgozott, jól kipróbált terveket a világ gazdasági és társadalmi gondjainak megoldására, sôt még egy nemzetközi összefogás megszervezését is a tervek kivitelezésére. A félreértések alapja legtöbbször az, hogy sokan még az egyháziak közül sem ismerik az Egyház szociális tanítását. Ami a volt szocialista országokat illeti, ez teljesen érthetô. A marxista ideológia kizárólagosságot követelt magának és szigorúan büntetett minden világnézeti ,,deviációt''. Magyarországon 1948-tól diktatórikus eszközökkel fojtották el a keresztény szellemű felfogást és még 1964- ben, a Vatikánnal kötött részleges ,,megegyezés'' után is, a kommunista rendszer börtönbüntetéssel sújtotta azokat a jezsuitákat, akik baráti összejöveteleiken a ,,világszolidarizmusról'' beszélgettek egymással... II. János Pál pápa ezt világosan látta, mivel maga is tapasztalta. Ezért írta a körlevelében: ,,Különösen kívánom, hogy azokban az országokban ismertessék és alkalmazzák ezt a szociális tanítást, amelyekben a létezô szocializmus bukása után nagy az elbizonytalanodás az újjáépítés tekintetében.'' (CA 56). A szocializmus kudarcot vallott. Ez nem jelenti azt, hogy az országok gazdasági és társadalmi problémái megoldására az egyetlen út a liberális kapitalizmus. A járható út az integrális humanizmus útja: az ember a maga teljességében, önmagához, a Teremtôjéhez és az embertársaihoz való viszonyában. Ez az Egyház szociális tanításának a lényege. Leuven (Belgium), 1997. Nagyboldogasszony ünnepén Muzslay István S.J. ======================================================================== I. A szociális kérdés ,,Szociális'' kérdés, vagy ,,társadalmi'' kérdés? ,,Szociális'', vagy ,,társadalmi'' tanítás?... Vannak, akik úgy vélik, hogy a latin eredetű szociális jelzôt a magyarban a ,,társadalmi'' szóval kell lefordítanunk, mivel a ,,szociális'' szó a magyar nyelvben szűkebb értelmű és a szegénység kérdéséhez kapcsolódik. A pápai dokumentumok viszont nemcsak a szegénységrôl, hanem a társadalom minden rétegét érintô, tehát társadalmi kérdésekrôl szólnak. Ezért tartják a ,,társadalmi'' jelzôt helyesebbnek. A nyugati nyelvekben a szociális jelzônek megvan ugyanaz a jelentése, mint a magyarban. Ennek ellenére az ,,Az Egyház szociális tanítása'' kifejezés honosodott meg. Az angolban: ,,Social Teaching of the Church'', a franciában: ,,L'enseignement social de l'Église'', a hollandban: ,,De sociale leer van de Kerk'', a németben: ,,Die Soziallehre der Kirche'', az olaszban: ,,Dottrina sociale della Chiesa'' stb. Miért nem tarthatnánk meg a magyar nyelvben is ,,Az Egyház szociális tanítása''- elnevezést? Annál is inkább, mivel az Egyház szociális tanításának a legfôbb figyelme mindig a gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek áldozatainak, a szegényeknek, az üldözötteknek és a kitaszítottaknak a sorsára irányul. Krisztus minden igazi tanítványa azonosítja magát a szegényekkel. Mind a földi, mind az örök élete meghatározója az áldozatos szeretet. A szociális kérdés azoknak a problémáknak a gyűjtôfogalma, amelyek a társadalom életében feszültségeket, zavarokat okoznak, és esetleg a rend felbomlását idézik elô. Már az ókorban fôleg ezek irányították a tudósok figyelmét a társadalom problémái tanulmányozására. Protegorász (Kr. e. 411), Platón (Kr. e. 348), Szokratész (Kr. e. 399) és Arisztotelész (Kr. e. 322) a társadalmi gondok megoldására bizonyos elveket állítottak fel. Az ókori bölcseleti rendszerek általában normatív jellegűek. Gondolkodásukban az emberi személy háttérbe szorult, és az államhatalom szerepe szinte mindenre kiterjedt. Az ember személyi méltóságának, szabadságának és egyben felelôsségének a tudata elôször a keresztény antropológiában került az elôtérbe. Az Egyház szociális tanítása a 19. században mint munkáskérdés vált tudatossá, és azóta alakult ki átfogó rendszerré. A történelem egyetlen korszaka sem volt mentes a szociális problémáktól. A társadalmi és gazdasági rend emberi alkotás, és magán viseli az emberi lét tökéletlenségeit. A jó és a rossz közötti állandó küzdelem az emberi lét alapadottsága, és átvonul az egész történelmen. Amilyen súlyos hiba lenne a magunk korának szemléletét a régmúlt idôkre visszavetíteni, ugyanúgy az is tévedés lenne, ha nem vennénk tudomásul, hogy az emberi természet alapjában ugyanaz marad. A korszellem alakulhat, sôt ellenkezôjévé válhat, de az emberi lélek mélyén gyökerezô vágyak és gondok újra meg újra jelentkeznek. ======================================================================== I./1. A rabszolgaság Az ókorban és utána még hosszú évszázadokon át a rabszolgaság jelentette a legsúlyosabb szociális problémát. A történelem során kétféle rabszolgaság alakult ki: a teljes rabszolgaság, amely az embert minden jogától megfosztotta, közönséges tárgyként kiszolgáltatta az urának, és a tágabb értelemben vett rabszolgaság, amelyben a rabszolgának meghagyták a legelemibb jogait az élethez (a szabad házasság jogát is), de gazdaságilag teljesen az ura szolgálatára kötelezték. Az antik civilizáció egyik legrégibb emléke Hammurabi (Kr. e. 1955--1913) babiloni király törvénykönyve, amely 2,25 méter magas hengeres oszlopon állt az egyik babiloni templomban. Innen hadizsákmányként Szuzarába került, ahol a francia archeológusok 1901 telén találták meg. Ez a törvénykönyv a rabszolgaságot az egész asszír-babiloni világban elterjedt intézményként mutatja be. A társadalmat két fô részre osztja fel: a szabadok, az emberi jogok teljességének birtokosai, és a rabszolgák, akik csak tárgyai és nem alanyai a jognak. A két társadalmi réteg között foglalnak helyet a földművesek és a kisiparosok, akiknek jogi helyzetét nem tisztázta a törvény. Az asszír-babiloni birodalmakban a hadifoglyokat a Kr. e. 12. századtól kezdték rabszolgává tenni, amíg azelôtt legtöbbször lemészárolták ôket. A rabszolgatartás a Kr. e. 8. században vált általánossá. A ninivei műemlékek számos hadifogoly- és rabszolga-menet képét ôrizték meg. Pezsgô gazdasági élet alakult ki az Eufrát mentén. A szabadok kezében volt az ôstermelés, a rabszolgatartás, a földművesek, az iparosok által végzett bérmunka és az egész kereskedelem, amely behálózta az egész akkor ismert világot. Egyiptomban a rabszolgaság hatalmas méreteket öltött. Nemcsak a háborúk, hanem a rendszeres rabszolga-kereskedelem is gyarapította a rabszolgák tömegét. Ez a kereskedelem fôleg az izmaeliták kezében volt. Ezek vették meg a bibliai Józsefet is, és Egyiptomba vitték (Ter 37, 25-28, 39, 1). Az egyiptomi birodalom csodálatos művészetét az élet minden terhét viselô rabszolgahadak szomorú éneke kiséri. A piramisok falára sötét árnyékot vet a rabszolgafelügyelôk korbácsa és a kizsákmányoltak nyomorúsága. Jellemzô, hogy csaknem minden irodalmi alkotáson (valószínűleg rabszolgák munkái) áttükrözôdik a pesszimista szemlélet: ,,Nincs igaz ember. A föld a gonosztevôk martaléka.'' Görögországban a házi rabszolgák mellett a jobbágyi helyzethez hasonló, enyhébb rabszolgaság fejlôdött ki. A rabszolgák száma viszont messze túlhaladta a szabad emberekét. Spártában a város virágkorában kb. 30 000 teljes jogú polgár, 100 000 jognélküli, de szabad ember és 200 000 rabszolga-helóta élt. Hogy a rabszolgák száma túlságosan ne növekedjék, Arisztotelész tanúsága szerint évenként jelentôs számot lemészároltak közülük. Attikában a teljesjogú polgárok száma kb. 20 000 volt, a jognélküli szabadoké 30 000, a rabszolgáké pedig 400 000. Itt a sorsuk valamivel jobb volt mint Spártában. A rabszolgák meggyilkolását törvény tiltotta, de különben az uruk úgy bánhatott velük, ahogy akart. A rabszolgaságot a görög bölcselôk is igazolták. Arisztotelész szerint az ember a tökéletességet csak szellemi tevékenységgel érheti el. Csakis így fedezi fel a szépet és az igazat (Vö. Ethica Nic. I. 2, 1094 b7-11). Az állatok és a rabszolgák hasznossága csaknem azonos. Mind az egyik, mind a másik a testi erejénél fogva segíti a családot az életszükségletei kielégítésében. A rabszolgaság a szerzés természetes eszköze, része a háztartásnak. Nélküle képtelenek lennének arra, hogy biztosítsák életfenntartásukat. Polgárjogot csak azoknak szabad biztosítani, akik minden szolgai munkától mentesek. A kézművesek tagjai ugyan a politikai közösségnek, de éppúgy nem teljesjogú polgárok, mint a rabszolgák vagy az idegenek (Vö. Pol. III. 4--5). Szokratész is természetesnek tartotta, hogy a szabad ember ne dolgozzék, mert a kézimunka lealacsonyít és a rabszolgák dolga. Az ókori pogányság nem ismerte a fizikai munka erkölcsi értékét. A római birodalom egész népeket hajtott rabszolgaságba. Minden háborúja egyben rabszolgavadászat is volt. Marius egymaga 140 000 embert hurcolt rabszolgaságba. Egy-egy gazdagabb polgárnak több száz, sôt gyakran több ezer rabszolgája is volt. A munkájuk termelékenysége olyan alacsony volt, hogy 20 000 római polgár eltartása kb. 400 000 rabszolgát igényelt. Éppen a rabszolgák túlságosan is nagy száma okozta a római társadalom gazdasági válságát. Semminek sem volt ára, a kisemberek tönkrementek, és a városi tömegek az állammal tartatták el magukat: ,,Panem et circenses!'' A római rabszolga teljesen jogfosztott volt: ,,Servile caput nullum jus habet'' (Digesta IV, 5, 3). Az ura bármikor meg is ölhette. A gladiátori és színpadi játékok gyakran a rabszolgák kölcsönös és tömeges lemészárlásával végzôdtek. A rabszolga nem volt emberi személy, hanem csak ,,test'': ,,Cellis servilibus extracta corpora'' (Valerius Maximus). Rómában csak a patríciusok voltak a hatalom részesei (,,viri boni, optimates''), amíg a többi alávaló (,,mali, inbecilles''). ,,Az ember nem lehet munkás és tisztes ember'' -- írta Ciceró (De officiis, 142). Seneca (Kr. u. 1-65) volt az elsô, aki szót emelt a rabszolgákkal szemben gyakorolt kegyetlenkedések ellen, de ô sem követelte a rabszolgaság megszüntetését. Szerinte a rabszolgának csak egyetlen eszköz áll a rendelkezésére ahhoz, hogy megszabaduljon a nyomorult sorsától: az öngyilkosság. Több ízben nagy rabszolgalázadás reszkettette meg Rómát, amiért a patríciusok kegyetlen bosszút álltak. A Spartacus féle felkelés után tízezrével feszítették keresztre a rabszolgákat. Az ókori zsidóságnál is létezett a rabszolgaság intézménye. Ábrahámnak is voltak rabszolgái (Ter 17, 12). A mózesi törvény védte azonban a rabszolgát urával szemben. ,,Ha egy rabszolga hozzád menekül, ne szolgáltasd ki urának. Maradjon körödben azon a helyen, amelyet kiválaszt magának, ahol jól érzi magát. Nem szabad sanyargatnod.'' (MTör 23, 16-17). A zsidó egy másik zsidónak csak hat évig lehetett rabszolgája, és béresként kellett ôt kezelnie. A rabszolga megöléséért halálbüntetés járt. A rabszolga szabadon köthetett házasságot, és ha egy rabnôt tulajdonosa feleségül vett, az urával egyenrangú, szabad asszony lett. ,,Emlékezzél, magad is rabszolga voltál Egyiptom földjén, s az Úr, a te Istened szabadított ki onnan. Ezért parancsolom meg neked, hogy te is így tégy'' (MTörv 24, 18). A próféták gyakran védelmezték a rabszolgákat, és amikor az asszír támadások veszélyében forgó zsidók megfogadták, hogy valamennyi zsidó származású rabszolgát szabadon bocsátanak, Jeremiás próféta Isten súlyos büntetésével fenyegette meg ôket, ha nem tartják be az ígéretüket. (Jer 24, 8-11) A rabszolgaság a zsidóknál azért sem volt túlságosan nehéz, mert a zsidó nép tiszteletben tartotta a fizikai munkát. A kereszténység nem követelte a rabszolgaság azonnali megszüntetését, mivel az alapjaiban rendítette volna meg a társadalmat. A kezdettôl fogva azonban új szemléletet teremtett vele kapcsolatban. Már ezzel is forradalmi változást hozott a társadalom életébe. A fôparancs, a szeretet törvénye mindenkivel, még az ellenséggel szemben is érvényes. Jézus követôi sürgették, hogy az úr és a szolga viszonya is testvéries legyen: ,,Nincs többé zsidó, görög, rabszolga vagy szabad, férfi vagy nô, -- írja Szent Pál -- mert mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban'' (Gal 3, 28, 1 Kor 12-13). Megható az a gyengédség, amellyel a hozzá menekült rabszolgát fogadta. Miután megkeresztelte, visszaküldte ugyan az urához, de már ,,nem mint szolgát, hanem mint többet, mint szeretett testvért'' (Filem 16). Alexandriai Szent Cirill említi, hogy a püspökök, papok és a diakónusok között rabszolgák is voltak (Catech. 17, 35). A 2. és a 3. század során a pápák között is voltak rabszolgák, így pl. I. Pius és I. Callixtus. A keresztény sírboltokon sohasem jelezték, hogy a halott rabszolga volt-e vagy szabad ember. ,,Nálunk nincs különbség gazdag és szegény, rabszolga vagy szabad ember között'' -- írta Lactantius apologéta (Div. inst. V. 17). Az egyházatyák, fôleg Aranyszájú Szent János, Szent Vazul, Nazianzi Szent Gergely és Szent Ágoston keményen ostorozták azokat, akik rosszul bántak a rabszolgákkal. A kereszténység nyilvános elismerésével javult a rabszolgák helyzete. Nagy Konstantin megtiltotta, hogy a rabszolgák homlokára jelet égessenek. Ugyancsak megtiltotta a keresztrefeszítést, a gladiátori játékokat és azt is, hogy a rabszolgát elszakítsák feleségétôl és gyermekeitôl. Felhatalmazta a papságot, hogy akár erôszakkal is kiváltsa azokat a rabnôket, akikkel az uraik visszaéltek. A hitehagyott Julián volt az, aki a 4. században visszaállította a rabszolgaságot. Justinus császár viszont a törvénykönyvében természettörvénybe ütközô barbár intézménynek mondotta. Hatása alatt a rabszolgák sorsa a házi alkalmazottak és a mezôgazdasági jobbágyok helyzetéhez kezdett hasonlítani. Nagy lépést jelentett a rabszolgaság fokozatos enyhítésére a szerzetesség elterjedése, a földművelés és az ipar felkarolása a keresztények által. Ha a középkor folyamán, sôt még sok helyen a 19. században is a jobbágyság függô helyzete és röghözkötöttsége fenn is állt, össze sem hasonlítható a pogány rabszolgasággal. A rabszolgaság idônkénti fellendülésének okai között nagy szerepet játszott a kereszténység és az iszlám évszázados küzdelme. A muzulmán hódítók mindenütt nagyszámban hurcolták rabszolgaságba a legyôzött keresztényeket, nemcsak a hadifoglyokat, hanem a polgári lakosságot is. Így pl. Karthágó elfoglalásakor (695) az egész lakosság a mohamedán rabszolgakereskedôk zsákmánya lett. Antiochia eleste után (13. század) 8 000 embert hurcoltak el az egyiptomi rabszolgapiacokra. Konstantinápoly elfoglalása után (1453) a város lakosságának nagy része ugyanerre a sorsra jutott. A keresztény világnak nagy gondot okozott a rabszolgák kiszabadítása, vagy legalábbis a sorsuk enyhítése. Szent Lajos francia király kereszteshadjáratának is keresztény rabszolgák kiszabadítása volt a legfôbb célja. Két szerzetesrend is létesült erre a célra: a trinitáriusok és mercedáriusok rendje, amelyek tagjai fogadalommal kötelezték magukat arra, hogy szükség esetén önmagukat is váltságul adják a keresztény rabszolgák kiszabadítására. A trinitáriusokat, ,,a Szentháromság fogolykiváltó rendjét'' (Ordo SS. Trinitatis de redemptione captivorum) Mathai János, párizsi egyetemi tanár és Szent Félix remete alapította. A rendet III. Ince pápa hagyta jóvá 1198-ban. A fogolykiváltáson kívül kórházalapítással és betegápolással is foglalkoztak. Bámulatos gyorsan terjedtek el, fôleg Franciaországban, Angliában és Írországban. Magyarországon is letelepedtek: Ilaván 1694-ben, Sárospatakon és Pozsonyban 1697-ben, Komáromban 1712-ben, Nagyszombatban 1716-ban, Egerben 1717-ben és Óbudán 1738-ban. Magyarországon II. József, ,,kalapos király'' oszlatta fel a rendet A mercedáriusok (Ordo Sacer et Militaris B.M.V. de Misericordia de mercede redemptionis captivorum) rendjét Nolascus Szent Péter alapította 1223-ban. Tagjai fôleg a nemesség soraiból kerültek ki. Három csoportra oszlottak: lovagok, papok és segítôtestvérek. Különösen Dél-Amerikában terjedt el. Sokan mások is követték a szerzetesek hôsi példáját. A történészek szólnak például egy spanyol püspökrôl, aki afrikai rabságba jutott, és a saját kiváltására küldött összeget két ízben is mások kiszabadítására fordította, amíg ô maga a haláláig rabszolga maradt. A Földközi-tenger vidékén a rabszolgaság gyakorlata folytatódott az egész középkoron át mind a muzulmánok, mind a keresztények között. Marseille és Perpignon levéltárai tele vannak a rabszolga- kereskedelmet szabályozó okiratokkal. Semmiképpen sem helyeselhetô, de emberileg érthetô, hogy gyôzelmük esetén a keresztények is rabszolgákat ejtettek, így pl. Génua és Velence, a középkori tengeri kereskedelem két fôhatalmassága. IV. Jenô pápa a ,,Dudum nostras'' bullájában (1430) szigorúan elítélte a rabszolgaságot, és kiközösítéssel büntette a rabszolgák tartását. Megtiltotta a bennszülöttek kitelepítését, és elsônek hirdette meg a szülôföldhöz való természetjogot. III. Pál pápa az 1537-ben kiadott bullájában ugyancsak megtiltotta, hogy az indiánokat és mindazokat a népeket, akiket a keresztények felfedeznek, megfosszák a szabadságuktól, a vagyonuktól és rabszolgaságba kényszerítsék. Ugyanígy fellépett a rabszolgaság ellen VIII. Orbán 1639-ben és XIV. Benedek 1741-ben. A pápák fellépésének azonban alig lett valami foganatja. Amerika felfedezése után az afrikai népek között indult az újkori rabszolgavadászat és kereskedelem. A rabszolgákat a spanyol király és a rabszolga-kereskedôk között kötött szerzôdés (,,assiento'') alapján szállították Amerikába. V. Károly császár hosszas vonakodás után 1517-ben megengedte, hogy 4 000 afrikai négert szállítsanak az amerikai ültetvényekre. Ez a szégyenletes példa számtalan utánzóra talált. A spanyol és a portugál királyság egyesítése (1580) után a rabszolga-kereskedelem nagy lendületet vett. 1595 és 1640 között évente kb. 5 000 fôt hurcoltak el a gyarmatokra. Az angol kormány volt az elsô, amely szerzôdést kötött Spanyolországgal a négerek kiszállítására. O. Cromwell nemcsak négereket, hanem vallási gyűlölettôl hajtva a katolikus írek ezreit is rabszolgának adta el Amerikában. 1701-ben V. Fülöp egy francia kereskedelmi vállalatnak adott engedélyt arra, hogy tíz év alatt 48 000 négert hurcoljon el rabszolgának. A gyarmatosítás története a világtörténelem legsötétebb lapjai közé tartozik. Örök szégyene Nyugatnak, hogy az amerikai kapitalizmus alapjait a rabszolgák ezreivel rakatta le. A rabszolgák sorsának enyhítésére Páli Szent Vince (1576--1660) és társai, a lazaristák tettek sokat. Fôleg az ô hatásukra indultak meg a nyugati kormányok részérôl a próbálkozások az újkori rabszolgaság legfôbb táplálói, a tengeri kalózok megfékezésére. A jezsuita Claver Szent Péter (1581--1654) a dél-amerikai rabszolga-kereskedelem központjában Carthagénában negyven éven át minden erejét az Afrikából odahurcolt négerek testi-lelki gondozására szentelte. Külön fogadalommal kötelezte magát erre. XIII. Leó pápa a néger missziók pártfogójává avatta. Minden elismerésre és csodálatra méltó a jezsuiták munkája Paraguayban, ahol az indiánok tömegeit mentették meg a rabszolgaságtól, és százötven éven át (1610--1767) fenntartottak egy keresztény indián közösséget, amelyet nem a közösség tagjainak az egyenetlenkedése szüntetett meg, amint az az újkori utópisztikus próbálkozások esetében történt, hanem a portugál és spanyol gyarmatosok embertelensége, és a szabadgondolkodó, az egyház és a jezsuita ellenes diktátorok erôszaka szórt szét. A rabszolgaság megszüntetésére irányuló törekvések a 19. század elején indultak meg. Brazília elvben már 1752-ben felszabadította a rabszolgáit, de a valóságban még a 19. század közepén is 2 millió rabszolgája volt. A bécsi kongresszus (1815) rábírta ugyan az európai hatalmakat a rabszolga-kereskedelem betiltására, de csak a nyilvános rabszolgavadászat szűnt meg. A francia forradalom deklarálta ugyan az emberi jogokat, a szabadságot, az egyenlôséget és a testvériséget, de a rabszolgaság megszüntetésére a francia gyarmatokon csak 1848-ban került sor Az angolok a 18. században a rabszolga-kereskedelem kb. 50%-át a kezükben tartották. Mégis ôk voltak az elsôk, akik azt 1807-ben megtiltották, sôt 1833-ban a rabszolgaság intézményét is megszüntették. Ennek magyarázatát gazdasági megfontolásokban kereshetjük. Közgazdászaik kimutatták, hogy a rabszolgák munkájának a termelékenysége nagyon alacsony, és a hozama alig fedi a munka költségét. Csakis az ültetvényeken lehetne még egyelôre fenntartani, ahol a nyereség még mindig nagyobb, mint a termelési költség. A gépesítés, amitôl a bölcselôk az ember felszabadítását várták, egyre jövedelmezôtlenebbé tette a rabszolgák kényszermunkáját. Az egyre inkább kibontakozó gazdasági liberalizmus elônyben részesítette a szabad munkaerôt, amelyet a gazdasági konjunktúra hullámzásainak megfelelôen a termelési folyamatban felhasználhatott vagy abból kitaszíthatott. A holland Kelet-Indiában 1859-ben szüntették meg a rabszolgaságot, Észak-Amerikában, ahol a polgárháború kitörésekor (1861) csaknem 4 millió rabszolga élt, 1865-ben; Portugáliában 1878- ban. Spanyolország volt az utolsó ebben a folyamatban. Brazíliában csak 1888-ban szüntették meg a rabszolgaságot, miután XIII. Leó pápa hatalmas körlevélben szólította fel a művelt világot a rabszolgaság végleges eltörlésére. Minden tilalom és nemzetközi ellenôrzés ellenére Afrika egyes részein századunk harmincas éveiben még mindig létezett a rabszolgaság. Európában a rabszolgaság intézménye a századok során fokozatosan jobbágysággá fejlôdött. Az egykori szolga telkes gazdává, szabad bérlôvé, zsellérré vagy uradalmi cseléddé vált. Az egykori gyarmatok felszabadított rabszolga tömegei proletársorsra jutottak Ma jogilag minden ember szabad, miközben szerte a világon milliók élnek a pénz, a gazdasági hatalom és politikai rendszerek rabszolgaságában. ======================================================================== I./2. A jobbágyság Az európai társadalmakban a rabszolgaság a középkorban lassan jobbágysággá alakul át. A jobbágyok egy része a rabszolgák ivadéka. Nyugat-Európában a középkor végén a jobbágyságnak már csak a maradványai találhatók meg, amíg Kelet- és Közép-Európában csaknem a 20. századig fennmaradt. Ami Magyarországot illeti, Szent István királyságának a társadalmi szervezete a vérségi és hűbéri kötelékek által meghatározott személyi kapcsolatokra épült. A honfoglaló magyarok ivadékai még két századdal a szent király halála után is az ôsi vérségi keretekben a törvényerejű jogszokásoknak megfelelôen éltek. Szent István törvénykönyve szigorúan tiltotta, hogy bárki szabad embert szolgává tegyen: ,,Istenhez méltó és az embernek legjobb, ha mindenki szabad szándéka szerint tölti életét'' (II. 20). A társadalmi rétegzôdés az emberek vérségi alapú hovatartozása, másrészt a személyes természetű szolgálati kötelezettségek minôsége és mértéke szerint ment végbe. A szolgálati kötelezettségeknek helyenként, idônként és népcsoportonként változó minôsége és mértéke a földesúri hatalomtól függô szabad és szolgatársadalom tagozódására, különbözô csoportok és rétegek kialakulásához vezetett. A szabadság és a szolgaság határán mozogtak a különbözô terménybeszolgáltatásra és munkára kötelezett szabadosok és félszabadok. Szent István tiszteletben tartotta a nemzetségek jogszokásait. A fiához írt intelmeiben írja: ,,Kormányozhat-e görög ember latinokat görög szokások szerint, avagy latin görögöket latin szokások szerint? Semmiképpen sem.'' A szabad magyar nemzetségek sok tagját a király szolgálatába állító adományozási rendszer és a nemesség területi szervezkedésének keretéül szolgáló vármegyék megalapításával Szent István teremtette meg a királyi és a vérségi szervezet politikai, társadalmi és gazdasági egybeolvadását. A származási nemesség és a tisztviselô adománybirtokos réteg közti különbség lassan elhalványult, a honfoglaló magyarok és a királyi adománybirtokosok ivadékai egyetlen nemesi rendbe olvadtak össze. A szabad és szolga közötti különbség alapja volt a középkori rendszernek is, és ezért ezt nem lehetett minden további nélkül megszüntetni. A szolga elleni vétséget az Egyház szigorú büntetéssel sújtotta. Egyre több szolga vált szabaddá, és a rabszolgaság intézménye 1300 körül Magyarországon meg is szűnt. A földesúr számára végzett külön munka persze robot, kényszermunka volt. A jobbágyok közvetlen felettese, az ispán a kényszer eszközeit is alkalmazhatta: bírság, túlmunka, sôt még botozás is. A jobbágyak közti vitás ügyekben a saját falusi bírójuk (villicus) ítélkezett. Ez a szervezet már a 12. század politikai és társadalmi mozgalmaiban megrendült és a 13. században megindult a fônemesi és köznemesi osztály kialakulásának, renddé fejlôdésének a folyamata, amelyet a királyi hatalom igyekezett fékezni, de megakadályozni nem tudott. A 13. században alakul ki az osztálykülönbségeken és a földbirtokon alapuló új társadalmi és gazdasági rendszer. A folyamat jellemzôi a nemzetségi vagyon szétosztása, az egyházi és világi nagybirtok egységekké való alakulása, az alsóbb társadalmi rétegek szolgálati kötelezettségekkel és magángazdasági szolgáltatásokkal együttjáró terheltségének a megkönnyítése, sôt a teljes felszabadítására irányuló törekvések. Az egykori birtokosok egy része oligarchikus méretű nagybirtokos lett, a királyi gazdaságok népei jelentôs része elôbb várjobbággyá és királyi szolgává, majd pedig teljes szabadsággal bíró közép- és kisbirtokos köznemessé vált. Ami az Egyházat illeti, a 13. század magyar fôpapjai már nem annyira lelkipásztorok, mint egyházfejedelmek és nagybirtokos földesurak. A gazdasági életben is megindul az átalakulás. A fôszerepet játszó mezôgazdaság mellett kialakul és egyre erôsödik a városlakók, az iparosok és a kereskedôk osztálya. A középkor naturális gazdaságát egyre inkább a pénzgazdálkodás és a városi kapitalizmus váltja fel. A középkor életét szabályozó, lelki tartalmát képezô és fejlôdését irányító erkölcsi elvek elhalványulnak, és lassan kialakulnak az újkor eszméi és életformái. A 14. században az ôsi vérségi közösségek teljesen szétbomlottak, a személyes szolgálati kötelékek is elszakadtak, és velük együtt a régi társadalmi szervezet nyomai is elenyésztek. A rendi társadalom két nagy rétegre tagozódott: a földesurak és a földjükön élôk rétegére. A földesúri hatóság alá tartozó néprétegek legnagyobb része az ura földjén örökös használatra kapott telken terményadó és egyéb szolgáltatás ellenében önállóan dolgozó jobbágyok népes osztálya volt. Elôzôleg a királyi, az egyházi és világi birtokokon elöljárói szolgálatot teljesítôket nevezték jobbágynak, akik a szegényebb szabadok és a szabados, de szolgasorsú emberek soraiból kerültek ki. A késôbbi fejlôdés során ezen jobbágyok ivadékai részben a köznemesi osztályba emelkedtek fel, részben a szabad paraszti réteg tagjaivá váltak. Habár a földesurak hatósága alá tartoztak, úrbéres szabadok voltak, szabadon költözhettek, hogy más földesúr szolgálatába álljanak, avagy a városban telepedjenek le. A földesúrnak a tôle mintegy örökbérletbe vett földért bérletet, a királynak telek- vagy kapuadót, az Egyháznak pedig a termés egy-tizedében meghatározott dézsmát fizettek. Helyenként változó természetű és méretű szekeres vagy gyalogos szolgálattal is tartoztak a földesúrnak. A jobbágyság szabadköltözködési jogát az 1298-as 70. tc. és az 1351-es 18. tc. biztosította. A terményadó egységesen kötelezô mértékét a termény második tizedében állapították meg. A 14. században a jobbágy telkesgazda volt. Telkét családjával és cselédjével minden földesúri beavatkozás nélkül önállóan művelte, termékeit és minden ingóságát szabadon értékesíthette. Kezdetben egy-egy jobbágycsalád vidékenként 20-70 hold között ingadozó telket bérelt. Késôbb a népes családok telke elaprózódott fél, negyed, sôt nyolcad telekké. A jobbágyok egy része földnélkülivé vált. Az adóterhek növekedése és a földesurak kizsákmányolási törekvései következtében a 15. század folyamán a jobbágyság jelentôs része egyre nehezebb helyzetbe került és a cselédek színvonalára süllyedt, hogy aztán végül a földnélküli zsellérek legalacsonyabb rétegével olvadjon össze. A 15. században a szabad költözködés lényeges eleme a jobbágykérdésnek. Sem a robot, sem a természetbeni juttatások és a pénzbeni szolgáltatások nem voltak olyan nagy hatással a jobbágyság sorsára, mint ez a kérdés. A mezôgazdasági termelésnek még mindig nem volt biztos piaca, hanem még fôleg a helyi szükségletek kielégítését célozta. Így aztán a földesúrnak nem állt érdekében, hogy a jobbágyától minél több gabonát vegyen el. Az érdeke fôleg az volt, hogy minél több jobbágya legyen, akiket kúriájában különbözô szolgálatokra alkalmazhat és akiknek a száma növeli a fegyveres erejét. A földesurak tehát újabb kísérletet tesznek a jobbágyok földhöz kötésére, és ezzel olyan helyzetet teremtenek, amely lényegesen nehezebb, mint az elôzô volt. Mátyás király érdeme, hogy a jobbágyok sorsának a hanyatlását egy idôre megállította. A jobbágy számára a ,,szabad ember'' jogállását követelte. Az 1486-os törvénykönyve 39. cikkelye megerôsíti a jobbágyok szabad költözködési jogát, és leállítja a földesurak ezen jog megakadályozására irányuló törekvéseit. A visszaélésekre súlyos pénzbüntetést szab ki, és a fôispánokat a törvény megtartásának szigorú ellenôrzésére kötelezi. Uralkodása alatt a magyar jobbágyságnak nem volt oka a lázadásra. A jobbágyság sorsának tragikus rosszabbodása utána következett be. A magyar parasztság további sorsára nézve nagyon tragikus következményekkel járt a Dózsa-féle parasztlázadás 1514-ben. Bakócz Tamás, bíboros érsek Dózsa György székely vitézt, aki a törökök elleni harcok során kitüntette magát, bízta meg a törökök elleni keresztes hadjárat vezetésével, miután a fôurak között senkit sem talált, aki ezt vállalta volna. Felhívására csak mintegy 100 000 jobbágy és köznemes gyűlt össze Rákos mezején papjaival együtt. A felhívás sikertelensége arra a döntésre indította Bakóczot, hogy feloszlatja a sereget. Dózsa viszont Cegléden a földesurak elleni lázadásra szólította fel a mezôvárosok és a falvak lakóit. A lázadás fôleg az Alföldet érintette egészen Heves vidékéig. A magyar fônemesség páratlan kegyetlenséggel nyomta el a lázadást. Dózsát, a ,,parasztkirályt'', tüzes vas székbe rakták, hajdúit pedig arra kényszerítették, hogy az égett húsába harapjanak. A véres bosszú után még ugyanabban az évben a nemesi országgyűlés meghozta azokat a törvényeket, amelyek 1848-ig megpecsételték a magyar parasztság sorsát. A törvények az ország minden parasztját, kivéve a szabad királyi városok lakóit, szabadságvesztéssel és örök szolgasággal büntette, és még a költözködési jogtól is megfosztotta. A magyar paraszt ekkor lett röghöz kötött, aki minden kis darab földért robottal, pénzzel és részletesen körülírt ,,ajándékokkal'' tartozott a földesurának. A jobbágy ,,hereditarius subditus'' lett, vagyis a szolgálati kötelezettségek apáról fiúra szálltak. A munka elutasítása az urasági jogok megtagadását jelentette, amit a földesurakból álló úriszék keményen büntetett. Ezenkívül még az állami és vármegyei szolgáltatások is terhelték a jobbágyokat, ami újabb teret biztosított a visszaéléseknek. Verbôczi István Hármaskönyve (Tripartitum), amelyet az 1514. évi országgyűlésen nyújtott be, magába foglalta a parasztság elleni határozatokat is. Dózsa parasztjai elleni véres bosszút ez örökítette meg hosszú századokra. Könyve III. része 1. paragrafusa felsorolja a különbözô nemzetiségű jobbágyokat: magyarok, szászok, németek, csehek, tótok, rutének, rácok, szerbek, bulgárok, jászok és kunok, majd pedig a 2. paragrafusban a következôket írja: ,,Jóllehet mindezen nemzetségek (a királyi íjászok, kunok, rutének és bulgárok kivételével) eddigelé a szabadságnak azon elôjogával éltek volt, hogy -- letévén a törvény szerinti földbért és megfizetvén a tartozásikat -- amidôn és amikor akartak, szabadon költözhettek lakóhelyükrôl más helyekre, mindazonáltal ezt a szabadságukat a múlt nyáron egy bizonyos Székely György nevű gonosz rablónak vezérlete és kurucok nevezete alatt az összes nemesség ellen való lázadásuk és erôszakos pártütésük s abból eredô hűtlenségbe esésük következtében végképpen elvesztették s földesuraiknak teljes és örökös szolgasággal vettettek alá.'' Az országgyűlés által elfogadott törvény 30. cikkelyében ez áll: ,,A parasztnak ura földjén az örökségre nézve a munkája bérén és jutalmán kívül semmiféle joga nincs, hanem az egész föld tulajdona a földesurat illeti.'' Tudjuk, hogy az elôzô évszázadokban ez nem így volt. A magyar föld többféle birtokos kezében volt. Köztük a földesúr csak az egyik volt. Verbôczi után sem ment könnyen ennek a rendelkezésnek a megvalósítása. Vidékenként, községekként és birtokosokként sok harcba került, amíg a földesurak szétrombolták a faluközösségeket, és maguknak foglalták le azok területeit. De végre is így vált a középkori szabad és félszabad magyar jobbágyból nem szerzôdéses bérlô vagy munkás, hanem ,,misera plebs contribuens''... Így adott formát a magyar jobbágyság szerencsétlen sorsának egy nagy jogtudós, aki nem volt annyira bölcs államférfi, hogy a saját társadalmi osztálya érdekei fölé tudott volna emelkedni a hazája és az egész magyarság szolgálatában. A nyugati országokban már a 14. századtól kezdve rendszeresek voltak a parasztlázadások, amelyeket nemcsak az egyre növekvô követelések motiváltak, hanem a háborúk, a járványok és a katasztrofális terméseredemények is. Így pl. Flandriában 1323-ban és 1328-ban, Franciaországban 1358-ban, Angliában 1381-ben, Hollandiában pedig 1491-ben tört ki parasztlázadás. Minden lázadás az elnyomás és a kizsákmányolás különbözô formái ellen irányult. Mind megegyezett abban, hogy a parasztok, a kisiparosok és a kisnemesek helyzetük megjavítására törekedtek. Az is tény, hogy az uralkodó osztályok a lázadást sehol sem torolták meg olyan kegyetlenül, mint Magyarországon. A 16. században 1524 és 1526 között Németország különbözô részein is parasztlázadások törtek ki, miután a földesurak a bérlôikkel szemben újabb követelésekkel álltak elô, és a szabad parasztokat jobbágyi sorsba akarták kényszeríteni. A német parasztok az isteni igazságosságra és jogszokásra hivatkozva keltek fel az urakkal szemben, és a Biblia tanításán alapuló államrendszer megvalósítását követelték. Nagy hatással voltak rájuk Luther egyik elsô tanítványának, késôbbi ellenfelének, Münzer Tamásnak a tanai, amelyekben az ôskereszténység életformáját, a vagyonközösséget állította az elôtérbe. Luther Márton (1483--1546), habár maga is parasztcsaládból származott, elítélte a parasztlázadásokat. Miután az a próbálkozása, hogy a parasztokat békés magatartásra bíztassa, nem vezetett eredményre, a német fejedelmeket a parasztok elleni harcra szólította fel: ,,Wider die räuberischen und mörderischen Rotten der Bauern.'' (1525) A német fejedelmek mindenütt leverték a lázadó parasztokat. Münzert magát a Frankenhausen-i ütközetben fogták el és lefejezték. Luther magatartásának az lett a következménye, hogy a luteranizmus Németországban és a germán államokban elveszítette népi jellegét és államvallássá vált. A skandináv államokban ma is ez a helyzet. A magyar fôpapok többször javasolták a jobbágyi terhek megkönnyítését, de javaslatuk mindig a fônemesség ellenállásába ütközött. Mária Terézia királynô a jobbágyok teherviselô-képessége megjavítása érdekében tett javaslataival az egész fônemességet szintén magával szemben találta. Az 1767-ben kiadott úrbéri rendelete kétségkívül enyhítette a jobbágyok terheit. Így pl. az ország egész területén addig érvényes heti 3-6 napi robot helyett kétnapi kézi vagy egynapi igás robotot szabott ki, a nemesség minden ellenállása ellenére. Mária Terézia Csehországban sokkal messzebb ment: a koronabirtokokon megszüntette a jobbágyságot, és a földterületeket parasztbérletekre osztotta fel. A cseh jobbágyok szabad bérlôkké váltak. Az elsô lépést a jobbágyok felszabadítására II. József tette. Az 1785-ben kiadott rendeletével eltörölte az örökös jobbágyságot, de rendeletének nem lett semmi foganatja. Széchenyi István (1791-1860) szerint a jobbágyság léte az ország szégyene, és lehetetlenné teszi a célszerű gazdálkodást, a mezôgazdaság, az ipar és a kereskedelem fejlôdését. A ,,Hitel'' (1830) című könyvében ezzel kapcsolatban a következôket írja: ,,Mi arra jutottunk, hogy a XIX. században, midôn az emberi méltóság szent kezd lenni, pirulás nélkül beszélünk egész Európa hallatára »de misera plebe contribuente«, s külföldnek eziránt való türelmét csak elôtte ismeretlen létünknek köszönhetjük, melynek következtében azon a hiedelmen van, hogy csak egy kis szektáról van szó, mely a vallás és több efféle miatt sanyargattatik, midôn azonban 9 millióról forog a kérdés, ki hű jobbágy s milyen hű! Jó katona s milyen jó! Szóval, ki minden tehernek türelmes viselôje s melynek nagy része a magyarság utolsó záloga, fenntartója és reménye.'' Az elsô felelôs magyar országgyűlés 1848. XV. törvénycikke felszabadította a jobbágyságot, és a parasztok 51%-át telkes gazdává tette, míg a többi földnélküli zsellér és uradalmi cseléd maradt. A forradalmi országgyűlés hónapokig tartó vitában latolgatta, hogy a földesurak 400 vagy 500 forint kártérítést kapjanak-e, miközben Windischgrätz csapatai már Buda kapui alatt álltak. A robot és dézsma váltságdíj nélküli eltörlése senkinek sem jutott az eszébe. Deák Ferenc volt az egyetlen, aki így kiáltott fel: ,,Pirulnunk kell a jövendô elôtt!'' Az úrbéri szolgáltatások kérdését végeredményben nem a magyar országgyűlés rendezte, hanem a szabadságharc leverése után 1853-ban kiadott császári ,,úrbéri pátens'', amely megadta az úrbéri szerzôdéssel rendelkezô parasztoknak a földdel való szabad rendelkezési jogot, a földbirtokosokat pedig az országos jövedelembôl kárpótolta. Az ország művelhetô területének nagy része a jobbágyfelszabadítás után is mintegy kétezer nagybirtokos család kezében maradt. A magyar mezôgazdaságban megmaradt a hűbéri eredetű nagybirtok súlya és jelentôsége. A paraszti gazdaságok regionális sajátságaikkal csak kis szerepet kaptak. A gépesítés a nagybirtokon indult meg. A vasúthálózat kiépítése növelte a mezôgazdasági termékek piaci értékesítésének a lehetôségét, a folyószabályozással és a belvízrendezéssel nôtt a szántóterület. Mindez jelentôs változást hozott az ország gazdasági és társadalmi szerkezetében is. A társdalom alsó rétegét a kis- és törpebirtokos parasztság, a legalsóbbat pedig a földnélküli zsellérek és az uradalmi cselédek alkották. A törpebirtokosokat egy-egy rossz termés vagy természeti csapás sokszor annyira megviselte, hogy a napszámosok, zsellérek és az uradalmi cselédek csoportjába süllyedtek le. A társadalom ezen rétegei politikai képviselet nélkül maradtak. A tönkrement törpebirtokosokból és a földnélküli zsellérekbôl alakult ki az agrárproletariátus, a napszámosok, a szezonmunkások és az országjáró kubikusok népes csoportja, amelynek a sorsa súlyos problémaként nehezedett az egész ország életére. ======================================================================== I./3. A munkáskérdés A középkor naturális gazdaságában a hűbérúr arra törekedett, hogy a birtoka megműveléséhez szükséges munkaeszközöket, a jobbágyai ruházkodására és háztartására szánt holmikat a saját szolgálatában álló kézművesekkel állíttassa elô (ácsok, bognárok, fazekasok, tímárok, vargák, szabók stb). A kereskedelemmel vándorkereskedôk foglalkoztak, akik szállították a ritka szövetet, ékszereket, fűszereket és fegyvereket a hűbérúr és a családja számára. A városok kézművesei testületekbe, ún. céhekbe tömörültek egymás kölcsönös segítésére. A céhek a 13. századtól kezdve mind gazdasági, mind társadalmi szempontból egyre nagyobb jelentôséget kaptak. Évszázadokon át az összefogásnak, tagjaik jólétének és szabadságának hordozói voltak. A fejedelmekkel, a fôurakkal és a nemességgel szemben nagy szerepet játszottak az európai városok demokratikus fejlôdése elôsegítésében. A 14. századtól kezdve részt vettek a városok vezetésében is. Több nyugati országban a városi tanácsok csaknem mind a céhek mestereibôl álltak. Az egyes államok törvényei autonóm szervezeteknek ismerték el ôket. Saját szabályzattal, sôt a hatáskörükben bíráskodási joggal is rendelkeztek. XI. Pius pápa írta: ,,Természetes törekvés az, hogy amiképpen az egymás közelében élôk közösségeket hoznak létre, úgy azok is, akik ugyanazt a szakmát vagy hivatást gyakorolják, akár a gazdaságban, akár másféle munkakörben dolgoznak, valamiféle szervezetbe tömörülnek'' (QA83). A kézművescéheknek nemcsak a tagok érdekvédelme volt a célja, amint az az alapszabályaikból világosan kitűnik. Nemcsak a mester jövedelmének, hanem a segédei és inasai munkabérének is elégségesnek kellett lennie a tisztes megélhetéshez. A céhek vezetôi ügyeltek a mesterek és munkatársaik erkölcsi magatartására is. A céh helyi vezetôsége szigorúan ellenôrizte a termék minôségét és árát. Csakis a jó és hamisítatlan termék kerülhetett eladásra a céh vezetôsége által megszabott áron, az eladásra kijelölt helyen, ellenôrök jelenlétében, hogy minden csalásnak elejét vegyék. Gondoskodtak a megfelelô szakképzésrôl, a betegek, az özvegyek és az árvák gondozásáról. Az esetleges vitás kérdésekben a céh saját bírósága döntött. XIII. Leó pápa méltatta a céhek érdemeit: ,,Nagyapáink elôtt ismertek voltak a céhek nagy érdemei. Ez a szövetkezés nem csupán a munkásoknak volt nagy elônyére, hanem diszére vált az adott iparágnak is, és nagy befolyást gyakorolt annak a fejlôdésére'' (RN36). Európában feltűnô egyetértést találhatunk az iparoscéhek szervezete és szabályzata tekintetében. Így pl. a krakkói céh szabályzata megfelelt a francia E. Boileau által a 13. században készített szabályzatnak. A cseh király bányaszabályzatát is ez a francia szabályzat ihlette. Ennek az alapelve: ,,A bánya a bányászoké.'' Magyarországon a kézművescéhek meghonosítása a bevándorló bajor, francia és németalföldi (ún. szász) iparosoknak tulajdonítható, akik társadalmi szempontból is a polgárosodás új elemeit hozták be az ország életébe. A bevándorlók nemcsak technikai tudást hoztak magukkal, hanem igényeiket és követeléseiket is, amelyek, miként a hazájukban, úgy az új telepeiken is, bizonyos jogokat biztosítottak nekik a földesurakkal szemben (vendégjog, személyi szabadság, önkormányzat, örökbérlet stb). Az elsô céhek Magyarországon a Szepességben és Erdélyben alakultak meg, utána pedig a fejlôdô városokban: Budán, Pozsonyban, Sopronban és Székesfehérváron. A budai vár védelmét a halászok céhe biztosította (Halászbástya). A városok céhei azoknak a szaktársaiknak a konkurrenciájától is igyekezték a saját érdekeiket megvédeni, akik elmenekültek a hűbéruraiktól és a városokban kerestek menedéket és munkát. Ez a konkurrencia az áruviszonyok korlátoltsága és a szűk piac miatt erôs volt. A céhen kívüli kézműveseket kontárnak tekintették, és eltiltották számukra a szakmai tevékenységet. Nagy Lajos király 1376- ban kötelezôvé tette a kézművesek számára a céhtagságot. Az elsô meghasonlást a céhek életében a 16. századi vallási megoszlás hozta. Az egész rendszer hanyatlása a keresztény szellemiség meggyengülésével indult meg. A középkori közösségi szellem az individualizmus, a merkantilizmus és a fiziokratizmus hatására egyre inkább megromlott. A keresztény szolidaritás és a szeretet helyébe az önzô érdekek hajszolása került az elôtérbe. A céhek vezetôi maguk sem értették meg az idôközben bekövetkezett gazdasági és társadalmi fejlôdést, és nem fogadták el az ezzel kapcsolatban szükséges változásokat szervezeteikben és munkamódszereikben. Ellenezték a technikai újításokat, és ragaszkodtak ôsi elôjogaikhoz. Ezzel aztán a fejlôdés kerékkötôivé váltak. A gazdagabb és élelmesebb mesterek kiváltak a céhekbôl, és a céhszabályzattal nem törôdve kibôvítették a termelésüket. Ezzel aláásták a céhek monopolista helyzetét. Az áru- és pénzforgalom kifejlôdésével a termelés túlnôtt a helyi kereteken. A kézműves egyre tágabb piac számára kezdett dolgozni. Fokozódott az iparosok rétegezôdése és kölcsönös versenye. A háziiparnak gépiparrá való átalakulása a céhek hanyatlását elkerülhetetlenné tette. Franciaországban a fiziokrata Turgot (1727--1781) már 1776-ban megszüntette a céheket, de a kézművesek ellenállása miatt a céhek végleges betiltására csak késôbb került sor, amikor a francia forradalom 1791-ben törvényben is eltörölte azokat. Ezután a francia kézművesek érdekeik védelmére újabb egyesületeket állítottak fel, de ezeket is betiltották. Angliában a szervezkedési tilalom 1800-ban lépett életbe, és céheket 1814-ig fokozatosan feloszlatták. Poroszországban 1849-ben került sor a céhek megszüntetésére. Az egyesített Németországban a liberális és a szabályozott gazdaság hívei között folytatott viták eredményeként 1881-ben korszerűsítették a céhrendszer bizonyos elemeit (,,Innungen''). Magyarországon az 1872. VIII. tc. 83. paragrafusa az ipar szabaddátételével megszüntette a céheket, majd pedig az 1884. XVIII. tc. ipartestületeket szervezett. A céhek eltörlésének súlyos szociális következménye az volt, hogy az ipari munkásság tömegei minden védelem nélkül maradtak. Ezt fejezte ki XIII. Leó pápa feltűnôen kemény szavakkal: ,,Miután az iparosok korábbi szervezeteit a múlt században eltörölték, s helyettük más védelemrôl nem gondoskodtak, az újabb állami intézmények és törvények levetették a korábbi vallásos szellemet, lassan odajutottunk, hogy korunk a munkásokat magára hagyta, és kiszolgáltatta a munkaadók embertelenségének és korlátlan nyereségvágyának. Növelte a gondot a telhetetlen uzsora, amelyet az Egyház ugyan sokszor elítélt, de a fösvény és nyereségvágyó emberek -- bár más formában -- változatlan űztek tovább. Ehhez járult még, hogy a termelés és szinte az egész kereskedelem egy kisebbségnek jutott a hatalmába, úgy hogy néhány dúsgazdag ember a szegények hatalmas tömegeire rakhatta a szolgaság jármát'' (RN 2). A munkáskérdés a 19. században vált a kor legsúlyosabb szociális problémájává. Ennek magyarázatát a természettudományok rohamos fejlôdésében, a technikai találmányok alkalmazásában, valamint a liberális gazdasági és társadalmi rendszerben kell keresnünk. A liberalizmus rendszerében a gazdasági tevékenység mozgatója az önérdek és legfôbb célja a lehetô legnagyobb nyereség, amelynek minden más alá van vetve. ,,A hentesnek, a sörfôzônek vagy a péknek nem a jóindulatától várjuk ebédünket -- írta Adam Smith --, hanem attól, hogy a saját érdekeikre vannak tekintettel. Nem emberségükhöz, hanem az önszeretetükhöz fordulunk.'' Adam Smith (1725--1790) elsôsorban logikát és erkölcstant tanított Glasgowban. Világosan látta, hogy a gazdaság megfelelô működéséhez nélkülözhetetlen az erkölcsi alap. Távolról sem kívánta tagadni az erkölcsnek az emberi magatartásban általában és az üzleti életben különösen fontos szerepét. Az önérdeket sem tekintette a gazdasági cselekvés egyetlen motivációjának. Theory of Moral Sentiments (Glasgow, 1759) című könyvében részletesen kifejti, hogy túl kell lépnünk a haszon maximalizálásán. Követôi azonban minderrôl hamarosan elfeledkeztek. Az erkölcsi megfontolások és a szociális szempontok egyre inkább a háttérbe szorultak. Amíg a céhrendszer kézművese egy általa ismert ember vagy csoport számára dolgozott elôre meghatározott áron és mennyiségben, a liberális gazdaságban a javak termelésének új struktúrája állt elô, amelyben nemcsak a termék, hanem a munka maga is árucikké, a piaci adásvétel tárgyává vált a kereslet és a kínálat törvényeinek megfelelôen. Ennek következtében a munkásember állandó létbizonytalanságban élt. A munkanélküliség a szociális biztosítási rendszer hiányában együtt járt az éhhalál veszélyével. A klasszikus gazdasági iskola egyik nagymestere, D. Ricardo (1772- -1823) bértörvénye szerint a munkabér sohasem emelkedhet a létminimum fölé. T. R. Malthus (1766--1834) természetesnek tartotta a munkásrétegek nyomorúságát, és ellenezte a szegények támogatását célzó törvényhozást, mert ezzel a népszaporodás ütemét növelnék. F. Lassalle (1825--1864), a német munkásmozgalom megalapítója a klasszikus iskola bértörvényét ,,vastörvénynek'' nevezte. A szabadság és az egyenjogúság volt a liberalizmus alapelve, egyben az alaptévedése is. Azon a felfogáson alapult, hogy a feudalizmus és a céhrendszer kötöttségei alól jogilag felszabadult ember a valóságban is szabaddá vált. A valóságban csak az az ember szabad, aki rendelkezik a szabadságjogai gyakorlásához szükséges anyagi, fizikai és szellemi elôfeltételekkel. A nincstelenség, a betegség és a tudatlanság inkább akadályozza az embert a jogai érvényesítésében, mint a céhrendszer vagy a merkantilizmus elôírásai. Jogilag szabad, hogy elfogadja-e vagy sem a felkínált munkalehetôséget, de ha két kezén kívül semmije sincs, vagy ha a betegség megakadályozza a munkavállalásban, a munkanélküliség esetén szabadon éhen halhat. A képzetlen ember éppoly kevéssé szabad, mint a nincstelen vagy a beteg. A megfelelô műveltség és képzettség hiánya megakadályozza abban, hogy szabadon élhessen a lehetôségeivel. A polgárjogok kodifikálásának a korszaka és a munkaszerzôdés szabadsága a munkásság számára nem szabadságot, hanem szolgaságot hozott. A tömegtermelést létrehozó, egyre növekvô és bonyolódó munkamegosztás és a hierarchikus szabályozottság a szabadság megszüntetéséhez és a társadalmi dezintegrációhoz vezetett. A szabadság nevében a nyomorgó családok szabadon küldhették a gyárakba apró gyermekeiket is, akiket a lelketlen munkaadók ugyancsak a szabadság nevében napi 15-17 órás munkára a munkapadok mellé állíthattak -- alacsony bérekért. Döbbenetes a francia E. Buret megállapítása: ,,Az angol munkásság állati sorsban élô embertömeg'' (La misčre des classes laborieuses en Angleterre et en France, 1841). A holland ,,Economist'' 1859. évfolyama elsô számában a következôket olvashatjuk: ,,A dél-hollandiai kenderszövôgyárban a gyermekek munkaideje nyáron reggel 5 órától este 8 óráig, télen reggel 6 órától este 7 óráig tart. Ha az ember belép a gyárba, nyomban találkozik 5 éves gyerekekkel, és ha korán reggel az utcán jár, láthatja a gyermekeket, akiket a szüleik gyakran alvó állapotban visznek a gyárba.'' Hollandiában legalább helytelenítették ezt a súlyos visszaélést, míg Angliában a gyermekmunka általános volt. 1840-ben az angol pamutiparban 420 000 munkás dolgozott, közülük 80 000 a 6-8 éves gyermek. Elôfordult, hogy már 3-4 éves gyermekeket is munkába állítottak... A kifejlôdô kapitalizmusnak nem volt még meg a megfelelô jogrendje, hacsaknem a liberalizmus jelszava: ,,Laissez faire! Laissez aller!'' A 19. században uralkodó klasszikus közgazdaságtan szerint a gazdasági tevékenység magában a cselekvésben rejlô törvényeknek alávetett folyamat. Ez biztosítja a megfelelô rendet, és az esetleges tévedések kijavítását is. A közhatalom beavatkozása csak megzavarná ezt a ,,természetes'' rendet. XIII. Leó pápa jól látta kora súlyos problémájának az okait: ,,Az ipar technikai színvonalának az emelkedése, új termelési módszerek kialakulása, a tulajdonosok és a munkások viszonyának a megváltozása, a gazdagság felhalmozódása a kisebbség kezében és a többség elszegényedése, a munkások fokozódó öntudata és szorosabb szövetkezése, végül az erkölcsi hanyatlás a harc kirobbanását eredményezte'' (RN 1). Az ipari forradalom, a liberalizmus gazdasági és társadalmi rendszere önmagában valóban nem elég a 19. században elôállt szociális problémák megértéshez. A forradalmi változást elôkészítették a 17. és a 18. századi bölcseleti irányzatok és végül a francia felvilágosodás, amelyek megszakították a vallás és a tudomány kapcsolatát, valamint az erkölcs és a gazdasági tevékenység összefüggéseit. Az Európában mindenütt megindult szellemi forrongás elsôsorban az abszolutisztikus államformák, az elôjogokkal rendelkezô társadalmi rendek és az egyház szellemi szupremáciája ellen irányult. A forradalmi tervek megfogalmazást kaptak a francia forradalom jelszavában: ,,Szabadság, egyenlôség, testvériség!'' Ami a szabadságot illeti, a keresztény bölcselet mindig tanította, hogy az emberi lét lényeges eleme a szabadság. Szabadság nélkül ugyanis képtelen erkölcsi cselekedetre. Az ember szabad. Szabadon választhat a jó és a rossz között, de felelôs a tetteiért Isten és az emberek elôtt. Isten elôtt minden ember egyenlô. Mindenkinek joga van az élethez, az egészséghez, a tisztes megélhetéshez és a testi-szellemi kiteljesedéshez. Az emberek azonban nem mindenben egyenlôk. Nagyon is különböznek fizikai és szellemi képességeikben, lehetôségeikben és teljesítményeikben, ami aztán szükségszerűen megmutatkozik a társadalmi és gazdasági életben is. A testvériség megvalósítása feltételezi az egyetemes, minden emberre kiterjedô szeretetet, amint azt Jézus tanította. A szekularizált világ embere nem az isteni Szeretet közvetítôje az embertársai felé, és ezért közönyt, türelmetlenséget, sôt gyűlöletet támaszt maga körül úgy, ahogy azt élete egyik keserű pillanatában Szabó Lôrinc papírra vetette: ,,Féreg vagyok, férgek vagytok, faljuk egymást''... A társadalmi és gazdasági élet valóságában a korlátlan szabadság szabadosságra, az egyenlôség és a testvériség szép eszméi megtagadására és égbekiáltó igazságtalanságokhoz vezetett. Ami Magyarországot illeti, a folyószabályozás és a 19. század utolsó évtizedeiben végzett vasútépítés csak ideiglenesen biztosított munkalehetôséget. Az élelmiszeriparban szintén ez volt a helyzet annak szezonjellege miatt. Gyári jellegű ipartelep 1898-ban 2300 volt az országban. A munkások zöme rossz munkakörülmények között napi 14--15 órás munkával kereste a kenyerét. Nálunk mégsem az ipari munkásság jelentette a legsúlyosabb szociális problémát. A bányászatban és az iparban 1890-ben csak kb. 200 000 ember dolgozott, amíg a mezôgazdaságban a dolgozók több, mint 72%-a kereste a kenyerét. Az agrárproletariátus képezte a legsúlyosabb szociális gondot: a földnélküli zsellérek, napszámosok és az országjáró kubikusok serege. A parasztmozgalmak a ,,Viharsarok'' (Békés és Csongrád megye) sűrűn lakott vidékén indultak meg. Súlypontjuk az aratósztrájkokon volt, amelyeket a politikai hatalmat gyakorló nagybirtokosok a legdurvább eszközökkel igyekeztek elfojtani. Az 1898-ban megjelent mezôgazdasági munkatörvény szerint a munkásokat karhatalommal is munkára lehet kényszeríteni, sôt még börtönbüntetéssel is sújtani. Az erôszakos beavatkozás csak mélyítette a válságot, és az ezeréves magyar állam dicsôségére százezreket hajtott az amerikai emigrációba. Az 1867--1910 közötti idôszak minden ellentmondása ellenére a magyar gazdaság fejlôdésének egyik legtermékenyebb idôszaka volt. Az 1867. évi termelést 100%-nak véve, a nemzeti jövedelem 1900-ban 296%- ra emelkedett. Magyarországon az ipari forradalom rövid idô alatt ment végbe. Ebben az idôszakban alakultak ki a magyar ipar sajátos termékei. A közlekedés, a szállítás és a kereskedelem is javult. A bányászat, a gyáripar és a kisipar aránya a nemzeti jövedelemben az 1867--1870-es évek 21%-áról csaknem 38%-ra emelkedett. Az ipari termelés évi növekedése több, mint 11% volt. A munkásmozgalom a 70-es években kezdett kibontakozni önsegélyzô és önképzô egyletek formájában. Az Általános Munkásegylet elôször a német munkásvezér F. Lassalle nézeteit követte, késôbb Marx hatása alá alá került. A szociáldemokrata szellemiségű Általános Munkáspárt 1880- ban alakult meg, amelyet 1890-ben a Magyarországi Szociáldemokrata Párt követett. A 19. század utolsó évtizedében kialakultak XIII. Leó pápa körlevelének a hatására a magyar keresztény szociális mozgalmak körvonalai is, Giesswein Sándor (1856--1923), gyôri kanonok és Prohászka Ottokár (1858--1927), esztergomi teológiai tanár szellemi irányítása mellett. Létrejött az elsô katolikus szakszervezeti mozgalom, és az elôzô évek visszaesése után megélénkült a hitélet is. A pápai körlevél a keresztény bölcselôket is arra késztette, hogy tudományos igénnyel foglalkozzanak a szociális problémákkal. Giesswein ideálja a keresztény szocializmus, amely nem a marxizmusra, hanem a keresztény bölcselet természetjogi tanítására épül. Az igazságosság megvalósításának a legfôbb formái a tulajdon- és a munkajog, a munkabér és a javak igazságos elosztása a különbözô társadalmi rétegek között. Élete vége felé szociális érzékenysége a radikális körökhöz közelítette, amit sokan rossz néven vettek tôle. Prohászka Ottokár mind a feudális hagyományokat, mind a liberalizmust elutasította. Olyan korszerű keresztény társadalom megteremtésére törekedett, amely képes szembeszállni a marxizmus ideológiai, politikai, gazdasági és társadalmi radikalizmusával, de ugyanakkor a liberális kapitalizmus visszaéléseit is leküzdi. Szilárd meggyôzôdése volt, hogy az Egyháznak részt kell vennie a szociális problémák megoldásában és az igazságosság megvalósításában. Keményen támadta a liberális szellemiségtôl áthatott egyházi köröket is, melyek árgus szemekkel követték munkásságát. ======================================================================== II. Az egyház illetékessége A szabadgondolkodó és totalitárius rendszerek mindig tagadták az Egyház illetékességét a gazdasági és társadalmi kérdésekben. Szerintük a vallás az ember magánügye és semmiképpen sem tartozik a társadalmi szférába. A vallásos körökben is találkozhatunk olyanokkal, akik annyira hangsúlyozzák az Egyház természetfeletti küldetését, hogy még az evilági létét is kérdésessé teszik. Az Egyház nem evilágból való, ne foglalkozzék tehát a világi dolgokkal... Sokan úgy vélik, hogy még szolgálatot is tesznek az Egyháznak, amikor sajátos működési területére utalják. Szerintük minél inkább beavatkozik az Egyház a világ dolgaiba, annál inkább kiteszi magát annak a veszélynek, hogy belekeveredik a hatalmi érdekharcokba, amint azt a történelem is igazolta. Maradjon tehát az Egyház a világi dolgokban inkább semleges. Ezzel szemben vannak még mindig olyanok is, akik a szociális problémák megoldását, Isten országa megvalósítását itt a földön az Egyháztól várják. Ilyen volt a 19. században a francia Saint-Simon (C. H. de Rouvroy, 1760--1825), aki a Nouveau Christianisme (1825) című könyvében XII. Leó pápához fordult: ,,Elôdei már eléggé kifejtették és elterjesztették a keresztény tanítást. Most arról van szó, hogy alkalmazzuk azt. A kereszténységnek boldoggá kell tennie az emberiséget nemcsak az égben, hanem már itt a földön is. Az ön feladata abban áll, hogy az emberiséget megszervezze az isteni erkölcs alapelveinek megfelelôen. Nem elégedhet meg azzal, hogy a szegényeknek hirdeti, hogy Isten gyermekei, hanem fel kell használnia a harcos Egyház minden eszközét arra, hogy megjavítsa a társadalmi osztályok erkölcsi és anyagi helyzetét." A 19. század egyik legnagyobb francia keresztény személyisége, F. Lamennais (1782--1854) is a társadalom jólétének a biztosítását az Egyház feladatának tekintette (Essai sur l'indifférence en matičre de la religion, 1817). Amiként G. W. Leibnitz (1646--1716), ô is javasolta egy törvényszék felállítását Rómában a pápa elnöksége alatt. A földi dolgok rendezô elve ugyanis az isteni törvény, amelynek az értelmezése az Egyház feladata. A pápának joga van arra, hogy társadalmi ügyekben is döntsön. Még mindig vannak olyanok, akik túlságosan is sokat várnak az Egyháztól, és benne a szociális problémák megoldásának egyetemes intézményét látják. Mintha Rómából a világ minden problémáját olyan világosan lehetne látni, hogy a megoldásukhoz azonnal készen lennének a megfelelô tervek. Túlzott és irreális elvárás azt hinni, hogy a bonyolult gazdasági összefüggések ellenére könnyen meghatározható, hogy pl. Magyarországon mit kellene tenni a munkanélküliség megszüntetésére. Gyakorlati javaslatokkal csakis a helyi Püspöki Kar állhat elô a helyzet reális ismeretében, szakemberek bevonásával és az Egyház szociális tanítása alapelveinek az ismeretében. Ezt tette a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1996 nyarán, elôször a magyar katolikus Egyház történelmében. Ami az Egyház álláspontját illeti, XIII. Leó pápa és minden utódja hangsúlyozta az Egyház illetékességét a szociális gondokkal kapcsolatban. Kora legsúlyosabb szociális problémájával, a munkáskérdéssel kapcsolatban világosan látta, hogy az Egyház közreműködése nélkül nem megoldható. Tudatában volt annak is, hogy hallgatásával súlyos mulasztást követne el. Meg volt gyôzôdve arról is, hogy: ,,Ha a keresztény erkölcs hiánytalanul érvényesülne, spontán módon megteremtené, legalábbis részlegesen, a jólétet a külsô dolgokban is, mivel megnyerné minden javak kútfejének, Istennek a tetszését, korlátok közé szorítaná az élet kettôs veszedelmét, a telhetetlen bírvágyat és az élvezetek hajszolását, amelyek az embert még nagy bôségben is boldogtalanná teszik. Minden baj gyökere a pénz utáni sóvárgás'' (RN 13, 23). XI. Pius pápa szerint is az Egyház semmiképpen sem utasíthatja vissza Istentôl ráruházott kötelességét. Nem azt, hogy technikai kérdésekben ítélkezzék, amihez sem alkalmas eszközökkel nem rendelkezik, sem küldetése nincsen, hanem azt, hogy latba vesse tekintélyét minden olyan dologban, amely az erkölcsi törvénnyel összefüggésben áll. A gazdaságnak és az etikának is megvannak a maguk területén a sajátos törvényszerűségei, de tévedés lenne a gazdasági és az erkölcsi rendet annyira különálló és egymástól független dolognak tekinteni, mintha semmiféle módon nem függnének össze. Az erkölcsi törvény azt parancsolja, hogy minden tudatos tevékenységünkkel a legmagasabb rendű és végsô célunkra törekedjünk, és minden részletében is azokat a célokat kövessük (Vö. QA 41-43). Az Egyház hivatása mindenek elôtt az -- írja XXIII. János pápa -- , hogy az embereket megszentelje és az örök javakban részesítse. Közben azonban a mindennapi élet szükségleteire is gondol, amelyek nemcsak a puszta lét fenntartására szolgálnak, hanem hozzátartoznak az emberi jóléthez és boldoguláshoz, az idôk változásainak megfelelôen: ,,Az Egyháznak nem csupán joga és kötelessége, hogy az erkölcsi és vallási értékrend alapelvei felett ôrködjék, hanem az is, hogy tanítói tekintélye alapján ezen elvek gyakorlati megvalósításáról állásfoglalást terjesszen elô.'' (MM 239) A II. Vatikáni zsinat határozottan állást foglalt az Egyház illetékessége kérdésében. Tanítása szerint az Egyháznak mindig és mindenütt joga van arra, hogy teljes szabadságban hirdesse a hitet, elôadhassa szociális tanítását, és erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendszerekrôl is, amennyiben az emberi személy alapvetô jogai vagy a lelkek üdvössége úgy követeli, és e céllal használhassa mindazokat az eszközöket, amelyek a különbözô korokhoz és körülményekhez mérten összhangban vannak az evangéliummal és mindenki javával (Vö. GS 76). VI. Pál pápa elsô szociális tárgyú körlevelében megállapítja, hogy elôdei mindig eleget tettek annak a kötelességüknek, hogy az evangélium fényénél megvilágítsák koruk szociális problémáit (Vö. PP 2). Az Egyház nem földi hatalmat akar magának szerezni, de a történelemben él. Ezért kötelessége, hogy kutassa az idôk jeleit, és az evangélium fényében értelmezze azokat. Összhangban az emberek legjobb törekvésével, minden vágya az, hogy elérjék a legteljesebb kibontakozásukat. Ennek érdekében azt állítja az emberek elé, amivel egyedül ô rendelkezik: az emberrôl és az emberiségrôl való egyetemes felfogását (Vö. PP 12-13). Az Egyház egyetlen kultúrának vagy civilizációnak sem szóvivôje. Jézus Krisztus nevében hallatja szavát, hogy közölje az emberekkel, milyen feltételek mellett valóban emberhez méltó az életük, és hogy a teljes humanizmust tárja eléjük, amely lehetôvé teszi minden ember számára a saját képességeinek megfelelô fejlôdést. A valódi fejlôdés nem szorítkozik a puszta gazdasági növekedésre, hanem az egész ember és minden ember növekedését biztosítja: ,,A teljes és mindenoldalú emberi haladás átmenet a kevésbé emberi életkörülményekbôl az emberibbekbe'' (PP20). Az evangélium nem avult el, bár a miénktôl teljesen eltérô gazdasági, társadalmi és kulturális körülmények között hirdették meg, írták és váltották életté. Tanítása és sugalmazása, amelyet gazdagított a sok évszázados keresztény hagyományban felhalmozott tapasztalat, mindenkor új marad mindabban, ami a hithirdetést, az egyéni és közösségi élet megújítását illeti (Vö. OA 4, 6). A szüntelen haladásba vetett modernkori optimizmus egyre inkább illúziónak bizonyult. Egyre többen belátják, hogy a gazdasági növekedésnek megvannak a határai, az anyagi javak mennyiségi halmozása káros következményekkel jár, és hogy az ember egyéni és közösségi életében nélkülözhetetlenek az erkölcsi értékek, a javak igazságos elosztása, a jogok és a kötelességek világos meghatározása. Az igazi elôrehaladás az erkölcsi tudat gyarapodásában áll (Vö. OA 41). Az Egyház szociális tanítása nem korlátozódik a csupán általános erkölcsi elvek hangoztatására. Az Egyház az emberiség társául szegôdik korunk problémái megértésére és megoldására irányuló kutatásban. Közben ez a tanítás is fejlôdik az evangélium ösztönzésére, az Egyház szociális érzékenysége, a szegények iránti elôszeretete, évszázados tapasztalata és szolgálati kötelezettsége révén. Miközben az Egyház ugyanaz marad, beépíti szociális tanításába azokat az újításokat is, amelyeket a változó világ mindenkori állapota megkövetel (Vö. OA 42). VI. Pál pápa figyelmeztet arra is, hogy nem elegendô az általános erkölcsi elvek hirdetése és az igazságtalanságok elleni profetikus harsogás. Mindez ugyanis nem sokat ér, ha nem jár együtt az emberek felelôsségének tudatosításával és határozott cselekvéssel (Vö. OA 48). II. János Pál pápa nem tekinti az Egyház feladatának az emberi közösség életében elôálló változások tudományos kutatását. Ez a társadalomtudományok feladata, amelyekkel az Egyház párbeszédet folytat, és kutatásaik eredményeit beépíti szociális tanításába. A párbeszéd fontossága korunkban fokozódott, tekintettel a problémák bonyolultságára és a társadalomtudományok rohamos fejlôdésére. Feladatának tartja az Egyház fôleg azt, hogy mindig hangsúlyozza az ember jogait és méltóságát, hogy tiltakozzék az olyan körülmények ellen, amelyek közt ezek megsérülnek, és hogy elôsegítse azt, hogy a változások az ember és az egész társadalom fejlôdését eredményezzék (Vö. LE 5). Az Egyház nem egyedül köteles védelmezni az igazságosságot, mégis sajátos és lényegi kötelessége ez, mivel azonos azzal a kötelességével, hogy a világ színe elôtt tanúságot tegyen a szeretetrôl és az igazságról, vagyis az evangéliumi üzenet tartalmáról. Ezt a tanúságtevést az Egyház intézményei és tagjai életén keresztül teszi. A keresztényeknek kovászként kell működniök a világban, a családokban, a munkahelyeken, a társadalmi és gazdasági élet minden területén. Anélkül, hogy kifejezetten az egyházi hierarchia felelôsségét viselnék, felelôsek, mint az Egyház tagjai (Vö. J. M. 36- 38). Az évszázados tapasztalat arra készteti az Egyházat, hogy isteni küldetését kiterjessze az élet különbözô területeire, hogy az emberek a személyi méltóságukkal összhangban keressék boldogulásukat. Ezzel evangéliumi küldetést teljesít, mert a fejlôdés érdekében is a legfôbb segítség a Krisztusról, az Egyházról és az emberekrôl szóló tanítás meghirdetése és alkalmazása az adott helyzetekre. Az Egyház szociális tanítása elôsegíti korunk szociális problémái feltárását és a lehetô legjobb megoldások megtalálását. Sem a problémák feltárása, sem a megoldásukhoz szükséges utak és módok nem függetleníthetôk erkölcsi jellegüktôl. ,,Az Egyház szociális tanítása nem harmadik út a liberális kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között, hanem önálló, minden tekintetben sajátságos út. Nem is ideológia, hanem az emberi élet bonyolult összefüggéseinek szorgos vizsgálatából leszűrt eredmények pontos megfogalmazása a hit és az egyházi hagyomány fényében'' (SRS 41). Az egyház korunk problémái megoldására nem tud technikai pontosságú terveket felkínálni, nem is javasol gazdasági és politikai rendszert vagy programot. Nem részesíti elônyben az egyik rendszert a másikkal szemben, feltéve, hogy az tiszteletben tartja az emberi méltóságot, és az Egyháznak teret biztosít hivatása betöltésére. Az Egyház szociális tanítása nem foglalkozik a kimondottan gazdasági elméletekkel. A pápai dokumentumokban nem találkozunk Adam Smith, Walras, Keynes, Hayek vagy Milton Friedman nevével. Marx Károly nevével igen, de nem a munka- vagy értéktöbblet-elmélete révén, hanem a dialektikus történelmi materializmusra és az osztályharcra vonatkozó tanítása miatt. Az Egyház nem tartja illetékesnek magát a tisztán gazdasági kérdésekben. A gazdasági valóság megértésének egyetlen útját azonban nem a makró-ökonómiai elméletek jelentik. Az Egyház szociális tanítása párbeszédet folytat a társadalomtudományokkal, és felhasználja azok kutatásai eredményeit a teljes gazdasági és társadalmi valóság megismerésére. Az emberi élet gazdasági és társadalmi szféráját sokszor nemcsak megkülönböztetik, hanem teljesen szétválasztják. A megkülönböztetés minden tudománynak sajátja, és a kutatás számára nélkülözhetetlen. A teljes emberi valóságban azonban a gazdasági és társadalmi szféra egységet alkot. A közgazdaság nem egy automatikusan működô, embertelen mechanizmus, hanem a társadalmi élet egyik alkatrésze, az emberek együttműködésének a megnyilvánulása. Ami az említett közgazdászokat illeti, ôk sem csupán a ,,tiszta'' közgazdaságtant művelték. Foglalkoztak a közgazdaság társadalmi vonatkozásaival is, miként az Egyház szociális tanítása, amelynek ez a legfôbb tárgyköre. Az Egyház szociális tanításának a meghirdetése és terjesztése része a keresztény üzenetnek és az evangéliumi küldetésnek (Vö. CA 5). Amikor az egyház XIII. Leó pápa óta különös figyelmet szentel a szociális tanítása kifejlesztésének, ezt nem azért teszi, hogy hajdani kiváltságait visszaszerezze. Kizárólag az ember iránti aggodalom és a felelôsségtudat vezeti, amellyel Jézus Krisztus bízta meg. Tanításának középpontjában az ember áll, a bűnös és az igaz ember a maga teljes valóságában. A bölcselet és a társadalomtudományok segítenek ugyan az emberi valóság megértésében, de az ember igazi azonosságát a maga teljességében csak a hit tárja fel, ezért az Egyház szociális tanításának a kiindulópontja a hit. Az ateista felfogás alapvetô összetevôjétôl fosztja meg az embert, amikor arról akarja meggyôzni, hogy független a Teremtôjétôl és törvényeitôl. Az önzés rabjává teszi, sajátmaga és a társadalom ártalmára. Az Egyház meghirdeti az üdvösséget, felajánlja az embernek az isteni életben való részesedést, ezt a szentségek kegyelmével közvetíti is, és ösztönöz a felebarát megbecsülésére és szeretetére. Mindezzel gazdagítja az embert, és hozzájárul az emberi méltósághoz. Munkája sok nehézségbe ütközik, de sohasem adja fel a reményt és az ember javát keresô természetfeletti küldetését. Állandóan újult erôvel keresi az evangelizáció új módszereit az ember szolgálatában (Vö. CA 54-55). Az evangéliumi üzenet, amelyre az Egyház szociális tanítása épül, nem csupán elmélet, hanem mindenek elôtt a cselekvés alapja. Krisztus szavai: ,,Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' (Mt 25, 40), nemcsak jámbor óhaj, hanem a keresztény élet gyakorlati és mindennapi elkötelezettsége. Az Egyház szociális tanítása a tettek tanúsága által válik hitelessé (Vö. CA 57-59). II. János Pál pápa emlékeztet arra is, hogy XIII. Leó szomorúan állapította meg, hogy a liberalizmus és a marxizmus elutasította az Egyház közreműködését a munkáskérdés megoldásában. Szerencsére azóta sok minden megváltozott. Ma egyre jobban láthatóvá vált, hogy korunk súlyos szociális problémái megoldására nem elég az anyagi javak termelése vagy a jogi keretek átalakítása, hanem szükség van az erkölcsi és vallási elvek alkalmazására, valamint a gondolkodásmód és a szokások megváltoztatására is. Az Egyház fôleg abban illetékes, hogy közreműködjék a szociális kérdés megoldásához nélkülözhetetlen erkölcsi alapok kialakításában a társadalom széles rétegei bevonásával. Ebben a munkában az Egyház a világ minden vallási közösségével és minden jóakaratú emberrel együtt akar működni a béke megôrzésére és az emberhez méltó élet felépítésére (Vö. CA 60). Az Egyházi Törvénykönyv tanítása az Egyház illetékessége kérdésében a következô: ,,Az Egyház illetékes arra, hogy mindig és mindenütt erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá, hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha az emberi személy alapvetô jogai vagy a lelkek üdve megkívánja'' (CIC. kán. 747, 2. §). Világos, hogy a társadalom politikai megszervezése és irányítása nem tartozik az Egyház hatáskörébe, ahogy azt egyesek a múlt században elképzelték. Akkor viszont, amikor ellentmondás áll fenn az evangélium erkölcsi követelményei és a társadalom politikai és gazdasági berendezkedése között, az Egyháznak nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy hallassa szavát, és megmutassa a helyes utat a problémák megoldására. A problémák megoldásához szükséges eszközök kiválasztása a megfelelô szakemberekre tartozik. Az Egyház közbelépése esetén a fôhangsúly mindig az erkölcsi szempontokon van, habár a problémák technikai vonatkozásait sem hagyhatja figyelmen kívül. Az alkalmazott technikák is súlyos következményekkel járhatnak az emberek életére nézve. Ezek megmutatkozhatnak az ipari termelés mellékhatásaiban (externáliák): légszennyezôdés, természetrombolás, nyersanyagok és energiahordozók pocsékolása, ipari és háztartási hulladék stb. Az Egyház szociális tanítása kialakulásában, rendszerezésében és továbbfejlesztésében legnagyobb jelentôségűek a pápai enciklikák, apostoli levelek, a püspökök rendes és rendkívüli gyűlései. A pápai írásokban az Egyház legfôbb pásztora és tanítója fejti ki véleményét a kor szociális problémáival kapcsolatban. A pápa és vele egységben lévô püspökök gyűlései az egyházi tanítóhivatal tekintélyével vezetik Krisztus követôit az igazság megismerésére, a hitre, a reményre és a szeretetre. Az egyházi tanítóhivatal illetékessége kiterjed a természetjog értelmezésére is, mivel a Teremtô a teremtett világban is kinyilatkoztatja önmagát és terveit az emberekkel kapcsolatban. ======================================================================== III. Az egyház szociális tanításának forrásai Fôleg protestáns körökben nemegyszer felvetôdik a kérdés, hogy az Egyház szociális tanítása a Szentírásban találja-e inspirációját, vagy pedig a természetjogban és a társadalombölcseletben. Az Egyházak Világtanácsa ünnepélyes nyilatkozatában (Săo Paulo, 1987) felszólította a keresztényeket, hogy vessék el a kapitalista társadalmi és gazdasági rendszert, mert ellenkezik a kereszténységgel. A keresztények csak olyan rendszert fogadhatnak el, amely a Biblia tanítására épül. XII. Pius pápa idején sokaknak úgy tűnt, mintha az Egyház az isteni kinyilatkoztatást és a természetjogot szociális tanításában egyenrangú forrásnak tekintené. A pápa a Rerum Novarum 50. évfordulóján, 1941 pünkösdjén tartott rádióbeszédében a dolgok azon rendjérôl szólt, amelyet ,,Isten nyilvánított ki a természetjog és a kinyilatkoztatás által.'' A világ új rendjérôl írt elsô körlevelében is (Summi Pontificatus, 1939) azt írja, hogy annak ,,a természetjog és a kinyilatkoztatás törhetetlen sziklájára'' kell épülnie. A német Faulhaber bíborosnak 1945-ben írt apostoli levelében is úgy mutatta be az Egyház szociális tanítását, mint amely ,,az evangéliumra és a természetjogra'' épül. Ha az ember Isten ,,képmása'', ahogy azt a Szentírás tanítja, rendelkezik azzal a képességgel, hogy reflektáljon önmagára és embertársaira, hogy gondolkodjon, mérlegeljen és ítélkezzen. A természetjog védelme ennek a képességnek a védelmét is jelenti. Isten az emberi értelem és a teremtett világ által is kinyilatkoztatja önmagát. Nem rejtôzött el teljesen az emberek elôtt. Az ember értelmi képessége a bűnbeesés után is megmaradt, hogy a teremtett világ esetleges létébôl, törvényeibôl, szépségébôl és célszerűségébôl felismerje az Alkotót (Vö. Róm 1, 19-20, ApCsel, 17, 27-28). Az ilyen értelemben vett isteni kinyilatkoztatás lehetôvé teszi a következtetések kiterjesztését az emberi és társadalmi valóság különbözô területeire. XII. Pius pápa korában nagy figyelmet szenteltek a természetjognak, tekintettel a fasizmus, nemzetiszocializmus és marxizmus tanaira. A természetjog hangsúlyozása látszott a legmegfelelôbbnek, mivel függetlenül minden vallási megfontolástól mindenkire érvényes. Az Egyház illetékessége nem korlátozódik a szorosan vett vallási dolgokra, hanem az is ami a természetjog elveit, értelmezését és alkalmazását illeti, erkölcsi vonatkozásában az Egyház hatáskörébe tartozik, habár ebben a vonatkozásban nem rendelkezik a tévedhetetlenség kegyelmi garanciájával. II. János Pál pápa világosan tanítja: ,,Az Egyház tanítása, mint forrásból, a Bibliából ered a Teremtés könyvétôl kezdve s fôként az Evangéliumból és az apostoli iratokból. Az Egyház különbözô korok igényeinek megfelelôen már a korábbi századokban is foglalkozott a munka kérdésével az emberrôl és a társadalom életérôl szóló tanításában, különösen a társadalmi erkölcs témakörében. A római pápák ezt az örökséget vették át elôdeiktôl, és a szociális kérdés újabb elemzésével gazdagították, a Rerum Novarum körlevéllel kezdve'' (LE 10). A szentírási szövegek értelmezésében nagy szolgálatot tesznek az elsô századok egyházatyáinak az írásai és az exegéták egészen a napjainkig. A Szentírásban megtaláljuk a társadalom felépítéséhez szükséges erkölcsi alapelveket, de természetesen nem találunk választ korunk minden problémájára: pl. a genetikai manipuláció, a népesedési kérdés, a munkanélküliség stb. Az egyes korok sajátos problémáira az Egyház a történelmi helyzet, az ,,idôk jelei'' és a szaktudományok kutatási eredményei ismeretében, a hit által megvilágított értelemmel keresi a megoldásokat: ,,Isten egész népének, fôleg a pásztoroknak és a hittudósoknak a feladata, hogy a Szentlélek segítségével korunk sokféleképpen felhangzó szavát figyelmesen hallgassák, hitelességét megállapítsák és értelmezzék, azután pedig az isteni Ige fényénél vonják le belôle a következtetéseket'' (GS 44). Az egyházatyák korában (2--10. század), amikor a társadalom életében nagyobb átalakulások még nem történtek, a szociális problémák részletes tárgyalására még nem került sor. Az egyházatyák alkalmasint foglalkoztak szociális kérdésekkel is, fôleg a szegények gondozásával kapcsolatban. Egyedül Szent Ágoston (354--430) tett kísérletet arra, hogy megrajzolja a keresztény államrend körvonalait. A skolasztikus teológia (10--15. század) az isteni kinyilatkoztatásra és a természetjogra épül. Fôleg Aquinói Szent Tamás tanítása a jogról, a magántulajdonról, az értékrôl és az igazságosságról nagy jelentôségű az Egyház szociális tanítására nézve. Az Egyház szociális tanítása kialakulásában és továbbfejlesztésében jelentôs szerepet töltenek be a keresztény szociális gondolkodók és mozgalmi vezetôk. Már XIII. Leó pápa a munkáskérdésrôl írt körlevelében sokat merített a katolikus gondolkodók tanulmányaiból és a keresztény szociális mozgalmak vezetôinek a tapasztalataiból: ,,Leó pápa körlevelének útmutató fényében valóságos katolikus társadalomtudomány született, és ezt napról-napra fáradhatatlanul alakítják és gazdagítják azok a kiváló tudósok, akiket az egyház munkatársainak nevezhetünk'' -- írta XI. Pius pápa (QA20). ======================================================================== III./1. Az ószövetségi Szentírás Az egyház szociális tanítása elsôsorban a teremtés történetében gyökerezik. Az ember Isten teremtménye és szellemiségében képmása (Ter 1, 17; Jn 9, 9; 1Kor 11, 7). Isten az embert értelemmel és szabad akarattal rendelkezô lénynek teremtette. Az ember az egyetlen teremtmény, akinek kinyilatkoztatta önmagát, akivel beszélt, és akit felelôssé tett a tetteiért. Tekintettel értelmes voltára, az ember képes arra, hogy a természet világában felfedezze Isten arcát és az emberrel kapcsolatos terveit is. A teremtés nem véletlen, és nem is a természeti erôk játékának az egyszerű eredménye (Vö. Róm 1, 19-20). Az embert és a világot irányító erôk fölött létezik egy örök, szellemi Lény, aki az értelmes ember számára lehetôvé teszi a természet tudományos vizsgálatát és törvényei felfedezését. Isten az embernek ajándékozta a földet, hogy uralkodjék felette, megôrizze, megművelje és mind a földi, mind örök élete szolgálatába állítsa (Vö. Ter 1, 28; 2, 15; 9, 3). A történelem során sokszor úgy értelmezték a Szentírás ezen részét, mintha az ember korlátlan ura lenne a földnek, kénye-kedve szerint kihasználhatná saját anyagi jóléte és evilági hatalma biztosítására. Az ember uralma a földön azonban alá van vetve Isten tulajdonjogának. Az ember az ô megbízottja, és felelôs a sáfárkodásáért nemcsak mint ,,homo faber'', hanem mint ,,conservator'' is. Az ember teremtése nem egyéni, hanem közösségi jellegű. Isten az embert férfinak és nônek teremtette (Ter 1, 27). Az ember teremtése a nô teremtésével vált teljessé. A nemi különbség a másság prototípusa, az emberek közötti különbség, az egyéniség kifejezôje. Ennek a különbségnek az eredménye az emberi nem termékenysége és remény a jövendô generációk életének az állandó megújulására. Az ember életének az egyik elsôdleges tényezôje a munka. Az ószövetségi könyvekben számtalan utalást találunk a különbözô munkakörökre: ács, fazekas, földműves, gyógyszerész, kézműves, írástudó, művész, pásztor stb. A munka Isten teremtôi tevékenységében való részvétel és az ember kiteljesedésének az egyik legfôbb eszköze. A munka kétségkívül nem minden. A Teremtô helyet biztosított a pihenésnek, a szemlélôdésnek és a szórakozásnak is (Ter 2, 1-3; MTör 5, 12-14). A természet feletti uralkodás annyit jelent, hogy az embernek Istentôl kapott fizikai és szellemi képességeivel meg kell művelnie a földet. A munkájával a saját személyiségét vetíti bele az alkotásába, és közreműködik Isten tervei megvalósításában. A teremtés ugyanis nem befejezett, és az ember társul Isten állandó teremtôi tevékenységéhez sajátmaga és az embertársai javára. A munka sem csak egyéni, hanem egyben közösségi jellegű is. Az emberek megismerhetnek az alkotásomon keresztül és hasznot húzhatnak belôle, amiként én is az ô munkájukból. Az ószövetségi zsidóság meg volt gyôzôdve arról, hogy a föld Isten tulajdona, hogy minden gazdagságának az egész emberiség közös javát kell szolgálnia, és hogy az, aki a föld egy részét magántulajdonként birtokolja, a valóságban annak csak kezelôje. Ezért aztán a próféták a kizsákmányolás minden formáját elítélték, a hatalommal való visszaélést és a szegények elnyomását keményen ostorozták. A próféták legnagyobbika, Izaiás így figyelmeztet: ,,Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának és védelmezzétek az özvegyet'' (Iz 1, 17). ,,Jaj azoknak, akik házat házhoz sorakoztatnak, szántóföldet szántóföldhöz ragasztanak, amíg az övéké nem lesz minden hely és nem csak ôk lakják az egész országot. Megesküdött a Seregek Ura fülem hallatára: Bizony rommá lesz a sok ház és a szép nagy paloták lakatlanná válnak. A hatalmasok éhen vesznek, maga a nép meg szomjúságtól eped el'' (Iz 5, 8-13). ,,Jaj azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak, s aláírják az elnyomó rendeletet, akik nem szolgáltatnak igazságot az elnyomottnak, és megfosztják jogaiktól népem szegényeit'' (Iz 10, 1). ,,Törd meg éhezônek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elôl! Akkor felragyog világosságod, mint a hajnal'' (Iz 58, 7-8). Isten az ószövetségben az elnyomottak szabadítójaként és a szegények védelmezôjeként nyilatkoztatja ki önmagát. Az emberektôl hitet és ugyanakkor az embertársakkal szemben igazságot és szeretetet követel: ,,Ne használd ki és ne zsákmányold ki embertársadat. A munkás bére ne maradjon nálad másnap reggelig (...) Szeresd embertársadat, úgy mint magadat'' (Lev 19, 13-18). A tíz parancsolat fekteti le a helyes emberi magatartás alapfeltételeit. Elítéli a lopást, sôt még a kapzsi kívánságokat is. A vallási törvények részletesen elôírják az okozott károk jóvátételének a módozatait (Vö. Kiv 22, 1-14). A Mózesi Törvény elôírta, hogy minden hetedik év ,,szabbatév'' legyen, amikor az adósságokat elengedik, minden ötvenedik év pedig a jubileum éve, amikor mindenki visszakapja az elôzô jubileumi év óta kisajátított törzsi birtokát, és a rabszolgák visszanyerik a szabadságukat (Vö. Lev 25, 1-28). A zsoltáros szerint az igazságosság fôleg a gyengék és a szegények megsegítésében és védelmezésében áll. A királynak fôleg ebben kell kitűnnie: ,,Megváltja a szegényt, aki hozzá kiált, az elhagyottat, akin senki sem könyörül. A kicsit és a gyöngét felkarolja, megmenti a szegények életét'' (Zsol 72/71, 12-14). A teremtés történetében megjelenik egy tragikus esemény, amely az ember és az egész emberiség életére nézve súlyos következményekkel jár, a Teremtô és a teremtmény közti viszony megszakítása: a bűn. A Gonosz kísértése: ,,Olyanok lesztek mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat'' (Ter 3, 5), annyit jelent, hogy az ember Istentôl kapott értelmét és szabadságát vele szemben is kihasználhatja, autonómmá válhat. Tehet, amit akar a saját vágyai, igényei és ambíciói szerint. A bűn kettôs dimenziója: Isten megsértése és egyben a képmásának az elutasítása, az embertársaktól való elkülönülés, individualizmus, mások feletti uralomvágy. Az értelmében elhomályosult, akaratában meggyöngült és rosszra hajló ember a maga belsô feszültségeit, a jó és a rossz közötti állandó küzdelmét vetíti bele társadalmi viszonyaiba is (Vö. K.E.K. 385-409). Az eredeti bűn -- írja XI. Pius pápa -- megbontotta az emberi képességek csodálatos harmóniáját, úgy hogy az embert könnyen elragadja a bűnre való hajlam és arra ösztönzi, hogy a mulandó világi javakat az égi javak elé helyezze. Ebbôl ered a gazdagság iránti csillapíthatatlan szomjúság, ami az embert Isten törvényei megszegésére, embertársai jogainak lábbal tiprására ösztökéli, de a mai gazdasági rendszerben még a korábbinál is sokkal több buktatót kínál az esendô embernek (Vö. QA 132). A bűn következménye az is, hogy minden munka, akár fizikai, akár szellemi, fáradsággal jár. A fáradságos és verejtékes munka a halál hírnöke: ,,Arcod verítékével eszed a kenyered, amíg vissza nem térsz a földbe, amibôl lettél'' (Ter 3, 19). ======================================================================== III./2. Az újszövetségi Szentírás A kereszténység örömhíre és legfôbb igazsága Isten Fia megtestesülése : ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen'' (Jn 3, 16). Az Ige testté lett, hogy mind a lelkünket, mind a testünket megváltsa, és hogy részesüljünk az istenségében. ,,Ha a testet nem kellett volna megváltani -- írja Szent Iréneusz -- az Isten Igéje nem lett volna testté'' (Adversus haereses, V. 14, 1). A kereszténység nem ideológia, nem is teológia, hanem élô személy, Jézus Krisztus, aki megtérésre szólítja fel az embereket, és meghirdeti Isten országát: ,,Ha én Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa'' (Luk 11, 20). Mária már Jézus születése elôtt így dicsôíti az Urat: ,,Szétszórta a szívükben gôgöseket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosokat pedig felemelte. Az éhezôket jóllakatta, de a gazdagokat üres kézzel küldte el'' (Luk 1, 51-53). Jézus a legnagyobb szegénységben született Betlehemben. Már csecsemôként menekülnie kellett Egyiptomba. Názáretben töltött hosszú évtizedei alatt mindenki úgy ismerte, mint Mária fiát, az ácsot (Vö. Márk 6, 3). Munkás volt. Kétkezi munkával kereste kenyerét, és ezzel megszentelte a pogányok által lenézett fizikai munkát. Lukács evangélista felidézi Izaiás próféta jövendölését a Messiásról: ,,Az Úr lelke van rajtam, mert fölkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy felszabadítsam az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje'' (Luk 4, 18). Jézus a hegyibeszédben nyilatkoztatja ki Isten országa törvényeit. Boldognak mondja a szegényeket, az éhezôket, a szenvedôket, az üldözötteket, és boldogtalannak a gazdagokat, a dôzsölôket és a kérkedôket (Vö. Luk 6, 20-26; Mt 5, 3-11). Értékrendje nem a világ ítéletére épül. A bűn szolgaságából szabadítja fel az embert, hogy megigazulttá tegye. Ugyanakkor meghirdeti minden ember alapvetô egyenjogúságát. Mind a szegényeket, mind a gazdagokat arra inti, hogy bízzanak a Gondviselésben: ,,Ne aggódjatok megélhetéstek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem a testetek miatt, hogy mibe öltöztök. Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! (...) A mezôk liliomait, hogyan nônek (...) Ti elsôsorban Isten országát és annak igazságát keressétek'' (Mt 6, 25-33). ,,Vigyázzatok és óvakodjatok minden kapzsiságtól, mert nem a vagyonban való bôvelkedéstôl függ az ember élete'' (Luk 12, 15). Jézus nem a józan elôrelátás, a tervezés és a törôdés értékét vonja kétségbe. Nem a lustaságot és a tétlenséget magasztalja, hanem az anyagiakhoz való görcsös ragaszkodást, a pénz és a vagyon imádatát ítéli el. Az ember rendelkezik ugyan a földi javakkal, de nem korlátlanul. Használatukról számadással tartozik Istennek (Vö. Mt 24, 44-51, 25, 34-46. Luk 12, 42-48, 16, 1-13). Az anyagi javakat megeszi a moly és a rozsda, ellopják a tolvajok, és a legjobb esetben is csak a halálig maradnak az ember birtokában: ,,Esztelen! Még az éjjel számon kérik tôled lelkedet. Kié lesz minden, amit szereztél?'' (Luk 12, 20). Jézus nem tagadja a gazdag lehetôségét az üdvözülésre, de világosan tanítja, hogy az anyagiakban való dúslakodás ezt igen nehézzé teszi számára (Vö. Mt 19, 23-24. Márk 10, 23-27. Luk 18, 24- 27). Jézus nem ítélte el a magántulajdont. Nem követelt vagyoni egyenlôséget, és elítélte a lopást (Vö. Mt 19, 18). Tudta, hogy mindig lesznek szegények és koldusok (Vö. Mt 26, 11; Márk 14, 7; Jn 12, 8). Elismerte az állami adó jogosságát (Vö. Mt 17, 26, 22, 11), de felforgatta a jeruzsálemi templom oszlopcsarnokában kereskedô pénzváltók asztalait, és ostorral űzte ki a borjúkat, juhokat és galambokat áruló kufárokat (Vö. Jn 2, 14-16). Jézus követôit ugyanaz a hivatástudat jellemzi, mint ôt magát -- örömhírt vinni a szegényeknek, hogy nincsenek egyedül, mert a segítô szeretettôl áthatott testvérek állnak mellettük, -- hirdetni a szenvedélyek, a bírvágy, a hatalomvágy és az érzékiség rabságában szenvedôknek a felszabadulás hitét és reményét az isteni kegyelem segítségével, -- visszaadni az embereknek a jó, a szép és az igaz iránti látást, hogy el ne vesszenek a gonoszság sötétségében, és -- hirdetni Isten országát, az igazság, a béke és a szeretet birodalmát. Mennybemenetele elôtt így szólt Jézus apostolaihoz: ,,Nekem adatott minden hatalom az égen és a földön'' (Mt 28, 25-28). Ez a hatalom nem hatalmaskodás az emberek felett, hanem a kegyelmi erô, amely az Egyház közvetítésével a szentségek révén árad az emberek lelki üdvösségének szolgálatára. Ez a hatalom nem aláz meg, hanem felemel az isteni élet magaslatára. Az apostolok tekintélye nem a rangra vagy erôszakra épül. Alapja a szolgálat, a cselédsors. ,,Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, és aki elsô akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ô szolgáljon másoknak, és odaadja az életét váltságul sokakért'' (Mt 20, 25-28). Az apostolok követték Jézust a szegénységben, hogy minden földi kötöttségtôl mentesen hirdessék isteni Mesterük jóhírét. Péter joggal mondhatta a templom bejáratánál ülô béna koldusnak: ,,Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj'' (ApCsel 3, 6). Az elsô jeruzsálemi hívek önként követték az apostolok példáját, eladták vagyonukat, és a szerzett pénzt átadták a közösségnek, hogy mindenki a szükségletének megfelelôen részesedjék a javakból (Vö. ApCsel 2, 45; 4, 32-34). Pál apostol fôleg a görög és római pogányokból lett keresztények között hirdette Krisztust. Keményen figyelmezteti azokat, akik ,,kapzsiságból mindenféle ocsmányságot űznek'' (Ef 4, 19). Krisztus minden igazi követôje minden anyagi kötöttségtôl függetleníti magát: ,,Semmit sem hoztunk erre a világra, és nem is vihetünk el semmit. Ha van ennivalónk és ruhánk, elégedjünk meg vele. Akik meg akarnak gazdagodni kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert'' (1Tim 6, 7-9). A gazdagoknak lelkére köti, hogy ne bizakodjanak a vagyonban, hogy segítsék a szegényeket. Istenben bízzanak, aki bôven megadja nekik mindazt, ami szükséges (Vö. 1Tim 17-19). Példaképül Jézust magát állítja eléjük: ,,Noha gazdag volt, értetek szegény lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok'' (2Kor 8, 9). Szent Pál tudta, hogy a pogányok lenézték a testi munkát és nem tartották szabad emberhez méltónak. A fizikai munka a rabszolgák dolga volt. Ô ennek ellenére a pogány környezetben is kézi munkát végzett, hogy eltartsa önmagát és a munkatársait: ,,Senki ezüstjét, aranyát vagy ruháját nem kívántam. Jól tudjátok, hogy amire nekem és társaimnak szükségünk volt, a kezem munkájával szereztem meg. Minden tekintetben példát adtam nektek, hogyan kell dolgozni és a gyöngéknek támaszukra lenni, Urunk Jézus szavaira emlékezve: »Nagyobb boldogság adni, mint kapni«'' (ApCsel 20, 33-35). Jakab apostol hívei fôleg iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. A nyereséget fôleg földterület vásárlásába fektették, a földet pedig bérmunkával műveltették. Keményen figyelmezteti ôket a gazdagság veszélyeire, és ostorozza a munkásaikkal szemben elkövetett igazságtalanságokat: ,,Rajta, gazdagok, jajveszékelve sírjatok a rátok törô nyomorúság miatt! Vagyonotok oda, ruhátokat megette a moly. Aranyotokat és ezüstötöket belepte a rozsda, és a rozsda tanúul szolgál ellenetek és megemészti testeteket, mint a tűz. Vagyonotokat szaporítottátok még az utolsó napokban is. Nos, a bér, amelyet a földeteket learató munkásoktól levontatok, felkiált, és az aratók szava felhatolt a Seregek Urának fülébe. Bôségben éltetek a földön és tobzódtatok, hízlaltátok szíveteket a leölés napjára'' (Jak 5, 1-5). Nemcsak az ószövetségnek, hanem az újszövetségnek is legfôbb törvénye a szeretet. Jézus megerôsítette az ószövetségi törvényt, de még tovább ment, hogy megóvja azt minden kimagyarázkodástól. Új parancsot adott, amikor nem az ember önszeretetét, hanem önmagát állította az emberek elé a szeretet normájaként: ,,Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket!'' (Jn 13, 34). Az Egyház szociális tanítása a szeretet teológiája. A keresztény szeretet nem érzelgôsség, hanem szolgálat, áldozatvállalás Jézus példája szerint egészen a halálig. A szeretet aranyszabálya: ,,Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük. Ez a törvény és a próféták'' (Mt 7, 72). ======================================================================== III./3. Az egyházatyák Didaké (kb. 130), az apostolok tanításának összefoglalása utasítja a keresztényeket a szegények támogatására: ,,A rászorulókat el ne utasítsd, mindenedet oszd meg a testvéreddel. Ne késlekedj adakozni, ne zúgolódj, amikor adakozol, hiszen tudod, hogy ki a bér viszonzója. Ha közösen részesedünk a múlhatatlan javakban, a hitben és az örök üdvösségben, mennyivel inkább osztoznunk kell a múlandó javakban.'' Órigenész (185--254), az ôsegyház legtermékenyebb hittudósa, a gazdagságot önmagában közömbösnek tartja. Rossz embert mind a gazdagok, mind a szegények között találhatunk. Az igazi gazdagság megmutatja az embernek a jót és az igazat. Az a gazdagság káros, amely elvakítja a szemet az isteni igazságosság elôtt. Az igazi gazdagságot megtalálhatjuk mind a gazdagok, mind a szegények között, éppúgy a káros szegénységet is (Vö. Contra Celsum, 7, 21). Szent Ciprián (200--258) szerint sokan vannak, akik azt hiszik, hogy birtokosok, de a valóságban a pénznek a rabjai. Az anyagi javak annyira a földhöz ragasztják ôket, hogy elfeledkeznek az égiekrôl (Vö. De lapsis, 11). A gazdagnak sok gondja van, amit a szegény nem ismer. Állandó az aggodalma a tolvajok, az irigykedés és a megszólás miatt. Ha elajándékozná mindazt, ami felesleges, megszűnne az aggodalma, és szabad ember lenne. Ha görcsösen ragaszkodik a javaihoz, csak kínt okoz magának (Vö. Ad Donatum, 12). Szent Jeromos (342--420) úgy véli, hogy minden gazdagság igazságtalanságból keletkezik. Amikor valaki nyer, egy másik ember veszít. Minden gazdag igazságtalan vagy pedig az igazságtalanság örököse (Vö. Ep. 19, 20). Szent Ambrus (333--397) szerint a magántulajdon nem a természetjogra épül. Isten a föld javait minden ember számára szánta. A magántulajdon alapján a bírvágy áll, ami az eredeti bűn következménye. A természet szerint minden ember egyenlô és a földi javak közösségi jellegűek (Vö. Exp. in Ps. 118, 5, 8, 22 Exp. in Lc VII, 124.). A gazdagoknak meg kell elégedni a szükségessel és a feleslegest szét kell osztaniuk a szegények között (Vö. De off. l. 21, 9, 28. II. 21, 109-118). Aranyszájú Szent János (344--407) figyelmeztet arra, hogy a földi javak tulajdonosa Isten: ,,Semmi sincs, ami a tied lenne. Az enyém-tied keveset mondó szavak. A levegô, a föld és az anyag Istené. Hogy mikor kaptad a javak használati jogát, bizonytalan. Ha Isten elveszi gazdagságodat, azt veszi el, ami az övé'' (Ep. 7 ad Cor, hom. 10, 2). Az emberek egymásra vannak utalva. Az ember úgy jut keresethez, hogy másik ember javára dolgozik. A földműves nemcsak a saját használatára termel, a kereskedô sem csak annyi árut szerez be, amennyire neki magának szüksége van, hanem másoknak is eladja a portékáját. Ha másoknak is dolgozunk, magunknak is hasznot hajtunk (Vö. Ep. 1 ad Cor, hom. 25, 4). A gazdagság önmagában nem rossz, hiszen Isten nem teremthet rosszat. Azáltal áll elô a bűn, hogy az ember visszaél azzal, amit ô teremtett. Egy alkalommal szól arról is, hogy mire használ a gazdagok és a szegények közötti különbség. Ha mindenki gazdag lenne, senki sem lenne hajlandó egy sereg szükséges munka elvégzésére, pl. kovács, kôműves, cipész és általában a nehéz fizikai munkára. Hogy mennyire szükségek ezek a munkák, a gazdag ember akkor látja, ha pl. házat akar építeni. Mit használ neki az arany és az ezüst, ha nem talál munkásokat? (Vö. Ep. 1 ad Cor, hom. 34, 5). Aranyszájú Szent Jánostól származik a következô súlyos figyelmeztetés: ,,Amit sáfárkodásra kaptál, ne tartsd meg sajátod gyanánt! Az éhezôé az a kenyér, amit visszatartasz, és a mezítelené a ruha, amelyet szekrényedben ôrzöl. A szűkölködôé a pénz, amit elástál. Azért jogtalanságot követsz el mindenkivel szemben, akiken segíthetnél, de nem segítesz'' (Migne: Patrologia Graeca. Tom. 31, 276). Szent Ágoston (354--430) nemcsak az Egyháznak, hanem a világtörténelemnek is az egyik legnagyobb gondolkodója. A következô szavakkal, melyeket a Vallomások elejére írt, kifejezi életének és munkásságának a lényegét: ,,Magad felé irányulónak teremtettél minket Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.'' A társadalomra vonatkozó tanítását a Civitas Dei c. munkájában fejti ki. Az angyalok lázadása következtében két csoport alakult ki: Isten országa, azaz az üdvözültek közössége és a Gonosz országa, Isten ellen lázadók csoportja. Az ember bűnbeesésével az egész történelem ebbe a kettôs dimenzióba került. Az emberiség élete az erény és a bűn, Isten gyermekei és az önzô, földies gondolkodású emberek közti állandó küzdelemben folyik, de végeredményben az isteni igazság gyôzelmével fog végzôdni. Isten országához azok tartoznak, akik ôt szeretik egészen a maguk megvetéséig, a Gonoszéhoz pedig azok, akik önmagukat szeretik, és az Istent megvetik. A Civitas Dei szerint az államhatalom célja a békés együttélés rendjének a megvalósítása. Ez csakis a javak igazságos elosztásával valósulhat meg. A tulajdonjogot a közjó és az igazságosság szellemében korlátozni kell. Enélkül az állam nem több, mint egy bűnszervezet. Minden állam a családra épül. Minden erôszak, halálbüntetés és háború az eredeti bűn következménye. Mint minden élet, a gazdasági élet is adásvétel. Ez így van a tanításban, a művészetben és a testi munkában is egyaránt (Vö. Ep. 1 ad Cor, hom. 10, 4). A magántulajdont az emberek közti veszekedés, ellenségeskedés, gyilkosság és háborúskodás okának tartja. Az olyan javakért, melyek közös használatban vannak, mint a levegô, a fény és a víz, nincs harc az emberek között. Dicséri a jeruzsálemi keresztény közösséget, amelynek tagjai vagyonukat köztulajdonná tették. A következôt ajánlja: mondjunk le a magántulajdonról, de ha ez nem lehetséges, ne kötôdjünk lelkileg az anyagiakhoz. A szegényekkel viszont minden körülmények között kötelesek vagyunk megosztani a javainkat. Azoknak, akik magasabb tökéletességre törekednek, föltétlen meg kell szabadulniok az anyagi javaktól (Vö. Ep. 211, 5 ad Monachos). A felesleges javak szétosztása a szegények között az igazságosság követelménye: ,,A gazdagok feleslege a szegények tulajdona'' (In Ps 147, De Trinitate, lib. 14, a. 9). A hívôknek is szükségük van anyagi javakra, de ne ragadjanak hozzájuk. A méheknek hiába van szárnyuk, ha gyűjtés közben beleragadnak a mézbe és belepusztulnak (Vö. In Ep. 15). Figyelmeztet a szegénység nagy lelki értékére: ,,Szegények, ha Isten veletek van, a legfontosabb a tiétek. Gazdagok, ha Isten nincs veletek, semmitek sincs'' (In Ep. 38, 1420). Szent Ágoston a köréje csoportosuló társaival együtt mindenét szétosztotta a szegények között, és szerzetesi egyszerűségben élt. A papjait is ilyen közösségi életre ösztönözte, de nem kötelezte. (Vö. Sermo de Vita et moribus clericorum, I. 2.) Szent Ágoston nem politikai, hanem teológiai dimenzióban gondolkodott. Mégis nagy hatással volt a középkori keresztény államok kialakulására. Nagy Károly az ô gondolatai alapján szervezte meg birodalmát. A birodalom felbomlása után az Egyház összefonódása a világi hatalommal súlyos gondokat okozott. Ágoston gondolatai tovább éltek a következô századok során is a keresztény bölcseletben, amely Arisztotelész iratai megismerése után a 13. századtól kezdve arra törekedett, hogy azokat Aquinói Szent Tamás munkássága révén a nagy görög bölcselô rendszerével összeegyeztesse. Az egyházatyák tanítása a vagyonról megfelelt az apostolok tanításának. A magántulajdont nem tiltották meg, de állandóan figyelmeztettek a gazdagság veszélyeire. A gazdagokat intették, hogy igazságosak és adakozók legyenek. Minél gazdagabbak, annál többet osszanak szét a szegények között, mert csak így teljesítik a szeretet parancsát. ======================================================================== III./4. A középkori keresztény gondolkodók A 13. és a 14. század a késôi középkor korszaka, amelyet egyre élénkülô társadalmi mobilitás jellemez. Ellentétben a megelôzô korszakkal, amelyet az arisztokratikus szellemiség jellemzett, egyre inkább elôtérbe került a szociális kérdés. A szegény rétegek szervezôdni kezdtek. Ezt a vallásos mozgalmak is táplálták (koldulórendek). Ugyanakkor a kialakuló polgárság köreibe, a politikába, sôt még a művészetekbe is behatol a kalmárszellem. Felbomlik a feudális rendszer, és megalakulnak a monarchiák, amelyek a társadalmat a maguk szolgálatába igyekeznek hajtani. Ekkor lép fel Aquinói Szent Tamás (1225--1274), akit 1567-ben egyháztanítóvá, 1880-ban pedig a katolikus egyetemek és fôiskolák védôszentjévé nyilvánított az egyház. Az Egyházi Törvénykönyv ma is sürgeti, hogy a papnövendékek teológiai képzésében fôleg az ô tanítását kövessék: ,,Fôként Szent Tamás tanítása nyomán tanuljanak meg mélyebben behatolni az üdvösség misztériumaiba'' (Kán. 252, 3). Mélységes hit, a kereszt tövében való szemlélôdés, kiegyensúlyozottság és állhatatos munka teszi személyét és alkotását naggyá. Mint költô is dogmatikai mélységű és megkapó erejű (Adoro te devote, Pangue lingua). Mint bölcselô és hittudós a kritikai realizmus alapján a hit és a tudás harmóniájára törekszik. Rendszerében benne él az alapos átgondoltság és a problémákat átfogó egyetemesség. Az erkölcstan keretében részletesen foglalkozott gazdasági, politikai és társadalmi problémákkal is. Miként Arisztotelész, úgy Szent Tamás is vallja, hogy az ember természeténél fogva közösségi lény. Nemcsak a léte, hanem a testi- lelki növekedése, személyiségének a kibontakozása és kiteljesedése igényli a közösséget. Az emberek különbözô képességei a közösségben egészítik ki egymást. A beszéd képessége is a közösségre utal. Az emberek sokaságát a közösséggel a közös célkitűzések szolidaritása kapcsolja egybe. A társadalom rendezô elve a természetjog, amelynek alapja Isten törvénye (,,lex aeterna''), amely irányítja a természettörvényt (,,lex naturalis''). Az emberi értelem ezekbôl vezeti le a természetjog törvényeit a közösség életére vonatkozólag. Az erkölcs az értelmes teremtmény irányulása Istenre. Az általános erkölcsi törvény így szól: ,,Add meg mindenkinek a magáét, és ne bántsd a másét.'' Ebbôl következik az élethez, a testi épséghez való jog, az igazmondás, ígéret megtartásának a kötelezettsége, a lopás stb. tilalma (Vö. De regimine principum. I., 1. Summa Th., Q. 95, art. 2). Az ember természetes igénye a közösségi életre az állam keretein belül valósul meg. Az állam léte hatalmat feltételez. A hatalom Istentôl származik, aki az emberi természetet alkotta. Az államforma és az állami vezetôk kiválasztása a társadalom tagjainak feladata. A vezetôk kötelesek tiszteletben tartani az állampolgárok jogait a közös terhek viselésében (osztóigazságosság), az egyének pedig az egymás közti kapcsolataikban a csereigazságosságot. Az állam, mivel az egymásra utalt emberek közössége, köteles a közjó szolgálatára, amellyel elôsegíti az örök javak megszerzését is. A közjó nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi javakat is jelenti. Az államhatalomnak arra kell törekednie, hogy polgárai boldog és erényes emberek legyenek. Gondoskodnia kell a művelôdés elôsegítésérôl is, mert az ember magára hagyatva erre nem képes. A felkelés jogosult, ha az államhatalom nem a közjót szolgálja, hanem zsarnokoskodik. Alaposan mérlegelni kell azonban a felkeléssel együttjáró veszélyeket, nehogy nagyobb bajok keletkezzenek a rend felbomlása miatt, mint már az elôzô rendszerben voltak. Aquinói Szent Tamás szerint az állami közösség létében Isten a ,,causa prima'', amíg a nép ,,causa secunda''. A fejedelem a nép nevében uralkodik, ,,vicem gerens multitudinis''. A nép felelôsségre vonhatja. Az abszolút királyságot helytelenítette, mivel a monarch a közjót könnyen összetévesztheti saját egyéni javával. Kell ugyan, hogy a kormányzás egy kézben legyen, de a fejedelemnek szüksége van a nép által megválasztott tanácsosokra. Ideálisnak a vegyes kormányformát tartja, amelyben a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia egyaránt érvényesül. Így ugyanis egyik sem fajulhat el, mivel kölcsönösen ellenôrzik egymást. A politikai közösséget nem az emberek élettelen sokaságának, hanem élô organizmusnak tartja, amely az öntevékenység útján igyekszik a lényege kifejlesztésére és tökéletesítésére. Az emberi közösség sajátos lényeggel rendelkezô erkölcsi egység, amely addig áll fenn, amíg a tagjai szolidárisak egymással szemben. Ami az Egyház és az állam viszonyát illeti, a maguk területén függetlenek egymástól, de segíteniük kell egymást a közjó szolgálatában. A természetfeletti világ, a kegyelem világa az Egyházra tartozik. Az Egyház csak annyiban avatkozhat be az állam ügyeibe, amennyiben azt a lelkek üdvössége szükségessé teszi (Vö. Summa Th. I- II. Q. 58, art. 9. Q. 105. II-II. Q. 42. art. 2. ). A hanyatló középkor eszmei forrongásainak idôszakában a skolasztika egyre inkább elvesztette kapcsolatát a társadalmi valósággal, és a különbözô bölcseleti és teológiai iskolák küzdôterévé vált. A reneszánsz szakított a középkor közösségfogalmával, az individualizmust és a naturalizmust állította az elôtérbe. Aquinói Szent Tamás tanítását elhanyagolták vagy semmibe sem vették. Miután az Egyház az egyháztanítók sorába iktatta, az ellenreformáció teológusai újra hivatkoztak rá, fôleg a szabadság és a megigazulás viszonyával kapcsolatos vitákban. A 19. század végén XIII. Leó pápa Szent Tamás tanítása alapján kívánta megújítani a keresztény bölcselet és teológia tanítását a katolikus intézményekben. (Vö. Aeterni Patris Unigenitum, 1879). Az Egyház szociális tanításának kialakulására is nagy hatással volt XIII. Leó ezen törekvése. A középkor agrár-feudális gazdaságában a pénzforgalom a természetbeni csere közvetlenségét megzavaró jelenségnek tűnt, amely jogtalan nyereségnek és meggazdagodásnak nyithatott utat. Ezért aztán a középkori egyházi írók két erkölcsi és egyben gazdasági kérdéssel foglalkoztak behatóbban: a kamattal és az igazságos árral. Arisztotelész ellenezte a kamatot: ,,A pénz nem szül pénzt''... Ugyanezt tanították a fiziokraták a 18. században. Az elsô keresztény századok írói hivatkoztak Jézus szavaira: ,,Tegyetek jót, és kölcsönözzetek anélkül, hogy valamit visszavárnátok'' (Luk 6, 35). Az igazságtalan kamatot nevezték uzsorának (,,usura''). Ma uzsorának mondhatjuk a kizsákmányolásból keletkezô meggazdagodást is. A liberális gazdasági rendszer nem ismerte az uzsorát, sôt még annak a lehetôségét is tagadta. Nemcsak az egyesek, hanem egész társadalmi rétegek is áldozatai lehetnek az uzsorának, amikor a kényszerhelyzetüket kihasználják a meggazdagodásra. A büntetôjog általában fellép a magánuzsora ellen, de a társadalmi uzsorával szemben szinte tehetetlen, mivel a liberalizmus tudományosan is törvényesítette annak szabadságát. Az egyházi törvények évszázadokon át tiltották a kamatszedést. A moralisták felfogása szerint a kölcsön a bajba jutott embertárs megsegítésére szolgált. Ezért aztán a kamat a szükséghelyzet kihasználásából származó erkölcstelen jövedelemnek, uzsorának tűnt fel. A fogyasztói hitel (,,mutuum'') a római jog szerint is ingyenes volt. A kereskedelmi (rövidlejáratú) hitellel kapcsolatban Aquinói Szent Tamás megengedhetônek tartotta a mérsékelt kamatot, mint a kölcsönnel járó esetleges károsodás (,,damnum emergens'') vagy pedig a haszonvesztés (,,lucrum cessans'') jóvátételét. A termelési hitel, a kölcsöntôke, mint termelési tényezô, csak az újkorban került elôtérbe, és ezzel együtt a kamat is, mint jogos jövedelem, amely a tôke felhasználásának ideiglenes átengedésébôl származik. Sokáig tartott, amíg általánossá vált az a felfogás, hogy a hitelezônek joga van a kölcsöntôke használati díjára, vagyis a kamatra. A késôbbiek során már nem a kamat jogosultsága, hanem a kamatláb nagysága jelentett gondot (uzsorakamat), amíg utat nem tört magának az a felfogás, hogy a kamatláb a tôke termelésben játszott szerepének a függvénye. Ennek ellenére még a 20. században is javasolták egyesek a kamat megtiltását, így pl. S. Gessel: Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld, 1919. Ami az igazságos árat illeti, a felek részérôl történô szolgáltatás és ellenszolgáltatás egyenlôsége képezte a kérdés lényegét. Az igazságos ár meghatározásánál Aquinói Szent Tamás és a középkori moralisták nem a keresletbôl, hanem a kínálatból indultak ki. Az látszott igazságosnak, hogy a termelô az árban megkapja a termék elôállításával kapcsolatos munkája és költségei (,,labores et expensae'') ellenértékét. Az igazságos ár ilyen módon történô meghatározásával a középkori egyházi írók századokkal megelôzték a klasszikus közgazdaságtan mestereit, akiknek a költségtörvénye és munkaérték-elmélete a 19. század végéig uralkodott a közgazdaságtanban. A középkor szellemi életének ugyancsak jelentôs személyiségei voltak azok a teológusok, akik Sienai Szent Bernardinnal (1380--1444) az élen, az olasz városok kereskedelmi életét erkölcstani tanulmányaik tárgyává tették, hogy a kereskedôk lelkiismeretét helyes irányba tereljék. Nekik köszönjük a tôke és a hitel fogalmának és gazdasági jelentôségének a megvilágítását is. Véleményük szerint az üzleti élettel együttjáró kockázat jogosulttá teszi a nyereséget. A keresztény kereskedônek azonban mindig ügyelnie kell arra, hogy el ne veszítse a lelkét a nyereség miatt. Szent Bernardin aranyszabálya: ,,Annyi számodra a megengedett nyereség, amennyi a lehetséges veszteség'' (Bernardini Senensis Opera Omnia. III. 1636). ======================================================================== III./5. Keresztény gondolkodók a 19. században Mielôtt az Egyház szociális tanításának rendszerezésére került volna sor, a keresztény gondolkodók már elkötelezték magukat koruk szociális problémáinak tanulmányozására és a liberális kapitalizmus áldozatainak védelmére. Nem Marx Károly (1818--1883), hanem a keresztény szociális gondolkodók voltak az elsôk, akik pellengére állították a munkásrétegek sanyarú helyzetét Európa azon vidékein, ahová elsônek hatolt be Angliából az ipari forradalom és a liberális gazdasági rendszer: Belgium, Észak-Franciaország és a Rajna vidéke. XIII. Leó pápa körlevelét (Rerum Novarum, 1891) évtizedekkel megelôzte a gondok szakszerű tanulmányozása és a keresztény szociális tevékenység. J. Ch. L. Simond de Sismondi (1773--1842), aki tudományos munkássága elsô idôszakában az angol Adam Smith követôjeként mutatkozott be, hosszabb angliai tartózkodása alatt annyira felháborodott az angol munkásság sanyarú helyzetén, hogy élesen szembefordult a klasszikus iskola tanaival. Véleménye szerint a társadalmi nyomorúság oka az, hogy a lakosság széles rétegeinek fizetôképessége nagyon alacsony. Ugyanakkor, amikor a tôkefelhalmozás állandóan növekszik, a munkásrétegek részesedése a jövedelemelosztásban egyre csökken. Nem az anyagi javak mindenáron való növelése a legfontosabb, hanem a jólét minél szélesebb rétegekre való kiterjesztése. A közgazdaságtant olyan bölcseleti alapra kell helyezni, amely az ember erkölcsi természetével is számol. Ô az ún. etikai iskola megalapítója a közgazdaságtudományban. Ennek jellemzôi: a gazdasági törvények viszonylagos érvényességének, a gazdasági és társadalmi valóság szerves egységének a hangsúlyozása, a ,,homo oeconomicus'' feltételezésének az elutasítása, a közgazdaság dinamikus fejlôdésének és a kockázat gondolatának a bevezetése a közgazdaságtanba, valamint az aktív szociálpolitika szükségességének meghirdetése. (Les nouvaux principes d'économie politique ou la richesse dans ses rapports avec la population, I-II. Paris, 1819. Magyar fordítás, Enyedy Lukács: A nemzetgazdaságtan újabb elmélete. Budapest, 1893--99.) Németországban a közgazdaság a 19. század közepéig még erôsen agrár jellegű volt. Az iparosodó Angliából érkezô gazdasági elméletek érthetetlennek és használhatatlannak tűntek. Elfogadhatatlannak látszott fôleg az a felfogás, hogy a gazdasági életben elvont, általános érvényű törvények léteznének, amelyek a cselekvést meghatároznák. Az elsô német keresztény közgazdász, aki visszautasította az angol klasszikus iskola tanait, A. H. Müller (1779--1829). Munkája (Die Elemente der Staatskunst, I-II. 1809) a német közgazdászok elsô tiltakozása az angol gazdasági racionalizmussal és utilitarizmussal szemben. Az individualizmussal szemben hangsúlyozza, hogy a társadalom nem elszigetelten élô egyénekbôl áll, hanem egy szerves egészet alkot. A gazdasági élet jelenségeit sem lehet tisztán a gazdálkodó egyén magatartásából levezetni. Külön kiemeli az emberi szellemiség közösségformáló erejét, és ebbôl vezeti le a gazdasági és társadalmi fejlôdést is. Véleménye szerint a gazdaságot nem az egyéni érdekek hajszolása, hanem a közösségi tudat, a szolidaritás hozza létre. Szükségesnek tartja az államtudományok teológiai alapjainak kidolgozását. Erre nézve a legjelentôsebb munkája: Von der Notwendigkeit einer theologischen Grundlage der gesamten Staatswissenschaften, 1819. F. R. Chateaubriand (1768--1848), francia költô és államférfi elfogadta a francia forradalom nyomán kialakult új polgári társadalmat, de világosan látta, hogy az Emberi és polgári jogok deklarációja (1789) csak a burzsoáziára és nem a társadalom alsóbb rétegeire vonatkozott. A forradalom eltörölte a munkásvédelmi szervezeteket, és a munkásságot kiszolgáltatta a polgárság nyereséghajszájának. Az egyházellenes légkör ellenére határozottan követelte az egész társadalom keresztény alapokon való újjászervezését, mivel meg volt gyôzôdve arról, hogy csak a kereszténység jelenthet szilárd alapot a szociális problémák megoldására (Le génie du christianisme. Paris, 1802). Ugyanazon idôszakban a francia keresztény gondolkodók jelentôs része a múltban keresi ugyan inspirációját, de közben reálisan felméri kora súlyos szociális problémáit. Erre nézve a legjelentôsebb munkák: -- E. Buret: La miserč des classes laborieuses en Angleterre et en France. Paris, 1840. -- D. Foderé: Essai historique sur la pauvreté des nations, la population, la mendicité, les hopitaux et les enfants trouvés. Paris, 1825. -- F. Villermé: Tableau de l'état physique et moral des ouvriers employés dans les manufactures de coton, de laine et de soie. Discours ŕŕ l'Académie en 1837, Paris. F. Lamennais (1782--1854) szerint a társadalmi bajok legfôbb oka a vallási közömbösség és a tekintély racionalista elutasítása. Az Egyház közreműködése nélkül nincs igazságosság, sem társadalmi rend. Nem a kormányforma a lényeges. Akár monarchia, akár demokrácia legyen is, a legfontosabb az, hogy az Egyház erkölcsi támogatására támaszkodjon. Az Egyháznak és az államnak együtt kell dolgozniuk az egész társadalom javára. A népek szabadságának elôfeltétele és szükségszerű alapja az Egyház szabadsága: ,,Szabad Egyház a szabad államban!'' Buzdította a papságot, hogy térjen vissza az autentikus kereszténységhez, a szeretet és a szegénység szelleméhez, és kapcsolódjék be abba a mozgalomba, amely a népeket a szabadságra vezeti. Elfogadta a liberalizmus gazdasági rendszerét is, de követelte a munkásság számára a szervezkedési jogot, és szükségesnek tartotta a munkaidô szabályozását. (Essai sur l'indifférence en matičre de la religion, I-II. Paris, 1817--1820). Lapjában (L'Avenir) követelte az Egyház és az állam szétválasztását, a vallás, lelkiismeret és sajtó szabadságát, valamint az egyesülési szabadságot és a választójog kiterjesztését. Ugyancsak kiállt az ír és a lengyel felszabadítási mozgalmak mellett, olyannyira, hogy politikai téren egyre inkább veszedelmes forradalmárnak tekintették. XVI. Gergely pápa a Mirari Vos et Singulari Nos (1832) körlevelében elítélte Lamennais ,,túlzásait'' neve említése nélkül. Ugyanakkor külön levelet iratott neki Pacca bíborossal, amelyben dicsérte jószándékát, és jelezte azokat a pontokat, amelyekben téved. A megnemértés és a támadások lelkileg annyira megviselték, hogy mindentôl visszavonult, és az egyháztörténelem egyik legtragikusabb személyiségeként fejezte be az életét. Utolsó kívánsága az volt, hogy egy jeltelen sírban temessék el a szegények közé. Munkássága maradandó hatással volt a francia keresztény értelmiségre. A keresztény szociális gondolkodók egyik legnagyobbika Villeneuve- Bargemont (1784--1850). Az Economie politique chrétienne (1834) című munkájában olvashatjuk a következô sorokat: ,,A proletár néptömegek, megfosztva az erkölcsi tápláléktól és a jóléttôl, követelik, hogy részesedjenek a világ javaiból. Ez csak két módon történhet: az erôszak barbársága által, vagy pedig az igazságosság, az erkölcs, az emberiesség és a szeretet révén. Föltétlenül szükséges, hogy az egész gazdasági és társadalmi rendszerünk az ipari termékek igazságos, széleskörű elosztására, a munka méltányos bérezésére és a mezôgazdaság fejlesztésére épüljön. Az egész társadalmi rend gyökeres átalakítására van szükség, hogy a termelt javak, a hatalom és a haszon ne csak egy kis csoport kezében halmozódjanak fel, hanem a társadalom széles rétegeit szolgálják.'' Gyakorlati javaslatai: a vállalatok hatósági ellenôrzése, a munkaidô törvényes szabályozása, a tizennégy éven aluliak gyári foglalkoztatásának betiltása, takarék-és segélypénztárak felállítása stb. Ch. de Coux (1787--1864), a közgazdaságtan elsô tanára a leuveni Katolikus Egyetemen a féktelen iparosítást és a zabolátlan tôkefelhalmozást tekintette a munkásság nyomorúsága közvetlen okának. Követelte a szervezkedési szabadságot és az általános szavazati jogot a társadalom minden rétege számára. A szociális kérdés megoldását a keresztény erkölcsi elvekhez való visszatérésben látta. Véleménye szerint a kereszténység és a demokrácia nem ellentétesek, hanem szorosan összefüggnek egymással. (Discours prononcé ŕ l'ouverture de son cours d'économie politique ŕ l'Université Catholique. Louvain, 1835) E. Ducpétiaux (1804--1868) a belga keresztény szociális gondolkodók egyik legnagyobbika a 19. században. Legjelentôsebb munkái: -- De la condition physique et morale des jeunes ouvriers et des moyens de l'améliorer. Bruxelles, 1843. -- Le paupérisme en Belgique. Bruxelles, 1844. -- Mémoire sur le paupérisme dans les Flandres. Bruxelles, 1850. Keményen bírálja kora liberális gazdasági és társadalmi rendszerét, mert az embereket a gépek szolgaságába hajtja, és lelketlenül kizsákmányolja. A gépesített termelés célja nem az emberi szükségletek kielégítése, hanem a haszon növelése. A gépek önmagukban nem rosszak, hanem semlegesek, azaz mind a jóra, mind a rosszra használhatók. A baj az, hogy csak a gyártulajdonosok céljait szolgálják: ,,Lehetetlen nem észrevenni a forradalom elôjeleit, a szegények forradalmát a gazdagokkal és a proletárokét a gyártulajdonosokkal szemben. Mindenütt máris alig rejtett a munka harca a tôke ellen, a termelés anarchiája pedig elôsegíti a nyílt háborút a dolgozók és az uraik, a termelôk és a népek között.'' A liberális rendszerrel szemben egy emberközpontú rendet állít, melyben a termelés célja az ember és nem fordítva. ,,Az ember célja fizikai, szellemi és erkölcsi képességei szabad és teljes kifejlesztése. A társadalom, amelynek célja a közjó, köteles biztosítani számára célja elérésének lehetôségeit. Erre a célra a munka az elsô eszköz. Mindenki köteles a munkára, aminek szükségszerű velejárója az ember joga a munkához.'' Legfontosabbnak a javak igazságos elosztását tartja, hogy mindenki számára biztosítva legyen a tisztes megélhetés. Ehhez szükséges a társadalmi és gazdasági rendszer teljes átalakítása, mind anyagi, mind erkölcsi, politikai, katonai és nemzetközi vonatkozásában. Az érdekellentétek megszüntethetôk a hivatásszervezetek felállításával, amelyek az ugyanazon termelési ágban dolgozókat tömörítik, szabályozzák a dolgozók és a munkaadók viszonyát, biztosítják a szakképzést, és gondoskodnak a munkaügyi törvények megalkotásáról és megvalósításáról. A korlátlan piaci szabad verseny és a tôkekoncentráció a társadalom romlására vezet. A kevesek kezébe összpontosuló gépi berendezés növeli ugyan a termelést, de a tôkefelhalmozás csökkenti a fogyasztást, és a szabadverseny biztosítja a kínálat elsôbbségét a kereslettel szemben. A termelés anarchiája magában hordozza a romlás magvait. Mindennek a legfôbb oka a szabadsággal való visszaélés. Ducpétiaux aggódik a munkásság erkölcsi állapota miatt is. Nem elegendô a gazdasági és társadalmi viszonyok átalakítása. Átfogó nevelô és tanító munkára is szükség van. Követeli a kötelezô és ingyenes közoktatást, a tanítók képzésének a megjavítását, a népművelôdési könyvtárak és múzeumok felállítását. A papságot is felszólítja, hogy működjék közre a munkásság szellemi felemelését célzó munkában az evangélium szellemében. Nem veszett el az utópista álmodozásokban. Nagyon is reálisan elemezte a gazdasági és társadalmi valóságot és problémák megoldásának lehetôségeit. 1843-ban törvényjavaslatokat dolgozott ki. Javaslatai nem vezettek azonnali eredményre, de a késôbbiek során nagy fokban befolyásolták a a belga szociális törvényhozást. F. Huet (1814--1869) a belga genti egyetem francia származású filozófia tanára. Számtalan bölcseleti jellegű munkáján kívül, kora szociális problémáival is foglalkozott. Ezzel kapcsolatban a legjelentôsebb munkája: -- Le régne social du christianisme. Paris-Bruxelles, 1853. A társadalom létalapja és célja az ember tökéletesítése. Alaptörvénye a természetjog, amely független minden társadalmi szerzôdéstôl, megelôz minden pozitív törvényt, alapja és lényege az igazságnak. Az államhatalom minden joga az egyénekre vezethetô vissza. Legfôbb feladata a jog védelme a visszaélésekkel szemben. Isten az embert társas lénynek teremtette. Ebbôl következnek a közösséggel szembeni kötelezettségei, az egyéni és közösségi érdekek egyensúlya. Az Egyház küldetése nemcsak abban áll, hogy az isteni kegyelem segítségével gyermeket szüljön az örökkévalóság számára, hanem hogy már itt a földön törekedjék egy szabad és testvéries társadalom felépítésére. Szükségesnek tartja azt is, hogy az Egyház térjen vissza az ôskereszténység szellemiségéhez. Meg volt gyôzôdve arról, hogy létezik egy isteni terv egy keresztény szellemű társadalom felépítésére. Minden embernek joga van a művelôdésre, ami nemcsak kevesek kiváltsága. A nincstelenek nem rendelkeznek ezzel a lehetôséggel. A tulajdonjog velünk született természetjog, és a társadalom egyik leglényegesebb alapja. Az ember azonban társas lény, és ezért a tulajdon is közösségi jellegű. A szociális kérdés anyagi vonatkozásainak lényeges eleme az, hogy minden ember lehetôséget kapjon a tulajdonszerzésre. A nyomor megszüntetésére szükségesnek tartja az örökösödési adó bevezetését. Ennek a hozama olyan szociális alap felállítását teszi lehetôvé, amelyet a rászorulók segítésére lehet felhasználni. Szemei elôtt már a liberalizmus virágkorában a jóléti állam gondolata lebegett. Még tovább ment, amikor azt hirdette, hogy a világ társadalmi és politikai egyesülése lesz majd az egész emberiség vallási, tudományos és gazdasági haladásának a megkoronázása. Munkássága nagyban hozzájárult kora szociális problémái tudatosításához. A keresztényszocialista irányzatok a kapitalista gazdasági és társadalmi rend, a tôke és a munka szétválasztás rendszerének megszüntetésére törekedtek. Ugyanakkor a közösségi gondolat megvalósítását célozták. Ezen irányzatok legjelentôsebb képviselôje a 19. században a belga P. J. D. Buche (1796--1865), aki fôleg Belgiumban valóságos ,,iskolát'' teremtett. Miként sokkal késôbb Marx, elemzi a kapitalizmus gazdasági rendszerét, és elítéli a tôke és a munka szétválasztását, de ugyanakkor az osztályharcot is. Megdöbbentô erôvel írja le a munkásrétegek nyomorát és a kizsákmányolás súlyos következményeit. A szociális kérdés megoldására meghirdeti a bérmunka helyébe a termelôszövetkezetek felállítását, amelyeknek keretein belül a tôkejavak a dolgozók közös tulajdonában vannak. A termelôszövetkezetek finanszírozása nem az állam, hanem a hitel-és takarékpénztárak feladata. Amiként a keresztényszocialista gondolkodók általában, úgy ô is lelkesedett a francia forradalom eszméiért, és bennük az evangéliumi tanítás megvalósítását látta: ,,A francia forradalom a modern civilizáció utolsó és leghaladottabb eredménye, a modern civilizáció pedig az evangéliumból indul ki. Itt az idô, hogy társadalmi téren megvalósítsuk a keresztény erkölcs parancsait'' -- írja 40 kötetes monumentális művének bevezetésében (Histoire parlementaire de la Révolution franççaise. Paris, 1833--1838). A keresztényszocializmus képviselôit a 19. században az Osztrák-- Magyar Monarchiában is megtalálhatjuk. Ennek az irányzatnak legjelentôsebb személyisége a prágai teológus, bölcselô és matematikus, B. Bolzano (1781--1848). A jeruzsálemi keresztény közösségért lelkesedett, és sürgette a közérdekű javak szocializálását. (Lehrbuch der Religionswissenschaft, I-IV. 1834) A német katolicizmus legmarkánsabb szociális gondolkodója a 19. században W. E. Ketteler (1811--1877), volt katonatiszt, törvényszéki bíró és végül Mainz püspöke, akit XIII. Leó pápa ,,kiváló elôdjének'' nevezett. Hatására Németországban a keresztény szociális gondolkodás elmélyül, kiszélesedik és gyakorlati jelleget nyer. Ô szervezi meg 1848-ban az elsô Katolikus Nagygyűlést (,,Katholikentag''), amely azóta a német katolicizmus évente megismétlôdô legjelentôsebb megnyilvánulása. Freiheit, Autorität und Kirche (1862) című hatalmas munkájában a liberalizmus hamis szabadságfogalma ellen foglal állást. Ami a szociális kérdést illeti, legfôbb munkája: Die Arbeiterfrage und das Christentum (1864). Világosan látta, hogy a szociális problémák megoldásához a keresztény szeretetszolgálat nem elegendô, habár erre is szükség van a szegénység és a nyomorúság sürgôs enyhítésére. Az egész társadalom, a közgazdaság és az intézmények reformjára van szükség. Ennek a megvalósítása feltételezi az erôs munkásszervezeteket és az államhatalom közreműködését is. A munkaerôpiac -- írja az idézett munkájában -- ,,a liberális Európa rabszolgapiaca''. 1869-ben Offenbachban tartott, híressé vált beszédében még helyeselte a német katolikus munkások csatlakozását F. Lasalle (1825-- 1864) szociáldemokrata munkásmozgalmához, de amikor a mozgalom egyre inkább marxista hatás alá került, szükségesnek tartotta az önálló katolikus munkásegyesületek felállítását. Szakszerűen kidolgozta a szociális reform feladatait, amelyeket a Mainzban tartott Katolikus Nagygyűlésen a következôkben fogalt össze: -- Az emberi munka nem közönséges árucikk, és így a munkabér sem határozható meg a munkaerô-kereslet és kínálat piaci mechanizmusa alapján A munkabért a munka valóságos értékének megfelelôen kell megállapítani. -- A munkaidôt csökkenteni és a munkaszüneti napokat szabályozni kell. -- Mindenütt, ahol a foglalkoztatás nem felel meg az emberi természet követelményeinek és az egészséges élet elôfeltételeinek, a munkásoknak természetadta joguk van arra, hogy közös fellépéssel leküzdjék az igazságtalanságot és a kapitalizmus visszaéléseit. -- ,,A gyermekmunka korunk szörnyűséges kegyetlensége, amit a gyermek testi-lelki gyilkolásának tartok'' -- hangsúlyozta a beszédében, és követelte annak azonnali betiltását. -- Ugyancsak követelte a családanyák gyári munkájának betiltását, hogy jobban betölthessék otthonukban a legfôbb és legszentebb feladatukat, a gyermekek nevelését. Hogy ez lehetôvé váljék, nélkülözhetetlennek tartotta, hogy a családapák keresete elegendô legyen a család fenntartására. Ketteler 1871-ben a Katolikus Nagygyűlésen tartott beszédét tekinthetjük a legjelentôsebbnek: Liberalismus, Sozialismus und Christentum. Ebben összefoglalja egész szociális tanítását, amelynek hatására a német katolikusok külön bizottságot állítottak fel a munkásság helyzete szakszerű és alapos kivizsgálására. Ausztriában Ketteler tanításának örököse és a keresztény szociális eszmék fáradhatatlan hirdetôje: K. Vogelsag (1818--1890). Folyóirata Monatsschrift für christliche Sozial-Reform (1874) és egyesülete Freie Vereinigung katholischer Sozial-Politiker (1883). Célkitűzései összefoglalását megtalálhatjuk egyesülete alapszabályaiban: -- A liberális kapitalizmus kritikája, amely a korlátlan szabad verseny következtében égbekiáltó igazságtalanságokhoz vezet. -- A szocializmus elutasítása, mivel a világot egy szörnyűséges kényszermunka-táborrá teszi. -- Az állam mindenhatóságának az elítélése. Az egyén és az állam közti társadalmi közösségek tevékenységének elôsegítése. -- A társadalom hivatásszervezeti átalakítása. -- A munkaidô szabályozásának és a szakképzésnek sürgetése, a szabad verseny korlátozása és a szociális biztosítási rendszer bevezetése. Amikor ellenfelei azzal vádolták, hogy a középkori feudális rendszert kívánja visszaállítani, így válaszolt: ,,Amit a feudalizmus visszaélésének mondanak, a hatalommal való brutális visszaélés volt és mindenféle erôszak az egyes országokban. A feudális rendszer alapelvei azonban nem ezek, hanem a társadalommal szembeni kötelezettségek. Az urasági joghatóság egyetlen igazolása a szolgálat, a gyengék védelme és a tulajdon társadalmi szerepe. Nem arról van szó, hogy a középkor társadalmi rendszerét visszaállítsuk, hanem hogy inspirációt keressünk korunk társadalma újjászervezéséhez és a szociális problémák megoldásához a vallás által lelkesített századok társadalmi ideáljában.'' Olaszországban a keresztény szociális gondolkodók legkiválóbb személyisége G. Toniolo (1845--1918), akinek a boldoggá avatási ügye 1955 óta folyamatban van. Mint jogász és közgazdász elutasította mind a gazdasági liberalizmust, mind a szocializmust. Olyan gazdasági és társadalmi rendet hirdetett, amelynek központjában az emberi személy áll, aki az embertársaival való közösségben törekszik a földi és az örök céljai megvalósítására. Az embert a saját természete vezeti a közösségi életre. Minden embernek megvannak a sajátos képességei, amelyeket a közösségben érvényesít és fejleszt tovább. A társadalom a kisebb-nagyobb közösségek közössége, amelynek a rétegezôdése a hivatásszervezetekben valósul meg. Ezek a szervezetek óvják meg az embert az államhatalom zsarnokságától. Toniolo XIII. Leó pápa tanácsosa volt. 1889-ben megalapította a Társadalomtudományok Katolikus Egyesületét, amely nagyban hozzájárult az Egyház szociális tanítása elterjesztéséhez. XIII. Leó pápa az 1843--1846 években pápai nunciusként élt Belgiumban, a ,,kapitalisták paradicsomában'' (Marx), ahol megismerkedett a keresztény szociális gondolkodók munkáival és ugyanakkor a belgiumi, angliai és a Rajna-vidéki munkásság nyomorúságos helyzetével is. Pápasága elsô intézkedései közé tartozott egy bizottság felállítása a munkáskérdés tanulmányozására. A bizottság elnöke G. Mermillod (1824--1892), genfi püspök volt, aki maga köré gyűjtötte a kor legjelentôsebb katolikus szociális gondolkodóit, akik megalapították a híressé vált ,,Freiburgi Uniót'', a Katolikus Társadalomtudományi és Közgazdasági Egyesületet. Munkájuk eredményét használta fel XIII. Leó Rerum Novarum kezdetű körlevele megírásánál. Ami a protestáns gondolkodók munkásságát illeti, az emberi élet problémái megoldását kutató katolikus Egyház természeténél és szervezeténél fogva jóval egységesebb, mint a protestáns egyházi közösségek. Ezenfelül a protestantizmus kezdettôl fogva a természetes és a természetfeletti világrend antinómiájának problémájával küzdött. Ez világosan megmutatkozott már Luther magatartásában a 16. századi német parasztlázadásokkal szemben. Ez az alapvetô probléma a 19. század folyamán különbözô ellentétes irányú irányzatokhoz vezetett. A mai protestáns társadalmi etika alapjaiban megegyezik a katolikus felfogással. Kiemeli az ember döntô szerepét a gazdasági és társadalmi folyamatokban, ugyanakkor elismeri bizonyos adottságok kényszerítô hatását az emberi cselekvésre, amit az anyagvilág törvényeire vezet vissza. Így pl. a javak igazságos elosztása feltételezi azok megtermelését, a gazdasági növekedést korlátozza a rendelkezésre álló nyersanyagok és energiahordozók véges volta stb. A protestáns etika is hirdeti, hogy a társadalmi problémák alap oka az eredeti bűn, az emberi természet sérült volta, a teremtmény függetlenülése a Teremtôjétôl, amely a gazdasági életben az egyéni érdek abszolutizálásában mutatkozik meg, és a cselekvés legfôbb indító okává válik. Ugyanez megmutatkozik a társadalmi és politikai struktúrákban is, amikor az ember mások feletti uralkodásra törekszik. Az egyéni és a társadalmi érdekek közötti harmónia csak szeretetre épülhet, amit viszont nem lehet kikényszeríteni. A keresztény nem egyezkedik a strukturális rosszal, amely a mai világ jellegzetessége, de nem vész el utópisztikus ábrándozásokban sem. Isten országa jövetelére várva folytatja földi útját a hit, a remény és a szeretet szellemében. Isten országa nem a mai világból kisarjadó futurista jövô, hanem Isten ajándéka, amelyet biztosan várhat az ember. Ez a várakozás nem passzív, mert arra kötelezi az embert, hogy már itt és most megfeleljen annak, ami jönni fog. (Vö. A. Rich: Éthique économique. Labor et Fides, Genčve, 1994.) ======================================================================== III./6. Keresztény szociális munka a 19. században A 19. század keresztény gondolkodói nagy szerepet töltöttek be a szociális problémák elemzésében, tudatosításában és az Egyház szociális tanításának kifejlesztésében. Munkásságuk azonban korukban még nem vezetett nagyobbszabású mozgalmi tevékenységre. Törekvéseikben sem voltak egységesek. Voltak, akik vissza kívántak térni a francia forradalom elôtti helyzethez, míg mások a forradalom eszméit az evangéliumból vezették le. Az államforma kérdésében is különböztek a vélemények: monarchia, demokrácia, hivatásszervezeti rendszer? Nyitva maradt az a kérdés is, hogy el kell-e gyökeresen vetni a kapitalista rendszert, vagy lehetséges annak megreformálása. Ugyancsak kérdéses maradt, hogy a szociális problémák megoldására elégséges-e a keresztény szeretet, vagy pedig átfogó gazdasági és társadalmi reformokra van szükség az államhatalom közreműködésével. A liberális eszmék az egyház és a katolikus értelmiség soraiban is nagy hatást gyakoroltak. Erre nézve jellemzô E. Bastiat (1801-- 1850) liberális optimizmusa ,,Hiszem, hogy a rossz jóra vezet, amíg a jó nem vezethet rosszra. Ebbôl következik, hogy végeredményben a jó uralkodik. Az érdekek harmóniában vannak, és a megoldás a maga teljességében ebben a szóban rejlik Szabadság.'' (Les Harmonies Économiques. Paris, 1850). Tudjuk, hogy a marxista gondolkodók sem voltak egységesek elgondolásaikban (ellentét Bakunin, Lasalle és Marx között). Mozgalmuk csak a 19. század 80-as éveiben bontakozott ki, és röviddel azután E. Berstein (1850--1932) kritikája alapjaiban rendítette meg Marx Károly gazdasági és társadalmi ,,törvényeit''. (Vö. Die Voraussetzungen des Sozialismus und die Aufgaben der Sozialdemokratie. 1899.) A 19. század keresztény gondolkodóinak gondolatai is a század végére értek meg és váltak XIII. Leó pápa döntô jelentôségű körlevelének, a keresztény munkásmozgalomnak és a keresztény demokráciának alapjává. A keresztény szociális tevékenység a 19. században elsôsorban a szegénység és a nyomor enyhítésére, a munkások és fôleg a munkásfiatalok képzésére és a szociális biztosítási rendszer bevezetésére irányult. F. Ozanam [1] (1813--1853), a párizsi Sorbonne tanára 1833-ban megszervezte a Szent Vince-Konferenciákat a szegények megsegítésére. A szeretetszolgálatot a nyomor azonnali enyhítésére nélkülözhetetlennek tartotta, de nem végleges megoldásnak. Ez az intézmény, amely Belgiumban is elterjedt, 1860-ban 50 000 tagot számlált, fôleg a fiatal keresztény értelmiség körében. Nem elégedtek meg a szeretetszolgálattal, hanem mindenütt követelték a családi bért, az iparvállatok hasznában való részesedést, és hirdették az evangéliumi szeretetet, mint a szabadság, egyenlôség és a testvériség zálogát. Ozanam a L'Ére Nouvelle napilapban 1848-ban a következôket írta: ,,Isten nem gyárt szegényeket. Nem küldte teremtményeit úgy a világba, hogy ne látta volna el ôket a két legnagyobb gazdagsággal, az értelemmel és az akarattal. Itt az idô, hogy felkeressük azokat, akiknek még szavuk sincs, és nyomorúságban élnek''. A 19. század második felében Franciaországban a legbecsültebb keresztény munkaadó: L. Harmel (1829--1915). Észak-franciaországi textilgyárában 1860-ban elsônek vezette be dolgozói beteg- és balesetbiztosítását és a takarékpénztárat. Ugyancsak ô szervezte meg az ország különbözô városaiban a Szociális Tanulmányok Köreit, hogy szakszerűen vizsgálják az ország szociális problémáit. A. de Mun (1841--1914) francia-német háború idején hadifogságba került, ott megismerte a Rajna-vidéki munkások sorsát és a Kolping- egyesületek munkáját is. Visszatérve hazájába, olyan társadalomért dolgozott, amely hivatásszervezeti keretekben mind a munkásokat, mind a munkaadókat igazi együttműködésre készteti. 1871-ben megszervezte a Katolikus Munkások Köreit, amelyek különös figyelmet szenteltek a munkások kulturális és szakmai képzésének. 1875-tôl a francia országgyűlés tagjaként elôharcosa a szociális törvényhozásnak. Németországban A. Kolping (1813--1865) a szociálpedagógia úttörôje. Cipészként kezdte, és miután sok nehézség után elvégezte a szükséges tanulmányokat, pap, az inasok és a iparos segédek apostola lett. Az elsô Legényegylet (Gesellenverein) 1849-ben alakult meg. Utána ilyen egyletek születtek csaknem minden német ipari központban. Az egyletek gyorsan elterjedtek Európában, sôt még Amerikában is. Kolping alapvetô pedagógiai elvei: -- Az embernek annyira szüksége van a vallásra, mint a levegôre. Ezért mindenütt elsôsorban vallásos légkört kell biztosítani a fiataloknak. -- A társadalmi élet alapja a család, és ezért ugyancsak szükséges a családi otthon melegét és nevelését elôsegíteni. -- A munka nem egyszerű foglalkozás, hanem hivatás, amit szeretni kell. -- A fiatalokat becsületességre kell nevelni, és gondoskodni kell komoly szakképzésükrôl. -- A hazaszeretetre való nevelés szintén nagyon fontos, mert a haza a nemzet nagy családja, mindenki otthona. -- A családias szellem külön hangsúlyt kap. Minden egészséges családot jellemez az ôszinteség, a nyíltság, a bizalom és a kölcsönös segítô szeretet, amely egyben minden egészséges társadalomnak is az alapja. Magyarországon Szabóky Adolf, piarista atya már 1856-ban megalapította az elsô Kolping Katolikus Legényegyletet. Az alapító gyűlésen maga Kolping Adolf is jelen volt. A magyar Legényegyletek célja szintén a munkásfiatalok vallásos, családias, hazafias nevelése és szakképzése. Bosco Szent János (1815--1888), kora egyik legnagyobb szociális apostola, elôször Torinóban gyűjtötte maga köré az elhanyagolt fiatalokat. Működése szerény keretek között indult el, de hamarosan hatalmas intézménnyé fejlôdött, miközben a munkásifjúság nevelésében és szakképzésében új távlatokat nyitott. Intézetei csakhamar minden országban a legkeresettebb és legeredményesebb nevelôintézmények közé tartoztak. Jelszava: ,,Jó polgárokat a földnek, boldog lakókat az égnek!'' Munkája állandósítására 1868-ban megalapította a szaléziánusok papi kongregációját, 1874-ben pedig a nôi Segítô Szűz Mária Társulatát, amelyek az egész világon ma is folytatják áldásos működésüket. 1876-ban megszervezte a szaléziánusok világi munkatársainak egyesületét. Belgiumban a 19. század második felében a szeretetszolgálat a paternalizmus formájában mutatkozott meg. A paternalizmus atyja H. Perin (1815--1905) leuveni egyetemi tanár, akinek a tanulmányai a L'Économie Chrétienne folyóiratban jelentek meg. Legfôbb munkája: De la richesse dans les sociétés chrétiennes. Louvain, 1861. Szociális tanításának alapja a keresztény szeretet. Ha a munkaadó és a munkás viszonyában szeretet uralkodik, megváltozik a világ, kiegyensúlyozottá válik a társadalom, és minden ember betölti azt a feladatot, amit a Gondviselés számára kijelölt. Ugyancsak jelentôs a kötelességtudat. A munkaadónak úgy kell tekintenie munkásait, mint a jó családapa gyermekeit. Az ideális munkás is jó családapa, becsületes, szorgalmas, tanulékony és betölti azt a szerepet, amelyet a Gondviselés jelölt ki neki. A paternalizmusnak jelentôs szerepe volt a belga munkaadók szociális érzékenységének kifejlesztésében és a munkások lelki, szellemi és szakmai képzésében. Ugyancsak szolgálatot tett a munkásságnak azzal, hogy a jövendô munkásvezetôket elôkészítette késôbbi munkásmozgalmi feladataikra. A képzett munkások már nem elégedtek meg az ,,atyáskodással'', hanem igazságot, jogot és szociális törvényhozást követeltek. A belga munkásság soraiban a mozgalom csak akkor kezdett nagyobb sikert elérni, amikor 1867-ben felváltotta a Katolikus Belga Munkásegyesületek Szövetsége, majd pedig a Belga Demokratikus Liga 1890-ben. A keresztény szakszervezet 1886-ban alakult meg, és a 20. század elején már több, mint százezer tagot számlált. A 19. század utolsó évtizedeiben egyre inkább a keresztény demokrácia eszméi kerültek elôtérbe, amelynek alapvetô célkitűzései: -- A gazdasági liberalizmus elutasítása. -- A kapitalizmus visszaéléseinek és a társadalmi uzsorának megszüntetése. -- Az államhatalom közbelépésének és a szociális törvényhozás bevezetésének sürgetése. -- önálló munkásszervezetek felállítása a munkaadók és munkások közös szervezetei helyett. A múlt század 80-as éveiben Belgiumban hatalomra jutott katolikus kormány aztán olyan szociális törvényeket vezetett be, amelyek az elsô világháború elôtt egész Európában a legjobbnak tekinthetôk. A belga keresztény munkásmozgalom legmarkánsabb személyisége a múlt század utolsó évtizedeiben A. Daens (1839--1907), a Gent-i egyházmegye papja, aki nyomdász öccse, Pieter (1842--1918) közreműködésével 1872-ben megalapította a Munkás című hetilapot, és fôleg a Gent és Aalst vidéki textilgyárak munkásai embertelen kizsákmányolása ellen vette fel a harcot. Az általa túlságosan konzervatívnak tartott Katolikus Párttal szemben 1893-ban megszervezte a Keresztény Néppártot XIII. Leó pápa körlevele célkitűzéseinek megvalósítására. Pártja elsô képviselôjeként a belga országgyűlésbe is bekerült, ahol hathatósan védte a munkásság jogait. Ellenfelei mindent megtettek arra, hogy elhallgattassák. Püspöke 1898-ban felfüggesztette, mivel nem volt hajlandó leállítani politikai szereplését. A belga keresztény munkásmozgalom ma is az egyik legnagyobb elôharcosának tekinti. 1957-ben Aalstban szobrot állítottak fel neki, és munkásságáról nagyhatású filmet is készítettek. Angliában a 19. században a lakosságnak alig 10%-a volt csak katolikus, és ennek nagy része ír származású bevándorló munkás volt. A társadalmi élet alakulására semmi befolyásuk nem volt. A legjelentôsebb egyházi személy, aki felemelte szavát a gazdasági liberalizmus visszaélései ellen, H. E. Manning (1808--1892), Westminster érseke. Nem annyira a tudomány, mint a gyakorlat embere volt. Kapcsolatot tartott fenn Európa keresztény szociális gondolkodóival és mozgalmaival. Fôleg az ír munkások védelmére kelt. Követelte az igazságos munkabért, a szervezkedési jogot és a gyermekmunka megtiltását. 1889-ben védelmébe vette a sztrájkoló londoni kikötômunkásokat. A keresztény Szociális Intézmények kongresszusához írta 1890-ben a következô sorokat: ,,Nem hiszem, hogy valaha is lehetségessé válik a békés viszony megteremtése a munkaadók és a munkások között, amíg nyilvánosan nem ismerik el és határozzák meg az igazságos mértéket a haszon és a bérek szabályozására, amely meghatározza a szerzôdéseket a tôke és a munka viszonyában'' (Congrčs des Oeuvres Sociales ŕ Ličge, 1886--1900). Hollandiában a katolikusok a 19. században még kisebbségben voltak. A polgárjogi egyenlôségért és a katolikus iskolákért folytatott küzdelem csaknem minden figyelmüket és erejüket igénybe vette. A legjelentôsebb személyiség ebben a küzdelemben H. Schaepman (1844--1903) egyetemi tanár, akinek a munkássága eredményeként a holland katolikusok a század végére elérték a teljes jogi egyenlôséget, és egyre inkább hatást gyakoroltak az ország társadalmi, gazdasági és politikai életére. 1868-ban alakultak meg a katolikus munkásfiatalok egyesületei, a Szent József Legényegyletek; 1888-ban a Katolikus Népszövetség és 1889- ben a Katolikus Munkásegyesületek Szövetsége. Elindítója A. Ariens (1860--1928). Az elsô munkaügyi törvényeket a holland országgyűlés 1888-ban szavazta meg R. Beerenbroeck katolikus képviselô hatására. _______________ 1 F. Ozanamot II. János Pál pápa az 1997-ben Párizsban megrendezett XII. Ifjúsági Világtalálkozó alkalmával avatta boldoggá. ======================================================================== IV. Az egyház szociális tanításának alapelvei Az emberiség történelmének állandóan visszatérô problémája a mozgás és a változás léte vagy nemléte. Tapasztalataink szerint az élet legtöbb területén a változás nyilvánvaló. A gazdasági és társadalmi valóság dinamikusan változó folyamat. Számos esetben viszont a tapasztalat örök törvényeket, örök körforgást és az idôtlenség bizonyos formáit sugallja. A mozgás csak akkor érthetô meg, ha ismerjük azt, ami mozog. Minden mozgás ugyanis valaminek az átmenete az egyik állapotból a másikba. Ami az embert illeti, a történelem igazolja, hogy az ember az ôskortól egészen napjainkig, az események, helyzetek, kultúrák és rendszerek, ruházata, szokásai és munkaeszközei minden változása ellenére, lényegében ugyanaz marad: síró és nevetô, gyűlölô és szeretô, önzô, de áldozatra is kész sajátságos lény, aki saját belsô küzdelmét a jó és a rossz között a közösségi kapcsolataiba is belevetíti. XIII. Leó pápa elfogadta az emberi értelem és a társadalmi valóság viszonylagos autonómiáját, ahogy azt már Aquinói Szent Tamás is tanította, amikor a létezôk lényegét kutatta. A lényeg a dolgok természetét jelenti, azok sajátját, aminek normatív jellege is van, mivel a valóság minden alkatrésze a Teremtô szándékát fejezi ki. A dolgok természete maga utal az örök isteni törvényre (lex aeterna), amely irányítja a természettörvényeket (lex naturae), amelyekbôl az emberi értelem képes levezetni a természetjog törvényeit mind az egyénre, mind a közösségre nézve. Az egyház szociális tanítása XXIII. János pápa és utódai munkája révén bontakozott ki a maga teljességében, miután az Egyház párbeszédet kezdett a társadalomtudományokkal és a változó világgal. A Pacem in Terris (1963) körlevél óta a pápai körlevelek címzettei nemcsak a püspökök, papok, szerzetesek és a katolikus hívek, hanem minden ,,jóakaratú'' ember. II. János Pál pápa körleveleiben és minden más nyilatkozatában nem fejedelmi többes számban, hanem egyes szám elsô személyében szól. Napjainkban a természetjogi gondolkodás a társadalomtudományokban a társadalmi és gazdasági folyamatok felgyorsult dinamikája következtében kérdésessé vált. A tomista bölcselet érvényesülése az Egyház szociális tanításában a megmerevedés veszélyét rejtette magában. Világosan kell látnunk, hogy a skolasztika nem ,,philosophia perennis'' olyan értelemben, mintha változatlan és örökkévaló lenne. Gondolatrendszere kora szellemi látóhatárával, életérzésével és sajátos társadalmi feltételeivel állt szerves összefüggésben. Vannak azonban olyan alapelvei, amelyek a korok felett állnak, egyetemes érvényűek, és ha az emberiség tudatában egy idôre elhomályosultak is, újra meg újra utat törnek maguknak, nemcsak az Egyház szociális tanításában, hanem a bölcseleti gondolkodásban is. Így pl. F. Brentano (1838--1917) skolasztikus gondolatrendszere forrása lett a tárgyelméletnek és a fenomenológiának. E. Husserl (1859- -1938) a skolasztikából kölcsönözte a pszichologizmus ellen a gondolkodói aktus és a gondolattartalom közötti megkülönböztetést, amely az igazságnak látszólag új, de lényegében középkori elméletét sugallja. A modern fenomenológiában az ,,essentia-existentia'' skolasztikus megkülönböztetés alapvetô szerepet játszik. A 18. és a 19. század ismeretelméleti idealizmusával szemben, amely a valóságot a tudat tartalmának, az ,,én'' termékének tekintette, a skolasztikus realizmus megtisztított formájában újra érvényesül. A skolasztika számos etikai, jog-, állam- és társadalombölcseleti gondolata ma is jelentôs szerepet tölt be. A pápai körlevelek mindig koruk szociális problémáira hívták fel a figyelmet, és azok megoldásának az útját törekedtek megmutatni. Hogy mennyire eltolódtak századunkban a szociális probléma területei, világosan kitűnik a pápák szociális tárgyú körleveleinek fejlôdési folyamatából. XIII. Leó pápa (RN, 1891) elsôsorban a munkáskérdéssel, kora legsúlyosabb szociális problémájával foglalkozott, és az igazságos rendet fôleg az ipari munkásság siralmas helyzetének szemszögébôl vizsgálta. XI. Pius (QA, 1931) fôleg a munkások jobb együttműködését és a gazdasági életbe való bekapcsolódását követelte. Az üzemi koncentrációval, a pénzkapitalizmussal, a monopóliumokkal és a diktatórikus rendszerek központosító politikájával szemben a társadalom újjászervezését sürgette a szolidaritás és a szubszidiaritás elve alapján. Külön szólt az agrárproletárok hatalmas tömegének nyomorúságos helyzetérôl. XXIII. János pápa (MM, 1961) hangsúlyozta az egyéni kezdeményezés elsôbbségét és a szociális problémák nemzetközi dimenzióját. Az igazságos társadalmi és gazdasági rendrôl nemcsak egy-egy ország vonatkozásában szólt, fôtémája az igazságos nemzetközi rend. A Pacem in Terris körlevelében a béke alapjait jelöli meg az akkori ,,hidegháború'' feloldására. VI. Pál pápa (PP, 1967) a fejlôdô országok haladásának a feltételeit határozta meg, és hangsúlyozta a nemzetközi szolidaritás szükségességét. Ez a körlevél a II. Vatikáni zsinat határozatainak a végrehajtását is jelentette. Új szociális problémákat tárgyalt az OA (1971) apostoli levelében. Fôleg arra hívta fel a figyelmet, hogy az ún. jóléti állam keretében is sokan a társadalom peremére szorulnak, és nem rendelkeznek a szükséges érdekvédelmi szervezetekkel. Rámutatott a gazdasági növekedés ökológiai korlátaira, és a politikai cselekvés irányvonalait igyekezett meghatározni. II. János Pál pápa tárgyalta korunk munkáskérdését (LE, 1981). A munka fogalma kitágult, és egyre inkább a mai szociális kérdés sarkponti problémájává vált. Hangsúlyozta a munka méltóságát, személyi és alkotó jellegét a gépesítéssel és az automatizációval szemben. Ezt a megfontolást folytatta a SRS (1988) körlevelében, és ismét foglalkozott a nemzetközi kapcsolatok problémájával. Legfontosabb mondanivalói: -- a világ szétszakadása szegény és gazdag országokra, -- a bűn struktúráinak alávetett világ, -- a gyökeres változás szükségessége. Ebben a körlevelében hangsúlyozta elsôként a pápák sorában a vállalkozó munkájának nagy jelentôségét a gazdasági fejlôdés szempontjából. A CA (1991) méltatta XIII. Leó pápa tanítását, amelyet a történelmi fejlôdés is igazolt. Foglalkozott a ,,létezô'' szocializmus bukásának az okaival és következményeivel. A liberális gazdasági rendszerrel szemben hangsúlyozta a szociális piacgazdaság szükségességét a szocializmus által tönkretett országok újjáépítésére és a fejlôdô államok hathatós megsegítésére. A pápai körlevelek koruk szociális problémái tárgyalásakor új szempontokra hívják fel a figyelmet, és ezzel gazdagítják az Egyház szociális tanítását. XXIII. János pápa körlevelei rendkívüli érdeklôdést váltottak ki, még a szocialista országok vezetôi részérôl is. Fôleg a baloldali sajtó az Egyház szociális tanításával kapcsolatban valóságos ,,kurzusváltozásról'' beszélt... A pápai körlevelek koruk szociális problémáinak tárgyalásakor bizonyos kérdéseket a bekövetkezett változásoknak megfelelôen újra megvilágítanak. Ez azonban nem jelent kurzusváltozást politikai értelemben. XI. Pius pápa a munkaadó és a munkavállaló viszonyával kapcsolatban szólt arról, hogy a szokásos bérviszony kezd átalakulni társasviszonnyá, amelyben a munkások és az alkalmazottak részesednek a vezetésben, a felelôsségben és bizonyos formában a haszonban is. Ezt a pápa nem tartotta természetjognak (Vö. QA, 65). Ezzel szemben XXIII. János pápa ezzel a lehetôséggel kapcsolatban természetjogról beszélt (Vö. MM, 93). Ennek a magyarázatát a következôkben kell keresnünk: A pápai körlevelek a magántulajdon jogát egyértelműen természetjognak tartották, miközben határozottan hangsúlyozták a magántulajdon szociális funkcióját is. Az utolsó évtizedekben az emberi méltóság iránti aggódásuk arra vezette ôket, hogy a munkavállalók felelôsségtudatát és érdekeltségét a termelési folyamatban és általában a gazdasági életben növeljék, hogy ezzel társadalmi integrációjukat elôsegítsék. Az Egyház szociális tanítása ,,kurzusváltozásának'' tűnhet fel a munkásszervezetekkel kapcsolatos egyházi állásfoglalás is. XI. Pius pápa, tekintettel a vallásilag vegyes lakosságú országokra, megengedte a katolikus munkások részvételét a vegyes vallású munkásszervezetekben (Vö. QA, 35). XXIII. János pápa tovább ment, amikor dicsérettel emlékezett meg azokról, akik a különbözô hivatás- és szakszervezetekben a keresztény szociális tanítás elveit igyekeznek érvényesíteni (Vö. MM, 102). Ez nem jelenti azt, hogy a pápa a kimondottan katolikus munkásszervezeteket fölöslegesnek tartotta. Miután úgy látta, hogy a vallásilag semleges szervezetekben a természetes erkölcs érvényesül, a vallásszabadságot tiszteletben tartják, sôt a katolikus tagok lehetôséget kapnak arra is, hogy a keresztény szociális tanítást érvényesítsék, helyeselte a katolikus munkások részvételét. Általában azt mondhatjuk, hogy XXIII. János pápa körleveleiben mindig a társadalom fejlôdését tartja szem elôtt. Különbséget tesz az ideológiai rendszerek merevsége és az általuk inspirált mozgalmak között. Amíg a tanok, miután meghatározták azokat, nem változnak, addig a mozgalmak a változó körülmények hatására maguk is változásnak vannak kitéve, és jó törekvéseket is tartalmazhatnak annak ellenére, hogy a tanok talán tévesek. Az igazság magva sokszor még a tévedésben is megtalálható (Vö. PT 159). Ritkán keltettek pápai körlevelek olyan nagy érdeklôdést, mint az ô körlevelei. Ennek a magyarázatát nem annyira azok tartalmában, mint hangnemében kell keresnünk. Ô volt az elsô a pápák között, aki a hagyományos kúriai stílus helyett olyan nyelven írt, amely mindenki számára érthetô. Nem ítélt el senkit és semmiféle rendszert, kivéve az egyházüldözô ateizmust. Nagy valóságérzékkel tárgyalta kora problémáit, felhasználva a történelmi tapasztalatokat és a társadalomtudományok kutatásainak eredményeit is. Körleveleiben aránylag kevés hivatkozást találunk a kinyilatkoztatás igazságaira, annál többet a természetes rend követelményeire és az ember társas voltára, hogy írásait ne csak a keresztények, hanem minden jóakaratú ember megérthesse. Az Egyház szociális tanítása elsôsorban az alapelvek meghatározására törekszik az isteni kinyilatkoztatás, a keresztény bölcselet és hagyomány alapján. Tudatában van annak, hogy a társadalmi és gazdasági valóság annyira bonyolult és változatos, hogy azt mindenütt azonos keretek közé szorítani nem lehet. Elgondolásai, javaslatai és tanácsai részletes kidolgozását és gyakorlati alkalmazását az egyes népek viszonyaihoz azok okosságára és belátására bízza, akik hivatva vannak arra, hogy a társadalmi, gazdasági és politikai élet szervezetét a keresztény erkölcsi elveknek megfelelôen kiépítsék. Közben világosan látja azt is, hogy nem elegendô az általános elvek hangsúlyozása és az igazságtalanságok elítélése. Mindennek semmi súlya nem lesz, ha nem jár együtt minden egyes ember személyes felelôsségének tudatosításával és határozott, gyakorlati cselekvéssel. Nem az Egyház dolga az, hogy tudományosan kutassa azokat a lehetséges következményeket, amelyek az emberi közösség változásaiból adódnak. Feladatának elsôsorban azt tekinti, hogy az ember jogait és méltóságát védelmezze, és tiltakozzék az olyan körülmények ellen, amelyek közepette ezek megsérülnek, és hogy azon fáradozzon, hogy a változások az ember és a társadalom valódi fejlôdését eredményezzék (Vö. LE, 5). ======================================================================== IV./1. Az ember személyi méltósága Az Egyház szociális tanításának lényeges alapelve és kiindulópontja az ember személyi méltósága: az a meggyôzôdés, hogy a társadalmi intézményrendszer alapja, létoka és célja az emberi személy, aki természeténél fogva társas lény, és aki a létrendben felülmúlja az anyag- és állatvilágot, sôt még a társadalmi kereteket is (Vö. MM, 219. GS, 12.). Azokon a jogokon kívül, amelyeket a fizikai és a szellemi képességei révén magának szerez, rendelkezik olyan alapvetô jogokkal is, amelyek személyi voltából fakadnak, és függetlenek a társadalom életében betöltött szerepétôl. Az ember önálló jogalany. Személyi önállósága nem társas voltára, hanem szellemiségére épül. Nem személyi létében, hanem személyisége kibontakozásában és kiteljesedésében igényli a közösséget. Az emberi közösség nem fizikai, hanem erkölcsi egység, amelynek tagjai a fizikai és szellemi különbözôségeiken kívül megôrzik személyi önállóságukat, elidegeníthetetlen és áruba nem bocsátható jogaikat. Minden egyes ember egy külön világ, nem programozható, képletekbe nem rendezhetô, kimondhatatlan valóság. Bár testiségében az állat rokona, a Teremtô kiemelte az állatvilágból, éltetô lelket ajándékozott neki, felruházva értelemmel és akarattal. Tudta ugyan, hogy az ember ezekkel az ajándékokkal vissza fog élni, nekilát a természet és önmaga pusztításának, de örök tervében mindez bennfoglaltatott, hogy az Istenfia beletestesedjék a világba, visszaszerezze az ember eredeti méltóságát és végérvényesen magához emelje. Elsônek a keresztény antropológiában találjuk meg azokat a fogalmakat, amelyek az ókori görög bölcsészetben csak embrionális állapotban léteztek: a lélek, a szabadság és a felelôsség fogalmai. Az emberi lélek szabad, de felelôs tetteiért Isten és az emberek elôtt. Az ember természetfeletti hivatása, a bűn és a megváltás, az üdvösség reménye és a kárhozat kockázata Isten és az ember között olyan bensôséges és állandó kapcsolatot jelent, amely túlhaladja a puszta földi létet. Az ember személyi méltóságának alapja az, hogy Isten a ,,saját képére és hasonlatosságára'' teremtette (Ter 1, 27). Ebben minden ember egyenlô. Nincs különbség tudós és tudatlan, gazdag és szegény, úr és szolga között. Az ember személyi méltóságát Isten is tiszteletben tartja. Mivel értelemmel és szabad akarattal megáldott lénynek teremtette, az ember szabadon választhat a jó és rossz, az üdvösség és a kárhozat között. ,,Segíts magadon, az Isten is megsegít'' -- mondja a közmondás. Aki önmagán nem akar segíteni, azon Isten sem segíthet, mert tiszteletben tartja az ember szabadságát. Az ember a maga belsô világával az anyag- és az állatvilág fölé emelkedik. Ide vonul vissza, hogy Isten színe elôtt döntsön földi és örök életérôl. A bűn következtében értelme ugyan elhomályosult és az akarata rosszra hajló lett, de az isteni kegyelem fényében túllépi a jelenségek anyagvilágát, és meg tudja ragadni az értelemmel hozzáférhetô valóságot. Tudata legmélyén egy törvényt fedez fel, amelyet a Teremtô |ltetett lelkébe. Ez pedig arra ösztönzi, hogy mindig, mindenütt és mindenben keresse, szeresse és tegye a jót, és kerülje a rosszat. Amikor ösztönösen a jót, az igazat és a szépet keresi, végeredményben a végtelen Jót, az Igazat és a Szépet, magát az élô Istent keresi. A lelkiismeret az emberi lélek legrejtettebb magva, ahol az ember egyedül van Teremtôjével, akinek a szava felhangzik a lelke mélyén (Vö. GS, 14-15). ,,A perspektívák fényes fehérségében -- írja a lánglelkű magyar püspök, Prohászka Ottokár -- találkozunk a magát kinyilatkoztató Istennel. Nem azért jön felénk, hogy a természetet letörje. Miért is törné le, amikor az ô műve. Azért sem jön, hogy a kultúra haladását megakassza, hiszen a kultúra sem egyéb, mint az Isten-adta erôk, tehetségek és képességek kifejlesztése és hasznosítása. Azért jön, hogy az ember lelkivilágát kielégítse, hogy a szellemi létét meglelkesítse, és szívét s annak a végtelenbe gravitáló igényeit kielégítse''. Mivel az ember Isten képmása, nem tekinthetô pusztán termelési tényezônek. Minden olyan gazdasági elmélet, amely ezt számításon kívül hagyja, eleve kudarcra van ítélve, és romlásba viszi az egész társadalmat. A gazdálkodás természetes célja nem a nyereség, se nem a gazdasági hatalom, hanem az emberi szükségletek és igények kielégítése. Amikor az ember dolgozik, nemcsak tárgyakat gyárt a maga és az embertársai javára, hanem kifejleszti és tökéletesíti saját fizikai és szellemi képességeit, mintegy kilép önmagából, és önmaga fölé emelkedik. Az ezzel elért gyarapodás nagyobb érték, mint a munkája révén maga körül felhalmozódó vagyon. Az ember nem azáltal értékes, amije van, hanem azáltal, ami ô maga. A munka értékének elsôdleges alapja maga az ember, és a munka méltósága a munkát végzô ember személyi méltóságának függvénye. A technika elveszti értelmét, ha nem az embert szolgálja (Vö. LE, 11). A tisztán gazdasági és technikai fejlôdés azzal a veszéllyel jár, hogy nem szabadítja fel az embert, sôt még nagyobb szolgaságba dönti. Csak az az ember szabad, aki megtalálta önmagát, jogainak és kötelességeinek teljes birtokában él. Jézus maga figyelmeztet a javak helyes értékrendjére: ,,Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de lelke kárát vallja?'' (Mt 16, 26). A keresztény szociális tanítás vallja, hogy minden ember abszolút értéket képvisel. Személyi volta felülmúlja a gazdasági és társadalmi kereteket. Minden ember élete fontos, függetlenül gazdasági és társadalmi hasznosságától A szocializmus évtizedeken át visszaélt a nagy igazságot kifejezô jelszóval: ,,Legfôbb érték az ember!'' Ma viszont a féktelen liberalizmus hatására az a veszély fenyeget, hogy az anyagilag tönkrement embert szerencsétlen csôdtömegnek tekintjük, mintha az ember személyi értékét anyagi sikerrel és pénzzel lehetne mérni. A gazdasági konjunktúra hullámzásai, betegség, szerencsétlenség, vagy természeti csapás következtében nincstelenné vált ember is megôrzi személyi méltóságát és alapvetô emberi jogait az élethez. Közben olyan szellemi értékek hordozója lehet, amelyek gazdagságot jelentenek az egész társadalomnak. Számtalan tudós és művész a legnagyobb nélkülözések között fejezte be életét. Már XIII. Leó pápa a Rerum Novarum (1891) kezdetű körlevelében rámutatott a munkások, a munkaadók, a gazdagok és a szegények jogaira és kötelességeire (16--20. pontok). Az egyetemes emberi jogok összegezését az Egyház szociális tanításának megfelelôen elsôként XXIII. János pápa Pacem in Terris körlevelében (4--13. pontok) találhatjuk. Alapgondolata, hogy a világbékét, az emberiség legfôbb javát, csak az ember személyi méltóságát tiszteletben tartó jogrendre lehet építeni. A jogrend feltételezi az erkölcsi rendet. A jogok és a kötelességek szorosan összefüggnek egymással. Az ember méltósága egyetemes, sérthetetlen jogaiban és kötelességeiben mutatkozik meg. Hozzáférhetôvé kell tenni számára mindazt, ami a tisztes emberi élethez szükséges: a táplálék, ruházat, lakás, az életállapot szabad választása, a családalapítás joga, jog a gyermekek nevelésére, a munkára, a jó hírnévre, megbecsülésre, a megfelelô tájékoztatásra, a lelkiismerete szerinti cselekvésre, a magánélete védelmére, a szabadságra, és a vallásszabadságra is (Vö. GS. 26). A Magyar Katolikus Püspöki Kar tanítása: ,,A személy tisztelete, az emberi méltóság kijár minden embernek, bármennyire elesett réteghez tartozzon is, függetlenül attól, hogy az elesettség forrása a fizikai erô fogyatkozása, vagy a gazdasági és politikai hatalomnélküliség, a hajléktalanság, vagy éppen az illetônek erkölcsi fogyatékossága és bűnei. Az Egyház kiáll a kitaszítottakért, a sehová sem tartozókért, síkraszáll minden diszkrimináció ellen az esélyegyenlôség elômozdítása érdekében'' (MKPK 24). ======================================================================== IV./2. Az emberi munka elsôbbsége A munka olyan fizikai vagy szellemi erôfeszítés, amit az ember valami anyagi vagy szellemi jónak létrehozására végez. Az ókori pogányság nem tartotta szabad emberhez méltónak a testi munkát, és ezért rabszolgákkal végeztette. A tudós méltóságos szemlélôdésével (,,otium cum dignitate'') szemben állt a kézműves és a kereskedô tevékenysége (,,negotium''), amely kortársai szerint lehetetlenné tette számára az erényes életet. A testi munka megbecsülésére a kereszténység tanította meg az emberiséget. Jézus Krisztus földi élete legnagyobb részében fizikai munkával kereste meg kenyerét. Amikor a názáreti zsinagógában megjelent, és megmagyarázta a szent szövegeket, hallgatói csodálkozva kérdezték: ,,Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? Nem az ács ez, Mária fia?'' (Mk 6, 2-3). Apostolai egyszerű halászemberek. Az iskolázott farizeusból apostollá lett Pál is kétkezi munkával, sátorkészítéssel tartotta fenn magát és munkatársait (Vö. 1Tessz 2, 9; 2Tessz 3. 8). A munka természetünkbôl folyó kötelességünk. Fizikai és szellemi képességeink beszédesen tárják elénk a Teremtô Isten ezirányú akaratát. A feladatot, hogy uralkodjunk a teremtményeken, és hogy műveljük a földet, az isteni képmás mivoltunknál fogva kell teljesítenünk, hogy tökéletesítsük önmagunkat, és hogy felhasználjuk Isten adományait a földi és örök életünk céljaira (Vö. Bölcs 9, 2-3). A technikai és technológiai fejlôdés következtében manapság az ember termelôi tevékenysége nagy fokban nem a fizikai erôfeszítésre épül. A dolgozók testi erejét az egyre inkább tökéletesített gépi berendezések váltják fel. A kimondottan fizikai munka hozzájárulása a termeléshez egyre csökken. Ennek ellenére az ember marad a munka alanya. A legtökéletesebb termelôeszközöket is az emberi értelem és tapasztalat alkotja meg. Minden, ami az emberi munka termelékenységét emeli, még a legtökéletesebb gépi berendezés is, lényegében ,,szerszám'', az ember szellemi munkájának gyümölcse, ami már önmagában is igazolja az ember elsôbbségét az anyagvilággal szemben. így születhettek meg a történelem során nemcsak a halászat és a vadászat egyszerű munkaeszközei, hanem a legbonyolultabb automata berendezések, laboratóriumok és számítógépek is (Vö. LE, 18-19). A dolgozó ember nemcsak a természetet alakítja a saját és embertársai szükségleteinek megfelelôen, hanem önmagát is mintegy emberibbé teszi. Folytatja Isten teremtô munkáját, így aztán a munkája istenszolgálat is. A munkának nemcsak egyéni, hanem társadalmi vonatkozásai is vannak. A közgazdaság jellegzetessége a munkamegosztás, amely egy nagy közösségbe forrasztja össze az egész társadalmat. A társadalom tagjai kölcsönösen függnek egymástól, és munkájukkal a közösség javát is szolgálják. A gazdálkodás kezdetleges fokán az embernek csak két tényezô állt rendelkezésére, a természet és a munka. Értelmes volta hamarosan ahhoz segítette, hogy megalkossa termelôeszközeit. Ezzel aztán megjelent a gazdálkodásban a harmadik termelési tényezô, a tôke, amelynek fogalmát ma már nehéz meghatározni. Az általános szóhasználat a tôke alatt egy nagyobb pénzmennyiséget ért, amely a termelés célját szolgálja. Mint termelési tényezô, a természet és a munka között foglal helyet. Személyi vonatkozású, miként a munka, mivel a munka eredménye, de tárgyi jellegű is, mint a természet, mivel a termelés eszközéül szolgáló javakból (tôkejavak) áll. Szigorú értelemben az emberi képességek, a tudás, a szakképzettség és minden, ami a gazdasági tevékenységet elôsegíti, tôke. Ebben az értelemben a nevelés, az iskolázás, a szakoktatás, a tudományos kutatás stb. a társadalmi tôkeképzôdés nélkülözhetetlen tényezôje. A közgazdászok egy része a tôkét nem anyagi, hanem szellemi értelemben fogják fel. Szerintük a tôke a termelési tényezôkké válható lehetôségek felett való rendelkezési jog. Ennek az elôfeltétele a személyi felelôsségre és szabad csereforgalomra épülô gazdasági rendszerben egy meghatározott pénzösszeg. A tôkejavak a szellemi értelemben vett tôke tárgyulásai a vállalatok életében. Ha a tulajdonos oldaláról nézzük a tôkejavakat, magántôkérôl szólunk. Ha ugyanazokat a közgazdaság szempontjából vizsgáljuk, a tôke társadalmi jellegét domborítjuk ki. A magántôke csak akkor jövedelmezô, ha társadalmi jelleget kap, vagyis ha belekerül a gazdasági folyamatba, részt vesz a társadalom szükségleteinek és igényeinek kielégítésében, a már meglévô tôkejavakat mennyiségileg és minôségileg növeli, a munka termelékenységét fokozza, és az egész közgazdaság lehetôségeit nagyobbítja. Enélkül terméketlen. A tôke az Isten ajándéka és az emberi munka gyümölcse: ,,Nyilvánvaló, hogy a mégoly hatalmas erôfeszítések is eredménytelenek lettek volna, ha a világot teremtô Isten a természetes gazdagságot, a természet javait, erôit, eszközeit bôségesen meg nem adta volna'' (QA, 53). A javak termelése a munka és a tôke együttműködésére épül. A kettô viszonyát már XIII. Leó pápa tárgyalta, majd pedig XI. Pius és II. János Pál pontosította. Az osztályharc, a gazdasági liberalizmus sajnálatos ténye, természetellenes. Ellenkezik a józan ésszel és az igazságossággal. A tôkejavak tulajdonosai és a munkavállalók a termelési folyamatban kiegészítik egymást: ,,Sem a tôke munka nélkül, sem a munka tôke nélkül nem lehet meg'' (RN, 15). Téves akár a tôkének, akár a munkának tulajdonítani azt a hozamot, amely valójában mindkettô együtthatásának az eredménye. XI. Pius pápa rámutat arra is, hogy az összeredménybôl hosszú idôn át a tôke túlságosan is nagy részt sajátított ki magának, sôt sokszor magának követelte a megtermelt javak és az azokból keletkezett jövedelmek egészét. Alig adott a dolgozóknak annyit, hogy a munkaerejüket újratermelhessék. Hamis elméletek alapján azt vélték, hogy valami ,,vastörvény'' értelmében a tôkehalmozás ôket illeti meg, amíg a munkások a létminimum bilincseiben kénytelenek élni. A szociális igazságosság és a jogszerűség tiltja, hogy az egyik osztály a másikat kizárja a termelés hozamából és a növekedésben való részesedésbôl (Vö. QA, 54, 57). Ugyanígy igazságtalan, ha a munkásság mindent magának követel, ha minden nem fizikai munkával szerzett tulajdont, hasznot és jövedelmet, bármilyen jellegű és bármilyen feladatot lát is el a közösség életében, mindentôl függetlenül, mint nem munkából származó jogcímet támad, és el akar törölni. Tévedés ezzel kapcsolatban Szent Pál szavaira való hivatkozás: ,,Aki nem akar dolgozni, ne is egyék'' (2Tessz 3, 10). Ezek a szavak ugyanis azokra vonatkoznak, akik tudnának és kötelesek is lennének dolgozni, de ezt mégsem teszik, és így mások terhére vannak. Szent Pál a tétlenségtôl óv, és nem azt tanítja, hogy a létfenntartás egyedüli jogcíme a munka volna (Vö. QA, 54-57). XIII. Leó pápa világosan tanította, hogy a testi munka az értelem és a keresztény tanítás fényében nem lealázó, hanem felemelô, mert az emberi élet fenntartásának nemes eszköze. Szégyenletes és embertelen dolog az embert a haszonszerzés puszta eszközeként használni fel és nem becsülni többre, mint amennyit a nyers munkaereje ér (Vö. RN, 2, 17). XI. Pius pápa folytatta ugyanezeket a megfontolásokat. A munka nem áru, a munkás emberi méltósága nem lehet csere tárgya, mint akármilyen más termék. A ,,munkapiac'' kifejezés szoros értelemben a munkás méltóságának meggyalázása és a munka elidegenedésének kifejezése, ami az embereket két pártra szakítja, és a ,,munkapiacot'' csatatérré teszi, ami aztán az egész társadalmat pusztulásba sodorja (Vö. QA. 83). II. János Pál pápa szerint az emberi munka, az Egyház szociális tanításának állandó eleme és sarkpontja, elsôdleges jelentôségű. Annak ellenére, hogy korunkban már emberségesebben kezdenek gondolkodni és vélekedni a munkáról, ma is fennáll a veszélye annak, hogy a munkát sajátos árucikknek tartják, mivel a gazdasági kérdések értelmezése a materialista közgazdaságtan tételeibôl indul ki. Az emberrel úgy bánnak, mint puszta termelôeszközzel, habár függetlenül a munka fajtájától, az ember a munka cselekvô alanya, alkotója és mestere (Vö. LE, 10, 29-30). II. János Pál pápa félreérthetetlenül tanítja: ,,Emlékeztetnünk kell egy olyan elvre, amelyet az Egyház szüntelenül tanított. Ez pedig a munka elsôbbsége a tôkével szemben. Ez szorosan kapcsolódik a termelési folyamathoz, amelyben a munka az elsôdleges létrehozó ok, míg a tôke a termelési javak összességében mindig csak eszköz. Minden, amit a tôke fogalma magába foglal, nem egyéb, mint a dolgok összessége. Csupán az ember a munka alanya'' (LE, 51, 56). Az alapvetô tévedés abban áll, hogy az emberi munkát tisztán gazdasági szempontból nézik. Ez a materialista felfogás, amely szerint az ember az anyagvilág függvénye és az adott korszak termelési viszonyainak eredôje. Ez a felfogás nemcsak a marxista történelmi materializmus végzetes tévedése, hanem a kezdeti liberális kapitalizmusé is, amely a munkásság soraiban igazságos ellenállásba ütközött. A termelési folyamatban felhasznált nyersanyagok, gépek és szerszámok, az ún. tôkejavak szorosan kötôdnek ugyan a munkához, de csak tárgyak, amelyek az embert szolgálják és nem fordítva. Az emberi személy a dolgokkal szemben elsôbbséget élvez. Föltétlenül szükséges, hogy mind elméletileg, mind gyakorlatilag ,,elismerést nyerjen a személynek a dolgok feletti és az emberi személynek a tôkével, a termelést elôsegítô javakkal szembeni elsôbbsége'' (LE, 61). Az Egyház szociális tanítása nagy figyelmet szentel a munkakörülményeknek is. Már XIII. Leó pápa hangsúlyozta, hogy az államhatalomnak ügyelnie kell ezekre is. Az ünnepi munkaszünet nem henyélés, tétlenség, pazarlásra való ösztönzés, hanem szükséges pihenés, amelyet a vallás szentel meg. A megszentelt nyugalom elvonja az embert a mindennapi munkától és az ügyes-bajos dolgoktól, hogy figyelmét az égi javakra irányítsa, és az Istennek köteles tiszteletre hívja fel a figyelmét. A napi munkaidô megállapításánál tekintettel kell lenni a szükséges pihenésre a munka természetének, a helyi viszonyoknak és a munkások egészségi állapotának megfelelôen. A gyermekeket tilos munkába állítani mindaddig, amíg a testi, szellemi és lelki képességeik nem fejlôdtek ki eléggé. Ügyelni kell arra is, hogy bizonyos foglalkozások kevéssé felelnek meg a nôknek, akiknek legfôbb hivatása, amely a méltóságukat is védelmezi, a gyermekek nevelése és a családi otthon gondozása (Vö. RN, 32-33). A II. Vatikáni zsinat azt is kívánja, hogy a munka tegye lehetôvé az emberi személyiség kifejlesztését és tökéletesítését. A javak elôállítása és cseréje során, valamint a szolgáltatások terén végzett emberi munka elôbbre való, mint minden más, amely nem több, mint eszköz, míg a munka személyi jellegű. A dolgozóknak maradjon elegendô szabadidejük a pihenésre, a családi, kulturális és vallási életükre, sôt még arra is, hogy képességeiket olyan téren is kifejlesszék, amelyre szakmai tevékenységük kevés lehetôséget biztosít (Vö. GS, 67). VI. Pál pápa felhívja a figyelmet a munka kétirányú hatására és az elidegenedés veszélyére. A munka egyrészt pénzt, élvezetet és hatalmat ígér, egyeseket önzésre, másokat lázadásra csábít. Másrészt kifejleszti a hivatástudatot, a kötelességérzetet és a szeretô szolgálat szellemét. Közben azzal a veszéllyel is jár, hogy az embert megfosztja méltóságától és rabszolgává teszi (Vö. PP, 28). II. János Pál pápa külön figyelmet szentel a fogyatékosok és mozgássérültek munkájának, mivel ôk is teljesértékű emberi személyek. Segíteni kell ôket is, hogy képességeiknek megfelelôen minden szinten és minden vonatkozásban bekapcsolódhassanak a társadalom életébe. A munkát alá kell rendelni az ember méltóságának, vagyis a munka alanyának és nem a gazdasági haszonnak. Megfelelô szakképzést a fogyatékosoknak és a rokkantaknak is biztosítani kell, és lehetôvé kell tenni számukra a munkafolyamatba való bekapcsolódást számukra alkalmas munkahelyek felállításával. Ôk is hivatva vannak arra, hogy lehetôségeik szerint hozzájáruljanak saját családjuk és az egész közösség jólétéhez (Vö. LE, 103). Ami a mezôgazdaságot illeti, XIII. Leó pápa a magántulajdonjog tárgyalásánál fôleg a földtulajdonra gondolt. Az emberek sokkal nagyobb szorgalommal dolgoznak a saját földjükön, megszeretik a kezük munkájával megművelt földet, és ragaszkodnak hozzá. Ahol az ember a világra jött, ahhoz a földhöz kötôdik, és hazáját idegen országért soha nem cserélné fel, ha az legalább a megélhetéshez szükséges feltételeket biztosítani tudná. XIII. Leó körlevelének központi tárgya az ipari munkásság helyzete volt, és így a parasztság problémáival különösebben nem is foglalkozott (Vö. RN. 35). Ugyanezt mondhatjuk XI. Piusról, aki csak említést tesz arról, hogy a nincstelen proletárok számát növeli a zsellérek óriási serege, akik a legalacsonyabb életszínvonalon tengôdnek, és semmi reményük sincs arra, hogy valaha is egy darab földet szerezhessenek maguknak (Vö. QA. 59). XXIII. János pápa az elsô, aki nagy figyelmet szentel a földműves lakosság és általában a mezôgazdaság problémáinak. Világosan látta, hogy nemcsak az ipari munkások és munkaadók kapcsolatait kell újjáalakítani az igazságosság és a méltányosság követelményeinek megfelelôen, hanem a gazdaság különbözô szektorainak és ágazatainak kölcsönös kapcsolatait, sôt még nemzetközi téren is a gazdaságilag és társadalmilag eltérô fejlettségű országok viszonyát is. A gazdasági fejlôdéssel arányosan csökken a parasztság száma, és növekszik az iparban és a szolgáltatásokban foglalkoztatottak létszáma. Ennek magyarázatát a gazdasági és technikai fejlôdésben, a szabad életforma és a meggazdagodás utáni vágyban, de ugyanakkor abban is kell keresnünk, hogy a földművesek jelentôs része életlehetôségét, munkája eredményességét és életszínvonala javulását kilátástalannak tartja. Ez a probléma ma csaknem minden országban központi jelentôségűvé vált. Nagyon is megfontolandó, hogy milyen intézkedések szükségesek a mezôgazdaság, az ipar és a szolgáltatások közti feszültségek és aránytalanságok megszüntetésére. XXIII. János pápa azt ajánlotta, hogy az államok vezetôi a vidéken is biztosítsák az alapvetô közszolgáltatásokat, az úthálózatot, a közlekedési, postai és távközlési hálózatot, az egészségügyi rendszert, a földművelést elôsegítô intézményeket, a mezôgazdaság sajátos helyzetére alkalmazott hitel- és adórendszert stb. Mindebbôl az egész közgazdaság számára is sok elôny származhat. Ugyancsak szükségesnek tartja az egyes országokon belül a vidékek egyenletes fejlesztését, a népesség és a földterület közötti aránytalanságok megszüntetését. Különösen segíteni kell megfelelô szakképzéssel és termelési eszközökkel a világ azon részeit, ahol a föld termékenysége ellenére a kezdetleges és gazdaságtalan technológiák alkalmazása következtében a mezôgazdaság még a lakosság alapszükségleteit sem képes kielégíteni (Vö. MM. 123-155). A Magyar Katolikus Püspöki Kar is külön figyelmet szentelt a mezôgazdaság problémáinak: a rendszerváltozással kapcsolatos remények és csalódások, a kárpótlás félmegoldása és bizonytalanságai, a birtokszerkezet felaprózottsága, az élelmiszeripar és a kereskedelem nagyrészének külföldi kézbe adása, a tôkehiány, a mezôgazdasági hitelek magas kamata, a támogatások leépítése, a magyar mezôgazdasági piac védelmének hiánya, a munkanélküliség, az európai integrációval kapcsolatos máris elôrelátható súlyos problémák stb.: ,,Elôrelátó és pozitív stratégiára van szükség a mezôgazdaság (és az egész gazdaság) számára a csatlakozással kialakuló új helyzet kezelésére'' (MKPK 47). ======================================================================== IV./3. Az igazságos munkabér A munkabér az a juttatás, amelyben az részesül, aki más személy vagy intézmény szolgálatában fizikai vagy szellemi erôfeszítést fejt ki. A klasszikus közgazdasági iskola munkabérelméletének kiindulópontja a ,,természetes rend'' és a ,,természetes ár'', amelynek megfelel a ,,természetes munkabér''. A munka árát a munkaerô- kereslet és kínálat törvénye határozza meg. A munkaerô piaci ára a ,,természetes ár'' körül ingadozik, és megfelel a munkaerô újratermelésének. Ez biztosítja a munkáscsaládok létét és szaporodását olyan mértékben, hogy a munkaerô se ne csökkenjen, se ne növekedjék túlságosan. Ez az ,,egyensúlyi ár''. F. Lassalle (1825--1864), a német munkásmozgalom alapítója ezt a munkabérelméletet ,,vastörvénynek'' nevezte. A gazdasági és társadalmi fejlôdés révén a munkások életszínvonala emelkedhet ugyan, de megmarad a létminimum körül. Nem követi a munka termelékenységét, és a terméseredménynek mindig kisebb hányadát képviseli. K. J. Rodbertus (1805--1864) ezt a csökkenô bérhányad törvényének nevezte. A gazdasági liberalizmus fénykorában a klasszikus iskola munkabérelmélete megfelelt a valóságnak, és a munkásrétegek siralmas helyzete igazolta a ,,vastörvényt''. Ha a gazdasági tevékenység egyetlen mozgatója az önérdek, és irányítója a korlátlan szabad verseny, amint azt a klasszikus iskola tanította, a munkabért valóban ez a törvény határozza meg. Ennek a súlyos következményeit J. Ruskin (1819--1860), oxfordi katolikus tanár, aki a munka árujellegét határozottan elutasította és a munka erkölcsi értékét hirdette, keserűen állapította meg: ,,Annyi orsó pereg Angliában, hogy megsüketülünk tôle, de népünk rongyokban jár. Annyi a szén, hogy feketébe borul tôle az ország, de népünk megfagy a hidegben. Jóllehet ez a nép már testét-lelkét eladta a nyereségért, mégis éhen pusztul.'' A 19. században elterjedt liberális felfogás szerint a munka nem több, mint áru, amit a dolgozó a munkaadójának elad. Ennek a felfogásnak megfelelôen a közgazdászok jelentôs része a munkát ma is sajátságos árucikknek tekinti, és a munkabér piaci elméletébôl indul ki. Így pl. a korunk gazdasági liberalizmusának egyik kimagasló képviselôje, F. A. Hayek (1889--1992) szükségesnek tartotta, hogy a munkabérek állandóan alkalmazkodjanak a munkaerô piaci keresletéhez és kínálatához. Ezt látta egyetlen lehetôségnek a munkanélküliség problémájának megoldására. Az igazságos munkabér gondolatát fel sem vetette. Az igazságos munkabér kérdése nagyon jelentôs helyet kapott az Egyház szociális tanításában. Minden szociális kérdéssel foglalkozó pápai körlevél tárgyalja ezt a kérdést. Ennek a magyarázatát II. János Pál pápa adja meg: ,,A társadalmi etika sarkponti problémája az elvégzett munkáért járó díjazás. A jelen körülmények között ugyanis nincs fontosabb módja az igazságosság megvalósításának, mint a munkabér. A munkabér az a konkrét út, amelyen keresztül az emberek zöme hozzáférhet azokhoz a javakhoz, amelyek közös használatra vannak rendelve, akár a természet javaihoz, akár a megtermelt javakhoz. Ebbôl következôen pontosan az igazságos bér lesz minden esetben az egész társadalmi és gazdasági rendszer igazságosságának a bizonysága és igazolja a rendszer helyes működését.'' (LE, 87-88) A piacgazdasági rendszerben a kereslet és a kínálat törvényszerűségeit nem lehet számításon kívül hagyni a munka vonatkozásában sem. Az emberi munka azonban semmi körülmények között sem tekinthetô árucikknek, mert nem dologi, hanem személyi jellegű. Akár fizikai, akár szellemi munkáról van szó, a dolgozó ember személyisége mintegy megtárgyiasul az alkotásában. Ezzel aztán személyi értékké válik és mint ilyen felülmúlja az anyagvilágot. A személyi érték nem azonosítható az anyagi javakkal, azok kínálatával és keresletével. A munkabér nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kérdés is. A társadalom számára közömbös lehet, hogy mi történik egy mázsa szénnel, de az nem, hogy mi az emberi munkaerô sorsa. A munkaszerzôdés különbözik minden dologi szerzôdéstôl, csereüzlettôl és bérlettôl. Az ember a munkaviszonyban is megôrzi személyi méltóságát és áruba nem bocsátható jogait. A szociális piacgazdaságban a munkabér nem a munkaerôpiac törvényszerűségén alapul, hanem a szociális partnerek megegyezésének az eredménye, a gazdasági növekedés átlagának, a kölcsönös felelôsség és a társadalmi szolidaritás szellemének megfelelôen. Az államhatalom csak akkor avatkozik be, amikor a szociális partnerek nem jutnak megegyezésre, vagy ha a közjó érdeke azt megköveteli. A valóságos bér és az igazságos bér között csak viszonylagos az egyensúly, és állandó a feszültség. A gazdasági élet minden szektora számára érvényes és pontosan meghatározható munkabér nem létezik. A közgazdaság dinamikusan fejlôdô folyamat. Az emberi szükségletek és igények is állandóan változnak. XIII. Leó pápa felhívta a figyelmet arra, hogy az igazságos munkabér nem lehet tisztán a munkaadó és a munkás közötti megegyezés kérdése, mert szerzôdés esetén a munkaadó mindig elônyösebb helyzetben van, mint a munkás. A munkabérnek elégnek kell lennie a munkás és a családja tisztes megélhetéséhez. Ez a követelmény a természetjogon alapul, és erôsebb a megegyezés szabadságánál. A megélhetésen kívül az igazságos bérnek lehetôvé kell tennie a szellemi és kulturális javakban való részesedést és a biztonságot is a jövôre nézve (Vö. RN, 34). XI. Pius pápa az igazságos munkabér megállapításánál három szempontot tart fontosnak: a munkás és családja tisztes megélhetését, a vállalat teherbíró képességét és a közjó érdekét. Külön hangsúlyozza azt is, hogy a különbözô gazdasági szektorok és ágazatok, valamint a társadalmi rétegek között ne alakuljanak ki túlságosan is nagy jövedelmi különbségek. Nem tartja jónak a túlzott bérköveteléseket sem, mert a vállalat tönkremenését okozhatják, a munkásokra is káros következményekkel. A munkabérnek ezenfelül alkalmazkodnia kell az általános gazdasági viszonyokhoz és a közjóhoz is. A közjó érdekében fontosnak tartja azt is, hogy a dolgozók a mindennapi élethez szükségeseken kívül valamit félre is tehessenek, vagyonra tehessenek szert, és ezzel kiemelkedjenek a proletársorsból. A 30-as évek gazdasági válságában figyelmeztetett arra is, hogy nem szabad elfelejteni, hogy a megfelelô bér növeli a munkalehetôséget, míg a túlhajtott munkabér csökkenti azt. Kívánatosnak tartotta, hogy a munkások bizonyos mértékben társtulajdonosokká váljanak, részt vegyenek a vállalatok vezetésében, és részesedjenek a haszonban is (Vö. QA, 65-78). XI. Pius pápa elgondolásai részletes kidolgozását és alkalmazását azok okosságára és belátására bízta, akik hivatva vannak arra, hogy a társadalmi és gazdasági életet a keresztény szociális tanítás szellemében átalakítsák. A haszonban való részesedésnél nincs arról szó, hogy a szokásos bérviszonyt elejtsük, hanem hogy a munkavállalókat valamilyen formában érdekeltté tegyük a vállalat életében, termelékenysége és jövedelmezôsége növelésében. A vállalatnak olyan munkaközösséggé kell válnia, amelyben mindenkit a szolidaritás szelleme hat át. XXIII. János pápa szerint nem engedhetô meg, hogy a munkabért a szabad verseny törvényei alá vessék, avagy tisztán a munkaadó döntésére bízzák. Mindenkor az igazságosság és a méltányosság szabályait kell figyelembe vennünk. Az igazságosság azt követeli, hogy a munkabér elég legyen a munkás és családja tisztes eltartására. A méltányos munkabér megállapításánál pedig azt is figyelembe kell venni, hogy a dolgozó mennyivel járul hozzá a javak elôállításához, valamint hogy milyen a foglalkoztató vállalat anyagi helyzete, mi mindent követel a közgazdaság érdeke, különös tekintettel a foglalkoztatásra és végül mi az a nemzetközi gazdasági érdek, amely a több eltérô struktúrájú és volumenű nemzetgazdasági kapcsolatban mutatkozik meg (Vö. MM. 71). XXIII. János pápa kívánsága arra nézve, hogy a méltányos munkabér megállapításánál vegyük figyelembe a dolgozó hozzájárulását a javak elôállításához, a mai termelési viszonyok között nem valósítható meg. A termelés, amely az egyre inkább tökéletesített technikák felhasználásával történik, a vállalat egész közössége munkájának az eredménye. A vállalkozó felállítja a termelési tervet és megszervezi a különbözô termelési tényezôket a termék elôállításához. A dolgozók egy része ellenôrzi az automatizált munkaprogram menetét, a másik gondoskodik a gépi berendezés karbantartásáról, ismét mások ellenôrzik a termék minôségét, raktározását és értékesítését. Minden egyes dolgozó hozzájárulásának a megállapítása önkényes lenne. A termelés mindinkább kibôvül az idôben is. A termék megtervezése a piaci kilátásoknak megfelelôen, az elôkészítô szellemi-technikai munka, a termék tökéletesítésére irányuló kutatás, marketing stb. mind olyan tevékenység, amely nagy fokban befolyásolja a kivitelezô munkát. XXIII. János pápa is foglalkozik a dolgozók tényleges és felelôsségteljes részvételével a vállalatok életében. Az a meggyôzôdése, hogy ezt joggal követelhetik a dolgozók. Kívánatos, hogy a vállalat az emberi együttélés magasabb formájának legyen a színtere, hogy a partnerkapcsolat határozza meg az együttműködést, a különbözô szerepek és felelôsségek elosztását. A részvétel nem lehet mindenütt egyforma. A részvétel formáit az egyes vállalatok helyzete alapján lehet csak gyakorlatilag és részleteiben megállapítani. Biztosítani kell ugyan a vezetés hathatós egységét, de ez nem jelentheti azt, hogy a dolgozókat a parancsok néma teljesítésére teremtett szolgákként kezeljék. A dolgozók felelôsségteljes részvétele megfelel az emberi természetnek, korunk gazdasági, társadalmi és politikai fejlôdésének. Mindez feltételezi a dolgozók állandó képzését (Vö. MM, 91-96.). A II. Vatikáni zsinat is foglalkozik ezzel a kérdéssel. A gazdasági vállalkozásokban személyek, vagyis Isten képmására teremtett, önálló emberek társulnak egymással. Elô kell segíteni, hogy mindannyian tevékeny szerephez jussanak a vállalatok irányításában. A dolgozóknak részt kell venniük, akár személyesen, akár szabadon választott képviselôiken keresztül a gazdasági döntésekben, amelyektôl sokszor a saját és családjuk jövôje függ (Vö. GS, 68). II. János Pál pápa nagy jelentôséget tulajdonít azoknak a javaslatoknak, amelyeket elôdei terjesztettek elô a termelôjavak együttes birtoklására, a vállalatok irányításában és a haszon elosztásában való részvételre vonatkozólag. Eltekintve attól, hogy ezek a javaslatok mennyiben megvalósíthatók, nyilvánvaló számára, hogy a munkának és a dolgozó embernek a megbecsülése a termelési folyamatban reformokat igényel a termelôjavak tulajdonjogi kérdésében is (Vö. LE, 66). Az egyház szociális tanításában a családi bér külön hangsúlyt kapott, ami jól érthetô. A liberális gazdasági rendszer szétzüllesztette a családot. A családapa munkabére elégtelensége következtében a családanyákat, sôt sokszor még a gyermekeket is kiszakította természetes életkeretükbôl, és a ,,szabadság'' nevében a munkapad mellé kényszerítette. XIII. Leó pápa abból a feltevésbôl indult ki, hogy a családapa keresete biztosítja a család fenntartását és így elégségesnek kell lennie erre a célra. XI. Pius is állítja ezt, de árnyaltabban. ô megfelelônek tartja, hogy a család többi tagja is erejéhez mérten hozzájáruljon a közös háztartás szükségleteinek biztosításához, ahogy azt fôleg a földműves, a kisiparos és a kiskereskedô családoknál láthatjuk. Követeli azonban, hogy a családanyák ne kényszerüljenek házon kívüli keresô munkára, és el ne hanyagolják a gyermekek nevelését, ami az ô sajátos feladatuk (Vö. QA, 71). II. János Pál pápa hangsúlyozza a családi bér és az egyéb szociális juttatások (családi pótlék, beteg- és balesetbiztosítás, fizetett szabadság és a nyugdíj) szükségességét. A szolgáltatások legyenek elegendôek a család tényleges költségeinek fedezésére a családtagok számának megfelelôen mindaddig, amíg a gyermekek fel nem nônek, és saját magukról nem tudnak gondoskodni. Különösen szükségesnek tartja az anyai hivatás társadalmi újraértékelését (Vö. LE 89-92). Az igazságos munkabér kérdése szorosan összefügg a pénz értékállóságának problémájával. A nominális munkabér emelkedhet ugyan, de ha közben a termékek és szolgáltatások ára is növekszik, a reálbér (a pénz vásárlóértéke) ugyanaz marad, sôt esetleg még csökken is. A pénz csak akkor tölti be megfelelô módon szerepét, amikor, mint a csereforgalom eszköze, értékálló. Az Egyház szociális tanítása mindeddig keveset foglalkozott pénzügyi problémákkal. A II. Vatikáni Zsinat felhívta ugyan a figyelmet erre is, de részletesebben nem foglalkozott vele. Megelégedett a következô megállapítással: ,,A pénzügyi dolgokban ügyeljenek arra, hogy sérelem ne érje se a saját nemzetük, se más nemzet javát.'' (GS, 70) Ez a figyelmeztetés az egyes országok pénze elleni spekulációra, a pénztôke egyik országból a másikba való jogtalan átmentésére és a tudatosan elôidézett inflációra vonatkozik. II. János Pál pápa szükségesnek tartotta a világ valuta- és pénzügyi rendszerének a reformját (Vö. SRS, 43). Ugyancsak felhívta a figyelmet a szegény népek eladósodásának problémájára (Vö. CA, 35), és elismeréssel szólt a szociális piacgazdaság azon törekvésérôl, hogy a pénz értékállóságát biztosítsa (Vö. CA, 19). A magyar gazdaság vizsgálatában a Magyar Katolikus Püspöki Kar részletesen foglalkozik az ország súlyos pénzügyi problémáival is: -- az államadósság óriási tehertétele mind külföldi, mind belföldi vonatkozásban, -- az infláció, ami nemcsak gazdasági szempontból káros, hanem folyamatosan szegényíti a bérbôl és fizetésbôl élôket, a nyugdíjasokat, a gyermekes családokat, és növeli a társadalmi egyenlôtlenségeket, -- a kárpótlási jegyekkel való visszaélések stb. (Vö. PKPK 42- 45). ======================================================================== IV./4. A javak egyetemes rendeltetése Már az elsô keresztény századokban egyes szekták az evangéliumi tanításra hivatkozva elítélték a magántulajdont. Velük szemben az egyházatyák, még azok is, akik legkeményebben ostorozták a gazdagok túlkapásait (Szent Vazul, Szent Ambrus, Szent Ágoston), ezeket a szektákat eretnekséggel vádolták. Az anyagi javak használatánál különbséget tettek az evangéliumi tanácsok és a minden keresztényre nézve kötelezô erkölcsi parancsok között. Az évszázadok során az egyház mindig hirdette a szabadon választott szegénység nagy lelki értékét, amelyet fôleg a szerzetesrendek valósítottak meg. Ugyanakkor tanította a magántulajdon jogosultságát, a javakkal való rendelkezés jogát, mint az emberi személyiség kiterjedését, a család jelene és jövôje biztosításának a garanciáját. Hangsúlyozta azt is, hogy normális körülmények között a javak társadalmi hasznossága is jobban érvényesül a termelôjavak magántulajdona révén, mint a közös birtoklás esetén. XIII. Leó pápa a magántulajdont az ember természetadta jogának tekintette. Annak megszüntetése és köztulajdonná tétele igazságtalan és ártalmas, mind az egyénnek, mind a közösségnek. Az ember munkájával jogot szerez magának nemcsak a munkabérre, hanem megtakarított keresete befektetésére is, amelyre a saját fizikai és szellemi képességei bélyegét rakta rá. Magában a természetjogban találjuk meg a magántulajdonjog alapját. Az ember elôbb van, mint az állam. Elôbb volt már joga és kötelessége önmaga és családja jelene és jövôje biztosítása. Az államhatalomnak nincs joga arra, hogy beavatkozzék a család belsô életébe. A magántulajdon jogát nem törölheti el, csak annak alkalmazását szabályozhatja a közjó érdekében (Vö. RN 3-6, 35). A pápa véleménye szerint a föld azé, aki azt megműveli: ,,Mivel az ember a természet javai megszerzésekor szellemi képességét és testi erejét fekteti az anyagba, és ilyen módon mintegy tulajdon személyiségének a bélyegét nyomja rá, teljes mértékben helyes és szükségszerű, hogy azt a darabot már sajátjaként bírhassa és ezt a jogot senki meg ne sérthesse.' (RN. 7) A magántulajdonban lévô vagyon használatával kapcsolatban hivatkozik Aquinói Szent Tamás tanítására (Summa. II-II, Q. 66, a. 2). ,,Az embernek nem szabad a rajta kívül álló dolgokat sajátjának tekinteni, hanem közösnek, azaz szükség esetén ossza meg másokkal. Ezért mondja az apostol: az evilági gazdagoknak parancsold meg, hogy legyenek szívesen adakozók, osszák meg javaikat'' (RN, 19). A gazdagok ezen kötelezettségét úgy érti, hogy senki sem köteles másnak adni abból, amivel a saját és az övéi szükségleteit elégíti ki, sôt még abból sem, amire tisztes és társadalmi helyzetéhez illô megélhetéshez igényt formál. Ha azonban szükségleteirôl, illetve társadalmi helyzetének megfelelô életszínvonalról már gondoskodott, kötelessége, hogy a szűkölködôknek a feleslegesbôl adjon. XIII. Leó pápa tanítása sok vitát váltott ki a keresztény szociális gondolkodók és vezetôk soraiban. Voltak, akik azzal vádolták, hogy a tulajdonjog pogány fogalmát hirdette a keresztény szellemiségnek megfelelô felfogás ellenében. A gazdagok szűkölködôkkel szembeni kötelezettségének az értelmezése emlékeztet valóban a ,,caritas non obligat cum magno incommodo'' elvre, amelyet az egyik századeleji moralista ,,principium solemne''-nek (ünnepélyes elvnek) nevezett. A szeretet jogilag valóban nem kikényszeríthetô, de Krisztus legfôbb parancsa, amely mindig, mindenütt és mindenben kötelez. XIII. Leó a valóságnak megfelelôen elemezte kora szociális problémáit, fôleg a munkáskérdést, és védte a magántulajdont, hivatkozva a természetjogra, de kívánni valót hagyott maga után a magántulajdon szociális funkcióját és a javak egyetemes rendeltetését illetôen. XI. Pius pápa védelembe vette XIII. Leót. Bizonyítottnak tekintette, hogy a hittudósok soha nem vonták kétségbe a tulajdon kettôs jellegét, egyéni és közösségi rendeltetését. Azokat, akik azt állítják, hogy az Egyház eltűrte volna, hogy teológusai pogány fogalmat csempésszenek be a magántulajdonnal kapcsolatos tanításába, tudatlansággal vádolta (Vö. QA. 45-46). XIII. Leó pápa körlevelétôl a QA-ig negyven esztendô telt el. Ezalatt az idô alatt az Egyház és az állam viszonya sokban megváltozott. A történelmi fejlôdés megmutatta a laicizált állam nehézségeit, belsô zavarait és szakadékait. Az államok vezetôi sokkal nagyobb megértéssel fogadták a harmincas évek súlyos gazdasági válságában XI. Pius pápa körlevelét, mint a 19. századvégi liberális kormányok a RN-ot. A javak igazságos elosztása a megváltozott körülmények között valóban fontosnak tűnt fel a társadalmi rend biztosítására. A korlátlan szabad verseny liberális elvének az érvényesülése monopolkapitalizmus kifejlôdését idézte elô. XI. Pius világosan látta, hogy a gazdasági és társadalmi fejlôdés következtében korunkban a magántulajdonnal kapcsolatban nemcsak a munkás és családja jelene és jövôje biztosításáról van szó, amiként XIII. Leó idôszakában. Nemcsak családi vagyon, hanem roppant gazdasági hatalom halmozódott fel egyesek kezében, akik legtöbbször nem tulajdonosai, hanem csak kezelôi a rájuk bízott vagyonnak. Látta azt is, hogy fôleg a pénztôke uralma veszedelmes lehet az egész társadalomra nézve. XIII. Leó pápa tanítását követve elôször is megállapította, hogy az a gazdasági rendszer, amelyben a termeléshez szükséges tôkejavakat és a munkát más-más fél biztosítja, természeténél fogva nem rossz és nem is elítélendô. A nagyüzemi termelés, a tôkét biztosító hitelrendszer önmagában nem helytelen, hanem közömbös, azaz jóra és rosszra egyaránt felhasználható. A baj akkor kezdôdik, amikor a tôke a vállalatok tevékenységét egyoldalúan a saját tetszése szerint irányítja, nem törôdve sem a dolgozók emberi méltóságával és érdekeivel, sem a gazdálkodás természetes céljával, ami az emberi szükségletek és igények kielégítése, sem a szociális igazságosság és a közjó követelményeivel. Külön kiemeli a magántulajdon kettôs jellegét: az egyéni és közösségi rendeltetését. Miként XIII. Leó pápa, ô is különbséget tesz a magántulajdon és használata között. Amíg a munkás és családja tisztes megélhetését szolgáló javak esetében a hangsúly a ,,magánon'' van, a nagyvállalatok esetében, amelyek lététôl vagy nem-lététôl a családok százai és ezrei sorsa függ, a ,,közösségi'' jelleg az uralkodó. XI. Pius pápa még tovább megy, amikor hangsúlyozza, hogy a Teremtô a föld javait az egész emberiség nagy családja szolgálatára rendelte. Ezt kell szolgálnia a magántulajdon intézményének is, amelyet az államhatalom nem törölhet el, de amelynek használatát a közjó érdekeinek megfelelôen szabályoznia kell. A tulajdonforma nem változatlan, és a történelem folyamán valóban változott is. Nem hagyható minden további nélkül az ember egyéni döntésére szabad jövedelmének, vagyis a megfelelô és tisztes életvitel biztosítása után is fennmaradó jövedelmének az elköltése. A Szentírás és az egyházatyák nagyon világosan kifejezték a gazdagok azon súlyos kötelességét, hogy bôkezűek és nagylelkűek legyenek. A nagy jövedelmek munkaalkalmat teremtô befektetése a nagylelkűség és a nagyvonalúság gyakorlásának korszerű módja (Vö. QA. 45-50, 101-105). XXIII. János pápa külön foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy elôdei tanításai a magántulajdonnal kapcsolatban érvényesek-e ma is, hogy a mai gazdasági és társadalmi viszonyok között nem veszítették-e el érvényüket, vagy legalább nem csökkent-e jelentôségük. Tudatában volt annak is, hogy XIII. Leó pápa magántulajdonnal kapcsolatos tanításában elsôsorban a földtulajdonról volt szó, és az idôközben bekövetkezett változások a magántulajdon kérdésének újabb elemzését teszik szükségessé. Három jelentôs változást említ meg. -- Amíg azelôtt az emberek a magántulajdonban látták jövôjük biztosítását, ma egyre többen az idôközben kifejlôdött társadalombiztosítási rendszertôl várják ezt. -- Ma sokan a megfelelô szaktudás elsajátítására törekszenek inkább, mint a tulajdonszerzésre. Többre becsülik a munkával szerzett jövedelmet és a munkán alapuló jogokat, mint azokat, amelyek a tôketulajdonra épülnek. -- Fôleg a nagyvállalatok életében egyre inkább elkülönül a tôketulajdon és a vezetés szerepe. ,,Ez teljességgel megfelel a munka sajátos jellegének, hiszen a munka közvetlenül az ember természetébôl vezethetô le, magasabbrendű érték, mint az anyagi javak, amelyek természetüknél fogva eszközjellegűek. Ez a folyamat az emberiség fejlôdésének a jele'' (MM. 107). Véleménye szerint a magántulajdon joga érvényes marad a tôkejavakkal kapcsolatban is, mert része a természetjognak, ami szerint az ember megelôzi a társadalmat, amelynek ô a célja. Az emberi szabadságjogok gyakorlásának ez is garanciája, és egyben ösztönzôje a gazdasági tevékenységnek. Helyesnek tartja azt is, hogy az államhatalom és általában a közintézmények tôkejavakat birtokoljanak, különösen akkor, amikor a birtoklás olyan nagy hatalommal jár együtt, hogy a közjó sérelme nélkül magántulajdonba nem engedhetô át (Vö. MM. 109-116). XXIII. János pápa nemcsak a természetjogra, hanem gyakorlati megfontolásokra is hivatkozik. Hiába ismerjük el az ember jogait a gazdasági tevékenységében, ha nem rendelkezik a jogai gyakorlásához szükséges eszközökkel. A történelmi tapasztalat igazolja, hogy ahol nem ismerik el az ember jogát a termelôjavak birtoklására, ott más alapvetô szabadságjogokat is megsértenek vagy eltörölnek. Külön hangsúlyozza, hogy az állami és köztulajdon határait csak addig szabad kiterjeszteni, amíg a közjó nyilvánvaló és valóságos szükségletei azt indokolják. El kell kerülni azt a veszélyt, hogy a magántulajdon és a társadalom tagjainak kezdeményezései az indokoltnál szűkebb keretek közé szoruljanak, vagy esetleg teljesen megszűnjenek. Figyelmeztet arra is, hogy a köztulajdon kezelését csak megfelelô szaktudással és erkölcsi integritással rendelkezô emberekre szabad bízni, és munkájukat rendszeresen ellenôrizni kell. Ugyancsak kiemeli a pápa a tulajdon társadalmi szerepét és rendeltetését. Isten szándéka szerint a javak összességének a rendeltetése elsôsorban az, hogy minden embernek életlehetôséget biztosítson. Az állam és a közjogi intézmények nem pótolják a magán- kezdeményezéseket és a magántulajdonnal együttjáró kötelezettségeket. Számos rejtett és sürgôs szükséglet is megmutatkozhat, amelyeket az állami gondoskodás nem tud megfelelô módon kielégíteni. A szellemi javak szolgáltatására is alkalmasabbak a magánemberek, mint az állami szervek (Vö. MM. 117-121). A II. Vatikáni Zsinat tanítása a javak egyetemes rendeltetésére vonatkozólag nem kétséges: ,,Isten a földet és annak javait minden ember és minden nép hasznára szánta mindennel egyetemben, ami hozzá tartozik. A teremtett javaknak méltányos arányban kell eljutniok mindenkihez a szeretettôl elválaszthatatlan igazságosság szabályai szerint. Bármilyen is legyen a különféle és változékony körülmények között az egyes népek jogrendjének megfelelôen a tulajdon formája, a javak egyetemes rendeltetésére ügyelni kell'' (GS, 69). Ahol a javak egyetemes rendeltetésével nem törôdnek, a tulajdon intézménye kapzsiságra és súlyos zavarokra ad alkalmat. Számos gazdaságilag kevésbé fejlett országban súlyos visszaélések tapasztalhatók a roppant nagy földbirtokokkal kapcsolatban: emberhez nem méltó munkabér, kizsákmányolás, égbekiáltó igazságtalanságok sorozata. A visszaéléseket határozottan meg kell szüntetni, a kellôen meg nem művelt területeket pedig szét kell osztani azok között, akik ezeket megfelelôen hasznosítani tudják. Ugyanakkor biztosítani kell számukra a megfelelô szakképzést és a földműveléshez szükséges eszközöket (Vö. GS. 69-71). VI. Pál pápa nagyon is reálisan mutat rá azokra az életkörülményekre, amelyek elfogadhatatlanok, tűrhetetlenek és akadályai az emberiség fejlôdésének: az anyagi javak hiánya, még a létminimumé is, az önzés, a hatalommal való visszaélés, elnyomás, kizsákmányolás, az egyre tökéletesedô gyilkos fegyverek nemzetközi kereskedelme stb. (Vö. PP. 21, 23, 53, 58). Ô is világosan hirdeti a javak egyetemes rendeltetését: ,,Ha a föld arra van teremtve, hogy mindenkinek biztosítsa a megélhetéshez szükséges javakat és mindenkit ellásson a haladás eszközeivel, akkor mindenkinek joga is van arra, hogy a földön megtalálja, amire neki szüksége van. (...) Minden más jog, a javak tulajdonához és szabad cseréjéhez való jog is, ennek alá van rendelve. A magántulajdon senki számára sem képez abszolút és feltétel nélküli jogot'' (PP. 22-23). II. János Pál pápa is nagy figyelmet szentel a magántulajdon kérdésének. Megerôsíti elôdei és a II. Vatikáni Zsinat tanítását. A keresztény hagyomány a magántulajdon jogát nem tekintette sérthetetlen és abszolút értéknek, mert úgy értelmezte, hogy a föld javainak használata minden ember joga, és a magántulajdon alá van vetve a javak egyetemes rendeltetésű törvényének. A magántulajdon felhasználásáról szóló keresztény tanítás súlyos kötelességet ró ránk a ,,strukturális bűn'' állapotának megszüntetésére, mind az egyes országokban, mind az egész világon. Ami a tôkejavakat illeti, a birtoklás egyetlen törvényes indoka, akár magán, akár közvagyonról van szó, nem a tulajdon maga, hanem az emberi munka szolgálata (Vö. LE, 62-63. SRS, 39). A javak egyetemes rendeltetésének az elve különbözô módon valósítható meg. A gazdaságilag kevésbé fejlett országokban ezt az elvet részben a közösségi szokásoknak megfelelôen valósítják meg. A társadalom maga biztosítja tagjainak a legszükségesebbeket. Ezek a szokások azonban nem lehetnek akadályai a továbbfejlôdésnek. A gazdaságilag fejlett országokban a szociális intézmények és a társadalombiztosítási rendszer valósítják meg, legalábbis részben, a javak egyetemes elosztásának elvét. De itt is ügyelni kell ezen intézmények és rendszerek fejlesztésére, valamint a társadalom tagjainak aktív részvételére a szolidaritás és szubszidiaritás szellemében. Azokban az országokban, ahol a társadalombiztosítási rendszer jól működik, a szegények száma csökkent, de nem tűnt el. Mi lesz a nem biztosítottak és a nincstelenek sorsa? A szolidaritás és a keresztény szeretet követeli, hogy nekik is biztosítsuk legalább a létminimumot. A társadalombiztosítási rendszert megfelelô szociálpolitikával kell kiegészíteni. A magánszemélyek és csoportok közreműködésére is szükség van (szoció-profit szektor), már csak azért is, mivel a közszolgáltatások sokszor nagyon bürokratikusak. Az egyszerű ember alig tud tájékozódni bennük, és azok sajátságos igényekre nem is reagálnak. ======================================================================== IV./5. A szolidaritás és a szubszidiaritás Szolidaritás, az újkori latin jövevényszava, inkább a francia ,,solidaire'' és ,,solidarité'' szavakból származik, mint a latin ,,solidus''-ból. A társadalombölcseletben az emberek egymástól való függését jelenti. Az egyik a másik nélkül nem élhet, nem fejlôdhet, és nem lehet igazán boldog. Ennek a megfontolásnak alkalmazása az a rendszer, amely minden emberi közösség alapelvének tekinti a tagok jólétének természetes függését a közösségtôl és a közösség jólétének függését tagjaitól. Ez a szolidarizmus rendszere, amelynek legjelentôsebb teoretikusa a jezsuita H. Pesch (1854--1926). Krisztus elôtt a három nagy műveltségű nép, az egyiptomi, a görög és a római megvetette az idegeneket, és a rabszolgaság intézményével elnyomta a társadalom nagy tömegét. Ezzel szállt szembe Jézus, amikor meghirdette az általánosan kötelezô emberszeretetet, az ellenség szeretetét is. Hegyi beszéde is fôleg szociális erényeket hirdet és alig van Jézus szemében bűn, amelynek ne lenne társadalmi vonatkozása. Az egyén és közösség mindmáig érvényes és hiteles harmóniáját csupán a keresztény társadalombölcseletben találhatjuk meg. Amíg a reneszánsz humanizmusában és a felvilágosodásban, majd pedig a liberális társadalmi és gazdasági rendszerben az egyéni jogok és érdekek kerültek túlsúlyba, a keresztény felfogásban egyensúlyban áll az egyéni felelôsség és a közösségi kötelezettség. Az egyensúly megbomlása, amint azt az utolsó két században tapasztalhattuk, súlyos társadalmi bajokhoz vezetett. Az egyéni érdek elôtérbe állítása a liberális társadalmi és gazdasági rendszerben tragikus következményekkel járt a munkásságra nézve. A közösségi érdekek túlzásának szomorú példája a fasizmus és a kommunizmus, amely milliók életébe került. Megtaláljuk ezt a túlzást a politikai szférán kívül is minden olyan esetben, amikor erkölcsi, szellemi vagy fizikai nyomást gyakorolnak az egyénre, hogy a közösség érdekeit szolgálja. Igy pl. az erôszakosan térítô szekták valójában álközösségek, mert elnyomják tagjaik szabadságát, ,,agymosást'' folytatnak, bitorolják az emberi összetartozás legszebb értékeit, és ezért ember- és társadalomellenesek. A szolidaritás (összetartás, összefogás) az ember létalapja. Az ember két másik ember szeretetközösségébe születik, abban növekszik, abban éri el testi-lelki kiteljesedését. Az emberi személy a közösségben válik személyiséggé. A legigazibb emberi tulajdonságai, a bizalom, a hála és a szeretet a közösségben bontakoznak ki. A közösségben találja meg boldogulását és boldogságát. A közösségbôl való kiszakadás az ember testi-lelki lerongyolódásához vezet. A szolidaritás a közösségnek is létalapja. Nincs közösség az emberek összetartása, közreműködése, kölcsönös segítôkészsége és felelôsségvállalása nélkül. Az egyéni jólét és a közjólét kölcsönösen függnek egymástól. A közösség nem elméleti képzôdmény, hanem az emberek életközössége, amely addig áll fenn, amíg tagjait a szolidaritás szelleme hatja át. Az ember nemcsak egyén, hanem személy is. Nem olvad fel mindenestül a közösségben. Legmélyebb énje, szellemisége túllépi a közösség kereteit, és a végsô céljára, Teremtôjére irányul. Semmiféle közösség nem kényszerítheti arra, ami végsô céljával ellenkezik. Személyi szabadsága nem társas voltán, hanem szellemi létén alapul. Saját felelôssége tudatában szabadon választhat a jó és a rossz között. A szabadság és a felelôsség fogalma elôször a keresztény antropológiában került elôtérbe. Az ember szabad, de felelôs tetteiért Isten és az emberek elôtt. Az ember és a közösség viszonyában mindig megmarad bizonyos feszültség. Minél erôsebb az ember személyisége, annál nehezebben rendeli magát alá a közösségnek, és minél hatalmasabb a közösség, annál inkább hajlamos arra, hogy az embert a maga szolgálatába kényszerítse. Mivel a közösség nem fizikai, hanem erkölcsi egység, a feszültség elkerülhetetlen. A szabadság és a kötöttség egyéni és közösségi létünk állandó adottsága, de egyben elôrehaladásunknak is az egyik legfôbb tényezôje. Ez biztosítja számunkra és a társadalom számára is a nélkülözhetetlen dinamikát. A személyi szabadság és a közösségi élettel szükségképpen együttjáró feszültségek mérséklésére és feloldására szolgál a szubszidiaritás (kisegítés) elve. Ez szabályozza az egyes emberek, a kisebb-nagyobb közösségek és a társadalom viszonyát. Ez biztosítja az embernek a társadalom keretei között a lehetô legnagyobb szabadságot és a lehetô legkisebb kötöttséget. Ennek megfelelôen határozzuk meg az államhatalom szerepét is a közjó biztosításában. A szubszidiaritás fogalmát XI. Pius pápa határozta meg a legvilágosabban: ,,A társadalomelmélet szilárd és örökérvényű elve az a rendkívül fontos alapelv, amelyet sem megcáfolni, sem megváltoztatni nem lehet, így szól: amit az egyes egyének saját erejükbôl és képességeik révén meg tudnak valósítani, azt a hatáskörükbôl kivonni és a közösségre bízni tilos. Éppen így mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szervezôdött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szervezôdött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos igazságtalanság, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel a társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlô erejénél fogva segíteni -- szubszidiálni -- köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben sohasem szabad bomlasztani vagy bekebelezni azokat'' (QA. 79). A szubszidiaritás elvének kettôs tartalma van: -- A saját teljesítmény, az egyes személyek és kisebb közösségek joga és kötelessége, hogy saját felelôsségükre tevékenykedjenek, és magukról gondoskodjanak. -- A segélynyújtás, a nagyobb közösség, végsô soron az állam részérôl, amennyiben az egyes személyek és a közösségek ezt igénylik. XIII. Leó pápa az ember természetes törekvésének tartotta nemcsak, hogy államot alkosson, hanem azt is, hogy polgártársaival másfajta társulásokat alapítson, amelyek ugyan kisebbek és nem teljes körűek, de mégis természetes közösségek. Amíg az államhatalom feladata a közjó szolgálta, az az államon belül keletkezett magántársaságok közvetlen célja a társult egyének javának az elôsegítése. Az államnak nincs joga arra, hogy a társulások létét megakadályozza, kivéve, ha azok ellenkeznek az erkölcsiséggel, a jogszerűséggel vagy a közbiztonsággal. (Vö. RN. 37-38). A pápa ezen állásfoglalása nagy feltűnést keltett. Mindenki megértette, hogy a munkásság egyesülési jogát védi a liberális társadalmi és gazdasági rendszerrel szemben. XIII. Leó pápa újra elôtérbe állította Aquinói Szent Tamás tanítását a közjóról. Ezért a világi hatalom felelôs, amit a liberalizmus tagadott. A közjó ezen fogalma feltételezi az egyén és a közösség viszonyában az egyenjogúságot. Szent Tamás szükségesnek tartotta a keresztény életszférát, amely az egyházi közösségben valósul meg, és ugyanakkor a szolidaritás szellemétôl áthatott természetes rendet az egyén szabad kibontakozása biztosítására. Ebbôl következnek az ember jogai a közösséggel szemben és a közösség jogai a társadalom életében résztvevô egyén kötelességeinek meghatározására. A kettô helyes egyensúlya biztosítja a közjót. XIII. Leó pápa joggal hivatkozott Aquinói Szent Tamásra, amikor azt tanította, hogy az államhatalom felelôs a közjóért és ezért joga és kötelessége, hogy beavatkozzék a gazdasági életbe. Ebbôl a tanításból azonban nem vont le minden következtetést, mivel attól tartott, hogy azokat olyan értelemben magyarázzák, mintha a kollektivizmust vagy a szocializmust helyeselné. XI. Pius pápa megállapítja, hogy az individualizmus következtében odáig fajult a helyzet, hogy az egykor változatos formákkal harmonikusan tagolt és sokszínű társadalmi élet darabjaira hullott szét, és mintha csak az egyes ember és az állam maradt volna meg belôle. Ez veszteség az államnak is, mert elveszítette ezeket a társadalmi életet szabályozó formákat, és vállalnia kellett azokat a terheket is, amelyeket azelôtt ezek a természetes egyesülések viseltek. Megoldásnak azt tartja, hogy az állami vezetés a kisebb jelentôségű teendôk elvégzését és problémák megoldását engedje át az alacsonyabb szervezettségű csoportosulásoknak, hogy jobban tudja elvégezni azokat a feladatokat, amelyek kizárólag az ô hatáskörébe tartoznak. Az egymással szemben álló ,,osztályok'' harcán túl kell emelkedni, és ki kell bontakoztatni a hivatásszervezeti együttműködést. A tôke és a munka ellentétét csak úgy lehet valóban feloldani, hogy a társadalom különbözô elemei egy jól felépített rendszerré, hivatásrendekké állnak össze, amelyekbe az egyének nem a munkapiacon betöltött szerepük szerint, hanem a ténylegesen gyakorolt társadalmi funkciójuknak megfelelôen tagolódnak be, és ezzel a közjót is a legeredményesebben szolgálják. A hivatásrendekhez való csatlakozásnak teljesen szabadnak kell lenni, amiként a szakszervezetek esetében is (Vö. QA. 78-87). XI. Pius pápa határozottan elhatárolta magát a fasiszta korporációktól, amelyek tagjai kimondottan pártpolitikai célokat szolgáltak. Tudatában volt annak is, hogy javaslata a társadalmi és gazdasági rend gyökeres megújítására megvalósíthatatlan az ugyancsak gyökeres erkölcsi megújulás nélkül (Vö. QA. 91-97). Minden elôvigyázatossága ellenére, elgondolásait sokan azonosították a különbözô fasiszta korporációs kísérletekkel. Javaslatait a továbbiak során elejtették. Alapgondolata azonban tovább él az Egyház szociális tanításában a társulások szerepének a hangsúlyozásával a társadalmi élet minden területén a szolidaritás és a szubszidiaritás szellemében. XXIII. János pápa az egyesülési szabadságot alapvetô ember jognak tartja (Vö. PT. 23). Ugyanakkor korunk sajátos jellemzôi közé sorolja a társadalmi kapcsolatok bôvülését, amit ,,szocializálódásnak'' nevez. Ennek a magyarázatát a tudományos és műszaki fejlôdésben, a munka termelékenységében és a közösségi élet kulturáltságának növekedésében látja. Ez nem kis veszéllyel jár, amennyiben az államhatalom beavatkozik az emberi személy belsô életébe, és szűkebb határok közé szorítja az ember szabad cselekvési lehetôségeit a képességei kifejlesztésére. Ezért aztán sürgeti, hogy a társadalmi kapcsolatrendszer fejlôdését olyan módon biztosítsák, hogy az ember javát mozdítsa elô, a hátrányokat pedig kiküszöbölje vagy legalábbis csökkentse. Az állam rendjének biztosítása feltételezi a helyes egyensúlyt az egyének, azok társulásai és az államhatalom tevékenysége között. Biztosítani kell az egyének és a kisebb-nagyobb közösségek autonóm működését, a saját szabályaik szerint, a többiekkel való kölcsönös viszonyban. Ugyanakkor az államhatalomnak a magánszemélyek és a közösségek tevékenységét a közjó érdekében koordinálnia és segítenie kell (Vö. MM. 59-66). Az utolsó évtizedekben az állam hatásköre szerte a világon kiszélesedett, ami nem ellenkezik szükségképpen a szubszidiaritás elvével. A megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok között szükséges lehet, hogy bizonyos feladatokat, amelyeket azelôtt a kisebb közösségek is el tudtak látni, a közjó érdekében, részben vagy teljesen, az állam vállalja magára. Így pl. a közegészség, alapvetô tudományos kutatás, a szükséges infrastruktúra kiépítése stb. Állandóan ügyelni kell azonban arra, hogy a közigazgatás ne váljék áttekinthetetlen, túlságosan is terhes és költséges vízfejjé, amely nemcsak hogy nem segíti, hanem még akadályozza is, és lehetetlenné teszi a társadalom tagjainak és a kisebb közösségeknek öntevékenységét. A II. Vatikáni zsinat az emberek számára nagy jót lát a kisebb- nagyobb közösségek életében emberségük, kultúrájuk kifejlesztésére és jogaik védelmére. A vállalatoknak is arra kell törekedniük, hogy valóságos emberi munkaközösségekké váljanak. A szocializálódásban veszélyek rejlenek, de elônyök is, a személy értékeinek megszilárdítása és növelése szempontjából (Vö. GS. 25, 68). Ez az álláspont nagy jelentôségű az Egyház szociális tanítása továbbfejlôdése szempontjából. A gazdasági élet nemzetközi dimenziója nem került elôtérbe XIII. Leó pápa körlevelében. XI. Pius már világosan látta, hogy a különbözô népek és nemzetek gazdaságilag függnek egymástól, és egymásra vannak utalva. Ezért aztán sürgette, hogy közös erôfeszítéssel arra kell törekedni, hogy bölcs megállapodásokkal és intézkedésekkel elôsegítsék a népek gazdasági együttműködését. A nemzetközi intézményeknek kötelességük az emberiség életét az általános közjó szükségleteinek megfelelôen alakítani (Vö. QA. 89, 100). Sokan csodálkoztak azon, hogy XII. Pius pápa minden várakozás ellenére nem irt szociális tárgyú körlevelet. Ennek magyarázatát fôleg abban kereshetjük, hogy a II. világháború alatt szinte lehetetlen volt a körlevelek szétküldése. Ez volt a helyzet a kommunista államokban a háború után is még évtizedeken keresztül. Ezért aztán fôleg a rádiót használta fel tanítása közlésére. Rádiószózatai és a háború után írt pásztorlevelei több ezer oldalt tesznek ki. Ezekben fejtette ki gondolatait a szociális kérdéssel és az igazságos békével kapcsolatban. Minden tôle telhetôt megtett arra, hogy a népek viszonyában az igazságosságra épülô béke érvényesüljön. Jelszava: Opus justitiae Pax. Az 1942 karácsonyán mondott rádiószózatában megjelölte a béke alapfeltételeit: -- Az ember méltóságának és jogainak elismerése. -- A társadalom egységének, fôleg a családnak védelme. -- A jogrend helyreállítása. -- A keresztény társadalom- és állambölcselet elfogadása. Gondolatai csírájukban magukban foglalják a késôbbi pápai körlevelek témáit. 1944 karácsonyán kifejti az Egyház álláspontját a demokráciáról: ,,A jövô a demokrácia felé halad. Minden demokráciának alapfeltétele az istengyermekség elismerése minden emberben, amely az emberi méltóság alapja.'' Már sürgette akkor az európai államok integrációját. XXIII. János pápa szintén nagy figyelmet szentelt a nemzetközi gazdasági együttműködésnek. A fejlett és a fejlôdésben elmaradt országok közti viszonyt korunk legsúlyosabb problémájának tartotta, mivel látta, hogy az utóbbiak a legsötétebb nyomorban élnek. A kölcsönös függés napról-napra növekszik. Lehetetlen a béke fenntartása ilyen társadalmi és gazdasági körülmények között (Vö. MM. 157, 200- 204). A II. Vatikáni zsinat konstitúciója (GS), VI. Pál körlevele (PP) és II. János Pál körlevelei (SRS, CA) a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó keresztény tanítás alapvetô dokumentumai. Az Egyház az egyes országok és népek helyzetének különbözôsége ellenére hirdeti a kölcsönös társadalmi és gazdasági függést. Ezért sürgeti a szolidaritás megvalósítását nemzetközi viszonylatban is. A szolidaritás nem valami szánalom a szenvedô ember iránt, hanem eltökélt akarat a közjóra, mindenkiért, külön-külön és összességben, mert felelôsek vagyunk egymásért. ,,Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény, kapcsolatban a szeretettel, amely Krisztus tanítványai ismertetôjele. A hit fényében a szolidaritás arra törekszik, hogy felülmúlja önmagát, hogy felöltse a sajátos keresztény vonásokat, a teljes odaadást, a megbocsátást és a kiengesztelôdést'' (SRS 40). A szabad csoportosulások hozták létre a társadalmi szolidaritás különbözô formáit, a keresztény szociális gondolkodók és mozgalmak tevékenységét, a termelôi és fogyasztói hitelszövetkezeteket, az általános iskolázás, szakmai képzés intézményeit, az üzemek életében való részvételt, és ezzel nagyban elôsegítették egész társadalom fejlôdését. A szolidaritás és a szubszidiaritás elve érvényes az egész világ vonatkozásában is. Egyetemessé vált és az egész emberiség közjavát érintô jogokat és kötelességeket is tartalmaz (Vö. PT 140. GS 26. SRS 33). Az emberiség problémáinak megoldása az egyes népek és országok felett álló tekintélyt feltételez: ennek a nemzetközi tekintélynek a tevékenységét ugyancsak a szubszidiaritás elvének kell irányítania. Tiszteletben kell tartania minden nép azonosságát, történelmi és kulturális hagyományait. A szolidaritás a hit fényében szeretetté válik, egészen a hôsi önfeláldozásig. Jézus minden igazi tanítványának ismertetôjele az áldozatos szeretet. ======================================================================== IV./6. A szociális igazságosság és a szeretet Az Ószövetség népe számára Isten állandóan említett tulajdonsága az igazságosság (Vö. MTörv 33, 21; Bir 5, 11; Mik 6, 3; Jer 9, 23; 11, 20). Ez a messiási jövendöléseknek is egyik jellemzô motívuma: a Messiás, aki úgy jön el, hogy majd igazságot szolgáltat az elnyomottaknak (Vö. Iz 9, 6; Jer 23, 5.). Az ,,igaz'' ember elsôsorban vallásos, istenfélô ember, aki az Isten törvényei szerint él és akit ettôl még a legsúlyosabb megpróbáltatások sem térítenek el (Vö. Jób 17, 19). Az ,,igaz'' jelzôt alkalmazza az újszövetségi Szentírás Zakariásra, Erzsébetre (Lk 1, 6), Simeonra (Mt 1, 19) és Szent Józsefre (Mt 1, 18) Jézus kivégzését vezénylô százados ezt mondta róla: ,,Ez az ember valóban igaz volt'' (Lk 23, 47). Platón (Kr. e. 427--347) az igazságosság fogalmát valami messzi múltból származónak mondja. A fogalom lényege: kinek-kinek meg kell adni a magáét. Minden jogtalanság abban áll, hogy elveszik vagy megtagadják az embertôl a sajátját, és hogy ez nem szerencsétlenség következménye, hanem egy másik ember tette. Ulpianus (170--228), római jogász ugyanezen értelemben határozza meg az igazságosság fogalmát: ,,constans et perpetua voluntas jus suum cuique tribuendi'' (tartós és állandó akarat arra, hogy mindenkinek megadjuk azt, amire joga van). A katolikus erkölcstan az igazságosságot Aquinói Szent Tamás nyomán sarkalatos erénynek tartja, amely arra készteti az embert, hogy a hit által megvilágított és a szeretettel párosult okosság mértéke szerint mindenkinek megadja azt, ami megilleti (Vö. Summa theol. II-II q 58 a 1.). A keresztény társadalombölcselet legismertebb fogalmi megkülönböztetései az igazságossággal kapcsolatban: -- Az egyetemes (törvényes) igazságosság, amely az egyes embernek a közösséggel szembeni jogviszonyát rendezi, és arra készteti, hogy mindent megtegyen, amit a közjó kíván. Az igazságosság ezen formáját alapvetônek kell tekintenünk. Ez megköveteli a közjót szolgáló igazságos törvények megalkotását és ugyanakkor a közösség tagjainak törvényhűségét. -- A büntetô igazságosság ügyel arra, hogy a közjót sértô személy megfelelô büntetést kapjon, és arra is, hogy a kiváltságos társadalmi helyzetben lévô ember bűncselekmény esetén ne kerülhesse el a megérdemelt büntetést. -- A kereskedelmi (csere-) igazságosság arra törekszik, hogy az adás-vétel területén megfékezze az emberi kapzsiságot, a kizsákmányolást, mások megkárosítását és becsapását. -- Az osztó igazságosság a közösség tagjai egymásközti viszonyát, a vezetôk és vezetettek jogait és kötelességeit szabályozza, a közös javak és terhek igazságos elosztását, hogy a javakból mindenki megkapja azt, ami neki jár, de ugyanakkor vegyen részt a közterhek viselésében is lehetôségei szerint. A szociális igazságosság fogalmát XI. Pius pápa vezette be az Egyház szociális tanításába: -- ,,A gazdasági és társadalmi fejlôdéssel párhuzamos gazdagodásból úgy kell részesíteni az egyes embereket és csoportokat, hogy a társadalom egészének java, a közjó sértetlen maradjon. A szociális igazságosság és a jogszerűség tiltja, hogy az egyik osztály kizárja a másikat a termelés növekedésében való részesedésbôl. Ha tehát a gazdagok osztálya jódolgában mit sem törôdve a dolgok helyes rendjével azt véli, hogy neki minden, a munkásoknak pedig semmi sem jut, nem kevésbé sérti meg ezt a törvényt, mint a munkásosztály, ha az ôt ért jogsérelem miatti haragja tüzében és jogának tudatában saját magának igényli mindazt, ami saját keze munkájának eredménye, ha minden nem munkával szerzett tulajdont és jövedelmet, bármilyen jellegű is, bármilyen funkciót is lát el a közösség életében, minden egyéb körülménytôl függetlenül, csak mint ilyent, mint nem munkával szerzett jogot, támad és el kíván törölni (...)'' -- ,,Mindenkinek meg kell kapnia a javakból az ôt megilletô részt, el kell érni, hogy a megtermelt javak elosztása a közjó, vagyis a szociális igazságosság szabályainak megfelelôen álljon helyre, és azokhoz igazodjék, mert minden józan ember tudja, hogy ma az elosztás rendjét néhány dúsgazdag és számtalan szegény ember közti mérhetetlenül nagy különbség következtében súlyos mértékvesztés nyomorítja meg.'' (QA. 57-58) A neoliberális közgazdász, F. A. Hayek a szociális igazságosságot ,,délibábnak'' nevezte. Véleménye szerint a gazdasági hatékonyság kizárja a piac mindennemű korlátozását. Úgy látja, hogy az egyháziak (fôleg a katolikusok) szövetkeztek a szocialistákkal... Miután az Egyház papjai elveszítették hitüket az isteni kinyilatkoztatásban, menedéket keresnek egy új szociális vallásban, a mennyei igazságosság reményét a földivel cserélik fel... Hayek nem zár ki minden erkölcsi szempontot, de úgy véli, hogy eleget teszünk az erkölcsi követelményeknek, amikor szigorúan ragaszkodunk a szabadpiaci rendszerhez. Feltételezi, hogy ezzel mindenki számára a lehetô legjobban biztosítjuk szükségleteinek kielégítését. Érhetetlen számára, hogy az Egyház, ha valóban meg akarja oldani a szegénység problémáját, miért nem szövetkezik a liberális kapitalizmussal. Hayek nem értette meg a szociális igazságosság fogalmát. Azt hitte, hogy a szociális igazságosság a termelt javak egyenlô elosztását, az egalitarizmust jelenti, amirôl pedig szó sincs. A szociális igazságosság fogalma a katolikus társadalombölcselôk köreiben is sok vitát váltott ki. Sokaknak úgy tűnt, hogy a szociális igazságosság fogalma az egyetemes (törvényes) igazságosság fogalmát váltotta fel. A 19. század folyamán ugyanis a keresztény társadalomtudomány használta ugyan a skolasztikus teológia terminológiáját az igazságosság fogalmának meghatározásánál, de nem értette meg annak igazi tartalmát. Így pl. az egyetemes igazságosság fogalma elveszítette eredeti értelmét, és pusztán pozitív értelmet kapott a természetjogra való hivatkozás nélkül. Az ugyanakkor megmutatkozó súlyos szociális igazságtalanságok szinte önmaguktól követelték a szociális igazságot, amelynek a fogalma nem volt ugyan tisztázva, de megfelelt a kor követelményeinek. A keresztény szociális tanítás neves képviselôi, G. Gundlach, O. Nell-Breuning, J. Messner és J. Pieper a szociális igazságosság sajátos területét a társadalmi és gazdasági életben jelölték meg. Különbséget tettek a politikai, társadalmi és gazdasági rend között. Az egyetemes (törvényes) igazságosság biztosítja a politikai rendet, míg a közösségen belül a társadalmi és gazdasági jólét megvalósítása elsôsorban a társadalmi közösségek és csoportosulások feladata. Az államhatalom köteles ugyan a szubszidiaritás elvének megfelelôen a társadalmi csoportosulások tevékenységét elôsegíteni, de a munkájukat nem sajátíthatja ki önmagának. A szociális igazságosság nem azonos az egyetemes (törvényes) igazságossággal, hanem az egyesek és a társadalmi közösségek tevékenységét, valamint az államhatalomhoz való viszonyát szabályozza. Még mindig vannak, akik kételkednek a szociális igazságosság ezen meghatározásában. A lényeg: a kölcsönös jogok és kötelességek, amelyek abból fakadnak, hogy az emberek közösséget alkotnak. Ez a szociális igazságosság magva. A jogok és kötelességek meghatározása a közösség tagjai és azok szabadon választott képviselôinek a feladata. A politikai, társadalmi és gazdasági rendszer megfelel a szociális igazságosságnak, ha biztosítja a közjót, vagyis olyan elôfeltételeket teremt, amelyek mind az egyénnek, mind a kisebb-nagyobb közösségeknek lehetôvé teszik, hogy megfelelô módon elláthassák a feladataikat. Ami az igazságosság és a szeretet viszonyát illeti, sokan úgy vélik, hogy az igazságosságra való hivatkozás teljesen felesleges, hiszen Isten és az embertárs szeretete elválaszthatatlanok egymástól. Kell, hogy a társadalmi viszonyokban is ez az egyetemes szeretet uralkodjék. XI. Pius pápa hangsúlyozta, hogy a társadalmi és gazdasági élet irányító elve az igazságosság és a szociális szeretet: ,,A népek és az egész társadalmi élet intézményeit teljesen az igazságosságnak kell áthatnia, mégpedig úgy, hogy valóban hatékonyan érvényesüljön bennük, és fôleg, hogy megnyilatkozzék olyan jogrend és társadalmi rend megteremtésében, amely az egész gazdasági életet alakítja. Ami a szociális szeretetet illeti, kell, hogy ennek a rendnek a lelke legyen, amelyet a közhatalomnak oltalmaznia és hatékonyan védelmeznie kell'' (QA. 88). Az igazságosság és a szeretet valóban elválaszthatatlanok a társadalmi és gazdasági élet valóságában, miként az Isten és az embertárs szeretete. A szeretet minimuma az igazságosság, ami az ember jogainak elismerését és tiszteletben tartását jelenti. Az igazságosság csak a szeretet által éri el a maga teljességét. A szeretet és emberbecsülés hazug közhely és botrányos képmutatás mindaddig, amíg a szociális igazságosságnak a társadalmi élet minden vonalán, de legfôképpen a gazdaságpolitikában érvényt nem szerez. ======================================================================== IV./7. A szegények iránti elkötelezettség A szó mindennapi értelmében a szegénységen sokan azt értik, hogy valaki fázik, éhes, rongyos, vagy emberhez méltatlan körülmények között lakik A szociológusok manapság megkülönböztetnek abszolút és relatív szegénységet. Az abszolút szegénységen azt értik, ami a mindennapi szóhasználathoz közel van. Ebben a szegénységben szenvedôknek a minimális szintű létfenntartás is súlyos problémát jelent, vagy legalábbis csak nagyon alacsony szinten elégíthetik ki azt. Relatív szegénységrôl azok esetében beszélhetünk, akik nem rendelkeznek elegendô anyagi lehetôséggel ahhoz, hogy úgy éljenek, olyan tevékenységben vegyenek részt és olyan javakhoz jussanak, amelyek abban a közösségben, amelyben élnek, általánosan elfogadottak és helyeslésre találnak. Meg kell különböztetnünk az objektív és a szubjektív szegénységet is. A kettô nem mindig azonos. Lehet valaki abszolút vagy relatív szegény anélkül, hogy ô önmagáról ezt gondolná, mivel kevéssel is megelégszik. Az is lehetséges, hogy társadalmi mércével mérve nem szegény, mégis annak érzi magát. A szegénység nemcsak a nélkülözéssel, hanem az egyenlôtlenséggel is összefügg. Nagyon fájdalmas lehet, ha valaki úgy érzi, hogy megfosztották valamitôl, amire joga lenne. Szegénynek érezheti magát, aki hirtelen sokat veszített, még ha maradt is valamije, pl. az a tanár, aki elveszítette állását. A szubjektív szegénység is kínos lehet, még ha nem is jár éhezéssel. A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele szerint hazánkban a legsúlyosabb problémák közé tartozik az egyre növekvô szegénység. Egyre többeknek hiányzik a megfelelô lakás, ruházkodás, táplálék és az emberhez méltó élet többi feltétele. 1989-ben a Világbank vizsgálata szerint 5% volt a szegények aránya az összlakossághoz képest. 1993-ra ez a szám megötszörözôdött. A KSH létminimum számításait alapul véve az 1980-as években egymillió, 1992-ben kétmillió, 1995-ben pedig már csaknem 3,5 millió ember élt a létminimum alatt. A gyökeres társadalmi, politikai és gazdasági átalakulás áldozata a betegségtôl, magánytól, létbizonytalanságtól, megélhetési gondoktól, nem ritkán jogfosztottságtól, a munkanélküliségtôl és kitaszítottságtól szenvedô sok-sok ember A nyomor az embereket az alkohol, a kábítószerek, a szerencsejátékok szolgaságába, sôt nemegyszer öngyilkosságba hajtja és sokszor a családok szétesését idézi elô (Vö. MKPK 13-14). A társadalombiztosítási rendszer lehetôvé teszi, hogy a munkanélküliek ne jussanak a nyomorúság mélyére. Ennek a rendszernek megvan azonban az ördögi köre. Ahhoz, hogy a termelési folyamatból kitaszítottaknak tisztes létminimumot biztosíthassanak, szükséges, hogy a gazdaságpolitika a gazdasági növekedésre, a munkatermelékenység fokozására és állandó technikai felújításra törekedjék. Ez viszont azoknak a termelési folyamatból való kitaszítását is jelenti, akik már nem képesek a továbbképzésre és az alkalmazkodásra. A túlhajtott technokrácia következménye, hogy az emberi személy egy számmá, a társadalmi gépezet személytelen és apró alkatrészévé válik. A bonyolult társadalmi mechanizmus egyre inkább Newton órájához hasonlít, amelyben minden mozgás meghatározott és determinált. Évszázadokon át fôleg a család és a rokonság feladata volt a betegekrôl, az öregekrôl és a szerencsétlenül jártakról való gondoskodás. Ez a családon alapuló segítési rendszer az ipari társadalom kiépítésével jelentôsen leépült. Ez együtt járt az urbanizációval és a családi közösségek szétesésével, miközben a veszélyek egyre inkább növekedtek: balesetek, munkaképtelenség, munkanélküliség, újabb és újabb betegségek a környezetszennyezôdés következtében stb. Az állami szociálpolitika feladatai állandóan növekedtek az aktív lakosság arányának csökkenése és az eltartásra szorulók számának állandó emelkedése miatt. A gazdaságilag fejlett országokban a társadalombiztosítási rendszer finanszírozása egyre súlyosabb problémát jelent. A szubszidiaritás elvének alkalmazása, a személyes (rokoni és baráti) segítés újra elôtérbe kerül. A társadalmi közösségek szerepe is állandóan növekszik. Az Egyház szociális tanításának az utolsó évtizedek során különösen hangsúlyozott egyik alapelve a szegények iránti elkötelezettség. Lehetetlen, hogy tudomást ne vegyünk az éhezôk, a koldusok, a hajléktalanok, a betegek és a kilátástalanságban élô emberek tömegeinek sorsáról szerte a világon, mind a fejlôdô, mind a fejlett országokban. Errôl az elkötelezettségrôl az elsô keresztény századoktól kezdve a napjainkig tanúskodik a történelem. Az ószövetségben a szegénygondozást törvényes elôírások szabályozták (Vö. Ter 2, 22, 25; 23, 6, 11, 22). A kereszténység a felebaráti szeretet parancsát, a vagyonnal való felelôs sáfárkodást és az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlását állította az elôtérbe, Jézusnak a szamaritánusról szóló példabeszéde szellemében. Az elsô jeruzsálemi hívek birtokuk jövedelmét az apostoloknak adták át a szegény hittestvérek támogatására. A szeretetszolgálatot diákonusok végezték, akik mellett nôi segéderôk is működtek (Vö. ApCsel 6, 1-4; Róm 16, 1; 1Tim 5, 9). A kisázsiai hívek a jeruzsálemi keresztény közösség szegényeinek megsegítésére külön gyűjtést is tartottak (Vö. 1Kor 16, 1-4, 2Kor 8, 1-15). A hitehagyott Júlián maga is tanúsítja, hogy a keresztények között nem voltak koldusok. A szegények iránti szeretetet Jézus példája táplálta: ,,Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok'' (2Kor 8, 9). Az egyházatyák korában már keresztény kórházak, szegény- és árvaházak is léteztek. Nagy Szent Gergely pápa kerületekre osztotta Rómát és regisztráltatta a rászorulókat a rendszeres támogatás céljából. Az egyházüldözés megszűnése után egyre több alapítvány jött létre ugyanerre a célra, és az ún. papi tized negyede a szegényeké volt. A városokban a hajléktalanoknak szállást biztosítottak. A középkorban a keresztény királyi családok tagjai a szegények támogatásában jó példával jártak elôl. Szent István király éjjelenként álruhában járta a szegények tanyáit. Árpádházi Szent Erzsébet a felebaráti szeretet hôse. Életét a szegényeknek szentelte, és minden vagyonát nekik ajándékozta. A középkori céheknek elsôrendű kötelességük volt a szegények gondozása. A kolostorok is sokat tettek e téren. A 11. században a szegénység mint különleges lelki érték került az elôtérbe. Egymás után alakultak meg a szegénységre épülô koldulórendek és a szegényeket gondozó intézmények. A szegénység és a szeretetszolgálat látszott a legbiztosabb útnak az örök üdvösség megszerzéséhez. A szegények társadalmi szerepe is elismerést kapott. Ennek ellenére a szegények helyzete nyomorúságos maradt, és sokan közülük az önkéntes jobbágyságot választották, hogy enyhítsék a létbizonytalanságot. A 14. század közepén, az egész Európában pusztító pestisjárvány után, mindenütt nagy munkaerôhiány mutatkozott, és javult a szegények helyzete, mivel mindenütt emelkedtek a munkabérek. Az illegális koldulást és a csavargást megtiltották, és a munkavállalást kötelezôvé tették. Ezt az idôszakot nevezték a munkások ,,aranykorának.'' A hitújítás a kolostori élet hanyatlásával és az egyházi javak elkobzásával nagyban visszavetette a szegénygondozást, miközben a szegénységgel együttjáró társadalmi feszültségek egyre inkább arra kényszerítették az állami hatóságokat, hogy adót vessenek ki a szegények segítésére. Erre a célra elôször Angliában vetettek ki adót 1572-ben. A 16. század folyamán a nemesfémek egyre növekvô behozatala Amerikából a pénz elértéktelenedésére vezetett, miközben a mezôgazdaság stagnált (parasztlázadások mindenütt Európában). A városi lakosság jelentôs része szegénnyé vált, és egyes helyeken valóságos éhínség uralkodott. A szegénygondozás terén fôleg Páli Szent Vince (1576--1660) és Irgalmas Nôvérei munkája vezette be az új korszakot. Az ô példájukra több szerzetesrend is alakult erre a célra. A múlt század közepétôl a Szent Vince Konferenciák tűntek ki a szegények gondozásában. Az elsô katolikus Karitász-szervezet 1897-ben alakult meg Németországban azzal a céllal, hogy összefogja a különbözô szeretetszolgálatokat, és munkájukat hatékonyabbá tegye. Magyarországon az elsô világháború, az ország megcsonkítása, a megbénult ipar, a piacát vesztett mezôgazdaság és a tömeges munkanélküliség kitermelte a szegények addig ismeretlen méretű seregét. A szegénygondozásra az ún. Egri Norma bizonyult a legcélszerűbbnek. Megindítása és megszervezése Oslay Osvald ferences atya nevéhez fűzôdik. A Szegénygondozó Nôvérei alamizsnálkodás helyett egységes, környezettanulmányon alapuló és szakszerű rendszert vezettek be, és ezzel véget vetettek a visszaéléseknek. Munkájuk olyan sikeres volt, hogy a magyar városok egymás után bízták rájuk a szegények gondozását. A városi hatóságok a szegényeknek juttatandó segélyösszegeket a Normának utalták át, az egyéni adakozók pedig a heti vagy havi megajánlásukról szóló igazolást kifüggesztették a bejáratukra, és ezzel megszabadultak a házi kéregetôktôl. A gazdasági világválság idején Mihalovics Zsigmond 1931-ben szervezte meg Budapesten a Katolikus Karitászt, amely ma, több mint negyven esztendôs elnyomás után, minden magyar egyházmegyében újra folytatja áldásos működését. Amint már láttuk, a múlt század végén XIII. Leó pápa feltűnô keménységgel vádolta a liberális társadalmi és gazdasági rendszert, mert ,,az emberiség nagy része méltánytalanul szomorú és nyomorúságos viszonyok között tengôdik'' (RN 2). XI. Pius pápa külön is kiemelte ennek a vádnak jogosultságát. A 19. században az új gazdasági rendszer és az iparosodás fejlôdése a legtöbb országban oda vezetett, hogy a társadalom egyre inkább két osztályra bomlott. Az egyik, bár csekély számú volt, úgyszólván minden elônyt élvezett, amit a modern tudományok nagy bôségben nyújtottak, míg a munkások mérhetetlen tömegeit magába foglaló másik osztály nyomorban tengôdött, és hasztalan igyekezett kitörni a szegénységébôl. Akik bôvelkedtek a javakban, a gazdasági törvények elkerülhetetlen következményének tartották a munkásság sanyarú helyzetét, és a nyomor enyhítését az alamizsnálkodó szeretet körébe kívánták utalni, mintha a szeretet arra lenne hivatva, hogy elleplezze az igazságnak a törvényhozás által megtűrt, sôt esetenként szentesített megsértését (Vö. QA 3-4). A II. Vatikáni zsinat így figyelmeztet: ,,Amikor a világon olyan sokan éheznek, jusson eszünkbe az egyházatyák tanítása: adj annak, akit az éhhalál fenyeget, ha nem adsz, gyilkosa vagy'' (GS 69). Minden embertársunkat úgy kell tekintenünk, mint önmagunkat, és segítenünk kell arra, hogy emberhez méltóan élhessen, legyen az elhagyott öreg ember, lenézett vendégmunkás, vagy hontalan, akár egy házasságon kívül született gyermek, vagy éhezô, aki kell hogy eszünkbe juttassa Jézus szavait: ,,Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek'' (Mt 25, 40). Az Egyház aggódó figyelemmel kíséri az új szegények sorsát, akik a gazdasági konjunktúra hullámzásai és a technikai változások következtében a társadalom peremére szorulnak, akik csökkent munkaképességűek, beilleszkedési zavarokkal küzdenek, támogatásra szoruló idôsek stb. Helyzetük egyre nehezebbé válik az olyan társadalomban, amely a versengés önzô szelleme és a siker hajszolása következtében szinte kivetkôzni látszik minden emberségbôl (Vö. OA 15). Az Egyház a szükséget szenvedôk támogatásában a szubszidiaritás elvét követi, hogy szükséghelyzetükbôl minél elôbb kiszabaduljanak, és önfenntartókká váljanak. Az individualizmussal és a féktelen önzéssel szemben a szolidaritás és az áldozatos szeretet szellemét hirdeti. A Magyar Katolikus Püspöki Kar rámutat arra, hogy hazánkban társadalom szegényebb rétegei évek óta egyre súlyosabb terheket hordanak, és felszólítja a jó gazdasági és politikai helyzetben lévôket, hogy az eddiginél sokkal nagyobb szolidaritást tanúsítsanak a szegények iránt, fogyasztásuk visszafogottabb legyen, és jövedelmük nagyobb hányadát fordítsák mások megsegítésére. Ugyancsak felhívja a híveket és minden jóakaratú embert az elesettek, a kirekesztettek és a sanyarú sorsban élôk támogatására (Vö. MKPK 36, 62). Jézus Krisztus minden igazi követôje azonosítja magát a gyengékkel, a szegényekkel, az éhezôkkel és az elesettekkel. Mind a földi, mind az örök életének meghatározója az áldozatos szeretet (Vö. Mt 25, 35-40). ======================================================================== IV./8. Az erkölcsi megújulás Max Weber (1864--1920), a századforduló egyik legismertebb szociológusa különbséget tett a ,,meggyôzôdés'' és a ,,felelôsség'' etikája között. Ez a kettô véleménye szerint szinte összegyeztethetetlen. A meggyôzôdés ,,akozmikus'', abszolút, a felebaráti szeretetre épül, és nem ebbôl a világból való. Ezzel szemben a felelôsség etikája olyan magatartást jelent, amelyben az ember a saját meggyôzôdését sohasem tudja teljesen érvényesíteni. Ki kell egyeznie bizonyos adottságokkal és nem egyszer a jó helyett a kisebb rosszat kell választania. A ,,felelôsség'' etikája, ahogy azt Weber meghatározta, könnyen értékrelativizmushoz, cinizmushoz, sôt nihilizmushoz és elnyomáshoz vezet. Korunk problémái megoldásához nélkülözhetetlen az olyan erkölcs, amely az ember méltóságát és jogait tiszteletben tartja, és tekintetbe veszi élete horizontális és vertikális dimenzióját egyaránt. A horizontális dimenzió az embert mint természete szerint társas lényt határozza meg. Reflektálva önmagára és közösségi létére olyan értékek felismerésére jut, amelyeket magához méltónak, kívánatosnak, sôt szükségesnek tart, mind egyéni, mind közösségi életére nézve, olyannyira, hogy azokat a saját természete megtagadása nélkül fel nem áldozhatja. Ilyen értékek a jóság, a bizalom, az igazmondás, a hűség, a becsületesség, az igazságosság és az embertársakkal való szolidaritás. Ezek az erkölcsi értékek, amelyek az ember és a közösség éltetô és rendezô erôi, az emberi lét legmélyebb rétegeiben gyökereznek. Térben és idôben változhatnak ugyan, de lényegükben maradandó természetűek, miként az emberi természet maga. Nem létezett és nem is létezik a világon sehol olyan emberi közösség, bármennyire primitív legyen is, amely nem ismerné ezeket a természetes erkölcsi értékeket, és ne tenne különbséget a jó és a rossz között. Ez az emberi valóságra épülô természetes (horizontális) erkölcs a hit fényében világosabbá válik, megerôsödik, vertikális és eszkatologikus jelleget kap. A szolidaritás szeretetté válik, egészen az önfeláldozásig. A végtelen jóság, igazságosság és szépség maga az élô Isten, az ember pedig az ô képmása. A vertikális dimenzió nem lehet ellentétben a horizontális dimenzióval, mert ez is az Isten által teremtett emberi természetre, az ember Hozzá való viszonyára épül. A gazdálkodó ember általában idegenkedik minden bölcseleti vagy teológiai megfontolástól, ami emberileg érthetô is. Meg van gyôzôdve arról, hogy az eszmélôdés nem sokat ér, csak a cselekvés termékeny. A vállalkozó, az iparos, a kereskedô és pénzember ,,realista''. Az olyan gazdaság, amelybôl hiányzik az erkölcsnek még a fogalma is, erre mintegy rákényszeríti. Annak, aki napról-napra az anyagi javak elôállításával és értékesítésével foglalkozik, a valóság talaján kell állnia. A gazdálkodó realizmusát az anyagok átformálása és kezelése határozza meg. Realizmusa erre és nem többre vonatkozik. Ha az erre vonatkozó képességét olyan létezôk vonatkozásában is érvényesíteni akarja, amelyekre nincs megfelelô képessége, vállalkozása sikertelen. A teljes valóságot, amelynek az anyag csak egyik alkatrésze, nem lehet egyszerűen ,,kezelni''. Ilyen valóság az ember és a társadalom, amely nem érthetô meg erkölcsi, szociális és politikai problémáitól függetlenül, pusztán gazdasági tevékenysége alapján. Az igazi realizmus arra irányul, hogy a gazdasági cselekvést beállítsuk a teljes emberi és társadalmi valóságba. A gazdálkodás az emberi szükségletek és igények kielégítésére irányuló tevékenység, az emberi élet igen jelentôs, de csak egyik dimenziója. Ha az embert csupán termelônek és fogyasztónak tekintjük, megcsonkítjuk. Az anyagi javak halmozása nem elégíti ki és nem boldogítja. A tudomány és a technika képtelen arra, hogy az embert kiemelje a szolgaságból. A gazdasági elmaradottság nyomorúságra vezet, de a túlfejlettség is ellentétes lehet az igazi jóléttel és boldogulással, mert a pénz és a hatalom szolgaságba hajthatja az embert. A gazdálkodás feltételezi az erkölcsi rendet, és azt etikai tartalom nélkül csak az képzelheti el, aki sem a gazdálkodás, sem az erkölcs fogalmával nincs tisztában. A különbözô termelési tényezôk harmonikus együttműködése nélkül lehetetlen a javak és szolgáltatások elôállítása. Az együttműködés feltételezi az egyetértést, a kölcsönös bizalmat és a felelôsségvállalást. A vállalat nemcsak anyagi javakat termel. A mindennapi közös munka emberi kapcsolatokat hoz létre, amelyek hatása megmutatkozik a termékek elôállításában is. A csereforgalom alapját sem csak az önérdek képezi, hanem a kölcsönös bizalom. A hitel (credit, credere, hinni) nélkülözhetetlen a gazdasági életben. Hazugságra és csalásra nem épülhet ésszerű és célszerű gazdasági tevékenység. Becsületesség a legjobb reklám. A piaci felek érdekét is ez szolgálja a legjobban. Az ügyeskedô, a csaló pillanatnyilag kielégülhet, de hamarosan kiesik a gazdasági körforgásból. A keresztény világban évszázadokon át, legalábbis elvben, egyetértés uralkodott az ember egyéni és közösségi életét meghatározó erkölcsi értékek tekintetében. Ezek alapján határozták meg, hogy mi a jó, a helyes és megengedett, és mi a rossz, a helytelen és tilos a gazdasági tevékenységben is. Ezt az egyetértést ma hiába keressük. Korunk erkölcsi értékelése bizonytalanná és kérdésessé vált. A közgazdaságtan művelôi, a javak termelôi és a gazdasági élet irányítói általában elzárkóznak minden erkölcsi megfontolástól. Közben nemcsak Amerikában, hanem Európában is gomba módra szaporodnak az ,,üzleti etika'' tanszékei... De ne legyünk naivak! A szépen hangzó szavak hátterében sokszor utilitarista megfontolások állnak a gazdasági hatékonyság növelésére. Az Egyház világosan látja, hogy a társadalmi és gazdasági élet megújítása feltételezi az erkölcsi megújulást. ,,Enélkül a megújulás nélkül -- írta XI. Pius pápa -- minden próbálkozásunk semmibe hullik, a házunk nem kôsziklára, hanem futóhomokra épül. (...) Mit használ, ha az ember megtanulja a kemény gazdasági törvényszerűségeket, ha a zabolátlan, piszkos kalmárszellem, a pénz utáni hajsza arra ragadtatja, hogy -- bár hallja az Úr szavait -- mindenben az ellenkezôjét tegye'' (QA 127, 131). A kereslet és a kínálat két döntô jelentôségű tényezôje a közgazdaságnak. Amiként a termelés, úgy a fogyasztás etikája is különös jelentôséget kap. Az ún. jóléti társadalmat nagyarányú fogyasztói törekvés jellemzi. Az államot is olyan intézménynek tekintik, amely minden szolgáltatást finanszíroz, és a lehetô legkevesebb adót vet ki. Miközben az önzés különbözô formái egyre inkább terjednek, a személyi felelôsség és a szolidaritás tudata gyengül. Az életstílus nem a létre, hanem a birtoklásra irányul: ,,Az ember többet akar, de nem azért, hogy jobb legyen, hanem hogy az életet élvezhesse. Ezért fontos olyan életvitel felépítése, amelyben a valóság, a szépség, a jó utáni vágy és a másokkal való együttműködés minden egyes résztvevô közös növekedését eredményezi, a fogyasztás, a tevékenység és a beruházás döntéseit meghatározza'' (CA 36). Miután a nyugati világ nagyban elanyagiasodott, egyre több ember meghasonlik önmagával és a társadalommal, testileg-lelkileg lerongyolódik, és pusztulásába rohan. Minden anyagi jólét ellenére a gazdaságilag fejlett országokban is váratlanul súlyos problémák merültek fel: cinizmus, nihilizmus, elmagányosodás, kábítószerek, gyermekprostitúció, öngyilkosság és a banditizmus különbözô formái. Megoldást csakis az erkölcsi megújulás hozhat. Minden más önbecsapás. Ami a volt szocialista országokat illeti, évtizedeken át generációk meghatározó élethelyzetévé vált a rettegés, a hazugság, az ügyeskedés és a lopás, a ,,túlélés'' érdekében. A lopás szinte természetes volt, ,,kárpótlás'' a kisajátított javakért és a meg nem fizetett fizikai vagy szellemi munkáért. Az évtizedes hazugságélménybôl következôen ezeket az országokat jellemzi az értékrelativizmus és a nihilizmus. Magyarországon sem a gazdasági problémák a legnagyobbak, hanem az erkölcsi válság. A válság kezelésére szerencsére az ország minden részén terjedôben vannak az erkölcsi értékek alapján szervezôdô csoportok is. II. János Pál pápa írja: ,,Nagy erôfeszítést kell tenni a kommunizmust levetkôzött államok erkölcsi és gazdasági talpraállítása érdekében. Régóta eltorzultak a legalapvetôbb gazdasági kapcsolatok, és kihaltak a gazdasági élethez tartozó erények, mint az igazmondás, a megbízhatóság és a szorgalom. Türelmes anyagi és erkölcsi újjáépítésre van szükség'' (CA 27). A Magyar Katolikus Püspöki Kar is világosan látja, hogy az elmúlt évtizedek súlyos károkat okoztak népünk testi-lelki egészségében. Sokakban megtépázták az eszmények és az értékek rendjét. A közerkölcsök megromlása, a korrupció, a politikai hatalommal való önzô visszaélés, egyesek tisztességtelen meggazdagodása súlyos teherként nehezedik az országra. Megcsappant az élet tisztelete. A lakosság számottevô része egészségtelen, önpusztító és embertelen életmódba kényszerült, és csak magával törôdik. Romlott az élet minôsége nemcsak anyagiakban, hanem a kulturális és morális értékek tekintetében is. A megújulás elôfeltétele, hogy Isten elôtt megvizsgálva a lelkiismeretünket, számot vessünk magunkkal, és felülvizsgáljuk eszményeinket, s ahol szükséges, változtassunk magatartásunkon, szemléletünkön vagy torzult értékrendszerünkön (Vö. MKPK 80-83). Az Egyház állandóan követelte, hogy az erkölcs mércéjével mérjük a technikai vívmányokat. A technikának eszköznek kell lennie az ember szolgálatában és nem fordítva, hogy tönkre ne tegye. Sokszor szemére vetették az Egyháznak, hogy a haladás kerékkötôje, miközben a történelem igazolta tanítását. A német író, Novalis (Friedrich von Hardenberg, 1772--1801) csaknem kétszáz évvel ezelôtt leírt szavai ma is érvényesek: ,,Ha az emberek egyetlen lépést akarnak tenni abba az irányba, hogy az organizáció és a technika segítségével uralkodjanak a külsô természet felett, akkor három lépést kell tenniök befelé az erkölcsi elmélyülés irányába.'' (Die Christenheit oder Europa, 1799.) ======================================================================== V. Korunk szociális problémái A társadalmi és gazdasági rend emberi alkotás, nem fizikai törvények által irányított gépezet, és ezért magán viseli az emberi lét tökéletlenségeit, amelyek legfôbb okát az Egyház az eredeti bűnben látja. Errôl szólni napjainkban idejétmúltnak látszik. Számos elmélet létezik, amely szerint a rossz az emberiség történelmében nem több, mint egy változó tényezô. Egyszer felbukkan, utána éppúgy el is tűnik, hála a folytonos társadalmi és gazdasági fejlôdésnek. Az ember alapjában véve jó, és a minden kényszer alól való felszabadulás az egész emberiséget az egyetemes világbéke állapotába vezeti... Szép elmélet, de nem felel meg az emberi valóságnak. A bűn következménye, a veszekedés, a gyűlölködés, az öldöklés, a rablás, a háborúskodás és a kegyetlenkedés ezernyi formája századokon át megmaradt egészen napjainkig. A gonoszság nem tűnt el, csak más formákat és méreteket öltött a pusztító fegyverek tökéletesítése által. Hogy mit tulajdoníthatunk a történelemben működô Gonosznak és mit az emberi gonoszságnak, az a gonoszság misztériuma. A búzával együtt növekszik a konkoly a végsô aratásig. A Gonosz működése szinte napról-napra tapasztalható. Életünk tele van meghökkentô gonoszsággal. Nincs vérengzô vadállat, amely olyan kegyetlenségre képes, mint az ember. Különösen megnyilvánul ez a sátáni gonoszság a hit, az erkölcsi tisztaság és az Egyház ellen. Tudjuk, hogy végül is Krisztus gyôzedelmeskedik: ,,A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyôztem a világot'' (Jn 16, 33). Az erkölcsi rend egyetlen szilárd alapja Isten. Nélküle a tudomány és a technika világméretű szörnyűségekbe sodorja az egész emberiséget. Ez a mi világunk, amely súlyos és nagy problémák és bajok terhe alatt nyög, a szenvedélyek és zavarok viharai tépázzák, de mégis ez az a világ, amelyben Jézus tanítványai elôtt tág tér nyílik a keresztény tanúságtételre. A gazdasági liberalizmus a múlt század óta kétségkívül megsokszorozta az anyagi javak termelését. A munka és a termelt javak elosztását azonban a piaci mechanizmusok törvényeinek vetette alá, és ez égbekiáltó igazságtalanságokhoz vezetett. Mindez nemcsak a 19. századi gazdasági liberalizmus szomorú ténye. A világ sok részén ma is ez a helyzet. Nem véletlen, hogy a multinacionális vállalatok elôszeretettel telepednek le az olyan országokban, ahol a munkabérek alacsonyak, és a szociális viszonyok nagyjából hasonlítanak a múlt században az európai országokban uralkodó állapotokhoz. Másutt, ahol a föld még mindig a gazdasági élet meghatározó tényezôje, a földműves lakosság csaknem rabszolgasorsban sínylôdik, és ki van szolgáltatva a földbirtokosok kénye-kedvének. Itt is igazságtalan kizsákmányolásról van szó ma is, úgy mint a RN idején. A Nemzetközi Munkahivatal legújabb (1996) becslése szerint szerte a világon 250 millió 5-14 éves gyermeket foglalkoztatnak fillérekért a különbözô üzemekben vagy pedig áldozatai a prostitúciónak. Mindennek magyarázatát a féktelen nyereségvágyban, a megfelelô törvényhozás, a közoktatás hiányában és a munkáscsaládok nyomorúságában kell keresnünk. ,,A szociális kérdés -- írta VI. Pál pápa -- világméretű problémává vált'' (PP 3). Egy-egy régión vagy országon belül nem vizsgálható elszigetelten, mert olyan tényezôktôl is függ, amelyek túllépik az egyes tartományok és országok kereteit. A világméretű kölcsönhatás a fejlôdés fogalmában is jelentôs változást hozott. A fejlôdés nem szorítkozhat pusztán az anyagi javak és szolgáltatások növelésére. Figyelembe kell venni az emberek jogos szellemi, kulturális és társadalmi igényeit is. A szociális kérdés jellegzetessége ma az is, hogy méreteiben és mélységében kiterjed nemcsak egy-egy társadalmi rétegre, miként XIII. Leó pápa korában a munkásosztályra, hanem az egész emberiségre. Amíg az akkori igazságtalanságok bizonyos formái ma is tovább élnek, újabb súlyos szociális problémák merülnek fel: munkanélküliség, éhínség, a természet mértéktelen kizsákmányolása, a nyersanyagok és erôforrások pocsékolása, a fejlôdô népek népesedési dinamikájának erôszakos megfékezése stb. II. János Pál pápa külön figyelmet szentelt a szegény népek eladósodása problémájának (Vö. SRS 19). 1991-ben visszatért ugyanerre a kérdésre. Azok a hitelek, amelyeket a gazdag országok, fôleg a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap éveken át a szegény országok kulturális és gazdasági fejlôdésének elôsegítésére folyósított, a valóságban a fejlôdés kerékkötôivé váltak. Ezek az országok ugyanis a termékeik kivitelébôl származó jövedelmüket a hitelek kamatainak törlesztésére kénytelenek fordítani. Nagyon is megfontolandó a pápa álláspontja ebben a súlyos, hazánkat is érintô kérdésben: ,,Az az elv, hogy az adósságot vissza kell fizetni, természetesen igaz, de nem szabad adósságvisszafizetést kérni és követelni akkor, amikor az valójában olyan természetű politikai választást jelent, amely az egész népet éhezésbe és reménytelenségbe taszítja. Meg kell találni a könnyítési módokat, az adósság elengedésének vagy átütemezésének a módozatait, amelyek összhangban állnak a fennmaradásért és a fejlôdésért küzdô népek alapvetô jogaival'' (CA 35). A pápa foglalkozik az elidegenedés problémájával is. A marxizmus az elidegenedést a tôkés termelési és tulajdonviszonyokból vezeti le, vagyis materialista értelemben fogja fel. A kollektív társadalmi és gazdasági rendszerben sem szűnt meg az elidegenedés, hanem még inkább fokozódott, kiegészült a javak hiányával és az egész gazdaság eredménytelenségével. Közben nyilvánvaló az is, hogy az elidegenedés a nyugati társadalmakban is létezik. Alapja az élet igazi értelmének elvesztése. Az embereket egy hamis és felületes igénykielégítés hálójába sodorja a tömegtájékoztatási eszközök manipulációja, amely a valóságos életszükségletek és igények tárgyilagos vizsgálata helyett akadályozza az embert személyisége hiteles megélésében. Az elidegenedés elemzése a pápát a következô következtetéshez vezeti: ,,Az ember elidegenedik, amikor nem hajlandó túllépni önmagán, és megélni az önátadást, amikor elutasítja a hiteles közösség kialakítását, amely végsô célként Istenre irányul. A társadalom elidegenedik, ha a társadalmi berendezkedés, a termelés és a fogyasztás formái megnehezítik az önátadás megvalósítását és az emberek közötti szolidaritás kialakulását'' (CA 41). A mai gazdasági rendszerben hiányoznak az olyan ismérvek, amelyek segítenék az embereket a valódi emberi szükségletek és a személyiség kifejlôdését akadályozó, divatos igények közti helyes megkülönböztetésben. A fogyasztói társadalom kirívó fogyatékossága a kábítószerek és a pornográfia terjedése, ami a társadalmi rendszer súlyos zavarának a jele. A szabadpiaci rendszerrel, a féktelen nyereségvággyal való romboló visszaélés ez, amellyel kihasználják a gyengék törékenységét és lelki ürességét, amelyet a rendszer maga hozott létre. Az ökológiai rendellenességek is súlyos gondot okoznak. A környezet esztelen rombolása mögött az a sajnálatos tévedés áll, hogy az ember önkényesen rendelkezik a földdel, tekintet nélkül a Teremtô akaratára. Az ember nem korlátlan ura a földnek és nem tehet vele azt, amit akar. A föld Isten tulajdona. Az ember sáfárkodásra kapta, hogy művelje, gondozza, ôrizze és felhasználja a földi és örök élete szolgálatára (Vö. Ter 2, 15. 9, 3.). A fogyasztói társadalom hulladékot termel, pocsékol és nem törôdik azzal, hogy az eldobott holmi a szegényeknek még használható lenne. A reklám hatására mindig mást és többet kíván, mint amije van, miközben a legnemesebb vágyai talán teljesen elfojtódnak. Korunk egyik legnagyobb igazságtalansága, hogy kevesen sokat birtokolnak, míg az emberek tömegei éheznek. A városainkban egymás mellett él a fényűzés és a nyomor. Egy kisebbség kezében lévô gazdasági hatalom nagyban befolyásolja a politikai vezetést is, amíg a tömegek embertelen körülmények között élnek. A fejlett országok alig egymilliárd lakosa élvezi és pocsékolja a világ javainak kétharmadát, míg a négymilliárdnak csak egyharmada áll a rendelkezésére. Az ilyen körülmények között el sem képzelhetô, hogy a jelenlegi gazdasági világrendszerben a fejlôdô népek életszínvonala valaha is eléri a gazdag országokét. A technológiai, technikai és gazdasági fejlôdés lehetôvé tenné az égbekiáltó nyomor megszüntetését vagy legalábbis jelentôs enyhítését, ha a gazdálkodás természetes célját, vagyis a szükségletek kielégítését és nem a haszon maximalizálását tartanák szem elôtt. Egyre súlyosabb gondot jelent a természet mértéktelen kizsákmányolása és rombolása, a nyersanyagok és az erôforrások pocsékolása. Ezenfelül a légszennyezôdés rontja az ember természetes életterét, és új betegségek forrásává válik. A mezôgazdaság túlhajtott kemizálása tönkreteszi az ember egyik legfôbb életszükségletét, az ivóvizet, és veszélyezteti a halászatot és az állattenyésztést egyaránt. Az ipari és háztartási hulladék kezelése egyre súlyosabb problémát jelent, fôleg a fejlett országokban. Vannak, akik úgy látják, hogy az emberiség az öncsonkítás és önpusztítás logikájának rabja lett. A féktelen, világméretű pénz- és csereforgalom, a kegyetlen harc a nyersanyagokért és az energiahordozókért, a zabolátlan szabad verseny, a genetikai manipuláció stb. tönkreteszi nemcsak a természetet, hanem magát az embert is. Mozgatóerô a pénz- és hatalomvágy, törvény a darwini ,,természetes kiválasztódás'': az erôsebb gyôz, a gyöngébb elpusztul. A szegény népek fejlôdésébe vetett remények, minden dicséretes erôfeszítés ellenére sem valósultak meg. A világ sok részén az emberek tömegei a nyomor súlya alatt görnyednek. A fejlett Észak és az elmaradt Dél közti szakadék még inkább elmélyült, miközben a fejlôdésben elmaradt országokban is nem ritkán tapasztalhatjuk az önzést és a gazdagság fitogtatását. Az írástudatlanság lehetetlenné teszi a megfelelô képzést, míg az igazságtalanság különbözô formái világosan megmutatkoznak: jogfosztottság gazdasági, társadalmi, sôt még vallási téren is, kizsákmányolás, mindenféle hátrányos megkülönböztetés, az alkotószellem megbénítása, a bürokrácia túltengése és az emberi jogok gyakorlásának a megakadályozása. II. János Pál pápa ezt a helyzetet a következô okokkal magyarázza: -- Súlyos mulasztások és visszaélések a gazdasági és politikai hatalom birtokosai részérôl magukban a fejlôdô államokban. -- A fejlett országok által nyújtott támogatások hiányosságai. -- Olyan pénzügyi mechanizmusok, amelyek az egyesek gazdagságát növelik, míg a tömegek szegénységét fokozzák. Ezeket a mechanizmusokat, amelyek a valóságban nem is azok, hiszen az emberektôl függnek, felül kell vizsgálni. Ha a kölcsönös összefüggésekbôl kikapcsoljuk az erkölcsi követelményeket, a leggyengébbeket súlyos veszélybe juttatjuk, sôt a kölcsönös függésnél fogva a gazdag országokban is negatív eredményekre jutunk (Vö. SRS 12- 18). Korunk pozitív vonásaihoz sorolhatjuk, hogy egyre több emberben tudatosul a rendelkezésre álló nyersanyagok és erôforrások korlátozott volta, és felébred a természet megôrzésére, valamint a környezetszennyezôdés megakadályozására irányuló törekvés. Egymás után jelennek meg tudományos jelentések az erdôírtás, az erózió, a sivatagosodás, a légköri zavarok és a nyersanyagokkal való rablógazdálkodás súlyos következményeirôl. Az emberiség történelmében elôször tudatosul a meggyôzôdés, hogy a kultúra és a gazdaság áldásait ki lehet és ki kell terjeszteni az egész emberiség nagy családjára is. Az informatika rohamos fejlôdése a múlt században megindult ipari forradalom legújabb fázisa. A tömegtájékoztatási eszközöknek számos pozitív hatása lehet. Legyôzik a távolságot és kapcsolatot teremtenek a világ népei között. Veszéllyel is járnak a kultúra eltömegesítését illetôen, amely révén az emberiség útja egy óriási kapitalista világvárosba vezetne: mindenütt ugyanaz a tudomány és ugyanaz a technika, ugyanazok a mítoszok és sóvárgások a lehetô legnagyobb anyagi jólét után... A tömegtájékoztató eszközök tulajdonosait és irányítóit súlyos felelôsség terheli a tájékoztatás hitelességét, az általuk felkeltett igények és azok népszerűsítését illetôen. Korunk két súlyos gondjával külön is kívánunk foglalkozni: A munkanélküliséggel és a népesedés kérdésével. ======================================================================== V./1. A munkanélküliség A munkanélküliség az egyik legsúlyosabb baj, ami az embert érheti. A munka lehetôvé teszi az emberhez méltó életet. A munkajövedelem révén bejuthatunk a javak és a szolgáltatások piacára, biztosíthatjuk önmagunknak és családunknak a tisztes életfenntartást. Ezenfelül a munka lehetôséget nyújt fizikai és szellemi képességeink tökéletesítésére, és arra is, hogy másokkal együttdolgozva a társadalom javára, felülmúljuk önzésünket, felemelkedjünk a szellemiség és az erkölcs magaslatára. Ezzel szemben a munkanélküliség kérdésessé teszi magunk és családunk létét, és a társadalom életébôl való kiszakadás, a marginalitás veszélyével jár olyannyira, hogy emberségünkben sérülünk meg, és testileg-lelkileg lerongyolódunk. Az alkoholizmus jórészt ennek súlyos következménye. A szegény ember kábítószere az alkohol. Nem csoda, hogy századunk elején Európa egyes országaiban a szocialisták követelésére tiltották be a bor és az erôs italok kocsmai kimérését. Az Európai Unió országaiban a munkanélkülieknek csaknem a fele több mint egy éve munkanélküli. A felmérések szerint ezek egészségi állapota egyre rosszabb, és a halálozási arányszáma általában 50%-al magasabb, mint a hasonló életkorú aktív dolgozóké. A neoklasszikus liberális gazdasági elmélet szerint a munkanélküliség átmeneti jelenség, amelynek oka a gazdasági egyensúly idôleges megbomlása. Ez az egyensúly, hála a munkapiac mechanizmusának, hamarosan helyreáll. Ha ugyanis túlságosan nagy a munkaerô-kínálat, a piac maga gondoskodik arról, hogy a munkabérek csökkenjenek, és a munkaerô-kínálat és kereslet között új egyensúlyi állapot álljon elô. Mindenki, aki akar, dolgozhat, ha a bére alacsonyabb is lesz. Lehetônek tartják a munkanélküliség önkéntes formáját is. Ez akkor áll elô, amikor a dolgozók nincsenek megelégedve munkaviszonyaikkal, és újabb lehetôségek után néznek. Véleményük szerint tartós munkanélküliség csak akkor áll elô, amikor a munkavállalók túlságosan is nagy bérkövetelésekkel lépnek fel, és ezzel önmagukat zárják ki a munkapiacról. Ugyanez történhet akkor is, amikor a piactól idegen tényezôk (pl. szakszervezetek, államhatalom stb.) lehetetlenné teszik a bérek kialakulását a munkapiac mechanizmusának megfelelôen. Korunk egyik neves közgazdásza, F. A. Hayek (1899--1992) szükségesnek tartotta, hogy a munkabérek állandóan alkalmazkodjanak a munkaerôpiac keresletéhez és kínálatához. A szabadpiaci gazdaságban a kereslet és kínálat törvényszerűségeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül a munkaerôt illetôen sem. A munkaerô azonban nem közönséges árucikk, mert nem választható el az ember személyiségétôl. Akár fizikai, akár szellemi munkáról van szó, az ember személyisége mintegy megtárgyiasul alkotásában. A személyi érték nem azonosítható az anyagi javakkal, azok kínálatával és keresletével. A munkaerô és a munkabér nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi kérdés is. A munkanélküliség komplex jelenség. A szabadpiaci gazdaságban létezik elôszöris az ún. frikciós munkanélküliség, amely az aktív lakosságnak kb. 5%-át érinti. Ennek magyarázatát abban találjuk, hogy a gazdaság állapota nem sztatikus, hanem dinamikus, állandó mozgásban lévô tényezôk együttese. Ez a munkanélküliség természetesnek mondható és elkerülhetetlen. Manapság sajnos nemcsak errôl van szó. A legtöbb európai országban a munkanélküliek arányszáma jóval az 5% fölött van.[2] A fôprobléma az ún. strukturális munkanélküliség, aminek több oka lehet. Így pl. a kiöregedett és versenyképtelenné vált üzemek felszámolása, új termékek és technikák bevezetése, amelyek munkaerô felesleget idéznek elô, és mintegy kitaszítják a megfelelô szakképzéssel nem rendelkezô munkavállalókat. Ugyancsak mélyreható strukturális változást jelent az ipargazdaság átmenete a szolgáltatások gazdaságába. Az ipargazdaság megmarad ugyan, de anyagigényessége és a fizikai munka jelentôsége csökken. Egyre inkább a szellemi tôke, a szakképzettség kerül az elôtérbe. Azelôtt egy ország és egy vállalat kapacitását és termelékenységét tonnákban lehetett mérni. Ez a mennyiségi szemlélet volt a szocialista-kommunista rendszer bukásának egyik fôoka. A bölcseleti materializmus természetes következménye volt a mennyiségekben való gondolkodás. Ez a magyarázata annak is, hogy a rendszer teoretikusai a szolgáltatásoknak nem tulajdonítottak többletértéket, és a szellemi munkát nem tekintették produktívnak. Az automatizáció szintén csökkenti a foglalkoztatást, de újabb munkalehetôséget is teremt. Nyugaton elôször az iparvállalatok automatizáltak, utána ez a folyamat egyre inkább a szolgáltatásokban is jelentôs szerepet kezdett betölteni. Ezzel csökkentek a vállalatok termelési költségei, és az ügyfeleknek is jobb és gyorsabb szolgáltatást tudtak biztosítani. Tudjuk, hogy ez már a múlt században is így volt az egyre tökéletesedô gépek bevezetésével. A felbôszített munkások rombolni kezdték Angliában és Belgiumban a szövôgépeket, de a gépesítési folyamat megállíthatatlan volt. Gyerekkoromban magam is tanúja voltam annak, hogy az aratómunkások kaszával mentek a földesúrnak, mert beállította az aratógépet. Miként a technikai fejlôdés, úgy az automatizáció is visszafordíthatatlan. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy csak rövid távon csökkenti a foglalkoztatást. Azokban az országokban, amelyekben legnagyobb fokú az automatizáció (Japán és U. S. A.), legalacsonyabb a munkanélküliségi ráta. Az informatika, az ipari forradalom legújabb fázisa, kezdetben ugyancsak csökkentette a munkalehetôséget. Ma azonban növeli azt, és új lehetôségeket teremt. Amerikában a számítógépes házi és távolsági munka 1994-ben 17,8 millió embert foglalkoztatott, az Európai Unió országaiban pedig 1,3 milliót. A munkanélküliség okai között ugyancsak szerepet játszik a világgazdaság átrendezôdése. Ez az utolsó két évtizedben egyre inkább megmutatkozott. A közgazdaság nemzetközivé válik, és egyetlen ország sem rendelkezhet be autarkiára. A pénz, a technológia, a javak és szolgáltatások termelése és csereforgalma nem ismer határokat. A vállalatok egyre inkább egy világot átfogó hálózat alkatrészeivé válnak, és elôszeretettel telepednek át az alacsony bérű országokba, ahol élvezhetik az ún. komparatív elônyöket. Gondoljunk itt fôleg az autóiparra. Az egyes fejlôdô országok gazdasági versenyképessége egyre inkább növekszik. Egy-két dinamikusan fejlôdô ázsiai állam (Dél-Korea, Malájzia, Szingapúr, Tajwan és Thaiföld) máris a világgazdaság kulcsszereplôjévé vált. A nemzetközi vállalatok által importált technológia, minôségi termelés és az alacsony munkaköltség ezekben az országokban még együtt jár. A jelen helyzetben tarthatatlannak látszik, hogy Európában a szakképzést nem igénylô rutin munka költségei összehasonlíthatatlanul magasabbak ugyanakkor, amikor a munka termelékenysége csaknem ugyanaz. A fejlôdô országok negatív hatását az európai államok foglalkoztatására nem szabad eltúloznunk. Részesedésük az Európai Unió behozatalában alig 15%. Ezenfelül tudnunk kell azt is, hogy a fejlôdô országok az infrastruktúrájuk és az iparuk felépítésében igénylik a nyugati államok közreműködését. Közben világosan kell látnunk, hogy az egész közgazdaság világméretű átrendezôdésének vagyunk a tanúi, és ez visszahat a foglalkoztatási lehetôségeinkre is. II. János Pál pápa is rámutatott a munkanélküliség egyik legfôbb okára: A rohamos technikai fejlôdés és a fogyasztói szokások szüntelen változása következtében a hagyományos szakértelem gyorsan leértékelôdik. Folyamatos átképzésre és alkalmazkodásra van szükség, amelyre sokan már nem képesek, és így kiesnek a termelési folyamatból, sôt talán a társadalom életébôl is (Vö. CA 33). A munkanélküliek és családjuk megélhetésének biztosítása olyan kötelezettség, amely az erkölcsi rend erre vonatkozó alapelvébôl származik: a javak közös használatának az elvébôl és az élet fenntartásához való jogból. A munkanélküliség veszedelmének elhárítása, a pápa véleménye szerint, fôleg a közhatalom feladata, de nem korlátozódik kizárólag annak tevékenységére. Olyan kapcsolatrendszert kell kiépíteni, amelynek keretein belül helyet kap az egyesek, a szabad társulások és a munkaközpontok ezen irányú tevékenysége (Vö. LE 81-85). A szolidaritás és a szubszidiaritás elve itt is érvényes. A közhatalomnak olyan gazdaságpolitikát kell követnie, amely a kínálat és a kereslet viszonylagos egyensúlyára törekszik. A kínálat és a kereslet két organikusan összefüggô tényezôje a közgazdaságnak, és kölcsönösen kiegészíti egymást. A termelés és ezzel a kínálat ösztönzése nem vezet eredményre, ha azt nem követi a kereslet. A szocialista gazdaságban axióma volt, hogy a kereslet alkalmazkodik a termelésben kialakult keretekhez. A szabadpiaci gazdaságban pontosan fordított a helyzet. A kereslet visszaszorítása a lakosság terhei mértéktelen fokozásával akadályozza a közgazdaság dinamikus fejlôdését. Ami a munkanélküliség kezelését illeti, a nyugati országokban két látásmódot fedezhetünk fel. A pesszimisták úgy látják, hogy a munkatermelékenység az új technológiák és technikák hatására annyira növekszik, hogy rövidesen az aktív lakosság fele is elég lesz a szükséges javak és szolgáltatások elôállításához, a másik fele, fôleg a képzetlenek, örök munkanélküliségre lesznek kárhoztatva. Szerintük a megoldás csak a következôkben található: a munkaidô csökkentése a rendelkezésre álló munkamennyiség felosztására, a korkedvezményes nyugdíjazás és nôk visszatérése a háztartásba. Az optimisták álláspontja más. Az emberi igények végtelenek. A lakosság jelentôs részének még a szükségletei sincsenek teljesen kielégítve. Mindig van munka mindenki számára, aki dolgozni akar. A munkanélküliség problémáját megoldhatjuk a munkatermelékenység további fokozásával, a munkával kapcsolatos szociális terhek csökkentésével, és azzal, hogy nagyobb figyelmet szentelünk a szolgáltatások szektorának, ahol mindig nagy a munkaerô-kereslet. A munkanélküliség kezelésében nem építhetünk illúziókra. Számolnunk kell elôször is azzal, hogy a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás között nem automatikus a kapcsolat. Ha egy ország évi termelése átlagban 4-5 %-kal növekszik, biztosan emelkedik a foglalkoztatás, de nem a gazdasági növekedés mértékében. Ennek magyarázatát abban találjuk, hogy a növekedés egy része új befektetéseket szolgál, és hogy a munkanélküliek jelentôs hányada szakképzetlen vagy pedig nem rendelkezik megfelelô képzettséggel, és így a munkába állításuk költségekkel jár.[3] A munkanélküliség gazdaságilag és szociálisan elfogadható méretekbe való visszaszorítása a gazdasági növekedésen kívül feltételezi az aktív lakosság állandó képzését. A munkanélküliek számára is kötelezôvé kell ezt tenni. A munkanélküliek egy része már képtelen a továbbképzésre. Számukra is maradnak lehetôségek a szoció- profit szektorban. Munkájukkal legalább a szociális létminimumot biztosíthatják maguknak. Foglalkoztatásuk feltételezi a kimondottan termelô szektorokban dolgozóknak a szolidaritását. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a munkanélküliség súlyos problémája nemcsak gazdasági, hanem erkölcsi-szellemi is. ,,Catharsis'', amely arra késztet minket, hogy revíziónak vessük alá eddigi felfogásunkat, életvitelünket, önzô és anyagias magatartásunkat a szolidaritás és a keresztény szeretet szellemében, és így keressük a megfelelô megoldásokat. A munkanélküliség problémája megoldására számtalan javaslat és próbálkozás történt az utolsó két évtizedben a nyugati országokban. A legjelentôsebbeket az alábbiakban igyekszünk ismertetni. A munkaidô-csökkentés gondolata abból a megfontolásból indult ki, hogy a rendelkezésre álló munkamennyiség változatlan, és a munkaidô csökkentése lehetôvé teszi a munkafelosztást több munkavállaló között. A valóságban ez azonban nem egészen így van. Az általános, valamennyi szektorra és ágazatra kiterjedô munkaidô-csökkentés a munkalehetôség rombolását is okozhatja A munkavállalók tömege nem homogén. Az egyik része magasan képzett, a másik jól képzett vagy begyakorolt, míg jelentôs része iskolázatlan. Az általános munkaidô-csökkentés lehetetlenné tenné a magasan és jól képzettek hasonló képzettséggel rendelkezô dolgozókkal való helyettesítését, miközben ezek munkája termeli meg a legnagyobb értéktöbbletet. A rutin munka esetében a munkaidô-csökkentés növeli a foglalkoztatást. A munkaidô-csökkentés nem lehet általános, de végleges sem. Idôlegesen alkalmazható, amikor bizonyos idôszakban csökken a termék kereslete. A vállalatnak meg kell ôriznie a rugalmasságát, hogy gyorsan reagálhasson a konjunktúra változása nyomán esetleg növekvô keresletre. Ismert, hogy a Volkswagengyár Wolfsburgban 1994-ben ideiglenesen bevezette a négy napos munkahetet. Ezzel elérte, hogy az autópiacon tapasztalt pangás ellenére, a dolgozói elbocsátására nem került sor. A munkaidô csökkentésének megvannak természetesen a pénzügyi következményei is. Csak akkor növeli a foglalkoztatást, ha az átlagos termelési költség per egység lényegesen nem változik. Erre két lehetôség áll fenn: a munkatermelékenység fokozása vagy a munkaköltség csökkentése, ami a Volkswagen gyár esetében meg is történt. A gyár munkásai a szolidaritás szellemében elfogadták munkabérük 2,5%-os csökkentését. A munkatermelékenység növekedése persze nem minden. A termékek keresletének is növekednie kell, ami gazdasági pangás idôszakában súlyos problémát jelent. A piacgazdaságban elôfordulhat az is, hogy a konkurrens vállalat a termelékenység növelését nem foglalkoztatás biztosítására vagy növelésére, hanem a termékei árának a csökkentésére használja fel. Elôfordulhat az is, hogy a vállalkozó a termelékenység fokozása révén keletkezett többletjövedelmet kénytelen felhasználni a vállalata versenyképességének és jövedelmezôségének a biztosítására. A rendelkezésre álló munkamennyiség felosztására a félidôs munka látszik a legcélravezetôbbnek. Ebben az esetben a munkaköltség arányban áll a végzett munkával, és így a vállalat számára alig jelent költségtöbbletet. Hollandiában 1996-ban az aktív lakosság 38%-a félidôs munkát végzett. Az utolsó negyven esztendôben a nôk tömegesen jelentek meg a társadalmi és gazdasági élet különbözô területein, ami az Egyház szociális tanítása szerint is jelentôs személyi és társadalmi haladást jelenthet. Ugyanakkor ma az a helyzet, hogy a munkanélküliek nagy többsége, legalábbis a fejlett országokban, nô és képzetlen munkás. XI. Pius pápa ellenezte a családanyák házon kívüli foglalkoztatását. Utódai is szükségesnek tartották az anyai hivatás újraértékelését. Nem arról van szó, hogy kiszorítsuk a nôket a társadalmi és gazdasági élet különbözô területeirôl, hanem arról, hogy a családanyáknak lehetôséget adjunk arra, hogy nagyobb figyelmet szentelhessenek gyermekeik nevelésére. Az egyre növekvô fiatalkori bűnözés egyik legfôbb magyarázatát abban kell keresnünk, hogy a szülôk kevés figyelmet és gondot fordítanak gyermekeik nevelésére. Az egész társadalom jelene és jövôje szükségessé teszi a családanyák hivatásának újraértékelését és a feladatukkal járó munka megbecsülését. A gyermekeknek szeretô gondoskodásra van szükségük, hogy felelôs személyiségekké, erkölcsileg és vallásilag érett, kiegyensúlyozott emberekké nevelôdjenek. A nôk alkalmazásában el kell kerülni minden hátrányos megkülönböztetést, de tekintettel kell lenni arra a különleges szerepre is, amelyet a család életében és a társadalom felépítésében betöltenek: ,,A nô igazi kibontakozása olyan munkaszervezést igényel, hogy az elôbbre jutásért ne kelljen a sajátos nôi mivolta feláldozásával fizetnie, vagy hogy károsodjék a családja, amelyben családanyaként helyettesíthetetlen szerepet tölt be'' (LE 91). A családanyák számára a legmegfelelôbb a félidôs munka. A családanyák félidôs foglalkoztatása csak akkor lehetséges, amikor a családapa keresete megfelel az Egyház által sürgetett családi bérnek, vagy pedig ha keresetét megfelelô családi pótlékkal egészítik ki. Hollandiában a házon kívül dolgozó nôk 67%-a félidôs munkát végez, soraikban a munkanélküliség ismeretlen. A közgazdaságtudomány mindeddig szinte kizárólag az anyagi javak termelésének és szolgáltatásának szentelte figyelmét. Számára a produktív munka legfôbb kritériuma a termelékenység és a jövedelmezôség. Ma a munka fogalmát újra át kell gondolni. Vannak olyan munkák is, amelyek anyagilag nem közvetlenül produktívak, hanem szoció-produktívak, vagyis társadalmilag hasznosak. A szoció-produktív szektorban sok valós szükséglet és igény ma sincs kielégítve. Bôséges lehetôség adódik a foglalkoztatásra (csökkent munkaképességűekrôl, öregekrôl, betegekrôl és sokgyermekes családokról való gondoskodás, környezetgondozás stb.). Az Európai Unió által 1993 decemberében kiadott Fehér könyv szerint ebben a szektorban az Unió országaiban 3 millió munkahely teremthetô. A munkanélküli segélyekkel kapcsolatos évi kiadások egy részét olyan szoció-profit vállalkozások támogatására lehetne fordítani, amelyek a tartósan munkanélkülieknek foglalkoztatást biztosítanak. _______________ 2 Az Európai Unió országaiban 1996-ban a munkanélküliségi ráta átlaga 10,8% volt. A nemzetközi összehasonlítás céljából standardizált munkanélküliségi ráta a kis országokban: Ausztria 4%, Belgium 9,9%, Dánia 5,5%, Hollandia 6,4% és Portugália 7,1%. 3 Belgiumban a kb. 130 000 tartósan munkanélküli 80%-a képzetlen munkás. ======================================================================== V./2. A népesedési kérdés T. R. Malthus (1766--1834) ún. népesedési törvénye szerint a népesség szaporodásának állandó tendenciája, hogy nagyobb fokban növekedjék, mint a létfenntartáshoz szükséges javak növekedése. A túlságos népszaporodást megbosszulja a természet maga: fertôzô betegségek, éhínség, gyilkosságok, háborúk stb. visszaszorítják a népesség számát a rendelkezésre álló létfenntartási lehetôségek színvonalára. Gondolatait világosan kifejezik következô sorai. ,,Aki képtelen arra, hogy a saját munkája révén gondoskodjék magáról és akit a családja sem tud eltartani, annak a világban, ahol már minden hely foglalt, semmi joga sincs az életfenntartásra. Fölösleges a földön. A természet nagy asztalán nincs számára teríték. A természet kényszeríti arra, hogy tűnjön el'' (An Essay on the Principle of Population, 1798). Tanulmánya elôször névtelenül jelent meg, és nagy megdöbbenést keltett. A második kiadásban, amely 1803-ban már a saját neve alatt vált ismertté, kissé enyhíti népesedési törvényének természettudományos determinizmusát. Hangsúlyozza az erkölcsi tényezôk jelentôségét is a születések szabályozásában. Ellenzi azonban a szegények támogatását célzó törvényhozást, mert ezzel a népszaporodás ütemét nem lassítják, hanem inkább még növelik is. Késôbb, hogy igazolja népesedési törvényének helyességét, felállította a ,,föld csökkenô termelékenységének'' törvényét, amely szerint a föld megmunkálásának bizonyos fokán a munkabefektetés kisebb terméseredményhez vezet, mint elôzôleg. Súlyosan tévedett, mivel a technikai lehetôségeket változatlannak tekintette. A gazdaságilag fejlett országokban nem az élelmiszerhiány, hanem a mezôgazdaság és az állattenyésztés túltermelése jelent súlyos gazdasági problémát. Miközben a mezôgazdaságban dolgozók aránya az aktív lakosság vonatkozásában a minimálisra csökken, a mezôgazdaság és az állattenyésztés termelékenysége a biológiai kutatás, az új termelési módszerek és a gépesítés hatására állandóan növekszik. Malthus feltételezte, hogy az emberi munka homogén termelési tényezô, ami nem felel meg a valóságnak. A munkaerô nem homogén, hanem sokszínű, és egyre inkább szakosodott. A munka a valóságban nem csökkenô, hanem növekvô megtérülést hoz. F. A. Hayek véleménye Malthus népesedési törvényérôl: ,,Az a modern gondolat, hogy a népességnövekedés világszerte elszegényedéssel fenyeget, egyszerűen téves.'' Szerinte ennek nagyrészt a malthusiánus népességelmélet leegyszerűsítése az oka. Ez az elmélet a maga korában többé-kevésbé észszerű megközelítése volt a problémának, a mai körülmények között azonban irrelevánssá vált. Ami a népességet illeti, a sűrűbb népesség lehetôvé teszi az olyan technikák és technológiák alkalmazását, amelyek egy gyéren lakott területen használhatatlanok. A népességnövekedés elôfeltétele mind a gazdasági, mind a kulturális és a társadalmi haladásnak. Általánosan érvényes népesedési törvény nem létezik. Ennek ellenére elgondolásai bizonyos liberális körökben ma is élnek. Malthus tanulmányát feleletnek szánta W. Godwin (Enquiry concerning political justice and its influence on moral and happies, 1792) és B. Cornet (Esquisse d'un tableau historique des progrés de l'esprit humain, 1793) írására. Véleményük szerint a néprétegek siralmas helyzete a társadalom igazságtalan berendezkedésének a következménye. A rendelkezésre álló javak és gazdasági lehetôségek megfelelô felhasználásával még nagyobb létszámú népességnek is biztosíthatunk jólétet a földön. Malthus szerint a népesség sanyarú sorsának semmi köze a társadalmi berendezkedéshez, döntô tényezô a népesedési törvény. A társadalmi és gazdasági fejlôdés Godwin és Cornet felfogását igazolta. Ennek ellenére mindkettô feledésbe merült, míg Malthus világhírű ember lett... Mindez nem zárja ki, hogy a föld gazdaságilag elmaradott részein, ahol a születési arányszámok magasak, feszültség állhat fenn a népesség szaporodása és a rendelkezésre álló létfenntartási javak között. Az élelmiszerrel való ellátottság ma korántsem minôsül az emberiség legsúlyosabb problémájának. A világ mezôgazdasága, állattenyésztése és élelmiszeripara mai fejlettségi fokán a világ népességének a többszörösét is el tudja látni a szükséges létfenntartási javakkal. Miért hát a tömeges éhség és az éhhalál földünk egyes részein? Az ésszerű és célszerű gazdálkodás, amely az életszükségletek kielégítésének alapfeltétele, számos nehézségbe ütközik: kezdetleges földművelés, a termôtalaj romlása az erdôirtás (erózió) következtében, a lakosság városokba való áramlása a vidékek elmaradottsága miatt, az államok politikai berendezkedése, a törzsi ellentétek, a demokrácia hiánya, a vezetôk képzetlensége, korrupciója stb. Mindennek nem sok köze van Malthus népesedési törvényéhez. Ellentmondásokkal teli korunkról igen találó jellemzést ad a II. Vatikáni zsinat: ,,Az emberiség még sohasem volt ennyire bôvében javaknak, energiaforrásoknak és gazdasági hatalomnak. A föld lakóinak óriási hányada mégis még mindig éhezik, nélkülözések között gyötrôdik, és megszámlálhatatlan az analfabéták tömege. Az embereknek még sohasem volt ilyen erôs érzékük a szabadság iránt, mint ma, és közben a társadalmi meg a lélektani szolgaság új formái jelentkeznek'' (GS 4). Aggodalommal figyeli az Egyház a fejlôdô országokban egyre erôsödô propagandát és kezdeményezéseket a születésszabályozás érdekében. Ezzel aláássák a népek vallási, erkölcsi és kulturális örökségét, fejlôdésük alapfeltételeit. A születések visszaszorítására nem egyszer gazdasági kényszert is alkalmaznak, ahelyett hogy a kulturális és társadalmi fejlôdés elôsegítésével igyekeznének megoldani a problémát. Nem indokolatlan az a gyanú, hogy a világ gazdag országai a saját demográfiai romlásuk ellensúlyozására a népirtás új formáit (abortusz, sterilizáció, eutanázia) használják fel gazdasági, politikai és katonai fölényük megóvására a következô században is. XXIII. János pápa részletesen foglalkozik a népességnövekedés problémájával a fejlôdô országokban. Ez a növekedés felgyorsult, és az alapvetô életszükségleti javak termelése nem tudja követni ezt a növekedést. Ebbôl egyes szakemberek olyan következtetést vonnak le, hogy a népesség növekedésének gátat kell szabni. A végveszély elkerülésére minden eszközzel szorgalmazni kell a születésszabályozást és a terhesség megszakítását. A pápa bevallja, hogy nem látja, hogyan lehetne ezt az aránytalanságot megoldani. Az erre vonatkozó elgondolások kétes értékűek, sôt ellentmondásosak. Lehetetlen belôlük komoly következtetéseket levonni. Úgy véli azonban, hogy a Teremtô szinte kimeríthetetlen termékenységet oltott a természetbe, az embereket pedig olyan képességekkel ajándékozta meg, hogy a teremtett dolgokat a saját szükségleteik kielégítésére fordíthassák. A probléma megoldására tehát, minden bonyolultsága ellenére, nem olyan utakat kell keresni, amelyek sértik az erkölcsi rendet és az emberi élet folytonosságát. A tudományos és műszaki haladás, a tudás és a tapasztalat feljogosít minket arra a reményre, hogy ezt a súlyos gondot is megoldjuk. Az emberéletnél nincs magasabb rendű érték a földön. Keresni kell a nemzetközi összefogás útjait a kérdés optimális megválaszolására (Vö. MM 185-189). A II. Vatikáni zsinat nyomatékosan figyelmeztet arra, hogy mind az állami-, mind a magánkezdeményezések tartózkodjanak az olyan megoldásoktól, amelyek ellenkeznek az erkölcsi törvényekkel. Az embernek elidegeníthetetlen joga van a házassághoz és a gyermek nemzéséhez. A szülôk megítélésétôl függ, hogy hány gyermeket kívánnak a világra hozni. A szülôi megítélés feltételezi a helyesen kialakított lelkiismeretet és a felelôsségtudatot. Mindenütt javítani kell a nevelési és társadalmi viszonyokat, a vallási és az erkölcsi képzést, valamint a tájékoztatást a születésszabályozás erkölcsileg megengedett módszereirôl. Közben hangsúlyozza azt is, hogy nem egy nép lényegesen javíthatná az életfeltételeit, ha kellô oktatásban részesülve a mezôgazdaság ôsi módszereirôl új technikákra térne át, kellô okossággal alkalmazva az újat a saját körülményeihez, ha jobb társadalmi rendet vezetne be, és méltányosan felosztaná a földtulajdont (Vö. GS 86-87). II. János Pál pápa szerint a mesterséges születésszabályozásra irányuló propaganda és tevékenység a demográfiai problémára és annak a megoldására vonatkozó téves felfogáson alapul, súlyos nyomást gyakorol az emberekre, megsérti emberi méltóságukat, a szabadságjogokat, és megmérgezi milliók életét (Vö. CA 39). Ami a hazánkat illeti, a Magyar Katolikus Püspöki Kar megállapítása megdöbbentô: ,,A demográfiai helyzet romlása napjainkban valóban nemzeti létünk katasztrófájával fenyeget'' (MKPK 19). Az ország lakossága 1981 óta gyorsuló ütemben csaknem félmillióval fogyott. A népesség fogyásában az alacsony élveszületési arány további csökkenése, az idôsebb korosztályok magas halálozási aránya és a középkorúak körében is növekvô halálozások játszanak fô szerepet. Veszedelmesen romlik népünk egészségi állapota. Tartós és igen aggasztó jelenség az öngyilkosság és az alkoholizmus, ami a lelki egészség súlyos károsodását jelenti. A kilencvenes években a legdrámaibban a depressziós betegek száma növekedett. A szív- és érrendszeri, valamint a daganatos betegségek száma is feltűnôen magas. A tbc Magyarországon feltűnôen terjed az egészségtelen, hiányos táplálkozás és a rossz higiénikus körülmények miatt. Ugyancsak súlyos a következô megállapítás: ,,Nem rajzolódik ki pénzügyi forrásokkal megfelelôen alátámasztott népesedéspolitika, nincs a gazdaság- és társadalompolitikával összehangolt családközpontú, körültekintôen reális kormányzati koncepció, sôt még az alapul szolgáló jövôkép is hiányzik'' (MKPK 20). ======================================================================== VI. Az egyház és a liberális kapitalizmus A liberalizmus szellemi áramlata a 18. században a fejedelmi abszolutizmus, a gazdasági, társadalmi és vallási megkötöttségek elleni visszahatásként lépett fel, és a francia felvilágosodással indult el világhódító útjára. Gyökerei a 16. és a 17. századi szellemi áramlatokra (humanizmus, reneszánsz, hitújítás, jogbölcselet, természettudományos gondolkodás) nyúlnak vissza. Eszméit és törekvéseit abból a világnézetbôl merítette, amelyet individualizmusnak nevezünk. A szabadság fogalma sarkköve a liberalizmusnak. A liberális felfogás szerint az ember önmagának elégséges és független egyén. Ismerete egyetlen forrása a saját értelme (racionalizmus), természete szerint jó (naturalizmus), és ezért korlátlan szabadságot kell neki biztosítani a társadalmi és gazdasági élet minden területén. A liberalizmus szerint a gazdaság önmagára hagyva működik a legtökeletesebben. A jól felfogott önérdek és a szabadverseny olyan összhangra vezeti az egész közgazdaságot, amely nemcsak az egyén, hanem a közösség javát is a lehetô legjobban szolgálja. Az önérdek a hajtóerô, amely erôfeszítésre indítja az embereket, a verseny pedig az a szabályozó, amely a közjó szolgálatára kényszeríti az önérdeket, mert mindenki csak úgy boldogulhat, ha azon a helyen áll, ahol legjobban szolgálja a közösséget is. Minden külsô beavatkozás eltéríti a közgazdaságot ettôl az ideális állapottól, mivel nem engedi szabadon működni a benne rejlô erôket. Ami a társadalomban rossz, az nem az egyén, hanem az államhatalom rovására írandó, mert megzavarja a társadalmi és gazdasági folyamatok automatizmusát. A közgazdaság automatikus működésének optimális volta a gazdasági liberalizmus alapgondolata. A gazdasági cselekvés szabadsága elôfeltétele a politikai szabadságnak. Az állam szüntessen meg minden gazdasági tevékenységet korlátozó tényezôt, biztosítsa a tulajdonjogot, a szerzôdések, az adásvétel szabadságát és a jogbiztonságot. Különben ne avatkozzék bele az egyén életébe, a gazdasági tevékenységébe sem. Magyarországon a múlt század végén a liberalizmusnak fôleg a szélsôséges, szabadkôműves és vallásellenes irányzata uralkodott. Ez ellen küzdött Prohászka Ottokár, aki közben elismerte a liberalizmus történelmi érdemeit a társadalmi kiváltságok megszüntetésével és a népek jogi felszabadításával kapcsolatban: ,,Féktelen konkurrencia olyan átváltozást hozott ránk, amilyen átváltozás a romlás, a tönkrejutás és a halál.'' Tény az, hogy Magyarországon létezett egy másik liberális hagyomány is, Széchenyi, Kossuth, Eötvös és Deák nemzeti liberalizmusa, amely fellépett ugyan minden önkény ellen, de tisztelte az emberi méltóságot, nem vetette el a nemzeti hagyományokat és elismerte a vallás és az erkölcs társadalmi jelentôségét. Az angol klasszikus iskola mesterei a közgazdaságtant ugyanúgy valóságtudománynak tekintették, mint a természettudományokat. Szerintük, ahogy a számtannak semmi köze sincs az erkölcstanhoz, úgy a közgazdaságtannak sem. A gazdasági cselekvést magában a gazdasági folyamatban rejlô törvények határozzák meg, amelyek felkutatása a közgazdaságtan feladata. Ami az önérdek szerepét illeti, a klasszikus iskola nagymestere, Adam Smith szerint az egyéni érdekek összességét valami ,,láthatatlan kéz'' nemesíti közjóvá. Tanítványai szerint ez nem más, mint a piac mechanizmusa. A klasszikus iskola alapgondolata valóban a piac ármechanizmusa. A kereslet arra készteti a termelôket, hogy megfelelô mennyiségben és minôségben olyan javakat állítsanak elô, amelyekkel a fogyasztók szükségleteit és igényeit a lehetô legjobban kielégítik. Így aztán nemcsak a termelést, hanem a termelt javak elosztását is a piaci ármechanizmus a lehetô legjobban irányítja. A liberalizmus hatására az államok a 19. század folyamán egymás után szüntették meg a gazdálkodást szabályozó intézményeket, a középkorból származó céheket és a merkantilizmus kereskedelmi elôírásait. Mind a munkaadóknak, mind a munkásoknak megtiltották a szabad versenyt korlátozó csoportosulásokat. Az államhatalom is tartózkodott a gazdaság életébe való minden beavatkozástól. A szabadság tiszteletben tartása már önmagában is nagy értéket jelent. A rendszer javára kell írnunk, hogy az állami abszolutizmus kötöttségei, zsarnoksága megszüntetésével lehetôséget nyitott az emberben és az anyagvilágban rejlô képességek és adottságok nagyfokú kifejlesztésére. A kifejlôdô kapitalizmus széles néprétegek számára munkalehetôséget biztosított, amire a mezôgazdaság képtelen volt. Lehetôvé vált, hogy a vidékrôl az ipari központokba tömörült nincstelenek, ha szegényen is, de éljenek és szaporodjanak olyan fokban, ami az elôzô századokban ismeretlen volt. Marx Károly, helyesen állapította meg írásában, hogy a kapitalizmus hozta létre a proletariátust és adott neki életet... A ,,láthatatlan kéz'', a piaci ármechanizmus csodálatos működése az egyéni érdekek közérdekké való összehangolására azonban nem több, mint elmélet, egy a sok közül, amely nem felel meg a valóságnak, az emberi természet félreismerése. A társadalom tagjainak egy része mindig meg fogja próbálni mások jogainak kihasználásával a saját érdekei érvényesítését. A korlátlan szabadságra épülô liberális rendszerben ez tisztességtelen és az egész társadalomra nézve veszedelmes versenyhez vezet. A gazdaság nem a saját kérlelhetetlen törvényeinek alávetett folyamat, nem fizikai törvények által irányított gépezet. A gazdasági rend nem áll elô önmagától. A korlátlan szabad verseny visszaélésekhez, hatalmi koncentrációkhoz (monopóliumok) és önmaga elpusztításához vezet. Tévedés az a feltevés is, hogy az önérdek által irányított termelés a szükségletek és az igények kielégítése szempontjából a lehetô legjobb. A társadalom számára nélkülözhetetlen kollektív javak kereslete nem mutatkozik meg a piacon (közegészség, közoktatás, közbiztonság, úthálózat és az egyéb szolgáltatások). Az önérdek hajszolása nem jelenti ezeknek a javaknak a szolgálatát, sôt kimondottan ellentétbe kerülhet velük (fegyver-, kábítószer- és leánykereskedelem, pornográfia, gyermekprostitúció, stb.). Ami az egyének szükségletei és igényeinek kielégítését illeti, csakis a fizetôképes kereslet mutatkozik meg a piacon. Mivel fôleg a szabadpiaci rendszerben a jövedelem tekintetében a különbözô társadalmi rétegek között nagy különbségek állnak fenn, egyes rétegek szükségletei nem mutatkoznak meg a piacon, és így nem vesznek részt az áralakulásban. Az ember nemcsak egyén, hanem egyben társas lény. Az egyéni irdekek hajszolása nem társadalmi harmóniára, hanem a társadalom romlására, sôt a liberális társadalmi és gazdasági rendszer pusztulására vezet. A második világháború után az ún. neoliberalizmus képviselôi, W. Eucken, F. Böhm, W. Röpke, A. Rüstow, stb., akik az Ordo-évkönyv körül csoportosultak (,,Ordo-liberalizmus''), világosan látták, hogy a liberalizmus elveit csak úgy tudják újra érvényesíteni, ha a múlt század gazdasági liberalizmusa nyilvánvaló tévútjára orvoslást találnak, ha leszámolnak a monopóliumok különbözô formáival, a kizsákmányolással, a kapitalista tömegcivilizáció lélekölô hatásával. Ezek a közgazdászok jelentôs szerepet töltöttek be a szociális piacgazdaság felépítésében is. Ragaszkodnak a termelôjavak magántulajdonához, a szabad versenyhez és az árképzés szabadságához, de szükségesnek tartják a törvényes rendet a szabad verseny védelmére és az árképzés mechanizmusa megfelelô működésének biztosítására. Magában a termelési folyamatban számukra is a legfôbb elv a termelékenység és a jövedelmezôség. Az Egyház szociális tanításából is több jelentôs gondolatot vettek át. Így pl. az ember személyi méltósága, a felelôsségtudat, a magántulajdonjog, a szubszidiaritás elve és a szociális politika szükségessége. Azt azonban hiányolhatjuk, hogy miközben nagy súlyt helyeznek a már meglévô magántulajdon védelmére, alig szólnak az igazságos jövedelemelosztásról, amellyel a társadalom széles rétegeit segítenünk kell a magántulajdon megszerzésére és arra, hogy megszabaduljanak a proletársorstól. A szocializmus kudarca után ma tanúi lehetünk a múlt századi liberalizmus újjáébredésének. Vannak olyanok is, akik a ún. manchesteri ultra-liberalizmus bűvkörébe jutottak, és az említett neoliberális közgazdászokat a piacgazdaság ,,szociáldemokratizálásával'' vádolják... Az egyházi tanítóhivatal a 19. században elsôsorban a bölcseleti liberalizmus káros hatásának az ellensúlyozására törekedett, miután a felvilágosodás a korlátlan emberi szabadságot dicsôítette, elutasította az isteni kinyilatkoztatást és az ember teljes autonómiáját hirdette. Az 1864-ben megjelent Syllabus elítélte a liberalizmust. Ugyanezt tette XIII. Leó pápa sokkal árnyaltabban az Immortale Dei (1885) és a Libertas (1888) kezdetű körlevelében. A gazdasági liberalizmus keresztény kritikája XIII. Leó pápa Rerum Novarum (1891) kezdetű körlevelével kezdôdik. Nem szentel ugyan külön részt a liberalizmusnak (még a nevét sem említi), de kritikai megfontolásai világosan kitűnnek fôleg azokban a szövegrészekben, amelyekben az államhatalom feladatait tárgyalja. Már a körlevele bevezetésében feltűnô keménységgel lép fel az emberiség nagy részének nyomorúságos helyzete ellen (Vö. RN 2). Elítélte az ipartestületek (céhek) eltörlését, mivel a munkásság minden védelem nélkül maradt. Ugyancsak elítélte a korlátlan szabad versenyt és a féktelen nyereséghajszát. Ami az államot illeti, elsôsorban azt hangsúlyozta, hogy köteles olyan törvények és intézmények felállítására, amelyek elômozdítják a közjót. Az állam elsôrendű feladata, hogy a munkásságot kimentse azok kezébôl, akik zsarnokoskodnak felette, élettelen tárgynak tekintik, és mértéktelenül kizsákmányolják. Hangsúlyozza azt is, hogy a munkabért nem lehet a munkaerô piaci kereslete és kínálata, de még az egyszerű megegyezés alapján sem meghatározni, mivel a munkás mindig hátrányban van a munkaadóval szemben, vagyis a munkás nem rendelkezik a megegyezéshez szükséges szabadsággal. A munkabérnek minden körülmények között elégségesnek kell lennie a munkás és családja tisztes eltartására (Vö. RN 26-35). XI. Pius pápa szerint XIII. Leó ,,bátran támadta és felborította a liberalizmus bálványait, semmibe vette megcsontosult elôítéleteit, és megelôzte korát.'' Megkérdôjelezte a liberalizmusnak az állam beavatkozását akadályozó nézeteit, és a népeket ösztönözte az elkötelezett szociális politika sürgetésére. Körlevele fényében egy új katolikus társadalomtudomány született (Vö. QA 14, 28). XIII. Leó pápa korában az államhatalom annyira a liberalizmus hatása alatt állt, hogy küzdött a munkások csoportosulása ellen, és megfosztotta ôket a hatalmasokkal szembeni védekezés elemi jogától. Közben a liberalizmus képtelen volt arra, hogy a szociális kérdést megoldja (Vö. QA 30). XI. Pius pápa határozottan elítéli a liberalizmust, amelynek világnézeti alapja az individualizmus, és amely az erkölcsi normáktól független társadalmi és gazdasági rend felállítására törekszik: ,,Ahogy az emberi társadalom nem alapulhat osztályharcon, úgy a gazdaság helyes rendje sem engedhetô át a benne működô erôk szabad versenyének. Ez az a pont, amelybôl mint mérgezett forrásból az individualista gazdaságtan összes tévedései eredtek'' (QA 88). A korlátlan szabad verseny következménye, hogy csak a legerôsebbek maradnak meg, akik kegyetlenül küzdenek, és legkevésbé sem törôdnek a lelkiismeretükkel. Az erô szabadversenye végeredményben felfalta önmagát is. A szabad piac helyébe gazdasági hatalom lépett. A profithajszát fékevesztett hatalomvágy követte, és a gazdasági élet az egész világon félelmetesen barbár, könyörtelen és kegyetlen lett (Vö. QA 107-109). A Divini Redemptoris (1937) kezdetű körlevelében is szól a pápa a ,,romokról, amelyeket az erkölcstelen liberalizmus hagyott ránk, az igazságtalan gazdasági rendszer, amely elôkészítette a kommunizmus sikerét'' (Vö. DR 12, 16, 32, 50). XXIII. János pápa megállapítja, hogy a második világháború után a nyugati országokban jelentôs javulás állt be a munkásság életében. A kollektív szerzôdések, a szociális biztonság rendszere, a szakszervezetek és az üzemi tanácsok a demokrácia irányába vezették a társadalom különbözô rétegeit. Világviszonylatban azonban a fejlett és fejletlen országok között egyre szélesedett a szakadék, és a gazdasági liberalizmus problémája világméretűvé vált. Felelôsek vagyunk azokért a népekért is, amelyek nyomorban tengôdnek (Vö. MM 157). VI. Pál pápa is elítéli a liberális kapitalizmust, amely pusztán az anyagi hasznot tekinti a haladás elsô számú ösztönzôjének, a szabad versenyt a gazdasági élet legfôbb törvényének, és a termelôjavak magántulajdonát abszolút és minden társadalmi rendelkezéstôl független, korlátlan jognak tartja: ,,Ez a féktelen liberalizmus kövezte ki az útját a zsarnokságnak, amelyet XI. Pius joggal és méltán ítélt el mint a pénz nemzetközi imperializmusához vezetô jelenséget'' (PP 26). A szabadpiac szabályai hasznosak lehetnek, ha a felek gazdasági ereje nem különbözik túlságosan egymástól, sôt ebben az esetben ösztönözhetnek a további haladásra és az erôfeszítéseket megérdemelt elônyhöz juttathatják. Ha azonban túlságosan is eltérô helyzetű országokról van szó, a kereskedelmi partnerek ,,szabad'' alkuja alapján kialakult árak egyenlôtlen feltételeket eredményeznek. A liberalizmus alaptétele ebben az esetben a kereskedelmi kapcsolatokat szabályozó törvényként nem alkalmazható, mert nem támaszkodhat kizárólag a szabad verseny törvényére. A szabad piacot nem kell megszüntetni, hanem olyan keretek között kell tartani, amelyek valóban jogszerűvé, erkölcsössé, vagyis emberibbé teszik (Vö. PP 58-60). A gazdasági liberalizmus újjáéledése a hetvenes években újra állásfoglalásra késztette a pápát. A liberalizmus a gazdasági hatékonyság zászlóvivôjeként és szabad intézmények, valamint az állam beavatkozásával szemben az egyéni kezdeményezés védelmezôjeként jelentkezett újra. Annak ellenére, hogy a technológia és a technika haladása nagyban emelte a gazdasági hatékonyságot, a gazdasági fejlôdés súlyosan megkérdôjelezhetô. A szabad verseny a reklám modern eszközei felhasználásával újabb és újabb termékeket dob a piacra, és ösztönzi azok fogyasztását, miközben régebbi, de még használható termékek hulladékká válnak. Amikor a népesség jelentôs része még az elemi életszükségleteit sem tudja megfelelôen kielégíteni, a fölösleges igények felszításáért folyik a verseny. A gazdasági hatékonyság nevében és a féktelen szabad verseny szellemében meggondolatlanul zsákmányolják ki a természetet. A természet rombolása és a vele való visszaélés végeredményben magára az emberre száll vissza. A légszennyezôdés és a talaj kemizálása odavezet, hogy az ember már-már a saját humán környezetén sem tud úrrá lenni. Így aztán joggal kérdezhetjük, hogy az ember nem fordítja-e önmaga ellen alkotó képességei gyümölcsét. ,,A keresztény nem támogathatja a liberális ideológiát, amely azt állítja, hogy a személy szabadságát teszi a legfontosabb helyre, függetlennek mondva azt bármiféle szabályozástól, ám e szabadságot kizárólag az érdek és a hatalom hajszolására sarkallja, az ember társadalmi kapcsolatait pedig az egyéni kezdeményezések automatikus következményeinek tartja, nem pedig olyan célnak és alapkritériumnak, amely megszabja a társadalmi szervezôdés értékrendjét'' (OA 26). II. János Pál pápa az elôdei közül elsôként hangsúlyozza a szabad kezdeményezés és a vállalkozói tevékenység nagy fontosságát. A liberalizmus szempontjai közül pozitíven értékeli mindazt, ami lehetôvé teszi az ember kreativitásának kibontakozását, és megakadályozza annak elnyomását. A kezdeményezés joga fontos, nemcsak az egyén, hanem a közösség számára is. Ennek a jognak a tagadása az állítólagos egyenlôség nevében nem igazi egyenlôséget jelent, hanem inkább azonos szintre hozást a legalsó fokon. Az alkotó munka, az egyéni kezdeményezés helyébe a passzivitás, a függôség és a bürokrácia túltengése lép. Ahol elnyomják a szabadság gyakorlásának jogi kereteit, a társadalmi élet fokozatosan szétesik és szétbomlik (Vö. SRS 15. CA 24-25). A liberálisok igyekeztek kihasználni a pápa tanítását a saját javukra. Álláspontja azonban nem változtat az Egyház magatartásán a liberalizmussal szemben. Világosan látta, hogy a liberális gazdasági rendszer sem teszi olyan könnyen lehetôvé a szabad kezdeményezést. Az emberek nagy többsége nem rendelkezik a megfelelô eszközökkel, amelyek lehetôvé tennék, hogy hatékonyan bekapcsolódjék olyan vállalkozói rendszerbe, amelyben a munka áll a középpontban. Nincs lehetôségük a szükséges ismeretek elsajátítására, képességeik kibontakoztatására és a kreativitásuk érvényesítésére. Ha nem is válnak kizsákmányolttá, könnyen a társadalom peremére szorulnak. A technikai fejlôdés átlép fölöttük, miközben a megélhetési forrásaik egyre szűkülnek. Képtelenek megbirkózni az új módszereken alapuló és állandóan új igényeket támasztó piaci versennyel. Minden változás ellenére a kapitalizmus fogyatékosságai és visszaélései távolról sem tűntek el. A fejlôdô országokban a néptömegek olyan körülmények között tengôdnek, hogy nyomorúságos sorsuk a kezdeti kapitalizmus idôszakára emlékeztet. A földművelô parasztság is sok helyen valóságos rabszolgasorsban sínylôdik, úgy mint a munkásság a 19. században. A piaci mechanizmusoknak megvannak az elônyei, de magukban hordozzák a piac bálványozásának a veszélyeit. A liberalizmus nem is annyira a szabadság rendszere, mint ahogy azt hirdeti. A piac sok esetben nem is az, hanem a monopólium és az oligopólium tere. A liberalizmus védi a kezdeményezés szabadságát, de nem szentel elég figyelmet arra, hogy azt mindenki számára lehetôvé tegye. Téves az a hit, hogy a piaci erôk szabad játéka minden problémát meg fog oldani. Az Egyház szociális tanítása szükségesnek tartja, hogy a gazdasági folyamatokba való beavatkozás ne utólag történjék a visszaélések és a károk jóvátételére. Az egész gazdasági rendszernek olyannak kell lennie, hogy már alapjában megfeleljen az emberi méltóságnak, biztosítsa az ember személyi kibontakozásának és kiteljesedésének lehetôségét. Kell, hogy a szolidaritás szelleme jellemezze az egész társadalmi és gazdasági rendszert. Az állam feladata a közösségi javak védelme, amihez hozzátartozik a természeti és az emberi környezet védelme is. Erre a piaci mechanizmusok önmagukban képtelenek. Amiként a korai kapitalizmus idején az állam feladata volt a munka alapvetô jogainak védelme, úgy a mai kapitalizmusban neki és az egész társadalmi közösségnek kell megvédenie a közösségi javakat, amelyek védelmére a piac maga képtelen (Vö. CA 33-42). ,,A kapitalista rendszer önmagában nem rossz, de megromlott'' -- írta XI. Pius pápa (QA 109). A romlás fôoka a liberalizmus ideológiája, amely ,,az emberi személyt és legmélyebb igényeit a gazdasági érdek és a profit mögé rendeli'' -- olvassuk II. János Pál körlevelében (SRS 33). A gazdaság és erkölcs viszonyával kapcsolatos viták során gyakran felvetôdik a kapitalizmus válságának kérdése is. D. Bell, amerikai szociológus úgy véli, hogy a válság legfôbb oka a valláserkölcs elhanyagolása, amelyre eredetileg a kapitalizmus épült. Luther szerint az Istennek tetszô élet nem annyira a monasztikus aszkézisnek felel meg, mint inkább egy eviláginak, ami annyit jelent, hogy az ember a lehetô legjobban teljesíti azt a feladatot, amit Isten a társadalom keretei között rábízott. Max Weber a kapitalizmus erkölcsi alapjainak kialakulásában ennél fontosabbnak tartotta a kálvinista predesztinációs tanítás népszerűsített formáját. Eszerint a kiválasztott ember a kiválasztottságát aszketikus munkaszeretettel igazolja. A gazdasági siker nemcsak a hivatásszerű munka jutalma, hanem az ember hitének és kiválasztottságának is a jele. A kálvinizmus megszabadította az embert a nyereségre való törekvést helytelenítô hagyományos etikai felfogás gátjától. A puritanizmus mérsékelte a fogyasztást, különösen a fényűzést, ami a vagyonszerzési törekvéssel együtt a takarékosságot és a tôkeképzôdést segítette elô. A kapitalizmussal kapcsolatos eszmecsere nem korlátozódik a gazdaság és az erkölcs viszonyára. A kapitalizmus és a kereszténység alapvetô kérdései kerültek az elôtérbe. Egyesek a kereszténységben a liberális kapitalizmus legitimációját vélik felfedezni, míg mások a keresztény hitvallás alapján radikálisan elvetik a kapitalizmus egész rendszerét. ======================================================================== VI./1. A liberális kapitalizmus legitimációja A liberális kapitalizmus keresztény legitimációjának legismertebb képviselôje az amerikai katolikus teológus, M. Novak. Véleménye szerint a kapitalista piacgazdaság velejárója a demokratikus szabadság. A kapitalista országokban az utolsó kétszáz esztendôben az alkotókészség valóságos robbanását tapasztalhattuk. A tömegek életszínvonala kezdetben ugyan alacsony, sôt nyomorúságos volt, de fokozatosan növekedett. A szabadpiaci országokban az átfogó szociálpolitika a gazdasági haladás révén vált lehetôvé. Az alkotó energiák szabaddá tétele az ember személyi méltóságának és a gazdasági haladásnak legfontosabb kulcsa. A kapitalizmus piacot jelent, de nemcsak azt. Piacot gazdasági téren és demokráciát a politika terén, utána kulturális és vallási intézményeket is, amelyek a társadalom erkölcsi haladását biztosítják. Különbséget kell tenni a piacgazdaság, a kultúra és a politika között. A politikának semmiképpen sem szabad beavatkozni a gazdaság életébe, amelyet annak saját törvényei irányítanak. Ha a piacgazdaság nem jól működik, annak okát nem annyira a piacban, mint a politika, a kulturális intézmények és az egyházak nem megfelelô hatásában kell keresnünk. A demokratikus kapitalizmus nem mentes a bűntôl, nem Isten országa a földön, de minden más eddig ismert rendszer sokkal rosszabb. A szegénység és a zsarnokság leküzdésének a reménye csak ebben a félreismert rendszerben található meg. Nyugodtan bízhatunk tehát a kapitalista piacgazdaságban. Esetleges hiányosságai a demokrácia és a valláserkölcs révén orvosolhatók. A kereszténységnek nagyon fontos a szerepe a kapitalizmus erkölcsi alapjainak megszilárdításában. Ezzel kapcsolatban Novak éles kritikának veti alá nemcsak a felszabadítás teológiáját, hanem az Egyház szociális tanítását is. Véleménye szerint ez a tanítás az utolsó száz esztendôben egyoldalúan fejlôdött. A pápai körlevelek túlságosan is nagy súlyt helyeztek a szociális igazságosságra a szabadság kárára. A szabadság a liberális kapitalizmus alapelve. Az Egyház csak az európai antiklerikális liberalizmust tartotta szem elôtt és nem szentelt elég figyelmet az angolszász liberalizmusnak, amelynek a szabadságfogalma rokonságot mutat a keresztény szabadságfogalommal. Novak annyira megy a legitimációs igyekezetében, hogy a szabadpiac és politikai demokrácia összeegyeztethetôségét úgy tekinti, mint a legjobb feleletet arra a problémára, amelyet a Szentháromság dogmája vet fel: hogyan jöhet létre az egység az egyes személyek sajátosságának megtartásával. Az ember ösztönösen a saját érdekét keresi gazdasági tevékenységében is. Ezzel valósítja meg ugyanakkor a lehetô legjobban a társadalom jólétét is. A közjó nem egy apriori normatív fogalom. Az egyén szabad tevékenysége révén önmagától valósul meg. A keresztény tanításnak tökéletesen megfelel Adam Smith víziója: a ,,láthatatlan kéz''... Európában is megvannak a liberális kapitalizmus legitimációjának hívei. M. Novak gondolatainak népszerűsítôi Franciaországban J. Paternot és Veraldi, akik ironikusan fordulnak a pápához: ,,Szentatya, az Egyház annyira szereti a szegényeket, hogy szaporítani kívánja azokat, mert fél, hogy hiányozni fognak? Az Egyház nem ért semmit az ökonómiából. A gazdasági fejlôdés okait, mechanizmusait és elôfeltételeit, amelyek már tudottak, az Egyház nem ismeri. Nem a vállalatok feladata, hogy a termékeiken kívül lelki értékeket is termeljenek. Azok, akik hivatásuknál fogva felelôsek az erkölcsi értékekért, nem felelnek meg küldetésüknek.'' L. Duqesne de la Vinelle véleménye szerint az Egyház szociális tanítása túlságosan is ,,szociális''. Nem szentel elég figyelmet a termelés problémájának, sem a piac szerepének. Csak azt lehet elosztani, amit megtermeltek. Az Egyház egyoldalúan hirdeti az osztóigazságosságot a csereigazságosság kárára, amelynek legjobb kifejezôje a szabad piac. Az Egyház feladata, hogy természetfeletti dimenzióval egészítse ki a piacgazdaságot, amely egyedül képes a szegénység problémájának megoldására. Az árnyaltabb legitimációs gondolkodás példája Európában P. Koslowski, aki különbséget tesz a liberális kapitalizmus és a szociális piacgazdaság között. Elismeri az utóbbi emberi és keresztényi értékeit. Elítéli a felszabadítás teológiáját, és hirdeti az új erénytan, a ,,misztikus lemondás'' szükségességét, ami a valóságban a fennálló liberális kapitalizmus legitimációját is magába foglalja. M. Novak és társai legitimációs próbálkozásai kétségkívül hatással voltak az Egyház szociális tanítására. Az amerikai püspökök a szociális igazságosságról írt körlevelük (Gazdasági igazságosságot mindenkinek, 1986) szerkesztésében számoltak az ô elgondolásaikkal is. Kritikájukat a kapitalizmussal kapcsolatban megszelídítették, és a szegények melletti kiállásukat árnyaltabbá tették. Hirdették ugyan, hogy mindaddig, amíg a nélkülözôk tömegei léteznek, nem mondhatnak le a kritikáról, de ugyanakkor úgy látták, hogy a szociális problémák megoldhatók a magánkezdeményezések keretein belül is. Hatásuk érezhetô a Centesimus Annus (1991) körlevélen is. II. János Pál pápa kimondottan hangsúlyozza a szabadpiaci gazdaság, a vállalkozás és a haszon pozitív értékeit. Közben megállapíthatjuk, hogy ez a körlevél sok más, ugyancsak fontos kérdésre hívja fel a figyelmet, amirôl a liberális kapitalizmus hívei elfeledkeznek: -- a gazdaság csak egyik dimenziója az emberi életnek; -- a szabadpiaci rendszer képtelen arra, hogy az ember és a társadalom minden szükségletét megfelelô módon kielégítse; -- a korlátlan szabad verseny a társadalom romlására vezet; -- az egyéni érdek hajszolása nem valósítja meg a közjót és nem biztosítja a javak igazságos elosztását; -- a liberalizmus képtelennek bizonyult a szociális kérdés megoldására. Novak és társai idealizálják a liberális kapitalizmus rendszerét. Közben látnunk kell, hogy semmi garanciánk nincs arra, hogy a feladataikat valóban kellô módon betöltô társadalmi és vallási közösségek biztosítani tudják az ún. demokratikus kapitalizmus erkölcsileg is megfelelô működését. Sôt megtörténhet az is, hogy az erkölcsi normáktól függetlenített kapitalista gazdaság megrontja a kulturális és politikai intézményeket, sôt még az egyházi közösségeket is. Föltétlenül szükséges, hogy a gazdasági tevékenység és az egész piacgazdaság már önmagában erkölcsös legyen. A kapitalista társadalmi és gazdasági rendszer az individualista elvekre épül. Ahol hiányzik a megfelelô szociális törvényhozás és az erkölcsi elvek alkalmazása, ott az individualizmus önzô üzleti gyakorlathoz, az embertársakkal szembeni érdektelenséghez és kizsákmányoláshoz vezet (Vö. QA 10. MM 58. PP 26, 33. OA 24, 35. LE 13). Maga a gazdálkodás is feltételezi az erkölcsi rendet. A vállalat nem a gazdasági tényezôk halmaza, és nem is csupán egy részvénycsomag, a tözsdei adásvétel tárgya, hanem munkaközösség, amely feltételezi az erkölcsi értékeket. Nemcsak anyagokat termel, hanem ezeket az értékeket is. A vállalat dolgozói harmonikus együttműködése nélkül lehetetlen a javak és a szolgáltatások elôállítása. Az együttműködés feltételezi az egyetértést, a kölcsönös bizalmat és a felelôsségvállalást. A vállalat a szolidaritás iskolája. A megfelelô erkölcsi magatartás a vállalkozó, munkatársai és ügyfelei viszonyában az észszerű és célszerű gazdálkodás egyik legfôbb elôfeltétele. A liberalizmus keresztény legitimációja híveinek gondolkodása nem szimmetrikus. Az önérdek mint reális emberi adottság nevében elítélik a szociális igazságosságnak megfelelô jövedelemelosztást, de minden realizmusról megfeledkeznek, amikor a kapitalizmust idealizálják. Nem számolnak az ember rosszrahajló természetével, a bír- és hatalomvággyal. Azt hiszik, hogy az önérdek hajszolása, hála a ,,láthatatlan kéznek'', önmagától a közjóra vezet. Sok gondot fordítanak a keresztény szellemiség azon elemeinek kihangsúlyozására, amelyek az idealizált kapitalista szellemet igazolni látszanak. Közben nem szentelnek figyelmet a keresztény szociális tanítás kritikai szempontjainak : a gazdaság viszonylagos értéke, a pénz mammonjellege és veszélyei, (Vö. Mt 6, 19-24. 1Tim 6, 8- 9), a szolgaságból felszabadító Isten, az elesettek és a szegények iránti elkötelezettség, a szeretet legfôbb parancsa stb. M. Novak és társai gondolkodása nem annyira az autentikus keresztény szellemiséget, mint a kapitalizmus kultuszát fejezi ki. ======================================================================== VI./2. A kapitalizmus elutasítása A kapitalizmus keresztény legitimációjával szemben állnak azok a teológusok, akik azt a keresztény hitvallás alapján radikálisan elutasítják. Hivatkoznak Jézus intelmeire, amelyekkel óv a mammon félelmetes hatalmától: ,,Ne gyűjtsetek kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja s ahol betörnek a tolvajok és ellopják (...). Ahol a kincsed, ott a szíved is (...). Senki sem szolgálhat két úrnak (...). Nem szolgálhattok Istennek is, a mammonnak is'' (Mt 6, 19-24). A kapitalizmust radikálisan elutasítók közül kiválik U. Ducharow, német teológus. Véleménye szerint a keresztény ember számára a gazdasági kérdések szükségszerűen összefüggnek ezzel a legfôbb kérdéssel: Istennek szolgáljak-e, vagy a mammonnak? A Jézus Krisztusba vetett hit arra készteti követôit, hogy határozottan elutasítsák a gazdagság és a pénz bálványimádását: ,,Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás'' (1Tim 6, 9- 10). Lehetetlen, hogy valaki ôszintén higgyen, és ugyanakkor elfogadja a kapitalizmust. Alapos elemzés alapján megállapíthatjuk ugyanis, hogy az romboló és pusztító rendszer. Akik ezt a rendszert elfogadják, tulajdonképpen eretnekek. Nem eretnekség az, hogy Isten gyermekeit feláldozzák a pénz és a hatalom pogány oltárán? Eretnekségnek mondható az is, hogy az egyházak egyes képviselôi tudatosan a kapitalizmust igyekeznek igazolni. Ducharow hivatkozik az Egyházak Világtanácsa nyilatkozatára is (Săo Paulo, 1987), amelyben felszólítják a keresztényeket, hogy vessék el a kapitalista rendszert, mert a kapitalizmusból való exodus a megtérés elôfeltétele. A keresztények csak olyan rendszert fogadhatnak el, amely a Biblia tanítására épül. A holland teológus, A. Van Leeuwen szerint a mai elvilágiasodott polgári társadalom megalkotta a maga vallását, ami nem más, mint a kapitalizmus kultusza. Az ugyancsak holland teológus, G. Manenschijn véleménye: ,,Az uralkodó kapitalizmus világrendszere az emberek és a népek nagy részét egyre inkább nyomorúságba hajtja, munkanélküliséget teremt, politikai elnyomásra vezet, és az emberi jogok elnyomására van szüksége ahhoz, hogy minél nagyobb nyereséget érjen el. Ez a legfôbb oka annak, hogy egyre többen éhen pusztulnak.'' Kétségkívül van valami démoni vonás a kapitalizmus rendszerében. A 18. században, a szabadgondolkozás minden erkölcsi megfontolástól függetlenített világában indult el világhódító útjára. Ez ajándékozott meg bennünket azzal a közgazdaságtannal is, amely az erkölcsi alapelveket teljesen mellôzte. A mammonizmus elhatalmasodása folytán ,,a gazdasági élet kegyetlen, durva és félelmetes lett'' -- írta XI. Pius (QA 56). A kapitalizmus az önérdeket tekinti a gazdasági tevékenység legfôbb mozgatójának, a korlátlan szabad versenyt a közgazdaság szabályozójának, a nyereséget pedig a legfôbb céljának, és ezzel kegyetlen harctérré teszi a piacot, a pénztôke szolgaságába hajthatja az emberek tömegeit. A technikai fejlôdés egyre rohamosabb üteme szinte lehetetlenné teszi az emberek gyors alkalmazkodását. Ennek következtében tömegek esnek ki a termelési folyamatból. Ugyanakkor tönkreteszi az ember természetes életterét a nyersanyagok, az energiahordozók világméretű pocsékolásával és a környezetszennyezéssel. Amíg milliók éheznek és éhen pusztulnak, óriási mennyiségű élelmiszer megsemmisítése nem egyszer szükségesnek látszik a jövedelmezô árszínvonal biztosítására. A nemzetközi pénzspekuláció orvvadászai pillanatok alatt alááshatják egy-egy ország gazdasági életét. A liberalizmus misztifikálja, sôt isteníti a piacot. A francia közgazdász, P. B. Maris írta: ,,Dieu existe, c'est le marché'' -- ,,Isten létezik, a piac az'' (Le Monde, 1991. 6. 18.). Mindezek ellenére világosan látnunk kell: -- A magántulajdon jogosultságát az Egyház mindig védelmezte, bár egyben hangsúlyozta a tulajdon társadalmi rendeltetését. A kapitalizmust, vagyis azt a rendszert, amelyben az emberek egyik része a tôkejavakkal, másik pedig a szellemi vagy fizikai munkájával járul hozzá a javak elôállításához, sohasem ítélte el: ,,Nem lényege szerint hibás ez a rendszer. Akkor sérti meg a helyes rendet, amikor a tôke a munkaerôt arra a célra és azzal a feltétellel bérli, hogy tevékenységét, sôt az egész gazdaságot a saját tetszésére és érdeke szerint használja, nem tekintve sem a munkás emberi méltóságát, sem a gazdaság társadalmi jellegét, sem a szociális igazságosságot, sem pedig a közjó szempontját'' (QA 101). -- Az újszövetségi Szentírás nem tartalmazza sem a piacgazdaság bírálatát, se nem ad javaslatokat a sajátosan keresztény gazdasági rendre vonatkozólag. A szegények iránti elôszeretet, a gazdagok és az igazságtalanság bírálata nem a gazdasági rendre vonatkozik, hanem a keresztény erényeknek megfelelô vagy meg nem felelô magatartásra. A szeretet a legfôbb keresztény erény, Jézus fôparancsa, de nem lehet kikényszeríteni. -- ,,Nemcsak kenyérrel él az ember'' (Mt 4, 4), de azzal is. Jézus követôi a világban élnek. Anyagi létük biztosítása állapotbeli kötelességük. Okosan és helyesen fel kell használniuk a világ javait is földi életük és az örök üdvösségük szolgálatára: Jézus nemcsak arra figyelmezteti tanítványait, hogy nem szolgálhatnak a mammonnak, hanem arra is, hogy: ,,Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból'' (Lk 16, 9). A jólét bizonyos foka szükséges az erényes élethez -- tanította már Aquinói Szent Tamás (De regimine principum, I. 15). Prohászka püspök ékes magyar nyelven ugyanezt így fejezte ki: ,,Csak azok a népek képesek vallási haladásra, akiknek nyakán nem lóg az üres koldustarisznya iszonyú terhe.'' -- A kapitalizmus rendszerének helyeslése vagy helytelenítése kérdésében jelentôs II. János Pál pápa következô válasza: ,,Ha a kapitalizmus olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebbôl következôen a termelôeszközök felhasználásával járó felelôsség, valamint a szabad emberi tevékenység alapvetô és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen: igen. De ha a kapitalizmuson olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülô szabadság nem olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság egyik összetevôjének tekinti, amelynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen: nem'' (CA 42). A kapitalizmus radikális elutasítói segítenek minket abban, hogy keresztény szellemben kritikusan vizsgáljuk a mai társadalmi és gazdasági élet világméretű problémáit. Egyoldalúságuk azonban tagadhatatlan. Nem tesznek különbséget a piacgazdaság különbözô formái között A kapitalizmus nem egy és oszthatatlan. Nagy különbség áll fenn pl. az angolszász országokban uralkodó ún. neoklasszikus kapitalizmus és a germán államokban, valamint a Benelux-országokban a második világháború után kifejlôdött szociális piacgazdaság között. A szociális piacgazdaság megôrzi a szabadpiaci viszonyokat, de azokat alkotmányos ellenôrzés alatt tartja. Ezzel biztosítják azt, hogy ne csak a haszonra való törekvés legyen a gazdasági tevékenység mozgatója, a szabad verseny pedig a legfôbb szabályozója, hanem érvényesüljön az az elv is, hogy a gazdálkodás természetes és legfôbb célja a társadalom tagjai szükségleteinek kielégítése. A társadalombiztosítási rendszer és a megfelelô szociális juttatások szavatolják mindenki számára az emberhez méltó élet lehetôségét. A termelési folyamatban résztvevô felek szociális partnersége a munka árujellegének a megszüntetését és a társadalmi békét segíti elô. A szociális piacgazdaság, amelynek kialakításában nemcsak a neoliberalizmus és a szociáldemokrácia egyes képviselôi, hanem a keresztény szociális tanítás gondolkodói is (pl. a jezsuita O. von Nell-Breuning) jelentôs szerepet játszottak, célravezetô útnak látszik arra, hogy a társadalom széles rétegei szükségleteit megfelelô módon kielégítse. A ,,szociális'' jelzô nemcsak egy díszítô melléknév, hanem lényeges alkatrésze a szociális piacgazdaságnak. Az egyes keresztény közösségekben aggodalmat keltett a minden piacgazdasággal együttjáró önzés, bírvágy és nyereséghajsza veszélye. A keresztények között még mindig vannak olyanok, akik olyan társadalmi és gazdasági rendrôl álmodoznak, amely a liberalizmus és a kollektivizmus között egy harmadik utat jelentene. II. János Pál pápa ismételten hangsúlyozta, hogy a keresztény szociális tanítás nem jelent egy ilyen harmadik utat. A társadalmi és gazdasági viszonyok állandó változásoknak vannak kitéve. Az erkölcsi normák általános érvényűek ugyan, de lehetetlen minden országra, idôre és helyzetre alkalmazható gyakorlati megoldásokat javasolni. Elengedhetetlen, hogy állandóan figyeljük az idôk jeleit. Az egyház szociális tanításának több neves képviselôje pozitív értelemben nyilatkozott a szociális piacgazdaságról. J. Döpfner bíboros (a neoliberális közgazdász, Walter Eucken volt tanítványa), J. Homeyer, A. Raucher és a belga C. Van Gestel a szociális piacgazdaságot az Egyház szociális tanításának a mai körülmények között legjobban megfelelô társadalmi és gazdasági rendszernek tartotta. II. János Pál pápa is elismerôen szólt a szociális piacgazdaságról (Vö. CA 19). A német Evangélikus Egyház Tanácsa és katolikus Német Püspöki Konferencia közös körlevele (Für eine Zukunft in Solidarität und Gerechtigkeit, 1997. 2. 22.) a szociális piacgazdaság strukturális és erkölcsi felújításában látja a jelenlegi súlyos társadalmi és gazdasági problémák megoldásának a lehetôségét. ======================================================================== VII. Az egyház és a társadalomtudományok párbeszéde XIII. Leó pápa Rerum Novarum (1891) kezdetű körlevele elôkészítésében nagy szerepet játszottak a 19. századi keresztény szociális gondolkodók és mozgalmi vezetôk. XI. Pius is a Quadragesimo Anno (1931) című körlevelében hálásan emlékezik meg a társadalomtudományok képviselôirôl, akik munkásságukkal nagyban elôsegítették az Egyház szociális tanítása kifejlesztését. XXIII. János pápa világosan látta, hogy nem elégséges a hitelvek meghirdetése. A társadalom valós helyzetét is mindig számításba kell venni, és ehhez elengedhetetlen az Egyház és a társadalomtudományok közötti párbeszéd. II. János Pál pápa a Társadalomtudományok Pápai Akadémiája alapító okmányában (Motu Proprio, 1994. január 1.) hangsúlyozza ennek a párbeszédnek fontosságát: ,,Az Egyháznak szüksége van a modern társadalomtudományokkal való alapos és állandó kapcsolatra, azok kutatási eredményeinek ismeretére. Az utolsó száz esztendôben az Egyház a katolikus szociális tanítás gazdag örökségét építette fel, hála a katolikus szociális mozgalmakkal és a társadalomtudományok szakembereivel való együttműködésnek. Tekintettel a jövô nagy feladataira, ezt az interdiszciplináris párbeszédet újjá kell szervezni.'' Az Akadémia alapszabályainak elsô pontja szerint az intézmény célja korunk gazdasági, jogi, politikai és társadalmi problémái tanulmányozásának elômozdítása, az Egyház szociális tanításának a fényében. Az Akadémia tagjai a bölcselet, a jogtudományok, a közgazdaságtan, a szociológia, a lélektan és a történelemtudományok neves képviselôi, a világ huszonhét országából. ======================================================================== VII./1. A tudományok autonómiája A teremtés tényébôl következik, hogy minden dolognak megvan a saját természete, minôsége, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei és a saját rendje. Ha valóban tudományosan folyik a módszeres kutatás, sohasem kerülhet valódi ellentétbe a hittel, mert a földi valóság és a kinyilatkoztatás ugyanattól származik, a teremtô Istentôl. Azt, aki ôszintén, tárgyilagosan és állhatatosan törekszik a valóság feltárására, mintegy Isten keze vezeti, aki az egész mindenséget létbentartja. Közben azt sem szabad elfelejtenünk, hogy minden tudatos és szabad emberi cselekvés, a tudományos kutatás is, alá van vetve az erkölcsi törvényeknek. A normálisan fejlett, értelmes és szabad ember felelôs tetteiért. A teremtett dolgok Istentôl függnek és az ember a Teremtôre való tekintet nélkül nem rendelkezhet velük. Ha ô feledésbe merül, a teremtmény érhetetlenné válik. A szaktudományok művelôje munkájával a valóságnak csak egy kis részét ismerheti meg. Az igazi tudós mindig szerény, mert ismeri tudása korlátait és határait. A ,,szakbarbár'' a valóságot nem ismeri vagy félreismeri, és meghamisítja. Az Egyház szociális tanítása elismeri a szaktudományok autonómiáját a maguk területén, és felhasználja azok kutatási eredményeit. Közben felhívja a szakemberek figyelmét a teljes emberi valóságra. Az emberi lét tragikus valósága a bűn, a jó és a rossz közötti állandó küzdelem. Ha a kettô keveredik, megbomlik az értékek rendje. Az emberek és a csoportok csak a saját érdekeiket látják és hajszolják. Ennek következménye, hogy az emberiség egyre növekvô technikai tudása és hatalma már-már saját magát fenyegeti a pusztulással. Ez a küzdelem az emberiség hajnalán kezdôdött, végigvonul az egész történelmen, és a világ végéig tart. Ez minden embertôl nagy erôfeszítést kíván és ugyanakkor Isten kegyelmi támogatását (Vö. GS 36-37). A világmindenség természettudományos felfedezése több kérdést vet fel, mint amennyit megold. F. Nietzsche (1844--1900) túlságosan is gyorsan jelentette ki: ,,Gott ist tod, es lebe der übermensch!'' (Az Isten meghalt, éljen az emberfeletti ember!) Halála a valóságban az ember pusztulását jelentené. Isten az ember létszükséglete. Nélküle az ember számára nem marad más, mint a romlás és a halál. A kvantumfizikai kutatások kérdésessé tették az alany és a tárgy közötti különbséget. A megfigyelô nem választható el megfigyelésének tárgyától. Az ember nemcsak figyeli, hanem ugyanakkor maga is teremti a valóságot, amely mikró-részeiben határozatlan, sôt kaotikus és rendezésre szorul. Úgy tűnik, mintha a valóságban állandóan valami szellemiség munkálkodna. A világmindenség nem vak erôk játéka, hanem remekmű, amelyben célszerűségek rejlenek, amelyeket semmiféle elmélet nem tud megérteni és megmagyarázni. A modern természettudomány olyan világképet hirdet, amely egységes erôforrásra épül: nehézségi erô, elektromos magnetizmus, erôs és gyenge atomerô. A világ keletkezése annyi végletes véletlenséget feltételez, hogy szükségessé teszi egy világfeletti Lény szándékosságát. Ez az ember létére nézve még inkább érvényes. Két századon át az ijszaka sötétségében bukdácsolt. Most újra keresi a reménység csillagát. Az istenkeresés ma már nem nevetséges és nem is tudománytalan: ,,A vallás tudomány nélkül vak, -- írta A. Einstein -- a tudomány pedig a vallás nélkül béna.'' A tudomány jóra és rosszra is használható, az ember javára vagy kárára. Ebben mutatkozik meg a tudomány felhasználásának az erkölcsi dimenziója. A 17. és a 18. század folyamán az európai gondolkodók világában egyre inkább tudatosult az emberi értelem autonómiájának lehetôsége, függetlenül minden emberi és isteni gyámkodástól. A felvilágosodás, a természettudományok fejlôdése és a technikai forradalom nagy szerepet játszottak ebben a folyamatban. Ennek következménye lett az erkölcsi megfontolások, az egyházi tekintély elhalványulása és gyakorlati elvetése, az elvilágiasodás. A felvilágosodás óta a tudományok művelôi túlságosan is a racionalitás erkölcsi értékmentes bűvkörébe kerültek, és nem érezték a felelôsséget a kutatási eredményeik következményeiért. A tudományos kutatás még ma is jelentôs erkölcshiányban szenved. A szabadság az egyik legfôbb emberi érték, de vissza lehet élni vele. Ennek a lehetôsége csak fokozódik a rohamos technikai fejlôdés nyomán. Fôleg a 19. században, de sokáig még azután is, az a meggyôzôdés alakult ki, hogy az ember saját erejébôl képes a világ feletti uralkodásra és arra, hogy a természet erôit a saját kénye-kedve szerint felhasználja. A tudományokba vetett bizalom azonban mindenütt kezd megrendülni. Az emberek egyre inkább rájönnek arra, hogy tudásukkal és technikai képességeikkel olyan világot teremtenek, amelyben az élet minôsége nem követi a technikai lehetôségeket. A tudomány egyre inkább a hasznosságot szolgálja, nem a jót, az igazat és a szépet. Az alapvetô tudományos kutatás háttérbe szorul. Az alkalmazhatóság és a megvalósítás kerül az elôtérbe a gazdasági érdekek szolgálatában. A tudományos kutatók, akik eredetileg minden tekintély beavatkozását elvetették, kutatásuk haszonélvezôi áldozataivá válnak. Ha nem vigyáznak, tudományos tevékenységük annyira a gazdasági érdekek hatása alá kerül, hogy teljesen képtelen lesz az emberi kultúra számára szükséges ösztönzések felébresztésére. Akkor pedig a tudományos kutató elveszti lelkét, tudománya autonómiáját és a pénz meg a gazdasági hatalom rabszolgaságába jut. Az elsô ipari forradalom jellemzôje volt a gôzerô felfedezése és felhasználása, a másodiké a villamos energia és a harmadiké az informatika, a mikró-elektronika kifejlôdése. A számítógépek és az információt feldolgozó berendezések kapacitása és sebessége szinte évente megduplázódik. Mindez veszélyeket, de ugyanakkor nagy lehetôségeket is rejt magában az emberiség számára. Az ember elvész az információk tömegében, mert képtelen azok feldolgozására. A félrevezetés, manipuláció, értelmetlen információk terjesztése, a kritikai érzék rombolása, a fikció és a valóság közötti elmosódás veszélye kétségkívül állandóan fenyeget. Az ember azonban képes a veszélyek elhárítására, ha azt valóban akarja. A tudomány és technika kihívása annak az emberiessé tétele. A gépi berendezéseknek az ember valódi szükségleteit kell szolgálniuk. Még a legtökéletesebb számítógép sem más, mint eszköz, ,,szerszám'' az ember szolgálatára. ======================================================================== VII./2. A párbeszéd problémái Az Egyház és a társadolomtudományok párbeszédének a lényeges problémájára a legjobban VI. Pál pápa mutatott rá (Vö. OA 38-40). Az emberrel foglalkozó tudományok vizsgálatai túlságosan empirikusok. Módszereiknek és hipotéziseiknek megfelelôen válogatnak ki a különbözô helyzetekbôl és viszonylatokból bizonyos elemeket, s ezeknek aztán sokszor olyan értelmezést adnak, amelyet általános érvényűnek tételeznek fel. A tárgyukat is nemegyszer csak pusztán mennyiségi vagy fenomenológiai szempontok szerint vizsgálják, de azt állítják, hogy elemzésük általános érvényű. Ez azonban az emberi valóság megcsonkítása a tudományosság örve alatt. Minden tudományos részletterület sajátságos jellegének következtében az embernek csak egy aspektusát tudja megragadni, amíg az aspektusok összessége, és fôleg ennek az egésznek az értelmezése, kisiklik a kezébôl. A társadalomtudományokra nagy szükség van, de közben látnunk kell, hogy nem elégségesek arra, hogy az embert csupán az ô munkájuk révén a maga teljességében megismerjük. Ezek a tudományok szinte napról-napra egyre bonyolultabbá válnak. Az emberi valóság rejtélyeit inkább növelik, mint megfejtik. Nem adnak választ az emberi lélek legmélyérôl feltörô vágyakozásokra. A társadalmi modellekkel való kísérletezés azzal a veszélyjel jár, hogy ún. ,,tudományosan'' igazolt működési elveket erôltet rá a társadalomra. Ezzel aztán maga az ember válhat megmunkálandó anyaggá, akinek a szükségletei és vágyai manipulálhatók, sôt akár az értékrendje is megváltoztatható. Mindez súlyos veszélybe, sôt válságba sodorhatja az embert és az egész társadalmat. Ezért ösztönzi az Egyház a keresztény társadalomkutatókat, akiket a hit fénye is megvilágít, és akiket a tudományos igényen kívül az ember alaposabb megismerésének a szándéka is vezérel, hogy tevékenyen vegyenek részt a kutatómunkában, és párbeszédet kezdeményezzenek az Egyház és a humántudományok képviselôi között. Az Egyház szociális tanítására vonatkozó dokumentumok az ember és a társadalom problémáinak leírásával kezdôdnek, amelyeket aztán kiértékelnek az általános erkölcsi elveknek megfelelôen. Nem tudományos elemzésrôl van tehát szó. Ebben a tekintetben az Egyház igényli a szaktudományok közreműködését. Nem mondhat le ugyanis az emberi és társadalmi valóság tudományos megközelítésérôl. Ehhez szükséges a párbeszéd, amelybe az Egyház beleviszi a maga értékelveit, hogy aztán felhasználja az empirikus tudományok azon eredményeit, amelyek gyakorlatilag is ellenôrizhetôk és beigazolódtak, vagyis tudományosan igazolt felismerésnek számítanak. Ami a közgazdaságtudományt illeti, a 18. század folyamán indult el útjára az angol ún. klasszikus iskola mestereinek munkássága révén, akik azt ugyanúgy valóságtudománynak tekintették, mint a természettudományokat. Véleményük szerint, miként a számtannak vagy a fizikának, úgy a közgazdaságtannak sincs semmi köze az erkölcstanhoz. A gazdasági folyamatokat meghatározó törvények magában a gazdasági cselekvésben rejtôznek. Ezen törvények felfedezése a közgazdaságtan feladata. Minden más szempont figyelembevétele csak megzavarná a ,,tiszta'' ökonómiai szemléletet. XI. Pius pápa ezt világosan látta: ,,A modern gazdasági rendszer csírái akkor kezdtek kihajtani, amikor a racionalizmus eszméi megtelepedtek és gyökeret vertek sokak gondolkodásában. Így aztán rövidesen kialakult egy olyan közgazdasági elmélet, amely a valódi erkölcstôl idegen. Ennek következménye, hogy az emberi szenvedélyeket fékezô gyeplôk teljesen elszabadultak'' (QA 132). A ,,tiszta'' közgazdaságtan elfeledkezik a gazdálkodás finalitásáról, az elôállításra kerülô javak és szolgáltatások céljáról, a társadalom szükségletei és igényeinek kielégítésérôl. Csak a már elôre felállított gazdasági ,,modell'' belsô összefüggéseinek felkutatására szenteli a figyelmet. A kutatót az veszélyezteti, hogy bezárkózik a gazdasági és társadalmi valóságtól idegen formalizmusok labirintusába. A matematikai módszerek (ökonometria) alkalmazásában is óvatosnak kell lennünk. Az ökonometria analógiát állít fel a fizikai és a gazdasági modell között, sôt nemegyszer azonosítja a kettôt. A fizikai és a gazdasági valóság azonban különböznek egymástól. A fizikai valóságban a kauzalitás a meghatározó erô, míg a gazdaságban a célszerűség. A közgazdasági kutatásban a kauzális szemlélet nélkülözhetetlen, a teleológikus szemlélet nélkül azonban a kutatás csonka és terméketlen. A tisztán kauzális szemlélet a gazdaságban nem lát többet, mint a jelenségek, hatások, okok és okozatok egymásutánját és összefüggéseit. A közgazdasági kutatás középpontjában fôleg az áralakulás és az árelmélet áll. Ezzel szemben a teleológikus szemlélet a gazdaságot az egyetemes kultúra egyik alkatrészének tekinti, amelyet a tisztán kauzalitásra épülô elemzés alapján lehetetlen megérteni. Az emberi valóság, amelynek a gazdálkodás csak egyik része, nem azonos az érzékelhetôvel. Sokkal gazdagabb és mélyebb, minthogy azt érzékszerveinkkel és műszereinkkel felmérhetnénk. Ki tudná felmérni az emberiesség, a jóság, az igazságosság, a szeretet és a szépség gazdagságát és mélységeit? Nélkülük viszont ragadozóvá válik a gazdálkodó ember és kétlábúak vadaskertjévé a föld. A gazdaság nemcsak anyagi, hanem ugyanakkor szellemi valóság is az egyéni és közösségi célok szolgálatában. Amíg a kauzális szemlélet kvantitatív jellegű, addig a gazdasági jelenségek és összefüggések kvalitatív környezetbe vannak beágyazva. Az ettôl való elvonatkoztatásnak meglehet a tudományos értelme, de nem fedi a teljes valóságot. Az Egyház és a társadalomtudományok közötti párbeszédet megnehezíti az is, hogy jó szándékú etikusok és moralisták nemegyszer olyan megfontolásokkal, kívánságokkal, sôt követelésekkel állnak elô, amelyek nem vagy alig felelnek meg a sokszor bonyolult gazdasági valóságnak, és így aztán a megvalósításuk túlságosan nehéz vagy pedig teljesen lehetetlen Az Egyház képviselôinek ügyelni kell arra, hogy nem a gazdaságpolitika gyakorlati megvalósításának a kérdésében illetékesek, hanem az erkölcsi értékekkel való összeegyeztethetôséget illetôleg. Elsôsorban ennek a feladatnak kell szentelniük figyelmüket. Tökéletesen igaz, hogy ,,nemcsak kenyérrel él az ember'' (Mt 4, 4), de azzal is. Az emberi élethez nélkülözhetetlen anyagi javakat a gazdaságnak kell elôállítania, miközben lehetôségei nem korlátlanok. A gazdasági valóság ismerete nélkül az etikai megfontolások nemegyszer utópiára épülnek. Ez ösztönözhet kritikára, de nem képes építô alternatívák megmutatására az ember és a társadalom valós gondjainak megoldására. A gazdasági problémák megoldására vonatkozó gyakorlati javaslatok nagy kockázattal járnak. Ezek a problémák és azok összefüggései sokszor annyira bonyolultak, a velük kapcsolatos ismereteink annyira csak részlegesek, és a döntések következményei olyan nehezen elôreláthatók, hogy még a legkiválóbb közgazdászok is nemegyszer súlyosan tévedtek az elôjelzéseikben. Ez a magyarázata annak is, hogy a megfelelô megoldások helyett sokszor a gazdasági mechanizmusok és elméletek világába menekültek. Az Egyház és a társadalomtudományok párbeszédének elôsegítésére kívánatos, sôt szükséges az egyházi személyek ezen irányú képzése. XI. Pius külön is hangsúlyozza ezt (Vö. QA 142) XXIII. János pápa kívánja, hogy az Egyház szociális tanítása mélyreható megismertetése a papnevelôintézetekben kötelezô tantárgy legyen (Vö. MM 223). A II. Vatikáni Zsinat világosan tanítja: ,,A lelkipásztorkodásban nemcsak a teológiai elveket kell kielégítôen ismerni és alkalmazni, hanem a világi tudományok eredményeit is, elsôsorban a lélektan és a szociológia eredményeit. Csak így lehet tisztultabb és érettebb hitéletre vezetni a híveket'' (GS 62). A papképzésben kívánatos az alapvetô gazdaságtan oktatása is. Az emberek mindennapi életének jelentôs részét a megélhetési gondok, a javak és a szolgáltatások elôállítása és megszerzése foglalja le. A gazdasági alapfogalmak és folyamatok ismerete nem nélkülözhetô a lelkipásztorkodásban sem. ======================================================================== 1. XII. Pius pápa apostoli levele a világ püspökeihez Függelék 1956 októberében Azok a mélységesen gyászos események, amelyek Kelet-Európa népeit, de fôként a nekünk annyira kedves s most borzalmas gyilkolástól vérzô magyar népet sújtják, mélyen megrendítik atyai szívünket, de nemcsak a miénket, hanem mindazokét is, akik felelôsséget éreznek az emberi civilizáció jogai, az emberi személy méltósága és az egyéneket s a nemzeteket megilletô szabadság iránt. Ezért apostoli küldetésünk tudatában kötelességünknek tartjuk, hogy nyomatékosan felhívjunk titeket, Tisztelendô Testvérek, és a rátok bízott nyájat: testvéri szeretettôl indítva velünk együtt könyörögjetek Istenhez, esdjük Tôle, aki kezében tartja a népek sorsát s vezetôinek nemcsak hatalmát, hanem életét is, hogy véget érjen a vérontás, és végre felragyogjon az az igazi béke, amely igazságosságon, szereteten és jogos szabadságon alapul. Értse meg mindenki, hogy a népek életének megzavart rendjét nem lehet helyreállítani sem a fegyverek halált osztó erejével, sem a polgári lakosság elnyomásával, amely belsô érzéseit elfojtani nem tudja, sem megtévesztô tanokkal, amelyek megrontják a lelket, sértik a polgári és keresztény lelkiismeretet, továbbá az Egyház jogait. A jogos szabadság utáni vágyat nem lehet elfojtani soha. Azok a körülmények, amelyek között egy nekünk annyira kedves keresztény nép él, felejthetetlen emléket idéz föl lelkünkben. Amikor ugyanis több évvel ezelôtt, mint boldog emlékű elôdünk, XI. Pius pápa személyi követe Budapestre mentünk, hogy részt vegyünk az ott tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson, lelkünket örömmel és bátorító érzéssel töltötte el, hogy Magyarország szeretett hívô népe milyen buzgó áhítattal és nagy tisztelettel követi a város utcáin diadalmenetben végighordozott Oltáriszentséget. Bizonyosak vagyunk abban, hogy az isteni Megváltó iránt tanúsított hitnek és szeretetnek lángja változatlanul lobog még ennek a népnek lelkében, annak ellenére, hogy az istentagadó kommunizmus párthívei mindent elkövetnek, hogy kiirtsák lelkükbôl atyáik vallását. Ezért rendületlenül bízunk abban, hogy ez a jeles nép a jelen súlyos megpróbáltatásai közt is könyörög Istenhez, hogy elnyerje az igazságos renden alapuló, hôn óhajtott békét. Erôsen reméljük azt is, hogy valamennyi keresztény, a világ bármely táján éljen is, egyesíti imádságát az annyi bajtól és igazságtalanságtól sújtott testvérei imájával, hogy ezzel tegyen tanúságot a velük egybefűzô szeretetrôl. Különösképpen buzdítjuk erre az imádságos összefogásra mindazokat -- akikre maga az isteni Megváltó, és mi, az ô földi helytartója is különös gyöngédséggel tekintünk --, akiket életük elsô virágában ártatlanság, szelídség és kedvesség ékesít. Mi erôsen bízunk különösen ezeknek a kicsinyeknek imádságában, akik ennek a bűntôl és gonoszságtól szennyezett világnak ártatlan angyalai. Velük együtt valamennyi keresztény hívja segítségül a Boldogságos Szűz Mária hathatós pártfogását, amelynek oly nagy az értéke Istennél, hiszen ô az isteni Megváltó Anyja és a mi szeretett Anyánk is. Nem kételkedünk abban, hogy minden népnél, minden városban, sôt még a legelrejtettebb kis faluban is -- mindenütt, ahol fölragyogott az Evangélium fénye -- valamennyi keresztény, elsôsorban a gyermekek lelkesen követik buzdításunkat, amelyhez a tiétek is csatlakozzék. Ily módon, Isten annyi könyörgéssel kiesdett kegyelmének a hatására és segítségével, Szűz Mária közbenjárásával, az oly sok szenvedéstôl sújtott és annyi vért hullatott szeretett magyar nép, valamint Kelet- Európa vallási és polgári szabadságuktól megfosztott népei is, eredményesen és békésen tudják majd rendezni közéletüket, érvényesítve Isten és Krisztus Király jogait, akinek ,,az országa igazság és élet, kegyelem és szentség, az igazságosság, a szeretet és a béke.'' Ettôl a reménytôl eltelve nektek, Tisztelendô Testvérek, és a gondjaitokra bízott nyájnak, de különösen azoknak, akik Magyarországon és Kelet-Európa többi országainak oly nehéz helyzetében, annyi megpróbáltatás közt élnek, szívbôl küldjük mennyei kegyelmek zálogaként és jóakaratunk bizonyságaként apostoli áldásunkat. Egészen különös módon küldjük ezt az áldást az említett népek azon pásztorainak, akik börtönben sínylôdnek, ôrizetben vagy számkivetésben élnek. Kelt Rómában, Szent Péter sírjánál, Krisztus Király ünnepén, 1956. október 28-án, pápaságunk 18. évében (AAS 1956, pp. 741-744). XII. Pius pápa 1956. november 10-én megrázó hangú rádiószózatot intézett a világ népeihez és felelôs vezetôihez, amelyben elítélte az erôszakot és különösen a magyarországi véres megtorlást (Vö. AAS 1956, pp. 787-789). ======================================================================== 2. Magyar keresztény szociális mozgalmak a 20. században Függelék Magyarországon az iparosodás elsô korszaka az elsô világháború elôtt zajlott le. Ez volt a vasúthálózat, a gyáripar és a városok kiépítése. A szociális gondoskodás nem tartott lépést, mint ahogy a nyugati államokban sem, a technikai haladással. A vesztett világháború után is a bajok és problémák fôleg a gazdaságilag gyengébb rétegeket sújtották. Különösen súlyos problémát jelentett a földbirtok aránytalan és szociálisan egészségtelen elosztása, valamint a nagy társadalmi különbségek. Szekfű Gyula (1883-1955) a Három nemzedék című könyvében így foglalta össze a kor problémáit: -- ,,Széchenyi a kilenc millió jó és hű magyarnak nemcsak jogegyenlôséget és papíralkotmányt ígért, de földet és halhatatlan lelket akart adni. A leghűbb magyarnak az igéi elhangzottak, a parasztnak a földje alig szaporodott, s ha külsô, esetleges tényezôk folytán vagyonosodott is, halhatatlan lelke csak véletlenségbôl nemesedett. Széchenyi ígéretei helyett kapott a kezébe vándorbotot, amellyel államilag egyengetett úton, idegen üzérek felügyelete alatt mehetett ki az amerikai bányák gyilkos levegôjébe, fehér rabszolgának.'' -- ,,A jogegyenlôség a fôúri, köznemesi és jobbágyi osztályok között társadalmi téren csak névleg valósult meg. Rendek nincsenek többé, de mágnás, gentry és pór, a kisgazda és a zsellér továbbra is külön egyéniségek, akiket az általános magyarság többé-kevésbé tudatos érzésén kívül alig köt össze valami.'' A két világháború között az irodalom egy része felfigyelt az ország, fôleg a parasztság, a földnélküli zsellérek és az uradalmi cselédek helyzetére. Szabó Dezsô, Illyés Gyula, Kerék Mihály, Matolcsy Mátyás, Szabó Zoltán stb. hatása lelkes fiatalokból álló reformtársulásokban mutatkozott meg (Bartha Miklós-Társulat, Nemzetpolitikai Társaság, Széchenyi-Szövetség stb). Ami az Egyházat illeti, a fôpapság magatartását mind katolikus, mind protestáns részrôl jelentôsen meghatározta nagybirtokos mivolta. Ennek egyik súlyos következménye volt az ipari munkásság elvesztése az akkor még ateista és keresztényellenes szociáldemokrácia javára, amely a falvak szegényparasztjait is kezdte megszervezni. Prohászka Ottokár már 1898-ban az egyházi birtokok szerinte ,,tarthatatlan és egészségtelen'' viszonyainak rendezését sürgette. A földreformról szóló gondolatait a Magyar Sionban fejtette ki. 1916-ban egy általános demokratikus földreformjavaslattal állt elô, de süket fülekre talált. Ami az egyházi vagyont illeti, az akkori kultuszminiszter, Apponyi Albert (1846--1933) a reformra vonatkozólag memorandumot is terjesztett fel a Szentszékhez. A püspöki kar különféle kifogásokkal húzta-halasztotta az ügyet. Csernoch János (1852--1927) hercegprímás a pápának felterjesztett és a királynak is tudomására hozott iratában elvetette a földreform tervét a következô megokolással: ,,Ezzel az intézkedéssel az egyháznak Istentôl rendelt elöljáróit politikai jelentôségüktôl megfosztjuk, a magyar királyságnak egy évezreden át volt legerôsebb oszlopait kidöntjük.'' 1935-ben az ország földterülete 16 082 ezer kat. hold volt. Ennek 29,9%-a 1000 nagybirtokos (1000 kat. holdnál nagyobb birtok) tulajdonát képezte. Az 1 millió 185 ezer törpebirtokosnak (5 kat. holdon aluli) az ország földterületének csak 10,2%-a jutott. A mezôgazdaságban dolgozók 38,9%-a földnélküli zsellér vagy cseléd volt. Az egyházi birtok megoszlása 1935-ben Vallási közösség Összterület (kat. h) Szántó (kat. h.) ---------------- -------------------- ---------------- Római katolikus 862 704 348 322 Görög katolikus 14 590 9 720 Református 102 755 78 491 Evangélikus 21 055 15 858 Görögkeleti 3 711 3 154 Unitárius 302 254 Izraelita 1 194 700 A katolikus reneszánsz útját az Egyháztól elszakadt értelmiségi rétegek visszahódítására és a szociális problémák megoldására Prohászka Ottokár indította el a századfordulón. Kortársai és szövetségesei közül kivált Zichy Nándor gróf és Giesswein Sándor, gyôri kanonok. Az elsô a ,,Néppárt'' (1895) és a ,,Katolikus Népszövetség'' megalapítója, a második a magyar keresztényszocializmus elindítója (1898). A hivatalos állami és egyházi körök inkább csak megtűrték, de alig támogatták ôket. Komolyan vették a falusi és a városi szegények gondjait, tömegbázisuk idônként szélesre nôtt, de komoly politikai tényezôvé alig váltak. Késôbb a korszerű és nagyhatású jezsuita, Bangha Béla is felsorakozott, fôleg a keresztény értelmiség lelki- szellemi képzésére. A húszas évek elején megalapította a Katolikus Sajtóvállalatot. Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után vált elôször közéleti erôvé a keresztény szociális gondolat, amely azonban a nagy úttörôk szellemétôl fokozatosan eltávolodott, és az ún. keresztény kurzusba torkollott. Az eredeti szellemiség és tartalom kilúgozódott. A magyar politikai mezôny többsége a második világháború végéig megôrizte a ,,keresztény-nemzeti'' címkét. Prohászka fogalmazta meg a kor keserű mérlegét: ,,Minden keresztény ebben az országban, még a szószegések, marakodások és a szemkikaparások is.'' A két világháború között sok buzgó fiatal pap és világi fáradhatatlan munkája nyomán megindult a modern lelkipásztorkodás, a mélyebb egyéni és szervezett hitélet, a keresztény sajtó fejlesztése és a fiatal keresztény értelmiség felsorakozása. Bangha Béla felkiáltása behatolt a fiatal fülekbe: ,,Ha a parasztságot is elveszti az Egyház, ötven Prohászka sem tudja majd visszahódítani.'' A talpraálláshoz és az elinduláshoz az új pápai körlevél, Quadragesimo Anno (1931) adta meg a hatalmas lökést. Az általános gazdasági válság következtében a társadalmi feszültségek csak fokozódtak, a feudál-kapitalizmus és a ,,keresztény-nemzeti'' kurzus bástyái meginogtak. Hiába hangoztatták egyesek, hogy a pápai körlevél nem tartozik a tévedhetetlen pápai megnyilatkozások közé, a szociális érzéstôl és a keresztény felelôsségtudattól hajtott fiatalok nem vártak tovább. Lepold Antal kanonok magyarra fordította a pápai körlevelet. Közi- Horváth József prelátus ,,Proletárok megváltása'' és Korunk legnagyobb veszedelme című füzetei másfélmillió példányban kerültek forgalomba az Actio Catholica kiadásában. A jezsuita Csávossy Elemér és Varga László, majd pedig Mihelics Víd, Kovrig Béla, Mikos Ferenc stb. Írásai nagy feltűnést keltettek. A keresztény szociális mozgalmak két legjelentôsebb személyisége kétségkívül a jezsuita Kerkai Jenô (1904-- 1970) és Varga László (1901--1974) volt. Kerkai részletesen tanulmányozta a dán Hartwig, luteránus püspök szövetkezeti mozgalmát és a belga iparos- és agrárifjúsági szervezetet, Cardijn kanonok, késôbbi bíboros munkáját. Teológiai tanárként 1935 ôszén indította el két lelkes munkatársával, Farkas Györggyel és Ugrin Józseffel a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületét (KALOT). Alig van falu az országban, ahol még ma is nyomára ne lehetne bukkanni. Tagjai számát fénykorában 500 ezerre becsülték, 100 hivatásos munkatárssal, 20 népfôiskolával és egy teljesen új telepesfaluval. A KALOT azt akarta megvalósítani, amit Széchenyi: földet és halhatatlan lelket a magyar parasztnak. A programot Kerkai a következô jelmondatokban foglalta össze: 1. Krisztusibb embert! 2. Műveltebb falut! 3. Életerôs népet! 4. Önérzetes magyart! Az elsô jelentette a mozgalom evangéliumi szellemiségét. A második az általános és a szakképzést, valamint a hagyományos kultúra ápolását. Az életerôs nép elôfeltételének a földtulajdont tekintették. Az önérzet, amit szükségesnek tartottak, nem a gôg, hanem a magyarság szeretete minden körülmények között. A földreformról csak óvatosan szólhattak, mert az még akkor is szinte eretnekségnek számított, habár minden józanul gondolkodó ember elengedhetetlennek tartotta ezt a reformot. A KALOT vezetôi elsôsorban az egyházi birtokok felosztására gondoltak. Nem kívánták, hogy az Egyház ingyen mondjon le tulajdonáról. Annál kevésbé, mivel tudták, hogy ez a vagyon igen fontos vallási, kulturális és szociális célokat szolgált. Harminc éves törlesztésre vették volna át fokozatosan a jól képzett parasztfiatalok és azok szövetkezetei. Kerkai lehetôséget kapott arra, hogy a Püspöki Kar elôtt kifejtse a KALOT terveit, de a földreformmal kapcsolatban szinte semmit sem mondhatott. A püspökök közül Apor Vilmos és Glattfelder Gyula, valamint a pannonhalmi fôapát, Kelemen Krizosztom állt ki a KALOT mellett. A mozgalom sajtóját képezte a havilap, Dolgozó Fiatalság és a hetilap, Magyar Vetés, amelynek szerkesztôje Ijjés Antal volt. A Quadragesimo Anno legközvetlenebbül az új keresztény munkásmozgalom, az EMSZO (Egyházközségi Munkás-Szakosztályok) megalapítására hatott. Mészáros János budapesti érseki helynök és Zibolen Ede gimnáziumi igazgató az Actio Catholica keretében elôadásaikkal igyekezték terjeszteni a pápai körlevél tanítását a fôvárosi munkásság köreiben. Fresz József lelkész és fôleg Varga László jezsuita atya bekapcsolódása a munkába nagy lendületet adott a szervezet kiépítésének. A munkásifjúság tömörülése, a KIOE (Katolikus Ifjúmunkások Országos Egyesülete), amely a belga keresztény munkásifjúsági egyesületek mintájára már a húszas évek elején megkezdte működését, Ikvay László fôtitkár vezetése alatt szintén csatlakozott az új szervezethez. Az EMSZO az egyházközségek keretében törekedett a munkások megszervezésére. Az egyes csoportok élén a munkások által választott vezetôség állt, amelyet a lelki tanácsos kötött össze az egyházközséggel. A keresztény szociális tanítás szellemében való képzésen volt a hangsúly, ezenkívül kölcsönös segítésen, heti gyűléseken, nyilvános megmozdulásokon, a ,,kiállásokon''. A mozgalom sajtója: a Katolikus Munkás, majd az Új Szociális Rend és végül az Új Rend című hetilap. Az EMSZO programját Varga László atya fogalmazta meg. Tartalmilag a QA tanításának a magyar viszonyokra való alkalmazása, amely könyvformában is megjelent: Magyar Cél (1938). A fôváros minden egyházközségében elindult a szervezô munka. A város egyik legnagyobb termét, a Tattersált csaknem 30 000 ember töltötte meg az EMSZO elsô ,,kiállása'' alkalmával. A mozgalmi vezetôk radikálisan szociális hangneme tartózkodást váltott ki az egyházi körökben. A vidéki egyházmegyékben nem igen akadtak olyanok, akik Mészáros János, érseki helynök példáját követték. A mozgalom lényegében két malomkô között ôrlôdött: az Egyházhoz való hűség bizalmatlanságot keltett a munkások nagy részében, az egyháziak többsége pedig közönyös volt a mozgalom erôfeszítéseivel szemben. Ami a munkásság érdekvédelmét illeti, Kerkai atya Szegeden a már sokévtizedes múltra visszatekintô keresztényszocialista szakszervezeti központtal való együttműködésben kereste a megoldást, majd végül felállította 1936-ban a Szegedi Munkások Hivatásszervezetét, amelyhez a szegedi munkások többsége csatlakozott. Határozott és bátor fellépésükkel nemcsak sikereket arattak a munkások védelmében, hanem sok szociáldemokrata munkást is magukhoz vonzottak. A szegedi kezdeményezés nyomán 1939-ben Budapesten is megalakult a Magyar Dolgozók Országos Hivatásszervezete, amelynek a fôtitkára Vida István lett. Három tagozatban szervezôdött, mint az agrár, ipari és az értelmiségi dolgozók érdekképviselete. Célja a tôketulajdonosok egyeduralmának a megszüntetése és a munkásság egyenjogúságának a biztosítása a Magyar Célban körvonalozott irányelveknek megfelelôen. Végsô esetben a bérharcot (sztrájkot) is vállalták. A Hivatásszervezet mind az Egyháztól, mind a pártoktól független intézmény volt. Alig pár nappal a megalakulás után a harmincas évek legnagyobb bérharcát vezették le Goldberger budai textilgyárában. Részt vettek a hatósági bérmegállapító bizottságok munkájában, drágasági pótlékot vívtak ki a munkásságnak, harcoltak a társadalombiztosítási rendszer fejlesztéséért, olcsó ruházkodási akciót szerveztek, önsegélyezô intézményeket állítottak fel és rövid idôn belül az ország legdinamikusabb munkásszervezetévé váltak. Titkárságuk húsz helyen működött az országban és tíz munkásfôiskolát tartott fenn. Teleki Pál (1879--1941) bátorítására a KALOT, az EMSZO és a Hivatásszervezet a politika irányába is tett lépéseket a Magyar Szociális Népmozgalom neve alatt. Az 1940 ôszén tett elsô lépések után Teleki tragikus halála következtében minden további próbálkozás e téren abbamaradt. A KALOT-tal párhuzamosan működött a KALÁSZ (Katolikus Asszonyok és Lányok Szövetsége), a falusi lányok és a DLN, a dolgozó lányok és nôk szervezete Salkaházi Sára szociális testvér vezetésével, aki 1944- ben az életét áldozta fel az üldözött zsidók mentésében. Testvéri kapcsolatot tartottak fenn a katolikus szociális mozgalmak a protestáns Evangéliumi Munkásszövetséggel és a KIE (Keresztyén Ifjak Egylete) szervezetével, amely a KALOT-tal munkaközösségben állt. A háború vége felé a németek valóságos hajtóvadászatot tartottak az EMSZO vezetôi ellen. Az öt legfôbb vezetôt Dachauba hurcolták, ahonnan kettô (Szalay György és Tömör Magdolna) soha nem tért vissza. EMSZO működését az új rendszer 1945-ben azonnal betiltotta és vezetôit üldözte. Ami a KALOT-ot illeti, az egyik vezetôje 1944 ôszén átjutott a tűzvonalon Malinovszkij fôhadiszállására, hogy az orosz fôparancsnok hozzájárulását megszerezze a parasztifjúsági munka folytatásához. A KALOT folytathatta egyelôre működését és igyekezett a ,,modus vivendi'' biztosítására. Még az orosz Komszomollal is kapcsolatot létesített. A magyar kormány azonban már 1946-ban váratlanul feloszlatta a KALOT-ot is, egy szovjet katona meggyilkolásának az ürügyén. Kerkai Jenô atyát 1949 elején tartóztatták le, és ,,a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés'' címén 10 és fél évi börtönre ítélték. 1959-ben szabadult, utána elôször munkásként dolgozott, végül a pannonhalmi szociális otthonban fejezte be életét 1970-ben. Varga László atya a szerzetesrendek feloszlatása után elôször teológiai tanárként működött Szombathelyen. 1952-ben kénytelen volt elhagyni az országot. Mindig hazavágyott. A számkivetésben halt meg 1974-ben, a belgiumi Leuvenben. Halotti emléklapjára a következô sorait írattam: ,,A mi sorsunk az egyik magyart kétségbeejti és káromkodásra bôszíti, a másikat árulóvá teszi fajtája ellen, a választottakat pedig hódoló imádságra indítja. A káromkodónak soha sincs igaza, mert rossz a szemmértéke. Az áruló kivégzi becsületét és elöli lelkét. Az imádkozó bemegy az isteni fénybe és megváltja nemzetét.'' (A magyar titok. Magyar Ház, Brüsszel, 1960.) ======================================================================== 3. A paraguayi keresztényszocialista köztársaság (1610-1767) Függelék Az ôskeresztény közösségi ideál sohasem tűnt el teljesen az Egyház életébôl, amint azt az egyházatyák közül fôleg Aranyszájú Szent János, Szent Ágoston és a szerzetesi közösségek igazolják. ,,Nem akadt köztük szűkölködô, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta és az apostolok lába elé tette. Mindenkinek adtak belôle, a szükséghez mérten'' (ApCsel 4, 34- 35). A 16. és 17. században a keresztény testvériségre épülô államszervezet gondolata újra életre kelt. Morus Szent Tamás (1478- 1535) munkája (Libellus vere aureus de optimo reipublicae statu deque nova insula Utopiae. Leuven, 1516. ) és az olasz domonkos T. Campanella (1568--1639) írása (Civitas Solis. 1629) megfontolásra késztette a keresztény gondolkodókat. Morus Szent Tamás írta: ,,Ha megvizsgálom a mai legvirágzóbb államokat, nem látok mást, mint a gazdagok összeesküvését érdekeik szolgálatára az államhatalom neve alatt. Az összeesküvôk célja, hogy minden módon biztosítsák maguknak a szerzett javaikat és hogy a lehetô legolcsóbban kihasználják a szegények munkaerejét. Ezek a mesterkedések törvényekké válnak.'' A keresztény szociális tanítás két legfôbb alapelve: az Isten képmására teremtett ember személyi méltósága és a földi javak közösségi rendeltetése. A paraguayi keresztényszocialista köztársaságban az indiánokat megmentették a rabszolgaságtól, és mindenki szabadon szentelte magát a közösség szolgálatára. Minden rendelkezésre álló vagyont Isten tulajdonának tekintettek. A termelt javak közösségi rendeltetésének elve szigorúan érvényben volt. Senki sem nélkülözött. A javak elosztásában nem a teljesítmény szocialista elve, hanem a szükségletek szerinti elosztás elve érvényesült. A kommunista utópia elve? ... Nem, hanem a keresztény testvéri közösségé. Amit az utópisták valaha is az ideális társadalmi és gazdasági rendrôl megálmodtak, itt megvalósult. Beigazolódott, hogy a szolidaritás és a keresztény testvériség a legbiztosabb alapja az emberi közösségnek. Montesquieu (1689--1755), a francia felvilágosodás egyik legismertebb bölcselôje írta: ,,A jezsuiták dicsôségére válik, hogy elsôként megmutatták a világnak, hogy a vallást össze lehet egyeztetni az emberiességgel. Jóvá tették a spanyolok pusztításait, és megkezdték a sebek gyógyítását, amelyek az emberi nemet sújtották'' (Esprit des lois. IV, 1748, p. 6). Voltaire (1694--1778) a jezsuiták paraguayi munkájában az ,,emberiség diadalát'' és a gyarmatosítók kegyetlenségeinek jóvátételét látta. Az indiánok számára emberhez méltó életet és kultúrát létesítettek, amit százötven éven át fenntartottak ,,Isten dicsôségére'' (Vö. Essai sur les meurs et l'esprit des nations. Oeuvres. X, p. 59). Egyedülálló vállalkozás volt ez, amikor Európában általában azt hitték, hogy az indiánok nem is emberek, hanem valamiféle különös allatfajta tagjai, akiknek a rabszolgaságba való hajtása természetes dolog. A jezsuita rend alapítója, Loyolai Szent Ignác belátta a dél- amerikai misszió rendkívüli jelentôségét, és alaposan elôkészítette a nagy vállalkozást. Ô maga küldte Brazíliába az elsô jezsuitát, Nobrega atyát, hogy a lehetô legjobban informálja ôt a valós helyzetrôl. Az indiánok megtérítésének az elméletét a jezsuita Acosta dolgozta ki: De procuranda Indianorum salute. 1588. A dél-amerikai misszióban 564 jezsuita dolgozott, köztük magyarok is: Fáy Dávid, Kegling József, Orosz László, Szentiványi Ferenc, Szentmártonyi Ignác és Szluka Ferenc. A legtöbb közülük a portugál fennhatóság alatti gyarmatokon végezte munkáját. A paraguayi misszió munkájában 78 jezsuita vett részt, köztük két magyar, Orosz László és Szentiványi Ferenc. A dél-amerikai misszió már a kezdetén súlyos véráldozatot követelt a jezsuita rendtôl. A misszióba hajózó negyven fiatal rendtag egy francia hugenotta tengernagy kezébe került, aki mindannyit kivégeztette és a tengerbe szórta. A kivégzettek helyébe Európa összes országából újabb fiatal jezsuiták jelentkeztek, és a dél-amerikai misszió nagy lendületet kapott. A jezsuiták egyszerre keletrôl, nyugatról, északról és délrôl hatoltak be a dél-amerikai ôserdôkbe. A misszió kezdete Paraguayban a jezsuiták 1609-ben kezdték meg a munkát Parana és Uruguay folyók vidékén. A folyókon evezve igyekeztek behatolni a mai Gran Chac ôserdôibe, hogy felkutassák az indián törzseket. Állandó volt a halálveszély, mert az indiánok bizalmatlanok voltak minden fehér emberrel szemben, és mérgezett nyilaikkal leselkedtek a folyók partján. A guarani indián törzsek a spanyol hatóságok minden letelepítési kísérletének ellenszegültek. A spanyol püspökök nem merték papjaikat közéjük küldeni, mert biztos halál várta ôket. A paraguayi misszió már a meginduláskor huszonkilenc jezsuita életébe került. Az atyák azonban hamarosan felfedezték a varázseszközt az indiánok megszelídítésére. Észrevették, hogy rendkívül fogékonyak a zenére és az énekre. A guarani indiánok kifejlett zenei érzéke állandóan ott szerepelt az egyre sikeresebb missziós munkában, miután a legjobb nevelôeszköznek bizonyult. A misszionáriusok III. Fülöp spanyol király engedélyével elôször is arra törekedtek, hogy az indián törzseket megmentsék a rabszolgaságtól. A király rendelete szerint a kereszténnyé lett indiánokat tilos volt rabszolgaságba hajtani. (Cedula Magna, 1608) Ennek ellenére a jezsuiták élete százötven éven át állandó küzdelem volt az indiánok megmentésére a rabszolgaságtól. A rabszolgavadászatban hírhedtté váltak az ún. mamelukok, Săo- Paulo vidékének indián-portugál keverék lakossága. Hihetetlen kegyetlenséggel évente az indiánok tömegeit hurcolták el az ôserdôkbôl a rabszolgaságba, telepeiket lerombolták, az öregeket és a betegeket pedig lemészárolták. Miután a misszionáriusok hiába fordultak védelemért a spanyol gyarmati hatóságokhoz, a spanyol királytól felhatalmazást kértek arra, hogy az indiánok soraiból katonaságot szervezhessenek. Ezt a felhatalmazást IV. Fülöp 1640-ben meg is adta. Egy jezsuita testvér által jól megszervezett és kiképzett indián hadsereg 1641-ben fényes gyôzelmet aratott a mamelukok fölött, sôt még sok indián rabszolgát is kiszabadított. Az indiánok emancipációja a ,,redukciók'' (ad ecclesiam et vitam civilem reducti) intézményén keresztül valósult meg. Ezekbe a különálló közösségekbe gyűjtötték össze a szétszórtan élô indián törzseket, miután a misszionáriusok világosan látták, hogy hittérítô munkájuk legfôbb akadálya a gyarmatosítók embertelen magatartása, erkölcstelen élete és mérhetetlen kapzsisága. Az elsô keresztény indián közösség 1610-ben alakult meg San Ignacio névvel. Utána hamarosan a többi is. Másfél évszázad alatt az indián közösségek száma 57-re szaporodott 113 716 lakossal. A paraguayi keresztény indián közösség területe északról délre 650 km, keletrôl nyugatra pedig 600 km volt. A misszió jogi helyzete A jezsuita atyák és testvérek a misszió tartományfônöke, a helyi elöljárók és a rend általános fônöke vezetése alatt végezték munkájukat. Végsô soron a legfôbb elöljárójuk maga a pápa volt, akihez külön fogadalom kötötte ôket. Az egyházi joghatóság tekintetében Buenos Aires érsekének és Asunción püspökének voltak alávetve. Az egyházi hierarchiával való kapcsolat nem volt mentes a feszültségektôl. A spanyol gyarmatokon dolgozó papság kevéssé tudta magát függetleníteni a gyarmatosoktól, és a jezsuiták mindaddig ismeretlen missziós módszereket alkalmaztak. A papság és a szerzetesség a spanyol kultúra terjesztését is feladatának tekintette, míg a jezsuiták az indián kultúra értékeinek megôrzésére és megszentelésére törekedtek. B. Cardenas, Asunción püspöke, akit a gyarmatosok 1649-ben kormányzójukká választottak, saját szakállára kiközösítette nemcsak a paraguayi misszionáriusokat, hanem az egész jezsuita rendet is... Közjogilag a misszió a spanyol király helytartójának hatáskörébe tartozott. Feszültségek, kisebb-nagyobb konfliktusok a helytartói közigazgatással kapcsolatban is voltak, sôt 1754-ben fegyveres összeütközésre is sor került, amikor a spanyol király az indiánok minden tiltakozása ellenére a missziós terület egy részét a portugáloknak adta át. Csak a portugál és a spanyol katonaság együttes támadása tudta megtörni az indiánok ellenállását. Harmincezer indiánnak kellett elhagyni községeit, megművelt földjeit, intézményeit, ismeretlen és műveletlen területekre kellett átköltöznie. Az indiánok egy része az ôserdôkben keresett újra menedéket, és onnan folytatta harcát az elnyomó portugálokkal szemben. Végül a spanyol kormány belátta a tévedését és a portugálokkal kötött szerzôdést felmondta, ami azonban már nem változtatott az indiánok helyzetén. Utólag bebizonyosodott, hogy egy szabadkôműves csoport készítette elô a határszerzôdést B. Keene, Anglia madridi nagykövete vezetésével. A szerzôdés értelmében a portugál Sacramento területét Spanyolország kapta meg, viszont Portugáliáé lett az Uruguay menti 7 redukció. Elôre látták, hogy az indiánok ellenállnak a portugál csapatoknak, és a jezsuiták nem fogják magukra hagyni az indiánokat, ami alapján felségsértéssel vádolhatják ôket. Világossá vált, hogy a 18. századi fejedelmi abszolutizmus szövetkezett a liberalizmus szélsôséges irányával, a szabadkôművességgel a jezsuita rend ellen. Szegényes cáfolatot kísérelt meg Felix Becker (Die politische Machtstellung der Jesuiten in Südamerika im 18-en Jahrhundert. Lateinamerikanische Forschungen, Nr. 8. Köln-Wien, 1980.), amikor a spanyol szabadkôművesek névtárában hiába kereste Keene nevét. Arra nem gondolt, hogy az angol szabadkôművesek soraiban kellett volna keresnie. A községek alaprajza A községeket egységes terv szerint építették fel egészséges helyeken és lehetôleg a folyók közelében. Minden község közepén egy gazdagon díszített templom állt, amelyek romjait ma is megcsodálhatjuk Paraguay erdôiben. Elôtte a négyszögletes fôtér, közepén Mária- szoborral és minden sarkán faragott fakereszttel. A templom mögött állt az atyák háza, az iskola, a közös műhely és a raktár, mögöttük a kert. A templom közelében a temetô, az özvegyek és az árvák otthona. A községháza a fôtéren állt. A fôtér másik oldalára épültek a családi házak. Minden házhoz kapcsolódott egy kert a család saját használatára. A házsorok között széles és fasoros utcák. A háztömböket kisebb térség választotta el az esetleges tűzvész könnyebb megfékezésére. A házakat, amelyek földszintesek voltak, mind cseréptetô födte. Nem hiányzott a vendégház sem. Nagyobb községekben kórház és fegyverraktár is volt. A községek körül terültek el a szántóföldek, az erdôk, a dohány- és teaültetvények, valamint a néha többszáz holdas legelôk az állatállománnyal. A közeli folyókon csónakok és bárkák, utazás és szállítás céljára. A missziónak kb. 2600 különbözô nagyságú csónakja és bárkája volt, amelyeket az indián községek maguk gyártottak. A misszió hatalmas területét jól kiépített utak kötötték össze, amelyek részben még ma is megvannak. A közigazgatás A községek lakóinak létszáma átlagosan kétezer volt, de voltak jóval nagyobb létszámú községek is. Szentiványi Ferenc községe, Yapeyu nyolcezer lakót számlált. Minden községnek megvolt az indián elöljárósága, amelyet a lakók választottak meg maguknak. A választás évenként megismétlôdött, és így lassanként minden értelmesebb ember megtanulhatta a vezetés művészetét. Az egyre jobban kiképzett és begyakorolt indián értelmiségi réteg képes volt a közigazgatásra és a különbözô intézmények irányítására. A misszionáriusok tiszteletben tartották az indiánok ôsi szokásait és hagyományos rendjét. Ennek megfelelôen a község legfôbb elöljárója az indián fônök, a ,,kazika'' volt, akinek a tekintélyét mindenki elismerte. A különbözô munkacsoportoknak és műhelyeknek megvoltak az indián felügyelôi és mesterei, akiket az atyák és a testvérek képeztek ki feladatuk megfelelô ellátására. Minden tevékenységükrôl pontos könyvelést vezettek. Az indiánok hűségesen követték a misszionáriusok tanácsát. Tudatában voltak annak, hogy ôk mentették meg ôket a rabszolgaságtól, igazságosan és szeretettel állnak mindenben szolgálatukra. Valósággal megbűvölte ôket elméleti és gyakorlati tudásuk, a művészetekben és a különbözô szakmákban való jártasságuk. Nemcsak lelkipásztoraik, hanem tanáraik, mérnökeik, a növény- és állattan, a nyelv, a költészet és a zene mesterei is voltak. Orosz László atya írta: ,,Kevés gyermek létezik, aki a szüleivel szemben olyan engedelmes, szeretô és tiszteletteljes, mint ezek az indiánok papjaikkal szemben.'' A családi élet alapja az egynejűség volt. Az esküvôket fényes ünnepség keretében tartották. Tekintettel a trópusi népek korai nemi érettségére, a fiúk 17, a lányok 15 éves korukban házasodtak. Az 1649-ben írt törvénykönyv (Libro de Ordenes) alapján képet kaphatunk a paraguayi keresztény közösség polgár-, és büntetôjogáról is. A legsúlyosabb büntetés tíz évi börtön volt. Ez volt a 17. és a 18. század egyetlen közössége, amely nem ismerte a halálbüntetést. A vallási és kulturális élet Az indiánok ôsi vallása az animizmus volt. Az emberi tudat, az érzelemvilág és az élet jelenségeit az anyagtól különbözô szellemiekre vezették vissza. Lelket kapcsoltak a nevekhez és a képekhez is. Ebbôl alakult ki a halhatatlan lélek hite, az ôsök tisztelete és a Nap-Isten és az Ismeretlen Isten kultusza. A jezsuita misszionáriusok az indiánok ôsi világnézetét nem rombolták le, hanem igyekeztek azt összeegyeztetni a kereszténységgel. A hagyományos intézményeiket továbbfejlesztették, így pl. a közösségi szellemet a köztulajdon, a közös munka, a termelt javak szükségleteknek megfelelô elosztása tekintetében. A II. Vatikáni zsinat óta annyira hangoztatott ,,inkulturációt'' ôk már évszázadokkal ezelôtt megvalósították... Nem annyira a hitigazságokban való elmélyülés, mint inkább az egyházi szertartások szépsége ragadta meg az indiánok lelkét. A templomok művészeti alkotásai, a zenével és énekkel gazdagított fényes ünnepek behatoltak az érzelmi világukba. A hitigazságokat, Krisztus és a szentek életét énekekbe foglalták. A templomi zene- és énekkarok olyan magas színvonalat értek el, hogy sokszor a spanyol gyarmatok egyházi vezetôi is meghívták ôket vendégszereplésre. A munkanap szentmisével kezdôdött. Utána a felnôttek zenekari kísérettel vonultak a munkahelyekre, a gyermekek pedig az iskolába. Napi nyolc órai munka után ugyanígy tértek vissza délutáni rövid ájtatosságra, különbözô szabad foglalkozásokra és pihenésre. A gyermekek mindennap, a felnôttek pedig vasárnap részesültek hitoktatásban. Minden községben volt zene- és énekkar, színjátszó csoport, népünnepély, idônként lóverseny és katonai parádé. A 18. századi spanyol utazó, José de Escadron írja: ,,Minden vasár- és ünnepnapon énekkel és zenével teli minden község. Mindegyiknek legkevesebb huszonnégy tagú zenekara van. Minden európai zeneszerszámot ismernek, és maguk gyártanak. Még a templom orgonáját is. A zenekultúra eléri Spanyolországét.'' A templomok berendezését és díszítését szolgáló alkotások (oltárok, padok, szobrok és festmények) az indián műhelyekben készültek, a misszionáriusok irányítása alatt, az európai barokk stílusban. Az egyéni célokat szolgáló művészi alkotásokon mutatkozott meg az indián népi jellegzetesség. Az indián népművészet zord jellege megenyhült a barokk hatására. A jezsuiták által meghonosított barokk lett a paraguayi művészet továbbfejlôdésének alapja. Az egykori fényes templomok ma romokban hevernek. A művészeti alkotások egy részét sikerült megmenteni, és megcsodálhatók voltak 1995-ben a párizsi ,,Musée-Galerie de la Seite'' kiállításán. A hithirdetés alapvetô problémája volt a nyelv. A jezsuita misszionáriusok úgy döntöttek, hogy nem kényszerítik az indiánokra a spanyolt, hanem a különbözô indián dialektusokból maguk alkotnak egy közös nyelvet. Ezt meg is tették, elkészítve a tanításhoz szükséges nyelvtant és szótárat. Egyedülálló jelenség Dél-Amerikában: Paraguay lakosságának 95%-a ma is a jezsuiták által alkotott nyelvet beszéli, amelyet 1967-ben végre hivatalos nyelvnek is elismertek. Paraguay területének felkutatása és feltérképezése szintén az ô munkájuk. Ebben a munkában fôleg a magyar Szentiványi Ferenc tűnt ki. A jezsuita botanikusok minden növényt pontosan meghatároztak, és mind indián, mind spanyol nevekkel megjelöltek (Vö. B. La Dardye: Le Paraguay. Plon, Paris, 1881.). A gazdálkodás Az indián törzsek a misszionáriusok megjelenése elôtt fôleg halászatból és vadászatból éltek. A fémeket nem ismerték. Használati eszközeiket kôbôl, fából és állati csontokból készítették. Ismerték a gyógynövényeket, a gyapotot és a kaucsukot. A magántulajdon ismeretlen volt, és ennek következtében az örökösödés is. A halál után minden használati eszköz visszakerült a közösség tulajdonába. A keresztény indián közösség mindent Isten tulajdonának tekintett. Magánhasználatban csak a fogyasztásra szánt élelmiszerek, a ruházat, a háztartási eszközök és a család művelése alatt álló kis földterület megmunkálásához szükséges szerszámok álltak. Ennek a földterületnek nagyságát a családtagok létszámának megfelelôen állapították meg azzal a céllal, hogy hozama biztosítsa a családnak a létminimumot. A termékeiket cserébe is bocsáthatták. Csak cserérôl lehetett szó, mivel a pénz a közösségek életében nem játszott semmi szerepet. A gazdaság fôleg a földművelésre és az állattenyésztésre épült. Minden munkaképes ember napi nyolc órás munkával a hét egyik felében a saját, a másikban pedig a közös földön dolgozott. A közösen megművelt földterület termékeit raktárakba gyűjtötték. Ebbôl látták el az öregeket, a betegeket, az özvegyeket, az iskolákat, a kulturális intézményeket és az esetleges rászorulókat. A termés egy részét tartalékolták, más részét a spanyol városokban adták el, hogy megfizethessék a spanyol királynak járó adót. Minden 18-50 éves lakos kötelezve volt az adófizetésre. Az állattenyésztés annyira felvirágzott, hogy nemegyszer egy-egy községnek 100 000 szarvasmarhája és 30 000 juha is volt. A mezôgazdaságban az akkor ismert legjobb technikát alkalmazták. Termékeik a gabona, kukorica, dohány, cukornád, gyapot, tea stb. mennyiségileg és minôségileg messze felülmúlták a gyarmatosok termékeit. Az egyes községek csereviszonyban álltak egymással. A misszionáriusok szigorúan ügyeltek arra, hogy a spanyol kereskedôk be ne csapják az indiánokat. A kereskedôk csak a helyi elöljárók engedélyével tölthettek 2-3 napot a számukra kijelölt vendégházban, hogy bemutassák és cserébe felajánlják áruikat. A csere csak természeti javakban történhetett, miután pénz mint kereskedelmi eszköz ki volt küszöbölve. A különbözô iparágakban az indiánok rendkívüli tanulékonyságról és ügyességrôl tettek tanúságot. Az iparosok betanításában a flamand és a német testvérek jártak elôl. Sepp Antal német atya az indiánok építészeti képzésére gyakorlati szakkönyvet is készített. Nemcsak a községeik templomait, házait és középületeit, hanem Buenos Aires erôdítményét is az indiánok építették. Az indiánok a festészetben, de fôleg a fafaragásban értek el művészi színvonalat. Az 1695-ben felállított indián könyvnyomda csaknem száz évvel megelôzte Buenos Aires spanyol nyomdáját. A munka minden munkaképes ember számára kötelezô volt. Szakképzett indián mesterek és felügyelôk végezték a munkaelosztást, ellenôrizték a munka menetét, és a hanyagságot büntették. A nôk az otthonukban maradtak. A házimunkán kívül a gyapot feldolgozásával foglalkoztak. A legfôbb élelem a hús volt. Minden nap sor került az állatok vágására és a hús kiosztására. Évente kétszer ruhaneműt is kiosztottak a községek lakóinak. A fiatal párok esküvôjük után minden a háztartáshoz és a saját művelésük alá kerülô földterület megmunkálásához szükséges eszközt megkaptak. A misszionáriusok keresztútja A portugál és a spanyol gyarmatosítók szemében a paraguayi keresztény közösség megindulásától kezdve vörös posztó volt, mivel a merkantilista szellemiségtôl hajtva az indiánok kizsákmányolására és rabszolgasorsba való hajtására törekedtek. A gyarmatosítók egy része kimondottan bűnözô volt, aki a gyarmatokon keresett magának menedéket. A Jézus neve alatt vitézkedô misszionáriusoknak öröksége lett Mesterük jövendölése: ,,Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.'' (Jn 15, 20) Arról már szóltunk, hogy a jezsuiták munkáját, fôleg missziós módszereit, egyházi részrôl sem követte teljes megértés, elismerés és helyeslés. A 17. és a 18. században egyre erôsödô hitetlenség, a ,,felvilágosodás'' és az erkölcsi romlás csak növelte a jezsuitákkal szembeni ellenszenvet. A francia enciklopedisták tevékenysége nyomán támadóan fellépô szabadgondolkozás csak alkalmat keresett arra, hogy leszámoljon a jezsuita renddel. A francia d'Alembert (1717--1783) elismerte ugyan a jezsuiták kiváló civilizációs munkáját Paraguayban, de ugyanakkor azt állította, hogy despoták módjára bánnak az indiánokkal, és megakadályozzák beilleszkedésüket a spanyol gyarmati birodalomba. (Encyclopédie ou Dictionnaire raisonné des sciences, des arts et des métiers. 2-e éd. Genčve, 1778.) Az elsô vád az volt, hogy a jezsuiták szellemi kiskorúságban akarják tartani az indiánokat, hogy uralkodhassanak felettük. Ezzel szemben a valóság az, hogy sehol sem tettek annyit az indiánok általános- és szakképzésére, mint a paraguayi misszióban. Az atyák és a testvérek létszáma az egyes községekben olyan kicsi volt, hogy megfelelô képzettségű indián munkatársak nélkül képtelenek lettek volna a közigazgatás és a nagyszabású kulturális és gazdasági munka irányítására. Nem az erôszak, hanem az oktatás, a meggyôzés és a szeretô figyelmeztetés volt nevelési eszközük. Sajnálatosnak mondható, hogy százötven év alatt nem tudtak felnevelni egy olyan magasan képzett értelmiségi réteget és bennszülött papságot, amely képes lett volna az indián közösség irányítására a kiűzetésük után is. Ez azonban nem rajtuk múlott, hanem fôleg a spanyol hierarchia ellenállásán. Ha erre mindenképpen törekedtek volna, csak megerôsítették volna azt az állandóan hangoztatott vádat, hogy a portugál és a spanyol királyságtól független állam felállítását akarják megvalósítani. A jezsuiták kiűzése után az indián községek vezetôi petíciót intéztek a spanyol királyhoz, amelyben kérték fiaik számára az egyetemi képzés és a papképzés lehetôségét. A spanyol gyarmati hatóságok az indiánok megnyugtatására mindent megígértek, de az ígéretükbôl nem lett semmi. Az indián községek egyre inkább a gyarmati elnyomás és kizsákmányolás áldozataivá váltak. Az igazságtalan vádaskodás és hazugság alapul szolgált a portugál Pombal (1699--1782) és a spanyol Aranda (1718--1798) által kezdeményezett üldözésnek, amely a paraguayi misszió tönkretételére vezetett. Pombal és bérencei tömegével gyártották és terjesztették a jezsuiták elleni pamfletteket szerte Európában. A portugál és a spanyol királyok 1767-ben kiadott rendelete alapján a jezsuita rend Dél-Amerikában dolgozó 564 tagját gonosztevôként összefogdosták, nagy részét a pápai államba szállították, csaknem kétszázat pedig Portugália börtöneibe, köztük a lisszaboni Szent Julián-erôd földalatti celláiba zártak, ahol minden kihallgatás és ítélet nélkül sokan elpusztultak, mások csak tizennyolc évi embertelen szenvedés után szabadultak ki a portugál diktátor Pombal bukása után. A magyar Fáy Dávid is itt pusztult el öt és fél évi szenvedés után 45 éves korában. Mária Terézia lisszaboni követe, Lebzeltern titokban meglátogatta az erôdben sínylôdô magyar és osztrák jezsuitákat. 1777. április 8-án írt jelentésében a következôket olvashatjuk: ,,Magam láttam az atyák börtönét. A rettenetes szenvedéseikrôl csak gyönge képet festhetek, mert minden képzeletet felülmúlnak, és puszta látásukra megdermed a vér az ember ereiben. Négy arasznyi, négyszögletes lyukak a börtönök, amelyeket fáklyákkal is alig lehet megvilágítani és amelyekben dagály idején a víz két arasznyira beszivárog. Ez az a szomorú hely, ahol a szerencsétlenek élnek. Naponta csak félfont kenyeret, három uncia vizet és némi salátát kapnak, ruházatul pedig évente egy inget.'' A paraguayi indián községeket egyre inkább elárasztották a spanyol gyarmati tisztviselôk, a kereskedôk és a rablók. A mezôgazdaság tönkrement, az állatállomány eltűnt, az iparműhelyek, sôt még az iskolák is megszűntek, miután az embertelen gyarmatosok még a gyermekeket is munkára szorították. A fényes templomok romba dôltek. A spanyol kormányzó bevezette a botozást, a testi megcsonkítást, sôt még az addig ismeretlen halálbüntetést is. Védekezésre megszűnt minden lehetôség, miután az indiánoktól minden fegyvert elszedtek, és még a kard viselését is megtiltották. Miután évtizedeken át hiába kérték a jezsuita atyák visszahozatalát, egyre többen kerestek újra menedéket az ôserdôkben. A. Orbigny, aki a 19. század elején nyolc évet töltött az indiánok között, írja, hogy még mindig nagy tisztelettel beszélnek az atyákról: ,,Nincs egyetlen aggastyán, aki ne hajolna meg a jezsuiták nevére, és ne emlékeznék meghatódva az egykori boldog idôkre.'' (Voyage dans l'Amérique méridionale. Paris, 1839.) A paraguayi keresztény közösség nem a tagjai egyenetlenkedése és viszálykodása következtében esett szét, amint az az utópista próbálkozások során mindig történt. Az erôszak, az embertelen kizsákmányolás, az Egyház és a jezsuiták elleni gyűlölet tette tönkre. Nagy kár, mert még ma is mintája lehetne az egykori gyarmati népek kulturális, társadalmi és gazdasági fejlôdésének. 1777-ben I. József portugál király meghalt és leánya, Mária vette at a hatalmat. Amikor az új királynô elôször jelent meg a nép elôtt, a következô kiáltás fogadta: ,,Éljen a király! Halál Pombalra!'' A Pombal ellen megindított pör három évig tartott és a következô ítélettel végzôdött: ,,Mindazok, akiket az 1759. január 12-én hozott rendelet alapján börtönbüntetésre ítéltek, ártatlannak bizonyultak.'' Az ellene kimondott halálos ítéletet magas korára való tekintettel nem hajtották végre, hanem örökös száműzetésre ítélték. Az ítéletet csak kilenc hónappal élte túl. Lepraszerű fekélyek lepték el a testét, és önmagát átkozva halt meg 83 éves korában. Mivel a lakosság Lisszabonban való eltemetését megakadályozta, a ferencesek egy elhagyott kis kápolnába helyezték lepellel letakarva, és elfeledkeztek róla. A jezsuita rend 1814-ben történt visszaállítása után a jezsuiták 1832-ben telepedtek le újra Portugáliában. Amikor értesültek arról, hogy a legnagyobb ellenségük még mindig eltemetetlenül hever, maguk temették el nyilvános szertartás keretében rendtársaik kegyetlen üldözôjét és a virágzó paraguayi misszió tönkretevôjét. A paraguayi indián misszió területe ======================================================================== Irodalomjegyzék A KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSA. Szent István Társulat, Budapest. ALBERT, M.: Capitalisme contre capitalisme. Seuil, Paris, 1991. ANDORKA Rudolf (Szerk.): Társadalmi rétegezôdés. Aula Kiadó, Budapest. ANDRÁS Imre (Szerk.): Kerkai Jenô emlékezete. Kerkai Jenô Egyházszociológiai Intézet, Budapest, 1995. ARONDEL, Ph.: Morale sociale chrétienne et discours libéral. Une autre approche de l'économie. Ed. Mame, Paris, 1991. BAADTE, G.--RAUCHER, A. (Red.): Dritte Welt und Entwicklung. Styria, 1992. BABOIN-JAUBERT, Ch.: L'Église catholique pour ou contre le libéralisme? Chronique sociale, Lyon, 1991. BADER, E.: Christliche Sozialreform. Herder, Freiburg, 1991. BAHRO, R.: Die Logik der Rettung. Wer kann die Apokalypse aufhalten? Ein Versuch über die Grundlagen ökologischer Politik. Weitbrecht, Stuttgart, 1987. BÁLINT József: A Teremtô munkatársai. Korda, Kecskemét, 1995. BANGHA Béla: Magyar jezsuiták Pombal börtöneiben. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1937. BANGHA Béla: Képek a Jézustársaság történetébôl. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1940. BAUDIN, L.: L'État jésuite du Paraguay. Génius, Paris, 1962. BRAUMANN, F.: Unternehmen Paraguay. Nach den Aufzeichnungen des Jesuitenpaters Anton Sepp (1691--1703). Herder, Wien, 1968. BECKER, F.: Die politische Machtstellung der Jesuiten in Südamerika im 18-en Jahrhundert. Lateinamerikanische Forschungen, Nr. 8. Köln, Wien, 1980. BÉKEFI Remig: A rabszolgaság Magyarországon az Árpádok alatt. (Értekezések a történelmi tanulmányok körébôl XIX. 4.) Akadémia, Budapest, 1901. BELL, D.: The Cultural Contradiction of Capitalism. Basic Books, New York, 1976. BENNE, R.: The Ethic of Democratic Capitalism. Fortress, Philadelphia, 1981. BEREND T. Iván--RÁNKI György: Európa gazdasága a 19. században (1780-- 1914). Gondolat, Budapest, 1987. BIÉLER, A.: La pensée économique et sociale de Calvin. George, Genéve, 1959. BIRNBAUM, P.-- LECA, J.: Sur l'individualisme. Théories et méthodes. Fondation nationale des Sciences politiques, Paris, 1987. BISMARK, P.: Soziale Marktwirtschaft. Herder, Freiburg, 1992. BODA László: Emberré lenni, vagy birtokolni? 2. kiadás, Budapest, 1994. BOFF, C.--PILEY, J.: Die Option für die Armen. Patmos, Düsseldorf, 1987. BÖHNER, Ph.--GILSON, É.: Christliche Philosophie. 3. Aufl. , Schöningh, Paderborn, 1954. BOSERUP, E.: Population and Technology. Blakwell, Oxford, 1981. BREVILLY, E.: Christianity and Ecology. Cassel, London, 1992. BÜCHELLE, H.: Christlicher Glaube und politische Vernunft. Für eine neue Konzeption der katholischen Soziallehre. Europa-Verlag, Wien, 1987. CALVEZ, J.-Y.--PÉRIN, J.: L' Église et la société économique. L'enseignement social des papes de Léon XIII. á Pie XII (1878- 1958). Aubier, Paris, 1959. CALVEZ, J.-Y.: Lettre pastorale des évéques des États-Unis. Le Cerf, Paris, 1988. CALVEZ, J.-Y.: L'économie, l'homme et la société. Desclée de Brouwer, Paris, 1988. CALVEZ, J.-Y.: L'Église devant le libéralisme économique. Desclée de Brouwer, Paris, 1994. CERAS: Le discours social de l'Église catholique de Léon XIII. ŕ Jean- Paul II. Centurion, Paris, 1992. CHABOT, J.-L.: La doctrine sociale de l'Église. Coll. Que sais-je? P.U.F., Paris, 1989. CHAPELLE, Ph.: La Déclaration universelle des droits de l'homme et la Jurisprudence. Paris, 1967. CHELINI, J.: L'Église sous Pie XII. Le tourment, 1939--1945. L'aprés- guerre 1945--1958. Fayard, Paris, 1983--1989. CHENU, M. D.: La doctrine sociale de l'Église comme idéologie. Cerf, Paris, 1979. CLÉMENT, M.: L'économie selon Pie XII. Paris, 1953. COSTE, R.: Pas de pauvres chez toi. La pensée sociale de l'Église. Nouvelle Cité, Paris, 1984. CZETTLER Jenô: Az emberi gondolkodás története. Franklin, Budapest, 1939. DE LAUBIER, P.: Das soziale Denken der katholischen Kirche. Ein geschichtliches Ideal von Leo XIII. zu Johannes Paul II. Universitätsverlag, Freiburg, 1983. DE SOTO, H.: Marktwirtschaft von unten. Die unsichtbare Revolution in Entwicklungsländern. Orell Füssli, Zürich, 1992. DREZE, J.: Pour l'emploi, la croissance et l'Europe. De Boeck, Bruxelles, 1995. DREIER, W.: Sozialethik. Patmos, Düsseldorf, 1983. DUCHAROW, U.: Weltwirtschaft Heute. Ein Feld für bekennende Kirche? Kaiser München, 1986. DUMONT, J.: Un monde intolérable. Le libéralisme en question. Seuil, Paris, 1988. DUMONT, R.--PAQUET, Ch.: Misčre et chômage, libéralisme et démocratie. Seuil, Paris, 1994. DUROSELLE, J.-B.: Les débuts du catholicisme social en France (1822- 1870). Paris, 1951. DUSTIN, D.--PIRE, Ch.: La politique selon Jean Paul II. Éd. Universitaires, Mame, Paris, 1993. DUQUESNE de la VINELLE: Le marché et la justice. A partir d'une lecture critique des encycliques. Duclot, Gembloux, 1987. DVORAK, R.: Technik, Macht und Tod. Classen, Govert, Hamburg, 1948. EINSTEIN, A.: Ideas and Opinions. Dell Publ. Comp. New York, 1981. ERDÔ Péter (Szerk): Az Egyházi Törvénykönyv (C.I.C.). Szent István Társulat, Budapest, 1986. ERHARD, L.: Soziale Marktwirtschaft und freiliche Demokratie. Ludwig Erhards Erbe für die Zukunft. Schriften der Herman-Ehlers- Akademie, 7. 1977. EUCKEN, W.: Die soziale Frage. Schneider, Heidelberg, 1948. EUCKEN, W.: Grundsätze der Wirtschaftspolitik. Springer, Berlin, 1952. EYSKENS, M.: Is verandering vooruitgang? Davidfonds, Leuven, 1995. FALISE, M.: Une pratique chrétienne de l'économie. Centurion, Paris, 1985. FÉLBEMARADT REFORMKOR. Miért akadt el az ország keresztény humanista megújulása? Katolikus Szemle, Róma, 1990. FERGE Zsuzsanna: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetébôl. Magvetô, Budapest, 1986. FILHAUT, E.: Deutsche Katholikentage (1848--1958) und soziale Frage. Essen, 1960. FORRESTER, V.: L'horreur économique. Fayard, Paris, 1996. FRANZ, A.: Der soziale Katholizismus in Deutschland bis zum Tode Kettelers. München-Gladbach, 1919. FUKUYAMA, F.: The End of History and the Last Man. Hamish, Hamilton- London, 1992. FURGER, F.: Christliche Sozialethik. Kohlhammer, Stuttgart, 1991. FÜGEDI Erik (Szerk.): Művelôdéstörténeti tanulmányok a magyar középkorból. Gondolat, Budapest, 1986. GALBRAITH, J. K.: Die Entmythologisierung der Wirtschaft. Grundvoraussetzungen des ökonomischen Denken. Zsolnay, Wien, 1988. GARAMAN, Ph.: The Lost Paradise. An account of the Jesuits in Paraguay (1607--1768). London, 1975. GEREMEK, B.: Poverty. A History. Blackweld, Oxford, 1995. GERGELY Jenô: A keresztényszocializmus Magyarországon (1903--1923). Budapest, 1977. GERGELY Jenô: A politikai katolicizmus Magyarországon. Budapest, 1977. GERGELY Jenô: A katolikus egyházi birtok kérdéséhez a Horthy- korszakban. In: Hölvényi Gy.: Katolikus Egyháztörténeti Konferencia. Keszthely, 1987. GERGELY Jenô: A pápaság története. Budapest, 1982. GERICS József: Egyház, állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. METEM, Budapest, 1995. GILSON, É.: Le thomisme, introduction ŕ la philosophie de saint Thomas d'Aquin. Vrin, Paris, 1965. GISBERT, F.: Bischof Ketteler. Augsburg, 1961. GONGORA, M.: Studies in the Colonial History of Spanish America. Cambrige, 1975. GREGOIRE, L.: Le pape, les catholiques et la question sociale. Paris, 1907. GROOTAERS, J.: De Vatican II ŕ Jean Paul II: le grand tournant de l'Église catholique. Centurion, Paris, 1981. HARMS, J. (Red.): Sozialstaat und Marktwirtschaft. Haag und Herchen, Frankfurt/M., 1987. HAUBERT, M.: La vie quotidienne au Paraguay sous les Jésuites. Paris, 1967. HAYEK, F. A.: The Constitution of Liberty. Regnary, Chicago, 1960. HAYEK, F. A.: The Fatal Conceit. The Errors of Socialism. Univ. of Chicago Press, 1988. Magyar forditás, PÁSZTOR Teréz: A végzetes önhittség. A szocializmus tévedései. Tankönyvkiadó, Budapest, 1992. HEBBELTWAITE, P.: Jean XXIII. Centurion, Paris, 1987. HENSBACH, Fr.: Die Arbeit hat Vorrang. Eine Option der katholischen Soziallehre. Grünewald, Mainz, 1982. HERR, T.: Katholische Soziallehre. Bonifacius, Paderborn, 1987. HÓMAN Bálint: Magyar történet I-II. Budapest, 1935-1936. HÓMAN Bálint: Magyar sors -- Magyar hivatás. Atheneum, Budapest, 1942. HOMEYER, J.: Soziale Marktwirtschaft aus Sicht katholischer Soziallehre. ,,Stimmen der Zeit'', 1151 1990. HORÁNYI Özséb (Szerk.): A keresztény társadalmi tanítás. Vigilia- Pannonia, Budapest-Pécs, 1990. HÖFFNER, J.: Wirtschaftsordnung und Wirtschaftsethik. Richtlinien der katholischen Soziallehre. Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz, Bonn, 1985. HUNGARIA. Szent István király emlékezetére. Magyar Statisztikai Szemle, 1938. IGAZSÁGOSABB ÉS TESTVÉRIESEBB VILÁGOT! A Magyar Katolikus Püspöki Kar körlevele a hívekhez és minden jóakaratú emberhez a magyar társadalomról. Budapest, 1996. JACQUARD, A.: J'accuse l'économie triomphante. Calman-Lévy, Paris, 1995. JARLOT, G.: Le régime corporatif et les catholiques sociaux. Histoire d'une doctrine. Paris, 1938. JARLOT, G.: Pie XI. Doctrine et action sociale. Presse Univ. Grégorienne, Rome, 1973. JOSTOCK, P.: Die sozialen Rundschreiben Leos XIII. Freiburg in Br. 1948. JURETSCHKE, H.: Berichte der diplomatischen Vertreter des Wiener Hofes aus Spanien in der Regierungszeit Karls III. Bde 1-4. Toricum, Madrid, 1970-1973. KECSKÉS Pál: A keresztény társadalomszemlélet irányelvei. Actio Catholica, Budapest, 1944. KERBER, W.-- ERTL, H.--HAINZ, M.: Katholische Gesellschaftslehre im überblick. 100 Jahre Sozialverkündigung der Kirche. Knecht, Frankfurt/M. , 1991. KERÉNYI Károly--VÁCZI Péter--HAJNAL István-- IVÁNYI-GRÜNWALD Béla: Egyetemes történet I--IV. Magyar Szemle, Budapest, 1935-1937. KINDLER József--ZSOLNAI László (Szerk.): A közgazdaságtan társadalmi és etikai vetületei. Egyházfórum, Budapest, 1993. KLOSE, A.: Die katholische Soziallehre. Ihr Anspruch, ihre Aktualität. Styria, Graz, 1979. KOLM, S.: Le contrat social libéral. P.U.F. , Paris, 1985. KOMMISSION WELTKIRCHE: Die internationale Schuldenkrise. Eine ethische Herausforderung. Sekretariat der Deutschen Bischofskonferenz, Bonn, 1988. KOSLOWSKI, P.: Ethik des Kapitalismus. Mohr, Tübingen, 1984. KRATZ, W,: Zwei Quellenpublikationen zur Geschichte des Paraguaykrieges, 1750-1756. In: Archivum Historicum Societatis Jesu, X. , 1941. KRISTÓ Gyula: A magyar állam megszületése. Középkori Műhely, Szeged, 1995. KRISTÓ Gyula: Magyar honfoglalás. Honfoglaló magyarok. Kossuth Kiadó, Budapest, 1996. LACHMANN, W.: Ausweg aus der Krise. Fragen eines Christen an Marktwirtschaft und Sozialstaat. Bruckhaus, Wuppertal, 1984. LADRIERE, J.: Les enjeux de la rationalité. Le défi de la science et de la technologie á la culture. Aubier-Montaine/Unesco, Paris, 1977. LAFONT, G.: Structures et méthodes dans la Somme théologique de saint Thomas d'Aquin. Cerf, Paris, l996. LAUBIER, P.: La pensée sociale de l'Église Catholique. Ed. Univ. Fribourg/S. 1984. LAURENT, Ph.: Pour l'entreprise. Création et Responsabilité. Centurion, Paris, 1985. LAVILLE, J.--L.: L'économie solidaire. Une perspective internationale. Desclée de Brouwer, Paris., 1994. LAVY, R.: Die Macht der Moral. Unternhemenserfolg durch ethisches Management. Econ, Wien, 1993. LÉVINAS, É.: Éthique et infini. Livre de poche, Paris, 1984. LORENZ, K.: Der Abbau des Menschlichen. Piper, München, 1983. LUGON, C.: La république communiste chrétienne des Guaranis (1610-- 1768). Éd. Ouvričres, Paris, 1949. McNASPY, C. J.: Lost Cities of Paraguay. Art and Architecture of the Jesuit Reductions, 1607--1767. Loyola Univ. Press, Chicago, 1982. MAESSCHALCK, M.: Travail pour tous. Démagogie ou réalisme? Lumen Vitae Bruxelles, 1996. MALTHUS, T. R.: Essai sur principe de population. (Trad. Vilquin), P.U.F. , 1980. MANENSCHIJN, G.: Geldzucht de vortel van alle kwaad? Ten Hove, Baarn, 1987. MARX, A.: Zur Theologie der Wirtschaft. Herder, Wien, 1962. McKIBBEN, B.: The End of Nature. Penguin Books, London, 1990. MESSNER, J.: Entwicklungshilfe und neue Weltwirtschaftsordnung. Bachem, Köln, 1978. MESSNER, J.: Das Naturrecht. Handbuch der Gesellschaftsethik, Staatsethik und Wirtschaftsethik. Duncker-Humbolt, Berlin, 1984. METZ, J. B.: Jenseits der bürgerlichen Religion. Reden über die Zukunft des Christentums. Kaiser-Grünewald, München, 1980. MEZEY Barna (Szerk.): Magyar alkotmánytörténet. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. MIKOS Ferenc: A Quadragesimo Anno gazdasági rendje. Pázmány Péter Irodalmi Társaság, Budapest, 1934. MOLNÁR Frigyes: A magyar katolicizmus a magyar életért. Szent István Társulat, Budapest, 1942. MUZSLAY István: Gazdaság és erkölcs. 2., bôvített kiadás, Márton Áron Kiadó, Budapest, 1995. MÜLLER-ARMACH, A.: Geneologie der sozialen Marktwirtschaft und weiterführende Konzepte. Bern/Stuttgart, 1981. NAGY Gábor: Magyar Középkor. Az államalapítástól Mohácsig. (Forrásgyűjtemény). Könyves Kálmán Kiadó, 1995. NAUDET, J.-Y.: L'Église et l'économie du marché face au collectivisme. U.N.I. Paris, 1987. NELL-BREUNING, O.: Zur christlichen Gesellschaftslehre. Herder, Feiburg, 1947. NELL-BREUNING, O.: Zur sozialen Frage. Herder, Freiburg, 1949. NELL-BREUNING, O.: Die soziale Encyklika (QA). 3. Aufl. Kettelerhaus, Köln, 1950. NELL-BREUNING, O.: Gesellschaftliche Ordnungssysteme. Herder, Freiburg, 1951. NELL-BREUNING, O. Wirtschaft und Gesellschaft heute I--II. Herder, Freiburg, 1956-1960. NELL-BREUNING, O.: Kapitalismus und gerechter Lohn. Herder, Wien, 1960. NELL-BREUNING, O.: Aktuelle Fragen der Gesellschaftspolitik. Herder, Freiburg, 1970. NELL-BREUNING, O.: Soziale Sicherheit. Herder, Freiburg, 1979. NELL-BREUNING, O.: Gerechtigkeit und Freiheit. Grundzüge katholischer Soziallehre. Europa-Verlag, Wien, Stuttgart, 1980. NELL-BREUNING, O.: Arbeit vor Kapital. Kommentar zur Encyklika ,,Laborem exercens'' von Johannes Paul II. Europa-Verlag, Wien, 1983. NELL-BREUNING, O.: Soziallehre der Kirche. Erlauterung der lehramtlichen Dokumente. Herder, Wien, 1983. NELL-BREUNING, O.: Baugesetze der Gesellschaft. Solidarität und Subsidiarität. Herder, Freiburg, 1990. NEMESKÜRTY István: Múltunk a jelenben. Örökségünk, Budapest--Ungvár, 1994. NOVAK, M.: The Spirit of Democratic Capitalism. Simon and Schuster, New York, 1982. Magyar fordítás: A demokratikus kapitalizmus szelleme. General Press, Budapest, 1994. NOVAK, M.: Freedom with Justice, Catholic Social Thought and Liberal Institutions. Harper-Row, San Francisco, 1984. NOVAK, M.: Three Persons and the Common Good. Madison, Lanham, 1989. NYÍRI Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlôdése. 4. javított és bôvített kiadás. Szent István Társulat, Budapest. NYISZTOR, Zoltán: Ötven esztendô. OMC. Bécs, 1962. OCKENFELS, W.: Kleine katholische Soziallehre. Paulinus Verlag, 4e Aufl. Trier, 1992. Magyar fordítás: Kis katolikus társadalomtan. Katolikus Társadalomtudományi Akadémia, Budapest, 1995. OTRUBA, G.: Der Jesuitenstaat in Paraguay. Wien, 1962. PASSMORE, J.: Man's resposability for nature. Duckwarth, London, 1974. PATERNOT, J,--VERALDI, G.: Dieu est-il contre l'économie Cerf, Paris, 1989. PECH, O. H.: Thomas d'Aquin. Cerf, Paris, 1994. PESCH, H.: Ethik und Wirtschaft. Herder, Berlin, 1918. PESCH, H.: Lehrbuch der Nationalökonomie, I--V. Herder, Freiburg, 1922- 1926. PESCHKE, K-H.: Wirtschaft aus christlicher Sicht. Paulinus-Verl. Trier, 1992. Magyar fordítás: A gazdaság katolikus szemmel. Katolikus Társadalomtudományi Akadémia, Budapest, 1995. PEYREFITTE, A.: Du ,,miracle'' en économie. Leçons au Collęge de France. Odile Jacob, Paris, 1995. PIEPER, J.: Gerechtigkeit. Kösel, München, 1964. PLESSER, E. H.: Unternehmer zwischen Rentabilitätswangen und Glaubwürdigkeit. Bachem, Köln, 1988. POLGÁR László: Bibliographie zur Geschichte der Gesellschaft Jesu. Rom, St. Louis, 1967. PORTELLI, H.: Les socialismes dans le discours social catholique. Centurion, Paris, 1987. PROHÁSZKA Ottokár: Kultúra és terror. Összegyűjtött Munkái XI. Szent István Társulat, Budapest, 1927. PUEL, H.: L'économie au défide l'éthique. Cujas/Cerf, Paris, 1989. PUEL, H.: Les aradoxes de l'économie. Bayard/Centurion, Paris, 1995. PURÉBL György: Szemelvények a magyar iparoscéhek történetébôl. Budapest, 1927. PUTNAN McENTEE, G.: The Social Catholic Movement in Great-Britain. New York, 1927. RAES, A.: Les encycliques sociales de Jean XXIII. Vie Ouvričre, Bruxelles, 1965. RAT DER EVANGELISCHEN KIRCHE IN DEUTSCHLAND-- DEUTSCHE BISCHOFSKONFERENZ: Für eine Zukunft in Solidarität und Gerechtigkeit. Hannover/Bonn, 22. 2. 1997. RAUSCHER, A.: Das Eigentum. Persönliches Freihetsrecht und soziale Ordnungsinstitution. Bachem, Köln, 1982. REZSÔHÁZY, R.: Origines et formation du catholicisme social en Belgique (1842--1909). Publications Universitaires, Louvain, 1958. RICH, A.: Wirtschaftsethik. Grundlagen aus theologischer Perspektive. Mohn, Gütersloh, 1984. ROLLET, H.: L'action sociale des catholiques en France (1871--1901). Paris, 1947 ROLLET, H.: Les étapes du catholicisme social. Paris, 1949. ROSENVALLON, P.: Le libéralisme économique. Histoire de l'idée de marché. Seuil, Paris, 1989. ROSENVALLON, P.: La nouvelle question sociale. Repenser l'État- Providence. Seuil, Paris, 1995. RÖPKE, W.: Civitas humana. Grundfragen der Gesellschafts- und Wirtschaftsreform. Rentsch, Erlenbad-Zürich, 1946. RÖPKE, W.: Die Lehre von der Wirtschaft. 6e Aufl. Rentsch. Erlenbad- Zürich, 1951. RÖPKE, W.: Das deutsche Wirtschaftsexperiment. Beispiele und Lehre. Rentsch, Erlenbad-Zürich, 1951. RÖPKE, W.: Jenseits von Angebot und Nachfrage. Rentsch, Erlenbad-- Zürich, 1958. RÜSTOW, A.: Das Versagen des Wirtschafts-Liberalismus. Bad-Godesberg, 1950. SAINT-LÉON, M.: Histoire des Corporations des Métiers depuis leurs origines jusqu' ŕ leur suppression en 1791. Paris, 1941. SAUVY, A.: Cout et valeur humaine. Herman, Paris, 1978. SAUVY, A.: La machine et le chômage, le progrés technique et l'emploi. Dunod, Paris, 1980. SCHASCHING, J.: Gerechtigkeit und Freiheit. Grundzüge katholischer Soziallehre. Europa. Verl. Wien, 1980. SCHASCHING, J.: Unterwegs mit den Menschen. Kommentar zur Encyklika ,,Centesimus Annus'' von Johannes Paul II. Europa-Verl. Wien, 1991. SCHMIDTHÜS, K.: Von der Einheit der Welt. Das Programm Pius XII. für eine internationale Friedensordnung. Freiburg in Brg. 1957. SCHOOYANS, M.: Initiation ŕ l'enseignement social de l'Église. Émmanuél Paris, 1992. SCHUBERT, A.--SCHÜTTE, H.: Die Kirche in Geschichte und Heute. Thomas- Verl. Kempen-Niederheim, 1970. SEIPEL, I.: Die wirtschafts-ethischen Lehren der Kirchenväter. Wien, 1907. SEN, A.: On Ethics and Economics. Blackwell, Oxford, 1987. SIMON, R.: Éthique de la résponsabilité. Cerf, Paris, 1993. SMITH, A.: Vizsgálódás a nemzetek jólétének természetérôl és okairól (1776) Fordította ÉBER Jenô, Budapest, 1940. Újabb kiadás: A nemzetek gazdagsága. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1959. SOLLERS, Ph. (Réd.): Baroque du Paraguay. Musée-Galerie de la Seite, Paris, 1995. SOMBART, W.: Der moderne Kapitalismus I-II. Duncker-Humblet, München, 1928. SORMAN, G.: La solution libérale. Pluriel, Paris, 1984. SORMAN, G.: Capital, suite et fin. Fayard, Paris, 1994. SZABÓ Ferenc: Napfogyatkozás. Kereszténység és modernség. Róma, 1991. SZABÓ Ferenc (Szerk): üldözött jezsuiták vallomásai. Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, Budapest, 1995. SZABÓ Ferenc (Szerk.): Prohászka ébresztése. Távlatok, Budapest, 1996. SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék. Atheneum, Budapest, 1920. TEILHARD de CHARDIN, P.: The Phenomenon of Man. Harper, New York, 1959. Fordítás: Rónay György-Bittei Lajos: Az emberi jelenség. Gondolat, Budapest, 1973. TOMKA Miklós--GOJÁK János (Szerk): Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat, Budapest, (1992). TORELL, J. P.: Initiation á saint Thomas d'Aquin. Cerf, Paris, 1993. TOURAINE, A.: Critique de la modernité. Fayard, Paris, 1992. TRENTINAGLIR, F.: Der Papst zur Neuordnung der Welt. Herder, Wien, 1946. TROELTSCH, E.: Histoire des religions et destin de la théologie. Cerf, Paris, 1996. UTZ, A. F: Soziale Summe Pius Xll. und Entfaltung des gesellschaftlichen Lebens. 3 Vol. Fribourg/S. 1954--1960. UTZ, A. F.: Die Fridensenzyklika Papst Johannes XXIII. Herder, Freiburg-Basel- Wien, 1963. UTZ, A. F.: La doctrine sociale de l'Église ŕ travers les sičcles. Documents pontificaux du XVčme au XXčme sičcle. 4 VoI. Beauchesne, Paris, 1970. UTZ, A, F.: Die katholische Soziallehre und die Wirtschaftsordnung. Paulinus Verl. Trier, 1991. VAN DORMAEL, A.: La guerre des monnais. Racine, Bruxelles, 1995. VAN GESTEL, C.: La doctrine sociale de l'Église. La pensée catholique, Bruxelles, 1963. VAN LEEUWEN A.: De macht van het kapitaal. Door het oerwoud van de economie naar de bronnen van de burgerlijke religie. Sun, Nijmegen, 1984 VARGA László: Új társadalmi rend felé. Magyar Kultúra, Budapest, 1933. VARGA László: Társadalmi etika. Jézustársasági Kollégium, Szeged, 1935. VARGA László: Szociális reform és hivatásrendiség. Nemzeti Könyvtár, 40-41. sz. Budapest, 1941. VARGA László: Tájékozódás. Magyar Kultúra, Budapest, 1944. VASS Péter (Szerk.): Prohászka Ottokár szociális tanítása. Vigilia, 5. sz. 257--277. old. VAUSSARD, M.: Histoire de la démocratie chrétienne, France-Belgique- Italie. Paris, 1956. WEBER, M.: Die protestantische Ethik und der Geist des Kapitalismus. Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik. 21/ 1904--1905. Fordítás, VIDA Sándor: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Budapest, 1982. WEILER, R.: Einführung in die katholische Soziallehre. Ein systematischer Abriss. Styria, Graz, 1991. WELTY, E.: Herders Sozialkatechismus I--III. Herder, Freiburg, 1952, 1957, 1958. WOHLGENNANT, L.--BÜCHELE, H.: Den öko-sozialen Umbau beginnen: Grundeinkommen. Europaverlag, Wien, 1990. WUEN ENBERGER, J.-J.: Questions d'éthique. PUF, Paris, 1993. ZOMBORI István (Szerk.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatainak ezer éve. Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest, 1996. ZWIEFELHOFER, H.: Neue Weltwirtschaftsordnung und katholische Soziallehre. Grünwald, Mainz, 1980.