Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== R. S. C. J.: Itt vagyok... engem küldj! Boldog Duchesne Philippine Szent Szív szerzetesnô, a Társaság elsô misszionáriusnôje 1769--1852 Francia eredeti után összeállította: R. S. C. J. Nihil obstat. P. Franciscus Zsiros S. J. censor dioecesanus. Nr. 2442/1940. Imprimatur. Strigonii, die 9. Aprilis 1940. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis. A szerzô kijelenti, hogy gyermeki hódolattal veti magát alá VIII. Urbán pápa rendelkezésének és semmiben sem óhajt az Anyaszentegyház ítéletének elébe vágni. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Tisztelendô anyám! Elôszó I. Hívó szózat (1769-1818) 1. Hôsi csírák 2. Merész lépés 3. Sugarak az isteni Szívbôl 4. Hôsi lelkek tavasza 5. ,,Magasabbra születtem.'' 6. Elfojtott láng II. Rügyek a tavaszi fagyban (1818-1821) 1. A szentek logikája 2. A nyílt tengeren 3. Az Ígéret Földje 4. A Mississippin 5. St. Charles 6. Fleurissant 7. Szálláskeresés karácsony estéjén 8. Úttörôk 9. Szigorú iskolában 10. Visszhangok az Újvilágból III. Új hajtások az új talajban (1821-1827) 1. Grand Coteau 2. Kalandos utazás 3. Élet vagy halál? 4. Válságos idôk. IV. Az áldozat hôsi magaslatain 1827-1840 1. St. Louisban 2. Félreértések 3. Villámcsapások 4. A lombok hűvös árnyékában 5. Mélyen a föld alatt V. A láng utolsót lobban 1841-1842 1. Hív a szavannák végtelenje 2. Az indiánok között 3. ,,Az asszony, aki mindig imádkozik.'' VI. Ôszi lombok az örökkévalóság fényében (1842-1852) 1. Tűzpróba 2. A lenyugvó nap bíborsugarai 3. ,,Nunc dimittis ...'' Függelék I. Magyar földön II. Megdicsôülés ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1940-ben jelent meg a Korda Kiadó gondozásában. A könyv Boldog Duchesne Philippine-rôl beszél, akit 1940. május 12-én avatott boldoggá XII. Pius pápa. Azóta II. János Pál pápa szentté avatta ôt (1988. július 3-án), úgyhogy ma már Duchesne Szt. Philippine- ként tiszteljük ôt. ======================================================================== Tisztelendô anyám! Valóban kitűnô gondolat Duchesne Philippine Anya életrajzának magyar nyelven való közzététele, mert e könyvbôl egy csodálatos, gyémántkeménységű és tisztaságú nôi jellemet, Isten szolgálatában nagyra lendülô szívet s kemény áldozatokban, a bensôséges ima tüzében Jézussal egészen egybeforrott lelket ismerünk meg. Kell-e ezek után még mondanom, mily felemelô érzés lesz úrrá a lelken e könyv olvasásakor? Duchesne Anya közelebb visz minket az Úr Jézushoz és megszeretteti velünk azt az életet, mely Isten akaratának hôsies követésével már itt a földön annyira boldogít. Amellett ez az élet a legváltozatosabb, regénybe illô kalandokban és megpróbáltatásokban gazdag misszióstörténet is. Micsoda utazások a Mississippin, az ôserdôkben s a félelmetes indián vidékeken! Mennyi gond és szinte robinzonos leleményesség az elsô alapítások nehézségei közt! Mily mosolyra késztetô, derűs jelenetek a ,,vadnyugati'' gazdálkodás életébôl! S mindez Duchesne Anya vonzó, szent egyéniségének, prizmáján át sugárzik a lelkünkbe, hogy jól megtanuljuk: lehet az élet prózai, kemény, kalandos vagy humoros realitásai közt is Istenért nagyot tenni, Jézussal szentté lenni. Így ez a könyv, mint regényesen élvezetes, nemesen szórakoztató olvasmány is, bensôséges elmélyedésre késztet. S ekkor tárul fel a lélek elôtt Duchesne Anya életének legmélyebb és legvigasztalóbb tanulsága: mily szeretettel vezeti a mi jóságos Istenünk a kiválasztott és kegyelmével hôsiesen közreműködô lelket egy hosszú és változatos élet minden fordulatán, megpróbáltatásán keresztül... Hogyan jutott a kis Philippine a grenoble-i ügyvédi házból a francia forradalom vérzivatara közt is, hitének, eszményeinek, lelke szépségének és magas vágyainak érintetlen birtokában, annak a másik csodálatos és gondviselésszerű Asszonynak közelébe, akit Barát Szent Magdolna Zsófiában tisztelünk? Mily mély és lelki kapcsolat volt az, mely e két szentet az egész óceán távolságán át is egy hosszú életen keresztül hűséges szeretetben összefűzte? Hogyan vezette a jó Isten Duchesne Philippine Anyát a kemény megpróbáltatások és szenvedések iskoláján át, egészen odáig, ahol már ,,nem ô élt, hanem Krisztus élt benne''? Miként választotta ki Isten a személyeket, hogyan fűzte egybe az összes körülményeket, hogy a hôsies lélekbôl Szent legyen? -- Mind e kérdésekre a felelet Isten szeretô gondviselésének titkaiban van. De ezek a titkok valamelyes részben és mintegy földi visszfényben -- mert a maguk valóságában majd az égben látjuk meg, mennyire szeretett minket az Isten! -- felsugározódnak Duchesne Anya életrajzának lapjain. Most, amikor az Egyház oltárra emeli és a Boldogok dicsôségével koronázza a Szent Szív Társaság hôslelkű és szentéletű elsô misszionáriusát, Duchesne Philippine Anyát, s ezzel benne égi pártfogót és földi példaképet ad nekünk, -- szívbôl kívánom, hogy az ô életrajza is felgyújtsa minél több lélekben a Jézus szent Szíve iránti odaadó szeretet tüzet. Ez az óhaj, melyet Tisztelendô Anyám, ön elôtt kifejezésre juttatok, kérve, hogy a Szentséges Szűznek, minden kegyelem Közvetítôjének anyai áldása kísérje a könyvet. Budapest, 1940. április 10. Szent József pártfogásának ünnepén. P. Endrôdy László S. J. ======================================================================== Elôszó Duchesne (ejtsd ,,düsen'') Philippine komoly és szent alakja úgy jelenik meg elôttünk, amint azt nevének értelmezése is kívánja. Chęne franciául tölgyet jelent. Ez a szentéletű szerzetesnô a tölgy szépségét, erejét és szívósságát egyesíti magában: gyökerei mélyen nyúlnak a hit mélységeibe; dús lombozata vendégszeretettel várja a szegényeket és tudatlanokat; százados csúcsait bearanyozza a bensôséges imádság lenyugvó napja. Ágain a fészkekben gyermekek csicseregnek; jobban közeledve hozzá a hatalmas törzsben elrejtett, nesztelenül és édesen csörgedezô mézforrásokra bukkanunk. Ez a könyv nem akar kimerítô életrajzot adni. A ma emberének sem ideje, sem türelme nincs az ilyesmihez. Gyors menetben pergetjük le tehát az eseményeket, hogy nyomukban ennek a szinte lenyűgözô szent egyéniségnek hű képe a maga teljes nagyságában alakuljon ki férfias áldozataival s a kérlelhetetlen erô és megértô gyöngédség bámulatos összhangjával. ======================================================================== Hívó szózat (1769-1818) Hôsi csírák Duchesne Philippine-Róza 1769-ben Grenoble-ban szorgalmas, hegyvidéki családból született, amely számos emberöltôre tekinthetett vissza. Atyja törvényszéki ügyvéd volt, anyja mélyen hívô, vallásos asszony. Sok gyermeküket Isten kiváló értelmi és akaratbeli ajándékkal halmozta el. Philippine résztvett a szomszédházban lakó unokafivérének latin, görög és matematikai oktatásában. Ebben az apostoli lélekben mindennek, még a tanításnak is férfiasnak kellett lennie. Úgy látszik, Philippine gyermekkorában feltűnôen szép volt, de finom vonásait a fekete himlô elrútította; ô azonban ezzel vajmi keveset törôdött. Jó szíve annál inkább kereste az alkalmat, hogy szerényen visszahúzódva nôvéreinek szépségére irányítsa a figyelmet. Szerette a szegényeket és szívesen osztotta meg velük, amit ajándékba kapott. Bátyjai ingerkedtek vele: ,,Hiszen neked akartak örömöt szerezni, Philippine!'' Ô nemvárt válasszal fegyverezte le ôket: ,,Hiszen ez az én legnagyobb gyönyörűségem.'' Nemes volt benne minden, nemcsak nagylelkű önzetlensége, hanem lelkesedése is. Csak szikra kellett ahhoz, hogy szíve lángra lobbanjon. Ez a szikra egy öreg hittérítô ajkáról pattant ki. A Dakotából visszatérô atyát az unokatestvérek vidám serege veszi körül s izgalomtól remegve lesik az érdekes, de egyben borzalmas történeteket a vad indiánok életébôl. Philippine maga írja: ,,Alig voltam 8 éves, máris irigyeltem a hittérítôket. A veszélyek cseppet sem riasztottak vissza, hiszen éppen akkor olvastam a vértanúk történetét.'' Gyermekkori mondását: ,,Nekem az tetszik, ami hôsies!'' -- egész életével igazolta. Elsô szentáldozását mint a grenoble-i vizitációs zárda növendéke végezte. A kolostor, melyet maga Chantal Franciska alapított és Szalézi Szent Ferenc áldott meg, valósággal árasztotta magából a Szent Szív illatát. A folyosókon, a kápolnában mindenütt ott a Szent Szív képe. Philippine jövôje kezd világossá válni: mintha mindenfelôl titkos hangok hívnák. S mikor elôször fogadja szívébe Jézusát, úgy érzi, hogy ezt semmi mással nem viszonozhatja, mint önmagának teljes odaadásával. ,,Tizenkét éves korom óta, mióta Istentôl a hivatás kegyelmét kaptam, nem hiszem, hogy egy nap is eltelt volna a nélkül, hogy ne kértem volna tôle hűséget és állhatatosságot. Hivatásomat a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam.'' A szerzetesnôk példája nagy hatással volt Philippine fogékony lelkére. Bámulta műveltségüket és buzgóságukat. A csodálattól az utánzásig nem volt hosszú az út. Philippine önként kelt fel 5 órakor s szaladt a templomba, hogy a szerzetesnôkkel együtt ô is elmélkedést végezzen. Társnôi mosolyogva nézték a nagy sietséget, s miközben az utolsó simításokat végezte ruháján, megjövendölték, hogy a nagy buzgóság nem tart sokáig. De nem ismerték ôt! Kitartott! Tanulmányaiban is szépen haladt elôre, különösen a rajzot kedvelte, de azért egy tárgyat sem hanyagolt el, s ennek késôbb sok hasznát látta. Szülei, látva leányuk nagy átalakulását, azonnal hazahívták. Talán sikerül kitörölni lelkébôl a végzetes terveket! Philippine nem ellenkezett. Ismerte saját szívét, melyet visszavonhatatlanul Istennek adott. Finom tapintattal kereste övéinek kedvét, egész komolyan tanult táncolni; örömét lelte a hangversenyekben, amelyeken nôvéreivel együtt résztvett. Gyöngéd és szétszakíthatatlan szálak fűzték egybe a három nôvért és unokatestvérüket; együtt szórakoztak, együtt jótékonykodtak. Philippine ismét folytatta tanulmányait unokabátyjai körében. Nôtt, izmosodott, mint a hatalmas fatörzs, egyenesen az ég felé törve, s tudta nélkül valami rejtett hôsiesség csíráját hordozta lelkében. Merész lépés Történt azonban, hogy két nôvére férjhez ment. Ezt az alkalmat használta fel Philippine, hogy nyíltan kijelentse elhatározását: amint lehet, belép a Vizitáció rendjébe. Szülei vigasztalhatatlanok voltak ennek hallatára, hiszen jól ismerték egymást a Duchesnek. Nem remélhették, hogy az idô megváltoztatja leányuk vasakaratát. Ezzel a vallomással Philippine ismét a maga ura lett; lemondott ékszereirôl, a társadalmi szereplésrôl, s míg szülei lassan, lassan megbarátkoztak a válás gondolatával, a fiatal leánynak visszafojtott, de égô tettrekészsége alig várta, hogy kitörhessen. Legalább az utat akarta egyengetni. Megkérte tehát Périer nagynénjét, kísérje el a hegyi Szűz Mária-kolostorba, hogy beszélhessen a fônöknôvel. Itt az isteni Jóság ereje annyira megragadta a fiatal leány lelkét, hogy nagynénjének határozottan kijelentette, semmi sem képes ôt Isten házából kiszakítani. Périerné kénytelen volt egyedül hazatérni. Bár otthon sikerült neki a szülôket egyelôre lecsillapítani, nemsokára viharos jelenetnek volt szemtanúja a Vizitáció fogadója. Philippine a klauzúra rácsa mögött szinte reszketett a fájdalomtól, övéinek heves szemrehányásai s az elválás gyötrelmei annyira lesújtották, hogy már- már engedett. Érezte, hogy Isten válaszútra állítja. Ebben a pillanatban kell döntenie: vagy azonnal az Istennel való bensôséges egyesülés útjára lép, vagy lemond róla örökre. Lelki ereje gyôzött, de hogy milyen áron, azt csak az isteni Mester, a nagy lélekismerô tudja. Vajon mi vonzotta Philippine-t éppen ebbe a szerzetesrendbe? Az apostoli tűz. Itt az egész környezetet áthatotta a lélekmentés nagy gondolata, itt fiatal leány-lelkeket neveltek, itt lelkesedtek a hittérítôk munkásságáért, társalgás közben hányszor esett szó Xavéri Szent Ferenc, Regis Szent Ferenc hôsi önfeláldozásáról. Philippine noviciátusa 1789-ben vége felé közeledett. Édesatyja éles elôrelátással megsejtette a jelen átalakulásában a jövendôbeli egyházüldözés csíráját, megtiltotta tehát leányának, hogy fogadalmat tegyen. Azonban ez a megpróbáltatás is csak valódi hivatásához vitte közelebb. A forradalmárok nemsokára csakugyan feloszlatták a Vizitáció grenoble-i házát s a kolostort lefoglalták. Philippine szülei nem engedték, hogy hivatását követve, külföldre menjen s így húgának, Amáliának vallomása szerint az atyai házban folytatta szerzetesi életét nagyobb hűséggel, mint valaha. A Rend szabályait a felkeléstôl és elmélkedéstôl kezdve a zsolozsmáig és szerdai böjtölésig, mindenben pontosan követte. Egyébként jámborságának bensôsége elnézôvé tette másokkal szemben és életével igazolta Pascal mondását: ,,Csak úgy járhatunk derült arccal az életben, ha minden kellemetlenséget elfogadunk.'' Philippine-ben az önmagával szemben tanúsított kérlelhetetlen keménység valami kimeríthetetlen gyöngéd odaadással párosul mások iránt. Nagysága nem is a végletekben gyökerezik, hanem az ellentétes erények összhangjában. Négyéves kis húgának, Melániának nevelése természetszerűen ôreá hárult, jóságos édesanyját hosszú halálos betegségében mindvégig ápolta, megkísérelte megnyerni zsörtölôdô nagyanyját, aki nem szenvedhette ôt házában. De legszebb diadalának mégis azt tekinthette, hogy édesatyja kiábrándulva a XVIII. század téves eszméibôl, leányának befolyására visszatért Istenhez és mint jó keresztény fejezte be életét. A nagy francia forradalom hôs asszonyainak tevékenysége töltötte ki Philippine életét is a következô tíz év alatt: utcagyermekeket tanított katekizmusra, papokat rejtegetett, elvezette ôket a betegekhez, akiket fáradhatatlanul ápolt. Szobájába fogadott egy nyomorban sínylôdô volt szerzetesnôt, s ez nem is csodálkozott, midôn egy este ágyában szegény koldusasszonyt talált, akit Philippine hozott oda, hogy utolsó betegségében segítségére lehessen. Azonban Szűz Mária hegyi kolostora visszahívta Philippine-t. A falak utána kiáltottak. A vihar elültével családja közbenjárására a hatóságok a feldúlt, düledezô kolostort személyesen neki adták át. Utána nyomban megtett mindent, hogy az elszéledt rendtagokat visszavezesse. Ô maga újra felöltötte a szerzetesi ruhát, ami abban az idôben még vakmerôség számba ment. Sajnos, a szerzetesnôk visszatérése csak átmeneti volt. Újabb zavargásoktól féltek, a jövô bizonytalanul meredt eléjük, nem merték a szent szabályok édes igáját magukra venni. Négy hónapi kísérletezés után Philippine hô vágya összeomlott. Csalódva, vigasztalanul maradt magára az elhagyott falak között. Sugarak az isteni Szívbôl De ugyanazon a napon, amikor a Szent Szűz kolostora a Vizitáció tagjaitól elhagyva üres sírbolttá vált, Philippine lelki szemei elôtt feltűnt a Szent Szív Társaság víziója. Egy grenoble-i pap új szerzetesrend alapításáról beszélt neki, a fiatal fônöknôrôl, Barát Magdolna Zsófiáról, aki Jézus Krisztus szellemétôl egészen áthatva mintegy belôle él, az ô nevében szól. Csodálatosképpen a növendékek száma a hegyi kolostorban minden várakozás ellenére egyre szaporodott, kiváló, hôsies lelkek léptek a zárdába mint jelöltek. De Philippine-nek nem volt más vágya, mint hogy csatlakozhassák a Szent Szív-szerzethez és engedelmeskedhessek. Két évig tárgyalt a Szent Szív-szerzet lelki vezetôivel és magával az amiens-i zárdával. A hegyi kolostor naplójában olvassuk: ,,Varin és Roger Atyák 1804 július 30-án érkeztek ide. Másnap mindketten bejárták a házat; követtem ôket, hogy beszélgetésükbôl megtudhassam véleményüket. De bizony semmit sem sikerült megtudnom ezektôl a teljes önuralomhoz szokott papoktól, úgyhogy végtére türelmetlenkedni kezdtem. Varin Atya egyre arról beszélt, milyen lassan ôrölnek Isten malmai. Én viszont azt feleltem, hogy a Szentírás szerint épp ellenkezôleg, óriási léptekkel halad az Úr és hozzátettem, ha Xavéri Szent Ferenc is ily méltóságteljes lassúsággal járt volna el, sohasem vihette volna véghez hatalmas művét és nem jutott volna el annyi tartományba. Az Atya mosolygott felindulásomon és igazat adott nekem, majd megígérte, hogy hamarosan elküldi hozzánk Barát Magdolna Zsófiát. Ezzel a vigasztaló ígérettel nagy kô esett le szívemrôl.'' Hogy és mint vélekedett Varin Atya grenoble-i látogatásáról, azt az amiens-i Szent Szív-zárdába írt levelébôl tudjuk meg: ,,Segítôtársakat találnak majd itt, de különösen egyet! Ezért az egyért is érdemes lenne elmenni a világ végére!'' Végre is 1804-ben egy hideg decemberi estén, hosszú, meglehetôs nehéz gyaloglás után Szent Magdolna Zsófia két segítôtestvér kíséretében feljutott a hegyoldali kolostorba. Amikor a szűk, bolthajtásos folyosóba lépett, egy árnyék suhant eléje hihetetlen tűzzel; magas, sovány alak, örömtôl ragyogó szemekkel; majd hirtelen az érkezô lába elé borult és a Szentírás versével köszöntötte: ,,Ó milyen szépek a hegyeken azok lábnyomai, akik a békét hirdetik.'' (52,7) ,,Úgy megilletôdtem, -- beszéli el késôbb a szent rendalapító -- hogy csodálkozásomban nem is akadályoztam meg, hogy így leboruljon.'' Barát Magdolna Zsófia kezébe tett le Philippine mindent, ô maga már csak eltűnni s engedelmeskedni akart. Hôsi lelkek tavasza Micsoda év következett most! A kis társaság tavasza volt ez, a hôsies lelkek ébredése. Szent Magdolna Zsófia, a fiatal fônöknô mint anya terjesztette ki védôszárnyait a Szűzanya hegyi kolostora, az ég és föld között lebegô lelkek meleg fészke fölé, mielôtt szárnyra keltek volna. A Szentírás életadó erejével táplálta ôket s Jézustársasága tanításából is sokat merített, hiszen szabályaik ezeken épültek fel. Gazdag forrást nyújtottak saját tapasztalatai, mély, bensôséges szemlélôdô élete, Jézus Krisztus Szívével való eggyéolvadása. Sokszor elrejtôzködött a kolostor egyik legkietlenebb zugába, nehogy megsejtsék szent elragadtatásait, éjféli virrasztásait, önsanyargatásait. De Philippine, aki akkoriban a ház gondnoknôje volt s azt keresztül-kasul bejárta, hamarosan nyomára jött szent mesternôje titkának. Közös szellem uralkodott ebben a kis noviciátusban: a nagylelkűség szelleme. Hiszen közfelkiáltással választották ezt már kezdetben a jövendô társaság jellemvonásául. De milyen másként érvényesül ez a közös szellem mindkettôben! Jellemezzük csak néhány vonással. Philippine határozottan, az egész világ szeme láttára gyűlölte, megvetette önmagát. -- Barát anya talán még alázatosabb. Elmerült s aztán egészen megsemmisült Mesterének Szívében s már nem ô, hanem Jézus Krisztus élt benne. Philippine nyílegyenesen, kérlelhetetlenül halad elôre, nem ismer akadályt. Szent Anyja finom tapintattal mindent meglát, mindent kitalál, mindent figyelembe vesz. Philippine buzgósága emésztô tűz; mit neki, ha az egész földet kell is lángba borítania! Magdolna Zsófiát a szeretet láncolja a kormányzás szent feladatához, amelyre úgy rátermett, de amelyhez oly kevéssé vonzódott. ,,Új anyjának megértô jósága, szelídsége ellenállhatatlanul vonzotta Philippine-t -- írja egyik legkedvesebb társa, Maillucheau Terézia anya. -- De anyánk is rögtön felismerte benne a lelki nagyságot. Így jött létre közöttük az a csodálatos szent kötelék, amelyet csak a Te szereteted teremthet, ó Istenem!'' A fônöknô egyik utazása alatt váltott levelezésük szerencsére megôrizte számunkra ennek a lelki vezetésnek alapvonásait. Szent Magdolna Zsófia nem nézett el semmit e kiváló leányának, pedig Varin Atya azt írta róla annakidején: ,,Alaposan csalódnék ám, ha ôt meglátva nem kiáltana fel: Ez aztán valaki!'' Az alapítónô leveleiben, a tanítások és szemrehányások között is valami bájos üdeség, derűs fiatalság árad, Duchesne Anya stílusa ellenben ,,eszünkbe juttatja azokat a remekbe kovácsolt vaskapukat, amelyek semmiféle díszítést sem tűrnek meg. Hiszen elég nekik az, hogy elsôrangú fémbôl készülnek!'' Barát Anyának írt válaszai egész lelki világát visszatükrözik, úgyhogy saját szavai alapján állítjuk majd az olvasó elé évrôl-évre egyéniségének kibontakozását. A szent Anya helybenhagyja, de szabályozza s mérsékli égô szomjúságát a szentségimádás után, amelynek nem volt elég se nap, se éj. Minden este 11 óra felé, miután már rendbehozta a ház iratait, Duchesne Anya és társai egymást váltották fel az Oltáriszentség elôtt. De az Istennel való bensô egyesülésnek át kellett hatnia minden külsô elfoglaltságot. ,,Folytonosan ôrködjék saját magán s növekedjék percrôl-percre Jézus Krisztus szeretetében. Emésszen fel ez a szeretet minden mást! Hallja az Énekek énekének szavait, melyekkel az Úr állandóan szívéhez szól?! Surge amica mea et veni! Ugye érti, Leányom, mit kérek: a teljes és állandó lemondást önmagáról. Számára az egyetlen szegletkô az alázatosság, a szelídség, az imádság szelleme. De a nagy munkát nyugodtan, bizalommal, ,,békével végezze''. Mikor egyszer engedélyt ad Philippine-nek, hogy nagycsütörtök éjszakáját a szentsírnál átvirrassza, hozzáteszi: ,,Ha együtt lehettünk volna az isteni Mester lábai elôtt, nem keltem volna fel onnan, mielôtt meg nem újította volna elôttem ígéretét, hogy átkarolja a keresztet! S ismét elfogadtattam volna minden keresztet, amely magára vár.'' ,,Magasabbra születtem...'' 1801. november 21-én Philippine és társai letették egyszerű fogadalmaikat. Nemsokára eltávozott körükbôl az Anya, aki a Szent Szív Társaság második szentjét nevelte. A következô tíz év levelezésébôl kitűnik, hogy Barát Anya már felfedezte benne a hittérítôt. Nem is csodálkozott tehát, mikor e sorokat olvasta: Január 10-én éppen arról elmélkedtem, hogy a napkeleti bölcsek teljesen elszakadtak a földiektôl s ekkor úgy éreztem, túlságosan ragaszkodom ehhez a házhoz! Elhatároztam tehát, hogy rögtön ajánlkozom a kínai pogányok vagy akármilyen távoli nép megtérítésére.'' Szent Magdolna Zsófia válaszából az Isten iránti hála árad: ,,Levele szívemen talált, édes lányom. Éreztem, meghallgatott az Úr. Igen, ez volt az, amit tôle kértem abban a szent meggyôzôdésben, hogy ezt az áldozatos lemondást kívánja magától.'' Hozzáfűzi még, hogy a saját lelkében is napról-napra erôsebb a vágy, hogy az evangéliumot az idegen világrészekben terjesszék. ,,Kérem Istent, hogy akadjon közülünk valaki, aki e feladatra vállalkozik, s addig is, amíg a terv megvalósulhat, legalább legyen, aki kész erre a munkára, aki imádkozik a pogányokért, akinek lelkében ég a vágy s aki képes ezt a szent tüzet másokban is felgyullasztani, hogy azután megragadhassuk majd az elsô kedvezô alkalmat, melyet Isten végtelen bölcsessége és irgalma nyújt.'' Valami ihletett jövôbelátás szólal ezekbôl a sorokból. Philippine azt hitte, vágya beteljesült. Hiszen általános fônöknôje elfogadta s nem minôsítette esztelenségnek. ,,Hát csakugyan átengedhetem magamat ennek az édes reménynek? Mostantól kezdve elkalandozhatok vágyaimmal és imáimmal messze távoli vidékekre, ahol végre az Úr szolgálatára lehetek, s nem lesz más senki, csak Ô egyedül. Micsoda ösztönzés ez új, tökéletesebb életre, nehogy méltatlan legyek a nagy feladatra. És a nagy műhöz méltóan, az eddiginél nagyobb hévvel veti magát az imaéletre: ,,Ugye, Anyám, nem tiltja meg többé, hogy egész éjszakát töltsék az Úr elôtt. Kérem, könyörgöm! Olyan nagy szükségem van rá, hogy kedvem szerint beszélhessek a mi jó Mesterünkkel!'' A megkapott engedély visszhangja pedig: ,,Ó, az az áldott éjszaka! Ott töltöttem egészen az Újvilágban ... Elôbb szent áhítattal gyűjtöttem össze Jézusnak drága vércseppjeit, melyeket az Olajfák hegyén, a helytartó csarnokában, a Kálvárián ontott érettünk. Majd az Oltáriszentségben való jelenléte ragadott magával, szívemre szorítottam Ôt, aztán elvittem mindenfelé s nem féltem, hogy kiapad a kincsem. Mintha Xavéri Szent Ferencet láttam volna az Úr trónja elôtt, amint kéri Ôt, áldja meg, tegye termékennyé ezt a vetést, s nyisson meg elôttem új világokat, hogy elvihessem nekik az igaz világosságot. A szomorúságnak még az árnyéka sem volt képes szívembe lopódzni ezen a szent éjszakán, mert úgy éreztem, hogy ezzel majd az Úr Jézus megváltásának érdemei újból nagyobb erôvel áradnak az emberiségre. Gyorsan múlt el az éjszaka 12 órája, pedig térden állva töltöttem, s nem is voltam fáradt; pedig azt hittem, egy óráig sem bírom ki. A rám várakozó áldozatok egészen lefoglaltak. Hiszen Anyát kellett feláldoznom -- és milyen Anyát! Oda kellett adnom testvéreket, szülôket, egy hegycsúcsot!... Azután magamra maradtam a feketék durva, neveletlen gyermekeivel... Ó, ha mindez legalább év vége elôtt valóra válnék! Már majdnem beleringattam magam ebbe a reménybe ...'' Pedig még esztendôknek kellett eltelniök ebben a vágyakozásban. Philippine lelkében a hódításra született lelkek pecsétje égett, semmi sem elégítette ki. Franciaország után Lousianába, majd a Vadnyugatra kívánkozik, s hetvenes éveiben még sóvárgó tekintettel néz a Sziklás Hegység s Dél-Amerika felé. Elfojtott láng Duchesne Anya apostoli buzgósága sokkal mélyebb és igazabb volt, semhogy kimerült volna a tervezgetésben; elsôsorban környezetére áradt ki. Szűz Mária hegyi kolostorában a gyermekeknek valóságos anyja volt, természetfeletti erôvel vezette ôket az erény útjára, s alakította lelki életüket, ugyanakkor mennyi élet és elevenség a tanításában! Növendékei érdeklôdését teljesen lekötötte. Ha pedig egészségi állapotukról volt szó, önfeláldozó gondossága nem ismert határt. Szent Magdolna Zsófia írja: ,,Több gyermek, azt hiszem nyolc, fekszik a betegszobában; s a mi jó Duchesne Anyánk éjjel-nappal mellettük van, emellett tanít, viseli a ház vezetésének gondjait s mindezt a legkisebb megerôltetés s fennakadás nélkül. Micsoda Erôs Asszony!'' Azt mondják, a nevelô nem annyira azzal hat, amit mond, mint inkább azzal, ami. Nem sok kellett, hogy Duchesne Anya szívének lángja felgyullassza a kicsi népséget is, amely olyan szívesen sereglett köréje. Ha szó esett a hithirdetés vagy a vértanúság szent boldogságáról, s ô kérdezte: ,,Ki akar velem jönni?'' -- azt hiszem, -- írja egy akkori növendék -- ha a hajó ott lett volna, rögtön vele mentünk volna mindnyájan.'' Ez az ifjú nemzedék nem élte át a forradalom borzalmait. Most, hogy Franciaország egén újból kisütött a nap, mintegy újjáéledt benne a boldog vidámság; de nem feledte el, hogy hôsi korszak gyermeke s tudta, mennyi mindent kell újjáalakítania, mi mindent kiengesztelnie. A gyermekek nem is csodálkoztak tehát annyira nevelôik szigorú, vezeklô s imával teli életén. Mikor esti ima után észrevették Duchesne Anyát, amint a szentély közelében minden támasz nélkül térdelt, lopva papírdarabkákat dobtak ruhájára. Másnap reggel ott találták azokat a ruháján, ugyanazon a helyen. A gyerekes csíny azután elárulta a kis kíváncsiaknak a hosszú, térden állva eltöltött órák titkát. Ennek a nyugalmi imának szépsége, a benne megnyilvánuló élô hit ereje, mely hegyeket volt képes elmozdítani helyébôl, egészen meglepte kortársait. Nevelô tevékenységének remekműve éppen legfiatalabb unokahúga, Jouve Aloysia lett, aki alig hét és féléves korában került Szűz Mária kolostorába: ,,Duchesne nagynéném nagyon jó hozzám, teljes szívembôl szeretem'' -- olvassuk egyik levelében. A gyermek megkapóan szép volt. A határozott, bátor, okos vonásokon ott ragyogott s egész egyéniségére kiáradt a keresztségben nyert ártatlanság. Mintha finom miniatűrje (kicsinyített mása) lett volna fajának. A kemény vonások benne megenyhültek, kedves vonzóerôvé váltak. Nevelôi éppen nem kímélték. Egy elmulasztott feladat miatt (a régi Róma térképérôl volt szó!) vagy kisebb makacsságáért, mert egyik nap nem akart énekelni, elvesztette a kilátásba helyezett jutalmakat. Miután beismerte hibáját s szépen bocsánatot kért, Aloysia bevallotta legjobb barátnôjének, hogy tulajdonképpen örül, hiszen így az ô kedves Gonzágai Szent Alajosát követheti, megvetve a földi dicsôség koronáját. Különös jutalmakban is részesült, pl. nagynénjétôl engedélyt kapott, hogy megossza fárasztó munkáit, sôt hogy levest vihessen a földalatti börtönökben sínylôdô raboknak! S mennyire szerette egymást ez a két szív! Aloysiát is hívta az Úr, s mikor a szerzetbe lépett, életét áldozatul ajánlotta fel a hitetlenekért. Az áldozat valósággá lett! Gyógyíthatatlan betegségbe esett, egész testét sebek borították el. De a Duchesne-vért most sem tagadta meg. Ezt írja nagynénjének: ,,Nem értem, ilyen betegen is hogy vágyhatom a tengereken túlra.'' Barát Anya csodálta ezt a két lelket, ugyanazon eszménynek oly különbözô hordozóit. Egyiket a Teremtô színaranyból, leheletszerű finomsággal metszette; a másikat, a kemény vasat üllôre tette s mesteri kézzel remekbe kovácsolta. Philippine viharos vágya nem talált nyugalmat. Egyre ostromolta az Istent s az embereket. ,,Készen vagyok -- írja 1807-ben Barát Anyának - - azonnal indulni, ha gyalog kellene is mennem egészen a világ végéig.'' -- ,,Tudom, kedvesem, -- felel szelíd gúnnyal az alapítónô, - - tudom, jó lábai vannak! De vajon a szíve elég jó-e, hogy a hosszú tengeri utat kibírja? Nemcsak arról van szó, hogy elinduljon, tudnia kell azt is, hová megy, mit tesz majd. Nem értem, hogy valaki, aki oly józanul gondolkodik, képzeletétôl ennyire elragadtatja magát s nem gondol rá, hogyan jut majd célhoz. Szép kis oktalanságokat követne így el s miután bejárta a világot, La Fontaine verse magára is ráillenék: János úgy jött vissza, ahogy elindult.'' Azután szeretettel enyhíti szemrehányását: ,,Egy nap majd kimondom a nagy igent, amely után eped. Addig szenvedjen s várjon békés türelemmel.'' Hát még nem jött el az idô? Elhiggye ezt Philippine? Igen, elhitte, de a hittérítôk látogatása, a Szentírás szavai mint valami tavaszi zápor öntötte el lelkét, hogy virágba borítsa a rügyezô ágakat, szárnyakat adjon a pelyhes madárfiókáknak. 1815-ben megszakad a levelezés. Philippine Párizsba kerül szent Anyja mellé. A kis Társaság -- ahogy az alapítónô nevezni szerette -- egyre terjed. Már nyolc háza van. Új tisztségek válnak szükségessé. A tanács Duchesne Anyát általános titkárnôvé nevezi ki az általános fônöknô mellé. El kell hát hagynia az ô hegycsúcsát, el a grenoble-i házat, ahol minden kô az ô munkájáról beszél. Philippine megy, mindent otthagy a nagy lelkek tékozló szabadságával. Áldozatát megédesíti a nagy reménység, hogy talán Párizsban elôre halad majd ügye. De egyelôre még tovább folyt a harc közte és általános fônöknôje között. Philippine-bôl ki-kitört a forrongó, a cselekedni vágyó Duchesne-akarat. Barát Anya alig képes mérsékelni: ,,Nagyon erôsen ragaszkodik még saját akaratához. Várjon, imádkozzék. Most még lehetetlen, ne kérjen egyelôre semmit!'' -- ,,Nem kérek, -- felelte ô, a maga nagyratörô, szent könnyelműségével -- nem kérek semmit, csak ezt az egy szót: Menjen! A szent engedelmesség kegyelme majd mindent pótol.'' Philippine lelkében pedig egyre erôsebb visszhangot találtak Izaiás próféta szavai: ,,Itt vagyok én, engem küldj!'' (Iz 6,8) Xavéri Szent Ferenc ünnepét 1816-ban szinte magánkívül töltötte. ,,A szentlecke szavai szívembe markoltak. A könnyek minden erôfeszítésem ellenére elöntötték szememet, s azt se tudtam, hová rejtôzzem'' -- írja. A tölgy egyre izmosodott, törzsében egyik gyűrűbôl alakult a másik, és belôlük fejlôdött a kemény kéreg és bennük keringett az életet adó ôserô. Du chčne, tölgybôl való! ... természetes adottságai mint kemény, borostás kéreg rejtegették és óvták a kegyelmi élet gazdagságát, amely megtermette az igehirdetôk hôsi erényeit. Ez az isteni életnedv pedig felszívódott, mind jobban és jobban átjárta, megduzzasztotta a rostokat, pezsdülô életbe bontakozott. A tölgy pedig bírta: kemény kérge volt! Néhány héttel késôbb, 1817-ben, Lousianából Dubourg missziós püspök meglátogatta Párizsban a Posta utcai anyaházat. Történetesen éppen Duchesne Anya nyitott ajtót és sietett, hogy hívja a fônöknôt, ,,Ütött a Gondviselés órája, kérem, könyörgöm, Anyám, el ne mulasszuk ezt! Csak egy szót kell szólnia, kérem, mondja ki!'' A püspök nem is érintette a tárgyat, csak azt kérte, hogy misét mondhasson másnap a Szent Szív- zárdában. A mise végeztével beszél Barát Anyával, s most kérve-kérte, küldjön egyházmegyéje részére néhány szerzetesnôt. A Szent rögtön felismerte ebben az Úr kezét. ,,Mihelyt lehetséges, Püspök atyám, rendelkezésére bocsátók valakit, aki egészen kész.'' A püspök azonnal látni akarta. Duchesne Anya pedig a megindultságtól némán, térden állva fogadta a hithirdetô áldását. Az Isten is rányomta a megindulásra pecsétjét: abban a percben megszabadította oldalfájásától, amely 15 év óta gyötörte. Dubourg püspök folytatta európai körútját. De mintha minden összeesküdött volna a nagy határozat ellen. Az egyházi elöljárók határozottan szót emeltek az ellen, ,,hogy a még törékeny erôket is megosszák''. Franciaország alig heverte még ki a forradalom csapásait, még alig lélegzett fel a nagy helyreállító mozgalom elsô békés éveiben; a kis Társaság alig bírja a létezô néhány szerzetesház terhét viselni s máris Amerikára veti magát? Nem merészség ez? Barát Anya nagyon is jól látta ezt. Úgyhogy mikor St. Louis püspöke visszatért, haladékot kért tôle. Amint a püspök csalódottan, gondterhes arccal a kapu felé tartott a szintén lehangolt s még tétovázó alapítónô kíséretében, hirtelen elôbukkan Duchesne Anya. ,,A beleegyezését, Anyám! az Isten szerelmére, a beleegyezését'' -- könyörgött térden állva fônöknôjének. Ez a pillanat egy örökkévalóság volt. A Szent megtorpan erre a kiáltásra. Szíve a magasba, az örök világosság Atyjához emelkedik, és megkapja az isteni választ: -- Jól van, megadom, édes Philippine-em s mostantól kezdve én magam keresek számára útitársakat. A tölgy gyôzött: imái meghódították az isteni akaratot, 11 évi várakozása megnyerte elöljáróit. Diadalmaskodott ,,törhetetlen reménysége''. ======================================================================== Rügyek a tavaszi fagyban (1818-1821) A szentek logikája Szent Magdolna Zsófia az Úr választottja volt. Gazdagon nyerte tôle az ihletést, a kegyelmeket, a természeti adományokat, amelyek a szó legszentebb értelmében szerzetalapítóvá tették. Jól érezte ô, hogy a nagy úttörô mű elhalasztása csak emberi okoskodás. Emberileg szólva, Dubourg püspök egyházmegyéje egyáltalán nem volt alkalmas terület a Szent Szív Társaság számára. De a szentek, a természetfölöttiség messzelátójával a végtelenbe hatolnak, s azt közel, egészen közel hozzák. Így értette meg az alapítónô, hogy az örök Bölcsesség nem mindennapi utat szán a Szent Szív-szerzet elsô misszionáriusainak. S valóban az eljövendô szenvedések minden képzeletet meghaladtak. Szenvedés! Olyan kemény, riasztó szó a közönséges halandó számára, olyan megfoghatatlanul vonzó, olyan kimondhatatlanul drága a szenteknek. Ôk a természetfölötti élet fanatikus hôsei; mindent kockáztatnak! A XX. század embere, akitôl annyi vakmerôséget, annyi vállalkozó szellemet követel a felfokozott technikai élet irama, aki szinte lázasan keresi a veszélyes kalandok csábító izgalmait; a rekordok embere, akinek semmi sem elég, ne értené meg a szeretetnek ezt a halált megvetô bátorságát akkor, amikor a cél a legfölségesebb, a legszentebb: Isten országának terjedése? A szent alapítónô az ô istenszeretetre, szenvedésre, teljes odaadásra szomjazó lelkével megértette Philippine vágyainak szinte féket nem tűrô kirobbanását. Ismerte a mozgató erôket! Visszatarthatta-e tehát a hôsiesség útján?! St. Louis püspökének nagylelkű és biztató ígéretei nem váltak valóra. Hisz ô maga is nehéz körülmények közt élt. Barát Anyával úgy egyezett meg, hogy az új szerzetesházat a püspöki székhelyen, a missziós terület szívében alapítják. De ez lehetetlen volt, s sok nélkülözés közepette egyik faluból a másikba kellett vándorolniok a szerzetesnôknek. Növendékek alig akadtak, s így tulajdonképpeni hivatásukat, a gyermeknevelést nem is gyakorolhatták. Nem is sejtették elôre a nehézségeket s nélkülözéseket, amelyek rájuk vártak. De Duchesne Anya olyan útravalót kapott az Úrtól, amely mindenen gyôzedelmeskedett: nagy lelke egész hevével szerette a keresztet, önmagát pedig megvetette. De hadd mondják el ô maga és társai az elindulás s az elsô kísérletek viszontagságait. Befejezôdött tehát a nagy küzdelem. Duchesne Anya egész valóját kimondhatatlan béke és derű hatotta át. Az isteni sugallat diadalának boldogsága sugárzott arcáról. Három hónapon keresztül ápolta a párizsi ház szűk falai között a járványos betegeket, mégpedig nagyobb odaadással, mint valaha. Negyvenkilenc éve ellenére is buzgalommal tanult angolul s nagy szeretettel készítette elô leendô kis kápolnájuk felszerelését. Tavaszra tervezték az elutazást, amikor 1818 februárjában Martial apát, Dubourg püspök helynöke egészen váratlanul megjelent és nagy meglepetésükre kijelentette, hogy egy hét múlva magával viszi a kis missziós csapatot. Duchesne Anya a lelkében zsongó hívó szózattól elfoglalva nem igen törôdött az anyagiakkal. Barát Anyának kellett ôt erre rábírnia. Ettôl fogva azonban elôreláthatóan, nyugodtan gondoskodott társainak minden szükségletérôl. Csak saját magával nem törôdött. ,,Azt adják nekem, amit jónak látnak!'' -- felelte a nélkül, hogy bármit is megnézett volna. Egyik útitársa Berthold Oktávia volt, Voltaire titkárának leánya,, aki a kálvinista hitben nevelkedett és csak hat évvel ezelôtt tért a katolikus hitre. Beszélt angolul, olaszul, latinul. Egész elutazásáig éjjel-nappal a gyermekek körében buzgólkodott, akik rendkívül szerették, talán inkább szellemi kincseiért s szívének gazdagságáért, mint megnyerô, bájos külsejéért. A kiváltságos kegyelem, amely a katolikus Egyházba, a Szent Szív Társaságba vezette, finoman érzô lelkét egészen áthatotta, s a hála hatalmas mozgató ereje mintegy odavetette ôt az áldozati oltárhoz, hogy ott az Úr szeretete föleméssze. A harmadik karszerzetesnô, Audé Eugénia mint nagyvilági hölgy lépett a noviciátusba, az ô lelkét az alázatosság, a folytonos önsanyargatás gondolata ragadta meg. Barát Anya hívó szavára sietve útra kelt s öt nap alatt 150 mérföldet tett meg postakocsin. Anyánk maga készítette elô az örök fogadalom nagy kegyelmére, amelyet az elutazás reggelén Varin Atya kezébe tett le. Elsô Anyánk két segítôtestvért is adott melléjük: Lamarre Katalint, akit az ,,erôs asszony'' nagy bátorsága jellemez és Manteau Margitot, aki már régóta éli a szentek feltűnés nélküli, egyszerű, hűséges életét. Jóllehet az anyaház minden lehetôvel igyekezett az utazókat ellátni, az isteni Gondviselés megengedte, hogy igen sok hiányt szenvedjenek. Halljuk most Audé Anyát, aki az utolsó napot így írja le: ,,Utazásunk elôestéjén Barát Anyánk maga köré gyűjtött bennünket. Erôvel teljes, megindító módon éreztette velünk, milyen nagy, milyen irigylésreméltó a mi hivatásunk. Egész lelke benne volt szavaiban, hanglejtésében, arckifejezésében. Lábainál ültünk. Mindnyájan csendben maradtunk; ó milyen pillanatok voltak ezek! Az esti szünidôben Barát Anyánk leoldotta keresztjének zsinórját s órájával együtt nekem adta. A többieknek is adott valami emléket, mintha mindentôl meg akarta volna magát fosztani. Láttam, hogy könnyei hullottak, egészen szívemig hatoltak.'' A nyílt tengeren Sietve indultak útnak február 8-án. Bordeaux-ban szálltak a Rebekka nevű rozoga kis hajóra, de a rossz idôjárás miatt nemsokára megint partra kellett szállniok. Szétszórva laktak egy kis faluban s csupán március 17-én, nagycsütörtökön folytathatták útjukat. 27-én még Spanyolországot sem hagyták el. ,,A tengeri betegség borzasztó, -- írja Katalin testvér -- de minél több a baj, annál több az érdem. Legyen áldott érte az Isten.'' Kalandokban nem volt hiány. Egy 120 emberrel, 11 ágyúval felszerelt kalózhajó üldözôbe vette ôket. A Rebekka kapitánya szerencsére ismerte a kalózok vezérét s elég jó lábon állt vele. Miután megismertette magát, a veszély elmúlt, az utasok megmenekültek a fosztogatóktól. Május elseje, Szent Fülöp ünnepe még a hajón érte a kis társaságot s elképzelhetô, milyen bensôséges szeretettel ünnepelték fônöknôjüket névnapja alkalmából. Legszebb napjaik azok voltak, mikor Martial apát misét vagy szentbeszédet mondott nekik. Pedig nem is igen engedte meg, hogy egyszerre mind áldozzanak. Késôbb egészen meglepetve, bátorságukról így ír: ,,Úgy látszik, a püspök úr a megaláztatások iskolájába akart vezetni akkor, amikor 68 napra rám bízta ezeknek a lelkeknek vezetését. Erényeik láttára igazán el kellett némulnom,... de legalább hatalmas eszköz volt ez, hogy megújuljak a bensôséges életben. Hiszen napról-napra magam elôtt láttam példájukat. Az utasok, a legénység, mindenki a legnagyobb csodálattal tekintett rájuk.'' S hogy érdeklôdtek minden iránt, ami új hazájukra vonatkozott, hogyan akartak minden érdekes részletet testvéreik számára megörökíteni! Egyszerű közvetlenséggel írják: ,,Repülô halak, bálnák akadnak utunkba, sôt Cuba partjain egy krokodilust sikerült kézrekeríteni s a hajó szakácsa nagy örömmel rögtön rá is tette kezét, hogy számunkra mint finom eledelt felszolgálja. A szárazföld közelében szürkés kúszó növények hullottak ránk, mérges legyek és rovarok csípései torzították el Oktávia és Eugénia Anya arcát.'' Az Ígéret Földje ,,Május 29-én, Jézus Szíve ünnepén a Mississippi torkolatához értünk. Martial apát rövid beszédet mondott, majd a szentmise alatt megújítottuk fogadalmainkat. Gyönyörködve szemléltük a mosolygó partvidéket, a réteket, cukornád- és kukoricaültetvényeket, amelyek a lakosság szorgalmáról tanúskodtak. Egyszerre csak értesítenek minket, hogy Martial apátot kocsi várja a parton. Este 9 óra volt, mikor beszálltunk a kis mentôcsónakba, amire annyiszor vetettük félô és vágyakozó pillantásainkat. Kiszálláskor Anyánk szíve túláradt a hálától. Letérdelt, hogy megcsókolja az átázott, nedves földet, így vette birtokába az Ígéret Földjét ajkaival, melyeken ott piroslott az isteni Megváltó vére s amelyeken égett az imádság szent tüze. Szemeiben könnyek ragyogtak, s arcából valami különös égi fény áradt. Az éjszaka fölséges volt, a csillagokkal teleszórt égbolt a folyó ezüstös vizében csodálatos változatban tükrözôdött. A bokrokban világító bogarak ezrei nyüzsögtek. -- Egyik háznál kenyeret vettünk. Hetven nap óta nem látott ritkaság. Úrangyalára az orsolyiták rendházába érkeztünk, ahol a legnagyobb szeretettel fogadtak s azóta is vendégszeretetük újabb és újabb jelével halmoznak el.'' Néhány hétig kellett itt várakozniuk: ,,A püspök úr nem ír, ami nem nagyon vigasztaló ránk nézve.'' Az orsolyiták sürgetik ôket, hogy New Orleansban telepedjenek le. Itt elég tágas tér kínálkozik két szerzetesház számára is. De Duchesne Anya elhagyatottabb lelkekrôl álmodott. Egy kétéves néger kisleányt vittek hozzá. Elképzelhetô, hogy becézte! Közben látott indiánokat is: ,,Vonásaikban semmi vadság, inkább a nyomorúság, a szenvedés nyomait viselik, s ez valósággal fáj az embernek.'' Megismerkedett a város legelôkelôbb családjaival is. ,,Milyen kedves, finoman metszett arcok -- írja a kreolokról. Kiváló gondot fordítanak az ifjúság nevelésére.'' A Társaság nagy hivatásától áthatva, máris kérte Franciaországból az intézeti rendtartást és szabályokat, sôt tankönyveket is. Gondol azokra, akik missziós útján követni fogják, utasításokat ad az utazásra és felhívja a figyelmet a sok-sok nehézségre. Közben akaratlanul is elárulja, hogy mi mindent szenvedtek ôk maguk. ,,Mindennap érdeklôdöm, jött-e Franciaországból levél, de a felelet rövid és kegyetlen ,,nem''. Poggyászunk egy része még a hajón van. Tegnapelôtt a testvérek szállásadóink kocsiján ágyainkért mentek öt néger kíséretében, akiknek munkája különben alig ér fel egy európaiéval. Nagy volt az öröm a hajón, mikor megjelentek. A matrózok mind köréjük sereglettek. A szakács a maga három törött bordájával és harmincéves hadiszolgálatával sietett ôket leültetni. A kapitány kis inasa könnyes szemmel borult Katalin testvér nyakába, aki annyiszor bekötözte sebeit. A hajó kutyája, Corbin, amelynek hűsége még a mi Tóbiásunkét is felülmúlja, összeszedte minden tudományát s ugrásaival, táncmutatványaival üdvözölte az érkezôket. A kapitány eljött ide meglátogatni bennünket s kijelentette, hogy sohasem voltak kellemesebb utasai. Én nem mondhattam, hogy nem felejtem el soha, de legalább megígértem, hogy mindig szívesen emlékezem a Rebekka hajóra. Úgy látszik, ez tetszett neki. -- Szent Orsolya leányai mindig azon voltak, hogy segítségünkre legyenek. A maga módja szerint mindegyik hozzá akart járulni az új alapításhoz. Viszonzásul növendékeiket tanítgattuk, akik minden jóra fogékonyaknak bizonyultak.'' A Mississippin Nagy szenvedésektôl menekültek volna meg az alapító szerzetesnôk, ha New Orleansban nyitották volna meg a Szent Szív Társaság elsô rendházát. Az akadály tulajdonképpen a Dubourg püspök és hívei között fennálló félreértés volt. Az Úristen szándékai szerint szenvedéssel kellett a talajt megtermékenyíteniök. ,,Áldom az Istent, -- írta Duchesne Anya Franciaországba -- hogy elrejtette a ránk váró nehézségeket, vagy jobban mondva, hogy megsejthettük azokat és nem hátráltunk meg elôlük. S tudja mi az, ami leginkább felbuzdít? Az új haza lelkipásztorainak, magának a püspök úrnak példája. Ô igazán mindenkinek mindene, szakadatlanul dolgozik, semmi más anyagi segélyforrása nincs, mint az, amit Franciaországban gyűjtött. A bajok bizony nem hiányoznak, de milyen nagy ô a nehézségek közepette is!'' Valóban nagy püspök! Magától mindent megvont, s így módot talált arra, hogy székesegyházat, kollégiumot, szemináriumot építsen s saját költségén több mint 50 embert eltartson. Dubourg püspök tehát elrendelte, hogy a Mississippin át St. Louisba jöjjenek. A gôzhajózással való közvetlen megismerkedés, bizony elég meglepetést hozott a szerzetesnôk számára. 1818-ban merészség számba ment az ilyesmi, hisz a hajó egész szerkezete még igen kezdetleges volt. Akkoriban még csak kísérleteztek vele. Gyakran megesett, hogy a hajó naponként csak két mérföldet tett meg s ezt is 12 öl fa árán! Minden reggel meg kellett állniok, hogy ezt a rakás fát beszerezhessék vagy ott helyben maguk vágják ki. Az éjszaka ezer veszélyt rejteget, a hajó útját alig világítják a cethalak bűzös olajából készült mécsesek. Egymást érik a balesetek, különösen a zátonyra jutás vagy az összeütközés a folyón tömegesen úszkáló fatörzsekkel. Ha a gépezet felmondja a szolgálatot, felszólítják az utasokat, hogy kézenfogva szaladjanak a fedélzetre. Ennek a mozgásnak többszöri megismétlése kiszabadítja a hajót nehéz helyzetébôl. A hajó 17 nôi utasát külön fülkével tisztelték meg. A fülke padlóján egymás hegyén-hátán voltak a fekvôhelyek, úgyhogy minden lépésnél vigyázni kellett, nehogy valakinek a fejére lépjenek. Majdnem minden állomáson váltakoztak az utasok s így a régiek közül csak a szerzetesnôk maradtak a hajón egy protestáns hölggyel együtt, aki sok figyelmet tanúsított irányukban, ô is St. Louisba utazott, hogy hathónapos kisleányát katolikus templomban kereszteltesse meg. ,,Amíg a fát beszállították, egy gyapottermelô falusi házában patriarkális szeretettel látott minket vendégül. Mindig készen áll nála egy ágy fáradt utasok számára. New Orleansban is, ha pl. egy gyermek árvaságra jut, a lakosság szinte versenyez, hogy ki vegye gondjaiba. S a szülôk nem tesznek különbséget köztük, sôt még nagyobb gonddal és szeretettel nevelik ôket, mint saját gyermekeiket.'' Amennyire lehetett, Duchesne Anya titkolta, hogy sokat szenved az éghajlattól. Megérkezésükkor skorbutot kapott, s alig lábalt ki belôle, súlyos és fájdalmas panarisz támadta meg, amely magas lázzal járt. A testvérek valami könnyű levest kértek számára, mire egy whisky, borovicska, bors és fahéjból készült keveréket hoztak a betegnek. ,,Igazán csoda, hogy nem lett rosszabbul tôle!'' -- írják. Naplójuk tanúsága szerint hajójuk egyre-másra megfeneklett s útközben gyakran találkoztak mindenféle ,,különös szerkezetű gôzössel, melyeknek oldalán tátongó nyílásokból szörnyű robajjal távozott a gôz. Lenyűgözô, félelmetes látvány! Egyik meg akart minket elôzni, végigsúrolta tehát a mi rozoga járművünk oldalát, mely majdnem kigyulladt tüzétôl. A sok késés ínséget is okoz. Még jó, hogy a partokon kukoricacsöveket lehet találni. Az utasok vadászni mennek s diadallal hozzák az elejtett kövér vadpulykákat.'' Fiatalabb szerzetesnôk emlegetik ,,az élvezetes pillanatok''-at, melyeket szent, lélekemelô beszélgetésben töltöttek Duchesne Anyával, aki jóságában mindig szentelt nekik néhány órát. Áldozócsütörtököt is itt töltik szentmise és szentáldozás nélkül. ,,Az Ita Pater, mely az Úr Jézus Szívébôl tört fel elôször, átsegít bennünket mindenen. A kilátás szép s most már változatosabb; itt-ott mintha kissé Franciaországra ismernék s hogy örömünk teljes legyen: íme egy kis falusi templom kerül elénk. Szent Péter és Pál kezdetleges szobrai azonban oly fenyegetô arccal néznek le ránk, mintha nem akarnának beengedni a szentélybe. Nincs is itt Oltáriszentség, a papok ezen a vidéken csak átutaznak. Mégis mindenért kárpótol minket az Úr Jézus szeretete. Bizony az öt heti hajózás alatt eléggé tapasztaltuk, hogy többet ér egy óra az Úr hajlékában, mint ezer kinn a világban. Visszajövet (a templomlátogatásból) vadakkal is találkoztunk.'' Duchesne Anya missziókért égô lelke mindenre ügyel, ruházatukra, szokásaikra. Érdeklôdik vallásuk iránt is. Egy kilencéves spanyol kisleányt fel akartak áldozni Szép csillag nevű istenségüknek, legalábbis e célból hízlalták ôt. Szegény gyermek folyton imádkozott megszabadulásáért. Csakugyan, a véres áldozat elôestéjén egy gazdag spanyol kétezer frankon kiváltotta. Végre augusztus 21-én a gôzös, fa híján végleg megállapodott St. Louishoz elég közel. Az utasok kiszálltak. ,,Mielôtt elhagytam a hajót, -- írja Duchesne Anya -- újból átolvastam Mózes Deuteronomium-ának szavait, melyek már Szűz Mária hegyi kolostorában úgy megragadták lelkemet: ,,Halljad, Izrael! Te most átkelsz a Jordánon. Azt ne mondd szívedben: Az én igaz voltomért juttatott engem az Úr e föld birtokába. Gondosan ügyelj arra, hogy teljesíts minden parancsolatot, ügyelj s vigyázz magadra, hogy soha meg ne feledkezzél az Úrról, a te Istenedrôl s el ne hanyagold parancsolatait, rendeleteit és szertartásait, amelyeket ma parancsolok neked.'' (5Móz 9,1-4; 8,11) Duchesne és Oktávia Anyák gyalog mentek a hajóskapitány hivatalos kíséretében a püspök úrhoz, s innen egy falusi gazdához, nyolc napi tartózkodásra. Itt nagy csalódás várt rájuk, ,,A püspök úr a St. Louistól 12 mérföldnyire fekvô St. Charlesbe küld minket, egy házba, melyet egyelôre rendelkezésünkre bocsátanak. Ô maga is sok nehézséggel küzd, de azt mondja: szeressük ezt a mi nyomorúságos helyzetünket, mert hisz a jövôben majd megtermi gyümölcseit. Úgy álltam elôtte, mint valami szikla, melyet egyre-másra érnek a kalapácsütések. Testvéreim azonban bátrabbak és buzgóbbak, mint én. Ôk is világosan látják a keresztet, de szeretettel ölelik magukhoz.'' A legbizonytalanabb és legkényesebb helyzetbe jutottak. Lehetetlen volt ebben a félreesô faluban bennlakó növendékek számára intézetet alapítani, felforgatni a meggyökerezett hagyományokat, meggyôzni a szülôk maradi felfogását, s megnyerni ôket a Társaság új nevelési rendszerének. Pedig St. Louis vezetô családjai erre nagyon hajlottak. Pratt tábornok, késôbbi házigazdájuk a legszívélyesebben fogadta az érkezô öt szerzetesnôt. ,,Felesége St. Louis legszeretetreméltóbb asszonya. Öt kisleánya alaposan elkényeztetett gyermek, de minket annyira szeretnek, hogy készek szüleiket is elhagyni, csakhogy intézetünkbe jöhessenek. Ha elmegyünk hazulról, félnek, hogy nem térünk többé vissza, s fôleg a kis Célesztin, akár alkalmas, akár nem, napjában négyszer-ötször kéri szüleit, hogy hozzánk jöhessen. Mind az öt gyermek szép reményekkel biztat. Az egész várossal rokonságban vannak. S milyen bájosak, szeretetreméltóak mindnyájan! El is jöttek meglátogatni minket. Egyikük még aludni sem tudott megérkezésünkön való örömében. Azt hiszem, ez a nagy lelkesedés ôrzôangyaluk sugallata. De a színesek gyermekei is éppen így viselkednek. Még a szájuk is tátva marad, ha ránk néznek. Oktávia Anya egyszer maga mellé ültette az egyiket s a többiek irigykedve mondták: Milyen boldog vagy. Látható, milyen ragaszkodó itt az ifjúság, még a vadak is.'' De Dubourg püspök hamarosan véget vetett a túlfűtött lelkesedésnek. 1818. szeptember 7-ét jelölte ki az elutazás napjául. ,,Másnap, Kisasszony napján, misét mond számunkra, azután az Úristenre bíz minket.'' St. Charles S most bontakozott ki Duchesne Anya hôsies bátorsága a maga teljes nagyságában. Mint egykor Szent Klára, vállalja a szegénység úrnôjének súlyos, de dicsôséges szerepét. Két hónap múlva megkezdi élet- halálharcát az éhséggel, a nyomorral, az éghajlattal. Munkájuk semmit sem jövedelmezett. Az ingyenes iskola szerencsére hamar benépesült, de fel is emésztett mindent, amit a szerzetesnôk irgalmas szeretete olyan bôkezűen nyújtott. Munkásuk se volt, aki felásta volna elvadult, bozótos kertjüket. Így tehát fáradságtól és éhségtôl gyötörve maguk láttak munkához. ,,Egész új mesterséget űzünk, ásunk, teheneket itatunk, trágyázunk, istállót takarítunk. Ez igazán nekem való, -- teszi hozzá a fônöknô mélységes önmegvetéssel -- hiszen szolgaságra születtem. Egészen más képességek kellenek a lelkek vezetéséhez; ott Isten maga tesz mindent.'' Az elszegényedett ház naplója említi, hogy néha még a kenyér és víz is hiányzik. ,,Egyik nap még a tejet is ollóval és kalapáccsal kellett vágni, akárcsak a cukrot, pedig ez a tél enyhébb volt a tavalyinál. Sem az ajtók, sem az ablakok nem zárnak jól. Favágónk nincs. A befagyott folyón nem lehet élelmiszert szállítani, a drágaság egyre nô. Ilyenkor se vége, se hossza a betöréseknek, lopásoknak, fosztogatásoknak. Néha, az éjszaka csöndjében, vihar üvöltése riasztja fel testvéreimet álmukból, az egész látóhatár vöröslik a szavannák tüzétôl, s a lángtenger pusztító hullámai egész St. Charlesig hömpölyögnek. Mintha egy ostromolt, kiéheztetett, ellenség kezeibe került város minden borzalma egyesült erôvel tört volna ránk, hogy szent vállalkozásunkat meghiúsítsa.'' A megpróbáltatásokat Duchesne Anya betegsége tetôzte be. Nem is csoda, hiszen ô kétszeresen kivette részét a nélkülözésekbôl s a munkából. Hôsies lélekkel csak ennyit ír: ,,Vigasztalással tölt el, hogy testi, lelki erôim egyre fogynak, egész alkatom összezsugorodik s ez jelzi, hogy a vég már közeleg.'' S a már leírt borzalmak közepette is így nyilatkozik: ,,Vigasztalásaink messze felülmúlják a bajokat; imám nem is más, mint a köszönet, a hála túláradása.'' Legnagyobb boldogsága az volt, hogy a Szentszék hivatalosan is megerôsítette hitterjesztô munkásságukat. ,,A Szentatya örömmel vette tudomásul, -- írja Litta bíboros -- hogy ezek a bátor nôk, nemük gyöngeségén felülemelkedve, nem riadnak vissza attól sem, hogy átkeljenek a végtelen tengeren, csakhogy ott a lelkek üdvének szentelhessék magukat. Ôszentsége a leggyöngédebb szavakkal adta atyai áldását, nemcsak azoknak, akik már eltávoztak, hanem azoknak is, akik egy napon követni fogják ôket. Legyen ez az Egyház szentéletű leányainak vigasztalása, s enyhülés kemény munkájuk közepette.'' ,,Milyen öröm, -- feleli erre Duchesne Anya -- hogy a Szentatya szava megpecsételi az Isten akaratát s ezzel megszabadít attól a kínzó nyugtalanságtól, hogy a hivatás ürügye alatt saját akaratomat követtem!'' Az igazán alázatos lélek, ha magában nem is, de másokban hamar felfedezi a jót. Így Duchesne Anya másik nagy öröme az volt, hogy társnôi a szenvedések közepette is a helyzet magaslatán állottak. ,,A két fiatal szerzetesnô egyre jobban halad a tökéletesség útján. Szinte élvezik szegénységüket, úgyhogy a jólét számukra valóságos szenvedés volna. Ilyen lelkületre van szükségük azoknak, akiket várunk (és aláhúzza), -- válasszák maguknak osztályrészül a szenvedést s egyedüli támaszuknak az Istent.'' Oktáviát és Eugéniát nagyra becsülte a püspök. Ez a jóindulat majdnem újabb nehézséget okozott. Hogy az intézetet még jobban püspöksége szükségleteihez idomítsa, Dubourg püspök meg akarta változtatni a szabályokat, a szerzetesnôket pedig rá akarta bírni, hogy egyezzenek ebbe bele. Magához hívatta hát külön mindegyiket, hogy rábeszélje, de hiába. Végre majdnem haragosan így kiáltott fel: ,,Öt fej ez, egy fôkötôben.'' Közben az elsô év véget ért, s vele együtt lejárt a bérlet is. Pénz híján lehetetlen volt azt megújítani. Különben sem felelt meg az intézet céljainak. Minden reggel szét kellett bontani s félretolni az ágyakat, hogy a bejáró növendékek elférjenek. Azonban St. Charles lakossága, amely megszerette a szerzetesnôket, ingyen telket ajánlott fel nekik, hogy azon építkezzenek ... Igen, de mibôl? Fleurissant Dubourg püspök most egy kis eldugott majorra gondolt Fleurissant-ban. Ez az ô tulajdona volt, nem kellett érte bért fizetniök. Elôször Audé Anya indult útnak, és szállította el rozoga szekéren szegényes holmijukat. ,,Szülôk és gyermekek nagy sírással búcsúztak el tôle a folyó partján, a kicsinyek zokogva kapaszkodtak ruhájába. A hajóskapitány egész tekintélyére volt szükség, hogy elszakítsa tôlük Audé Anyát. Azután Oktávia Anya utazott két gyermekkel. Aznap este én magam zártam be a menetet a tehenek, tyúkok s Margit testvér kíséretében. De bizony a teheneknek nem volt ínyére a nagy meleg, nem akartak tovább menni. Így azután másnap kora reggelre halasztottuk az indulást. Egy kis csalafintasággal, finom káposztafejek árán sikerült is most csökönyös állatainkat elôre csalogatni. Igazán, azt se tudtam, mire ügyeljek jobban, az ereklyetartókra vagy a tyúkokra. Mikor a hajóból kiszálltunk, szép sorban felálltunk a parton. Anyai gyöngédséggel megetettük féltett jószágainkat. Margit testvér a tyúkokat, jómagam a teheneket. Delacroix, Fleurissant plébánosa lovon jött elénk s irányította utunkat. A lónak jó hasznát is láttuk. Teheneink ugyanis szabadságuk boldog érzetében mindegyre elkalandoztak, s nekiiramodtak az erdônek. A ló egypár ugrással utolérte ôket.'' Ahol az isteni Szív az Aratás Ura, ott nem az esô, hanem csak forró könnyek termékenyíthetik meg a földet. Duchesne Anyának újból kemény, rögös talajba kellett vágnia az ekevasat. De ô nem hátrált, tudta, hogy az Úr ,,úttörônek'' szánta. Fleurissant és St. Louis között mintegy 15 mérföldnyi távolságban hatalmas zöldellô tenger, lakatlan szavanna terül el. A major egyetlen lakója ezideig a szentéletű Delacroix plébános volt, aki sietett lakását átengedni az érkezôknek. Ô maga pedig egy kukoricaszárító viskóba húzódott. Olyan volt ez, mint valami madárkalitka, szélnek, esônek kitéve. Tinódi Lantos Sebestyén joggal elmondhatta volna róla is: ,,Télen-nyáron fú körmében házában.'' A keskeny bejáraton egy szék is alig fért be. Néhány szál deszkából ajtót tákoltak össze. Ilyenformán rendeztük be a kápolnát is. A nyomorúság dacára sok poézis van benne. A mandulafák lombja mennyezetül szolgál, talán hódolatuk jeléül gyümölcseiket szórják a kis szentély Ura elé. -- Mégis, úgy érezzük, tökéletesen berendezkedtünk, hisz Jézus velünk van. Mi hiányozhatnék még? Ez a kápolna vigasztalásunk egyetlen forrása. Azt kérdem: mit adhatna ennél többet az Isten? Tán csak a vértanúság kegyelmét. De én!? Ó, mit adtam én viszonzásul az Úrnak?! Eleinte csak az állatokat gondozták, de késôbb bôven akadt dolguk. Az erdô szolgáltatott elég fát, csak ki kellett vágni s behordani. A munkától ki is melegedtek, de a lakás fűtésére ez bizony édes-kevés volt. Újból fel kellett ásniok a földet, hogy legalább kukoricájuk és fôzelékük legyen. A püspök ennek a szokatlan lelki erônek láttára egészen megindulva mondta papjai elôtt: ,,Ezek igazán nemes fajból valók.'' Szálláskeresés karácsony estéjén Ez a major is csak rövid állomás volt bolyongásuk közepette. Négy hónap múlva át kellett adniok, és a decemberi fagyban a faluhoz közelebb költözniök. A szerzetesnôk egymásután dermedten, jéggé fagyva gázoltak a vadállatok nyomán a térdig érô hóban. Ezt a regénybe illô kalandos utazást Audé Anya írja le. ,,Elôször jó Anyánk indult el egy kis árvával. Elôbb meleg levest készített palackokba azok számára, akik szekéren jöttek. Azután visszatért a kihalt, fagyos lakásba. Leírhatatlan szeretettel és körültekintéssel gondoskodott mindenrôl. December 24-én kegyetlen hidegben, bottal kezünkben mi ketten útnak indultunk. Tehenünket kukoricával csalogattuk elôre. De, ó hiú vállalkozás! A furfangos jószág, miután jól megfuttatott a hóban, úgyhogy a fátyolunk is darabokra szakadt a bokrok között, -- végleg kereket oldott. Anyánk egy hatalmas zsákot cipelt. Cipôje olyan bô volt, hogy mindegyre a hóban maradt. S a zsebei! úgy meg voltak rakva, mint egy kosár. Nem csoda, hogy kiszakadtak, s a vastag hótakaró mindent eltemetett. Fagyos ujjaival persze nem tudta összeszedni drágaságainkat. Végre egyesült erôvel mégis sikerült megmenteni azokat s így folytathattuk utunkat.'' Karácsony este jó késôn érkeztek meg. Holtfáradtan a szörnyű úttól, rögtön hozzá kellett látniok egy nagy farakás leszedéséhez, hogy a helyiségben kápolnát állíthassanak fel. Padló gyanánt ágylepedôket terítettek le. Egy-kettôre összetákolták az oltárt, s azután feldíszítették, majd meggyóntak. Delacroix plébános mondta a szentmisét. Nemcsak a házbeliek vettek részt rajta, hanem a környék jámbor munkásnépe is eljött és áldozott. Úttörôk Ezek hallatára Szent Magdolna Zsófiának önkénytelenül is eszébe jutottak sejtelmei abból az idôbôl, mikor a jó püspök leányainak ,,kellemes, minden apró kényelemmel ellátott'' tartózkodást ígért. És akkor újból hallotta az isteni sugallatot határozottan, keményen, úgy mint egykor: ,,Most! Most! nem a siker miatt... hanem hogy a gabonaszem a földbe esvén ... meghaljon!'' A földbe esett... meghalt, azután kihajtott, a föld fölé emelkedett! Duchesne Anya áldozatos szeretete messze túlnôtt az emberi határokon. Különösen az ínség, a nyomorúság esztendeiben. Élt, mintha önmaga már nem is léteznék, élt egyedül az Istennek, s Istenért mindenkinek. Dubourg püspök hozzá küldte Fleurissant-ba munkájukban kifáradt hithirdetôit. S a Szent Szív Szerzetnek ez a nyomorúságban tengôdô háza úgy ellátta ôket, mintha ô maga dúskálna minden jóban. Egy prelátus ebédelt egyszer náluk papjaival. Képzelhetô, mennyire elcsodálkozott, mikor ebéd után véletlenül felfedezte a ház egy zugában egy padra készítve a szerzetesnôk nyomorúságos ételét. Csak egy asztaluk volt, s azon a vendégeknek terítettek. ,,Tagadhatatlan, -- írja a fônöknô Barát Anyának -- mindez sok pénzbe kerül s a házirend is szenved miatta. De kárpótol az a tudat, hogy ezeket a szegény agyondolgozott papokat senki más el nem látja. Meg volnék elégedve, ha egyebet nem is tennék, mint fôznék számukra.'' Néha cukrot, teát s efféle drága dolgot kaptak ajándékba. Az ilyesmi azonban csak a papok és növendékek asztalára került. A szerzetesközösség többre tartotta a prérik illatos gyógyfüveibôl készült italt. Végre teljesült hô vágyuk, hogy bennlakó növendékeik legyenek. Eleinte 21-en voltak. A helyszűke miatt bizony össze kellett szorulniok, de a nagy jóakarat s a leleményesség itt is segített. A játékterem, ahol késôbb az esti imát is mondták, tüneményes gyorsasággal hálóteremmé alakult: A növendékek derékaljukat a padlóra terítették, Audé Anya nagy bivalybôrbe burkolódzott s melléjük heveredett. Ô volt különben a tűz ôre is, s éber szemmel vigyázott, nehogy valaki nekiugorjon a tűznek. A kezdetleges anyagi berendezéssel szemben az oktatás a legmagasabb igényeket is kielégítette. Duchesne Anya szent volt. A szentség, ez a lobogó istenszeretet tette képessé a legnagyobb nehézségek, nyomorúságok elviselésére. Ez azonban nem azt jelenti, hogy távol a kor és a helyi viszonyok szükségleteitôl, minden emberi és földi értéket megvetett s idegenné vált a világ számára. Az elôkelô család kivételes műveltségű, ünnepelt leánya helyesen ítélte és értékelte most is a dolgokat, ismerte a vezetô körök igényeit, s teljes fontosságában átértette a Szent Szív Szerzet nevelôoktatási feladatát. Éppen származása, nagyra hivatottsága -- a szó természetes értelmében -- és életmódja közötti megdöbbentô ellentét mutatja nagyságát! Teljes öntudattal, a nehézségeket kifinomult lelki világával súlyosan átérezve, maga választotta, akarta az Úrtól kijelölt királyi utat: a szenvedést. De csak magának! Mindenütt, ahol a ház, a gyermekek javáról volt szó, ahol intézetük színvonalát csak emelhette, egész tehetségét, éleslátását, képességét latba vetette. A Társaság franciaországi tantervét honosította meg, ami annakidején korát megelôzô újítás volt a tanítás terén. A fiatal leányokat magasabb szellemi világba vezette be a klasszikus és filozófiai alapra épített összhangzó, változatos tanulmányi anyagával, amelynek minden ága a vallásos hitbôl fakadt és táplálkozott. A leányokat igazán elôkészítette élethivatásukra, családi és társadalmi kötelezettségeik betöltésére. A francia és angol nyelvet egyidejűleg tanították. A magas osztályok francia nyelvi oktatását a fônöknô maga vette át. Az angol nyelvi tanítás ellenôrzésére, meglehetôs anyagi áldozat árán is, St. Louisból szaktanárt hozatott, aki alaposan kikérdezte a növendékeket s a vizsgálat után megállapította az évvégi jutalmakat is. A jutalomkiosztás ünnepélyén a püspök maga volt jelen papjai kíséretében s nem gyôzte eléggé csodálni a kiállított ízléses kézimunkákat, pedig a Duchesne Anya vezetése alatt készült remekművek nem is voltak köztük. Mindez Dubourg püspöknek is nagy örömére szolgált. Duchesne Anya két szerzetesnôt zongoratanításra is kiképeztetett s hivatott tekintélyekkel ellenôriztette, hogy szerzetesleányai tökéletesen beszélnek-e angolul. Egyáltalán nagy gondot fordított minél többoldalú kiképzésükre; levelében az egyik Anyáról ír, aki most ,,szorgalmasan tanul, késôbb, ha fônöknô lesz, majd szüksége lesz rá''. Az alig néhány tagból álló kis társaság apostoli munkája hihetetlen bô termést hozott. St. Charlesban, mikor elôször készítettek elô bennszülött gyermekeket az elsô szentáldozásra, meglepve tapasztalták, milyen fogékonyak minden szépre, jóra, sôt még az önmegtagadás, az alázatos lelkület magaslatára is képesek felemelkedni. S mindezt átültették életükbe is. A Szentlélek titokzatos működése folytán olyan is akadt köztük, aki már-már túlzásba vitte a buzgóságot. A hivatások is sarjadni kezdenek. ,,Egyik növendékünk azért harcol szüleivel, hogy beléphessen hozzánk. Azelôtt valósággal falta a rossz könyveket. A Szent Szűz most meghódította szívét s kiesdette számára az élô hit s a hivatás kegyelmét. A világról hallani sem akar többé. S nem ô az egyedüli, akire ráesett az Úr választó, hívó tekintete. De nehéz állhatatosnak maradniok, hisz annyi veszély fenyegeti ôket.'' A szenvedésnek ebbôl a hôsi idejébôl származnak a legnemesebb hivatások. Elsôsorban egy segítôtestvér, atyjának elkényeztetett leánya, aki szabad amerikai polgár létére készséges lélekkel vállalja magára az alárendeltség, az engedelmesség súlyos, de édes igáját. Duchesne Anya egyik legnagyobb öröme, már csak a nevük miatt is, a két Hamilton testvér: Regis és Xavéra. Egyik a maga tüzes, lendületes egyéniségével bizony nehezen szakadt el mindattól a szép és értékes élvezettôl, amelyet az igazán művelt lélek a világban talál, de azután ugyanazzal a hévvel vetette magát az életszentség hôsi útjára. Alig pár év múlva el is nyerte a mennyei dicsôség koronáját. Húga egész más volt; bár szelídebb, de határozatlanabb, finom lelkével mégis kialakította magában a Szent Szív szerzetesnô igazi eszményképét. Az Úristen szent, drága feladatként bízta rá a vigasztaló angyal szerepét Duchesne Anya mellett az utolsó nagy pillanatokban. Duchesne Anya imájából valami titokzatos, ellenállhatatlan vonzóerô áradt. A késôbbi bámulatraméltó fônöknô, Shannon Anna Anya is ennek köszönhette hivatását. A fleurissant-i levelek sok érdekes részletet örökítenek meg életükbôl. Többek között említik, hogy a Missourin gyakran keltek át kivándorlók szekerei. A missziók nagy rajongója, Duchesne Anya gyakran vágyakozó szemekkel tekintett utánuk, mintha követni akarta volna, hogy elvigye a hit világosságát oda az elhagyott vidékekre is. Ez az átható tekintet ráesett egyszer a Shannon-család szekerére is s ellenállhatatlan erôvel vonzotta vissza a prérik messzeségébôl a kis Annát. 1824-ben, 15 éves korában került Fleurissant növendékseregébe az üde, bájos fiatal leány, akinek lelkében ott élt az irlandiak eleven hite. Duchesne Anya készítette elô az elsô szentáldozásra. Ô maga kedvesen, élénken emlékszik meg növendékkoráról s a noviciátus idejérôl, ahová alig 17 éves korában lépett. ,,Szent Anyám -- így nevezte mindig Duchesne Anyát -- nagy gondot fordított a tanulmányokra, ô maga elsôrangúan tanított s a vallásoktatást sohasem bízta másra. Persze tankönyveink nem voltak, s a szerzetesnôknek rengeteget kellett másolniok. A két különbözô nyelven való tanítás pedig szükségessé tette a folytonos fordítást. Tanulmányaim nem mindennapi körülmények között folytak: akár söpörtem, akár gyomláltam, mostam vagy vasaltam, mindenütt velem volt a nyitott könyv. Ha egy szakaszt már jól tudtam, kicsit pihentem, hogy átnézzem a következôt. Vasárnap szépírási és rajzórákat kaptunk, hogy azt is taníthassunk. Kemény munka s ájtatossági gyakorlatok egymást váltották fel. Szerencsére jó erôben voltam s egy zsák lisztet könnyedén felemeltem. Felkelés után megfejtem a teheneket, hárman voltak a lóval egy istállóban. Micsoda küzdelmet folytattam ezzel a nyalánk jószággal! Keservesen szerzett kincsünket, a tejet meg akarta inni. S ez a jelenet minden reggel újra kezdôdött. De elég más viszontagságom is volt. Egyik reggel dermesztô hidegben odaragadt a kezem az ajtókilincshez; elkaptam hirtelen, de ó, jaj, lerántottam a bôrt egész tenyeremrôl. Még a könnyeim is kicsordultak ... volna, ha közben mint kicsi jégcsapok oda nem fagytak volna az arcomhoz.'' Nem is csoda, ha a gyermekek szentnek tartották ezeket a hôsi újoncokat, de hozzátették még azt is: ,,Duchesne Anya pedig még szentebbé teszi ôket.'' S éppen ebbôl a sok sanyarúságból fakadt az a boldog vidámság, szent lelki öröm, amit Duchesne Anya terjesztett maga körül s ami olyan széppé varázsolta a szerzetesnôk s a növendékek életét. Szerették is mindnyájan egész rajongásig s valami közvetlen, áldozatos, családias szellem uralkodott közöttük. Jól tudták, hogy egyedül értük fűtenek s egyiknek sem jutott volna eszébe csak egy darabka fával is többet tenni a tűzre, mint amennyit szabad volt. Legnagyobb kitüntetésnek tekintették, ha részt vehettek a nehéz kerti munkában, gyomlálásban, burgonyaszedésben. De micsoda ez a széleskörű külsô tevékenység ahhoz a megfeszített, kitartó, mélyreható és szent belsô munkához képest, amely a lelkükben folyt, s amely emberi szemnek láthatatlan maradt! Pedig egész létük súlypontja a belsô élet volt. Szent Magdolna Zsófia szelleme ez. Ezt a szellemet már az újoncok is magukba szívták s bár néha humoros körülmények között, de megható küzdelmet folytattak a belsô élet kegyelméért. Shannon Anya folytatja visszaemlékezéseit: ,,Szent Anyám egész éjjeleket töltött imában. Egyszer végre engedélyt kaptam, hogy vele maradhassak a kápolnában. Nemsokára elnyomott az álom. De én nem adtam meg magam s felálltam. Minden hiába, egyszer csak állva kezdtem bóbiskolni. Ez sem tartott sokáig, hirtelen végigvágódtam egész hosszúságomban s két padot is felborítottam. A szokatlan robajra Duchesne Anya, aki egész idô alatt mozdulatlanul, Istenbe elmerülve imádkozott, természetesen felriadt s szép csöndesen, jóságos mosollyal aludni küldött.'' Szerinte a Szent Szív szerzetesnôt teljesen át kell hogy hassa az imádság, a bűnbánat s az engesztelés szelleme. Ezt a két vonást véste bele újoncai lelkébe is, úgyhogy mintegy 50 éven át errôl lehetett megismerni neveltjeit. A szűkös körülmények elég böjtöt róttak az úttörôkre s mégsem volt nekik elég, önként vállaltak még többet. Nem csoda, ha a fiatal újonc ezeket újra följegyzi: ,,Mindig éhes voltam, s persze gondolataimban sem tudtam ettôl megszabadulni. Meg is gyóntam az esetet Theux Atyánál. Arra a kérdésére, hogy miért nem eszem többet, nem felelhettem mást, mint hogy félek, nem marad azután a többieknek semmi. Másnap ajtónk elôtt egy zsák zöldséget találtunk. S amíg a páter volt a gyóntatónk, a keresztényi szeretetnek ez a csodája gyakran megismétlôdött.'' Milyen súlyos hiba lehetett ilyen körülmények közt a legkisebb vesztegetés vagy pazarlás is! ,,Duchesne Anya egyik nap száraz kenyérmaradékokkal telt kosarat talált. Ott hevert a pad alatt! Én láttam el akkoriban az ebédlôt, tehát én voltam a bűnös. ,,Penitenciául ebbôl kell majd fogyasztania minden étkezésnél'' -- szólt fônöknôm. Meg is kezdtem, de fiatal fogaim s étvágyam dacára is keservesen haladt elôre a dolog. -- Hadd segítsünk neki mi is, Anyám! -- kérte erre a jó Hamilton Anya a fônöknôt. Persze mosolyogva adta meg az engedélyt s maga is jól kivette részét a száraz kenyérkaréjból. El is tűnt az egész egy nap alatt!'' Leányai részérôl is sok fájdalom érte Duchesne Anyát! A fiatal, alig kiképzett szerzetesnôk, akikhez annyi szép reményt fűzött, sokszor állottak meg félúton s hazatértek, másokat halálos betegség ragadott el. Shannon Anya újonckorában tífuszt kapott, ami hamarosan a sír szélére vitte. ,,Kimondhatatlan gyöngeség fogott el, úgy feküdtem ott, mint a halott, még szólni sem tudtam. Egy este a Jézustársaság házfônöke lépett be az orvossal együtt. -- Meghal? -- kérdezte fojtott hangon a páter. -- Mindenesetre, hacsak valami csoda nem történik. -- Akkor -- felelte szomorúan a páter -- írnom kell atyjának. Hisz az én tanácsomra adta ide a leányát. -- Mindketten eltávoztak. Most az én szent Duchesne Anyám térdelt ágyam mellé. -- Drága gyermekem, -- susogta meleg szeretettel -- egyesüljön lélekben velem; kilencedet kezdek felgyógyulásáért Regis Szent Ferenchez. -- A kilenced utolsó napján, minden átmenet nélkül, teljesen egészségesnek éreztem magamat.'' Szigorú iskolában A fleurissant-i tartózkodás egyik érdekes, de Duchesne Anyára egyszersmind fájdalmas fejezete a jezsuiták letelepedése s szomszédsága. A házfônök, P. van Quickenborn 14 társával innen akarta megindítani az indiánok közt a missziós munkát. Duchesne Anya boldogsága leírhatatlan volt. Hittôl áthatott lelkének az Egyház: az emberiség között tovább élô Jézus Krisztus. Duchesne Anya minden vágya, öröme: a szentmise, a szentségek, a szertartások. Az ô nagy lelke minden egyoldalúságot kizár: hétköznapokon az Úr fáradhatatlan apostoli munkása, az éjjelek csendjében az ô szerelmes szemlélôje, az ünnepnapok drámai szertartásain pedig rajongó hódolója. A lelki élet három különbözô iránya benne szent összhangban eggyé olvad. De honnan van az, hogy a szentéletű jezsuiták jelenléte és sokszor az egyházi vezetôség is újabb keresztet rak vállaira? Ez az Úristen titka. Különösen neveli ô a maga szentjeit! Kemény, számunkra sokszor érthetetlen úton vezeti ôket. Vagy talán nagyon is merészen, könyörtelenül vádolta magát lelki vezetôi elôtt? A szentek más mértékkel mérnek, de talán éppen ez az ôszinte meggyôzôdés az, ami szavaiból áradt, hitette el, hogy ,,alig tesz egy lépést elôre, ezer apró hibával megint csak lerontja a haladást''. Elég az hozzá, hogy lelkének hôsi lendülete rejtve maradt s egyre-másra érték éppen egyházi oldalról a kemény rendreutasítások. De milyen szabaddá válik így a lélek mindentôl, ami emberi! Alig érkeztek meg, ô maga már ezt írja: ,,A püspök úr ismer már s jól meg is mondta a magáét. Nem hiszem, hogy valami jó benyomást tettem rá. De tulajdonképpen ez kell nekem! ,,Isten egyedül!'' -- csak most, ebben a különös helyzetben élvezem igazán ennek értelmét: Úgy érzem, semmim sincs a Gondviselésen kívül, de hogy ô most valóságosan az enyém. Mintha szívem, kezeim érintenék ôt!'' Az a veszély is fenyegette ôket, hogy teljesen lelki támasz nélkül maradnak. A jezsuiták letelepedésekor Dubourg püspök azonnal elhelyezte Delacroix plébánost. A házfônök pedig sietve kijelentette, hogy az intézet se rá, se a többi atyákra ne számítson. Duchesne Anya ezek után is így nyilatkozik róluk: ,,Sok keserves könnyet hullattam e miatt. Ebben a hónapban már legalább négyszer említették, hogy egész nyugodtan magunkra maradhatnánk. Pedig ezeknek a szenteknek a közelsége s lelki vezetése olyan kimondhatatlan érték nekem, hogy többre tartom miatta ezt a szegény elhagyott vidéket a városok minden gazdag intézeténél.'' Mathevon Anya is csatlakozik véleményéhez. ,,Ezek az atyák igazán szentek, de a házfônök kissé túlságosan szigorú.'' Ez a tulajdonsága különösen érvényesül Duchesne Anyával szemben. A flamand síkság szülötte s a dauphiné-i hegyek leánya találkozott itt. Micsoda két ellentét! A jó atya -- mint Keresztes Szent János mondja -- ,,ellenállhatatlan buzgósággal tört elôre'', de nem igen válogatta meg lelki fegyvereit. Isten tudja, mennyi véres sebet ütött a szent szerzetesnô szívén. De ô is Isten eszköze volt, akárcsak Konrád Atya a mi Szent Erzsébetünk életében. Egy Szent Szív-ünnepen pl. eltiltotta a szentáldozástól csak azért, mert a fônöknô nem találta célszerűnek egy bútordarab áthelyezését, amint azt a páter kívánta. A fájdalmas következményeket egyik szerzetesleányától tudjuk, aki a mise vége elôtt kijött a templomból. A fônöknô ott térdelt a küszöbön s könnyeivel áztatta.'' A hôsies szerzetesnôk pedig minden alkalmat felhasználtak, hogy segítsenek a Jézustársaság most alakult szegény noviciátusán. A Franciaországból érkezô apácák kelengyéje, szerzetesi ruháik, karköpenyeik egymásután változtak át reverendákká. Duchesne Anya sokszor nagyobb adományokat is küldött át az atyáknak. De a szigorú házfônököt mindez nem juhászította meg. Történt, hogy egyszer a szokottnál finomabb ételt küldött át hozzájuk. Nem küldte-e vissza rögtön e száraz megjegyzéssel: ,,Nem tudja, mit kezdjen Duchesne Anya alamizsnájával.'' Sokkal súlyosabbak voltak azonban a lelki nélkülözések, amelyeket reá rótt. Heteken keresztül megtagadta tôle a feloldozást, úgyhogy a testileg-lelkileg meggyötört Szent, aki már csak Istent éhezte, kénytelen volt St. Genevičve-be utazni, hogy papot találjon, aki végre kiszolgáltassa neki a szentségeket. Amint hazaérkezett, meghallotta, hogy Quickenborn Atyának szüksége volna szűzmáriás zászlóra, mert körmenetre készül az osaga indiánokkal. Abban a pillanatban leült s hozzákezdett a festéshez, hogy kielégítse a páter kívánságát. A legmulatságosabb a dologban az, hogy a jó páter, mikor Mathevon Anyától meghallotta a Duchesne Anya áthelyezésére vonatkozó terveket, hangosan felkiáltott: ,,Ha elviszik innen, be sem teszem a lábamat a rendházukba.'' De ez csak fenyegetés maradt. Mikor Rosati püspök kívánságára át kellett ôt engedni St. Louisnak, atyai jósággal volt továbbra is az árván maradt szerzetescsaládhoz. Nagy örömmel vállalta magára a fônöknô a plébániatemplom gondozását is, ahol a jezsuiták végezték az istentiszteletet. ,,A népnek inkább a templom sem kellene, mint hogy valamivel is hozzájáruljon a fenntartásához. Pedig az atyáknak sem igen van mibôl fedezni a kiadásokat! S azok a templomi ruhák! Egyik nap valami piszkos, rongyos indián hímzést kaptam s ez a cédula volt rátűzve: ,,Javítását kérjük; ez a mi oltárterítônk.'' Minden ilyenfajta kincsünket, amit még drága hazánkból hoztunk, összekeresgéltünk, hogy eldobhassuk ezeket a piszkos cafatokat.'' Visszhangok az Újvilágból Elsô gondolatuk az volt, hogy az európai rendházakhoz forduljanak segítségért. Igazán jellemzô, hogy milyen szavakkal akarja ôket Duchesne Anya a missziós eszme számára meghódítani! ,,Sellier Atya s a többiek mind, milyen nagy örömüket találnák ezekben az utazásokban. Errefelé minden hiányzik, csak a szenvedés, a baj nem.'' Bizony kijutott abból bôven Duchesne Anyának is. ,,Amikor e hó végén számadásaimat lezártam, nem maradt egyéb, mint 6 és fél sous s egy csomó adósság! A szegénységet, nyomorúságot nem bánom; ezek a Mester ajándékai, szeretettel öleljük át, hiszen érezzük, hogy az ô Szíve küldi számunkra. De az adósság szíven talált!'' Az adósságok valóban olyan fenyegetôek voltak, hogy a hitelezôk majdnem elárverezték a házat s a szerzetesnôket is el akarták miattuk kergetni. A vészkiáltás visszhangra talált az óhazában s az általános fônöknô s a többi vezetôszerepet betöltô fônöknô az intézet jóakaróival minden követ megmozgattak, hogy a legelsô hajóval segítségükre siessenek. A megszorult hajóskapitány késôbb nevetve mesélte, hogy megszalasztották a francia szerzetesnôk járművével együtt. Márpedig ez nem kis dolog volt akkoriban. Hálából Duchesne Anya sok érdekes részletet ír le a Szent Szűz kedves régi kolostorába. Szent Magdolna Zsófiának egész meleg szívét kiönti: ,,Mik a szenvedések, a veszélyek ahhoz képest, amikor a lélek egy csodálatosan szent, gyöngéd baráti köteléket kénytelen eltépni! Emlékszik-e, Anyám, azokra a szép idôkre, amikor mind közösen olvastuk az úgynevezett ,,Épületes leveleket'', ti. a hithirdetôk közléseit. Hányszor kiáltottam fel vágyakozva, hogy már mehessek én is messze a vadak közé! Anyám pedig mindig megígértette velem, hogy ha egyszer majd odakerülök, sokat fogok hazaírni!'' Persze a gyermekek számára finom érzékkel kiválasztja mindazt, ami ôket csak érdekli, ír a különleges gyümölcsökrôl, tüzes paripákról, csökönyös tehenekrôl, amelyek olyan makacsok, akár a szamarak s hozzá szeszélyesek, mint a kecskék! ,,A vidék legkedvesebb állata, szerintem, az ôz. Kecses tartása, karcsú nyaka, szép feje van. S olyan barátságos! Alig közeledünk hozzá, élénkbe fut, kezünket nyalogatja. Szelíd, mint a bárány, könnyen elfogatja magát.'' De nem feledkezik el a yucca virágán csinosan ülô gúnymadárról sem, amelynek trillázó nevetése bele- belehasít a levegôbe, sem a bíborszínű ,,kardinális'' madárról s egyéb észak-amerikai ritkaságról. Egyik volt növendékének gyermekkori álmát beszéli el abból az idôbôl, mikor még ô is Krisztus missziós harcosai közé akart állani s az álom alapján elsôségi jogot formált a vértanúi pálmára. Aztán így folytatja: ,,Itt is van egy alig 15 éves s máris be akar lépni, de csak akkor, ha babáját is magával hozhatja a noviciátusba. Ezek az amerikai gyermekek sem tanulás, sem lelki élet terén nem maradnak el a mieink mögött, ha elég idô volna hozzá, hogy a nagy irányelvek lelkükbe vésôdjenek. Most pl. két fiatal leány jött hozzánk, hogy elôkészítsük ôket az elsô szentáldozásra. Egyik húszéves, a másik tizennégy. Az idôsebb remekül ért a fésülködéshez, a tánchoz, énekhez, de nem tud keresztet vetni, nem tudja sem a Miatyánkot, sem az Üdvözlégyet. Fogalma sincs róla, mi a szentmise s a szentáldozás. Velem tanulták a katekizmust.'' A maga baját elfeledve így folytatja: ,,Ha az ember látja püspökünk óriási nehézségeit s a szinte legyôzhetetlen akadályokat, képes volna mindenre, csakhogy dolgozhassék annak a dicsôségére, aki olyan hôsi lelkületet ébreszt munkásaiban!'' Majd tehetetlensége érzetében ez a szívszaggató kiáltás tör ki belôle: ,,Ezer darabra hasíttatnám magam, ha ezt a nyomorult testet pénzre lehetne váltani a missziók javára!'' Hôsi buzgósága nem ismer határokat; csak az Úristen érdekeit nézi. Elragadtatással hallja a többi tanítórend sikerét Baltimore-ban, Kanadában, New Yorkban. Mint maga az isteni Mester, úgy érezte, hogy »amit a legkisebbnek cselekszenek«, neki magának teszik. Az ô lelke áttörte az »én« korlátait s ez az önzetlen, ôszinte, magasztos öröm ömlik el levelezése minden lapján. Méltán elmondhatták volna róla is, amit XIII. Leó pápa Lavigerie-nek mondott: »Lelki nagyságot áraszt magából mindenütt, ahol a lelkek üdvérôl van szó.«'' ======================================================================== Új hajtások az új talajban (1821-1827) Grand Coteau Vajon hová hull az isteni harmat, amelyért annyi munka, annyi szenvedés hangtalan könyörgése szállott az ég felé? Talán Duchesne Anya sovány, terméketlen mezejére? Ha az Úr reá bízta volna a választást, bizonyára ô maga is úgy ítél, mint ahogy a Mindenható cselekedett vele: a sikert, az aratást magától társaira hárította volna! Szép reményekkel kecsegtetett egy új alapítás Grand Coteau-ban, Lousiana tartományban. Egy vallásos özvegy hölgy, Smithné leánynevelô intézetet akart itt létesíteni, s Dubourg püspök a Szent Szív Társaságot hívta meg. A fônöknô elôterjesztette a tervet Szent Magdolna Zsófiának, s egyben jelezte, hogy Audé Anya lenne legalkalmasabb az alapításra. ,,Az Úristen is igazgatásra teremtette. Pedig ha valaki sokat veszít távozásával, akkor én magam vagyok az, hiszen jobb kezem volt. Minden munkáját siker koronázza, nagy elismeréssel, tisztelettel veszik körül. Angolul is jól tud. Hivatásáért pedig valósággal rajong.'' A Teremtô sohasem ismétli meg műveit, így Duchesne és Audé Anyák ugyanazon isteni kegyelem legkülönbözôbb hajtásai. Dubourg püspöknek is rögtön feltűnt a dolog, s így ír róla az alapítónônek: ,,Duchesne Anya szent. A növendékek azonban Audé Anyát a szó szoros értelmében körülrajongják. Vezetése alatt nagy léptekkel haladnak nemcsak a tanulmányokban, hanem az erényekben is.'' Ritkán akad két apostoli lélek, akik olyan különbözô természetűek, s akik mégis annyira szeretik egymást, mint ôk! A lelkek meghódításában szinte utolérhetetlenek. Duchesne Anya tántoríthatatlanul nekivág a nehézségeknek, szembeszáll a csapásokkal. Eugénia Anya tapintatosan alkalmazkodó, ügyesen bánik az emberekkel, meggondoltan, mérséklettel jár el s talán többször sikerül célt érnie, mint a Szentnek. Duchesne Anya már régen kész volt vállalni ezt a mellékszerepet. Egy titkos belsô hang egyszer világosan megsúgta neki: ,,Nem a munkád sikere, hanem a csapások bátor elviselése kedves nekem.'' Azután hozzáteszi: ,,Ezek után nem gyôztem csodálkozni, hogy az isteni kegyelem boldoggá tesz akkor is, amikor mindent el kell vesztenem, amit legjobban szerettem, s a sikertelenség közepette áldozataimat a maguk teljes keserűségében átérzem.'' Az elválás nagyon fájdalmas volt. Hiszen a szerzetesek, a szentek igénytelen ruhája alatt is melegen érzô emberi szív dobog. S az ô véres szíváldozataik az Úr Szívének legdrágább kincsei. Az Úr Szívének szívet kell áldozatul hozni, -- szépen megosztották szegényes holmijukat. Dubourg püspök is hozzájárult a templom felszereléséhez, amint írják: ,,legjobban szerette volna mindenét odaadni''. De bizony az elsô két év a nélkülözések idôszaka volt Smithné minden bôkezűsége és segítsége ellenére is. Szent Magdolna Zsófia közben Duchesne Anyát tartományfônöknôvé nevezte ki. S így felelôssége tudatában, de meg azért is, mert Audé Anya egészségi állapota igen aggasztotta, elhatározta, hogy meglátogatja az új intézetet. Kalandos utazás 1822. július 20-án indult útnak két újoncával és egy növendékkel, aki már nagyon vágyott Audé Anyát viszontlátni. Az út hosszú és kínos volt, szentmisérôl, szentségekrôl az egész idô alatt nem is álmodhattak. Duchesne Anya azonban mégis talált vigasztalást. ,,Az Úr csodálatosan kárpótolt minket. Egyik állomásnál két kisleánnyal találkoztunk, akik már jó darabon kitartóan futottak utánunk a parton kutyájukkal együtt. Mikor kiszálltunk, atyjuk is odajött, megkérdezte, római katolikusok vagyunk-e. Igenlô válaszunknak megörült, s mi rögtön aziránt érdeklôdtünk, vajon a gyermekek meg vannak-e keresztelve. Csak az idôsebb vette fel a keresztség szentségét, s az atya szerette volna a fiatalabbikat is keresztvíz alá tartani, hiszen az oktatáshoz úgyis túlságosan kicsi volt. Több sem kellett nekünk, rögtön papot kerítettünk s a szülôk nagy örömére egy-kettôre megvolt a keresztelés!'' Július 29-én elhagyták a Mississippit s Plaquenime helység nyomorúságos vendéglôjének nyirkos, dohos levegôjében, a vadnyugat durvalelkű, kétes eredetű kalandorainak társaságában kellett megszállniok. Itt még legyek és moszkitók is elborították ôket csípéseikkel. De Duchesne Anya mindezt számba sem vette, csupán azt sajnálta, hogy csak ilyen keveset ajánlhat fel az Úrnak! Az esôzések egész járhatatlanná tették a talajt. Így szó sem lehetett arról, hogy ökrösszekéren menjenek Grand Coteau-ba, mint tervezték. ,,A falubeliek azt ajánlották, hogy holminkkal együtt egy kis bárkába szálljunk, s a Mississippi egy keskeny csatornáján át evezzünk szárazabb vidékre. Hittem a jó embereknek s nemsokára a gyanús járműre szálltunk. Az evezôsök csakhamar elfáradtak. A kis csatorna egy másikba torkollott bele. De micsoda förtelmes pocsolya volt ez. Az embernek önkénytelenül is a hitregék tartarusi (alvilági) folyóit juttatták eszébe. A víz egyre feketébb, iszaposabb lett. Amerre mentünk, mérhetetlen erdôk terültek el, amelyeket egy-két hónappal azelôtt még félig ellepett a víz. Azután egészen belekerültünk a sűrű erdôbe. Szárazabb vidéknek se híre, se hamva. Alkonyodott. Nyolcan utaztunk s nem volt egyebünk, csak egy kenyér. A kormányos maga sem tudta, mitévô legyen. Jómagam meg voltam gyôzôdve, hogy élve nem lábalunk ki ebbôl a mocsárból. Hirtelen vad kiáltást hallottunk, villámgyorsan siklott felénk egy csónak. Benne vad indiánok, négerek s fehérbôrűek, derékig meztelenül. A félelmes alakok üvöltöttek, fütyültek. Úgy látszik, biztosak voltak a gyôzelemben. Embereink halálra sápadtak. Látták, hogy itt lehetetlen az ellenállás. Mondottam három remegô fiatal kísérômnek, nincs mit tennünk, mint Istenre hagyatkoznunk, s a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlani magunkat. Éppen kilenc szentmisét ajánlottam fel szabadulásunkért, mikor a csónak hozzánk ért. A vadak egy percre megállították a csónakot, aztán mintegy megkövültén bámultak ránk s tovább száguldottak. Eleinte azt hittem, hogy csak tôrbe akarnak csalni s valami alkalmasabb helyen majd ránk törnek. Elvégeztem a haldoklók imáit. Útitársaimat arra kértem, legyenek türelemmel s imádkozzanak. Végre-végre kijutottunk a rengetegbôl, s a parton egyszerre csak megpillantottuk az élénkbe küldött ökrösszekeret. Sohasem felejtem el nevüket: Fáklya, Vörös, Pajkos, Fehér, annyit hallottam ôket. Nem is csoda, ha folyton nógatni kellett szegény állatokat, hiszen a süppedôs úton alig tudtak haladni. Elég jó szállóba vittek minket, ahol egy pár nappal késôbb az összes utasokat kirabolták s elhurcolták. Hajnali két órakor elindultunk a Szent Szív Zárdába, s kilenckor már ott is voltunk. Audé Anya nem sejtett semmit. ,,Éppen kicsinyeim között voltam, amikor egyszer csak három szerzetesnô érkezését jelenti egy idegen ember. Azt hittem, valami levélrôl beszél.'' -- Ha mondom, itt vannak a kapuban -- erôsködött tovább a hírnök. De erre már felkiáltottam: -- Ô az, az én anyám! A gyermekek megrökönyödve ismételték: -- Anyám? Ki az? ,,Úgy szorongattak jobbról-balról, hogy alig voltam képes lerázni ôket, hogy siessek, hátha meglátom ôt a kapuból. Egyszerre csak ott voltam a karjaiban, a nagy öröm egészen torkomra forrasztotta a szót.'' Duchesne Anya is szíve mélyéig meg volt hatva. Átható szemei rögtön felfedezték, hogy milyen megviseltek a kis szerzetescsalád tagjai, akik az óhazából jöttek s a helybeliek is. Valósággal megtízszerezte erejét, hogy mindenütt könnyíthessen rajtuk, hogy évi lelkigyakorlatuk idején felmentse ôket mindentôl s fôleg, hogy a rend Szentlélek sugallta szabályai érvényesüljenek az egész vonalon. Leányai kérésére mindegyiket külön is hívatta s anyai szeretettel, bizalmasan beszélgetett velük, de egyszersmind az Istentôl ráruházott tekintély egész súlyával. Nehézségeik iránt érdeklôdött, tanácsokat, útbaigazítást adott s egyszerű, keresetlen, de életével megpecsételt szavai erôvel tárták fel a természetfeletti világ s a bensô élet titkait. Szívbôl jöttek, -- szívhez szóltak. Egy fiatal szerzetesnô, akit Szent Magdolna Zsófia utoljára küldött az Újvilágba, így ír róla az általános fônöknônek: ,,Olyan szükségét éreztem már, hogy beszéljek s valakinek megnyissam szívemet. Duchesne Anya valósággal olvasott lelkemben. Még gondolataimat is eltalálta. Megnyugtatott. Teljesen megértett. Soha senkivel sem melegedtem fel olyan hamar. S ha ô valamirôl határoz, minden kétségem eltűnik. Béke, boldogság tölti el egész valómat.'' Duchesne Anya valóban a lelki élet nagy mesternôje volt. Istenben élt, lelke egybeforrott Teremtôjével, mintegy hozzátapadt az isteni Jósághoz, hogy ebbôl az édes, szent közelségébôl közvetlenül áradjon reá a föld színét megnyitó, az erényeket életre keltô Lélek ereje. Ô maga ezt írja imaéletérôl: ,,Sohasem voltam képes egy tárgyat sokáig boncolgatni. A hittitkok megragadnak engem, de teljes egészükben sohase elemzem ôket''. De ha a lélek keresi Istent, mennyivel szenvedélyesebben jár utána a lelkek apokaliptikus Jegyese. Rejtekhelyébôl, a tabernákulumból varázslatos erôvel, sugallataival egészen foglyul ejtette nagy választottját. Végig is ministrált ô majdnem minden misét, támasz nélkül ott térdelt az oltár elôtt. Micsoda kín volt számára, ha nem áldozhatott! Az Eucharisztiából merítette a legnagyobb kegyelmeket: mélységes hitéletét s az erények hôsi fokát a Társaság szabályainak szellemében. Audé Anya írja: ,,Az életszentségre vonatkozólag csak Duchesne Anyától kérek tanácsot, ezen a téren igazán utolérhetetlen.'' Egyszóval a természetfeletti élet óriása! Milyen öröm volt számára, ha látogatása alkalmával az elsô növendékek szép haladását tapasztalhatta. Egyik fiatal leány, aki 15 éves koráig nem is hallott Istenrôl, káromkodott, mintha az ördög bújt volna beléje, s úgy füstölt, mint valami férfi, s a négerek társaságát kereste, a keresztség s a szentségeknek felvétele után már a mindennapi elmélkedést is végezte. Egy másik analfabéta volt, mikor a zárdába került, s két év múlva francia és angol nyelven írt és olvasott. Smithné egyik protestáns unokahúgát megzavarta a vád, hogy a katolikusok bálványimádók, azt hitte, hogy nagynénje is arany-ezüst istenség elôtt borul térdre. Audé Anya felvilágosította a valódi tényállásról, rendszeres hitoktatásban részesítette. A gyermek mohón szívta magába szavait, s nem egyszer törtek ki belôle a hála s a bánat forró könnyei. ,,Az Úristen szemmel láthatólag sokszor csodálatosan is megáldja Eugénia tevékenységét -- írja Duchesne Anya az általános fônöknônek. -- Nem hiszem, hogy itt, Amerikában volna még egy ily megnyerô szerzetesnônk, aki úgy megtartaná a Társaság szellemét, mint ô, olyan istenadta képességei volnának a kormányzáshoz, mint neki.'' Ítéletéibôl lehet mindenkit legjobban megítélni -- így szól egy találó mondás. Mit mondjunk tehát errôl a nagy lélekrôl, aki önmaga iránt olyan kíméletlenül követelôdzô, a gondjaira bízottakról pedig mindig annyi szeretettel, nagyrabecsüléssel, sôt szent tisztelettel nyilatkozik? Isten hordozóit, az Úr legdrágább kincseit, a halhatatlan örök értékű lelkeket látja bennük. Várták is epedve vissza, odafenn a Missouri mentén! Egyikük azt mondja: ,,Mintha kihalt volna köröttünk az egész világ, mióta nincs velünk.'' Margit testvér pedig hozzáteszi: ,,Türelmetlenül várjuk.'' Az ô kedves Oktáviája pedig így nyilatkozik: ,,Egyre szorosabbá válnak a kötelékek, amelyek jó Anyánkhoz fűznek bennünket. A fônöknôm, s így föltétlen engedelmességgel tartozom neki, de sokszor szinte félek, hogy nagy gyermeki szeretetem elveszi az engedelmesség érdemét, vagy hogy a szándékom veszít tisztaságából. Leírhatatlan boldogság vele lenni. Már három éve, hogy fônöknônk s nem is merek arra gondolni, hogy ennek hamarosan vége lehet. Hová lennénk nélküle? Kis családja most hét tagból áll, s úgy szeretjük egymást, szinte összefonódnak szíveink az övével. Különben is ô már ismeri a vidéket s a lakosságot. Másnak mindezt még tanulmányoznia kellene.'' Élet vagy halál? Három hét múlva Duchesne Anya ismét útrakelt Grand Coteau-ból hazafelé. ,,Azt hittük, megszakad a szívünk a fájdalomtól, hogy ismét el kell tôle válnunk!'' -- írják onnét késôbb. De micsoda hazatérés! Valóban, errôl senki sem álmodott! ,,Kétfogatú lovaskocsin indultam el. Az egyik ló, amelyet Eugénia Anya kölcsönzött nekünk, mintha csak Szent János Apokalipszisébôl támadt volna fel. Nem akart menni semmi áron, végül párjával együtt belerántott minket egy mocsárba. Hosszantartó erôlködés után, miután mindent leraktunk a kocsiról, négerünknek sikerült kihúzni a járművet a hínárból. Megint ökrökhöz folyamodtunk tehát a nagy sárban. Majd azon a bizonyos ,,alvilági'' csatornán hajóztunk végig, s innen ökrösszekéren szerencsésen eljutottunk a plaquemine-i vendéglôig.'' Ismét le kellett elôször menniök egészen New Orleansig, hogy gôzösre szállhassanak. Az orsolyiták ekkor is a régi vendégszeretettel fogadták ôket, de Duchesne Anya, akárcsak elsô megérkezésükkor, ismét megbetegedett. A baj komoly volt; az orvosok megdöbbenve tanácsolták, hogy minél elôbb hagyja el a Mississippi deltáját. ,,Én magam is már tűkön ültem, s indulni akartam, habár igazán nem voltam olyan állapotban, hogy 400 mérföldnyi útnak ezen a vad, elhagyott vidékén egykönnyen nekivágjak. Mikor gôzhajóra tettem lábamat, valami ösztönszerű irtózat fogott el. Mintha a halál lehelete érintett volna.'' Alig indultak el, az eddig lappangó sárgaláz teljes erôvel kitört rajta. A hajó már teljesen meg volt fertôzve. Alig két nap alatt három halott! A kapitány, helyettese s egy utas. Még aznap este egy szerencsétlen fiatalember került sorra. Ô is nemrég jött Franciaországból, s szörnyű kínok között feküdt. Kitették hát egy falucska határába, ahol rövidesen meg is halt. ,,Milyen szerencse, hogy ott legalább akadt egy pap -- írja Duchesne Anya. -- De szinte elviselhetetlenül kínos látni, hogy halnak meg itt a hajón az emberek. Akárcsak az állatok! Minden isteni és emberi segítség nélkül. Nyoma sincs itt az emberi együttérzésnek, gyöngéd részvétnek, amely legalább enyhíti a kínokat.'' S ekkor mutatkozik hôsi lelke egész nagyságában. Elfeledve saját betegségét, a hajó irgalmas nôvére lesz. Mathevon Anya is tanúskodik róla az alapítónônek írt egyik levelében. ,,Csodálatos az Úr végtelen jósága minden intézkedésében! Ô volt az, aki megengedte ezt a viszontagságos utazást egy lélek üdvösségéért. Azért, hogy Anyánk irgalmas szeretete s imái megnyithassák számára az eget. Volt a hajón egy férfi, aki szintén megkapta a sárgalázt. Anyánk gyakran elment hozzá, meglátogatta, beszélt neki Istenrôl s végül halálos ágyán megkeresztelte ôt.'' De végre ôt is elhagyta ereje. Egyre hevesebben tört ki a láz. Már képtelen volt többé eltitkolni. A lehetô leggyorsabban kitették ôt is a partra. Natehez város szélén sorsára hagyták; élelem, segítség nélkül feküdt a homokban, azaz inkább a Gondviselés ölében. Egy derék ember járt arra, aki alig három hete temette el feleségét. Megszánta a halálra vált szerzetesnôt s befogadta házába. Rövidesen ott feküdt Duchesne Anya az asszony halottas ágyán, amely azóta se látott friss lepedôt. ,,Éppen akkor jött rám a lázroham, de tartottam magam, ahogy csak bírtam, hogy leplezzem a bajt. Részben sikerült is. Négy napig elzárkóztam s magamat ápoltam. Végre az Úr megkönyörült rajtam, a láz megszűnt s a rohamok mind ritkábbak lettek.'' Közben magához kérette a helység plébánosát, hogy elhozza neki az Oltáriszentséget. Hô vágya azonban mégsem teljesülhetett. Az élesszemű pap ugyan rögtön fölismerte Duchesne Anyában a szentet, de nem volt annyi pénze sem, hogy a kompot megfizesse. Egy jólelkű katolikus házaspár hívta késôbb magához a beteget, addig, amíg a gôzhajó megérkezett, amely azután hazaszállította. ,,A legkínosabb nélkülözés mindenesetre az volt, hogy nélkülöznie kellett a szentmisét és a szentáldozást. Meg vagyok gyôzôdve, hogy e miatt tértek vissza lázrohamaim. Talán sohasem szomjaztam úgy az Istent, mint éppen akkor!'' A hajó lassan haladt, felhasználta tehát az egyedüllétet lelkigyakorlatának elvégzésére. ,,Elég nekem az Isten egyedül, hisz nincs is más könyvem, mint a Szentírás, melyet a hajón találtam, s a kis zsolozsmás könyvem.'' Az Ohio torkolatánál hirtelen irtózatos látvány tárult eléje. Az elhagyott parton egy hajóroncs feküdt! Ugyanaz, melyen annakidején ô elindult. A kazánrobbanás következtében a hajó s vele együtt számos utas a lángokba veszett. A sárgaláz is tovább dühöngött azon az elátkozott hajón s a parton álló ôr meg is mutatta az elhagyott kis szigetet, ahol 13 utast temettek el. A Gondviselés éppen megpróbáltatásokon keresztül mentette meg Duchesne Anyát a biztos haláltól. Még egy utolsó akadály tetôzte be a sok nélkülözést. A hajó homokzátonyra futott s csak 19 nap múlva, sok nehézség árán sikerült ismét szabaddá tenni. ,,Ott kellett vesztegelnem a hajón, míg végre az Úr sugallatára egyik francia hölgynek az a szerencsés gondolata támadt, hogy magához hívjon.'' St. Louist elhagyva, 1822. november 28-án viszontláthatta szeretett leányait és a kis fleurissant-i rendházat. Ennek a rettenetes utazásnak a híre futótűzként terjedt el a franciaországi intézetekben. S a pislogó parázs egyszerre fellángolt, végigfutott a lelkeken s hatalmas lángtengerré nôtt. ,,Ha tudná, leányom, -- írja Varin Atya -- hogy irigylem a sorsát, s milyen boldogan osztoznék benne magam is! Ugye, számára is nagy öröm s biztatás, ha hallja, hogy testvérei itt az óhazában versenyeznek az Úr színe elôtt s könyörögnek fônöknôjüknek, hogy kié legyen az a dicsôség, hogy az ön nyomdokaiba léphessenek. Valósággal vigasztalnom kell egyik- másikat s biztatnom, hogy majd egyszer ôreá is kerül a sor.'' Válságos idôk Fleurissant azonban újabb nyomorúság színhelye lett. Az egész tartomány súlyos anyagi válságba került; a növendékek száma ezzel persze csökkent. Azokat pedig, akik eddig a missziók költségén nevelôdtek intézetünkben, mind egészen ingyen tartották. ,,Különben nem adnának a lakosok többé hitelt nekünk'', mondja a fônöknô. Sôt még árvákat s elszegényedett bejáró növendékeket is fogadtak magukhoz. Pedig ennek az irgalmas szeretetnek egyedüli jutalma csak rágalmazás volt. ,,Kígyót-békát kiáltottak ránk; még csoda, hogy azt nem mondták, megmérgezzük a gyermekeket! Hogy gáncsot vessenek egész működésünknek, azt híresztelték, hogy távozni készülünk ismét. Persze vannak, akik szeretnék, ha igaz volna a dolog. Nem is az fáj legjobban, hogy még régi növendékeink közül is sok kigúnyol s minden rosszat ránk fog, hanem az, hogy tehetetlenül kell néznünk, mint rohannak vesztükbe az élvezetek útján.'' A Nagy Király kis erôdítményében pedig haditanácsot tartottak. Elhatározták, hogy semmi áron sem adják meg magukat. Döntésüket a következô szavakkal terjesztették Barát Anya elé: ,,A keresztet akartuk s nem a dicsôséget, a szegénységet s nem a jólétet, az Isten akaratát és nem a sikert! Ha meghiúsul vállalkozásunk, annál szorosabban egyesülünk a mi Urunk Jézus Krisztussal, akit jegyesünknek vallunk. A fekete fátyolosak kivétel nélkül mind így nyilatkoztak: Berthold és Mathevon Anyák s a két fiatal Hamilton. A segítôtestvérek is: Katalin és Ignácia, aki a Szent Szív- ünnepen tette le fogadalmát. A három újonc közül kettô a végsôkig el van határozva. A harmadik, a fiatal spanyol habozik. S minden csapás között ez érint legérzékenyebben. Hiszen csak magamra vethetek! Azért nincs ereje a kitartáshoz, mert hiányzott részemrôl a gondos vezetés, a jó példa.'' Azután bámulatos önzetlenségében, saját magáról egészen megfeledkezve, egész lelkével fordul a Társaság nagy eseményei felé, amelyek éppen akkor játszódtak le Rómában. Ugyanis a Társaság szabályainak jóváhagyása került döntésre azokban a napokban. ,,Olyan boldog vagyok, hogy szinte újra éled egész valóm, s mindez mintha még jobban odaláncolna hivatásomhoz, a Társasághoz ... de nem, szorosabbá már nem válhatnak a kötelékek!'' Ô maga igazi rajongója volt a szegénységnek; annak a fölséges szegénységnek, amely nem ismer kényszerűséget s panaszszót, de valami diadalmas szabadsággal vet el mindent magától, mert érzi, hogy semmi más ki nem elégítheti, mint az örök értékek! Alázatos szívvel kér engedélyt minden csekélységre s koldul mindent: cérnát, tűket, régi tankönyveket, s ezt a pár szót fűzi hozzá mosolyogva: ,,Nem tudom, hogyan, de csomagjaink s leveleink mind Eugéniához kerülnek. Nem is csoda, hiszen olyan kedves, szeretetreméltó egyéniség.'' ,,Az igazak lelke az Úr kezében van -- mondja a Bölcsesség könyve -- s senki sem ragadhatja el tôlem ôket'' -- teszi hozzá az Úr Jézus. Valóban nem! Még egy szentnek égô kívánsága sem! Hogy ez mennyire igaz, mutatja a következô jellemzô kis epizód Duchesne Anya életében. Az alapító Anya meg akarta kedves Philippine-jének azt a nagy örömet szerezni, hogy halála elôtt viszontláthassa szeretett hazáját. Csak ennyit írt: ,,Jöjjön''. A levél azonban sohasem jutott kezei közé, s valószínűleg tudomást sem vett volna róla, ha a következô posta nem hozta volna meg az utazás elhalasztásának hírét. Késôbb azután egész feledésbe ment a dolog. ======================================================================== Az áldozat hôsi magaslatain (1827-1840) St. Louisban Szent Magdolna Zsófia ösztönszerűen St. Louisban akarta megnyitni az elsô amerikai intézetet. De sajnos, ez nem volt lehetséges; Dubourg püspök egész környezete ellenezte a dolgot. Most, hogy az Úr nagy munkása az égetô nap hevétôl kimerülten szôlôjébôl hazatért, utóda, Rosati püspök örömmel jóváhagyta a tervet. A papság is már inkább hajlott feléjük, különösen megrendítette ôket Duchesne Anya két régi növendékének gyönyörű bátor halála, melyet az áldozat szelleme egészen áthatott! Mindebbôl arra a meggyôzôdésre jutottak, hogy ilyen jó kezekben a gyermekek kis szentek lesznek, s a nevelôk lelkén át majd egész St. Louis megszentelôdik. ,,Mindenfelé kerestem megfelelô helyet, -- írja Duchesne Anya -- mikor egyszerre az az ötletem támadt, hogy írok Mullamphy úrnak s megkérdezem, nem hajlandó-e eladni egyik házát. Befolyásos, gazdag ember, egész birodalmat elkormányozna. Felajánlotta rögtön egy majdnem új kültelki házát 80 hold birtokkal együtt, azzal a föltétellel, hogy intézetünk állandóan 20 árvát részesítsen ingyenes nevelésben. Visszautasíthatom-e ajánlatát?'' -- Nem, leányom, -- felelte az általános fônöknô -- az árvák támogatása olyan nagy, fontos feladat. Persze, mindez súlyos megterhelést jelent, de Isten majd csak megsegít. A bennlakó növendékek intézete mellé ingyenes iskolát is nyitottak. De volt is szükség mind a kettôre. ,,Mintha Párizs kellôs közepén járnánk, olyan itt a fényűzés, de ha a vallási tudatlanságot nézzük, valóságos ôserdei állapotok vannak itt.'' Félreértések Az alapítás fáradalmait Duchesne Anya vállalta magára. Az intézet ma a város szívében fekszik, de akkoriban a vidék még félreesô vadon volt, kóborló indiánok, vadállatok tanyája. Átkozott helynek tartották. Irtózatos lárma, sóhajtozás, üvöltés riasztotta el a környékbeli lakosokat, úgyhogy azok lassanként odébb álltak, s a terület egészen kihalt. Alighogy megérkeznek az alapító szerzetesnôk, újra kezdôdött az éjszakai színjáték. Duchesne Anya azonban rá sem hederített az ilyen semmiségekre. ,,Leányait biztonságba helyezve, -- írja a helyi krónika -- elment meglesni a szellemeket.'' Hamarosan kiderült, hogy a gonoszlelkek serege nem egyéb, mint egy csapat vadmacska. Az éj beálltával a mozgékony állatok egymásután ugráltak le a fákról s besompolyogtak a nyitott padlásra. Itt azután megkezdôdött a dínomdánom. A nagy felfedezés után hamarosan kiirtották a hívatlan vendégeket, s az árvák elfoglalhatták helyüket a puszta házban. St. Louis lakói nem feledték még el Duchesne Anyát elsô megérkezése (1818) óta. Most nagy örömmel siettek hozzá, hogy viszontláthassák és segítségére legyenek. A jó plébános úr rögtön küldött egy tehenet s néhány bútordarabot, mert bizony hiába tett Duchesne Anya szemrehányást magának, hogy ,,kifosztotta'' a fleurissant-i házat; nem volt itt számukra se ágy, se szék, csak a puszta föld. Még sokkal nehezebbjére esett Istenbe merült szívének az, hogy nélkülözniük kellett az Oltáriszentséget. ,,Nem lehet a mienk, mert nincs cibóriumunk!'' említi fájdalmasan. Kápolna hiányában nyirkos, penészes pincében végezték ájtatossági gyakorlataikat. S mindenféle csúszó-mászók társaságában imádkozta át Duchesne Anya a hosszú éjjeleket. ,,Körülötte hangversenyeztek a pókok, akárcsak az éneklô madarak.'' Ha legalább még misét hallgathattak volna! De a fleurissant- i jezsuita rendfônök nem sok jóval biztathatta ôket: ,,Azt mondotta a múltkoriban, -- írja Duchesne Anya szomorúan -- hogy ezután nemigen számíthatunk sem reá, sem papjaira. Ezidén Úrnapját és a Szent Szív- ünnepet meg sem ülhettük. Megesik, hogy hetenkint négyszer is le kell mondanunk a szentáldozásról.'' Akkor azután szigorú böjtöt tartottak, mert a fônöknô minden valószínűség ellenére is remélt, s csak késô este vett valamit magához. Egy újonnan érkezett franciaországi szerzetesnô elragadtatva ír róla: ,,Tisztelendô Anyánk bámulatba ejt. Mindenütt ott van, mindent ô tesz, mindenkinek mindene, s mindenért áldja az Istent.'' De sajnos, nem mindenki gondolkodott így. Akadtak, akik azt tartották, hogy túlzásba megy, nem halad a korral, nincs elég gyakorlati érzéke és szervezô képessége, egyszóval, hogy a vezetôszerep már nem neki való. Be is vádolták ezért Barát Anyánál, aki rögtön írt a fônöknônek, hogy legyen készen az esetleges áthelyezésre, majd hozzátette: ,,Értekezzék Rosati püspökkel a dologról, ôt mindenrôl értesítettem.'' Hogyan hatottak az általános fônöknô szavai Duchesne Anyára!? Szerencsére a püspök megelégedett a rövid válasszal, hogy majd ír Párizsba. Levelében valóságos emlékművet állít annak a mélységes tiszteletnek, melyet Duchesne Anya iránt érzett. ,,Nem hiszem, hogy akad a Társaságban még valaki, aki iránt olyan föltétlen bizalmat tanúsítanak, mint Duchesne Anya iránt. Aki csak ismeri, nagyra becsüli s szent tisztelettel adózik neki magas kora és erényei miatt. Az Újvilágban szerzett gazdag tapasztalatai pedig biztosítják tekintélyét. Alig van valaki a világon, akit annyira tisztelnek, mint ezt a szent szerzetesnôt; teljesen hivatásának magaslatán áll, lelki nagyságát nem egy esetben volt alkalmam megcsodálni.'' Duchesne Anya félreismerte, megvetette önmagát, s egyáltalán nem kereste a rövid lélegzetű sikereket, amelyekrôl az alapítónô így ír Audé Anyának: ,,Dédelgetett terveink, ha még olyan jámborak is, hacsak holmi emberi fogások árán sikerülnek, ritkán szolgálják Isten dicsôségét.'' Éppen ezért áldotta meg az Úr Duchesne Anyában a Társaság missziós munkásságának jövôjét. Rosati püspök levele és határozata tisztán megvilágította a helyzetet s igazi megkönnyebbülés volt Szent Magdolna Zsófia számára. Egész szívével megerôsítette tehát régi barátnôjének hatáskörét. Még nem jött el az idô, hogy elrejtôzzék az emberek szeme elôl s behatoljon mélyre, egészen mélyre, oda, ahová az Úr nagy művének alapköveit letette! Ott kellett még állnia éveken keresztül rendíthetetlenül, mint a szegénység, a klauzúra s mindenekelôtt a katolikus leánynevelés ôre. Bár sok nehézségbe ütközött, mégsem vett fel protestánsokat, csak elvétve, ha lelkük üdve kívánta. S hogy gyakorolta fônöknôi tisztét? Semmiesetre sem önkényesen, ellentmondást nem tűrô merevséggel! Ô csak hűségesen követte tekintetével a hatalmas fényszórók sugárkévéit, melyeket maga a szívek örök ismerôje vetít ,,a vezetôk elé, hogy lássanak s átadhassák magukból a szellemet, az erôt s az életet. S minél értékesebbek azok a javak, melyeket az utókorral közölniök kell, annál erôsebb, annál athatóbb, annál nagyobb területet világít be ez a fénysugár''. Villámcsapások De ennek a nagy szívnek még sok csapást, fájó sebet kellett elviselnie éppen elsô, legkedvesebb segítôtársai részérôl. Természetesen, akaratuk ellenére. Az angyali lelkületű Berthold Oktávia, Duchesne Anyához méltó lelkesedéssel élvezte a missziós életbôl áradó természetfölötti kincseket. ,,Milyen szabadon szárnyal a szív Isten felé, ha már semmi sem köti a földhöz! -- írja -- s napról-napra boldogabb lesz az ember. Hat újoncunk van; s ezek mind nagy léptekkel haladnak a tökéletesség útján Anyánk kemény, de mégis olyan gyöngéd keze alatt. Ô pedig napról- napra drágább lesz mindnyájunk szívének.'' S mégis, ô maga okozta neki az egyik legnagyobb fájdalmat. A sok nélkülözéstôl kimerülve teljesen megrokkant. Egyik nap Oktávia meglepetve döbbent rá, hogy megkapó külsejével mindenkit elbájol. Elviselhetetlen volt számára az a gondolat, hogy Isten helyett magára vonja mások figyelmét. Eszébe jutott ilyenkor az, akit mindenekfölött szeretett az emberek fiai közül, a Legszebb, az Elsôszülött, az Egyetlen, aki irántunk való szeretetbôl ,,mintegy bélpoklossá, az emberek söpredékévé akart lenni''. (Zsolt 22) Kért, könyörgött, hogy legyen az emberek szemében inkább megvetés, mint csodálat tárgya. Az Úr szaván fogta! ,,De mindig éreztem, írja, hogy az isteni Mester segít, erôt ad, hogy meghozhassam éppen azokat az áldozatokat, amelyek gôgös természetemet úgy megviselték.'' Mély sebek támadtak nyakán, vállain is, úgyhogy minden mozdulata fájdalmat okozott. Nagy lelki erôvel tovább folytatta a tanítást. Ez igazán a kegyelem csodája volt. Ez emelte olyan szent istenközelségbe, amelyet közönséges észjárással felfogni nem is lehet. Szent Magdolna Zsófiának így ír róla: ,,Az Úr maga hív erre az isteni életre. Néha végtelen szentsége egész súlyával nehezedik reám, s azt sem tudom, hová rejtôzzem vakító fénye elôl. Szeretnék a föld alá süllyedni, szeretném, ha minden teremtmény lábbal taposna. Máskor, a szentségház elôtt, de másutt is, az ebédlôben a gyermekek között világosan, érzékelhetôen fogja el egész valómat az Isten jelenléte. Ez az állapot néha napokig is eltart. Felajánlom magam újból, hadd szenvedjek még többet, azután leírhatatlan béke ömlik el lelkemen. Nem cserélnék elôbbi életemmel semmi szín alatt!'' Van Quickenborn Atyában biztos és tapasztalt lelki vezetôt talált a nem mindennapi lelki állapot közepette. Persze irányítása alatt a természet ugyancsak szenvedett. Kíméletlenül felhasználta Oktávia betegségét, hogy megalázza s az önszeretetnek még árnyékát is kipusztítsa lelkébôl. Az is igaz, hogy nem volt meg benne az a finom tisztelet, amely a nôi méltóságot minden körülmények között megilleti. De Oktávia lelkének szárnyait ez sem törte le: ,,Ó milyen boldogság foszlányokra hasadni, feloszlani, hogy eljussak Istenemhez, az én Mindenemhez.'' Duchesne Anya is elmondhatta a Prófétával: ,,Az ô sebei engem is megsebeztek.'' Micsoda fájdalom volt gyöngéd anyai szívének végignézni a betegség roncsolását s a teljes összeomlást. A protestáns orvos egészen megrendült ily lelki erô láttán, s a példa meggyôzte. Egész családjával katolikussá lett. Isteni béke árasztotta el ennek az egész áldozattá vált életnek alkonyát. De mégegyszer feltámadt ellene a pokol a maga végsô elkeseredett dühével, hogy elragadja ôt az Úr kezébôl. Az iszonyú roham három óra hosszat tartott. A beteg arcára rettentô félelem, kétségbeesés ült ki. Micsoda rémítô látomásai lehettek? Majd hideg veríték lepte el borzalomtól megdermedt testét, szemei kimeredtek s irtózatos hangon felkiáltott: ,,Minden elveszett! ... Az Úr eltaszít magától!'' ... ,,Jézusom, hadd szeresselek még egy kissé legalább itt a földön.'' A Páter maga is egészen megrendült s arcra borulva könyörgött. Duchesne Anya karjaiba szorította szegény vergôdô leányát, s miközben erôt akart önteni belé, maga is reszketett. Hirtelen az Úr irgalmas Szívének egyetlen sugarától eloszlott a sötétség. A haldokló mennyei fénnyel eltelve, boldogan fordult fônöknôjéhez: ,,Anyám, a küzdelem véget ért, számomra már nem létezik semmi más, csak Jézus.'' S mialatt felhangzott körülötte a Magnificat ujjongó diadaléneke, a lelke felszállt az örök hazába. De másik társa, aki oly áldásosán működött, igazán aranyat ért a misszióban, talán mellette maradhat végig? Nem, még ugyanabban az évben, 1833-ban Audé Anya meghívást kapott Franciaországba. Ekkor tudtán kívül s egyszersmind örökre istenhozzádot mondott Amerikának. Pedig csak az általános tanácsra volt eredetileg hivatalos. Ez a tanács több halálos csapást mért Duchesne Anya szívére: feloszlatta Szűz Mária hegyi kolostorát Grenoble-ban; s ezzel legdrágább, legfelejthetetlenebb emléke semmisült meg. Oda volt St. Charles, szegénységük elsô bölcsôje, Fleurissant, Berthold Oktávia sírja ezer más reménnyel együtt összeomlással fenyegetett. Hogy viselhetett el ennyit egyszerre e szegény emberi szív? Ô pedig ,,állott, mint a tölgy a fejszecsapások alatt''! Talán ezekben a napokban történt, hogy a fiatal Shannon Anya megpillantotta ôt a veteményes kert egyik zugában. Ott dolgozott s aztán leült egy földhányásra. Felejthetetlen, szívettépô látvány lehetett. Ezeket írja róla: ,,Rózsafüzére ott pergett ujjai között, láttam, hogy sír ... Ó, hogy sírt! milyen keservesen, milyen hangtalanul. Észrevétlenül visszavonultam ...'' Igazgyöngy akkor keletkezik, mikor megsebzik a kagylót. A legforróbb könnyek azok, amelyek összeomláskor fakadnak. Mikor Duchesne Anya dédelgetett alkotásai, legnemesebb vágyai, törekvései semmisülnek meg, akkor ér el nagyságának tetôpontjára. Mindehhez még súlyos ragályos betegség is járult, mely a St. Louis-i házat sújtotta. A fônöknô eltávolított mindenkit, akit csak lehetett, s ô maga néhány árvával egyedül maradt. S ami ezután következett, igazán meghaladja a közönséges földi észjárást. Szinte már nem is követhetjük ôt a magasba. Abban a szent meggyôzôdésben, hogy az Úr saját bűnei miatt sújtja a házat, megkétszerezte a böjtöt s a vezeklést, hogy kikönyörögje a megbocsátást. Engesztelô körmenetet rendezett, s ô maga ott haladt az árvák mögött, gyertyával a kezében, mezítláb, kötéllel a nyakán, mint valami nyilvános bűnös. Korunk talán megdöbben ezek hallatára, de az Isten elôtt kedves volt. Meghallgatta imáját. Attól a naptól kezdve a betegek rövidesen meggyógyultak. A lombok hűvös árnyékában St. Louis most már virágzásnak indult, de nem Duchesne Anya vezetése alatt. Az isteni Gondviselés csodálatos tréfát űz választottjaival. A félreértések egész sorozata játszott közbe. A szent alapítónô azt hitte, hogy Duchesne Anya legbensôbb vágyát teljesíti, ha visszahelyezi az ô kedves, nyomorult kis Fleurissant-jába. 24 óra sem telt el a levél vétele után, a szentéletű szerzetesnô már is elrendezett mindent s megérkezett működésének régi színterére. Persze a viszonyok nagyot változtak. Hiába, amit egyszer otthagytunk, azt sohasem találjuk meg többé. A szívek sajogtak a régi fônöknô, Thiéfry Anya után, s Duchesne Anyának végig kellett néznie a könnyeket, melyeket, habár akaratlanul, mégis csak ô fakasztott. Arra nem is gondolt, hogy ô maga milyen tátongó űrt hagyott St. Louisban. Pedig halála után még 30 évvel is virágba borították régi gyermekei Szent Fülöp napján az egész kis kápolnát. Még maradandóbb emléket állítottak neki egykori növendékei életükkel. Akkor már mint a város elôkelô hölgyei, élô példái voltak a hit szellemének, az Egyházhoz való hűségnek, az irgalmas szeretetnek, szóval, valóra váltották, amire Duchesne Anya tanította ôket. A fônöknô utolsó éveit Fleurissant-ban töltötte. Gyermeki naivsággal írja egyik régi növendéke: ,,1838-ban kerültem a fleurissant-i intézetbe. Mai napig is emlékszem, milyen anyai szeretettel fogadott. A francia nyelven kívül hittant is tanított, mégpedig angol nyelven, amelyet sohasem sajátított el egészen. De mindegy, ha Istenrôl, a hit titkairól, az erények szépségérôl vagy a lelki élet kialakulásáról beszélt, szavai kitörülhetetlenül vésôdtek szívünkbe! S hány ,,erôs asszony'', hány szent szerzetesnô került ki a szeretett kis Fleurissant- ból! Egy nagycsütörtökön összegyűjtött egy teremben 12 kislányt, jómagam is köztük voltam. -- Egyszercsak fehér köténnyel lépett be hozzánk egy tál langyos vízzel kezében. Leültetett minket, s aztán nagy csodálkozásunkra mindegyikünk elé letérdelt, megmosta, megtörölte lábunkat s azután nagy szeretettel és gyöngédséggel megcsókolta. Mihelyt befejezôdött a számunkra különös szertartás, kezünkbe csúsztatott egy remek, koszorúba font pogácsát. Valószínűleg meg akart jutalmazni azért, hogy mindezt megengedtük neki. Persze, mi nemigen értettük meg, mit jelentett a dolog s nem fogtuk fel az egésznek mélységesen szép értelmét, de mindenesetre örültünk az ajándéknak. Vasárnap délután bevitt minket az éléskamrába s aztán biztatott, hogy válasszunk valamit, amire leginkább fáj a fogunk. Legtöbben egy hatalmas uborkás üveg tartalmára áhítoztak. Azóta sem ettem ilyen finom ecetes uborkát. De leginkább hatott reánk szentségének különös varázsa, amely szinte áradt belôle. Persze elôször is saját magának kíméletlen sanyargatása. Láttam, milyen örömmel kereste mindig a legdurvább munkákat, a konyhakertben gyomlált, ásott, fát hordott télvíz idején is, pedig a Missouri vidékén dermesztô telek járnak. S az öltözete? Ó, az maga volt a nyomorúság, a szegénység, de mégis mindig tiszta, kifogástalan. Ruháján nem láttunk soha szakadást vagy pecsétet, de bizony már úgy agyon volt foltozva, hogy egyre jobban megszűkült. Ez volt az oka a következô kis balesetnek is: Körülbelül 9 éves lehettem, mikor a fônöknô magával vitt egyszer a kertbe játszani, mialatt ô dolgozott. Nagy erôlködéssel húzta ki a káposztafejeket a földbôl. Egyszerre csak az egyik meglazult, ô pedig szűk ruhájába megbotolva hátra esett. Gyerek létemre persze hangos nevetésben törtem ki, s azután futottam, hogy segítsek neki fölkelni. Akkor azután közelrôl megláttam a cipôjét, ha ugyan cipônek lehet nevezni azt a rongyokból s bôrdarabokból durván összerótt valamit, amit ô a lábán viselt. Hirtelen lelkiismeretfurdalás fogott el s amint lehetett, rögtön meggyóntam, hogy kinevettem egy szentet. Persze a Páter nem értette a dolgot s megkérdezte, miféle szentrôl beszélek. Megmondtam hát, hogy kirôl van szó, mire a Páter egészen meghatva, szent meggyôzôdéssel felelte: ,,Jól mondta, gyermekem, ha Duchesne Anyán nevetett, szentet nevetett ki.'' Nagy kiváltság s kitüntetés volt, ha vele lehettünk. Ha a kertben megláttuk, már messzirôl futottunk hozzá egy szeretetteljes szóért vagy jótanácsért. Legjobban szerettük ôt a kápolnában meglesni, mikor imádkozott. Láttuk, hogy órákat, sôt egész délutánokat töltött itt, s valóságos kinyilatkoztatás volt számunkra, amint itt néma mozdulatlanságban térdelt. Gyakran megszöktünk a kápolnába a felügyelô anyák elôl, -- akik jóságosán szemet hunytak -- hogy lássuk az alázatos imába merült fônöknôt! Duchesne Anya halála után névnapja, a május elseje, otthonunkban hagyományos ünneppé vált. Virágdíszbe öltözött a szoba, ahol arcképe függött, s emlékezetére ezen a napon mindig fagylaltot és édességeket küldtem a St. Charles-i növendékeknek.'' Egy másik növendék mulatságos esetet jegyez fel abból a korból: ,,Egyik társnônk kificamította a lábát, s nem volt szabad mozdítania. Ott feküdt a betegszobában, mikor éppen három bátyja jött látogatóba. Duchesne Anya nem engedhette meg, hogy felmenjenek az internátus területére; akkoriban a szabályok kereken megtiltották az ilyesmit. Mégis megesett a szíve a három fiún, s négy nagy növendékkel valami kis hordszéken lehozatta a szegény sebesültet. A fiatalurak el voltak ragadtatva az ötlettôl s nem gyôztek hálálkodni a bájos betegszállítóknak, olyannyira, hogy a kis baleset késôbb házassággal végzôdött. ,,Mégpedig szent, istenáldotta házassággal, mert --- amint egy késôbbi vallomás hozzáteszi -- ennek köszönhetem létemet s azt a boldogságot, hogy a Szent Szív szerzetesnôje lehettem!'' Mikor minden elcsendesült a házban, s már mindenki lepihent, a fônöknô körüljárta a hálótermeket s összeszedte a rongyos ruhákat, hogy megfoltozza. Azután lábujjhegyen visszajött és kijavítva helyünkre tette. Theotis, az öreg bevásárlónô hányszor emlegette a harisnyákat, melyeket a szent Anya jóságos keze éjjel javított ki. Persze, a gyermekek nem tudták mire vélni, hogy az este még szakadt ruhaneműjük hogyan lett éppé reggelre. A szeretet titka maradt mindez! De jóságának legszebb diadala mégis a betegápolás. Hogy tudott vigasztalni, hogy elszórakoztatta a kicsinyeket érdekes történeteivel. Az orvosok jól tudták, mennyire hat rá mások szenvedése, s kíméletesen el akarták távolítani a fônöknôt, ha műtétrôl volt szó. De hiába! Ott állott mindvégig a beteg mellett biztató, bátorító tekintetével. A környékbeli szegény betegek sebeit heteken át kötözte, ápolta, vigasztalta ôket. S költségei megtérítését az Úristenre bízta. Nem csodálkozhatunk hát Thiéfry Anya szavain: ,,Isten tartsa meg soká a mi páratlan Duchesne Anyánkat! Olyan nagy szükségünk van rá. Képzeljék, 11 napon át le sem hunyta szemét. Ott virrasztott pihenés nélkül egyik betegünk mellett! Igazán érthetetlen, hogy bírja mindezt!'' Mélyen a föld alatt Pedig minden erejét össze kellett szednie, hogy össze ne roskadjon saját keresztjének súlya alatt. Valami ördögi betegség gyötörte tagjait. Mintha a pokol akarta volna rajta bosszúját kitölteni. Éjszakánként egész teste tetôtôl-talpig forró tűzben égett. ,,Ujjaim olyanok voltak, mint tíz tüzes golyó. Egyszer, éjfél körül már nem bírtam tovább s a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlottam magamat. Azután egyszerre jobban is lettem.'' Hogy mennyire felemésztette acélos szervezetének utolsó erejét is, elárulja szerzetesleányainak levelezése. Kíméletlen önsanyargatása, kemény fekhelye is nagyban hozzájárultak szélütési rohamaihoz. ,,Semmivel sem bírhattuk mérsékletre, -- írja Mathevon Anya -- szóvá tettem tehát a dolgot a fôtisztelendô Páter Rektornak. S ô azt felelte: ,,Miért ártják bele magukat a dologba?'' Késôbb azonban beismerte, hogy igazunk van. Mikor testvéreink látják, mit szenved ettôl a kukoricapéptôl, mely itt a kenyeret pótolja, hát maguk is leteszik a kanalat s sírnak! Betegségeibôl azonban többször csodálatosan felgyógyult, egyszer Szent József, máskor Regis Szent Ferenc közbenjárására.'' Duchesne Anya egyetlen vágya volt még, hogy feltárhassa lelkét Bruté püspök úrnak. ,,Szent kívánta egy másik szent lelki közelségét.'' A missziós püspök akkor éppen St. Louisban volt s a fônöknônek csak egy szavába került volna, hogy eljöjjön, de szegénységük nem engedte meg. Nem volt mibôl tisztességesen ellátni a magas vendéget. Mindenkorra emlékezetes marad különben egy másik püspöki látogatás. Duchesne Anya éjjeli fekhelye, egy keskeny, kivékonyodott derékalj nappal egyik szekrényben húzódott meg szépen összegöngyölgetve. A látogatás alatt a szekrényajtó egyszer csak kipattant s a Szent iszonyú zavarral látja, amint a szörnyű jószág kigurult a magas társaság lábai elé s még hozzá vele együtt bontakozott ki ócska, ezer folttal megrakott takarója, amely halotti lepelnek is beillett volna. A püspök úr pedig felkiáltott: ,,Na, itt van! Ugye, jól mondták mégis! Jöjjenek, uraim és bámulják meg az »Erôs Asszony« ágyát!'' Legkedvesebb tanyája az egyik fogadószoba volt, ahonnét senkitôl meg nem sejtve a belsô templomajtó küszöbére osonhatott, hogy ott egész éjszakákat imába merülve átvirrasszon. Egyik plébános, aki évek hosszú során látta el itt az istentiszteletet, azt mondja, hogy valahányszor éjjel kellett az Oltáriszentséget beteghez vinnie, a Szentet mindig itt találta. Reggelire összeszedte a kenyérdarabkákat, amelyeket a gyermekek este hagytak s vízzel jól felhígított tejes kávét öntött rá. Cselédséget persze nem volt mibôl tartaniok s így maguk művelték meg a földjüket. Nyáron egy hatalmas káposztalevelet vagy régi újságpapirost tűzött Duchesne Anya fátyolára napszúrás ellen. Néha azután megtörtént, hogy ezzel a fejdísszel együtt lépett be a templomba zsolozsmához. Elgondolható, mennyire próbára tették az ilyen esetek a fiatal szerzetesnôk komolyságát. Munka közben lelke Istennél, az ô egyetlen mindenénél idôzött. A szeretet kiáradt e nagy szívbôl, suttogása néha elárulta a belsô tüzet. ,,Jézusom ... érted ... Jézusom, irgalom!'' Ez a tűz egész lángjával lobog fel a következô csodálatos imádságban, amely tôle ránk maradt: ,,Add, Uram, add, hogy meghaljak mindennek ezen a világon s hogy a Te szeretetedért megvessenek, félreismerjenek. Engedd, hogy egyedül Benned találjak nyugodalmat, semmi másban, amit itt e földön megkívánhatnék. Benned találjon az én lelkem egyedül menedéket, mert Te vagy igazi békességem. Ámen.'' Róla is el lehet mondani, mint Eudes Szent Jánosról: ,,Nem volt még lélek, aki annyit imádkozott és annyit tett, nem volt apostol, aki olyan sokat érintkezett az emberekkel -- s az Istennel, s aki úgy összhangba hozta a tevékeny életet a szemlélôdéssel, mint ô.'' Grand Coteau-ba való elsô utazásának gyászos emlékei nem riasztották vissza a fônöknôt. Többször ellátogatott oda, hogy a Társaság elvei szerint irányítsa a nevelést, nehogy az egyre jobban elharapódzó fényűzés megmételyezze a keresztény élet szent egyszerűségét, kemény szilárdságát, hogy lelkükre kösse a segítôtestvérek szeretô gondozását. Duchesne Anya nem intézkedett fölényesen, inkább tartózkodó volt, példája beszélt mindennél világosabban, sértô vagy merev szigorúság nélkül. ,,Meggyôzôdésem, hogy jobb, ha félrehúzódom'' -- írja Barát Anyának a fiatal fônöknôk egyik gyűlése után. Pedig a szelíd lelkületű alapítónô akkor már azt találta, hogy bizony jobb volna, ha Duchesne Anya erélyesebben és határozottabban érvényesítené saját véleményét. A kegyelemnek micsoda diadala ez a kemény, szinte erôszakos Duchesne természeten! Lousianai utazása közben egyszer egy Louaillier nevű ültetvényes volt vezetôje, aki azután nagy szívélyességgel vendégül is látta ôt házában. Felesége, vallásos, szeretetreméltó asszony, bizalmasan közölte vele titkos bánatát, hogy nincs gyermekük. ,,Imádkozom önökért, asszonyom, - - válaszolta a Szent -- s mikor legközelebb erre utazom, hô vágya beteljesül, a kisbaba már ott lesz karjaiban.'' Szóról-szóra így is lett. S imádságának boldog gyümölcse, a gyermek St. Michelben, mint Szent Szív szerzetesnô halt meg. Mindebbôl elég világos, hogy amikor Duchesne Anya Szent Magdolna Zsófia elôtt saját magát mint használhatatlan eszközt, minden jó kerékkötôjét állítja be, a szentek szemüvegén, az alázatosságon át nézett és látott élesen nagyítva ott is, ahol a mi emberi szemeink csütörtököt mondanak. Elôrehaladott kora, aszkétikus külseje, a kemény munkától kérges, kirágott kezei mind ürügyül szolgáltak neki. ,,Milyen boldog lennék a legutolsó helyen is, -- írja -- bocsássa meg a múltat, Anyám, s imádkozzék értem, hogy jóvá tegyek mindent.'' Így múlt el hét esztendô, s ezalatt az Úr, úgy látszik, lassanként elôkészítette két legbensôbb vágyának beteljesítését. Az elsô, hogy végre letehette a súlyos terhet, megválhatott fônöknôi tisztjétôl. Pedig a szent alapítónônek nagy áldozatába került a dolog. Jól ismerte, mit ér ,,egy olyan fônöknô, aki imájának hevével, Istenben tartja fenn a szerzetesházakat''. Ezerszer meghátrált már a gondolat elôtt, míg végre 1840-ben a tanács a Társaság részérôl hivatalos látogatót rendelt Amerika számára Galitzin Anya személyében. Ez utóbbi csupa élet és tevékenység, aki számba se veszi a saját fáradságát s igen gyakran a másokét se, s meggyôzôdése szerint kíméletlenül, merészen haladt elôre. Természetesen ô rögtön kész volt Duchesne Anyát fônöknôi tisztségétôl felmenteni. A Szent pedig koráról, múltjáról, hosszú szolgálatairól, érdemeirôl megfeledkezve, térdenállva fogadta az elsô tekintélyt, aki közéje és általános fônöknôje közé állt s most már annak személyét képviselte. Azután áldását kérte. A jelenet olyan fölséges volt, hogy mindenkit könnyekig meghatott. Duchesne Anya visszavonult tehát St. Louisba, hogy ezentúl egészen és kizárólag csak Isten szolgálatának éljen. S ô egész odaadással élte azt az életet, belevitte egész lelkét, mint azok a kiváltságosak, -- az emberiség legnagyobbjai -- akik sohasem számolnak magukkal, a maguk erejével, hanem mérték nélkül adnak, pazarul szent tékozlással dobnak el mindent, mindent, amijük van s még annál is többet: önmagukat. Így minden művükön ott ragyog örök pecsét gyanánt valami a Végtelenbôl. S most eljött az idô, hogy az Úr teljesítse szíve másik vágyát is, legalább egy idôre: közvetlen érintkezésbe jutott az indiánokkal, elvihette nekik az ,,örömhírt''. ======================================================================== A láng utolsót lobban (1841-1842) Hív a szavannák végtelenje A világszerte ismert indián apostol, De Smet jezsuita atya akkoriban éppen St. Louisban járt és azzal a kéréssel kereste fel Galitzin Anyát, hogy minél elôbb kezdje meg közvetlen missziós tevékenységét a potowatomi indiánok között, még mielôtt a presbiteriánusok, methodisták, vagy valami más protestáns szekta beteszi lábát a területükre. Ennek hallatára Duchesne Anyában újból lüktetni kezdett az élet. Régi vágya végre megvalósul! Igen, ezért, ezért engedte ôt ilyen sokáig élni az Úr! Azonnal engedélyt kért, hogy ô is mehessen a választottakkal csak úgy ráadásnak. Majd segít ott, ahol csak lehet. A kis missziós csoport megalakult... de ... Duchesne Anya nélkül! Azt találták, hogy ô már nem való az ilyesmire, megrokkant, kimerült. S ô, aki egész életét ennek az eszmének áldozta, hogyan viselte el most ezt a rideg kizárást? Szerencsére volt valaki ott a tengeren túl, aki szíve egész melegével átérezte e kegyetlen fájdalmat. Szent Magdolna Zsófia rögtön védelmébe vette legkedvesebb leányát. ,,Értse meg jól, -- írja Galitzin Anyának -- hogy eredeti tervünk egyáltalán nem a lousianiai alapítások voltak! Duchesne Anyát a vad indiánok megtérítése ihlette meg, ez vonzotta ôt messze Amerikába.'' Verhaeghen atya, a misszió vezetôje sem tágított. Valóságos istenáldásnak tekintette a Szent részvételét. Duchesne Anya szent elragadtatással vette az engedély hírét, s olyan lelkesedés fogta el az egész vikáriátust, hogy ,,mindenki kész elmenni, akár vándorbot és tarisznya nélkül is''. A fônöknô, Mathevon Anya szintén kiváltságos lélek volt, aki odaadását és szervezô képességét a második St. Charles-i alapításnál s az indián iskola vezetésében eléggé bebizonyította. St. Louisból általános érdeklôdés, lelkes ünneplés közepette, szeretetadományokkal elhalmozva négyen indultak el, három karszerzetesnô és egy kanadai segítônôvér. ,,Utazásunk a Missouri folyón nem volt veszélyes'', írja Mathevon Anya. -- ,,A partvidék csodaszép látványt nyújt, égig meredô hegyek, hívogató völgyek, zöldellô fákkal koszorúzott sziklák! A természet bôkezűen osztotta errefelé kincseit! A sziklák festôi alakzatokat öltenek. Egyik olyan, mint valami virágtartó, melynek mélyébôl óriási fa emelkedik ki; a másik kosárformájú, remekbe vájt fülekkel. Ez a víz mesteri munkájának eredménye. A kosár szájából itt is, ott is örökzöld fák, a legváltozatosabb növények kandikálnak ki. Duchesne Anya egészen megfiatalodva sétál a fedélzeten. Az egész nagyböjt alatt szigorú vezekléssel, folytonos önmegtartóztatással készült az utazásra. Pedig az orvos véleménye szerint a halál állandóan ott settenkedik az ajtó elôtt s bármely pillanatban betoppanhat.'' Azután nekivágtak a prérik végtelenjének. Természetesen útnak errefelé se híre, se hamva. A könnyű kis kocsi úgy döcögött, hogy az utasokból a lelket is majd kirázta. Persze mindez nagyon megviselte az agg misszionáriust. De az ô legnagyobb bánata a lakosság nagy lelki nyomorúsága volt. Se templom, se iskola; sírva könyörögtek, hogy maradjon közöttük. ,,De sajnos, nem maradhattunk, az indiánok lelki üdvét nagyon is a szívünkön viseltük. Sietnünk kellett. Nem volt vesztegetni való idônk.'' A falutól 18 mérföldre egyszercsak két vörösbôrűt pillantottak meg. Úgy látszik, követül jöttek. Verhaeghen atya virágos nyelvükön megüzente az örömhírt: ,,Mondjátok meg, hogy holnap a felkelô nap elsô sugaraival mi is megérkezünk.'' Másnap azután, két mérföldnyi távolságban újabb és újabb indiáncsapatok jöttek eléjük kíséretképpen. Amikor pedig a nyílt prérihez értek, két missziós atyával élükön a törzsfôk mutatkoztak be. Remek paripákon ültek, fejüket karcsú tollak ékesítették, vállukon tarka köpenyek lobogtak. A díszmenet most körülfogta ôket, s útközben a legkülönbözôbb fegyvergyakorlatokat, indián harci fogásokat mutattak be; végre a menet elérkezett a plébániához. Az egész törzs itt várta ôket négy sorban felállítva. Verhaeghen Atya elsô dolga volt Duchesne Anyát a vadaknak bemutatni: ,,Vörös testvéreim, látjátok, ez a fehér arcú hölgy itt elôttetek, 35 év óta könyörög a Nagy Szellemhez, hogy közétek jöhessen.'' A törzsfô és felesége most elôléptek, hogy üdvözöljék az érkezôket, ,,örömünk és szeretetünk jeléül pedig, -- fejezték be mondókájukat -- asszonyaink és leányaink átölelnek majd benneteket.'' A szertartást azonnal végre is hajtották. De ez még nem volt elég. Rendre kezet kellett szorítanok a férfiakkal, akik a törzsfôkkel élükön, ünnepélyesen elvonultak elôttük. Nem kevesebb, mint 700-szor egymásután estek át ezen az üdvözlésen, amelyen Duchesne Anya holtfáradtan, de szíve egész szeretetével vett részt. Az indiánok között A szívélyes fogadtatásban nem volt hiba, azonban a fatörzs-kunyhó, amelyet a szerzetesnôknek megígértek, sajnos még nem készült el. Egy derék vörösbôrű felajánlotta tehát a sajátját, ô maga pedig övéivel együtt az erdôben húzta meg magát. Nem volt ebben a nyomorult viskóban még egy fatönk sem, amelyre leülhettek volna. A kis szerzetescsalád tíz napig tanyázott itt, mert a potowatomi indiánok, akármilyen jó keresztények voltak is, a foguk még nem nagyon fűlt a dologhoz. Végre harmincan nagynehezen rászánták magukat, hogy egy-egy fatörzset kivágjanak. Ebbôl aztán hamarjában összetákoltak egy kalyibát. Ez az egyetlen helyiség volt az iskola, amely alkalmilag mindenféle más célt is szolgált, hol konyha, hol ebédlô, majd osztályterem, éjszaka pedig a szerzetesnôk hálóterme volt. A kis indián gyermekek, akik egészen náluk laktak, este egyik felügyelô anyával együtt hálókból alakult függôágyakba másztak fel. Ajtójuk elôtt hullámzott a préri végtelenje, a ködös távolból a Sziklás-hegység körvonalai látszottak, Duchesne Anya apostoli lelkét vonzotta a határtalan messzeség. ,,Ugyanaz a vágy hajt a Sziklás- hegység felé, mint amely annakidején Franciaországból Amerikába s innen a Vadnyugatra hívott. Egészségem helyre állt, mindössze 73 éves vagyok, azt hiszem, legalább tíz évig kivehetem még itt a munkából a részemet!'' Igen! a munka! Hiszen azért jött ide ez a hôsi lélek, hogy magának válassza a legalábbvalót, a legundorítóbbat. Anyai gyöngédséggel gondozta a piszkos indián gyermekeket. Hogy szerette ôket; milyen megértô szívvel tűrte el nyers, vad szokásaikat! Pedig már messzirôl megérzett rajtuk a nyershús szaga, akárcsak a mesebeli emberevôn. Egyikük, ravasz, mint valami apacs, elbújt az éléskamra csapóajtaja alá s ott titokban teletömte magát nyers vadhússal. Persze a falánkság megártott, éjjel hirtelen rosszul lett s Duchesne Anya, aki mellette aludt, kénytelen volt saját magán elviselni a tilos lakoma undorító következményeit. Bizony, még az emberevésrôl is alig szoktak le. Az új misszió naplója is ismertet egy esetet: ,,Itt a szomszédunkban két kövér leányt rostélyon sütöttek meg, hogy zsírjukat kukoricasütéshez felhasználják. A missziós atyák hiába beszéltek a lelkükre, nem menthették meg a szegény áldozatokat. Hiába vegyülnek ezek a kannibálok a keresztények közé, rögtön elárulja ôket kegyetlen, állatias arckifejezésük.'' ,,Az asszony, aki mindig imádkozik'' Az új iskolába vagy ötven kislány tódult mindennap anyjukkal együtt. A szerzetesnôk tisztaságra, fôzésre s a ruha szabás-varrás művészetére tanítgatták ôket, -- úgy amint az osagák fônöke kívánta -- közben bámulatos gyorsasággal sajátították el nehéz nyelvüket. De ó! Duchesne Anya számára örökké érthetetlen maradt az a madárnyelv, amit összevissza csicseregtek ezek a kis rézbôrű gyerekek, akik olyan szeretettel simultak jóságos, öreg szívére. A tölgy magára maradt. Kidôltek mellôle a fák, elszáradtak a kedves, jól ismert bokrok, elhallgatott lassankint lombjai között a madárdal is. Körülötte nagy, sivár üresség tátongott. A tölgy körül kihalt az élet. Nem maradt meg egyéb számára, csak a fekete rögös anyaföld, amelynek szívébe mind mélyebben és mélyebben vájódtak bele gyökerei, s a tiszta, sötétkék ég végtelenje, a természetfölötti világ, amely felé vágyódva tárta ki ágait, mintha magához akarta volna ölelni! Duchesne Anya hivatása most már ez volt: az emberektôl elrejtett, elfeledett, Istenbe temetkezett élet! Katekizmusra, imákra már nem taníthatta a kicsinyeket! Micsoda fájdalmas csalódás volt ez számára! S mindamellett boldog volt, végtelenül boldog, hiszen szemei látták az üdvösséget! Lelke mélyén ott hordozta a Gyermeket, a világ Megváltóját, a népek Világosságát, akinek fénye beragyogta élete alkonyát. Az agg Simeonnal ô is elénekelhette hattyúdalát: ,,Nunc dimittis servum tuum, Domine.'' Élô hittel fordult az imádság mindenható erejéhez, naponta legalább nyolc órát töltött a kis kápolnában. Vasárnap pedig úgyszólván egész nap nem mozdult onnét. Csak mikor egyik testvér délfelé egy kis fôzelékfélét hozott, akkor ült le ebédelni pár percre a templomajtó küszöbére, hogy egy pillanatra se kelljen elszakadnia attól, aki minden gondolatát, szíve minden dobbanását örökre lekötötte. Hacsak tehették az indiánok, észrevétlenül megcsókolták fátyola szegélyét, s megilletôdve beszéltek az ,,imádkozó asszonyról''. Magasabbrendű lénynek tartották s adományokat, friss tojást, gyümölcsöt olyan áhítattal helyeztek lábaihoz, mintha csak oltárra tették volna. A másik, éppen olyan hathatós fegyvere a szenvedés volt. Ez az ô hűséges kísérôje egész életén át, most sem hagyta el. A lakatlan, szabad síkságot semmi sem védte a sarki szelek ellen. Leírhatatlan volt a hideg. A rozoga kunyhóba beköszöntött az éhínség is. Kályhájuk eltörött. A háziállatok sorra pusztultak. Duchesne Anya a nagy nyomorúságban úgy legyöngült, hogy már alig bírt talpraállni s a nap jórészét földre vetett fekvôhelyén kötögetéssel töltötte abban az egyetlen helyiségben, amelyben a missziós élet minden mozzanata lefolyt. Eljött a tavasz. Kenricks püspök Galitzin Anyával együtt meglátogatta az új missziós telepet. Amint megpillantották a szörnyű nélkülözésektôl megviselt Duchesne Anyát, azonnal látták, hogy a további ittartózkodás életébe kerülne. A hôsies élet utolsó állomása St. Charles lett. Ez a végsô elszakadás szíven találta a Szentet. Tán ez volt életének legnagyobb áldozata: az áldozat feláldozása. De ô egész egyszerűen csak annyit mondott: ,,Az Úristen tudja az áthelyezés okát, ez elég nekem. De most, hogy itthagyom az indiánok földjét, lelkem éltetô elemét veszítem el. Ezután már nincs más hátra, minthogy szívem epedô vágyával egészen az örök haza felé forduljak, ahonnan már nem lesz többé távozás.'' ======================================================================== Ôszi lombok az örökkévalóság fényében (1842-1852) Tűzpróba Azt mondják, az ôsz a természet haldoklása; a halál leheletét viseli magán. S ez egyrészt igaz. Mert hisz a tél már a küszöbön áll, hideg, hófehér halotti leplével. De az ôsz ennél sokkal több: a befejezettség, az érés, a kiteljesedés; az ôsz a természet diadala, bôkezű adakozása, utánozhatatlan mesterműve! Az ôsz aranysárga szôlôfürtök édes zamata, virágillattól terhes szellô, már nem perzselô, de melengetô, éltetô, simogató napsugár, az avar zizegô muzsikája, az égbolt szelíden hulló könnycseppjei s a hulló falevelek ezerszínű pazar játéka. Alig van szebb, megindítóbb, felemelôbb pillanat az életben, mint az elválás; amikor elérünk valaminek a határához ... amikor valamit el kell hagynunk. Az ôsz is határkô, ilyenkor a természet búcsúzik s két kézzel szórja kincseit; a szépség, az erô, a gazdagság ellenállhatatlanul árad belôle: ,,Bús az ôsznek hervadása, Hulló lombok, néma táj, De az ôsznek van varázsa, Enyészetben méla báj.'' (Arany János) S ez az élettôl búcsúzó ember képe is, azé az emberé, aki mint a természet, az Isten gondolatát valóra váltotta önmagában. A tölgy, amelyet az utolsó áldozat gyökerestôl tépett ki a talajból, most új földbe ültetve ôszi pompájában áll elôttünk. A befejezettség, az erények gazdag színváltozata ragyog egész alakján. Már semmi sincs, amit áldozatul hozhatna. Hiszen a fejsze már a fa szívébe ütötte a halálos csapást. De a tölgy erôsebb volt és állott rendületlenül. A sajgó sebrôl nem tudott senki. Ki hitte volna, hogy ezt a végsô, fájdalmas csapást éppen az mérte reá, -- legalább látszólag -- aki itt a földön legdrágább volt számára ... megértô barátja, lelkének fele, vezetôje, anyja ... több annál ... az elsô tekintély, Isten helyettese, a szent alapítónô. E két kiválasztott lélek viszonyát szépen megvilágítja a következô pár sor, amelyet az általános fônöknô még Szűz Mária-hegyi kolostorában írt: ,,Az Úr adott bennünket egymásnak. Szeretetünknek mi más szabhat idôt vagy határt, mint az örökkévalóság?'' Már három év telt el azóta, hogy Duchesne Anya elhagyta az indián missziót, mikor -- eleinte meglepôdve, késôbb mélységes szomorúsággal kellett tapasztalnia -- hogy az általános fônöknôhöz írt leveleire nem érkezik válasz. Persze nem tudta, hogy odaát, a tengeren túl a szent Anya is hiába vár, csodálkozik a hallgatáson, aztán végre is ô maga ír... s ez így tartott éveken át. Míg végre az alapítónô szeretô, hűséges anyai szíve ösztönösen megoldást talált. Megbízta Duchesne Anya unokahúgát, Jouve Amáliát, akit éppen akkor küldött Kanadába, hogy ha pár száz mérföldes kerülôvel is, de személyesen keresse fel St. Charlesban szentéletű nagynénjét. Szent Magdolna Zsófia mindenrôl tüzetesen akart értesülni, ami kedves Philippine-jét illeti s egyszersmind meg akarta szerezni neki az örömet, hogy családja egyik kedves tagját viszontláthassa. Valóságos feltámadás volt ez a beteg számára. Végre, végre kiderült, hogy általános fônöknôje a régi, változatlan szeretettel viseltetik iránta s Isten akaratában megnyugodott, de meggyötört vérzô szíve újraéledt. Jouve Anya hamarosan rájött a dolog nyitjára. Idegen kezek szakították meg a levelezést Duchesne Anya s általános fônöknôje között és okozták a sajnálatos tévedések s félreértések egész sorozatát. De ma micsoda kárpótlás mindezért! A szent barátság drága köteléke végre ismét helyreállott, akkor, amikor ez a mélyen érzô nagy lélek mindenétôl megfosztva, teljes elhagyatottságban magára maradt. S az alázatos szívvel elfogadott áldozat mérhetetlen érdemekkel együtt szent Anyjának kétszeres szeretetét is visszaszerezte. ,,Hiszen az igaz szeretet a kereszt tövében fakad, az áldozatokon nô nagyra és erôsödik meg.'' Duchesne Anya örömtôl túláradó szívvel írja: ,,Abban a fájdalmas hitben voltam, hogy kiestem Anyám szívébôl s a gondolat, hogy mindez csak az én hibámból történt, még jobban kínzott. Drága Anyám! Levele üdítô balzsamként hatott lelkemre. Ó, hogy áldom érte a jóságos Istent!'' A lenyugvó nap bíborsugarai Unokahúga pedig úgy festette le ôt, mint egy második Remete Szent Pált a pusztában: ,,Nagy szent, aki már végsô céljához közeledik. Úgy fogadott engem, mint az ég küldöttjét s boldog elragadtatás sugárzott arcáról, miközben Anyánk levelét olvasta. Bizony nagyon gyengének találtam s a hangja is olyan halk, hogy ,,gyakran alig hallani.'' Duchesne Anya ápolását egyik fiatal szerzetesnôre bízták, aki áhítatos tisztelettel végezte szent feladatát. Szobájában aludt s éberen figyelt, hogy el ne mulassza az apró szolgálatokat, amelyeket a beteg soha nem kért ugyan, de mindig jóságos anyai szeretettel fogadott. Történt aztán, hogy a gyöngéd, gondos kis ápolónôt másik házba helyezték; de lelkére kötötték, hogy el ne árulja a dolgot elôre ... És mégis, az örökkévalóság küszöbén álló szent szerzetesnô, tán valami szokottnál is gyöngédebb mozdulatból vagy tekintetbôl, vagy valami titkos sugallatból kitalálta, hogy kedves leánya rövidesen elhagyja. S másnap kora hajnalban, mikor a távozó utoljára haladt el a drága beteg ágya mellett, úgy érezte, hogy valami húzza, vonja visszafelé. Egyszer csak érezte, hogy a beteg kopott szentképecskét csúsztat a kezébe s hangtalan könnyek kíséretében meleg csókot nyom a homlokára ... Így búcsúztak el egymástól. Szent Magdolna Zsófia megkérdezte öreg barátnôjétôl, nem volna-e még valami kívánsága. ,,De van még kettô, -- szólt a válasz -- szeretném visszakapni azt a Regis Szent Ferenc-képet, amelyet Fleurissant-ban hagytam s aztán jól esnék, ha utolsó napjaimat kedves leányom, Hamilton Regisz Anya vezetése alatt tölthetném.'' Az említett képet haladéktalanul el is küldték neki, s szeretett régi leánya, amerikai elsô újonca, akit anyául kívánt, nemsokára St. Charles fônöknôje lett. Ez utóbbi így írja le a viszontlátást: ,,Amint megpillantottam az én Szent Duchesne Anyámat, aki alig áll a lábán s alig képes magát megértetni, majd megszakadt szívem a fájdalomtól. Megkérdezte, hajlandó volnék-e vele egy szobában lakni: képzelhetik, milyen boldog voltam! Reggel segítek neki az öltözködésnél s ápolom is, de távolról sem úgy, ahogy szeretném, mert még mindig azt képzeli, hogy vezekelnie kell... Persze a nézeteltérésekbôl szeretô vitatkozások támadnak: néha én húzom a rövidebbet, máskor ô.'' Azt hihetne az ember, hogy ez a nagy lélek, aki végletekig menô szegénységben mindentôl elszakadva élt, akinek egyetlen boldogsága az Istennel való érintkezés, az imádság s egyetlen vágya az örök haza, minden mást elfelejtett ezen a földön. Pedig dehogy! S éppen ez a legcsodálatosabb, hogy a gyermekek iránt való érdeklôdés s a népek üdvösségének vágya tartotta benne a lelket. Most is szigorú böjttel könyörögte ki az égbôl egyik megátalkodott növendék teljes átalakulását. ,,Engedjenek Duchesne Anyához, -- kiabált egy másik kis lázadó dühtôl toporzékolva -- vele mindig jól megértjük egymást, ô majd beszél nekem Jézus Krisztusról, így aztán bocsánatot is kérek.'' Mintha még a hely is, ahol imádkozott, megszentelôdött volna. ,,Szentéletű papok állítják, hogy ezeken a helyeken -- ami különben nem történt meg velük -- mennyei elragadtatás vett erôt rajtuk, valósággal a paradicsomban érezték magukat s ezer örömmel tértek ide minél gyakrabban vissza.'' A sötét, szűk folyosón, amely a kápolnából Duchesne Anya cellájába vezet, kis emléktábla jelöli a helyet, ahol egyszer, szentségimádásról jövet, két növendék megpillantotta ôt fején ragyogó fénykoszorúval. Egy öreg parasztember is egészen magánkívül beszélte el, hogy szentáldozás közben csodálatos fény övezte a Szent alakját. De ezerszer átfogóbb, mélyebbre ható volt Istenben rejtett életének apostoli munkássága. Mindenhatóvá lett a Mester Szíve fölött. Keresztes Szent János örökszép szavai szerint az ilyen léleknek: ,,Már birtokában van a Király gyűrűje s ez feljogosítja ôt, hogy tetszése szerint rendelkezzék bármivel, megtiltson bármit Jegyesének országában. Minden vágyuk megvalósul azoknak, akiket Isten erre a magaslatra emel. Végigszenvedték a megpróbáltatásokat, most pedig élvezik az uralkodás örömeit. Minden cselekedetük mindmegannyi tüzes lángnyelv, mérhetetlen értékű. Egyetlenegy ilyen szikra több érdemet szerez a léleknek, többet ér mint mindaz, amit egy egész élet hosszú során át véghezvitt.'' ,,Nunc dimittis ...'' Halála elôestéjén az Úr örvendetes biztató jelet küldött Duchesne Anyának. Ez az apostoli lélek szerette volna, ha az isteni Szív nemcsak Észak-Amerikára, hanem Dél-Amerikára is kiterjesztené uralmát. Gondolt Limára, kedves védôszentjének hazájára, vagy Carthagenára, ahol egykor Kláver Szent Péter működött. Történt, hogy 1852. november 16-án, Szent Magdolna Zsófia megbízásából, du Rousier Anya[1] St. Charlesba érkezett, hogy Chileben új zárdát alapítson. Sohasem látta Duchesne Anyát, de valami égô vágy, valami megmagyarázhatatlan elôérzet űzte, hajtotta az ifjú misszionáriust, hogy a dühöngô hóviharral s ezer más akadállyal nem törôdve, látogassa meg a haldoklót. Megindító, szent pillanatok voltak ezek, mikor a két szerzetesnô kölcsönösen megáldotta egymást. A két kiváltságos lélek imára kulcsolt, szeretettôl áradó kezében a Szent Szív Társaság eggyé forrasztotta a két hatalmas kontinenst, apostolságuk színhelyét. Most már elmondhatta Duchesne Anya a ,,Nunc dimittis''-t, mert látták szemei azt, aki a Szent Szív Társaság zászlaját kitűzi Dél-Amerika földjére. Másnap s harmadnap a beteg csupa ima s várakozás volt. Verhaeghen Atya, aki pár évvel ezelôtt az indiánokhoz kísérte Duchesne Anyát, most ismét eljött, hogy elôkészítse utolsó útjára. A haldokló utolsó óráiban is, miközben forró vággyal sóhajtott az ég felé, szokása szerint nem magával, hanem környezetével törôdött. Az éj beálltával határozottan követelte, hogy Hamilton Anya is lepihenjen. ,,Különben, -- fenyegette jóságos mosolyával -- ha nem fekszik le, Anyám, én kelek fel!'' Szobája, Jouve Anya szerint, a legnyomorúságosabb az egész Társaságban, sohasem látott egy szikra tüzet sem. Egyszer, mikor a beteg rövid idôre félálomba merült, a kedvezô alkalmat kihasználták s lopva állítottak be a cellába egy kis vaskályhát. ,,Ó Istenem, -- volt a gyöngéd anyai szemrehányás -- mindig csak a földi dolgokkal törôdnek. Pedig jobban tennék, ha egy üdvözlégyet mondanának el lelkem üdvéért.'' Mikor megtudta, hogy az egész szerzetescsalád közösen imádkozik érte a szomszédos szobában, így szólt: ,,Milyen boldog vagyok, hogy ilyen szerzetesházban halhatok meg, ahol a szeretet uralkodik.'' A betegápoló testvér elszomorodott szívvel suttogta fülébe: ,,Kérje, Anyám, a jó Istent, hogy nemsokára én is követhessem.'' -- ,,Eszem ágába se jut, -- hangzott a rövid, de határozott válasz -- hová jutna alapító Anyánk, ha a házban mindenki sorra halna?'' Egy óra múlva pedig édes békességben visszaadta lelkét Teremtôjének. A viharverte tölgy nyolcvanhárom év után kidôlt e föld talajából, hogy kihajtson az örökkévalóságban. De Smet atya, akivel egyszer megegyeztek, hogy amelyikük elôbb hal meg, kiesd a másik számára valami kegyelmet, még abban az órában megkapta a mennyei üdvözletet. Három év múlva pedig, amikor a szegényes deszkakoporsó, utolsó álmának ôrzôje ismét napvilágra került, holttestét épségben találták. Arckifejezése annyira élethű volt, hogy le is fényképezhették. Még mindig magán viselte annak a hôsies, elszánt erônek bélyegét, amely a maga teljes lendületével az ég felé tört! Szent Magdolna Zsófia érezte jól, hogy ez a csodálatraméltó egyéniség egyedül áll a Társaság történetében. ,,A jó Isten ilyenfajta erénybôl és ilyen képességbôl csak egyet adott nekünk. Évek óta könyörgök, hogy adjon másikat helyette, de hiába. Úgy szeretném megíratni életrajzát, még mielôtt az Úr magához szólít. Ez nagy vigasztalást nyújtana nekem.'' Ilyen alapkövet érdemelt ki a Szent Szív Társaság Amerikában, s nem is épülhetett volna fel máson, csak ezen. A mai lázas, zűrzavaros idôk viharai hiába támadták meg, hiába ostromolták, a szellem, amelyet a nagy misszionárius beléje lehelt, érintetlen tisztaságban maradt fenn. A sziklára emelt épület áll, alapítójához hű marad s nem felejti el soha, mivel tartozik neki. * * * Egy évszázad pergett le azóta. Duchesne Anya szegényes kis cellája szentéllyé vált, ahova kegyelettel zarándokol el a hálás utókor. Erényeit az Egyház hôsieseknek minôsítette s az alázatos szerzetesnô homlokára illesztette a megdicsôültek aureoláját. Beteljesedett az Úr Jézus szava: ,,Bizony, bizony, mondom nektek, hacsak a földbeesett gabonaszem el nem hal, egymaga marad; ha pedig elhal, sok termést hoz.'' (Jn 12,24-25.) Bár Duchesne Anya megjövendölte, hogy halála után új lendületet nyer minden, azt talán még sem sejtette, hogy egykor a Szent Szív Társaságnak nyolc rendtartománya hálózza majd be Amerikát s hogy Kanadától és az Egyesült Államoktól kezdve Közép-Amerikán és a Szigetvilágon túl Kolumbia, Chile, Peru, Argentína, Urugay és Brazília földjén 60 nevelôintézetben 2-3000 rendtag és még sokkal több növendék ünnepli majd a Szent Szív Társaság elsô amerikai misszionáriusnôjének boldoggáavatását. Exaltavit humiles. (Lk 1,25) ____________________ [1] M. du Rousier Anna igazi misszionárius lélek volt. Mint a turini Szent Szív Intézet fônöknôje rendkívül áldásosan működött számos éven át, ami felkeltette a gonoszok gyűlöletét. Az 1848-i forradalom elseperte a turini zárdát, a fônöknô a nyilvános gúny céltáblája lett s távozni kényszerült. Az isteni Gondviselés ezt a körülményt használta fel, hogy de Rousier Anyát Dél-Amerikába vezérelje, ahová regénybe illô kalandok után érkezett meg. Emberfeletti munka és nélkülözések árán megalapította a chilei rendtartományt. ======================================================================== Magyar földön Függelék Tölgy volt, eleven, termékeny tölgy. Termése belekapaszkodott a szelek szárnyába és szállt, szállt mindenfelé, hogy árassza magából az Életet. 1883-ban történt, hogy egy mag az áldott magyar földbe hullott, annak a népnek talajába, amely maga is mint magános tölgy állott a századok viharai közepette. Villámok cikáztak körülötte, de ô állott, fejszecsapások csonkították meg, de ki nem dönthették ... Mert ez a nemzet is az Úristen terveinek hordozója volt s az ô választottainak sorsa a kereszt. ,,Magyarnak lenni, tudod, mit jelent? Küzdelmet, fájót, végesvégtelent, Születni nagynak, bajban büszke hôsnek, De döntô harcra nem elég erôsnek.'' (Sajó S.) S a magyar készséges lélekkel vállalta az Úr akaratát. ,,Ha küszködôn, ha szenvedôn, ha sírva Viselni sorsunk, ahogy meg van írva!'' (Sajó S.) A lehulló mag kemény, kérges, de termékeny talajra talált. Gyökeret eresztett. Fává lett. A kettôs magyar hajtás szent örökségképpen a Szent Szív Társaság elsô két szentjének nevét kapta. Egyik a szent alapítónô különös pártfogása alatt mint ,,Sophianum'' működik a leányifjúság nevelése terén, a másik, az elsô hajtás, a nagy misszionáriusról ,,Philippineum''-nak nevezte magát. S ugyanaz a bensôséges kapcsolat fűzi ôket össze az Úr szolgálatában, mint amely egykor a két elsô nagy munkatársat egy szívvé, egy lélekké forrasztotta. Hiszen a névvel együtt magukba szívták a szellemet is, a bölcs megértés, a mindent átölelô szeretet szellemét, illetve a lovagi bátorság, a mindent kockáztató hôsies lelkületet. A két ikerfa pedig növekedett, ugyanaz a szent életnedv keringett mindkettôben. Ágaikon sok-sok száz ifjú leánylélek bimbója nyílott ki az életre, hogy ott egykor termést hozzon az örökkévalóság számára. S öntudatlanul is a szentek életadó erejét szívták magukba, azt a csodálatos istenszeretetet, amelynek próbaköve az önmagát nem kímélô, mindenbôl kifosztó, a másokért felemésztôdô áldozatos lelkület. ,,Hideg gondolat nagy sohasem lehet. Nagy csak az, amit nagyon szeretünk'' -- mondja Prohászka. Szent Magdolna Zsófia már régen közel férkôzött hozzánk, magyarokhoz is, vonzó, harmonikus s szellemileg olyan magas fokon álló egyéniségével, szentségével. De idegen maradhat- e Duchesne Philippine alakja a magyar léleknek, a nemes elszántság, a hôsi nagyság melegszívű rajongójának? Hiszen ô sem valami hideg, elvont nagyság, benne élet lüktet, láng lobog s alakjában a magyar lovagias, féktelen, szenvedélyes természete igazi eszményt talál. Ha a szent alapítónô irányt mutat arra, hogyan kell az összes emberi képességek összhangzó kifejtésével az Isten gondolatát a legtökéletesebben, teljes szépségében megvalósítani, úgy Duchesne Philippine egész élete arról zeng himnuszt, hogyan lehet egy királyi mozdulattal mindent megsemmisíteni s az áldozati oltáron elégetni, ha az Úr akarata az, hogy a saját énünk romjain keljen ki a jövô ígérete! S az a magyar ifjúság, amely ebbôl a magasztos, acélos lelkületbôl szívja az életet, az isteni Mester Szívének melegítô sugaraival majd ,,döntô harcra is elég erôs lesz''! Mert a ,,szeretet erôs, mint a halál'', az igazi gyôzelem záloga -- az áldozat, a végsô diadal jele -- a kereszt! ======================================================================== Megdicsôülés Függelék Dekrétum tiszteletreméltó Duchesne Philippine erényeinek hôsiességérôl.[2] Az utolsó századokban, a hit és szeretet ellanyhulásának közepette az emberiség megsegítésére isteni Megváltónk végtelen jóságában Jézus Szent Szívének elnevezése alatt Egyházában számos szerzetestársaságot hívott életbe, hogy általuk irgalmának gazdagságát bôségesen kiárassza és uralmát kiterjessze a világra. Ezen isteni céltól ihletve, ezen gyôzelmes lobogó alatt alapította Szent Magdolna Zsófia Jézus Szent Szívének Társaságát, amely mint Jézustársasága, Szent Ignác szellemében kezdetétôl fogva különösen az ifjúság keresztény nevelésével törekedett Isten nagyobb dicsôségét az egész világon elômozdítani. Azt mondtuk: az egész világon, kezdetétôl fogva. Amint Szent Ignác Jézustársasága alapítása után nyomban elküldte Xavéri Szent Ferencet, hogy India népeit Krisztusnak meghódítsa, úgy Szent Magdolna Zsófia hozzájárulásával tiszteletreméltó Duchesne Philippine Észak-Amerikába indult. Sürgetô könyörgése már régóta áhította e kiváltságot és a védôszentjéül választott Xavéri Szent Ferenc és Regis Szent Ferenc apostoli tüzétôl hevítve a lelkek üdvéért bátran dolgozott az indiánok közt is. Duchesne Philippine Róza Franciaország Grenoble nevű városában 1769. augusztus 29-én született. Atyja Péter Ferenc neveket viselt, anyját pedig Périer Róza Euphrosinának hívták. A keresztség szentségében a Boldogságos Szűz Mária születése napján részesült. A vallásosságnak és hitnek elsô csírái, melyeket édesanyja oltott lelkébe, bámulatraméltó módon fejlôdtek ki és a jámbor gyermek szerencsésen egyesítette magában a természetében rejlô, családjától örökölt jellemszilárdságot a szeretettel. Amit szüleitôl kapott, a szegények felsegítésére fordította; a hittérítôk fáradságos élete, sôt vértanúság után áhítozott. 11 éves korában, neveltetése céljából, a Szűz Mária látogatásáról nevezett szerzetesnôk hegyi kolostorába, Grenoble-ba került, ahol bámulatraméltó haladást tett a vallásosságban. 12 éves korában, elsô szentáldozása napján hallotta meg az Úr hívó szavát a szerzetesi életre; hivatását folytonos imával élesztette és gyermeki bizalommal a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta. Mihelyt ez szüleinek tudomására jutott, leányukat visszahívták maguk mellé. Otthon Philippine tanulással töltötte idejét, foglalkozott latin nyelvvel, mennyiségtannal, rajzzal és egyéb művészi tárggyal, amint a korabeli művelt családok leányai szokták. Szülei azt tanácsolták neki, hogy helyezkedjék el a világban, de Philippine állhatatosán kitartott szerzetesi hivatásában. Ekkor 17 éves volt. Hogy véget vessen ennek a bizonytalanságnak, anyai nagynénjével a Sancta Mária hegyi kolostorba menekült és kijelentette, hogy nem tér többé haza. Hiába volt szüleinek minden mesterkedése, hogy ôt visszatérésre bírják. Philippine gyôzelmesen került ki a küzdelembôl. Szent noviciátusának végén, éppen ünnepélyes fogadalmainak letételére készült, mikor 1791 kezdetén a nagy forradalom kedves kolostorának elhagyására és az övéihez való visszatérésre kényszerítette. Philippine ugyan levetette a szerzetesi ruhát, de hűségesen folytatta a szerzetesi életet. A vallásüldözés idején élete kockáztatásával nagylelkűen segítette a katolikusokat, különösen a papokat. E célból néhány jámbor barátnôjével szövetkezett, akik irigyelve Krisztus hitvallóinak sorsát a börtönben, kitüntetésnek tekintették, ha tehetségükhöz mérten nekik szolgálhattak. 10 év múlva, a vihar elültével Isten szolgálója hiába kísérelte meg a szétszórt szerzetesnôk összegyűjtését a kolostorba, amihez az egyházi hatóság jóváhagyásával a köztársasági kormánytól engedélyt nyert. Bölcs férfiak tanácsára 1803-ban Barát Szent Magdolna Zsófiának ajánlotta fel saját személyét és az elhagyott kolostort. Újabb noviciátus befejezése után a Szent Szív Társaságban tett fogadalmat és kijelentette az Alapítónônek, hogy régóta érez hivatást a misszióba; de az Amerikába való utazásra az engedélyt, bölcs elôrelátásból csak körülbelül 12 év múlva kapta meg. A várakozási idô alatt Philippine gyakran egész éjjeleket töltött a legméltóságosabb Oltáriszentség elôtt, tüzes imában öntötte ki lelkét, amint mondotta, az ô ,,vadjaiért'' és kemény vezekléseket végzett megtérésükért. Midôn vágyai végre teljesültek, 1818. március 21-én, nagyszombaton, elhagyta Bordeaux kikötôjét és igen fáradságos hajózás után május 29-én, Jézus Szent Szívének ünnepén kikötött Amerikában. St. Louisba augusztus 21-én érkezett meg. 34 éven át elképzelhetetlen sok fáradságot, szenvedést, veszélyt, dermesztô hideget, nélkülözést, nagy ínséget tűrt el; lakatlan, megmunkálatlan vidéken keze munkájával tartotta fönn magát, sôt mi több, amennyire tôle telt, bôkezűen támogatta a szegényeket, Jézustársasága atyáit és újoncait. Jézus Szent Szíve iránt való égô szeretet űzte és sarkallta kitartásra; ez adott neki erôt, hogy művét végrehajtsa; teljes buzgóságát latba vetette, hogy az isteni Szív iránt való édes ájtatosság gyökeret verjen és elterjedjen ezeken a gyarmatokon. Magas kort ért már el, mikor a potowatomi indiánokhoz mehetett, hogy megvigye nekik az örömhírt, és köztük maradt erejének összeroppanásáig. Az indiánok csodálattal teltek el iránta és azt a megtisztelô címet adták neki: az asszony, aki mindig imádkozik. Az évek súlya miatt a fônöknôi tisztségtôl fölmentve, ha lehetett, még több idôt szentelt az imádságra, a vezeklésre és a többi erény gyakorlására. 84 éves korában, amilyen hosszú, éppoly ártatlan, megpróbáltatásokkal és munkával telt életre tekinthetett vissza. Méltán elmondhatta Szent Pállal: ,,Jó harcot harcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megôriztem ...'' (2Tim 4,7-8.) Nem maradt más hátra, mint hogy Isten megadja neki az igazság koronáját... Szentül, amint élt, 1852. november 18-án Egyházunk szentségeinek vétele után lelke felszállt isteni Jegyeséhez (ad Sponsum evolavit). Szentnek tartották mindazok, akik ismerték, és ez a hírnév hozzánk is eljutott. St. Louisban a lehetô leghamarabb megkezdôdött a szokásos per de fama sanctitatis. 1897. július 27-én kihirdették Isten szolgálója iratairól a jóváhagyási dekrétumot. 1909. december 9-én szentemlékű X. Pius pápa sajátkezűleg írta alá a boldoggáavatási per megindításának határozatát. 1916. március 14-én megjelent a dekrétum a St. Louisban lefolytatott apostoli per -- de fama sanctitatis -- hitelességérôl és fontosságáról. Egyidejűleg a római kúriában folytatták le a pert Isten szolgálójának erényeirôl és csodáiról. Az elôírt formalitásoknak az egyházjog szerint való megtartása után Ôeminenciájának, Bisleti Gaetano bíborosnak jelenlétében 1931. május 12-én a Kongregáció antepreparatoria ülésében az erények hôsiességét vitatta meg. Majd 1934. október 29-én ugyanezt a tárgyat a preparatoria gyűlésben. Végül folyó évi március 12-én az általános gyűlésben, Szentatyánk, XI. Pius jelenlétében, coram sanctissimo ôeminenciája Bisletti bíboros megvitatásra felvetette a tételt: Vajon az isteni erények: hit, remény és szeretet akár Isten, akár a felebarát iránt és a sarkalatos erények, okosság, igazságosság, mértékletesség és erôsség, és a többi erények hôsi fokban megvannak-e a szóbanforgó esetben és célból. A Szentatya, elfogadva a bíbornokok, prelátusok, tanácsadó Atyák szavazatát, elhatározta, hogy ítéletét a mai napon, március 17-én, nagyböjt 2. vasárnapján nyilvánítja ki. Következésképpen meghívta Laurenti Kamillo és Bisletti Gaetano ôeminenciákat, valamint ft. Natucci Salvator Atyát és engem, alulírott titkárt; és minekutána mély áhítattal bemutatta a szentmiseáldozatot, Ôszentsége kijelentette, hogy az isteni erények: hit, remény, szeretet akár Isten, akár a felebarát iránt, nem kevésbé a sarkalatos erények: okosság, igazságosság, mértékletesség és erôsség, és a többi erények Isten szolgálójában, Duchesne Philippine-ben hôsies fokban vannak meg a szóbanforgó esetben és célból. Ôszentsége elrendelte azután, hogy ez a dekrétum kinyilváníttassék és a Rítusok Kongregációjának aktái közé soroltassék. Ezután ft. Páter Miccinelli S. J. lépett elô, és mint Duchesne Philippine boldoggáavatási perének szorgalmazója, a következô beszédet intézte XI. Pius pápához: Szentséges Atyám, az ünnepélyesen felolvasott dekrétum, Tiszteletreméltó Duchesne Philippine-nek a legnagyobb hódolatot nyújtja, mely emberi teremtményt érhet: erényeinek hôsiességét hirdeti. Szentséges Atyám, ez a dekrétum szent örömmel tölti el az egész Szent Szív Társaságot. Szülôföldje, Franciaország, valamint második hazája, Amerika számára ez a dicsôségnek és reménynek újabb záloga. A küzdô Egyházban hozzájárul az általános épüléshez. A nagy misszionárius lélek megdicsôülése újabb hôstettekre sarkall. Ilyen volt Isten tiszteletreméltó szolgálója. A jámbor gyermek, hogy beteg nôvérét szórakoztassa, a rómaiak történetébôl olvas fel neki, majd egy amerikai hittérítô elbeszéléseiért lelkesedik. 17 éves korában bátran mond búcsút a szülôi háznak, hogy a vizitáció rendjének noviciátusába lépjen, ahol Xavéri Szent Ferenc életének olvasásakor kérdi önmagától: ,,Miért nem követhetném ôt?'' 21 éves korában a forradalom vihara kiszakítja ôt a kolostor csendjébôl és 10 éven át az üldözött papok és hívek segítôje és vigasztalója lesz. Alig ült el a vihar, legyôzhetetlen akaraterejével megkísérli a Sancta Maria hegyi kolostor tagjainak összegyűjtését, de az isteni Gondviselés Szent Magdolna Zsófia újonnan alapított társaságába vezérli. 12 éven át könyörög a szent Alapítónônek a kegyelemért, hogy az amerikai missziókba indulhasson, és végre 49 éves korában, 1818-ban néhány társnôjével átszeli az Óceánt és kiköt Amerika földjén, ahol ezernyi nehézség és nélkülözés árán megveti a Szent Szív Társaság alapját. 73 éves korában eléri vágyainak netovábbját: eljut az indiánokhoz. Midôn megroppant egészsége miatt onnét visszahívják, a Sziklás-hegység felé fordítja tekintetét. Azonban meg kell elégednie azzal, hogy életének 10 utolsó évét imádság, áldozat és a halálra való készület töltse ki; 84 éves korában, 34 évi apostolkodás után hunyt el az Úrban. Nemcsak ô maga volt hittérítô, hanem hathatósan támogatta munkájukban a hithirdetôket. Szerencsésnek érzem magamat, hogy ez alkalommal a Jézustársaság nevében hálámat fejezhetem ki tiszteletreméltó Duchesne Philippine és Társasága iránt. 1823-ban Fleurissant-ban, ahol ô négy évvel elôbb Szent Szív-zárdát alapított, minden tôle telhetô módon támogatta a halottaiból feltámadt Jézustársasága elsô letelepülését, 10 éven át szoros egyetértésben a Szent Szív-zárdával, végigküzdött mindennemű nehézséget, nélkülözést és szegénységet, és elhintette ezen a vidéken a jövendôbeli gazdag aratás magvait. Szentséges Atyám, mintha csak Szentséged lábai elôtt látnám e pillanatban a katolikus Franciaországot, Amerikát, Kanadát, Isten szolgálójának egykori munkaterét, ahol ma oly virágzó a katolikus élet. Mintha csak az egész világ missziós telepeit látnám, hogy örvendenek és hálálkodnak Szentségednek, aki az Egyház láthatárán a megdicsôülés útját nyitotta meg ennek a ragyogó missziós csillagnak. Szentséged trónja körül sorakozik ma a Szent Szív Társaság az ô képviselôiben, akik az isteni Gondviselés különös kegye folytán éppen most gyűltek össze káptalanjukra. Mély alázattal ajánlják fel Szentségednek hálájuk hódolatát és ígéretüket, hogy Isten tiszteletreméltó szolgálójának példája szerint mindenkor az isteni Szív uralmának terjedésén dolgoznak az egész világon. Ekkor XI. Pius pápa intézett beszédet a jelenvoltakhoz s utalva a két nagy angol vértanúra, Fisher Jánosra és Morus Tamásra, kiknek szenttéavatási perét néhány nappal ezelôtt tárgyalták Rómában, Ôszentsége így folytatta: ,,És most oly élet lefolyása elôtt állunk, mely igazi, folytonos vértanúság, vagy jobban mondva, vértanúságok bámulatraméltó láncolata volt. Nagy nô, nagy lélek, Szent Magdolna Zsófiának nagy leánya Duchesne Philippine és még inkább Jézus Szent Szívének, a vértanúk csodálatos királyának önfeláldozó leánya. Már gyermekkorában édesdeden kínozta a vértanúság égô vágya. Irigyelte az igazi vértanúkat, a missziós apostolkodás vértanúit. Ez a megfontolás sugallta neki az igazi vértanúság gondolatát: a lemondást saját énjérôl, mindenrôl, amije van, mindenrôl, amivé lehetne és amit még tehetne. A nagy, istentelen forradalom kirobbanása vértanúságot jelentett neki; naponta szolgálta ki a vértanúkat s példájával másokat is ihletett. Évekig tartott ez a veszélyes életmód, mely könnyen a véres mártírumhoz vezethetett volna. Ezen idô alatt híven megôrizte és élesztette önmaga teljes átadásának vágyát a vértanúk Királyának. Az igazi vértanúság lemondás mindenrôl, amivé még lehetünk; mindenrôl, amit még tehetünk; ez egyenértékű a véres mártíriummal. Ezt az áldozatot Duchesne Philippine elôbb a vizitáció szelíd jelvényei, majd pedig a Szent Szív isteni tüzének jegyében hozta meg. Meg kell még emlékeznünk Tiszteletreméltó Duchesne Philippine életében nemcsak arról a lemondásról, melyet a mindennapi élet keretében gyakorolhatott, hanem hogy feláldozta mindazt, amit a szerzetesi életben keresett: gondoljunk csak arra a hosszú várakozásra, mely a missziókba való utazását megelôzte; pedig érezte, hogy Isten hívja ôt erre a pályára, mint Xavéri Szent Ferencet, kinek apostoli működése fakasztotta ki belôle a sóvárgó kérdést: ,,Miért nem követhetném ôt?'' Nemcsak hithirdetô volt ô, hanem a szó legigazibb értelmében élte is a hithirdetôk életét. Meglep és egyben mélyen meghat még nagy vonásokban is mindaz, amit Isten szolgálója tervezett, kezdeményezett, megkísérelt, létrehozott és szenvedett; szenvedett mindent, amit csak szenvedni lehet, és ezt oly rideg életkörülmények, a nehézségek oly összetorlódása, mindennemű ellentmondások láncolata közt, hogy ez egymagában is elég lett volna a leghôsiesebb akarat elcsüggesztésére. Ô azonban mindig hű maradt célkitűzéseihez, szorgosan tevékenykedett, olyannyira, hogy -- jóllehet, ôt sem kímélte meg a rendkívüli szegénység semminemű keménységtôl, nélkülözéstôl, megaláztatástól -- nem csupán a szegényeket segítette, hanem még a szűkölködô hittérítôket és apostolokat is támogathatta Fleurissant-ban. Végül még egy másik vértanúság: le kellett mondania arról a nagy, mély, szilárd, nyugodt tevékenységrôl, mely a vezetésre termett egyének sajátja; éveken át le kellett mondania a felebaráti szeretet kiárasztásáról és cselekvés helyett élete alkonyán a kényszerű tehetetlenség magányába merült és elhagyatottságot kellett éreznie annak részérôl, akitôl legkevésbé várta volna. És ez a hôsi lélek, az önuralom teljes birtokában, ezért a látszólagos tehetetlenségért a folyton növekvô belsô tevékenységben, az imádságos elmélyedésben keresett és talált kárpótlást. Imádság, Istennel való bensôséges egyesülés volt életének éltetô eleme mindenkor, imádsággal szôtte át és termékenyítette meg külsô apostolkodását. Ez az elmélyedés elôrehaladott korában oly teljessé vált, hogy az indiánok tisztelettel csak úgy emlegették: ,,a nô, aki mindig imádkozik''. Gyönyörű jellemzés, mely fellebbenti a fátyolt egy belsô vértanúságban eltelt élet titkáról: szakadatlan imádság: folytonos társalgás isteni Megváltójával, a legszentebb Szívvel, szüntelen ráhagyatkozás az állandóan jelenlévô Istenre. Ez a csodálatraméltó élet abban leli magyarázatát, hogy Duchesne Philippine mindent az örökkévalóság szemszögébôl nézett és a szerint cselekedett. És valóban, míg egyrészt feltárult elôtte a missziók, az apostoli tevékenység mérhetetlen láthatára, és égett benne a vágy, hogy az Úr szántóföldjét saját verejtékével öntözze, saját munkájával, sôt vérével megtermékenyítse, másrészt minden képességét az Úr utolsó eljövetelének várakozásában összpontosította, s lelke már elôre elmerült az örökkévalóság kimondhatatlan jutalmának víziójába, melyet az isteni Király készít választott jegyeseinek. Ezen örök ragyogás szemlélésén és elôízén túl állandóan maga elôtt látta a szeretet és szentség Királyában minden vértanúságnak és minden nagylelkűségnek fölséges példaképét és megjutalmazóját. Olyan élet ez, mely arra ösztönöz, hogy magunkra alkalmazzuk a kérdést, melyet ez a kiváltságos lélek Xavéri Szent Ferenc életének olvasásakor intézett magához: ,,Miért nem követhetném ôt én is?'' És ha ez nem is adatott meg mindenkinek, mert nem mindnyájan nyerték ugyanazt a hivatást és a kegyelemnek ugyanazt a bôségét -- mégis mily buzdítást, mily reményt rejt magában ez az élet arra, hogy Isten segítségével bízzunk még gyarló emberi természetünk képességében is, ha belekapcsolódik az isteni kegyelem erejébe.'' * * * Végre a boldoggáavatáshoz megkívánt összes tárgyalások sikeres lefolytatása után 1940. február 25-én XII. Pius pápa Ôszentségének jelenlétében felolvasták a dekrétumot, mely Tiszteletreméltó Duchesne Philippine boldoggáavatásának szertartását 1940. május 12-ére, pünkösd vasárnapjára tűzi ki. -- Örömünnep ez a Szent Szív Társaság valamennyi zárdájában, hatalmas ösztönzés minden tagjára nézve, hogy annak nyomdokaiba lépjen, akiben testet öltött gyermeki lelkének mondása: ,,Nekem az tetszik, ami hôsies. ____________________ [2] Felolvasta XI. Pius pápa jelenlétében a konzisztórium termében 1935. március 17-én Carinci prelátus, a Szent Rítusok Kongregációjának titkára.