Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== C.S. Lewis Keresztény vagyok! A mű eredeti címe C. S. Lewis: Mere Christianity Fordította: Várhidi Gyula Lektorálta: Lukácsi Huba Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata C. S. Lewis Elôszó I. könyv. -- A jó és a rossz, mint a világmindenség értelmének kulcsa 1. Az emberi természet törvénye 2. Néhány ellenvetés 3. A törvény valósága 4. Ami a törvény mögött rejlik 5. Okunk van a nyugtalanságra II. könyv. -- Amit a keresztények hisznek 1. Vetélkedô Isten-fogalmak 2. A megszállás 3. A megdöbbentô lehetôség 4. A tökéletes vezeklô 5. A gyakorlati következtetés III. könyv. -- A keresztény magatartás 1. Az erkölcsi felfogás három összetevôje 2. A fô erények 3. Társadalmi erkölcsi felfogás 4. Erkölcsi felfogás és pszichoanalízis 5. Szexuális erkölcsi felfogás 6. A keresztény házasság 7. A megbocsátás 8. A nagy bűn 9. Szeretet 10. Remény 11. Hit 12. Hit IV. könyv. -- Túl a személyiségen, vagy elsô lépések a Szentháromság doktrínájának megértéséhez 1. Alkotás és nemzés 2. A háromszemélyű Isten 3. Az idô s az azon túli világ 4. Áldásos ragály 5. A makacs játék katonák 6. Két megjegyzés 7. Színleljünk 8. Nehéz-e vagy könnyű a kereszténység? 9. Vegyük számításba a nehézségeket 10. Rendes emberek és új emberek 11. Az új emberek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1993-ban jelent meg a Szent István Társulat kiadásában az ISBN 963 360 686 1 azonosítóval. Az elektronikus változat a Szent István Társulat engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Szent István Társulaté. ======================================================================== C. S. Lewis C. S. Lewis 1898-ban született Írországban. Egy évet a Malvern College-ban töltött, majd magánúton tanult tovább. Oxfordban háromszor ért el kiváló osztályzatot, majd 1925-54 között a Magdalen College-ban működött mint végzett ösztöndíjas és tanulmányvezetô tanár. 1954-ben Cambridge-ben lett a középkori és reneszánsz irodalom professzora. Kiváló és népszerű elôadó volt, és tanítványaira nagy hatást gyakorolt. C. S. Lewis hosszú éveken át ateista volt, és megtérését a Surprised by Joy (Örömteli meglepetés) című munkájában e szavakkal írta le: ,,1929 húsvét utáni idôszakában beadtam a derekam, s talán mint olyan valaki, aki egész Angliában a legkedvetlenebbül és a leginkább vonakodva tért meg, elismertem, hogy az Isten, Isten.'' Ez az élmény segítette abban, hogy megértse nemcsak a közönyt a vallás elfogadásával szemben, hanem a kimondott vonakodást, ellenkezést is. Mint keresztény író szinte egyedülálló tehetség volt, aki kivételesen nagyszerű és logikus elmével és világos, élénk stílussal rendelkezett. Munkái közül a The Problem of Pain (A szenvedés problémája), The Screwtape Letters (A Screwtape levelek), Mere Christianity (Igazi kereszténység), The Four Loves (A négy szeretet) és a posztumusz Prayer: Letters to Malcolm (Imádság: Levelek Malcolmhoz) csak néhány nagy sikerű könyveibôl. Emellett írt egy-két élvezetes könyvet a gyermekek számára, néhány tudományos-fantasztikus művet és ezenkívül sok irodalmi-kritikai munkát. Műveit emberek milliói ismerik fordításban szerte a világon. -- 1963. november 22-én halt meg oxfordi otthonában. ======================================================================== Elôszó E könyv tartalma elôször a rádióban hangzott el, és azután jelent csak meg három különbözô részben, Rádióbeszélgetések (1942), Keresztény magatartás (1943) és Túl a személyiségen (1944) címmel. A nyomtatott változatokban néhány megjegyzést fűztem hozzá ahhoz, amit a mikrofonba mondtam, de különben többnyire változatlanul hagytam a szöveget. Véleményem szerint egy rádióbeszélgetésnek, amennyire csak lehet, valós beszélgetésnek kell lennie és nem szabad úgy hangzania, mint egy hangosan felolvasott értekezésnek. Beszélgetéseim során ezért alkalmaztam mindazokat az összevonásokat és köznyelvi kifejezéseket, amelyeket rendszerint használok beszélgetésben. A nyomtatott változatban megismételtem ezt, don't és we've alakokat írtam do not és we have helyett. S ahol a beszélgetésben hangsúlyozással emeltem ki egy szó fontosságát, ott a nyomtatásban dôlt betűt alkalmaztam. Ma már hajlamos vagyok arra, hogy ezt hibának tekintsem, a beszéd művészete és az írás művészete közötti nemkívánatos hibridnek. Ha egy szónok hangsúlyozni kíván valamit, élnie kell a hangzás változatainak lehetôségével, mert a közeg, amelyben megszólal, mintegy természetesen kínálja fel ezt a módszert; egy író azonban ne használjon dôlt betűket ugyanerre a célra. Ahhoz, hogy kiemelje a kulcsszavakat, megvannak a maga sajátos eszközei, és ezeket is kell alkalmaznia. Ebben a kiadásban különválasztottam az összevonásokat, az elôforduló dôlt betűs részeket pedig a mondatok megfelelô átalakításával dolgoztam át, remélhetôleg anélkül azonban, hogy megváltoztattam volna a népszerű vagy közvetlen hangnemet, amire kezdettôl fogva törekedtem. Kibôvítettem a szöveget, illetve elvettem belôle ott, ahol úgy éreztem, ma már jobban értem a témát, mint tíz évvel ezelôtt, és ahol tudtam, hogy az eredetit mások félreértették. Figyelmeztetnem kell az olvasót, hogy senkinek sem tudok segíteni, aki két keresztény felekezet között habozik. Nem fogják megtudni tôlem, hogy anglikánnak, metodistának, presbiteriánusnak vagy római katolikusnak kell-e lenniük. Ezt szándékosan mellôztem (mint ahogy az elôbbi felsorolásban sem véletlen, hogy az ábécét követi a sorrend). Nincs semmi titok helyzetemet illetôen. Az anglikán egyház egészen szerény laikusa vagyok, nem különösen ,,high'', sem különösen ,,low'' vagy bármi egyéb. (Különbözô anglikán nézeteket képviselô csoportok, nevük lefordíthatatlan. Ford.) E könyvben azonban nem teszek kísérletet arra, hogy bárkit is a magam álláspontjára térítsek. Amióta csak keresztény lettem, mindig is úgy véltem, hogy a legjobb s talán az egyetlen szolgálat, amit nem hívô felebarátaimnak tehetek, ha megmagyarázom és megvédelmezem azt a hitet, amely mindenkor közös volt csaknem valamennyi keresztény számára. Több okom is van arra, hogy ezt gondoljam. Elôször is a keresztényeket egymástól elválasztó kérdések gyakran tartalmaznak olyan magas teológiai vagy éppen egyháztörténeti vonatkozásokat, amelyeket legfeljebb igazi szakértôk tárgyalhatnának. Az ilyen vizeken eltévednék, és inkább magam szorulnék segítségre, mint hogy képes lennék másoknak segíteni. Másodszor, úgy vélem, el kell ismernünk, hogy e vitás pontok megtárgyalása egyáltalán nem járul hozzá ahhoz, hogy egy kívülállót a kereszténység kebelébe hozzon. Amíg ezekrôl írunk és beszélünk, sokkal inkább az látszik valószínűnek, hogy elrettentjük ôt a gondolattól, hogy valamelyik keresztény felekezetbe lépjen, mintsem megnyernénk ôt a magunkénak. Arról, ami megoszt bennünket, csak olyanok jelenlétében beszéljünk, akik már eljutottak oda, hogy higgyék, csak egy Isten van és Jézus Krisztus az Ô egyszülött fia. Végül pedig az a benyomásom, hogy túl sok és fölöttébb tehetséges szerzôt inkább az efféle vitatott kérdések foglalkoztattak, mintsem annak védelme, amit Baxter ,,puszta'' kereszténységnek nevez. A témának az a része, ahol úgy véltem, legtöbbet tehetnék, látszott egyúttal a legsoványabbnak is. S természetesen ehhez fogtam hozzá. Amennyire tudom, csak ezek voltak az indítékaim, és igen örülnék, ha az emberek nem vonnának le dús képzeletre valló következtetéseket abból, hogy bizonyos vitatott kérdésekrôl hallgatok. Az ilyen hallgatás nem jelenti szükségképpen azt, hogy én magam egyik oldalon sem foglalok állást, bár néha így van. Keresztények között néha felmerülnek olyan kérdések, amelyekre úgy vélem, nem kaptunk még feleletet. Van néhány kérdés, amelyre sosem fogom megtudni a választ: s ha feltenném ôket, akár egy jobb világban is, azt a választ kaphatnám (amennyire én tudom), amit egy nálam sokkal jelentôsebb kérdezô kapott: ,,Miért fontos ez neked? Kövess engem!'' De vannak egyéb kérdések is, amelyeknél határozottan az egyik oldalon foglalok állást, és mégsem mondok semmit. Ugyanis nem azért írok, hogy kifejtsek valamit, amit az ,,én vallásomnak'' nevezhetnék, hanem hogy kifejtsem a kereszténységet magát, az igazi, puszta kereszténységet, amely -- akár tetszik nekem, akár nem -- az, ami most, és ami volt sokkal elôbb, mint megszülettem volna. Egyesek alaptalan következtetéseket vonnak le abból a ténybôl, hogy nem mondok többet Szűz Máriáról, mint annak megerôsítését, hogy Krisztust szűzen szülte. De hát bizonyára nyilvánvaló, miért teszem ezt. Ha ennél többet mondanék, az azonnal vitás területekre ragadna engem. Márpedig a keresztények között nincs még egy olyan vitatott kérdés, amit oly tapintatosan kellene kezelni, mint ezt. A római katolikus hitet e tárgyban nemcsak azzal a megszokott buzgósággal szokták képviselni, amely sajátja minden ôszintén vallásos hitnek, hanem (nagyon természetesen) azzal a különös, mondhatni lovagias érzékenységgel is, amit az ember akkor érez, ha anyjának vagy választottjának becsülete forog kockán. Igen nehéz velük szemben eltérô véleményt úgy nyilvánítani, hogy az ember ne tűnjék fajankónak s egyszersmind eretneknek. És ellenkezôleg, a szemben álló véleményt nyilvánító protestáns hite e tárgyban olyan érzelmeket idéz fel, amelyek bármilyen monoteizmusnak egészen a gyökeréig hatolnak. A radikális protestánsoknak úgy tűnik, hogy a Teremtô és a teremtmény (bár szent) közötti megkülönböztetés forog veszélyben: hogy újra a politeizmus, a többistenhit kelt életre. Ezért is oly nehéz más véleményen lenni velük szemben úgy, hogy az ember eretneknél is rosszabbnak ne látszódjék -- vagyis pogánynak. Ha bármely témát egyáltalán számításba lehet venni abból a célból, hogy egy könyvet a tiszta kereszténységrôl tönkretegyen, ha egy témát végképp eredménytelen olvasmánnyá lehet tenni azok számára, akik még nem hiszik, hogy a Szűz fia Isten, akkor ez biztosan az. Elég furcsa módon az olvasó még csak következtetni sem tud a vitás pontok fölötti hallgatásomból arra, hogy fontosnak vagy lényegtelennek tartom-e ôket. Ugyanis ez maga az egyik vitás pont. Egyike azon dolgoknak, amelyekben a keresztények ellentmondanak egymásnak ellentéteik fontosságát illetôen. Amikor két, különbözô felekezetű keresztény vitatkozni kezd, rendszerint nem sokáig tart, amíg az egyik felteszi a kérdést, hogy ez és ez a pont ,,tényleg számít-e'', mire a másik azt válaszolja: ,,Hogy számít-e? Nos, abszolút lényeges!'' Mindezt egyszerűen azért mondtam el, hogy megvilágítsam, milyen könyvet próbáltam írni; s legkevésbé sem azért, hogy leplezzem vagy elkerüljem a felelôsséget azért, amit saját magam hiszek. Ezzel kapcsolatban, mint mondottam, nincs titok. Hogy idézzem Uncle Tobyt: ,,Mindez meg van írva a közös imakönyvben.'' Az igazi veszély abban állt, hogy mint általános keresztény felfogást fogok elôtérbe helyezni olyasmit, ami az anglikán egyháznak vagy -- ami még rosszabb -- magamnak sajátossága. Ettôl oly módon igyekeztem óvakodni, hogy a mostani II. könyvnek eredeti kéziratát megküldtem négy egyházi személy (egy-egy anglikán, metodista, presbiteriánus és római katolikus) címére és a véleményüket kértem. A metodista úgy vélte, hogy nem mondottam eleget a hitrôl, míg a római katolikusnak az volt a véleménye, hogy a vezeklés értelmének magyarázata során túlhangsúlyoztam az elméletek viszonylagos jelentéktelenségét. Egyébként mind az öten egyetértettünk. A többi könyvet már nem kellett hasonló módon ,,lektoráltatnom'', mivel bár ezekben felmerülhetnek véleménykülönbségek a keresztények között, ezek azonban csak egyes személyek vagy irányzatok, és nem felekezetek közötti különbségek. Amennyire meg tudom ítélni a beszámolókból és a nekem írt levelekbôl, bármennyire hibás is a könyv egyéb szempontokból, abban legalább sikert ért el, hogy egy általánosan elfogadott, közös, centrális, mondhatnám ,,tiszta'' kereszténységet mutat be. Ily módon talán némi könnyebbséget jelenthet annak a nézetnek az elhallgatása, hogy ha mellôzzük a vitás pontokat, akkor csak egy bizonytalan és vérszegény közös nevezô marad számunkra; s ez nemcsak pozitív, de fájdalmas is, hiszen olyan szakadék választ el bennünket minden más nem keresztény hittôl, amihez egyáltalán nem hasonlítható még a kereszténységen belüli legrosszabb egyházszakadás sem. Ha nem is segítettem közvetlenül az újraegyesülés ügyét, talán mégis megvilágítottam, miért kell újra egyesülnünk. A saját vallásomtól különbözô felekezetek meggyôzôdéses tagjai részérôl a hírhedt odium theologicumnak (egyháziak közötti gyűlölködés) igazán csak kevés jelét tapasztaltam. Ellenségesség csak határesetekben mutatkozott, akár az anglikán egyházon belül, akár azon kívül: olyan embereknél, akik nem különösképpen kötelességtudók egyik vallással szemben sem. Ezt, furcsa módon, vigasztalónak találom. Ez azt jelenti, hogy táborának közepén, ahol a leghívebb követôi tartózkodnak, ott van minden vallás igazán közel szellemében -- ha tanításában nem is -- az összes többihez. Következésképpen mindegyik középpontjában van valami, vagy van Valaki, aki minden hitbeli különbség, minden vérmérsékleti különbség s a kölcsönös üldözések minden emléke ellenére ugyanazon a hangon beszél. Ennyit mulasztásomról a tételekkel, doktrínákkal kapcsolatban. A III. könyvben, amely erkölcstannal foglalkozik, szintén csendben mentem el egyes dolgok fölött, de más okból. Amióta gyalogosként szolgáltam az elsô világháborúban, igencsak nem kedvelem az olyan embereket, akik kényelemben és biztonságban intéznek figyelmeztetô vagy buzdító szavakat az arcvonalban lévôkhöz. Ennek eredményeként nincs ínyemre, hogy túl sokat beszéljek olyan kísértésekrôl, amelyeknek magam nem vagyok kitéve. Úgy vélem, az embert nem kísérti meg minden bűn elkövetése. Így történt, hogy az az ösztön, amely szerencsejátékokra indítja az embereket, kimaradt az én alkatomból; s ezért kétségtelenül meg kell fizetnem azzal, hogy hiányzik belôlem néhány helyes ösztön, melyeknek az elôbbi a túlhajtása vagy perverzitása. Emiatt nem érzem magam arra hivatottnak, hogy tanácsot adjak a megengedhetô vagy megengedhetetlen szerencsejátékokra vonatkozóan, ha ugyan van közöttük megengedhetô, mert nem állítom, hogy akár csak ezt is tudnám. A születésszabályozásról sem mondottam semmit. Nem vagyok nô, sem házasember, sem pap. Úgy gondolom, nem az én feladatom, hogy állást foglaljak azokkal a fájdalmakkal, veszélyekkel és kiadásokkal szemben, amelyektôl meg vagyok védve; nincs lelkészi hivatalom, amely erre kötelezne engem. Sokkal komolyabb ellenvetés volt érezhetô és jutott kifejezésre azzal szemben, ahogyan a ,,keresztény'' szót használtam, amikor olyan valakit értettem ezen, aki elfogadja a kereszténység közös tantételeit. Az emberek azt kérdezték: ,,Ki vagy te, hogy megszabjad, ki a keresztény, és ki nem?'', vagy: ,,Vajon nincs-e számos olyan ember, aki nem hiszi ugyan ezeket a dogmákat, s mégis százszor igazabb keresztény, és százszor közelebb áll Krisztus szelleméhez, mint néhány olyan, aki elhiszi?'' Nos, ez az ellenvetés bizonyos értelemben igen helyes, igen könyörületes, igen érzékeny és nagyon szem elôtt tartja a lelkieket. Minden elképzelhetô vonása megvan, kivéve, hogy hasznavehetô lenne. Katasztrofális következmények nélkül egyszerűen nem használhatunk egy olyan nyelvezetet, amilyent a kifogásolók tôlünk kívánnak. Megpróbálom ezt megmagyarázni egy másik, sokkal kevésbé fontos szó történetével. A ,,gentleman'' szó eredetileg valami felismerhetôt jelentett; olyan valakit, akinek címere és földbirtoka van. Amikor valakit ezzel a megjelöléssel illettünk, nem bókot mondtunk neki, hanem egyszerűen egy tényt állapítottunk meg. Ha azt mondtuk valakire, hogy nem ,,gentleman'', az nem volt sértés, hanem egy információ közlése. Nem volt ellentmondás abban, ha azt mondtuk, hogy János hazug és ,,gentleman'', éppen úgy, mintha ma azt mondjuk, hogy Jakab bolond és a művészetek mestere. De aztán jöttek olyan emberek, akik igen helyesen, könyörületesen, érzékenyen és a lelkieket hangsúlyozva, szóval mindenféleképpen, csak -- mint látni fogjuk -- nem hasznavehetôen, azt mondották: ,,Egy gentlemannél minden bizonnyal sokkal fontosabb a magatartás, mint a címer és a földbirtok. Biztosan az az igazi gentleman, aki gentleman módjára viselkedik. Ebben az értelemben Edward bizonnyal sokkal igazibb gentleman, mint János!'' Helyesen gondolták így. Tiszteletre méltónak, udvariasnak és bátornak lenni természetesen sokkal jobb, mint címerrel rendelkezni. De ez nem ugyanaz. S ami még rosszabb, nem mindenki ért vele egyet. Ha valakit ebben az új, kifinomodott értelemben nevezünk ,,gentlemannek'', az valójában nem információadás lesz, hanem dicséretének egyik módja; ha pedig tagadjuk, hogy az illetô ,,gentleman'', akkor az egyszerűen sértés lesz. Ha egy szó már nem arra szolgál, hogy valamit leírjon, hanem pusztán dicséretet fejez ki, akkor ez a szó már nem közöl tényeket a tárgyra vonatkozóan: csak a beszélônek a tárggyal kapcsolatos állásfoglalását tükrözi. (Egy ,,finom'' ebéd csak olyasmit jelent, amit a beszélô kedvel.) Miután a gentleman szót szellemi tartalommal töltötték meg és elvonatkoztatták régi, közönséges, objektív értelmétôl, már aligha jelent többet, mint olyan valakit, akit a beszélô kedvel. Következésképpen a ,,gentleman'' ma már hasznavehetetlen szó. Rengeteg kifejezésünk volt már az elismerésre, tehát nem volt szükség erre a szóhasználatra; másrészt viszont, ha valaki (mondjuk egy történelmi műben) a régi értelmében kívánná használni, magyarázatok nélkül nem tehetné ezt. Erre a célra már nem alkalmas ez a szó. Ha már most megengednénk, hogy az emberek elkezdjék szellemi tartalommal megtölteni és finomítani, vagy ahogyan ôk mondják, ,,mélyíteni'' a ,,keresztény'' szó értelmét, egykettôre haszontalan szóvá válna. Elôször is maguk a keresztények soha senkire se tudnák alkalmazni. Nem a mi dolgunk megmondani, hogy legmélyebb értelemben ki van közel Krisztus szelleméhez és ki nincs. Mi nem látunk az emberek szívébe. Nem ítélkezhetünk, és valóban tilos is ítéletet mondanunk. Bolond fennhéjázás lenne, ha bárkire is azt mondanánk, hogy ebben a kifinomodott értelemben keresztény, vagy nem. Márpedig nyilvánvaló, hogy egy olyan szó, melyet sohasem alkalmazhatunk, nem válik valami nagyon hasznos szóvá. Ami pedig a nem hívôket illeti, ôk kétségkívül szívesen fogják használni ezt a szót finomított értelmében. Az ô szájukból egyszerűen a dicséret kifejezésévé válik. Amikor kereszténynek neveznek valakit, ezen azt értik, hogy szerintük az illetô jó ember. De a szónak ez a használata nem fogja gazdagítani a nyelvet, mivel már létezik az a szavunk, hogy ,,jó''. Közben pedig annyira el fogják csépelni a keresztény szót, hogy már semmilyen igazán hasznos célra nem lesz alkalmas. Ragaszkodnunk kell tehát az eredeti, nyilvánvaló értelméhez. A ,,keresztény'' nevet elôször Antiochiában (ApCsel 11,26) adták azoknak a ,,tanítványoknak'', akik elfogadták az apostolok tanítását. Nincs szó arról, hogy azokra korlátozták volna, akik annyit merítettek ebbôl a tanításból, amennyit kellett volna. Arról sincs szó, hogy kiterjesztették volna azokra, akik valamilyen kifinomodott, belsô, lelki módon ,,sokkal közelebb voltak Krisztus szelleméhez'', mint a várakozásnak kevésbé megfelelô tanítványok. A szempont nem teológiai vagy erkölcsi. Csupán arról van szó, hogy úgy használjunk szavakat, hogy mindenki megérthesse, mit is mondunk. Ha valaki, aki elfogadja a keresztény doktrínát, ahhoz méltatlanul él, akkor sokkal világosabb, ha azt mondják rá, hogy rossz keresztény, mintha azt, hogy nem keresztény. Remélem, egyetlen olvasó sem fogja feltételezni, hogy az ,,igazi'' kereszténységet a meglévô vallások hitvallásának alternatívájaként javaslom mintha választanunk kellene, hogy kiket részesítsünk elônyben e megjelölés révén: a kongregacionalistákat, a görögkeletieket vagy bármely más egyházat. Inkább egy elôcsarnokhoz volna hasonlítható, melybôl ajtók nyílnak több, különbözô helyiségbe. Ha be tudok vinni valakit ebbe az elôcsarnokba, akkor sikerült véghezvinnem azt, amire kísérletet tettem. De nem az elôcsarnokban, hanem a helyiségekben van tűz, berendezés és eleség. Az elôcsarnok csak várakozásra szolgál, olyan hely, ahonnan megpróbálhatjuk a különbözô ajtókat, de nem alkalmas arra, hogy ott lakjunk. Erre a célra még a legrosszabb helyiség is (bármelyik legyen is az), gondolom, megfelelôbb. Való igaz, egyesek úgy találják majd, hogy jelentôsebb ideig kell várakozniuk az elôcsarnokban, míg mások csaknem azonnal biztosan megérzik, melyik ajtón kell kopogtatniuk. Nem tudom, miért van ez a különbség, de biztos vagyok benne, hogy Isten senkit sem várakoztat meg, hacsak nem látja jónak, hogy az illetô várakozzék. Amikor azután valaki bejut majd a választott helyiségbe, úgy találja, hogy a hosszú várakozás valamiképpen javára szolgált, ami különben nem lenne így. De azért ezt várakozásnak kell tekintenünk, nem pedig tartózkodásnak, szállásnak. Állandóan imádkoznunk kell világosságért, és természetesen már az elôcsarnokban is el kell kezdenünk, hogy megpróbáljunk engedelmeskedni az egész házban közös szabályoknak, törvényeknek. S mindenekelôtt fel kell tennünk a kérdést: melyik ajtó az igazi, s nem azt, hogy melyik tetszik a legjobban színe vagy burkolata miatt. Magyarul, a kérdés soha ne az legyen: ,,Kedvelem-e ezt az istentiszteleti formát?'', hanem az, hogy ,,Igazak-e ezek a tanítások? Valóban szent hely-e ez? Ebbe az irányba terel-e a lelkiismeretem? Csak a büszkeségem, vagy a puszta ízlésem, vagy a szóban forgó ajtónálló iránti személyes ellenszenvem az, ami visszatart attól, hogy bekopogjak ezen az ajtón?'' Ha eljutottunk a saját helyiségünkbe, legyünk szívélyesek azokhoz, akik más helyiséget választottak, és azokhoz is, akik még mindig az elôcsarnokban vannak. Ha rosszak, még inkább szükségük van imáinkra; ha ellenségeink, akkor pedig még parancsunk is van rá, hogy imádkozzunk értük. Ez az egyik olyan elôírás, amely közös az egész házban. ======================================================================== 1. Az emberi természet törvénye A jó és a rossz Mindenki hallott már veszekedést. Néha mulatságosnak hangzik, néha csak kellemetlennek. De bármiképpen hangzik is, úgy hiszem, tanulhatunk valami nagyon fontosat, ha figyelünk arra, ami elhangzik. A veszekedôk ilyesféléket mondanak: ,,Mit szólna hozzá, ha valaki ugyanezt tenné önnel?'' -- ,,Ez az én helyem, én voltam itt elôbb!'' - - ,,Hagyd békén, nem tesz neked semmi rosszat!'' -- ,,Miért kell neked elsônek betolakodni?'' -- ,,Adj egy kis narancsot, én is adtam az enyémbôl!'' -- ,,Ugyan már, megígérted!'' Az emberek mindig mondanak ilyeneket, tanult emberek éppúgy, mint tanulatlanok, gyermekek éppúgy, mint felnôttek. Számomra az az érdekes ezekbôl a megjegyzésekbôl, hogy aki teszi ôket, nem csupán azt említi, hogy a másik magatartása történetesen nem tetszik neki. Hanem hivatkozik bizonyos magatartási normákra, számítva arra, hogy a másik ismeri azokat. S a másik igen ritkán válaszolja: ,,A pokolba a normáiddal.'' Csaknem majdnem mindig azt próbálja ehelyett kifejezésre juttatni, hogy amit éppen tett, az valójában nincs igazán a norma ellen, vagy ha mégis, akkor van valami különleges mentsége erre. Azt a látszatot kelti, mintha ebben a sajátságos esetben valami rendkívüli oka volna arra, hogy aki elôször elfoglalta a helyet, ne tartsa azt meg, vagy hogy a helyzet egészen más volt, amikor ô kapta a darab narancsot, vagy hogy valami olyasmi merült fel, ami mentesíti ôt attól, hogy ígéretét megtartsa. Valójában nagyon úgy tűnik, hogy mindkét fél fejében megfordul a ,,fair play''-nek, vagy az illendô magatartásnak vagy az erkölcsi magatartásnak, vagy bárminek akarjuk is hívni, valamiféle törvénye vagy szabálya, amelyben igazán egyetértenek. És tényleg gondolnak erre. Ha nem gondolnának rá, akkor persze küzdhetnének, mint az állatok, de nem vitatkozhatnának a szó emberi értelmében. A veszekedés azt jelenti, megpróbálják bebizonyítani, hogy a másik téved, a másik a hibás. Semmi értelme sem volna megpróbálni ezt, ha nem volna valamiféle megállapodás közöttünk, hogy mi a Jó és mi a Rossz; éppúgy, mint ahogy semmi értelme sem volna azt mondani, hogy egy labdarúgó szabálytalanságot követett el, ha nem volna valamilyen megállapodás a futball szabályairól. Nos, ezt a jóra és rosszra vonatkozó törvényt vagy szabályt hívták valamikor természeti törvénynek. Ha ma beszélünk a természeti törvényrôl, akkor rendszerint olyan valamit értünk ezen, mint a nehézségi erô, az átöröklés vagy a kémia törvényei. De amikor a régi gondolkodók a jó és rossz törvényét ,,természeti törvénynek'' nevezték, akkor ezen valóban az emberi természet törvényét értették. Az volt az elképzelés, hogy éppen úgy, ahogyan minden testet a gravitáció szabályoz, az egyes szervezeteket pedig a biológiai törvények, úgy az embernek nevezett teremtménynek is megvan a maga törvénye -- mindenesetre azzal a nagy különbséggel, hogy egy test nem választhatja meg, engedelmeskedjék-e a nehézségi erô törvényének vagy sem, de az ember választhat: engedelmeskedik-e az emberi természet törvényének vagy megszegi azt. Fogalmazhatjuk másképpen is. Minden ember, minden pillanatban alá van vetve egy egész sor különbözô törvénynek, de ezek között csak egyetlenegy van, amelyet szabadon megszeghet. Mint test a nehézségi erô uralma alatt áll, és nem szállhat azzal szembe; ha alátámasztás nélkül hagyjuk a levegôben, nincs más választása, mint hogy lezuhanjon, akár egy kô. Mint élô szervezet, különbözô biológiai törvényeknek van alávetve, s ezeknek éppúgy engedelmeskednie kell, akár egy állatnak. Azaz engedelmeskednie kell azon törvényeknek, amelyek egyformán vonatkoznak rá és más dolgokra. De az a törvény, amely jellemzô az ember természetére, s amely nem vonatkozik sem állatra, sem növényre, sem szervetlen dologra, az az egyetlen, melyet megszeghet az ember, ha neki úgy tetszik. Ezt a törvényt azért hívták természeti törvénynek, mivel úgy vélték, hogy mindenki ismeri a természetbôl, és nem kell külön tanítani. Persze azt nem gondolták, hogy hébehóba ne találnánk olyan különös valakire, aki azt nem ismeri, csakúgy, mint ahogyan találhatunk néhány embert, aki színvak vagy nincs hallása. De az emberi fajt egésznek tekintve mégis úgy gondolták, hogy az illô magatartásról szóló emberi elképzelés nyilvánvaló mindenki számára. Úgy vélem, igazuk volt. Ha ugyanis nem volt igazuk, akkor mindaz, amit a háborúról mondtunk, merô értelmetlenség. Mi értelme volt azt mondani, hogy az ellenségnek nincs igaza, ha a Jó nem valami realitás, amit a nácik alapjában véve éppen olyan jól ismertek, mint mi, s amit a gyakorlatban tenniük kellett volna? Ha nem lett volna fogalmuk arról, hogy mit értünk mi jó alatt, akkor is ugyanúgy harcolni kellett volna ellenük, de ezért éppoly kevéssé hibáztathattuk volna ôket, mint mondjuk a hajuk színéért. Tudom, néhányan azt mondják, hogy a természeti törvény vagy a rendes magatartás mindenki által ismert gondolata téves, mivel a különbözô civilizációknak és a különbözô koroknak egészen eltérô erkölcsi felfogása volt. Ám ez nem igaz. Voltak ugyan eltérések az egyes korok erkölcsi felfogásában, de ez sohasem ment el odáig, hogy teljes egészében különböztek volna a nézetek. Ha valaki veszi magának a fáradságot, hogy összehasonlítsa, mondjuk, a régi egyiptomiak, babilóniaiak, indiaiak, kínaiak, görögök és rómaiak erkölcsi tanítását, az lesz a legmeglepôbb számára, mennyire hasonlítanak ezek a tanok egymásra és a mienkhez. Ennek néhány bizonyítékát összeállítottam egy másik könyv, Az ember megsemmisítése (The Abolition of Man) függelékében; most azonban csak azt kérem az olvasótól, gondoljon arra, mit is jelentene egy teljesen eltérô erkölcsi felfogás. Képzeljen el egy olyan országot, ahol azért csodálják az embereket, mert elfutnak a csatában, vagy ahol valaki azért érez büszkeséget, mert rászedte mindazokat, akik a legjóságosabban bántak vele. Éppen így elképzelhetünk egy olyan országot is, ahol kétszer kettô öt. Az emberek különböztek abban a tekintetben, hogy kikkel szemben kell önzetlennek lenniük, hogy vajon csak a saját családjukkal szemben, vagy honfitársaikkal, vagy mindenkivel szemben. Ám abban mindig egyetértettek, hogy nem magukat kell tenni az elsô helyre. Az önzést sohasem csodálta senki. Az emberek különbözô véleményen voltak abban, hogy egy vagy négy feleségük legyen. De abban mindig egyetértettek, hogy csak úgy egyszerűen nem lehet minden nô az övék, akit akarnak. De a legfigyelemreméltóbb a következô. Valahányszor olyan valakivel találkozunk, aki nem hisz a jó és rossz valóságában, azt fogjuk tapasztalni, hogy már egy perc múlva megtagadja álláspontját. Ô megszegheti a nekünk tett ígéretét, de ha mi megpróbálunk megszegni egy ígéretet vele szemben, akkor abban a pillanatban panaszkodni fog: ,,Ez nem tisztességes!'' Egy nemzet mondhatja azt, hogy nem számítnak a szerzôdések; de egy perccel késôbb máris aláássa érvelését azt állítva, hogy ama bizonyos szerzôdés, melyet meg akar szegni, nem volt tisztességes. Ám ha a szerzôdések nem számítanak, és nincs olyasmi, mint jó és rossz -- más szóval, ha nincs természeti törvény --, akkor mi a különbség egy tisztességes és egy nem tisztességes szerzôdés között? Nem kellene-e inkább bevallaniuk és elismerniük, hogy bármit is beszélnek, valójában ugyanolyan jól ismerik a természeti törvényt, mint bárki más? Akkor hát úgy tűnik, hinnünk kell az igazi Jó- és Rosszban. Az emberek tévedhetnek olykor velük kapcsolatban éppúgy, mint ahogyan az összeadásnál rossz eredményt kapnak; de a Jó és Rossz nem csupán ízlés és vélemény kérdése, csakúgy nem, mint a szorzótábla. Nos, ha ebben megegyeztünk, akkor rátérhetek a következô pontra, amely így hangzik: egyikünk sem tartja meg valójában a természeti törvényt. Ha vannak kivételek önök között, úgy elnézést kérek tôlük. Ôk jobban teszik, ha valami más könyvet olvasnak, mivel semmi sem vonatkozik rájuk abból, amit mondani fogok. Most pedig a többi közönséges emberi lényhez fordulok. Ôszintén remélem, nem fogják félreérteni, amit mondani akarok. Nem prédikálás a szándékom, s az ég a tanúm rá, nem állítom, hogy jobb lennék bárkinél is: Csak a figyelmet próbálom felhívni egy tényre; arra a tényre, hogy még az idén, vagy ebben a hónapban, vagy ami még valószínűbb, még ma, mi magunk sem leszünk képesek azt a magatartást tanúsítani másokkal szemben, amit elvárunk tôlük. Lehet mindenféle mentségünk erre. Akkor voltunk olyan igazságtalanok a gyerekekkel, amikor nagyon fáradtak voltunk. Az a kissé gyanús pénzügyi manôver -- amit már majdnem elfelejtettünk -- épp akkor jött, amikor nagyon rosszul álltak a dolgok. S amit megígértünk az öreg X. Y.-nak és sose tettük meg -- nos, sosem ígértük volna meg, ha tudjuk, milyen elfoglaltak leszünk. Ami pedig az ön feleségével (vagy férjével), nôvérével (vagy fivérével) szembeni magatartását illeti... ha én tudnám, milyen idegesítôk tudnak lenni, akkor biztosan nem csodálkoznék ezen... De hát ki az ördög vagyok én tulajdonképpen? Én is éppilyen vagyok. Más szóval, nekem sem sikerül megtartani a természeti törvényt, és abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja nekem, hogy nem tartom meg, agyamban végeláthatatlan kifogások sorozata indul meg. Most azonban nem az a kérdés, hogy ezek jó kifogások-e. A lényeg az, hogy ezek a kifogások újabb bizonyítékát képezik annak, milyen mélyen hiszünk a természeti törvényben, akár tetszik nekünk, akár nem. Ha nem hinnénk a rendes, korrekt magatartásban, ugyan miért izgatna bennünket, hogy kifogásokat gyártsunk, amiért nem viselkedtünk helyesen? Tulajdonképpen annyira hiszünk a tisztességes magatartásban -- a természeti törvényt annyira kényszerítônek érezzük magunkra nézve --, hogy nem tudunk szembenézni azzal a ténnyel, hogy megszegtük azt, s következésképpen megpróbáljuk elhárítani a felelôsséget. Hiszen bizonyára észrevették, hogy kizárólag hibás magatartásunk miatt találjuk ki mindezeket a magyarázatokat. Csak a rossz természetünket tulajdonítjuk annak, hogy idegesek, fáradtak vagy éhesek vagyunk, jó természetünket a magunk érdemének tartjuk. Ezt a két tényt akartam tehát kiemelni. Elôször azt, hogy az emberek az egész földön, mindenütt rendelkeznek azzal a különös elképzeléssel, hogy egy bizonyos módon kell viselkedniük, s ettôl valóban nem tudnak megszabadulni. Másodszor pedig azt, hogy a valóságban az emberek nem viselkednek ily módon. Ismerik ugyan a természeti törvényt, de megszegik. Ez a két tény az alapja annak, hogy tisztán lássuk magunkat és a világmindenséget, amelyben élünk. ======================================================================== 2. Néhány ellenvetés A jó és a rossz Ha pedig ez az alapja az említetteknek, akkor jobb, ha megszilárdítjuk ezt az alapot, mielôtt tovább mennénk. A levelekbôl azt láttam, hogy sokan nehezen tudják megérteni, mi is ez az emberi természeti törvény, vagy erkölcsi törvény, vagy a tisztességes magatartásnak a szabálya. Például egyesek ezt írták nekem: ,,Amit ön erkölcsi törvénynek hív, az nem egyszerűen a mi nyájösztönünk, s vajon nem éppúgy fejlôdött ki bennünk, mint a többi ösztön?'' Nos, nem tagadom, hogy rendelkezhetünk nyájösztönnel is, de ez nem az, amit erkölcsi törvényen értek. Mindnyájan tudjuk, milyen érzés, mikor az ösztön hajt bennünket -- az anyai ösztön, a nemi ösztön vagy az önfenntartás ösztöne. Ilyenkor erôs kényszert vagy vágyat érzünk arra, hogy egy bizonyos módon cselekedjünk. S természetesen néha ugyanilyen vágyat érzünk arra is, hogy segítsünk valakinek: ez a vágy kétségtelenül a nyájösztönnek tulajdonítható. De vágyat érezni arra, hogy segítsünk, teljesen különbözik attól az érzéstôl, hogy segítenünk kell, akár tetszik, akár nem. Tételezzük fel, hogy egy veszélyben lévô ember segítségért kiált. Valószínűleg két kívánság támad bennünk: az egyik, hogy segítsünk (a nyájösztön következtében), a másik, hogy tartsuk távol magunkat a veszélytôl (az önfenntartásnak köszönhetôen). Ám ezen a két indítékon kívül találunk még magunkban valami harmadikat is, amely azt mondja, hogy a segítés impulzusát kell követnünk és a továbbállás impulzusát el kell nyomnunk. Nos, ez a valami, ami választ két ösztön közül, és megszabja, hogy melyiket kell bátorítanunk, nem lehet egyik sem a kettô közül. Akkor már azt is mondhatnánk, hogy a kotta, amely elôírja, hogy egy adott pillanatban egy bizonyos hangot játsszunk a zongorán és ne egy másikat, maga az egyik hang a billentyűkön. Az erkölcsi törvény megmondja, melyik hangot kell játszanunk, ösztöneink csupán a billentyűk. Van egy másik mód is annak felismerésére, hogy az erkölcsi törvény nem egyszerűen csak egyik ösztönünk. Ha két ösztön kerül összeütközésbe, s az illetô agyában nincs más e két ösztönön kívül, akkor nyilvánvalóan az erôsebb ösztön fog gyôzni. De azokban a pillanatokban, amikor leginkább tudatában vagyunk az erkölcsi törvénynek, akkor ez rendszerint azt mondja nekünk, hogy a két impulzus közül a gyengébb mellett foglaljunk állást. Valószínűleg sokkal inkább akarunk biztonságban lenni, mint segíteni a fuldoklónak: de az erkölcsi törvény azt mondja, hogy mégis segítsünk neki. S ugye, nemegyszer arra is biztat bennünket, hogy a természetesnél erôsebbé tegyük a helyes impulzust? Úgy értem, gyakran érezzük kötelességünknek, hogy serkentsük a nyájösztönt, képzelôerônk felkeltésével, szánalmunk felébresztésével stb., hogy ezáltal elegendô erôt gyűjtsünk a helyes dolog megtételére. De hát nyilvánvalóan nem ösztönösen cselekszünk, amikor nekilátunk, hogy egy ösztönt erôsebbé tegyünk, mint amilyen. Az, ami azt mondja nekünk: ,,Alszik a nyájösztönöd, ébreszd fel!'', nem lehet maga a nyájösztön. Az, ami megmondja, hogy melyik hangot kell a zongorán hangosabban játszani, nem lehet maga a hang. Van egy harmadik mód is arra, hogyan tekintsük ezt a kérdést. Ha az erkölcsi törvény egyik ösztönünk, akkor meg kellene tudni jelölni magunkban egy olyan impulzust, amely mindig ,,jónak'' volt nevezhetô és mindig megegyezett a helyes magatartás szabályával. Csakhogy erre nem vagyunk képesek. Nincs egyetlen olyan ösztönünk sem, amelyre az erkölcsi törvény ne mondaná néha, hogy nyomjuk el, vagy olyan, amelyre néha azt mondja, hogy bátorítsuk. Téves azt gondolni, hogy egyes ösztöneink -- mondjuk, az anyai szeretet vagy a hazaszeretet -- jók, míg mások, mint a nemi és a harci ösztön, rosszak. Mindössze úgy véljük, hogy azok az alkalmak, amikor a harci ösztönt és a nemi vágyat vissza kell szorítani, sokkal gyakrabban fordulnak elô, mint azok, amikor az anyai szeretetrôl vagy a hazaszeretetrôl van szó. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor egy házasembernek kötelessége bátorítani a nemi ösztönét és egy katonának a harci ösztönét. Vannak olyan esetek is, amikor az anya gyermekei iránti és egy férfi hazája iránti szeretetét háttérbe kell szorítani, mivel ezek igazságtalanságra vezetnének más emberek gyermekeivel vagy más országokkal szemben. Szigorúan véve nincs olyan kategória, hogy jó vagy rossz ösztön. Gondoljunk csak újra a zongorára. Nincs kétféle hang rajta: helyes és helytelen. Mindegyik hang helyes a maga idejében, és helytelen egy más alkalommal. Az erkölcsi törvény nem egyik ösztönünk, vagy ösztöneink együttese, hanem az a valami, ami létrehozza az összhangot (amit jóságnak vagy helyes magatartásnak nevezünk) ösztöneink irányításával. Ennek a megállapításnak mellesleg jelentôs gyakorlati következményei is vannak. A legveszélyesebb, amit csak tehetünk, ha kiválasztunk a saját természetünkbôl egy ösztönt, és úgy tekintjük, mintha azt minden áron követnünk kellene. Egy sincs köztük olyan, amely ne változtatna bennünket igazi ördögökké, ha abszolút irányelvnek tesszük meg. Azt gondolhatnánk, hogy az emberiség szeretete ebbôl a szempontból biztos irányelv, de nem az. Ha megfeledkezünk az igazságról, akkor egyszer csak ott találjuk magunkat, amint szerzôdéseket szegünk, az ,,emberség kedvéért'' bűnperekben bizonyítékokat hamisítunk, s végül kegyetlen és álnok emberekké válunk. Mások azt írták: ,,Nemde, amit ön erkölcsi törvénynek nevez, csak egy társadalmi megállapodás, konvenció, valami, amit a nevelés olt belénk?'' Úgy gondolom, hogy itt félreértésrôl van szó! Akik ezt a kérdést teszik fel, rendszerint magától értetôdônek tekintik, hogy ha valamit szüleinktôl és tanárainktól tanultunk, akkor az csak valami emberi gondolat lehet. Természetesen nem így van. Mindnyájan megismertük az iskolában a szorzótáblát. Egy olyan gyermek viszont, aki egyedül nô fel egy elhagyott szigeten, nem ismeri azt. De hát ebbôl nem következik, hogy a szorzótábla egyszerűen csak emberi találmány, valami, amit az emberek maguknak készítettek, és másképp is elkészíthették volna, ha akarták volna. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a tisztességes viselkedés szabályát szüleinktôl és tanárainktól tanultuk, mint ahogy bármi mást is. De a tanult dolgok egy része pusztán konvenció, megállapodás kérdése, ami lehetne másképpen is -- például azt tanultuk, hogy az utakon a balra hajts szabálya szerint közlekedjünk, de éppen úgy követhetnénk a jobbra hajts szabályát is --, míg más részük, mint például a matematika, valódi igazságok. Az a kérdés, hogy az emberi természeti törvény melyik csoportba tartozik. Két ok is van arra, hogy azt állítsuk: a matematikával tartozik egy csoportba. Az elsô az, amit már az elsô fejezetben is említettem, hogy bár vannak különbségek az egyes korok és országok erkölcsi felfogása között, a különbségek azonban igazán nem nagyok -- közel sem olyan nagyok, mint azt az emberek képzelik --, és ugyanaz a törvény felismerhetôen vonul végig rajtuk, míg a puszta konvenciók, mint például az autóval való közlekedés szabálya vagy az egyes viseletek fajtái, bármilyen mértékben különbözhetnek egymástól. A másik ok a következô: Amikor azokról a különbségekrôl beszélünk, amelyek az egyik nép és a másik nép erkölcsi felfogásában mutatkoznak, gondolunk-e arra, hogy az egyik nép erkölcsi felfogása jobb vagy rosszabb, mint a másiké? S hogy az esetleges változások jelentettek-e javulást? Ha nem, akkor természetesen nem lehetséges erkölcsi haladás. A haladás nemcsak változást jelent, hanem jobbulást is. Ha az erkölcsi elképzeléseket összességükben tekintve egyik sem volna igazabb vagy jobb, mint a másik, akkor nem volna értelme, hogy elônyben részesítsük a civilizált erkölcsöt a vad erkölcshöz, a keresztény erkölcsöt a náci erkölcshöz képest. Mi hiszünk abban, hogy azok, akik megpróbálták saját koruk erkölcsi felfogását megváltoztatni, reformerek és úttörôk voltak, olyanok, akik jobban értették az erkölcsi kérdéseket, mint felebarátaik. Nagyon helyes. Viszont abban a pillanatban, amikor azt mondjuk, hogy az egyik erkölcsi felfogás jobb, mint a másik, akkor valójában mind a kettôt egy bizonyos szinthez mértük, megállapítva, hogy az egyik közelebb áll ehhez a mércéhez, mint a másik. Ám ez a mérce, amihez két dolgot hasonlítottunk, olyasvalami, ami mind a kettôtôl különbözik. Valójában mind a kettôt valami valódi erkölcshöz hasonlítottuk, elismerve ezzel, hogy létezik valami olyan dolog, ami igazán helyes, függetlenül attól, amit az emberek gondolnak, és hogy egyes emberek nézetei közelebb vannak ehhez az igazán helyeshez, mint másokéi. Vagy fejezzük ki a következôképpen. Ha a mi erkölcsi nézeteink igazabbak és a nácikéi kevésbé igazak, akkor kell lenni valaminek -- valami igazi erkölcsnek --, amelyhez képest igazak lehetnek. Annak az oka, hogy az önök elképzelése New Yorkról pontosabb vagy kevésbé pontos, mint az enyém, az, hogy New York valóságos hely, amely teljesen függetlenül létezik attól, amit bármelyikünk gondol róla. Amikor New York nevét kiejtve mindegyikünk csupán ,,arra a városra gondol, amit a fejében elképzel'', hogyan lehetne bármelyikünknek is pontosabb elképzelése róla, mint a másiknak? Fel sem merülhetne az igazság vagy a hazugság kérdése. Hasonlóképpen, ha a tisztességes magatartás szabálya csupán azt jelentené, ,,amit valamely nép történetesen éppen jónak lát'', akkor semmi értelme sem lenne azt mondani, hogy bármely nép valaha is helyesebb volt ítéleteiben, mint a másik; s azt is értelmetlenség volna állítani, hogy a világ erkölcsileg jobb vagy rosszabb lett. Akkor hát azt a következtetést kell levonnom, hogy bár a tisztességes magatartásra vonatkozó emberi elképzelések közötti különbségek olyasmit sejtetnek, hogy nincs igazi, természetes magatartási törvény egyáltalán, mégis mindaz, amit ezekrôl a különbségekrôl gondolnunk kell, éppen ennek az ellenkezôjét igazolják. Ámde még egy észrevételt, mielôtt befejezném. Találkoztam olyanokkal, akik azért túlozták el a különbségeket, mivel nem választják el az erkölcsi különbségeket a ténybeli meggyôzôdés különbségeitôl. Például valaki ezt mondta nekem: ,,Háromszáz évvel ezelôtt Angliában az emberek boszorkányokat végeztek ki. Ezt nevezi ön az emberi természet vagy a helyes magatartás törvényének?'' De hát minden bizonnyal azért nem végzünk ki most boszorkányokat, mert nem hiszünk létezésükben. Ha hinnénk benne, ha tényleg azt gondolnánk, hogy akadnak olyan emberek, akik eladták magukat az ördögnek és ezért természetfölötti hatalmat kaptak tôle, s ezt arra használják, hogy megöljék felebarátaikat, vagy megôrjítsék ôket, vagy rossz idôt hozzanak, akkor biztosan mind egyetértenénk abban, hogy ha valaki megérdemli a halálbüntetést, hát ezek a mocskos árulók megérdemlik. Itt nincs különbség az erkölcsi elvben, különbség csak a tényekben van. Talán jelentôs tudásbeli haladás, ha nem hiszünk a boszorkányokban; de nincs erkölcsi haladás abban, ha nem végezzük ki ôket, amikor úgy véljük, hogy nem léteznek. Nem fogunk humánusnak mondani olyan valakit, aki azért nem rak le egérfogókat, mivel úgy gondolja, hogy nincs egér a házban. ======================================================================== 3. A törvény valósága A jó és a rossz Most visszatérek arra, amit az elsô fejezet végén említettem, nevezetesen, hogy az emberi nemet illetôen két furcsa dologgal találkozunk. Az elsô az, hogy üldözi ôket egy elképzelés valamilyen magatartással kapcsolatban, amit tanúsítaniuk kellene, s amit becsületes eljárásnak, illendôségnek, erkölcsnek vagy természeti törvénynek nevezhetünk. A másik pedig az, hogy a valóságban nem így tesznek. Mármost azt kérdezhetné valaki, miért neveztem ezt furcsának. Hiszen ez a legtermészetesebb dolognak tűnhet a világon. Sôt azt is gondolhatnák, hogy elég kemény vagyok az emberi nemmel szemben. Végül is azt mondhatnák, hogy amit én a Jó és Rossz vagy a természet törvénye megszegésének nevezek, az csak annyit jelent, hogy az emberek nem tökéletesek. S hogy az ördögbe várhatnám el tôlük, hogy azok legyenek? Ez jó válasz lenne akkor, ha arra törekedtem volna, hogy megállapítsam a felelôsség pontos mérvét, amely azért hárul ránk, mert nem úgy viselkedünk, ahogy elvárjuk másoktól, hogy velünk szemben viselkedjenek. De ez egyáltalán nem az én feladatom. Pillanatnyilag nem érdekel a felelôsség kérdése; az igazságot próbálom megtalálni. S ebbôl a szempontból maga az a gondolat, hogy valami tökéletlen, hogy nem olyan, amilyennek lennie kellene, bizonyos következményekkel jár. Ha veszünk például egy követ vagy egy fát, az olyan, amilyen, és nincs értelme azt mondani, hogy másnak kellene lennie. Persze mondhatjuk azt, hogy a kônek ,,rossz az alakja'', ha például sziklakert céljaira akarjuk használni, vagy hogy egy fa azért rossz, mivel nem ad annyi árnyékot, amennyit szeretnénk. Mindenesetre csak azt gondoljuk, hogy egy kô vagy egy fa történetesen nem felel meg valamely általunk elképzelt célra. S ezért legfeljebb tréfából okolhatjuk ôket. Tudjuk nagyon jól, hogy adott idôjárás és talaj mellett a fa nem lehetett más. Amit mi a magunk szempontjából ,,rossz'' fának nevezünk, az éppen úgy engedelmeskedik a természet törvényének, mint a ,,jó''. Nos, tudják már, mi következik? Az következik, hogy amit természeti törvényeknek szoktunk hívni -- például ahogyan az idôjárás befolyással van a fára --, az szigorú értelemben nem igazán törvény, hanem csak bizonyos mértékig az. Amikor azt mondjuk, hogy a leesô kô mindig engedelmeskedik a nehézségi erô törvényének, az többnyire ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy a törvény csak azt mondja ki, ,,amit a kövek mindig tesznek''. Nyilván nem gondoljuk, hogy amikor egy követ elengedünk, akkor az hirtelen visszaemlékezik: parancsa van arra, hogy a földre essék. Tulajdonképpen csak azt gondoljuk, hogy leesik. Más szóval nem lehetünk biztosak abban, hogy van valami maguk a tények fölött, valami törvény -- hogy minek kellene történnie --, függetlenül attól, ami valójában történik. A természeti törvények, amelyek a kövekre és a fákra hatnak, csak annyit fejeznek ki, ,,amit a természet valójában tesz''. Ám ha most már az emberi természet törvényét vagy a tisztességes magatartás törvényét vesszük elô, ott egészen más a helyzet. Ez a törvény biztosan nem azt mondja, ,,amit az emberek valójában tesznek''; ugyanis mint már azt említettem, nagyon sokan egyáltalán nem engedelmeskednek ennek a törvénynek, teljes mértékben pedig senki sem. A nehézségi erô törvénye megmondja, mit tesz a kô, ha elejtjük; az emberi természet törvénye viszont azt mondja meg, mit kellene az embereknek tenni, de nem tesznek. Más szóval, amikor emberekkel foglalkozunk, akkor valami más jut érvényre a gyakorlati tények fölött és azokon túl. Rendelkezésünkre állnak a tények (hogyan viselkednek az emberek) és azon felül valami más is (hogyan kellene viselkedniük). A világegyetem többi részében nincs szükség semmi másra, csakis a tényekre. Az elektronok és molekulák egy bizonyos módon viselkednek, ebbôl bizonyos eredmények következnek, és ez minden.[*] Az emberek azonban egy bizonyos módon cselekszenek, s ez már nem minden, mivel mindig is tudtuk, hogy másképpen kellene cselekedniük. Nos, a dolog különös, és az embernek kísértése támad, hogy hamisan magyarázza. Például megpróbálhatjuk úgy feltüntetni, hogy ha azt mondjuk: egy embernek nem kellene úgy cselekednie, amint tesz, akkor csak ugyanazt véljük, mint amikor azt mondjuk, hogy a kônek rossz az alakja; nevezetesen, hogy amit az illetô tesz, az nem megfelelô nekünk. Ám ez egyszerűen nem igaz. Az az ember, aki a vonaton a sarokülést foglalja el, mivel ô elôbb érkezett, és az, aki besurrant a fülkébe, míg hátat fordítottam és ellopta a táskámat, egyaránt kellemetlen. Mégis én csak a másodikat hibáztatom, és nem az elsôt. Arra az emberre, aki véletlenül buktat el, nem haragszom, legfeljebb csak egy pillanatig, amíg észre nem térek. Arra az emberre haragszom, aki szándékosan próbál meg elgáncsolni, még akkor is, ha ez nem sikerül neki. Pedig az elsô okozott kárt vagy bajt, míg a másik nem. Néha meg az a magatartás, melyet rossznak neveznek, egyáltalán nem kellemetlen nekem, sôt éppen ellenkezôleg. Háborúban mindegyik fél igen hasznosnak találhat egy-egy árulót a másik oldalon. S bár felhasználják és fizetnek neki, az emberiség aljának fogják tekinteni. Így hát nem mondhatjuk, hogy amit másokban tisztességes magatartásnak hívunk, az egyszérűen az a magatartás, amely történetesen hasznos számunkra. És amit tisztességes magatartásnak tekintünk magunkban, úgy vélem igen nyilvánvalóan, nem azt a magatartást jelenti, amely kifizetôdik. Olyan helyzeteket jelent, mint amikor megelégszünk harminc shillinggel, holott három fontot kaphatnánk; amikor tisztességesen elvégezzük az iskolai munkát, bár könnyű lenne csalni; amikor otthagyunk egy lányt, pedig szeretkezni szeretnénk vele; amikor veszélyes területen maradunk, pedig mehetnénk biztonságosabb helyre is; amikor megtartjuk ígéretünket, pedig szívesebben nem tennénk ezt, s amikor megmondjuk az igazat, még akkor is, ha emiatt hülyének néznek minket. Egyesek azt mondják, hogy bár a tisztességes viselkedés nem azt jelenti, ami egy bizonyos személynek egy adott pillanatban kifizetôdik, mégis azt jelenti, ami kifizetôdik az egész emberi nemnek, összességében; következésképpen nincs semmi titokzatosság benne. Az emberek végül is rendelkeznek elegendô értelemmel; látják, hogy kinek-kinek csak olyan társadalomban lehet igazi biztonsága és boldogsága, amelyben mindenki megtartja a tisztességes játékszabályokat, s mivel látják ezt, megpróbálnak tisztességesen viselkedni. Az mármost tökéletesen igaz persze, hogy biztonság és boldogság csak olyan egyénektôl, osztályoktól, népektôl származhat, amelyek becsületesek, tisztességesek és jók egymáshoz. Ez az egyik legfontosabb igazság a világon. De mint magyarázat arra, miért érzünk úgy, ahogy érzünk a jó- és rosszal kapcsolatban, éppen elkerüli a lényeget. Ha azt kérdezzük: ,,Miért kell önzetlennek lennem?'', s az rá a válasz: ,,Mert jó a társadalomnak'', akkor újra feltehetjük a kérdést: ,,Miért törôdjem azzal, mi a jó a társadalomnak, hacsak nekem magamnak is nem jelent valami hasznot?'' amire megint csak az a válasz: ,,Mert önzetlennek kell lenni'' -- s ez ugyanoda visz vissza bennünket, ahonnan elindultunk. Azt mondjuk, ami az igaz, de ez nem visz minket elôbbre. Ha valaki azt kérdezné, mi az értelme a labdarúgásnak, nem volna túl szerencsés azt válaszolni, hogy ,,gólokat rúgni'', mivelhogy a gólrúgásra törekvés maga a játék, nem pedig a játék oka, s tulajdonképpen igazán csak annyit mondhatunk, hogy a labdarúgás: labdarúgás, ami ugyan igaz, de nem érdemes rá szót pazarolni. Ugyanígy, ha valaki azt kérdezi, mi az értelme a tisztességes viselkedésnek, nem volna helyes azt felelni, hogy ,,használni a társadalomnak'', mivel az, hogy megpróbálunk használni a társadalomnak, más szóval önzetlennek lenni (végül is a ,,társadalom'' csak annyit jelent, hogy ,,mások'') egyik összetevôje a tisztességes magatartásnak; valójában megint csak azt mondhatjuk, hogy a tisztességes magatartás: tisztességes magatartás. Pontosan ugyanezt mondhattuk volna, ha megálltunk volna annál a megállapításnál, hogy ,,az embernek önzetlennek kell lenni''. S ez az a pont, ahol most megállok. Az embereknek önzetlennek, tisztességesnek kell lenniük. Nem arról van szó, hogy az emberek önzetlenek, vagy hogy az emberek szeretnek önzetlenek lenni, hanem arról, hogy annak kell lenniük. Az emberi magatartásra vonatkozó erkölcsi törvény, illetve az emberi természet törvénye nem egyszerűen valamiféle tény, mint mondjuk a gravitáció vagy a nehéz tárgyak viselkedésének törvénye. Másrészt az erkölcsi törvény nem csupán képzelôdés, mivel nem tudunk megszabadulni a gondolatától, s a legtöbb dolog, amit mondunk vagy gondolunk az emberekrôl, értelmetlenné válna, ha mégis megszabadulnánk tôle. Sôt, az erkölcsi törvény nemcsak egyszerűen egy megállapítás arra vonatkozóan, hogyan viselkedjenek az emberek a mi saját érdekünkben; ugyanis a rossznak vagy tisztességtelennek mondott magatartás nem egészen ugyanaz, mint a nem megfelelônek, kellemetlennek talált magatartás, sôt néha még az ellenkezôje is lehet. Így tehát ez a szabály a jó- és rosszról, vagy az emberi természet törvénye, vagy bárminek is nevezzük, valamiképpen valós dolog kell hogy legyen, olyan valami, ami tényleg létezik, és nem mi magunk találtuk ki. S közönséges értelemben mégsem olyan tény, mint amilyen tény a tulajdonképpeni magatartásunk. Úgy kezd látszani, mintha el kellene ismernünk, hogy nemcsak egy-, de többfajta realitás is van; hogy ebben a különleges esetben van valami az emberi magatartás közönséges tényein felül és túl is, ami azonban mégis határozottan valós -- egy valódi törvény, amelyet egyikünk sem alkotott, de amelyrôl érezzük hogy befolyással van ránk. ________________________ * Nem hiszem, hogy ez jelentene mindent, mint azt majd késôbb látni fogják. Arra gondolok csupán, hogy mai tudásunk alapján ítélve valószínű, hogy ez minden. ======================================================================== 4. Ami a törvény mögött rejlik A jó és a rossz Összegezzük, amire eddig jutottunk. A kövek, fák és hasonlók esetében az, amit természeti törvénynek nevezünk, csak a kifejezés módja lehet. Amikor azt mondjuk, hogy a természetet bizonyos törvények kormányozzák, ez csak annyit jelent, hogy a természet egy bizonyos módon viselkedik. Az úgynevezett törvények nem valóságosak, nincsenek az általunk észlelt tények fölött és azokon túl. De az ember esetében, mint láttuk, ez már nem áll fenn. Az Emberi Természet vagy a Jó és Rossz törvénye valami olyasmi kell legyen, ami az emberi magatartás valóságos tényei fölött és azokon túl van. Ebben az esetben még valami más is felmerül a valóságos tényeken kívül, egy igazi törvény, amelyet nem mi találtunk ki, s amelynek, tudjuk, engedelmeskednünk kell. Most azt szeretném fontolóra venni, mit mond ez nekünk a világmindenségrôl, amelyben élünk. Amióta csak az emberek gondolkodni tudnak, mindig is azon tűnôdtek, valójában mi is ez a világmindenség és hogyan jött létre. S nagy vonalakban két nézet alakult ki. Az elsôt materialista nézetnek nevezzük. Akik ezt a nézetet képviselik, úgy vélik, hogy az anyag és tér egyszerűen létezik, mindig is létezett, és senki sem tudja, miért; s hogy ez a bizonyos meghatározott módon viselkedô anyag valamiféle szerencsés véletlen folytán olyan teremtményeket hozott létre, mint mi magunk, akik képesek vagyunk gondolkozni. Óriási véletlen folytán valami behatás érte a napot, s ennek következtében jöttek létre a bolygók; s megint csak nagy véletlen folytán az egyik ilyen bolygón elôfordult az élethez szükséges mindenféle vegyi anyag és a megfelelô hômérséklet, s így ezen a földön életre kelt az anyag egy része; aztán a véletlenek igen hosszú sorozata következtében az élôlények olyanná alakultak, mint mi vagyunk. -- A másik a vallásos nézet. (A megjegyzést lásd e fejezet végén.) Eszerint, ami a világmindenségen túl van, az sokkal inkább hasonló az értelemhez, mint bármi máshoz, amit ismerünk. Azaz, tudatos, vannak céljai, és egyes dolgokat elônyben részesít a többivel szemben. S ezen az alapon megalkotta a világmindenséget, elôttünk részben ismeretlen célból, de mindenesetre részben azért, hogy magához hasonló teremtményeket hozzon létre, mármint addig a mértékig, hogy értelemmel rendelkezô lényeket. Kérem, ne gondolják, hogy az egyik ilyen nézet már régóta fennáll, s hogy a másik csak fokozatosan foglalta el a helyét. Ahol csak gondolkozó emberek voltak, mindkét nézet elôfordult. S jegyezzük meg a következôt is. A tudomány által, mindennapi értelemben, nem tudjuk megállapítani, melyik nézet a helyes. A tudomány kísérletekkel dolgozik. Figyeli, hogyan viselkednek a dolgok. Hosszú távon minden tudományos megállapítás, bármilyen bonyolultnak tűnjék is, valójában valami ilyesmit jelent, hogy például ,,jan. 15-én 2.20-kor a távcsövet az égnek erre és erre a pontjára irányítottam és ezt és ezt láttam'', vagy ,,beletettem valamennyit ebbôl az anyagból az edénybe, erre és erre a hôfokra hevítettem, s így és így viselkedett''. Ne gondolják, hogy most a tudomány ellen beszélek: csak azt mondom, ami a tudomány feladata. S minél képzettebb valaki a maga tudományában, úgy vélem, annál inkább fog egyetérteni velem, hogy ebben áll a tudomány feladata, s ez egyúttal igen hasznos és szükséges tevékenység. De hogy miért jön valami még ehhez egyáltalán, s hogy van-e még valami a tudomány által megfigyelt dolgok mögött -- valami más --, ez nem tudományos kérdés. Ha van valami a dolgok mögött, akkor az vagy teljesen ismeretlen fog maradni az emberek elôtt, vagy pedig különbözô módokon ismertté teszi magát. Az a megállapítás, hogy van egy ilyen dolog, és az az állítás, hogy nincs ilyen dolog -- egyik sem tudományos. S igazi tudósok nem is állítanak ilyet. Rendszerint csak az újságírók és a népszerű regényírók szednek elô a kézikönyvekbôl egy-két limlomot az át nem gondolt tudományból, ôk lelik kedvüket az ilyesmiben. Végül is ez tényleg csak a józan ész dolga. Tételezzük fel, hogy a tudomány egykor oly tökéletessé válik, hogy ismer minden egyes részletet a világmindenségben. Vajon nem nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések: ,,miért van a mindenség?, ,,miért viselkedik úgy, ahogy?, ,,van-e valami értelme?'', akkor is ugyanúgy megmaradnak, mint most? Nos, a helyzet egészen reménytelen lenne, de valami miatt mégsem az. Van egy dolog, egyetlenegy, az egész világmindenségben, amirôl többet tudunk, mint amit megtudhatnánk külsô megfigyeléssel. S ez a valami az ember. Mi nemcsak figyeljük az embert, mi magunk is emberek vagyunk. Ebben az esetben, hogy úgy mondjam, belsô információval rendelkezünk: benne vagyunk a tudásban. S ezért tudjuk azt, hogy az emberek olyan erkölcsi törvény alatt érzik magukat, amelyet nem maguk készítettek, amelyet nem tudnak egészen elfelejteni, míg ha meg is próbálják, s amelyrôl tudják, hogy engedelmeskedniük kell neki. Figyeljük csak meg az alábbi megállapítást. Ha valaki kívülálló tanulmányozná az embert -- mint ahogyan mi tanulmányozzuk az elektromosságot vagy a káposztát --, nem ismerve nyelvünket és így nem lévén képes arra, hogy bármilyen belsô tudást szerezzen rólunk, hanem pusztán csak azt figyelné, hogy mit teszünk, annak soha a legkisebb bizonyítéka sem lenne arra, hogy nekünk van ilyen erkölcsi törvényünk. Hogyan is lenne? Hiszen észlelései csak azt mutatnák, amit teszünk, az erkölcsi törvény pedig arra vonatkozik, amit tennünk kellene. Hasonlóképpen, ha volna bármi is az észlelt tények fölött és mögött a kövek vagy az idôjárás esetében, akkor mi, kívülrôl tanulmányozva azt, sohasem remélhetnénk, hogy felfedezzük azt. A kérdéssel kapcsolatban a következô a helyzet. Meg akarjuk tudni, hogy a világmindenség csak véletlenül az, ami, vagy van mögötte egy hatalom, mely olyanná teszi, amilyen. Minthogy ez a hatalom, ha létezik, nem az észlelt tények egyike, hanem olyan valóság, amely a tényeket elôidézi, e hatalom nem fedezhetô fel a tények puszta megfigyelésével. Csak egyetlen olyan eset van, amikor tudhatjuk, van-e valami több benne, nevezetesen saját esetünk. S ebben az egyetlen esetben azt találjuk, hogy van. Vagy fogalmazzuk meg másképpen. Ha volna egy irányító hatalom a világmindenségen kívül, nem tudná úgy megmutatni magát nekünk, mint a világmindenségen belüli jelenségek egyikét, éppoly kevéssé, mint ahogy egy ház építésze sem lehet egy fal, egy lépcsô, egy tűzhely a házban. Egyetlen módon számíthatnánk arra, hogy megmutatkozzék, nevezetesen: önnön bensônkben mint egy olyan befolyás vagy parancs, amely befolyásolni igyekszik bennünket egy bizonyos módon való viselkedésre. És pontosan ezt vesszük észre magunkban. Nem kellene, hogy ez felkeltse gyanúnkat? Az egyetlen olyan esetben, amikor tehát választ várhatunk, kiderül, hogy a válasz: igen; és az összes többi esetben, amikor nem kapunk választ, láthatjuk, hogy miért nem. Tételezzük fel, valaki azt kérdezné tôlem, hogy amikor kék egyenruhában látok az utcán menni egy embert, aki minden háznál kis papírborítékokat hagy, miért gondolom, hogy azok leveleket tartalmaznak? Azt válaszolhatnám: ,,Mivel valahányszor egy hasonló kis papírborítékot hagy nálam, az levelet tartalmaz.'' S ha most azt vetné ez ellen: ,,De hát ön sosem látta azokat a leveleket, amelyeket az ön véleménye szerint a többiek kézhez kaptak'', akkor azt válaszolnám: ,,Persze hogy nem, és nem is gondolom, hogy látom ôket, mivel nem nekem vannak címezve. Azokat a borítékokat, melyeket nem szabad kinyitnom, azokkal magyarázom, amelyeket kinyithatok.'' Ugyanez a helyzet ezzel a kérdéssel is. Az egyetlen boríték, melyet kinyithatok, az ember. S amikor ezt teszem, fôleg amikor ezt a sajátos embert nyitom fel, amely saját magam vagyok, azt tapasztalom, hogy nem létezem önállóan, egy bizonyos törvény alatt állok; hogy valaki vagy valami azt akarja, hogy bizonyos módon cselekedjem. Persze nem képzelem, hogy ha egy kô vagy egy fa belsejébe hatolhatnék, akkor ugyanezt találnám, mint ahogy azt sem képzelem, hogy a többi ember az utcában ugyanazt a levelet kapja, amit én. Például úgy képzelem, azt találnám, hogy a kô engedelmeskedni tartozik a nehézségi erônek, hogy amíg a levelek feladója csak azt mondja nekem, hogy engedelmeskedjem emberi természetem törvényének, addig a követ kényszeríti, hogy engedelmeskedjék a saját (kô) természeti törvényének. De úgy vélem, mindkét esetben úgy találnám, hogy van a leveleknek egy úgynevezett feladója, egy hatalom, egy igazgató, egy vezetô a tények, jelenségek mögött. Ne gondolják, hogy gyorsabban haladok a kelleténél. Még száz mérföldre sem vagyok a keresztény teológia Istenétôl. Csak odáig jutottam, hogy van valami, ami irányítja a világmindenséget, s a jó megtételére serkentve törvényként jelenik meg bennem, s miatta támad felelôsségérzet bennem, és miatta érzem magam kényelmetlenül, ha rosszat teszek. Úgy vélem, azt kell feltételeznünk, hogy ez a valami sokkal inkább értelem, mint bármi más ismert dolog, mivel végül is az egyetlen más dolog, amit ismerünk, az anyag, és aligha képzelhetjük, hogy egy darabka anyag utasításokat adjon. Természetesen nem szükséges, hogy nagyon hasonlítson az értelemhez, még kevésbé egy személyhez. A következô fejezetben megvizsgáljuk, megfejthetünk-e vele kapcsolatban valamivel többet. Az elmúlt száz évben sok üres hízelgés hangzott el Istennel kapcsolatban. Nem ezt fogom nyújtani, ne számítsanak erre. Megjegyzés. -- Amikor ez a fejezet rádióadásban ment, rövidség kedvéért csak a materialista és a vallásos felfogást említettem. A teljesség kedvéért azonban meg kell említenem a közbeesô nézetet is, melyet életerô-filozófiának, alkotó evolúciónak vagy eredô evolúciónak neveznek. Legszellemesebben Bernard Shaw műveiben jutott kifejezésre, de a legmélyebben Bergsonnál. Akik ezt a nézetet vallják, azt állítják, hogy azokat az apró változásokat, amelyek következtében az élet ezen a bolygón a legalacsonyabb formáktól az emberig eljutott, nem a véletlen, hanem egy bizonyos életerônek az ,,igyekezete'' vagy ,,céltudatossága'' idézte elô. Amikor ezt halljuk, meg kell kérdeznünk, vajon az életerôn ezek az emberek olyasvalamit értenek, ami értelemmel rendelkezik, vagy sem. Ha igen, akkor ,,a létbe életet hozó és azt tökéletességre vivô értelem'' valójában egy Isten, és nézetük így azonos a vallásossággal. Ha nem, akkor mi értelme van azt mondani, hogy egy értelem nélküli valami ,,igyekszik'', vagy hogy ,,céljai'' vannak? Ez nézetem szerint végzetes hibája ennek a felfogásnak. Hogy miért oly vonzó sokak számára ez az alkotó evolúció, annak egyik oka az, hogy sokat nyújt az embernek az istenhit érzelmi vigaszából és semmit sem a kevésbé kellemes következményekbôl. Amikor jól érezzük magunkat, süt a nap, és az ember nem akarja elhinni, hogy az egész világ csak atomok gépies tánca, akkor jó lehet arra gondolni, hogy ez a nagy, misztikus erô keresztülvonul a századokon, s minket a hátán hordoz. Amikor viszont valami meglehetôsen rosszat akarunk tenni, akkor ez az életerô, amely csak egy vak erô mindenféle erkölcsi tartalom és értelem nélkül, sosem fog úgy összekülönbözni velünk, mint az az aggasztó Isten, akirôl gyermekként tanultunk. Az életerô egyfajta szelíd Isten. Bekapcsolhatjuk, ha úgy akarjuk, de különben nem háborít bennünket. Csupa vallásos érzelem és semmibe sem kerül. Az életerô lenne a legnagyobb teljesítmény a vágyálmak terén, amit a világ eddig látott? ======================================================================== 5. Okunk van a nyugtalanságra A jó és a rossz Az elôzô fejezetet azzal a gondolattal fejeztem be, hogy az erkölcsi törvényben valaki vagy valami az anyagi világon túlról férkôzik hozzánk. S úgy érzem, amikor ehhez a ponthoz értem, egyesek önök közül bosszankodtak. Sôt azt is gondolhatták, hogy becsaptam önöket, gondosan becsomagolva a mondanivalómat, hogy filozófia látszatát keltse az, ami nem több, mint ,,lelkifröccs''. Úgy érezhették, hogy készek figyelni rám addig, amíg úgy vélik, valami újat mondok; de ha a dologról kiderül, hogy ez is csak vallás, nos, a világ már megpróbálta ezt, és az órát nem lehet visszaállítani. Ha valaki ekként gondolkozna, úgy annak három dolgot szeretnék mondani. Elôször, ami az óra visszaállítását illeti. Vajon azt gondolják- e, hogy tréfálok, amikor azt mondom, önök visszaállíthatják az órát, és ha az óra téves, akkor ez gyakran értelmes beavatkozás? De most inkább elkanyarodnék ettôl az egész óraötlettôl. Valamennyien haladást akarunk. A haladás azonban azt jelenti, hogy közelebb kerülünk ahhoz a helyhez, ahol lenni akarunk. Ha azonban rossz irányba fordulunk, akkor az elôrehaladás egyáltalán nem visz bennünket közelebb a célhoz. Ha rossz úton haladunk, akkor az elôrehaladás azt jelenti, hogy hátraarcot csinálunk és visszamegyünk a helyes útra; és ebben az esetben az, aki leghamarabb fordul vissza, az a leghaladóbb ember. Mindnyájan tapasztalhattuk ezt, amikor számításokat végeztünk. Ha rosszul kezdtem el egy összeadást, minél hamarabb látom ezt be és kezdem újra, annál gyorsabban boldogulok. Semmi haladó nincs abban, ha makacskodunk és vonakodunk elismerni egy hibát. S úgy vélem, ha a világ jelenlegi állapotát tekintjük, igazán nyilvánvaló, hogy az emberiség valami nagy hibát követett el. Rossz úton vagyunk. S ha így van, vissza kell mennünk. Ha visszamegyünk, az a leggyorsabb út tovább. Másodszor, az eddig elmondottakból még nem vált eddig igazán ,,vallásos lelkifröccs''. Még nem jutottunk el valamiféle tényleges vallás Istenéhez, még kevésbé a kereszténységnek nevezett sajátos vallás Istenéig. Csak az erkölcsi törvény mögötti valakiig vagy valamiig jutottunk. Semmit sem veszünk a Bibliából vagy az egyházaktól, mindössze azt próbáljuk megvizsgálni, meg tudunk-e állapítani valamit errôl a valakirôl saját erônkbôl. S egészen világossá akarom tenni, hogy amit a saját erônkbôl tudunk megállapítani, az megdöbbentô. Errôl a valakirôl két bizonyítékunk van. Az egyik a mindenség, amelyet alkotott. Ha egyedüli kulcsnak tekintenénk, akkor úgy gondolom, arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy egyrészt ez a valaki nagy művész volt (ugyanis a világ nagyon szép), másrészt nagyon könyörtelen és nem barátja az embernek (mivel a mindenség igen veszélyes és riasztó). A másik bizonyíték az erkölcsi törvény, melyet elménkbe ültetett. S ez jobb bizonyíték, mint a másik, mivel ez utóbbi belsô információ. Többet tudhatunk meg Istenrôl az erkölcsi törvénybôl, mint a mindenségbôl, éppúgy, mint ahogy többet tudhatunk meg egy emberrôl, ha beszélgetésére figyelünk, mint ha nézzük például a házat, melyet épített. Nos, ebbôl a második bizonyítékból arra a következtetésre juthatunk, hogy ez a mindenség mögötti lény rendkívül érdekelt a helyes magatartásban, mint amilyen a tisztességes eljárás, az önzetlenség, a bátorság, a jóhiszeműség, a becsületesség és az igazmondás. Ebben az értelemben egyet kell értenünk a kereszténység és néhány más vallás magyarázatával, hogy Isten ,,jó'', abban az értelemben, hogy megbocsátó, szelíd és megértô. Ám az erkölcsi törvényben semmi könyörületesség sincs. Kemény, mint az acél. Azt mondja, hogy az egyenes dolgot cselekedjük, s egyáltalán nem látszik törôdni azzal, milyen fájdalmas, veszélyes vagy nehéz is azt megtenni. Ha Isten olyan, mint az erkölcsi törvény, akkor nem szelíd. Ezen a ponton most még nincs értelme azt állítani, hogy a ,,jó'' Istenen olyan Istent értünk, aki meg tud bocsátani. Túl gyorsan haladnánk. Csak egy személy tud megbocsátani. S még nem jutottunk el ahhoz az Istenhez, aki személy, csak az erkölcsi törvény mögötti hatalomig, ami sokkal inkább értelem, mint bármi más. De még mindig nagyon kevéssé hasonlít egy személyhez. Ha tiszta, személytelen értelem, akkor semmi értelme sincs arra kérni, hogy tegyen engedményeket nekünk, vagy bocsásson meg, mint ahogy annak se volna értelme, ha a szorzótáblát kérnénk, hogy nézze el, amiért hibás az eredmény. Mindenképpen helytelen választ kell kapnunk. És nincs értelme azt mondani, hogy ha van egy ilyen Isten -- egy személytelen, abszolút istenség --, akkor nem kedveljük és nem törôdünk többé vele. Az a probléma ugyanis, hogy lényünk egy része az ô oldalán van, és valóban egyetért azzal, hogy helyteleníti az emberi kapzsiságot, csalárdságot és kizsákmányolást. Kérhetjük ôt, hogy tegyen kivételt a mi esetünkben, hogy ez alkalommal még bocsásson meg; de alapjában véve tudjuk, hogy ha a világ mögötti hatalom igazán és megváltoztathatatlanul megveti az ilyen magatartást, nem lehet jó. Másrészt meg azt is tudjuk, hogy ha létezik egy ilyen abszolút istenség, akkor cselekedeteink nagy részét gyűlölnie kell. Ez az a borzasztó szorító, amiben benne vagyunk. Ha a mindenséget nem vezérli egy abszolút istenség, akkor hosszú távon minden erôfeszítésünk reménytelen. De ha van, akkor magunkat mindennap ennek az istenségnek ellenségévé tesszük; a legkevésbé sem valószínű, hogy holnap a helyzet jobb lesz, s így esetünk újra reménytelen. Sem nélküle, sem vele nem tudunk meglenni. Isten az egyetlen vigasz, és Ô a végsô rémkép is; az, amire mindenképpen szükségünk van, és az is, ami elôl leginkább akarunk elrejtôzni. Ô az egyetlen lehetséges szövetségesünk, és ellenségeivé tettük magunkat. Egyesek azt mondják, hogy az abszolút jósággal való találkozás valami szórakoztató lenne. Ezeknek újra kell ezt gondolni. Ôk még csak játszanak a vallással. A jóság: vagy nagy biztonság, vagy nagy veszély -- függôen attól, hogyan reagálunk rá. S mi rosszul reagálunk. S most a harmadik megjegyzés. Amikor úgy döntöttem, hogy valódi témámhoz ilyen kerülôvel érkezzem, nem az volt a célom, hogy megtréfáljam önöket. Más okom volt rá; mégpedig az, hogy a kereszténységnek egyszerűen nincs addig értelme, amíg önök szembe nem kerülnek azokkal a tényekkel, amelyeket ismertettem. A kereszténység az embereknek megbánást hirdet és megbocsátást ígér. S ezért (amennyire én tudom) nincs semmi mondanivalója azoknak, akik nem tudják, cselekedtek-e bármi megbánnivalót, és nem érzik, hogy szükségük van megbocsátásra. Csak miután felfogtuk, hogy van egy igazi erkölcsi törvény és egy hatalom a törvény mögött, s hogy megszegtük ezt a törvényt és szembeszálltunk ezzel a hatalommal, csak mindezek után és egy perccel sem elôbb kezd szólni hozzánk a kereszténység. Amikor betegek vagyunk, csak akkor figyelünk az orvosra. Amikor felfogtuk, hogy helyzetünk csaknem reménytelen, csak akkor fogjuk megérteni, mirôl beszélnek a keresztények. Magyarázatot adnak arra, hogyan is kerültünk a jelenlegi helyzetbe, hogy ti. egyszerre gyűlöljük és szeretjük a jóságot. Megmagyarázzák, hogyan lehetséges, hogy az erkölcsi törvény mögött rejlô személytelen értelem: Isten, aki ugyanakkor mégis személy. Elmondják, hogyan felelt meg valaki helyettünk e törvény követelményeinek, amelyeknek sem önök, sem én nem tudtunk eleget tenni, hogyan lett emberré maga Isten, hogy megmentse az embert az Isten ítéletétôl. Régi történet ez, s ha érdekli önöket, bizonyára megkérdeznek olyanokat, akik több hozzáértéssel tudnak róla beszélni, mint én. Én csak azt kérem az emberektôl, hogy nézzenek szembe a tényekkel, hogy megértsék azokat a kérdéseket, amelyekrôl a kereszténység állítja, hogy meg tudja válaszolni. S ezek igen elriasztó tények. Bárcsak tudnék valami kellemesebbet mondani. Ám azt kell mondanom, amit igaznak tartok. Természetesen egyetértek azzal, hogy hosszú távon a keresztény vallás kimondhatatlan vigaszt nyújt. De nem kezdôdik vigasztalással; azzal a rémülettel kezdôdik, amit leírtam, és nincs értelme megpróbálni, hogy eljussunk a vigaszhoz, mielôtt keresztülmentünk volna a rémületen. A vallásnál, éppúgy, mint a háborúban vagy bárhol, a vigasz az a valami, amit nem kaphatunk meg annak révén, hogy keressük. Ha az igazságot keressük, végül találhatunk vigaszt; ha a vigaszt keressük, nem fogjuk megtalálni sem a vigaszt, sem az igazságot, hanem elôször csak hízelgést és vágyálmokat, s a végén a kétségbeesést. Mindnyájan átmentünk a háború elôtt a nemzetközi politikával kapcsolatos vágyálmokon. Itt az ideje, hogy ugyanezt tegyük a vallás terén is. ======================================================================== 1. Vetélkedô Isten-fogalmak Amit a keresztények hisznek Felkértek, mondjam el önöknek, hogy mit hisznek a keresztények, én pedig azzal kezdem, hogy megmondom azt az egyet, amit a keresztényeknek nem kell hinniük. Ha ön keresztény, akkor nem kell hinnie, hogy egyszerűen minden más vallás teljességgel hibás. Ha ön ateista, akkor azt kell hinnie, hogy a legfontosabb pont az egész világ valamennyi vallásában egyszerűen egyetlen óriási tévedés. Ha ön keresztény, akkor gondolhatja azt, hogy mindezek a vallások, még a legfurcsábbak is, tartalmaznak legalább egy csipetnyi igazságot. Amikor még ateista voltam, megpróbáltam meggyôzni magam, hogy az emberi nem nagy része mindig is tévedett abban a kérdésben, ami a legfontosabb volt számára; amikor keresztény lettem, már liberálisabb nézetet tudtam magamévá tenni. Kereszténynek lenni természetesen nem azt jelenti, hogy azt gondoljuk: ahol a kereszténység különbözik más vallásoktól, ott a kereszténységnek van igaza és a többiek tévednek. Mint a számtanban is, csak egy helyes összeg lehetséges és a többi téves; de némelyik téves eredmény sokkal közelebb áll a helyeshez, mint a többi. Az emberiség elsô nagy megosztása szerint van egy többség, amely hisz valamilyen Istenben vagy istenekben, és egy kisebbség, amely nem hisz. Ebbôl a szempontból a kereszténység a többséggel tart, a régi görögökkel és rómaiakkal, a modern barbárokkal, sztoikusokkal, Platón követôivel, hindukkal, mohamedánokkal stb., szemben a modern nyugat- európai materialistákkal. Az emberek következô nagy megosztása aszerinti, hogy milyen Istenben hisznek. Két igen különbözô elképzelés van errôl. Az egyik nézet szerint Isten túl van a jón és rosszon. Mi, emberek egy dolgot rossznak vagy jónak mondunk. De egyesek véleménye szerint ez csak pusztán emberi szempont. Ezek azt szokták mondani, hogy minél bölcsebb lesz valaki, annál kevésbé kíván majd bármit is jónak vagy rossznak mondani, és annál tisztábban fogja látni, hogy egyféleképpen minden jó, míg másféleképpen minden rossz és hogy semmi sem különbözô. Ezek az emberek tehát azt hiszik, hogy sokkal hamarabb, mielôtt eljutnánk valahová az isteni szempont közelébe, a különbség teljesen eltűnik. A rákot rossznak mondjuk -- szokták állítani --, mivel megöli az embert; de ugyanígy rossznak mondhatunk egy sikeres sebészt is, mivel megöli a rákot. Minden a nézôponton múlik. A másik és ezzel ellentétes nézet szerint az Isten egész határozottan ,,jó'' és ,,igazságos''; állást foglal, szereti a szeretetet és gyűlöli a gyűlöletet, s azt akarja, hogy egyféleképpen cselekedjünk, és ne másképp. Az elsô nézetet, mely úgy véli, hogy Isten túl van jón és rosszon, panteizmusnak nevezzük. A nagy porosz filozófus, Hegel képviselte ezt, s amennyire meg tudom érteni ôket, a hinduk. A másik nézeten a zsidók, mohamedánok és keresztények vannak. Ezzel a nagy különbséggel, mely a panteizmus és a keresztény Isten-eszme között fennáll, rendszerint együtt jár még egy másik különbség is. A panteisták rendszerint úgy hiszik, hogy Isten csaknem oly módon tölti el élettel a világmindenséget, mint ahogyan mi a testünket: hogy a világmindenség majdnem Isten, s ha nem léteznék, Isten sem létezne, és minden, amit a világon találunk, része Istennek. A keresztény elgondolás egészen más. Ôk úgy vélik, hogy Isten tervezte meg és alkotta a világot, ahogy az ember egy festményt készít, vagy zenét komponál. A festô nem maga a kép, és nem hal meg, ha a képét szétrombolják. Mondhatjuk, hogy ,,sokat adott bele magából'', de ezzel csak azt gondoljuk, hogy a kép minden szépsége és érdekessége a festô fejében fogant meg. Ügyessége nem ugyanúgy van meg a képen, mint a fejében vagy éppen a kezében. Úgy vélem, látják, hogy ez a panteisták és keresztények közötti különbség hogyan függ össze a másikkal. Ha nem teszünk igen komolyan különbséget a jó és a rossz között, akkor igen könnyen mondhatjuk azt is, hogy ezen a világon minden Isten része. Persze ha úgy gondoljuk, hogy egyes dolgok nagyon rosszak, és Isten igazán jó, akkor nem beszélhetünk így. Hinnünk kell abban, hogy Isten különválik a világtól, s hogy néhány dolog a világban szemben áll az ô akaratával. Ha egy panteista néz szembe a rákkal vagy a nyomorral, mondhatja: ,,Ha ön az isteni szempontból látná mindezt, biztosan megértené, hogy ez is Isten.'' A keresztény viszont azt válaszolja: ,,Ne beszélj átkozott értelmetlenséget.''[*] A kereszténység ugyanis harcos vallás. Nézete szerint Isten teremtette a világot, és tér és idô, meleg és hideg, valamennyi szín és íz, az összes állat és növény, mind az Ô elgondolásából, ,,az Ô fejébôl'' jött létre, mint ahogy az ember megír vagy kitalál egy történetet. Ámde azt is gondolja a kereszténység, hogy az Isten alkotta világban sok minden fordult rosszra, és Isten ragaszkodik hozzá, mégpedig igen nyomatékosan, hogy ezeket helyretegyük. Ez persze egy igen nehéz kérdést vet fel. Ha egy jó Isten teremtette a világot, miért vált az rosszá? Nos, hosszú ideig, évekig, egyszerűen nem voltam hajlandó meghallgatni erre a kérdésre a keresztény választ, mivel mindig azt éreztem, ,,bármit is mondtok, bármilyen okosak is az indokaitok, vajon nem sokkal egyszerűbb és könnyebb azt mondani, hogy a világot intelligenciával nem rendelkezô erô hozta létre? S érveléstek nem egyszerűen bonyolult kísérlet-e arra, hogy elkerüljétek a nyilvánvalót?'' De ez aztán egy másik nehézséget okozott. Az Isten létezése elleni bizonyítékom az volt, hogy ez a világ oly kegyetlen és igazságtalan. De honnan volt ez az elképzelésem, hogy valami igazságos és igazságtalan? Az ember csak akkor minôsít egy vonalat görbének, ha már van valami elképzelése az egyenesrôl. Mivel hasonlítom össze ezt a világot, amikor igazságtalannak mondom? Ha az egész hűhó rossz és értelmetlen elejétôl végéig, akkor én, akirôl fel kell tételezni, hogy a hűhó része vagyok, hogy tudtam ilyen hevesen állást foglalni ellene? Az ember vizesnek érzi magát, ha vízbe esik, mivel az ember nem vízi lény: egy hal sohasem érezné magát nedvesnek, vizesnek. Természetesen feladhattam volna az igazságról való elképzelésemet, mondván, hogy az csak a saját magam elképzelése. De ha ezt tettem volna, akkor az Isten elleni bizonyítékom is összeroppant volna, mivel azon az állításon alapult, hogy a világ valóban igazságtalan, és nem egyszerűen azon, hogy történetesen nem tetszik a fantáziámnak. Így aztán annak a kísérletnek kellôs közepén, hogy megpróbáltam Isten nemlétét bebizonyítani, egyszer csak kényszerítve éreztem magam annak elfogadására, hogy a valóság egy része -- nevezetesen az igazságról való elképzelésem -- teljességgel értelmes. Így azután kiderült, hogy az ateizmus túlságosan egyszerű. Ha az egész mindenség értelmetlen, akkor sohase jöttünk volna rá, hogy nincs értelme; hasonlóképp: ha nem volna fény a világban, és ezért a teremtményeknek nem volna szemük, sohasem tudnánk meg, hogy sötét van. Akkor a ,,sötét'' szónak nem volna értelme. ________________________ * Egy hallgató panaszkodott az ,,átkozott'' szó miatt, mivel az nem más, mint szitkozódás. Én azonban pontosan azt gondolom és azt értem, amit mondok -- az értelmetlenség, mely átkozott: Isten átka alatt áll, és azokat, akik hiszik ezt, (távol Isten kegyelmétôl) örök halálra fogja kárhoztatni. ======================================================================== 2. A megszállás Amit a keresztények hisznek Így hát valóban elmondhatjuk, hogy az ateizmus túlságosan egyszerű. De mondhatok még egy másik felfogást is, amely szintén túl egyszerű. Ezt a nézetet felhígított kereszténységnek nevezem. Egyszerűen azt a nézetet képviseli, hogy van egy jó Isten a mennyben és hogy minden teljesen rendben van -- s elhagy minden nehezünkre esô és elriasztó doktrínát a bűnrôl, a pokolról és az ördögrôl, valamint a megváltásról. Mindkét felfogás gyerekes filozófia. Semmi értelme, hogy egyszerű vallás után áhítozzunk. Végül is a valóságos dolgok nem egyszerűek. Az asztal, amelynél ülök, egyszerűnek látszik: de kérdezzünk csak meg egy tudóst, hogy mibôl is készült tulajdonképpen. Elmondja majd mindazt, amit az atomjairól tudunk, hogyan verôdik vissza róluk a fény és jut a szemünkbe, milyen hatással vannak a sugarak a látóidegre és mi történik az agyunkban -- s természetesen úgy találjuk majd, hogy ,,az asztal látása'' egy csomó titok és bonyodalom közepébe visz minket, melynek aligha látjuk a végét. Egyszerűnek látszik, amikor egy gyermek imádkozik. S ha megelégszünk azzal, hogy itt megálljunk, akkor helyes, minden rendben. De ha nem -- és a modern világ rendszerint nem éri be ennyivel --, ha folytatni akarjuk és megkérdezni, mi is történik valójában -- akkor valami nehézségre kell felkészülni. Ha valamivel többet kérünk, mint egyszerűséget, akkor ostoba dolog azon panaszkodni, hogy az a valamivel több már nem egyszerű. Azonban igen gyakran alkalmazzák ezt az ostoba eljárást olyanok, akik nem ostobák, de tudatosan vagy tudat alatt le akarják rombolni a kereszténységet. Ezek az emberek egy olyan változatát agyalják ki a kereszténységnek, amely egy hatéves gyermeknek felel meg, és ezt teszik támadásuk célpontjává. Amikor megpróbáljuk elmagyarázni nekik az igazi keresztény doktrínát, ahogyan azt egy tanult felnôtt vallja, akkor panaszkodni kezdenek, hogy összezavarjuk a fejüket, hogy mindez túlságosan bonyolult, és ha, tényleg volna egy Isten, akkor bizonyára egyszerűvé tette volna a ,,vallást'', mivel az egyszerűség oly szép stb. Résen kell lenni ezekkel az emberekkel szemben, mert pillanatonként változtatják érveiket, és csak elvesztegetik az idônket. Érdemes figyelnünk arra az Isten-eszméjükre is, hogy ti. Isten ,,egyszerűvé teszi a vallást''; mintha a vallást Isten találta volna ki, és nem az Ô hozzánk intézett kijelentése volna bizonyos megváltoztathatatlan tényékrôl saját természetével kapcsolatban. A valóság amellett, hogy bonyolult, tapasztalatom szerint még rendszerint különös is. Nem világos, nem nyilvánvaló, nem az, amit várunk. Például, ha felfogtuk, hogy a Föld és a többi bolygó a Nap körül kering, akkor azt várnánk, hogy e összhangban legyenek -- pl. hogy egyforma távolságra legyenek egymástól, vagy hogy távolságaik szabályosan növekedjenek vagy egyforma nagyok legyenek, vagy pedig hogy egyre nagyobbak vagy kisebbek legyenek, ahogy távolodunk a Naptól. Valójában azonban semmi látható okot nem találunk sem a nagyságukra, sem a távolságaikra; némelyiknek közülük csak egy holdja van, egynek négy, egynek kettô, másoknak egy se, s az egyiknek meg gyűrűje. A valóság rendszerint olyasvalami, amit elôre nem sejthettünk. Ez az egyik oka annak, hogy hiszek a kereszténységben. Olyan vallás ez, amelyet nem lehetett volna kitalálni. Ha csak azt a fajta mindenséget nyújtaná, amit mindig is vártunk, úgy érezném, hogy mi terveltük ki. De a mindenség lényegében egyáltalán nem olyan valami, amit bármelyikünk is kitalálhatott volna. Megvan az a furcsa bonyolultsága, csavarossága, amely éppen a valós dolgok sajátja. Hagyjuk tehát ezeket a gyerekes filozófiákat, ezeket a túl egyszerű válaszokat. A probléma nem egyszerű, s a válasz sem tűnik annak. Mi hát a probléma? A mindenség -- amely sok minden olyat tartalmaz, ami nyilvánvalóan rossz és értelmetlen, de tartalmaz olyan teremtményeket, mint mi magunk, akik tudjuk, hogy mennyi minden rossz és értelmetlen. Csak két olyan felfogás van, amely minden tényt figyelembe vesz. Az egyik a keresztény nézet: a világ jó, de rosszá lett, s még mindig ôrzi annak emlékét, hogy milyennek kellene lennie. A másik nézet a dualizmus. Ez az a hit, amely szerint minden dolog mögött két egyenlô és független hatalom áll, az egyik jó, a másik rossz, s hogy ez a mindenség a csatatér, ahol vég nélküli harcukat vívják. Nekem személyesen az a véleményem, hogy a kereszténység mellett a dualizmus a legméltóbb és legértelmesebb hit. Van azonban egy csapda benne. A két hatalmat, szellemet vagy istent -- az egyik jó és a másik rossz -- egymástól teljesen függetlennek tételezzük fel. Mindkettô öröktôl fogva létezik. Egyik sem alkotta a másikat, és egyiknek sincs több joga arra, hogy magát Istennek nevezze, mint a másiknak. Feltehetôen mindegyik jónak gondolja magát és a másikat rossznak. Egyikük kedveli a gyűlöletet és a kegyetlenséget, másikuk a szeretetet és a könyörületességet, s mindegyik a saját nézetét védelmezi. Nos, mit gondolunk akkor, amikor az egyiket a jó hatalmának és a másikat a rossz hatalmának nevezzük? Vagy azt mondjuk csak, hogy az egyiket jobban kedveljük a másiknál -- mint ahogy valaki inkább szereti a sört, mint az almabort --, vagy pedig azt mondjuk, hogy akármit is gondol ez a két hatalom, és bármelyiket szeretjük is pillanatnyilag mi, emberek, az egyik mégis valójában rossz, és téved abban, hogy magát jónak tekinti. Ha már most csak odáig megyünk el, hogy történetesen elônyben részesítjük az elsôt, akkor fel kell adnunk azt, hogy jóról és rosszról beszélünk egyáltalán. Ugyanis a jó azt jelenti, hogy azt kell elônyben részesítenünk, tekintet nélkül arra, hogy egy adott pillanatban éppen melyiket kedveljük. Ha a ,,jónak lenni'' egyszerűen csak annyit jelentene, hogy csatlakozunk ahhoz az oldalhoz, amelyet éppen elképzeltünk, minden valós ok nélkül, akkor a jó nem érdemelné meg, hogy jónak nevezzük. Így hát azt kell gondolnunk, hogy a két hatalom egyikének igaza van, és a másik téved, az egyik jó és a másik rossz. Ám abban a pillanatban, amikor ezt mondjuk, a két hatalmon kívül valami harmadikat is bevezetünk a mindenségbe: a jónak valami törvényét, mércéjét vagy szabályát, amelynek az egyik hatalom megfelel, a másik nem. De mivel a két hatalmat ezzel a mértékkel ítéljük meg, azért ez a mérték, vagy aki azt megalkotta, mindkettô mögött és fölött van, és Ô lesz az igazi Isten. Amikor jónak és rossznak nevezzük ôket, ezen tulajdonképpen azt értjük, hogy az egyik helyes viszonyban van a valóságos, végleges Istennel, a másik pedig rossz viszonyban. Ugyanezt bebizonyíthatjuk másképpen is. Ha a dualizmusnak igaza van, akkor a rossz hatalomnak olyan lénynek kell lennie, aki a rosszat saját magáért kedveli. Valójában azonban nem rendelkezünk olyan tapasztalattal, hogy bárki is azért szeretné a rosszat, mivel az rossz. Ami ehhez legközelebb áll, az a kegyetlenségnél fordul elô. A valós életben azonban az emberek egy vagy két ok miatt kegyetlenek, vagy azért, mert szadisták, azaz mert szexuális téren perverzek, és a kegyetlenség érzéki örömöt okoz nekik, vagy pedig annak a kedvéért, amit meg akarnak szerezni maguknak belôle -- pénzt, hatalmat vagy biztonságot. De ami az örömöt, pénzt, hatalmat és biztonságot illeti, ezek mind jó dolgok. A rossz abban áll, hogy helytelen módon törekszünk rájuk vagy túlhajszoljuk ôket. Természetesen úgy vélem, hogy akik ezt teszik, kétségbeejtôen gonoszak. Szerintem a gonoszság, ha alaposan megvizsgáljuk, rendszerint valami jónak helytelen módon való hajszolása. Jók tudunk lenni pusztán magáért a jóságért, de nem tudunk rosszak lenni kizárólag a rossz kedvéért. Végre tudunk hajtani egy jó cselekedetet akkor is, amikor nem érezzük magunkat jónak, s amikor az nem jár örömmel, egyszerűen azért, mert a jóság helyes; de soha senki nem követett el kegyetlenséget egyszerűen azért, mert a kegyetlenség helytelen, hanem csak azért, mert a kegyetlenség élvezetes vagy hasznos volt neki. Más szavakkal: a gonoszságnak még rossznak lenni sem sikerül oly módon, ahogy a jóság jó. Úgy is mondhatnám, hogy a jóság maga-maga, a gonoszság pedig csak megrontott jóság. S elôször valami jó kellett hogy legyen, mielôtt megromlott volna. A szadizmust szexuális ferdeségnek neveztük; de elôbb fogalmat kell tudni alkotnunk a normális nemiségrôl ahhoz, hogy beszélhessünk az elferdülésérôl; s azért látjuk, miben áll az elferdülés, mivel azt meg tudjuk magyarázni a normális magatartásból, de nem tudjuk megérteni a normálisat a perverzbôl. Ebbôl az következik, hogy a rossz hatalom, amely állítólag egyenlô szinten áll a jó hatalommal, és éppúgy szereti a rosszat, mint a jó hatalom a jót, puszta rémkép csupán. Hogy valaki rossz legyen, ahhoz jó dolgokat kell akarnia s azután rossz úton hajszolnia ezeket: jó impulzusokkal kell hogy rendelkezzék, hogy aztán képes legyen megrontani ôket. De ha ô maga rossz, akkor nem tud szert tenni olyan jó dolgokra, amelyeket megkívánna, sem olyan jó impulzusokra, amelyeket megrontana. Mind a kettôt a jó hatalomtól kell kapnia. Ha pedig így van, akkor nem független. Része a jó hatalom világának: vagy a jó hatalom hozta létre, vagy egy másik hatalom, mely mindkettô fölött áll. Fejezzük ki még egyszerűbben. Ahhoz, hogy valaki rossz legyen, léteznie kell, értelemmel és akarattal kell rendelkeznie. Azonban a lét, értelem és akarat önmagukban jó dolgok. Ezért a jó hatalomtól kellett kapnia ôket: s még ahhoz is, hogy rossz legyen, ellenfelétôl kellett kölcsönöznie vagy lopnia. S ugye, most már kezdjük érteni, miért mondta mindig is a kereszténység, hogy az ördög bukott angyal? A történet nem holmi gyermekmese, hanem tényleges felismerése annak a ténynek, hogy a rossz élôsködô, nem eredeti. Azokat az erôket, amelyek képessé teszik a rosszat arra, hogy folytassa munkáját, a jóság adta neki. Mindazok a dolgok, amelyek képessé teszik a rossz embert arra, hogy valóban rossz legyen, önmagukban véve jó dolgok -- határozottság, okosság, jó megjelenés --, maga a lét. Szigorú értelemben véve ezért nem válik be a dualizmus. Ôszintén elismerem azonban, hogy az igazi kereszténység (megkülönböztetve a felhígított kereszténységtôl) sokkal közelebb jár a dualizmushoz, mint azt sokan gondolnák. Amikor elôször olvastam végig komolyan az Újszövetséget, az volt az egyik meglepô dolog számomra, hogy oly sokszor beszélt a világban működô sötét hatalomról -- egy hatalmas rossz szellemrôl, akirôl azt tartják, hogy ô van a halál, betegség és bűn mögött. A nézetek közti különbség az, hogy a kereszténység szerint ezt a sötét hatalmat Isten teremtette és akkor még jó volt, de késôbb rossz útra tért. A kereszténység egyetért a dualizmussal abban, hogy a mindenség harcban áll. De azt nem gondolja, hogy ez a háború független erôk küzdelme. Azt tartja, hogy tulajdonképpen polgárháború, lázadás; és ahol mi élünk, oly része a mindenségnek, amelyet a lázadó szállt meg. Ellenség által megszállt terület -- ez a világ. A kereszténység pedig annak története, hogyan szállt le ide a jogos király, mondhatnánk álöltözetben, és hívott fel bennünket egy nagyarányú szabotázsakcióban való részvételre. Amikor templomba megyünk, valójában barátaink titkos rádióadását hallgatjuk: ezért is törekszik annyira az ellenség arra, hogy megakadályozzon bennünket ebben. S ezt oly módon teszi, hogy önhittségünkre, lustaságunkra és szellemi sznobságunkra játszik. Tudom, most valaki azt fogja kérdezni tôlem: ,,Mondja csak, valóban azt képzeli, hogy a napnak ebben az órájában visszahozza régi barátunkat, az ördögöt, patával, szarvval és miegyebekkel?'' Nos, hogy a napszaknak mi köze ehhez, azt nem tudom. S nem ragaszkodom a patához, szarvhoz. De különben a válaszom: ,,Igen, azt képzelem.'' Nem állítom, hogy bármit is tudnék személyes megjelenésérôl. S ha valaki jobban meg akarná ismerni, annak azt mondanám: ,,Ne aggódjék. Ha tényleg találkozni akar vele, fog is. De hogy tetszeni fog-e ez a találkozás, az már más kérdés.'' ======================================================================== 3. A megdöbbentô lehetôség Amit a keresztények hisznek A keresztények azután azt is hiszik, hogy egy gonosz hatalom tette meg magát egyelôre a világ fejedelmének. Természetesen, ez problémákat vet fel. Összhangban van-e a dolgok ezen állapota Isten akaratával vagy sem? Ha igen, azt fogják mondani, hogy ez egy furcsa Isten; ha pedig nem, akkor hogyan történhet bármi is egy abszolút hatalommal rendelkezô lény akaratával szemben? De aki volt már hatalmi pozícióban, az tudja, hogyan tud valami egyféleképpen összhangban lenni akaratunkkal és ellentétben valami másféle módon. Egész természetes, ha egy anya így szól a gyermekeihez: ,,Nem fogom mindig én rendbe tenni esténként a tanulószobátokat. Meg kell tanulnotok, hogy ti magatok csináljatok rendet.'' Aztán egyik este felmegy és ott találja a mackót, a tintát s a francia nyelvtankönyvet szanaszét. Ez akarata ellen van. Jobban szeretné, ha a gyerekek rendesek lennének. Másrészt viszont az is az ô akarata, hogy a gyerekeknek módjában álljon rendetlennek lenni. Ugyanez fordul elô bármelyik ezredben, szakszervezetben vagy iskolában is. Valamit önkéntes jellegűvé teszünk, s aztán az érintettek fele nem teszi meg. Ez nem az, amit akartunk, de akaratunk tette lehetôvé. Valószínűleg ugyanez a helyzet a világgal is. Az Isten olyan lényeket alkotott, akiknek szabad akarata van. Ez olyan teremtményeket jelent, akik mehetnek jó vagy rossz irányban is. Néhányan azt állítják, el tudnak képzelni olyan teremtményt, aki szabad, de nincs lehetôsége arra, hogy rossz útra térjen; én nem tudok ilyet elképzelni. Ha valaki szabadon lehet jó, az is szabadságában áll, hogy rossz legyen. S a szabad akarat az, ami a rosszat lehetôvé teszi. De hát akkor miért adott Isten nekik szabad akaratot? Azért, mert a szabad akarat, bár a rosszat lehetôvé teszi, egyúttal az egyedüli dolog, mely lehetôvé tesz bármilyen szeretetet, jóságot és örömöt, aminek egyáltalán értéke van. Egy automata világ, gépszerűen cselekvô teremtményekkel, aligha volna érdemes a teremtésre. Az a boldogság, amelyet Isten magasabb teremtményeinek szán, abban áll, hogy szabadon és önszántunkból egyesüljünk Vele és egymással a szeretet és az öröm olyan elragadtatásában, amelyhez viszonyítva még a legmámorosabb földi szerelem is csak unalmas szentimentalizmus. -- S ehhez kell a szabad akarat. Isten nyilvánvalóan tudta, mi fog történni, ha ezek a teremtmények helytelenül használják szabadságukat; bizonyára úgy vélte, hogy megéri a kockázatot. Talán hajlamot érzünk arra, hogy más véleményen legyünk. De felmerül egy nehézség, ha nem értünk egyet Istennel. Ô az a forrás, ahonnan egész gondolkodási képességünk származik: nem lehet igazunk úgy, hogy Ô tévedjen, éppoly kevéssé, mint ahogy a folyó sem emelkedhet magasabbra a forrásánál. Amikor Vele szemben foglalunk állást, akkor azzal a hatalommal vitatkozunk, amely képessé tett bennünket arra, hogy egyáltalán okoskodjunk: olyan ez, mintha levágnánk az ágat, amelyen ülünk. Ha Isten úgy gondolja, hogy ez a háború a mindenségben megéri a szabad akaratért fizetett árat -- más szóval azt, hogy valódi világot alkot olyan teremtményekkel, akik tehetnek igazán jót, vagy rosszat, s ahol történhet valami igazán fontos is, valamilyen játékvilág helyett, amely csak akkor mozog, ha Ô mozgatja a zsinórjait --, akkor el kell fogadnunk, hogy valóban megéri. Ha megértettük a szabad akarat lényegét, azt is látni fogjuk, milyen ostoba dolog azt kérdezni, amit egyszer valaki tôlem kérdezett: ,,Miért alkotott Isten teremtményeket olyan hitvány anyagból, hogy rossz útra tértek?'' Minél jobb anyagból van egy teremtmény, annál okosabb, erôsebb és szabadabb, de annál jobb is lesz, ha jó irányban halad, viszont annál rosszabb, ha rossz útra tér. Egy tehén nem tud se igazán jó, se igazán rossz lenni; egy kutya már lehet jobb vagy rosszabb; egy gyermek még jobb vagy még rosszabb; egy felnôtt ember még inkább; egy lángész még annál is inkább; egy emberfölötti szellem a legjobb vagy a legrosszabb lehet valamennyi közül. Hogyan tért rossz útra a sötét hatalom? Itt kétségtelenül valami olyan kérdést teszünk fel, amire mi, emberi lények, nem adhatunk biztos választ. Saját hasonló tapasztalatunk alapján azonban adhatunk egy elfogadható (és hagyományos) magyarázatot. Abban a pillanatban, hogy saját énnel rendelkezünk, felmerül a lehetôsége annak, hogy magunkat helyezzük elôre, hogy magunk akarjunk a központ, magunk akarjunk Isten lenni. Ez volt a Sátán bűne: és erre a bűnre tanította meg az emberi nemet. Egyesek azt gondolják, hogy az ember bukásának valami köze van a szexhez, de ez tévedés. (A Genezis könyvének története inkább arra utal, hogy szexuális természetünk bizonyos romlása követte a bűnbeesést, ám annak eredménye volt, nem pedig oka.) Amit a Sátán távoli ôseink fejébe ültetett, az a gondolat volt, hogy olyanok lehetnek, mint az Isteni, -- hogy támaszkodhatnak saját magukra, mintha saját maguk teremtôi lennének, -- hogy saját maguk urai legyenek, -- hogy találjanak ki maguknak valamiféle boldogságot, Istenen kívül, távol Istentôl. S ebbôl a reménytelen kísérletbôl jött mindaz, amit emberi történetnek hívunk -- pénz, szegénység, becsvágy, háború, prostitúció, osztályok, birodalmak, szolgaság --, hosszú és borzalmas története az embernek, aki megpróbálja, hogy valami más boldogítót találjon Isten helyett. S az ok, hogy ez miért nem sikerülhet sohasem, a következô. Isten teremtett bennünket, éppúgy, mint ahogyan az ember feltalál egy gépet. A gépkocsit úgy készítik, hogy benzinnel menjen, és semmi mással nem fog menni. Mármost Isten úgy tervezte meg az emberi gépezetet, hogy saját maga, Isten, legyen a hajtóanyag. Ô tehát az üzemanyag, amelyet szellemünknek -- terve szerint -- el kell égetnie. Ô az eledel, amelybôl szellemünknek táplálkoznia kell. Nincs más helyette. Ezért helytelen arra kérni Istent, hogy a magunk módján tegyen boldoggá bennünket, anélkül, hogy törôdnénk a vallással. Isten nem tud magától távol boldogságot és békét adni, mivel az ott nincs. Nem is létezik ilyesmi. Ez a történelem kulcsa. Hallatlan energiával civilizációk épülnek fel, kitűnô intézményeket terveznek, de valami mindig rosszra fordul. Valami végzetes hiba mindig a kegyetlen, az önzô embereket juttatja vezetéshez és minden visszacsúszik a nyomorúságba és romlásba. A gépezet felmondja a szolgálatot. Úgy látszik, hogy jól indul, megy is egy darabig, de aztán leáll. Rossz üzemanyaggal próbálják hajtani. Ezt tette velünk, emberekkel a Sátán. És mit tett Isten? Elôször is hagyott ránk lelkiismeretet, érzéket a jóra és a rosszra: s a történelem egész folyamán mindig voltak emberek, akik megpróbálták (egyesek nagyon keményen), hogy engedelmeskedjenek ennek. Soha, senkinek sem sikerült teljesen. Azután küldött az emberiségnek valami olyat, amit ,,jó álmoknak'' nevezek: azokra a különös történetekre gondolok, amelyek elszórtan megtalálhatók minden pogány vallásban egy istenrôl, aki meghal és új életre kel, és aki halálával valahogyan új életet ad az embereknek. Harmadszor kiválasztott egy bizonyos népet és évszázadokat töltött azzal, hogy a fejükbe verje, miféle Isten is Ô -- hogy csak egy van belôle és hogy törôdik a helyes magatartással. A zsidó volt ez a nép, és az Ószövetség beszámol errôl a besulykolási folyamatról. Azután következett az igazi megdöbbenés. Ezek között a zsidók között egyszer csak feltűnik egy ember, aki úgy kezd beszélni, mintha Isten volna. Azt állítja, hogy megbocsátja a bűnöket. Azt mondja, hogy mindig is létezett. Azt ígéri, hogy az idôk végezetével eljön megítélni a világot. -- Nos, tisztázzuk csak ezt. A panteisták között, például a hinduknál, bárki mondhatja azt, hogy része Istennek, vagy egy Vele: semmi különöset nem állítana ezzel. De ez az ember, mivel zsidó volt, nem gondolhatott egy ilyen Istenre. Isten, az ô nyelvükön, valami világon kívül Létezôt jelentett, aki azt megalkotta és végtelenül különbözik minden mástól. S ha ezt felfogtuk, akkor látjuk csak igazán, hogy amit ez az ember mondott, az a legmegdöbbentôbb kijelentés, amely ember száját valaha, is elhagyta. Ennek az állításnak egy részét hajlamosak vagyunk észrevétlenül elsuhanni hagyni magunk mellett, mivel olyan gyakran hallottuk már, hogy nem is fogjuk fel értelmét. Arra az állításra gondolok, amely a bűnök, minden bűn, megbocsátására vonatkozik. Hacsak a beszélô nem maga Isten, ez igazán annyira abszurd, hogy szinte már komikus. Azt értjük, hogyan bocsátja meg valaki az ellene elkövetett sérelmet. Ön a lábamra lépett, én megbocsátok, ön ellopja a pénzemet, én megbocsátok. De mit kezdjünk azzal az emberrel, akit magát nem raboltak ki és akire nem léptek rá, s aki mégis kijelenti, hogy ô megbocsát, amiért a másik ember lábára léptünk és elloptuk a másik ember pénzét? Ostoba csacsiság -- ez a legenyhébb kifejezés, amit magatartására mondhatunk. És Jézus mégis ezt tette. Azt mondta az embereknek, hogy bűneik megbocsátattak, és soha nem kérdezte meg a többi embert, akiknek kétségtelenül ártottak emezek bűnei. Habozás nélkül úgy viselkedett, mint a leginkább érintett fél, mint az a személy, akit legjobban megbántottak valamennyi sérelemmel. Ennek csak akkor van értelme, ha Ô valóban Isten, akinek törvényeit megsértették, és az Ô szeretete szenvedett sérelmet minden bűnnel. Mindenki másnak szájából, aki nem Isten, e szavak oly fokú ostobaságot és önhittséget jelentenének az én szememben, amit a történelem egyetlen alakja sem tudott mind ez ideig felülmúlni. Mégis (és ez igazán különös és jelentôs), még ellenségei sem szerzik azt a benyomást, hogy ostobaságról vagy önhittségrôl volna szó, amikor az evangéliumokat olvassák. Még kevésbé vannak így az elfogulatlan olvasók. Krisztus azt mondja, hogy Ô ,,alázatos és szelíd'', és mi hiszünk neki; s nem vesszük észre, hogy ha csupán ember volna, épp az alázatosságot és szelídséget vennénk észre legkevésbé egynémely mondásában. Itt próbálom meg elejét venni annak, hogy bárki is azt az igazán ostoba dolgot állítsa, amit sok ember mond Róla: ,,Kész vagyok elfogadni Jézust mint az erkölcs nagy oktatóját, de nem fogadom el állítását, hogy Isten.'' Ez az, amit nem szabad mondanunk. Az olyan valaki, aki csak ember volt, és olyanokat mondott, mint Jézus, nem lenne nagy, erkölcsi tanítómester. Az vagy eszelôs volna -- egy szinten azzal, aki magát buggyantott tojásnak tartja --, vagy pedig maga a pokol ördöge. Választanunk kell. Vagy Isten Fia volt ez az ember és ma is az, vagy ôrült, s valami annál is rosszabb. Elzárhatjuk, mint egy bolondot, leköphetjük, megölhetjük, mint egy démont; vagy lába elé borulhatunk, és Urunknak, Istenünknek nevezhetjük. De ne huzakodjunk elô semmi olyan leereszkedô zagyvasággal, hogy nagy erkölcstanító volt. Ezt a lehetôséget nem hagyta nyitva számunkra. Nem volt szándékában. ======================================================================== 4. A tökéletes vezeklô Amit a keresztények hisznek Ezek után egy ijesztô alternatívával állunk szemben. Ez az ember, akirôl beszélünk, vagy pontosan az volt (és ma is az), aminek mondta magát, vagy pedig egy eszelôs, s még annál is rosszabb. Számomra nyilvánvaló, hogy sem eszelôs, sem démon nem volt: következésképpen bármilyen különösnek, ijesztônek vagy valószínűtlennek tűnik is, el kell fogadnom azt a nézetet, hogy Isten volt és jelenleg is az. Isten szállt le erre az ellenség megszállta világra, emberi alakban. S mi volt mindezzel a célja? Miért jött el? Természetesen azért, hogy tanítson; de mihelyt bepillantunk az Újszövetségbe vagy bármelyik más keresztény írásba, azt vesszük észre, hogy folyton valami másról beszélnek -- haláláról és feltámadásáról. A keresztények nyilvánvalóan úgy vélik, hogy ebben rejlik a történet lényege. Úgy vélik, elsôsorban azért jött a földre, hogy szenvedjen és megöljék. Mielôtt keresztény lettem volna, az volt a benyomásom, hogy amit a keresztényeknek elsôsorban hinniük kell, az egy különös elmélet ennek a halálnak értelmét illetôen. Eszerint az elmélet szerint Isten meg akarta büntetni az embereket, amiért elhagyták és a nagy lázadóhoz csatlakoztak, de Krisztus önként vállalta helyettük a büntetést, és így Isten megbocsátott. Nos ma már elismerem, hogy még ez az elmélet sem tűnik számomra oly erkölcstelennek és együgyűnek, mint valaha; de nem erre akarok rámutatni. Amire késôbb rájöttem, az volt, hogy sem ez az elmélet, sem bármelyik más: nem kereszténység. A keresztény hit központja az, hogy Krisztus halála valamiképpen kiengesztelt bennünket Istennel és új indulási lehetôséget adott számunkra. Más lapra tartoznak azok az elméletek, melyek arról beszélnek, hogy ezt hogyan hajtotta végre. Jó néhány elmélet forog közkézen arról, hogyan is viszi végbe; de minden keresztény egyetért abban, hogy igenis, véghezviszi. Elmondom önöknek, én hogyan képzelem. Minden értelmes ember tudja, hogy ha fáradt és éhes, akkor az étel jót fog tenni. De a táplálkozás modern elmélete a vitaminokról és a fehérjékrôl valami más dolog. Az emberek akkor is megették az ebédjüket és jobban érezték magukat utána, amikor még semmit sem hallottak a vitaminok elméletérôl: és ha egyszer felhagynak ezzel az elmélettel, akkor is ugyanúgy elfogyasztják majd ebédjüket. -- A Krisztus halálára vonatkozó elméletek nem azonosak a kereszténységgel: ezek csak hatására vonatkozó magyarázatok. A keresztények rendszerint nem értenek egyet abban, hogy mennyire fontosak ezek az elméletek. Saját egyházam -- az anglikán egyház -- egyikrôl sem állítja, hogy az a helyes. A római egyház kissé továbbmegy. De úgy vélem, mind egyetértenek abban, hogy a dolog lényege messze fontosabb, mint bármilyen magyarázat, amivel a teológusok elôálltak. Szerintem valószínűleg elismerik, hogy soha, semmilyen magyarázat sem fog megfelelni a valóságnak. De amint e könyv bevezetôjében mondottam, én csak laikus vagyok, és ennél a pontnál mély vízbe kerülünk. Csak azt tudom elmondani, hogy én hogyan látom a dolgot, de nem állok jót érte. Nézetem szerint az elméletek nem saját maguk képezik azt, amit el akarnak velünk fogadtatni. Önök közül biztosan sokan olvasták Jeanst vagy Eddingtont. Amikor ôk meg akarják magyarázni az atomot vagy valami hasonlót, akkor olyan leírást adnak, amibôl az ember alkothat magának egy gondolati képet. De egyúttal figyelmeztetnek is bennünket arra, hogy ez a kép nem az, amit a tudósok tulajdonképpen hisznek. Amit a tudósok hisznek, az egy matematikai képlet. A kép csak arra szolgál, hogy segítsen megérteni a képletet. A képek nem igazak olyan értelemben, mint ahogy a képlet igaz; nem a valóságot nyújtják, hanem csak valami többé-kevésbé hasonlót hozzá. Csak segítségnek szánták, de ha nem segítenek, akkor el is dobhatjuk ôket. Magát a lényeget nem lehet képileg ábrázolni, csak matematikailag kifejezni. Mi is ugyanebben a helyzetben vagyunk. Hisszük, hogy Krisztus halála az a pont a történelemben, amikor valami abszolút elképzelhetetlen kívülrôl sugárzik át a mi világunkba. S ha nem tudjuk képszerűen ábrázolni még azokat az atomokat sem, amelyek pedig saját világunkat építik, persze ezt sem leszünk képesek ábrában leírni. Valóban, ha úgy éreznénk, hogy teljesen meg tudjuk érteni, maga e tény mutatná, hogy nem az, aminek vallja magát -- a megfoghatatlan, a magától létezô, a természeten túli, amely villámcsapásként hasított a világba. Azt kérdezheti valaki, mi haszon származik ebbôl nekünk, ha egyszer nem értjük. Ám erre könnyű válaszolni. Az ember anélkül is elfogyaszthatja ebédjét, hogy pontosan értené, miként táplálja ôt az étel. Az ember anélkül is elfogadhatja, amit Krisztus tett, hogy tudná, hogyan fejti ki hatását; s valóban, az ember biztosan nem is tudja, hogyan hat, amíg el nem fogadta. Azt mondják nekünk, Krisztus értünk halt meg, halála elmosta bűneinket, és azzal, hogy meghalt, magát a halált tette lehetetlenné. Ez a képlet. Ez a kereszténység. Ez az, amit hinnünk kell. Minden elmélet, amit arról állítunk fel, hogy Krisztus halála hogyan hajtja mindezt végre, nézetem szerint teljesen másodrendű: ezek csak tervezetek vagy sematikus rajzok, melyeket el kell hagynunk, ha nincsenek segítségünkre, de még ha segítenek is, akkor sem szabad összekeverni ôket magával a lényeggel. Mindazonáltal érdemes megvizsgálni néhány ilyen elméletet. Legtöbben azt ismerik, amit korábban említettem, nevezetesen, hogy Isten azért bocsátott meg nekünk, mert Krisztus önként vállalta helyettünk a büntetést. Nos, elsô pillanatra nagyon ostoba elmélet. Ha Isten kész volt megbocsátani nekünk, akkor miért nem bocsátott meg? És mi értelme lehetett annak, hogy inkább egy ártatlan személyt büntessen meg? Amennyire én látom, egyáltalán semmi, ha a büntetésre bírósági értelemben gondolunk. Másrészt viszont, ha adósságra gondolunk, nem kevés értelme van annak, hogy valaki, akinek van valami vagyona, fizessen ahelyett, akinek nincs. Vagy ha a ,,bírság (büntetés!) megfizetését'' nem büntetés értelemben vesszük, hanem általánosabb értelemben, mint pl. ,,vállalni a következményeket'', vagy ,,kifizetni a számlát'', akkor természetesen általános tapasztalat, hogy ha valaki csávába került, akkor a kiszabadításával járó nehézség rendszerint egyik jó barátjára hárul. Nos, miféle kutyaszorítóba került maga az ember? Megpróbált saját maga boldogulni, mintha a saját maga ura volna. Más szóval, a bukott ember nemcsak tökéletlen teremtmény, akinek meg kell javulnia, hanem lázadó, akinek le kell tennie a fegyvert. A fegyverletétel, a megadás, a bocsánatkérés, megértése annak, hogy rossz úton jártunk, és készen állni arra, hogy újrakezdjük az életet az alapokról, ez az egyetlen kivezetô út a ,,kutyaszorítóból''. Ez a megadási folyamat -- ez a mozgás teljes sebességgel hátra -- az, amit a keresztények megbánásnak neveznek. Nos, a megbánás egyáltalán nem kellemes dolog. Sokkal nehezebb valami, mint megalázkodni. Azt jelenti, hogy elfelejtjük mindazt az önhittséget és makacsságot, amibe évezredek alatt begyakoroltuk magunkat. Azt jelenti, hogy megöljük saját magunk egy részét, hogy egyfajta halált vállalunk. A bánathoz tulajdonképpen jó emberre van szükség. S itt van a probléma lényege: csak egy rossz embernek van szüksége megbánásra, viszont csak egy jó ember tud tökéletesen megbánni valamit. Minél rosszabbak vagyunk, annál jobban van rá szükségünk, és annál kevésbé tudjuk megtenni. Egyetlen személy tudná megtenni, az, aki tökéletes, s épp neki nem volna rá szüksége. Ne felejtsük el, ez a megbánás, ez az önkéntes alávetés a megalázkodásnak és egyfajta halálnak, nem olyan valami, amit Isten megkövetel tôlünk, mielôtt visszavenne bennünket, nem olyasmi, amit elenged nekünk, ha úgy tetszik Neki: mindez csupán leírása annak, hogy milyen a hozzá való visszatérés. Ha arra kérnénk Istent, hogy enélkül vegyen vissza minket, akkor valójában csak azt kérnénk Tôle, hogy engedjen vissza bennünket anélkül, hogy visszamennénk. Ez nem történhet meg. Helyes, akkor hát végig kell csinálnunk. De ugyanaz a rossz, ami miatt szükségünk van a visszatérésre, tesz bennünket ugyanakkor képtelenné arra, hogy megtegyük. Meg tudjuk tenni, ha Isten segít? Igen, de mire gondolunk akkor, amikor Isten segítségérôl beszélünk? Azt gondoljuk, hogy Isten mintegy ad Magából egy keveset belénk. Kölcsönöz nekünk valamennyit saját gondolkodóképességébôl, s ezért van az, hogy gondolkozunk, belénk ülteti szeretetének egy kis részét, és ezért van az, hogy szeretjük egymást. Amikor egy gyereket írni tanítunk, fogjuk a kezét, amíg a betűket formálja: azaz azért formálja a betűket, mert mi formáljuk ôket. Mi azért szeretünk és gondolkozunk, mert Isten szeret és gondolkozik, és tartja közben a kezünket. Ha nem buktunk volna el, akkor mindez könnyű volna. De sajnos, most Isten segítségére van szükségünk valami olyan megtételéhez, amelyet Isten a maga természetébôl eredôen sohasem tesz -- nevezetesen, hogy megadjuk magunkat, hogy szenvedjünk, hogy engedelmeskedjünk, hogy meghaljunk. Isten természetében semmi sem felel meg ennek a folyamatnak. Az az út, amelyhez most leginkább Isten vezetésére van szükségünk, az az út, amelyen Isten, természetébôl fakadóan sohasem járt. Isten csak azt tudja megosztani, amije van: ezzel pedig nem rendelkezik, nincs benne az Ô természetében. Ám ha, tételezzük fel, hogy Isten emberré válik, hogy a mi emberi természetünk, amely tud szenvedni és meghalni, egy személyben olvad össze Isten természetével, akkor ez a személy tud rajtunk segíteni. Ô alá tudja vetni az akaratát, tud szenvedni és meghalni, mivel ember; és tökéletesen tudja ezt megtenni, mivel Isten. Önök és én csak akkor tudunk keresztülmenni ezen a folyamaton, ha Isten megteszi azt bennünk; Isten azonban csak akkor tudja megtenni, ha emberré lesz. Törekvéseink, hogy így haljunk meg, csak akkor lesznek sikeresek, ha mi, emberek részt veszünk Isten halálában, éppúgy, mint ahogy gondolkozásunk is csak azért lehet eredményes; mert az Ô intelligenciájának egy cseppje. Azonban nem lehetünk részesei Isten halálának, ha Isten nem hal meg, Ô viszont csak akkor halhat meg, ha emberré lesz. Ebben az értelemben fizeti Ô meg a mi adósságunkat és szenvedi el értünk azt, amit Neki Magának egyáltalán nem kellene elszenvednie. Hallottam, egyesek arról panaszkodnak, hogy ha Jézus Isten is volt és ember is, akkor szenvedése és halála vesztett szemükben az értékébôl, ,,mivel olyan könnyű lehetett számára''. Mások (nagyon helyesen) csak szemrehányást tudnak tenni ennek az ellenvetésnek hálátlanságáért. Engem leginkább az az értetlenség lep meg, amit ez a megjegyzés elárul. Egy szempontból persze igaza van azoknak, akik így vélekednek. Sôt még alá is értékelték állításukat. A tökéletes engedelmesség, a tökéletes szenvedés, a tökéletes halál nemcsak azért volt könnyebb Jézusnak, mert Isten volt, hanem csakis azért volt lehetséges, mert Isten volt. De azért ez biztosan nagyon furcsa ok volna arra, hogy ne fogadjuk el mindezeket. A tanító meg tudja formálni a betűket a gyerek számára, mivel ô felnôtt és tud írni. Ez természetesen megkönnyíti a tanító dolgát, s mivel ez a művelet könnyebb a számára, azért tud segíteni a gyereknek. Ha a gyerek visszautasítaná ôt azzal, hogy ,,az olyan könnyű a felnôtteknek'' és arra várna, hogy egy másik gyerektôl tanuljon meg írni, aki pedig maga sem tud (és nincs ,,tisztességtelen'' elônye), akkor nem valami gyorsan boldogulna. Ha fuldoklom egy sebes folyóban, az egyik lábával még a parton álló ember segíteni tud nekem és megmentheti az életemet. Vissza kellene kiáltanom neki (elakadó lélegzettel): ,,Nem, ez nem tisztességes! Önnek elônye van! Az egyik lába a parton van!?'' Ez az elôny -- hívjuk tisztességtelennek, ha úgy tetszik -- az egyetlen oka annak, hogy egyáltalán hasznomra tud lenni. Vajon kinél keresnénk segítséget, ha nem annál, aki erôsebb nálunk? Ez a saját nézetem arról, amit a keresztények megváltásnak neveznek. De ne feledkezzünk meg róla, hogy ez is csak egy kép a többihez. Ne keverjük össze magával a lényeggel, és ha nincs segítségünkre, vessük el! ======================================================================== 5. A gyakorlati következtetés Amit a keresztények hisznek Krisztus tökéletes engedelmességet és megalázkodást vállalt: tökéletest azért, mert Isten volt, engedelmességet és megalázkodást azért, mert ember volt. A keresztény hit mármost azt tartja, hogy ha valamiképpen osztozunk Krisztus alázatában és szenvedésében, akkor osztozni fogunk a halál fölötti diadalában is, új életre találunk halálunk után, és abban tökéletes és tökéletesen boldog lényekké válunk. Ez sokkal többet jelent annál a törekvésünknél, hogy megpróbáljuk követni az Ô tanítását. Az emberek gyakran felteszik a kérdést, mikor következik be az új lépés az evolúcióban, a lépés az emberen túl lévô valami irányában. A keresztény nézet szerint azonban ez már megtörtént. Krisztus személyében egy újfajta ember jelent meg; s azt az új életet, ami benne kezdôdött, belénk kell ültetni. Hogyan történjék ez? Nos, emlékezzünk vissza, hogyan szereztük régi, ,,közönséges'' életünket. Másoktól kaptuk azt, apánktól- anyánktól és valamennyi ôsünktôl, beleegyezésünk nélkül -- méghozzá egy igen különös folyamatban, amely élvezettel, kínnal és veszéllyel jár. Olyan folyamatban, amit soha nem találtunk volna ki. Sokan évekig törjük a fejünket gyermekkorunkban, hogy kitaláljuk, és számos gyerek nem hiszi el, amikor elôször megmondják neki. Nem hiszem, hogy hibáztatnám ôket ezért, mert a dolog tényleg különös. Nos, az az Isten, aki ezt a folyamatot elrendezte, ugyanaz az Isten, aki elrendezi, hogyan terjedjen el az új, a krisztusi élet. Fel kell készülnünk arra, hogy ez is különös lesz. Isten nem kérdezett meg bennünket, amikor kitalálta a szexet, és akkor sem, amikor a másikat találta ki. Három valami van, ami a krisztusi életet terjeszti el bennünk: a keresztség, a hit és az a misztikus cselekedet, amelyet a különféle keresztények különbözô nevekkel jelölnek meg, mint pl. szentáldozás, mise, úrvacsora. -- Legalábbis az említett három az általános módszer. Nem állítom, hogy nincsenek különleges esetek, amikor e módszerek nélkül terjed a krisztusi élet. Nincs idôm arra, hogy különleges eseteket vizsgáljak, és nem is ismerek eleget. Ha egypár perc alatt akarjuk elmondani valakinek, hogyan juthat Edinburghba, biztosan a vonatokat fogjuk csak említeni. Pedig mehetne hajóval vagy repülôvel is, de ezt aligha fogjuk említeni. -- S arról sem mondok semmit, hogy melyik a leglényegesebb e három tényezô közül. Metodista barátom azt szeretné, ha többet mondanék a hitrôl, és viszonylag kevesebbet a másik kettôrôl. Ám ezzel most nem foglalkozom. Mindenki, aki azt vallja, hogy keresztény doktrínát tanít, tulajdonképpen mind a három igénybevételét fogja nekünk javasolni, és jelen célunkra ez elég is. Én magam nem tudom belátni, miért ezek a tényezôk az újfajta élet közvetítôi. De ugyanakkor, ha valaki véletlenül nem tudná, sohasem láttam semmilyen kapcsolatot egy bizonyos fizikai élvezet és egy új emberi lény e világon való megjelenése között. A valóságot úgy kell vennünk, ahogy szembetalálkozunk vele: nem sok értelme volna arról fecsegni, hogy milyen kellene hogy legyen, vagy hogy milyet vártunk volna. S jóllehet nem látom be, miért van így, meg tudom mondani, miért hiszem, hogy így van. Azt már elmagyaráztam, miért kell hinnem, hogy Jézus Isten volt és az ma is. Márpedig világos és történelmi tény, Jézus azt tanította követôinek, hogy ily módon lehet az új iletben részesülni. Más szavakkal, az Ô szavahihetôsége alapján hiszem ezt. Ne ijedjünk meg ettôl a szótól. Szavahihetôség alapján elhinni dolgokat csak annyit jelent, hogy ezeket azért hisszük, mert valaki olyan mondta ezeket nekünk, akit megbízhatónak tartunk. Mindannak, amit hiszünk, kilencvenkilenc százalékát szavahihetôség alapján hisszük el. Hiszem, hogy van egy bizonyos hely, amit New Yorknak hívnak. Én magam még nem láttam. Elvont okoskodással nem tudom bebizonyítani, hogy kell egy ilyen helynek lennie. Azért hiszem mégis, mert megbízható emberek mondták. A közönséges ember elhiszi a naprendszert, az atomokat, az evolúciót és a vérkeringést -- szavahihetôség alapján, mivel a tudósok ezt mondják. Egyikünk sem látta a normann hódítást vagy az Armada vereségét. Senki sem tudja ezeket puszta logikával bebizonyítani úgy, mint ahogy a matematikában bizonyítunk bizonyos tételeket. Egyszerűen azért hisszük el ezeket mégis, mert akik látták az eseményeket, leírták, és írásban hagyták ránk ôket, tulajdonképpen szavahihetôen. Az olyan valakinek, aki más dolgokban éppen úgy szembeszegül a szavahihetôséggel, mint egyesek a vallás terén teszik, bele kell törôdnie abba, hogy egész életében semmit sem fog tudni. Ne gondolják, hogy a keresztséget, a hitet és a szentáldozást úgy akarom beállítani, mintha ezek elegendôk volnának ahelyett, hogy magunk is erôfeszítéseket tennénk Krisztus követésére. Természetes életünk szüleinktôl származik; de ez nem jelenti azt, hogy fenn is marad, ha nem törôdünk vele. Elveszthetjük vigyázatlanságból, el is dobhatjuk magunktól öngyilkossággal. Táplálnunk kell és gondoznunk kell; de ne felejtsük, nem mi alkottuk, mi csak fenntartjuk azt az életet, amelyet más valakitôl kaptunk. Hasonlóképpen: a keresztény is elvesztheti a beleültetett krisztusi életet, és erôfeszítéseket kell tennie annak fenntartására. De még a legjobb keresztény, aki valaha is élt, sem tesz semmit önnön erejébôl, csupán táplálja és védelmezi azt az életet, amelyet saját erejébôl sohasem lett volna képes megszerezni. S ennek gyakorlati következményei vannak. Mindaddig, amíg természetes élet van a testünkben, ez az élet sok mindent fog tenni testünk helyrehozatala érdekében. Ha megvágjuk, egy bizonyos mértékig begyógyul, míg a holttest nem teszi ezt. Az eleven test nem olyasmi, ami sohasem sérül meg, hanem olyasmi, ami bizonyos mértékig ki tudja javítani önmagát. Ugyanígy, a keresztény ember nem olyan, aki sohasem lesz rossz, hanem aki képes a megbánásra, képes összeszedni magát és újrakezdeni az életet minden egyes botlás után, mivel krisztusi élet van benne, amely mindig meggyógyítja, és képessé teszi ôt arra, hogy (bizonyos fokig) megismételje azt a fajta önkéntes halált, amit Krisztus Maga halt. Ezért van a keresztény más helyzetben, mint a többi ember, aki megpróbál jó lenni. Azt remélik: azzal, hogy jók, tetszeni fognak Istennek, ha van; ha pedig úgy gondolják, hogy nincs, akkor legalább azt remélik, hogy elnyerik a jó emberek helyeslését. A keresztény azonban úgy véli, hogy minden jó, amit tesz, a benne lévô krisztusi életbôl származik. Nem azt gondolja, hogy Isten szeretni fog minket, mert jók vagyunk, hanem hogy Isten jókká tesz bennünket, mert szeret minket; éppúgy, mint ahogy az üvegház teteje nem azért vonzza a napfényt, mert fényes, hanem azért lesz fényes, mert a nap rásüt. Azt is hadd mondjam meg egészen világosan, hogy amikor a keresztények azt mondják, krisztusi élet van bennük, akkor nem egyszerűen valami szellemi vagy erkölcsi dologra gondolnak. Amikor azt mondják, hogy ,,Krisztusban'' vannak, vagy Krisztus ,,bennük'', az nem egyszerűen annak kifejezésmódja, hogy Krisztusra gondolnak és Ôt utánozzák. Úgy vélik, hogy Krisztus valóban rajtuk keresztül működik; hogy a keresztények egésze az a fizikai szervezet, amelyen keresztül Krisztus cselekszik, hogy mi vagyunk az Ô ujjai és izmai, testének sejtjei. S ez talán megmagyaráz egy és mást. Megmagyarázza például, hogy ez az új élet miért nem terjed pusztán szellemi cselekedetek révén, mint a hit, hanem testi cselekedetekkel is, mint a keresztség és a szentáldozás. Nem pusztán valamely gondolat terjedése ez; inkább olyan, mint az evolúció -- biológiai, szuperbiológiai tény! Nincs értelme, hogy megpróbáljunk szellemibbek lenni Istennél. Isten sohasem tervezte az embert pusztán szellemi lénynek. Ezért használ olyan dolgokat, mint a kenyér és a bor, ahhoz, hogy új életet öntsön belénk. Ezt durvának és anyagiasnak gondolhatnánk. De nem úgy az Isten: Ô találta ki az evést. És kedveli az anyagot. Hiszen Ô találta ki. S van itt még valami, ami egykor elgondolkoztatott. Nem borzasztóan igazságtalan, hogy ez az új élet csak azokra korlátozódjék, akik már hallottak Krisztusról és képesek hinni Benne? Azonban az az igazság, hogy Isten nem mondotta meg nekünk, mi a rendelkezése a többiekkel. Azt tudjuk, hogy az embert csak Krisztus mentheti meg; azt azonban nem tudjuk, vajon csak azok menthetôk-e meg Általa, akik ismerik Ôt. Ámde miközben a kívülálló emberek miatt aggódunk, a legésszerűtlenebb, amit tehetünk, az lenne, ha magunk is kívül maradnánk. A keresztények Krisztus testét képezik, azt a szervezetet, amelyen keresztül Ô működik. Minden gyarapodás ebben a testben arra képesíti ôt, hogy többet tegyen. Ha segíteni akarunk a kívülállóknak, akkor saját kis sejtünket hozzá kell csatolni Krisztus testéhez, hiszen egyedül Ô tud nekik segíteni. Ha levágjuk egy ember ujját, az igen furcsa módja volna annak, hogy több munkára ösztönözzük. Van még egy másik ellenvetés is. Miért érkezik Isten erre az ellenség által megszállt világra titokban, és miért kezdeményez valamiféle titkos társaságot, hogy az ördögöt aláaknázza? Miért nem támadja meg nyíltan? Vajon azért, mert nem elég erôs? Nos, a keresztények úgy hiszik, hogy erôvel fog eljönni, de nem tudjuk, mikor. Azt azonban kitalálhatjuk, miért késlekedik. Lehetôséget akar nekünk adni arra, hogy önként álljunk az Ô oldalára. Nem feltételezem, hogy Önök vagy én nagyra tartottunk volna egy olyan franciát, aki addig várt, míg a szövetségesek bevonultak Németországba, és akkor jelentette volna ki, hogy a mi oldalunkon áll. Isten el fogja foglalni ezt a világot. De kíváncsi vagyok, vajon azok, akik Istentôl azt várják, hogy nyíltan és közvetlenül avatkozzék bele a világba, felfogják-e teljesen, milyen is lesz, ha megteszi. Ha ez bekövetkezik, az a világ végét jelenti. Amikor a szerzô megjelenik a színen, a játéknak vége. Nos hát, rendben, Isten el fogja foglalni a világot; de mi értelme lesz akkor azt mondani, hogy az Ô oldalán vagyunk, amikor az egész mindenség ,,eloszlik, mint a buborék'', és lesújt valami, amire még álmunkban sem gondoltunk: egyeseknek oly szép, és oly borzalmas másoknak, hogy senkinek sem lesz választása? Akkor Isten nem visel álöltözéket; megjelenése oly lenyűgözô lesz, hogy ellenállhatatlan szeretet vagy ellenállhatatlan borzalom keletkezik mindenkiben. Akkor túl késô lesz állást foglalni. Nincs értelme azt mondani, hogy le akarunk feküdni, akkor, amikor már lehetetlen felállni. Nem a választásnak ideje lesz az: hanem az az idô, amikor felfedezzük, hogy a valóságban melyik oldalt választottuk, akár rájövünk elôbb, akár nem. Most, ma, ebben a pillanatban van lehetôségünk arra, hogy a helyes oldalt válasszuk. Isten azért késlekedik, hogy megadja nekünk ezt a lehetôséget. De ez nem fog örökké tartani. Vagy el kell fogadnunk, vagy ott kell hagynunk. ======================================================================== 1. Az erkölcsi felfogás három összetevôje A keresztény magatartás Van egy történet egy iskolás gyerekrôl, akit megkérdeztek, mit gondol, milyen az Isten. Azt felelte, hogy amennyire ô el tudja képzelni, ,,Isten olyanféle személy, aki mindig körbeszimatol, hogy lássa, ha valaki jól érzi magát, és aztán megpróbálja azt megszüntetni.'' Attól tartok, ilyen gondolatot ébreszt az ,,Erkölcs'' szó sok embernek a fejében: valamit, ami beavatkozik, valamit, ami véget vet annak, hogy éljük világunkat. A valóságban az erkölcsi szabályok: irányelvek az emberi gépezet működéséhez. Minden erkölcsi szabály arra szolgál, hogy ennek a gépezetnek a működésében megakadályozza az üzemzavart, a feszültséget, a súrlódást. Ezért tűnik úgy elsô pillantásra, mintha e szabályok kereszteznék természetes hajlamainkat. Amikor egy berendezés használatára oktatnak bennünket, az oktató mindig ezt mondja: Nem, ne úgy csinálja'', mivel persze úgy tűnik, hogy minden rendben van és ez a természetes módja a gép kezelésének, pedig hát a valóságban más a helyzet. Egyesek szívesebben beszélnek erkölcsi ,,ideálokról, mint erkölcsi szabályokról, szívesebben erkölcsi ,,idealizmusról, mint erkölcsi tekintélyrôl. Az persze teljesen igaz, hogy az erkölcsi tökéletesség ,,ideál'', abban az értelemben, hogy nem tudjuk elérni. Ebbôl a szempontból nekünk, embereknek mindenféle tökéletesség csak ideál; soha nem sikerülhet, hogy tökéletes gépkocsivezetôk vagy tökéletes teniszjátékosok legyünk, vagy hogy egy tökéletesen egyenes vonalat húzzunk. De még egy másik értelemben is nagyon félrevezetô lehet, ha az erkölcsi tökéletességet ideálnak mondjuk. Amikor valaki azt mondja, hogy egy bizonyos nô, ház, hajó vagy kert az ,,ô ideálja'', akkor nem azt gondolja (hacsak nem bolond), hogy mindenki másnak is ugyanaz kell hogy legyen az ideálja. Az ilyen dolgokban megvan a lehetôségünk arra, hogy különbözô ízlésünk és ezért különbözô ideálunk legyen. Azonban igen veszélyes, hogy ha olyan valakit, aki keményen igyekszik megtartani az erkölcsi törvényt, ,,az emelkedett ideálok emberének'' jellemeznénk, mivel ez arra késztetne bennünket, hogy azt képzeljük, az erkölcsi tökéletesség az illetô privát ízlése, s mi többiek nem vagyunk hívatva azt megosztani. Ez katasztrofális hiba lenne. A tökéletes magatartás talán éppoly elérhetetlen, mint vezetésnél a tökéletes sebességváltás; de azért szükséges ideál, amely az emberi gépezet igazi természetébôl eredôen minden emberre vonatkozik, éppúgy, mint ahogy a tökéletes sebességváltás is ideál minden gépkocsivezetô számára a gépkocsik valódi természetébôl adódóan. És még veszélyesebb volna azt gondolni magunkról, hogy a ,,magas ideálok'' embere vagyunk, azért, mert megpróbálunk egyáltalán nem hazudni (ahelyett, hogy csak néha hazudnánk), vagy soha nem elkövetni házasságtörést (ahelyett, hogy csak ritkán követnénk el), vagy sohasem durváskodni (ahelyett, hogy csak mértékkel lennénk durvák). Ez beképzeltté tehetne bennünket és azt gondolhatnánk, hogy különleges emberek vagyunk, hogy megérdemeljük a gratulációt ,,idealizmusunkért''. Tulajdonképpen ugyanígy elvárhatnánk a gratulációt azért is, hogy amikor összeadást végzünk, megpróbáljuk azt helyesen végrehajtani. A tökéletes aritmetika természetesen ,,ideál''; biztosan fogunk hibákat elkövetni az egyes számításokban. De semmi különös nincs abban, ha megpróbálunk egészen pontosak lenni minden számítás minden lépésében. Ostoba dolog volna, ha nem próbálnánk meg; hiszen minden hiba csak problémát okoz késôbb. Ugyanígy minden erkölcsi kudarc is gondot fog okozni, valószínűleg másoknak is, de magunknak biztosan. Amikor szabályokról és tekintélyrôl beszélünk ,,ideálok'' és ,,idealizmus'' helyett, akkor segítünk magunknak, hogy emlékezetünkbe idézzük ezeket a tényeket. Most menjünk egy lépéssel tovább. Két módja van annak, hogy az emberi gépezet elromoljék. Az egyik az, amikor az egyének elsodródnak egymástól, vagy amikor összeütköznek és kárt okoznak egymásnak, csalással, bántalmazással. A másik eset az, amikor az egyénen belül történik valami helytelen, amikor különbözô összetevôi (képességei, vágyai stb.) más-más irányba hatnak, vagy amikor ezek összekeverednek egymással. Legjobban akkor kaphatunk képet errôl, ha alakzatban hajózó flottának képzeljük magunkat. A tengeri út csak akkor lesz sikeres, ha elôször is a hajók nem ütköznek össze, nem kerülnek egymás útjába, s másodszor, ha mindegyik hajó alkalmas a tengeri hajózásra és hajtóműveik rendben vannak. E két feltétel közül valójában egyik sem lehet meg a másik nélkül. Ha a hajók folyton összeütköznek, akkor nem maradnak sokáig biztonságosak. Másrészt, ha elromlanak kormányműveik, akkor nem fogják tudni elkerülni az összeütközéseket. Vagy képzeljük az emberiséget egy zeneművet játszó zenekarnak. Eredményességéhez két tényezô szükséges. Mindegyik zenész egyéni hangszerének a többivel összhangban kell lenni, és mindegyiknek a megfelelô pillanatban kell belépni úgy, hogy együtt hangozzanak a többivel. Van azonban valami, amit még nem vettünk figyelembe. Nem tettük fel azt a kérdést, hogy hová is igyekszik a flotta, vagy hogy milyen darabot próbál elôadni a zenekar. A hangszerek lehetnek ugyan jól összehangolva és mind a megfelelô pillanatban léphetnek be, az elôadás azonban mégsem lesz sikeres, ha arra szerzôdtették ôket, hogy tánczenét szolgáltassanak, de nem játszanak mást, mint gyászindulókat. S ugyanígy, bármilyen jól hajózik is a flotta, utazása kudarc lesz, ha New York-i rendeltetés helyett valójában Calcuttába érkézik. Úgy tűnik tehát, hogy az erkölcs három kérdéssel foglalkozik. Elôször az egyének közötti tisztességes magatartással és összhanggal. Másodszor az egyes egyénen belüli tényezôk elrendezésével és összhangba hozatalával. Harmadszor az emberi élet egészének általános céljával: mi végre van az ember a világon, más szóval: milyen irányt kell venni az egész flottának, vagy milyen darabot akar játszatni a zenekar karmestere. Bizonyára észrevették már, hogy a modern ember majdnem mindig csak az elsôre gondol és elfelejti a másik kettôt. Amikor az újságban egyesek úgy nyilatkoznak, hogy a keresztény erkölcsi követelmények megtartására törekszünk, akkor rendszerint csak arra gondolnak, hogy törekszünk a nemzetek, osztályok és egyének közötti jóindulatra és becsületességre; vagyis csak az elsô tényezôre gondolnak. Amikor az ember arról beszél, hogy mit akar tenni, és ezt mondja: ,,Ez nem lehet rossz, mivel senkinek sem árt'', akkor is csak az elsôt veszi figyelembe. Úgy véli, ha nem ütközik bele a legközelebbi másik hajóba, nem számít, milyen az ô hajója belülrôl. S egész természetes, hogy amikor az erkölcsrôl kezdünk gondolkozni, akkor elsônek a társadalmi kapcsolatokkal kezdjük. Elôször is azért, mert a rossz erkölcs következményei ezen a téren egészen nyilvánvalóak és mindennap találkozunk velük: háború, szegénység, korrupció, hazugság, selejtes munka stb. Továbbá azért is, mert amíg csak az elsô tényezôhöz ragaszkodunk, addig nagyon kevés a véleményeltérés az erkölccsel kapcsolatban. Csaknem mindenki, minden idôben egyetértett azzal (elméletben), hogy az embereknek becsületesnek, jóindulatúnak és segítôkésznek kell lenniük egymáshoz. S bár természetes, hogy ezzel kezdjük, de ha erkölcsi gondolkozásunk itt megáll, akkor akár ne is gondolkodtunk volna semmirôl sem. Ha nem térünk rá a második tényezôre -- az egyénen belüli rendcsinálásra --, akkor csak becsapjuk önmagunkat. Mi értelme volna, ha azt parancsolnánk a hajóknak, kormányozzanak úgy, hogy elkerüljék az összeütközést, ha a valóságban olyan öreg, rozzant bárkák, hogy még csak kormányozni sem lehet ôket? Mi értelme volna papíron megfogalmazni a társadalmi magatartás szabályait, ha nagyon jól tudjuk, hogy irigységünk, gyávaságunk, rossz modorunk és önhittségünk tulajdonképpen megakadályoz bennünket abban, hogy megtartsuk ôket? Egy pillanatig sem gondolom, hogy nem kell igen komolyan megfontolnunk társadalmi és gazdasági rendszerünk megjavítását. Viszont azt határozottan állítom, hogy ennek a megfontolásnak az eredménye csak puszta értelmetlenség lesz, hacsak nem fogjuk fel, hogy kizárólag az egyéni bátorság és önzetlenség tarthat igazán működésben bármilyen rendszert. Általában elég könnyű eltávolítani azt a korrupciót és erôszakoskodást, ami a jelenlegi rendszerben végbemegy: de amíg az emberek ravaszak és erôszakosak, addig mindig fognak új módszereket találni, hogyan folytassák a régi játékot az új rendszerben is. Törvényes úton, a jog erejével nem tudjuk az embereket megjavítani: s jó emberek nélkül nincs jó társadalom. Ezért kell továbblépnünk és gondolnunk a második tényezôre is: az egyéni erkölcsre. Azt gondolom azonban, hogy itt sem állhatunk meg. Most ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol a mindenségre vonatkozó különféle elképzelések különbözô magatartásra vezetnek. S elsô pillantásra igen ésszerűnek látszana, hogy megálljunk, mielôtt még ide érkeznénk és tovább foglalkoznánk az erkölcsnek azokkal a részeivel, amelyekben minden értelmes ember egyetért. De tehetjük-e ezt? Emlékezzünk csak rá, hogy a vallás egy sor olyan megállapítást tartalmaz bizonyos tényekrôl, amelyek vagy igazak, vagy hamisak. Ha igazak, akkor ebbôl egy sor következtetés fog származni az emberi flotta helyes hajózásával kapcsolatban; ha viszont hamisak, akkor egy másik sor következtetés. Például térjünk vissza ahhoz az emberhez, aki azt mondja, egy dolog csak akkor rossz, ha ártalmára van más embereknek. Ô világosan látja, hogy nem szabad kárt okoznia a hajóraj többi hajójának, de meggyôzôdéssel vallja azt is, hogy amit a saját hajójával tesz, az kizárólag az ô dolga. De vajon nem egészen más a helyzet akkor, ha a hajó a saját tulajdona, mint ha nem az övé? Vajon nem egészen más-e a helyzet, ha magam vagyok az ura, vagy mondjuk háziura a saját testemnek-lelkemnek, mint ha csak bérlôje vagyok, aki felelôs az igazi háziúrnak? Ha valaki más alkotott engem, a saját céljaira, akkor egy sereg olyan kötelességem lesz, amely nem lenne, ha egyszerűen a magam ura lennék. A kereszténység azt is állítja továbbá, hogy minden ember örökké fog élni, s ez vagy igaz, vagy tévedés. Nos, sok olyan dolog van, amivel nem volna érdemes törôdni, ha mondjuk csak hetven évig élünk, de amikkel nagyon komolyan kellene törôdnünk, ha örökké fogunk élni. Rossz természetünk vagy féltékenységünk talán fokozatosan erôsödik, de csak oly mértékben, hogy ez hetven év alatt nem lesz igazán észrevehetô. De egymillió év alatt abszolút pokollá válhat! Ha a kereszténységnek igaza van, akkor tulajdonképpen a pokol az igazán pontos szakmai kifejezés arra, hogy milyenné válhat az ember. S a halhatatlanság egy másik különbséget is hoz, amely, hogy el ne felejtsem, kapcsolatban van a totális kormányzás és a demokrácia közötti különbséggel. Ha az emberek csak hetven évet élnek, akkor az állam, vagy egy nemzet, vagy egy civilizáció -- amely ezer évig is eltarthat -- sokkal fontosabb, mint az egyén. De ha a kereszténység igazat mond, akkor az egyén nemcsak hogy fontosabb, de összehasonlíthatatlanul fontosabb ezeknél, mivel az egyén örökké fennmarad, míg egy állam vagy egy civilizáció élete ahhoz viszonyítva csak egy pillanat. Ha tehát az erkölcsrôl akarunk elmélkedni, akkor úgy látszik, gondolnunk kell mind a három tényezôre, mind a három részre: az ember és ember közötti kapcsolatokra, az egyes emberen belüli állapotra, és az ember és az ôt létrehozó hatalom közötti kapcsolatra. Az elsôben mindnyájan együtt tudunk működni. A nézeteltérések a másodiknál kezdôdnek és a harmadiknál válnak komollyá. A harmadik területén merülnek fel a legfôbb különbségek a keresztény és a nem keresztény erkölcs között. A könyv hátralévô részében a keresztény álláspontot fogom összefoglalni, úgy tekintve az egészet, hogy a kereszténységnek van igaza. ======================================================================== 2. A fô erények A keresztény magatartás Az elôzô fejezetet úgy fogalmaztam meg, hogy az egy rövid rádióbeszélgetés legyen. Ha az ember csak tíz percig beszélhet, akkor csaknem mindent fel kell áldozni a rövidség kedvéért. Az egyik legfôbb oka annak, amiért az erkölcsöt három részre osztottam (a konvojban haladó hajók képével), az volt, hogy ez látszott a legrövidebb módszernek a téma felölelésére. Itt most azt a módszert szeretném ismertetni, ahogyan a témát a régi írók osztották fel. Elôadásomat ez nagyon elnyújtotta volna, de azért igen jónak tartom. E hosszabb osztályozás szerint hét ,,erény'' van. Ebbôl négyet fô erénynek nevezünk, a maradék hármat pedig teológiai erénynek. A fô erényeket minden civilizált ember felismeri, a teológiaiakat rendszerint csak a keresztények. A teológiai erényekkel késôbb fogok foglalkozni, most a négy fô erényrôl akarok beszélni. (Az angol ,,cardinal'' -- fô -- szónak semmi köze sincs a római egyház ,,kardinálisaihoz''. Egy latin szóból származik, és jelentése: az ajtó sarokvasa. Azért nevezték ezeket az erényeket ,,kardinális'' vagy ,,fô'' erényeknek, mert hogy úgy mondjuk, ezek ,,sarkalatos'' erények.) Ezek: a bölcsesség, a mértékletesség, az igazságosság és az állhatatosság. A bölcsesség gyakorlati józan észt jelent, amellyel az illetô veszi magának a fáradságot, hogy elgondolja, mit is fog tenni, és mi lesz annak valószínű eredménye. Manapság az emberek aligha gondolnak úgy a bölcsességre, mint az egyik ,,erényre''. Sôt, mivel Krisztus azt mondotta, hogy csak akkor mehetünk be az Ô országába, ha olyanok vagyunk, mint a gyermekek, sok keresztény úgy képzeli, hogy ha valaki jó, nem számít, hogy együgyű. De hát ez félreértés. Elôször is a legtöbb gyermek nem kis ,,bölcsességet'' tanúsít, amikor valami olyat csinál, ami igazán érdekli, s azt igazán okosan gondolja el. Másodszor, amint Szt. Pál mondja, Krisztus sohasem gondolt arra, hogy gyermekek maradjunk értelmileg, intelligenciában, sôt éppen ellenkezôleg. Nemcsak azt mondta nekünk, hogy ,,ártalmatlanok legyünk, mint a galambok'', hanem azt is, ,,bölcsek legyünk, mint a kígyók''. Krisztus gyermeki szívet, de felnôtt észt kíván tôlünk. Azt akarja, hogy egyszerűek, céltudatosak, szeretetre méltók és tanulékonyak legyünk, mint a jó gyermekek; de azt is akarja, hogy értelmünk minden szikrája készenlétben és elsôrendű harckészültségben legyen. Az a tény, hogy pénzt adunk jótékony célra, még nem jelenti azt, hogy nem kell megpróbálnunk megállapítani, hogy a jótékonyság vajon szélhámosság-e vagy sem. Az a tény, hogy Magáról Istenrôl gondolkozunk (például imádság közben), még nem jelenti azt, hogy megelégedhetünk ugyanazokkal a gyermeteg elképzelésekkel, amelyekkel ötéves korunkban rendelkeztünk. Az is igaz viszont, hogy Isten nem fog bennünket kevésbé szeretni vagy kevesebbre tartani, ha történetesen csak másodrendű aggyal születünk. Van hely Nála kevés értelemmel rendelkezô emberek számára is, de azt akarja, hogy mindenki használja a meglévô eszét. Az igazi mottó nem az, hogy ,,Légy jó, kedves kislány és hagyd, aki okos tud lenni'', hanem az, hogy ,,Légy jó, kedves kislány, s ne felejtsd, ez azt jelenti, hogy olyan okos légy, amilyen csak tudsz.'' Isten nem ,,kedveli'' jobban a szellemi munkakerülôket, mint bármilyen egyéb lógóst. Ha ön arra gondol, hogy keresztény lesz, akkor figyelmeztetnem kell, valami olyanba vág bele, ami igénybe veszi az ön teljes lényét, eszét és mindenét. De szerencsére fordított tekintetben is ez a helyzet. Mindenki, aki becsületesen igyekszik keresztény lenni, hamarosan úgy találja, hogy értelme élesebb lett. Az egyik oka annak, hogy nem szükséges különösebb tanulás ahhoz, hogy valaki keresztény legyen, az, hogy a kereszténység egyúttal képzés is. Ezért tudott egy olyan képzetlen hívô, mint Bunyan, olyan könyvet írni, ami csodálatba ejtette az egész világot. A mértékletesség, sajnos, azon szavak egyike, amelynek megváltozott az értelme. Az angol ,,temperance'' szó ma rendszerint alkoholtól való tartózkodást jelent. Ám azokban az idôkben, amikor a második fô erényt így nevezték, még semmi ilyesmit nem jelentett. A mértékletesség nem vonatkozott külön csak az ivásra, hanem valamennyi élvezetre; és nem tartózkodást jelentett, hanem azt, hogy e téren csak a helyes mértékig megyünk, és nem tovább. Tévedés azt gondolni, hogy a keresztények mind antialkoholisták; a mohamedán vallás az antialkoholista, nem a kereszténység. De azért egyes keresztényeknek vagy minden kereszténynek kötelessége lehet, hogy egy bizonyos idôpontban tartózkodjék az erôs italoktól, vagy azért, mert olyan a természete, hogy egyáltalán nem tud inni anélkül, hogy túl sokat ne inna, vagy pedig mert olyanokkal van együtt, akik hajlamosak az ittasságra, és nem szabad ôket azzal ösztönözni, hogy ô maga is iszik. A lényeg azonban az, hogy valami helyes ok miatt tartózkodik ettôl vagy attól, amit nem ítél el és szívesen nézi, hogy mások azt élvezik. Egy bizonyos típusú rossz embernek az az egyik ismertetôjele, hogy nem tud abbahagyni valamit anélkül, hogy ne kívánná, hogy mindenki hagyja abba. Ez nem keresztény eljárás. Egy keresztény jónak tarthatja, hogy bármirôl lemondjon valami különleges okból -- például házasságról, húsevésrôl, sörrôl vagy moziról; de mihelyt azt mondja, hogy a dolgok önmagukban véve rosszak, vagy fölényesen lenézi azokat, akik ezeket igénybe veszik, helytelen álláspontot foglal el. Nagy kár, hogy e szó értelmét a modern idôkben az ivás problémájára korlátozták. Így az emberek elfelejtik, hogy éppen úgy mértéktelenek lehetnek sok más dologban is. Az a férfi, akinek a golf vagy a motorkerékpár áll az élete középpontjában, vagy az a nô, aki minden gondolatát a ruháknak, a bridzsnek vagy a kutyájának szenteli, éppoly mértéktelen lehet, mint az, aki minden este leissza magát. Ez természetesen kívülrôl nem olyan könnyen felismerhetô: bridzs- vagy golfmánia miatt az ember nem esik össze az utca közepén. De Istent nem csapják be a külsôségek. Az igazságosság sokkal többet jelent, mint amit az igazságszolgáltatás magában foglal. Mindannak a régi neve, amit ma korrektségnek nevezünk; magában foglalja a becsületességet, a megegyezési készséget, a hűséget, az ígéretek megtartását és minden egyebet az életnek errôl az oldaláról. -- Az állhatatosság pedig magában foglalja a bátorság mindkét fajtáját, azt, amely szembenéz a veszéllyel, és azt is, amelyik ,,állja a sarat'' a szenvedésben is. Az ezt kifejezô mai angol szónak (guts) talán ,,mersz'' vagy kurázsi a legjobb megfelelôje. Azt természetesen azonnal látnunk kell, hogy egyik erényt sem gyakorolhatjuk túl soká anélkül, hogy ez utóbbit csatasorba ne állítanánk. Van azonban még valami az erényekkel kapcsolatosan, amit figyelembe kell venni. Különbség van egy igazságos vagy mértékletes cselekedet megtétele és az igazságos vagy mértékletes ember között. Aki nem jó teniszjátékos, hébehóba azért üthet egy jót. Jó játékoson olyan valakit értünk, akinek szemét, izmait és idegeit a megszámlálhatatlan jó ütés már annyira begyakorolta, hogy meg lehet bennük bízni. Van egy bizonyos tónusuk vagy minôségük, mely akkor is megvan bennük, ha az illetô nem játszik; éppen úgy, mint ahogy egy matematikus eszének is van egy bizonyos állapota és külsô megnyilvánulása akkor is, ha éppen nem foglalkozik az illetô matematikával. Ugyanígy az az ember is, aki állandóan igazságos cselekedeteket hajt végre, a végén egy bizonyos jellemre tesz szert. Nos, inkább ezt a minôséget és nem az egyes cselekedeteket értjük akkor, amikor erényrôl beszélünk. Ez a megkülönböztetés az alábbiak miatt fontos. Ha csak az egyes cselekedetekre gondolnánk, az három téves elképzelést táplálna. (1) Azt gondolhatnánk, hogy ha helyes dolgot cselekedtünk, nem számít, hogyan és miért tettük -- vajon szándékkal vagy akaratlanul, mogorván vagy vidáman, a közvéleménytôl való félelembôl vagy saját magáért. Az igazság azonban az, hogy a helytelen ok miatt végrehajtott helyes cselekedet nem segít kiépíteni azt a belsô minôséget vagy jellemet, amelyet erénynek nevezünk, márpedig ez a minôség vagy jellem az, ami igazán számít. (Ha a rossz teniszjátékos egy keményet üt, de nem azért, mert arra van szükség, hanem mert elvesztette az önuralmát, ütése -- szerencsével -- segíthet neki a játék megnyerésében, de nem fog segíteni abban, hogy megbízható játékos legyen.) (2) Azt gondolhatnánk, hogy Isten egyszerűen csak engedelmességet kíván egy sor rendelkezést illetôen, holott Ô bizonyos fajta embereket kíván. (3) Végül azt gondolhatnánk, hogy az erényekre csak jelenlegi életünkben van szükség -- hogy a másvilágon már nem kell tovább igazságosnak lenni, mivel ott már nincs miért veszekedni --, és nem kell tovább bátornak lenni, mivel ott már nincs veszély. Nos, az teljesen igaz, hogy ott valószínűleg nem lesz alkalom igazságos vagy bátor cselekedetekre, de arra minden alkalom meglesz, hogy olyanok legyünk, amilyenek csak az itteni cselekedeteink eredményeként lehetünk. Nem az a lényeg, hogy Isten nem bocsát be bennünket örök világába, ha nem rendelkezünk bizonyos jellembeli tulajdonságokkal; a lényeg az, hogy ha nem rendelkezünk legalább e belsô tulajdonságok alapjaival, akkor semmilyen külsô körülmény sem képes ,,mennyországot'' létrehozni számunkra, azaz boldoggá tenni bennünket azzal a mély, erôs és rendíthetetlen boldogsággal, amelyet Isten szándékozik adni nekünk. ======================================================================== 3. Társadalmi erkölcsi felfogás A keresztény magatartás Az elsô, amit az ember és ember közötti erkölcsrôl világosan kell látni, az, hogy e téren Krisztus nem tanított semmilyen új erkölcsöt. Az Újszövetség aranyszabálya (ne tedd azt másoknak, amit nem akarsz, hogy mások neked cselekedjenek) alapjában véve összefoglalása mindannak, amit az emberek mindig is helyesnek tartottak. Az igazán nagy erkölcsoktatók sohasem vezetnek be új erkölcsöt: csak rögeszme ezzel próbálkozni. Ahogyan dr. Johnson mondja: ,,Az embereket gyakrabban kell emlékeztetni, mint tanítani.'' Minden igazi erkölcsoktató feladata abban áll, hogy folytonosan, újra meg újra, visszavigyen bennünket azokhoz a régi, egyszerű igazságokhoz, elvekhez, amelyeket oly gondosan szeretnénk nem észrevenni; mint ahogy a lovat is mindig visszavisszük ahhoz az akadályhoz, amelyet nem akart átugrani, vagy a gyermeket is mindig visszavisszük ahhoz a feladathoz, amely alól megpróbálja kihúzni magát. A másik, amit meg kell értenünk, az, hogy a kereszténységnek nincs részletes politikai programja -- és nem is állítja, hogy a ,,ne tedd másoknak, amit nem kívánsz magadnak'' alkalmazására vonatkozóan rendelkeznék valamiféle tervvel, amit egy bizonyos társadalomban, egy bizonyos idôpontban meg kell valósítani. Ez képtelenség. A kereszténység minden idôkben, minden embernek szól, s a külön program, amely egy bizonyos idôben és egy bizonyos helyen megfelel, nem volna alkalmas máskor és máshol. De különben is, a kereszténység hatása nem így érvényesül. Amikor azt tanítja, adjunk enni az éhezôknek, nem ad egyúttal órákat a fôzés tudományából. Amikor azt mondja, hogy olvassuk az Írást, nem ad leckét héber és görög nyelvbôl, de még angol nyelvtanból sem. Sohasem volt a kereszténység célja, hogy helyettesítsen, vagy elfoglalja a helyét a rendes emberi művészeteknek és tudományoknak; inkább mindegyikre kirója a megfelelô feladatot, és energiaforrásként szolgál, új életet adva nekik, ha ugyan erre igényt tartanak. Az emberek azt mondják: ,,Az egyház vezessen bennünket.'' Ez helyes, ha helyesen gondolják, de téves, ha rosszul. Egyházon a gyakorló keresztények teljességét kellene érteniük. S amikor azt mondják, hogy az egyház vezessen bennünket, azt kellene gondolniuk, hogy egyes keresztényeknek -- akiknek történetesen arra tehetsége van -- közgazdászoknak és államférfiaknak kellene lenniük, hogy minden közgazdásznak és államférfinak kereszténynek kellene lennie, és minden politikai és gazdasági erôfeszítésüknek arra kellene irányulni, hogy a ,,ne tedd felebarátodnak, amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek'' elvét átvigyék a gyakorlatba. Ha ez megtörténne, és mi, többiek készek volnánk ezt elfogadni, akkor igen hamar megtalálnánk a keresztény megoldást társadalmi problémáinkra. De persze, amikor az egyház vezetését kérik, akkor a legtöbb ember azt akarja, hogy a klérus dolgozzon ki politikai programot. Ez ostobaság. A klérust az egész egyházon belül olyanok teszik ki, akik sajátos képzést kaptak és arra vannak fenntartva, hogy azzal törôdjenek, ami bennünket mint olyan teremtményeket érint, akik örökké fogunk élni. S az emberek most azt kérik tôlük, hogy valami egészen más munkát végezzenek, amire nincsenek felkészítve. Pedig a munka lényegében bennünket, laikusokat terhel. A keresztény elveknek például a szakszervezetben vagy az oktatásban való alkalmazása keresztény szakszervezeti emberektôl és keresztény tanároktól kell hogy kiinduljon; mint ahogyan a keresztény irodalom is csak keresztény regény- és drámaíróktól származhat, nem pedig a püspökök sorából, akik azért gyűlnek össze, hogy szabad idejükben darabokat és regényeket írjanak. Mindazonáltal anélkül, hogy részletekbe menne, az Újszövetség egészen világosan utal arra, hogy milyennek kellene lennie a teljesen keresztény társadalomnak. Talán többet is mond, mint amennyit magunkévá tudunk tenni. Azt mondja, hogy nem lesznek majd lazsálók és élôsdik: ha valaki nem dolgozik, ne is egyék. Mindenki saját maga dolgozzék, s ami még több: mindenki valami hasznosat, jót állítson elô. Nem kell, hogy ostoba luxuscikkeket gyártsanak és még butább hirdetésekkel próbáljanak rávenni minket, hogy ezeket megvásároljuk. S nem lesz sem hencegés, sem fennhéjázás, sem pózolás. Ebben az értelemben a keresztény társadalom az lenne, amit ma baloldalinak hívunk. Másrészt viszont mindig ragaszkodik az engedelmességhez -- az engedelmességhez (és a tisztelet külsô jeleihez) mindnyájunk részérôl a megfelelôen kinevezett tisztviselôk, a gyermekek részérôl a szülôk és (attól tartok, ez nagyon népszerűtlen lesz) a feleségek részérôl a férjek iránt. Harmadszor, ez vidám társadalom lenne: csupa ének és öröm, helytelennek tekintve a gondot és az aggódást. Az udvariasság is a keresztény erényekhez tartozik, s végül az Újszövetség nagyon nem kedveli azt, aki ,,minden lében kanál''. Ha létezne egy ilyen társadalom, és önök vagy én elmennénk megnézni, úgy gondolom, furcsa benyomással térnénk onnan vissza. Azt éreznénk, hogy gazdasági rendszere nagyon szocialista, s ebben az értelemben ,,haladó'', de azt is, hogy családi élete és erkölcsi, magatartási szabályzata meglehetôsen elavult, talán még szertartásos és arisztokratikus is. Mindnyájan kedvelnénk ennek a berendezkedésnek egy-két részletét, de nagyon kevesen az egészet. S éppen ez az, amire az ember számít, ha a kereszténység a totális terv az emberiség számára. Mindnyájan eltértünk ettôl valamilyen módon és valamennyien szeretnénk úgy feltüntetni, hogy az eredeti tervnek általunk történt módosítása maga a terv. Ezt újra meg újra fogjuk tapasztalni mindennel kapcsolatban, ami igazán keresztény; mindenkit vonz egy-két részlet, szeretné ezeket magáévá tenni és a többit otthagyni. Ezért nem nagyon jutunk tovább, és ezért mondhatják az egymással teljesen ellentétben álló dolgokért küzdôk, hogy mindketten a kereszténységért harcolnak. S most még egy megjegyzés. Van egy tanács, amit még a régi, pogány görögök, az ószövetségi zsidók és a közégkor nagy keresztény tudósai adtak, s amelynek a modern gazdasági rendszer egyáltalán nem engedelmeskedik. Ezek a népek mind azt hagyták hátra nekünk, hogy ne kölcsönözzünk pénzt kamatra, márpedig a pénz kamatra kölcsönzése -- amit beruházásnak hívunk -- képezi egész gazdasági rendszerünk alapját. Nos, ebbôl nem feltétlenül következik, hogy helytelenül járunk el. Egyesek azt tartják, hogy amikor Mózes, Arisztotelész és a keresztények egyetértettek a kamat (vagy ahogyan ôk hívták, ,,uzsora'') megtiltásában, még nem láthatták elôre a mai részvénytársaságot, hanem csak a magánpénzkölcsönzôkre gondolhattak. Ezért hát nem is kell törôdnünk azzal, hogy mit mondtak. -- Olyan kérdés ez, amelyet én nem tudok eldönteni. Nem vagyok közgazdász, és ezért egyszerűen nem tudom eldönteni, vajon a beruházási rendszer a felelôs azért a helyzetért, amiben vagyunk, vagy sem. Ez az a pont, ahol keresztény közgazdászra van szükség. Azonban nem lett volna tisztességes tôlem, ha nem mondottam volna el, hogy három nagy civilizáció egyformán elítélte (legalábbis elsô látásra így tűnik) azt, amin egész életünk alapszik. Még egy észrevétel és befejezem. Az Újszövetségnek az a szakasza, ahol azt mondja, hogy mindenkinek dolgoznia kell, indokként azt jelöli meg: azért, ,,hogy adhasson valamit a szükségben lévôknek''. A jótékonyság, a szegények támogatása lényeges része a keresztény erkölcsnek: a juhokról és a kecskékrôl szóló ijesztô példabeszédben úgy tűnik, hogy minden ezen fordul meg. Manapság egyesek azt állítják, hogy a jótékonyság szükségtelen és a szegényeknek való adakozás helyett olyan társadalmat kellene létrehozni, amelyben nincsenek jótékonyságot igénylô szegények. Nagyon igazuk lehet abban, hogy egy ilyen társadalmat kellene teremteni. De ha valaki ezért azt mondaná, hogy közben beszüntethetjük az adakozást, akkor az szakított a keresztény erkölccsel. Nem hiszem, hogy meg lehet szabni, mennyit kell adnunk. Azt hiszem, az egyetlen biztos szabály az, hogy többet adjunk, mint amit nélkülözni tudunk. Más szóval, ha a kényelemre, fényűzésre, szórakozásra stb. fordított kiadásaink elérik azt a szintet, amely ugyanaz, mint a velünk egyforma jövedelműeké, akkor talán túl keveset adakozunk. Ha adakozásunk egyáltalán nem szorít meg bennünket és nem akadályoz semmiben, akkor azt mondanám, hogy túl kevés. Kell olyan dolgoknak lenni, amiket szeretnénk megtenni, de nem engedhetünk meg magunknak, mivel jótékonyságra fordított kiadásaink kizárják ôket. Egyébként most általánosságban beszéltem a jótékonyságról. Különleges bajok és ínséges helyzetek saját rokonaink, barátaink, szomszédaink vagy alkalmazottaink körében, amelyekre Isten felhívja a figyelmünket, még sokkal többet követelhetnek: egészen saját helyzetünk veszélyeztetéséig vagy tönkretételéig. Ugyanis a jótékonyság legnagyobb akadálya sokunk számára nem a fényűzô életben vagy a több pénz utáni vágyban rejlik, hanem a félelemben, a bizonytalanságtól való félelemben. Ezt gyakran fel kell ismernünk mint kísértést. Sokszor büszkeségünk is akadályozza a jótékonyságot; hajlamosak vagyunk a kelleténél többet áldozni a bôkezűség látványos formáira (borravaló, vendéglátás) és a kelleténél kevesebbet azokra, akiknek igazán szükségük volna a segítségünkre. Befejezés elôtt még megkockáztatom, hogy kitaláljam, hogyan érintette ez a fejezet azokat, akik elolvasták. Az az érzésem, lesznek egyes baloldaliak közöttük, akik igen haragszanak, hogy nem mentem tovább ebben az irányban, és ellenkezô nézetűek is, akik meg azért haragszanak, hogy túl messzire mentem. Ha így van, akkor azonnal nekiütköztünk annak az igazi akadálynak, amely a keresztény társadalom eltervezésének minden ilyen felvázolásában benne rejlik. Sokan közülünk nem azért közelítenek a tárgyhoz, hogy megállapítsák, mit mond a kereszténység, hanem mivel azt remélik, hogy a kereszténységbôl támogatást nyernek saját nézetükhöz. Szövetségest keresünk ott, ahol csak a Mestert vagy a Bírót találhatjuk. Én is éppen így vagyok. Vannak részek ebben a fejezetben, amelyeket ki akartam hagyni. Ezért is nincs semmi eredménye az ilyen beszélgetéseknek, hacsak nem teszünk sokkal nagyobb kerülôt. A keresztény társadalom nem érkezik el addig, amíg az emberek túlnyomó része nem akarja igazán: márpedig addig nem fogjuk akarni, amíg nem leszünk teljesen keresztények. Ismételhetem, hogy ,,ne tedd felebarátodnak, amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek'', amíg fejembe nem száll a vér, de nem fogom tudni igazán megvalósítani, amíg nem szeretem felebarátomat úgy, mint magamat; és nem tudom megtanulni, hogy szeressem felebarátomat, mint önnönmagamat, amíg nem tanultam meg Istent szeretni; és nem tudom megtanulni Istent szeretni, ha nem tanulok meg Neki engedelmeskedni. És így, mint ahogy figyelmeztettem önöket, a belsô, lelki dolgok felé terel valami bennünket, a társadalmi témákról a vallásos témákra. Ugyanis a leghosszabb kerülô: a legrövidebb út haza. ======================================================================== 4. Erkölcsi felfogás és pszichoanalízis A keresztény magatartás Azt mondottam, soha nem valósítjuk meg a keresztény társadalmat, ha többségünkben nem leszünk keresztények. Ez nem jelenti természetesen azt, hogy valamilyen, távoli jövô képzeletbeli idôpontjáig halogathatjuk, hogy tegyünk valamit ezért a társadalomért, hanem azt jelenti, hogy egyszerre két dolgot kell elkezdenünk: (1) meg kell vizsgálnunk, hogyan lehet a modern társadalomban részletekbe menôen alkalmazni a ,,ne tedd másnak, amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek'' elvét, és (2) olyan emberré kell válnunk, aki valóban alkalmazni is fogja azt, ha látja, hogyan lehet. -- Most azt szeretném fontolóra venni, milyen is a jó emberre vonatkozó keresztény elképzelés, milyen az ember keresztény jellemzése. Mielôtt a részletekre térnék rá, két további általános megjegyzés kívánkozik ide. Elôször is, mivel a kereszténység, a keresztény erkölcs szerint, tulajdonképpen az ember megjavítására szolgáló technika, úgy gondolom, szeretnék tudni, hogyan viszonylik egy másik technikához, amely hasonló igénnyel lép fel, nevezetesen a pszichoanalízishez. Ezzel kapcsolatban éles különbséget kell tenni két dolog között: a tulajdonképpeni orvosi elméletek s a lélekelemzôk módszere, valamint azon általános bölcseleti világnézet között, amelyet Freud és mások fűztek ehhez. A második, Freud filozófiája -- teljes ellentmondásban van a másik nagy pszichológus, Jung filozófiájával. S ami ennél is több, amikor Freud az idegbetegek meggyógyításáról beszél, akkor szakértôként tárgyalja témáját, de amikor általános filozófiai kérdésekre tér át, úgy beszél, mint egy amatôr. Ezért teljességgel érthetô, hogy tisztelettel viseltetünk iránta az egyik esetben, de nem a másikban -- s ez az, amit én is teszek. Mégpedig annál készségesebben, mert úgy találtam, hogy amikor olyan témát tárgyal, amirôl én is tudok egy és mást (nevezetesen a nyelvrôl), akkor igen tájékozatlan. Azonban maga a pszichoanalízis, eltekintve mindazoktól a bölcseleti vonatkozásoktól, amelyeket Freud és társai tettek hozzá, a legkevésbé sem áll ellentétben a kereszténységgel. Módszere egyes pontokon egybeesik a keresztény erkölccsel, és nem volna rossz, ha minden pap tudna valamit róla. Mindazonáltal nem ugyanazon a vonalon halad végig, mivel a két technika igen különbözô dolgot eredményez. Amikor az ember erkölcsi téren választ, két tényezô van jelen. Az egyik a választás ténye. A másik a különbözô érzések, impulzusok stb., amelyeket az illetô pszichológiai alkata szolgáltat neki, s ami a választás nyersanyaga. Nos, ez a nyersanyag megint kétféle lehet. Az egyik az, amit normálisnak nevezhetünk: ez olyanféle érzésekbôl tevôdik össze, amelyek minden embernél közösek. Vagy pedig állhat egészen természetellenes érzésekbôl, olyan dolgok következtében, amelyek az egyén tudatalattijában hibásan mentek végbe. Az igazán veszélyes dolgoktól való félelem példa lehetne az elsôre, a macskáktól vagy pókoktól való ésszerűtlen félelem a másodikra. Egy férfi vágyakozása egy nô után az elsôre, egy férfi perverz vágya egy másik férfi után a másodikra. A pszichoanalízis mármost arra vállalkozik, hogy eltávolítsa a nem normális érzéseket, azaz, hogy jobb nyersanyagot adjon az egyénnek választásához, a választás tényéhez; az erkölcs magával a választás tényével foglalkozik. Világítsuk meg a következôképpen. Képzeljünk el három férfit, akik háborúba mennek. Az egyik normális, természetes félelmet érez a veszéllyel szemben, mint bárki más, erkölcsi erôfeszítéssel leküzdi azt és bátor emberré válik. Tételezzük fel, hogy a másik kettônek, a tudatukban lezajlott dolgok eredményeként, túlzott, ésszerűtlen félelmei vannak, amelyekkel semmilyen erkölcsi erôfeszítés sem tud kezdeni semmit. Tegyük fel most már, hogy jön egy lélekelemzô és meggyógyítja mind a kettôt, vagyis mindkettôjüket abba a helyzetbe hozza, amiben az elsô férfi van. Nos, éppen ez az a pont, ahol túl vagyunk a pszichoanalitikai problémán, és ahol az erkölcsi probléma kezdôdik. Ugyanis gyógyulása után ez a két férfi egészen különbözô úton haladhat. Egyikük azt mondhatja: ,,Hála az égnek, sikerült megszabadulnom ettôl a hogyishívjáktól. Most végre megtehetem, amit mindig is akartam, kötelességemet hazámmal szemben.'' De a másik így gondolkozhat: ,,Nos, örülök, hogy most már viszonylag nyugodtan viselem el az ellenség tüzét, de azért ez nem változtat persze azon a tényen, továbbra is igencsak szilárd az elhatározásom, hogy elsôsorban magammal törôdjem, s amikor csak lehet, hagyjam, hogy a másik fickó végezze a veszélyes feladatokat. S abban, hogy most kevésbé félek, az az egyik igazán jó dolog, hogy most sokkal eredményesebben tudok gondoskodni magamról és sokkal ügyesebben tudom ezt mások elôl eltitkolni.'' Nos, ez a különbség a két felfogás között tisztán erkölcsi vonatkozású, és a pszichoanalízis semmit sem tud vele kezdeni. Bár sokat tudunk javítani egy ember nyersanyagán, mégis mindig valami mást kapunk: az egyén a számára biztosított anyag alapján valójában szabadon választ, hogy a saját elônyét az elsô helyre teszi-e vagy a legutolsóra. S ez a szabad választás az, amivel az erkölcs kizárólag foglalkozik. A rossz pszichológiai anyag nem bűn, hanem betegség. Nem megbánni kell, hanem meggyógyítani. S mellesleg, ez igen fontos. Az emberek külsô cselekedeteik alapján ítélik meg egymást. Isten viszont erkölcsi választásuk alapján. Amikor egy idegbeteg, aki kórosan irtózik a macskáktól, arra kényszeríti magát, hogy valamilyen jó ok miatt felvegyen egy macskát, lehetséges, hogy Isten szemében több bátorságot mutat, mint egy egészséges ember akkor, amikor kiérdemli a Viktória- keresztet. Ha egy olyan ember, aki már fiatalkorától perverzzé vált és arra tanították, hogy a kegyetlenség a helyes, megtesz valami apró kedvességet, vagy tartózkodik valami kegyetlenségtôl, amit pedig elkövethetett volna, s ezáltal talán azt kockáztatja, hogy a társai kigúnyolják, az talán Isten szemében többet tesz, mint ha önök vagy én életünket adnánk egy barátért. Ugyanígy fordítva is megfogalmazhatjuk. Néhányan közülünk, akik nagyon rendes embereknek látszanak, szerencsés adottságaik és jó nevelésük ellenére oly kevés eredményt mutatnak föl, hogy valójában rosszabbak azoknál, akiket gonosznak tekintünk. Vajon biztosak lehetünk-e abban, hogyan viselkedtünk volna, ha mondjuk egy Himmler pszichológiai alkata, rossz nevelése és hatalma nehezedett volna ránk? Ezért mondják a keresztényeknek, hogy ne ítélkezzenek. Mi csak az eredményt látjuk, amit az illetô választása kihoz a nyersanyagából. De Isten nem a nyersanyaga alapján ítéli meg ôt, hanem annak alapján, hogy mit kezdett vele. Az ember pszichológiai felépítésének zöme valószínűleg testének tulajdonítható: ha teste meghal, mindez lehullik róla, és ott áll csupaszon, centrális lényében, az igazi ember, aki választott, s aki ebbôl az anyagból a legjobbat vagy a legrosszabbat hozta létre. Sok szép dolog, amit magunkénak gondoltunk, de ami csak a jó emésztésnek volt betudható, lehull majd egyesekrôl; sok csúnya dolog, ami komplexusoknak és rossz egészségnek tulajdonítható, lehull majd másokról. Akkor elôször fogunk mindenkit úgy látni, amilyen valójában volt. Lesznek meglepetések. S ezzel eljutottunk a második észrevételhez. Az emberek gyakran úgy vélik, hogy a keresztény erkölcs valamiféle alku, amelyben Isten azt mondja: ,,Ha megtartasz egy csomó törvényt, megjutalmazlak, ha nem, akkor megbüntetlek.'' Nem hiszem, hogy ez volna a legjobb módja annak, hogyan tekintsük ezt a kérdést. Inkább azt mondanám, hogy valahányszor választunk valamit, a bensônkben, a központunkban, ahol a választás végbemegy, valami egy kissé megváltozik ahhoz képest, ami korábban volt. S az élet egészét tekintve, a sok-sok választással egész életünkön át lassan-lassan átalakítjuk ezt a központi magot, vagy mennybéli, vagy ördögi teremtménnyé; vagy olyanná, amely összhangban van Istennel, a többi teremtménnyel és önmagával, vagy olyanná, amely hadiállapotban van Istennel, gyűlölettel van Isten, embertársai és önmaga iránt. Az egyik a mennyország: vagyis öröm, béke, tudás és hatalom. A másik a pokol: vagyis ôrület, borzalom, bárgyúság, düh, tehetetlenség és örökös magány. Mindnyájan, minden pillanatban haladunk az egyik vagy a másik állapot felé. Ez megmagyarázza, mi gondolkoztatott el engem mindig a keresztény írókkal kapcsolatban; egyszer annyira szigorúak, másszor meg annyira fesztelenek és könnyedek. Úgy beszélnek pusztán gondolatbeli bűnökrôl, mintha azok hallatlanul fontosak volnának, aztán meg a legrémesebb gyilkosságokat és árulásokat is úgy említik, mintha csak meg kellene bánni ôket, s máris minden meg van bocsátva. De rájöttem, hogy igazuk van. Amit ôk mindig szem elôtt tartanak, nem más, mint az a jel, melyet a cselekvés hagy az aprócska kis központi énen, magon, amelyet senki sem lát ebben az életben, de amelyet mindnyájunknak el kell viselni -- vagy élvezni -- mindörökre. Az egyik embernek lehet olyan beosztása, hogy haragja ezrek vérét ontja ki, a másiké meg olyan, hogy bármilyen mérges is lesz, csak nevetnek rajta. De a lelkükre íródott aprócska jel többnyire ugyanaz lesz mindkettônél. Mindegyik olyasvalamit tett saját magának, ami, ha meg nem bánja, még jobban megnehezíti számára, hogy haragra ne gerjedjen legközelebb, és még veszettebb dühbe fog gurulni. Ha igazán Istenhez fordulunk, mindnyájan újra rendbehozathatjuk központi énünkben ezt a ferdeséget; s hosszú távon mindegyikünk elveszett ember, ha nem teszi. Nem a dolog kívülrôl megállapított nagysága vagy kicsinysége az, ami igazán számít. Még egy utolsó megjegyzés. Ne feledjük, hogy mint mondottam, a helyes irány nemcsak békéhez, de tudáshoz is vezet. Ha az ember jobb lesz, egyre világosabban látja a rosszat, ami még benne maradt. Ha az ember rosszabb lesz, egyre kevésbé érti meg saját rosszaságát. Egy mérsékelten rossz ember tudja, hogy nem valami jó, az alapjában véve rossz ember azt hiszi, hogy minden rendben van. A dolog tényleg józan ész kérdése. Az alvást akkor értjük meg, amikor éberek vagyunk, nem amikor alszunk. A számtani hibákat akkor vesszük észre, amikor agyunk helyesen működik; amikor elkövetjük, nem vesszük ôket észre. Az ittasság természetét akkor értjük meg, amikor józanok vagyunk, nem akkor, amikor ittasok. A jó emberek tudják, mi a jó és mi a rossz; a rossz emberek egyiket sem ismerik. ======================================================================== 5. Szexuális erkölcsi felfogás A keresztény magatartás A keresztény erkölcsöt most a szex vonatkozásában kell megvizsgálnunk, amit a keresztények a tisztaság erényének neveznek. A tisztaság keresztény szabályát nem szabad összetévesztenünk az ,,erkölcsösség'' társadalmi szabályával (az angol ,,modesty'' szó egyik értelme); azaz a tisztességgel, illendôséggel. Az illendôség társadalmi szabálya azt szögezi le, hogy például mennyit szabad megmutatni az emberi testbôl, vagy milyen témákról lehet beszélni és milyen kifejezésekkel, egy adott társadalmi kör szokásainak megfelelôen. Így, míg a tisztaság törvénye minden idôben, minden keresztény számára változatlan, az illendôség szabályai változnak. Egy csendes-óceáni szigetrôl való lány, akin alig van valami ruha, és egy Viktória korabeli hölgy, akit teljes mértékben ruha fed, egyformán lehet ,,erényes'', tisztességes vagy illedelmes, a saját társadalma követelményei szerint; s attól, amit ruhájukból meg tudnánk állapítani, mindkettô lehet egyformán szűz (vagy nem). Azt a nyelvezetet, amelyet Shakespeare korában szüzek használtak, a tizenkilencedik században csak egy egészen közönséges nô használta volna. Amikor az emberek megszegik az illem szabályait, a maguk helyén és a maguk idejében, s ezt azért teszik, hogy magukban vagy másokban gerjedelmet ébresszenek, akkor vétenek az erkölcsösség, a szemérem ellen. De ha tudatlanságból vagy gondatlanságból szegik meg, akkor csak rossz modorúak. Amikor, mint az gyakran megesik, kihívóan szegik meg, hogy másokat meghökkentsenek vagy zavarba hozzanak, akkor az ilyen emberek nem szükségképpen szemérmetlenek, hanem szívtelenek, kíméletlenek; mert kíméletlenség, ha valaki azt élvezi, hogy mások kényelmetlenül érzik magukat. Nem gondolom, hogy az illem nagyon szigorú vagy túl körülményes megállapítása az erkölcsösséget bizonyítaná, vagy segítene rajta, ezért elônyösnek tartom a szabályoknak azt a jelentôs könnyítését és egyszerűbbé válását, ami az életemben végbement. Ennek azonban megvan a jelen szakaszban az a hátránya, hogy a különbözô korosztályok és a különbözô típusok nem ismerik el ugyanazt a mértéket, s ezért aligha tudjuk, hol tartunk. Amíg ez a zűrzavar tart, úgy gondolom, az idôsebb vagy régimódi embereknek nagyon óvatosnak kell lenni és nem szabad feltételezniük, hogy a fiatalok vagy az ,,emancipáltak'' romlottak, amikor (a régi felfogás szerint) illetlenek; másrészt viszont a fiatalok se nevezzék elôdjeiket ,,prűd''-nek vagy puritánnak, mivel nem könnyen veszik át az új mértéket. Az igazi törekvés arra, hogy másokról elhiggyük mindazt a jót, amit csak lehet, és hogy amennyire csak lehet, ne hozzunk másokat kényelmetlen helyzetbe -- meg fogja oldani a problémák nagy részét. A tisztaság a legnépszerűtlenebb a keresztény erények közül. Pedig a keresztény felfogás szerint nem lehet eltérni tôle: ,,Vagy a házasság, tökéletes hűséggel házastársad iránt, vagy a teljes önmegtartóztatás.'' Nos, ez oly nehéz és annyira ellentétben áll ösztöneinkkel, hogy nyilván vagy a kereszténység téves, vagy jelenlegi szexuális ösztönünk romlott meg. Egyik vagy a másik. Mint keresztény természetesen azt gondolom, hogy ösztönünk romlott meg. De más okaim is vannak arra, hogy ezt gondoljam. A szex biológiai célja a gyermek, mint ahogy az evés biológiai célja a test fenntartása. Nos, ha mindig eszünk, valahányszor hajlamot érzünk rá, és annyit, amennyit csak akarunk, akkor kétségtelen, hogy a legtöbben túl sokat fogunk enni, de nem borzasztóan sokat. Mondjuk egy ember kettô helyett fog enni, de nem tíz helyett. Az étvágy egy kicsit túlmegy biológiai célján, de nem túlságosan. Ha viszont egy egészséges fiatalember mindannyiszor kiélné szexuális étvágyát, ahányszor arra hajlamot érez, és minden ilyen tevékenysége gyermekáldást eredményezne, akkor tíz év alatt könnyen benépesíthetne egy kisebb falut. Ez az étvágy nem egyéb, mint funkciójának nevetséges és abszurd túlhajtása. Vagy nézzük meg más szempontból. Nagy nézôközönséget lehet begyűjteni például egy sztriptízre, amikor is egy nô levetkôzik a színpadon. Ám tételezzük most fel, hogy egy olyan országba kerültünk, ahol egy egész színházat lehet megtölteni pusztán azzal, hogy egy lefedett tálcát viszünk a színpadra, s aztán lassan felemeljük a fedôt, hogy mindenki lássa, még mielôtt a világítás kialszik, hogy a tálon egy ürüborda vagy egy darab sonka van; -- vajon nem gondolnánk- e, hogy ebben az országban valami nincs rendben az étel utáni vággyal? És nem gondolná-e mindenki, aki egy idegen világban nôtt fel, hogy valami hasonló furcsaság van közöttünk is a szexuális ösztön állapotával kapcsolatban? Egy kritikus azt mondta, hogy ha találna egy olyan országot, ahol a fent említett sztriptíz népszerű lenne, akkor ebbôl arra kellene következtetnie, hogy ennek az országnak a népe éhezik. Természetesen azt akarta ezzel kifejezni, hogy az olyan dolgok, mint a sztriptíz, nem szexuális romlottságból, hanem szexuális kiéhezettségbôl származnak. Egyetértek vele, hogy ha valamely különös országban úgy találnánk, hogy az ilyen ürüborda-bemutatók népszerűek -- akkor az egyik lehetséges magyarázatként az éhezés jutna eszembe. A következô lépés azonban az volna, hogy megvizsgáljuk feltételezésünket, és megállapítsuk, hogy valójában sok vagy kevés élelmet fogyasztanak-e ebben az országban. Ha a bizonyítás azt mutatná, hogy sokat esznek, akkor természetesen fel kellene hagynunk az éhezés feltételezésével és valami másra kellene gondolnunk. Ugyanígy, mielôtt elfogadnánk, hogy a szexuális kiéhezettség az oka a sztriptíznek, arra kellene bizonyítékot találni, hogy valójában nagyobb-e a szexuális megtartóztatás korunkban, mint azokban a korokban, amikor még olyasmi, mint a sztriptíz, ismeretlen volt. Csakhogy épp ezt nem lehet bebizonyítani! A fogamzásgátlók a szexuális kielégülést a házasságon belül sokkal kevésbé költségessé, azon kívül pedig sokkal biztonságosabbá tették, mint korábban valaha és a közvélemény is kevésbé ellenséges a tiltott kapcsolatokkal, sôt még a visszásságokkal szemben is, mint bármikor a pogány idôk óta. De nem is a ,,kiéhezettség'' az egyetlen, amit föl tudunk tételezni. Mindenki tudja, hogy a szexuális étvágy, ugyanúgy, mint egyéb étvágyaink, csak növekszik a kielégüléssel. Az éhezôk sokat gondolhatnak ételre, de ugyanúgy a nagyevôk is; a jóllakottak, ugyanúgy, mint a nélkülözôk, kedvelik az ingerlést. S van még egy harmadik kérdés is. Kevés olyan embert találunk, aki olyasmit akarna megenni, ami valójában nem étel, vagy valami mást tenne az étellel, ahelyett, hogy megenné. Más szóval, az eledel utáni étvágy esetében ritkák a visszásságok. A nemi ösztönnek viszont számtalan visszássága fordul elô, ezek nehezen orvosolhatók és rémesek. Sajnálom, hogy ezekbe a részletekbe kell bocsátkoznom, de meg kell tennem. Mégpedig azért kell megtennem, mert önök is és én is, az utóbbi húsz évben, állandóan tömény hazugsággal találtuk magunkat szemben a szexszel kapcsolatban. Állandóan azt tömték a fejünkbe -- s az ember már a puszta hallatától is émelygett --, hogy a szexuális ösztön ugyanabban az állapotban van, mint bármely más ösztönünk, s ha feladnánk azt a régi, ostoba, viktoriánus elképzelést, hogy agyonhallgassuk, akkor minden rendben lenne. Ez nem igaz. Mihelyt a tényeket tekintjük, félretéve a propagandát, azonnal látjuk, hogy nem. Azt állítják, a szex körül azért keletkezett zűrzavar, mert agyonhallgatták. Az utóbbi húsz évben azonban nem ez volt a helyzet, hiszen egész nap csak errôl beszéltek. Mégis zűrzavar van körülötte. Ha az agyonhallgatás lett volna a probléma oka, akkor a ,,szellôztetés'' bizonyára helyretette volna. De nem tette. Úgy gondolom, fordítva van. Az emberiség hallgatta agyon eredetileg, éspedig azért, mert akkora zűrzavar lett belôle. A modern emberek véleménye szerint ,,a szexen nincs semmi szégyellnivaló''. Ezen két dolgot érthetnek. Gondolhatják a következôt: ,,Semmi szégyellnivaló nincs azon a tényen, hogy az emberi nem egy bizonyos módon szaporodik, sem azon, hogy ez élvezetet nyújt.'' Ha ezt gondolják, igazuk van. A kereszténység is ezt mondja. Nem maga a tény, és nem az élvezet az, ami problémát jelent. A régi keresztény bölcselôk azt tanították, hogy ha az ember nem esett volna bűnbe, akkor a szexuális élvezet a mostaninál tulajdonképpen nagyobb lenne. Tudom, néhány zavaros fejű keresztény azt a nézetet képviseli, mintha a kereszténység a szexet, vagy a testet, vagy az élvezetet önmagában véve rossznak tekintené. De tévednek. A kereszténység talán az egyetlen olyan nagy vallás, amely teljes mértékben helyesli a testet, és azt vallja, hogy az anyag jó, hogy Isten egyszer maga is emberi testet öltött, hogy még a mennyben is lesz valamiféle testünk, és lényeges része lesz boldogságunknak, szépségünknek, energiánknak. A kereszténység nagyobb dicsfénnyel vette körül a házasságot, mint bármely más vallás, s a világ csaknem egész, igazán nagy szerelmi költészete keresztényektôl származik. Ha valaki azt állítja, hogy a szex önmagában véve rossz, akkor a kereszténység azonnal ellentmond neki. De természetesen, amikor az emberek azt mondják, ,,a szexen nincs mit szégyellni'', azt is gondolhatják, hogy ,,nincs semmi szégyellnivaló azon az állapoton, amibe szexuális ösztönünk jutott''. Ha ezt képzelik, úgy vélem, tévednek. Úgy vélem, hogy az egészet szégyellni kell. Mert hiszen semmi szégyellnivaló nincs abban, ha élvezzük az ételt, de szégyellni kellene az egészet, ha a fél világ az étkezést tekintené az élet legfontosabb kérdésének, ha ételekrôl készült képek szemlélésével töltené idejét, száját nyalogatva és nyelvét csettintgetve. Nem mondom azt, hogy önök vagy én, egyénileg felelôsek vagyunk a jelenlegi helyzetért. Ôseink olyan alkatot hagyományoztak ránk, amely ebben a tekintetben megromlott, mi pedig a tisztátalanságnak kedvezô propaganda közepette nôttünk fel. Vannak olyanok is, akik azért akarják szexuális ösztönünket felajzott állapotban tartani, hogy pénzt csalhassanak ki belôlünk. Ugyanis az olyan ember, aki valaminek a megszállottja, nagyon kevéssé tud ellenállni a kínálatnak. Isten ismeri helyzetünket; nem úgy fog megítélni bennünket, mintha nem lennének leküzdendô nehézségeink. Az a lényeges; hogy ôszintén és kitartással igyekezzünk leküzdeni ôket. Ahhoz, hogy meg tudjunk gyógyulni, akarnunk kell meggyógyulni. Akik valóban akarnak segítséget, meg fogják kapni; de sok modern embernek még az akarat is nehézséget jelent. Könnyű azt képzelni, hogy akarunk valamit, pedig valójában nem akarjuk. Egy neves keresztény valamikor azt mondta, hogy amikor fiatalember volt, állandóan tisztaságért imádkozott; de évekkel késôbb megértette, hogy amikor ajkai azt mondták, ,,Uram, tégy engem tisztává'', a szívében titokban hozzátette, ,,De kérlek, ne azonnal!'' Ez megtörténhet más erényekért mondott imákban is; azonban annak, hogy miért oly különösen nehéz most tökéletes tisztaságot kívánni -- nem is beszélve arról, hogy elérni -- , három oka van. Elôször is megromlott természetünk, az ördög kísértése és az egész jelenlegi, az élvezet hajhászására irányuló propaganda azt a benyomást kelti bennünk, hogy azok a vágyak, amelyeknek ellenállunk, oly ,,természetesek'', ,,egészségesek'' és ésszerűek, hogy csaknem perverz és abnormális nekik ellenállni. Faliképek, filmek, regények mind-mind összekapcsolják a nemi kielégülés gondolatát az egészség, a normális magatartás, az ifjúság, az ôszinteség és a jó humor eszméivel. Nos, ez a kapcsolat hazugság. Mint minden jelentôs hazugság, ez is igazságon alapszik -- azon a fentebb elismert igazságon, hogy a szex önmagában (eltekintve a körülötte kialakult túlzásoktól és kényszerképzetektôl) ,,normális'' és ,,egészséges'' stb. A hazugság annak elhitetésében rejlik, hogy minden olyan szexuális aktus, amelyre éppen kísértést érzünk, szintén egészséges és normális. Nos, ez minden elképzelhetô nézet szerint és a kereszténységtôl teljesen függetlenül is ostobaság kell hogy legyen. Összes vágyunk kielégítése nyilvánvalóan impotenciára, betegségre, féltékenységre, hazugságokra, titkolódzásra és csupa olyasmire vezet, ami ellentéte az egészségnek, jó kedélynek és ôszinteségnek. Ugyanis minden boldogsághoz, még e világon is, jó adag szerénység, mérséklet is szükséges; ezért minden olyan vágyakozás, amelyet egészségesnek és ésszerűnek tartanak, ha erôs -- semmit sem jelent. Minden egészséges és civilizált embernek rendelkeznie kell olyan elvekkel, amelyek alapján eldönti, hogy vágyai közül melyeket fojtja el és melyeknek enged utat. Az egyik ember keresztény elvek alapján teszi, a másik egészségi szempontok szerint, a harmadik társadalmi szempontok szerint. Az igazi konfliktus azonban nem a kereszténység és a ,,természet'' között van, hanem a keresztény elvek és egyéb elvek között a ,,természet'' ellenôrzését illetôen. Ugyanis a ,,természetet'' (a természetes vágy értelmében) mindenképpen ellenôrizni kell, hacsak nem akarjuk tönkretenni egész életünket. A keresztény elvek köztudottan szigorúbbak más elveknél; ám -- úgy gondoljuk -- ahhoz, hogy engedelmeskedjünk nekik, kapunk segítséget, ahhoz viszont, hogy a többinek engedelmeskedjünk: nem kapunk. Másodszor, sokan visszariadnak attól, hogy komolyan megpróbálják a keresztény tisztaságot, mert azt gondolják (mielôtt megpróbálnák), hogy az lehetetlen. Ha azonban valamit megkísérelünk, sohasem szabad arra gondolni, hogy lehetséges-e vagy lehetetlen. Ha egy vizsgafeladatban szabadon választhatunk a tételek között, mérlegelhetjük, hogy melyiket tudjuk megoldani; ha azonban kötelezô a kérdés, akkor azt kell megoldani a lehetô legjobban. Kaphatunk valamilyen jegyet egy elég tökéletlen válaszért, de biztosan semmilyen jegyet sem fogunk kapni, ha a feladatot válasz nélkül hagyjuk. Nemcsak vizsgák alkalmával, hanem háborúban, hegymászásban, korcsolyázásnál, úszásnál vagy kerékpározásnál, de még akkor is, amikor egy kemény gallért elgémberedett ujjakkal begombolunk, igen gyakran teszünk olyasmit, ami korábban lehetetlennek látszott. Csodálatos, mi mindent meg tudunk tenni, ha kell. Abban valóban biztosak lehetünk, hogy a tökéletes tisztaságot, csakúgy, mint a tökéletes szeretetet, nem lehet elérni pusztán emberi erôfeszítéssel. Ehhez Isten segítségét kell kérnünk. S miután megtettük, még mindig sokáig úgy tűnhet, hogy nem kapunk segítséget, vagy kevesebbet, mint szükséges volna. Nem baj. Minden bukás után kérjünk bocsánatot, szedjük össze magunkat és próbáljuk meg újra. Isten elsô segítsége igen gyakran nem mindjárt az erény irányában hat, hanem csak ahhoz ad erôt, hogy mindig újra próbálkozzunk. Ugyanis bármennyire fontos is a tisztaság (vagy a bátorság, az igazmondás és minden más erény), ez a folyamat lelki magatartásunk szokásait gyakorolja be, ami még sokkal fontosabb. Kigyógyít bennünket a magunk iránt táplált illúziókból, és megtanít arra, hogy Istenre támaszkodjunk. Egyrészt azt is megtanulhatjuk ezáltal, hogy még a legjobb pillanatainkban sem bízhatunk magunkban, másrészt azt is, hogy még a legrosszabb pillanatainkban sem kell kétségbeesnünk, mivel bukásaink megbocsáttatnak. Egyedül az a végzetes, ha megelégszünk bármivel is, ami kevesebb a tökéletességnél. Harmadszor, az emberek gyakran félreértik, amit a pszichológia tanít az ,,elfojtásról''. Azt tanítja ugyanis, hogy az ,,elfojtott'' szex veszélyes. Azonban ebben az alkalmazásban az ,,elfojtott'' szakmai kifejezés: nem jelenti azt, hogy ,,elnyomott'' abban az értelemben, hogy ,,megtagadott'' vagy ,,akadályozott'' volna. Az elfojtott vágy vagy gondolat az, amelyet (rendszerint nagyon fiatal korban) a tudatalattiba utaltunk, és most csak álcázott vagy felismerhetetlen alakban jut eszünkbe. Az elfojtott szexualitás egyáltalán nem tűnik szexualitásnak a beteg ember szemében. Amikor egy fiatalember vagy egy felnôtt elkezd ellenállni valamilyen tudatos vágynak, akkor nem az elfojtással van dolga, s a legcsekélyebb veszély sem forog fenn, hogy maga is egy ilyen elfojtási esetté váljék. Ellenkezôleg, azok, akik komolyan megpróbálják a tisztaságot, tudatosabbak és igen hamar sokkal többet tudnak saját nemiségükrôl, mint bárki más. Olyan jól megismerik vágyaikat, mint Wellington ismerte Napóleont vagy mint Sherlock Holmes ismerte Moriarty-t; vagy mint a patkányfogó a patkányokat, és a vízvezeték-szerelô a lyukas csöveket. Az erény -- még a megkísérelt erény is -- világosságot hoz; a kielégülés homályt. Végül, bár elég hosszasan kellett beszélnem a szexrôl, szeretném a lehetô legvilágosabban kifejezésre juttatni, hogy nem ez áll a keresztény erkölcs központjában. Ha valaki azt hiszi, hogy a keresztények az erkölcstelenséget a legnagyobb bűnnek tartják, az nagyon téved. A testi bűnök rosszak, de az összes bűnök közül a legkevésbé rosszak. A legrosszabb élvezetek tisztán szellemiek: mások megtévesztése, lekezelése, ,,fúrása'', parancsolgatás másoknak, mások örömének elrontása, a hatalom és a gyűlölet élvezete. Ugyanis két dolog van bennünk, amelyek mindegyike harcban, versenyben áll az emberi énnel, amit igyekeznünk kell megvalósítani. Az egyik az állati hajlam, a másik az ördögi hajlam. Az utóbbi a rosszabb a kettô közül. Ezért van az, hogy egy hideg, beképzelt álszent, aki rendszeresen jár templomba, esetleg sokkal közelebb van a pokolhoz, mint egy prostituált. De persze jobb, ha nem vagyunk egyik sem. ======================================================================== 6. A keresztény házasság A keresztény magatartás Az utóbbi fejezet meglehetôsen negatív volt. Kifejtettem, mi a probléma az emberi szexuális ösztönnel, de nagyon keveset mondtam annak helyes működésérôl, más szóval, a keresztény házasságról. Két okom van arra, hogy miért nem akarok különösebben foglalkozni a házassággal. Az elsô az, hogy az e témára vonatkozó keresztény tanok rendkívül népszerűtlenek. A másik pedig az, hogy én magam sosem voltam házas, s ezért csak másodkézbôl tudok róla beszélni. Ennek ellenére úgy érzem, aligha hagyhatom ki ezt a témát egy, a keresztény erkölcsrôl szóló beszámolóból. A házasság keresztény elképzelése Krisztusnak azon a szavain alapszik, hogy a férfit és a nôt egy szervezetnek, egy testnek kell tekinteni (ugyanis a ,,one flesh'' szavak a modern angolban ezt jelentik). A keresztények hite szerint, amikor Ô ezt mondta, nem érzelmet fejezett ki, hanem tényt állapított meg, mint ahogyan az is tényt állapít meg, aki azt mondja, hogy a zár és a kulcs egyetlen szerkezet, vagy hogy a hegedű és a vonó is egy hangszer. Az emberi szervezet feltalálója azt mondta nekünk, hogy annak két felét, a férfit és a nôt, azért teremtette, hogy páronként egyesüljenek, nemcsak szexuális téren, hanem teljes mértékben. A házasságon kívüli nemi közösülés gyalázatossága abban áll, hogy résztvevôi megpróbálják elkülöníteni az egyesülés egyik fajtáját (a szexuálisat) a többitôl, amelyeknek pedig ezzel együtt kellene járni és teljessé tenni az egyesülést. A keresztény állásfoglalás nem azt jelenti, hogy bármi rossz volna a szexuális élvezetben, éppúgy nem, mint az evés örömében. Azonban az a véleménye, hogy nem szabad elkülöníteni ezt az élvezetet és megpróbálni külön, önmagában megszerezni, éppen úgy, mint ahogy az evés örömét sem szabad lenyelés és emésztés nélkül megszerezni, például úgy, hogy megrágjuk és újból kiköpjük az ételt. Ezért a kereszténység azt tanítja, hogy a házasság életre szól. E téren természetesen vannak különbségek az egyes egyházak között: egyesek egyáltalán nem ismerik el a válást, mások csak vonakodva, igen különleges esetekben engedik meg. Nagy kár, hogy a keresztények nincsenek egységes állásponton egy ilyen kérdésben; de egy közönséges laikusnak azért észre kell vennie, hogy az egyházak mind sokkal jobban megegyeznek egymással a házasságot illetôen, mint ahogy bármelyikük egyetértene a külsô világgal. Ezen azt értem, hogy a válást mindegyik olyan valaminek tartja, mintha fölvágnánk egy eleven testet, mintha valami sebészi beavatkozást hajtanánk végre. Egyesek úgy vélik, az operáció annyira súlyos, hogy végre sem lehet hajtani; mások azt tartják, hogy csak végsô esetekben megengedhetô, kétségbeesett orvoslás. Viszont mindenki egyetért abban, hogy többnyire olyan, mintha valakinek levágnák mindkét lábát; nem holmi üzleti társulás megszüntetése, vagy olyasféle esemény, mint mikor valaki dezertál a katonaságtól. S egyik nézet sem fogadja el azt a modern felfogást, hogy a válás csak a partnerek egyszerű átszervezése, amit akkor kell végrehajtani, ha a felek úgy érzik, már nem szeretik egymást, vagy amikor valaki másba lesznek szerelmesek. Mielôtt megvizsgálnánk, hogyan viszonylik ez a modern felfogás a tisztasághoz, azt kell fontolóra vennünk, hogyan viszonylik egy másik erényhez, nevezetesen az igazságossághoz. Ez, mint említettük, magában foglalja az ígéretek megtartását. Nos, mindenki, aki templomban kötött házasságot, nyilvános és ünnepélyes ígéretet tesz, hogy haláláig ragaszkodik a társához. Ezen ígéret megtartásának kötelezettsége semmilyen kapcsolatban sincs a szexuális erkölccsel; ugyanaz vonatkozik rá, mint minden más ígéretre. Ha, mint azt a modern emberek szokták mondogatni, a szexuális ösztön ugyanolyan, mint az összes többi ösztönünk, akkor úgy kell ezt is kezelni, mint a többi ösztönünket; s ha azok kielégítését ígéretekkel fékezzük, akkor ezzel is ugyanúgy kell eljárni. Ha azonban, ahogy én gondolom, a szexuális ösztön nem olyan, mint a többi, hanem betegesen felszított, akkor különösen ügyelnünk kell, hogy ne vezessen bennünket becstelenségre. Erre valaki azt felelhetné, hogy a templomban tett ígéretet merô formalitásnak tekinti, és esze ágában sem volt megtartani. Akkor hát kit akart az ígéretével becsapni? Istent? Az igazán nem lett volna bölcs dolog. Saját magát? Ez sem volt bölcsebb sokkal. A menyasszonyt (vagy a vôlegényt) vagy a házastárs rokonait? Ez mások becsapása. Úgy gondolom, a párok (vagy csak egyikük) legtöbbször abban reménykednek, hogy becsapják a nyilvánosságot. Arra a tisztességre akarnak szert tenni, ami a házassághoz kapcsolódik, anélkül azonban, hogy meg akarnák fizetni az árát: azaz szélhámosok, csaltak. Ha még mindig megátalkodott csalók, semmi mondanivalóm nincs hozzájuk; ugyan ki próbálná meg a tisztaság emelkedett és nehéz kötelességét olyan emberekre rábeszélni, akik még becsületesek sem akarnak lenni? Viszont ha most már észretérnek és becsületesek akarnak lenni, akkor a már tett ígéretük kötelezi ôket. És ez, mint látni fogják, az igazságosság és nem a tisztaság témakörébe tartozik. Ha az emberek nem hisznek a végleges házasságban, akkor talán még az is jobb, ha házasságkötés nélkül élnek együtt, mint hogy olyan ígéretet tegyenek, amelyet nem szándékoznak megtartani. Igaz azonban, hogy házasság nélküli együttélésnél (a keresztények szemében) paráználkodásban lesznek bűnösek. De az egyik bűnt nem hozza helyre, ha megtoldjuk egy másikkal: a tisztátalanságot, erkölcstelenséget nem javítja meg, ha hamis esküvel toldjuk meg. Az az elképzelés, hogy a szerelem az egyetlen ok a házasságban maradásra, teljesen kizárja a házasságot mint szerzôdést vagy ígéretet. Ha csak szerelem az egész, akkor az ígéret semmit sem tud hozzátenni; s ha így semmi többlettel nem jár, akkor nem kell ígéretet tenni. Érdekes, hogy a szerelmesek maguk ezt jobban tudják -- amíg tényleg szerelmesek --, mint azok, akik csak beszélnek a szerelemrôl. Miként Chesterton rámutatott, a szerelmeseket természetes ösztön hajtja, hogy ígéretekkel kötözzék magukat egymáshoz. A szerelmi dalok szerte a világon tele vannak ígéretekkel, hogy a szerelem örökké fog tartani. A keresztény törvény nem kíván semmi olyat ráerôszakolni a szerelem szenvedélyére, ami idegen ennek a szenvedélynek saját természetétôl; azt várja el csak, hogy a szerelmesek komolyan vegyék azt, amire saját szenvedélyük hajtja ôket. A sírig tartó hűség ígérete, melyet akkor tettem és éppen azért tettem, mert szerelmes voltam, természetesen arra kötelez, hogy akkor is hű legyek, amikor már nem vagyok szerelmes. Az ígéretnek olyan dolgokra kell vonatkoznia, amelyeket meg tudok tenni, tehát cselekedetekre; senki sem ígérheti meg, hogy egy bizonyos módon fog mindig érezni. Hiszen így akár azt is megígérhetné, hogy sohasem lesz fejfájása, vagy hogy mindig éhes lesz. De hát, kérdezhetné valaki, mi értelme együtt tartani két embert, ha már nem szerelmesek egymásba? Erre több józan, társadalmi ok is van: például otthont biztosítani a gyermekeknek, megvédelmezni a nôt (aki valószínűleg feláldozta saját érvényesülését a házasságért, vagy e téren hátrányt szenvedett) attól, hogy bármikor ,,dobják'', ha a férfi megunta. Van azonban még egy másik ok is, amely felôl egészen biztos vagyok, de kissé nehéz megmagyaráznom. Mégpedig azért nehéz, mert oly sok emberrel nem lehet megértetni, hogy ha B jobb, mint C, akkor A talán még jobb, mint B. Ôk csak a jó és rossz, nem pedig a jó, jobb, legjobb és rossz, rosszabb, legrosszabb kategóriájában tudnak gondolkodni. Például azt akarják tudni, hogy vajon a hazafiságot jónak tartjuk-e; s ha azt válaszoljuk, hogy természetesen sokkal jobb, mint az egyéni önzés, de azért nem ér fel az általános emberszeretettel, és ha a kettô összeütközésbe kerülne, akkor az utóbbinak adnánk szabad utat -- nos, ezt kitérô válasznak tartanák. Vagy megkérdezik véleményünket a párbajról; s ha most azt feleljük, hogy sokkal jobb megbocsátani valakinek, mint párbajozni vele, de hogy azért még a párbaj is jobb, mint egy élethosszig tartó ellenségesség, amely a másik tönkretételére irányuló titkos erôfeszítésekben nyilvánul meg -- akkor panaszkodva fognak ott hagyni minket, hogy nem adtunk egyenes választ. Remélem, senki sem fog ebbe a hibába esni azzal kapcsolatban, amit most akarok kifejteni. Amit úgy hívunk, hogy ,,szerelmesnek lenni'', az egy nagyszerű állapot és több szempontból is elônyös számunkra. Segít nekünk abban, hogy nagylelkűek és bátrak legyünk, felnyitja a szemünket, hogy lássuk nemcsak a szerelmünk, a párunk szépségét, hanem minden más szépséget is, és alárendeli (fôleg az elsô idôben) a pusztán állati szexualitásunkat; ebben az értelemben a szerelem felülkerekedik az élvezeten. Egyetlen értelmes ember sem tagadja, hogy a szerelem sokkal jobb, mint a közönséges érzékiség, vagy a hideg önzés. De mint már korábban is mondottam, ,,az a legveszélyesebb, ha kiválasztunk valamely ösztönt saját természetünkbôl és azt úgy állítjuk be, mintha minden áron követnünk kellene''. Szerelmesnek lenni jó, de nem a legjobb. Sok dolog van, ami nem ér fel vele, de szintén sok, ami felülmúlja. Nem tehetjük meg az egész élet alapjának. A szerelem nemes érzés, de mégis csak egy érzés. Nos, semmilyen érzésnél sem lehet arra számítani, hogy tartós legyen teljes intenzitásában, vagy hogy egyáltalán tartson. A tudás, az elvek, a szokás, mind megmaradhat, de az érzések jönnek és mennek. S valóban, bármit is mondanak az emberek, a szerelem állapota rendszerint nem tartós. Ha a régi tündérmese- befejezést -- ,,És boldogan éltek, míg meg nem haltak'' -- abban az értelemben vesszük hogy ,,És a következô ötven éven át pontosan azt érezték, mint a házasságkötésük elôtti napon'', akkor ez azt mondja, ami valószínűleg sohasem volt és sohasem lesz igaz, és rendkívül nemkívánatos volna, ha az lenne. Ki tudná elviselni, hogy ebben az izgalmi állapotban éljen, akár csak öt évig is? Mi lenne közben a munkánkkal, étvágyunkkal, alvásunkkal, barátainkkal? De ha megszűnünk szerelmesnek lenni, az természetesen nem jelenti azt, hogy megszűnünk szeretni is. A szeretet, amely különbözik a szerelemtôl, nem csupán érzés. Mélységes harmónia és egység ez, amelyet az akarat tart fenn és a szokás útján szándékosan erôsít, s (a keresztény házasságokban) összetart az a kegyelem, amelyet mindkét fél kér és kap Istentôl. Még azokban a pillanatokban is rendelkeznek ezzel a szeretettel, amikor nem kedvelik egymást; mint ahogyan mi is szeretjük saját magunkat akkor is, ha nem tetszünk magunknak. Még akkor is meg tudják tartani ezt a szeretetet egymás iránt, ha megengednék maguknak, hogy valaki másba legyenek szerelmesek. A szerelem elôbb arra indította ôket, hogy hűséget ígérjenek egymásnak; ez a nyugodt szeretet képessé teszi ôket arra, hogy megtartsák ígéretüket. A házasság motorját a szeretet hajtja: a szerelem volt az a robbanás, amely elindította. -- Ha valaki nem ért velem egyet, azt mondja persze: ,,Nem tud semmit az egészrôl, hiszen nem házas.'' S meglehet, hogy igazuk van. De mielôtt ezt mondanák, gyôzôdjenek meg róla, hogy annak alapján ítélnek-e meg engem, amit valóban saját tapasztalatukból és barátaik életének figyelemmel kísérésébôl tudnak, vagy pedig olyan elképzelések alapján, amelyekre regényekbôl, filmekbôl tettek szert. A dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy azt az ember gondolná. Tapasztalatunkat át- meg átszövik a könyvek, darabok és a mozi, türelmet és ügyességet igényel, hogy kibogozzuk azokat a dolgokat, amelyeket valóban magunk tanultunk az élettôl. Az emberek könyvekbôl vették azt az elképzelést, hogy ha a megfelelô személlyel kötnek házasságot, akkor várhatóan örökké szerelmesek lesznek. Következésképpen ha úgy találják, hogy már nem szerelmesek, akkor véleményük szerint ez csak azt bizonyítja, hogy tévedtek és joguk van a változtatásra, s közben nem fogják fel, hogy amikor változtattak a helyzeten, az új szerelembôl hirtelen éppúgy elszáll az igézet, mint a régibôl. Az életnek ebben a szektorában, éppúgy, mint a többiben is, az elején jön az izgalom és nem tart soká. Az a fajta izgalom, melyet egy fiú akkor érez, amikor elôször gondol a repülésre, csak addig tart, amíg be nem vonul a légierôhöz és tényleg meg nem tanul repülni. Az az izgalom, amit akkor érzünk, amikor elôször látunk egy csodaszép helyet, elcsendesül, amikor valóban odamegyünk lakni. Azt jelentené ez, hogy helyesebb volna, ha nem tanulnánk meg repülni és nem laknánk szép helyen? Semmi esetre sem. Ha végigcsináltuk, mindkét esetben kárpótolni fogja az elsô izgalom eltűnését egy nyugodtabb és tartósabb érdeklôdés. Sôt mi több (s aligha találok szavakat annak kifejezésére, hogy mennyire fontosnak tartom ezt), pontosan azok, akik hajlandók elviselni az izgalom elvesztését és hozzászokni a józan érdeklôdéshez, éppen ôk fognak valószínűleg új izgalmat találni valami egészen más téren. Aki megtanult repülni és jó pilóta lett, hirtelen felfedezi a zenét; aki egy szép helyre ment lakni, felfedezi a kertészkedést. Azt hiszem, részben ez az, amire Krisztus gondolt, amikor azt mondta, hogy nem lesz igazán élet abban, aki elôbb meg nem hal. Egyszerűen nem érdemes megpróbálkozni azzal, hogy fenntartsunk bármilyen izgalmat, ez a legrosszabb, amit tehetünk. Hadd szálljon el az izgalom, hadd haljon el -- menjünk csak keresztül a halálnak ezen a szakaszán egy következô, nyugodtabb érdeklôdésbe és boldogságba --, és meg fogjuk látni, hogy mindig új izgalmak, új lelkesedés világában fogunk élni. Ha azonban úgy döntünk, hogy az izgalom legyen mindennapi étrendünkön és megpróbáljuk azt mesterségesen meghosszabbítani, akkor egyre gyengébb és egyre ritkább lesz, mi pedig unott, kiábrándult vénemberek leszünk életünk hátralévô részére. S mivel oly kevesen értik ezt meg, azért találunk annyi középkorú férfit és nôt, aki elvesztett fiatalságáról fecseg, éppen abban a korban, amikor pedig új horizontok és új távlatok kellene hogy nyíljanak elôttük. Sokkal jobb szórakozás megtanulni úszni, mint vég nélkül (és reménytelenül) azzal próbálkozni, hogy visszaidézzük azt az érzést, amit akkor éreztünk, amikor mint kisfiúk, elôször mentünk a vízbe totyogni. Egy másik, regényekbôl és darabokból szerzett elképzelés az, hogy a szerelem valami egészen ellenállhatatlan, ami egyszerűen csak megtörténik az emberrel, mint a himlô. S mivel ezt hiszik, némelyik házasember feladja a harcot, megadja magát, amikor azt tapasztalja, hogy egy új ismeretség vonzza. Ám én hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ezek az ellenállhatatlan szenvedélyek sokkal ritkábbak a valóságos életben, mint a könyvekben, legalábbis akkor, ha már az ember felnôtt. Amikor valami széppel, okossal és szimpatikussal találkozunk, természetesen bizonyos értelemben csodálnunk és szeretnünk is kell ezeket a jó tulajdonságokat. De nem függ-e igen nagy mértékben a mi döntésünktôl, hogy ez a szeretet átváltozzék-e vagy sem szerelemmé? Ha a fejünk tele van regényekkel és darabokkal meg érzelmes dalokkal, a testünk pedig alkohollal, akkor kétségtelenül minden általunk érzett szeretetet át fogunk alakítani szerelemmé; éppen úgy, mint amikor kerékvágás van az utunkban, és minden esôvíz abba fog belefolyni, vagy ha kék szemüveget viselünk, mindent kéknek fogunk látni. De ez a saját hibánk lesz. Mielôtt beszüntetném a válás problémájának tárgyalását, meg kell különböztetnem két dolgot, amelyet igen gyakran összekevernek. Az egyik a házasság keresztény elképzelése, a másik egy egészen más kérdés: mennyire kell a keresztényeknek -- ha szavazók vagy parlamenti képviselôk -- megpróbálni átvinni a házasságról alkotott nézeteiket a közösség többi részére, azáltal, hogy bedolgozzák ezeket a válásról szóló törvényekbe. Nagyon sokan úgy gondolják, hogy ha az ember saját maga keresztény, akkor meg kell próbálnia mindenki számára nehézzé tenni a válást. Nekem nem ez a véleményem. Legalábbis tudom, hogy nagyon mérges lennék, ha a mohamedánok megpróbálnának bennünket megakadályozni abban, hogy bort igyunk. Nézetem szerint az egyházaknak meg kellene érteniük és fel kellene ismerniük, hogy a brit nép többsége nem keresztény, s ezért nem várható tôle, hogy keresztény életet éljen. Két, különbözô házasságnak kellene lennie: az egyiket az állam szabályozza a törvényeivel, amelyek minden állampolgárra érvényesek, a másikat az egyház a maga törvényeivel, amelyek saját híveire nézve érvényesek. A megkülönböztetésnek egészen élesnek kell lennie, hogy az ember tudja, melyik pár házas keresztény értelemben és melyik nem. Ennyit a házasság véglegességérôl szóló keresztény tanításról. Hátravan még valami, ami még népszerűtlenebb. A keresztény feleségek megígérik, hogy engedelmeskednek férjeiknek. A keresztény házasságban a férfi a ,,fô''. Ezzel kapcsolatban azonnal két kérdés merül fel: (1) miért kell egyáltalán családfônek lennie, miért nincs egyenlôség?, (2) Miért kell, hogy a férfi legyen a családfô? (1) Annak a szükségessége, hogy valaki vezesse a családot, a házasság véglegességének gondolatából származik. Persze amíg a férj és a feleség egyetért, addig ez a kérdés nem merül fel; s reméljük, hogy ez lesz a dolgok normális állása a keresztény családban. De mi történjék akkor, amikor valóban eltérnek a vélemények? Természetesen beszéljék meg a dolgot; de tételezzük fel, hogy ezt már megtették, és mégsem sikerült egyetértésre jutni. Mi legyen akkor a következô lépés? Többségi szavazással nem tudják eldönteni a kérdést, mert egy kéttagú tanácsban nem jöhet létre többség. Minden bizonnyal az egyik vagy a másik történhet meg a következô két dolog közül: vagy el kell válniuk és mindkettô megy a maga útján, vagy pedig az egyiküknek döntô szavazattal kell rendelkeznie. Ha a házasság végleges, akkor végül is az egyik vagy a másik félnek döntéssel kell rendelkeznie a családi politikát illetôen. Egy állandó társulás nem állhat fenn alapszabály nélkül. (2) Ha a családban lennie kell vezetônek, miért a férfi legyen? Nos, elôször is, van egyáltalán komoly igény arra, hogy a nô legyen? Mint mondottam, nem vagyok házas, de amennyire én látom, még az az asszony, aki úr akar lenni a maga házában, még az sem csodálja meg rendszerint a dolgok hasonló állását például a szomszédban. Nagyon valószínű, hogy inkább ezt mondja: ,,Szegény X. úr! Nem tudom elképzelni, miért engedi, hogy az a visszataszító nôszemély úgy dirigálja!'' Azt hiszem, nem nagyon volna hízelgô számára, ha valaki az ô saját ,,vezetésének'' tényét emlegetné. Valami természetellenesnek kell lenni abban, hogy a feleségek irányítsák a férjeiket, mert maguk a feleségek is félig-meddig szégyenlik ezt és lenézik azt a férjet, aki ,,papucs''. De van még egy másik ok is, s errôl most egészen ôszintén beszélhetek mint agglegény, ugyanis a dolgot kívülrôl világosabban lehet látni, mint belülrôl. A család külsô világhoz való viszonyának -- amit külpolitikának nevezhetnénk -- végsô fokon a férfitól kell függenie, mivel neki mindig méltányosabbnak kell lenni, s rendszerint méltányosabb is, a kívülállókhoz. Egy nô elsôsorban gyerekeiért és férjéért harcol az egész világ ellen. Az ô igényeik, kívánságaik, az asszony szempontjából, természetesen majdnem mindig megelôznek, bizonyos értelemben helyesen vagy joggal, minden egyéb követelést. Az asszony tehát érdekeik különmegbízottja, letéteményese. A férfi feladata arra ügyelni, hogy az asszony természetes kedvezése ne jusson érvényre. A férfié kell legyen az utolsó szó, hogy megvédje a kívülállókat felesége túlzó családpártolásától. Ha bárki kételkedne ebben, hadd tegyek fel egy egyszerű kérdést. Ha a kutyája megharapta a szomszéd gyereket, vagy a gyereke bántotta a szomszéd kutyáját, kivel szeretné inkább elintézni az ügyet, a ház urával vagy úrnôjével? Ha pedig ön férjes asszony, hadd kérdezzem a következôt. Bármennyire csodálja is ön a férjét, nem mondaná-e, hogy az a fô fogyatékossága, hogy nem nagyon hajlamos olyan nyomatékosan kiállni a saját és az ön jogaiért, mint azt ön szeretné? Hogy afféle békítgetô? ======================================================================== 7. A megbocsátás A keresztény magatartás Egy elôzô fejezetben azt mondottam, hogy a tisztaság a legnépszerűtlenebb keresztény erény. De nem vagyok biztos benne, hogy igazam volt. Azt hiszem, van még egy ennél is népszerűtlenebb. A keresztény parancsolatban meg van írva: ,,Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.'' S mivel a keresztény erkölcs szerint a ,,felebarátod'' fogalmába beletartozik az ,,ellenséged'' is, így szembetalálkozunk azzal a rémes kötelezettséggel, hogy bocsássunk meg ellenségeinknek. Mindenki azt vallja, hogy a megbocsátás szép gondolat; mindaddig, amíg valamit nem kell megbocsátani, mint nekünk kellett a háború alatt. Akkor aztán a téma puszta említése is ingerült méltatlankodást vált ki. Nem azért, mert az emberek a megbocsátást túl nagy és túl nehéz erénynek gondolnák, hanem mert gyűlöletesnek és megvetendônek tekintik. ,,Az ilyen beszédtôl émelyeg a gyomrom'' -- mondják. S netán az olvasók fele már biztosan azt kérdezi tôlem: ,,Kíváncsi lennék, hogy érezné magát, ha lengyel vagy zsidó lenne és a Gestapónak kellene megbocsátania?'' Én magam is nagyon kíváncsi lennék. Éppen úgy, mint amikor a kereszténység azt tanítja, hogy még akkor sem szabad megtagadnom hitemet, ha ez megment a kínos haláltól -- nagyon kíváncsi lennék, mit tennék, ha erre kerülne a sor. Nem azt próbálom elmondani önöknek ebben a könyvben, hogy én mit tudnék tenni -- valójában nagyon keveset --, arról beszélek, hogy mi a kereszténység. A kereszténységet nem én találtam ki. S lám, a kellôs közepén ezt találjuk: ,,S bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezôknek.'' Nincs a leghalványabb utalás sem arra, hogy más feltételek mellett nyernénk bocsánatot. Teljesen világos, hogy ha nem bocsátunk meg, minekünk sem bocsátanak meg. Nincs más lehetôség. Mit kell hát tennünk? Meglehetôsen nehéz a helyzet mindenképpen, de úgy vélem, két dologgal könnyebbé tehetjük. Amikor matematikát kezdünk tanulni, nem a differenciálszámítással kezdjük, hanem egyszerű összeadással. Ugyanígy, ha tényleg meg akarunk tanulni megbocsátani (s minden azon múlik, hogy tényleg akarunk-e), akkor talán jobb valami könnyebbel kezdeni, mint a Gestapóval. Például kezdheti valaki a férjével vagy a feleségével, a szüleivel vagy a gyerekeivel, vagy a legközelebbi rendôrrel(?), megbocsátva valamit, amit a múlt héten tettek vagy mondtak. Ez egy darabig valószínűleg foglalkoztatni fog bennünket. Majd azután megpróbálhatjuk megérteni, pontosan mit is jelent, hogy szeressük felebarátainkat úgy, mint magunkat. Hát tulajdonképpen hogyan is szeretjük magunkat? Amikor most erre gondolok, nem mondhatnám, hogy elfogultságot vagy szeretetet éreznék magam iránt, sôt még csak nem is mindig élvezem a magam társaságát. Így hát nyilvánvaló, hogy a ,,szeresd felebarátodat'' nem azt jelenti, hogy ,,kedveld ôt'' vagy ,,tartsd vonzónak''. Ezt már korábban is látnom kellett volna, mivel próbálkozással nyilván nem érezhetünk szeretetet valaki iránt. Jó véleménnyel vagyok magamról, vagy rendes fickónak tartom magam? Azt hiszem, néha igen (s ezek kétségtelenül a legrosszabb pillanataim), de nem ezért szeretem magamat. Valójában fordítva van: önszeretetem miatt gondolom magamat rendesnek, de nem azért tartom magam rendesnek, mert szeretem magam. Ezért nyilván ellenségeim szeretete sem azt jelenti, hogy ôket rendesnek tartom. Ez óriási megkönnyebbülést jelent. Ugyanis sok ember azt képzeli, hogy a megbocsátás ellenségeinknek azt jelenti, állítsuk úgy be, mintha alapjában véve nem is volnának igazán olyan rossz fickók, pedig hát egészen világos, hogy azok. -- Menjünk egy lépéssel tovább. Legvilágosabb pillanataimban nemcsak hogy nem látom magam rendes fickónak, de tudom, hogy nagyon is rossz ember vagyok. Némely cselekedetemre borzadva és utálattal tekinthetek. S ahogy most erre gondolok, visszaemlékezem a keresztény tanítómesterek régi mondására, hogy a rossz ember cselekedeteit kell gyűlölnöm, nem magát a rossz embert; vagy, mint ahogy ôk mondogatták, gyűlöljem a bűnt, de ne a bűnöst. Hosszú ideig ostoba, szôrszálhasogató megkülönböztetésnek tartottam ezt: hogyan lehet valamit gyűlölni úgy, hogy elkövetôjét ne gyűlöljem? Azonban évekkel késôbb eszembe jutott, hogy van valaki, akivel szemben így jártam el egész életemben, nevezetesen saját magammal. Bármennyire is nem tetszett saját gyávaságom, önhittségem vagy kapzsiságom, továbbra is csak szerettem magam. S a legkisebb nehézség sem merült fel e téren. Sôt az igazi oka annak, hogy miért gyűlöltem ezeket a dolgokat, az volt, hogy szerettem magát az embert. S éppen mert szerettem magam, azért találtam sajnálatosnak, hogy olyan ember vagyok, aki ilyeneket cselekszik. Következésképpen a kereszténység nem akarja egy fikarcnyival sem csökkenteni azt a gyűlöletet, amelyet a kegyetlenség, az álnokság iránt érzünk. Ezeket gyűlölnünk kell. Egyetlen szót sem kell elhallgatnunk arról, amit ezekrôl ejtettünk. De a kereszténység azt kívánja tôlünk, hogy ugyanúgy gyűlöljük ezeket, mint a magunkban lévô dolgokat: sajnáljuk, hogy az illetô ilyen dolgokat elkövetett, remélve, hogy ha egyáltalán lehetséges, valahogy, valamikor és valahol kigyógyuljon ezekbôl és újra emberré váljék. Az igazi próba azonban az alábbi. Tételezzük fel, hogy az ember piszkos kegyetlenségekrôl olvas az újságban. Azután tegyük fel, hogy valami olyan kerül elôtérbe, ami arra utal, hogy a történet talán nem is egészen igaz és nem is olyan szörnyű, ahogy megírták. Vajon ilyenkor az-e az elsô érzésünk, hogy ,,Hála Istennek, mégsem olyan rosszak az emberek'', vagy csalódottságot érzünk, sôt határozottan ragaszkodunk az elsô történethez pusztán azért az élvezetért, hogy ellenségeinket a lehetô legrosszabbnak lássuk? Ha a második eset áll fenn, akkor attól tartok, ez lesz az elsô lépés abban a folyamatban, amelynek során végül magunk is ördöggé válunk. Nézzék csak, elôször azzal kezdôdik, hogy azt szeretnénk: a fekete volna egy kicsit feketébb. S ha ennek a kívánságunknak helyt adunk, akkor késôbb azt fogjuk kívánni, hogy a szürkét feketének lássuk, majd magát a fehéret is. Végül nem tudjuk megállni, hogy mindent -- Istent, barátainkat és magunkat is beleértve -- rossznak lássunk, és nem leszünk rá képesek, hogy felhagyjunk ezzel: megrögzôdünk mindörökre a tiszta gyűlölet világában. Most menjünk megint egy lépéssel tovább. Azt jelenti-e ellenségeink szeretete, hogy büntetlenül hagyjuk ôket? Nem, hiszen a magam szeretete sem azt jelenti, hogy nem kell magam alávetni büntetésnek, akár a halálbüntetésnek is. Ha gyilkosságot követett el valaki, a helyes keresztény magatartás az lenne, ha feladná magát a rendôrségen és felakasztanák. Ezért nézetem szerint tökéletesen rendjén való, ha egy keresztény bíró halálra ítél valakit, vagy ha egy keresztény katona megöli az ellenséget. Mindig is ezt gondoltam, amióta keresztény lettem, s már sokkal a háború elôtt, sôt a mai békeidôkben is ez a véleményem. Nincs értelme idézni: ,,Ne ölj.'' Két görög szó van e fogalomra, az egyik ,,ölni'', a másik ,,gyilkolni'' értelemben. S amikor Krisztus ezt a parancsolatot említi, a ,,gyilkolni'' szót használja három beszámoló Máté, Márk és Lukács szerint is. Ha jól tudom, ugyanez a megkülönböztetés létezik a héberben is. Nem minden ölés gyilkosság, mint ahogy nem minden nemi közösülés házasságtörés. Amikor katonák keresték fel Keresztelô Jánost és azt kérdezték, mit tegyenek, távolról sem ajánlotta nekik, hogy ott kell hagyniuk a hadsereget; és Krisztus sem tette ezt, amikor a római századossal, a centurióval találkozott. A lovagi gondolat -- a fegyverben lévô keresztény egy nagy ügy védelmében -- az egyik legnagyobb keresztény eszme. A háború borzalmas dolog, s csak tisztelni tudom a becsületes pacifistát, bár úgy gondolom, teljesen téves az elképzelése. Amit nem tudok megérteni, az egy bizonyos félpacifizmus, amely manapság azt táplálja az emberekbe, hogy bár harcolni kell, de ezt megnyúlt ábrázattal kell tenni, mintha szégyellnénk. Ez az az érzés, amely sok nagyszerű, fiatal keresztényt foszt meg valamitôl, amihez joga volna, valamitôl, ami természetes kísérôje a bátorságnak, egy bizonyos jókedvűségtôl és lelkesedéstôl. Gyakran képzeltem el, milyen lett volna, ha szolgáltam volna az elsô világháborúban, és én meg egy fiatal német egyszerre öltük volna meg egymást és a halálunk utáni pillanatban máris összetalálkoztunk volna. Nem tudom elképzelni, hogy bármelyikünk is neheztelt volna a másikra, vagy akár zavarban lett volna. Azt hiszem, nevettünk volna rajta. Úgy gondolom, valaki most ezt mondhatná: ,,Ha szabad elítélni az ellenség cselekedeteit, megbüntetni és megölni ôt, akkor mi a különbség a keresztény erkölcs és a közönséges felfogás között?'' Egy egész világ! Gondoljuk csak meg, mi, keresztények úgy hisszük, hogy az ember örökké él. Ezért, ami igazán számít, az a sok kis, apró jel vagy fordulat, a lelkünk belsejében, annak közepén, amely hosszú távon mennyei vagy pokoli teremtménnyé alakít minket. Ölhetünk, ha szükséges, de nem szabad gyűlölnünk, és élvezni a gyűlöletet. Büntethetünk, ha szükséges, de nem szabad élveznünk a büntetést. Más szóval, egyszerűen ki kell irtani magunkból valamit, a bosszú érzését, a megtorlás érzését. Nem gondolom, hogy bárki is el tudná most határozni, hogy soha többé nem fog ilyet érezni. A dolgok nem így szoktak történni. Arra gondolok, hogy valahányszor felüti a fejét, nap mint nap, évek múltával, egész életünkben, azonnal fejbe kell vágnunk. Nehéz munka, de nem lehetetlen. Még amikor ölni vagy büntetni kell, akkor is úgy igyekezzünk érezni az ellenség, mint ahogy magunk iránt; azt kívánva, hogy ne lenne rossz, azt remélve, hogy ezen a világon vagy a másikon, meggyógyuljon, egyszóval, hogy jót kívánjunk neki. Ez az, ami a Bibliában azt jelenti, hogy szeressük ôt: kívánjuk a javát, s nem azt, hogy kedveljük, sem azt, hogy jónak mondjuk, amikor nem az. Elismerem, ez azt jelenti, hogy olyan embereket szeressünk, akiken semmi szeretetre méltó sincs. De hát van-e szeretetre méltó az emberen magán? Egyszerűen csak szeretjük magunkat, mert az mi magunk vagyunk. Isten arra szán bennünket, hogy ugyanezen a módon és ugyanezen okból mindenkit szeressünk; saját esetünkre azonban mintegy kidolgozta e szeretet lényegét, hogy megmutassa, hogyan kell annak működnie. Nekünk aztán folytatni kell a dolgot és alkalmazni másokra is a szabályt. S ez könnyebb lesz talán, ha eszünkbe juttatjuk, hogy pontosan így szeret Ô is minket. Nem azokért a szép és vonzó tulajdonságokért, amelyekrôl azt hisszük, hogy rendelkezünk velük, hanem mert mi saját magunk vagyunk. Hiszen semmi szeretni való sincs bennünk: olyan teremtmények vagyunk, akik a gyűlöletet tulajdonképpen akkora élvezetnek tekintik, hogy az arról való lemondás szinte olyan, mintha a sörivást vagy a dohányzást kellene abbahagyni... ======================================================================== 8. A nagy bűn A keresztény magatartás Most a keresztény erkölcsnek ahhoz a részéhez érkeztem, amely a legjobban különbözik valamennyi egyéb erkölcstôl. Van egy olyan bűn, amelytôl egyetlen ember sem mentes a világon; amelyet a világon mindenki megvet, ha másban látja, s amelyrôl a keresztények kivételével aligha képzeli bárki is, hogy ô maga bűnös lenne benne. Hallottam már, amikor az emberek elismerték, hogy rosszkedvűek, hogy elvesztik a fejüket a nôk vagy az ital miatt, s még azt is, hogy gyávák. De azt hiszem, sohasem hallottam senkit sem, aki nem volt keresztény, hogy ezzel a bűnnel vádolta volna magát. S ugyanakkor nagyon ritkán találkoztam olyan valakivel, aki nem volt keresztény, és a legcsekélyebb megértést tanúsított volna iránta másokban. Nincs még egy hiba, amely jobban népszerűtlenné tenné az embert, sem olyan, amelynek a magunk esetében kevésbé lennénk tudatában. S minél több van belôle magunkban, annál kevésbé kedveljük másokban. A bűn, amelyrôl beszélek: a gôg és az önhittség. A keresztény erkölcs szerint vele szemben álló erényt pedig alázatosságnak hívjuk. Talán emlékeznék rá, hogy amikor a szexuális erkölcsrôl beszéltem, figyelmeztettem önöket, hogy a keresztény erkölcs lényege, központja nem ezen a területen van. Nos, most érkeztünk el ehhez a központhoz. A keresztény tanítómesterek szerint az igazi bűn, a legfôbb rossz: a gôg. Szemérmetlenség, harag, kapzsiság, ittasság és a többi, ehhez képest mind csak apróságok; az ördög is a gôg miatt lett ördög; a gôg vezet minden más bűnhöz, a gôg az Isten-ellenes lelkiállapot teljessége. Túlzottnak tűnik ez? Ha igen, gondolják csak végig. Az imént fejtettem ki, hogy minél gôgösebb valaki, annál kevésbé szereti a gôgöt másokban. Ha meg akarjuk tudni, hogy mennyire vagyunk büszkék, akkor annak tulajdonképpen az a legkönnyebb módja, ha feltesszük magunknak a kérdést: ,,Mennyire tudom elviselni, ha mások rendreutasítanak, vagy nem akarnak rólam tudomást venni, beavatkoznak a dolgaimba, lekezelnek vagy hencegnek velem szemben?'' Arról van szó, hogy minden egyes ember gôgje szemben áll mindenki más gôgjével. -- Én akartam a társaság központja lenni egy összejövetelen, és azért éreztem rosszul magam, mert más valaki játszotta ezt a szerepet. Ugyanannak a szakmának két képviselôje soha sincs egy véleményen. Mindenkinek tisztán kell mármost látni azt, hogy a gôg lényegileg természetébôl eredôen jelent szembenállást, míg a többi bűn, hogy úgy mondjam, csak véletlenül. A gôgös embernek nem telik öröme abban, ha van valamije, csak akkor, ha többje van, mint a szomszédjának. Azt mondjuk, az emberek azért és arra büszkék, hogy gazdagok, okosak vagy jó külsejűek, de nem így van. Arra büszkék, hogy gazdagabbak, okosabbak, jobb külsejűek, mint mások. Ha mindenki egyformán gazdag, okos vagy csinos volna, nem volna mire büszkének lenni. Az összehasonlítás az, ami gôgössé tesz bennünket; annak az öröme, hogy a többi fölött állunk. Mihelyt megszűnt a szembenállás, a vetélkedés lehetôsége, a gôg is eltűnik. Ezért mondom, hogy a gôg lényegileg jelent szembenállást, vetélkedést, oly módon, ahogy a többi bűn nem. A szexuális ösztön szembeállíthat két férfit, ha mindketten ugyanazt a lányt akarják. De ez csak véletlenül fordulhat elô; ugyanúgy akár két különbözô lányt is akarhatnának. De a gôgös ember el fogja venni tôlünk a kedvesünket, nem azért, mintha akarná ôt, hanem hogy bebizonyítsa magának, hogy különb, mint mi. A kapzsiság vetélkedésre kényszeríthet embereket, ha nem jut elég mindannyiuknak; de a gôgös ember, még ha többet is kapott, mint amennyit esetleg akart, megpróbál még többet kapni, hogy befolyását hangsúlyozza. Csaknem mindaz a rossz a világon, amelyet az emberek a kapzsiságnak vagy az önzésnek tulajdonítanak, valójában sokkal inkább a gôg következményei. Nézzük például, mi a helyzet a pénz esetében. A kapzsiság biztosan arra készteti az embert, hogy pénzt szerezzen, mondjuk egy jobb ház, egy kellemesebb nyaralás vagy éppen a jobb ételek, italok kedvéért. De csak egy bizonyos mértékig. Mi késztet egy tízezer font jövedelemmel rendelkezô embert arra, hogy igyekezzék évi húszezerre szert tenni? Nem a több élvezetért való sóvárgás. Tízezer fontból elôteremtheti mindazt a luxust, amit egyáltalán élvezni tud. A gôg az, amiért gazdagabb akar lenni, mint más gazdag ember, és (még inkább) a hatalomvágy. Mert hiszen a hatalom az, amit a gôg igazán élvez: semmi sem kelti annyira az emberben a másokkal szembeni felsôbbrendűség érzetét, mint ha képes azokat játék katonák módjára mozgatni. Miért okoz egy csinos lány, amerre csak jár, mindenütt boldogtalanságot, miközben a csodálókat gyűjti? Biztosan nem a szexuális ösztöne miatt: az ilyen fajta lány igen gyakran frigid. Hanem a gôg miatt. Mi kényszerít egy politikai vezetôt vagy egy egész nemzetet, hogy folyton egyre többet és többet követeljen? Megint csak a gôg. A gôg, természetébôl eredôen, vetélkedésre késztet, ezért nincs soha vége. Ha gôgös vagyok, és akad a világon akár egyetlen ember, aki hatalmasabb, gazdagabb vagy okosabb, mint én -- az vetélytársam lesz és ellenségem. A keresztényeknek igaza van: a gôg a fô oka annak a nyomorúságnak, amely a világon minden népben, minden családban megtalálható. Más bűnök néha még össze is hozzák az embereket; jó cimboraságot, tréfálkozást, szívélyességet tapasztalhatunk iszákos vagy erkölcstelen emberek körében. De a gôg mindig ellenségességet jelent, a gôg maga az ellenségesség. Méghozzá nemcsak ember és ember között, de Istennel szemben is. Istenben valami olyasmivel kerülünk szembe, ami minden tekintetben mérhetetlenül fölöttünk áll. Hacsak nem ilyennek ismerjük meg Istent -- és ezért azt is tudjuk, hogy Hozzá képest semmik vagyunk --, nem ismerjük Istent egyáltalán. Amíg gôgösek vagyunk, nem ismerhetjük meg Istent. A gôgös ember mindig csak lenéz az emberekre és a dolgokra; s természetesen amíg csak lefelé néz, nem láthatja azt, ami fölötte van. Ez súlyos kérdést vet fel. Hogy lehet az, hogy olyan emberek, akiket nyilvánvalóan majd szétvet a gôg, azt mondják, hogy hisznek Istenben és nagyon vallásosnak képzelik magukat? Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy ezek az emberek egy képzeletbeli Istent imádnak. Elméletileg elismerik, hogy ennek a fantom Istennek a jelenlétében a semmivel egyenlôk, de valójában mindig is azt képzelik, hogy ez az Isten mennyire megfelelônek tartja ôket, s mennyivel jobbnak tartja ôket, mint a közönséges embereket: vagyis egy penny értékű képzelt alázatot mutatnak iránta, és egy font értékű gôgöt embertársaikkal szemben. Azt hiszem, ezekre az emberekre gondolt Krisztus, amikor azt mondotta, hogy egyesek Róla fognak prédikálni, és ördögöt űzni az Ô nevében, pedig a világ végén megtudják majd, hogy Ô sose ismerte ôket. S közülünk bárki, bármikor benne lehet ebben a halálos csapdában. Szerencsére próbát tudunk tenni. Valahányszor úgy találjuk, hogy vallásosságunk jónak tüntet fel bennünket, jobbnak, mint bárki más, akkor úgy hiszem, biztosak lehetünk abban, hogy nem az Isten, hanem az ördög van ránk hatással. Hogy Isten jelenlétében vagyunk-e, annak az az igazi próbája, hogy egészen elfeledkezünk magunkról, vagy úgy tekintjük magunkat, mint valami jelentéktelen, hitvány tárgyat. Jobb, ha teljesen elfelejtkezünk magunkról. Rettenetes, hogy minden bűn közül a legrosszabb be tudja csempészni magát vallásos életünk kellôs közepébe. De mindjárt meglátják, miért. A többi, kevésbé rossz bűn, az állati természetünkön át működô ördögtôl származik. A gôg azonban egyáltalán nem az állati természetünkbôl fakad. Egyenest a pokolból jön. Tisztán szellemi: tehát sokkal ravaszabb és veszélyesebb. S éppen ezért a gôgöt gyakran fel lehet használni az egyszerűbb bűnök leküzdésére. A tanárok tényleg gyakran hivatkoznak egy fiú büszkeségére, vagy ahogy mondják, önérzetére, mikor azt akarják, hogy tisztességesen viselkedjék; sok ember felülkerekedett már a gyávaságán, élvezetvágyán vagy rossz hangulatán azáltal, hogy megtanulta, ezek méltóságán aluli dolgok -- vagyis a gôg által. S az ördög nevet rajtuk. Tökéletesen elégedett, ha azt látja, hogy szemérmesek, bátrak, fegyelmezettek vagyunk, feltéve, hogy eközben belénk ültette a gôg zsarnokságát, éppúgy, mint ahogy elégedetten nézné, hogy meggyógyultak a fagyás okozta sebeink, viszont ugyanakkor rákot okozhatna nekünk. Ugyanis a gôg szellemi rák: elpusztítja az igazi lehetôségét a szeretetnek, a megelégedésnek, de még a józan észnek is. Mielôtt más témára térnék át, óvni szeretném önöket néhány félreértéstôl: (1) A dicséret alkalmával érzett öröm nem gôg. Az a gyermek, akit feladata jó elvégzéséért dicséretképpen vállon veregetnek, az az asszony, akit szeretôje dicsér a szépségéért, vagy az a megmentett lélek, akinek Krisztus így szól: ,,Jól van'', mind örül és elégedett. S így is kell, hogy legyen. Ugyanis ilyenkor az öröm oka nem bennünk magunkban rejlik, hanem abban a tényben, hogy megnyertük a tetszését valakinek, akinek (nagyon helyesen) tetszeni is akartunk. A probléma akkor kezdôdik, amikor arról a gondolatról, hogy ,,elnyertem tetszését, minden rendben van'', áttérünk arra, hogy ,,milyen nagyszerű valaki vagyok, hogy ezt megtettem''. Minél inkább el vagyunk ragadtatva magunktól és minél kevésbé a dicsérettôl, annál rosszabbá válunk. Ha már csak magunkban van örömünk, és egyáltalán nem törôdünk a dicsérettel, akkor eljutottunk a mélypontra. Ezért van az, hogy a hiúság, amely a gôgnek az a fajtája, amely legtöbbször csak a felszínen mutatkozik, valójában a legkisebb rossz és leginkább megbocsátható. A hiú ember egyre több dicséretre, tetszésre, csodálatra vágyik, és mindig azt keresi. Ez ugyan hiba, de gyerekes, sôt (furcsa módon) még megalázkodó hiba is. Azt jelzi, hogy még nem teljesen teltünk el a magunk csodálatával. Értékeljük a többi embert annyira, hogy igényeljük az irántunk megnyilvánuló figyelmüket. Valójában tehát még emberek maradtunk. Az igazi, sötét, ördögi gôg akkor üti fel a fejét, amikor annyira lenézzük a többi embert, hogy nem törôdünk a véleményükkel. Természetesen olykor nagyon helyes, sôt gyakran még kötelességünk is, hogy ne törôdjünk mások véleményével, ha azt helyes okból tesszük: nevezetesen, mivel összehasonlíthatatlanul többet törôdünk azzal, hogy Isten mit gondol. A gôgös embernek azonban más oka van arra, hogy ne törôdjék embertársai véleményével. Ô így gondolkozik: ,,Miért törôdjem a csôcselék véleményével és tetszésével? Jelent az számomra valamit is? És még ha érne is a véleményük valamit, talán olyan ember vagyok, aki egy bókra elpirul az örömtôl, mint egy fiatal lány az elsô táncnál? Nem. Én önálló, felnôtt ember vagyok. Amit tettem, csak azért történt, hogy eleget tegyek saját elképzeléseimnek, vagy művészi lelkiismeretemnek, vagy családom hagyományainak, egyszóval azért, mert ilyen fickó vagyok. Ha ez tetszik a tömegnek, csak tessék. Engem nem érdekelnek:'' Ily módon az igazi, meggyôzôdéses gôg működhet közre a hiúság megfékezésében. Ugyanis, mint az elôbb említettem, az ördög szereti ,,meggyógyítani'' a kis hibát úgy, hogy egy nagyot ad helyette. Meg kell próbálnunk, hogy ne legyünk hiúk, de sosem szabad igénybe venni gôgünket a hiúságból való kigyógyulásra. (2) Angolul azt mondjuk, hogy egy ember ,,büszke'' (proud) a fiára, az atyjára, az iskolájára vagy az ezredére, s ezért feltehetjük a kérdést, hogy a ,,büszkeség'' vagy ,,gôg'' ebben az értelemben bűn- e. Úgy gondolom, ez attól függ, mit is értünk pontosan ,,büszke'' alatt. Az olyan mondatokban, ahol a ,,büszke valamire'' kifejezés elôfordul, igen gyakran annyit jelent, hogy ,,ôszinte csodálattal van valami iránt''. Az ilyen csodálat persze nagyon távol áll a bűntôl. De talán azt is jelentheti, hogy a kérdéses személy felvág elôkelô apja miatt, vagy mert egy híres ezredhez tartozik. Ez nyilván hiba lenne, de még mindig jobb, mintha egyszerűen csak saját magára lenne büszke. Ha bármit is szeretünk és csodálunk saját magunkon kívül, az egy lépéssel távolabb visz bennünket a teljes szellemi romlástól; bár addig sosem leszünk egészen rendben, amíg bármit is jobban szeretünk és csodálunk, mint Istent. (3) Nem szabad azt gondolnunk, hogy Isten azért tiltja a gôgöt, mert sérti Ôt, vagy hogy az alázatosságot saját méltósága miatt követeli meg, mintha Isten Maga volna büszke. Ô a legkevésbé sem törôdik saját méltóságával. Tulajdonképpen azt akarja, hogy megismerjük Ôt. Nekünk akarja adni Magát. S Ô és mi két olyan pólust képezünk, hogy ha bármilyen kapcsolatba akarunk kerülni Vele, akkor valóban alázatosak leszünk, méghozzá nagy-nagy örömmel, és hallatlan megkönnyebbülést fogunk érezni, hogy egyszerre megszabadulunk saját méltóságunkkal kapcsolatban mindattól a sok ostoba értelmetlenségtôl, ami egész életünkben nyugtalanná és boldogtalanná tett bennünket. Ô azért igyekszik alázatossá tenni bennünket, hogy ezt a pillanatot lehetôvé tegye: megpróbálja levenni rólunk azt a sok ostoba, csúnya jelmezt, amelyet mindnyájan magunkra aggatunk, s amelyekben kis hülyék módjára tetszelgünk. Bárcsak magam is egy kicsit elôbbre jutottam volna az alázatosságban. Ha sikerült volna, talán többet tudnék mondani most a megnyugvásról, a vigaszról, a jelmez levetésérôl, a hamis énünktôl való megszabadulásról, mindazzal a pózolással és komédiázással együtt együtt, amit a ,,Nézzetek, hát nem vagyok jó fiú?'' kérdés kifejez. Ha csupán megközelíteni tudjuk ezt, akár egy pillanatra is, az olyan, mint egy pohár hideg víz a sivatagban utazónak. (4) Ne képzeljük azt, hogy ha egy igazán alázatos emberrel találkozunk, akkor olyan valaki áll elôttünk, akit a legtöbb ember manapság ,,alázatosnak'' nevez; nem lesz kenetteljes, hízelgô valaki, aki folyton csak azt hajtogatja, hogy ô természetesen senki. Valószínűleg csak azt fogjuk gondolni róla, hogy jókedvű, intelligens ember, akit úgy látszik, igazán érdekel, amit mi mondtunk neki. Az pedig nem tetszik nekünk, az csak azért lesz, mert egy kissé irigykedünk mindazokra, akik ilyen könnyedén tudják az életet élvezni. Ez az ember egyáltalán nem fog az alázatosságra gondolni, egyáltalán nem fog magára gondolni. Ha bárki alázatosságra akarna szert tenni, úgy hiszem, meg tudom mondani neki az elsô lépést. Az elsô lépés annak megértése, hogy büszkék, gôgösek vagyunk. S ez elég nagy lépés. Legalábbis semmit az ég világán nem tehetünk elôbb. Ha azt gondoljuk, hogy nem vagyunk önhittek, ez csak azt jelenti, hogy nagyon is önhittek vagyunk. ======================================================================== 9. Szeretet A keresztény magatartás Egy korábbi fejezetben említettem, hogy négy ,,fô'' (kardinális, sarkalatos) erény van, és három ,,teológiai'' erény. Ez utóbbiak a hit, remény és szeretet. A hittel a két utolsó fejezetben fogok foglalkozni. A szeretetet részben tárgyaltam a 7. fejezetben, de ott arra a részére szorítkoztam, amit megbocsátásnak nevezünk. Most hadd bôvítsem ezt ki egy kissé jobban. Elôször a fogalmat fedô angol szó, ,,charity'', értelmérôl. Ez ma már csak azt jelenti, amit valamikor alamizsnának, jótéteménynek neveztek, vagyis a szegényeknek való adakozásnak. Eredetileg sokkal tágabb értelme volt. (Mindenesetre láthatjuk, hogyan kapta a szó a modern értelmét. Ha valakiben volt szeretet, könyörületesség [charity], akkor a szegényeknek való adakozás a legnyilvánvalóbb dolgok egyike volt, s az emberek úgy kezdték emlegetni, mintha ez volna maga a ,,charity'' [karitász]. Ugyanígy a ,,rím'' a legnyilvánvalóbb dolog a költészetben, s ezért az emberek ,,költészeten'' egyszerűen csak rímeket kezdtek érteni és semmi egyebet.) A karitász ,,szeretetet jelent keresztény értelemben''. Ám a szeretet keresztény értelemben nem jelent érzelmet. Ez nem az érzelmeknek, hanem az akaratnak egy állapota, amellyel természetesen magunkkal szemben viseltetünk, s amit meg kell tanulnunk mások irányában is kifejleszteni. A Megbocsátásról szóló fejezetben kifejtettem, hogy a saját magunk iránti szeretetünk nem azt jelenti, hogy kedveljük magunkat, hanem hogy a saját magunk javát akarjuk. Ugyanígy a felebarátaink iránti keresztény szeretet (karitász) is egészen más, mint a kedvelés vagy ragaszkodás. Kedvelünk egyeseket, vagy gyöngédek vagyunk hozzájuk, míg másokat nem kedvelünk. Fontos, hogy megértsük, a természetes ,,kedvelés'', ,,vonzódás'' se nem bűn, se nem erény, éppen úgy, mint ahogy az ételek kedvelése vagy nem kedvelése szintén nem bűn, sem nem erény. Ez csak tény. De hogy mit kezdünk vele, az már természetesen lehet bűnös vagy erényes. Az emberekhez való természetes vonzódás vagy ragaszkodás megkönnyíti azt, hogy jószívűek legyünk irányukban. Ezért rendszerint kötelességünk táplálni ragaszkodásunkat, kedvelni az embereket, amennyire csak lehet (mint ahogy gyakran az is feladatunk, hogy elômozdítsuk kedvünket a testmozgás vagy az egészséges táplálkozás iránt) -- ám nem azért, mert ez a vonzódás maga a jószívűség erénye, hanem mert támaszul szolgál számára. Másrészt viszont nagyon gondosan kell ügyelnünk, nehogy a vonzódásunk valaki iránt szívtelenné vagy éppen igazságtalanná tegyen másvalakivel szemben. Még olyan esetek is vannak, amikor vonzódásunk összeütközésbe kerül a kedvelt személy iránti jószívűségünkkel, szeretetünkkel. Például, egy gyermekét bálványozó anya természetes vonzalma révén kísértésbe kerülhet, hogy elkényeztesse gyermekét; azaz, hogy kielégítse a saját szeretetteljes impulzusait gyermeke késôbbi, igazi boldogsága kárára. S bár a természetes vonzódást általában bátorítani kell, egészen hibás volna, ha azt gondolnánk, hogy a jószívűségnek, karitatív tevékenységnek az a módja, hogy megpróbálunk szeretetteljes érzéseket kelteni magunkban. Egyesek ,,hideg'' természetűek; ez talán nem szerencsés számukra, de ugyanúgy nem bűn, mint ahogy a rossz emésztés sem, és nem zárja ki ôket abból a lehetôségbôl, nem mentesíti ôket attól a kötelességtôl, hogy megtanulják a jószívűséget, a karitászt. A szabály mindnyájunk számára rendkívül egyszerű. Ne vesztegessük az idôt azon tűnôdve, vajon ,,szeretjük''-e felebarátunkat; cselekedjünk úgy, mintha szeretnénk. Mihelyt megtesszük, megértjük az egyik nagy titkot. Amikor úgy viselkedünk, mintha szeretnénk valakit, hirtelen megszeretjük. Ha bántalmazunk valakit, akit nem kedvelünk, azt vesszük észre, hogy most még kevésbé kedveljük. Ha viszont jót teszünk vele, úgy találjuk, hogy nemtetszésünk csökkent. Van azonban egy kivétel. Ha nem azért teszünk jót vele, hogy Isten tetszését elnyerjük, és engedelmeskedjünk a felebaráti szeretet (karitász) parancsának, hanem hogy megmutassuk neki, milyen nagyszerű fickók vagyunk és hogy lekötelezzük ôt, s aztán várjuk a ,,háláját'', akkor valószínűleg csalódni fogunk. (Az emberek nem buták: éles szemük van rá, hogy észrevegyék a hivalkodást, leereszkedést.) Viszont valahányszor azért teszünk jót egy felebarátunknak, mert ô is olyan ember, mint mi, akit Isten teremtett, és mert éppen úgy kívánjuk az ô boldogságát is, mint a magunkét, mindig egy kicsit jobban fogjuk ôt szeretni, vagy legalább kevésbé utálni. Így tehát, bár a keresztény karitász meglehetôsen józan dolognak tűnik az olyanok számára, akik hajlamosak az érzelgôsségre, s bár egészen más, mint a szeretetteljes ragaszkodás, mégis szeretetre vezet. A keresztény és a világias gondolkodású ember között nem az a különbség, hogy az utóbbi csak a ragaszkodást, vonzódást ismeri, míg a keresztény a karitász értelmű szeretetet. A világias ember azért kezel egyeseket kedvesen, mert ,,kedveli'' ôket, míg a keresztény megpróbál mindenkivel kedvesen bánni, s ezért azt veszi észre, hogy egyre több embert kedvel, néha még olyanokat is, akikrôl sose képzelte volna, hogy kedvelni tudná ôket. Ugyanez a szellemi törvény borzasztó erôvel hat a másik irányban is. A németek például elôször csak azért bántak rosszul a zsidókkal, mert gyűlölték ôket; azután egyre jobban gyűlölték ôket, mert rosszul bántak velük. Minél kegyetlenebb valaki, annál jobban fog gyűlölni; és minél jobban gyűlöl valaki, annál kegyetlenebb lesz -- és így tovább, ördögi körben mindvégig. Mind a jó, mind a rossz, mértani haladvány szerint gyarapszik. Ezért oly mérhetetlenül fontosak a mindennapi, apró döntések. A legkisebb jócselekedet megtétele ma olyan stratégiai pont elfoglalását jelenti, ahonnan néhány hónap múlva soha nem álmodott gyôzelmekre lehetünk képesek. Ha ma látszólag csekély mértékben engedünk élvezetvágyunknak, vagy szabadjára engedjük haragunkat, az egy hegygerinc, egy vasútvonal vagy a hídfô elvesztését jelentheti, ahonnan az ellenség támadást indíthat, amire különben nem volna módja. Néhány író a jószívűség, karitász szót nemcsak az emberek közötti keresztény szeretet megjelölésére használja, hanem Istennek az ember, és az embernek az Isten iránti szeretetére is. Az utóbbival kapcsolatban az emberek gyakran zavarban vannak. Azt mondták nekik, szeretniük kell Istent. De nem tapasztalnak magukban ilyen érzést. Mit kell tenniök? A válasz ugyanaz, mint elôbb. Cselekedjünk úgy, mintha volna bennünk ilyen érzés. Ne próbáljunk meg érzéseket gyártani. Tegyük fel magunknak a kérdést: ,,Mit tennék akkor, ha biztos volnék benne, hogy szeretem Istent?'' Ha megtaláltuk a választ, gyerünk és csináljuk. Összességében véve, Isten irántunk megnyilvánuló szeretete sokkal biztonságosabb tárgya a gondolatnak, mint a mi szeretetünk Iránta. Senki sem rendelkezhet mindig odaadó érzésekkel; de még ha így is volna, Isten elsôsorban nem az érzésekkel törôdik. A keresztény szeretet, akár Isten, akár az ember irányában, az akarat dolga. Ha igyekszünk megtenni az Ô akaratát, akkor engedelmeskedünk a parancsnak: ,,Szeresd Uradat, Istenedet.'' Ha Neki úgy tetszik, majd megadja nekünk a szeretet érzését, amit mi magunkban nem tudunk felkelteni és nem kívánhatjuk magunknak úgy, mintha jogunk volna hozzá. A legfontosabb azonban az, ha eszünkbe véssük, hogy bár az érzelmek jönnek és mennek, Isten irántunk való szeretete nem változik. Nem kezdik ki bűneink vagy közömbösségünk, és fáradhatatlan abban az eltökéltségben, hogy ki kell gyógyulnunk bűneinkbôl, bármibe is kerül nekünk, bármibe is kerül Neki. ======================================================================== 10. Remény A keresztény magatartás A remény az egyik teológiai erény. Ez azt jelenti, hogy az örökkévalóság állandó várása nem a menekülésnek vagy az ábrándozásnak egy formája (mint azt egyes modern gondolkozásúak vélik), hanem azon dolgok egyike, amelyet elvárnak a keresztény embertôl. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a jelenlegi világot hagyjuk, ahogy van. Aki foglalkozik történelemmel, az tudja, hogy a jelen világért éppen azok tették a legtöbbet, akik a legtöbbet gondoltak az elkövetkezô világra. Maguk az apostolok, akik megkezdték a római birodalom megtérítését, a középkort felépítô nagy egyéniségek, a rabszolga-kereskedelmet megszüntetô angol evangélikusok, mind azért hagyták kezük nyomát a földön, mert lelküket a mennyország gondolata töltötte be. Amióta a keresztények már csak keveset törôdnek a másvilággal, azóta lettek oly eredménytelenek ezen a világon. Vedd célba a mennyországot és megkapod a földet ,,ráadásul''; de ha a föld a célod, egyiket sem kapod meg. Ez különös egy szabálynak látszik, de valami hasonló figyelhetô meg más dolgoknál is. Az egészség nagy áldás, de mihelyt egyik fô, közvetlen célunknak tesszük meg, gyenge lábon kezdünk állni és képzelôdünk, hogy valami nincs rendben velünk. Csak akkor valószínű, hogy egészségesek leszünk, ha más dolgokat jobban kívánunk, például táplálékot, munkát, sportot, szórakozást, friss levegôt. Hasonlóképpen, sohasem fogjuk megmenteni a civilizációt, amíg a fô célunk a civilizáció. Meg kell tanulnunk, hogy valami mást még jobban akarjunk. A legtöbben igen nehéznek találjuk, hogy egyáltalán kívánjuk a ,,mennyországot'', hacsak nem annyiban, amennyiben a ,,mennyország'' az újbóli találkozást jelenti barátainkkal, akik már meghaltak. Ennek a nehézségnek egyik oka abban rejlik, hogy nem rendelkezünk kellô gyakorlattal: egész nevelésünk abban az irányban hat, hogy figyelmünket erre a világra irányítsa. Másik oka pedig az, hogy amikor megvan bennünk a mennyország igazi kívánása, akkor nem ismerjük fel. A legtöbb ember, ha igazán megtanult saját szívébe látni, tudni szokta, hogy akar, erôsen akar valamit, amit ezen a földön nem kaphat meg. Vannak dolgok a világon, amelyek azt ígérik, hogy megadják ezt, de ezek az ígéretek sohasem teljesülnek egészen. Azok a vágyak, amelyek az elsô szerelem alkalmával keletkeznek bennünk, vagy amikor elôször gondolunk egy idegen országra, vagy amikor elôször kerül szóba egy bennünket izgató téma, mind olyan vágyak, amelyeket sem a házasság, sem az utazás, sem a tanulás nem tud igazán kielégíteni. Most nem azokról a dolgokról beszélek, amelyeket rendszerint sikertelen házasságnak, nyaralásnak vagy szellemi pályának szoktak nevezni. Most a lehetô legszerencsésebbekrôl beszélek. Volt valami a vágyakozás elsô pillanatában, amit megragadtunk, de ez aztán elpárolgott a valóságban. Azt hiszem, mindenki tudja, mire gondolok. A feleség lehet nagyon jó, a szálloda és a vidék lehet nagyszerű, vagy a vegyészet lehet rendkívül érdekes munka, valami mégis elkerült bennünket. Nos, két helytelen módja van e kérdés kezelésének és egy helyes. (1) A bolond módszere. -- A bolond magukat a dolgokat okolja. Egész életében azt gondolja, hogy ha egy más nôvel próbálta volna meg, vagy egy költségesebb nyaralásra ment volna el, vagy bármi másra, akkor biztosan elcsípte volna azt a misztikus valamit, amelyet mindnyájan kergetünk. A legtöbb unatkozó, elégedetlen, gazdag ember ehhez a típushoz tartozik.: Egész életüket azzal töltik, hogy egyik nôtôl a másikhoz igyekszenek (a válóperes bíróságokon át), kontinensrôl kontinensre, kedvtelésrôl kedvtelésre, s közben mindig azt hiszik, hogy a legutolsó lesz végre ,,az igazi'', és mindig csalódnak. (2) A kiábrándult ,,értelmes ember'' módszere. -- Ez az ember hamar eldönti, hogy az egész csak üres fecsegés. ,,Persze -- mondja -- , az ember így érez, amikor fiatal. De amikor eljut abba a korba, amelyben én vagyok, abbahagyja a szivárvány kergetését.'' Így aztán belenyugszik a dolgokba, megtanulja, hogy ne várjon túl sokat, és elnyomja magában azt a hangot, amelyre azt mondja, hogy ,,elérhetetlent kíván''. Ez lényegesen jobb módszer, mint az elôbbi, boldogabbá teszi az embert, s az ilyen valaki a társadalom számára sem lesz terhes. Hajlamos ugyan arra, hogy hencegjen (meglehetôsen fensôbbséges szokott lenni a ,,serdülôkkel'' szemben), de azért elég jól eléldegél. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha az ember nem élne örökké. De tételezzük fel, hogy tényleg van és vár ránk a végtelen boldogság? Tételezzük fel, hogy valóban elérhetjük a szivárványt? Ebben az esetben csak sajnálhatjuk, hogy túl késôn jöttünk rá (a halálunk utáni pillanatban), hogy feltételezett ,,józan eszünkkel'' elnyomtuk magunkban ezek élvezetének lehetôségét. (3) A keresztény módszer. -- A keresztény így vélekedik: ,,Nem születhetnek teremtmények vágyakkal, ha lehetetlen, hogy azok kielégüljenek. A kisgyerek éhséget érez: van étel. A kiskacsa úszni akar: van víz. Az emberek szexuális vágyat éreznek: nos, van szex. Ha olyan vágyat találok magamban, amelyet semmilyen e világi tapasztalat nem tud kielégíteni, akkor az a legvalószínűbb magyarázat, hogy egy másik világ számára vagyok teremtve. Ha földi élvezeteim közül egyik sem elégíti azt ki, azért az még nem bizonyíték arra, hogy a mindenség csalárd. Talán a földi örömöket nem arra a célra szánták, hogy ezt a vágyat kielégítsék, hanem csak arra, hogy növeljék, sugalmazzák az igazi megoldást. Ha így van, akkor ügyelnem kell, hogy egyrészt ne vessem meg ezeket a földi örömöket, áldásokat, vagy ne legyek hálátlan értük, másrészt hogy ne keverjem össze ezeket azzal a más valamivel, amelynek csak másolatát, visszhangját vagy káprázatát képezik. Ébren kell tartanom magamban a vágyat igazi hazám után, amelyet csak halálom után fogok meglelni; sohasem szabad engednem, hogy ez a vágy háttérbe szoruljon, vagy más foglalja el a helyét; életem fô céljának kell lennie, hogy ebbe a másik országba igyekezzem, hogy másokat is segítsek ugyanebben.'' Nem kell törôdnünk a tréfálkozókkal, akik megpróbálják a mennyország keresztény reményét nevetségessé tenni, amikor azt mondják, hogy nem akarják ,,az örökkévalóságot hárfázással tölteni''. Ezeknek azt válaszolhatjuk, hogy ha nem értik meg a felnôtteknek írt könyveket, akkor ne beszéljenek róluk. A szentírásbeli szóképek (hárfa, korona, arany stb.) természetesen csak szimbolikus kísérletek arra, hogy kifejezzék a kifejezhetetlent. A hangszereket azért említik, mert sok ember számára (de nem mindenkinek) a zene képezi a jelen életben azt, ami legjobban kifejezi az elragadtatást és a végtelenséget. A koronát annak kifejezéseként említik, hogy akik Istennel az örökkévalóságban egyesültek, azok megosztják vele az Ô ragyogását, hatalmát és boldogságát. Az arany a mennyország idôtlenségét érzékelteti (az arany nem rozsdásodik), és értékességét. Akik ezeket a jelképeket szó szerint veszik, azok akár azt is gondolhatják, hogy amikor Krisztus azt mondotta, legyünk olyanok, mint a galambok, akkor ezen azt értette, hogy tojásokat kellene tojnunk. ======================================================================== 11. Hit A keresztény magatartás Ebben a fejezetben a keresztények által hitnek nevezett fogalomról kell beszélnem. Általánosságban úgy tűnik, hogy a hit szót a keresztények kétféle értelemben, illetve két szinten használják. Ezeket egymás után fogom venni. A szó elsô értelme egyszerűen azt jelenti, hogy hiszünk valamiben, hogy elfogadjuk és igaznak tekintjük a kereszténység tanítását. Ez elég egyszerű. Ami azonban az embereket elgondolkoztatja -- legalábbis engem annak idején elgondolkoztatott -- , az a tény, hogy a keresztények ebben az értelemben a hitet erénynek tekintik. Nem értettem, hogy lehet ez erény, mi erkölcsös vagy erkölcstelen van abban, hogy elhiszünk vagy nem hiszünk el egy sor megállapítást? Akkor úgy véltem, hogy egy épeszű ember nyilván vagy elfogad vagy elutasít egy megállapítást, de nem azért, mert el akarja fogadni, vagy nem akarja elfogadni, hanem mert a bizonyítékot helyesnek vagy hibásnak találja. Ha tévedne a bizonyíték helyességét vagy helytelenségét illetôen, az nem azt jelentené, hogy rossz ember, hanem csak hogy nem túl okos. Ha pedig helytelennek gondolja a bizonyítékot, ám megpróbálja magára erôltetni, hogy ennek ellenére elhiggye az állítást, akkor egyszerűen csak ostoba. Nos, azt hiszem, én még mindig így látom ezt a kérdést. De amit akkor nem láttam -- és jó sokan még ma sem látják --, az a következô volt. Azt tételeztem fel, hogy ha az emberi elme egyszer igaznak fogad el egy dolgot, akkor azt automatikusan igaznak tartja mindaddig, amíg valami komoly ok nem merül fel arra, hogy véleményét megváltoztassa. Tulajdonképpen azt feltételeztem, hogy az emberi elmét teljes mértékben az ésszerűség kormányozza. De nem így van. Például, megfelelô bizonyítékok alapján tökéletesen meg vagyok gyôzôdve arról, hogy az érzéstelenítés (altatás) nem okoz fulladást és hogy a helyesen képzett sebészek nem kezdenek el addig operálni, amíg öntudatlan állapotban nem vagyok. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy amikor lefektetnek az asztalra és rácsatolják arcomra azt a borzalmas maszkot, gyerekes, páni félelem vesz erôt rajtam. Az jut eszembe, hogy meg fogok fulladni, s hogy elkezdenek műteni, mielôtt még elveszteném a tudatomat. Más szóval, elvesztem a hitem az altatásban. Nem az értelem, a józan ész fosztott meg a hitemtôl -- ellenkezôleg, a hitem a józan észre támaszkodott --, hanem a képzelôdés és az érzelmeim. Összeütközés áll fenn az egyik oldalon a hit és az értelem, a másik oldalon az érzelem és a képzelet által alkotott együttesek között. Ha belegondolunk egy kicsit, számos példát találunk erre. Egy férfi tökéletesen tudja, megfelelô bizonyítékok alapján, hogy csinos lányismerôse hazudós természetű, nem tud titkot tartani, és nem volna szabad bízni benne; de amikor együtt van vele, már nem hisz ebben a tudásában és arra gondol: ,,Talán ezúttal másképp fog viselkedni'', és újra bolondot csinál magából, mert elmond a lánynak valamit, amit nem kellene. Érzékei és érzelmei aláássák azt a meggyôzôdését, hitét, amirôl pontosan tudja, hogy igaz. Vagy vegyünk egy úszni tanuló fiút. Értelmével tökéletesen tudja, hogy még az alátámasztás nélküli emberi test sem süllyed el szükségképpen a vízben; tucatszor látott már embereket a vízben lebegni vagy úszni. A kérdés azonban az, hogy akkor is képes lesz-e ezt hinni, amikor oktatója leveszi róla a kezét és támasz nélkül hagyja ôt a vízben, vagy egyszerre csak már nem hiszi ezt, megrémül és elsüllyed. Ugyanígy vagyunk a kereszténységgel is. Nem kérek senkit sem arra, hogy fogadja el a kereszténységet, ha a legjobb okoskodás ellenére is a bizonyítékok súlya ellene hat. A hit nem ezen a ponton játszik szerepet. Ám tételezzük fel, hogy valaki egyszer arra a meggyôzôdésre jut, hogy a bizonyítékok súlya a kereszténység mellett szól. Meg tudom mondani az ilyen embernek, mi fog történni vele a következô néhány héten. Jön majd egy pillanat, amikor rossz híreket kap, vagy amikor bajba kerül, vagy sok olyan ember közé kerül, akik nem hiszik, amit ô, s egyszerre feltámadnak indulatai és kikezdik hitét. Vagy elôáll egy olyan helyzet, amikor megkíván egy nôt, vagy hazudni akar, vagy rendkívül önelégült lesz, vagy lehetôséget lát arra, hogy nem egészen tiszta módon jusson pénzhez, szóval, amikor nagyon jól jönne neki, ha a kereszténységnek nem volna igaza. És ekkor vágyai és kívánságai megint csak megtámadják hitét. Nem olyan pillanatokról, helyzetekrôl beszélek, amikor igazán valami új indok merül fel a kereszténység ellen. Ezekkel szembe kell nézni, és ez egészen más eset. Csak azokról a pillanatokról beszélek, amikor pusztán a hangulatunk, kedvünk foglal állást a hittel szemben. Nos, a hit, abban az értelemben, ahogy itt használom ezt a szót, annak a művészete, hogyan tartsunk ki olyan dolgok mellett, amelyeket értelmünk változó hangulataink ellenére egyszer már elfogadott. Ugyanis hangulataink változni fognak, bármilyen álláspontot is foglal el értelmünk. Ezt tapasztalatból tudom. Most, hogy keresztény vagyok, vannak olyan hangulataim, amikor minden rendkívül valószínűtlennek tűnik; de amikor ateista voltam, olyan hangulataim voltak, amikor a kereszténység tűnt rendkívül valószínűnek. Hangulatainknak ez a lázadása valódi énünkkel szemben mindenképpen bekövetkezik. Ezért olyan kívánatos, szükséges erény a hit; hacsak nem tanulunk meg a hangulatainkon uralkodni, soha nem leszünk igazi keresztények, sem igazi ateisták, hanem csak ide-oda ingadozó flótások, akiknek hite az idôjárástól vagy az emésztésük állapotától függ. Ezért gyakorolni kell a hit szokását. Az elsô lépés annak felismerése, hogy hangulataink változnak. A következô annak biztosítása, hogy ha egyszer már elfogadtuk a kereszténységet, akkor valamelyik fontos tanítását mindennap szándékkal tartsuk eszünkben egy ideig. Ezért szükséges része a keresztény életnek a napi ima, a vallásos olvasmány, a templomba járás. Állandóan emlékeztetni kell magunkat arra, amit hiszünk. Sem ez a hit, sem bármi más nem marad automatikusan eleven a lelkünkben. Állandóan táplálni kell. S ha megvizsgálnánk száz embert, aki elvesztette hitét a kereszténységben, kíváncsi lennék, tulajdonképpen hányan lennének köztük, akiket becsületes indíték késztetett erre? A legtöbben nem csak egyszerűen elsodródtak? Ezek után a hittel a második és fontosabb értelemben kell foglalkoznom; s ez a legnehezebb feladat, amivel eddig találkoztam. Talán úgy közelíthetném meg legjobban, ha visszatérek az alázatosság témájához. Emlékeznek rá, azt mondottam, hogy az alázat felé az elsô lépés annak megértése, hogy gôgösek vagyunk. Most ehhez hozzáteszem: a következô lépés pedig az, ha komoly kísérletet teszünk a keresztény erények gyakorlására. Egy hét nem elég. A dolgok gyakran simán mennek az elsô héten. Próbáljuk meg hat hétig. Ekkorra meg tudjuk állapítani -- már amennyire csak egyáltalán lehetséges --, hogy teljesen visszaestünk-e, vagy talán még mélyebbre zuhantunk, mint ahonnan elindultunk, és rájövünk majd valami igazságra magunkkal kapcsolatban. Senki sem tudja, mennyire rossz, amíg igen keményen meg nem próbálja, hogy jó legyen. Gyakran halljuk azt az ostoba elképzelést, hogy a jó emberek nem tudják, mit jelent a kísértés. Ez nyilvánvaló hazugság. Csak azok tudják igazán, mit jelent, milyen erôs a kísértés, akik megpróbáltak neki ellenállni. Végül is a német hadsereg erejét is úgy állapítottuk meg, hogy harcoltunk ellene, s nem azzal, hogy megadtuk magunkat. A szél erejét is akkor tapasztalhatjuk ki, ha szembemegyünk vele, nem azzal, hogy lefekszünk. Aki öt perc múltán enged a kísértésnek, egyszerűen nem tudja, milyen lenne egy órával késôbb. Ezért tudnak bizonyos értelemben a rossz emberek oly keveset magáról a rosszról. Nyugodt életet éltek azáltal, hogy mindig engedtek. Sosem ismerjük meg a bennünk lévô rossz impulzus erejét, ha nem tanuljuk meg, nem próbáljuk meg leküzdeni; s mivel Krisztus volt az egyetlen ember, aki sohasem engedett a kísértésnek, Ô egyúttal az az ember is, aki teljes mértékben tudja, mit jelent a kísértés, Ô az egyetlen tökéletes realista e téren. A keresztény erények gyakorlására tett komoly kísérletbôl elsôsorban azt tanulhatjuk meg, hogy kudarcot vallunk. Ha volt valaha is olyan elképzelés, hogy Isten egy bizonyos vizsga elé állít bennünket, s ha megérdemeljük, jó jegyeket kaphatunk -- nos, hát ezt ki kell törölnünk emlékezetünkbôl! S ha volt valaha is egy elképzelés valamiféle alkuról, mely szerint teljesítjük a szerzôdés ránk vonatkozó feltételeit és így Istent lekötelezzük, hogy most már pusztán igazságosságból Ô is tegyen eleget a szerzôdés másik felének, ki kell törölnünk ezt is emlékezetünkbôl! Azt hiszem, hogy mindenkinek, aki rendelkezik valamilyen bizonytalan istenhittel, megfordul a fejében egy ilyen vizsgának vagy alkunak a gondolata, amíg keresztény nem lesz. Az igazi kereszténységnek az lesz az elsô eredménye, hogy szertefoszlatja ezt a gondolatot. Amikor ezt látják, egyesek úgy vélik, ez a kereszténység kudarcát jelenti és feladják. Úgy látszik, azt képzelik, hogy Isten nagyon hiszékeny, naiv. Persze Isten tudja mindezt. A kereszténység gondolata elsôsorban azért született meg, hogy szertefoszlassa ezt az elképzelést. Isten arra a pillanatra vár, amikor felismerjük, nincs szó arról, hogy elégséges jegyet szerezzünk ezen a vizsgán, vagy hogy adósunkká tegyük Ôt. Ezután egy másik felfedezés következik. Minden képességünket, a gondolkozási képességet éppúgy, mint tagjaink mozgatásának lehetôségét, Istentôl kaptuk. Ha életünk minden pillanatát kizárólag az Ô szolgálatának szentelnénk, akkor sem tudnánk semmit sem adni Neki, ami bizonyos értelemben ne volna már az Övé. Úgyhogy ha olyan valakirôl beszélünk, aki mindent megtesz Istenért, vagy mindent Neki ad, arról mindjárt megmondom, milyen is tulajdonképpen. Olyan, mint az a kisgyerek, aki odamegy az apjához és ezt mondja: ,,Apu, adj egy hatpennyst, hadd vegyek neked születésnapi ajándékot.'' Persze az apja teljesíti a kérést, és örül gyermeke ajándékának. Ez az egész nagyon szép és helyes, de csak egy bolond képzeli azt, hogy az apának hat penny haszna van az üzleten. Ha valaki eljut erre a két felfedezésre, Isten akkor tud igazán munkához látni. Az igazi élet csak ezután kezdôdik. Az illetô most már ,,felébredt''. Most már beszélhetünk a hitrôl a második értelemben. ======================================================================== 12. Hit A keresztény magatartás Valami olyasmit szeretnék elôször is mondani, amit jó volna, ha mindenki gondosan figyelembe venne. Ez pedig a következô. Ha ez a fejezet semmit sem jelent önöknek, ha úgy tűnik, olyan kérdéseket próbál megválaszolni, amelyeket önök sohasem kérdeztek, akkor azonnal tegyék le a könyvet, s egyáltalán ne törôdjenek vele. Vannak bizonyos dolgok a kereszténységben, amelyeket kívülrôl lehet megérteni, mielôtt még az ember keresztény volna. De sok olyan dolog is van, amelyet nem lehet megérteni, mielôtt egy darabig el nem jutottunk a keresztény úton. Ezek a dolgok tisztán gyakorlatiak, bár nem látszanak annak. Útmutatások arra nézve, hogyan járjunk el, ha az utazás folyamán keresztútra, akadályra bukkanunk, és addig nincs is e dolgoknak értelme, amíg el nem értük ezeket a helyeket. Ha olyan megállapítást találunk a keresztény írásokban, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, ne törôdjünk vele, ne feszegessük. El fog jönni az a nap, amikor -- talán évek múltán -- hirtelen megértjük, mit is jelent. Ha valaki már most megértené, akkor az csak kárt okozna neki. Természetesen mindez éppúgy ellenem szól, mint bárki más ellen. Amit ebben a fejezetben próbálok meg elmagyarázni, talán még elôttem áll. Talán csak azt gondolom, hogy eljutottam oda, ahová még nem jutottam el. Csak arra kérhetem a tanult keresztényeket, hogy gondosan figyeljenek és mondják meg, mikor tévedek; a többieket pedig arra, hogy bizonyos fenntartással fogadják, amit mondok, mivel segítségül szolgálhat, de nem vagyok biztos benne, hogy igazam van. A második, magasabb értelemben vett hitrôl próbálok beszélni. Éppen most említettem, hogy a hit kérdése ebben az értelemben akkor merül fel, amikor valaki a saját szintjén megpróbálta komolyan gyakorolni a keresztény erényeket, és azt találta, hogy kudarcot vallott; s azt is látta, hogy még ha meg is tudná valósítani azokat, csak visszaadná Istennek azt, ami már úgyis az övé. Más szóval, amikor felismeri, hogy csôdben van. Nos, még egyszer: ami Istent pontosan érdekli, az nem egészen maguk a cselekedeteink. Ôt az érdekli, hogy bizonyos típusú, minôségű emberek legyünk -- olyan lények, amilyeneknek Ô akart bennünket --, akik egy bizonyos módon viszonyulnak Hozzá. Nem toldom meg azzal, hogy ,,egymáshoz is'', mert ez beleértendô; ha jó viszonyban vagyunk Vele, feltétlenül jó viszonyban leszünk embertársainkkal is. Hasonlattal élve: amikor a kerék küllôi jól illenek a kerékagyba és az abroncsba, egymáshoz viszonyítva is helyes helyzetben kell lenniük. Mindaddig, amíg valaki úgy gondol Istenre, mint valami vizsgáztatóra, aki valamilyen feladatot elkészíttet vele, vagy a szemben álló félnek tekinti Ôt egy bizonyos alkudozásban, mindaddig, amíg igényekre, követelésekre és ellenkövetelésekre gondol Isten és saját maga között, addig nincs helyes viszonyban Vele. Addig nem fogja fel helyesen, hogy mi ô, és mi Isten. És nem is kerülhet helyes kapcsolatba Vele, amíg fel nem fedezi csôdbe jutásának tényét. Amikor azt mondom, ,,felfedezi'', valóban azt is gondolom, nem pusztán csak szajkózom. Természetesen minden gyerek, ha kapott valami vallásos nevelést, egykettôre azt fogja mondani, hogy semmit sem tudunk Istennek fölajánlani, ami ne volna már az Övé, és még azt sem vagyunk képesek Neki fölajánlani anélkül, hogy valamit vissza ne tartanánk. De most arról beszélek, hogy ezt tényleg fölfedezzük: hogy tényleg tapasztalat útján jöjjünk rá, hogy ez így van. Ebben az értelemben most már nem tudjuk felfedezni saját kudarcunkat Isten törvényének megtartása terén, hacsak nem próbálkozunk a lehetô legalaposabban (és azután vallunk kudarcot). Hacsak nem igazán próbáljuk meg, bármit is mondunk, mindig ott lesz tudatunk mélyén az a gondolat, hogy ha legközelebb keményebben próbálkozunk, sikerül majd egészen jónak lenni. Így, bizonyos értelemben, az Istenhez visszavezetô út az erkölcsi erôfeszítésnek, az egyre erôsebb próbálkozásnak az útja. De egy másik értelemben nem a próbálkozás az, ami valamikor is célhoz vezet bennünket. Ez a sok próbálkozás végül is elvisz minket ahhoz a döntô fontosságú pillanathoz, amikor Istenhez fordulunk, és ezt mondjuk: ,,Neked kell megtenned, én nem tudom.'' Könyörgök, ne kezdjék el most kérdezni magukat: ,,Eljutottam-e erre a pontra?'' Ne kezdjék el figyelni saját gondolataikat, hogy meglássák, elérkezett-e ez a pillanat. Ez rossz vágányra viszi az embert. Amikor a legfontosabb dolgok történnek életünkben, gyakran nem is tudjuk, pillanatnyilag mi is történik. Az ember nem valami gyakran mondja magának: ,,Hé! Hát én is felnôttem.'' Sokszor csak visszatekintve érti meg, hogy mi történt és ismeri fel azt, amit az emberek a ,,felnôni'' kifejezésen értenek. Ezt még egyszerű dolgokban is észrevehetjük. Aki aggódva kezdi figyelni magát, hogy vajon alszik- e már, az nagy valószínűséggel ébren marad. Aztán amirôl beszélek, nem biztos, hogy mindenkivel egy pillanat alatt esik meg, mint Szt. Pállal vagy Bunyannal; lehet, hogy oly fokozatosan megy csak végbe, hogy nem képes az illetô megjelölni a pontos órát, de még a kérdéses évet sem. S ami számít, az magának a változásnak a természetében van, s nem abban, hogy mit érzünk, amikor végbemegy. Ez az a változás, ami a saját erôfeszítéseink fölötti bizakodásból abba a kétségbeesésbe vált át, hogy semmit sem tudunk tenni magunkért, és az egészet Istenre bízzuk. Tudom, hogy ezek a szavak, ,,Istenre bízzuk'', félreérthetôk, de egyelôre meg kell hagyni ôket. Annak az értelme, hogy egy keresztény valamit Istenre bíz, azt jelenti, hogy minden bizalmát Krisztusba helyezi; bízik benne, hogy Krisztus valahogy megosztja majd vele azt a tökéletes emberi engedelmességet, amelyet Ô születésétôl keresztre feszítéséig tanúsított, hogy Krisztus Magához hasonlóvá fogja tenni az embert és bizonyos értelemben jóváteszi fogyatékosságait. A keresztény nyelvezet szerint, meg fogja osztani velünk ,,fiúságát'', s bennünket is, Magához hasonlóan, ,,Isten fiaivá'' fog tenni; a IV. könyvben megkísérlem majd, hogy e szavak értelmét egy kissé tovább vizsgáljam. Ha úgy tetszik, mondhatjuk azt is, hogy Krisztus valamit ajánl semmiért, sôt mindent kínál semmiért. Bizonyos értelemben az egész keresztény élet abban áll, hogy elfogadjuk ezt a rendkívül figyelemreméltó ajánlatot. A nehézség abban áll, hogy elérjünk arra a pontra, amikor felismerjük, hogy minden, amit tettünk, és amit tudunk tenni, semmit sem jelent. Mi azt szeretnénk, ha Isten figyelembe venné jó pontjainkat és nem lenne tekintettel a rosszakra. Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy még sohasem gyôzte le senki a kísértést úgy, hogy abbahagyta volna próbálkozásait, feladta volna a küzdelmet. Azonban mindaddig nem hagyhatjuk abba a próbálkozást igazából és a megfelelô okból, amíg meg nem próbáltuk teljes erônkbôl. Más értelemben viszont az, hogy mindent Krisztusnak engedünk át, nem jelenti természetesen azt, hogy abbahagyjuk a próbálkozást. A Benne való bizalom azt foglalja magában, hogy megpróbálunk mindent megtenni, amit mond. Semmi értelme sincs azt mondani, bíztunk valakiben, ha nem fogadjuk meg a tanácsát. Így ha valóban átadtuk magunkat Neki, ebbôl annak kell következnie, hogy megpróbálunk Neki engedelmeskedni. De egy más, újabb, kevésbé nyugtalan módon. Ne azért tegyük meg e dolgokat, hogy megmeneküljünk, hanem mert Ô már elkezdte megmentésünket. Nem annak reményében, hogy cselekedeteink jutalmául a mennyországba kerülünk, hanem mert mindenképpen egy bizonyos módon akarunk cselekedni, hiszen a menny elsô halvány sugara már bennünk van. A keresztények gyakran vitatják, hogy a jó cselekedet vezeti-e célhoz ôket, vagy a Krisztusba vetett hit. Igazán nincs rá jogom, hogy egy ilyen nehéz kérdésrôl szóljak, de úgy tűnik nekem, mintha azt kérdezné valaki, hogy az ollónak melyik szára a szükségesebb. Csak komoly erkölcsi erôfeszítés után juthatunk el arra a pontra, hogy feladjuk a küzdelmet. A Krisztusban való hit az egyetlen, ami megmenthet bennünket ezen a ponton a kétségbeeséstôl: s a Benne való hit feltétlenül jó cselekedeteket kell hogy eredményezzen. A kétféle igazságnak -- amellyel a különbözô csoportokhoz tartozó keresztények egymást vádolták -- két paródia felelhetne meg; ezek talán jobban megvilágítják az igazat. Az egyik csoportot a következô állítás miatt vádolták: ,,Csak a jó cselekedetek számítanak. A legjobb cselekedet a szeretet, a karitász. A legjobb módja a karitásznak az adakozás. A legjobb hely, ahová pénzt adhatsz, az egyház. Ezért hát adj nekünk 10000 fontot, s mi majd átsegítünk a nehézségeken.'' Erre az értelmetlenségre természetesen az a válasz, hogy az ilyen szándékkal végzett jó cselekedetek, nevezetesen, hogy a mennyországot meg lehet vásárolni, egyáltalán nem jó cselekedetek, hanem csak üzleti spekulációk. A másik csoportot annak az állításával vádolták, hogy ,,A hit az egyetlen, ami számít. Tehát ha hited van, nem számít, mit teszel. Csak vétkezz, fiam, élvezd az életet, és Krisztus majd gondoskodik róla, hogy ez végül semmit se számítson.'' Erre a lehetetlenségre meg az a válasz, hogy ha az, amit Krisztusban való ,,hiten'' értünk, nem foglalja magában, hogy figyelembe vegyük, amit mond, akkor az egyáltalán nem hit, nem a Benne való hit vagy bizalom, hanem csak valamilyen Vele kapcsolatos elméletnek szellemi elfogadása. A Biblia azonban, úgy látszik, eldönti a kérdést, amikor a két dolgot egyetlen csodálatos mondatba sűríti. Az elsô fele így hangzik: ,,Félelemmel és remegéssel munkálkodj a saját üdvösségeden'', amibôl úgy tűnik, mintha minden rajtunk és jó cselekedeteinken múlna, de a második rész így folytatja: ,,mivel Isten munkálkodik benned'' -- amibôl úgy látszik, mintha Isten tenne mindent, és mi semmit. Attól tartok, az ilyen dolgoknál kerülünk összeütközésbe a kereszténységben. Zavarban vagyok, de nem vagyok meglepve. Amint látják, azt próbáljuk megérteni és egymástól szigorúan elkülöníteni, amit Isten tesz, és azt, amit az ember tesz, amikor Isten és ember együttműködnek. S természetesen kezdjük azt gondolni, olyan ez, mint amikor két ember együtt dolgozik úgy, hogy azt mondhatják: ,,Ô megtette ezt, én megtettem azt.'' De ez a fajta gondolkodás eredménytelen. Isten nem ilyen. Ô bennünk is van és kívülünk is: még ha meg is tudnánk érteni, hogy ki mit tett, nem hiszem, hogy volna emberi nyelv, amely azt helyesen ki tudná fejezni. Ám az erre irányuló törekvések során a különbözô egyházak különbözô dolgokat mondanak. Látni fogjuk viszont, hogy még azok is, akik a legjobban hangsúlyozzák a jó cselekedetek fontosságát, azt mondják, hogy szükségünk van hitre; s akik a legjobban ragaszkodnak a hithez, azt mondják, hogy tegyünk jót. Mindenesetre eddig jutottam a megértésben. Azt hiszem, minden keresztény egyet fog velem érteni, ha azt mondom, hogy bár elôször úgy tűnik, a kereszténység csupa erkölcs, csupa kötelesség és szabály, bűn és erény, mégis továbbvisz bennünket, sôt átvezet valahová, amely túl van mindezeken. Egy olyan ország tűnik fel az ember szeme elôtt, ahol ezekrôl a dolgokról legfeljebb csak tréfából beszélnek. Ott mindenki úgy el van telve jósággal, mint ahogy a tükör világossággal. De nem nevezik azt jóságnak. Nem is gondolnak rá. Túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy arra a forrásra tekintsenek, ahonnan a jóság jön. De ez már közel van ahhoz a helyszínhez, ahol az út túlmegy a mi világunk peremén. Ezen túl senki sem láthat nagyon messzire; de sok ember messzebbre lát, mint én. ======================================================================== 1. Alkotás és nemzés Szentháromság Mindenki óvott attól, hogy beszéljek arról, amit ebben a könyvben el akarok mondani. Mindenki figyelmeztetett: ,,a közönséges olvasó nem akar teológiával foglalkozni; egyszerű, gyakorlati vallásról adjon képet nekik''. Nem fogadtam el a tanácsukat. Azt hiszem, a közönséges olvasó nem annyira ostoba. A teológia az Istenrôl szóló tudományt jelenti és azt hiszem, mindenki, aki egyáltalán gondol Istenre, szeretné a rendelkezésre álló legvilágosabb és legpontosabb képet szerezni Róla. Önök nem gyermekek; miért kellene úgy kezelni önöket, mint a gyermekeket? Bizonyos fokig azonban megértem, miért húzódoznak egyesek a teológiától. Emlékszem, amikor egyszer elôadást tartottam a légierônél, egy idôs, keményfejű katonatiszt felállt és így szólt: ,,Nekem semmi szükségem erre a szövegre. De ide figyeljen, azért én is vallásos ember vagyok. Tudom, hogy van Isten. Éreztem Ôt, a hallatlan misztériumot, kint a sivatagban, éjjel, egyedül. S ezért nem hiszem az Ön csinos kis dogmáit és képleteit az Istenrôl. Aki már találkozott az igazi Isten-élménnyel, annak ezek kicsinyesnek, tudálékosnak és valószerűtlennek látszanak!'' Bizonyos értelemben, teljesen egyetértek ezzel az emberrel. Azt hiszem, tényleg lehetett egy igazi élménye Istenrôl a sivatagban. S amikor errôl az élményrôl átváltott a keresztény hitelvekre, akkor azt hiszem, valami valóságostól a kevésbé valóságos felé fordult. Ugyanígy, ha valaki egyszer kitekintett a tengerpartról az Atlanti- óceánra, majd utána annak a térképét veszi szemügyre, akkor szintén a kevésbé valóságos felé fordul a valóságostól: az igazi hullámoktól egy darab színes papír felé. De éppen itt jön a lényeg. A térkép ugyan csak színes papír, de két dolgot kell figyelembe vennünk vele kapcsolatban. Elôször is azon alapszik, amit tapasztaltak százak és ezrek az igazi Atlanti-óceánon hajózva. Ebbôl a szempontból éppolyan valós tapasztalatok tömege húzódik meg mögötte, mint amilyen valós élményt szerezhettünk a tengerpartról; csak amíg a mi élményünk egyetlen, futó pillantáson alapszik, a térkép egybefoglalja az összes különbözô tapasztalatokat. Másodszor, ha bárhová akarunk is menni, a térképre feltétlenül szükség van. Amíg megelégszünk azzal, hogy a parton sétálunk, saját szemlélôdésünk sokkal több örömet nyújt, mint ha a térképet tanulmányoznánk. De a térképnek sokkal több haszna van, mint a parti sétának, ha Amerikába akarunk jutni. Nos, a teológia olyan, mint a térkép. Ha csupán megtanuljuk a keresztény tanítást és elgondolkodunk róla, s aztán ott meg is állunk, az sokkal kevésbé lesz valós és izgalmas élmény; mint amiben barátunknak volt része a sivatagban. A tanítás nem Isten, csak egyfajta térkép. De ez a térkép sok száz olyan embernek a tapasztalatán alapszik, aki valóban kapcsolatban volt Istennel, s tapasztalatukhoz képest mindaz a felindulás vagy kegyes érzés, amit önök vagy én valószínűleg érezhetünk, igen kezdetlegesek és igen zavarosak. Egyébként pedig, ha tovább akarunk jutni, használnunk kell a térképet. Hiszen látják, ami azzal az emberrel a sivatagban történt, lehetett valóságos élmény és biztosan nagyon megindító volt, de nem lett folytatása. Sehova sem vezetett. Nincs mit kezdeni vele. Tulajdonképpen ezért olyan vonzó a bizonytalan vallás, Isten megérzése a természetben és a többi. Ez mind csupa izgalmas élmény és semmi munka; mint amikor a partról figyeljük a hullámokat. Azonban nem fogunk eljutni Newfoundlandbe, ha ily módon tanulmányozzuk az Atlanti- óceánt, és az örök életre sem fogunk eljutni, ha egyszerűen csak a virágokban és a zenében érezzük Isten jelenlétét. S ha csak a térképet nézzük anélkül, hogy kimennénk a tengerre, sehova sem fogunk eljutni. Viszont akkor sem leszünk valami nagy biztonságban, ha térkép nélkül megyünk ki a tengerre. Más szóval, a teológia gyakorlati tudomány: különösen most. A régi idôkben, amikor az emberek kevesebbet tanultak és vitatkoztak, talán meg lehetett lenni néhány egyszerű elképzeléssel Istenrôl. De ma már ez nem így van. Ma már mindenki olvas, mindenki fültanúja a vitáknak. Ha tehát nem a teológiára hallgatunk, az nem azt jelenti, hogy nincs elképzelésünk Istenrôl. Ez azt fogja csak jelenteni, hogy egy csomó helytelen elképzelésünk lesz -- téves, zavaros, korszerűtlen elképzelések. Ugyanis az Istenrôl szóló és manapság újdonságként elôhozott elképzeléseknek egy igen jelentékeny részét a teológusok már századokkal ezelôtt kipróbálták és el is vetették. A modern Anglia népszerű vallásában való hit visszafejlôdést jelent, ugyanúgy, mintha azt hinnénk, hogy a föld lapos. Amikor ugyanis a lényegre térünk rá, vajon nem egyszerűen az lesz a kereszténységrôl szóló népszerű elképzelés, hogy Jézus Krisztus nagy erkölcstanító volt, és ha elfogadnánk a tanácsát, akkor jobb társadalmi rendet tudnánk létrehozni és el tudnánk kerülni a háborút? Nos, képzeljék, ez teljességgel így van. De sokkal kevesebbet mond nekünk, mint a kereszténységre vonatkozó teljes igazság, és egyáltalán nincs gyakorlati fontossága. Teljesen igaz, hogy ha magunkévá tennénk Krisztus tanácsát, akkor hamarosan boldogabb lenne a világ. De még csak nem is kell elmenni Krisztusig. Ha mindazt megtennénk, amit Platón, Arisztotelész és Konfucius tanítottak, sokkal jobban boldogulnánk, mint ma. Hát aztán? Sosem követtük a nagy tanítók tanítását. Miért lenne valószínű, hogy éppen most kezdenénk el követni. Miért lenne valószínű, hogy Krisztust inkább kövessük, mint bárki mást? Mivel Ô a legjobb erkölcstanító? De hiszen ez még valószínűtlenebbé teszi, hogy Ôt kövessük. Ha nem tudjuk megtanulni az egyszerű leckét, valószínű lehet-e, hogy elfogadjuk a leghaladóbbat? Ha a kereszténység nem több egy újabb jó tanácsnál, akkor nincs jelentôsége. Nem volt hiány jótanácsokban az utóbbi négyezer évben. Egy kicsivel több már nem számít. De mihelyt bepillantunk bármelyik igazi keresztény írásba, azt látjuk, hogy valami egészen másról beszélnek, mint a népszerű vallás. Azt mondják, hogy Krisztus az Isten Fia (bármit is jelent ez). Azt állítják, hogy akik Benne bíznak, szintén Isten fiaivá lesznek (bármit is jelent ez). Azt tanítják, hogy az Ô halála megmentett bennünket a bűneinktôl (bármit is jelent ez). Nincs értelme azon panaszkodni, hogy ezek az állítások nehezen érthetôk. A kereszténység azt állítja, hogy egy másik világról beszél nekünk, valami világ mögöttirôl, amit tapinthatunk, hallhatunk és láthatunk. Gondolhatjuk azt is, hogy ez az állítás téves; de ha igaz, úgy amit mond nekünk, mindenképpen nehezen érthetô lesz -- legalább olyan nehezen érthetô, mint a modern fizika, és ugyanazon okból kifolyólag. Nos, a kereszténységnek az a tétele, amely a legnagyobb megütközést kelti bennünk, az az állítás, hogy ha Krisztus-hoz csatlakozunk, akkor ,,Isten Fiaivá leszünk''. Azt kérdezhetné valaki: ,,Hát nem vagyunk-e már most is Isten fiai? Hiszen Isten atyasága az egyik fô keresztény gondolat!'' Igen, bizonyos értelemben már most is Isten fiai vagyunk. Úgy értem ezt, hogy Isten adott létet nekünk, szeret minket, gondoskodik rólunk, s ily módon olyan, mint egy atya. De amikor a Biblia arról beszél, hogy ,,Isten Fiaivá leszünk'', akkor nyilván valami másra kell hogy gondoljon. S itt éppen a teológia kellôs közepében találjuk magunkat. A Hiszekegy, a keresztény hitvallás egyik mondata úgy hangzik, hogy Krisztus az Isten Fia ,,született, de nem teremtmény'', s még kiegészíti azzal is, hogy ,,az Atyától született az idôk kezdete elôtt''. Szeretném leszögezni, hogy ennek semmi köze sincs ahhoz a tényhez, hogy amikor Krisztus a földre született mint ember, akkor ez az ember a szűznek a fia volt. Most nem a szűzen születésrôl beszélünk. Olyasmirôl beszélünk most, ami még a világ teremtése, az idô kezdete elôtt történt. Krisztus ,,az idôk kezdete elôtt'' született, nem teremtmény. Mit jelent ez? A mai modern angolban nem nagyon használjuk a ,,begetting'' vagy ,,begotten'' (nemzett, született) szavakat, de még mindenki jól ismeri a jelentésüket. Nemzeni annyi, mint atyává lenni, teremteni annyi, mint alkotni. S ebben rejlik a különbség. Amikor nemzünk, valami ugyanolyant nemzünk, mint saját magunk. Az ember emberpalántákat nemz, a hód kis hódokat, a madár pedig tojásokat, amelyekbôl kis madarak kelnek ki. Amikor azonban alkotunk valamit, akkor valami magunktól különbözôt hozunk létre. A madár fészket rak, a hód gátat épít, az ember rádiót készít, vagy valami olyat, ami még jobban hasonlít rá, mondjuk egy szobrot. Ha elég ügyesen tud faragni, készíthet olyan szobrot, amely igazán nagyon hasonlíthat egy emberhez. Ez persze nem lesz igazi ember, csak hasonlít hozzá. Nem tud lélegzeni vagy gondolkodni, nem lesz élô. Ez az elsô tehát, amit tisztán kell látnunk. Amit Isten nemzett, az maga is Isten; ugyanúgy, mint ahogy az ember is embert nemz. Amit Isten teremt, az nem Isten; mint ahogy az ember sem alkot embert. Ezért nem Isten fiai az emberek abban az értelemben, mint Krisztus. Bizonyos módon hasonlókká válhatnak Istenhez, de nem azonos Vele a lényegük. Inkább olyanok, mint Isten képmásai, szobrai, képei. Egy szobornak lehet olyan alakja, mint egy embernek, de azért még nem él. Ugyanígy (abban az értelemben, ahogy majd elmagyarázom) az embernek lehet olyan ,,alakja'', mint Istennek, hasonlíthat Hozzá, létezése, élete mégsem olyan, mint Istené. Vegyük az elsôt, az ember Istenhez való hasonlóságát. Minden, amit Isten alkotott, valamiképpen hasonlít Rá. A tér a maga mérhetetlenségével, olyan, mint Ô; nem mintha a tér nagysága ugyanolyan lenne, mint Isten nagysága, hanem mert annak bizonyos jelképe, nem szellemi eszközökkel való kifejezése. Az anyag abban hasonló Istenhez, hogy energiával rendelkezik; persze a fizikai energia megint csak más, mint Isten ereje. A növényvilág abban hasonlít Hozzá, hogy él, mert hiszen Ô az ,,élô Isten''. De ebben a biológiai értelemben vett élet megint csak nem olyan, mint az Istenben lévô élet: ez annak csupán szimbóluma vagy árnyéka. Az állatvilághoz érkezve, a biológiai életen kívül még más hasonlóságot is találunk. Például a rovarok intenzív tevékenysége és termékenysége halvány mása az Isten szüntelen tevékenységének és alkotóképességének. A magasabb emlôsöknél már megtaláljuk az ösztönös szeretet kezdeteit. Ez nem ugyanaz, mint az Istenben lévô szeretet, de hasonlít rá; mint ahogy egy darab papírra rajzolt kép is hasonlíthat mindazonáltal magára a tájra. S amikor eljutunk az emberhez az állatvilág csúcsán, akkor az általunk ismert legnagyobb hasonlóságot találjuk Istenhez. (Egyéb világokban lehetnek Istenhez jobban hasonlító teremtmények is, de ezekrôl nincs tudomásunk.) Az ember nemcsak él, hanem szeret és gondolkozik is; a biológiai élet benne éri el tetôfokát. De amivel az ember természetes állapotában nem rendelkezik, az a ,,szellemi'' élet, az a magasabbrendű és másféle élet, ami Istenben van meg. Ugyanazt a szót, ,,élet'', használjuk mindkettôre; de ha azt gondolnánk, hogy ezért mindkettônek ugyanolyannak kell lennie, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy a tér nagysága és Isten nagysága is ugyanaz. Valójában oly nagy a különbség a biológiai élet és a szellemi élet között, hogy különbözô néven fogom ôket nevezni. A biológiait, amely a természet útján jut el hozzánk, s amely (mint minden a természetben) hajlamos az elfogyásra és a pusztulásra, úgyhogy csak a természettôl levegô, víz, élelem stb. alakjában vett állandó támogatással tartható fenn, ,,Bios''-nak nevezem. A szellemi életet, amely Istenben van meg öröktôl fogva, s amely az egész természetes világot alkotta, ,,Zoe''-nak hívom. A Bios természetesen mutat egy bizonyos homályos vagy jelképes hasonlóságot a Zoe-hez; ez azonban csak olyan hasonlóság, mint ami egy fénykép és az általa ábrázolt hely, szobor vagy ember között van. Az az ember, aki a Bios állapotából a Zoe állapotába kerül, oly nagy változáson menne át, mintha egy szobor faragott kôbôl valódi emberré válna. És pontosan ez a kereszténység lényege. A világ egy nagy szobrászműhely. Mi vagyunk a szobrok, és az a hír járja a műhelyben, hogy némelyek közülünk egy napon életre fognak kelni. ======================================================================== 2. A háromszemélyű Isten Szentháromság Az elôzô fejezetben a nemzés és az alkotás közötti különbséggel foglalkoztam. Az ember gyermeket nemz, de szobrot csak alkot. Isten Krisztust nemzette, de embereket csak alkotott. De azzal, hogy ezt mondtam, csak egy állítást érzékeltettem Istennel kapcsolatban, nevezetesen, hogy amit az Atyaisten nemz, az Isten, valami ugyanolyan, mint Ô maga. Ekképpen olyan, mint amikor egy emberi atya nemz emberi fiút. De mégsem egészen. Ezért hát kissé tovább kell magyaráznom. Sokan mondják manapság: ,,Hiszek Istenben, de nem egy személyes Istenben.'' Úgy érzik, hogy az a misztikus valami, ami az összes többi mögött meghúzódik, több kell hogy legyen, mint személy. Nos, ebben a keresztények teljesen egyetértenek. De egyedül a keresztények képesek fogalmat nyújtani arról, hogy milyen is lehet egy személyiségen túli lény. Az összes többiek, bár azt állítják, hogy Isten túl van a személyiségen, azon, hogy személy legyen, valójában úgy gondolnak Rá, mintha személytelen lenne; azaz valamivel kevesebb, mintha személyes lenne. Ha valami személyfölöttit keresünk, ami több, mint egy személy, akkor nem merül fel az a probléma, hogy válasszunk a keresztény elképzelés és egyéb elgondolások között. A keresztény elképzelés az egyetlen, ami rendelkezésre áll. Egyébként egyesek azt hiszik, hogy ezután az élet után, vagy talán több élet után, az emberi lelket ,,elnyeli'' az Isten. De amikor megpróbálják elmagyarázni, mit is értenek ezen, akkor úgy tűnik, azt gondolják, hogy úgy szívódunk fel Istenbe, mint egyik anyag a másikba. Szerintük olyan ez, mint amikor egy csepp víz belecsöppen a tengerbe. Csakhogy ez természetesen a csepp végét jelenti. Ha ez történik velünk, akkor felszívódásunk ugyanaz, mintha megszűnnénk létezni. Csak a keresztényeknek van elképzelése arról, hogyan lehetnek részesei emberi lelkek Isten életének úgy, hogy önmaguk maradjanak -- sôt sokkal inkább azok, mint korábban. Említettem már, hogy a teológia gyakorlati tudomány. Létezésünk egész célja az, hogy így részesei lehessünk Isten életének. Sok téves elképzelés van arról, milyen is ez az élet, s ez még jobban megnehezíti célunk elérését. Most pedig arra kell kérnem önöket, hogy egypár percig gondosan figyeljenek. Közismert, hogy a térben három irányban mozoghatunk: balra vagy jobbra, elôre vagy hátra és fel vagy le. Minden irány vagy egybeesik ezek egyikével, vagy ezek keveréke. Ezeket nevezzük a három dimenziónak. S most figyeljenek. Ha csak egyetlen dimenziót veszünk igénybe, akkor csak egyetlen egyenes vonalat húzhatunk. Ha kettôt, akkor rajzolhatunk egy ábrát, mondjuk egy négyzetet. S a négyzetet négy egyenes vonal alkotja. Most menjünk egy lépéssel tovább. Ha három dimenziónk van, akkor alkothatunk egy úgynevezett térbeli testet, például egy kockát, amilyent a kockajátéknál használunk, vagy amilyen egy kockacukor. S a kockát hat négyzet alkotja. Látják már a lényeget? Egy egydimenziós világ egyenes vonal volna. A kétdimenziós világban még vannak ugyan egyenes vonalak, de sok vonal alkot egy ábrát. A háromdimenziós világban is vannak még ábrák, de sok ábra együtt képez egy térbeli testet. Más szóval, ahogy egyre több létezô és egyre bonyolultabb szintek felé haladunk, nem hagyjuk magunk mögött az egyszerűbb szinteken talált dolgokat: ezek továbbra is megmaradnak, de egymással újféleképpen összekapcsolva, úgy, hogy az ember el sem tudná azt képzelni, ha csak az egyszerűbb szinteket ismerné. A keresztény Isten-magyarázat mármost ugyanezt az elvet foglalja magában. Az emberi szint egyszerű és meglehetôsen üres szint. Az emberi szinten egy személy egyetlen lény és két személy két lény, éppúgy, mint a két dimenzióban (mondjuk egy ív papíron) egy négyzet egy ábra és két négyzet két különbözô ábra. Az isteni szinten is találunk még személyeket, de ott ezek olyan újfajta módokon vannak összekapcsolódva, hogy azt mi, akik nem élünk azon a szinten, nem tudjuk elképzelni. Isten dimenziójában, hogy úgy mondjuk, egy olyan lényt fogunk találni, aki három Személy, miközben egyetlen lény marad, mint ahogy a kocka is hat négyzet, de közben kocka marad. Természetesen nem tudjuk teljesen elképzelni az ilyen Lényt: mint ahogy sosem tudnánk helyesen elképzelni egy kockát, ha a térben csak két dimenziót tudnánk észlelni. Halvány elképzelésünk azonban lehet róla. S ha igen, akkor életünkben elôször lesz valami pozitív, bár homályos elképzelésünk valami személyen fölülirôl, valami olyanról, ami több, mint személy. Ez olyan valami, amit sohasem találhattunk volna ki, és mégis, ha egyszer az embernek elmondják, majdnem úgy érezzük, ki kellett volna tudni találni, hiszen oly jól illik össze a már ismert dolgokkal. Azt kérdezhetné valaki, ,,ha nem tudunk elképzelni egy háromszemélyű Lényt, mi értelme van beszélni Róla?'' Nos, ennek valóban nincs értelme. Ami azonban számít, azaz, hogy az embert tulajdonképpen vonzza ez a háromszemélyű élet, ami bármikor elkezdôdhet, akár ma éjjel. A következôt gondolom. Egy hétköznapi, egyszerű keresztény letérdel imádkozni. Megpróbál kapcsolatba kerülni Istennel. De mivel keresztény, azt is tudja, hogy ami imádkozni készteti, az is Isten: Isten, hogy úgy mondjuk, ôbenne. Sôt azt is tudja, hogy minden tudását Istenrôl Krisztuson át kapta, attól az embertôl, aki Isten, s hogy Krisztus ott áll mellette, segít neki imádkozni, imádkozva érte. Most már látjuk, mi is történik. Isten az, akihez az illetô imádkozik, az a cél, melyet el akar érni. Isten van benne is, Ô ösztökéli, Ô a mozgatóerô. Isten az az út vagy híd is, amelyen ôt Isten célja felé tereli. S így tulajdonképpen a háromszemélyű Lény egész, háromszoros élete ,,zajlik'' abban az egyszerű hálóhelyiségben, ahol hétköznapi barátunk imádkozik. Az embert fölragadja ez a magasabbrendű élet -- amit Zoe-nak vagy szellemi életnek hívtam: Isten vonzza ôt Istenhez, de közben mégis saját maga marad. S így indult el a teológia. Az embereknek már volt valami bizonytalan elképzelése Istenrôl. S akkor jött egy ember, aki azt állította, hogy Isten; de nem az a fajta ember volt, akit eszelôsként szoktak elutasítani. Gondoskodott róla, hogy higgyenek Neki. Újból találkoztak Vele, miután látták, hogy meghalt. S miután kis közösséget alakítottak, azt tapasztalták, hogy Isten valamiképpen bennük van; irányítja ôket, és képessé teszi ôket olyan dolgokra, amiket nem tudtak korábban megtenni. S amikor mindent végiggondoltak, úgy találták, hogy eljutottak a háromszemélyű Isten keresztény meghatározásához. Ezt a meghatározást nem mi készítettük; a teológia bizonyos értelemben kísérleti tudomány. Az egyszerű vallásokat készítették. Amikor azt mondom, hogy a teológia kísérleti tudomány ,,bizonyos irtelemben'', akkor azt gondolom, hogy olyan, mint a többi kísérleti tudomány, bizonyos mértékig, de nem teljesen. Ha valaki önök közül történetesen geológus, aki a kôzeteket tanulmányozza, akkor annak el kell mennie és meg kell találnia a kôzeteket. Azok ugyan nem jönnek hozzá, de ha ô elment értük, nem futnak el elôle. A kezdeményezés teljes mértékben az ô oldalán van. A kôzetek sem nem segítik, sem nem akadályozzák a munkáját. De tételezzük fel, hogy valaki zoológus és vadállatokról akar fényképfelvételeket készíteni eredeti környezetükben. Ez egy kissé más már, mint a kôzetek tanulmányozása. A vadállatok nem jönnek oda hozzá, sôt el tudnak futni elôle. S ha az illetô nem marad teljesen nyugton és csendben, meg is teszik. A kezdeményezés egy kis, parányi nyoma kezd az ô oldalukon lenni. Menjünk most egy szinttel följebb és tételezzük fel, hogy meg akarunk ismerni egy embert. Ha elhatározta, hogy ezt nem engedi meg nekünk, akkor nem fogjuk tudni megismerni. Meg kell nyernünk a bizalmát. Ebben az esetben a kezdeményezés egyenlôen van megosztva, kettôn áll a barátság. Amikor Isten megismeréséhez jutunk el, a kezdeményezés az Ô oldalán lesz. Ha nem mutatja meg Magát, semmi sem képesít bennünket arra, hogy megtaláljuk. S valóban, egyeseknek sokkal többet mutat meg Magából, mint másoknak -- nem azért, mert kedvencei volnának, hanem mert nem tudja megmutatni Magát olyan embernek, akinek egész lelke, egész jelleme nem a megfelelô helyzetben van. Mint ahogy a napsugár sem tükrözôdik -- bár nincsenek kedvencei -- poros tükörben oly ragyogóan, mint a tiszta tükörben. Másképp is kifejezhetjük ezt, ha azt mondjuk, hogy míg a többi tudomány által használt műszerek rajtunk kívül lévô dolgok (mint a mikroszkóp vagy a távcsô), addig az a műszer, amelyen át Istent vizsgáljuk, mi magunk vagyunk. S ha az ember nem tartja magát tisztán és fényesen, akkor az Istenrôl alkotott képe elmosódott lesz, mint a hold, amikor piszkos távcsövön át nézzük. Ezért van a borzalmas népeknek borzalmas vallása: piszkos lencsén át tekintenek Istenre. Isten csak igaz embereknek tudja Magát olyannak mutatni, amilyen a valóságban. S ez nem csupán olyan embereket jelent, akik egyénileg jók, hanem akik egy csoportban egyesülnek, szeretik, segítik egymást és megmutatják Ôt egymásnak. Ugyanis Isten ilyennek tervezte az emberiséget; mint a zenészeket a zenekarban vagy a szerveket egy testben. Ezért Isten megismerésének igazán alkalmas eszköze az egész keresztény közösség, amely együtt várja Ôt. A keresztény testvériség úgyszólván a technikai felszerelése, laboratóriumi berendezése ennek a megismerésnek, ennek a tudománynak. Ezért azok, akik minden két-három évben saját kitalálású, egyszerűsített vallással állnak elô, hogy a keresztény hagyományt helyettesítsék, tényleg csak elfecsérlik az idejüket. Olyan ez, mintha valaki, akinek nincs műszere, hanem csak egy öreg tábori látcsöve, hozzákezdene, hogy ,,helyretegye'' az igazi csillagászokat. Meglehet, hogy ez okos fickó, talán még okosabb is, mint néhány igazi csillagász, mégsem lesz esélye. S két év múlva mindenki el fogja felejteni, míg az igazi tudomány tovább halad. Ha a kereszténységet mi alkottuk volna, persze tehettük volna könnyebbé is. De nem könnyű. Nem versenyezhetünk egyszerűségben olyanokkal, akik kitalálnak vallásokat. Hogyan is tudnánk? Mi a Valósággal foglalkozunk. Természetesen mindenki lehet egyszerű, ha nem kell a valósággal, a tényekkel törôdnie. ======================================================================== 3. Az idô s az azon túli világ Szentháromság Nagyon ostobának tartom azt a felfogást, hogy egy könyv olvasása közben nem szabad semmit sem ,,átugrani''. Minden értelmes ember átugrik tetszése szerint egy olyan fejezetet, amelyrôl úgy gondolja, hogy semmi haszna sem lesz belôle. Ebben a fejezetben olyan témáról fogok szólni, ami egyes olvasóknak a segítségére lehet, de mások számára csak fölösleges bonyodalmakat okoz. Ha Ön a második típushoz tartozik, úgy azt tanácsolom, egyáltalán ne törôdjék ezzel a fejezettel, hanem folytassa a következôvel. Az elôzô fejezetben érintettem az imádkozás témáját, s amíg ez frissen van az önök emlékezetében és az enyémben is, addig szeretnék foglalkozni egy olyan nehézséggel, amelyet egyesek az imádkozás egész gondolatával kapcsolatban éreznek. Valaki így fejezte ezt ki: ,,Rendben van, tudok hinni Istenben, de amit nem tudok megemészteni, az az a gondolat, hogyan tud Isten figyelemmel lenni az ugyanabban a pillanatban hozzá forduló több százmillió ember könyörgésére.'' Azt tapasztaltam, hogy szép számmal gondolkoznak így. Nos, elôször is azt kell észrevennünk, hogy az egésznek a méregfoga az ,,ugyanabban a pillanatban'' szavakban van. Azt mindnyájan el tudjuk képzelni, hogy Isten figyelembe vegyen bármennyi folyamodót, feltéve, hogy egymás után jönnek, és Istennek végtelen ideje van a kérelmek elintézésére. Ami tehát végül is e nehézség mögött rejlik, az az a gondolat, hogy Istennek túl sok mindent kell egy pillanatnyi idôben összeegyeztetnie. Természetesen ez az, ami velünk történik. Életünk pillanatról pillanatra folyik. Az egyik pillanat eltűnik, mielôtt a másik eljön: s mindegyikben csak nagyon kevés idô van. Ilyen az idô. S természetesen önök is és én is hajlamosak vagyunk bizonyosra venni, hogy ez az idôsorozat -- a múlt, jelen és jövô ezen elrendezése -- nemcsak annak a rendjemódja, ahogy életünk folyik, hanem minden dolog igazi létezésének a módja is. Hajlunk arra a feltételezésre, hogy az egész világmindenség és Maga Isten is, ugyanúgy halad a múltból a jövôbe, mint mi. Azonban sok képzett ember nem ért ezzel egyet. Elôször a teológusok hirdették azt az elképzelést, hogy egyes dolgok egyáltalán nincsenek az idôben; késôbb átvették ezt a filozófusok is, és ma már a tudósok egy része is ugyanezt az álláspontot képviseli. Csaknem bizonyos, hogy Isten nem tartozik az idô folyamatába. Élete nem egymást követô pillanatokból áll. Ha egymillió ember imádkozik hozzá ma este tíz óra harminckor, egyáltalán nem szükséges arra odafigyelnie abban a kis darabka idôben, amit tíz-harmincnak nevezünk. A tíz-harminc és minden más pillanat a világ kezdetétôl, mindig is jelen az Ô számára. Ha úgy tetszik, mondhatjuk úgy is: az egész örökkévalóság rendelkezésére áll arra, hogy figyelemmel legyen egy, a másodperc töredékéig tartó imára, amit például egy lángolva zuhanó repülôgép pilótája elrebeg. Tudom, ezt nehéz megérteni. Hadd próbáljam meg másként, nem ugyanúgy, de némileg hasonlóképpen elmagyarázni. Tegyük fel, hogy egy regényt írok, s éppen ezeket a szavakat vetem papírra: ,,Mary befejezte munkáját; a következô pillanatban kopogtak az ajtón.'' Mary számára, akinek történetem képzeletbeli idejében kell élnie, nincsen idôköz a munka befejezése és a kopogás észrevétele között. Én azonban, aki ezt a Maryt megalkotom, nem élek ebben a képzeletbeli idôben. A mondat elsô felének és második felének leírása között akár három óráig is félreülhettem valahová és gondolkozhattam Mary felôl. Úgy gondolkozhattam volna Maryrôl, mintha ô lenne a könyvben az egyetlen szereplô, és addig, amíg csak nekem tetszik, és az ezzel eltöltött órák egyáltalán nem mutatkoznának Mary idejében (a történeten belüli idôben). Persze ez nem tökéletes szemléltetés. De talán felvillantja egy pillanatra, mit hiszek igazságnak. Isten éppen úgy nem siet tova e mindenség idô-áramlatában, mint ahogy egy szerzô sem saját regénye képzeletbeli idejében. Végtelen figyelmet tud szentelni mindegyikünkre. Nem kell velünk tömegesen foglalkoznia. Annyira egyedül vagyunk Vele, mintha mi lennénk az egyetlen lény, amelyet Ô valaha teremtett. Mikor Krisztus meghalt, akkor értünk személy szerint halt meg éppúgy, mintha egyedül lettünk volna a világon. Ahol szemléltetésem sántít, az a következô. A szerzô kilép az idô- sorozatból (a valóságosból). De Isten, úgy hiszem, egyáltalán nem idô- sorozatban él. Az Ô élete nem pillanatról pillanatra tevôdik össze; Nála úgyszólván még 1920 van és már 1960. Ugyanis az Ô élete saját Maga. Ha az idôt egyenes vonalként képzeljük el, amely mentén haladnunk kell, akkor Istent egy egész oldalnak kell képzelni, amelyre ezt a vonalat rajzoltuk. Egymás után érünk a vonal egyes részeihez: mögöttünk kell hagyni A-t, mielôtt B-hez érnénk, és nem érhetjük el C- t addig, amíg el nem hagytuk B-t. Isten felülrôl, vagy kívülrôl, vagy körös-körül, magában foglalja az egész vonalat, és az egészet egyszerre látja. Érdemes megérteni ezt a gondolatot, mivel kiküszöböli a kereszténység néhány látszólagos nehézségét. Mielôtt keresztény lettem volna, egyik ellenvetésem a következô volt. A keresztények azt állítják, hogy az örök Isten, aki mindenhol ott van és mozgásban tartja az egész világmindenséget, egyszer emberré lett. Nos, mondtam én, hogyan forgott akkor a világ, amikor még kisgyermek volt, vagy amikor aludt? Hogyan lehet Ô ugyanakkor Isten, aki mindent tud, és ember is, aki azt kérdezi tanítványaitól, ,,Ki érintett meg engem?'' - - Megint csak észre fogják venni, hogy a problémát az idôt kifejezô szavak jelentik; ,,amíg'' kisgyermek volt, hogyan lehet Ô ,,ugyanakkor''. Más szavakkal azt feltételeztem, hogy Krisztusnak mint Istennek az élete az idôben helyezkedik el, s hogy az Ô emberi élete, melyet mint Jézus Palesztinában töltött, egy ebbôl az idôbôl kivett rövidebb szakasz, mint ahogy az én katonai szolgálatom is egy rövidebb szakasza egész életemnek. S talán igen sokan hajlamosak ugyanígy gondolkodni errôl. Úgy képzeljük el Istent, mint aki átél egy olyan idôszakot, amikor még emberi élete a jövôben volt csak; s azután elérkezik egy olyan szakaszhoz, amikor ez jelenné vált; majd továbbhalad egy olyan periódusba, amikor visszatekint rá, mint valami múltbeli eseményre. Ám ezek az elképzelések valószínűleg semminek sem felelnek meg a valóságban. Nem hozhatjuk semmilyen idôbeli vonatkozásba Krisztus földi, palesztinai életét az Ô téren és idôn túli Istenként folyó életével. Azt akarom mondani, hogy van egy idôtlen igazság Istenrôl, nevezetesen: hogy az emberi természet, az emberi gyengeség, alvás, tudatlanság, valahogyan mind beletartoznak az Ô isteni életébe. A mi szempontunkból ez az emberi élet Istenben egy bizonyos szakasza a világtörténelemnek (Krisztus születésének évétôl a keresztrefeszítésig). Ezért azt képzeljük, hogy ez Isten saját létezése történetében is egy szakasz. De Istennek nincs történelme. Ô tökéletesen és kimondhatatlanul valós ahhoz, hogy legyen történelme. Ugyanis az, hogy történelemmel rendelkezzünk, azt is jelenti, hogy elvesztettük valóságunk egy részét (mivel az már elsüllyedt a múltban), és még nem szereztük meg egy másik részét (mivel az még a jövôben van); s tulajdonképpen semmi másunk nincs, mint a parányi jelen, amely elrepül, mielôtt még beszélhettünk volna róla. Isten megtiltja, hogy Ôt ilyennek gondoljuk. Sôt mi magunk is remélhetjük, hogy nem fogunk mindig ilyen ,,adagolásban'' részesülni. Még egy másik nehézség is származik abból, ha azt hisszük, hogy Isten az idôben létezik. Mindenki, aki egyáltalán hisz Istenben, azt hiszi, Isten tudja, mit fogunk tenni holnap. De ha Ô tudja, hogy ezt és ezt fogjuk tenni, hogy áll módunkban az, hogy másképpen cselekedjünk? Nos, a nehézséget itt megint az okozza, hogy azt hisszük, Isten ugyanúgy halad az idô-vonal mentén, mint mi, azzal az egyetlen különbséggel, hogy Ô lát elôre, mi meg nem. Ha ez igaz lenne, ha Isten ,,elôre látná'' cselekedeteinket, akkor igen nehéz lenne megérteni, hogyan állna módunkban nem megtenni azokat. Tételezzük azonban fel, hogy Isten kívül és felül áll az idô-vonalhoz képest. Ebben az esetben amit mi holnapnak hívunk, éppúgy látható Számára, mint amit mának hívunk. Számára minden nap ,,most''. Ô nem visszaemlékezik arra, amit tegnap tettünk, hanem egyszerűen csak azt látja, hogy megtettük ezeket, mivel mi ugyan elvesztettük a tegnapot; de Ô nem. Ô nem ,,elôre látja'' azt, amit holnap teszünk, Ô egyszerűen csak látja, hogy megtesszük ezeket, mivel számunkra ugyan még nincs itt a holnap, de az Ô számára igen. Sosem tételeztük fel, hogy cselekedeteink egy bizonyos pillanatban kevésbé lennének szabadok azért, mert Isten tudja, hogy mit teszünk. Holnapi cselekedeteinket pedig éppen úgy tudja, mivel Ô már benne van a holnapban és egyszerűen figyelni tud minket. Bizonyos értelemben nem ismeri tetteinket, amíg végre nem hajtottuk ôket: de az a pillanat, amikor megtettük ôket, az már ,,most'' az Ô számára. Ez az elképzelés sokat segített nekem. Ha nem segít önöknek, ne törôdjenek vele. Mindenesetre: ,,keresztény gondolat'' abban az értelemben, hogy nagy és bölcs keresztények tartották igaznak, és semmi ellentétes nincs benne a kereszténységgel. De nincs benne a Bibliában, sem valamelyik hitvallásban. Tökéletesen jó keresztények lehetünk akkor is, ha nem fogadjuk el, vagy ha egyáltalán nem gondolunk rá. ======================================================================== 4. Áldásos ragály Szentháromság Ezt a fejezetet azzal a kéréssel kezdem, hogy egy bizonyos képet rögzítsenek tisztán az emlékezetükben. Képzeljenek el két egymás fölött fekvô könyvet az asztalon. Nyilvánvaló, hogy az alsó könyv tartja, támasztja alá a másikat. Az alul lévô könyv miatt helyezkedik el a felsô, mondjuk, két inchre az asztal felszínétôl, ahelyett, hogy érintené azt. Nevezzük az alul lévô könyvet A-nak és a fent lévôt B- nek. A-nak a helyzete idézi elô B helyzetét. Ez eddig világos. Most képzeljük el -- persze ez nem történhet meg, de szemléltetésnek megteszi --, hogy mindkét könyv öröktôl fogva ebben a helyzetben van. Ebben az esetben B helyzete mindig A helyzetébôl következik, viszont A helyzete nem létezhetett volna B helyzete elôtt. Más szavakkal: az eredmény nem az ok után következik. Természetesen az eredmények rendszerint igy következnek: elôbb esszük meg az uborkát és utána jön a gyomorrontás. De nem minden okkal és következménnyel van így. Azonnal látni fogják, miért tartom ezt fontosnak. Néhány oldallal elôbb azt mondottam, hogy Isten olyan lény, aki három személyt foglal magában, miközben egy lény marad, hasonlóképpen a kockához, amely hat négyzetet tartalmaz, bár közben térbeli test. Azonban amint elkezdem magyarázni, hogyan kapcsolódnak egymáshoz ezek a Személyek, olyan szavakat kell használnom, amelyek miatt úgy fog hangzani, mintha egyikük hamarabb lett volna ott, mint a többi. Az elsô személyt Atyának, a második személyt Fiúnak hívjuk. Azt mondjuk, hogy az elsô nemzi, hozza létre a másodikat; ezt nemzésnek és nem alkotásnak nevezzük, mivel amit az elsô létrehoz, az ugyanolyan lényegű, mint Ô maga. Ily módon az ,,Atya'' szó az egyetlen, amelyet használni kell. De sajnos ez azt sugallja, hogy Ô van ott elsôként, mint ahogy egy földi atya is elôbb létezik, mint a fia. De ez nem így van. Ezzel kapcsolatban nincs elôbb és utóbb. És ezért tartom fontosnak megvilágítani, hogyan lehet egy dolog a másiknak forrása, vagy oka, vagy eredete anélkül, hogy elôbb lenne. A Fiú létezik, mert az Atya létezik; de soha nem volt olyan idô, amely elôtt az Atya létrehozta a Fiút. Talán az alábbi a legjobb mód arra, hogyan képzeljük ezt el. Éppen most kértem önöket, hogy képzeljék el azt a két könyvet, s valószínűleg a legtöbben meg is tették. Azaz képzeletben végrehajtottak egy cselekedetet és ennek eredményeként van egy gondolatbeli képük. Teljesen nyilvánvaló, hogy az elképzelés mint cselekedet volt az ok és a gondolatbeli kép az okozat vagy eredmény. De ez nem jelenti azt, hogy elôbb képzeltük el, és csak aztán kaptuk meg a képet. Abban a pillanatban, hogy elképzeltük, ott volt a kép. Akaratuk tartotta önök elôtt a képet egész idô alatt. Mégis, ez az akarati cselekvés és a kép pontosan ugyanabban a pillanatban kezdôdött és ugyanakkor is fejezôdik be. Ha lenne egy olyan Lény, aki mindig is létezett, és mindig is elképzelt valamit, akkor cselekedete mindig is létrehozna egy gondolatbeli, szellemi képet; de a kép éppolyan örök volna, mint maga a cselekedet. Ugyanígy kell elképzelnünk azt is, hogy a Fiú úgyszólván mindig is az Atyából árad, mint a fény a lámpából, a meleg a tűzbôl vagy a gondolatok az agyból. Ô az Atya önkifejezése, az Atya mondanivalója. És nem volt olyan idô, amikor ne mondotta volna. De észrevették, mi megy végbe? A fénynek, a melegnek ezek a képei azt a benyomást keltik, mintha az Atya és a Fiú két dolog lenne két Személy helyett. Úgyhogy végül is az Újszövetség ábrázolása az Atyáról és Fiúról sokkal pontosabbnak tűnik, mint bármi más, amivel megpróbáljuk azt helyettesíteni. Ez történik mindig, amikor eltérünk a Biblia szavaitól. Egy rövid idôre ugyan igen helyes, ha eltávolodunk, abból a célból, hogy valami különleges részletet tisztázzunk. De mindig vissza kell térnünk. Természetesen Isten sokkal jobban tudja Magát leírni, mint ahogy mi volnánk erre képesek. Jól tudja, hogy az elsô és második Személy közötti kapcsolat sokkal inkább hasonlít az Atya és Fiú kapcsolatához, mint bármi más, amire gondolni tudunk. A legfontosabb azonban azt tudni, hogy ez a szeretet kapcsolata. Az Atyának öröme telik a Fiúban; a Fiú felnéz az Atyára. Mielôtt továbbmennénk, figyeljük meg ennek gyakorlati jelentôségét. A legkülönbözôbb emberek szeretik ismételgetni a keresztény állítást, hogy ,,az Isten: szeretet''. Ámde közben nem veszik észre, hogy ezeknek a szavaknak csak akkor van valódi értelme, ha Isten legalább két Személybôl áll. A szeretetet az egyik személy érzi a másik személy iránt. Ha Isten egyetlen Személy volt, akkor Ô, mielôtt a világot megteremtette, nem volt szeretet. Természetesen amikor ezek az emberek azt mondják, hogy az Isten szeretet, gyakran valami egészen másra gondolnak; valójában azt gondolják, hogy ,,a szeretet: Isten''. Igazán azt gondolják, hogy a szeretet érzését, bárhogyan és bárhol keletkezik is és bármilyen eredményt hoz, nagy tisztelettel kell kezelni. Talán igen; de ez egészen más, mint amit a keresztények gondolnak, amikor azt állítják, hogy ,,az Isten: szeretet''. Ôk azt hiszik, hogy a szeretet élô, dinamikus tevékenysége tevékenykedik Istenben öröktôl fogva és teremtett minden mást. S mellesleg talán ez a legjelentôsebb különbség a kereszténység és a többi vallás között; nevezetesen az, hogy a kereszténységben az Isten nem statikus valami, még csak nem is személy, hanem dinamikus, lüktetô tevékenység, élet, majdnem valami dráma. Ha nem gondolnak tiszteletlennek, azt mondom, hogy valamiféle tánc. Az Atya és a Fiú közötti egység olyan élô, konkrét valami, hogy ez az egység maga is Személy. Tudom, hogy ez majdnem megfoghatatlan, de tekintsük a következôképpen. Mint tudják, amikor az emberek együtt vannak a családban, a klubban vagy a szakszervezetben, akkor annak a családnak, klubnak vagy szakszervezetnek a ,,szellemérôl'' szoktak beszélni egymás közt. S azért beszélnek ezek szellemérôl, mert az egyes tagok, amikor együtt vannak, sajátságos beszéd- és viselkedési módot fejlesztenek ki magukban, amely nem volna, ha külön lennének egymástól. (Ez a testületi magatartás persze lehet jobb vagy rosszabb, mint az egyéni.) Olyan ez; mintha valami közösségi személy jönne létre. Természetesen nem valóságos személy, csupán hasonló egy személyhez. De hát éppen ez az egyik különbség Isten és közöttünk. Ami az Atya és a Fiú együttes életébôl kinô, az valóságos Személy, lényegében a harmadik az Istent képezô három Személy közül. Ezt a harmadik Személyt ,,szakmai'' nyelven Szentléleknek vagy Isten ,,szellemének'' nevezik. Ne aggassza önöket és ne lepôdjenek meg, ha Ôt elméjükben bizonytalanabbnak és homályosabbnak találják, mint a másik kettôt. Azt hiszem, megvan az oka, hogy ennek miért kell így lenni. A keresztény életben rendszerint nem Ôrá tekintünk. Ô mindig rajtunk keresztül cselekszik. Ha az Atyára úgy tekintünk, mint aki valahol ,,ott, kint'' van elôttünk, és a Fiúra úgy, mint aki mellettünk áll, segít imádkozni, s megpróbál bennünket az Atya egyik zjabb fiává változtatni, akkor a harmadik Személyre úgy kell gondolnunk, mint aki bennünk van, mögöttünk van. Talán egyesek könnyebbnek találják, ha a harmadik Személlyel kezdik és visszafelé haladnak. Az Isten: szeretet, és ez a szeretet munkálkodik az embereken keresztül, fôleg a keresztények egész közösségén keresztül. De a szeretetnek ez a szelleme öröktôl fogva az Atya és a Fiú közötti szeretet. No és miért fontos mindez? Fontosabb, mint bármi az egész világon! Ennek a háromszemélyű életnek egész drámája, tánca, rendszere bennünk kell hogy lejátszódjék; vagy fordítva, mindnyájunknak be kell lépnie ebbe a rendszerbe, el kell foglalnunk helyünket ebben a táncban. Nincs más út ahhoz a boldogsághoz, amelyre Isten bennünket megalkotott. A jó dolgokat éppúgy, mint a rosszakat, mint tudjuk, bizonyosfajta ,,fertôzéssel'' kapjuk meg. Ha melegedni akarunk, közel kell állni a tűzhöz; ha vizesek akarunk lenni, bele kell menni a vízbe. Ha örömöt, erôt, békét, örök életet akarunk, akkor közel vagy bele kell kerülni ahhoz vagy abba, ami mindezekkel rendelkezik. Nem holmi díjakról van szó, amelyeket Isten, ha úgy akarja, egyszerűen kioszt bárkinek. Hatalmas forrásai ezek az energiának és a szépségnek, amelyek a valóság kellôs közepébôl törnek elô. Ha közel vagyunk hozzájuk, permetük benedvesít bennünket, ha nem, szárazak maradunk. Ha egyszer egy ember egyesült Istennel, hogyne tudna örökké élni? S ha egyszer egy ember elvált Istentôl, mi mást tehetne, mint hogy elsorvad és meghal? De hogyan kell az embernek Istennel egyesülni? Hogyan lehetséges számunkra, hogy befogadjanak minket a háromszemélyű életbe? Emlékeznek rá, mit mondottam a 2. fejezetben a nemzésrôl és az alkotásról. Isten nem nemzett bennünket, Ô csak megalkotott minket; természetes állapotunkban nem vagyunk Isten fiai, hanem csak, hogy úgy mondjam, szobrok. Nincs bennünk Zoe, vagyis szellemi élet, csak Bios, azaz biológiai élet, aminek gyorsan vége szakad és meghalunk. Amit pedig a kereszténység kínál nekünk, az az, hogy ha engedjük Istent a maga módján eljárni, akkor osztozhatunk Krisztus életében. S ha ezt tesszük, akkor olyan életben fogunk osztozni, amely nemzés útján jött létre és amelyet nem alkottak, olyan életben, amely mindig is létezett és mindig is fog létezni, s ami nem más, mint Krisztus, az Isten Fia. Úgy fogjuk szeretni az Atyát, mint Ô, és a Szentlélek tölt el bennünket. Isten Fia azért jött a világra és azért lett ember, hogy átterjessze a többi emberre azt az életet, amellyel Ô rendelkezik, és oly módon, amit én ,,áldásos ragály''-nak nevezek. Minden kereszténynek kissé Krisztusnak kell lenni. Egyszerűen nincs más célja annak, hogy keresztények legyünk. ======================================================================== 5. A makacs játék katonák Szentháromság Az Isten Fia azért lett emberré, hogy az embereket képessé tegye arra, hogy Isten gyermekei legyenek. Nem tudjuk -- legalábbis én nem tudom --, hogyan alakultak volna a dolgok, ha az emberi nem nem lázadt volna fel Isten ellen és nem csatlakozott volna az ellenséghez. Talán mindenki ,,Krisztusban'' lett volna, születése pillanatától kezdve részt vett volna az Isten Fiának életében. Talán a Bios, a természetes élet egyszerre és magától értetôdôen felszívódott volna a Zoe-ba, a nem teremtett életbe. De ez csak találgatás. Önöknek és nekem azzal kell törôdnünk, hogyan alakulnak most a dolgok. A dolgok jelenlegi állása a következô. A kétfajta élet ma nemcsak különbözik egymástól (ez mindig is így lett volna), hanem tulajdonképpen szemben áll egymással. A természetes élet: mindegyikünkben valamiféle önközpontúság; valami, ami mindig azt kívánja, hogy kényeztessék és csodálják, hogy elônyt szerezzen mások életébôl, hogy kihasználja az egész mindenséget. S fôleg pedig saját magára akar hagyatkozni: jó távol lenni mindentôl, ami jobb, erôsebb vagy magasabb, mint ô, mindentôl, ami miatt kicsinek kell hogy érezze magát. Ez a fajta élet fél a szellemi világ fényétôl és levegôjétôl, mint ahogy mindazok, akik piszokban nôttek fel, félnek a fürdôtôl. S bizonyos értelemben ez helyes is. Hiszen a természetes élet jól tudja, hogy ha a szellemi élet hatalmába keríti, akkor azonnal vége lenne minden önzésének, önfejűségének, és kész foggal-körömmel harcolni, hogy ezt elkerülje. Gondoltak-e arra, amikor gyermekek voltak, milyen érdekes lenne, ha játékaik életre kelnének? Tételezzük hát fel, hogy csakugyan fel tudnánk ôket éleszteni. Képzeljük el, hogy egy ólomkatona igazi kis emberré válna. Ez azt jelentené, hogy az ólom hússá válna. S tegyük fel, hogy az ólomkatonának ez nem tetszene, mivel számára nem érdekes, hogy húsból legyen, ô csak azt látja, hogy az ólom valamiképp tönkrement. Azt gondolja, hogy meg akarjuk ölni. S mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy hacsak lehet, ne csináljunk belôle embert. Hogy mit tettünk volna mi ezzel az ólomkatonával, nem tudom. De amit Isten tett velünk, az az alábbi. A második isteni Személy, a Fiú, emberré lett maga is; s erre a világra született valóságos emberként - - igazi ember lett egy bizonyos magassággal, egy bizonyos hajszínnel, ennyi és ennyi súllyal, és egy bizonyos nyelven beszélt. Az Örökké Való Lény, Aki mindent tud és Aki az egész mindenséget teremtette, nemcsak hogy emberré lett, de (ezt megelôzôen) volt kisgyermek is, és még elôbb magzat egy Asszony testében. Ha meg akarják érteni a dolog velejét, gondolják el: mennyire szeretnének csiga vagy rák lenni. A dolog eredménye pedig az lett, hogy most már volt egy ember, aki igazán azzá lett, amivé minden embernek kellett volna lennie: egy olyan ember, akiben az Anyjától származott teremtett élet teljesen és tökéletesen átengedte magát a nemzett életnek. A természetes emberi teremtményt Benne teljesen magába fogadta az isteni Fiú. Így ebben az esetben az emberiség, hogy úgy mondjam, beérkezett: bevonult Krisztus életébe. S mivel minden nehézségünk abban rejlik, hogy a természetes életet, bizonyos értelemben, meg kell ,,ölnünk'', Ô olyan földi pályát választott, amellyel minden pillanatban együtt járt emberi vágyainak ,,megölése'' -- szegénység, saját családja meg nem értése, egyik bensô barátjának árulása, kigúnyolása és bántalmazása és kínos kivégzése. S aztán, miután megölték benne az emberi teremtményt, újból életre kelt, mert ez az emberi teremtmény Isten Fiához kapcsolódott. Krisztusban az ember is feltámadt, nemcsak az Isten. Ez a lényeg. Elôször láthattunk végre egy igazi embert. Egy ólomkatona -- olyan, mint a többiek, teljességgel és ragyogva megelevenedett. S itt persze elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol szemléltetésem az ólomkatonával kapcsolatban csôdöt mond. Igazi játék katonák vagy szobrok esetében, ha egyikük életre kelne, nyilván semmit sem jelentene a többi számára. Hiszen ezek mind különállóak. De az emberek nem azok. Csak olyannak látszanak, mivel egymástól elkülönülve látjuk ôket mozogni, sétálni. Meg aztán olyannak vagyunk teremtve, hogy csak a jelent látjuk. Ha a múltat is tudnánk látni, akkor persze másképp festene a helyzet. Hiszen volt olyan idô, amikor minden ember anyjának volt része, és (még korábban) atyjának is, ôk pedig nagyszüleinknek voltak részei. Ha az emberiséget idôben szétterülve tudnánk látni, mint ahogy Isten látja, akkor nem különálló, elszórt dolgok tömegének látszódnék. Egyetlen, növekvô valaminek látszana, talán olyannak, mint egy igen bonyolult fa. Úgy tűnne, hogy minden egyén össze van kapcsolva az összes többivel. Ám ennél is többrôl van szó. Az egyesek éppen úgy nem állnak külön Istentôl, mint ahogy egymástól sem. Ezen a világon minden ember, asszony és gyermek csak azért érez és lélegzik, mert Isten, hogy úgy mondjam, ,,mozgásban tartja''. Tehát amikor Krisztus emberré lesz, az nem pontosan olyan, mintha mi lennénk képesek ólomkatonává válni. Olyasmi ez, mint amikor valami, ami mindig is befolyásolta az emberiséget, egy bizonyos ponton új módon kezdi azt befolyásolni. Ettôl a ponttól kezdve a hatás kiterjed az egész emberiségre. Befolyással van azokra, akik Krisztus elôtt éltek, valamint azokra is, akik utána. Még azokat is befolyásolja, akik sohasem hallottak Róla. Olyan ez, mintha egy pohár vízbe valamit belecsepegtetnénk, ami az egésznek új ízt, új színt ad. Persze egyik leírás sem tökéletes. Hosszú távon Isten mégis csak saját Maga, és amit tesz, az semmihez sem hasonlítható. Aligha várhatjuk, hogy az legyen. Mi hát az a rendkívüli, amit Krisztus tett az emberiségért? Megtette értünk, hogy Isten gyermekévé válhassunk, hogy teremtett lénybôl lénnyé váljunk, hogy az ideiglenes, biológiai életbôl átmehessünk az idôtlen ,,szellemi'' életbe. Az emberiség elvben meg van ,,mentve''. Nekünk egyénileg kell magunkévá tenni az üdvösséget. De az igazán nehéz része ennek a munkának, amit mi nem tudtunk volna megtenni magunkért, már elvégeztetett. Nem kell azzal próbálkoznunk, hogy saját erôbôl kapaszkodjunk a szellemi életbe, az már lejött közénk, az emberi nembe. Ha csupán kitesszük magunkat azon Ember hatásának, akiben ez az élet teljes mértékben jelen volt, és Aki bár Isten, mégis valóságos ember, akkor Ô ezt elvégzi bennünk és helyettünk. Emlékezzenek csak, mit mondottam az ,,áldásos ragállyal'' kapcsolatban. Egyvalaki az emberi nembôl rendelkezik ezzel az új élettel: ha közel kerülünk Hozzá, mi is megkapjuk Tôle. Természetesen kifejezhetjük ezt a legkülönbözôbb módokon. Mondhatjuk azt, hogy Krisztus meghalt bűneinkért. Mondhatjuk azt is, hogy az Atya megbocsátott nekünk, mert Krisztus megtette azt értünk, amit nekünk kellett volna megtenni. Mondhatjuk, hogy megmosakodtunk a Bárány vérében. Mondhatjuk, hogy Krisztus legyôzte a halált. Ez mind igaz. Ha valamelyik nem tetszik önöknek, hagyják el, és elégedjenek meg azzal, amelyet vonzónak találják. De bármit is tesznek, ne kezdjenek vitatkozni azokkal, akiknek választása nem egyezik az önökével. ======================================================================== 6. Két megjegyzés Szentháromság A félreértések elkerülése végett két megjegyzést fűzök most az elôzô fejezetbôl származó kérdésekhez. (1) Egy okos kritikus azt kérdezte tôlem egyszer levélben, hogy ha Isten gyermekeket akart ,,játék katonák helyett'', akkor kezdetben miért nem nemzett fiúkat, ahelyett, hogy elôbb játék katonákat alkotott s aztán vitt beléjük életet egy ilyen nehéz és fájdalmas folyamat során. Erre a kérdésre elég könnyű a válasz egyik fele, a másik valószínűleg meghaladja az emberi tudás határait. A könnyebb rész az alábbi. A teremtménybôl fiúvá, gyermekké válás folyamata nem lett volna nehéz és fájdalmas, ha az emberi nem nem fordult volna el Istentôl oly régen már. Az emberek megtehették ezt, hiszen Isten szabad akaratot adott nekik; s azért adott nekik szabad akaratot, mert egy puszta automata világ sohasem lett volna képes a szeretetre, s ezért nem ismerte volna meg soha a végtelen boldogságot. A nehezebb rész viszont a következô. Minden keresztény egyetért abban, hogy a teljes és eredeti értelemben csak egy ,,Isten Fia'' van. De ha mindenképpen fel akarjuk tenni a kérdést, hogy ,,lehetett volna-e több?'', akkor nagyon nehéz helyzetbe kerülünk. Lehet-e egyáltalán bármi értelme e szavaknak, hogy ,,lehetett volna-e több'', ha Istenre alkalmazzuk? Azt mondhatjuk, hogy egy bizonyos, véges dolog lehetett volna más, mint amilyen, mert hogy akkor lehetett volna más, ha valami egyéb különbözô lett volna tôle, és az a valami egyéb is más lett volna, ha valami harmadik dolog is különbözött volna ettôl és így tovább. (Ennek az oldalnak a betűi pirosak lennének, ha a nyomdász piros festéket használt volna, s ô meg akkor használt volna piros festéket, ha ilyen utasítást kapott volna stb.) De amikor Istenrôl beszélünk, azaz a végsô, megváltoztathatatlan Valóságról, amelytôl minden más függ, akkor nincs értelme azt kérdezni, vajon lehetett volna-e más. Ô olyan, amilyen, s ezzel vége. De ettôl eltekintve is, nehézséget látok már annak puszta gondolatában is, hogy az Atya több fiút nemzett volna öröktôl fogva. Hogy többen legyenek, ahhoz valamennyire különbözniük kellett volna egymástól. Két egypennysnek egyforma az alakja. Hogyan van belôlük kettô? Úgy, hogy különbözô helyet foglalnak el, és különbözô részecskékbôl állnak. Más szóval ahhoz, hogy különbözônek gondoljuk ôket, be kellett vezetnünk a tér és anyag fogalmát, alapjában véve a ,,természetet'' vagy a teremtett világot. Az Atya és a Fiú közötti megkülönböztetést meg tudom érteni tér és anyag bevezetése nélkül is, mivel az egyik nemzi a másikat és a másik tôle születik. Az Atya kapcsolata a Fiúhoz nem ugyanaz, mint a Fiú kapcsolata az Atyához. De ha több fiú volna, akkor ôk egymáshoz is és az atyához is ugyanúgy viszonyulnának. Miben különböznének tehát egymástól? Persze nem vesszük észre mindjárt a nehézséget. Azt hisszük, el tudunk képzelni több fiút. De amikor alaposabban átgondolom, úgy találom, ez a gondolat csak azért tűnt lehetségesnek, mert homályosan úgy képzelem el ôket, mint valami térben ott álldogáló emberi alakokat. Más szóval, bár úgy tettem, mintha olyan valamire gondolnék, ami már a világ teremtése elôtt létezett, a valóságban becsempésztem a mindenség képét és azt a valamit ezen belül helyeztem el. Ha e képet elhagyom, és mégis megpróbálok úgy gondolni az Atyára, hogy a világ kezdete elôtt több fiút nemzett, akkor azt tapasztalom, hogy tulajdonképpen semmire sem gondolok. Az egész elképzelés szavakká halványul el. (A természetet -- teret, idôt és anyagot -- Isten éppen azért teremtette, hogy ezt a ,,több''-séget, pluralizmust lehetôvé tegye? Talán nincs más mód sok örök szellem létrehozására, mint az, hogy elôbb természetes lények legyenek a világban és azután váljanak szellemivé? De hát mindez csak találgatás persze.) (2) Azt az elképzelést, hogy az egész emberi nem bizonyos értelemben egy -- vagyis egyetlen nagy organizmus, mint például egy fa -- nem szabad összekeverni azzal a gondolattal, hogy tudniillik az egyéni különbségek mit sem számítanak, vagy hogy az emberek -- Jancsi, Laci, Kati -- valahogy kevésbé fontosak, mint a kollektív dolgok, például osztályok, fajok stb. A két gondolat valójában ellentétes. Egy egyedi szervezet részei lehetnek nagyon különbözôk egymástól, s amelyek nem részei, lehetnek nagyon egyformák. A hatpennysek mind különállók és nagyon egyformák; az orrom és a tüdôm azonban nagyon különbözô, de csak azért léteznek, mert testem részei, s részt vesznek közös életében. A kereszténység nem úgy tekint az emberi egyedekre, mint egy csoport tagjaira vagy egy lista tételeire, hanem mint egy test szerveire -- mind különbözô és mind hozzájárul valamihez, amit a másik nem tudna megtenni. Amikor mi magunk próbáljuk meg gyermekeinket, tanítványainkat vagy szomszédainkat pontosan olyanná alakítani, mint mi magunk vagyunk, akkor jusson eszünkbe, hogy Isten valószínűleg sohasem tervezett effélét. Mi és ôk különbözô szervek vagyunk, más célra szántak bennünket. Másrészt viszont, mikor arra érzünk kísértést, hogy ne törôdjünk más valaki bajával, mert az ,,nem a mi dolgunk'', akkor viszont az jusson eszünkbe, hogy bár az illetô más, mint mi, mégis ugyanannak a szervezetnek a része. Ha elfelejtjük, hogy a másik ugyanahhoz a szervezethez tartozik, mint mi magunk, akkor individualisták leszünk. Ha elfelejtjük, hogy az illetô tôlünk különbözô szerv, ha el akarjuk nyomni a különbségeket és mindenkit egyformává akarunk gyúrni, akkor totalitariánussá válunk. A keresztény embernek azonban nem kell sem az egyiknek, sem a másiknak lennie. Nagyon szeretném megmondani önöknek, és gondolom, önök is nekem, hogy e két hiba közül melyik a rosszabb. Ez megint az ördög csapdája, aki minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban. S mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Értik, hogy miért, ugye? Arra számít, hogy az egyiket különösképpen nem kedveljük majd, s ezáltal fokozatosan belekerget minket a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni. Tartsuk a célt szemünk elôtt és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törôdnünk, hogy mindkettôt elkerüljük. ======================================================================== 7. Színleljünk Szentháromság Engedjék meg ismét, hogy két képre vagy inkább két történetre emlékeztessem önöket. Az egyiket mindnyájan olvasták, s a címe ,,A széplány és a szörnyeteg''. A lánynak, mint tudják, valami okból hozzá kell mennie egy szörnyeteghez, amit meg is tesz. S megcsókolja, mintha ember volna. S akkor, nem kis megkönnyebbülésére, a szörnyeteg emberré változik és minden rendben megy tovább. A másik történet egy olyan emberrôl szól, akinek álarcot kellett viselnie; az álarc következtében sokkal szebbnek látszott, mint amilyen a valóságban volt. Évekig viselte azt. S amikor aztán levette, kitűnt, hogy saját arca hozzáidomult az álarchoz, s most már igazán szép volt. Amit tettetésként kezdett, az valósággá vált. Azt hiszem, mindkét történet segít majd (a képzelet síkján, természetesen) annak érzékeltetésében, mit is akarok ebben a fejezetben elmondani. Mindeddig a tényeket próbáltam meg leírni, Isten lényegét és amit értünk tett. Most gyakorlati dolgokról akarok beszélni: mit tegyünk ezután? Mit számítanak mindezek a teológiai ismeretek? Már ma este lehet fontosságuk. Ha annyira érdekelte önöket ez a könyv, hogy idáig elolvasták, akkor talán megnyeri önöket annak, hogy megpróbáljanak imádkozni. S vajon mi mást is imádkozhatnának, mint az Úr imáját?! Elsô szava ez: Miatyánk. Ugye értik most már, hogy ez mit jelent? Azt jelenti, hogy magunkat egyenesen Isten egyik fiának helyébe képzeljük. Hogy nyersen fejezzem ki, Krisztus jelmezét öltjük magunkra. Ha úgy tetszik, színlelünk. Mert hiszen amint felfogjuk e szavak jelentését, azonnal látjuk, hogy nem vagyunk Isten gyermekei. Nem vagyunk olyan lény, mint az Isten Fia, Kinek akarata és szempontjai egybeesnek az Atyáéival; mi csupa önzés, félelem, remény, kapzsiság, féltékenység és önteltség vagyunk, halálra szánva. Úgyhogy bizonyos mértékben ez a Krisztus szerepében való tetszelgés jókora felháborító szemtelenség. A különös azonban az a dologban, hogy Ô rendelte, hogy ezt tegyük. Miért? Mi értelme volna, hogy olyannak tettessük magunkat, amilyenek nem vagyunk? Nos, az emberek között, mint tudják, kétfajta színlelés van. Van egy rossz, amikor a valóság helyett a színlelés nyer teret, például amikor valaki úgy tesz, mintha segítene, az igazi segítség helyett. De van egy jó is, amikor a színlelés a helyes magatartáshoz vezet el. Amikor nem érzünk különösebb barátságot valaki iránt, bár tudjuk, hogy így volna helyes, akkor nagyon gyakran az a legokosabb, ha barátságos magatartást tanúsítunk és úgy viselkedünk, mintha sokkal kedvesebbek lennénk, mint a valóságban. S néhány perc múlva, mint azt már mindnyájan észrevettük, tényleg barátságosabban kezdünk érezni, mint korábban. Nagyon gyakran az az egyetlen módja valamely képesség megszerzésének, ha elkezdünk úgy viselkedni, mintha már birtokunkban volna. Ezért olyan fontos a gyermekeknek a játék. Amikor katonásdit vagy bevásárlást játszanak, mindig úgy tesznek, mintha felnôttek lennének. De eközben megfeszítik izmaikat, élesítik elméjüket, úgy, hogy a felnôttek utánzása segít nekik abban, hogy komolyan felnôjenek. Nos, mihelyt megértjük, hogy: ,,Itt vagyok, olyan öltözékben, mint Krisztus'', rendkívül valószínű, hogy egyszerre csak látunk valami lehetôséget arra, hogy a színlelés abban a pillanatban már kevésbé legyen színlelés, hanem inkább valóság. Észrevesszük majd, hogy sok minden fordul meg az agyunkban, ami biztosan nem volna ott, ha igazán Isten egyik gyermeke lennénk. Állítsuk hát le ezeket a gondolatokat. Vagy talán rájövünk arra, hogy imádkozás helyett azonnal írnunk kell egy levelet, vagy segítenünk kell feleségünknek a mosogatásnál. Gyerünk hát és tegyük meg! Értik nemde, hogy mi megy végbe? Krisztus Maga, az Isten Fia, aki ember (mint mi) és Isten (mint az Atya), áll tulajdonképpen mellettünk, s ebben a pillanatban már elkezdte átalakítani a színlelést valósággá. Nem pusztán csak képzelôdés, mikor azt mondjuk, hogy lelkiismeretünk megmondja, mit kell tennünk. Ha csak úgy egyszerűen megkérdezzük lelkiismeretünket, kapunk valami választ; de ha eszünkbe jut, hogy Krisztusként vagyunk felöltözve, akkor más választ kapunk. Van sok olyan dolog, amit lelkiismeretünk talán nem mond határozottan rossznak (fôleg a gondolatainkban lévô dolgokat), de amikrôl azonnal látjuk, hogy nem folytathatjuk ôket tovább, ha komolyan megpróbáljuk, hogy Krisztushoz hasonlítsunk. Ugyanis most már nemcsak egyszerűen a jóra és a rosszra gondolunk, hanem megpróbáljuk elkapni a második Személytôl ama ,,áldásos ragályt''. Inkább olyan ez, mint egy képnek a festése, és nem olyan, mintha törvényeknek engedelmeskednénk. S a furcsa az benne, hogy míg egyféleképpen sokkal nehezebb, mint megtartani a törvényeket, másképpen viszont sokkal könnyebb. A tényleges Isten Fia áll mellettünk. Elkezd átalakítani bennünket ugyanolyanná, mint ô Maga. Elkezdi úgyszólván belénk ,,oltani'' saját életét, gondolatait, Zoe-ját; elkezdi átalakítani az ólomkatonát élô emberré. Az a részünk, amelynek ez nem tetszik, még mindig ólom. Egyesek úgy érezhetik, igen valószínűtlen, hogy ez saját magunk tapasztalata legyen. Így érvelhetnek: ,,Sosem volt az az érzésem, hogy egy láthatatlan Krisztus segített volna nekem, de gyakran segítettek nekem az emberek.'' Ez nagyon hasonlít annak az asszonynak az esetéhez, aki az elsô világháborúban azt mondotta, hogy ôt nem érdekelné, ha kenyérhiány volna, mivel mindig pirítóst eszik. -- Persze ha nincs kenyér, nincs pirítós sem. Ha nem volna segítség Krisztustól, nem volna az emberektôl sem. Ô mindenféleképpen munkálkodik bennünk; nemcsak azon keresztül, amit ,,vallásos életünknek'' nevezünk. Hatását kifejti a természeten keresztül saját testünkön át, könyvek segítségével, néha még olyan tapasztalatok által is, amelyek (akkor) keresztényellenesnek tűnnek. Amikor egy fiatalember, aki megszokásból járt templomba, becsülettel úgy véli, hogy nem hisz a kereszténységben és nem jár tovább templomba -- feltéve, hogy ezt valóban becsületesen gondolja és nem a szülei bosszantására teszi --, akkor Krisztus szelleme talán közelebb van hozzá, mint bármikor korábban. -- Krisztus azonban mindenekelôtt embertársaink által munkálkodik rajtunk. Az emberek Krisztus tükrei, ,,hordozói'' a többi ember számára. Megannyiszor nem is tudatos hordozói. Ezt az ,,áldásos ragályt'' olyanok is továbbvihetik, akik nincsenek ,,megfertôzve''. Olyan emberek segítettek engem a keresztény hit felvételében, akik nem voltak keresztények. Ám rendszerint olyanok viszik Ôt tovább másokhoz, akik ismerik Ôt. Ezért olyan fontos az Egyház, a keresztények egész testülete, amelyben egymásnak mutatják meg Krisztust. Szinte azt mondhatjuk, hogy amikor két keresztény együtt követi Krisztust, akkor a kereszténység mértéke nem kétszerese annak, mint amikor külön vannak egymástól, hanem tizenhatszorosa. Ne felejtsük el azonban a következôt. Kezdetben természetes, hogy egy kisgyermek elfogadja anyja tejét anélkül, hogy ismerné az anyját. Ugyanúgy az is természetes, hogy csak a nekünk segítô embert látjuk, anélkül azonban, hogy látnánk mögötte Krisztust is. De nem maradhatunk kisgyermekek. Fejlôdnünk kell, hogy felismerjük az igazi Adakozót. Ôrültség volna nem felismerni. Ugyanis ha nem ismerjük fel, akkor emberekre kellene támaszkodnunk, és biztos csalódásnak lennénk kitéve. Hiszen a legjobbak is elkövetnek közülük hibákat, s végül is mind meghalnak. Azután hálásaknak kell lennünk azoknak, akik segítettek nekünk, tisztelnünk és szeretnünk kell ôket. Soha, soha se fűzzük minden hitünket egyetlen emberhez sem, még ha a legjobb és a legbölcsebb is az egész világon. Sok minden hasznos dolgot lehet kezdeni a homokkal, de ne próbáljunk rá házat építeni. Most már kezdjük látni, mi az, amit az Újszövetség szüntelenül hangoztat. Olyan keresztényekrôl beszél, akik ,,újjászülettek'', akik ,,magukra öltik Krisztust''; arról a Krisztusról beszél, aki ,,bennünk formálódik'', meg arról, hogy eljussunk oda, hogy ,,Krisztus szelleme legyen bennünk''. Azonnal vessük el a gondolatot, hogy mindezek csupán különös szólásmódok, és azt fejezik ki, hogy a keresztényeknek olvasniuk kell Krisztus igéit és meg kell próbálniuk azokat végrehajtani -- mint ahogy az ember elolvashatja Platón vagy Marx tanítását, és megpróbálhatja végrehajtani. Ezek sokkal többet jelentenek. Azt jelentik, hogy egy igazi Személy, Krisztus, itt és most, ebben a helyiségben, ahol imádkozunk, tesz valamit velünk és értünk. Nem egy jóságos emberrôl van szó, aki kétezer évvel ezelôtt meghalt. Élô ember Ô, olyannyira, mint mi magunk, és mégis annyira Isten, mint amikor a világot teremtette, Ô jön el valóban és avatkozik be belsô énünkbe, megölve benne a régi, természetes ént és helyettesítve azt olyannal, mint amilyen Neki van. Elôször csak pillanatokra. Aztán hosszabb idôszakokra. Végül, ha minden jól alakul, tartósan átalakít bennünket valami más lénnyé; egy új, kis Krisztussá, egy olyan lénnyé, aki a maga egyszerű szintjén ugyanolyan élettel rendelkezik, mint Isten, részesedik az Ô hatalmából, örömébôl, tudásából és örökkévalóságából. S nemsokára még két másik felfedezésre is jutunk. (1) Saját, egyéni, bűnös cselekedeteinken kívül kezdjük észrevenni bűnösségünket: nemcsak attól ijedünk meg, amit teszünk, hanem attól, hogy milyenek vagyunk, Ez talán kissé nehézkesen hangzik, ezért megpróbálom megvilágítani saját példámmal. Amikor hozzákezdek az esti imához, és megpróbálok számot vetni aznapi bűneimrôl, kiderül, hogy tíz esetbôl kilencszer a felebaráti szeretet ellen vétkeztem: haragudtam, gorombáskodtam, gúnyolódtam, dühöngtem stb. Azonnal az a kifogás jutott eszembe, hogy az elôidézô ok hirtelen és váratlan volt, készületlenül ért és nem volt idôm összeszedni magamat. Nos, ez talán enyhítô körülmény lehet e cselekedeteimet illetôen, hiszen szándékosan és elôre megfontoltan elkövetve sokkal súlyosabbak lennének. Másrészt viszont nem vitás, hogy amit az ember felkészületlenül tesz, az mutatja meg legjobban, hogy milyen is tulajdonképpen? Ami hirtelen elôbukkan, mielôtt még ideje lett volna álcázni magát, nemde az az igazság? Hogy patkányok vannak egy pincében, akkor láthatjuk meg a legvalószínűbben, ha nagyon hirtelen lépünk be. De nem a hirtelenség okozza a patkányokat; az csak elejét veszi annak, hogy elrejtôzzenek. Ugyanígy, az elôidézô ok hirtelensége nem tesz engem ingerült emberré; csupán megmutatja, hogy mennyire ingerült ember vagyok. A patkányok mindig ott vannak a pincében, de ha kiabálva, hangos szóval megyünk be, el fognak rejtôzni, mielôtt még felgyújtottuk volna a villanyt. Nyilvánvalóan, a neheztelés és bosszúállás patkányai mindig ott vannak a lelkem pincéjében. Nos, ez a pince kívül esik tudatos akaratom hatáskörén. Bizonyos mértékig ellenôrizni tudom tetteimet, de nincs közvetlen ellenôrzésem a vérmérsékletem fölött. És ha (mint mondottam már) az, ami vagyunk, többet számít, mint amit teszünk, és ha mindaz, amit a valóságban teszünk, fôleg annak bizonyítékául szolgál, hogy milyenek vagyunk -- akkor ebbôl az következik, hogy a változást, amelyen leginkább kellene keresztülmennünk, mi magunk, a saját, szándékos erôfeszítéseinkkel nem tudjuk véghezvinni. S ez vonatkozik jó cselekedeteinkre is. Vajon hányat teszünk közülük helyes indokból? Hányat a közvéleménytôl való félelembôl, hányat hivalkodásból? Hányat bizonyos makacsságból vagy felsôbbrendűségi érzetbôl, amely tulajdonságok más körülmények között nagyon rossz cselekedetekre vezethetnének? Ámde közvetlen erkölcsi erôfeszítéssel nem tud az ember magának új indítékokat teremteni. A keresztény életben megtett elsô néhány lépés után hamar belátjuk, hogy mindazt, amit lelkünkben igazán tenni kellene, egyedül Isten teheti meg. S ez elvezet bennünket oda, ami az általam mondottakban nagyon félrevezetô volt. (2) Eddig úgy beszéltem, mintha mi lennénk azok, akik mindent elvégzünk. A valóságban természetesen Isten az. Mi legfeljebb csak hagyjuk, hogy a dolgok történjenek velünk. Bizonyos értelemben még azt is állíthatjuk, hogy Isten az, aki a színlelést végzi. A háromszemélyű Isten, hogy úgy mondjam, egy önzô, kapzsi, zsörtölôdô, lázadozó emberi állatot lát a valóságban maga elôtt. De ezt mondja: ,,Tegyük fel, hogy ez nem pusztán teremtmény, hanem a gyermekünk. Annyiban olyan, mint Krisztus, hogy ô is ember, hiszen Krisztus is emberré lett. Tegyük fel, hogy lélekben is olyan, mint Ô. Tegyünk úgy vele, mintha nem lenne olyan, mint amilyen. Keltsünk ilyen látszatot, hogy a színlelés valósággá váljék.'' Isten úgy tekint ránk, mintha kis Krisztusok lennénk: s Krisztus mellettünk áll, hogy ilyenné alakítson minket. Mondhatom: ez az isteni látszatkeltés elôszörre meglehetôsen furcsának tűnik. De valóban olyan különös? Vajon nem ez a módja annak, ahogy a felsôbbrendű dolgok mindig is felemelik az alacsonyabbakat? Az anya úgy tanítja gyermekét beszélni, hogy úgy beszél hozzá, mintha az már sokkal elôbb értené, mint a valóságban. Kutyáinkat úgy kezeljük, mintha már ,,majdnem emberi lények'' lennének: s a végén ezért is lesznek ,,majdnem emberiek''. ======================================================================== 8. Nehéz-e vagy könnyű a kereszténység? Szentháromság Az elôzô fejezetben a kereszténységnek azt az elképzelését fejtegettük, hogy ,,utánozzuk Krisztust'', illetôleg elôbb színleljük, hogy Isten gyermekei vagyunk, abból a célból, hogy végül valóban gyermekei lehessünk. Mindjárt szeretném egyértelművé tenni, hogy ez nem az egyike annak a sokféle teendônek, amit egy kereszténynek meg kell tenni; és nem valami különleges gyakorlat a magasabb vallási szinten állók részére. Ez maga az egész kereszténység. A kereszténység semmi mást nem nyújt ezen kívül. Most pedig azt szeretném bemutatni, hogyan és miben különbözik az ,,erkölcs'' és a ,,jó'' szokásos elképzeléseitôl. Mielôtt keresztényekké leszünk, rendszerint az alábbi elképzelés él bennünk. Kiindulási pontnak tekintjük közönséges énünket, annak különbözô vágyaival és érdekeivel. Azután késôbb elismerjük, hogy valami más, amit erkölcsnek vagy tisztességes magatartásnak vagy a társadalom javának nevezünk, igényekkel lép fel ezzel az énnel szemben; olyan igényekkel, amelyek összeütköznek az én vágyaimmal. Amit ,,jó magatartáson'' értünk, abban áll, hogy engedünk ezeknek az igényeknek. A közönséges énünk által kívánt dolgok közül néhány pedig olyannak tűnik, amit ,,rossz''-nak nevezünk; nos, ezeket fel kell adnunk. Más dolgok viszont, amelyeket énünk nem akar megtenni, olyannak tűnnek, amit ,,helyes''-nek nevezünk; ezeket meg kell tennünk. Ám közben állandóan azt reméljük, hogy ha eleget tettünk minden követelménynek, szegény, természetes énünknek még mindig lesz valami kilátása és ideje arra, hogy megvalósíthassa saját vágyait, élhesse saját életét és azt tehesse, ami neki tetszik. Tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint a tisztességes adófizetô polgár. Rendben megfizeti az adót, de azért erôsen reméli, hogy még fog maradni elég ahhoz, hogy megélhessen. Ugyanis még mindig természetes énünket vesszük kiindulási pontnak. Amíg ily módon gondolkodunk, az alábbi két következmény közül az egyik vagy a másik valószínűleg be fog következni. Vagy abbahagyjuk, hogy megpróbáljunk jók lenni, vagy igazán nagyon boldogtalanok leszünk. Ugyanis félreértés ne essék: ha igazán megpróbáljuk kielégíteni a természetes énnel szemben támasztott valamennyi követelményt, akkor nem fog elegendô maradni a megélhetésre. És természetes énünk, amely így minden alkalommal csak senyved, korlátok közt kínlódik és aggodalmaskodik, egyre bosszúsabb lesz. Végül vagy nem próbálkozunk többé azzal, hogy jók legyünk, vagy olyan emberré válunk, aki azt mondja, hogy ,,másokért él'' -- de ezt elégedetlenkedve, zsörtölôdve teszi --, mindig azon csodálkozik, hogy miért nem veszik ezt mások még jobban észre, és mindig mártírt csinál magából. S ha egyszer ilyenné válunk, akkor sokkal nagyobb nyűgöt fogunk jelenteni mindenki számára, akinek velünk kell élnie, mint akkor, ha ôszintén önzôk maradtunk volna. A keresztény út más: nehezebb és könnyebb. Krisztus ezt mondja: ,,Adjátok nekem egészen magatokat. Nem akarok ennyit és ennyit az idôtökbôl, pénzetekbôl, munkátokból: én benneteket akarlak. Nem azért jöttem, hogy kínozzam természetes éneteket, hanem azért, hogy megöljem azt. A félmegoldások nem jók. Nem akarok itt vagy ott levágni egy-egy agat, hanem az egész fát akarom kivágni. Nem akarom a fogat fúrni, tömni vagy koronázni, hanem ki akarom húzni. Adjátok át nekem egész természetes éneteket, minden vágyatokat, akár ártatlannak, akár ôrültnek gondoljátok ôket, teljes egészében. Új ént fogok adni nektek helyette. Valójában Magamat fogom nektek adni; az én akaratom lesz a tiétek.'' A keresztény út nehezebb is, és könnyebb is, mint ahogy mi mindnyájan próbáljuk végigjárni. Azt hiszem, észrevették, hogy Krisztus Maga is néha nagyon nehéznek, néha nagyon könnyűnek mondja a keresztény utat. Azt mondja: ,,Vegyétek fel kereszteteket'', ami más szóval azt is jelentheti, hogy agyonvernek bennünket egy koncentrációs táborban. Máskor meg ezt mondja: ,,Az én igám könnyű, az én terhem nem nehéz.'' S mindkettôt komolyan gondolja. S mindjárt meg is látjuk, miért igaz mind a kettô. A tanárok megmondhatják, hogy az osztályban a leglustább gyerek dolgozik a végén a legkeményebben. A következôt értik ezen. Ha két fiúnak adunk, mondjuk, egy geometriai feladatot, az, aki kész a nehézségek vállalására, igyekezni fog, hogy azt megértse. A lusta megpróbálja kívülrôl megtanulni a feladatot, mert pillanatnyilag ez kevesebb erôfeszítést kíván. De hat hónappal késôbb, amikor vizsgára készülnek, a lusta órákon át fog keservesen küszködni olyan problémákkal, amelyeket a másik pár perc alatt megért, sôt kimondottan élvez. Hosszú távon a lustaság több munkát kíván. Vagy tekintsük a következôképpen. Harcban vagy hegymászásban gyakran elôfordul olyan helyzet, ami jó adag bátorságot kíván; de hosszú távon ugyanakkor ez a legbiztonságosabb megoldás. Ha visszarettenünk tôle, néhány óra múlva sokkal nagyobb veszélybe kerülünk. A gyávaság pedig egyúttal a legveszélyesebb. Hát így van ez. A legborzasztóbb, a csaknem lehetetlen abban áll, hogy adjuk át egész énünket Krisztusnak, minden vágyunkkal és elôvigyázatosságunkkal. De ez még mindig sokkal könnyebb, mint amit ehelyett próbálunk mindnyájan tenni. Ugyanis azzal próbálkozunk, hogy ,,saját magunk'' maradjunk, hogy a személyes boldogságot tekintsük életünk nagy céljának és ugyanakkor mégis ,,jók'' legyünk. Mindnyájan megpróbáljuk, hogy agyunkat és szívünket saját útjára engedjük -- pénzre, élvezetre vagy érvényesülésre koncentrálva --, és ennek ellenére azt reméljük, hogy tisztességesen, szemérmesen és alázatosan tudunk viselkedni. Pedig Krisztus éppen arra figyelmeztetett bennünket, hogy ezt nem tudjuk megtenni. Mint Ô mondotta: a bogáncs nem terem fügét. Ha olyan föld vagyok, amely csak fűmagot tartalmaz, nem teremhetek búzát. Ha lekaszálják a füvet, az alacsony lesz, de még mindig csak füvet fogok teremni és nem búzát. Ha búzát akarok teremni, a változásnak mélyebbre kell hatni a felületnél. Az kell, hogy felszántsanak és újra vessenek. Ezért a keresztény élet igazi problémája ott merül fel, ahol az emberek rendszerint nem is várják. Abban a pillanatban merül fel, amikor reggelente felébredünk. Aznapi vágyaink és reményeink vadállatokként rohannak ránk. S az elsô feladat minden reggel abban áll, hogy egyszerűen visszalökjük ôket; azzal, hogy hallgatunk arra a másik hangra, elfogadjuk azt a másik szempontot, s engedjük, hogy az a másik tágasabb, erôsebb, nyugodtabb élet töltsön el bennünket. És így tovább, egész nap. Azzal, hogy távol tartunk magunktól minden természetes kicsinyeskedést és emésztôdést; hogy bejövünk a szél elôl. Elôször csak néhány pillanatra tudjuk ezt megtenni. De ettôl kezdve újfajta élet kezd szétáradni szervezetünkben: hiszen most már Krisztust engedjük munkálkodni énünk jobbik részén. Olyan ez, mint az a különbség, ami a felületre felvitt lakk és a mélyreható, átitató festék vagy színezôanyag között van. Az Ô szavai sohasem tartalmaztak bizonytalan, idealisztikus nagyzolást. Amikor azt mondotta: ,,Legyetek tökéletesek'', akkor ezt így is értette. Azt értette ezen, hogy a folyamaton teljes egészében végig kell mennünk. Ez nehéz feladat; de az a fajta megalkuvás, ami után vágyakozunk, még nehezebb, sôt lehetetlen. Bizonyára nehéz folyamat, amikor a tojásból madár lesz, de az sokkal nehezebb lenne, ha akkor próbálna a madár repülni tanulni, amikor még a tojásban van, illetôleg ha tojás maradna. Jelenlegi állapotunkban olyanok vagyunk, mint a tojások. Nem maradhatunk bizonytalan ideig közönséges, ép tojások. Vagy kikelünk a tojásból, vagy megzápulunk. Hadd térjek most vissza arra, amit korábban említettem, nevezetesen a kereszténység egészére. Minden más lényegtelen. És oly könnyű összezavarodni ezzel kapcsolatban. Könnyű azt képzelni, hogy az egyház csak különbözô tényezôk, fogalmak, tárgyak, cselekedetek összessége: oktatás, képzés, missziók, istentiszteletek. Éppígy azt is könnyű elképzelni, hogy az állam katonai, politikai, gazdasági és mindenféle egyéb ilyen tényezôbôl áll. De a dolgok bizonyos módon sokkal egyszerűbbek ennél. Az állam egyszerűen azért létezik, hogy elômozdítsa és védelmezze a hétköznapi állampolgár boldogulását ebben az életben. A tűz mellett beszélgetô férj és feleség, néhány barát, aki egy vendéglôben játszik célbadobást, a könyvét szobájában olvasó ember vagy a kertjében ásó gazda -- ezek azok a dolgok, amiért az állam létezik. S hacsak nem segíti gyarapítani, meghosszabbítani és védelmezni az ilyen pillanatokat, tiszta idôpocsékolás minden törvény, parlamenti ülés, hadsereg, udvar, rendôrség, közgazdaság, miegyéb. Ugyanígy az egyház sem létezik semmi másért, mint hogy az embereket Krisztushoz vonzza, kis Krisztussá alakítsa ôket. Ha nem ezt teszi, akkor minden székesegyház, az egész klérus, a missziók, a beszédek, de még a Biblia maga is, csak puszta idôrablás. Isten nem más célból lett emberré. Sôt még az is kétséges, hogy az egész midenséget valami más célból teremtette volna. A Biblia azt mondja, hogy az egész mindenség Krisztusért jött létre és hogy minden Ôbenne kell hogy összegyűljön. Nem hiszem, hogy közülünk bárki is értené, hogyan fog ez megtörténni az egész mindenségre vonatkozóan. Nem tudjuk, milyen formában létezik élet (ha ugyan létezik egyáltalán) a mindenség azon részeiben, amelyek sok milliárd mérföldre vannak a földtôl. Még azt sem tudjuk, hogy ezen a földön hogyan vonatkozik ez az emberen kívüli dolgokra. De hát végül is nem várhatunk mást; a tervet csak annyiban ismerjük, amennyiben bennünket érint. Néha mégis úgy képzelem, hogy megértem, hogyan vonatkozik az egyéb dolgokra. Úgy hiszem, értem, hogyan vonzza az ember bizonyos értelemben a magasabb rendű állatokat, amikor szereti ôket és amikor sokkal inkább emberivé alakítja ôket (mert ezt teszi), mint különben lennének. Még azt is fel tudom fogni, hogy az ember magába szívja a növényeket és a holt dolgokat, amikor tanulmányozza, felhasználja és értékeli ôket. És ha vannak értelmes lények más világokban, ôk is megtehetik ugyanezt a saját világukkal. Az is lehet, hogy amikor ezek az értelmes lények Krisztusba olvadnak, akkor valamiképpen magukkal viszik az összes többi dolgot is. Ezt azonban nem tudom, ez csak feltételezés. Azt azonban tudjuk, hogyan vonz bennünket, embereket Krisztus Magához, hogyan lehetünk részei annak a csodálatos ajándéknak, amelyet a mindenség ifjú Fejedelme akar Atyjának felajánlani -- az ajándékot, amely Ô Maga és ezért mi is Ôbenne. Ez az egyetlen, amiért a világra jöttünk. És különös, lelkesítô célzások vannak a Bibliában arról, hogy ha Isten Magához vonz bennünket, akkor sok minden más elkezd majd helyrejönni a természetben. A rossz álom elmúlik majd: és felvirrad a hajnal. ======================================================================== 9. Vegyük számításba a nehézségeket Szentháromság Azt tapasztaltam, hogy sok embert zavar az, amit az elôbbi fejezetben mondtam Urunk szavairól: ,,Legyetek tökéletesek.'' Egyesek szerint ez azt jelenti: ,,Ha nem vagy tökéletes, nem fogok neked segíteni.'' S mivel nem tudunk tökéletesek lenni, akkor, amennyiben ezt gondolta, reménytelen a helyzetünk. Én azonban azt hiszem, az Úr nem ezt gondolta. Azt hiszem, a következôképpen értette ezt: ,,Az egyetlen segítség, amit adhatok, hogy segítek nektek tökéletesnek lenni. Akarhattok ugyan valamivel kevesebbet is, de Én semmivel sem adok kevesebbet.'' Hadd magyarázzam meg. Amikor gyerek voltam, sokszor fájt a fogam, és tudtam, ha szólok anyámnak, fog adni valamit, ami majd csillapítja a fájdalmat arra az éjszakára, hogy aludni tudjak. De mégsem fordultam emiatt anyámhoz, legalábbis addig, amíg a fájdalom igen heves nem lett. S amiért nem mentem hozzá, annak a következô volt az oka. Abban nem kételkedtem, hogy fog nekem aszpirint adni, de azt is tudtam, hogy még valami mást is tesz majd. Mégpedig tudtam azt, hogy másnap reggel el fog vinni a fogorvoshoz. Nem kaphattam meg tôle csak azt, amit akartam, anélkül, hogy valami többet ne adott volna, amit nem akartam. Azonnal meg akartam szabadulni a fájdalomtól, de ezt nem kaphattam meg anélkül, hogy véglegesen rendbe ne hozatta volna a fogamat. Én pedig jól ismertem azokat a fogorvosokat. Tudtam, hogy rögtön elkezdenek foglalkozni a többi fogammal is, amelyek még nem fájnak. Fel szokták kelteni az alvó oroszlánt: ha a kisujjadat nyújtod, az egész karodat akarják. Ha mármost így fogjuk fel, akkor Urunk olyan, mint a fogorvos. Ha a kisujjadat adod Neki, az egész karodat veszi majd. Rengetegen fordulnak Hozzá, hogy kigyógyuljanak valamely sajátos bűnbôl, amit szégyellnek (például a maszturbálás vagy a fizikai értelemben vett gyávaság), vagy olyasmibôl, ami nyilvánvalóan tönkreteszi az életüket (például az ingerültség vagy az ittasság). Nos, Ô meggyógyítja, rendbe teszi ezeket, de nem fog ott megállni. Talán ez minden, amit mi akartunk, de ha egyszer segítségül hívtuk, Ô teljes kezelésben fog bennünket részesíteni. Ezért figyelmeztette Ô az embereket, hogy ,,vegyék számításba a nehézségeket'', mielôtt keresztények lennének. ,,Ne értsetek félre -- mondja --, ha engeditek, tökéletessé teszlek benneteket. Mihelyt kezembe adjátok magatokat, ezért veszlek kézbe benneteket. Sem nem kevesebbért, sem nem másért. Van szabad akaratotok; ha úgy tetszik, taszítsatok el magatoktól. De ha nem teszitek, akkor értsétek meg, hogy Én elvégzem ezt a munkát. Bármilyen szenvedést is okoz földi életetekben, bármilyen megfoghatatlan tisztulást is fog jelenteni nektek halálotok után, és bármibe is kerül nekem, soha nem fogok pihenni, sem titeket pihenni hagyni, amíg igazán tökéletesek nem lesztek, amíg Atyám fenntartás nélkül mondhatja, hogy meg van veletek elégedve csakúgy, mint ahogy meg van velem elégedve. Ezt meg tudom és meg is akarom tenni. De kevesebbet nem teszek.'' És mégis -- és ez a másik, és nem kevésbé fontos oldala a dolognak -- Krisztus, ez a nagy segítô, aki hosszú távon nem elégszik meg kevesebbel, mint az abszolút tökéletességgel, örülni fog még az elsô, gyenge, bizonytalan erôfeszítésnek is, amit maholnap a legegyszerűbb kötelesség gyanánt teszünk. Ahogy egy nagy keresztény író (George MacDonald) megjegyezte: minden apa örül, amikor kisgyermeke elôször próbál meg járni, de egy apa sem fog megelégedni kevesebbel, mint hogy felnôtt fia határozottan, segítség nélkül és férfiasan járjon. ,,Ugyanígy -- mondta -- Istennek könnyű tetszeni, de nehéz neki eleget tenni.'' Gyakorlati következménye ennek az, hogy egyrészt nem szabad, hogy Isten tökéletesség iránti követelménye a legkevésbé is bátortalanná tegyen bennünket jelenlegi jóra való törekvéseinkben vagy éppen jelenlegi kudarcainkban. Valahányszor elbukunk, Ô újból fel fog emelni. És azt is jól tudja, hogy saját erôfeszítéseink sose visznek bennünket a tökéletesség közelébe. Másrészt viszont már az elején meg kell értenünk, hogy a cél, amely felé Ô vezet bennünket, az abszolút tökéletesség, és mi magunk kivételével semmilyen erô sem tudja megakadályozni Ôt abban, hogy ezen cél felé vigyen bennünket. Ezért vagyunk. És nagyon fontos, hogy ezt megértsük. Ha ezt nem értjük meg, akkor nagyon valószínű, hogy egy bizonyos pont után visszahúzzuk Ôt, ellenállunk Neki. Úgy vélem, amikor Krisztus képessé tett bennünket egy-két nyilvánvalóan ellenszenves bűn leküzdésére, akkor sokan vagyunk hajlamosak úgy érezni (bár szavakban nem fejezzük ki), hogy most már elég jók vagyunk. Ô már megtett mindent, amit akartunk, és örülnénk, ha most már magunkra hagyna bennünket. Amint mondani szoktuk: ,,Sosem akartam szent lenni, hanem csak egy rendes, hétköznapi fickó.'' És ezt mondva azt képzeljük, hogy még alázatosak is vagyunk. Ez azonban végzetes tévedés. Természetesen sosem akartuk és sosem kértük, hogy olyan teremtménnyé alakítson bennünket, mint amilyenné tesz minket. De nem az a kérdés, hogy mi mit tervezünk saját magunkkal kapcsolatban, hanem hogy Istennek mi volt a terve velünk, amikor alkotott minket. Ô a feltaláló, mi csak a gép vagyunk. Ô a festô, mi csak a kép. Honnan tudnánk, milyennek akar bennünket. Azt látjuk, hogy valami egészen mást csinált belôlünk, mint ami voltunk. Valamikor, születésünk elôtt, még amikor anyánk testében voltunk, különbözô fokozatokon mentünk át. Egyszer eléggé hasonlítottunk a növényekhez, máskor meg olyanok voltunk, mint a halak; csak a késôbbi szakaszban lettünk emberi kisgyermekek. S ha azokban a korai szakaszokban tudatosak lettünk volna, úgy vélem, igen elégedettek lettünk volna, ha növények vagy halak maradunk -- nem akartunk volna kisgyerekek lenni. Ám Ô egész idô alatt tudta, mi a terve velünk, és határozott volt annak végrehajtásában. Valami hasonló történik most magasabb szinten. Megelégednénk azzal, hogy ,,hétköznapi emberek'' maradjunk; de Ô elhatározta, hogy egészen más tervet hajt végre velünk. Ha visszariadunk ettôl a tervtôl, az nem alázatosság; az lustaság és gyávaság. Ha alávetjük magunkat ennek a tervnek, az nem nagyzolás vagy megalománia, hanem engedelmesség. Van egy másik mód is az igazság két oldalának kifejezésére. Egyrészt sose képzeljük azt, hogy saját, segítség nélküli erôfeszítéseink akár csak a legközelebbi huszonnégy órán is ,,rendes emberekként'' fognak átsegíteni. Ha Ô nem segít, egyikünk sem mentes valami nagy bűntôl. Másrészt viszont a legnagyobb szentekrôl feljegyzett hôsiességnek vagy szentségnek lehetô legnagyobb mértéke sincs túl azon, amit Krisztus mindnyájunkban elô akar idézni végezetül. Ez a munka nem fejezôdik be ebben az életben, de Ô azt akarja, hogy még halálunk elôtt minél elôbbre jussunk. Ezért nem szabad meglepôdnünk, ha nehéz idôk következnek ránk. Amikor valaki Krisztushoz fordul és úgy tűnik, elég szépen halad (abban az értelemben, hogy most már leszokott néhány rossz szokásáról, bűnérôl), gyakran úgy érzi, most már az volna a természetes, ha dolgai meglehetôsen simán mennének. Amikor a bajok jönnek -- betegségek, anyagi nehézségek, újfajta kísértések -, akkor aztán csalódott az illetô. Úgy érzi, ezek talán a régi, rossz napokban lettek volna szükségesek, hogy figyelmeztessék és megbánásra késztessék ôt; de miért következnek be most? Azért, mert Isten fölfelé, egy magasabb szintre akarja ôt kényszeríteni; olyan helyzetekbe hozni, amelyekben sokkal bátrabbnak, sokkal türelmesebbnek, szeretetteljesebbnek kell lennie, mint azt valaha is álmodta volna korábban. Számunkra ez szügségtelennek látszik; de csak azért, mert halvány fogalmunk sincs arról az óriási jelentôségű dologról, amelyet velünk szándékozik Isten végrehajtani. Úgy érzem, még egy példabeszédet kell kölcsönvennem George MacDonaldtól. Képzeljük magunkat lakóháznak. Isten azért jön a házba, hogy újjáépítse. Elôször talán meg tudjuk érteni, hogy mit tesz. Rendbe hozza a csôhálózatot, betömi a tetôn lévô lyukakat és így tovább; tudjuk, hogy ezeket a munkákat el kellett végezni, s ezért nem vagyunk meglepve. De egyszer csak elkezd oly hevesen bánni a házzal, hogy az már tűrhetetlen, s úgy tűnik, hogy semmi értelme sincs. Mit akar hát Isten? Egy egészen más házat akar építeni, mint amit mi elképzeltünk -- itt egy új szárnyat, ott egy új folyosót létesít, tornyokat húz fel, udvarokat képez. Azt gondoltuk, hogy egy csinos kis kunyhót építünk: de Ô palotát épít. Ide akar jönni és Ô Maga akar itt lakni. A ,,legyetek tökéletesek'' parancsa nem valami idealista nagyzolás. És nem is olyan parancs, amit lehetetlen végrehajtani. Isten olyanokká alakít át bennünket, hogy engedelmeskedni tudjunk ennek a parancsnak. Azt mondta (a Bibliában), hogy ,,istenek'' vagyunk és valóra is fogja váltani szavait. Ha nekünk úgy tetszik, megakadályozhatjuk Ôt ebben, de ha engedjük, még a leggyengébbet és legbecstelenebbet is közülünk istenné vagy istennôvé teszi, káprázatos, ragyogó, halhatatlan teremtménnyé, aki annyi energiát, örömöt, bölcsességet és szeretetet sugároz magából, hogy azt most el sem tudjuk képzelni, s olyan ragyogó, makulátlan tükör lesz, amely tökéletesen visszatükrözi Istenhez (bár természetesen szerényebb mértékben) az Ô határtalan erejét, boldogságát és jóságát. A folyamat sokáig fog tartani és részben igen fájdalmas lesz; de erre számíthatunk, és nem kevesebbre. Isten komolyan gondolja, amit mondott. ======================================================================== 10. Rendes emberek és új emberek Szentháromság Isten komolyan gondolja, amit mondott. Akik kezébe adják magukat, tökéletesek lesznek, mint Ô -- tökéletesek a szeretetben, bölcsességben, örömben, szépségben és halhatatlanságban. A változás nem fejezôdik be ebben az életben, mert a halál fontos része a kezelésnek. Hogy egy bizonyos keresztényben meddig megy el a változás a halál elôtt, az bizonytalan. Azt hiszem, ez a megfelelô pillanat arra, hogy megvizsgáljunk egy gyakran felmerülô kérdést: Ha a kereszténységnek igaza van, miért nem minden keresztény rendesebb ember, mint az összes nem keresztény? Ami e kérdés mögött meghúzódik, az részben nagyon ésszerű, részben egyáltalán nem ésszerű. Az ésszerű rész az alábbi. Ha a kereszténységre való áttérés nem hoz magával javulást az illetô külsô cselekedeteiben -- vagyis ha továbbra is olyan sznob, rosszindulatú, irigykedô vagy törtetô, mint volt --, akkor azt kell feltételeznünk, hogy ,,megtérése'' nagyrészt csak képzeletbeli volt. Ha valaki igazán megtért, úgy véli, hogy elôbbre lépett -- nos, ez az alkalmazandó vizsgálati módszer. A szép érzések, újabb belátások, a vallás iránti nagyobb érdeklôdés csak akkor jelentenek valamit, ha jobbá teszik tényleges magatartásunkat; mint ahogy az sem ér sokat, ha betegségben ,,jobban érezzük magunkat'', s ugyanakkor a hômérô arról tanúskodik, hogy a lázunk még emelkedik. Ebben az értelemben a külsô világnak teljesen igaza van, ha a kereszténységet eredményei szerint ítéli meg. Krisztus mondta nekünk, hogy eredmények szerint ítéljünk. Gyümölcsérôl ismerjük meg a fát; vagy ahogyan mi mondjuk, a puding próbája, ha megeszik. Amikor mi, keresztények, nem megfelelô módon viselkedünk, vagy nem vagyunk képesek helyesen viselkedni, akkor a külsô világ számára nem tesszük hihetôvé a kereszténységet. A háború alatti plakát azt hirdette, hogy a gondatlan beszéd életekbe kerül. Ugyanígy az is igaz, hogy a gondatlan életek beszédet eredményeznek. Nemtörôdöm életünk beszédre ad okot a külsô világnak; méghozzá olyan beszédre, amely kétségbe vonja még magának a kereszténységnek az igazságát is. Az eredmények megkövetelésének azonban van egy másiik módja is, amelyben a külsô világ egészen logikátlannak bizonyulhat. Nemcsak azt követelhetik meg ugyanis, hogy az egyes ember élete legyen jobb, ha kereszténnyé válik; hanem azzal az igénnyel is felléphetnek, hogy mielôtt hinnének a kereszténységben, az egész világot két, világosan elkülönített táborra osztva láthassák -- nevezetesen keresztényekre és nem keresztényekre --, és hogy az elsôben, egy adott pillanatban, mindenki nyilvánvalóan sokkal rendesebb legyen, mint valamennyi ember a második táborban. Ez több okból is ésszerűtlen. (1) Elôször is a tényleges világban ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. A világ nem áll száz százalékig keresztényekbôl és száz százalékig nem keresztényekbôl. Vannak (méghozzá nagyon sokan), akik lassan megszűnnek keresztények lenni, de még így nevezik magukat: köztük egyesek még egyháziak is. Vannak viszont mások, akik lassan keresztényekké válnak, bár még nem hívják így magukat. Vannak aztán olyanok is, akik nem fogadják el a teljes keresztény tanítást Krisztusról, de oly erôsen vonzza Magához ôket, hogy sokkal mélyebb értelemben tartoznak Hozzá, mint ahogy azt megérthetnék. Olyan más vallású emberek is vannak, akik Isten titkos befolyása által vezettetve vallásuk azon részeire koncentrálnak, amelyek megegyeznek a kereszténységgel, s így Krisztushoz tartoznak anélkül, hogy tudnák. Például egy jóakaratú buddhista arra érezheti magát vezettetve, hogy egyre inkább az irgalomról szóló buddhista tanításra koncentráljon, és hagyja háttérben a buddhista tanítás más vonatkozású pontjait (bár továbbra is azt mondhatja, hogy ezeket is hiszi). A jó pogányok közül sokan lehettek ebben a helyzetben Krisztus születése elôtt. És természetesen mindig nagyon sokan vannak olyanok, akiknek elméjében egyszerűen zavarodottság és egy csomó, egymásnak ellentmondó hiedelem uralkodik. Ennélfogva nem sok értelme van, ha keresztények és nem keresztények tömegérôl próbálunk meg ítéletet mondani. Annak még csak van valami értelme, ha macskák és kutyák vagy éppen férfiak és nôk tömegét hasonlítjuk össze, mivel ez esetben mindenki pontosan tudja, melyik melyik. Aztán meg egy állat nem alakul át (sem lassan, sem hirtelen) kutyából macskává. Amikor azonban keresztényeket hasonlítunk össze nem keresztényekkel csak úgy általában, akkor rendszerint nem létezô emberekre gondolunk, akiket valóban ismerünk, hanem csak két, homályos elképzelésre, amit regényekbôl vagy újságból vettünk. Ha egy rossz keresztényt és egy jó ateistát akarunk összehasonlítani, akkor két, valódi személyre kell gondolnunk, akikkel már tényleg találkoztunk. Ha nem térünk rá ily módon a lényegre, akkor csak vesztegetni fogjuk az idônket. (2) Tegyük fel, hogy most már a valóság talaján állva, nem egy képzeletbeli keresztényrôl és nem egy képzeletbeli nem keresztényrôl beszélünk, hanem két valóságos emberrôl a környezetünkbôl. Még ekkor is óvatosnak kell lennünk, hogy a helyes kérdést tegyük fel. Ha a kereszténységnek igaza van, akkor az alábbiaknak kellene ebbôl következnie: (a) Minden keresztény rendesebb lesz, mint ugyanaz a személy lenne, ha nem volna keresztény. (b) Mindenki, aki keresztény lesz, rendesebb lesz, mint korábban volt. Ugyanígy, ha a Whitesmile fogpaszta hirdetése megfelel a valóságnak, akkor ebbôl annak kell következnie: (a) hogy mindenki, aki ezt használja, jobb fogakkal fog rendelkezni, mint ugyanaz a személy, ha nem használná ezt, (b) hogy mindenkinek, aki ezt használja, javulni kezdenek a fogai. De annak kijelentése, hogy énnekem, aki Whitesmile-t használok (és mindkét szülômtôl rossz fogakat örököltem), nincs olyan remek fogsorom, mint valamelyik egészséges, fiatal négernek, aki sohasem használt semmilyen fogpasztát, önmagában véve még nem bizonyítja, hogy a hirdetés nem mond igazat. A keresztény Bates kisasszonynak lehet élesebb nyelve, mint a nem hívô Dick Firkinnek. Ez önmagában véve még nem árulja el, hogy hatékony-e a kereszténység. A kérdés az, hogy milyen lenne Bates kisasszony nyelve, ha nem lenne keresztény, és milyen lenne Dické, ha keresztény lenne. Bates kisasszonynak és Dicknek különbözô természeti okok és a kezdeti nevelésük következtében van egy bizonyos vérmérséklete. A kereszténység azt hirdeti, hogy ha az érintettek hozzájárulnak, mindkettôjük vérmérsékletét új irányítás alá veszi. Azt azonban joggal kérdezhetjük, hogy ez az új irányítás, ha hozzájárulnak a vezetés átvételéhez, vajon javítja-e az érdekeltséget. Azt tudjuk, hogy amit Dick Firkin esetében kell irányítani, az sokkal ,,rendesebb'', mint Bates kisasszonynál. De nem ez a lényeg. Egy gyár irányításának megítélésében nemcsak a teljesítményt, hanem magát a gyárat is figyelembe kell venni. Az ,,A'' gyár üzemeinek figyelembevételekor talán még azon is csodálkoznunk kell, hogy egyáltalán termel valamit; az elsôrendű felszereléssel rendelkezô ,,B'' gyár elbírálásánál kitűnhet, hogy bár jelentôs a termelés, még mindig jóval alacsonyabb, mint lennie kellene. Egy jó igazgató az ,,A'' gyárban biztosan új gépeket fog beállítani, mihelyt csak lehet, de ez idôbe kerül. Az alacsony termelés eközben nem jelenti azonban azt, hogy az illetô tehetségtelen. (3) Most nézzük meg a kérdést kissé alaposabban. Az igazgató új gépeket állít be: mielôtt Krisztus befejezte volna Bates kisasszony átalakítását, ez utóbbi már valóban nagyon ,,rendes'' lett. De ha minden ennyiben maradna, úgy tűnne, mintha Krisztus egyetlen célja az lett volna, hogy Bates kisasszonyt arra a szintre emelje, amelyen Dick már hosszú ideje volt. S tulajdonképpen eddig úgy beszéltünk, mintha Dicknél minden teljesen rendben volna; mintha a kereszténység olyasvalami lenne, amire csak a rossz embereknek van szüksége, a rendesek megvannak nélküle is; mintha a ,,rendesség'' volna minden, amit Isten megkíván. Ez azonban végzetes tévedés. Az igazság az, hogy Isten szemében Dick Firkin minden porcikájának éppen úgy szüksége van a ,,megmentésre'', mint Bates kisasszonyénak. Bizonyos értelemben (mindjárt megmagyarázom, milyenben) a ,,rendesség'' aligha jön tekintetbe. Nem várhatjuk el Istentôl, hogy úgy tekintse Dick békés természetét és barátságos alkalmazkodását, ahogy mi. Ezek olyan természetes okok következményei, amelyeket Isten Maga idézett elô. Minthogy pedig csak vérmérsékleti tényezôk, szinte mind megváltozhatnak akár Dick emésztésétôl függôen is. A rendesség alapjában véve Isten ajándéka Dicknek, nem pedig Dick ajándéka Istennek. Ugyanígy Isten az évszázadok óta bűnnel terhelt világban működô természetes okokra hagyta, hogy Bates kisasszonynak szűk látóköre és rossz idegei legyenek, ami megmagyarázza zsémbes természetét. De Isten, jókedvében, ezt helyre akarja nála hozni. Ám az Ô szemében nem ez a dolog kritikus része. Nem itt a bökkenô. Nem ez aggasztja Istent. Amit Ô figyel, és vár, és amin munkálkodik, az olyan valami, ami még Isten számára sem könnyű, mivel a dolog természetébôl fakadóan még Ô sem képes azt pusztán hatalmi aktussal elôidézni. Ô ezt a valamit várja és figyeli mind Bates kisasszonyban, mind Dick Firkinben. S ezt a valamit ôk vagy maguktól nyújtják Istennek, vagy maguk tagadják meg Tôle. Hozzá fognak-e fordulni, vagy sem, betöltik-e az egyetlen rendeltetést, amelyre születtek? Szabad akaratuk úgy remeg bennük, mint egy iránytű. De ennek az iránytűnek van választása. Mutathat az igazi észak felé, de nem kell ezt tennie. Vajon kilendül-e a tű, megállapodik-e, és Isten felé mutat-e? Ô segíthet abban, hogy így tegyen, de nem kényszerítheti. Nem nyújthatja ki a kezét, hogy úgy mondjam, és nem terelheti a helyes irányba, mert megszűnnék a szabad akarat. Északra fog-e mutatni? Ez az a kérdés, amelytôl minden függ. Felajánlja-e Bates kisasszony és Dick a maga természetét Istennek? Hogy vajon természetük -- amelyet vagy felajánlanak, vagy visszatartanak -- ebben a pillanatban rendes-e vagy rossz: másodrendű fontosságú. Isten gondoskodni tud a problémának errôl a részérôl. Kérem, ne értsenek félre. Természetesen Isten a rossz természetet szerencsétlen és sajnálatos dolognak tartja. És persze a jó természetet jónak, mint amilyen a kenyér, a napsütés vagy a víz. De mindezeket a jó dolgokat Ô adja és mi kapjuk. Ô adta Dicknek az erôs idegeket és a jó emésztést, s még annyi mást, ahonnan mindezek származnak. Amennyire mi tudjuk, Istennek semmibe sem kerül, hogy jó dolgokat alkosson, de a lázadó akarat megtérítésének ára a keresztrefeszítés volt. S mivel az akarat szabad -- rendes emberekben éppúgy, mint rosszakban --, visszautasíthatja Isten kérését. És akkor, mivel a rendesség Dickben is csak a természet egy része, végül minden darabokra fog hullani. Hiszen a természet maga is teljesen elmúlik. Természetes okok működtek közre Dickben ahhoz, hogy kellemes pszichológiai alkata legyen, mint ahogy szintén ezek játszanak közre a napnyugta ragyogó színeiben. De mindkettô hirtelen szét fog esni (mert a természet ilyen), és el fog tűnni. Dicknek megvolt a lehetôsége (vagy inkább Isten megengedte neki), hogy ezt a képet az örök szellemi szépség szférájába emelje, de a lehetôséget nem ragadta meg. Itt azonban van egy ellentmondás. Amíg Dick nem fordul Isten felé, azt gondolja, hogy rendes természete a sajátja, pedig éppen ameddig ezt gondolja, nem az övé. Csak amikor Dick megérti, hogy rendessége nem a sajátja, hanem Isten ajándéka, és amikor azt újra felajánlja Istennek, akkor kezd igazán az övé lenni. Ugyanis Dick most már kezd részt venni a saját teremtésében. Csak azt tarthatjuk meg, amit önként Istennek adtunk. Amit megpróbálunk magunknak megtartani, azt biztosan elveszítjük. Ezért nem kell meglepôdnünk, ha a keresztények között találunk rossz embereket. S ha alaposan átgondoljuk, még külön oka is van annak, hogy miért fordulnak Krisztushoz nagyobb számban a rosszak, mint a jók. Éppen ez volt az, amit az emberek Krisztusnak földi élete folyamán szemére vetettek: azt, hogy ,,olyan borzasztó embereket'' vonz Magához. Ez az, amit még ma is kifogásolnak az emberek és mindig is fognak. Nem értik, hogy miért? Krisztus mondta, hogy ,,Boldogok a szegények'' és hogy ,,Milyen nehéz a gazdagnak bemenni a mennyek országába'', s minden bizonnyal elsôsorban az anyagilag gazdagokat, illetve szegényeket gondolta. De vajon nem vonatkoznak-e szavai egy másfajta gazdagságra és szegénységre is? Ha sok pénzünk van, az azzal a veszéllyel járhat, hogy egészen megelégszünk a boldogsággal, amit a pénz nyújthat, és így nem ismerjük fel Isten szükségességét. Ha mindent megszerezhetünk csekkek egyszerű aláírásával, akkor könnyen elfelejthetjük, hogy teljes mértékben Istentôl függünk. Nos, egészen nyilvánvaló, hogy a természet ajándékai is hasonló veszélyt hordoznak magukban. Ha jó idegeink vannak, intelligensek és egészségesek vagyunk, bizonyos népszerűséggel rendelkezünk és jó nevelésünk is volt, akkor nagyon valószínű, hogy megelégszünk azzal a jellemmel, amivel rendelkezünk. ,,Miért vonjuk be Istent?'' -- kérdezhetnénk. A jó viselkedés egy bizonyos fokára meglehetôsen könnyen juthatunk el. Hiszen nem tartozunk azon szerencsétlenek közé, akiket folyton a szexen, iszákosságon, idegességen vagy ingerlékenységen kapunk rajta. Aztán meg mindenki azt mondja, milyen rendesek vagyunk, és (magunk közt) egyet is értünk ezekkel. Valószínűleg elhisszük, hogy mindez a rendesség a mi művünk, és nem nagyon fogjuk érezni annak a szükségességét, hogy még jobbak legyünk. Gyakran nem is tudjuk beláttatni azokkal az emberekkel, akik a jóságnak ilyen természetes ajándékaival rendelkeznek, hogy szükségük van Krisztusra mindaddig, amíg ez a természetes jóság egy szép napon cserben nem hagyja ôket és önelégültségük megrendül. Más szóval, akik ilyen értelemben ,,gazdagok'', azoknak nehéz bemenni a mennyországba. Egészen más a helyzet a rossz emberekkel, a kicsinyes, aljas, gyáva, romlott, könnyűvérű, társtalan vagy a szenvedélyes, érzéki, kiegyensúlyozatlan emberekkel. Ha egyáltalán kísérletet tesznek a jóra, úgy igen hamar megtanulják, hogy segítségre van szükségük. Választaniuk kell: vagy Krisztus, vagy semmi. Vagy felveszik a keresztet és követik Ôt, vagy kétségbeesnek. Ôk az elveszett juhok. Krisztus fôleg azért jött, hogy ôket megtalálja. A szó igazi és rettentô értelmében ôk a ,,szegények'': s Krisztus áldottnak mondotta ôket. Ama ,,borzasztó népség'', akikkel Krisztus együtt járt -- és persze a farizeusok --, ma is mondják, mint ahogy mondják kezdettôl fogva, ,,Ha volna valami a kereszténységben, azok az emberek nem lennének keresztények.'' Mindnyájunk számára figyelmeztetés és bátorítás rejlik ebben. Ha rendes emberek vagyunk -- ha könnyen teszünk szert erényre --, legyünk óvatosak! Sokat várnak el attól, aki sokat kapott. Ha saját érdemünknek tekintjük azt, amit valójában Isten ajándékozott nekünk a természet által, és megelégszünk azzal, hogy egyszerűen rendesek legyünk, akkor lázadók maradunk: és ezek az ajándékok csak még borzalmasabbá teszik majd bukásunkat, romlottságunkat még bonyolultabbá, és rossz példánkat még végzetesebbé. Az ördög valamikor arkangyal volt; természetében rejlô ajándékai annyira fölötte álltak a mieink fölött, mint a mieink egy csimpánzéi fölött. De ha szegény, szerencsétlen teremtések vagyunk, akiket már a nyomorúságos nevelkedés megmérgezett a közönséges féltékenykedés és értelmetlen veszekedés légkörével, akiket bár nem a maguk jószántából, de valami visszataszító szexuális elferdülés gyötör, és állandóan kisebbségi komplexus kínoz, ami miatt a legjobb barátainkra is ráförmedünk -- ne essünk kétségbe. Egy vagyunk azon szegények közül, akiket Ô megáldott. Ô tudja, hogy milyen nyomorúságos egy gépet próbálunk irányítani. Folytassuk csak. Tegyünk meg minden lehetôt! Egy napon majd (talán egy másik világban, de lehet, hogy ennél sokkal hamarabb) Krisztus a szemétdombra, illetve az ócskavastelepre veti majd és egy újat ad helyette. S akkor az illetô elcsodálkoztat majd mindnyájunkat, önmagát nem kevésbé: mert nagyon nehéz iskolában tanult meg vezetni. (Utolsókból lesznek az elsôk és elsôkbôl az utolsók.) A ,,rendesség'' -- az egészséges, teljes személyiség -- kitűnô valami. A hatalmunkban álló valamennyi orvosi, nevelési, gazdasági és politikai eszközzel olyan világot kell kialakítanunk, amelyben a lehetô legtöbb ember ,,rendes'' felnôtté váljék; mint ahogy olyan világot kell teremtenünk, amelyben mindenkinek bôven van mit ennie. Azt azonban nem szabad feltételeznünk, hogy még ha sikerülne is mindenkibôl ,,rendes'' embert faragni, akkor ezzel a lelküket is megmentettük. A rendes emberek világa, amely elégedett a saját rendességével, nem néz elôbbre, és elfordult Istentôl -- ugyanúgy igényelné a megváltást, mint egy nyomorúságos világ, és talán azt még nehezebb is lenne megmenteni. Ugyanis a puszta javulás még nem megváltás, bár a megváltás mindig jobbá teszi az embereket még itt és most is, és végül oly mértékben fogja megjavítani ôket, hogy azt el sem tudjuk képzelni. Isten azért lett emberré, hogy az embereket gyermekeivé tegye; nemcsak azért, hogy a régi fajta embereket megjavítsa, hanem hogy újfajta embert teremtsen. Ez nem olyan, mint amikor egy lovat megtanítunk egyre jobban ugrani, hanem mint amikor egy lovat szárnyas, táltos paripává alakítunk át. Persze, ha egyszer szárnyakat kap, olyan kerítések, akadályok fölött fog átröpülni, amelyeket sohasem tudott volna átugrani, s így felül fogja múlni a közönséges lovakat a versenyben. Lehet azonban közben egy olyan idôszak, amikor szárnyai még csak nônek, s még nem tudja az elôbbieket megtenni; és ebben a szakaszban, vállain a kinövésekkel, amelyekrôl ránézéssel még senki sem tudja megmondani, hogy egykor szárnyakká lesznek, talán még külsô megjelenése is esetlen lesz. De talán túl sok idôt fordítottunk erre a kérdésre. Ha olyan érvet akarnak, ami a kereszténység ellen szól (nagyon jól emlékszem még, milyen türelmetlenül kutattam ilyen érvek után, amikor attól kezdtem félni, hogy a kereszténységnek igaza van), könnyen találhatnak valamilyen ostoba, az elvárásoknak meg nem felelô keresztényt, s akkor mondhatják: ,,Óh, szóval ez az ön által dicsért új ember?! Inkább maradok a régi fajtánál!'' Ám ha egyszer belátjuk, hogy a kereszténység más alapokon valószínű, akkor bensônkben azt is tudni fogjuk, hogy ez csak a kérdés megkerülése. Mit tudhatunk mi egyáltalán mások lelkérôl, kísértéseikrôl, lehetôségeikrôl, harcaikról? Az egész teremtésben egyetlenegy lelket ismerünk: ez pedig az, amelynek sorsa kezünkbe van letéve. Ha van Isten, akkor bizonyos értelemben egyedül vagyunk Vele. Nem téveszthetjük meg Ôt sem a szomszédainkra vonatkozó feltevésekkel, sem olyan emlékekkel, amelyeket könyvekbôl merítettünk. Mit számít majd mindez a sok fecsegés és híresztelés (egyáltalán képesek leszünk rájuk emlékezni?), ha majd az érzékeinket elhomályosító köd, amelyet ,,természetnek'' vagy ,,valódi világnak'' nevezünk, semmivé válik, és Isten jelenléte, Aki elôtt mindig is álltunk, egyszerre tapintható, közvetlen és elkerülhetetlen lesz? ======================================================================== 11. Az új emberek Szentháromság Az elôzô fejezetben Krisztusnak az új emberek kialakítására irányuló munkáját ahhoz a folyamathoz hasonlítottam, amikor egy lóból szárnyas teremtmény válik. Ezt a szélsôséges példát azért használtam, hogy hangsúlyozzam, ez nem csak javulás, hanem átalakulás. A legközelebbi párhuzamot ehhez a természet világában találhatjuk, mégpedig azoknál a figyelemre méltó átalakulásoknál, amelyeket rovarokban bizonyos sugarak alkalmazásával idézhetünk elô. Egyesek úgy vélik, hogy így működött az evolúció. A teremtményekben végbemenô változásokat, amelyektôl minden függött, a térbôl érkezô sugarak idézhették elô. (Természetesen, mihelyt a változások bekövetkeznek, elkezd hatni rájuk a ,,természetes kiválasztódás'': azaz a hasznos változások megmaradnak és a többiek megszűnnek.) A modern ember talán az evolúcióval kapcsolatban tudja legjobban megérteni a keresztény elképzelést. Az evolúcióról ma már mindenki tud (bár egyes képzett emberek nem hisznek benne); mindenkinek azt mondják, hogy az ember az élet alacsonyabb fajtáiból fejlôdött ki. Ezért az emberek gyakran kíváncsiak, hogy ,,mi a következô lépés? Mikor jelenik meg az emberen túli valami?'' Képzeletdús írók megpróbálják nemegyszer megrajzolni ezt a következô lépést, a Szuperembert, ahogy ôk hívják; de rendszerint csak odáig jutnak, hogy az embernél valami sokkal csúnyábbat ábrázolnak, s aztán ezt azzal akarják kárpótolni, hogy még külön lábakat vagy karokat illesztenek rá. Ám tegyük fel, hogy a következô lépés még annál is jobban eltér az elôzôktôl, mint amirôl valaha is álmodtak? S talán nem ez volna a valószínű? Százezer évekkel ezelôtt hatalmas, erôs páncéllal rendelkezô lények fejlôdtek ki. Ha akkor bárki is figyelemmel kísérhette volna az evolúció alakulását, azt várhatta volna, hogy a páncél egyre nehezebb és nehezebb lesz. De tévedett volna. A jövô egy olyan ütôkártyát tartogatott tarsolyában, amelyet abban az idôben senki sem gyanított volna. Kis, meztelen, páncél nélküli lények jelentek meg, amelyeknek fejlettebb agyveleje volt: és ennek segítségével urai lettek az egész bolygónak. Nemcsak hogy több hatalomra tettek szert, mint a történelem elôtti szörnyek, hanem újfajta hatalomra is. A következô lépés nemcsak abban állt, hogy eltérôek legyenek, hanem hogy egy újfajta különbséggel legyenek eltérôek. Az evolúció nem abban az irányban haladt tovább, mint amilyen irányban annak idején látták volna haladni, hanem tulajdonképpen éles fordulatot vett. Ma már úgy látom, hogy a népszerű feltételezések zöme a legközelebbi lépéssel kapcsolatban ugyanezt a hibát követi el. Egyesek úgy látják (vagy legalábbis úgy gondolják, hogy látják), hogy az ember hatalmas agyvelôt fejleszt és egyre jobban urává válik a természetnek. S mivel azt gondolják, hogy a fejlôdés ebben az irányban halad, azt is képzelik, hogy ebben az irányban fog haladni. Én azonban kénytelen vagyok azt gondolni, hogy a következô lépés valami egészen új lesz; valami olyan irányban fog kibontakozni, amirôl nem is álmodtunk. Ha nem így lenne, aligha érdemelné meg, hogy Új Lépésnek nevezzük. Nemcsak különbséget várnék, hanem valami újfajta különbséget. S nem csupán változást, hanem egy új módszert, ami elôidézi a változást. Vagy hogy képtelenséget állítsak, az evolúcióban bekövetkezô új szakaszt nem tekinteném új szakasznak az evolúcióban: azt várnám, hogy az evolúció maga, mint a változást elôidézô módszer, túlhaladottá válna. Végül pedig nem lennék meglepve, hogy amikor ez bekövetkezik, nagyon kevesen vennék észre, mi is történik. Nos, ha nincs kifogásuk az ellen, hogy a fentiek szerint beszéljünk, a keresztény nézet pontosan az, hogy a következô lépés már megtörtént. S valóban új. A változás nem abban áll, hogy eszes emberekbôl még eszesebbekké válunk; a változás egészen más irányban megy végbe -- arról van szó, hogy Isten teremtményeibôl Isten gyermekeivé váljunk. Az elsô példa erre kétezer évvel ezelôtt, Palesztinában fordult elô. Bizonyos értelemben a változás egyáltalán nem evolúció, mivel nem olyasmi, ami az események természetes folyamatából származik, hanem valami, ami kívülrôl lépett be a természetbe. És én pontosan erre várok. A múlt tanulmányozásával érkeztünk el az evolúcióról alkotott elképzelésünkhöz. Ha még igazi újdonságok várnak ránk, akkor természetesen a mi elképzelésünk, amely a múltra épül, nem fog igazán illeni rájuk. S ez az új lépés tulajdonképpen nemcsak abban különbözik minden elôzôtôl, hogy a természeten kívülrôl jött, hanem sok minden másban is. (1) Nem szexuális úton való szaporodás tartja fenn. Meg kellene lepôdnünk emiatt? Volt olyan idô is, amikor még nem volt szex; a fejlôdés akkor más módszerekkel ment végbe. Következésképpen arra is számíthatunk, hogy lesz majd idô, amikor a szex eltűnik, vagy pedig (ami tulajdonképpen történik) lesz olyan idô, amikor bár továbbra is fennmarad, nem lesz a fejlôdés fô csatornája. (2) A korábbi fokozatokban élô szervezeteknek vagy nem volt, vagy csak nagyon kis választása volt abban, hogy új lépést tegyenek. A haladás elsôsorban velük történt, és nem ôk tettek valamit a haladás érdekében. Az új lépés azonban, hogy teremtményekbôl Isten gyermekei legyünk, akaratunktól függ. Legalábbis bizonyos értelemben. Annyiban nem akaratunktól függ, hogy magunk választhattunk volna, megtegyük-e, vagy éppen el tudtuk volna-e képzelni; de annyiban igen, hogy ha nyitva áll rá a lehetôség, elutasíthatjuk. Ha úgy tetszik, visszariadhatunk tôle; megmakacsolhatjuk magunkat, engedve, hogy az új emberiség nélkülünk haladjon tovább. (3) Krisztust az új ember ,,elsô egyedének'' neveztem. Ô azonban természetesen sokkal több ennél. Nemcsak egy új ember, egy faj egyik képviselôje, hanem az új ember. Az új embereknek Ô az eredete, központja és élete. Ô saját akaratából jött a teremtett mindenségbe, magával hozva a Zoe-t, az új életet. (Úgy értem, hogy nekünk új, természetesen; a maga helyén Zoe öröktôl fogva létezett.) S Krisztus továbbadja nekünk, nem átöröklés révén, hanem oly módon, amit ,,áldásos ragálynak'' neveztem. Mindenki, aki megkapja, a Vele való személyes kapcsolat révén kapja meg. Mások pedig úgy lesznek ,,újak'', hogy ,,Ôbenne'' vannak. (4) Ez a lépés az elôzôkhöz képest egészen más sebességgel megy végbe. Az embernek e bolygón végbement fejlôdéséhez viszonyítva a kereszténység elterjedése az emberi nemben villámszerűen ment végbe -- mert hiszen kétezer év a mindenség történetében csaknem semmi. (Sose tévesszük szem elôl, hogy mi még mindig ,,korai keresztények'' vagyunk. A jelenlegi bűnös és pusztító megosztás sorainkban, reméljük, csak gyermekbetegség: még a fogzás korszakában vagyunk. A külsô világ kétségtelenül éppen az ellenkezôjét képzeli. Azt hiszik, hogy az öregkori elgyengülés idejét éljük. De ezt már gyakran gondolták korábban is. Újra meg újra azt képzelték, hogy a kereszténység halódik a külsô üldözéstôl, a belsô romlástól, a muzulmán vallás keletkezésétôl, a természettudományok fellendülésétôl és a nagy, keresztényellenes, forradalmi mozgalmak megindulásától. Azonban a világ minden alkalommal csalódott. Elsô nagy csalódása a keresztrefeszítéssel kapcsolatban következett be. Az Emberfia ugyanis újból életre kelt. Bizonyos értelemben azóta is mindig ez történik, s nagyon meg tudom érteni, hogy ez milyen borzasztóan igazságtalannak tűnik számukra. Állandóan elpusztítják azt, amit Ô kezdett el: és minden alkalommal, amikor a síron a földet döngölik, egyszer csak azt hallják, hogy az még mindig él és más helyen újból elôbukkant. Nem csoda, hogy gyűlölnek minket.) (5) Sokkal nagyobb a kockázat. Ha egy teremtmény a korábbi lépteknél esik vissza, akkor legrosszabb esetben életének néhány évét veszti csak el ezen a földön, de nagyon gyakran még ezt sem. Ha ennél a lépésnél botlunk meg, akkor olyan díjat veszítünk el, amely (a szó legszorosabb értelmében) végtelen. Most ugyanis a kritikus pillanat érkezett el. Isten századokon át addig a pontig vitte a természetet, hogy olyan teremtményeket hozzon létre, amelyek (ha akarják) azonnal kiszakíthatók a természetbôl és ,,istenekké'' változtathatók. Vajon engedik-e majd, hogy ez megtörténjék velük? Bizonyos fokig olyan ez, mint a születés krízise. Amíg nem kelünk fel és nem követjük Krisztust, még mindig a természet részei vagyunk, természet anyánk méhében. Terhessége hosszú, kínos és aggasztó volt, de most már elérte végsô kifejletét; elérkezett a nagy pillanat. Minden készen áll. Az Orvos is megérkezett. Vajon rendben fog-e a szülés lezajlani? De azért egy szempontból különbözik ez a közönséges szüléstôl. A közönséges szülésnél a gyermeknek nincs sok választása; itt viszont van. Kíváncsi vagyok, mint tenne egy közönséges baba, ha választása lenne. Valószínűleg inkább maradna sötétben, a méh melegségében és biztonságában. Mert hát azt gondolná persze, hogy a méh biztonságot jelent. És éppen ebben tévedne: ha ugyanis ott maradna, meghalna. Mostanra már az eset megtörtént, az új lépést megtették és folyamatosan teszik. Már fellelhetôk új emberek itt-ott a földön. Egyesek közülük, mint elismertem, még alig felismerhetôk; másokat viszont fel lehet ismerni. Olykor-olykor az ember találkozik velük. Még az arcuk és a hangjuk is más, mint a miénk: határozottabb, nyugodtabb, boldogabb, sugárzóbb. Ôk akkor kezdik, amikor a legtöbben abbahagyják. Mint mondtam, felismerhetôk, de tudni kell, hogy mit is keressünk. Nem nagyon hasonlítanak a ,,vallásos emberekrôl'' alkotott elképzeléshez, amelyet általában olvasmányainkból alakítottunk ki. Nem hívják magukra fel a figyelmet. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy kedvesek vagyunk hozzájuk, pedig a valóságban ôk kedvesek hozzánk. Jobban szeretnek bennünket, mint a többi ember, de kevésbé van ránk szükségük. (Gyôzzük le azt a kívánságunkat, hogy mások igényt támasszanak ránk: szép számmal vannak, fôleg nôk, akik ennek a kísértésnek tudnak legnehezebben ellenállni.) Rendszerint úgy tűnik, hogy ezeknek az embereknek rengeteg ideje van, s csodálkozunk azon, hogy honnan. Ha egyet felismertünk közülük, a következôt már sokkal könnyebben fogjuk felismerni. S igencsak gyanítom, hogy (bár honnan is tudhatnám?) egymást azonnal és tévedhetetlenül felismerik, függetlenül a színük, nemük, osztályuk, koruk, sôt a hitvallásuk okozta akadályoktól is. Ilyen módon a szentté válás olyan, mint egy titkos társasághoz való csatlakozás. Hogy a legközönségesebben fejezzem ki: bizonyára nagyszerű szórakozás! Azt azonban nem szabad gondolnunk, hogy az új emberek, közönséges értelemben, mind egyformák. Amit ebben az utolsó könyvben mondtam, annak nagy része valószínűleg arról gyôzte meg önöket, hogy ennek igy kell lennie. Az új emberré válás azt jelenti, hogy elveszítjük ,,magunkat''. Saját magunk énjébôl Krisztusba megyünk át. Az Ô akarata lesz a mienk, az Ô gondolatait gondoljuk, hogy ,,Krisztus gondolkodásával rendelkezzünk'', mint azt a Biblia mondja. Ha pedig Krisztus egy és így mindnyájunkban benne kell lennie, nem leszünk-e pontosan egyformák? Úgy tűnik, de a valóságban nem így van. Elég nehéz erre jó szemléltetô példát mondani, mivel természetesen nincs még két olyan valami, ami éppen úgy viszonyulna egymáshoz, mint a Teremtô a teremtményéhez. Azért mégis megpróbálok itt két nagyon tökéletlen példát említeni, amelyek legalább utalnak az igazságra. Képzeljünk el egy sereg embert, akik mindig is sötétben éltek. Oda kerülünk közéjük és megpróbáljuk leírni nekik, hogy milyen a fény. Elmondjuk nekik, hogy ha kijönnének a fényre, akkor az rájuk esne, visszatükrözôdne, és ôk láthatókká válnának. Ugye, nagyon is lehetséges, hogy azt fogják képzelni -- mivel mind ugyanazt a fényt kapják, és mind ugyanúgy reagálnak rá (vagyis visszatükrözik azt) --, hogy mind egyformának tűnnek? Közben azonban önök és én jól tudjuk, hogy a fény éppen azt fogja feltárni vagy megmutatni, hogy mennyire különböznek egymástól. -- Vagy tételezzünk fel valakit, aki semmit sem tud a sóról. Adunk neki egy csipetnyit és ô megízleli annak sajátságos, erôs, átható ízét. Ekkor azt mondjuk neki, hogy nálunk mindenki használja az egész országban a sót a fôzéshez. Vajon nem válaszolhatná-e erre azt, hogy ,,Akkor feltehetôen önöknél minden ételnek ugyanaz az íze; ugyanis a most éppen nekem adott anyagnak az íze oly erôs, hogy minden egyéb ízt kiiktat.'' De önök és én jól tudjuk, hogy a só igazi hatása ennek éppen a fordítottja. Nemhogy nem öli ki a tojás, a pacal vagy a káposzta ízét, hanem éppenséggel kihozza azt. Igazi ízüket nem adják ki, amíg meg nem sózzuk ôket. (Mint figyelmeztettem önöket, ez persze nem igazán jó példa. Hiszen végül is tényleg kiölhetjük a többi ízt, ha túl sok sót adunk hozzájuk, viszont nem ölhetjük ki egy emberbôl személyiségének egyéni ízét azzal, hogy Krisztusból túl sokat adunk hozzá. -- Mindenesetre megpróbáltam a lehetô legjobb példát felhozni.) Valami hasonló van Krisztussal és velünk. Minél inkább elhagyjuk annak az útját, amit ,,magunknak'' hívunk, és minél inkább engedjük, hogy Ô vegyen birtokba bennünket, annál inkább leszünk igazán saját magunk. Oly sok minden van Benne, hogy millió és millió, különbözô ,,kis Krisztus'' is még mindig kevés lesz ahhoz, hogy Ôt tökéletesen kifejezze. Mindet Ô alkotta. Mint ahogy egy szerzô kitalálja regényének szereplôit, úgy találta Ô ki azt a sok különbözô embert, akiknek szerepét önöknek és nekem szánta. Ebben az értelemben igazi éneink mind Ôbenne várnak ránk. Nincs értelme megpróbálni, hogy ,,egyedül legyünk'', Nélküle. Minél jobban próbálunk Neki ellenállni és önállóan élni, annál inkább kerülünk örökölt adottságaink, neveltetésünk, környezetünk és természetes vágyaink uralma alá. Az, amit oly büszkén ,,magunknak'' nevezünk, tulajdonképpen olyan eseménysorok ütközôhelye lesz, amelyeket sem nem kezdtünk el, sem nem tudunk megállítani. Amit kívánságainknak nevezünk, azok csupán a fizikai szervezetünk által érvényre juttatott vágyak vagy más emberek által belénk táplált gondolatok, vagy az ördög által javasolt dolgok. Azzal áltatom például magam, hogy a saját, legfôbb, személyes és megfontolt elhatározásom az, hogy szeretkezzem a vasúti kocsiban velem velem szemben ülô lánnyal, pedig igazi eredete ennek a vágynak az elfogyasztott tojás, alkohol és a jó éjszakai alvás. A propaganda az igazi eredete annak, amit saját, személyes, politikai elképzelésemnek tartok. Természetes állapotomban közelrôl sem vagyok olyan személy, amilyennek szeretném hinni magamat: amit ,,én''-nek nevezek, annak nagy részét igen könnyen meg lehet magyarázni. Csak amikor Krisztushoz fordulok, amikor átadom magam az Ô személyiségének, akkor kezdek elôször saját, igazi személyiséggel rendelkezni. Az elején azt mondtam, hogy Személyiségek vannak Istenben. Most tovább megyek. Valódi személyiség nincs sehol másutt. Amíg nem adjuk át magunkat Neki, addig nem lesz igazi énünk. Azonosságot leginkább a természetes emberek között lehet találni, nem azok közt, akik meghódolnak Krisztusnak. Milyen egyhangúan egyformák az összes nagy zsarnokok és hódítók, s milyen csodálatosan különbözôek a szentek. Azonban igazán fel kell adnunk énünket. Úgyszólván ,,vakon'' kell eldobnunk magunktól. Krisztus igazi személyiséget fog adni ehelyett: de nem ezért kell Hozzá mennünk. Amíg csak saját személyiségünkkel törôdünk, addig egyáltalán nem Feléje tartunk. Az lesz a legelsô lépés, ha megpróbálunk teljesen elfelejtkezni énünkrôl. Igazi, új énünk (amely Krisztusé és a mienk, és éppen azért a mienk, mert az Övé) addig nem jön el, amíg azt várjuk. Csak akkor jön el, ha Ôt várjuk. Különösen hangzik, ugye? Pedig, mint tudjuk, ugyanez az elv érvényes sokkal hétköznapibb dolgokra is. A társadalmi életben például mindaddig nem teszünk jó benyomást másokra, amíg fel nem hagyunk azzal, hogy azon törjük a fejünket, milyen benyomást is akarunk tenni. Még az irodalomban és a művészetben sem lesz soha senki sem eredeti, ha az eredetiséggel veszôdik; míg ha egyszerűen megpróbáljuk megmondani az igazat (semmit sem törôdve azzal, hogy milyen gyakran mondták már meg korábban), tíz esetbôl kilencszer eredetiek leszünk, anélkül, hogy akár észrevettük volna. Ez az elv végigmegy az egész életen, elejétôl végéig. Engedd át magad és megtalálod igazi énedet! Veszítsd el életedet és megmented azt! Vesd alá magad a halálnak, törekvéseid és kedvenc vágyaid halálának minden áldott nap, és egész tested halálának a legvégén: vesd alá magad lényed minden rostjával és örök életet fogsz találni. Ne tarts semmit vissza! Semmi sem lesz igazán a tiéd, amit el nem ajándékoztál. Semmi nem fog föltámadni a halálból, ami meg nem halt benned. Ha magadat keresed, hosszú távon csak gyűlöletet, egyedüllétet, kétségbeesést, haragot, romlást és pusztulást fogsz találni. De ha Krisztust keresed, meg fogod Ôt találni, és Vele együtt mindent ráadásul.