Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Csák Alajos Cirjék: Kelemen Didák csodás élete és működése Nihil obstat. P. Aurelius Bujnovszky O. M. C. Censor ad hoc. Nr. 52-1927. Imprimi potest. Agriae, die 18a Martii 1927. Fr. Barnabás Konkolyi Minister Provincialis. Nihil Obstat. Josephus Leskó 1943/1927 Imprimatur eo adiecto, quod quaecunqus in hoc volumine narrantur de virtutibus, miraculis, revelationibus, et si quae alia referuntur, quae naturae vim et conditiones excedere videantur, ita intelligenda esse, ut a privata tantum auctoritate profecta et humana tantum fide digna esse censeantur, nisi a Sancta ecclesia approbata sint. Agriae, die 29a Aprilis a. 1927. Ludovicus archiepiscopus ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó I. Korkép II. Gyermekkor -- Nagybánya -- Elsô tartományfônökség -- Nyírbátor -- Károlyi Klára III. Térítés szelídséggel, szépszóval -- Nagykároly -- Bakta -- Második tartományfônökség -- A katolikus hitélet elszomorító helyzete -- Beszéde az országgyűlés uraihoz IV. Miskolci misszió -- Tiszavidék -- Pestis -- Halála V. Irodalmi munkássága -- Halotti beszédek -- ,,Búzafejek'' prédikációgyűjteménye VI. Kelemen Didák életszentsége -- A boldoggáavatási per elôkészítése ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1927-ben a Magyar Jövô Nyomdaüzem és Lapkiadóvállalat kiadásában jelent meg 1927-ben Miskolcon. A könyvben szereplô képeket 256 vagy annál több színű képernyôbeállítás mellett lehet csak torzításmentesen megjeleníteni. Ha ennél kevesebb szín van definiálva, állítsa át a képernyôt legalább 256 színre és indítsa újra a programot. ======================================================================== Elôszó Dicsértessék a Jézus Krisztus! Régiekrôl emlékezünk, régi köszöntéssel kezdem a szavaimat. Annak a férfiúnak legkedveltebb szólásával, akirôl ez a könyvecske beszél. {kép} Kelemen Didák minorita rendi atya az ország nehéz és szomorú idôiben a tiszai részéken vívta küzdelmes harcát a hitetlenség, az erkölcsi züllés, a szegénység és a nyomor romboló hatásai ellen. Templomért és iskoláért küzdött. Fegyverei az Istenbe vetett törhetetlen hit, a felebaráti szeretet és tudományos képzettsége voltak. Legmagasabb összeköttetései mellett is alázatos türelmességben, bámulatos energiával teljesített munkában Krisztus követésének, a katolikus vallás terjesztésének és az emberszeretetnek élt oly egyszerűségben, sôt remete módon, s minden erényben olyan tündöklôen, hogy még életében, amelybôl Miskolcon töltötte az utolsó tizenöt évet, -- kiérdemelte a ,,szentéletű'' nevet. Halála után pedig egész a mai napig, majdnem kétszáz éven át, kegyelettel ôrzi maga módja szerint emlékét a nép. Legendákat szô az elmúlt idôkön általtündöklô alakja köré, szülôkrôl gyermekekre szállnak az egykorvaló jóságosnak nemes cselekedeteirôl beszélô történetek, lelkesülnek és épülnek hôsi erényein, áldozatos munkásságának csodálatán. Ma, is ezrével keresi fel a hívô zarándokok serege a minorita rendnek miskolci templomában Kelemen Didák atya nyugvóhelyét, hogy kegyeletét és tiszteletét lerója. Ez a kegyelet és tisztelet indított engemet arra, hogy az akkori viszonyok ismertetése mellett, leírjam Kelemen Didák atyának életét s megismertessem az ô küzdelmekkel és lemondással teljes, nagyságban gazdag pályafutását azokkal, akik a vallásosságnak, a kötelességteljesítésnek régi példáin felbuzdulva óhajtják felüdíteni elfáradt lelküket. A szeretet fáklyájával akarok reávilágítaná annak a szent életű férfiúnak immár a távol ködébe merült alakjára, akit a Gondviselés az idôk gyászos viharzása között szenvedô és vergôdô magyarok megsegítésére küldött. Munkámban Takáts Sándor leírását követtem (Károlyi Sándor gróf családja és Kelemen Didák), mert a jelennek szomorú politikai viszonyai miatt a megszállott területeken, ahol a szentéletű férfiú született s gyermek- és tanuló éveit eltöltötte, ahol munkásságának nagyobb része lefolyt, -- ma még fájdalom, -- nem lehet adatok után járni. Takáts könyve mellett felhasználtam Brázay J. füzeteit Károlyi Klára grófnô két érdekes levelérôl, a miskolci és szatmármegyei monografusokat s végül rendházunk évkönyveit és az egri érseki levéltár idevonatkozó jegyzôkönyveit. Ezek segítségével szándékozom kimutatni azt, hogy a néplélekben mennyi eszményiség és egyúttal mennyi igazságérzet is van, amikor a mai könnyen felejtô -- sôt felejtetni akaró -- irányzattal szemben lelki és testi jóbarátjának emlékét kétszáz év óta nem csökkenô kegyeletben megôrizte. Szerzô ======================================================================== I. Korkép ,,Keserves sírással sírhatsz, magyar nemzet!'' -- dalolta mélységes bújában a magyar lélek, mikor látta, hogy végeszakadatlan az a nyomorúság, amit Magyarországra a török hódoltság, de különösen a német uralom s ennek folytán az (egyre megújuló felkelésok hoznak. II. Rákóczi Ferenc kiáltványa feltárja azokat a sebeket, amelyek ,,kiújultak'' s amelyeknek kínzó fájdalmát már annyira érezte a nép, hogy újabb nehéz jajszóba tört ki, majd újabb lelkesedéssel újabb reményeket szövögetett. De a szép remények rózsaszínű fátyola gyenge szálakból való könnyű alkotás, azon keresztül nyugodtan nézni a jövôt gyönyörű és felemelô látványt nyújt, belekapaszkodni azonban nem szabad, mert egyszeriben szétfoszlik s ha mögötte saját színében látjuk a valót, akkor a lelkesedés csakhamar lelohad és azok a nemes érzések, azok a nagyszerű remények, amelyek eddig összetartották a nemzetet és akaratát egységes gondolattal irányították, fokonkint elmosódnak, összezavarodnak és a közönynek, majd az önzésnek adnak helyet. Az egység megbomlik, elôre nyomul az egyéni érdek s feledve hitet, hazát és társadalmat, a lélek elborulásával megkezdôdik a durva élet harca minden magasabb rendű érzés ellen és lankadatlanul folyik mindaddig, míg a kétségbeesés kimerülése halálos zsibbadtságot nem hoz az agyongyötört testnek, léleknek. A Rákóczi-szabadságharc romantikája és reménykedése egy ideig elfeledhette a magyarral nehéz nyomorúságát. Lelkesedéssel bízott Rákóczi igazában és kardjában, de már a trencséni ütközet után mutatkozni kezdtek a bajok. Szakadozott-foszladozott a könnyű fátyol és a kietlen valóságnak képe ijesztôen bontakozott ki a jövô homályosságából. A fôbb tisztek közül Ocskay, Bezerédy elárulták azt a zászlót, amely alatt évekig vitézül küzdöttek. A bányavárosok, amelyek csaknem egyedüli pénzforrásaink voltak, az ellenség kezére kerültek. Bottyán tábornok, Rákóczi legképzettebb és leghívebb katonája meghalt. A felkelôk hadai a Tisza-Beszkidek alkotta háromszögbe szorultak, a fennen ígérgetett, a várva-várt külföldi segítség késett, sôt el is maradt és az 1710-ik év végén már a legfôbb várak: Érsekújvár, Szolnok, Krasznahorka, Szepesvár, Bártfa és Murány is elveszték. A megyék közül többen, több fôúrral együtt visszatértek a császár hűségére s mindezeknek betetôzéséül a pestisnek megfékezhetetlen dühöngése rémítgetett s fegyelmezetlenséget, végül pedig teljes felfordulást, elernyedt kétségbeesést okozott. Ennek a tömérdek viszontagságnak, ennek a számtalan balszerencsének reménytelenségében Rákóczi vezérei belátták, hogy az ország most már teljes mértékben rászorult a békére, de ha ez a béke a felkelés leveretésével jönne létre, akkor a német államférfiak lépnének elôtérbe s ez Magyarország alkotmányára esetleg végzetessé válnék. Megszívlelték tehát Pálffy János tábornagynak, a császári sereg magyarországi fôvezérének, gróf Károlyi Sándor tábornagyhoz intézett levelét, amelyben, mint magyar fôúr meghatóan ecseteli a hazának szomorú sorsát s felhívja Károlyit, hogy segítsen azt a béke létrehozásával jóra fordítani. Mentse meg -- úgymond -- a fejedelmet, mentse meg a szegény kurucokat, mentse meg magát és családját, ne várja meg, míg fegyverrel gyôzik le a felkelést, mert annak a nemzet nagy kárát vallhatja! Sok megrendítô tapasztalás és csalódás után, hosszú tanácskozások folytatása közben maga Sennyey, Rákóczi bizalmasa is a béke megkötése mellett nyilatkozott április 22-én; 26-án Eszterházy feladta Kassát, 27- én pedig Károlyi Sándor Szatmáron a rendek elé terjesztette a békepontokat, amiket ezek rövid megbeszélés után el is fogadtak. Április 30-án a majthényi síkon felolvasták a békeokmányt s a vitézek, a tisztek és a legénység hűséget esküdtek a királynak s lerakták a fegyvert. A tárogatók tehát elnémultak, az ,,Istenért és hazáért'' feliratú zászlókat begöngyölték, félretették. A béke a nemzet és királya között helyre állott, de azért a szívekben nem volt béke. Nem csoda! Hiszen Rákóczi harca a nép végtelen nyomora, a magyar alkotmány és szabadság semmibevevése, a vallási villongások szenvedélyei miatt tört ki és most, az egeket vívó lelkesedés, a legvérmesebb reménykedések, legendás erôkifejtés, vitézség és hallatlan hôsiesség árán semmit sem javultak az állapotok. A harcokból visszatérô kurucok nem pihenést, nem nyugodalmas otthont, hanem kipusztított tanyákat, füstölgô romokat találtak szülôföldjeiken s jutalom helyett a régi üldözés leselkedett rájuk. A szabadságharc alatt szépen, elsimított, ügyesen megszervezett vallásbéke felbomlott, a szabadság és függetlenség áldásai nem mutatkoztak, sôt Rákóczi és társainak kibujdosásából, a német ezredek beszállásolásából s féktelen garázdálkodásaiból a nemzeti ügy elárulását rebesgették. Elkeseredés tolakodott az általános megnyugvás helyébe s az elkeseredést súlyosan növelte a mindenütt egyformán irtó szegénység, amelyrôl némi fogalmat ad az, hogy még a legnagyobb birtokkal rendelkezô Károlyi Sándor gróf felesége is panaszkodik egyik levelében, hogy három-négy faluban sem tud egy tyúkot szerezni. Az árvizek, majd a rájuk következô aszály leírhatatlan nyomorúságba döntötték a polgárokat, csapatostól tették földönfutókká a jobbágyokat. A háború, még ha gyôzelemmel jár is, mindig szomorú. Nemcsak a nemzet virágát tarolja le, hanem anyagi értékeit is elprédálja. A termeléstôl elvonja a munkáskezet, pangásra kényszeríti az ipart és a kereskedelmet, pusztít és kizsarol. Lemondást, hihetetlen áldozatokat követel és cserébe elveszi a megmaradottaknak legnagyobb kincseit: megrontja az erkölcsöket, szabadossá, vaddá, korlátokat nemismerôvé aljasítja a föld népét, a megsemmisítô kétségbeesésbe kergeti. A magyarság a dicsôséges szabadságharc befejeztével ott volt, ahol annak kitörése elôtt. Ámde mostan a szép remények elillanásával még fájdalmasabban égett a régi seb, még nagyobb elkeseredéssel ismételgette régi dalát: ,,keserves sírassál sírhatsz magyar nemzet!'' Nehéz járású, sötét idôk következtek hazánkra a Rákóczi harcok megszűnése után. Lezüllött erkölcsi és anyagi viszonyok közt, hitben, emberségben nagyon megfogyatkozott a nép. Az urak s a papok jórészt még a felkelés elején elmenekültek a veszélyeztetett községekbôl, a lakosság pedig most egymással marakodott, ellenség híján a vallási ellentétek napról napra ijesztôbben élesedtek ki. Olyan lett a magyar föld, akár a letarolt erdô, amelyen szilaj fergeteg szántott véges- végig. Elhervadt benne minden virág, megdermedt benne minden élet. A tiszai részeken elképzelhetetlen nélkülözés és szenvedés közt vergôdött a lakosság. El se múlt róluk egyik csapás, máris reájuk zúdult a másik. Éhségtôl kínzottan, ezer megaláztatástól ostorozottan, enyhülést nem találó gyötrelmek sorozatában küszködtek a mindennapi kenyérért és minden nap égetôbb keserűséget, sajgóbb fájdalmat hozott a létért harcolóknak. Kihez tartoznak, ki az uruk, kiben bízzanak: együgyű ésszel fel sem tudták fogni, de azt mégis megértették, hogy pártfogójuk, segítségük sehol sincsen. Árvaságra kárhoztatott, tétova gyámoltalanságuk szabad prédája kurucnak, labancnak. Egyszer a beszállásolt császáriak forgatják ki csekély meglevôjükbôl, máskor a bujdosok légiói visznek el tôlük mindent, ami még elvihetô. Az életük? Az sem az övéké. A fekete halálé. Közöttük kaszál az utálatos, a gyógyíthatatlan, a fertôzô rém: a pestis. Az emberek elfásultak ebben a szertelen kiszolgáltatottságban. Belsô énjüket az érzéketlenség közönyösségbe béklyózta; elveszett közülök a jóság, szívükben elsorvadt a szeretet. Templomaikat felégették, oltáraikat szétrombolták s papjaikat elűzték, sôt meg is gyilkolták a portyázó tolvajok, a sarcoló hadak. A nép pásztor nélkül szűkölködött. Elfeledte az imádkozást, meghalt bennük a hit. Minek ônekik a vallás? Hiszen elhagyta ôket az Isten!.. Tompa eldurvultságában megállás nélkül hullottak belé a rút erkölcstelenség fertôjébe. Szívüknek romlottságaiból diadalmasan burjánzott bokorba az ôsi átok s heje-hujás hajszával uszította egymásnak az egymásra utaltakat. Jóbarát, szomszéd, rokon, szülô és gyermek farkasok módjára koncért marakodóan harapta, tépte, marcangolta egymást. Ezekben az áldatlanul szomorú esztendôkben azok, akik nem ismerték a bűnbe szédülésnek korláttalanságát, azok, akik jók voltak és igazak, borzadva nézték az emberek elvadulását, elerkölcstelenedését, posványban tobzódását s rémülten érezték meg a közelgô végveszélyt, melynek elhárítására immár az ô legelszántabb akarásuk is gyenge. Ezek buzgón imádkoztak s ajkaikról egyre zokogóbban törekedett ég felé az imádságos jajszó: ,,Mane nobiscum Domine, quoniam advesperascit!'' Maradj velünk Uram, mert alkonyodik! Ahol legnagyobb a veszély, ott legközelebb az isteni segély. A jók és igazak imádsága nem könyörgött hiába. Síró fohászkodásukat meghallgatta a mennybeli Irgalom. A magyar éjszakának leboruló sötétségében felgyúlt egy fénylô sugár: Isten küldöttje elindult áldozatos, térítô útjára. ======================================================================== II. Gyermekkor -- Nagybánya -- Elsô tartományfônökség -- Nyírbátor -- Károlyi Klára A vallási villongások idején a tiszai részeken a katolikusok voltak a gyengébb fél. Rákóczi harcai a Tisza felsô részein kezdôdtek s a legtöbb katolikus pap hozzácsatlakozott a mozgalomhoz és elment a sereggel. És mert az embernek veszélyekben vigasztalója és fenntartója a vallás s a vallásban való megerôsödés új és új erôt ad az elerôtlenedônek: a gyámolítás nélkül magukra hagyott hívek elerôtlenedtek és lassankint átszállingóztak a református prédikátorokhoz, akik legalább beszéltek velük. Igaz, hogy sok helyen erôszakos áttérítésekben is bôségesen volt részük, dehát -- nem is tanúsíthattak valami nagy ellenállást. Szegény magyar nép az ô bensô hitének tápláléka híján valósággal csak úgy tengett-lengett az események árján, mint viharos tengeren a kormányavesztett hajó... A békekötés után a katolikusok igyekeztek visszaszerezni elveszített területeiket, ám a protestánsok, amely községben vagy birtokon egyszer megvetették a lábukat, onnan egy tapodtat sem engedtek szép szerével -- s az ádáz összecsapások dúlásában kifejlôdött a testvérharc. A szabadságharc alatt létrejött együttérzés teljesen elmúlt s a vallásháborúskodás fenyegetôen felborította az amúgy is meggyengült helyzetet. Ebben a kimondhatatlanul szomorú állapotban szinte szemeink elôtt alakul ki az isteni Gondviselésnek bölcsessége, amely irgalmas végzésével új életet öntött a lélektelenül sínylôdô magyarság szívébe. A népek története nem más, mint azoknak a nagy embereknek története, akik közöttük éltek és érettük működtek. A hivatottakban élô gondolatoknak gyakorlatban való megtestesülése szüli azokat az eredményeket, amelyek a népek történetét alkotják. Ilyen nagy embert állítunk most Kelemen Didák életének leírásában a katolikus olvasók elé, hogy meglássák az ô ernyedetlen, önmegtagadásban, áldásos teljesítményekben gazdag munkálkodását s azzal kapcsolatban belepillanthassanak ezen idôk történetének velejébe is. Kelemen Didák pap volt, tehát összekötô kapocs a nép és a láthatatlan Gondviselés között, amelynek titkos útjait az ô jótettekben eltöltött, Istennek és hazájának szentelt élete magyarázza. Magyarázza és megmondja, mert ha nem tündökölt is vakító fénnyel a népek életében, szelíd, egyenletes világossággal belevilágított az éjszakába, révbe vezette az utat tévesztetteket, a megfélemlítetteket. És ez a szelíd, messzire rezgô sugár kiveti fényét a mának sötétségébe is. Irányt jelez a jelen vigasztalanságában elbúsult csüggedôknek és kivezetô utat mutat. A pap hivatása különben sem az egy csapásra világnézeteket megfordító, kíméletlen cselekvés, hanem a türelmességnek, az alázatosságnak, a jóságnak meggyôzô erejével való lankadatlan harcolás. A kiváló erények, a nagy eszmék, a rendkívüli jóságok küzdelemre hivatottak. A népek sorsát intézô Isten ajándékul küldi a nemzeteknek az ô kiválasztottját, hogy azzal a szikrával, amit a lelkébe lehelt, tüzet gyújtson közöttük és világosságot árasszon a közönyös, kihűlt szívek elhomályosodottságába. Harcoljon az emberi gôg, a rosszakarat szertelensége ellen és bár önmaga sebektôl vérzôen, de csüggedetlenül, bátran szálljon síkra eszméi gyôzelméért. Tiszta eszményiséggel hirdesse a nemeset, a magasztosat, ha életerejét emészti is el az égi tűz, amelynek perzselô szertecsapkodásától végre is izzó lángra lobbannak az emberiség jobb érzései. A legválságosabb idôben: a nép nyomorgása közepett, a pestisnek kegyetlen aratásától, a folytonosan megújuló vallási háborúskodásoknak kavarodásától megháborodott tiszai részeken Isten küldöttje gyanánt jelent meg egy erôs elhatározású, jámbor szerzetes: Kelemen Didák, a magyar konventiális minorita rend tagja, akinek kitűzött életcélja templomok építése, iskolák alapítása, a nyomortól sújtottak istápolása, a lelkeknek jóravezetése volt. Aki minden bajnak alapját a családi élet meglazulásában, a vallásos buzgóság ellanyhulásában s a mind hivalkodóbban kiabáló erkölcstelenségben látta. Akinek az volt a jelmondata: ,,Adná Isten, hogy minden faluban templom és minden harmadik faluban iskola lenne!'' Bölcsôjét nem ringatták úri palotában, ôsi birtokon. 1683-ban született a háromszéki Baksafalván. Faragott kapujú székely háznak galambdúcos, mályvarózsás udvarán teltek el gyermekévei. Szegény köznemes emberpár volt az apja, anyja. Egyszerű, derék, dolgos két istenteremtése, akiknek gondos iparkodása csendes, családias otthonnal vette körül a fiút. Kelemen Didák a népbôl származott, s a nép között élô -- már kora gyerekségében felfogta a nép ügyét-baját, megértette zárkózottságukból eredô gondolkozásmódjukat és a maga egészében, minden vonatkozásában tudatába zárta a szegény magyar ember szegény sorsát és ezenközben valahogy lassan, de biztosan eltörülhetetlen betűkkel vésôdött zsenge elméjébe jövendô hivatásának vágya, képe is. Kanta községben, -- amely késôbb Kézdivásárhellyel összeépült, -- ebben az idôben Assisi Szent Ferenc kisebb rendjének, a minorita szerzeteseknek már rendházuk volt. Ez a rend ugyanis hazánkban igen régi. Már IV. Béla király alatt kiváló szabadalmakat élvezett, minorita atya volt gyóntatója, sôt maga a király is világi tagja volt a rendnek. Valószínű, hogy a Bükk rengetegeinek szép völgyeiben a pogány kun-palóc és besenyô törzsek megtérítésére a Nagy Gyôr királyi vár körül letelepített szerzetes rendek között kapták ôk az elsô helyüket s innen terjeszkedtek el az országnak a keresztény hitben leginkább veszélyeztetett erdélyi s egyéb területeire. Kanta helység minoritazárda iskolájában nemcsak az elemi ismereteket, hanem a deák tudományokat is tanították. Ide járt Kelemen Didák és a szorgalmas, jó magaviseletű s lelki elmélyedésre hajló tanulóra nagy hatással volt tanító mestereinek, a rend férfiainak egyszerű, lemondó és áldozatos élete s működése. Itt érlelôdött meg benne az elhatározás, hogy ô is követni fogja a megdicsôült Pátriarcha tanítását és életét Isten szolgálatának s szenvedô magyar testvérei vigasztalásának, megsegítésének szenteli. Elhatározását tett követte, 1703-ban, -- húsz éves korában, -- mint novicius belépett a rendbe és 1704-ben az eperjesi rendházban letette az egyszerű fogadalmat. Az eperjesi rendház akkoriban a minoritarend papnevelô intézete volt, amelyet a szerzet legképzettebb tagjai vezettek, mint professzorok. A teológiai karral kapcsolatos volt a bölcsészettudományi tanszék is és így az intézet, mint lyceum azzal a kiváltsággal rendelkezett, hogy hittudományi és bölcsészeti, magisteri (doktori) fokozatra is képesíthetett. Kelemen Didákot, mint az intézet legkiválóbb és legtehetségesebb növendékét már 1708-ban pappá szentelték, magisterré avatták s mint ilyen ott maradt teológiai tanárnak. Amikor a fentebb vázolt szomorú idôk a tiszai részekre majdnem elviselhetetlenül ránehezedtek, sôt a vallás gyakorlása tekintetében valósággal kétségbeejtôk voltak, nagy hivatottságérzet kellett ahhoz, hogy a mértéktelenül elvadult erkölcsök tobzódásában az embertelen módon elnyomott katolikus vallást nemcsak hirdetni, hanem terjeszteni is merészelje valaki. Kelemen Didáknak minden vágya templomért és iskoláért lángolt és áhítva kereste az alkalmat, hogy betölthesse ama forró vágyát, amelyet nem gyôzött elégszer hangoztatni, hogy bár minden faluban templomot és minden harmadik faluban iskolát építhetnének. Szinte jóslatos sejtelemmel számította a jövendô pillanatokat, amelyeknek döntô fordulásában majd bekövetkezik hôn óhajtott küldetésének a teljesülése, amikor szép, tekintélyes és nyugodt tanári állását a veszedelmekkel, szűkölködéssel teljes és üldözéseknek kitett hittérítô pályával fölcserélheti. Az isteni Gondviselés intézkedésének csodálatos, fönséges szólású szavára tényleg megtörtént a jelentôséges fordulat: Kelemen Didák elôtt megnyílt a nagy lehetôségek kapuja, amelyen által lépve egyháza érdekében apostoli működését megkezdhette és szent jámborságának példájával a testi és lelki nyomorúságban sínylôdô szegény magyar népet az Istenben való hitre taníthatta, vallásához visszavezethette, türelemre és kitartásra buzdíthatta. Ezt a kaput Magyarország leghatalmasabb fôura nyitotta meg Isten legalázatosabb szolgája elôtt. Gróf Károlyi Sándor visszaszerezte a nagybányai minorita rendházat s birtokait, ahonnan még 1704-ben elűzték a kurucok a szerzeteseket. Nem ugyan vallási türelmetlenségbôl, hanem csupán pajkos hányavetiségbôl, mert nem tudtak magyarul beszélni s a kuruc hadfiaknak visszatetszett az idegen szó. Kelemen Didák 1710-ben már jó szónok és buzgó szerzetes hírében állott, Károlyi fôispán tehát ôt kérte a rendtôl, hogy a visszakapott nagybányai házat, melynek ô a kegyura, valamiképpen rendbehozhassa. Így jutott a szent életű Didák atya Nagybányára, ahol azonban buzgósága erôs megpróbáltatások alá esett. A rendház javait a protestánsok elfoglalták, a templomnak egyik felét pedig tanácsháznak, a másikat börtönnek használták. Kelemen Didák, mikor Nagybányára érkezett, csak kifosztott, pusztuló kolostori épületet talált, amelyet a rettenetes mértékben dúló pestis nemcsak a távolabb vidéktôl, hanem még a közvetlen környezettôl is elzárt és semmiféle tevékenységre nem nyújtott teret és módot. Az új házfônök, aki bizonyára nem várt sokat a kizsarolt kolostortól, mégis nagyon meglepôdött a kilátástalan állapoton s egy pillanatig le is hangolódhatott, mert maga jegyezte be a ház évkönyvébe a következô sorokat: ,,Semmi pénzt nem találtam; egy szem gabonánk sincs. Üres minden. A pestis közvetlenül kitört s a helyzet annyira zavaros, hogy a kapun senki sem léphet ki életének veszélye nélkül.'' A történelmi legenda elbeszéli, hogy mikor a fiatal római köztársaságot Porsenna király fenyegetôen szorongatta, a körülkerített városból az ifjú Mucius Scaevola átszökött az ellenség táborába, hogy Porsennát megölje, mert csak ettôl a vakmerô cselekedettôl remélhette Róma megmentését. Vállalkozása azonban nem sikerült. Elfogták s a király elé vitték, aki vallatás alá fogta. Meg akarta tôle tudni, hogy nincsenek-e merénylôtársai. Mucius nem vallott, mire Porsenna kínoztatással és halállal fenyegette meg. Mucius ekkor odalépett az áldozó oltárhoz, jobb kezét az izzó parázsra tette úgy, hogy maga a király is megdöbbent a rettenetes önkínzáson és erôszakkal hurcoltatta el a tűztôl az elszánt ifjú hôst. Ez pedig, mintha nem is érezné a kínzó fájdalmat, büszkén szólt: Íme láthatod, milyen csekélyértékű a test azoknak, akiknek szemei elôtt véghetetlen dicsôség lebeg! Kelemen Didák atyának a fentebbi bejegyzése ezt az esetet juttatja a késô nemzedék eszébe. Mert hogy mennyibe vette ô a nincstelenséget, a nyomorgást, az életveszélyt, kitűnik abból a ténybôl, hogy mindez egyetlen percig sem gátolta ôt feltett szándékában, amelyet Isten dicsôségére véghez vinni kívánt. Mintha vad népek közé kiküldött hittérítô lett volna, saját buzgalmából kijárt a szomszédos falvakra és pusztákra. Prédikált, gyóntatott, keresztelt, ápolt és gyógyított s ha fáradozása másképp nem segíthetett szerencsétlen embertársán, akkor legalább vigasztalást és így erôt adott, a kínban vonaglónak, a bútól lesújtottnak. Eleinte, amíg nem ismerték, emberfeletti küzdelem volt az osztályrésze. Prédikálásáért a protestánsok haragudtak rá s nem egyszer kellett botütéseket és kôdobálásokat elszenvednie. Ilyenkor leült a falu végén, a patakban megmosta vérzô sebeit, imádkozott ellenségeiért és szokásos szavaival ,,Hála Istennek'' -- újra kezdte nehéz, keserves munkáját. Hat-nyolc óra járásnyira, késôbb napokra is eljárt hazulról; megismerkedett a vidékkel, tanulmányozta a viszonyokat s az ott lakók nyomorúságos életét, szokásait. Az e közben szenvedett bántalmak, megcsúfoltatások, félreértések és kudarcok özöne nem tántorította el a tiszta szándékkal megáldott, jóságos atyát annak a merész, majdnem lehetetlenséggel határos tervének megvalósításától, amelynek kivitelét mindjárt kezdetben, tanulmányainak befejezése után életfeladatául vallotta és vállalta, hogy a tiszai részeken vissza kell állítani régi fényébe a katolikus vallást. Kelemen Didák legörömestebb és legsűrűbben azokba a községekbe vándorolt el, ahol a legcsökönyösebb ridegség, a legkevélyebb hitetlenség tanyázott. Lelkére beszélt úrnak, parasztnak. Azokat templomok, iskolák építésére serkentette, mindkettôt az istenkáromlás elhagyására, a népet becsületre, tisztességtudásra, erkölcsös életre oktatta. Lassankint mindenfelé megismerték az ô személyét és buzgalmat és még a protestáns atyafiak is kezdték megszívlelni messzeföldön híres prédikációit. Már nem illeték ôt gúnyoló szóval, már nem kiabálták feléje csúfolódó és fenyegetô hangon a ,,pápista kutya''-féle szidalmakat, hanem általában ,,jó Didák atyánk'' névvel emlegették. A szegény emberek várták érkezését, mert nemcsak szavakkal hirdette a jóságot, hanem cselekedetekkel is. A nyomorba taszítottakon gyorsan iparkodott segíteni, megosztotta velük a gazdagoktól, a tehetôsebbektôl összekoldult falatjait, sôt magáról is odaadta ruhadarabjait a ruhátlanságban didergôknek. Károlyi Klára, Haller Gáborné grófnô azt írja, hogy zord, téli idôben elosztogatta a saját használatára való holmikat: süvegjét, takaróját, köpenyegét azok között, akiknek nem volt mivel védekezniök a fagyos, kemény hideg ellen. A pestissel megvert helyektôl sem riadt vissza. Fölkereste, akiket mindenki elhagyott, a szertelen kínok közt fetrengôket bátorította, a szentségek kiszolgáltatásával vigasztalta és erôsítette. Alamizsnát juttatott a koldus sorban tengôdôknek s pártul fogta az árvákat. Sokat tűrt, sokat viaskodott eme küzdelmekkel teljes, viszontagságos utain, tömérdek megrendítô eseménynek volt tanúja és részese, míg végre jóságával, magasztos példaadással, a krisztusi szeretet melegségével, meggyôzô érvelésével sikerült teret nyitni a katolikus hitnek. Jóllehet beszédei sokszor erôs kifejezésűek és dogmatizáló tartalmúak voltak, a másvallásúakkal szemben mégsem használt soha gúnyos kifejezéseket, sem támadó szavakat. Ellenben jótetteiben, irgalmas cselekedeteiben valláskülönbség nélkül minden rászorulót részesített. Szelíd fellépése, megnyerô viselkedése mindig megtalálta útját még a legdacosabb néprétegek szívéhez is. Egész falvak tértek vissza munkálkodása nyomán a katolikus egyház kebelébe s egyúttal régi földesuraik hűségére; viszont az úri rendűeknél is megerôsödött a lanyhuló hitélet és készséges igyekezettel nyújtottak Didák atya közbenjárása révén segítséget a templomok és az iskolák fölépítéséhez, helyrehozatalához. Ha apostoli buzgalmának gyakorlása közben itt-ott süket fülekre talált, avagy kôvé vált szívek állottak ellene az ô kérô, rábeszélô, meggyôzô szavának, nem kedvetlenedett el, de nem is hagyta abba az ostromot. Figyelmeztetô, oktató beszédeit újra, meg újra elölrôl kezdette. Várt, türelemmel várt; mert ,,nem minden gyümölcs érik egyszerre''. Hogy fennkölt türelmessége ,,mennyit hozott s térített meg az anyaszentegyházba, az Isten tuggya, -- de a tiszai részeknek vallási, erkölcsi megújhodása úgy, ahogy most tanáltatik, -- egyedül Kelemen Didák atya buzgólkodásának köszönhetô'', írja róla Károlyi Sándor, kuruc generális leánya, Klára grófnô. Valóságos Pázmány Pétere volt a tiszai részeknek. Minden szavával, minden cselekedetével hitet vallott, hitre térített. Akkor, amikor magának és szerzetes társainak alig volt betevô falatjuk, nap-nap után jóllakatta az elhagyott gyermekeket keservesen összeszedett alamizsnából és juttatott a szegény népnek is. Szent Ferencnek emez igaz tanítványát, Krisztusnak hűséges követôjét már ismerték a nagybányai ház kegyuránál, gróf Károlyi Sándor családjánál is és gyóntatójukká választották. Ebben a minôségben bizalmasává és pártfogoltjává lett ennek a vallásos és hitbuzgó magyar fôúri családnak úgy, hogy terveinek végrehajtását, a hitélet ápolását, a szegény sorsban küzdôk bajainak megenyhítését most már anyagi és erkölcsi segítséggel vihette sikerre. Károlyi Sándor semmit sem tagadott meg a templom, vagy iskola-ügyben hozzáforduló Didák atyától, sôt kérés nélkül is annyit adott ilyen célokra, hogy a jámbor lelkű atya maga mondta: ,,a magától hulló fát rázogatni nem akarom''. Bár mindenkor alázatos volt és szerényen visszahúzódó, a Károlyi-család révén a katolikus fôurak mind többen és többen megismerték és hívogatták magukhoz. Nagyobb ünnepeken és családi ünnepélyeken annyi meghívást kapott istentisztelet tartására, szent beszéd mondásra és gyóntatásra, hogy saját szavai szerint: ,,húsz páter is kevés lett volna a tennivalók elvégzésére''. Ahová elbírt jutni, ott rendkívül nagy örömmel és kitüntetô szeretettel fogadták, valósággal ünnepelték. Büszke volt az az úri család, amelyik a ,,szent életű pátert'' körében üdvözölhette és tisztelhette. Mindezek a kitüntetô fogadtatások, ünneplések nemcsak nem szédítették meg az alázatos lelkű jóságos férfiút, hanem inkább hatványozott fokú tevékenységre sarkalták, hiszen tudta, hogy működését immár szélesebb talajra terjesztheti ki és mélyebben gyökerezô munkálkodást folytathat az eléje tűzött fenséges célnak elérése érdekében. Tudta, hogy nemes törekvéseit, térítô szándékainak végrehajtását mindenkor készségesen támogatják a Károlyi, Csáky, Barkóczy és Koháry grófok családjai, akiknek immár legkedvesebb emberük, tanácsadójuk és lelki atyjuk volt. ,,Igen szokás, -- írja Haller grófné, -- tanácsaival élni ezen a földön.'' Kelemen Didák még misszionárius útjainak legelején felfödözte, hogy Nyírbátorban valamikor szép templom állott, amely azonban a török világban és a felkelések idején megrongálódott, hívei pedig szintúgy, mint az egész vidék, apránkint átfordult a protestánsokhoz. Már akkor átlátta, hogy ha itten plébániát állíthatna fel, a községet, meg a vidéket eredményesebben a maga körébe vonhatná és visszatéríthetné a katolikus valláshoz. Akkor még csak sóhajtott, de tervét egyáltalán nem ejtette el, és amint felvillant az elméjében, hogy íme, most már hatalmas pártfogókat rendelt melléje a Gondviselés, olyan buzgón fogott régi tervének a kiviteléhez, mintha már eddig is kötelességmulasztást követett volna el. Az, amit szerzetesi és papi hivatásán felül önként vállalt, azt a kötelességét, hogy az elárvult tiszai magyarságot egyházához vissza vezeti, annyira természetesnek tartotta, hogy teljesítésekor nem is gondolt kötelességre. Az már benne izzott a lelkében azóta, amióta azt tennivalói közé besorozta s immár összeolvadt az ô egész lényével. A kötelesség lekötötte az ô érzéseinek és akarásának összességét, de ô sohasem érezte a kötelékek szorítását. Elsôsorban egyházi elöljáróját, Erdôdy Gábor gróf egri püspököt kereste föl alázatos levelével, melyben Nyírbátorra vonatkozó terveit elôadta és engedélyt kért a plébánia felállítására. A püspök örömmel adta meg az engedélyt, Didák atya pedig rögtön Károlyi gróf elé terjesztette az ügyet, akitôl telket és megfelelô építô anyagot kapott. A kedvezô eredmény nagy lelkesedéssel töltötte el és haladék nélkül hozzá fogott az építkezéshez. Közben Eperjesre kellett sietnie, ahol ezalatt a minorita rend illetékes tagjai választó nagygyűlésre jöttek össze és Kelemen Didákot a minoritarend magyarországi tartományfônökévé választották meg. Ez a választás, mely az alig harmincnégy éves ifjú szerzetest rendtársai fölé emelte, kétségkívül figyelemreméltó és legilletékesebb elismerése ritka erényeinek, fáradhatatlan és önfeláldozó működésének. 1717-ben tehát rendtársainak bizalmából a magyarországi minorita rendnek tartományi fônöke és generális commissarius (római fôbiztos) lett Kelemen Didák atya. Ez a megérdemelt bizalom még inkább megerôsítette ôt annak a szent ügynek a szolgálatában, amelynek önszántából és kiváló eredménnyel szegôdött a szolgálatába. Ezentúl még messzebbre terjedô körben, még ernyedetlenebb, lankadatlanabb törekvéssel folytatta áldásos tevékenységét s bár új méltósága, új hivatala újabb teendôket rótt reá, a régiekbôl semmit sem hagyott el. Sôt újult erôvel dolgozott s megállás nélkül, fokozott hévvel emelgette vállaira mindazon terheket, melyeket saját akaratából vállalt. Otthagyta a nagybányai házat és elköltözött Nyírbátorba, hogy az építkezés az ô személyes felügyelete alatt gyorsabban haladjon. Így történt, hogy még ugyanabban az évben, 1717-ben be is vezette az odahelyezett minoritákat. Ideiglenes deszkabódéban húzódott meg ô is, rendtársai is, és innen irányította a templom újraépítését s innen írta örömmel teljes leveleit Károlyi Sándor grófhoz, akinek bôséges segítségével indult meg és folytatódott tovább az építkezés. Egyszerű bódéját pusztai residentiá- nak nevezi és tudatja, hogy a püspök is örül az építkezés haladásának és segítségét is kilátásba helyezi. Károlyi azonban nem csak ígért, hanem adott is segítséget. Most meg munkásokat és igákat küldött, hogy legalább a meglevô templom minél elôbb használható állapotba jöjjön. El is készült az 1718-ik év folyamán, de az anyagból is kifogytak s torony még nem volt. Ekkor Károlyinak Klára nevű lányához, Haller grófnéhoz fordult Kelemen Didák és a fiatal asszonynak küldött levelében megjegyzi, hogy ,,fa nélkül tornyot nem építhetünk''. Ezzel kapcsolatosan rövid kitérést kell tennünk, hogy Károlyi Klára grófnôt, akit Didák atya állandóan az ô ,,nagypatronája''-nak nevez, néhány rövid sorban megismertessük olvasóinkkal, annál is inkább, mert benne a régi magyar fôúri nôk legjellegzetesebb alakját rajzolhatjuk a jelenben élôk elé. Gróf Károlyi Klára 1697-ben született s igen korán, 13 éves korában ment férjhez az erdélyi gróf Haller Gáborhoz, a nagyműveltségű kuruc kapitányhoz. Ma lehetetlenségnek számítják az ilyen gyerekkorban kötött házasságot, akkoriban azonban nem volt ritkaság a korai férjhezmenés, inkább természetes és szokásos, különösen a fôúri családok közt. Nagyon gondosan, sôt szigorúan nevelt leány volt, a leggazdagabb magyar mágnás egyetlen leánygyermeke, aki azonban kimagasló helyzetét soha nem vette tudomásul és nem óhajtott részt a világ hiú pompájának élvezésébôl. Családja körében s a gazdálkodás vezetésében kereste és találta meg a boldogságát. Legnagyobb örömét vallásos lelkének ájtatosságba merült gyakorlása és a szegények gyámolítása képezték. Huszonhat éves korában véletlen baleset következtében özveggyé lett s a fiatal asszony ekkor hat gyermekével hazament szülôihez. Atyja országos tennivalói miatt állandóan távol volt hazulról, anyja Barkóczy Krisztina grófnô betegeskedett, így a háztartásnak, a beteg ápolásának, gyermekei nevelésének s a nagy uradalom vezetésének gondjai egészen az ô vállaira nehezedtek. Klára grófnô mindezeknek egész kifogástalanul megfelelt. Anyját szeretettel gondozta s ápolta, atyjának a gazdaságból szakszerű tudósításokat küldött, sôt a megyei és vidéki eseményekrôl is kimerítôen tájékoztatta. Gyermekei nevelésénél fôelve a tiszta erkölcs és a hazafiság volt, a többi -- úgymond -- mellékes. Jóllehet otthon erôs kézzel tartott fegyelmet még gazdatisztjei és fegyveres népe között is, a hivalkodó pompának annyira nem volt barátja, hogy még grófi címét sem igen használta, férje halála óta pedig állandóan és egyszerűen csak ,,árva Klára'' néven írta alá leveleit. Gyermekeit sem szoktatta nagyzásra, sokszor mondotta: ,,szeretné, ha idôsebb fia belépne a piaristák rendjébe, egyik leánya pedig apáca lenne''. Művelt nô volt, elôszeretettel olvasgatta a magyar írókat, gyönyörűségét lelte a kuruc dalokban és ,,megbecsülhetetlen kedvességben levôk''-nek mondja azokat a könyveket, amiket édesatyja Bécsbôl, Pozsonyból hazaküldözgetett neki. Emberszeretetét és jóságát messze földön magasztalták. A segítségre szorulók benne mindig erélyes pártfogót, -- a szegények, az ügyefogyottak, üldözöttek és nyomorultak pedig valóságos ôrangyalt láttak. Mélyen átérzett, megihletett vallásosságát jellemzi az, hogy az akkori rossz utak, nehéz és bizonytalan utazási viszonyok sem tartották vissza attól, hogy gyermekeivel együtt Mária- Cellbe elzarándokoljon és az út legnagyobb részén gyalog menjen. Kelemen Didák atyát a szülôi háznál ismerte meg, igen nagyra becsülte, térítô munkáját nemcsak csodálta, hanem minden tehetségével elôsegítette és támogatta. Amit pedig ô maga nem tehetett meg, arra nézve azonnal írásban fordult atyjához s kérve kérte, hogy a ,,szent életű páter'' szegényei és a minoriták érdekében adjon, vagy tegyen meg minden lehetôt. Kelemen Didák igaz hálával viszonozta a ,,méltóságos ifiasszony'' jóságát és bôkezűségét. Ünnepek alkalmával nagy távolságból is ellátogatott hozzájuk, hogy szent miséjét Klára grófnô jelenlétében végezhesse. A grófnô pedig ilyenkor atyját is hazahívta, hogy az isteni tiszteletet, amelyet Didák atya tart ,,ô is megtisztelje méltóságos jelenlétével Istennek dicsôségére, másoknak gyarapodására és jó példájára''. Klára grófnô most is sietett eleget tenni Didák atya kérésének s a torony építéséhez elegendô fuvar fát küldött. Így azután helyre jött a templom és már elégedetten, nagy ünnepségek tervezése közt és pártfogói jelenlétében készültek a fölszentelésre, amikor közbelépett az örökölt ellenség. Nyírbátor kemény dió volt és feltörése sok fáradságot és még több szomorúságot jelentett Kelemen Didák akadályt nem ismerô buzgólkodásának. Tudta ugyan, hogy ez a község és vidéke erôs vára a protestantizmusnak és lakósai az utolsó Báthory fanatizmusával gyűlölik a katolikusokat, mégis mindamellett, vagy tán éppen azért, mert a nehézségek még hevesebben tüzelték a tevékenységét, nem nyugodott addig, amíg feltett szándékát minden gátnak átszakításával keresztül nem hajtja s a protestáns vidék szívében el nem foglalja a katolikus vallás a megilletô helyet. A templom és a rendház tehát elkészült, de a protestánsok nem adták meg magukat. Háromszor gyújtották fel a rendházat, hogy elvegyék a szerzetesek kedvét s a minoritákat a szó szoros értelmében kifüstöljék Bátorból. Kelemen Didákban azonban emberükre akadtak. Az állhatatosságnak példaképe bár mélyen elszomorodott veszteségén s az emberek gonoszságán, nem rettent vissza a továbbmunkálkodástól. Háromszor építette újra a szegényes rendházat és tántoríthatatlan elhatározással állapította meg, hogy most már maga is a veszélyek közepén telepszik meg. A következô évben, 1720-ban átvette a nyírbátori ház fônökségét és szemtôl-szembe nézett a lépten-nyomon reá leselkedô veszedelmekkel, a nyomorúsággal. Semmi reménysége sem volt arra, hogy az egykori katolikus plébánia földjét visszaszerezze, elnevezte magát ,,Báthor kiáltó koldusának, aki Báthorban vett magának bátorságot a bátor koldulásra''. Koldult és az összegyűjtött alamizsnából faházat épített, amelyben összegyűjtötte a környéknek elhagyott, árva gyermekeit s ellátta ruhával és élelemmel, tanította és a katolikus hitben nevelte ôket. Állandóan volt húsz-húszonkét ilyen árva diákja, akiket abból ruházott s élelmezett, amit naponkint összekoldult. Az ilyen módon folytatott jótékonykodás bizony minden nap megújuló gondokkal terhelte s e mellett még attól is kellett tartania, hogy egyszer csak minden forrás kiapad, ami a nevelôintézet végét jelentette volna. Úgy segített tehát magán, hogy amint csak építôanyaghoz jutott, megnagyobbította az iskola épületét és most már tehetôsebb szülôk gyermekei számára való konviktust nyitott, ahol már nemcsak elemi ismeretekre oktatta a növendékeket, hanem képzett nevelôk segítségével a deáki tudományokat is tanította. Örömest adták ide még a jobb módú úri szülôk is gyermekeiket, egyrészt azért, mert azon a vidéken nem volt más iskola, másrészt meg, mert nyugodtak voltak afelôl, hogy Kelemen Didák atya konviktusában gyermekeik a legjobb nevelésben részesülnek. A konviktus tehát gyorsan fejlôdött és jövedelmezôvé vált. Ennek a jövedelmébôl hozta helyre véglegesen a kolostort. Nagyobb iskolát is akart most már építeni, de a protestáns birtokosok semmi pénzért sem adtak hozzá telket mindaddig, míg maga Károlyi gróf is bele nem avatkozott a huzavonába. Sok küzdelme és megpróbáltatása közepett sem hagyta abba térítô munkáját még rövid idôre sem. Nyírbátorból, mint központból, rendtársaival együtt rendszeresen járta a falvakat és ernyedetlenül dolgozott, hogy a katolikus vallástól elpártolt vidéket visszatérítse. A minorita szerzeteseket a nép szerette és szívébôl ragaszkodott hozzájuk, hiszen közülük valók voltak és legtöbb helyen velük maradtak a háború alatt is, vagy velük vonultak, mint ,,hadi káplánok'' a harcok fergetegeibe. Most pedig, mint a béke és a munka apostolait szívesen hallgatták és ahol maga a ,,szent életű Didák'' is megjelent, ott feltétlenül hódított ellenállhatatlan szava, elült a felajzott viszálykodás, megenyhültek a kemény lelkek és diadalmaskodott a Szeretet. Kelemen Didák figyelme térítési buzgósága mellett kiterjedt minden bánatnak a megvigasztalására, minden bajnak az orvoslására. Akár embertársai sorsának javításáról, akár a katolikus hitélet emelésérôl volt szó, az ô jóságos keze egyetlen mozdulásnyit sem késett, nyomban kész volt a cselekvésre. Még javában folyt a bátori építkezés, még tele volt a feje az építôanyagok beszerzésének gondjaival, mikor 1718-ban Mikes Mihály grófnál járt közbe az 1717-ben tatár rabságba esett keresztények kiszabadítása érdekében, a rabok hozzátartozóinak felkérésére. Ezzel egyidôben pedig megpróbálta még a kolozsvári régi minorita zárda visszaszerzését is, mely szintén protestáns kézre került és amelyben akkor kálvinista tógátusokat tanítottak. Bár kísérlete egyelôre nem sikerült, nem mondott le a visszaszerzés gondolatáról, elhallgatott vele, de ezalatt Csengeren, Gyarmaton, Keserűn és Tárcsán állított fel az összegyűjtött alamizsnákból és fôúri támogatóinak jóvoltából kápolnákat. Nagyarányú munkásságának eredményei bámulatra méltóak csak egyszerű felsorolásra is, ha pedig meggondoljuk, hogy Didák atya abban az idôben érte el kiváltságos teljesítményeit, amikor még fennen lobogott a vallásgyűlölet tüze, amikor az erkölcstelenség s a kegyetlenkedô hajlamosság ragályos kór gyanánt, a pestissel versenyezve pusztította a magyarokat s ha mindezekhez hozzávesszük még azt a tényt, hogy azon a vidéken végezte bámulatos munkáját, ahol az utolsó Báthory után hagyománynak élt a ,,pápistaság'' üldözése: akkor bámulatunk méltán fokozódik egészen a csodálkozásig. Ez az elvakult, szenvedélyesen fanatikus nagyúr ugyanis vad igyekezettel rombolt szét és tört össze mindent, ami katolikus vagyon és nem ismert irgalmat, szánalmat, részvétet az iránt, aki katolikus volt. Óriási kiterjedésű birtokain más vallásút soha sem tűrt meg és ,,mint az ebet és mérget, úgy vetette ki jószágából''. Báthory végrendeletben hagyta meg legközelebbi hozzátartozóinak,, hogy mindazokat az egyházi kincseket, amiket ô életében a katolikus templomoktól, plébániáktól és kolostoroktól elszedett, az arany és ezüst kegyszertartókat, misemondó ruhákat, papi könyveket adják el, de ,,ne pápistának, se zsidónak''. Ha pedig attól kellene tartaniok, hogy ezek az értékek egyszer mégis pápista kézbe visszajuthatnak, akkor inkább gyújtsanak tüzet, égessék hamuvá valamennyit és szórják szélnek a porát, senkinek ne adjanak ,,egy pénz árát se belôle, nehogy még egyszer bálványozásra keljen a ti lelketek terhe alatt''. Az utolsó Báthory azt is meghagyta az örököseinek, hogy katolikus, vagy lutheránus papot, sem szerzeteseket ne engedjenek belépni az ô uradalmaiba -- nemhogy állandó tartózkodásra, hanem még csak általjárásra se. Megrögzötten, megátalkodottan adták apáról fiúra ezt a rettenetes, gyűlölködô szavakba foglalt örökséget az utódok, s így maradt meg végzetes hagyományul a nép között is a békétlenség szelleme és a vallásgyűlölet, amelyet -- úgy vélték -- nem törülhet ki a lelkébôl más, mint égi csoda ... és Kelemen Didák íme ,,Isten nevében véghez vitte ezt a csodát!'' ======================================================================== III. Térítés szelídséggel, szépszóval -- Nagykároly -- Bakta -- Második tartományfônökség -- A katolikus hitélet elszomorító helyzete -- Beszéde az országgyűlés uraihoz A ,,Kálvinista tartomány'', -- ahogy a tiszai részeket abban az idôben nevezték, nem volt többé megközelíthetetlen, kínai fallal elzárt terület. A konokságba gubózott lelkeken felengedett a jég s némi kis enyhülés mutatkozott a környezet látóhatárán. Nyírbátorban rendbe hozták a 130 év alatt romlásnak induló ôsi templomot, rendházat és a szép kálváriát. Ámde mindez csupán a kezdetét jelezte Kelemen Didák atya apostoli munkájának, mert már a rendház építése közben az a gondolat foglalkoztatta ôt, hogy a mérhetetlen nehézségeken megszilárdított és kivívott központnak erôs és hithű katolikusokból tömörülô háttere legyen. Evégbôl Károlyi gróffal tárgyalt arról a fontos tervérôl, hogy katolikus híveket kell a báthori határ elnéptelenedett területeire telepíteni. A visszatérítés mellett ugyanis szerfelett kívánatosnak látszott, hogy az elhagyott és üresen álló jobbágytelkekre más vidékrôl katolikus vallású telepeseket hozatna, akikben a felépítendô, vagy használható állapotba helyezendô templomok és plébániák egyszerre tömegesen nyernének híveket. Károlyi gróf, mint mindig, ezúttal is meghallgatta és megfogadta Didák atya tanácsát s leginkább dolgos sváb katolikusokat telepített az elnéptelenedett jobbágy-telkekre. A nemes gróf annál is inkább iparkodott birtokain a katolikus vallás terjesztésének elôsegítésén és megerôsítésén, mert szerfelett bántotta az a körülmény, hogy családjának ôsi sírboltja és temploma még mindig a protestánsok kezén van. Didák atyát sokszor kérdezgette, mitévô legyen ebben a dologban? A szent életű férfiú biztatására tehát még 1723 elején engedélyért folyamodott az egri püspökhöz, hogy a nagykárolyi ôsi sírbolt és templom visszaszerzése iránt az eljárást megindíthassa. Ahogy a püspöktôl az engedélyt megkapta, Károlyi Sándor gróf azonnal érintkezésbe lépett a város protestáns lakosaival és az illetékes köröket felszólította, adják vissza családi sírboltját s a templomot, ô viszont kötelezi magát, hogy cserébe a protestánsoknak saját telkein nemcsak új templomot, hanem, iskolát, papi és tanítói lakást is építtet. A protestánsok nagy örömmel fogadták az elônyös és gavalléros ajánlatot, Károlyi Sándor pedig 1723 november elsején fényes ünnepségek között fölszenteltette visszanyert templomát s a felszentelésen magyar- német prédikációkat mondatott az összesereglett híveknek. Leánya, Klára grófnô, ezt látva, nem akart hátramaradni az Isten dicsôségére irányuló fáradozásban és saját birtokán, Nyírbaktán szintén Kelemen Didák atya bátorítására hozzáfogott a nagy feladatnak végrehajtásához, a protestánsok által elfoglalt katolikus templom visszaszerzéséhez. Baktán ugyanis két templom volt a protestánsok kezén, amelyek közül a régebbit még a reformáció elôtt építette a katolikus Baktay-család. Bakta késôbb az ,,utolsó'' Báthory egyik református hívének lett a birtoka s attól került a protestánsokhoz a régi katolikus templom is. Idôjártával Bakta a katolikus Barkóczy-család birtokába került és Barkóczy Krisztina halála után, -- mint anyai örökség -- Károlyi Klára grófnôre szállott; azonban a templom a katolikus hívôk megfogyatkozott száma folytán továbbra is a protestánsoké maradt. Mikor aztán Kelemen Didák atya térítô áldozatossága nyomán a katolikus hívek száma Baktán is megnövekedett, lelki tanácsadójának buzdító szavaira és a nagykárolyi templom visszaszerzésének örömére Klára grófnô is felbuzdult és elhatározta, hogy hívei érdekében haladéktalanul beszélni fog a protestánsokkal. A presbitereknek azt az ajánlatot tette, hogy ha a két, rossz állapotban lévô templom közül az egyiket -- még pedig a régebbit -- neki visszaadják, ô a másikat saját költségén kijavíttatja, megújíttatja és istentiszteletre alkalmassá teszi a protestánsok számára. Errôl az egyezkedô ajánlatról így írt atyjának: ,,Az páter minoritáknak sokszori ösztönzése után egy szerencsét próbáltam az Úr Isten szent segítsége által. Felhivatván a baktaiakat s prédikátorokat s megjelenítettem nekik, hogy templom nélkül nem lehetek s nem is leszek...'' A baktaiak beleegyeztek az ügynek rájuk nézve igen kedvezô elintézésébe s a templom átvételekor a békés megegyezés örömére Klára grófnô a prédikátort és a protestáns hitközség elöljáróit is megvendégelte. Ezt a körülményt egyes bujtogatók úgy vitték hírül s terjesztették a vidéken, hogy ,,egy sertésen, két forint ára boron s egy ebéden adták el a templomot'' és megvesztegetést emlegettek. Amint ennek hírét vette gróf Károlyi Sándor, aki semminemű vallási kavarodásban nem akart résztvenni, azonnal visszacsinálta a protestánsoknak a templomot. Ámde a baktaiak állták a szerzôdést, írásban jelentették ki, hagy ,,minden kényszerítés nélkül engedték át a prédikátoruk jelenlétében a pusztulásnak eredt templomot Haller Gáborné grófnônek. És mindnyájan, a falu bírája és tanácsa s egész lakosai szavukat vissza venni nem kívánják''. Károlyi Klára grófnô a rákövetkezô tavaszon már megelégedetten írta: ,,A templomban nagy csendességgel dicsérjük Istent, áldassék érte az Ô szent neve!'' {kép} A nyírbátori minoríták temploma Ennek a két templomnak visszaszerzési módja szorosan összetartozik Kelemen Didák atyának a térítés körül követett eljárásával. Egyik a másiktól el nem választható. Egybekapcsoltan, ékesen szóló jelentôséggel mutatják meg Isten kiválasztottjának mindenkor szelíd, sohasem erôszakos cselekvését s egyszersmind soha vissza nem vonuló határozottságát, mely ôt jellemezte s a melynek jelében elôbb vagy utóbb okvetlen gyôzelmet aratott a legelszántabban ellenálló makacsságon is. Nem erôszakos kényszerítés, nem megvesztegetés, hanem szeretettel meggyôzés volt az ô fegyvere és ezt a fegyvert adta hatalmas pártfogójának és hívének, gróf Károlyi Sándornak és családjának kezeibe is, hogy ezzel a fegyverrel vívják ki vallásuk terjesztését s a felbomlott állapotok rendezését. Szóval és tetteivel minden pillanatban rámutatott arra, hogy a szeretet apostolainak törekvése és irányító elve nem az ádázul kíméletlen, késhegyig menô tusákban való harcolás, hanem az, hogy megértéssel kezet kell fogni, hogy a felizgatott lélek és a szenvedô test megtalálhassa nyugalmát és gyógyulását. Kelemen Didák atyának fennkölt szellemű tanítása, tanácsadása és nemes szívű magatartása követendô például szolgál a mai széthúzó, szerencsétlen viszonyok között is, amikor éppen a vallási ellentéteket élezik ki magyar és magyar között azok, akik nem a közös boldogulást, hanem a zavarosban halászást tartják egyéni érdekeiknek megfelelôen szemeik elôtt. Nyírbátorban s közvetve Nagykárolyban és Baktán végzett munkái közben az Eperjesen 1723. aug. 6-án tartott rendi káptalan másodízben választotta meg tartományi fônökké. Ebben az idôben az erdélyi részekre irányította a figyelmét s működését is Erdélyben összpontosította, és bár igen nehezen indult a munkája, sôt elsô ízben nem is sikerült neki a kolozsvári minoriták klastromának a visszaszerzése, mert ,,igen körmös kéznél'' voltak a tárgyalások lefolytatásai, Kelemen Didák atya nem tágított a szándékától, hanem rendes szokása szerint más irányban is végezte istenes munkálkodását. Így 1724-ben befejezte az elhanyagolt besztercei rendház restaurálását, azután pedig Károlyi Klára grófnônek adott tanácsokat a Kerellô-Szentpál községben levô, pusztulásnak indult templom kézhez vételérôl. A templom egykor katolikus templom volt s a grófnô örökölt birtokán állott, ez idôszerint azonban, bár a protestánsak elfoglalták, azoknak sem kellett. A mestert és prédikátort ugyanis az esperesi gyűlés elmozdította hivatalaiktól s másokat nem küldött helyettük. Így aztán Klára grófnô egyszerűen elfoglalta az elhagyott templomot és ismét katolikus istentiszteletre szenteltette fel. ,,Legkisebb ellenkezô szót sem hallottam csak a parasztoktól is, sôt estvéli s reggeli imádságra a templomba kezdettek járni s nagy figyelmességgel jelen voltak''. Írja levelében Károlyi Klára. Ezalatt Didák atyának Kolozsvárott megkezdett munkája töméntelen iratváltás és sok akadálynak elgördítése után végre kedvezô mederbe jutott. Régi tulajdonukba visszaköltözhettek a minoriták s a fáradhatatlan rendfô, amint a helyrehozott klastromba újra betelepítette a rendtagokat, ,,könnyektôl ázott orcával, földre borulva mond hálát Istennek érdeme felett való nagy, jó kegyelmeért''' s már ezenközben tovább nézve, új utakon új feladatoknak megoldását vállalja. Ôt a sikerek nem kábították el, pihenésre nem csalogatták. Úgy érezte, hogy minden erejét újabb és újabb sikerek kivívására kell felhasználnia. Minél több földet kell bejárnia azért, hogy a Szeretet nevében meghódítsa azokat, hiszen lám! amerre járt, mindenütt lassan, de biztosan elôtérbe került a régi katolikus vallás, megsokszorozódott a hívôk száma, templomok és iskolák épültek, javultak az erkölcsök s a hitbeli lanyhaságot buzgóság és jámborság váltotta fel. Most tehát ismét azokra a területekre fordította térítô, istápoló, irányító gondját, amelyeken legnagyobbnak látta a hitben való elernyedést s az erkölcsöknek hanyatlását. Így állapította meg, hogy a népes alföldi városokban: Makón, Hódmezôvásárhelyen és Szegeden és ezek vidékén, bár sok katolikus hívô lakik, mégis feltűnôen kevés a papság s nincsen a népnek kellô számú lelki gondozója, oktatója és vezetôje. 1726-ban tehát Károlyi Sándor grófnak és ,,baktai édes, jó pátronájuknak'', Haller grófnônek közbenjárását kérte, hogy a helytartótanácstól Szeged városába letelepülési engedélyt kapjon minoritái részére. Ô maga pedig érintkezésbe lépett a szegedi piaristákkal s ezek útján levelet intézett a város elöljáróságához, hogy hozzájárulnak-e a minorita rendház alapításához. Úgy a piarista páterek, mint a város urai ,,örömmel kévánták acceptálni'' a minoriták letelepülését. Szeged város tanácsa házat is ajánlott fel a számukra és 1728-ban nótáriusát küldte a kancelláriához, hogy sürgesse meg a minoriták letelepülési engedélyét. Ekkorra azonban már egynémelyek gáncsoskodni kezdtek a kérdésben s az engedély ellen felszólaltak és a helytartótanácsnál azzal érveltek ellene, hogy miért szaporítanák Magyarországon a koldusokat! A nép különben is nagyon szegény, miért engednének hát közibük még koldulásból élô barátokat is! Elég nekik a maguk bajuk. Szegény Kelemen Didák! ôt, aki csakis a szegény népért élt, aki csakis azért kért és koldult, hogy azt, amit kapott, a szegények s az elhagyott árvák és nyomorultak között eloszthassa, aki saját ruháját, az utolsó falatját is odaadta a szűkölködôknek, szívén találta az alacsony s igaztalan vád nyila. Sértett önérzete most az egyszer nem bírta némán elviselni a méltatlan gyűlölködésbôl eldobott kijelentéseket s Károlyi grófhoz intézett levelében így felel a szerzete ellen szórt dühös, lekicsinylô becsmérlésekre: ,,Ha egész vármegyét bejárjuk is, nem ad a szegénység csak egy, két máriást, itt kiváltképen csak egy poltrot, vagy kisebbik batkát is, hanem buzácskát, gabonácskát, eledelre valót, akit az Uristennek szent jóvoltából maga szükölködése és az aerárium csonkulása nélkül adhat. Sôt inkább az ilyen szerzetesek a szegénységet segéllik, hogy portióját fizethesse, mert ôk szegények. Hadi tisztektôl, egyházi, nemesi uri rendektôl az, mely alamizsnát az Uristennek szent engedelmébôl koldulnak, azt a szegénységnek adják. Néhány száz forintot ad eklézsiánk a szegénységnek. Maguk mondják, hogy sokszor nem tudnának hová lenni, ha innen pénzt nem kapnának. Uraktól koldulnak és a szegényeknek adják.'' Keserű levelének hamarosan meg lett a foganatja. Károlyi gróf megmagyarázta a kancelláriának a dolgok állását s a minoriták megkapták a szegedi rendház alapítására szóló engedélyt. Eme fáradozása közben nagy teljesítményeket vitt véghez a térítés terén Szabolcs és Bihar megyékben s megalapította még a besztercei háznak helyrehozatala idejében a szilágysomlói rendházat is, amelyhez Andrássy Ferenc bárótól kapták a minoriták a telket. Kelemen Didák atya tényleg nem ismerte a pihenést mindaddig, míg azt a szent célt, melyet maga elé tűzött, el nem érte; nem is akarta azt megismerni, mert azt tartotta, hogy csak a végzett munka után édes a nyugalom, reá pedig még nagyon sok kötelesség elvégzése vár. Hogyne várt volna, mikor folyton újabb és újabb terek nyíltak elôtte a hit és emberszeretet útjain s folyton újabb és újabb munka és teher zúdult a vállára! Az ô törhetetlen buzgalmát minden kivívott siker új küzdelmekre sarkalta, mert nem emberi mértékkel méri a munkát s a fáradságot az, akit Isten különös kegyelme küld a munkára. Az 1725. évben, amikor ismét a magyarországi részekre terelôdött a figyelme, a csanádi és csongrádmegyei állapotokkal foglalkozott, de alighogy megpendítette a szegedi rendház ügyét, máris meghívást kapott Pozsonyba, Koháry István gróf országbíróhoz, -- aki az országgyűlési vallásügyi bizottság elnöke volt, -- hogy egyházi ügyekben vele tanácskozzék. Sietett a meghívásnak eleget tenni, hiszen egyházának és vallásának ügyeirôl volt szó. Útja a Sajó és Hernád mentén vezette keresztül és mindent megfigyelô lelkét mély szomorúsággal töltötte el az a leverô megállapítása, hogy ezen a vidéken, is teljes elhagyatottságban vannak a katolikus hívek. Templom, kivált ép templom, igen ritka községben akad s még ritkábban lelkipásztor. A gondolatait lenyűgözô szomorúság azonban egyszeriben lelkes energiává változott s megérlelte lelkében azt a tervet, hogy most már ezt a vidéket választja térítô s vigasztaló munkásságának tárgyául és itten is, mint elôbb Bihar, Szabolcs és Szatmár megyékben, a katolikus hitélet reneszánsza számára készíti elô a terepet. Elhatározta, hogy mint amott Nyírbátorban, úgy itt meg Miskolcon fog szent vállalkozásának központot állítani. Evégbôl alaposan kezdte tanulmányozni a miskolcvidéki, majd az egész borsodmegyei állapotokat. Bizony fájdalmasak voltak ezek az állapotok. Vigasztalanul feketék, lehangolók. Sugártalanságuk eloltott a szívekben minden reményt. Az a megszámlálhatatlan csapás, ami Mohács óta Magyarországot állandóan korbácsolta, az embereket egészen elvadította, durvákká, haszonlesôkké, önzôkké formálta s a más bajával nem törôdôkké tette még a legjobbakat is. Mikor az életet folytonos rettegés közt kell lemorzsolni; mikor a becsületes és szorgalmas munka gyümölcsét a harácsoló erôszak habzsolja fel: akkor meglazulnak az erkölcsi kötelékek és értékek. Mindenki csak a saját biztonságára, javainak megôrzésére gondol s mialatt ezeket erô és ravaszság segítségével igyekszik megmenteni, azalatt kivesz belôle az emberies gondolkozás, és az erkölcsi törvények tisztelete, és a munkaszeretet helyébe a munkakerülés tolakodik. Ez a visszaesés annál gyorsabban szokott bekövetkezni, minél magukrahagyatottabbak az emberek. Kivált, ha nincsen velükérzô, bajukat megértô s megosztó férfiú közöttük, aki eléjük állna a züllés útján s visszatartaná a vakon rohanókat, a romlásba zuhanókat; aki a vallás vigasztaló szavaival csillapítaná és türelmes reménykedésre tanítaná a lázadó lelkek felbomlott egyensúlyozatlanságát. Vihar alatt szétfut a nyáj, mindegyik külön barlangba bújik és ha a pásztor nem keresi föl, elpusztul, vagy ragadozó fenevaddá változottan a másiknak vérével táplálkozik. Így vadult, így züllött a magyar társadalom azokon a helyeken, amelyek a török dúlás és a folytonos pártvillongások, felkelések útjába estek. A városi lakosság közül a tehetôsebbek biztos menedékbe, megerôsített helyekre siettek, akik pedig kényszerűségbôl helyt maradtak, azok összekeveredtek a falukból s kisebb helyekrôl menekülôkkel, mindenféle mesterkedéssel próbálkoztak, hogy a szennyes, viharos áradatban el ne sodródjanak s a napi megélhetésüket annyira amennyire, mégis megnyerhessék. Egy város ma a töröktôl, holnap a némettôl, azután a kuructól, labanctól, vagy valamelyik véghelyi vitéztôl kért és kapott illô sarc fejében oltalomlevelet. Egyik fél természetesen nem respektálta a másiknak oltalomlevelét, leggyakrabban a magáét sem. Ennek érthetô következménye legelsô sorban is a hit megrendülése az emberek lelkében, az adott szó szentségében való bizalmatlanság, szóval az erkölcsi értéknek teljes csôdje s a megvesztegethetôség növekedése lett. Az embertelenné aljasodott emberek társadalmában így lassankint nemcsak az adott szó lett árucikk, hanem a becsület, a meggyôzôdés, sôt még a vallás is, amelyeket szükség és árfolyam szerint csereberéltek. Nem a hűség és nem a hazaszeretet vezette ezekben a sötét idôkben az emberek legtöbbjét honpolgári kötelességeik teljesítésében és lelki életük irányításában, hanem az anyagi élet, vagy az erôsebbtôl való félelem. A törökök dúlásai, Ferdinánd- és Szapolyai pártok hatalmi versengései, nemcsak Magyarországot és nemcsak a magyar vagyont pusztítottak, hanem a magyar lelkeket is. Elôsegítették a társadalom demoralizációját és a nép erkölcsi lezüllésének okozói lettek. Mert, mikor a nép azt látta, hogy az ô földesurai a renddel, joggal, igazsággal semmit sem törôdnek, ellenben felhasználják a zavaros állapotokat és anyagi érdekeik szerint csűrik-csavarják, lábbal tapossák az igazságot; adott szavukat megmásítják s meggyôzôdésüket aszerint mérik, ahogy azt az ô nagyravágyásuk, boldogulásuk megkívánja; hűség esküjüket semmibe sem veszik s elforgatják arrafelé, amerrôl kedvezôbben fúj a szél: akkor mit tett a felsôbbség viselkedésébôl okuló nép? Egyszerűen utánozta ôket... Aki nem talált védelmet a jogban s igazságban, az maga is rossz útra hajlott és hatalmaskodott a gyengébb felett. A tömeg megtanulta felettes hatóságaitól, uraitól az igazságtalanságot, a visszaélést, az erôszakoskodást és megtanulta az igazság kijátszását s az erôszak jogát is. Ahol pedig az erôszaknak tér nyílik, ott rohamosan burjánoznak fel a jelszavak, amelyekkel az erkölcstelenséget, a szabadosságot, a bűnt mentegethetni vélik. A politikai és párthatalmi harcok ama folyamatában aztán legrombolóbb hatással szakadt erre a szerencsétlen országra a hitújítás. Az erkölcseiben züllésnek indult, fegyelmetlenné vált és pásztoraitól elmaradt tömeg mohón szívta magába a neki tetszô új jelszavakat, amelyeknek a lelkiismeret szabadságát követelô tanait a szabadosságnak nagyon jókor érkezô köpenyegéül üdvözölte. Amikor pedig a hangzatos jelszavakon kapva-kapó nép egynémely esetben azt tapasztalta, hogy a hatalmaskodók, -- ha érdekeik úgy kívánják, -- védelmükbe is veszik ôket, sôt alkalom adtán anyagi elônyöket is juttatnak nekik, akkor minden habozás nélkül elpártoltak régi vallásuktól, régi gazdájuktól és híveivé szegôdtek a reformációnak, melytôl nem annyira lelki, mint inkább testi és földi állapotaiknak megreformálását várták, vagy legalább is reménylették. És mi sem természetesebb, mint az, hogy habozás nélkül erôszakoskodtak legelôször is a védtelen egyházak és a szerzetesek vagyonával szemben, amelyek a legkényelmesebben elérhetô szabad prédának látszottak. Nemcsak a templomokat foglalták el, hogy állítólag vallásos meggyôzôdésük követelése szerint átalakítsák, hanem a templomok vagyonát is széjjel hordták. Eleinte csak lassan és titokban, késôbb azonban mind nyíltabban és követelôbben. A templomokat ha nem rabolták el, pusztulni hagyták, a bennük levô értékeket azonban föltétlenül lefoglalták. Így pusztult el Miskolc vidékén is több szerzet és templom, melyek a diósgyôri várhoz tartoztak. A zárdák lakóit elôször a törökök űzték el s a megmozdítható értékeket a török rablók vitték el, késôbb pedig, a Ferdinánd-Szapolyai pártvillongások alatt hol az egyik, hol a másik csapat vezére fosztogatta a templomokat és a kolostorokat. 1533 körül történt, hogy Szapolyainak híve, Bebek kapitány a tapolcai apátságot rabolta ki és pusztította el azzal az ürüggyel, hogy az apát Ferdinánd-párti. Magát az lapátot és több szerzetes társát embertelen kínzások között ölette meg. A szerzetesek közül többen Miskolc városába menekültek, ahol a mindszenti parochián találtak ideiglenes elhelyezkedést, de az apátság többé nem bírt talpra állni, mert a nagyok példáját követték a kisebbek és apródonkint széthordták az apátság ingatlan vagyonát is. Így cselekedett Temesváry Mihály is, aki 1570-ben már úgy bocsájtotta áruba a tapolcai apátságnak bessenyôi szôlôjét, mint sajátját és készpénzért eladta a tapolcai szerzetesek miskolci házát is. Az olyan lakosok, akik katolikus egyházi vagyonra tettek szert, nagyon természetes, hogy rövid idôn belül fanatikus hívei lettek új vallásuknak, mert különben lelkiismeretbeli kötelességüknek tartották volna elhagyott egyházuk vagyonát visszaszolgáltatni. Mint az új vallás híve azonban egyik sem csinált lelkiismereti kérdést abból, hogy régi vallásainak vagyonával erôsíti új vallását. Sokan érdemnek tekintették a réginek gyöngítését s így a reformáció, még pedig eleinte Luther tanai szerint, majd enyingi Török Ferenc pártfogása mellett a kálvinizmus, gyorsan terjedt. A katolikus papság ugyan erôlködött, hogy elpártolt híveit visszatérítse, de mint Miskolc város története is mondja: ,,az uralkodó királyok nem tudták ôket megvédeni a török szüntelen sarcolásaitól, de nem is bántották vallásukat s így Miskolc város lakosai háborítlanul élvezték a reformáció vívmányait.'' Különösen fel tudta használni a fejetlen állapotokat enyingi Török Ferenc pártfogoltja: Hevessy Mihály prédikátor, aki igen tevékeny és ügyes szervezô tehetség és rendkívül erélyes ember volt. Az ô működése alatt került protestáns kézre az avasi fôtemplom a hozzátartozó ,,Papszerrel'' együtt. A miskolciak is, mint általában a városok felhasználták a zavaros és a török hódoltság nyomorúságaiból folyó gazdátlan állapotokat arra, hogy földesuraiktól elszakadjanak és az ebbéli törekvéseiket az új vallásra való áttérés több helyen sikeresen elôsegítette. Miskolcon azonban úgy látszik, a Fánchy Borbála erélyes és keménykezű földesurasága egy idôre megállította, vagy legalább is korlátozta a katolikus egyházi javak elidegenítését, mert az avasi fôplébánia templom csakhamar visszakerült a katolikusok birtokába. De az új hit mégis erôsen terjedt és a város intézôsége már egészen a reformátusok, vagy a reformátusokhoz húzók soraiból került ki, akik nagy befolyást tudtak gyakorolni a katolikus hitben még megmaradt polgárokra. Hogy milyen mértékű volt ez a sógorság-komaság és más egyéb kötelékekkel szorosan összefűzött érdekközösségbôl eredô befolyás, élesen megmutatja a Dôry Ferenc-féle eset. Dôry Ferenc a XVII. század közegén élt Miskolcon. Mint igen gazdag, katolikus vallású, tekintélyes polgár látszólag nagyon buzgólkodott a katolikus hitélet erôsítésén. Szorgoskodó fáradozásai közt kitervelte, hogy a miskolci katolikusok folyamodjanak III. Ferdinánd királyhoz az 1563. évben I. Ferdinánd királytól kiadott parancslevél megújításáért, mely szerint a Papszer-utcában lakó jobbágyok a Szent István- templomhoz, -- a Tóth-utcában levôk pedig a Bold. Szűz Mária- templomához tartozván szolgálni, -- ezeket a lakosokat a diósgyôri uraság részérôl egyéb szolgálmányokkal ne terheljék. A miskolci plébánia története (Nemes József) azt mondja, hogy ezt a szabadalom- megújítást Dôry Ferenc dúsgazdag földbirtokos vitte keresztül a királynál s maga Dôry Ferenc az, aki ki is hirdeti a szabadalom megújítását az 1657-ik évi megyei közgyűlésen. A történetíró azonban azt is elmondja, hogy Dôry Ferenc uram azért buzgólkodott eme kiváltságos szabadalomlevél sürgôs megújításán, ,,mivel már akkor elôkészítette volt az egész katolikus egyház áttérését a református hitre...'', de biztosan tudta azt is, hogy a szigorúan katolikus császári udvar ugyan nem erôsítette volna meg a szabadalom megújítását, ha azért reformátusok folyamodtak volna, s a református hitre áttért polgárokat a király semmi esetre sem szabadította volna fel a diósgyôri uradalom szolgálása alól és nem ajándékozta volna meg a katolikus templomokat megilletô szabadalommal a reformátusokat. Mikor azután a szabadalomlevelet -- mint katolikus polgárok -- megnyerték, akkor maga Dôry Ferenc volt az, aki tekintélyével, hatalmas anyagi erejével és ügyes rábeszélôképességével rábírta a katolikusokat, hogy az egész miskolci egyház, egy tömegben, áttért a református hitre és ezzel az avasi fôtemplom, sôt ennek minden birtoka és javadalma református kézre került. Miskolc tehát egészben református város lett, úgy hogy ebben az idôben, 1650 körül csupán két család, a Husvéti és Péchy család maradt meg az ôsi, katolikus hitben. A püspök ugyan nem vette tudomásul a nagy fordulatot és tovább is követelte a papi tizedét, ámde most már a református miskolciak nem fizettek a katolikus fôpapnak. Igaz, hogy a saját új, református egyházuknak sem adták meg a járandóságot, de ez egyáltalán nem volt szokatlan eset és nem is csodálható, mert gyakran, éppen a tehertôl való szabadulás volt a fôindító ok az áttérésre. Továbbá ezekben a zavaros idôkben parancs ugyan volt elég, sôt túlon-túl sok is, de a végrehajtásban minden elöljáróság és hatóság erôtlenül működött, illetôleg sehogy sem működhetett. A reformáció tehát Miskolcon is erô és ellenállás hiányában szabadon fejlôdött és gyors szervezkedéssel erôsödött meg annál is inkább, mert tudvalevôen majdnem félszázadon keresztül alig voltak a környéken katolikus papok és plébániák. A szerzetes rendek pedig már elôbb, a török dúlás óta sanyarú állapotban tengôdtek és javaiknak lassú bomlása, elharácsolása, majd pedig a katolikus hívek megfogyatkozása miatt évrôl évre kevesbedett jövedelmük. Így a híres és virágzó tapolcai bencés apátság is, amelyet a törökök pusztításai annyira tönkre tettek, még a pogányok kiűzése után sem volt képes a rend sem templomát, sem zárdáját újból felépíteni s tagjait Miskolcon, a mindszenti plébánián kellett ideiglenesen elhelyezni. Itt megmaradtak ugyan és a katolikus hívek lelki szükségleteit ellátták, de jövedelmük a megélésre nem volt elegendô és sem kegyúri, sem katona állítási kötelezettségeiknek nem tudtak eleget tenni, ezért III. Károly 1715-ben az apátságot végleg beszüntette s még megmaradt javait egyes világi fôpapoknak adományozta. Ez által a mindszenti római katolikus plébánia jobb helyzetbe került, mert a javadalmakat élvezô fôpapok az ellenreformáció felújulásának hatása alatt jelentékenyen támogatták az egyetlen miskolci kis plébániát és a plébánia minden tehetségével meg is felelt a hivatásának, mert híveiben állandóan erôsítette és fenntartotta az ôsi hithez való ragaszkodását. De azért, hogy milyen küzdelmes volt ennek a parányi katolikus szigetnek a nagy református áradat ellen való megvédelmezése és megmaradása és milyen nehéz a helyzete, azt eléggé illusztrálja ama körülmény, hogy a város, mely csekély határánál és kis földbirtokánál fogva mindenkor inkább az ipari foglalkozások felé hajolt és ezen a téren elismert jó névnek s aránylag jólétnek is örvendett, -- a református elemek hatalomra jutásának idején olyan mértéktelen mohóságot tanúsított a katolikus vallással szemben, hogy ennek híveit a céhekbôl kizárta s ezzel a katolikusok ipari foglalkozását lehetetlenné tette. Így történhetett meg, hogy a XVIII. század elején is csak húsz katolikus család volt a városban s ezek is a mindszenti részen laktak és anyakönyvüket is csak 1702-ben kezdték újra vezetni. A katolikusok azonban, ha kevesen és nehéz sorsban voltak is, nem tudták elfeledni a tömérdek méltatlanságot, ami rajtuk Miskolc városában esett és 1713-ban plébánosuk, Tallián Lajos tiltakozókérvényt intézett a megyéhez és óvást emelt az ellen, hogy a város legszebb templomának, amelynek csúcsíves stílusról tanúskodó romjai még akkor is fennállottak, -- ,,a helye most a katolikus lelkek megbotránkoztatására vásárhelyül adatott el s ezáltal profanizáltatott és latrok barlangjává lôn...'' Azért kéri a megye rendeit, utasítsák a város fôbíráját, hogy a pusztulásnak indult templom telkén épült magánházakat romboltassa le, a telket pedig adja vissza eredeti szent rendeltetésére leendô felhasználás végett a katolikusoknak s a vásártartást azon a téren büntetés terhe alatt tiltsa meg. Szendrey Miskolc története 377. lapon errôl a dologról így ír: ,,... a gyengébbek megfélemlítésére hozott rendszabályok sok keserűséget szültek s növelték a város lakosainak szenvedélyes ellenállását. A kormány ezen nyílt fellépésénél sokkal nagyobb kárt okoztak a már III. Károly alatt hozott, de tulajdonképpen csak Mária Terézia alatt foganatosított rendeletek, melyek szerint a városban létezô különbözô protestáns mesteremberekbôl álló céhek mellé katolikus céhek állíttattak s így lehetôvé tétetett azokat az ezekbôl eddig kizárt katolikusokkal megnépesíteni s a város katolikus lakosságát tetemesen növelni...'' A Bold. Szűz Mária templomáról volt szó, amely még a török dúlásnak esett áldozatul s azóta romokban hevert, de amelyet a katolikus Miskolc még romjaiban is tiszteletben részesített és kegyelettel vett körül. Mikor azután Miskolc protestánssá lett, vásártérnek használták s ez ellen tiltakozott most a plébános. A város bírája a tiltakozás felolvasása után a megyegyűlésen azonnal felszólalt. Váczy András uram elmondta, hogy a kérdéses hely vétel útján jutott a város birtokába s azt Ô Felsége rendeletére a szepesi kamara adta át a városnak. A megye mindazonáltal Tallián, plébános kérvényét kiadta a város vezetôségének írásos jelentéstétel végett. A város természetesen írásban is ugyanazt válaszolta, amit fôbírája élôszóval elmondott s így a tiltakozást a vármegye, ahol szintén a reformátusok voltak többségben, ad acta tette. Csak tizenkét év múlva, 1725-ben vették ismét elô, amikor -- mint azt fennebb megírtuk, -- Kelemen Didák atya gróf Koháry országbíróhoz való útjában a vidék katolikusságának elhagyatottságát meglátva és lelki szükségleteit megérezve elhatározta, hogy most már Miskolcot fogja térítô munkásságának központjává avatni. Amit pedig a szent életű atya elhatározott, azt törhetetlen akarattal keresztül is vitte, s azonnal hozzá is látott, mert Isten dicsôségének hirdetésérôl volt szó, amiben semmi fáradságot nem ismert és semmi halasztást nem tűrt. Azzal a csodálatos, sziklaszilárd megállapítással, amely Isten dicsôségének hirdetésében mindenkor gátat és akadályokat nem ismerôen vezette az ô tetteit, áttanulmányozta Miskolc és vidéke állapotát s tanulmányozásának az lett az eredménye, hogy szándékáról azonnal kimerítô és sürgetô elôterjesztéseket tett Károlyi Sándor, Koháry István és Erdôdy Gábor grófoknak. Miután pedig ezek örömmel értesültek terveirôl s nemcsak helyeslésüket fejezték ki azok felett, hanem kiviteléhez támogatásukat is megígérték, 1725. március 11-én Borsodvármegye rendeihez benyújtotta kérvényét, amelyben mint rendfônök, a minoritáknak Miskolcra leendô telepítését kérelmezi. Hogy ez a kérése nem volt pusztán egyéni vágy, vagy éppen terjeszkedési hiúságból folyó cselekedet, hanem alaposan megfontolt és a katolikus hívek égetô lelki szükségletének kielégítését célzó igyekvés, mutatja ama körülmény, hogy tôle függetlenül ugyanebben az idôben több elôkelô borsodmegyei család szintén folyamodott a megyéhez és tanítással- neveléssel foglalkozó szerzetes rendnek, a piaristáknak betelepítését kérte Miskolc székhellyel. Kelemen Didák kérését, -- mint fönnebb láttuk, -- a katolikus hitélet szomorú viszonyaira vonatkozó személyes tapasztalat, majd ennek folytán beható tanulmányozás elôzte meg. Tanulmányai feltárták elôtte ama buzgó hitéletet, ama virágzó kultúrát, amely Nagy-Gyôr vára körül hajdan éledve pompázott s megláttatták vele az országot sújtó csapások pusztításait, amelyek ezt a gyönyörűen fejlôdött virágoskertet letarolták. A jó atya fájó szívvel, szemlélôdôen vette sorra a török világ dúlásait, fosztogatásait és a folytonos harcoknak szörnyű eredményeit: a templomok és kolostorok tönkretevését, a papok és szerzetesek elűzését s mindama kínzó, kegyetlen és embertelen tetteket, amelyek a katolikus hívôket pásztor nélkül való elvadult nyájjá szórták szerteszéjjel. Látta a vallási háborúskodásoknak erkölcsrontó hatását, a jogrend teljes bizonytalanságát és az általános lelki sivárságot, amely ennek nyomán az egész társadalomban megkövesedett. De ebbe a kietlen pusztaságban meglátta az élet vándorainak lihegô szomjúságát is, amely a meggyötrött lelkeket kínozta, azt a sóvárgó szomjúságot, amely olthatatlan hévvel epedett a hitnek üdítô forrása után. {kép} A miskolci minorita templom homlokzata Ez a meglátás fölemelte mélységes bánatából Kelemen Didák atyát s kettôzött erôvel utalta sürgôs segítség vivésre. Felháborodva tapasztalta, hogy akkor, mikor az ország már a békés állapot rendje felé közeledô úton van, az ôsi vallás még mindig a zavaros viszonyok járma alatt nyög és hívei rendkívül nehezen jutnak templomaikhoz és lelkipásztoraikhoz. Ez a felháborodás ismét ellenállhatatlan lobogásra szította lelkében azt a szent tüzet, mely benne Isten különös kegyelmébôl lángolva égett s nemes hivatásának: vallása és egyháza terjesztésének újult erejű harcosává emelte a kiváltságos életű férfiút. Ez a fennkölt hevülés, ez a fenséges méltatlankodás, ez a szent ügyért mindig síkra szálló harcos készség kitűnik a vármegyéhez intézett beadványának minden sorából. Mindjárt a bevezetésben így beszél: ,,Magától értetôdik, hogy Ô Felsége apostoli buzgalmában, amellyel Mária országa iránt viseltetik, királyi tiszténél fogva általánosságban az egyházaknak s különösen a javadalmazottaknak s valamikor kegyes adományokkal támogatottaknak, ha elpusztultak is, jelenlegi állapotát tudni akarja s ezért a királyi helytartótanács utján a vármegyéktôl kegyesen beható tudósítást kíván. Mint hihetô, leginkább azért, hogy a kegyes alapítók szándékának eleget teendô, az ilyen elpusztított egyházakat helyreállítassa s miután helyreállíttattak, azok által, akikhez tartozóknak megismertetnek, az elôbbeni istentiszteletre használtathassanak. Volt valamikor Miskolc városában is, -- mint a romok mutatják, -- egy tágas, a Bold. Szűznek szentelt templom, mely a nevezett város szabadalmának tanúsága szerint, a mi rendünkhöz tartozott, s amely az idôk mostohaságában nagyon feldúlatott, javaitól megfosztódott és az alapítók jámbor szándékaitól messze eltávolíttatott, sôt maga, megszentelt telke is a vásárokban összecsôdülô hitetlen zsidóktól a Szűz Istenanya tiszteletének nem csekély kárára napról-napra megszentségteleníttetik. Nehogy tehát az Isten méltó haragját ez a Mária országa megérezze, jelentésének kegyes megtételét és a visszaadás ajánlását, továbbá, -- hogy az ügynek mineműsége pontosan kitűnjék, -- a hivatkozott szabadalmak megvizsgálását a legalázotasabban kéri.'' Ez a kérvény, akár a hű tükör, tisztán vetíti elénk Kelemen Didáknak a hittôl és szeretettôl áthatott lelkületét. Igazságának és a méltányosságnak érzetében, -- sôt a szabadalomlevélre való ismételt hivatkozás folytján, -- biztos tudatában, önérzetes, mégis egyetlen mondatában sem sértô. Nem emlegeti a katolikus egyházak és azok javainak jogtalan elvételét, nem izgat szemrehányások tételével, csak a tényeket említi s a jognak és rendnek helyreállítását kéri. Ami megtörtént, azt a felfordult állapotoknak, a zavaros idôk következménye gyanánt az országra súlyosodó csapásoknak tulajdonítja és az immár meglevô bajoknak jóakaratú orvoslását kéri. Igazi keresztény lélek, türelmes és megbocsájtó, aki csak az Isten dicsôségének hirdetését, vallásának terjesztését s egyházának igazságos, jogos követelését tartja szemei elôtt. Erôs elhatározású, de alázatos, szerény katona, aki mielôtt kardjához nyúlna, az igazság és szeretet szavaival igyekszik ellenfelét meggyôzni. A hatás nem is maradt el. A megyegyűlésen egyetlen hang sem emelkedett a kérés ellen és a vallás ügyét sem vonták bele a vitába, sôt szóba sem került. Megválasztották a bizottságot, mely a kérést megvizsgálja s arról véleményes jelentést tesz. Az ördög azonban nem alszik s a krisztusi szeretet és békesség ellen mindig éberen támad, így történt ezúttal is. A megyegyűlésen résztvevô protestánsok, az ülés befejezése után meggondolták a dolgot és másnap összegyülekeztek. Hevesen tiltakoztak minden vizsgálat ellen, mert a beadvány nyomán azt a gyanút táplálták, hogy a vizsgálat célja, vagy következménye a katolikus egyházi állapotok visszaállítása és a vagyonok visszavétele lesz. Tiltakozásukat tehát a tegnap hozott vármegyei határozat ellen azonnal bejelentették a megyénél is, és hivatkoztak arra a királyi rendeletre, amely kimondja, hogy mindaddig, míg az országgyűlés bizottsága munkáját be nem fejezi és a király elé nem terjeszti, a vallási kérdésben minden változatlanul maradjon. A vármegye erre a fordulatra mit tehetett mást, mint azt, hogy az egész ügyet felterjesztette a helytartótanácshoz. Mellékelte Tallián plébánosnak tizenkét év elôtt a Szent Szűz temploma helyének profanálása miatt beadott óvását és a város bírájának erre adott válaszát, valamint Kelemen Didáknak most benyújtott kérvényét s az arra hozott megyei határozatot, de nem mulasztotta el megjegyezni, hogy ez ellen a kérvény ellen a tárgyalás napján egyetlen hang sem szólalt fel, hanem csak másnap és akkor is csupán a miskolci protestánsok tiltakoztak. A helytartótanács a király elé vitte az ügyet és a király leirata 1725. július 8-ról megdorgálja a miskolci protestánsokat azért az állításukért, mintha az egyházi ügyek és alapok megvizsgálása egyáltalában a protestánsok vallásgyakorlatának akadályozását célozná, egyben kimondja, hogy Kelemen Didák kérvénye fölött külön fog intézkedni. Ezt a királyi leiratot a helytartótanács leküldte a megyének azzal az utasítással, hogy mielôtt a minoriták kérelme ügyében döntés történnék, ezek szerezzék be a megyés püspök engedélyét, illetve Miskolcra leendô betelepülésükhöz való hozzájárulását is. A miskolci protestánsok azonban, hogy elejét vegyék a betelepülés kérelmezésének, szeptember havában a város tanácsával oly értelmű határozatot hozattak, hogy akár most, akár késôbb, ha katolikus uraim ô kigyelmük a többször említett templom helyén bármiféle épületet akarnának emelni, azt az akkori bíró uram ô kigyelme semmiképpen meg ne engedje, sôt még, ha csak egy keresztet állítanának is ott, rögtön ásassa ki és illô tisztelettel vitesse el az apátságra. Erre azonban soha nem került sor, mert már két év múlva a borsodmegyei alispán és a fôjegyzô az egri püspökhöz fordultak s kijelentették ama szándékukat, hogy ôk ,,a majdnem egészen kiszorított katolikus vallás terjesztésére'' a minorita atyáknak Miskolcra leendô telepítését akarják kérni. íme, Isten végzésével minô kedvezôen alakul a sors, melyrôl az emberi hiúság azt véli, hogy a kezében tartja! Kelemen Didák atya még 1725-ben tárgyal a püspökkel a minoriták betelepítését illetô szándékáról. A püspök helyesli a tervet, ámde a miskolciak hevesen ellenzik, sôt bevégzett tény elé akarják állítani a kérés teljesíthetését azzal, hogy a mindenkori bírónak meghagyják, hogy a kért telken semmiféle épületet -- még csak egy keresztet se tűrjön meg. Erre a vármegye urai maguktól mennek ugyanahhoz a püspökhöz ugyanazt kérni, amit Didák atya már két évvel ezelôtt kért... Hogyne ígérte volna meg ezeknek kérelmük támogatását a püspök, hiszen világosan nyíltak ki elôtte az isteni végzés útjai, amelyeket emberi furfang különben sem torlaszolhatna el! Magához hívatta a minorita rend akkori prokurátorát és beható tárgyalásokat folytatván vele, Bécsbe küldötte. Errôl a nagy fordulatról a miskolci protestánsok is csakhamar értesültek, és -- miután sehogy sem volt ínyükre a dolog, -- vezérférfiúknak a gazdag Déry Andrásnak hathatós befolyásával igyekeztek ellensúlyozni annak tetszésük ellen való alakulását. Ismét Didák atyának kellett sorompóba lépni. Felutazott tehát Pestre s az illetékes körök elôtt bebizonyította, hogy a miskolci templom Rákóczi fölkelése elején is még a minoritáké volt. Ennek a templomnak pusztuló falaiból építette azután Petrik miskolci apát az oratóriumot, maga a templom helye így üresen maradt s most barmok legelésznek rajta és vásártérnek használják. Az volna tehát a kívánsága, hogy ez a hely hivatásának visszaadatnék, Isten dicséretére ott újból templomot emelhetnének a régi tulajdonosok, mert ,,nem csak Miskolcon, hanem a környéken is hív az lelkek aratása''... és a kálvinistáknak nagyobb része sem volna ennek ellene. Ezután pedig gróf Károlyi Sándor meghívására 1728-ban, már mint kiérdemült rendfônök, Didák atya az akkori rendfônöknek, Auer Lipótnak kíséretében fölment a pozsonyi országgyűlésre és ezzel az alkalommal gróf Károlyi Sándor több fôúrral egyetemben felkérte Kelemen Didák atyát, hogy a Ferencrendiek templomában az összegyülekezett Karok és Rendek elôtt szent beszédet tartson. Szónoklatát rendkívüli érdeklôdés elôzte meg. Tisztelôi, a katolikus fôurak, Károlyi Sándor gróffal az élükön büszkén mutogatták be az országgyűlés magasrangú urainak az ô lelki vezetôjüket, az ekkor már országszerte híres, szentéletű férfiút. Kelemen Didák Szent-beszéd közben kitért az országot Mohács óta folyton sújtó csapásokra, a templomok és szerzetek pusztulására, a hívek nyomorúságos állapotára. Rámutatott az erkölcsök romlásának okaira, a lelki vigasztalás és tanítás szükségességére, a vallási villongások romboló hatásaira és a koldusok számára kolduló szerzetesek küzdelmeire. Végül alkalmat lelt a minoriták miskolci kérelmének megvilágítására is. Az ügy szentségéhez méltó hévvel, buzgalommal, meggyôzô érvek felsorakoztatásával beszélt s beszédén mégis annyira átérzett a krisztusi szeretetre és keresztény békességre vágyódó lélek szelíd hangja, hogy hallgatóságát egészen magával ragadta. Kemény férfiak, meglett emberek szemeibôl fakasztott ekkor könnyeket Kelemen Didák ékesszólása. Mindenki meghatottan ismerte el igazát és még ott helyben megfogadták, hogy a minoriták kérését a legfelsôbb helyen tôlük telhetôen támogatják. Miskolc történetének jeles megírója errôl a beszédrôl így emlékezik meg nagy munkájában: ,,Kelemen néhány fôúr és országgyűlési követ ösztönzésére a Ferencrendiek templomában a Karok és Rendek elôtt oly meggyôzô és érveikben gazdag szent beszédet mondott, hogy a terület átengedése iránti kérelmüknek, melyet gróf Erdôdy Gábor Antal egri püspök és gróf Károlyi Sándor is különösen támogattak, III. Károly magyar király hely adott...'' Gróf Károlyi Sándor határtalan örömmel tapasztalta, hogy az általa nagyrabecsült és szeretett Didák atya gyönyörű szónoklata Pozsonyban is megnyerte a szíveket. Így végre sikerült a nagy küzdelmekkel járó célt elérniök. III. Károly király megengedte, hogy a minoriták Miskolc városában letelepedjenek s elrendelte, hogy a kért területet nekik átadják. Az 1728. év december 29-én a király Reviczky János szepesi kamarai igazgatót utasította, hogy a minoritáknak a régi templomhoz tartozó területet hasítsa ki és adja át örök tulajdonul, viszont a minoriták állítsanak ki egy okmányt, mely szerint minden, ehhez az egyházhoz tartozott javakról és elôjogokról lemondanak és csak a puszta területtel elégszenek meg. A királyi adománylevelet 1729. február 24-én a helytartótanács, április 26-án pedig a miskolci és vidéki nemesek, a város bírája és jegyzôje, valamint Borsy Mihály megyei alispán jelenlétében a vármegye is kihirdette. Az átadott területen tizennégy apró házacska állott, ,,amelyeket a minoriták egyezség szerint készpénzért váltottak meg, összesen 139 magyar forintokért.'' A szentegyház helyének megszerzését és átvételét most is ugyanaz a mód segítette célhoz, mely Kelemen Didák atyának minden tettét jellemezte: Erôs akarat, nem lankadó munka, önfeláldozó buzgalom, szerénység és a dolgoknak erôszakoskodást kerülô, békességes utón való elintézése. Ami természetes is, hiszen Kelemen Didák jelszavaihoz: ,,templom és iskolákhoz'' más utak nem vezetnek. ======================================================================== IV. Miskolci misszió -- Tiszavidék -- Pestis -- Halála Kelemen Didák tehát rengeteg küszködések és leírhatatlan erôfeszítések után az ô megtörhetetlen akaraterejével elérte célját. A királyi adománylevelet 1729. februárius havában kihirdették s azt a területet, melyet az adománylevél megjelölt -- odaadták. Az átvétel után nyomban hozzáfogtak az építkezéshez, -- ha ugyan építkezésnek lehet mondani azt az ideiglenes jellegű deszkaalkotmányt, amit sebtében összetákoltak. Didák atya mindenekelôtt azon iparkodott, hogy bármi módon hamarosan letelepedhessék két rendtársával együtt, tehát mindjárt nekilátott egy faház készítésének, amelyet rendháznak nevezett el s belé is költözött, hogy a további építkezést folytathassa. Azután, mint a miskolci rendház fônöke, hozzáfogott a templom építéséhez. Azaz hozzáfogott volna, de az anyagi ereje csakhamar kimerült, hiszen ami készpénzük volt, azt a telken levô 14 házikó tulajdonosainak kellett kifizetniök. Megint csak, mint mindig, Károlyi Sándor gróf jött segítségül, akinek Kelemen Didák atya megírta, hogy a templom építésével sehogysem boldogulnak, mert -- úgymond -- ,,egy béres szekeret sem állíthatunk, akivel legalább fövényt, téglát hordathatnánk ...'' Károlyi Sándor gróf, amint csak elolvasta Didák atya levelét, azonnal munkásokat, igavonó jószágokat és pénzt is küldött annyit, hogy az építés -- legalább -- jó idôre meg ne akadjon. Bôkezű adományából még arra is telt, hogy kolostort s melléje két szárnyépületet is emelhettek, amelyek 1734-re már elkészültek. Igaz, hogy az iskola épületek falai sövényre rakott sárból készültek, de elkészültek s az iskolázást megkezdhették. Mindez azonban a fôúri pártfogás és bôkezűség mellett sem ment simán és könnyen. A városnak református polgárait szerfelett izgatta a minoriták sikere, kivált mikor Kelemen Didák páratlan buzgalma folytán a plébánia lelkészei is élénkebb katolikus hitéletet teremtettek. Minden módon azon működött az ottvaló és a környékbeli protestánságnak az a része, amelyik nem annyira vallásos meggyôzôdésbôl, mint inkább könnyebb egyéni érvényesülés keresése végett vallotta az új hitet, -- hogy ahol csak tehették, kárt okozzanak a katolikusoknak, -- fôképpen pedig az egyházi férfiaknak, mert hiszen ezeknek a buzgó tevékenységében látták, vagy legalább is vélték látni reményeik be nem válásának okát. Folytonos bosszantásokkal, sôt testi bántalmakkal is megnehezítették a minoriták letelepedésének elsô éveit. A katolikus káplánt megverték, a katolikus polgárok marháit a közlegelôrôl elkergették, szétzavarták, katolikus polgárral nem fogtak kezet, sôt velük egyáltalában szóba sem álltak. Ezt a nemcsak nehéz, hanem véghetetlenül szomorú helyzetet megvilágítja gróf Erdôdy Gábor püspöknek egyik levele, amelyet 1731-ben a plébánoshoz írt, s melyben azt mondja, hogy: ,,...értem a Kegyelmed levelébôl, hogy Miskolcon úgy megháborodtak az emberek, hogy ha csak valakit pápistával szólani is láttak, máris suspectus (gyanús) elôttük, hogy pápistává leszen és maguk egymást jelölik pápistaságra ...'' ,,Szomorú idôk, -- mondja a város történetírója, -- erkölcsi hatásukban talán még a török idôknél is szomorúbbak, mert míg amott a közös ellenséggel szemben egy akarattal védekezett a város úgy, ahogy tudott, -- most engesztelhetetlen gyűlölködéssel csendes polgárháborút vívtak egymás ellen a város lakói...'' Valóban szomorú idôk! Azonban van az éremnek másik oldala is. Amíg az erkölcsök a török háborúk idejében napról-napra mindinkább elvadultak s az új hit terjesztésével együttjáró szenvedélyek és szabadosságok a jog és rend biztosságát teljesen aláásták s így a török világ idejében az ország egyre züllött, ereje egyre gyengült és erkölcse ijesztôen elvadult, most: az ellenreformáció idejében a lelkek háborgása csendesedett, az erkölcsök szelídültek s a jogrend, ha lassan is, de helyreállni készült. Amazok az idôk csak a pusztulásnak, emezek mégis az építésnek, a helyreállításnak munkáját és képét mutatják. Különösen, ha a miskolci állapotokat tekintjük, -- ahol a lakosok között vallási téren még mindig dúlt a minoriták beköltözése idején az egyenetlenkedés, -- azt látjuk, hogy a minoriták működése a város életében gyógyító hatást gyakorolt. Erre mutat az a ,,missio'' név alatt ismert ájtatosság lefolyása is, melyet Kelemen Didák atya hozott be s amelynek elsô lefolyásáról Károlyi grófnak így ír: ,,... sokan vettek benne részt valláskülönbség nélkül és oly nagy zokogással voltak, hogy meg kellett inteni a népet, hogy az prédikációt continuálhassam (folytathassam), hogy szünjenek az sírástól. Voltak -- Istennek hála -- kétezerhatszázan -- töviskoronával, láncokban, kötelek az nyakukban. Voltak, kik kereszteket hordtak, kik magukat eldisciplinázták (korbácsolták). Az ellenkezô atyafiak közöl is csak ezen alkalommal öten tértek meg.'' A történetíró is megemlékezik ezekrôl a missiós ájtatosságokról s leírja egynek a lefolyását is. ,,Amikor Henter jezsuita atya tartotta az ájtatosságot s élénk beszédet mondott az ellenség szeretetérôl, -- hirtelen megállt a beszédében és felhívta hallgatóit, hogy elleneseikkel -- ha ilyenek volnának -- rögtön béküljenek ki. Midôn erre a felhívásra csend lett, felállott egy Bárány Ferenc nevű uradalmi fôtiszt s mindenkit, akit talán hivatalos állásában megbántott volna -- ünnepélyesen megkövetett. Erre az egész gyülekezet hangos zokogásban tört ki, mely többször ismétlôdött s a legnagyobb ellenségek szívélyesen ölelgették egymást, sírva esdettek bocsánatot egymástól.'' Tehát csak így, rövid felsorolásban is több esetet találunk, melyek bizonyítják, hogy a lelkek megnyugtatását, a magábaszállást és az erkölcsök szelídülését milyen nagyon elômozdította a katolikus hitélet megújítása, és hogy a szerzetesek önzetlen, önfeláldozó fáradozása nagyobb szolgálatokat tett az ellenségeskedés, megszüntetésére, mint minden világi parancs és erôszakos intézkedés. Sôt a szerzetesek ilynemű működésének erkölcsös és jóhatású eredménye annyira átment a nép tudatába, hogy Isten haragjára és büntetésére méltóknak tartotta azokat, akik az ô beteg lelküknek meggyógyítását és megújhodását elômozdító ájtatosságokat, tanításokat megzavarják vagy csúfolják. Miskolc város történetírója maga is méltónak találja leírni a hatást, melyet a szerzetesek buzgósága a nép lelkére oly erôsen gyakorolt, hogy egy esetet csodává örökített. Az esetrôl így ír: ,,Azon idôben, amidôn a fentebb nevezett Henter hitküldér délelôtt az egyház körül körmenetet tarta, történt volna -- mint azt a hagyomány tartja --, hogy az egyház feletti hegyen egy szôlôtulajdonos munkásaival beszélgetvén, ezeket a következô szavakkal figyelmeztette a körmenetre: Ahon ni! A pápista bika már megint kivezeté a csordát!... Csakhamar a derült égen alig látszó felhôcskébôl a villám lecsapott és ôt munkásai közepette agyonsújtotta.'' Nincs rá szükség, hogy ezt az esetet mi csodának minôsítsük. Elég csodálatosan történt az és hogy szájról szájra járva eljutott a történetíróig, az mélyen jellemzi a népléleknek a szerzetesek jámbor munkálkodásáról alkotott nézetét és e munkálkodásnak a lelkek szelídítésére való hatását. Hogy pedig mindez Kelemen Didák atya fáradhatatlan buzgalmának az eredménye volt, arról ismét maga a tudós történetíró tesz tanúságot, amikor Didák atya miskolci megtelepülésérôl és a megtelepülés hatásáról így ír: ,,a miskolci minoriták eközben egyre nagyobb tért foglaltak, befolyásuk a miskolci katolikus világra mindinkább növekedett, különösen a szent élet hírében álló Didacus Kelemen, helybeli minorita által...'' Mindeme felsorolt följegyzésekbôl kitűnik, hogy Kelemen Didák atya hôsiesen teljesített munkája és lankadatlan fáradozása Miskolcon is kiváló eredménnyel járt. Ebben a megszámlálhatatlan csapástól sújtott, de életerôs városban, ahonnan a XVII. század közepén a katolikus vallás annyira kiszorult, hogy csupán két család maradt meg az ôsi hitben, -- most már iskolát, templomot, zárdát építettek. Ahol a protestantizmusnak rövid idô alatt olyan erôs vára épült fel, hogy nemcsak a város vezetôségébôl szorultak ki a katolikusok, hanem még a város fôütôerének -- az iparnak űzésében sem kaphattak elhelyezkedést, -- minoriták betelepülésével egyszerre szépen kezdett nyiladozni, majd virágba borulni a katolikus életnek letarolt kertje. A katolikus hívôk számának folytonos gyarapodásával olyan buzgó hitélet alakult ki Miskolcon, hogy azt a történetíró is feljegyzésre méltónak találta. És mindezt az eredményt Kelemen Didák atya ezúttal is, -- mint mindig -- az erôszakoskodásnak teljes elkerülésével, törhetetlen meggyôzôdésének, erejével, szent életének ragyogó, vonzó példájával érte el és pedig olyan idôkben, amikor a vallási viszályoknak felszított lángja újult erôvel kezdett dühöngeni. Valóban szent hivatás, isteni küldetés volt az, ami ôt ezekre az emberi erôt meghaladó teljesítmények kivitelére szűkös és nehéz anyagi viszonyai között is képessé tette. Ám ennek a munkának küzdelmei közben nem hanyagolta el az országnak más és más helyein megkezdett, vagy újonnan vállalt munkáinak a folytatását sem. A miskolci betelepülés elsô éveiben történt meg a minoriták Szegedre való betelepítésének letárgyalása és eredményes befejezése. Ugyanekkor pedig, mikor Kelemen Didák atya és rendtársai Miskolcon még maguk is csak ideiglenes házikóban szorongtak s gondterhesen fáradoztak a templom építésén, 1730-ban a szentéletű atyának mindenre kiterjedô figyelmét máris az az értesítés foglalkoztatta, hogy Koháry gróf szerzeteseket óhajt Rimaszombatban letelepíteni. Kelemen Didák haladéktalanul Károlyi Sándor grófhoz fordul azzal a kéréssel, hogy az országbírónak a minoritákra hívja fel a figyelmét s ôket ajánlja a letelepítésre. A munkával túlhalmozott Didák atya azt írja Károlyinak, hogy ,,azért teszi ezt az ajánlatot, mert ôk sem akarnak henyélôk lenni az Úr szôlôjében ...'' Koháry gróf még nem is döntött az ajánlat fölött, Kelemen Didák máris újabb templom és iskola építésével foglalkozott. Neki soha semmi munka nem volt sok; semmire sem mondta, hogy az nehéz, vagy kivihetetlen, -- mihelyt Istennek szolgálatáról volt szó. Nála a szó mindig egy volt a cselekedettel, ha Isten dicsôségét és vallása terjesztését vélte elômozdíthatni. Láthatatlan erô hajtotta célratörekvéshez; emberi ésszel meg nem érthetô buzgalom tüzelte, mert nemcsak minduntalan új munkát vállalt, hanem ezen közben a régiekrôl sem feledkezett meg egy pillanatra sem, -- még a legtúlterheltebb munkálkodásai között sem. Minden alkotását mindenkor számon tartotta, segítette és támogatta. Ha pedig buzgó munkájának eredményét látta, akkor túláradó örömmel telt meg a szíve. Így 1731-ben boldog érzéssel jelenti Károlyi Sándor grófnak, hogy: ,,Az Úristennek szent kegyelmébôl immár Excellenciád nemes vármegyéje igaz hitben levô tagokból áll''. Ennek a jelentésnek igazi horderejét csak az tudhatja teljes egészében felfogni és méltányolni, aki azt is tudja, hogy Károlyi Sándor grófnak menyegzôje alkalmával mindössze néhány katolikus család volt egész Szatmár megyében. Azonban ,,a lélek erôs, de a test gyönge''. A túlfeszített munka legyôzte az emberi szervezetet és 1734-ben Didák atya súlyos beteg lett. A pihenni nem tudó embernek ágyban kellett maradnia. Orvossal gyógyíttatta magát, de a lelke még akkor sem engedte teljes pihenésre - - a fáradt, elcsigázott embert. Minthogy felkelni nem bírt, ágyhoz szögezetten folyton-folyvást dolgozott, rendelkezett és csodálatos lelkierôvel folytatta tovább egyháza, hazája és rendje érdekeinek elômozdítását. Így írt nagy betegen, ágyában fekve Károlyi Sándor grófnak hosszabb levelet, amelyben elmondja, hogy a munkácsi uradalom tulajdonosa Munkácsra szerzeteseket kíván betelepíteni s a fôispán a minoritákat ajánlotta. Ô errôl értesülvén, azt javasolná, hogy ne Munkácsra, hanem Beregszászra vigyék a minoritákat, mert itt sokkal nagyobb szükség van iskolára, mint Munkácson s a ,,lelki aratás is nagyobb lenne'', -- e végbôl kéri Károlyi grófot, beszélje erre rá az uraságot is. Alighogy valamennyire megjavult az egészsége, máris vándorútra kelt, hogy régebbi munkásságának színhelyét a tiszai részeken meglátogassa. Útjában gyászhír tartóztatta fel: gróf Károlyi Sándor már elôbb sürgôs levélben hivatta ôt menyéhez, Csáky Krisztina grófnôhöz, aki súlyos betegen feküdt és kevés remény volt felgyógyulásához. Ez a hívás azonban nem találta meg az úton levô Didák atyát és csak a grófnô halálhírét hozó újabb levél jutott kezeihez Nagykállóban. Ebben a levélben kéri a családnak lelki atyját, hogy ha már nem lehetett jelen a grófnô utolsó perceinél, legalább a temetésére siessen s tartson felette búcsúztató beszédet... Kelemen Didák azonnal válaszolt a levélre. Mentegetôzött, hogy rövid az idô a beszéd megszerkesztéséhez és betanulásához, mégis ott lesz, eleget tesz szomorú kötelességének. Meg is érkezett s elmondta a gyászbeszédet, amelyben -- szokás szerint -- nem az elhunytnak érdemeit magasztalta, hanem általában a bűnöket ostorozta, mégis midôn az embereik hálátlanságáról szólott, annyira megrendítette hallgatóit, -- kik az elhunytban nagy jótevôjüket vesztették el és akit általában csak a ,,környék védôangyalának és a tiszavidék gyöngyének, az ártatlanság galambjának'' neveztek, -- hogy a koporsót alig bírták a zokogva ráborulók körébôl kivinni. A Károlyi-családnak mély szomorúsága s nagy vesztesége megtörte Didák atyát is. Újra betegeskedni kezdett. Hiába erôlködött, nem mehetett ki a szobából, sôt még itt is fekve kellett maradnia; de a folytonos munkához szokott lélek még sem maradt tétlen és betegsége alatt szellemi munkával, szentbeszédeinek összeállításával, irodalmi téren foglalkozott mindaddig, míg állapota valamelyest nem javult s különösen míg kényszerű pihenésébôl ki nem zavarta, -- illetôleg önfeláldozó munkára nem hívta a hadjáratot követô rém: a pestis. Ez a szörnyű ragály, mely 1710-ben már rémítette, 1717-ben pedig kétségbeejtette a népet, a szerencsétlen török háború után 1739-ben ismét megjelent s öldöklô dühöngését újult, sôt megsokszorozódott erôvel kezdette meg. Mintha a szerencsétlen ország ellenállóerejének a legteljesebb mértékű legyöngítésére is szükség lett volna, -- elôre küldte borzalmas elôhírnökeit: az éhséget, az otthontalanságot és a nyomort. A nándorfehérvári békekötés után ugyanis a háborúból visszaözönlô -- úgynevezett subsidiariás -- külföldi csapatok legnagyobb része Magyarországon át vonult vissza állomáshelyére. Ezek útjukban mindenütt fosztogattak, pusztítottak, úgyhogy a föld népét kimondhatatlan ínségbe, nyomorba taszították, földönfutó koldussá tették; mert nemcsak meglevô terményeit vették el a gazdáknak, hanem a házikóik tetôit, kerítéseit, óljait is szétszedték, feltüzelték; betakarított szénáját lovaik alá alomnak vetették; gabonáját abraknak etették fel s mindezekért erôszakoskodással, sôt kegyetlen gyilkosságokkal fizettek. A védtelen s megrémült nép eszét vesztetten menekült a garázda hordák elôl; erdôkben, nádasokban húzódott meg, ingoványos, mocsaras helyeken bujdosott és pusztult. De mindezeknél még rettenetesebb volt az, hogy magukkal hozták és terjesztették a dögvészt; behurcolták a fertôzô ragályt az eddig még mentes vidékekre is. Nyomukban a járvány dühöngô erôvel lépett fel. Debrecenben naponkint százra, majd kétszázra emelkedett a hallottak száma. Hódmezôvásárhelyen, Szegeden nem gyôzték a holtakat eltemetni. A család tagjai maguk hordták ki szekereken, koporsók nélkül -- a pestisben kiszenvedett hozzátartozóikat; maguk ásták meg a sírt s úgy fordították bele a holtakat... Békés, Csongrád, Bihar, Szatmár megyék és Sáros alsó területei elképzelhetetlenül szörnyű képet mutattak. A nép eleinte megrémült, azután kétségbeesett, majd zavargásokban tört ki. A kapkodó hatósági intézkedések csak növelték a bajt s az egészségügyi intézkedések terén való felelôtlenség és hiányosság miatt nemhogy orvosolták volna a helyzetet, hanem inkább elmérgesítették. Hiszen a vész ellen való védekezés leginkább abban merült ki, hogy a fertôzött vidéket vagy várost zár alá vették és az ilyenekkel való érintkezést halálbüntetés mellett tiltották és gátolták. A szerencsétlen foglyok nem tartották meg a zárt. Hogyan is tarthatták volna meg? A zár miatt csakhamar éhezték. Még földjeik megmunkálására sem mehettek ki a körülzárt községbôl. Arról meg éppen szó sem lehetett, hogy máshonnan hozzanak be, mert ez elôzetes érintkezést feltételez. A gazdasági állatok: lovak, marhák, sertések elhullottak s ekkor az elzárt, éhséggel és nyomorral megvert népen, mint a halállal összebilincselt rabszolgákon -- zabolátlan züllés, kétségbeesés vett erôt. Nem bíztak már sem az emberi tudományban, sem az egészségügyi szabályokban, de még a vallás vigasztalásában sem. Minden ember csupán a mával törôdött, csupán a pillanatoknak élt s a mámor ölébe dűlt. Nagy baj volt az, hogy az urak, elöljárók és a papok a fertôzött vidékekrôl elmenekültek -- s a nép tanácsadók, vezetôk és vigasztalók nélkül maradtan lassankint széttépte az erkölcsi korlátokat. Úgy vélte: most már úgyis mindegy minden. Legyen hát addig is, ameddig élnek a szabadosság -- amit ôk azonnal szabadságnak neveztek el --, a mindent legázolás, az erô és öntudat nélkül való vad tobzódás közöttük az úr... Didák atya, mikor a pestis irtózatos dühöngésének a hírét meghallotta, bár láztól gyötrött beteg volt s fájós lábain alig tudott állani, mintha a vészkiáltásokban isteni hívást hallott volna, azonnal útrakelt s heroikus lélekkel, emberfölötti erôvel gyakorolta az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Különösen megbecsülhetetlen szolgálatokat tett azzal, hogy gróf Károlyi Sándornak, mint egészségügyi országos biztosnak, pontosan tájékoztató s megbízható tudósításokat küldözött s ezen az úton az élelmiszerekben és gyógyító anyagokban leginkább szűkölködôknek leggyorsabb segítséget szerzett, sôt a szükséghez képest pénzbeli segítséget is eszközölt ki. A vármegyék és városok beküldött jegyzôkönyveibôl, meg a beküldött hivatalos jelentésekbôl, levelekbôl kitűnik, hogy nemcsak Károlyi grófot, mint a nép ,,igazi atyját'' emlegetik, hanem Kelemen Didákot is, mint ,,szent embert'' -- hálanyilatkozatokkal árasztották el ezekben a ,,siralmas és gyászos idôkben''. Fájdalom, a szentéletű atya eközben megbetegedett és ahogy Károlyi grófhoz írott levelében mondja: ,,ezer halál közt súlyos betegségben vagyok''. Azonban mégis örömmel megnyugtatja a nagylelkű grófot afelôl, hogy a ragály még megkímélte Miskolcot, hogy itt szorgalmasan vigyáznak s hogy ,,mindenkit strázsák és comissáriusok kemény parancs alatt strázsálnak''. Miskolcon ezekben az idôkben már általánosan szeretett és nagyrabecsült férfiú volt Didák atya és bár soha nem volt kenyere az egyéni hatalomra és népszerűségre való törekedés, -- emberszeretete, pihenés nélkül való munkássága, papi, aszketikus életmódja mégis minden földi hatalomnál nagyobb tekintélyt biztosított neki: a társadalomnak osztatlan tiszteletét és a népnek rajongó szeretetét, bensôséges ragaszkodását. Mikor a pestis kitört és a rémület teljesen lenyűgözte a tehetetlen embereket, az egri püspöknek legbelsô intézkedése az volt, hogy a miskolci szent hírben álló baráthoz, Kelemen Didákhoz fordult s meghívta ôt a püspöki udvarba, hogy a vész elhárításáért tartson könyörgéseket, viszont a miskolci lakosság a ,,szent ember''-t, akiben minden bizalma összpontosult, arra kérte, hogy a vész idején ne hagyja el a várost. Maradjon közöttük és hathatós imádságával ajánlja a várost és annak lakosságát Isten irgalmába. Kelemen Didák atya ekkor ezt a kétféle, eléje terjesztett parancsot és kérést megszívlelve, szobájába vonult és ottan a földre borulva, buzgó áhítattal imádkozott. Sokáig, nagyon sokáig ... Ezután felkelt, kijött s átszellemült arccal, biztosan csengô szóval kijelentette, hogy sem Miskolcra, sem Egerbe nem fog bejönni a ragályos vész... Ô pedig nem megy Egerbe és Miskolcon sem marad, hanem arra felé indul, amerre a legnagyobb erôvel dúlt és pusztított már akkor a ,,fekete halál''. Azokat a helyeket járta sorra, ahol mondhatatlan szenvedések között, elhagyottan gyötrôdtek a magukon segíteni nem tudó szegények. Miskolcon és Egerben olyan hatása volt e kijelentésének, hogy nemcsak az úri nép, hanem a tudatlan szegénység is megnyugodott szavaiban s azonnal megtettek minden óvintézkedést, amit akkor tehettek, sôt, ami fô dolog volt, -- meg is tartották azokat a legnagyobb pontossággal. -- És íme! Sem Miskolcon, sem Egerben nem tört ki a rettegett veszedelem. A járvány mind a két várost elkerülte s a nép ragaszkodó szeretete és hálája ezt az Isten küldöttjének, tisztelt Kelemen Didák atya meghallgatott könyörgése eredményének tulajdonította. Hogy mi mindent tett és mennyit fáradozott az 1739-40. évi pestis idején, azt csak elképzelni lehet. A mi modern korunkban ugyanis, a legmesszebb menô egészségügyi eszközök és intézkedések mellett, a civilizáció korában nehéz fogalmat alkotni arról, amit az elmaradott és a császári csapatok rablásaitól végsô kétségbeesésbe hajtott nép a buta és rossz indulatú vezetôktôl ingerelve elkövetett. Hogy minô irtózatot élt át a szegény magyarság ez években és minô jelenetek játszódtak le a ragály kétségbeejtô napjai alatt, arról a régi írások számot adnak ugyan, de a mai ember alig képes azokat megérteni. Az egyik vármegye alispánja, aki pedig azokban az idôkben mindenféle bajnak és nyomorúságnak látásához és elviseléséhez hozzáedzôdhetett, az átvonuló csapatok garázdálkodásairól így ír: ,,...Ha mélyebben elgondolkodom a nyomorult nép zaklatásairól, jajgatásairól, a szemeikbôl hulló könnyekrôl, -- a fájdalom majd szétszaggatja a szívemet. Tíz császári ezred nem pusztította és fosztogatta volna annyira ki ezt a nyomorult népet, mint a segédcsapatok!'' -- Debrecenben, -- mint a tanács jelenti -- a megvadult tömeg bezúzta a városháza kapuját, a foglyokat kieresztették, a pestises házakról a figyelmeztetô cédulákat letépték, a halottvivô szekereket felforgatták s az elöljáróságot agyon akarták verni... Biharmegyei feljegyzések szerint Papfalván, Nagykárolyban az emberek holtrészegre itták le magukat. Diószegen víg halotti torokat tartottak s katonaságnak kellett a bortól és halálfélelemtôl ôrjöngô népet megfékezni. -- Csongrádmegyébôl a jelentések így szólnak: ,,Az infekció még nem szűnik. Boldog szemek, akik Isten ítéletét nem látják.'' -- Gyulán nincs ember az utcákon, de a házakból kiáradó dögletes levegôben csak sírás, jajgatás, halotti énekek hangzanak. -- Hódmezôvásárhelyen ,,az élôk megirigylik a halottakat'' stb... Ahová azonban Didák atya eljutott, amerre az izgalmas Isten lépteit elvezérelte, ott mintha varázsvesszôvel suhintottak volna végig, -- elült a házakban a kétségbeesés zúgolódása; a fenekestôl felfordult erkölcsök ismét megszelídültek, a szívekben lecsillapodott a fájdalom, s megnyugvás enyhülete költözött a lelkekbe... Amíg a hivatalos jelentések hiába találgatták ,,a betegség nagyobb elôrevaló szorgalmasságát és módgyát'', -- addig Didák atya legyôzte az utálatos betegségnek borzalmait, a velejáró züllést és a vallástól való elfordulást. -- Honnét van ez? -- Ennek a titkát csakis a szent életű férfiúnak csodálatos lelki nagysága magyarázhatja meg. Mikor az Isten dicsôségének szolgálatáról, vagy embertársai testi és lelki jóvoltának elômozdításáról volt szó, akkor Isten e hűséges szolgája semmi félelmet nem ismert. Ô nem riadt vissza attól az ijesztô járványos nyavalyától, melyrôl így írnak az akkori hivatalos jelentések: ,,Az daganat kinek-kinek az torkáról felment a füle tövéig a pofáján. Az beteg feje, ábrázattya annyira eldagadt, alig esmérszett emberi ábrázat rajta'' stb. -- Nem óvatos távolságból próbált a néppel érintkezni, hanem közvetetlen közelrôl adott nekik segítô tanácsokat, jó szót, résztvevô vigasztalást, mellyel visszavezette a fájdalomtól megtört tévelygôket Isten útjára... Nem engedte, hogy kuruzsló szerekkel rontsák el a betegeket, hanem rábeszélte a tudatlan népet a rendes orvosságok használatára és -- amint már fönnebb említettük -- Ô volt Károlyinak, mint egészségügyi országos biztosának legmegbízhatóbb, legodaadóbb buzgalmú közvetítôje. Mikor pedig a pestis elmúlása után a kormány beszüntette a lakosság segélyezését, megint csak Kelemen Didák atya fogta pártul azokat, kik tovább is segítségre szorultak. ,,Szűk idôk lévén, -- mondják a régi írások, -- az emberek elszegényedtek a marhadög miatt.'' Ekkor a szent életű atya, fájós lábával, messze vidékekre eljárt s az összekoldult élelmiszereket kiosztotta a szűkölködôk között. Koháry Judit grófnôtôl és jólelkű fôuraktól is jelentékeny összegű pénzt és terményeket kapott erre a célra, tehát erélyesen és gyorsan igyekezett segíteni ott, ahol arra szükség volt. Amilyen önzetlenül ajándékozta el az összekoldult, vagy saját magától megvont falatokat s ruhadarabjait, mihelyt sanyarú sorsban küszködôt látott, megfeledkezett még arról is, hogy saját rendtársainak sincs ennivalójuk. Egy ízben pedig az történt, hogy midôn rendtársai nehéz dolgukból, missziós útjukról éhesen tértek haza s enni kívántak, még csak egy darab kenyér sem volt a háznál, mert az angyali szívű atya buzgalmában az utolsó morzsáig mindent kiosztott a nagy számmal jelentkezô ínségesek közt, sôt odaadta a rendtársak számára félretett ételt is. -- Az egész napi munkában kifáradt éhes szerzetesek -- bár hozzá voltak szokva a nélkülözésekhez -- most mégis türelmetlenül zúgolódtak, sôt egyik hevesebb természetű Didák atya fölé fordulva ilyen szavakra fakadt: ,,Aki a saját dolgozó rendtársaitól elveszi még a kenyeret is, az rosszabb még a gyilkosnál is.'' Szegény jó Kelemen Didák nem szólt egy szót sem. Leborult földre és mélyen, buzgón imádkozott... És mire imádságát befejezte -- egymás után több háztól is frissen sütött kenyereket hoztak ajándékul a rendháznak ... Késôbb, már jóval a pestisveszedelem után, nagy tűzvész pusztított Miskolcon. Az emberek fejvesztetten kapkodtak, futkostak, s amikor nyilvánvaló lett, hogy fogyatékos eszközeikkel és egységes terv hiányában a dühöngô elemet nem képesek megfékezni, kétségbeesetten néztek segítség után. Sehol semmi! Didák atya ekkor híveinek kérésére, kezében az Oltári Szentséggel a tűz fészke felé igyekezett. Amint az egyik utcán áthaladt, egy protestáns nô elkeseredésében gúnyoló és szidalmazó szavakat kiáltott feléje s azt mondta: ,,Inkább egy csöbör vizet vinnél, mint azt a bálványt!'' A legszentebb érzésében mélyen megbántott szolgája Istennek módfelett felháborodott az Oltári Szentségnek ily durva megsértésén. A könnyeket fakasztó szeretet, amivel a Legfenségesebb iránt viseltetett, a különben szelíd lelkű szolgáját az Úrnak most felháborította és szigorú szavakat adott ajkaira: ,,Nem bálvány ez, hanem az Úr-Jézusnak valóságos szent teste a kenyér színében, mely érettünk adatott és amely istenkáromló szavaidért keményen meg fog büntetni téged!'' Alig hangzottak el a szent haragra gyulladt Didák atya szavai, -- az asszonynak a háza, -- amely pedig a tűztôl jó távol feküdt s amelynek veszedelemben forgására tulajdonosnôje legkevésbé sem gondolt -- hirtelen kigyulladt és porrá égett, de a közbeesô, sôt a közvetlen környezetében levô házak is sértetlenül maradtak. Másnap azután az asszony férjével s gyermekeivel együtt Didák atyánál jelentkezett s megtörtén ismerte be az Isten példás büntetésének méltó voltát. Elôadta, hogy ezentúl a katolikus vallás igazságait buzgó hittel akarja vallani. Kálvin dogmáit megtagadja s eddigi életének bűneit sóhajtozások és a bűnbánat jelei között meggyónta. Ezeknek és -- mint alább látni fogjuk -- ezekhez hasonló több csodálatos eseménynek emlékét fűzte Kelemen Didák atya életéhez az a szeretet és tisztelet, amellyel ô a miskolci népet magához kapcsolta és amelyek ôt mindazok szemeiben, akik ismerték, kiváltságos erényű férfiúvá, Istennek különös kiválasztott szolgájává és szent kegyelmével kitüntetett küldöttjévé emelték. Ámde az a rendkívüli erôfeszítés, az a soha nem fáradó tevékenység, amelyet a szent életű atya ifjú kora óta a hitnek, minden jónak s az emberszeretetnek áldozott pályafutásán kifejtett, -- megtámadta egészségét s testi erejét végképp felemésztette. 1740-tôl fogva mindig betegeskedett. Az országszerte dühöngô nagy pestis alatt végzett idegôrlô, kimerítô munkássága, a folytonos utazások, a betegek ápolása, a vigasztalásra szorulók gondozása és mindezeken felül még a tömérdek nélkülözés, az önsanyargató böjtölések különben is szerfelett elgyöngítették. Testének nem volt már meg az ellenállóképessége a reá súlyosodó betegségek leküzdésére. Betegsége közben sem önmagára gondolt. Még mindig azon töprengett, hogy miskolci kegyeletes és nagyszerű vállalkozását, a Boldogságos Szűz pártfogása alá helyezendô templomnak és az iskolának építését befejezhesse. Az iskolaépület ugyan megvolt már, de -- minthogy csak sövényvázra rakott sárból épült, folytonos tatarozásra szorult. A templom és a vele kapcsolatos rendház azonban csak 1742-ben készült el teljesen, bár elôbb is tartottak benne istentiszteletet, hanem a rendnek nem volt annyi pénze, hogy végleg befejezhették volna az építkezést, sem annyi, hogy az isteni tisztelet folytonosságát biztosítottnak lehetett volna tudni. Errôl a körülményrôl Didák atya így írt egyik, Károlyi grófhoz intézett levelében: ,,... mestert és szerzetes pátert tartunk fundatio nélkül. Iskolákat is magunk tartunk, építünk, a szegény diákocskákat is segéljük.'' Tehát napról napra éltek, s amint csak valamennyi pénzt összekuporgattak a kegyes adományokból, meg az alamizsnagyűjtésekbôl, - - abból folytatták az építkezést és az iskola kiadásait abból fedezték s abból tartották fönn magukat is. Rendtársai mindenben követetek Didák atya példáját. Jártak-keltek a hitterjesztésnek és az irgalmasság lelki és testi cselekedeteinek tövises útjain, nagy buzdítójukhoz méltó fáradhatatlansággal és önmegtagadással. A minorita rendtagokat ennek folytán mindenütt szerették, mindenfelé kérve-kérték a községek felkeresésére, úgyhogy maga Didák atya nem egyszer említette Károlyi grófhoz írt leveleiben: ,,Böcsületes pátereim mind missióra kiindultak''. Így Miskolcon és vidékén, de még a távolabbi helyeken is mind nagyobb tért hódított a Szeretet nevében az emberek lelkének megnyugtatásával s az erkölcsök megszelídítésével mindjobban terjedô katolikus vallás. Így épültek fel egymás után Istennek dicsôségére s az emberek földi s örök üdvösségére a templomok és iskolák Kelemen Didáknak ernyedetlen munkálkodásából. A célt, melyet életének tavaszán maga elé tűzött, -- életének ôszén immár jórészt elérte a szent életű férfiú. Nélkülözésekkel, lemondással teljes, magasztos életpályájának utolsó állomásához közeledett. Hatalmas lelki erejének szárnyalását most már gátolta a test legyöngülése ... A miskolci templom elkészülése után 1742-ben ismét pihenésre kényszerítette a betegség s most már az egész telet ágyban fekve kellett töltenie. Ha a jobbidôk beálltával megtehette, azonnal fölkelt s dolgozott -- mint szakadatlanul mindig. De már egyre gyakrabban legyűrte ôt makacs, elkergethetetlen betegsége, amelyet hasztalan próbáltak fôúri tisztelôi és pártfogói tudós orvosokkal gyógyíttatni. Sem a gyógyítószerek, sem a finom ételek, italok, melyekkel az úriasszonyok aggódó gyöngédsége elhalmozta -- nem adhatták vissza életerejét. Hanem azért rendelkezett és munkálkodott, míg nagylelkű pártfogójának, gróf Károlyi Sándornak halála végleg megtörte. Mégis hozzáfogott a nagy munkához, a kiváló fôúr halotti prédikációjának az elkészítéséhez, amelyet gróf Károlyi Sándor nemes veretül nagy alakjához méltóan nagyszabásúnak tervezett. Mikor gróf Károlyi Ferenchez -- atyja halála után -- vigasztaló levelet írt a jóságos Didák atya, soraiban még megemlíti, hogy bár ô maga is ,,viribus enervatus (legyöngült erejű) és gyarló életét kevés- kevés borral gyámolgatja, melyben ha megfogyatkozik ártalmára vagyon'', azért mégis hozzáfogott a nagy munkához. De már nem fejezhette be. Állapota napról-napra súlyosodott. 1744. április 21-én még a rendnek Miskolcon tartott nagy káptalanján elnökölt, és 28-án már szép, tiszta és nemes lelke visszaszállt az égbe... Ezrek meg ezrek hangos zokogása mellett temették. Tetemei a miskolci minorita-templom kriptájában pihennek. Abban a templomban, amelyet ô építtetett. Itt nyugszik ma is ,,a sok csodákkal tündöklöttnek rothadatlan teste'' -- írja róla Szirmay I. ,,Szatmár vármegye leírása'' című munkájában. ======================================================================== V. Irodalmi munkássága -- Halotti beszédek -- ,,Búzafejek'' prédikációgyűjteménye Azt a félszázadot, amelyben Kelemen Didák térítô és irodalmi munkássága lefolyt, az irodalomtörténet ,,nemzetietlen kornak'', a hanyatlás korának nevezi, mert Rákóczi szabadságharcával már kimerült a folytonosan fegyverben álló nemzet és a szatmári békekötés után, -- ha nem is álomba, de az aléltság mozdulattalanságba hanyatlott. A bécsi kormány is fordított egyet a köpenyegen, -- illetôleg a durva erôszak politikáján, a nemzet pedig a javulni látszó közállapotok között régi vágyait egyre halkabban hangoztatta, ellenben a hazafiúi erényeik legfôbbje gyanánt az uralkodóház iránt való hűséget helyezte elsô sorba. Lassankint mindannyian beletörôdtek a meglevô békés állapotokba s megelégedtek a fôbb alkotmányjogoknak és a vallásszabadságnak nagyjában való rendezésével. -- Fôuraink Bécsben telepedtek meg és ottan szoktak hozzá, hogy csak a német és francia nyelvet tartsák elôkelônek s a magyarral mitse törôdjenek. Sôt ôk maguk terjesztették itthon azt az általános világpolgári szellemet, ami a nemzeti irányt mindenütt háttérbe szorította s ôk maguk hozták is be -- mint Eszterházy -- magyarországi udvartartásaikba a német színészeket s ôk segítették elô a német mesteremberek, kereskedôk és idegen földmívelôk megtelepedését. Középosztályunk az iskola nyelvét, -- a latint szerette meg, mert ezen a nyelven beszélt a vármegye, ezen a nyelven tanácskozott az országgyűlés s ez volt általában a hivatalos nyelv. Ebben a nemtörôdömségben tótosodtak és németesedtek el egész vidékek; mert nagyon kevesen voltak, akik nem restellettek a Károlyiak nemes veretű, régi magyaros viselkedését, háztartását és szellemét követni. Voltak ugyan ennek a kornak is tudósai és művészei, sôt Benkô József a ,,tudományok arany századá''-nak nevezi ezt a kort, -- ámde meg kell jegyezni, hogy ez a tudomány mind latin volt, eredeti és nemzeti szellem nélkül, -- teljesen a külföld után haladó. A magyar irodalom azonban fáradtan pihent. A múlt század friss, eleven lüktetésű irányához képest szomorúan pangott. Kelemen Didák, -- mint láttuk, -- munkásságát, vallása terjesztésének és az emberszeretet gyakorlásának, életét pedig -- úgy testileg, mint lelkileg -- egészen Istennek szentelte. Bár szívének minden érzésével magyar hazájának volt hűséges fia, amit Károlyi Sándor grófhoz írott levelei s egész élete is nyilvánvalóan vallanak és bizonyítanak, mindamellett semminemű politikai dologban nem vett részt. Az országos, a helyi és személyi ügyek ôt csupán annyiban érdekelték, amennyiben azok térítô és alamizsnálkodó működésével kapcsolatba, vagy összeütközésbe kerültek. Célja: templomokat és iskolákat építeni s ezeknek révén Isten dicsôségének szolgálása, vallásának terjesztése s a jövô nemzedéknek emberszeretôvé és erkölcsössé nevelése. Ez lefoglalta összes társadalma tevékenységét s ami ideje még megmaradt, azt a lelkének a sírontúli életre való elôkészítésére fordította. Térítô munkássága azonban -- különösen az akkori idôk szokása szerint - - megkövetelte, hogy necsak szavakkal és példaadással, hanem írásban is foglalkozzék elveinek és meggyôzôdésének hirdetésével, azaz hogy szent hitét s egyházát az irodalom terén is megvédelmezze minden ellenkezô állítás és törekvés ellenében. Kora az ellenreformáció újból való fellángolásának kora, -- amelyben a hitvitázás az ellenkezôknek érvekkel hadakozó meggyôzése, avatott tollforgatással járó irodalmi működést is megkívánt attól, aki egyházának érdekében küzdött és fáradott. Kelemen Didák ezen a téren is megállotta helyét, sôt irodalmi dolgozatai mindmegannyi kiegészítô és betetôzô művek hivatásának betöltéséhez. Gonddal, szép stílussal, ékes szavakkal megírott munkái tartalom szerint: halotti (temetési) beszédekre és prédikációkra oszlanak. Károlyi Sándor gróf és családja Kelemen Didák atyában kiváltképpen a hittérítôt, a katolikus hitélet lángbuzgalmú elômozdítóját, az erkölcsös és vallásos nevelés apostolát pártfogolták, míg Koháry István gróf, -- a késôbbi országbíró, mint maga is író ember --, irodalmi munkásságának volt a mecénása. Ô buzdította szónoklatainak, beszédeinek kinyomatására és a kinyomtatás költségeit is ô viselte. A sors úgy akarta, hogy az a halotti beszéd legyen Didák atyának elsô kiadott munkája, amelyet az ôt leghatásosabban és legmelegebben pártfogó két családnak tagja, özv. Barkóczy Györgyné, Koháry Judit felett mondott, aki Károlyi Sándor feleségének volt az édesanyja s aki 1718-ban halt meg. Második nagyhatású halotti beszédét gróf Károlyi Sándorné Barkóczy Krisztina felett tartotta, a harmadik pedig ennek menye, gróf Károlyi Ferencné Csáky Krisztina grófnô halála alkalmából. A beszédekben teljesen eltért a halotti beszédek szokásos tartalmától, sôt még a formájától is, amennyiben nem követte azt az általános szokást, amely a halottnak földi érdemeit dicsérte és legtöbbször olyan kiváló tulajdonságait emlegette az elhunytnak, amelyek sohasem voltak az övéi. Rövid bevezetés után, amely a gyászesettel foglalkozott, csakhamar áttért valamely vallási, vagy erkölcsi tétel fejtegetésére, és ebbôl kifolyólag a hallgatóság között elterjedt ferde felfogásokat, vagy az erkölccsel ellenkezô rossz hajlamokat és szokásokat ostorozta, -- népies nyelven, a hallgatóságtól könnyen megérthetô hasonlatokkal és példákkal. Így igen megkapó a Koháry Judit felett tartott beszédében az a rész, amely az egyén életének és halálának összefüggô viszonyát tárgyalja, s amelyben azt emeli ki, hogy amilyen valakinek az élete, annak megfelelô lesz a halála, vagy inkább a halál után következô másvilági élete. A halált egyszerű hasonlattal visszhangnak nevezi s azt mondja, hogy amint a visszhang visszaadja a belékiáltott szókat, úgy a halál is ugyanolyan sorssal fizet vissza, amilyent a halott földi életével feléje kiáltott: ,,Ha te jót kiáltasz bele, a halál is jóval felel,'' - - vagyis, ha a földi élete valakinek jó volt, a halál is jót ad neki, ha gonosz volt, -- gonoszat. ,,Magadra vess, ha halálod poklot kiált!'' Ebbôl kiindulva ezután rátér az Isten irgalmasságának s így a megtérés szükségességének fejtegetésére, s azt mondja: ,,Két erôs kötele vagyon az Istennek, mellyel akaratunkat magához vonzza: egyik az irgalmasság, kegyelem, szeretet kötele, amelyen lágyan és gyengén (gyengéden) édesgetvén, magához vonzza a szívünket; -- a másik: az igazság, fenyíték, ostorozás vaslánca. Engedjünk az elsônek, nehogy a másodikkal téríttessünk engedelmességre.'' Népies hasonlatokkal fogja meg hallgatói figyelmét, de ezeket a hasonlatokat sohasem az alantas gondolkozásból veszi, hanem gondosan megválogatja s erôs, logikus következtetéseket vezet le belôlük. Nyelvezete választékos, sehol sem közönséges és minden ízében magyaros. Meglátszik rajta, hogy a deákos műveltség nem rontotta meg nyelvérzékét, mert még a közhasználatú latin kifejezéseket is magyarosan akarja mondani. Ebben a beszédben is a ,,visszhang'' -- szót nem használja, -- hiszen akkor még ezt a szót nem is ismerték -- hanem helyette általánosain az ,,echo'' szót használták, de ô mégis magyarosan akarja mondani és körülírással ,,zendüléssel (zengéssel) visszafelelô szózat''-nak nevezi. Ugyanilyen a szerkezete második kinyomatott halotti beszédének is, amelyet gróf Károlyi Ferencné Csáky Krisztina grófnô felett mondott. A fiatalon elhunyt asszonyt messze földön, mint angyali szívű, vallásos és jótékony fôúri nôt tisztelte, szerette a nép mindenfelé -- s mint már említettük -- ,,a tiszavidék gyöngye, ártatlan galamb, ékes gyöngyvirág'' neveken emlegették. Mindamellett Kelemen Didák atya beszédében a legkevesebbet foglalkozott azokkal a valóban nagy és dicséretreméltó erényekkel, amelyek a fiatal asszonyt a nyomorgók, szenvedôk és a szegények jóságos védôangyalává avatták, -- ,,hiszen azok olyan világosak, mint a déli nap'' -- mondotta, -- hanem áttért az emberek bűneinek ostorozására: a türelmetlenségnek, viszálykodásoknak, a családok erkölcsi romlottságának, mint az Isten kegyelme ellen való lázadásnak kimutatására. Beszédének bevezetésében ugyan itt is megrendítô szavakkal említette fel azt a nagy csapást, amit a jótékony és nemeslelkű úrnôjének elvesztésével a család és a szegény nép szenved, de -- mint az egykorú feljegyzések mondják -- ezt a hangot csakhamar abbanhagyta, -- mert, ha úgy folytatta volna beszédét és úgy fejezte volna be, ahogy elkezdte, akkor a közös szomorúság még elemibb erôvel tört volna ki. Így is alig bírták a koporsót a ráboruló nép síró, zokogó tömege közül kivinni. {kép} A miskolci minorita templom fôoltára Nyomtatásban e két halotti beszédén kívül a Krucsay Márton fellett tartott beszédét ismerjük. Ezeken kívül Miskolcon is tartott 1730. március 9-én a templom kriptájába temetett Beller Frigyes, a diósgyôri uradalom kormányzója felett. 1733-ban augusztus 16-án az ugyancsak a minoriták kriptájába helyezett Péchy Péter, Borsodmegye ítélô táblai tanácselnök temetésekor. Utolsó halotti beszédjét 1737. január 17-én Melczer György felett tartotta a hálás lelkű atya, kinek a rend miskolci letelepítésében a jeles Melczer-család e tagja kiváló érdemeket szerzett. Fôműve az a szentbeszéd-gyűjtemény volt, melyet ,,Buzafejek'' gyűjtôcím alatt adott ki. Két kötet egyházi prédikáció vasárnapok és a katolikus egyház ünnepei szerint rendezve Ádvent elsô vasárnapjától kezdôdôen. Mindegyik beszéde egy-egy erkölcsi tételt fejteget, amelyet teológiai és filozófiai alapon levezet, ismertet és bizonyít. Megmutatja üdvösségre vezetô hatásukat; ostorozza az ellene vétôket és a keresztény erények követésére buzdít. A katolikus egyház dogmáinak erôs kidomborítása; a filozofikus levezetés és bizonyítás; a sok idézet -- nagy olvasottságról és műveltségrôl tanúskodnak. Mindez azonban elvontabbá tenné a beszédeit, ha bôségesen nem használná a mindennapi életbôl vett hasonlatokat és képeket, amelyekkel leköti hallgatóit: életet önt beszédeibe és azokat lélekhez szólókká, hatásosakká teszi. Nagy tudásának tárházát így alakítja a nép felfogásához, így segíti elô azt, hogy mindenkinek a szívéhez hozzáférhessen minden szava. Mindenesetre nagy elônyére volt az, hogy a nép nyelvén tudott a néphez szólani, értette gondolkozásmódjukat s közöttük élvén, alkalmazkodni is tudott az egyszerűbb felfogáshoz. Kitűnô szónoki képessége, hangjának átható csengése, árnyékoló hajlékonysága s elôadásának meggyôzô ereje egyaránt hatalmába ejtette hallgatóságát, akár a művelt emberek, akár a föld népe elôtt beszélt. Az a hév, amellyel beszélni szokott s ami a hallgatókat feltüzelte és elragadta, -- írásaiban is melléje szegôdött s az olvasókat éppenúgy lebilincselte, mint élô szava. A lelkes felhevülés olykor-olykor ôt magát is elragadja, különösen, mikor az Úr Jézus Krisztus véghetetlen szeretetérôl ír s arról, hogy a világ bűneinek jóvátételéért, a megváltásért nemcsak emberi életét adta oda, hanem emberi természetében állotta a halált megelôzô rettenetes és embertelen kínzásokat is. Ilyenkor olyan hevülettel és meleg átérzéssel beszél, hogy ebben a tekintetben kevés egyházi szónokunk közelíti meg. Ez a sajátos, mély érzése, a szenvedô Jézus iránt érzett kimondhatatlan szeretete díszes beszédei sorából is kiemeli nagypénteki beszédét. Ennek bevezetô részében azt fejtegeti, hogy Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának emléknapján minden kereszténynek elmélkednie kell arról a végtelen szeretetrôl, amellyel Isten az emberek iránt viseltetik s amelynél fogva egyszülött Fiát adta érettünk. Lelki szemeink elé kell idéznünk ama rémes napnak emlékét, hogy az áldozat nagyságáról némi fogalmat szerezzünk, s megértsük, hogy mennyi bűnbánattal, hálával, szeretettel és engedelmességgel tartozunk a világ Urának, aki bennünket saját kínszenvedésével és halálával váltott meg az örök haláltól. Azután elvezet bennünket a szent beszéd az Olajfák hegyére, ahol a halálfélelem gyötrelmeit szemlélteti, majd az elítélés, ostorozás, a Kálvária-út és a keresztrefeszítés borzalmait és kegyetlenségeit olyan szemléltetô részletezéssel, oly megrendítô realitással írja le, hogy lehetetlen könnyek nélkül elolvasni. A fájdalmat, a részvétet, az együttérzést annyira felfokozza, hogy az olvasó -- mintegy átéli az iszonyú jeleneteket. Látni véli a kimondhatatlan kínok közt vonagló szent testet; maga is érezni kezdi a rettenetes fájdalmakat s egészen kimerül az agónia borzalmainak beteljesedésével... Magába száll, emlékébe idézi saját bűneit, hálátlanságát, szeretetlenségét s most már az olvasó maga is el tudná mondani a szent beszéd befejezését, amely a bűnbánat szükségességérôl, a jó szándéknak tettekre váltásáról szól. Az olvasónak eszébe jutnak még egyszer Albertus Magnusnak szavai, melyeket az író a bevezetô részben idézett: ,,Hasznosabb naponkint valami keveset is Krisztus kínszenvedésére gondolni, mint minden pénteken gond nélkül vétkezni s ezután kenyéren és vízen való böjtöléssel az elégtételt megadottnak vélni.'' Meglátszik, hogy ezen szentbeszédnek kidolgozásánál Kelemen Didák atya tollát az a rajongó szeretet vezette, mellyel az Úr-Jézus iránt állandóan viseltetett. Ez a szentbeszéd az iróniák nagy tudását, ékesen szólását és lelki hevületét nemcsak megmutatja, hanem mint ritka gonddal, szerkesztéssel, költôi színezéssel és fordulatokkal gazdag művet, ma is a leghatásosabbak közé emeli. Terjedelménél fogva (65 negyedrétű lap) ugyan nem templomi elôadásra, hanem annál inkább olvasásra és elmélyedô elmélkedésre való. A könyvet Kassán nyomták ki 1729-ben s második kötetét 1734-ben. A kiadás költségeit Koháry István gróf, országbíró fedezte, akinek Kelemen Didák atya ezt a művét hálából ajánlotta. Minthogy azonban a gróf megtiltotta, hogy ezért neki -- az akkori szokás szerint -- a nyilvánosság elôtt köszönetet mondjon, a szent életű szerzô ehelyett az ajánlás után öt lapon arról értekezik, hogy jó cselekedeteink rugója ne az emberek dicsérete, hanem Isten dicsôsége legyen... A Koháry grófnak szóló ajánlás után egy második ,,Elôljáró beszéd'' következik -- az olvasók számára. Ebben kifejti a szerzô, hogy prédikációinak miért adta a ,,Búzafejek'' címet. Utal a Szentírásra, (Levit. könyve 9-10 v.) hol az Úr, aki véghetetlen irgalmasságával annyira gondot viselt mindenkor a szegényekre és szűkölködôkre, hogy az aratók után elhulló kalászokat (búzafejeket) is az ô táplálásukra rendelte és Mózes útján arra intette a választott népet, hogy ,,az elmaradott gabonafejeket fel ne szedjed, hanem a szegényeknek és idegeneknek hagyjad''. Utal ezután Ruth nevű szegény asszonyra, aki a Booz földjén felszedett kalászokkal napájának, Noéminek kedveskedett. Ezek után azt mondja, hogy a véghetetlen irgalmasságú Felség több szűkölködô szolgái között ô reá is gondot viselt; mert az ô hűséges és szorgalmas arató munkásai után, -- vagyis az anyaszentegyháznak híven tanító Szentatyái és prédikátorai után -- még az ô számára is annyi kalászt, vagyis búzafejet hagyott, hogy azokat összeszedve, nemcsak a saját szükségeit elláthatta, hanem még más szűkölködôknek is juttathat belôlük. Tehát ezeket a búzafejeket teszi most a keresztény olvasók elé és kéri ôket, hogy bár a búzafejek soványak, fogadják együgyű fáradozásainak eredményeképp jó szívvel... Külön füzetben adta ki 1734-ben azt a prédikációját, amelyet még 1720- ban a bátori minorita-templom és kolostor felavatási ünnepén mondott. Ennek a beszédjének a ,,Lelki öröm'' címet adta, amivel egyszersmind jelzi az ô véghetetlen örömét, amelyet térítô munkásságának elején tömérdek fáradság és nélkülözés után végre tiszta szívébôl érezett azon, hogy tovább munkálkodására központul megalkotottnak látta elsô konventjét. Térítô munkásságát irodalmi téren ,,A keresztény embernek zsidóval az idvesség dolgáról való beszélgetése'' című műve képviseli. Ennek teljes címe, mely egyúttal tartalmát is megjelöli: ,,Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! -- A keresztény embernek zsidóval az idvesség dolgáról való beszélgetése, melyben megmutattya, hogy Krisztus a világnak megigért Messiása és a Próféták jövendölései szerint a világra régen eljött, mindeneket betöltött, az emberi nemzet vétkeiért eleget tett és a világot megváltotta. Az Istennek egyetlen Fia, öröktôl fogvást való igazi, örök Isten. És az Úristen szent neve örök dicséretére s a lelkek épülésére Szerafikus Szent Ferenc Szerzetébôl, Magyarországi Szt. Erzsébet Provinciájából való egy szerzetes Minorita Conventuális Barát által kibocsáttatott.'' Ez a munkája már egészen vitairat a régi hitvitázók dogmatizáló és filozofáló tudományos stílusában. Sok elôtanulmányt végzett az érdekében, amit onnan következtetünk, hogy -- bár a könyv csak 1736-ban jelent meg, már 1720-ban kereste a Szentiványi és másik hitvitázó munkáit. Sôt felment Pozsonyba is, hagy Pázmány Péter munkáit megszerezze, de onnan szomorúan jött vissza, -- üres kézzel, mert az ô sovány erszényébôl nem tellett ki a könyvek ára. Károlyi Sándor grófnak feltűnt Didák atya levert hangulata és ahogy megtudta, mi bántja, saját könyvtárából kölcsönözte ki neki az óhajtott kincseket. Írt egy kis ,,Katekizmust'' is, amelyet Károlyi Sándor gróf fiának, Ferencnek ajánlott s amelyet a magyar ifjúságnak és a megtért új híveknek szánt lelki erôsítôül. Ennek tartalmára nézve elég lesz idézni gróf Károlyinénak fiához idevonatkozólag írt sorait, amelyek önkéntelenül is bírálatul szolgálnak: ,,A katekizmus igen szép és hasznos, nemcsak a kisdedeknek, megtérteknek, de még a pápisták is bôségesen tanulhatnak belôle''... Nagyon valószínű, hogy a rendkívüli munkaerejű atya még több beszédét is kiadta nyomtatásban -- az itt felsoroltakon kívül, -- hiszen nagyon sok helyen felkérték ôt nagyobb alkalmakkor beszédek, prédikációk tartására és ô ezeket rendesen ki szokta nyomtatni, mert ,,verba volant, scripta manent'' (a szó elröppen, de az írás megmarad) és ingyen szokta osztogatni. Azonban olyan nagyon szerény volt, hogy nevét többnyire elhagyta, s így az idôk múlásával szerzôségét nem lehet biztosan megállapítani. Írásaiban mindig uralkodik az a szenvedélyességig fokozódó buzgalom, amellyel Krisztus Istenségét és a katolikus egyház igazságát hirdette. Munkáit mindig ezekbôl az érdekekbôl írta és terjesztette, mégis távol áll a hitvitázók harcos és támadó modorától, sôt aránylag keveset foglalkozik a nemkatolikusokkal. Ha szóba is hozza ôket, a protestánsokat mindig ,,ellenkezô atyafiainak'' nevezi és erôs logikáját, az idézetek halmazait állítja velük szembe. A zsidókról pedig úgy emlékezik meg, mint akik ,,megkeményedett'' szívükbe nem fogadják be az Úr kegyelmét s imádkozik, hogy az igaz útra vezetô kegyelmet felismerjék és kövessék. Leginkább bántja Kálvin követôinek a predesztinációiban való hite s erélyesen visszautasítja azt a gondolatot is, hogy a legbölcsebb Teremtô akaratnélkülivé és kétségbeesésre hajlóvá akarta volna teremteni az embert és filozofikus érvei mellett a népies gondolkozásmód és szólásformák felhasználásával fordul ellene. Elôadásában, -- eltekintve attól, hogy nem olyan eleven -- nagyon meglátszik a Pázmány-iskola hatása, -- fôjellemzôje is ugyanaz, ami azoknál: az erô, amelyet az igazi tudás és erôs meggyôzôdés ad. ======================================================================== VI. Kelemen Didák életszentsége -- A boldoggáavatási per elôkészítése Minden társadalomnak éltetô eleme az igazi nagy embereihez való hűséges ragaszkodás, az irántuk tanúsított hódolat, engedelmesség; mert a világ története nem más, mint a nagy emberek története. A társadalomban -- leginkább az álliberalizmus révén -- becsempészett, megtévesztô irányok azonban az egyéneknek minden fölé helyezésével, érdekeik szerint, gyárilag, megfelelô reklámokkal többnyire hamisítva állítják elénk az úgynevezett igazi értékeket -- a nagy embereket. Úgy forognak ezek a jóhiszemű társadalomban, minit a szolid pénzforgalomban a hamis bankók. Addig, amíg csak kevés van belôlük, nincs baj, sôt a hamis bankók még mulattatják is a társadalmat, -- hanem ha már túl sokra növekedtek, úgyhogy a valódi értékűeket elnyomják, akkor bekövetkezik a pénzügyi összeomlás -- a krach, -- a társadalomban bekövetkezik a forrongó liberalizmus, demokratizmus, szocializmus és sok minden meg nem értett, meg nem is érthetô jelszavak hangoztatása, majd üvöltése. A nép eszmél, azután megijed, kétségbeesik, kirúgja maga alól az ôsi, szilárd talajt s dühöngésében megállapítja, hogy nincs igazi érték, nincs értékes ember. A bomlasztó anyagok felülkerekednek, átitatják a nép gondolkozásmódját s hivatlan kis kritikusok tudományosnak látszó frázisokkal bizonyítgatják, hogy nincs is szükség nagy emberekre. Akiket ezelôtt nagyoknak tartottak, azok éppen olyan közönséges emberek voltak, mint a többiek, ,,koruknak szülöttjei'', -- szokták mondogatni, -- ,,elôszólította ôket is az idô''. ,,Egyikük sem tett semmi olyant, amit más is meg nem tehetett volna'' stb. Mi azonban úgy hisszük, hogy Magyarország történetében már többször volt, -- sôt ma is van olyan idô, mely elég hangosan kiáltott, vagy kiált nagy emberekért, de azok még sem jelennek meg... Az idô, a szükség mindig hívja a nagy embereket, de ha a Gondviselés nem küldi ôket, azok nem hallgatnak az emberek hívó szózatára. Ez az oka, hogy a zavarok felfordultságában a népek tovább sínylôdnek, esetleg el is vesznek. Ha csupán az idô termelné ki a szükséges nagy embereket, akkor egy nép sem szenvedne sokáig, egy faj sem veszne ki a népek társadalmából. Igaz, hogy minden kornak, amelyik szenved, az a megváltása, ha megtalálja azt a bizonyos nagy embert, aki a kor kívánalmait felismeri s akiben van elegendô energia, hogy a népet a kivezetô útra terelje. De az elposványosodott, lanyha érzésű, nehéz körülményeik között vergôdô társadalmaknak nincs nagy emberük. Ezek a társadalmak hasonlók a kiszáradt és mocsárba dobott rôzsekötegekhez, amelyek vagy tovább rothadnak, vagy csupán csak -- az ég villáma gyújthatja fel s lobbanthatja tűzre, amely megsemmisíti ugyan az éghetô anyagot, de megszabadítja a rothadástól az alatta levô termékeny humuszt, amely csakhamar kitermeli magából a friss sarjat, a fald áldását. A dudvának azonban szüksége van a gyújtó tűzre, hívta is, vagy legalább epedve várta, de a tűz magától nem jött. Isteni gondviselés kellett hozzá, hogy valamilyen alakban hozzá férjen a gyújtó szikra s ha az Isten irgalma nem küldi el ezt a gyújtó szikrát, a posvány elnyeli a kiszáradt rôzsét -- s a nép elveszett... A magyarországi általános és különösen a tiszai részek viszonyainak ismertetésénél láttuk, hogy a szatmári békét követô súlyos évek olyan nyomorba, szegénységbe és erkölcsi züllésbe süllyesztették a tiszai részek lakosságát, -- tehát a legmagyarabb vidéket, -- hogy az idô már sürgetôen kereste, hívta azt a bizonyos nagy embert, aki felismerje a kor kívánalmait, és energiájával a népet a helyes, az igaz, a kivezetô útra terelje... Ezekrôl az állapotokról írja Takáts Sándor, jeles történetírónk: ,,A szegénység és a nyomor eme napjaiban, az irodalom és a nemzeti érzés mélyen szunnyadó korában jól esik az embernek, ha szemeit olyan férfiún nyugtathatja, ki lángbuzgalmától vezetve, az elharapódzó erkölcstelenség ellen a régi jó magyar erkölcsöket és a buzgó vallásosság eszméit hirdette, ki mindenét a szegény nép nyomorának enyhítésére fordította, ki tanulmányainak végeztével évtizedeken át törhetetlen buzgalommal munkálkodott a tiszai részek elhagyott katolikusainak megerôsítésében és az emberszeretet terjesztésében...'' A Gondviselés tehát elküldötte azt a nagy embert, akire ennek a vidéknek szüksége volt, hogy rettenetes betegségébôl a vidékeket, országokat, népeket pusztító erkölcsi züllésbôl kigyógyítsa, az elveszéstôl megmentse. Nem királyt, nem hadvezért, nem is nagy politikai reformátort küldött, csak az egyszerű szerzetest, a nép lelkéhez hozzáférô lelkiatyát, -- aki csendben működik s nem látható a kirakatok és hirdetések közt. Akinek hitvallása és magasztos törvénye, kötelessége, -- melyet híven teljesít -- abban összpontosul, hogy minden egyes emberi életet, lelkületet és cselekményt az egyetemes embernemzet iránt való örökös kötelezettség szempontjából tekint; aki azt vallja, hogy az egyes ember könnyelmű, vagy bűnös tettei naponkint növekvô adósságok, amiket elôbb-utóbb az egész országnak, a népnek s végre az emberiségnek kell majd letörleszteni... Kelemen Didákot a Gondviselés abba a szerzetbe rendelte, amelyik akkoriban -- hivatásánál és a világi papoknak nagyon megfogyatkozott számánál fogva -- legtöbbet érintkezett a néppel. Egyházi tanulmányait a jóhírű eperjesi lyceumban végezte s itt bô alkalma nyílott rendjének történetét, magyarországi szereplését s különösen felvidéki viszontagságait tanulmányozni. A lángbuzgalmú növendékre már ekkor oly nagy hatással volt elôdeinek a hitvillongások idôiben való hôsies viselkedése, hogy mindinkább megérlelôdött benne a vágy, hogy nyomukba léphessen. Mikor Iglódy Illésnek, Magyar Ferencnek, Euszták atyának, Grabia Antalnak, Scholtz Ferencnek stb. stb. a hitükért kegyetlenül megkínzott és megölt minorita vértanúknak s az 1697-ben Sátoraljaújhelyt, Kenden és Tokajban és más helyeken ártatlanul legyilkolt hívôknek szomorú történeteit olvasgatta, már elhatározássá erôsödött benne az a vágy, hogy amintcsak teheti, az eltévedteket az anyaszentegyházba visszavezeti s ha kell, erôs hitét vérével is megpecsételi. Máris fájt a szíve nyomorban sínylôdô embertársaiért, a lelkiatyák és iskolák hiányában a vezetést és vigasztalást nélkülözô lelkekért. Bár magas tanulmányai ôt a tudományok művelésére, az ifjak nevelésére és képzésére utalták, -- lelkének égô vágyai kapva-kaptak az alkalmon, mely ôt a gróf Károlyi-birtokon egyszerű kápláni teendôk végzésére meghívta. Nem volt hiú. Nem kereste a világi elônyöket. Lelke ugyan nagyra vágyott, de szent Ágoston felfogása szerint, aki így kérdezte hallgatóját: ,,Óhajtanál igazán naggyá lenni? Akkor légy elôször kicsiny. -- Nagyszerű, terjedelmes épületet óhajtasz építeni? Akkor alázatosságod útján kezdd meg! Mennél magasabbra óhajtod emelni az építményt, annál mélyebb alapot vess! Szerény alázatosság a szépség koronája.'' Kelemen Didák óhajtott igazán naggyá lenni, de nem az emberek szemében, hanem a jótettek művelésében, amit az emberek szeme nem igen vesz észre. Szerényen, alázatosan fogott a munkához. Élettörténetében láttuk, hogy akár mint házfônök, akár mint rendfônök, akár mint a gróf Károlyi-család legelsô bizalmasa, az országbíró tanácsosa, a fôurak hitszónoka, a legnagyobb összeköttetésű pap és szónok -- mindig és minden körülmények között megmaradt annak az egyszerű, szegény szerzetesnek, aki a szegények számára koldult. Hiú lehetett volna. Ez a gyarlóság általános, és különösen a testi elônyök azok, amelyek a komolyabb gondolkozású embereket is könnyen a hatalmukba kerítik. Kelemen Didák -- az egykorúak tanúsága szerint -- azoknak az idôknek egyik legszebb, legférfiasabb alakja volt; de ezt az alázatossága tehertételnek tekintette és szándékosan kisebbítette. Ballábának sebeit szándékosan elhanyagolta, mert örült, hogy az elmérgesedett sebtôl fájdalmai vannak, melyek türelemre oktatják. Jól esett neki, hogy járása emiatt ügyetlenné, nehézkessé vált, testtartása pedig ferde lett. Akkor búsult legjobban, mikor felsô fogai kiestek, mert -- úgymond -- többé nem csúfolják majd ,,nagyfogú barátnak''. Irodalmi és tudományos képzettségét általában ismerték, tisztelték és nagyrabecsülték. Ô azonban csak ,,semmiségeknek, apróságok''-nak nevezi tudásának kincses házát és irodalmi műveit ,,együgyűségek''-nek mondja s legtöbbje alá még csak nevét sem írta oda. Testi élete nélkülözésekkel teljes, aszkétikus. Nehéz térítô útjára gyalog járt, miközben szegényes házak kamráiban, sôt istállóiban keresett éjjeli szállást. Amit pedig a pestisek alkalmával irgalmas útjaiban szenvedett, azt csak az foghatja fel némileg, aki a pestises vidékeik szörnyűségeit -- melyeket mi is ismertettünk -- csak futólag is elolvasta. Otthona a legtöbb rendházban -- primitív, semmi kényelmet nem nyújtó, sôt még az egészségre is káros, alápincézetlen, sokszor padozatlan cella. Ágya kemény deszka, vagy puszta föld. Rendes ágyhoz csak akkor jutott, mikor nagyúri ismerôsei meghívták magukhoz, de akkor is többnyire az ágy mellett, a padozaton aludt. Táplálékban kényéren és vizén kívül alig volt része. A zsíros ételeket különbözô böjtök ürügye alatt visszautasította és csak ritkán, ünnepnapok alkalmával vagy utazás közben evett kenyere mellé szalonnát. A csemegéket, mint fényűzô ételeket, kerülte és ha ilyen félét ajándékba kapott, -- kiosztotta betegei vagy idôsebb rendtársai között. Csakis vizet ivott, csak akkor, mikor ereje már fogytán volt, fogyasztott egy kevés bort, de akkor is a javát betegeinek osztotta el, ô maga pedig a kevésbé jó minôségűt tartotta meg magának. Még ruházkodásában is sanyargatta testét. Gyakran még az idôjárás ellen sem védekezett eléggé, mert ha ruhátlan szegényt látott -- saját ruháját ajándékozta neki, nemhogy csak egy tartalék ruhadarabot is félretett volna magának, úgyhogy barátjai, jó ismerôsei kényszerítették reá a legszükségesebb ruhadarabokat. Minél kevesebbet gondolt testével, sôt azt szándékosan, egészségének veszélyeztetéséig is elhanyagolta, annál nagyobb gondot fordított lelkére, mert erôs, megingathatatlan hittel hitt a teljes Szent- Háromság egy Istenben. Hitte, hogy az idô és annak minden vonatkozása úgy a legnagyobbszerűnek, mint a legparányibbnak is -- ezen Örökkévalóságon nyugszik, ahol a pogány Erônek uralma nemesebb fensôségnek, a Szentségnek ad helyet. Tehát hitte, hogy a végcélja nem a test földi élete, hanem a lélek örökkévalósága. Ez volt az ô gyakorlati hite s ebbôl levezetve a meggyôzôdése, hogy a test örökös harcban áll a lélekkel, mint a gonosz a jóval. Érezte, hogy benne is él az Istenség szava: a lelkiismeret, tehát ennek kívánalmai szerint iparosodott földi életét berendezni s lelkét a keresztény erények gyakorlásával az örökkévalóságra elôkészíteni. Érezte, hogy önmaga emelkedik magasabbra, ha imádattal meghajol nem a mulandó test ideig- óráig élvezetet adó kiváltságai elôtt, hanem lelkiismeretének szavai szerint. Az elôtt, Aki valóban és véghetetlenül felette áll, Aki Teremtôje, Ura a világegyetemnek, megállapítója a Rendnek, Aki maga az Igazság, Bölcsesség és az emberek jóságos Atyja. Szeretettel s olyan buzgalommal imádta Istent, hogy imádkozása olykor órák hosszat tartott. Leborult a földre s homlokával érintette a padlót, a hideg kövezetet, úgy hogy öreg korára eldurvult és megkeményedett homlokán a bôr. Miért tette ezt? Azért, mert nem tudta másképp meghálálni azt a szeretetet, azt a véghetetlen jóságot, mellyel Isten az emberiség iránt viseltetik, amelynél fogva egyszülött Fiát adta érette váltságul. Az isteni akaratot: ,,legyen meg a Te akaratod, miképpen mennyben, itt a földön is'' -- annyira tisztelte és óhajtotta, hogy bármely esemény megtörténtérôl hallott, legelsô szavai ezek voltak: ,,Hála Istennek!'' Egy ízben gróf Károlyi Ferencné panaszkodott elôtte, hogy elsôszülött fia meghalt. Kelemen Didák erre azzal felelt: Hála Istennek! Az édes anya marcangoló fájdalmában nehéz szavakkal illette a jámbor atyát, -- aki szó nélkül tűrte a kifakadásokat s csak késôbb mondott neki igazán felvilágosító, szívhez szóló, Isten akaratában megnyugtató szavakat. A legfelségesebb Oltáriszentség iránt való mélységes imádatát, odaadását ékesen mutatja az az eset, amikor a miskolci tűzvész alkalmával -- szokása ellenére indulatosan, oktatóan dorgálta meg azt a nôt, aki az Oltári Szentségrôl, lelki tudatlanságában kicsinylôen nyilatkozott. Különben is köztudomású volt, hogy minden alkalommal legelôször a Legszentebb imádására sietett, ha valahová látogatóba érkezett. Emberszeretetérôl önfeláldozása és jóságos cselekedetekben eltöltött élete beszél. Az, amit a betegek, szegények, szenvedô nyomorgók érdekében tett, sokkal több volt, mint amit ma a humanizmus és szociális jótékonyság alatt értünk. Az az élô krisztusi szeretet működése volt. A ,,Szeresd felebarátadat, mint tenmagadat!'' parancsolatnak legbensôbb hitbeli meggyôzôdésbôl fakadó teljesítése, még pedig olyan szigorúan, hogy elsônek szegény felebarátját tekintette s csak másodsorban gondolt önmagára. És ami ôt az emberek átlagából magasan kiemeli, az a manapság szinte hihetetlen szerénység, alázatosság, amelynél fogva semmi elismerést, még kevésbé dicséretet, köszönetet, vagy kitüntetést nem várt, nem fogadott el. Ô a cselekedetnek értékét a szándék tisztaságában látta, abban a tisztaságban, amely minden anyagi érdektôl mentesen, egyedül Isten dicsôségének szolgál. Nem vágyott földi dicsôségre. Nem szívelte, ha tetteit dicsérték. ,,Aki jóságos cselekedeteiért emberi kedvet kíván, a nagy érdemes dolgot alávaló módon árulja. Minden tökéletességnek gyökere az, hogy valamit művelünk jó végre, Isten tisztességére igazítsuk, mert a mi igyekezetünk jósága az igyekezetnek tisztaságában áll'' -- írja gróf Koháry országbíróhoz intézett levelében. {kép} A miskolci minorita rendház Ugyanígy mondja Prédikációinak elôszavában, hogy ,,nem lehet nagyobb balgaságot elkövetni, mint azt, hogy amin a mennyországot meg lehet vásárolni, azon emberi dicséretet veszünk''. Rendkívüli s csakis Isten különös kegyelmével megáldott emberben tündöklô erényeiért általános szeretet és tisztelet környezte. Beszédeiért rajongottak, szavai különös vigasztalásként hatottak --, nemcsak katolikusokra, hanem más vallásúakra is. ,,Szent Barát''-nak hívták a miskolci kálvinisták s nem egy esetben titokban felkeresték s fontosabb lelki kérdésekben tanácsait is kikérték. A nép már életében glóriásnak képzelte alakját és minden lépésének csodálatos következményt tulajdonított. Halála után pedig beteljesedett rajta a zsoltáros szava: ,,Nem halok meg, hanem élek és hangosan hirdetem az Úrnak művét...'' Amikor azután elköltözött, a katolikus hívek annyira érezték hiányát, hogy -- mintha csak örökké maguk között szeretnék tartani -- egyszerre minden oldalon megmozdultak és szentté avatását kívánták. A nép imádkozott, a fôurak tanácskoztak, hogy mit tegyenek? Gróf Károlyi Klára, aki már mint kis gyermek: ismerte és özvegységre jutása óta lelki tanácsadójának, gyóntató atyjának választotta, -- megírta az életrajzát s a mozgalom érdekében elküldte az akkori minorita rendfônöknek, Pál Imrének. Az általánosan ismert, erényekben gazdag, mély vallásosságú nagyasszonynak ehhez a leveléhez csatlakozik Szabadszállásy István, középszolnokmegyei alispán bizonyítványa Kelemen Didák atya szent életérôl, továbbá kortársának, a tudós Benkô Sámuel orvosnak és sok más kiváló férfiúnak a nyilatkozata, úgyhogy maga az egyházi fôhatóság is hivatalos jelentést küldött felôle Rómába. Ez a hivatalos jelentés megkapó szavakkal festi a megboldogultnak, mint szerzetesnek, kötelességtudását, erényeit s azonfelül megemlíti azt az általános szeretetet és tiszteletet, amely szinte rajongásig fokozódva nyilvánult meg irányában. A jelentésnek eme része Takáts Sándor szerint a következô: ,,A jámborság szorgos ôre, a vallásosságnak példás tüköre, kiváló a szegényeik és fogságban levôk iránt való nagy szeretetben. Egész odaadással csüngött lelke a mennyei dolgok elmélkedésén, az imádságon, a virrasztáson, böjtön és egyéb testi sanyargatásokon. A hit legbuzgóbb terjesztôje volt az eretnekek megtérítése és a lelkek üdvének munkálása által. Az alázatosság, a türelem, az égi bölcsesség és okosság s egyéb, a szerzeteshez méltó erények, úgy teológiai, mint a sarkalatos erények heroikus fokban voltak meg benne. -- A fôpapok, a mágnások, a nemesek, nagy tisztelettel és becsüléssel viseltettek iránta és mindenki elôtt -- az egyházban levôk és az egyházon kívül állók elôtt is -- kedvelt volt.'' A magyarországi minoriták azon korbeli iratai között e sorokat is találjuk Kelemen Didák érdemeinek méltatásáról: ,,Hogy e férfiú egész életén keresztül mennyit tett Isten dicsôségének emelésére, az egyház és katolikus hit gyarapítására, a lelkek üdvének elômozdítására; mennyit fáradt a vétkek kiirtásáért, az erények terjesztéséért -- igazolják a rend Generálisához, Ganganelli Lôrinchez az 1748-ban küldött felterjesztések.'' Ezen megmozdulások kapcsán küldötték ki Rómából azt a bizottságot, amelyrôl Brázay János is megemlékezik, amikor ,,Gróf Károlyi Klára, néhai Gróf Haller Gábor özvegyének két érdekes levele'' című füzetében azt írja, hogy: ,,a negyvenes években Rómából kiküldött bizottság megvizsgálta Kelemen Didák rothadatlan testét és sírját lepecsételte.'' Erre mutatnak Szatmármegye monografusának, Szirmaynak 1809-ben írott sorai, amelyek szerint: ,,...most is látható a miskolci sírboltban rothadatlan teste''... Brázay még azt is írja, hogy azt a rendtagot, aki a római küldötteket a sírboltba levezette, eskü alatt kötelezték, hogy a látottakról soha senkinek egy szót ne szóljon. Így tehát a boldoggá-avatás ügyét csak elhalasztották kedvezôbb idôkre, de nem ejtették el. Arról a mozgalomról tehát, mely az életszentség hírében elhunyt Kelemen Didák szentté avatása érdekében mindjárt halála után néhány évvel általános kívánságra megindult, csak annyit tudunk, hogy 1749-ben vagy 1750-ben egy római küldöttség a sírt megvizsgálta, a koporsót lepecsételte, de az ügyet elnapolták. Az egri érseki levéltárnak adatai szerint azonban az ügynek mégis folytatása következett, illetôleg az általános óhajtásnak megfelelôen egészen újból szabályszerű eljárás alá vették a boldoggá és szentté avatás ügyét. Nevezetesen 1774-ben Sztanya Sándor, a minoriták egri rendházának fônöke, a tartományi fônök meghagyásából, az egri püspökhöz latin nyelven a következô tartalmú kérvényt nyújtotta be: Nagyméltóságú Illustrissimus és Fôtisztelendô Fôpásztorunk! Kegyelmes Atyánk és Pártfogónk! Istennek szolgája, Kelemen Didák, Szent Ferenc kisebb, conventualis rendjebeli atya az egri egyházmegyébe kebelezett szabadalmazott Miskolc városában ugyanezen testvéreknek az egekbe vitetett Boldogságos Szűz Mária tiszteletére általa emelt templomban, nagyobb koporsóban, de a nevezett testvérek közös kriptájában, püspöki ellenôrzéssel lezárva, már 1744. április 28- ik napja óta eltemetve fekszik s akinek kiváló fokú hôsies érvényeit, természetfeletti adományait, szent életét, drága halálát, csodáit és szent hírét elhunyta után sok tanú, kivétel nélkül idôsebbek és nemcsak az elôkelô rendűek, hanem a mágnások közül valók és eme híres Magyarországnak egyházi férfiai közül, akik még életben vannak, mint maguk az idôsebb más vallásúak is egyhangúan híresztelik: Miért is, amidôn az emberi életnek már az elsô szülôk bűnbeesésébôl származó múlandósága minden halandóra nézve, minden pillanatban közel van: félô, hogy az ellenséges halál az öregséggel terhelteket ebbôl a halandó életbôl elragadja, s az Isten, ilyen kiváló szolgájának örökké dicsérendô és követendô erényes hôsi tetteit azokkal együtt eltemeti. És minthogy mindig méltó Isten dicsôségét az ô szentjeiben elbeszélni -- mint Nagy Leó szent Lôrincrôl tartott beszédjében mondja: ,,Nekünk is oltalmat és sziklát állított'' ... Tehát az említett Szent Ferenc kisebb conventuálisainak Magyarországi Szent Erzsébet tartománya Nagyméltóságod lábai elé teljes alázatossággal leborulva kérve-kér, kitartóan könyörög, hogy meghallgattassék és VIII. Orbán ,,De Paritionie'' rendelkezése szerint nevezett Isten szolgájának, Kelemen Didáknak hôsi erényei, természetfeletti adományai, szent élete, dicsô halála, csodálatos dolgai, halála után kelt szent híre és más egyéb cselekedetei felôl a szükséges tanúk megnevezésével törvényes eljárás rendeltessék el. Jóllehet Nagyméltóságodat igen sók és nehéz ügy terheli, mégis Nagyméltóságodnak Isten iránt való szeretete és gyermekei iránt való atyai jóindulata bizonyára fog módot találni, hogy ezt a munkát is elvállalja. Mi elôállítjuk a tanúkat s elvégezünk mindent, amit az ügy, vagy a szabályok kívánnak, vagy amit Nagyméltóságod parancsol és csak azért az egyért esedezünk, hogy Isten kiváló szolgájának emlékezete a már-már kihaló tanúk elfogyása miatt veszendôbe ne menjen. Legyen meg a többi között ennek az édes egri egyházmegyének az a kiváltsága is, hogy az ô kebelébôl felmagasztaltassék éppen az, aki egészen Nagyméltóságod elôdeinek, különösen Erdôdy Gábornak parancsaitól függött. Ezen kegyességéért sohasem szűnünk meg az örök Istent imádni, hogy Nagyméltóságodat halmozza el ajándékaival. -- A mi szegény, kis Provinciánk, amely Nagyméltóságod pártfogásával dicsekszik ezt alázattal kéri s marad kezeit csókolva Nagyméltóságodnak Jakabfalvy Román atyának, tartományi Fônökünknek parancsából Sztanya Sándor s. k. a minoriták egri konventjének ez idô szerint való fônöke. A püspöki consistorium (szentszék) ennek a kérésnek készséggel helyt adott s a kérvényt benyújtó Sztanya Sándort, mint promotort (ügyvivôt) értesítette, hogy mielôtt az eljárást megkezdenék, a szabályoknak megfelelôen postulator (vizsgálóbíró) kinevezése szükséges, aki az elôzetes vizsgálatot elvégzi és véleményes jelentését a Szentszékhez megteszi. Erre a nagy körültekintést igénylô munkára Dobronyay Miklós egri oldalkanonokot nevezték ki. Sztanya most ismét a Szentszékhez fordult s kérte, hogy a szabályok szerint mindenek elôtt azt vizsgálják meg, hogy az elhunyt Kelemen Didák atya eddig még sehol sem részesült az egyház szentjeit megilletô tiszteletben, s egyúttal mondják ki, hogy az ügy eldôltéig ilyenben nem is részesülhet. A püspök ennél fogva kiadta az úgynevezett ,,Valváliák''-ra vonatkozó rendeletet, amely szerint az egri egyházmegyének és a minoritáknak összes templomaiban az ajtókra táblákat függesszenek ki a következô szöveggel: 1. Azoknak, akik nincsenek boldoggá vagy szentté avatva, a képeit sem koszorúzottan, sem fényes sugarakkal nem szabad lefesteni, sem ilyeneket a templomokban, nyilvános helyeken, vagy magánlakásokban tartani nem szabad. 2. Az ilyenekrôl nem szabad erényeiket, vértanúságukat, csodákat, nyilatkozataikat, vagy jótéteményeiket tartalmazó könyvet nyomatni, ha csak nincsenek ellátva erre vonatkozó engedéllyel. 3. Ilyenek sírjához nem szabad lámpákat, gyertyákat, vagy fogadalmi táblákat, viasz, ezüst, vagy bármely anyagból készült alakokat, mint felajánlott ajándékot tenni. Akik ezeket a tilalmakat megszegnék, azok egyházi átok alá esnek. És mindenkit felhív a rendelet, hogy akinek Kelemen Didák atyát illetôleg ilyen tiszteletnyilvánításról tudomása van, azonnal jelentse be plébánosának, aki viszont a Szentszéknek köteles arról jelentést tenni. Ezt a szigorú rendeletet a plébánosok a szószékekrôl is kihirdették híveiknek, megmagyaráztak, azután pedig egy hónapig a templomajtókon kifüggesztve tartották. Amikor a kifüggesztés ideje lejárt, minden plébános beterjesztette jelentését, amelyekbôl kitűnt, hogy a nép mindenütt kegyelettel ôrzi Kelemen Didák atya emlékét, de sehol sincs nyoma annak, hogy olyan külsô tiszteletben részesítenék, ami az egyház rendeleteivel ellentétben lenne. Sztanya ügyvivô most már az eljárás folytatását, a bejelentett tanúk hivatalos megidézését és kihallgatását kéri Kelemen Didák atya életére nézve. A bejelentett tanúk ezek voltak: Tercsák Mózes, Borsodmegye tiszti ügyésze; vizeki Tallián András Pál alispán, Beller Mihály nyug. alispán, Leôchey Zsigmond megyei törvényszéki ülnök, Zolnay Gáspár, Miskolc város szenátora, Felsôpulyai Bük Zsigmond, megyei jegyzô, Fáy Bertalan János, borsodmegyei nemesi bíró, Fisser József, megyei aljegyzô és esetleg azok, akiknek kihallgatását a felmerülô vallomások folytán még szükségesnek találják. A Szentszék a bejelentett tanúkat ugyanezen év augusztus 9-re, az egri püspöki udvarban tartandó kihallgatásra szabályszerűen beidézte és összeállította a kérdôpontokat, amelyekre nézve eskü alatt kikérdezendôk lesznek. -- Ezek a pontok a következôk: 1. A tanú neve, vallása, életkora, foglalkozása, lakása. 2. Nem tanította-e ki valaki ôt, hogy mit valljon? 3. Ismerte-e személyesen Kelemen Didák atyát? Mely alkalommal, hol és mikor? Beszélt-e vele? Hányszor és mirôl? 4. Ha nem ismerte, hallott-e valamit felôle? Kitôl, mit? 5. Tudja-e a tanú, vagy hallott-e, hogy Kelemen Didák a miskolci konventben élt? Mikor és meddig? -- Mi volt felôle a hír életérôl, vagy szent életérôl Miskolcon, vagy talán más helyeken is? 6. Ennek a szent életnek a híre élt-e még Kelemen Didák halála után is Miskolcon és másutt, egyesek között, vagy általánosan minden osztályú nép között? Csökkent-e felôle ez a hír, vagy növekedett mai napig? 7. Mit gondol, hogy honnan eredhetett ez a hír s hitelre méltó, komoly emberektôl-e, vagy csupán Kelemen Didák rajongóitól, vagy érdekelt felektôl? Például és különösen nem a rendtársaitól-e? 8. Tud-e a tanú, vagy hallott-e ezek ellen a hírek ellen valami beszédet, vagy tettet? Ha igen, -- kiktôl? 9. Nem tudja-e, vagy nem hallotta-e a tanú, hogy hol, mikor, a konventben vagy konventen kívül halt-e meg Kelemen Didák s milyen betegségben és csakugyan szent élet hírében halt-e meg? 10. Vajon tudja-e, vagy hallotta-e, hol temettek el a testét? Rendtársainak a közös kriptájában-e, vagy máshol? Hol nyugszik most? Miféle módon zárták le a sír ját? 11. Tudja-e vagy hallotta-e, hogy Kelemen Didákot nagy néptömeg jelenlétében temették el? Talán beszédet is tartottak felette? Dicsérték-e, hirdették-e ez alkalommal az ô erényeit, csodáit? Milyen volt a gyászmiséje, -- egyszerű requiem, vagy színes? 12. Nem volt-e a tanú Kelemen Didák sírjánál pártfogást kérni? Ha igen, -- hányszor? Vagy nem hallotta-e, hogy mások ilyen célból felkeresték? Kik és hányszor? 13. Látta-e, vagy hallotta-e, hogy Kelemen Didák sírjára fogadalmi ajándékokat, táblácskákat tettek, vagy felajánlottak? Vagy nem gyújtottak-e lámpákat a tiszteletére? Lehetett-e ilyeneket látni, hallani, vagy ha voltak, kellettek-e azok? 14. Nem látta-e, vagy nem hallotta-e, hogy ennek az Isten szolgájának sugárfényes, koszorús festett arcképei vannak, vagy nincsenek-e ilyen szobrai a templomokban, vagy más helyeken kiállítva? 15. Nem hallotta-e, hogy Kelemen Didák ereklyéi templomban, oratóriumban, vagy más helyeken tartatnak s körülöttük lámpák, ajándékok, vagy táblák vannak? Szoktak-e világosságot gyújtani a tiszteletére? 16. Kiktôl származnak Kelemen Didák koporsóján a feliratok, dicsérô szavak, vagy olyan felirat, amely az ô tiszteletérôl beszél? Mondja el a tanú, mit tud, vagy mit hallott ebben a tekintetben? 17. Tud-e valamit a tanú arról, hogy vannak nyomatott füzetek, amelyek csodáit, erényeit, kinyilatkoztatásait, jótetteit, közbenjárását tartalmazzák? Kinek a hírével adattak ezek ki, vagy VIII. Orbán pápa által elôírt rendeletek le vannak-e a könyv végén nyomtatva? 18. Tud-e a tanú általában olyant, ami a templomban, nyilvános oratóriumban, vagy máshol a Kellemen Didák dicsôítésére, vagy tiszteletére vonatkozik? Kit kíván még ez ügyben kihallgattatni? Ezeket a kérdôpontokat azért közöltük, hogy az olvasók lássák, milyen komoly, szigorú s mindenre kiterjedô figyelemmel folyik le egy boldoggá, szentté avatandó ügyében indított vizsgálat. Ez a vizsgálat különösen arra akart világosságot deríteni, hogy nem történt-e addig valami olyan meg nem engedett dolog, akár rendtársai, akár tisztelôi vagy érdekeltek révén, ami az elhunyt szent életére nézve a közvéleményt megtéveszthette volna, vagy az által, hogy a szenteket megilletô tiszteletet neki elôlegezték; vagy az által, hogy a népet Kelemen Didák életére és erényeire nézve -- ha akaratlanul is -- befolyásolhatta volna. Mindenek fölött tisztába akartak jönni a tényekkel, a tiszta igazságot és valóságot iparkodtak kideríteni, hogy azokat mérlegelés végett a Szentszék elé s innen véleményes javaslattal ellátva Róma ítélete alá bocsájthassák. Augusztus 9-én tehát megkezdôdött a tanúk kihallgatása, melyre az egri püspök, Ambrozovszky Mihály oldalkanonokjának, mint az ô helyettesének elnöklete alatt Csák István és Major József egri kanonokokat, mint vizsgáló-bizottsági tagokat, továbbá Keller János kanonokot, mint bizottsági jegyzôt s a már megnevezett Dobronyay Miklós vizsgálóbírót küldötte ki. Ez a bizottság a tanúkat egyenkint s elkülönítve kihallgatta s elôzôleg mindegyiket megeskette, hogy csak a színtiszta igazságot fogják mondani. A már fönnebb bejelentett tanúkon kívül még más, késôbb ajánlottakat is kihallgattak, úgyhogy a tanúvallomási jegyzôkönyvek tizenkét tanúnak a vallomásáról szólnak. Ezek a legmagasabb megyei tisztségeket viselô komoly emberek: bírák, ügyészek, városi tanácsosok, de volt egy mesterember, köznemes és Kelemen Didáknak egy rendtársa is. A tanuk közül hét személyesen ismerte az elhunytat. De kihallgattak olyanokat is, kik fiatal koruknál fogva már nem is ismerhették, vallomásukkal azonban hozzájárultak annak a kérdésnek tisztázásához, hagy milyen híre volt Kelemen Didáknak olyanok elôtt, kik személyesen nem ismerték. Minden tanú meglepôen egybehangzó vallomással erôsítette meg Isten szolgájának szent életét, vagy szent életének hírét, kiváltságos nagy erényeit, remete életmódját, lángoló hitét és imádságos mély buzgóságát. Kivétel nélkül hangoztatták, hogy szent élete és híre ellen soha egyetlen, még legtávolabbról való szót sem hallottak; ellenkezôleg, a nemkatolikusok is elismerték és mondogatták, hogy: ,,nem volt és nem is lesz több olyan bölcs és különösen nem lesz több olyan krisztusi szeretettel megáldott ember Miskolcon, mint amilyen Kelemen Didák volt, aki éppen úgy segítette és vigasztalta a szegény, gyámolításra szoruló más vallású felebarátját, mint a katolikust''. Világossá tették ezek a tanúvallomások azt is, hogy sem a szerzet, sem a közönség részérôl nem merült fel még csak a legcsekélyebb jelenség sem, mely ôt -- az egyház szentjeit megilletô tiszteletben részesítette volna, bár a szíveikben soha nem csökkenô, hanem inkább erôsödô vágyakozás égett ennek az eléréséért. A bizottság egyik tanúhoz sem intézett olyan kérdést, mely csodákat kutatott volna, mégis mindegyiknek a vallomásából kitűnik, hogy hallotta és ismeri azokat a legendákat, melyek a nép között közszájon forogtak s amelyek közül néhányat már mi is ismertettünk. A vallomások között rendkívül kedves naivságú Zolnay Gáspár ácsmester vallomása, aki ugyan személyesen nem ismerte Didák atyát, de gyakran hetekig dolgozott a rendházban, mint munkás és így biztosan észrevette volna, ha ott a rendtársak Didák atyát szentként tisztelik. Nem vett észre ilyent semmit. ,,Pedig szent volt az'', -- mondja tovább Zolnay Gáspár, mert lám, Tamáskovits, a plébánia kántora, akivel jó ismeretségben voltam -- elbeszélte nekem, milyen jót tett ô vele Kelemen Didák. -- Tamáskovits ugyanis bejárt a minoritákhoz is szentmisék alatt énekelni, de mert Didák atyának sohasem volt pénze, -- mert ha volt, azonnal kiosztotta a szegények között, --- hát bizony ôneki sem fizetett az éneklésért. Hanem egyszer panaszkodott a szent életű atyának, hogy a fogai már mind kihullanak, mi miatt nem bír jól énekelni és fél, hogy a kenyerét is elveszti. Ekkor Didák atya imádkozott fölötte, majd megáldotta ôt ezekkel a szavakkal: ,,Soha sem fog megcsökkenni az éneklôképességed!'' -- És íme! A kántornak halála napjáig nem csökkent meg az éneklôképessége s bár öreg ember volt már, sokszor emlegette, hogy még mindig jól tud énekelni és Didák atya áldása többet ért neki, mint a pénz ért volna ... Megható, sôt megrázó lehetett az utolsó tanúnak a vallomása. Hiszen még így, a nagy távolok ködén át is derengôen és teljes erôvel markol belé azoknak a szívébe, akik elolvassák. -- Fái Fáy László, 67 éves, kiérdemült borsodmegyei alispán állott a bizottság elé s elmondotta, hogy személyesen ismerte Kelemen Didákot, mert a megye ôt küldötte ki annak idején Reviczky kincstári igazgató mellé, amikor a minoritáknak a letelepüléshez kijelölt területet Miskolcon átadták. -- Ezután is gyakran találkoztak s beszélt is vele nem egyszer, de mindig lelki dolgokról. Tudja, hogy valláskülönbség nélkül mindenki tisztelte, szerette és szentéletűnek tartotta. Nem vette észre, hogy bárhol és bármikor ellenkezôt mondtak volna róla. Temetésén nem volt jelen, mert éppen akkor nem idôzött Miskolcon. Tudja hol van eltemetve s több ízben látta is egyszerű nyugvóhelyét. Mindezeket, mint a perrendtartáshoz szokott öreg tisztviselô, keresetlen szavakkal, a feltett kérdésekre válaszolva mondta el. De mikor a 14-ik kérdôpontra keltett válaszolnia, hogy: ,,Látott-e vagy hallott-e olyan képeket, amelyek Kelemen Didákot dicsfényes sugaraikkal ábrázolják, mint ahogy a szenteket szokás ábrázolni?'' akkor Fáy László -- a jegyzôkönyv szerint -- ezt felelte: ,,Tudom, hogy van egy róla festett kép a rendházban sugarak nélkül, de én most azt vallom s jelentem ki, hogy: Én láttam az élô Kelemen Didákot sugaraktól és mennyei fénykörtôl környékezve -- akkor, amikor egy betegnek az ellátása után Csabán (Miskolc mellett) kocsira ülve birtokomról távozott''. -- Ezt a csodás jelenséget, -- úgymond -- mélységes megdöbbenéssel, mintegy szívén szúrva nézte, másoktól is hallotta, hogy látták és késôbb is gyakran beszélt errôl a látomásról. -- Így írja a jegyzôkönyv. Ezekkel a hivatalos stílusnak megfelelô egyszerű szavakkal mondja el a jegyzôkönyv latin nyelven a vallomást, de a fogalmazás mégis sejteti, hogy mindenkit megkapott a Fáy László vallomása és annak elôadása. Hiszem ô, Fáy -- aki megszokta a kihallgatások hivatalos módját, csak egyszerű igen-nel vagy nem-mel felelt eddig a kérdésekre, -- most pedig egyszerre beszédes lesz és a feltett kérdésre egyszerre negatív és pozitív feleletet is ad. Azt mondja, hogy festett glóriás képet nem látott, hanem látott mást. Képzeletünk szinte átérzi, amint az idôs törvénytudó úr egyszerre megváltoztatja eddigi csendes, szinte monoton hanghordozását és nyomatékosan, elevenen teszi vallomásához azt a mást, amit látott. A jegyzôkönyvnek hivatalos stílusában feltűnô az a ,,hanem'' szócska. Ez olyan fordulatot ad a vallomásnak, mintha a tanú hirtelen támadt eszmétôl felvilágosítva, büszkének erezné magát, hogy részese volt annak az eseménynek, amelyet most elmond s amely mindenkit meglep. Mintha kicsinyelné az ügy nagyszerűségéhez képest azt a hivatalos kérdést, mely az elôírt szabályok szerint aprólékosságokat és mellékkörülményeket kutat ott, ahol döntô esemény történt. Mintha azt értetné: Ti festett képet kutattok, én pedig élôt láttám. Ti festett sugarakról kérdezôsködtök -- és én valódi fényözönt láttam, olyant, amilyent csak az ég villámai lobbanthatnak ama kiválasztott köré, akit az isteni kegyelem ki akar tüntetni... [A jegyzôkönyv csakugyan a ,,fulgor'' (mennyei fény) szót használja.] Mikor a tanú ezeket hangsúlyozva elmondotta, megint csak visszatért az egyhangú, hivatalos formához. A többi kérdésre, -- mintha azokat immár teljesen lényegtelennek ítélné -- a szokásos rövidséggel felelt, sôt a végén szabályszerűen megnevezte azt a tanút is, akinek kihallgatását még érdemesnek tartja. A bizottság azonban -- úgy látszik -- megelégelte a kihallgatásokat, mert nincs nyoma annak, hogy még másokat is kihallgatott volna; ellenben következik az ügyvivô Sztanya Sándornak a kérvénye, melyet a püspökhöz nyomban benyújtott -- s elôadja, hogy a bizottság befejezte a tanúk kihallgatását és tisztázta a kérdést, hogy Kelemen Didák atya nem részesült-e valami módon olyan tiszteletadásban, mely csak az egyház szentjeit illeti meg. Most már tehát a szabályok szerint csak az van hátra, hogy a bizottság magát a temetkezési helyet, a sírt, a templomot s az elhunytnak lakóhelyét is megvizsgálja és megállapítsa, hogy szabálytalanságot ott sem lehet látni. Kéri tehát a püspököt, hogy a vizsgálóbizottságot ennek a személyes vizsgálatnak megejtésére is utasítsa s annak megtörténtéhez képest tegye meg Rómába jelentését. A püspök ennélfogva utasította a bizottságot s 1776. október 11-én reggel 8 órakor a püspök képviseletében Ambrozovszky Mihály egri apátkanonok, mint elnök, Dobronyay Miklós mint szentszéki ügyvéd és Keller János szentszéki jegyzô a miskolci minorita-rendház elôtt megjelentek. Elôhivatták Szabó Anzelm házfônököt, Sartóry Bernát rendi teológiai tanárt, Kászonyi Ferenc minoritát és Sztanya Sándor kérelmezô ügyvivôt s elôadván jövetelük célját, azt a kérdést intézték hozzájuk: hol nyugszik Kelemen Didák? A kérdezettek kijelentették, hogy templomban, a rendtagok közös kriptájában, a Sanctuarium alatt, az oltár Epistola oldalán, eredeti eltemetési helyén a többi sírtól kevéssé távol, kettôs koporsóban [1790-ik évben a kripta rendezésekor átvitetett a Szent-Háromság oltár kápolnája alá.] Ekkor a bizottság bement a templomba, a népet kiparancsolta s a templom ajtait lezárta. Azután lementek a kriptába s a mondott helyen megtalálták a koporsót, amely a többinél valamivel nagyobb, mert -- mint mondják, -- kettôs. Egy öl és 7 hüvelyk hosszú; a végén vaskarikák övezik s úgy a fejnél, mint a lábaknál vaskapcsokkal van átfogva. Semmiféle felírást nem találtak rajta, semmiféle fogadalmi vagy másnemű táblákat, vagy egyéb olyant, ami nyilvános tiszteletadást jelentene. Azután figyelmesen átkutatták a templomot, a kápolnát, az oltárokat, a sekrestyét, de sehol sem képet, sem bármiféle jelet nem találtak, ami Kelemen Didák tiszteletére vonatkoznék. A templomból átmentek a rendházba s ott Kozma Irenaeus felszentelt pap lakásában találtak egy festett, Kelemen Didák atyát ábrázoló képet, -- de minden sugár és glória nélkül. Átkutatták a folyosókat, a portás lakását, a tanulók nappali szobáját, hálótermeiket, a lépcsôk alját, de sehol se találtak semmit. Végül az egyik szobácskában volt néhány darab negyedrét alakú kis kép, amely Isten szolgáját ábrázolta s amelyet Rómában nyomtak, de minden sugár vagy más jel nélkül. A kép alatt a következô szöveg: ,,Isten szolgája Tisztelendô Kelemen Didák atya, ki Erdélyben, nemes családból és katolikus szülôktôl született. Szent Ferenc Kisebb Conventualis rendjebeli teológiai magister és két ízben magyarországi tartományfônök. Kiváló az Isten iránt való szeretetben, fáradhatatlan a hit terjesztésében és az eretnekek megtérítésében s a bűnök kiirtásában. Böjtöléseken, virrasztásokon, test sanyargatásokon odaadással csüngött, az imádkozásban annyira elmélyedô, hogy a hosszas imádkozástól s a módtól, ahogy a földön arcra borulva imádságait végezni szokta homlokán bôrvastagodás támadt. Alázatosságáról, türelmességérôl, egyéb erényeirôl és tulajdonságairól nevezetes. Szent hírben hunyt el Miskolcon 1744. április 28-án.'' A vizsgálat végeztével Sztanya Sándor kérelmezô a szentszéki ügyészhez fordult s írásban összegezte az eddig történteket és bizonyítja a vizsgálat szabályosságát. Elmondja az eredményeket s ezek alapján kéri, hogyha ellenvéleménye van -- jelentse be, ha pedig nincsen, akkor terjessze be jelentését a püspökhöz, miután ô biztos abban, hogy az ítélet csak kedvezô lehet. Az egri szentszéki vizsgálat jegyzôkönyvei azonban ezzel a helyszíni vizsgálattal lezárulnak. Nincs semmi adatunk arra nézve, hogy Egerbôl megtették-e Rómába a kért felterjesztést, vagy nem. Nem tudunk arról, hogy Róma foglalkozott-e az üggyel. Csak annyit tudunk még, hogy 18 év elteltével, 1794-ben a Nyírbátorban megtartott rendi káptalanban tárgyalták Batthyány Ignác erdélyi püspöknek az átiratát, melyben értésül adja, hogy Kelemen Didák boldoggá avatása ügyét, mint Erdély szülöttjét kezébe vette s e végbôl Ladányi Mihály rendi felszentelt papot ügyvivônek kinevezi s kéri a káptalant, hogy az Isten hűséges szolgájára vonatkozó iratokat: keresztelô levelet, bérmálási bizonyítványt, a kisebb és nagyobb szent rendek felvételérôl, valamint a családi és rendi életére vonatkozó s a magyar rendtartomány irattárában feltalálható adatokat Kászony Ferenc kolozsvári rendházfônek kezeihez juttassák, aki azokat Ladányi Mihály ügyvivônek küldje meg további eljárás végett. Eszerint az erdélyi püspöki irattárban találhatók meg az üdvös mozgalom további fejleményei. Sajnos, e munkánk megírásakor nem volt módunkban ott kutatni. Erdély apostoli buzgalmú püspöke, gróf Mailáth G. Károly azonban a nyár folyamán készséggel elrendeli e kutatást. Így reményünk van, hogy az ott található fontos adatok birtokába jutunk s a boldoggá avatásnak fonalát újra felvehetjük. A magyarországi minoriták tartományi fônöke, -- Kelemen Didáknak ifjúkorban kedves neveltje, -- aki az egri vizsgálatot kérelmével megindította: Jakabfalvy Román 1777-ben Eperjesen, Sztanya Sándor egri házfônök pedig, aki az ügyet lelkiismeretes buzgalommal mozgatta 1784- ben, Egerben meghalt. Úgy lehet, hogy ennek a két érdemes férfiúnak az eltávozásával megakadt az egész ügy, késôbb pedig feledésbe ment. Pedig Magyarországnak az a nagy darab földje, amelyet egykor Kelemen Didák áldásos tevékenysége a végsô elzülléstôl megszabadított; az a vidék, amely erényeit közvetetlen közelbôl ismerte s példaadásán épült; amellyel a krisztusi szeretet végtelen hatalmát és fölemelô voltát megismertette: ma is ugyanazzal a szeretettel és áhítatos tisztelettel ôrzi a szentélet hírében elköltözöttnek emlékét, mint amellyel hajdan az élôhöz ragaszkodott. Az embernek, a családnak, a népnek egyrôl-másról alkotott felfogása idôvel, -- a változott viszonyok között megváltozhatik; gondolkozásmódját, ízlését az új ,,vívmányok'', -- no meg a bomlasztó irányzatok -- befolyásolhatják: de sohasem bírják kitörölni a lelkek mélyén megérlelôdött erôs csodálatot, amellyel a sziklaszilárd hit, a becsületes munka és az önzetlen, tiszta élet iránt viseltetik. A lelkiismeret szavát lehet elnyomni, véglegesen elhallgattatni azonban nem lehet. Az embert lehet ördöggé tenni, de a lelkében lakozó isteni szikrát végképpen kiirtani nem lehet... A hallatlan megpróbáltatásokat átélt magyar nemzetnek az a nemes sajátsága megvan, hogy nehéz idôben mindig visszatér elfeledett nagyjaihoz és azoknak emlékéhez menekülve, szívében megújhodik és az emlékekben való megújhodásnak termékenyítô erejével felvértezetten folytatja küzdelemmel teljes, de nemzeti életét, mely ôsi hitében gyökerezik. Ma is ezernyi bajunk és ezernyi szenvedésünk közepett ezrek és ezrek keresik fel Magyarország égi Patronájának miskolci templomát, s míg itten a Boldogságos Szent Szűz segítségéért könyörögnek -- s mint a harminc, a templom falába illesztett márványtáblácskák igazolják, meghallgatásra is találnak -- újra meg újra eszükbe jut a Nagy Asszony szent Fiának leghűségesebb imádója, aki az Isten és emberszeretetnek legönfeláldozóbb tanítója és gyakorlója volt s akit az Úr a romlandó test rothadatlanságával tüntetett ki. Kelemen Didák szent életének, hôsi erényeinek és emberszeretetének csodálatos emléke ma is kitörölhetetlen betűkkel van az emberek szívébe írva. Szájról-szájra szállnak felôle a legendák s a nép törhetetlen hittel, eget ostromló reménykedéssel várja, könyörögve kéri a boldoggá avatás ügyében megindítandó újabb mozgalom felett Róma Ítéletét, amely ,,Sztanya Sándor szavaival szólva: nem lehet más, mint kedvezô.'' {kép} A miskolci minorita templom alaprajza