Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs: Édesanyánk az egyház Vallomások könyve 2. Lektorált: + dr. Szappanyos Béla rektor dr. Stéger István gyermekorvos A borítót Káldor Aurél festôművész alkotása alapján Balvin Nándor iparművész készítette Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék Az alfejezetekre kattintva közvetlenül a kívánt részre lehet ugrani. A könyv elektronikus változata Édesanyám (Bevezetés helyett) Fogalmak tisztázása I. rész: Az ôsmodell: Jézus egyháza I. Egy a ti mesteretek (Mt 23,8) 1. A munkatárs választás három dimenziója. Az apostolválasztás elôtti éjszaka. -- A ,,hol'' és ,,mikor'' dimenziója. 2. A jézusi szeminárium. Az ismeretszerzés jézusi stílusa. -- A megtestesített teológia alappillérei: -- Mindennek ura. Az Atya Fia, ,,Ôt hallgassátok''. -- ,,Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást''. -- A törvény betűje vagy a lelkiismeret szava? -- Bűn és bűnbocsánat. II. Az Úr Jézus egyházalapítási szándéka Különleges szikla. -- ,,Simon, jobban szeretsz, mint ezek?'' -- ,,Nem hagylak árván titeket''. -- ,,Ahol ketten-hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük''. -- Eucharisztia. III. Az egyház evangéliuma Pünkösd a Szentlélek teremtô aktusa. 1. Az apostoli egyház hierarchiája demokratikus alapokon nyugszik. 2. Az imádkozó hívek közössége. Az üldözött egyház: ,,Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak''. Nyitás az egész világ felé. 3. A diákonusok központi szerepe az apostoli egyház életében: István a vértanú, Fülöp a misszionárius. 4. Viták, problémák, feszültségek. Az elsô ,,egyetemes'' zsinat. Aranyszájú Szent János írása az egyház misztériumáról II. rész: Egyház a mában Az ,,ecclesia semper reformanda'' nem azonos a felelôtlen és destruáló kritizálással I. Diagnózis II. A krízis kórokozói III. Róma szorult helyzetben? IV. Zsinat Nyitás napja. -- Napirend, szavazás, a zsinat mindennapi élete. -- Yves Congar: Szeretem az egyházat. -- Franz König: Sziklára épült ház. -- Nemeshegyi Péter: A II. Vatikáni Zsinat jelentôsége. -- Útmutató impulzusok. -- A nyugati egyházszakadás vége. V. Kitekintés a harmadik évezredre A ,,hierarchia'' fogalmának kettôs értelmezése. -- Peter Seewald kritikai kánonja. -- Az egyház nélkülözhetetlensége. -- Világiak az egyházban. -- Az egyház jövôje. -- Van-e üzenete Jézusnak a mai fiatalsághoz? VI. A magyar egyház jelene és kilátásai -- 1. Gyökereink: hogyan éltük meg ötven éven át búvópatakként az ôsegyház életét? -- 1990 után megtorpanás. -- Az iránymutató Prohászka Ottokár és a Vatikáni Zsinat. -- A gondolat-, a sajtó- és a szólásszabadság helyzete a magyar egyházban. -- ,,Egyházunkért aggódva.'' -- Andrásfalvy Bertalan: Az információhoz való jog (és kötelesség) az egyházban. -- Mayer Miklós pécsi megyéspüspök válasza. VI. A magyar egyház jelene és kilátásai -- 2. Rauber nuncius a vertikális és a horizontális folyamatról avagy a világiak helyzete a magyar egyházban. -- Juhász Ferenc és Révay Edit elemzése. -- Az oldallagos ellátás és a plébániák sorsa. A világi lelkészek, a viri probati az egykori licenciatus nyomában. -- Papságunk teherbírása. -- A papság helyzete egy püspök szemével. -- Ne bántsátok lelkipásztoraitokat. VI. A magyar egyház jelene és kilátásai -- 3. A papképzés reformjának ügye itthon és külföldön egyaránt megoldásra vár. -- Magyarország missziós területté vált. -- A lelkiségi mozgalmak. -- A Háló pannonhalmi találkozója és küldetése. -- A somogyi misszió püspöke. -- A kárpátaljai misszió az ôsegyház modelljét mintázza. -- Országos gyűjtés a világi lelkészek, hitoktatók működésének biztosítására! Zárószó III. rész: Az áldozatot bemutató egyház -- 1. Graham Greene: Az utolsó szó. -- Prohászka O.: Az Élet kenyere. - - A reformtörekvések történeti áttekintése. -- Az isteni színmű kategóriája. -- Milyen a Teremtô Isten? Az áldozatot bemutató egyház -- 2. A szakrális tér. -- Lépcsô és kapu. -- Szentély és oltár. -- A kereszt és a gyertya. -- A szentmisét bemutató pap. -- Mi történik a sekrestyében? -- A szakrális idô. -- A színek liturgiája. Leborulás Isten elôtt. Bevonulás -- Köszöntés. -- Kyrie eleison. -- Gloria -- Könyörgés. A tanító rész, avagy az Ige-liturgia. Lecke. -- Alleluja. -- Örömhír. -- Credo. Az áldozat liturgiája. Az adományok elôkészítése és felajánlása. -- Prefáció. Sanctus. Az Eucharisztia misztériuma. Az áldozási liturgia. Az Úr imája. -- A béke ,,rítusa''. -- Az Eucharisztia vétele. Ite missa est. Küldetéstek van. Zárószó ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 2001-ben jelent meg Székesfehérvárott, a Prohászka Kiadó gondozásában, a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József), az ISBN 963 86139 4 7 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A program tartalmazza a könyv teljes képanyagát, amelyet csak megfelelô képernyôbeállítás esetén (256 szín) lehet torzításmentesen látni. A nyomtatott kiadvány kapható a szerzônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30 976-4800 e-mail: inditlakűdatatrans.hu ======================================================================== Édesanyám (bevezetés helyett) Úgy tanultam, hogy a könyv elejére elôszót illik írni, vagy bevezetôt. Csakhogy korunk olvasóit nem nagyon érdekli egyik sem. Belelapoznak a kötetbe, megnéznek egy-két képet, legfeljebb a hátsó borító szövegébôl igyekeznek megtudni, hogy miért is fogott tollat az író... Mindezt tudván, úgy gondoltam, hogy Neked mondom el, Édesanyám, hogy ki vagy Te nekem, és miért írok Rólad, Mater Ecclesia! A Gondviselô Isten három édesanyát adott nekünk, keresztényeknek. Egyet, aki életünk elsô pillanatától vigyázott ránk, kilenc hónapig hordozott méhének drága gyümölcseként; táplált vérével, tejével; megtanított minden szépre, jóra. Imádkozni is Ô tanított, Mi Atyánkra, Üdvözlégy Máriára. Tôle tudom, hogy van Égi Anyánk is, Szűz Mária. És Ô vitt elôször a templomba, Kassán abba a gyönyörű dómba, ahol megkereszteltek, Ô vitt a szentmisére... Tôle tudom, hogy a szentségeket is egy édesanya adja, a harmadik, a Mater Ecclesia, Anyaszentegyház... Három édesanya, három gyermekség! Ezért szükségképpen anyás, anyát szeretô a keresztény. Én is, nagyon. A gyermeki ragaszkodás a legnagyobb kincs. Mondd meg, mennyire szereted Édesanyádat, és megmondom, ki vagy. És ez érvényes mind a három édesanyára. Ez a könyv a harmadik Édesanyáról szól, a Mater Ecclesiáról. Miért? Mert szeretlek, féltlek, védlek. Úgy, mint a felnôtt gyermek, aki nem bírja elviselni, ha bántják az anyját, ha nem értik meg, ha ruháját bepiszkítják. Már pedig most megint ez történik Veled, akinek köszönhetek mindent. Ezért elmondom vallomásomat Rólad. Mindent, amit tudok és hiszek, és amit egy életen keresztül tanultam Tôled. Ott ülök melletted, és tudom, hogy figyelsz minden szavamra, az elôszóra is, hiszen Édesanyám vagy. Nekem elég, ha Te figyelsz rám. * * * A tisztánlátás miatt helyén való, hogy az olvasót tájékoztassam, mit kívánok könyvemben írni az egyházról. Az elsô részben egy kérdésre válaszolok: akart-e egyáltalában egyházat alapítani Jézus Krisztus? És ha igen, van-e ennek kézzelfogható nyoma? És ha van, akkor vajon az a Jézus által megalkotott egyház-koncepció azonos-e azzal a ,,képzôdménnyel'', melyet római katolikus egyháznak hívunk? Erre az alapvetésnek szánt kérdéscsoportra úgy kísérlek választ adni, hogy szemügyre veszem az apostolokat ért hatásokat: hogyan és mit tanított Jézus a tizenkettônek? Mit kívánt tôlük? Mire adott parancsot? És ezen parancsok között van-e utalás az egyházra vonatkozóan? Az ,,ôsmodell'' képéhez szervesen kapcsolódik az Egyház evangéliumának, az Apostolok Cselekedeteinek üzenete. A második részben a ,,ma'' egyházával szeretnék foglalkozni; hiszen minket azok a kihívások érdekelnek, melyeknek a mában élô keresztények egyháza van kitéve. Meg tud-e felelni ezeknek és hogyan? Mennyiben vagyunk felelôsek ezekért, és kik? Csak az a 2200 felszentelt magyar pap, az a néhány ezer idôs apáca, vagy mások is? -- Van-e értelmes és használható válasza az egyháznak minden istenkeresô ember kérdésére? És mit válaszolnak ezekre a kérdésekre a pápák és püspökök, a papok és a hívek? A harmadik részben az egyház legalapvetôbb funkciójáról elmélkedem, ,,hitünk szent titkáról'', a szentmisérôl, az egyetlen és örök áldozat bemutatásáról, melyet az egyház 2000 év óta mindennap megszakítás nélkül megvalósít és ami miatt élni fog a történelem utolsó percéig. ======================================================================== Fogalmak tisztázása Mennyire igaza van Carlo Maria Martini milánói bíboros érseknek, aki heti rádió-dialógusában a legmodernebb stílusban beszélt az egyházról, és azzal kezdte, hogy elôbb tisztázni kell magát a fogalmat, az egyház fogalmát, melyet ma már mindenki másként értelmez aszerint, hogy milyen beállítottságú és milyen világnézet híve. És ez így igaz! Vannak, akik arra az épületre gondolnak, ahová szentmisére járnak. -- A közvélemény ezzel szemben az ,,egyház'' szón a hierarchiát érti; mert amikor a rádió, a televízió, a média arról beszél, hogy mit mond az egyház, rögtön arra hivatkoznak, hogy mit mond a pápa, a püspök, a papok... Vagyis összetévesztik az egyházat az egyházi tekintéllyel. -- Van ennél nagyobb tévedés is! Amikor ugyanis az egyházat azonosítják a Vatikánnal, amelyben szociális, gazdasági, politikai intézményt látnak, -- ebbôl aztán elutasítás, kritika, lázadás, gúny születik, méghozzá úgy, hogy ezt sokan Jézus Krisztusra is vonatkoztatják! Hogyan születhet ennyi negatív érzelem és ennyi zavar? -- Annak nem ismerésébôl, hogy valójában mi is az egyház?! -- És valljuk meg ôszintén, még a hívôk legtöbbje sem tudna egyértelmű, pontos választ adni. Ez pedig így hangzik: az egyház a Jézus Krisztusban hívôk közössége, akik hisznek, remélnek és szeretnek; olyan közösség, mely lényegénél fogva misztérium! A mai ember nyelvén szólva: az egyház nem olyan intézmény, melyet maradéktalanul be lehet mutatni a televízióban egy adás keretében; például amikor a pápa miséjét közvetítik a Szent Péter térrôl, vagy a budapesti Hôsök terérôl, és közben azt gondolják: íme a látható egyház, a hívek közössége, melyet a legmagasabb szinten képvisel a pápa, a bíborosok, fôpapok, papok, szerzetesek, apácák és több százezer hívô... Az egyházat csak részben lehet lefényképezni, mert bár a történelemben él és tevékenykedik, de ugyanakkor meghaladja azt, mert azon felül, azon kívül (is) van. A földi dimenzióit látjuk, tapinthatjuk, televízión, rádión közvetíthetjük, de a spirituális dimenzióját csak a hit szemével láthatjuk. Magyarán: egyszerre emberi és isteni, -- látható, de ugyanakkor sok minden láthatatlan benne, -- valóságok hordozója és mégis való, földi dolgokon túlmutat, transcendens, természetfeletti valóság is! Ezek az egymásnak ellentmondani látszó jellegzetességek jól mutatják, hogy az egyház körül -- különösen ha valaki rosszindulatú -- sok zavart lehet kelteni. Mivel a mi korunk annyira materialista, anyaghoz kötôdô, ezért inkább azzal szeret foglalkozni, ami az egyházból látható, és nem nagyon tud mit kezdeni azzal, ami benne és belôle nem látható. Pedig hangsúlyoznunk kell, legalább nekünk, hogy az egyházban fontosabb az, ami nem látható, mint az, ami látható, fényképezhetô, ,,közvetíthetô'' a médiában! Összefoglalva: az egyháznak két arculata van, egy külsô, ami látható és egy belsô, ami láthatatlan. Ezért nehéz megragadni igazi lényegét. ======================================================================== I. ,,Egy a ti mesteretek'' (Mt 23,8) Jézus egyháza Bármilyen meglepônek tűnik, mégis az a valóság, hogy az egyház puszta léte a találkozások síkján keresendô. Természetesen itt most nem csak teológiai, hanem emberi, pszichológiai megközelítésrôl is van szó. Az Úr Jézussal való találkozásokról szóló könyvemben már érintettem, hogy mennyire sorsdöntô volt az akkori emberek számára az, ahogy megszólította ôket, és az, ahogy erre válaszoltak a társadalom minden rétegébôl érkezôk. Újból szeretném hangsúlyozni, hogy találkozásaink legtöbbje, különösen a témánkban szereplô jézusi találkozások több dimenziósak. Az Evangéliumban található találkozások lélekelemzése közben a tér és az idô sokszor semmitmondó látszatvilága mögött a természetfelettiség dimenzióját is megsejteti velünk az Úr Jézus. -- Amikor az egyház létezésérôl, vagy annak akárcsak elképzelésérôl szeretnék valami biztos fogódzó pontot keresni, akkor épp ide, a jézusi találkozások ôs kategóriájához kell nyúlnom. Ha ugyanis az emberi kapcsolatok létrejötte elképzelhetetlen találkozás nélkül, akkor az egyház sem kivétel ez alól. És ha kezünkbe vesszük az Evangéliumot, észre fogjuk venni, hogy ez valóban így történt. A könnyebb tájékozódás miatt szeretnék rámutatni arra, hogy az Úr Jézusnak az egyházzal kapcsolatos elgondolásánál a találkozásoknak egy külön kategóriájáról van szó. Míg ugyanis legtöbbször olyanokkal akart találkozni, akik lelki, testi elesettségben, nyomorban éltek, vagy akik szomjazták az igét, az isteni igazságokat, a jóságot, vagy akik az élet szennyébôl ki akartak törni és Jézus vállán szerettek volna az atyai házba visszakerülni, -- addig egyre többször és egyre világosabban feltűnnek olyan találkozások, melyek teljesen más jellegűek. Ezekrôl mondanám azt, hogy Jézus munkatársak keresésekor tudatosan olyan találkozásokat készít elô, melyek nemcsak az Ószövetségben ismeretlenek, hanem újszerűek és meglepôek a zsidóság vallási szokásainál is. Hogy jobban megvilágítsam, amit elemezni kívánok, elôbb néhány szót ejtsünk a Jézus korabeli ún. vándortanítók nevelési módszerérôl. A bibliakutatók szakirodalmából tudjuk, hogy aki vándortanító akart lenni, felkeresett egy rabbit; vagyis mindenki saját maga választotta a neki legmegfelelôbb, legszimpatikusabb rabbit (mai szóhasználattal élve: tanítót, tanárt, professzort). A közös megállapodás után (módszer, idô, juttatás stb.) elkezdôdött az oktatás: a törvények, a tóra, a vallási, bibliai elôírások magyarázása, a legfôbb tennivalók elsajátítása stb. Az oktatás végeztével a tanítvány ,,felszabadult'', vagyis a rabbi hitelesen igazolta, hogy a tanuló már alkalmas arra, hogy tanítson, értelmezze a Tórát, az Írást. Jézus ezen a téren is forradalmi újítást hozott: maga választotta ki tanítványait! Valóban igaz: egy a ti mesteretek, Jézus! Még mielôtt közelebbrôl szemügyre vennénk Jézus Urunknak ezt a speciális stílusát, a többi találkozástól több pontban elütô magatartását, megszívlelendô rámutatni arra a három mozzanatra, mely közös mindegyik találkozásnál: -- ki az, akivel találkozom? -- hogyan érkezem a találkozásra? -- mi történik velem és ôvele a találkozáskor és utána? Mint látni fogjuk, a munkatársak keresésével kapcsolatban történô találkozások esetében is nagyon hasznos ezekre a mozzanatokra figyelni! ======================================================================== 1. A munkatárs választás három dimenziója Jézus egyháza Ha belemélyedünk az Úr Jézus megváltói munkatervébe, észrevesszük, hogy mennyire fontosnak tartotta az apostoloknak, legszűkebb baráti körének kiválasztását. Az imént említett három közös mozzanaton kívül fontos a tér és az idô dimenziója, sôt szembetűnô egy természetfeletti mozzanatnak a jelenléte is. Ez utóbbival kezdem. Az apostolválasztás elôtti éjszaka. A lélektani szempontokra különösen érzékeny Lukács evangelista az egyedüli, -- talán orvosi hivatása miatt -- aki külön is felhívja a figyelmet, hogy mit tett Jézus azon az éjszakán, mielôtt kiválasztotta a legszűkebb kört, azt a bizonyos tizenkét tagú apostoli gárdát: ,,Azokban a napokban Jézus felment egy hegyre, hogy imádkozzék. Az egész éjszakát imádásban töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettôt, kiket apostoloknak nevezett'' (Lk 6,12-16). Nem lehetünk eléggé hálásak a Szent Léleknek, hogy ezt a mondatot leíratta Lukács evangelistával. Ennek a mondatnak segítségével ugyanis némi betekintést kapunk az apostoli hivatás misztériumába; vagyis abba a lelki, kegyelmi ,,háttérbe'', melyben megszületik ma is mindannyiunk meghívása. Az Isten országának munkatársává lenni ugyanis épp olyan misztérium, mint maga az élet. Itt kezdôdik, másként kifejezve, itt a gyökere annak, amit Jézus minden esetben és minden apostolával kapcsolatban oly egyértelműen kijelent: ,,Nem ti választottatok engem, hanem én titeket'' (Jn 15,16). Éppen úgy, ahogy barátot, feleséget, férjet választ az ember, Jézus is választ munkatársat, apostolt. Hogy ez mennyire az isteni, természetfeletti dimenzió misztériuma, mindegyik ,,választott'' saját maga átérzi kétezer év óta... A ,,hol'' és mikor dimenziója. Az Úr Jézus meghatározott térben és idôben választja ki munkatársait. Mind a két kategória lényeges, hiszen különbözô országokban egymástól eltérô társadalmak vannak, és az idôben, korszakok szerint formálódó embertípusok is nagyon sok vonatkozásban különböznek egymástól. Másként hívja a halászokat, és másként ,,üldözi'' Sault, -- és milyen különbség van egy rabszolga és egy római civis kiválasztása között!? Mégis, bármennyire változik a keret térben és idôben, a kegyelem ugyanaz, hiszen változatlanul érvényben van, hogy az Úr Jézus bárkit, bárhol és bármikor meghív, kiválaszt, az az Ô szuverén döntésébôl ered, vagyis ,,nem ti választottatok engem, hanem én titeket''. A tér és idô ,,betájolása'', pontosítása minden bizonnyal igen fontos érv volt az evangelisták hitelének, szavahihetôségének igazolására. Megszívlelendô és elgondolkoztató, ahogy megörökítették például a két testvérpárnak, Péternek és Andrásnak valamint Jánosnak és Jakabnak meghívását. Halászok voltak mind a négyen. Elôbb Keresztelô János tanítványai voltak, és elôször a rettentô szigoráról híres pusztai remetétôl hallottak arról a titokzatosan már közeledô férfirôl, aki nagyobb nála, és akit bibliai fogalommal Isten Bárányának nevezett. Nyíltan bevallotta, hogy ô csak azért keresztelt vízzel, ,,hogy megismertesse ôt Izraelben'' (Jn 1,32). Vagyis elhárított magáról minden dicsôséget: ,,nem én vagyok a messiás! Nekem kisebbednem kell, hogy ô annál nagyobbá váljék'' (Jn 3,30)... És most figyeljük meg, hogyan helyezi el térben és idôben maga a meghívott, János evangelista a Jézussal való elsô találkozását. -- Megint együtt voltak a Keresztelôvel, aki látta, hogy Jézus közeledik. ,,Nézzétek, az Isten Báránya''. Mihelyst János és barátja, András e szavakat hallották, elhagyták eddigi mesterüket, és Jézus után mentek. Izgalommal teli percek következtek, -- olyasmi, amit így szoktunk kifejezni: ,,kínos csend''. (Ne feledjük, hogy az ószövetségi ember szinte elképzelhetetlennek és félelmetesnek gondolta a messiással való közvetlen találkozást!). A néma követés csendjét Jézus törte meg: ,,megfordult... és megkérdezte tôlük: Mit akartok?''. A megszeppent két halászt váratlanul érte a hirtelen fordulat, és elég ügyetlen kérdésben oldották fel zavarukat: ,,Mester, hol lakol?'' (Az ószövetség próféciáin nevelkedett egyszerű emberek joggal arra gondoltak, hogy a messiás ,,otthona'', háza minden elképzelést felülmúló, oszlopos csarnokkal és trónnal, pompával, szolgák hadával rendelkezô vár, vagy valami kastélyféleség, ahová földi halandó be sem léphet). Éppen ezért döbbentette meg a két halászt Jézus egyszerű, tômondatos válasza: Hátha csak ezt akarjátok megtudni, ,,jöjjetek és nézzétek meg'' (39). Vagyis Jézus már az elsô percekben ledöntötte azt a vasbetonnál is masszívabb válaszfalat, ami a halászok fantáziájában éktelenkedett... Hogy mi történt ezután, és mi mindenrôl volt szó, arról az evangelista némán hallgat. És ez bizonyos értelemben természetes is. Hiszen nehezen lehet szavakba foglalni azt a titokzatos gondolat, érzelem, szív ,,cserét'', ami ilyen találkozások velejárója: a tekintetek, mozdulatok, szavak hangsúlya, muzsikája, egymásba olvadása annyi misztériummal van telítve, hogy érthetô az evangelista három szóban rögzített mondata: ,,Aznap nála maradtak! Ez a tizedik óra körül történt, vagyis délután négy tájban'' (Jn 1,39) Lényegét tekintve a fent elmondottakban rejlik mindaz, amit a tér és idô dimenziójaként említettem Jézus munkatársainak kiválasztásával kapcsolatban. Így együtt, vagyis a tér és az idôpont együttes megjelölése aligha található meg a többi munkatárs meghívásánál. Legtöbbször csak a helyre, a ,,hol''-ra történik utalás, de a ,,mikor'' titok marad. Nátánáelt például a fügefa alatt éri utol a meghívás; Lévit, a piszkos ügyekkel foglalkozó vámost, a pénzváltó asztal mellôl hívja magához, Simon, Jónás fia pedig testvérével Andrással épp hálót vetett a Galileai tóba, amikor Jézus megjelent a parton, és csak ennyit mondott: ,,Jöjjetek utánam''... és ôk mindjárt ott is hagyták a hálót és csatlakoztak hozzá (Mt 4,20), de hogy mindez mikor történt, nem írnak róla az evangéliumok. -- Mindehhez csupán azt a megjegyzést érdemes fűzni, hogy az említett három dimenzió (Jézus imádsága a kiválasztottakért, a tér és az idô) minden meghívásnál szerepel, nemcsak papok, szerzetesek, de ún. világiak megtérésekor is mind a mai napig, Assisi Ferenc, Claudel, Dienes Valéria, Mitterrand és így tovább. -- A Jézussal való találkozások variációja kimeríthetetlen. A kiválasztások, meghívások és küldetések változatlanul folynak és tartanak az idôk végezetéig. ======================================================================== 2. A ,,jézusi szeminárium'' Jézus egyháza A fogalom mindenki elôtt ismeretes. Szemináriumon azt értjük, hogy a papjelölteket éveken keresztül több szinten felkészítik hivatásukra, hogy alkalmasságukról mind ôk saját maguk, mind nevelôik és teológiai tanáraik meggyôzôdhessenek. Az egyház mindenkori sorsa épp a szemináriumokban dôl el. Ezzel kapcsolatban gyümölcsözônek látszik megvizsgálni, hogy a szemináriumnak, mint intézménynek gyökere az Úr Jézushoz vezet. A legszembetűnôbb a jézusi szemináriumnak nevezett ,,vállalkozásnál'', hogy baráti együttlétnek minôsül. Vagyis Jézus minden kiszemelt tanítványát, különösen ,,a tizenkettôt'' eleinte lazább, majd egy szoros közösségi életet feltételezô kapcsolat kialakítására hívott meg. Ezt a legkülönbözôbb esetben tetten érhetjük. Hogy mennyire magához tudta láncolni barátait, abból is láthatjuk, hogy bár kemény feltételeket szabott, ezt ôk nem tekintették akadálynak. Még azt sem vette jó néven, ha elôbb valaki el akarta temetni saját halottját: ,,Kövess engem és hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat'' (Mt 8,23). -- Még a legnagyobb botrány, a legellenszenvesebb kereszt sem akadályozta meg követôit abban, hogy ne csatlakozzanak azonnal hozzá. Kérhetett bármit, még az önmegtagadást is: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen engem'' (Mt 16,24). Tény, hogy akiket kiszemelt és meghívott, mindenüket -- apjukat, anyjukat, családjukat -- otthagyták, és követték ôt. Márk egyértelműen kijelenti, hogy amikor a tizenkettôt kiválasztotta, azt kívánta tôlük, hogy ,,vele tartsanak'' (Mk 3,14). Azt pedig mindenki tudja, hogy követni csak azt tudja az ember, akinek személyisége vonzó, akivel meg tudjuk osztani örömünket, bajainkat, -- vagyis akit szeretünk, és aki szeret minket! A kérdés lényege abban rejlik, hogy mit tett Jézus abban a három évben, mely idô alatt megosztotta életét, önmagát a kiválasztottakkal? Aligha tévedek, ha ezt az egyház (az egyháztörténelem) elsô szemináriumának nevezem. Lényegében mindaz, amit ezután írok, ennek a különleges és egyedülálló együttlétnek elemzése. Meggyôzôdésem, hogy ezt nemcsak a világban élô keresztényeknek kell nagyon szívükbe, lelkükbe vésni, hanem elsôsorban a mindenkori kiválasztottaknak, kispapoknak, de legfôképp a szemináriumok, teológiai fôiskolák és egyetemek vezetôinek és tanárainak. Lépjünk be a jézusi ,,szeminárium'' belsô világába. Miközben kezemben tartom az evangéliumot, arra leszek figyelmes, hogy ennek a közösségnek maga Jézus a ,,rektora'', ,,prefektusa'', mindenekelôtt ,,spirituálisa''. ,,Egy a ti mesteretek... egy a ti tanítótok, a Krisztus'' (Mt 23, 8-11). Azt pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Jézus nem külön tanította apostolait a hittitkokra (dogmatika), az erkölcsi normákra (morális), a lelkipásztorkodás szabályaira (pasztorális), az Írás, a próféták, zsoltárok elemzésére (egzegézis), hanem ô maga volt egy személyben minden. Nem tankönyvbôl tanította ôket, hanem isteni jelenléte, személyiségének lenyűgözô ereje volt az, ami tanította és alakította ôket. Ilyen pedagógusa soha nem volt és nem is lesz a világnak. Ezért mondták még ellenségei is: ,,ember így még nem beszélt'' (Jn 7,46). Nem is beszélhetett, hiszen Ôbelôle az Ige szólalt meg, -- igazságai, tanításai szeretetbôl fakadtak. Tanítványai mind a mai napig ettôl az isteni szeretettôl ittasodnak meg! Az ismeretszerzés jézusi stílusa Racionalista korban élünk, és ez mindenre rányomja bélyegét. A memóriára, az emlézésre, a memoriter elsajátítandó ismeretszerzésre van beállítva a kisiskolástól kezdve a diplomásig minden és mindenki. Pedig a ráció, az intellektus csak egy része emberi mivoltunknak, személyiségünknek és ismeretszerzésünknek. Az írni-olvasni nem tudók társadalma megdöbbentôen igazolja, hogy a racionalista ismeretszerzésen kívül milyen sokrétű egyéb módszer is létezik. Az intellektualizmus túlhajszolása miatt elkorcsosodik korunk emberének érzékenysége a személyes benyomások iránt. -- Tény, hogy Jézus nem könyvbôl tanított, bár olvasta az Írást! A názáreti zsinagógában olvasásra jelentkezett, Izaiás könyvét vette kezébe és a 61. fejezetet olvasta fel. (Lk 4,16). Jézus szemináriumában is volt úgynevezett dogmatika, morális, exegézis, kánonjog, liturgia, szociológia, és az Úr valóban tanította az apostolokat. A kollokválás sem volt ismeretlen az ,,iskolájában''; nem-egyszer megdorgálta ôket, hogy még meddig kell elviselni tudatlanságukat. És lényegét tekintve a próféciák exegézisébôl is megbuktak az emmauszi tanítványok! ,,Ó, ti ostobák'' (Lk 24,25). Az apostolokat, vagyis az elsô püspököket és a többi (72) tanítványt más módszerrel tanította az Úr Jézus. Stílusának lényege abban keresendô, hogy mielôtt szavakba foglalta volna tanítását, eléjük élte, tetteivel hitelesítette annak minden lényeges mozzanatát. Ezért gyakorolt hallgatóira olyan mély benyomást. Jó belegondolni abba a ténybe, hogy amit mi már 2000 éve tudunk, az az elsô tanítványok számára alapjaiban új és megdöbbentô volt. Hiszen az évezredes hagyományok, a Mózesi Törvények szabta értékrend egészen új megvilágításba kerültek a jézusi tanításban. Ami nekünk ma már természetes és evidens, az nemegyszer félelmetesen hatott. Az ilyen kijelentések: ,,Mondatott a régieknek..., én pedig mondom nektek'', (különösen a Máté evangélium leírásában!) olyan kihívást jelentettek, hogy hallgatói közül sokan rohantak a nép vezetôihez és feljelentették a veszélyes újítót! Mi természetesen már tudjuk, hogy Jézus ,,nem azért jött, hogy megszüntesse a törvényt, hanem hogy tökéletessé tegye'' (Mt 5,17). Méghozzá azáltal, hogy a törvények betűi helyett az életszentséget valósítsuk meg, mert a betű, a törvény paragrafusa öl, de a lélek éltet (2 Kor 3,6). Jézus minden alkalommal felemelte szavát, amikor egy-egy törvényt az írástudók az évszázadok folyamán eredeti tartalmukból kifordítottak és ezáltal az Isten gondolatát szándékát megváltoztatták. Isteni hatalmánál fogva ezért ,,merte'' azt mondani: eddig így volt, mostantól pedig az legyen, amit én mondok! A ,,megtestesített teológia''. A legkülönbözôbb kifejezések jutnak az ember eszébe, keringenek fantáziájában, hogy valamiképp érzékeltetni tudja azt a soha meg nem ismételhetô teológiai anyagot, speciális studiumot, amit az Úr Jézus nyújtott tanítványainak. Az a teológia ugyanis íratlan volt, nem könyvbôl tanulták az elsô szeminárium tagjai. Nem nevezhetôk csupán hallgatóknak, mert nemcsak hallgatták Jézus teológiáját, hanem nézték, ízlelték, érzékeikkel élvezték, csodálták. Az apostolokat követô generációtól kezdve mind a mai napig a szemináriumok ki vannak téve annak a veszélynek, hogy a ,,megtestesített teológia'' írott anyaggá, tantárggyá zsugorodjék. Már maga a Credo is ,,csupán'' teológiai igazságokat, hittitkokat fűz csodálatos egységbe, de Péter és apostoltársai, valamint a tanítványok egyre bôvülôbb csoportjai még a megfogalmazás elôtti hitélményben részesülhettek. Érthetô, hiszen Jézus a késôbb dogmáknak nevezett titkokat eléjük élte, ,,kézzelfoghatóvá'' tette, magyarázta, kérdéseikre válaszolt. Az alábbiakban igyekszem némi logikai sorrendet szem elôtt tartva leírni, hogy milyen élményekben volt részük az apostoloknak abban a három évben, amikor az Úr Jézussal töltötték éjjelüket, nappalukat. I. Mindennek Ura. Bár Jézus mindenben hasonló volt mihozzánk, sôt Szent Pál kifejezését használva, fölvette még a szolga alakját is, a tanítványok ennek ellenére mind jobban és mind többször ámulva látták, hogy Jézus minden emberi elképzelést meghaladó módon ura az elemeknek. Már elsô bemutatkozásánál csodálkozva tapasztalták, hogy több hektó vízbôl kiváló minôségű bort teremt (Jn 2,1-11). Az evangelista megjegyzése fontos szempontra mutat rá: Jézus ,,kinyilatkoztatta dicsôségét, tanítványai pedig hittek benne''. Elegendô ezt a mondatot egyszer leírni, hiszen minden csodatettének ez volt a célja. Ezt maga Jézus is így akarta; nem véletlenül mondta: ,,Cselekedeteim tanúságot tesznek rólam... Ha másképp nem, legalább tetteimért higgyetek bennem'' (Jn 10,25; 14,11). Érthetô, hogy minden eszközt meg kellett és meg akart ragadni, hogy a gyarló és nagyon korlátolt emberi agy képes legyen legalább megközelíteni tanításainak, üzenetének titkait. Tudjuk, hogy még legnagyobb csodái sem tudták meggyôzni a nép vezetôit és a lakosság hangadóit. Pétert és halásztársait különösen azzal kényszerítette töprengésre, hogy ács létére jobban ért a szeszélyes Galileai ,,tenger'' titkaihoz, mint ôk maguk. Számtalanszor bizonyította, hogy nemcsak a tomboló vihartól nem fél, de még le is tudja csendesíteni azt, miközben ôk tehetetlenül és kétségbeesve várták a biztos vízbefulladást. A csoda, a vihar lecsendesítése itt is meghozta a várt eredményt: ,,ámulva mondták az apostolok: ki ez, hogy még a szélvész és a víz is engedelmeskedik neki?'' (Mt 8,27). Az evangelista tökéletesen tükrözi a jézusi szándékot: aki fogékony az Isten szándékainak befogadására, az szükségképpen el kezd töprengeni: Ki ez? Kitôl kapta ezt az erôt, hatalmat, hogy még az ôrjöngô vihar is engedelmeskedik neki? A természettel már-már szimbiózisban élô, a tó vizével és életével eggyé nôtt halászok minduntalan kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy Jézus -- aki az ô szemükben ,,csak'' ács volt -- a halfogás rejtelmeihez is jobban ért, mint ôk maguk. Pedig hát évtizedek óta, sôt generációs hagyományokat ôrizve ôseiktôl örökölt szakmabeli tudás birtokosai voltak! Ôk aztán igazán tudták, hogy mikor kell kimenni a tóra, és milyen messze kell menni a parttól, hogy a megélhetésüket biztosító halmennyiséget kifogják. Ennek ellenére, épp a foglalkozásukkal együtt járó kiszámíthatatlanság miatt volt rá eset, -- nem is egyszer -- hogy ,,egész éjjel fáradoztak, de nem fogtak semmit'' (Lk 5,5; Jn 21,3). A csodálatos halfogás történetét jól ismerjük, -- de most a ,,szakmabeli'' Péternek, a rangidôs halásznak a megjegyzésén irdemes elgondolkoznunk: ,,Bár egész éjszaka hiába fáradoztunk, de a Te szavadra kivetem a hálót!'' (Lk 5,5). Vagyis tisztában van azzal, hogy Jézus fölényesen bánik a természet titkaival (,,Úr s király a föld felett''). Bizonyára nem véletlen, hogy a halfogásoknál mindig Péter kerül a központba, még akkor is, amikor jelen van a többi tanítvány. Ô ugyanis a hangadó és társai szemében tekintély. A feltámadás utáni halfogásnál elegendô volt, hogy János csak annyit mondjon: ,,Az Úr az!'' Péter máris belevetette magát a tóba, és úszott a part felé mesteréhez, Jézushoz! (Jn 21,7). Egy másik alkalommal Péter megrettenve figyelte a vízen is járni tudó Jézus hatalmát, és ,,megkísérelte ô is, de kishitűsége miatt elmerült''... Uram, ments meg (Mt 14,31). Ami még az eddig elmondottakat is felülmúlja, azt így fejezhetnénk ki: Jézus az élet és a halál ura! Szinte felsorolhatatlan, hogy hányféle betegségben szenvedôt gyógyított meg, -- nemcsak lázas betegeket, hanem vakokat, bénákat, süketeket, leprásokat, vagyis olyanokat, akiknek valamelyik szervük, végtagjuk hiányzott. A gyógyításkor nem volt szükség a jelenléthez, mert Jézus ura a térnek és idônek. Miközben beszél a beteg hozzátartozójával, a messze távolban szenvedô gyógyulásáról futva hozzák a hírt: fiad, lányod, katonád abban az órában visszanyerte egészségét. Így érthetô, hogy működésének végén már azzal is megelégedtek a betegek, ha érinthették ruhája szegélyét, és kivitették magukat az út szélére, amerre elhaladt... Aki ily hatalommal rendelkezik az élet felett és ura a természetnek, a halál felett is uralkodott. És amit soha ne feledjünk, mindezt az apostolok látták és életük árán tanúskodtak róla! Jelen voltak, amikor a zokogó édesanyának Naimban visszaadta élve a koporsóban fekvô halott gyermekét (Lk 7,11), -- amikor a 12 éves halott kislánynak azt mondta: Kicsim, kelj fel (,,Talita kum'') (Mk 5,42), -- és amikor a már negyednapos (,,szaga van'') halott Lázárnak fennhangon azt mondta: ,,Lázár, jöjj ki'' (Jn 11,44). Mindezt megkoronázta Húsvét hajnalán, amikor ,,halottaiból feltámadt'', bizonyítva, hogy legyôzte legrettentôbb ellenségünket, a halált. Csodálkozhatunk-e, ha Pál apostol felkiált: ,,Halál, hol a te gyôzelmed?'' (1 Kor 15,55). II. Az Atya Fia. ,,Ôt hallgassátok!'' A jézusi szemináriumnak, vagyis a Mesterrel együtt töltött évek legnagyobb és legtöbb hitet követelô ,,anyaga'', témája, vagyis élménye annak elfogadása, tudomásulvétele volt, hogy Jézus a Mennyei Atya egyszülöttje, megtestesült Igéje. Ebben az ,,átélt studiumban'' megint együtt szerepel a természetfeletti világ és a tér, meg az idô kategóriája. ,,Amikor elérkezett az idôk teljessége (és ez épp az apostolok idejében történt), Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született'' (Gal 4,4). Hogy ez kulcskérdés mind a mai napig, köztudott. Hiszen itt van elrejtve Jézus istenségének misztériuma. Ennek elfogadása, megvallása miatt tette az Úr Jézus mindazt, amirôl imént rövid összefoglalót adtam. Minden csodát azért tett, hogy megkönnyítse az apostoloknak az inkarnációba vetett hitét: ,,És az Ige testté lett és köztünk lakott'' (Jn 1,14), vagyis valóságos emberi testet és lelket, emberi természetet vett föl: istenemberré lett! Amikor rendkívüli titkokat akart közölni tanítványaival, legbennfentesebb apostolait hívta magához, és csak azoknak nyilatkoztatta ki. Így tett akkor is, amikor Pétert, Jakabot és Jánost kiválasztotta, és velük együtt felment egy hegyre imádkozni. (Mt 17; Mk 9; Lk 9). A Táborhegyi színeváltozás nemcsak azért volt felejthetetlen, mert rendkívüli jelenségnek voltak szemtanúi, hanem azért is, mert magának az Atyának szavai hitelesítették mindazt, amit Jézus magáról mondott. -- Itt is külön hangsúlyozni kell, hogy mi, akik naponta imádkozzuk a Mi Atyánkot, fel sem tudjuk fogni, hogy az addig félelmetes, nevén meg sem szólítható Istent, Jahvét mostantól ily közvetlenséggel Abbának, Atyámnak nevezte Jézus. A legújabb bibliakutatók meggyôzôen vallják, hogy az evangéliumok központi témája Jézusnak, mint Fiúnak az Atyához fűzôdô kapcsolata. Neki nincs más feladata, célja, öröme (,,napi eledele, kenyere''), mint az Atya kedvében járni, akaratát teljesíteni. Egyértelműen vallja, hogy ô csak azt mondja, amit az Atyától hall, és azt cselekszi, amit az Atya neki parancsol. A csodákat is az Atya miatt cselekszi, hogy megdicsôüljön. Lázár feltámasztása elôtt is errôl tett vallomást, pedig tudta, hogy a fôpapok szemében ez a legnagyobb vétek: ,,A betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsôségére lesz, hogy ezáltal megdicsôüljön az Isten Fia'' (Jn 11,4). Vagyis a megdicsôülés kölcsönös, ugyanezt teszi az Atya is. Nagycsütörtök éjszakáján is lényegét tekintve errôl beszélt: ,,Én megdicsôítettelek téged a földön; a művet véghez vittem. Most dicsôíts meg engem te, Atyám, magadnál azzal a dicsôséggel, melyben részem volt nálad, mielôtt a világ lett'' (Jn 17,4). Hogy az apostolok és a mi értelmünk korlátoltsága milyen nehezen tudja ezt a titkot akárcsak megközelíteni is, mutatja, hogy a harmadik év végén, az utolsó vacsora meghitt óráiban újból felszínre hozták ezt a misztériumot: ,,Uram, szólt közbe Fülöp, mutasd meg nekünk az Atyát, és ez elég lesz nekünk...'' (Jn 14,8). Ekkor újból világosan kijelenti: ,,Aki engem lát, látja az Atyát.'' És ezt kérdezik annak ellenére, hogy jelen voltak, amikor éppen emiatt akarták megkövezni a templomszentelés ünnepén. Amikor ugyanis a Jeruzsálemi templomban körülvették és faggatták, hogy ô-e a messiás, egyértelműen így válaszolt: ,,Én és az Atya egy vagyunk! (Jn 10,30), vagyis, aki engem lát, látja az Atyát is, mert én az Atyában, és az Atya énbennem van:'' Az utolsó érv ilyenkor mindig a csodákra való utalás. Fülöpnek is csak ezt tudja mondani: ,,Ha másképp nem, legalább tetteimért higgyetek'' (Jn 14,11). Ha tovább vizsgáljuk az Úr Jézus által hitelesített, és saját maga vezette ,,szemináriumnak'' teológiai studiumát (vagyis a ,,megtestesített teológiát''), akkor észre kell vennünk, hogy az elôbb tárgyalt témával szoros kapcsolatban van, sôt vele szervesen összefügg a szenvedéssel, méghozzá a mindenkit megbotránkoztató kereszthalállal történô megváltás misztériuma. Ha odáig fel tud emelkedni gyarló felfogóképességünk, hogy az Atya egyszülött Fia felveszi emberi mivoltunk szolga-alakját, akkor még mindig megmarad a szinte felfoghatatlan titok: milyen megdicsôítés és megdicsôülés az, ami a legrettenetesebb szenvedéssel, töviskoronával, korbácsolással, Kálváriával és keresztrefeszítéssel párosul? Lehet-e csodálkozni, hogy az Úr Jézust annyira szeretô Péter az elsô alkalommal értetlenül áll a kérdés puszta felvetésénél is. A Táborhegyi megdicsôülés elôtt megható jelenetrôl tudósít az evangélium: ,,Ettôl fogva Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy sokat kell szenvednie... megölik, de harmadnapra föltámad.'' Ez a bejelentés annyira felkavarta Péternek és társainak lelki nyugalmát, hogy mindenképpen szerettek volna belelátni Jézus lelkébe, hogy vajon mi rejlik e kijelentések mögött? ''Péter akkor félrevonta és ezekkel a szavakkal tett neki szemrehányást: ,,Ments Isten, Uram! Ilyesmi nem történhetik veled.'' A ,,szemrehányás'' kifejezés jól érzékelteti mekkora probléma feszült e miatt a lelkükben. Jézus válasza több mint döbbenetes! Nem kezd magyarázkodni, hanem a legkeményebb hangon rendreutasítja Pétert, aki pedig mestere miatti aggódó szeretetbôl akarta lebeszélni a minduntalan, ,,többször említett'', elôre megjövendölt kínszenvedésrôl. ,,Takarodj elôlem sátán! Terhemre vagy, mert emberi módon, s nem Isten tervei szerint gondolkodol'' (Mt 16,21- 23). Ilyen hangon a mester még soha nem beszélt apostolaival, -- még a nagypénteki tagadás után sem korholta meg Pétert ekkora szenvedéllyel! -- Hogy itt mi történt kettôjük között, és Péter mennyire belátta, hogy Jézus ezen a téren hajthatatlan, mutatja az is, hogy sem ô, sem társai többet nem is merték faggatni errôl a kérdésrôl. (Mk 9,32). Hosszú idônek kellett eltelnie, míg Húsvét és Pünkösd megvilágosító kegyelme megértette Péterrel és vele együtt minden Krisztus követôvel, hogy ezt a misztériumot valóban csak ,,Isten tervei szerinti gondolkodással'' lehet megközelíteni és elfogadni. Nagypéntek óta Péter is megértette, hogy aki Jézust akarja követni, fel kell vennie keresztjét; vagyis Krisztus követése kereszthordozás nélkül elképzelhetetlen! Krisztus agóniája tovább folytatódik bennünk... De erre is vonatkozik, hogy Jézus szavait, tanítását nem lehet féligazságként kezelni. Tudniillik a szenvedés, kereszthalál említését mindig összekötötte az ettôl elválaszthatatlan ,,de harmadnapra halottaiból feltámadok'' kijelentéssel. A Golgotát csak Húsvét fényében lehet és szabad szemlélni. Nem is lennénk képesek másként elfogadni. Hisz éppen ebben rejlik a mindig hangoztatott ,,megdicsôülés''. Itt van a magyarázata annak a különben érthetetlen felkiáltásnak, amit az Úr Jézus Júdás távozása után mondott: ,,Most dicsôült meg az Emberfia és benne megdicsôült az Isten. Ha benne megdicsôült az Isten, Isten is meg fogja ôt dicsôíteni önmagában, sôt hamarosan megdicsôíti'' (Jn 13,32). III. ,,Új parancsot adok nektek! Szeressétek egymást.'' Jézus új erkölcsi normarendszert állított az emberiség elé. Nemcsak soha nem hallott hittitkokat tárt fel tanítványai elôtt -- mint elôbb láttuk --, hanem a mindennapi életet isteni szintre emelô ,,studiumot'' = teológiai moralist is, mely magában foglalja az aszketikát és a misztikát is. Ennek is elsô részesei az apostolok voltak, akiket fokozatosan vezetett be ebbe az új világba. Ne gondoljuk, hogy ez számukra könnyű feladat volt. Mi mögöttünk már kétezer év van és keresztény szellemű korszakok hagyományai épültek belénk, -- ennek ellenére saját magunk is vért verejtékezve fogadjuk el nemegyszer az Úr Jézusnak azokat az elvárásait, melyek homlokegyenest ellenkeznek az evilág bevett és a szokásjog íratlan törvényeivel. Az evangeliumok minduntalan utalnak is azokra a spontán reagálásokra, melyek jelzik, hogy a tanítványok mily gyakran megütköztek Jézus egy-egy váratlan bejelentésén. Evilág és ,,másvilág'', vagyis Jézus világa mindig is szemben állt egymással. Az Újszövetség normáit ma sem fogadja el a szekularizált világ... A fôparancs. Minden erkölcsi rendnek van egy központja, ,,szegletköve'', ôsforrása. Ennek ismeretében lépjünk be e rendszer belsô világába. -- Vajon adott-e Jézus választ ilyen jellegű kérdésre? Elvárásai között van-e olyan, amely nélkül nem lehet eljutni az örök életre? A kérdésre különösen a farizeusok vártak egyértelmű választ. A Mózes törvénykönyvében szereplô 613 törvényt ugyanis nagyobb és kisebb törvényekre osztották. Érthetô tehát, hogy Jézust is faggatták. Egy ilyen jelenetrôl számol be Márk evangéliuma: ,,Egy írástudó odalépett hozzá és megkérdezte tôle: ,,Melyik az összes parancs között a legelsô?'' Jézus válaszképpen az istenszeretetre (Deut 6,5) és az emberszeretetre (Lev 19,18) vonatkozó két parancsot idézte (Mk 12,28). A jelenlévôk, köztük Jézus tanítványai jól ismerték ezek szövegét. Nem azon csodálkoztak, hogy szó szerint idézte a bibliai szövegeket, hanem azon, hogy a kettôt összefűzte, egymástól elválaszthatatlannak jelentette ki. Egyik úgy épül fel a másikra, hogy egymást kiegészítik, -- egyik a másik nélkül hitelét veszti, tartalmatlanná válik. János evangelista ezt késôbb még élesebben fogalmazta meg: ,,Aki azt állítja, hogy szereti az Istent, de felebarátját gyűlöli, az hazug. Aki ugyanis nem szereti testvérét, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szerethetné? Ezt a parancsot kaptuk tehát tôle: Aki szereti Istent, szeresse testvérét is'' (1 Jn 4,20). Az emberiség történetében senki nem mutatta meg, mit jelent szeretni, úgy mint Jézus. Nemcsak a fogalmat tisztította meg a szeretettel össze nem egyeztethetô salaktól, hanem fokozatosan, lépésrôl lépésre eléjük élte a fôparancs mindkét követelményét. Szeretni ugyanis nem elegendô csak szóval, érzelemmel, hanem tettekben kell megmutatni és megvalósítani, legyen szó akár az Isten szeretetérôl, akár a felebaráti szeretetrôl. Jézust azért nevezték az apostolok ,,hűséges tanúnak'' (Jel 1,5), mert nemcsak kihirdette, elmondta az Újszövetség hitigazságait és erkölcsi normáit, hanem mindegyiket egészben és részleteiben eléjük élte. A legjobban épp a szeretet vonalán valósult ez meg, -- hiszen senki nem valósította meg az Isten iránti absolut odaadást, úgy mint Jézus, -- senki sem azonosult úgy az Atya akaratával, mint Ô, a Fiú, amikor így szólt hozzá vért verejtékezve: ,,...ne az legyen, amit én akarok, hanem, amit te!'' (Mt 26,39). Ez a megállapítás érvényes a felebarát szeretetére is. Jézus titka épp abban rejlett, hogy akivel találkozott, annak oly szeretetélményben volt része, amitôl nem tudott szabadulni. Nemcsak azt mondták: ember így még nem beszélt, de azt is: engem/minket még soha senki így nem szeretett! Ennek a kézzelfogható szeretetnek gondoskodó melegét, minden áldozatra kész jóságát, kifogyhatatlan irgalmát mindenki tapasztalhatta, kezdve Édesanyjától, akirôl még élete utolsó pillanatában a kereszten is gondoskodott (Jn 19,26) a halálra ítélt házasságtörô asszonyon, a tékozló fiún, a fára mászott Zakeuson, a félholtra vert, kifosztott jerikói szerencsétlenen át a ,,szeretett tanítványig'', aki szívére hajtotta fejét, Simon Péterig, akitôl nagypénteki tagadás után is csak azt kérdezte: ugye szeretsz engem...? Ez a végtelen, határt nem ismerô szeretet sebezte meg stigmáival az assisi Fraticellot, Pio atyát, ez ejtette rabul avilai Terézt, a szeretet végsô gyôzelmérôl éneklô Prohászkát és az aids betegeket is magához ölelô Teréz anyát a világ mind a négy táján! Jézus állandó szeretetének áramkörében élô apostolok azt is kikutatták, hogy mi lehet ennek a ,,kohónak'', égô máglyának a fókuszában, mely nem engedi, hogy kialudjon szívének éltetô energiája? -- Lényegét tekintve az egyiknek, a ,,szeretett tanítványnak'' sikerült egy mondatban kifejezni ennek titkát: Az Atya szereti a Fiút, és a Fiú szereti az Atyát! ,,Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet'' (Jn 10,17). Az utolsó vacsorán végig errôl beszélt tanítványainak, akik megérezték, hogy ekkor adta szeretetének legnagyobb jelét! Jézusnak szeretete Atyja iránt minden emberi mértéket meghalad, és ennek szükségképpeni folytatása az ô irántunk való szeretetének kiapadhatatlansága. Eddig egyedül a franciák nagyszombati liturgiájában találtam meg azt a kifejezést, amely valamiképp megfelel annak, amire gondolok: l'amour di Dieu c'est folie! Vagyis emberi értelmet meghaladó, ,,észbontó'' ahogy minket szeret! Ami Mózes törvénykönyvében csupán egy volt a többi 613 között, azt Jézus a legelsônek, legfontosabbnak jelölte meg, és parancsként követelte megtartását követôitôl. Földi életének utolsó éjszakáján, az Utolsó vacsorán minden, még homályos kérdést megmagyarázott, hogy az apostolok világosan lássák az összefüggést az Atyához fűzôdô és életét meghatározó viszony és a felebaráti szeretetet parancsának gyakorlata között. Vagyis: ahogy Jézus szereti az Atyát és az Atya ôt, ugyanazzal a szeretettel szereti övéit (Jn 15,9). Megszünteti a közte és tanítványai közötti viszony ,,szolga'' jellegét, mert beavatja ôket legszemélyesebb titkaiba. A szolga nem tudja, mit tesz az ura; a barátság lényege éppen az, hogy leomlanak a falak és közös kinccsé válnak az eddig homályban tartott titkok (Jn 15,15). Elôre magyarázatot ad, hogy a másnapi, nagypénteki kereszthalálnak is a szeretet a forrása: A legnagyobb szeretet az, mely képes életét is odaadni barátaiért (Jn 15,13), -- Ô még ellenfeleiért, üldözôiért is feláldozta életét (Róm 5,8). Jézus jól tudja, hogy a szeretet parancsát emberi erôvel teljesíteni képtelenség. Ezért minket is beköt az isteni áramkörbe, másként kifejezve: beolt a szôlôtôbe, önmagába. Így még érthetôbb a példabeszéd: maradjatok bennem, akkor én is bennetek maradok. A hármas tagozódás teljes életközösséghez vezet: ,,Azon a napon megtudjátok, hogy én Atyámban vagyok, ti pedig énbennem és én tibennetek (Jn 14,19; 15,1-11). A szeretetnek ilyen mélységeit megmutatva, érthetô, hogy az Úr Jézus minduntalan párhuzamba állítja az apostolokra rótt feladatot a saját szeretetével: ,,Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket!'' És azt is lelkükre köti, hogy szeretetük tettekben nyilvánuljon meg. Onnét lehet megtudni, hogy valaki szereti Jézust és felebarátait, ha megtartja parancsait. -- Ez egyértelmű, egyenes beszéd. Minden igazi égi és földi szeretetnek ez az ismérve. Vagyis: mutasd meg, milyen fokon valósítod meg Isten akaratát, és megmondom, mennyire szereted Jézust, az Atyát, a felebarátot. Amit János evangelista megörökített a nagycsütörtöki ,,szeretet- szemináriumból'', mely lábmosással kezdôdött és letartóztatásba torkollott, azt Pál apostol a misztika nyelvén fogalmazta meg. De épp a szeretet himnusz mutatja, hogy a misztika csúcsára az aszkézis keskeny ösvényén lehet csak feljutni. Hányszor találkozunk a szövegben a nem, a soha, a nincs tilalomfáival. Kiderül, mi mindenre mondjuk rá, hogy szeretet, pedig nem az. És kezdjük megérteni, hogy a mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel a legritkábban valósul meg az életünkben! (1 Kor 13, 1-13), Ahhoz, hogy János evangelista úgy tudjon írni a szeretetrôl leveleiben és Pál ilyen himnuszt tudjon írni, ahhoz az kellett, hogy Jézust saját maga bemutassa és lépésrôl lépésre megtanítsa a szeretetet és rámutasson az ôsszeretet, a ,,Primo amore'' (Dante) mindent átható isteni lényegére. A jézusi morálisnak, aszkézisnek és misztikának ,,tananyagát'' -- melyrôl váltig állítjuk, hogy könyvbôl nehezen tanulható meg, mert a tanítványok is élményként kapták az Úrtól -- csak akkor tudjuk valamiképp magunkévá tenni, ha az eddig tárgyalt ôsforrásból: Jézusnak Isten- és emberszeretetébôl indulunk ki. Ha ezt a ,,kulcsot'' birtokoljuk, az apostolok útbaigazításával megnyílik elôttünk a jézusi moralitásnak titokrendszere, az a bizonyos ,,másvilág'', melynek mércéje elég gyakran épp az ellenkezôje az ,,e világnak'', melyben élünk, mozgunk és vagyunk. -- Példaként csupán néhányat említek meg, a többit mindenki maga vizsgálja, regisztrálja és építse be saját lelkiéletébe és normarendszerébe. Ki a felebarát? ,,Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat'' (Mt 22,38) -- Ez nemcsak evangéliumi tanács, hanem -- Jézus egyértelmű törvénymagyarázata szerint -- fôparancs; sôt olyan parancs, ,,melyen függ az egész törvény és a próféták'' (40). -- Érthetô, hogy mind az apostolok, mind Jézus nagyszámú hallgatósága pontosítani akarták: végül is kit kell felebarátnak tekintenünk? Ez is azon kérdések egyike, melyet kiforgattak az írásmagyarázók az évszázadok folyamán; egyre jobban szűkítették a kört! Jézus korára már csak a mózesi törvényt megtartó hithű zsidók és azok az ún. prozeliták tartoztak a körbe, akik bár pogányok voltak, mégis szimpatizáltak a mózesi elôírásokkal. Azok a milliók, akik e körön kívül rekedtek, ellenségnek számítottak. Ez a ,,massa damnata'' nemhogy nem léphetett be a jeruzsálemi templomba, de ha mégis bemerészkedett megbüntették, sôt halálra ítélték. Érdemes megfigyelni, hogy az Úr Jézus hogyan vezette rá tanítványait, köztük minket is! a kérdés tisztázására. Itt is tetten érhetô a címben alkalmazott ,,megtestesített teológia''! Míg a többi evangelista csupán a fôparancsolattal kapcsolatos kérdést közli (Istent szeretni teljes szívbôl és a felebarátot, mint önmagadat), addig Lukács tovább pergeti a témát azzal, hogy idézi egy törvénytudónak Jézushoz intézett kérdését: ,,igazolni akarván magát, tovább kérdezte Jézust: ,,De ki az én felebarátom?'' (Lk 10,25). Válaszként Jézus a világirodalom egyik legszebb példabeszédét mondta el, az irgalmas szamaritánus néven ismert parabolát. -- Mint mindig, itt is úgy építi fel mondanivalóját, hogy az az illetô okoskodó törvénytudó nem is sejti, hogy a legvégén épp rajta csattan az ostor. Már maga a miliô és a fôszereplôk irritálták a hithű, ortodox zsidót. Jézus szándékosan ,,egy emberrel'' kapcsolatban mondja el az Isten üzenetét; vagyis bárki legyen is az a bajba jutott; teljesen mindegy, hogy zsidó-e, jó vagy gonosz, körülmetélt-e vagy pogány = egy ember, aki Isten képére és hasonlatosságára van teremtve. Ez a szerencsétlen ott fekszik félholtan, kifosztva, megkéselve, vérbefagyva. Ha elhagyatott út szélén heverne, nem is lenne remény, hogy életbe maradjon. Csakhogy ez a Jordán völgyének legforgalmasabb útján történt, Jerikót Jeruzsálemmel összekötô fôúton. Jézus mondja is, hogy ki mindenki ment el a szerencsétlen mellett... A példálózó beszéd most érkezik el a csúcshoz! Az arra haladók között ugyanis egy pap, majd egy levita is volt. Bár magukat törvénytisztelônek tartották, Jahve hű szolgáinak vallották magukat, mégis részvétlenül haladtak el mellette. Jézus külön kiemelte, hogy a pap észrevette, a levita pedig meglátta, vagyis lelkiismeretükig eljutott, hogy mit kellene tenniök. -- Amit nem tettek meg a hithű zsidók, azt megtette egy szamaritánus, a pogányoknál is jobban lenézett, megvetett férfi. Ez nemcsak lehajolt hozzá, hanem még elsôsegélyben is részesítette, szamarára ültette, az elsô vendégfogadóba vitte, sôt még két dénárt is adott a tulajdonosnak... Jézus rendszerint kérdéssel fejezte be beszédét, különösen akkor, amikor az illetô maga is kérdéssel akarta próbára tenni ôt. Így most is a példabeszéd csattanója abban van, hogy Jézus kérdezi az ôt kérdezôtôl: Mit gondolsz, e három közül (pap, levita, szamaritánus) melyik a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?'' -- Az írástudó nem hagyhatta válasz nélkül a kérdést a nagyszámú hallgatóság gúnykacaja nélkül. Kénytelen volt válaszolni. És az is egyértelmű volt, hogy csakis egyet mondhatott: ,,Aki irgalmasságot cselekedett vele''. Ennél jobban aligha lehetne érzékeltetni, hogy milyen volt az a módszer, melyet az Úr Jézus használt tanítványainak ,,átképzésénél''. Ez a rövid ,,egyfelvonásos dráma'', mely a hallgatóság érzelmeire is óriási hatással volt, többet ér egy filozófiai vagy teológiai traktátusnál, mely paragrafusokban sorolja fel és kodifikálja, hogy kit, mikor miért kell felebarátnak tartanunk. Nem szólva arról, hogy a 2000 évvel ezelôtt elhangzott példabeszéd mind a mai napig izgalomban tartja az embereket, mert a téma örök, mint maga az ember itt a földön az idôk végezetéig. Ki a felebarát? A döntést nem lehet külsô szabályokba foglalni, -- a kérdést ugyanis maga Jézus teszi fel, és mindenkinek magának kell választ adni a lelkiismeretében élô Jézusnak. Különösen azóta, hogy saját magát azonosítja a világ összes szerencsétlenjével, a lelkileg- testileg kifosztottakkal, egyszóval az útszélen heverô senkikkel (Mt 25,40). Hogy ki a felebarát? Azt Teréz anya egymagában jobban tudja, mint a farizeusok bírói testületének együttese!... Ezért a tanítványok számára a legfontosabb parancs a példabeszéd záró akkordjában, a fináléban van: ,,Menj és tégy hasonlóképpen'' (Lk 10,37). Vagyis ne kérdezzetek, hanem cselekedjetek! IV. A törvény betűje vagy a lelkiismeret szava? Az eddigiekbôl kitűnik, hogy Jézus forradalmi újításokat hozott mind a hitigazságok, mind az erkölcsi élet normarendszerében. Most elérkeztünk egy újabb forradalmi zónához, mely a keresztények erkölcsi magatartásának egész láncolatát érinti. Azért nevezem forradalminak, mert megint az apostolok korának, az ószövetségi ember lelkivilágának belsô ,,szerkezetébe'' kell belehelyeznünk magunkat, hogy megértsük azt a sok egymásnak ellentmondó reakciót, melyet Jézusnak egy-egy nyilatkozata váltott ki hallgatóiból! Tudjuk jól, hogy az évszázadok folyamán, különösen a babilóniai fogság utáni korszakban épp a farizeusok hagyományôrzô buzgalma révén a Törvény betűszerinti megtartása számított az életszentség legfôbb normájának. Ez a szemlélet Jézus korában érte el tetôfokát. Ezzel lehet megmagyarázni, hogy semmire sem voltak érzékenyebbek Jézus kortársai, mint a rabbik, tanítók, írástudók, törvénymagyarázók magatartására: hogyan viszonyulnak a Jahvetól származó törvénynek kétségbevonhatatlan szentségéhez, betűszerinti megtartásához. Ezen a téren nem tűrtek semmiféle újítást, különösen nem ,,lazítást'', szabadelvűséget, liberalizmust. Halál vár arra, aki akárcsak egy ,,i'' betűt, vagy ,,vesszôt'' mer változtatni az ôsöktôl áthagyományozott törvényeken, vagy szokásokon, de azok értelmezésén is... Elég csupán a három elsô evangélium egybehangzó beszámolóira utalnunk, melyek épp erre az óriási felháborodásra hívják fel a figyelmünket. De egyikük sem ír olyan részletesen a konfliktusról, mint Lukács, aki a helyet és a körülményeket is pontosan rögzíti: Jézus működésének kezdetén vagyunk, méghozzá ,,Názáretben, ahol nevelkedett'' (Lk 4,14). Mindenki ismerte ôt nemcsak a községben, de a zsinagógában is, ahol szombatonként ô is megjelent a többi hithű zsidóval együtt. Azon a bizonyos szombati napon azonban azért akarták kivégezni saját földiei, mert másként magyarázta Izaiás próféta 61. fejezetét, mint ahogy eddig szokták; sôt saját magára mutatva azt merte mondani: ,,Most teljesedett be az Írás, amit az imént hallottatok'' (21). Prófétának merte magát nevezni (,,sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában''). Ennek hallatára esztelen harag szállta meg mindnyájukat... fölugráltak, kiűzték a városból... fölvitték a hegy tetejére, hogy letaszítsák. Ez volt a kezdet, és lényegét tekintve három éven keresztül ez folytatódott a legkülönbözôbb variációban. Ha a teológia morális fogalmaival akarjuk megvilágítani a problémát, azt kell mondanunk, hogy a mózesi törvényeket védôpajzzsal körülbástyázó farizeusok magatartása és Jézus ,,forradalmi újítása'' között óriási a különbség! Az Úr Jézus ugyanis a felszín helyett a legmélyebb gyökerekig hatolt le, ahol minden szabad akaratú lény lelki ,,mechanizmusa'' kezdôdik. Ez pedig nem más, mint a szándék. Míg az ószövetségi morális a végrehajtott cselekedetet figyelte és ítélte, addig Jézus már a tudatos és akart ,,kívánságot'' vette alapul. Ezért nevezte képmutatásnak azt, ha valaki csak a tetten ért házasságtörést ítélte bűnnek. ,,Én pedig azt mondom nektek: Mindaz, aki bűnös kívánsággal asszonyra néz, szívében (vagyis szándéka szerint) már paráználkodott vele''. -- És bűn az is, ha valaki okot ad a házasságtörésre, legyen az házastárs, vagy ,,külsô'' csábító, aki a törvényes házasságban élô férjet vagy feleséget el akarja csábítani (Mt 5,27-32). Az apostolok írásai világosan mutatják, hogy a moralitás világában Jézus szavai új fejezetet nyitottak. A Mi Atyánkban naponta millió ajakról rebegett jézusi szó: a tentatio = kísértés jelzi, hogy mirôl is van szó! A szabad akarat emberi mivoltunk legértékesebb szellemi kincse, mely lehetôvé teszi, hogy tudjunk dönteni a jó és a rossz között. Ez a döntés állandó belsô harc közepette megy végbe. Duellum, párbaj zajlik személyiségünk legbelsôbb világában. Az Úr Jézus egyértelműen megmagyarázta az apostoloknak, hogy ebben a harcban megjelenik a nagy Kisértô, a gonoszság és a hazugság atyja (Jn 8,44), aki mindent megtesz, hogy letérítsen a helyes útról. De a nagy lelki harcban jelen van az Isten is! Maga Jézus imádkozik értünk, hogy helyt tudjunk állni: ,,Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. Én azonban imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited'' (Lk 22,32). -- A ,,gondolat, szó, cselekedet és mulasztás'' négyes kategóriáját tehát maga Jézus határozta meg. És Nagycsütörtök éjjelén Simon átélte annak a ,,rostálásnak'' minden borzalmát. Megtapasztalta -- és vele együtt mindannyian -- hogy a sátán minden eszközt felhasznál célja eléréséért; gyengeségünket, gyávaságunkat éppúgy, mint az ajtónálló szolgálót, aki elôtt Péter letagadta, hogy valamikor is látta vagy követte volna Mesterét (Jn 18,17). A jézusi moralitásnak központi szerepe épp a szándékban rejlik. Ez annyira ,,kulcskérdés'', hogy az újszövetségi iratok minduntalan elôhozzák akár elméleti megfogalmazásban, akár drámai leírásban. Jakab apostol, akit Péterrel és Jánossal együtt az Egyház oszlopának neveztek (Gal 2,9), tökéletesen összegzi a jézusi tanítást, és néhány mondatban valósággal teológiai traktátust ír: ,,mindenki úgy esik kísértésbe, hogy saját kívánsága vonzza és csábítja. A kívánság azután, mihelyt megfogant, bűnt szül, a bűn pedig, ha végrehajtják, halált okoz... Fölülrôl, a világosság Atyjától csak jó adomány származik... Szabad akaratból hívott minket életre az igazság igéjével (Jak 1,13-18). -- Pál apostol pedig lelkünk, személyiségünk legbensôbb élet-halálharcát oly drámai szavakkal fejezi ki, hogy megrendülünk és felismerjük önmagunk sorsát! A bűnös kívánság erejét az emberben rejlô, jóra és rosszra irányuló kettôs törekvés küzdelmével szemlélteti. Ez a küzdelem nyilvánvalóvá teszi az ember erkölcsi tehetetlenségét, s a megváltás és a kegyelem szükségességét. ,,Tudom ugyanis, hogy a jó nem lakik bennem, vagyis testemben, mert akarni ugyan kész volnék, de arra, hogy a jót meg is tegyem, nem vagyok képes... Bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok kész. A belsô ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban. Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálra szánt testtôl? Hála legyen Istennek, Jézus Krisztus, a mi Urunk által! (Róm 7,14-25). Mindebbôl nyilvánvaló, hogy a szabad akarat ténye, hitigazsága (dogmája) magától Jézustól ered és a keresztény erkölcs fundamentuma! A kísértésekben elesô ,,külsô ember'' és a kegyelem segítségével a kísértések ellenében helyt álló ,,belsô ember'' a Krisztus-követés legôsibb kategóriája, melynek kifejtése, mint láttuk, Szent Pál-i örökség. V. Bűn és bűnbocsánat Az erkölcsi döntést megelôzô szándék és kísértés kérdése elválaszthatatlan a bűntôl és az erénytôl, hiszen a kísértésbôl származhat erény is, de bűn is! Az Úr Jézus ezen a téren is ,,forradalmi'' változtatásokat hozott, melyeket az említett ,,apostoli szeminárium'' apostoli, tanítványi közössége ámulva hallgatott, és az evangéliumok feljegyzései szerint olykor megütközéssel fogadott. Megint tisztázni kell az alapfogalmakat! Az ószövetségi embert úgy tanították, hogy a bűnöket egyedül Jahve bocsáthatja meg (Mk 2,7), hiszen Ô hozta a törvényeket. Jahve a törvényhozó és a bíró; egyedül neki van hatalma, hogy fölmentsen vagy elmarasztaljon (Jak 4,12). Ennek fényében érthetô, hogy amikor Kafarnaumban a háztetôt felbontva a mennyezeten át eléje tettek egy bénát, és elôbb bűneit bocsátotta meg, s csak utána gyógyította meg, a jelenlévô írástudók és farizeusok azt mondogatták magukban: Ez káromkodik! (Tudjuk, hogy az istenkáromlásért halálbüntetés járt). Márk evangelista meg is magyarázza a botránkozók okoskodását: ,,Hogyan beszélhet ez így? Ki bocsáthatja meg a bűnöket? Nem egyedül az Isten?'' Igen ,,forró'' volt a hangulat, -- a ház zsúfolásig tele volt csodavárókkal, hívô és hitetlenkedô tömeggel. Ezért a farizeusok magukba fojtották az elôbbi felháborodásukat, és a blaszfémiát csak gondolatban fogalmazták meg. Jézus azonban éppen az igazság birtokában és a bűnbocsátó hatalommal kapcsolatos új perspektíva feltárása miatt a nyilvánosság elé tárta a tényeket: ,,Átlátta gondolataikat és így szólt hozzájuk: Mit tűnôdtök ezen? Mi könnyebb, ha azt mondom a bénának: Bocsánatot nyernek bűneid? -- vagy ha azt mondom: Kelj föl, fogd az ágyadat és járj? Tudjátok meg tehát, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására'' (Mk 2,10). Teljesen nyilvánvaló, hogy Jézus akarattal cselekedett így; ezzel is kitörölhetetlen emléket akart hagyni tanítványai lelkében, hogy az Újszövetségben a bűn és bűnbocsátás kérdésében új korszak kezdôdött. Hogy ez mennyire foglalkoztatta a tanítványokat, abból is kitűnik, hogy az evangéliumok a legkülönbözôbb szempontból világítják meg a bűnösök magatartását, bűneik megbocsátását, a jelenlévôk, köztük a farizeusoknak reagálását mindarra, amit az Úr Jézus mondott vagy cselekedett. Ez különösen akkor feltűnô, amikor olyanokkal áll szóba, akiket a zsidók kiközösítettek maguk közül: cédák, vámosok, szamaritánusok, leprások. Jézus tudta, hogy épp ezért ,,falánk, borissza embernek, vámosok, bűnösök barátjának'' csúfolták ellenfelei (Mt 11,19). Mivel az írástudók, a farizeusok és az ô szellemükben felnôtt generációk a ,,külsô ember'' tettei alapján ítélkeztek, érthetô, hogy az apostoloknak is igen nagy nehéz-séget okozott a jézusi szemléletre való átállás. Ennek egyik legszembetűnôbb példája annak a felháborodásnak leírása, melyet Lukács evangelista örökített meg. Jézus útban Jeruzsálem felé követeket küldött maga elôtt, hogy szállást készítsenek. Ezeket azonban a szamaritánusok egyik falujában nem akarták befogadni, mert megtudták róluk, hogy Jeruzsálembe akarnak zarándokolni. Erre a tanítványok úgy felháborodtak, hogy megkérdezték Jézustól: ,,Uram, hívjuk le rájuk az istennyilát, hogy föleméssze ôket?'' Vagyis lepergett róluk mindaz, amire éveken át tanította ôket, és eszükbe sem jutott az a jézusi szemlélet, hogy ,,ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is'' (Mt 5,39). Ez az eset azért is elgondolkoztató, mert a megtorlást épp Jakab és János apostol javasolta, -- az a János, aki késôbb a szeretetrôl, a megbocsátásról oly fölséges sorokat írt. Jézus meg is rója ôket, mert még mindig a szemet szemért, fogat fogért szellemében gondolkodnak és cselekednek. ,,Megfeddte ôket, mondván: az Emberfia nem azért jött, hogy lelkeket pusztítson, hanem hogy megmentsen'' (Lk 9,51- 57). Mindez jól szemlélteti, hogy a jézusi szeminárium ,,tananyagát'' nem lehet csupán könyvbôl megtanulni, -- együtt kell élni Jézussal és közelrôl szemlélni, ellesni kiapadhatatlan szeretetének gesztusait. Azt sem volt könnyű megérteni, hogy hányszor kell megbocsátani az embernek? ,,Akkor hozzálépett Péter, és megkérdezte: ,,Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?'' Jézus így felelt: ,,Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer'' (Mt 18,22), -- vagyis a megbocsátásnak nincs határa. -- Nem gyôzte oktatni tanítványait, hogy értsék meg mi az ô küldetésük lényege: ,,Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek csak és tanuljátok meg mit tesz: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket'' (Mt 9,13). Nagy utat kell megtennie annak, aki a jézusi moralitás legbelsô világában otthonosan akar élni. Mindenekelôtt szakítania kell az elôítéletekre épülô szemlélettel. Hogy ezen mit kell érteni, azt maga Jézus mutatja meg. Szemináriumának épp az a lényege, hogy mindent tényekkel igazol. Ki tudná tankönyvbe foglalva fejezetrôl fejezetre leírni azt az áthidalhatatlan távolságot, ami például Simon farizeus gondolatvilágát és az abból fakadó magatartását elválasztja az Úr Jézusétól. Tankönyv helyett Simon farizeus házába vezeti el tanítványait, hogy saját maguk gyôzôdjenek meg mi a gôg, mi a külsô cselekedetek alapján ítélô rögeszme és mi a bűnbánat, az alázat, a belsô megtérés, melynek titkaiba egyedül az Isten láthat bele. Simon látszat világban él, és éppen ezért hamisan, tévesen, igazságtalanul mtél: megveti az asszonyt, de elítéli Jézust is. És közben meg van gyôzôdve, hogy még az Isten is neki ad igazat. Ennek biztos tudatában nemcsak igazságtalanná válik, hanem szeretetlenné is: megvonja Jézustól a vendégeknek kijáró legelemibb köszöntést, a csókot, poros lábának vízzel való leöntését, olajjal való megkenését. Legszívesebben kikergetné házából a rosszhírű asszonyt, aki puszta jelenlétével tisztátalanná teszi otthonát. -- Ez az a farizeusi magatartás, amivel maga Jézus sem tud mit kezdeni. Simon ugyanis a ,,külsô'' ember világának törvényei szerint él, gondolkodik és ítél, -- éppen ezért nem is gondol arra, hogy az asszony már megtért, minden bizonnyal már elôbb találkozott Jézussal, és feloldozta minden bűne alól. Ezért hullanak Jézus lábára könnyei és ezért törli hajával és keni meg illatos olajjal. (Lk 7,36-50). A tragédia az egészben az, hogy ezek a Simon farizeus féle emberek annyira megvannak gyôzôdve a maguk igazáról, hogy nem látják be tévedésüket. Egyetlen egyszer sem találkozunk ezek közül olyannal, aki igazat adott volna Jézusnak és elszégyellve magát megtért volna és Jézus követôinek soraiba lépett volna. A gôg nemcsak vakká, de megátalkodottá is teszi az embert! Az apostoloknak akkor is, most is igen nagy szükségük van erre a jézusi bűnbocsánatot adó irgalomra, hiszen e nélkül egyikünk se merne sem gyónni, sem gyóntatni. Éppen ezért külön meg kell köszönnünk a Szentlélek gondviselô jóságát, hogy a tékozló fiúról szóló példabeszédet leíratta azzal az evangelistával, aki különben is -- orvos létére -- minden alkalmat megragad, hogy beszámoljon az Úr Jézus irgalmas, gyógyító jóságáról. (Elgondolkoztató, hogy a négy evangélium közül egyedül Lukács örökíti meg írói remekléssel ezt a gyöngyszemet! A biblikusok eddig megnyugtató választ még nem találtak erre a titokra!). Ez a példabeszéd eloszlat minden esetleges kételyt az Úr Jézus bűnbocsátó szándékával és gyakorlatával kapcsolatban. Egyrészt megtalálható benne mindaz, amit eddig a szabad akaratról, a kísértésrôl, a szándékról, a döntésrôl, a megtérés egymást követô fázisairól, a bűnöst hazaváró, átölelô, irgalmas szívű édesapáról mondtunk, -- másrészt keményen megfogalmazza a magát feddhetetlennek (,,jó fiúnak'') mondó idôsebb testvérnek gôgjét és a farizeusok fent említett tévhitét: kegyelem nélkül ô sem lakhatna az atyai házban, legfeljebb kanász lehetne a disznók vályújánál. (Lk 15,11-32). Ha pedig valaki még mindig talál megválaszolandó problémát a jézusi bűnbánó és megbocsátó ,,praxissal'' kapcsolatban, akkor olvassa el az ugyancsak Lukácsnál található jelenetet az elveszett, majd megtalált bárányról, melyet (illetve ,,akit'', hiszen rólunk van szó!) nem ver meg, hanem vállára vesz és beszélgetve vele hazaviszi az ôket váró többi közé (Lk 15,1-7). Ez a legôsibb Jézus-szíve tiszteletet megörökítô evangéliumi tabló azoknak ad egyértelmű és megnyugtató választ, akik a tékozló fiú példabeszédébôl azt a következtetést vonták le, hogy Jézus (illetve a Mennyei Atya) csak az egyszer fellázadt tékozlóval gyakorolt ekkora irgalmat. És mi van a visszaesôkkel? -- kérdik. Nos, nekik a jó pásztorról szóló parabola lukácsi változatát ajánlom gondos tanulmányozásra. Az eredeti görög szövegben ugyanis nem eltévedt, elveszett jelzô olvasható a bárány elôtt, hanem az elcsatangolt kifejezés. Ez a jelzô pedig önmagában is utal arra, hogy nem egyszeri eltévedésrôl van szó, hanem egy olyan ,,rossz'' bárányról, aki elég gyakran el-elmaradozik a többiektôl. Minden közösségben van ilyen, és bizony ezeket elôbb-utóbb megbélyegzik, megbüntetik, végül kiközösítik. -- Jézus minden bűnöst, az egyszer eltévedtet, de a többször elcsatangoltat is megkeres. Hisz olyan, mint az igazi szülô: melyik édesanya nem szereti ,,rossz'' gyermekét? Épp érte aggódik legjobban, vele törôdik legtöbbet... ,,és ha ti, bár rosszak vagytok, tudtok jót adni fiaitoknak, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tôle'' (Lk 11,13). Vajon mibôl lehet kikövetkeztetni mindazt, amit eddig az Úr Jézus megbocsátó irgalmáról elmondottunk? A választ Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelében olvasom: ,,Akkor, amikor még erôtlenek voltunk, Krisztus meghalt a gonoszokért. Pedig az igazért is alig hal meg valaki; legfeljebb a jótevôért adja életét az ember. Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk... mennyivel inkább szabadulnak meg most, hogy kibékültünk vele. De nemcsak hogy kibékültünk, hanem még dicsekszünk is az Istenben Urunk Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelôdést'' (Róm 5,8-11). Vagyis Pál apostol a teológia nyelvén mondja el mindazt, amit az Úr Jézus apostolainak mondott és amit a Golgotán értünk tett. Mindez azonban csupán eszmei síkon megfogalmazott teória lenne, ha az eddig elmondottakon kívül nem lenne egy sokkal nagyobb bizonyító érv a birtokunkban. Azt ugyanis, amit az Úr Jézus elmondott a példabeszéd tékozló fiáról, vagy az elcsatangoló bárányról, és mindazt, amit a bűnösökkel tett Galileában, Júdeában, azt maguk az apostolok is, mint bűnösök tapasztalták. Jézus Urunk ugyanis nem egyszer közvetlen közelrôl látta tanítványainak hibáit, sôt súlyos vétkeit; kell-e nagyobb bűnre utalnunk, mint Péter apostoléra, aki Nagypéntek reggelén háromszor egymás után megtagadta mesterét!? Hogy kinek és hányszor kell megbocsátani, és hogy mikor miért halt meg Jézus, és hogy mit jelent a Pál apostol által megfogalmazott kiengesztelôdés, azt elsôként Jézus apostolai és tanítványai élték át. Ôk hitelesítik mindazt, amirôl eddig szó volt! * * * Az eddig elmondottakban nem találunk halvány utalást sem az egyházra. Bár szó volt munkatársak kiválasztásáról, de ez még nem jelenti azt, hogy Jézus rajtuk keresztül akarja építeni a jövôt. Mindössze arról tárgyaltunk, hogy három éven keresztül beavatta ôket abba az új lelkiségbe, mely csak gyökerében volt ószövetségi, valójában új hitigazságokkal és új erkölcsi normákkal ismertette meg ôket abban az ún. szemináriumban, melyeket az Újszövetség irataiban örökítettek meg az apostolok és evangelisták. Szándékosan a jézusi üzenet tartalmára összpontosítottam a figyelmet, rámutatva arra, hogy hogyan vezette be az Úr Jézus a tanítványokat a legfontosabb titkokba, magatartási normák merôben új világába. A megtestesített teológiának ismertetése volt a célom, és igyekeztem organikusan felépíteni azt az élményvilágot, melyet az apostolok a Jézussal együtt töltött három év alatt magukénak tudtak. Azonosultak Mesterük gondolat- és érzésvilágával, ha nem is tudták oly megrázó szavakkal kifejezni magukat, mint késôbb Pál apostol: ,,Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem'' (Gal 2,20). Természetesen e tartalmi összegezés csak néhány alapvetô szempontra mutatott rá, -- azokra az elemekre, melyek eleinte csak vsztönös megérzések lehettek, tudatalatti meglátások (,,ki lehet ez, akinek még a vihar is engedelmeskedik?''), késôbb azonban megdönthetetlen és kikezdhetetlen élménnyé, életté kovácsolódtak bennük! Az evangélium nyíltan beszél Jézusnak errôl a ,,módszerérôl'', nevelôi stílusáról: lépésrôl lépésre, fokozatosan haladt elôre. Engedte, hogy kérdéseket tegyenek fel, -- máskor ô kérdezte ôket, hogy rávezesse tanítványait egy-egy igazság megértésére vagy átélésére. Magához láncolta ôket, de úgy, hogy közben ilyen szavakat is mondott: ,,Ti is el akartok menni?'' -- És hogy rájöjjenek személyiségének legbensôbb titkára, faggatta ôket: ,,Kinek tartotok engem?'' Ennek a három évig tartó együttlétnek (szemináriumnak) az volt a célja, hogy saját hazájukban és az évszázadok óta érvényben lévô ószövetségi keretben kiformálja bennük az újszövetségi (krisztusi) embertípust. Éppen ez okozta a sok feszültséget, a sok kérdôjelet; lényegét tekintve ez a kettôség, a réginek és az újnak összeütközése és az ettôl való rettegés vitte tagadásba Pétert, és a többiek is ezért hagyták magára Mesterüket. Jézus tudatosan befejezetlenül hagyta tanítását, -- ezért mondta az apostoloknak az utolsó éjszakán: ,,Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok elég erôsek hozzá'' (Jn 16,22). Ha valamit nem értettek, a Vigasztalóra, az eljövendô Szentlélekre mutatott rá: Ô majd elvezeti ôket a teljes igazságra (Jn 16,13), -- és erre az apostolok gyakran utalnak is. A nagy összefüggéseket csak Húsvét és Pünkösd után vették észre. ======================================================================== II. Az Úr Jézus egyházalapítási szándéka Jézus egyháza Miután Jézus evangéliumi üzenetének legfontosabb tartalmi elemeit legalább körvonalaiban megvizsgáltuk, összpontosítsuk figyelmünket arra, hogy mikor és hogyan adta tudtára apostolainak egyház-alapítási szándékát. Ezen a téren is a fokozatosság, a lépcsôzetes felvilágosítás figyelhetô meg az Úr részérôl. És ez teljesen érthetô, -- hiszen elôször a lélekformálás, a tartalom kell, és utána jön a keret, a szerkezet, a váz! Aligha hihetô, hogy a tanítványokkal való elsô találkozáskor szóba jött bármi is az egyházzal kapcsolatban. Jóllehet a csodálatos halfogás után, amikor Péter és társai a csoda láttán ,,lábához vetették magukat'', Jézus ezeket mondotta Simonnak: ,,Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel'' (Lk 5,11). Máté és Márk evangéliumában az Úr Jézus ezt nemcsak Péternek, hanem a többi apostolnak is mondja: ,,Jöjjetek utánam. Én emberhalászokká teszlek titeket'' (Mt 4,19; Mk 1,17). A kifejezés szokatlan. Jahve nem emberhalászoknak nevezte prófétáit. Ha az ószövetség stílusát folytatta volna, akkor az apostolokat, például, nevezhette volna fazekasoknak, mert a lágy agyagot a korongra téve saját munkájukkal és ügyességükkel formálják, -- de nevezhette volna ôket saját mesterségére utalva ácsoknak is, hiszen fűrészelni, vágni, hasítani, gyalulni is tudni kell annak -- jelképesen szólva -- aki lelkekkel, jellemformálással foglalkozik. {kép} Vajon Simon és társai mit éreztek a szó hallatán? Annyi bizonyos, hogy sok mindent rejt magában a fogalom. Tudván, hogy milyen hivatásuk van az apostoloknak, lelki vezetôknek, papoknak, nagyon találónak érezzük az ,,emberhalász'' elnevezést. Ez nem fazekas munka! Nem formálhatjuk ízlésünk, kedvünk, akaratunk szerint a lelkeket, -- és nem is ács munka! Nem lehet kettéfűrészelni személyiségeket; vésôvel, kalapáccsal, gyaluval nem lehet lelkeket gyógyítani. Viszont Simonék foglalkozása, a halászás, nagyon megközelíti azt, amit az Úr elvár mindenkori apostolaitól. Mindenekelôtt a nyugalmat, a végtelen türelmet, az alázatot, a sikertelen halfogások esetében. (Hányszor mondták Jézusnak a halász-apostolok, hogy egész éjjel semmit sem fogtak!) Közös vonás az is, hogy a halászok lényegében kiszolgáltatott emberek: hiába erôlködnek, ha egyszer nem arra felé ,,húznak'' a halak, amerre az ô bárkájuk halad. Sok összetevôje van ennek a mesterségnek, - - akárcsak az emberhalászok ,,mesterségének''. -- Ha kezdetben nem is, de Pünkösd után bizonyára megértették, hogy az Úr Jézus miért nevezte ôket már ismerkedésük kezdetén ,,emberhalászoknak''. * * * Az Úr Jézus egyház-alapítási akaratáról kívánok most elgondolkodni. Az evangéliumok tanulmányozása alapján a biblikusok három pillért említenek. Ezek: a) a Máténál olvasható ,,Tu es Petrus = Te Péter vagy, azaz Szikla'', b) a feltámadás utáni négyszemközti párbeszéd Péter apostollal a Galileai tó partján, -- és c) végül annak az ígéretnek teljesítése, mely szerint az Úr Jézus a világ végéig velünk marad. E három közül egy is elég lenne ahhoz, hogy Jézus Krisztus szándékát megismerjük és bizonyítsuk: valóban akart egyházat alapítani. -- De arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az újszövetségi iratok utalásain kívül még más bizonyíték is létezik; vagyis -- tegyük fel -- hogyha az evangelisták egyetlen egy mondatot sem örökítettek volna meg, a fô argumentum a logikában és magában a történelmi tényben hordja bizonyító erejét. A logikai érvelést -- mint a fejezet végén látni fogjuk -- Aranyszájú Szent János remek írása tartalmazza, -- a történelmi tény pedig azt igazolja, hogy ez a jézusi egyház kétezer év óta él és működik. Ez pedig azt jelenti, hogy van kezdete, mint ahogy a Fekete tengerbe ömlô Duna is szükségképpen valahol, több ezer kilométer távolságban egy forrásból indul el. A művelôdéstörténelem legújabb ága, az ún. hatástörténelem nyíltan vallja, hogy az események, történések megértésénél nélkülözhetetlen az okság elvének alkalmazása (ok és okozat!). Minél átütôbb és szerteágazóbb egy személynek, egy intézménynek hatása a történelemre, annál biztosabb és bizonyíthatóbb a kezdetnek, a forrásnak szükségszerűsége. Maradjunk azonban az említett három evangéliumi utalásnál; számunkra ez a legfontosabb és legmegbízhatóbb érvelés. a) Különleges szikla Az értelmet és a fantáziát egyaránt izgalomban tartja a görög filozófusnak, Herakleitosznak, az a felfedezés számba menô megállapítása, hogy a világon minden mozgásban van. A panta rei nemcsak a makro-, de a mikrokozmoszra is érvényes, és az emberiség történelmében, sôt az egyes személyek sorsában is igazolható. Éppen ezért merész vállalkozó az, aki ebben az alapsejtekig mozgásban, kavargásban lévô univerzumban, vagy akár e földtekén olyan sziklát akar teremteni, mely fix, kikezdhetetlen és a belé kapaszkodókat megvédi a megsemmisüléstôl. Márpedig az Úr Jézus épp erre vállalkozott. Az evangélium jóvoltából errôl a különleges vállalkozásról pontos beszámoló készült. A kérdésnek van egy elôzménye: egy példabeszédben mondja el az Úr Jézus, hogy kétféleképpen lehet házat építeni! Lehet alapozás nélkül, csak úgy puszta földre, akár a homokra rátenni a házat. Hogy ezt csak felelôtlen, ôrült emberek teszik, azzal érzékelteti, hogy nyomban e mondat után a várható következményekre tereli a figyelmet: jön a vihar, az orkán, az ár, és elsöpri a homokra épített házat. Ezzel szemben és ennek ellentétjeként szóba hozza a másik építkezési módot: elôbb meg kell vizsgálni a talajt, fundamentumot kell készíteni, sziklára (betonalapzatra) kell felépíteni a házat, mely aztán ellenáll minden viharnak, orkánnak, áradásnak. Természetesen ebben az esetben is, mint Jézus Urunknál mindig, nem mérnöki, építészeti szaktanácsadás miatt hangzik el mindez, hanem példaként említi, hogy megértesse magát hallgatóival: a Krisztus-követésnél is ugyanez a követelmény. Hiába szeretne valaki keresztény lenni megalapozott hit és Isten iránti engedelmesség nélkül, mert az élet ezernyi vihara elôbb-utóbb úgyis elsöpri, és egész élete romhalmazzá válik. (Lk 6,46). Ezzel a példával csupán jelezni kívánta, hogy sokat foglalkozott a szikla-gondolattal, mint nélkülözhetetlen alappal, akár képletes, akár tényleges építkezésrôl legyen szó. Az elmondottakból annyit máris következtetésként levonhatunk, hogy az Zr Jézus még egy közönséges házikó, pláne egy családi ház esetében is nélkülözhetetlennek ítéli a komoly alapozást. Eleve még nagyobb szükségét látja ennek, ha életének, megváltói hivatásának ,,építményérôl'' van szó, vagyis arról a bázisról, melyet Ô következetesen Isten országának nevez. Azt azonban már most, a kezdet kezdetén jó és hasznos lesz megjegyezni, hogy Jézus Urunk ezúttal sem emberi mértékkel dolgozik. Mi ugyanis egészen másként ,,alapozunk'': mindent elôre kiszámítunk, és az esetleges zavaró körülményeket eleve semlegesíteni, sôt kiiktatni szoktuk. Az Úr Jézus viszont életének elsô percétôl kezdve a nem várt, az elôre nem látható, ki sem számítható megoldásokkal lepi meg a világot. Ehhez nagyon nehéz hozzászoktatni észjárásunkat, de még Simon Péteréknek is óriási problémát jelentett. Ezért kapják a kemény dorgálást, figyelmeztetést: emberi módon és nem Isten tervei szerint gondolkodtok. Nem véletlenül mondják az evangéliumot tanulmányozó nagy gondolkodók, hogy a ,,jézusi filozófia'' az élet legnagyobb kérdéseiben fejetetejére állított logikával lát, ítél és cselekszik. Mindezt alátámasztják az itt következô evangéliumi beszámolók, melyek elmondják az egyház alapozásának jézusi tervrajzát, isteni logikáját. Ha ,,emberi módon gondolkodunk'', aligha fogjuk helyeselni, sôt illogikátlannak mondanánk. Azt már tudjuk, hogy az Úr Jézus találkozások alkalmával hívta meg az egyháza számára alkalmasnak ítélt személyeket. A sok közül egyrôl számoltam be a fejezet elején, a János és András halászokkal történô találkozásról, melynek idôpontját is tudjuk (egy bizonyos napnak ,,a tizedik órája''). Most egy késôbbi párbeszédnek leszünk szemtanúi, melynek idôpontját nem, de a helyét tudjuk. És ez épp ebben a témában, vagyis az egyház alapozásának kérdésében óriási jelentôségű. A hely Galileától északra, a Jordán forrásvidékénél található. Ezt Máté evangelista így rögzíti: ,,amikor Jézus Fülöp Cézáreájának vidékére érkezett...'' (16,13). Nevezetes hely volt ez. Egyrészt pogány kultikus szertartások színtere volt Pán istenség tiszteletére. Heródes, a szolgalelkületű hűbéres azzal akart Augusztus császár kedvébe járni, hogy tiszteletére templomot épített, méghozzá hatalmas szikla talapzatra, fehér márványból, mely nappal vakító fényárban úszott. Fia, ,,Fülöp negyedes fejedelem'' kedvelt tartózkodási helye volt ez a város. Így lett az Augusztus miatt Cézáreának nevezett város ,,Fülöp Cézáreája''. E sziklára épített márvány építmény környékén zajlott le az a különös beszélgetés, melynek Jézus volt a kezdeményezôje. A felôl tudakozódott, hogy kinek tartják ôt az emberek, és kit látnak benne maguk az apostolok? A különbözô minôsítések után a csoportban különös tekintélyre szert tett Péter apostol egyértelmű választ adott az Úrnak: ,,Te vagy a Messiás, az élô Isten fia'' (16,17). Nem csak az apostolokat lepte meg ez a vallomás, de látszólag Jézust is, és azonnal észrevette, hogy isteni kinyilatkoztatás révén jutott Péter erre a következtetésre: ,,nem test és vér (vagyis nem emberi okoskodás), hanem az én mennyei Atyám nyilatkoztatta ezt ki neked''. És az Égbôl jött kinyilatkoztatás után azonnal elhangzik egy másik isteni végzés: ,,Te pedig kéfa vagy, vagyis szikla (petra = Petrus). Erre a sziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erôt rajta.'' És hogy a jelenlévô apostolok Péterrel együtt vegyék tudomásul, hogy nem jelképes értelemben vett szavak ezek, ezért a sziklára épített várnak a kulcsát is átadja az elsô apostolnak, és ôsi szokás szerint a vár kulcsával együtt a vár feletti hatalmat is ráruházza: ,,Neked adom a mennyország kulcsait...'' (16,19). A biblikusok többsége felhívja a figyelmet azokra a körülményekre, melyek valóban elgondolkoztatóak. Egyrészt aligha volt véletlen, hogy az Úr Jézus ezt a helyet választotta ki egyháza alapításának kinyilvánítására. Döbbenetes a két hatalom, a két sziklára épült ,,vár'' szembesítése. Velük szemben ott ragyog a világ legerôsebb hatalmának, az evilág urának sziklára épített és éppen ezért sziklaszilárdan álló, bevehetetlen vára, -- és ezzel a vakító fényű sziklavárral szemben, mondhatnánk így is: ,,árnyékában'' elhangzik egy isteni kinyilatkoztatás a földi eszközök, katonai bázisok és stratégiák nélküli lelki hatalom láthatatlan sziklájáról. Ott az összpontosított földi hatalom ereje, itt Jézus a maga választotta egyszerű halászokkal, a mennyország kulcsaival a kezükben. Ez a felállás változatlanul tart különbözô alakzatban, más-más variációban kétezer éve. Ennek a víziójában élt Ágoston, kezében a Civitas Dei-vel és Loyolai Ignác, rámutatva a két zászlóra, az egymással ádáz harcot vívó két táborra. De ennek jegyében harcolt Isten ellen Augusztus császár és Heródes és az összes ,,hűbéres'', legutóbb Hitler és Sztálin (Ez utóbbi -- állítólag -- gúnyosan azt kérdezte a lelki hatalmat képviselô pápával kapcsolatban: hány hadosztálya és hány tankja van?) A vízió valóban megrázó és a logika ténylegesen -- emberi értelemben véve -- fejetetejére állított. Egyik oldalon állig felfegyverzett, minden eszközzel ellátott, minden ellenséget megsemmisíteni tudó hatalom, -- a másik oldalon a Messiás, az élô Isten fia, aki viszont nem akar király lenni, nem engedi megkoronáztatni magát, hatalmát állandóan rejtegeti, és megtiltja övéinek, hogy Nagypéntek elôtt elhíreszteljék róla az igazságot, messiási mivoltát. Az egyik oldalon a kard, -- a másik oldalon az a kereszt, melyrôl épp most, itt Fülöp Cezáreájában kezd beszélni Péteréknek. A káosz teljes kezd lenni bennük, hiszen már-már elhitték, hogy ôk is részesei lesznek a Messiás hatalmának. Illogikátlannak, az emberi okoskodással összeegyeztethetetlennek ítélik a kereszt botrányát, pedig még csak arról beszélt Jézus, hogy ôt magát fogják üldözni és keresztre feszíteni, -- még nem is tudják, hogy ô rájuk is ez a sors vár. (Még egyelôre nem tudják összetenni az egyes mozaikszemeket egységes képpé)... Van tehát egy szikla, kéfa, melyrôl egyelôre csak Jézus tudja, hogy erôsebb minden földi és pokolbeli hatalomnál. Csak Pünkösd után, a Lélek segítségével történô teljes megtérésük után értik meg ôk is, de mi is, a Szikla titkát. Ennek megértéséhez a Lélek logikájára van szükség! Ha mélyebben belegondolunk abba, amit az Úr Jézus Fülöp Cézáreájában tett, a teremtés fogalma jut eszünkbe. A teológiai okfejtés helyett az egyházatyák, különösen Szent Ágoston megrendítô ,,misztikus'' meglátására utalok: Deus creando aliquomodo extasim passus est. Az extasim passus est kifejezéssel azt akarja érzékeltetni, amit az ember akkor érez, amikor minden elképzelést felülmúlón szeret, szinte kilép önmagából, vagyis extázisba esik. Ezt a gondolat- és igazságsort átvíve témánkra, az Egyházra, beláthatjuk, hogy itt Jézus teremtô aktusáról van szó: valami olyan jelenik meg a történelemben, ami eddig nem volt, és aminek létezése -- az elsô perctôl a világ végéig -- Jézus Krisztus akaratától függ. Ha párhuzamot keresnénk, akkor a Genezisben elhangzott: ,,teremtsünk embert'' említeném. Ott az Isten ,,képére'', hasonlóságára teremtette az Úr az embert, -- itt az apostolok, tanítványok szemeláttára teremti meg az Úr Jézus saját alteregóját, az egyházat. Azt az egységet, lelki ,,szimbiózist'', ami Krisztus és egyháza között létezik, Pál apostol a misztika nyelvére fordítva a férj és feleség közti bensôséges szeretettel hozza párhuzamba. Ennek a szeretetnek nincs határa, -- ha kell föláldozza életét is: ,,Férfiak szeressétek feleségteket, amint Krisztus is szerette az egyházat, és föláldozta magát érte... Úgy szeresse a férj a feleségét, mint saját testét; hiszen saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, és gondozza, akárcsak Krisztus az egyházat. (Ef 5,26) A Pál apostol által megfogalmazott és a teológia mistica nyelvén kifejezett gondolatok még jobban alátámasztják azt a meglátást, hogy a szikla = egyház (petra = Petrus) létrejöttekor teremtôi aktus történt. Az egyház ,,teremtésének'' egy-egy mozzanatát rögzítik az evangéliumok. Ha a tényeknek megfelelô választ akarunk kapni az imént megfogalmazott központi kérdésünkre, hogy ti. akart-e Jézus egyházat alapítani, akkor ezeket a mozzanatokat kell aprólékosan és a tudomány, a történelem, a nyelvészet eszközeivel megvizsgálni. Megéri. Elvégre legnagyobb kincsünkrôl, az egyházról van szó, vagyis életünk, hitünk függ tôle. b) ,,Simon, jobban szeretsz, mint ezek''? Sok minden történt azóta, hogy az Úr Jézus Simont Péternek nevezve sziklaként a történelem kiszámíthatatlan förgetegébe állította. Hamar világossá vált, hogy a szikla szilárdsága nem Péter jellemére, személyiségének büntetlenségére vonatkozik. A nagypénteki tagadás ellenére a szikla, szikla marad. Épp itt rejtôzik az a titok, hogy az egyházat Krisztus teszi erôssé, szentté, még akkor is, ha Péter gyarló. A pokol praktikája sem azért nem tudja legyôzni az egyházat, mert papjai bűntelenek, hanem azért, mert Krisztus szentsége védi! Vajon akkor mi az, amit Jézus feltételként szab meg Péternek és a mindenkori apostoloknak? Az, hogy mindennél és mindenkinél jobban szeressék ôt. Míg az elôbbi jelenet kikezdhetetlen, kemény, mint a szikla, addig ez a húsvét utáni annyi melegséggel, szívvel, érzelemmel telített, mint egy vallomás. Érzôdik Jézus minden mozdulatán, hogy valami nagyon fontosat, szívéhez legközelebb álló titkot akar megosztani Péterrel. A szöveg összefüggéseibôl kitűnik, hogy legnagyobb kincsérôl, az egyházról akar Péterrel beszélni. Nem azt kérdezi tôle, hogy hogyan tudta megtagadni ôt. Még azt sem akarja megígértetni vele, hogy ezentúl mindig mindenben nem emberi módon, hanem Isten tervei és gondolatai szerint fog cselekedni (Mk 8,33), -- olyat kérdez tôle, ami lényegében minden mást magában foglal: tudsz-e engem igazán, mindenkinél jobban szeretni? És ez azért lényeges, Jézus számára ,,életbevágóan fontos'' kérdés, mert a felelettôl teszi függôvé, hogy legnagyobb kincsét: nyáját, híveit, követôit rábízza-e Péterre? Keleti szokás szerint a nagyon fontos dolgokat többször, legalább háromszor megismétlik, -- nemcsak a kérdést, de a feleletet is! Itt tehát többrôl van szó, mint a nagypénteki tagadás ,,rendezésérôl'', Péter bűnbánatáról. Ti. ahányszor azt kérdezte az Úr Jézus Pétertôl, hogy szereti-e ôt, az igen válasz után mindannyiszor ünnepélyesen rábízza egyházát, átadván neki a fôpásztori hatalmat! Az említett keleti ôsi ,,joggyakorlat'' (szokásjog) szerint ugyanis, ha valakire valamilyen jogot ruháztak rá, akkor az átadási formula megismétlésével a jog -- következményeivel együtt -- átszállt arra, aki elôtt a formula szövegét elmondták. Amit tehát annak idején Fülöp Cézáreájának vidékén, szemben a vakítóan fehér fejedelmi palotával megígért Simonnak = Péternek, az mostantól lép életbe! Vagyis átadta neki a mennyország kulcsát! (vö.: Mt 16,18). Azért említettem az elején, hogy ez a jelenet olyan, mint egy vallomás, mert legjobban az esküvôi (=''eskü'') kérdéshez hasonlít: a pap kölcsönös vallomástevésre kéri fel a házasulandókat: ,,Szereted-e a jelenlévôt?'' Érthetô, hogy csak ennek kijelentése és esküvel történô megpecsételése után jöhet létre a stólával ,,összekötött'', megáldott szentségi házasság... Az Úr Jézus és Péter között is ehhez hasonló történt. Erre nem annyira Jézusnak volt szüksége, mint Péternek; ezzel tudatosodott benne, hogy attól kezdve ô (és apostoltársai és utódai) a krisztusi nyáj: az egyház ôrzôje, felelôse Isten és ember elôtt! Összefoglalva a lényeget: a Húsvét utáni tóparti jelenet hármas kérdése és az arra adott háromszori felelet annyiban tér el minden egyéb jogi formulától és jogszokástól, hogy itt nem csupán jogról van szó (az igazi házasságnál sem!), hanem Isten és ember, Jézus és az apostol legmélyebb viszonyáról, a Szeretetrôl. Csak ennek biztos tudatában és birtokában bízza Péterre (és ránk!) a ,,nyájat'', vagyis a híveket! Tulajdonképpen az Úr Jézus itt most semmi mást nem tesz, mint vallomásra készteti Pétert, és nem is követel valami újat Pétertôl. Hiszen három éven keresztül -- mint láttuk e fejezet elején -- semmi másról nem beszélt az apostoloknak, az ôt követôknek, de a bűnösöknek, a zsidó törvények értelmében ,,tisztátalanoknak'': cédáknak, vámosoknak, de az írástudóknak, farizeusoknak, papoknak sem -- csak errôl: Isten maga a szeretet, akit Atyának, Abbanak szabad hívnunk. Az ô szeretete abban nyilvánult meg, hogy Fiát, Jézus Krisztust küldte a világba, hogy általa éljünk és hogy megtanuljuk tôle, mi is a szeretet. Mert ha Isten így szeretett minket, akkor nekünk is szeretnünk kell egymást (1 Jn 4,7-21)... Pétert épp ez bűvölte el három éven keresztül, ezért volt képes otthagyni mindent. Rádöbbent, hogy Jézusnak attól az Istentôl nincs nyugta, aki ilyen irgalmas szívvel tud szeretni minden embert, a legbűnösebbet is, -- még ôt is, aki pár héttel ezelôtt még azt is letagadta, hogy valaha is látta ôt, nemhogy tanítványa lenne. Igen, most jött el Péter órája! Megértette, hogy mit is akar az Úr Jézus ezzel a neki szegzett háromszoros kérdéssel! Érezte, hogy mi a tétje vallomásának! A ,,jobban szeretsz, mint ezek'' mögött az a kérdés húzódik meg, hogy te is olyan szenvedélyes odaadással fogod szolgálni az evangéliumot? Te is képes leszel életedet is odaadni egyházamért, vagyis értem? Mert ha igen, akkor minden lelki hatalmat átadok neked. Ezért oly megható ez a kérdés és Péter válasza: Uram, Te mindent tudsz! Tudod, hogy mennyire szeretlek Téged, egyházadat, nyájadat. Akart-e Jézus egyházat alapítani? Ha semmi más utalás (pl. Mt 16,17) nem maradt volna fent, csak ez az iménti jelenet a hajnali tóparti párbeszédbôl, elegendô lenne annak bizonyítására, hogy mi volt Jézus szándéka és hogy milyennek gondolta el egyháza működését. János evangéliumának 21. fejezete világos választ ad a megfogalmazott kérdésekre: Az egyházat Jézus szeretete hozta létre és a szeretet tartja fenn -- a világ végéig. c) ,,Nem hagylak árván titeket'' Ami egyszer a történelem színére lép, szükségképpen a tér és az idô kategóriájának vonzatába kerül. Mivel az ,,Ige testté lôn és közöttünk lakozék'', érthetô, hogy ô sem kivétel ez alól. Bármit mond és tesz, bármit alkot, szükségképpen magán hordozza a múlt-jelen-jövô idôbeliségét. Ennek tükrében kell szemlélnünk Jézusnak utolsó vacsorán elmondott szavait: ne nyugtalankodjatok... elmegyek, de visszajövök... nem maradtok árván, mert veletek maradok... (Jn 14,18 stb). Úgy szoktuk ezt mondani: hogyan tovább? -- Azt már láttuk imént, hogy Jézus épp ennek tudatában akarta létrehozni az egyházat, melyben az általa kiválasztott, meghívott apostolok folytatják a lélekmentést, vagy ahogy ô mondta: ,,emberhalászást''. Az Úr Jézus nagyon jól ismeri emberi voltunk elesettségét, -- tudja, hogy nincs a világmindenségben árvább lény, mint az ember. Maga az ,,árva'' szó Jézus ajkán, jelzi, hogy nagyon foglalkoztatta ôt a mi árvaságunk. Ha belemélyedünk a fogalom metafizikai mondanivalójába, eleve érezzük, hogy szükségképpen meg kell oldania valamit, ami már a jövôben fog megvalósulni! Vagyis csak abban az esetben nem leszek árva, ha valaki atyai-anyai szeretettel törôdni fog velem. Mert ha nem, akkor minden marad a régiben, és továbbra is árva maradok. Ha valaki kijelenti, hogy ,,nem hagy árván'', az önmagában hordja a megoldás valamilyen formáját, és kizárja a kilátástalanságot. Az Úr Jézus ígéretéhez híven, valóban feloldotta árvaságunkat. Nemcsak azzal oldotta fel, hogy teremtôi gesztusával létrehozta az egyházat, melynek életét, működését a világ végéig a maga választotta apostolaival hajtja végre, de két módot, két megoldást is adott. Ebben is szeretete és isteni -- szabad így mondani -- zsenialitása lüktet és ejti rabul az embert. Íme! a) ,,Ahol ketten-hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük'' (Mt 18,19). Bár a történelem folyamán Jézusnak ez az ígérete soha nem ment feledésbe, de érdemes megfigyelni, hogy különösen az üldöztetések idején válik kézzel fogható valósággá. Már a kezdet kezdetén az apostolok idejében is ez a titokzatos, de valós jézusi jelenlét adott erôt, lelkesedést, fantáziát miden munkájukban. Amikor az egyház élvezi a szabadságot, amikor körmeneteket, katolikus nagygyűléseket tarthat, elhalványul ez a misztikus jelenlét, de helyette Isten országának külsô ereje, lenyűgözô nagysága, a ,,Világhódító kereszténység'', a Diadalmas világnézet dominál. Az bizonyos, hogy e nélkül nem lennének kölni dómok, párizsi Notre Dame- ok, reimsi székesegyházak és aligha épült volna fel a Capella Sistina. Amikor azonban széjjelrobbantják a biztonságot jelentô külsô egyházi keretet, amikor tilos a templomon kívül minden, ami keresztény, akkor a mi korunkban is ismert ún. ,,kiscsoportok'' erejét éppen ez a krisztusi jelenlét biztosítja és élteti. Az elmúlt hírhedt ,,negyven év'' alatt így élt Jézus velünk és bennünk, -- a börtönök pincéjében, a családok meghitt otthonában, lelkinapokra, kirándulásokra is velünk jövô Jézus jelenléte ismert és érezhetô valóság! -- És amin különösen érdemes a ma keresztényének elgondolkodnia: ehhez nem kell kövekbôl épült katedrális, mely épp napjainkban sokszor, sokhelyütt kong, mert hol vannak az imádkozó hívek, közösségek? Egyfajta fordított arányt lehet megfigyelni! Minél inkább fogynak a külsô keretben élôk és gondolkodók, annál jobban növekednek a kiscsoportokat kedvelô hívek! Az Úr Jézusnak errôl a jelenlétérôl szól könyvem második része. b) Eucharisztia. A ,,nem hagylak árván titeket'' nemcsak érzelmi kijelentés volt Jézus részérôl. Keresztrefeszítése elôtti este az Utolsóvacsorán valóban szeretetének legnagyobb jelét adta. Hitünk szent titkát, a misterium fidei-t rábízta apostolaira, akik mindmáig legszentebb feladatuknak tartják, hogy naponta bemutatva szentmise áldozatukat, közénk hozzák Jézus Krisztust a kenyér és bor színe alatt. Mivel az Eucharisztia az egyház legnagyobb kincse és egyedül ô birtokolja, ezért könyvem végén külön fejezetben kívánok róla írni. A szentségek között érthetôen az Eucharisztia a központi helyet foglalja el, hiszen nemcsak kegyelem közvetítô, hanem minden kegyelem forrása. Árvaságunkat éppen az Eucharisztiában oldja fel az Úr Jézus. Valóban velünk van mindennap a világ végezetéig! {kép} A II. Vatikáni Zsinat után az egyházban új módon tudatosult Jézusnak egy évszázadokon át kevésbé hangsúlyozott jelenléti formája: Jézus jelenléte a nevében összegyűltek közösségében. (Mt 18,20) Korunk egyházának új -- nem kézzel épített -- templomokat kell emelnie Jézus számára az egyházi közösségek által. Csak ha ezek a nem kôbôl alkotott templomok megépülnek, akkor fognak újra megtelni ma üresedô kôtemplomaink. -- Jézus nem az Eucharisztiáról, hanem övéinek szeretetközösségérôl ígérte, hogy a világ errôl fogja felismerni az Atyát. A mai kor emberének általában elôbb a Krisztusi közösség templomába kell belépnie ahhoz, hogy utána beléphessen az egyház és az Eucharisztia templomába. ======================================================================== III. Az egyház evangéliuma Jézus egyháza A most következô fejezetben arra szeretnék rámutatni, hogy a címben szereplô ún. ôsmodellhez a négy evangéliumban olvasható igaz-ságokon kívül szervesen hozzátartozik mindaz, amirôl az elsô Pünkösd utáni évtizedekrôl számolnak be az Apostolok Cselekedetei a szemtanúk elmondása alapján. Jézus élete ugyanis nem fejezôdik be az evangéliumok leírásával. Sôt, épp halála után kezd élni egy olyan ,,dimenzióban'', mely rendkívül izgatta a zsidókat. Ismerjük Porciusz Fesztusnak, Judea helytartójának (60-62) azt a beszámolóját, melyet II. Heródes Agrippának mondott a Cézárea-i börtönben ítéletre váró Pálról. Kiderült, hogy a fôpapok vallási okok miatt akarták halálra ítélni ,,valami meghalt Jézust illetôen, akirôl Pál azt erôsítgette, hogy él'' (Ap. Csel. 25,19). Azt hogy Jézus tovább él az egyházban, oly alapvetô igazsága hitünknek, hogy e nélkül érthetetlenné és hihetetlenné válik a mögöttünk hagyott 2000 év, és mindaz, amit az emberiség át fog élni a történelem utolsó órájáig! És nemcsak Fesztust és nemcsak Agrippát döbbentette meg Pál állítása és vallomása a még mindig élô és most is élô Jézusról, hanem a mai kor emberét is. Gabriel Marcel, a híres francia gondolkodó elôszeretettel és gyakran vette kezébe az Újszövetség legrégibb írott dokumentumát, Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt elsô levelét, hogy újból és újból végiggondolja Pál apostolnak azt a mondatát, mely megmásíthatatlanul és meggyôzôen kijelenti: ,,Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek'' (1 Kor. 15,15). A ,,nem hagylak árván titeket'' csupán retorikai szólammá zsugorodnék a feltámadás nélkül, melyet Pál vallomásának idején a még mindig élô szemtanúk igazolnak (15,3-9). Ezt állítja a többi apostol is, Péterrel az élen: ,,Isten feltámasztotta ôt... ennek mi mindannyian tanúi vagyunk'' (Ap. Csel. 2,33). Ez tehát az apostoli igehirdetés struktúrájának gerince és veleje. Ebbe a történelmi és ugyanakkor természetfeletti valóságba kell beleélni magunkat, ha Krisztus egyházának lényegét kívánjuk megérteni és magunkévá tenni. Ha másként közelítjük meg, akkor az egyház nem lesz más, mint baráti társaság, mint Jézus emlékének jámbor, olykor meg agresszív ápolása, egyfajta keresztény értékeket ôrzô, filozófiai vagy inkább humanista hagyomány, valamiféle lelkiségi irányzat, esetleg kezdetben sikeres, majd kudarcot kudarcra valló társadalmi, politikai mozgalom a ,,Jézus Krisztus szupersztár'' jegyében... Napjainkban annyiszor kérdezik tôlünk: milyennek akarta az Úr Jézus az egyházat? Hiteles és megbízható választ az Apostolok Cselekedetei nyújtanak, hiszen Jézus legszűkebb baráti köre, tanítványai, munkatársai épp arra vállalkoztak, hogy megvalósítsák mesterük akaratát annak a Szentléleknek mindent átható és megvilágosító erejével, akit Pünkösdkor kaptak. Gyökerében lényegét tekintve az Apostolok Cselekedetei élô dokumentuma mindannak, amit az egyház az elsô évtizedekben tett. Tehát amit most mi az ,,egyház evangéliumának'' nevezünk, nem más, mint az Apostolok Cselekedetei. A biblikusok külön tárgyalják a szerzôvel kapcsolatos igen lényeges és érdekes tudnivalókat. Köztudott, hogy az egyház evangéliumának, vagyis az Apostolok Cselekedeteinek szerzôje az a Lukács görög származású orvos, aki nemcsak művelt ember, de kiváló író is volt. Sôt valósággal történészi oknyomozással törekszik mondanivalójának hitelességére mindkét írásában. Tôle származik a harmadik evangélium és ugyancsak ô írja az Apostolok Cselekedeteit. A stílus azonosságán kívül mindkét írását ugyanannak az elôkelô, pogányból megtért rómainak ajánlja, Teofilnak, akit mindenrôl pontosan tájékoztatni akar. A Biblia szaktudósai arra is felhívják a figyelmet, hogy épp az a Lukács írja az egyház evangéliumát, aki elsô művében, a harmadik evangéliumban annyiszor bemutatja az alakulóban lévô jézusi egyházat kiterjedettségének, egyetemességének dinamizmusában. Így tulajdonképpen egységes, egyetlen műnek tekinthetjük Lukács két alkotását, a harmadik evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit. Bár nem tartozott az apostolok vagy a tanítványok szűk köréhez, bizonyosnak vehetô, hogy nem is látta Jézust, mégis utolérhetetlen írói zsenialitással ábrázolja, élôvé formálja Krisztust. Lukács evangéliumában Jézus önmagát prezentálja; az Apostolok Cselekedeteiben ugyanez a Jézus az egyházat produkálja. Pünkösd a Szentlélek teremtô aktusa A pünkösdi csoda példa nélkül áll a vallások történetében. Mert azon a napon, amikor a Szentlélek kiáradása végbement, hiányzott az a személyiség, akinek nevéhez fűzôdött az új hit megalapozása. Nem volt jelen a názáreti Jézus, akit hetekkel korábban megfeszítettek, sôt el is temettek. A zsidó fôpapok, a nagytanács, valamint a római hatóság, Pilátussal az élen befejezettnek vélték a kérdést Jézus személyével és mozgalmával kapcsolatban. A városban bujkáló és mesterükért rajongó tanítványok nem okozhatnak gondot. Közvélemény-kutatás számba menô nyomozásuk megállapította, hogy Jézus kivégzésével sikerült úgy megfélemlíteni a rajongók táborát, hogy aligha jöhet számításba egy új vallás, vagy vallási reform létrejötte. A mózesi hitet erôs, stabil bástyák ôrzik! Jézus hároméves vándortanítása különben is néhány galileai halászlegényt, parasztot, vámost és utcanôt ejtett rabul. Ezek hézagos felkészültsége hogy okozhatna gondot a nagyműveltségű rabbik, írástudók, farizeusok mindenkit lenyűgözô teológiai és politikai stabilitásának. Hiába kapott lábra az a ,,hiedelem'', hogy Jézus feltámadott, és többek állítása szerint megfordult Jeruzsálemben is. Az évezredek során kifinomult vallási és hatalmi pozíciók megdönthetetlennek tűntek a zsidó vezetôknek, annál is inkább, mert a világ legnagyobb hatalmával, a római császárral, helytartójával szövetkeztek Jézus és mozgalma ellen. Így tehát még álmukban sem fordult meg annak lehetôsége, hogy a messiási szekta újjáéled. Ezért a közelgô nagy ünnepre, Pünkösdre nem úgy készült a város vezetôsége, mint Húsvétkor. Vagyis semmiféle óvintézkedést nem tettek. A mozgalom számukra nem létezett, hiszen egy kivégzett, fô nélküli szekta nem okozhat rendzavarást. Jézus küldetéstudata csak addig volt veszélyes, míg élt, s köztudott volt követôinek gyávasága. Csakhogy minden másként történt! A sinai törvényadásra és aratási hálaadásra rendezett nagy zsidó ünnep hajnalán titokzatos esemény történt Jeruzsálemben, ahol tízezrek jöttek össze a világ minden részérôl, hogy papjaik imáival és áldozataival hódoljanak Jahve templomában. A félelmükben rejtôzködô tanítványok ugyanis valami látomástól megittasodtak, tüzes lángnyelveket láttak és ettôl a rendkívüli jelenségtôl úgy felbátorodtak, hogy csak úgy, felkészületlenül, mezítlábasan az ünneplô tömegek elé álltak, bátran, és érvelni, teologizálni kezdtek. Szónokoltak, agitáltak egy keresztrefeszített, lándzsával átdöfött szívű, vagyis meghalt, de feltámadt, élô ember, a názáreti Jézus nevében, aki a Szent és Fölséges Istentôl megígért messiás. A titokzatos jelenséget a tömegek is tapasztalták, mert a galileai hanglejtéssel kiejtett arám beszédjüket mindenki, még a görögök is megértették. Ehhez a megmagyarázhatatlan jelenséghez fűzôdik a Szentlélek megjelenése. Többen azt gondolták a jelenlévôk közül, hogy ezek az egyszerű emberek leitták magukat, részegek, mert magukon kívül voltak, eksztázisba estek. Tény, hogy e mámoros pillanattól kezdve, egy égi jel intésére a galileai halászok akcióba léptek, és óriási hatással voltak egyre növekvô hallgatóikra. Ezzel megindult egy folyamat, amelynek vége beláthatatlan volt. Ami ugyanis itt Jeruzsálemben Pünkösdkor történt, csupán kezdete lett egy világraszóló vállalkozásnak, melyre maga Jézus adta az egyértelmű parancsot: ,,Menjetek, hirdessétek az evangéliumot az egész világon, és kereszteljetek meg minden népet az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében''. E néhány ember az elsô Pünkösdtôl kezdve elhatározta, hogy ennek a parancsnak mindenáron eleget tesz. Csakhogy tizenkét emberrel az egész világ meghódítására vállalkozni több, mint vakmerôség. Ez a kis csapat jóformán semmi mással nem rendelkezett, mint Jézusukba vetett hitükkel. A nagy vallásalapítók sikere abban rejlett, hogy személyiségükbe vetett hiten túl, kiválóan képzett embereik voltak, szónokok, szakképzett teológusok, gondolkodók, filozófusok, pszichológusok, szervezôk, akik szóban, írásban terjesztették az alapító gondolatait. Jézus egyikkel sem rendelkezett; nemcsak írott dokumentumot nem hagyott hátra, de tanítványainak hite is a legutolsó pillanatig kétséget hagyott maga után! Mindenképpen igen nagy jelre, égi csodára volt szükség, hogy ebbôl a tudásban hiányt szenvedô, még nagycsütörtök éjjelén is bizonytalankodó, kételkedô csapatból világhódító harcosokat teremtsen bárki. Az elsô pünkösd ezzel a csodával lepte meg a világot! De ez nem azt jelenti, hogy ezután a tanítványokból tudós teológusok lettek. Kiderült, hogy Pünkösd után is egyetlen erejük, lelki fegyverük Jézus személye volt, akinek nevében gyógyítottak, prédikáltak, érveltek és tűrték a legkeményebb szenvedést is; az ô szeretetére épült fel érvrendszerük, keresztre feszítése lett teológiájuk, és a kereszt a jelvényük. Amikorra a hatóságok ráébredtek, hogy Jézus messiási mozgalma mégsem szűnt meg keresztre feszítésével, már késô volt. Hiába akarták még írmagját is kiirtani e ,,gyanús'' szektának, hiába végezték ki sorra Istvánt, a görög műveltségű diákonust, Jakabot, a 12 apostol egyikét, hiába botozták meg Pétert és Jánost, Jézus legkedvesebb tanítványait, az evangéliumi örömhír terjedésének nem tudtak gátat vetni. Az új Messiás-Isten igéi, eszméi futótűzként terjedtek Palesztina határán túl is, Athénban, Korintusban, Rómában, a pogány világban. Sôt Saul megtérése után ott még jobban, mint Judeában vagy Galileában. Mint száraz avarra a szikra, úgy terjedt a kegyetlen, embertelen világban az új eszme, a szeretet lángja. A rabszolgákat is Isten gyermekének valló, minden beteget, nyomorékot, kitaszítottat is magához ölelô evangélium elindult hódító útjára, mert a boldogító örömhír nem ismer akadályt, országhatárt, osztálykülönbséget, testi vagy erkölcsi elesettséget. A keresztények Istene mindenkié térben, idôben egyaránt mind a mai napig. A krisztusi eszmék örökérvényűségéhez nem férhet kétség, vonzása pedig éppen ragyogó tisztasága miatt ma is felmérhetetlen. Természetesen most még vázlatát sem kívánom körvonalazni annak a remekműnek, melynek hivatalos neve Apostolok Cselekedetei (Akta) és amelyet a mai biblikusok elôszeretettel az Egyház Evangéliumának neveznek. Inkább azokra a pillérekre hívnám fel a figyelmet, melyeken nyugszik az egyház katedrálisa. A történelmi áttekintés helyett azokra a szegletkövekre figyelek, melyek összefogják a Pünkösdkor létrejött apostoli egyház mennyezetének íveit, bordázatát. Amikor belsô reformról beszélünk, mindig ezek restaurációjáról van szó. A szegletkô ugyanis maga Krisztus (Ef 2,20). A ,,restaurare omnia in Christo'', vagyis a belsô reform legbiztosabb útja az ôsmodellel, mint a Szentlélek kreatúrájával való azonosulás. A négy pontban összefoglalt megfigyelések eligazítanak a jelen egyház problémáinak megoldásában is. 1. Már világosan kirajzolódik az egyház ,,személyi állományának'' struktúrája. Körvonalazódik a hierarchiának, az apostoloknak, diákonusoknak, tanítványoknak és a híveknek feladatkörei. Az Úr Jézus által megadott és a Szentlélek irányításával létrehozott struktúra nem halott intézmény, hanem élô organizmus, melynek organumai, szervei, testi-szellemi sejtjei vannak meghatározott feladatok elvégzésére. Mindenki tudja, mi a feladata, mit kívánnak tôle. Munkáját mindenki szolgálatnak tekintette, nem pedig állásnak. Nyoma sincs a hatalmi tébolynak vagy szereptévesztésnek. ,,Nem volna rendjén, mondta a 12 apostol, hogy az asztalnál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért testvérek, válasszatok ki magatok közül hét jó hírben álló, bölcs és Szentlélekkel eltelt férfit, akiket megbízhatunk ezzel a feladattal. Mi pedig majd az imádságnak és az ige szolgálatának szenteljük magunkat''. Még nevüket is felsorolja az Akta írója. A hiteles dokumentum egyértelműen igazolja, hogy az apostolok a hívekre hagyták az egyház szolgáinak, a diakonusoknak kiválasztását, de tisztségüket ôk adták nekik. Ennek az aktusnak mindmáig érvényben lévô szertartását is leírja: ,,a megválasztottakat az apostolokhoz kísérték, azok pedig imádság közben rájuk tették kezüket'' (6. fejezet). Míg az egyház szolgáinak kiválasztását a hívekre bízták, addig egészen más volt a gyakorlat az apostolok, illetve apostol-utódok létszámának biztosítására. Júdás megüresedett helyének betöltésekor közel százhúszan voltak együtt. Ôk alkották a legszűkebb kört és azzal a feladattal bízta meg ôket Péter apostol, hogy jelöljenek ki kettôt, akik ismerték Jézust János keresztségétôl fogva egészen mennybevétele napjáig, és velük együtt tanúskodni tudnak Jézus feltámadásáról. A két jelölt nevét is ismerjük: Barnabás és Mátyás. Most e két jelölt közül egynek kiválasztására került a sor. Az isteni akarat megtudakolásának módját az Ószövetségbôl eredô sorsvetéssel hajtották végre (Lev 16,8). ,,A sors Mátyásra esett, mire a többi tizenegy apostol közé sorolták'' (1,15-26). Elgondolkoztató a beszámolóban az, hogy minden a legtermészetesebben zajlik; úgy, mintha évszázadok óta megszokott séma szerint cselekednének; pedig a valóság épp az ellenkezôje: a lelkükben működô Szentlélek szándéka szerint teszik azt, amit Jézustól hallottak, tanultak és a józan értelmük diktált. Ezért szó szerint értendô Pál apostol kijelentése: ,,...hatáskörünk mértéke szerint dicsekszünk... Nekünk nem kell átlépni hatáskörünket'' (2 Kor. 10,15). Azért volt rend és béke közöttük, mert hittek benne, hogy a hatásköröket Isten mérte ki számukra, mely -- Pál szavai szerint -- ,,hozzátok is elér''. Az elmondottakból érdemes levonni a tanulságot: az apostoli egyház praxisában a közösség tagjai annyira ismerték egymást, hogy tudták, kik a ,,jóhírben álló, bölcs és Szentlélekkel eltelt férfiak'', akik közül saját maguk választhatták ki az elsô hét diákonust. Tanulatlanul is ismerték annyira a lélektant, hogy nem akartak máshonnan érkezô munkatársakkal dolgozni. Ugyanakkor választottuk hitelességéhez megkívánták az apostolok ,,jóváhagyását'', a Szentlélek kézrátételes pecsétjét. Itt tehát fölséges harmóniában működik a meghívottság alapján működô apostoli, papi küldetés és a hívek választása alapján működô megbízatás. Mai szóhasználattal élve: ismerték a demokratikus alapokon nyugvó és működô hierarchikus rendet! 2. A külsô keretet biztosító struktúrán kívül fontos és pontos dokumentációt nyújtanak az Akták fejezetei az elsô évtizedek egyházának, híveinek lelki életérôl, vallásuk, imáik, egymás iránti szeretetük gyakorlatáról. Hasonlattal élve, beleláthatunk az egyház isteni mélységű forrásába, mely ugyanakkor nem öncélú, hanem dinamikusan kiömlô, terjedni akaró, a világ minden tája és népe felé hatni kívánó energia. Ami a forrás mélységét illeti, Lukács úgy írja le a nemes Teofil római keresztény számára az elsô jeruzsálemi hívek életét, mint akik meghatározott lelki program szerint állhatatosan kitartanak az apostoloktól kapott evangéliumi tanításban, velük közösséget alkotnak, és naponta összejönnek, hogy imádkozzanak és saját otthonukban résztvegyenek a kenyértörésben (2, 42-47). Ezzel az apostoli egyház szó szerint teljesítette az Úr Jézus akaratát: ,,ezt cselekedjétek az én emlékezetemre''. Ezzel egyidôben, mindjárt a kezdet kezdetén elkezdôdött az önkéntes adakozás, a gyűjtés, a szegények istápolása, betegek gyógyítása, látogatása, olykor csodákkal történô talpraállítása. Mindez annak jegyében történt, amit az Úr Jézus mondott és kért az Ôt követôktôl: ,,aki bármit ad egynek a legkisebbek közül, nekem adja''. A jeruzsálemi templom bejáratánál kolduló béna csodás gyógyítása miatt a Krisztust üldözô fôpapi tanács a keresztények végsô leszámolását határozta el. Ezzel eljutottunk az apostoli egyház missziós tevékenységéhez, mely szervesen összefügg az üldöztetés elôre megjövendölt tényével. Az Úr Jézusról szóló négy evangélium mindegyike részletesen szól az apostolok és tanítványok feladatairól, melyeket egy-egy jézusi igével tömören így lehet összefoglalni: beszélni róla, tanítani, hirdetni a legnagyobb örömhírt, a megváltást, az istenországának eljöttét mindenki számára és mindenkor, független attól, hogy alkalmas, vagy alkalmatlan az idô. Ez oly evidens és megfellebbezhetetlen parancs volt, hogy Pál apostol joggal felkiált: ,,Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot''. A ,,mindig'' és ,,mindenkinek'' eleve, eo ipso magában rejti az esetleges ellenállást, sôt az üldözés, de még a kínzás és kivégzés minden fajtáját is. A négy evangélium nem hagy kétséget az iránt, hogy ezt Jézus a legkülönbözôbb alkalommal és legkülönbözôbb összefüggésben elôre megmondta a kiválasztott apostoloknak és az ôt követni akaró híveknek. A szenvedés és a bármikor ránk leselkedô üldözés, más néven kereszthordozás annyira hozzátartozik a keresztény élethez, hogy nem ok nélkül találkozunk ezzel a témával az Újszövetség minden fejezetében, olykor minden lapján. Ez a magyarázata annak a nagyon is emberi félelemnek, menekülésnek, olykor gyávaságnak, melyre Jézus számított, és amely miatt ôt magát is megtagadta Nagypéntek hajnalán leghűségesebb apostola, a sziklának nevezett Péter. Ezért zárkóztak be az apostolok a felsô terembe és rettegve, imádkozva várták a fejleményeket Húsvét, de még a Mennybemenetel után is. És ha ebbôl a szemszögbôl vizsgáljuk az Apostolok Cselekedeteit, azt kell mondanunk, hogy a missziós egyház története egyúttal a szenvedések, üldöztetések és kivégzések egyházának a története is. De az isteni elem épp abban érhetô tetten az egyházban, hogy az elôre jelzett, sôt tudott, várt szenvedés ellenére az egyház, létének elsô órájától kezdve az idôk végezetéig, töretlenül végzi misszióját. Ez természetesen nem történhetik az isteni Gondviselés különleges oltalma, olykor feltűnô közreműködése és az események irányítása nélkül. Az apostoli egyháznak erre különösen szüksége volt. Lukács evangelista írja is, hogy emiatt ,,szent félelem fogott el mindenkit, mert az apostolok által számos csodajel történt''. A legnagyobb csoda az volt, amikor a legveszélyesebb üldözô, a keresztényeket tervszerűen felkutató, feljelentô, kivégzésüket követelô Saul kereszténnyé lett, sôt Jézus ôt a nemzetek apostolává tette. A Saulból lett Pál missziós hivatásának története jól mutatja, hogy a Lélek szavára az egyház kezdettôl fogva úton van, és nemcsak a zsidóságot, hanem lényegét tekintve az egész világot meg akarja hódítani Krisztusnak. Felkereste a gazdag kereskedô városokat, éppúgy, mint a világ szellemi központjait, Athént és Rómát. Alkalmazkodott mindig mindenkihez. ,,Mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek. A zsidók közt zsidóvá lettem... a gyöngék közt gyöngévé lettem... Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit megmentsek'' (1 Kor 9,19-23). És ezt szó szerint vehetjük, mert nem retorikai fogásnak, vagy költészetnek szánta, bár ahhoz is értett. Athénben, az Areopágusz egyik csarnokában Arátosz és Kleantész görög költôktôl idéz: ,,Benne élünk, mozgunk és vagyunk, amit ezt költôitek is megmondták: Az ô fiai vagyunk''. (Ap. Csel. 17,28). Az apostolok valóban miden alkalmat megragadtak, hogy hirdessék a megváltás örömhírét, bármilyen veszélybe sodorták emiatt magukat. Örök mementóként idézem Pál apostol szabad versbe szedett sorait: ,,Többször vetettek börtönbe; módfelett sok verést kaptam, Sokszor forogtam halálveszélyben. A zsidóktól ötször kaptam egy híján negyvenet, Háromszor megbotoztak, egyszer megköveztek, Háromszor szenvedtem hajótörést... Sokat voltam vándorúton; sokszor voltam veszélyben rablók miatt, Népem részérôl, pogányok között, városokban, pusztán, Veszélyben a tengeren, veszélyben a hamis testvérek között... Éheztem, szomjaztam, fagyoskodtam, ruhátlan voltam. Minden mástól eltekintve mindennapi zaklatásom: Az összes egyházakért való gond terhel. Ki gyönge, hogy én gyönge ne lennék? Ki botránkozik meg, hogy én ne égnék'' (2 Kor. 11,22-29) Valóban igaz, amit önmagáról mond: ,,Krisztus szeretete űz, hajt engem...'' Mindegyikük úton van, beszél, vitatkozik, szó nélkül viselik a láncot, a börtönt, a botozást. Sôt, egy eddig nem tapasztalt élmény lett osztályrészük: örültek, hogy szenvedhettek Jézusért. ,,Örvendezve távoztak a fôtanács elôl, mivel méltóknak bizonyultak, hogy Jézusért gyalázatot szenvedjenek'' (Ap. Csel. 5,41). De ne feledkezzünk el arról sem, hogy közben a hívek oly hittel és áhítattal imádkoztak értük, ,,hogy megrendült a hely, ahol egybegyűltek'' (4,31). A híveket az apostoli egyház szenteknek hívta! 3. A XXI. század küszöbén élô keresztény számára elgondolkoztató az elsô század egyházának viszonyulása a hívekhez, akiket mi laikusoknak szoktunk nevezni, más szóval ,,világiaknak''. Imént már szó volt Péter apostol javaslatáról, hogy a hívek válasszanak maguk közül olyan megbízható, Szentlélekkel eltelt férfiakat, akik tehermentesítik az apostolokat olyan munkák végzésében, melyek nem tartoznak szorosan az ima és az ige szolgálatához. Ezt az elsô híradást azonban követi egy másik, mely számunkra még fontosabb. A diákonusok ugyanis nemcsak ,,az asztalnál szolgáltak'', ahogy Péter apostol említette, hanem részt vettek az egyház missziójában és szenvedésében is. Az Akták feltűnô részletezéssel számolnak be két diákonus missziójáról; egyiket Istvánnak, a másikat Fülöpnek hívták. Istvánról többször azt írja Lukács, a szerzô, hogy feltűnô csodajeleket művelt, mert a Szentlélek kegyelemmel és erôvel töltötte el. Krisztus iránti elkötelezettségéhez párosult hellén műveltsége, éles logikája és ékesszólása. Érdemes megjegyezni, hogy Péter és Pál apostolok beszédein kívül Istvánnak, a diákonusnak beszédét közli egyedül az Akta. A hatodik és hetedik fejezetben olvashatjuk ezt a ragyogó felépítésű szermót, mely egyszerre volt vád- és védôbeszéd a fôtanács elôtt, mely halálra ítélte. Fontos hangsúlyozni, hogy ez a diákonus volt az apostoli egyház elsô vértanúja. Vagyis az elsô apostol vértanút, az idôsebb Jakabot is megelôzte, akit I. Heródes Agrippa karddal végeztetett ki. A másik diákonusnak, Fülöpnek is lényegesen több feladatot szánt a Szentlélek, mint az asztalnál való szolgálatot, vagy más karitatív tevékenységet. A legveszélyesebb területek egyikén, Szamariában végzett térítômunkát oly erôvel, hogy elhallgattatta ellenfeleit; ördögöt űzött, bénákat, sántákat gyógyított, és ezzel elôkészítette Péter és János apostolok térítô útját. Az Akta írója fontosnak tartotta, hogy a Szentlélek különös akciójáról is beszámoljon Fülöp diákonussal kapcsolatban. Azt a parancsot kapta, hogy ô térítse meg és keresztelje meg Etiópia királynéjának zsidó kincstárosát. Ezt a történetet ugyan többé-kevésbé ismerik az olvasók, de jó felhívni a figyelmet arra, hogy mit ír még róla a szerzô a 21. fejezetben. Pál apostol harmadik térítô útjának végén Szíriába hajózott; itt elôbb Tiruszban, majd Cézáreában töltöttek néhány napot. Itt lakott Fülöp diákonus, akit még a megtisztelô evangelista jelzôvel is illet. Íme a szöveg: ,,Itt betértünk Fülöp evangelista, a hét diákonus egyikének házába. Fülöpnek négy prófétai tehetséggel megáldott hajadon leánya volt'' (21,9). Mindebbôl azt a következtetést vonhatjuk le, hogy bár Péter apostol a többi tizeneggyel eleinte csupán karitatív munkát kívánt a diákonusokra bízni, de a Szentlélek ennél sokkal többet akart! És épp itt van a lényeg. A feltételeket létrehozzák az apostolok, de a feladatokat a Lélek határozza meg. A két dokumentumból világosan látni, hogy a misszióból és a passzióból is derekasan kivették részüket! Az apostoli idôk egyházának keresztényeire vonatkozóan van még egy másik megszívlelendô leírás, és ez mindennapi életükrôl szól. A közös cél, az azonos élmény lehetett az oka annak a nagy összetartásnak és szeretetnek, melyet a kívülállók, a nem keresztények is annyiszor iszrevettek. Erre utal az a szállóige, mely önmagában és minden korban ismérve a keresztény embernek: Nézzétek, hogy szeretik egymást, bizonyára keresztények! -- A jeruzsálemi hívekrôl szó szerint ezt olvassuk: ,,A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Birtokaikat eladták és az árát szétosztották kinek-kinek szükségéhez mérten... és az egész nép szeretetében álltak'' (2. 42-47). De mindez önként és nem kényszerbôl történt. Épp ez a különbség az apostoli egyház ún. ,,ôskommunizmusa'' és a marxisták kommunizmusa között. (Különben társadalmi szinten itt van a gyökere a communis fogalomnak). Senkit nem kényszeríttettek arra, hogy eladja vagyonát és beszolgáltassa a közvagyonba annak árát. Az apostolok csak arra voltak kényesek, hogy ne legyen senki kétszínű és ne csapja be az Isten szent Lelkét. Bizonyára ennek illusztrálására írja le Lukács evangelista Ananiás és Szafira házaspárnak csalását, mely miatt halállal bűntette ôket az Isten. Ennek ellentétjeként bemutatja a ciprusi származású levitát, Józsefet, aki az apostoloktól a Barnabás nevet kapta. ,,Ô eladta szántóföldjét, fogta az árát és az apostolok lába elé tette'' (4,37 és 5,1-12). Ez a magatartási forma teljesen új volt; hiszen nem egy elkülönült csoport, fanatikus szekta élt ezen elvek szerint, hanem a lakosság egyre nagyobb része, vagyis azok, akik magukévá tették Jézusnak, a szeretett Mesternek kérését: Szeressétek egymást! Életvitelük visszhangja volt annak, amit Jézus mondott az Utolsó vacsorán az apostoloknak: ,,Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt'' (Jn 13,35). 4. Viták, problémák, feszültségek természetesen az apostoli egyházban is voltak. Hála a Szentléleknek, hogy ezekrôl is nyíltan szólnak Lukács Aktái. Ahol oly sokféle karakterű ember él, dolgozik, tervez, ott szükségképpen feszültségek, viták, érvek-ellenérvek vibrálnak, feszülnek egymásnak Az Akták számos ilyenrôl számolnak be. A legtöbb problémát a mózesi törvényekhez való szoros vagy laza viszonyulás okozta. Tudjuk, hogy maga Jézus is tudva és akarva enyhíteni akart a teherviselésen, mert ezek a terhek gúzsba kötötték az igazi istenszeretetet. Akarattal szombaton gyógyított bénákat és megparancsolta: ,,Vidd az ágyadat'', annak ellenére, hogy ezt a papok megtiltották. Az ehhez hasonló eseteket nyílt lázításnak minôsítették, és többször feljelentették Jézust a fôpapi tanácsnál. Különösen Saul megtérése után lobbant fel újra a szűnni nem akaró vita, hiszen egykor épp Saul, a fôfarizeus követelte meg a több száz elôírás feltétlen megtartását. Árulónak tartották azok a zsidó keresztények, akik a megtért pogányoktól is megkövetelték a körülmetélést, a tisztátalannak mondott ételektôl való megtartóztatást stb. A Saulból lett Pál azonban a Damaszkusz-i fordulat után a leghatározottabban szembefordult a Jézus által hozott újszövetségi törvények óta immár értelmetlenné vált elôírásokkal. Mindenki látta, érezte, hogy a Szentlélek közbelépése nélkül esetleg egymásnak ront és egymást lehetetlenné teheti a két tábor. És ekkor a választott nép vallási életében eddig nem ismert esemény révén teremtett rendet a Gondviselô Lélek: zsinatra hívta össze az apostolokat, tanítványokat és az ellenkezô véleményen lévô vezetôket. Nevezhetjük ezt az elsô egyetemes zsinatnak is, mely minden késôbbinek prototípusa. A vita akkor dôlt el, amikor Péter is Pálnak adott igazat, hiszen hivatkozhatott a pogány Kornéliusz megtérésekor kapott isteni parancsra! Szót kapott Pál is, és megszületett az elsô írásos zsinati dokumentum: ,,...A Szentlélek és mi magunk azt tartottuk helyesnek...'' (15,28), hogy akik ezután keresztelkednek meg, nem kötelezhetôk a régi, ószövetségi, vagyis mózesi törvények megtartására, ,,a szükséges dolgokon kívül''. A téma azonban még sokáig izgalomban tartotta a kedélyeket, mert a zsidók féltékenyek voltak a pogányokra. Pál azonban hajthatatlan maradt, és az olykor ingatag Péterrel is szembeszállt, mondván: ,,tudjuk, hogy az ember nem a törvény tettei által igazul meg, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által.'' Ezért Antiochiában mindenki elôtt szemérehányta Péternek a kétszínű magatartását (Gal. 2,11-14). Ne csodálkozzunk azon sem, hogy a hívek között is kialakultak személyi kötôdések, rivalizálások, aszerint, hogy kit hallgattak, ki keresztelte meg ôket. Gondoljunk arra, hogy ennek is elôzménye van az evangéliumban: ki ,,nagyobb'', elsôbb közöttünk? ki ül ,,odaát'' majd jobb oldalon, ki a balon? Ennek az emberi gyarlóságnak halljuk visszhangját Korintusban, ahol pártokra szakadtak a hívek: ,,Én Pállal tartok, én Kéfással (Péterrel), én Apollóval''. Ez utóbbi alexandriai zsidó volt és járatos volt a görög filozófiában és tudományosabb hangon hirdette az evangéliumot, mint Pál. Itt is a szenvedélyes Pál válaszol: ,,Talán Pált feszítették keresztre értetek? Vagy Pál nevében kereszteltek meg?'' (1 Kor. 1,13). És sorolhatnám a többi témát egymásután. De a fent elmondottak is elegendôk ahhoz, hogy belelássunk az apostoli egyház életébe az eredeti dokumentumok alapján minden csúsztatás és szépítés nélkül. Itt is azt kell mondanunk, amit a négy evangélium esetében: épp az emberi gyarlóságoknak ez a kendôzetlen feltárása, ôszinte elmondása a biztosítéka annak, hogy az Akták írója a tényeknek megfelelôen az igazságot rögzíti; másrészt igazolja, hogy a Szentlélek Úristen óvja, irányítja az apostoli egyházat Pünkösd óta a világ végéig, úgy ahogy azt az Úr Jézus megígérte. Míg a négy evangélium a Megváltó istenember földi életét tárja az olvasó elé, addig a Pünkösd utáni evangélium az egyházával együtt élô, működô, küzdô és a Szentlelket nekünk adó Jézus Krisztusról szól, amint közben létre jön egyháza. Látszatra úgy néz ki, hogy az egyház létesíti önmagát; éppen ez az oka, hogy ellenségei azt gondolják: megsemmisíthetik bármikor, hiszen gyarló, tökéletlen, sokszor tanulatlan tanítványokat és ,,ügynököket'' látnak csak az egyházért vívott harc apostolaiban. Saul megtérésének épp ebben rejlik a titka: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem''. Felkutatja, láncra vereti, bebörtönözteti és ha lehet, halálra ítélteti a zsidó keresztényeket, akikkel azonban titokzatos módon Jézus Krisztus azonosítja magát. A Pál- i megtérésnek ez a refrénje: ,,engem üldözöl''. Ennek a földhöz vágó élménynek tudatában képes úgy beszélni Agrippa elôtt, hogy az így kiált fel: ,,Kevés híja, hogy keresztény nem leszek'' (26,28). Egy állam, egy intézmény csupán az alapítás jogán tartozik létrehívójához, alapítójához. Az egyház ilyen jogcímen már többszörösen megsemmisült volna. Csakhogy épp az a titka, hogy Krisztusba, a szôlôtôbe van oltva, léte minden pillanatban Tôle függ, belôle él. Az egyház nem Krisztus helyébe lép, mint egy megszűnt egyesület után egy másik. Belépett a történelembe, és innét nem távozik. A Húsvét és a Pünkösd élô tanúi igazolják Fesztus és Agrippa ítélôszéke elôtt, éppúgy mint a XXI. század kételkedôinek katedrája elôtt, hogy Krisztus él, többé nem hal meg. Ilyen értelemben nem lehetünk soha ,,Krisztus utániak'', mivel Ô az Élô, és Ô maga élteti, irányítja személyesen egyházát. Egyedül ebben rejlik a garancia, hogy a pokol ,,kapui'', beleértve a Sátán minden múlt és még elôre nem látott aknamunkáját, machinációját, nem vesznek erôt rajta. Hiszen Krisztus legyôzhetetlen, és Ô miatta legyôzhetetlen az egyház is. Ô ugyanis a Kezdet és a Vég, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Ezért annyira helytálló Lubac bíboros mondata: az egyház megújulása csak önmagából eredhet: a benne élô Krisztusból! Bizonyára másként beszélnénk és gondolkodnánk az egyház mai állapotáról, ha olvasnánk és ismernénk ezeket az apostoli korból származó hiteles történeti dokumentumokat; hiszen ezek nyíltan beszámolnak minden problémáról, vitáról, széthúzásról, emberi gyarlóságról, jóról-rosszról, örömrôl, szenvedésrôl, ami éppúgy jellemzi az egyházat ma is. Ezért legyünk végtelen hálásak a Szentléleknek, hogy Szent Lukáccsal leíratta az Akta 28 fejezetét. Az apostoli egyházról, mint ôsmodellrôl szóló fejezet végén nagyon tanúságos összevetni az Apostolok Cselekedeteiben olvasottakat a negyedik század végén élô Aranyszájú Szent János írásaival. Míg Lukács a kezdetekrôl ír, az Aranyszájú már a világegyház kibontakozásának misztériumán elmélkedik! Íme a szöveg: ,,Az egyház -- a szent kereszt által -- tanulatlan emberek révén gyôzött, mégpedig az egész földkerekséget gyôzte meg. És nem jelentéktelen dolgokat hirdetett: Istenrôl szólt, az igaz vallásról, az evangélium szerinti életrôl és az eljövendô ítéletrôl. Az egyszerű, tanulatlan embereket mind bölcs emberekké tette. Lásd tehát mennyire igaz, hogy Isten ,,oktalansága'' bölcsebb, ,,gyengesége'' pedig erôsebb az embereknél. Hogyan nyilvánult meg ez a nagyobb erô? Úgy, hogy az egész világot meggyôzte, és mindenkit arra kényszerített, hogy állást foglaljon. A Megfeszítettnek nevét számtalan ellensége akarta kiirtani a földrôl, és éppen az ellenkezôje következett be: ez a név diadalmasan maradt fenn, sôt egyre nôtt a híre, ellenségei pedig elbuktak, és utolérte ôket a pusztulás. Bár élôk viseltek hadat a Megholttal szemben, mégsem értek el semmit. Tehát amikor a görögök azt mondják rólam, hogy halott vagyok, nagy ostobaságuknak adják bizonyságát; amikor nekik az a véleményük rólam, hogy ostoba vagyok, én akkor minden bölcsnél bölcsebbnek bizonyulok; amikor ôk engem gyengének neveznek, akkor pedig a saját maguk még nagyobb gyengeségét tárják a világ elé. Amit ugyanis Isten kegyelmével kitűnôen meg tudtak valósítani a halászok és vámosok, azt a bölcselôk, a zsarnokok és ahányan csak élnek a föld hátán, még csak elképzelni sem tudták. Erre gondolt Pál, amikor ezt írta: Istennek a ,,gyöngesége'' erôsebb az embereknél (1 Kor 1,26). Már csak ebbôl is nyilvánvaló, hogy Istentôl való ez az ige. Mert ugyan honnan is juthatott volna tizenkét embernek eszébe, hogy ekkora vállalkozásba kezdjen? Olyan tizenkét embernek, akik tanulatlanok voltak, akik ki sem mozdultak a tavak, a folyók és eldugott falvak világából. Akik azelôtt talán életükben sem láttak nagyvárost, városi forgatagot, most üzenjenek hadat az egész földkerekségnek? Volt, aki megírta róluk, mégpedig kertelés nélkül, legkevésbé sem akarva palástolni bűnüket, hogy gyávák és kislelkűek voltak. Mekkora bizonyság ez az igazság mellett! Hogyan magyarázzátok meg azt, hogy akik Krisztus életében a zsidók támadására egyszeriben összeomlottak, ugyanazok akkor, amikor már Jézus meghalt, és eltemették, -- és amint ellenségei mondják, fel sem támadott, tehát nem is intézett hozzájuk bátorító szavakat, nem lelkesítette ôket, igen, akkor fogtak hozzá, hogy az egész mérhetetlenül nagy földkerekséget meghódítsák? Vajon nem mondhatták volna-e egymásnak: ,,Micsoda?! Önmagát nem volt képes megmenteni, hát majd megvéd minket? Életében önmagán sem segített, hát majd halálában fog mellénk állni? Életében egyetlen népet sem hódított meg, mi pedig majd, nevére való hivatkozással, meg fogjuk gyôzni az egész világot? Ilyesmit nemhogy megtenni, de csak elképzelni sem lehet józan ésszel''. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy ha nem látták volna ôt feltámadása után, és hatalmának ekkora bizonysága nem gyôzte volna meg ôket, semmiképpen sem bocsátkoztak volna ekkora vállalkozásba. (Vö. Brev. IV. 1165/66). II. EGYHÁZ A MÁBAN ======================================================================== Az ,,ecclesia semper reformanda'' nem azonos a Egyház a mában felelôtlen és destruáló kritizálással Hogy a most következô rész mindenegyes témáját, nemcsak a jót, de a kritikai észrevételeket is helyesen értékelni tudjuk, mindenképpen szükséges az ôsmodellrôl szóló elôbbi fejezeteket szem elôtt tartani. Az utóbbi években ugyanis annyi tanulmány, cikk, elôadás, sôt könyv jelent meg az egyház kritikájával kapcsolatban, -- és nemcsak ellenséges oldalról és nemcsak világiak részérôl -- hogy nem kívánom ezt a sajnálatos és siralmas adathalmazt saját munkámmal tetézni. A hazai egyházi sajtó ugyan elég ritkán lepi meg olvasóit ilyen jellegű művel, de fordításban egyre több amerikai, német, francia írónak, papnak írása jelenik meg. Ezek legtöbbje prófétának gondolja magát, vagy olvasóik, hallgatóik kiáltják ki prófétának, aki a modern idôk sivatagában mondja el dörgedelmeit a maradiak, a tradíció útjait kényelmesen járók ellen! Kötelességüknek érzik, hogy fantáziadús gondolataikat, eszmefuttatásaikat szóban, írásban közöljék a nagy világgal, elsôsorban a pápákról, a bíborosi, érseki, püspöki stallumokban ülôkrôl, a Hittani Kongregációról stb. azt hívén, hogy ezzel elôbbre viszik a Mater Ecclesia problémákkal teli életét. Két megjegyzésem van ezen írókkal és írásaikkal kapcsolatban. A két megjegyzés egyetlen fogalomnak két megjelenési formája. A fogalom neve: hiányérzet. Mindig hiányolom náluk és bennük az Úr Jézustól annyira kívánt, megkövetelt alázatot és szeretetet, másrészt hiányolom lelkületükben a gyermeki tiszteletet, féltést, áldozatkész védelemnyújtást az egyetlen kincs, az Édesanya, a Mater Ecclesia iránt! Az igaz ugyan, hogy megnyilatkozásaik elején vagy végén nem mulasztják el annak hangsúlyozását, hogy hűek, és szeretik, sôt szerelmesen szeretik az egyházat. Íme, néhány a sok közül: A Mérleg (2000.3.314-316) Pro és Kontra rovatában olvasható a magyar jezsuitának, Morel Gyulának, az innsbrucki egyetem szociológiai tanszéke egykori tanárának egy cikke ,,Mi szól a radikalitás mellett?'' címmel, melyben egy készülô vallásszociológiai könyvének tervérôl számol be. Ô maga írja, hogy provokációnak szánja megjelenés elôtt álló művét; vannak ugyanis alkalmak, amikor ,,hallgatni istenkáromlás lenne.'' Mindezt azért teszi, hogy ,,sűrített formában, egyetlen kötetben lehessen megtalálni mindazt, amit szükséges tudni az egyház romlásnak indult helyzete és a jövôben kívánatos eredményes működése szempontjából''. -- Hogy mi mindennel kíván foglalkozni könyvében a szerzô? Nos nemcsak a dicsérendô reformtörekvésekrôl fog beszámolni, hanem részletesen sok minden egyébrôl. Idézem: ,,...foglalkoznunk kell azokkal az abszurditásokkal, melyek egyházunk mai életét jellemzik, és amelyek miatt mind több értelmiségi emigrációba vonul, mert ennyire színvonaltalan, hazug, idôszerűtlen és farizeusi egyházzal már részlegesen sem tud azonosulni (sic!).'' Adatok egész garmadát akarja közölni erkölcsükben bukott fôpapokról, papokról, majd olyan struktúrákról, mint a világi papokat kötelezô celibátusságról, a születésszabályozásról, az elváltakról, a nôk pappá szentelésének lehetôségérôl stb., melyek együttesen úgy szólván hitelképtelenné teszik az egyházat a világ szemében... De ez még mind kevés! A radikalitás enciklopédiájának megírását elhatározó jezsuita szerzô szó szerint így folytatja bizarr eszmefuttatását: ,,...a kommunista korszak rendôr- és politikai vicceinek analógiájára a mai egyházban terjedô keserű vicceknek és karikatúráknak is szentel egy fejezetet. Ezek a szellemes tréfák (sic!) és művészi színvonalú rajzok érezhetôvé, szinte tapinthatóvá teszik sok hívô keserűségét'' (313.1.) Hogy a neves szerzô -- enyhén szólva -- milyen távol áll a realitástól, a templomi közösségek liturgikus életétôl, azt maga árulja el ezekkel a megdöbbentô sorokkal: ,,...a kommunikációelmélet szempontjainak figyelembe vételével meg kell reformálni az egyházi nyelvet, hiszen a vallásilag kevésbé képzett ember számára mintha kínaiul hangoznának.'' Szerencsére Morel Gyula SJ leírja, hogy melyek ezek a ,,kínai'' kifejezések: ,,Isten báránya, Hétfájdalmú Szűzanya...,, Sôt még ôsi Hitvallásunkban is talál ,,kínai'' hangzatú kifejezést: ,,alászállt a pokolra''. -- Ami pedig a Biblia olvasását illeti, a szerzô a teljes szöveget eredeti nyelven csak a szakembereknek ajánlja, anyanyelven a legkönnyebben érthetô üzeneteket tartalmazó részeket javasolja... Szerinte az ôsi Dominus vobiscum-ra adott válasz (,,és a Te lelkeddel'') éppolyan idegen és elviselhetetlen ,,a felvilágosult mai ember számára, mint az egyház lelkipásztori szerkezete; hiszen a nyájak birkákból állanak'' (sic!) (315.1.) Természetesen a jövô alternatíváiról is részletesen kíván tárgyalni a szerzô. ,,Ezek a szcenáriók a vallásszociológia keretén belül könnyen levezethetôk. És mert a jövô nagy részben vagy részben tôlünk függ, az áttekintés ezen a tudományos szinten is fontos, hogy lássuk, merrefelé akarjuk a következô lépéseket tenni. Vagy a ,,kis nyáj'', vagy a radikális reformok által az egyház újjászületése között választhatunk. A kérdést nem szabad tetszés szerint eldönteni. A keresztény hívô ugyanis tudja, hogy mekkora felelôsség terheli embertársai iránt. -- Ez röviden összefoglalva Morel SJ üzenete. Válasz helyett, felhívnám a figyelmet mindarra, amit az olvasó, mint az egyház reformját szívén viselô hívô, kezében tartott könyvem elsô részében talál. P. Morel bizonyára hírneves tudós a szakmájában, de vallásszociológiai fogalmai legtöbbször hasznavehetetlenné válnak a Szentlélek vezette egyház életében. Cikke végén megadja Innsbruck-i címét, telefonját, internet adatait, és kéri a ,,Call for ideas'' jegyében, hogy az olvasók küldjék el ötleteiket neki. -- Íme megteszem, és szövegemet így fogalmazom meg: ,,Kérem Professzor urat, kímélje meg Édesanyámat, az egyházat tervezett könyvének megírásától! Minden mondatát olykor enyhébb fogalmazásban minduntalan ránk zúdítják a legszélsôségesebb szektaírók. De ha mégis kitart makacs szándéka mellett, legyen szabad kérnem a még megmaradt magyar katolikusok nevében, hogy Szent Ignác harmincnapos lelkigyakorlatát elvégezve, a Nihil obstatot ô tôle kérje. Ô bizonyára felvilágosítja, hogy mi a különbség a szociológia és a teológia, egy emberi intézmény és a római katolikus anyaszentegyház között. Péter apostol csak egyszer kísérelte meg, hogy beleszóljon saját agyának silány fogalmaival az Isten terveibe. Bízom benne, hogy a Bibliának ezt a drámai jelenetét (Mt 16,13-23) az Ön által ,,koncentrikus köröknek'' nevezett csoport minden egysége, még a ,,normális halandók'' közé soroltak is olvashatják elképzelt biblia-kivonatában. -- Végül, bízom benne, hogy német nyelven megjelenô könyvét nem fogják magyarra fordítani, mint rendtársának, P. Bouladnak ,,Quo vadis Ecclesia'' füzetét, mellyel több lelki kárt okozott, mint hasznot a magyar katolikusok körében (Még erôsebb kritikával illeti Morelt professzor társa Vass Gy. SJ Mérleg 2000. 4. sz. 437-443). Egy másik társadalomtudós ,,A 2001 és azon túl'' írás szerzôje ugyancsak arról értekezik, hogy hogyan készüljön fel az egyház a jövô évezredre. A Fordham University Law Schoolban tartott elôadásában szükségesnek tartotta elôre bocsátani, hogy annak ellenére, hogy pap, sôt a mindenkori pápának külön fogadalmat tett jezsuita szerzetes, most mégsem az erkölcsöt és hitet taglaló teológusként kíván szólni, hanem társadalomtudósként; és mint ilyen oly adatok gyűjtését és elemzését nyújtja, melyek segíthetik az egyházat abban, hogy jobban megértse önmagát (vö.: Mérleg 1997/4). Végül néhány mondat erejéig érdemes foglalkoznunk a már említett P. Boulad írásával. Az önálló füzetben magyarul is megjelent ,,Quo vadis Ecclesia'' szerzôje szintén sziporkázó elmeéllel elindít hallgatói fantáziájában egy mindent maga alá temetô lavinát a science fiction jegyében. Ô maga ,,egyház-fikciónak'' nevezi ezt a veszélyes játékot, mégis megkockáztatja: ,,talán egy rettentô kép gondolkodásra késztet majd bennünket és hatására feltesszük a kérdést: milyen lesz a holnap egyháza?'' Majd így folytatja: ,,Tételezzük fel, hogy bomba esik a Vatikánra, és nincs többé Vatikán...'' -- Mindössze annyit szeretnék közbeszúrni, hogy a jó P. Boulad elfelejtette, hogy négy évszázaddal ezelôtt Luther, Kálvin, Servet mindezt bomba nélkül már megkísérelték. -- Tudom, hogy a televízió és az internet világában élünk, de károsnak és keresztényhez méltatlannak tartom, hogy a horror filmek mintájára akárcsak képletesen, a science fiction példájára bombát dobjunk arra a helyre, ahol nemcsak az egyház legmodernebb pápája lakik, de tudjuk, hogy Péter apostol is ott nyugszik. Mindezek után és sok megszívlelendô észrevételt tartalmazó elôadása után tanácsosnak és szükségesnek vélte, hogy ezeket mondja: ,,Befejezésül szeretnék beszélni a magam egyház iránti szerelmérôl... Mélységes szerelemben, ôszinte és odaadó szeretetben teszem fel neki a kérdéseket... Az egyházat úgy újítjuk meg, hogy elfogadjuk egész múltját, felvállaljuk minden hibáját, minden ballépését, úgy, mint ami teljes egészében a mienk.'' De a csattanó csak ezután jön. A francia elôadás végén kiderül, hogy miután a maga által elindított lavinával a nagyvárosok minden plébániáját feloszlatná és új struktúrákat hozna létre, kijelenti: ,,a történelem ma megadja számunkra, hogy a hierarchikus egyház iránti mély és hűséges szerelmünkben együtt találjuk fel és teremtsük meg a holnap egyházát'' (vö.: Quo vadis Ecclesia 17.). Nos, könyvünk elsô részében épp azt bizonyítottuk, hogy Valaki ezt az egyházat már 2000 évvel ezelôtt ,,feltalálta'', és ,,megteremtette''. Ratzinger bíboros ezt így fogalmazza meg: ,,Az egyházat nem tudjuk mi magunk elôállítani''. Természetes, hogy az egyházi reformról szóló könyvek, elôadások legtöbbje sok megszívlelendô gondolatot, adatot, statisztikát tartalmaz, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni; de változatlanul kitartok amellett, hogy mindannyian felelôsek vagyunk ,,a mit, mikor, kinek'' kategóriákért. Különben többet ártunk, mint használunk, és még azokat is eltaszítjuk Édesanyánktól, az egyháztól, akik eddig hittek neki. Éppen ezért azzal a szerény javaslattal állok elô, hogy az új idôk ,,prófétái'' és világhírre szert tett reformerei ötleteikkel a Vatikán illetékeseit keressék fel, és ne az amúgy is megriadt, farkasoktól üldözött nyájat vegyék célba villámaikkal. Különben legtöbbjük írásából kiderül, hogy vagy íróasztal mellett, vagy konferenciák pulpitusán születtek meg próféciáik. A plébániákon működô lelkipásztor és negyedik miséjére sietô, a filiáiért is felelôs plébános aligha tud mit kezdeni a társadalomtudós társaival, vagy a ,,modern idôk sivatagában kiáltó prófétákkal''. Más az apostol és más a próféta! Mindez nem azt jelenti, hogy ölbe tett kezekkel kellene néznünk mindazt, ami az egyházban vagy az egyház körül zajlik. Csak ne keverjük össze a felelôtlen, céltalan, kudarcra ítélt kritizálást a pontos megfigyelésen alapuló háttérelemzéssel. Ez utóbbi azért nélkülözhetetlen, mert bármelyik téma kerül elô, kiderül, hogy számos összetevôbôl áll. A kritizálók legfeljebb egy-két szempont alapján mondják el véleményüket, melyekrôl legtöbbször kiderül, hogy nem felelnek meg a tényeknek. Az elemzés nagy körültekintést és sok munkát igényel, a kritizáláshoz elég a pletyka. Ha az elemzés tárgyilagos és szakértelemmel történik, rendszerint kiderül, hogy nem egyedül az egyház okolható egy-egy kialakult helyzetért, és a megoldás sem épp abban keresendô, amit a reformerek egyedül üdvözítônek mondtak. Éppen ezért könyvem második részének fejezeteit olyan háttér elemzések alapján állítottam össze, melyek hitelt érdemelnek. Munka közben kellett ráébrednem, hogy az illetékesek sokszor élesebben fogalmaznak, mint ahogy én azt tettem volna. Bizonyára az olvasó is jobban hisz a Hittani Kongregáció vezetôjének, Ratzinger bíborosnak, mint nekem, akinek legfeljebb az események, problémák egy igen kis szeletére van rálátása. Éppen ezért az itt sorra kerülô témák mindegyikénél olyan hiteles személyek írásait használtam fel, akik segítenek legalább körvonalaiban megrajzolni az egyház mai helyzetét, a rá váró feladatokat. Ami módszeremet illeti, nem annyira a negatívumokra teszem a hangsúlyt, hanem a már elért eredményekre, melyek kibontakoztatása ránk vár. Látni fogjuk, hogy teljesen igaztalan az a vád, hogy az egyház nem halad a korral. A Vatikáni Zsinat óta a keresztények annyi lehetôséget kaptak, ami régebben elképzelhetetlen volt. Az egyházért most már mindenki maga felel. Értelmetlen ujjal mutogatni másokra. Az egyház mi magunk vagyunk, tehát olyan lesz, amivé mi tesszük! Ez természetesen feltételezi, hogy mindenekelôtt mi magunk térjünk meg, és legyünk hiteles keresztények, tanítványok, apostolok, tanúságtevôk. Azután fogadjuk meg, amit a Szentatya mondott: ,,Aki kritizálja az egyházat, elôbb önkritikát végezzen''; más szóval: aki meg akarja reformálni az egyházat, elôbb önmagát reformálja meg! ======================================================================== I. ,,Diagnózis'' Egyház a mában Azt gondolom, hogy célravezetô lenne, ha elôbb megkísérelnénk körvonalaiban bemutatni saját korunk lelki állapotát, amelyben élünk, és amelyben az egyetemes érvényű krisztusi küldetésünket teljesítenünk kell. Saját korunk ismerete nélkül aligha lehet helyes diagnózist készíteni feladatainkról. Jó lenne, ha ismernénk a kórokozókat, azokat a szellemi vírusokat, melyek létrehozták mostani állapotunkat. A diagnózist neves gondolkodók folyamatosan végzik. A hanyatlás nem máról holnapra történt. Nem lehet pontos idôpontot mondani, de kb. ötszáz évvel ezelôtt a nyugati kultúra a kamaszkorhoz hasonlóvá formálódott. 1500 éven keresztül az egyház volt az az édesanya, akire gyermeke készségesen mindenben hallgatott, kikérte tanácsát; tôle tanult meg szépen, nemesen élni, ô oktatta a tudományra, a becsületes kereskedelemre, a jogra, művészetre, vagyis mindarra, amit keresztény kultúrának nevezünk. Ha konfliktusba keveredett, elôbb-utóbb megtudta, mit kell csinálnia. A mérce az evangélium volt, a mérleget az egyház tartotta a kezében. Ez a 16 éves gyerek aztán egyre jobban kezdett külön utakon járni, és anyja hiába hívta haza, egyre többet maradt az otthon biztos kerítésén kívül. Ha mégis olykor hazajött, fejmosásban részesült. A kamasz sok viszontagság után elérte a huszadik évet -- vagyis a huszadik századot -- és ekkor nagy dolgok történtek. Az édesanya szorongó szíve nem bírta elviselni gyermeke hosszú távollétét, és kitárva karjait azt mondja neki: gyere haza, térj vissza hozzám, most már jobban meg foglak érteni! De a gyermek egyelôre vár. Látni, akarja, hogy anyja tényleg megértette, mirôl van szó? Bizonyára átérzzük, hogy P. Boulad hasonlata a 2000 éves egyház régi és újkori történetét írja le jelképes formában. Az anya az egyház, a Mater Ecclesia, aki a középkorig valóban a haladás és a tudomány élharcosa volt. Aztán egyszerre csak a szimbolikus eseménynek is tekinthetô Galilei-per, a reformok, a modernitás, a szabadabb gondolkodás elítélése átokkal, inkvizícióval, gályarabsággal tragikus következményekkel járt. Itt most nem az elítélt fél- vagy részigazságok tartalmáról van szó, hanem a nézeteket vallókhoz való hozzáállásról. Az egyház ugyanis ily módon védekezô álláspontot tett magáévá a haladással, a természettudománnyal, a különbözô vallások és világnézetek képviselôivel szemben. Az újkor embere -- vagyis a lázadó kamasz -- joggal érezhette, hogy ,,a mama megöregedett'', az egyház nemcsak, hogy nem lelkesedik aziránt, amiért ô kimondhatatlan boldog és büszke, hanem nem is törekszik megérteni. Természetesen azt a gyermek sem várja, hogy anyja a hazugságot, a bűnt helyeselje, és azt sem állítom, hogy a tékozló fiút vissza lehetett volna tartani a rossz társaságtól és a sertések vályújától, de azt igen, hogy az evangéliumban szereplô lezüllött fiúhoz hasonlóan olyan kitörölhetetlen pozitív kép maradjon az atyai házról, hogy legyen ereje visszatérni! Minden bizonnyal a szabadgondolkodók amúgy is végigjárták volna az utat a cogito ergo sum-tól a ,,lázadok, tehát vagyok'' ôrültségéig, de talán nem követték volna ôket milliószámra, mint ahogyan de facto követték évszázadokon át éppen az egyház elutasító, merev magatartása miatt. Tudjuk azt is, hogy ennek ellenére sokan voltak és vannak, akik tékozló fiúként életük végén bocsánatot kérve az Istentôl, haza tértek! De a tömeg évszázadokon át öklét rázva szembefordult édesanyjával, aki ezt tudomásul vette. Abban a helyzetben vagyunk, hogy a további elemzéshez segítségül hívhatjuk a legilletékesebbet, azt a Joseph Ratzinger bíborost, aki a Hittani Kongregáció prefektusa és akinek felelôsségi körébe tartozik Róma szembesítése az egyházon kívül és belül jelentkezô bírálatokkal. A történet úgy kezdôdött, hogy egy hitében megbicsaklott, az egyházat elhagyó német író vette a bátorságot, és felkereste a bíborost, hajlandó lenne-e kérdéseire válaszolni, mivel az egyház veszteségeit és drámáját kevesen ismerik annyira fájdalmasan, mint Ratzinger. Az író, Peter Seewald jól tudta, hogy a Kúria ilyen magas rangú tagja nem szokott átfogó véleményt nyilvánítani ekkora horderejű korproblémáról. Ratzinger bíboros kivétel volt; sôt még ahhoz is hozzájárult, hogy Seewald a nagy nyilvánosság elé tárja beszélgetéseiket. A ,,Salz der Erde'' című könyv különbözô nyelveken, így magyarul is megjelent ,,A föld sója'' címen 1997-ben a Szent István Társulat kiadásában. Ebbôl emelek ki néhány elgondolkoztató drámai kérdést és választ. A hitelesség miatt zárójelbe teszem az idézett könyvbôl azt az oldalszámot, ahol bôvebb kifejtést talál az érdeklôdô olvasó. Mindenekelôtt látnunk kell, hogy a fölvilágosodás óta a tudományos bizonyíthatóság vált a legfelsô mércévé; így aztán kialakult az ún. modern világkép diktátuma, mely kizár mindent, ami Istennel van kapcsolatban, tehát eleve kizárja a kinyilatkoztatást, Istennek a világba való bárminemű beavatkozását, a csodát, így az egyháznak isteni eredetét is. Ennek szükségképpen óriási következményei vannak. A leglényegesebb ezek közül az, hogy az alany önmagát határozza meg. Természetesen nem tagadhatják meg a vallás létjogosultságát az emberi jogok dekretuma miatt, de ez a fajta megtűrt vallás nem azonos az egyház által elfogadott és Krisztustól meghatározott normákkal. A felvilágosodás és a liberalizmus által megtűrt vallás elveszti formáló erejét, legfeljebb kiegészítô mozgalom lesz. Napjainkban ez a szemlélet áthatja a nyugati ember világképét. Tudja, elfogadja, hogy van egyház, de életét nem alakítja a vallás normái szerint. Régebbi korokban erôsebb volt a társadalmi gyakorlatban ez a morális értékrend, nemcsak a jog kényszerítô ereje, hanem a társadalom belsô tartása folytán is. Ma azonban szembe kell néznünk az emberiség morális elesettségével. Általános jelenség, hogy az a viszonylag egységes morális magatartás, mely még a század elején is jellemezte Európát, ma az emberek nagy része elôtt nem áll követendô példaként. Sokan vallják ugyan ma is ezeket az értékeket, de a társadalom életstílusára döntô hatást gyakorolni nem tudnak! (vö.: Mádl Ferenc interjú. Új Ember 2000. aug. 20-27.2). Van néhány eset, néhány szituáció, történelmi alkalom, amikor mégis az egyház az egyedüli motor egy-egy nemzet életében. Ennek vagyunk szemtanúi Közép-Európában, Lengyelországban, Keleten és Délen az iszlám országaiban. Az egyház, a vallás ezeknél az országoknál szabadságelemként él a köztudatban: ellenálló erôt jelent minden politikai, gazdasági elnyomó és uniformizáló mechanizmussal szemben. Ez látható Dél-Amerikában is. Az egyháznak mindig is volt ilyen szerepe: nemzet fenntartó ereje. Ezer évig ez jellemezte a magyarországi hívôk vallásosságát is. Épp ez ellen küzd a mostani liberalizmus és postkommunista szellemiség. ======================================================================== II. ,,A krízis kórokozói'' Egyház a mában 1. Minden értékrend szükségképpen normákat állít fel a társadalom elé. Ezeket az egyén és közösség életét szabályozó erkölcsi normákat évszázadok óta ellenszenvvel nézik az emberek, mert ösztöneik és vágyaik kiélésében gátolva érzik magukat. Ez a tekintély-ellenesség súlyos következményekkel jár. Ezek közül a leglényegesebbet említem: a gátakat ledöntô ember gátlástalanná válik, és önmagát teszi meg egyetlen mércének. Ez pedig azt jelenti, hogy senki se avatkozzék bele abba, hogy ki mit tart igaznak, jónak, szépnek. Még tovább megy: aki normákkal meri meggátolni az ún. önmegvalósulást, az támadja a szabadságot, és ezért védekezni szabad, sôt kell ellene. Ennek az autonómia gondolatnak hirdetôi támadják legélesebben az egyházat. Értelmetlennek, nevetségesnek mondják az evangéliumi önmegtagadásra épülô magatartást, és helyébe a szabadosságot állítják (R-135). Itt van a gyökere annak a minduntalan elôbukkanó követelôdzésnek, hogy az egyház lazítson a keresztények életét formáló normákon. Azt gondolják, hogy a lazítás révén megsokszorozódna a hívek száma. A tapasztalat épp az ellenkezôjét igazolja. Ha ugyanis a kereszténységben csak azokat a normákat fogadjuk el, melyek megfelelnek pillanatnyi érdekeinknek, leértékeljük magát az evangéliumot, sôt értéktelenné tesszük (R-135). Sokan azt szeretnék, ha az egyház a napi véleményekhez, a modern ember unalomba fulladó kényelmességéhez igazodnék. 2. Az értékrendek szabályainak hadat üzenô ember alapjaiban gôgös, öntelt; szereti magát erôsnek, nagynak, gazdagnak képzelni; olyan übermenschnek, akinek nagysága elôtt mindenki meghódol. Eleve nem akar ,,kicsi'', különösen nem gyönge lenni. Márpedig a kicsiség fogalma, filozófiája és teológiája a kereszténység egyik alap-kategóriája. Ennek lényegét Pál apostol fogalmazta meg félreérthetetlen egyszerűséggel: ,,amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erôs'' (2 Kor 12,10). A magyarázat sem marad el: ,,Isten azt választotta ki, ami a világ elôtt gyönge''. Vagyis ennek a fejetetejére állított, megfordított piramisnak kitalálója maga az Isten; bizonyítéka pedig a megváltás elgondolása és názáreti kivitelezése. A fôszereplô, Szűz Mária elsôként látott bele ebbe a misztériumba és Magnificatjában csodálkozva dalolja, hogy a Hatalmas és a Szent épp ôt, az alázatos kis szolgáló leányt méltatta tekintetre. Majd egymásután sorolja a kicsiség isteni paradoxonjait: karja erejével szétszórja a gôgösöket, trónjukról letaszítja az uralkodókat, üres kézzel bocsátja el a gazdagokat, de felemeli az alázatosokat, az éhezôket minden jóval betölti. Nagyszerű dolgok ezek! Kiált fel Szűz Mária. Maga a Megváltó is ezt követi és szentesíti: ,,Gyöngeségében keresztre feszítették, de Isten erejébôl él'' (2 Kor 13,4). A Megváltó tudatosan Názáret és a Golgota gyöngeségében nyilatkozott meg. Az erejét fitogtató, az erô és hatalom pozíciójában élô mai ember számára eleve ellenszenves ez a szellemiség, mert erôtlenséget lát benne. Az übermensch szemében az a legnagyobb, aki leginkább tud rombolni, hiszen szerinte az igazi hatalmi kritérium a rombolóképesség. Nehéz megértetni a világgal, hogy a legkisebb szeretet-erô is nagyobb, mint a legnagyobb romboló erô. A történelem tartóereje a szeretô emberekben van. De ez az erô hatalmi kategóriákkal nem mérhetô (R-15). 3. Miközben analizáljuk korunk negatívumait, lehetetlen nem észrevenni azt az érzékenységet, mellyel a vallások iránt viseltetik a ma embere. Alapjában vallásbarát légkör alakult ki. Ez új jelenség az elmúlt évszázadhoz képest. Isten nem halott, ahogy Nietzsche gondolta; a vallás nem tűnt el, de a szubjektív világba húzódott vissza. Tehát téved az, aki azt állítja, hogy az egyénnek és a társadalomnak nincs istenéhsége. Van, és ezt ki is fejezi. De a régi létezésmódhoz szokott kereszténységünk a kihívásokra nem mindig megfelelô módon, fôként pedig nem megfelelô gyorsasággal válaszol. A szekták válaszai gyorsabbak, de tipikusan a mai konzumtársadalmakra jellemzô válaszok. Azért terjednek gyorsan, mert kielégítik a ma emberének felszínes lelkiségét, a ,,minél gyorsabban, minél többet''. Pirulaszerűnek ígérik az istenélményt. Elhitetik a hiszékeny emberekkel, hogy fáradság és lemondás nélkül tapasztalható meg Isten örömteli közelsége. Ideig-óráig úgy tűnhet, a New Age-jelenségek, a szekták válaszolnak bizonyos fajta lelki éhségre, de a felszín alatt örvénylô istenéhséget kielégíteni nem képesek; legfeljebb egy-egy válságos idôszakra tudnak gyógyírt nyújtani. Ezek nyomában legfeljebb a keresés marad, rossz esetben pedig a csalódás, a kiábrándultság. És éppen ez jelenti számunkra a nagy kihívást! Jézus egyházát a mély vizekre küldi: ,,evezz a mélyre''. Érdekes megfigyelni, hogy nagyon sokan azon szekták felé fordulnak, melyek tudatosan dogma-ellenesek --, ugyanakkor önmagukon belül radikális követelményeket támasztanak. Az egyház morális követelményeit elvetik, de helyettük sokszor családokat szétszakító, kegyetlen elvárásokat teljesítenek. Igy áll elô az a helyzet, hogy a békésebb, szeretetet hirdetô egyházból átlépnek egy sokkal szigorúbb vallásos képzôdménybe. Fiatal embereknél egyre gyakrabban megfigyelhetô, hogy azt érzik: keveset követelnek tôlük. Ezért keresnek olyan vallásos vagy misztikus közösséget, ahol magasabb a mérce. Ennek keretében oda tudják adni magukat, nagy áldozatokat képesek hozni. Vagyis sokan az életükre közvetlenebbül ható vallást keresnek, ahol több spontaneitást, kevesebb tant, de annál több élményt találnak. Meggondolandó jelenség: hogyha valamit az egyház kér, elutasítják; míg ha kívülrôl mondják ugyanezt, szívesen megteszik. Vajon miért? Mert a szektákban a szertartások helyett érzelmekre ható, idegeket felkorbácsoló, hangeffektusokkal önkívületet elôidézô misztikumot látnak. A rendkívüliség minden területen vonzóbb: a hithirdetésben, közösség létrehozásában, karitatív munkában. Ezek számára az egyház által nyújtott vallásosság bonyolultnak látszik; objektivitása nem ragadja meg szubjektív érdeklôdési igényüket. Ôk a vallásban a titokzatosságot, a misztikus egyesülés bizonyos fajtáját keresik, ahová különféle technikák vezetnek el az objektív hitrendszer közbeiktatása nélkül. 4. A háttér elemzés újabb témával bôvül: feltűnô nagy a szimpátia a keleti vallások iránt. Ezt a modern idôk kommunikációs forradalma éppúgy elôsegíti, mint a turizmus, mely elôszeretettel irányítja az exotikum iránt érdeklôdôk százezreit Kelet felé. Másrészt kézzelfogható közelségbe került a Nyugaton dolgozó, majd ott letelepedô ún. vándormunkások kultúrája, ezen belül hitélete. Amit nem tudtak elérni háborúval négyszáz évvel ezelôtt, azt az emberi jogokra való hivatkozással egy tollvonással elérték. Muzulmán, buddhista templomok százai épültek Európa-szerte. Az ázsiai, afrikai emberek vallásosságának ôszinte egyszerűsége, mélysége sok nyugati embert rabul ejt... A kérdésnek súlyos teológiai vetülete is van. Nem szabad elfelejtkeznünk, hogy Kelet hemzseg a nagy vallásalapítóktól: Konfucius, Buddha és számos, nálunk kevésbé ismert indiai szent. Az alapprobléma abban keresendô, hogy az ô vallási struktúrájukban ismeretlen a megváltás fogalma; vagyis épp az hiányzik hitélményükbôl, ami a kereszténység fundamentuma, gyökere és morálisának értékmérôje. A téma iránt érdeklôdôk figyelmét felhívom Vanyó László tanulmányára: A megváltás eszméje a japán, hindu, iszlám és zsidó vallásban. (vö.: Jel. 1999. XI. évf. 8. okt. 236-241). Az a tény, hogy sok hitehagyott nyugati keresztény ezekben a keleti vallásokban keres választ kérdéseire, újabb kihívást jelez az egyház számára. Béky Gellért SJ ezzel behatóan foglalkozik igen elgondolkoztató cikkében: Csakugyan ,,nincs más Név?'' (vö.: Távlatok 1999/2 183-196). Ebben új megközelítéssel mutat rá Jézusnak a szamariai asszonnyal folytatott beszélgetésében rejlô titkokra és a párbeszéd máig érvényes jelképrendszerére. Amikor ugyanis Jézus ,,élô vizet'' ígért az asszonynak, a nô csodálkozva ezt válaszolta: ,,Csak nem vagy Te nagyobb Jákob atyánknál, ki nekünk ezt a kutat adta? (Jn 4,22). Béky ezt a mondatot most kiemeli az evangéliumi kontextusból, és egy modern kínai író szellemes és merész kérdéséhez csatolja, aki azt latolgatja, vajon mi történne, ha Jézus, Konfucius és Buddha találkoznának. Szerinte a két keleti bölcs éppolyan tisztelettel meghajolna Jézus elôtt, mint annak idején János megtisztelte Ôt a Jordán partján. És Jézus nem kevesebb tiszteletet mutatna a keleti bölcsek iránt, hiszen életében annyiszor hagyta el ajkát a pogányok hite iránti elismerés, sôt csodálat. ,,Nem találtam ekkora hitet Izraelben'', -- és az egyházban, mondaná újra. Az evangéliumi jelenetet áttéve a Buddha, Konfucius jelképes találkozó színterére, most a szamariai asszony helyett ôk kérdezik: Honnét veszed a vizet, hiszen még edényed sincs, nem érted nyelvünket, jeleinket, szertartásainkat. És Te akarsz a mi kiapadhatatlan, mély kútjainknál is jobbat, maradandóbbat adni? Béky Gellért ügyes fordulattal a lényegre, a mi korunk keresztényeinek lelki válságára tereli a szót. Ugyanis ma mintha épp az ellenkezôje lenne az igaz. A keleti bölcsek ma ezt mondhatnák Jézusnak: Követôid ostromolnak minket, és hozzánk jönnek, mert inni kívánnak a mi hitünk és bölcsességünk féltve ôrzött forrásaiból. Nem mi kérünk Tôled inni, hanem a keresztények mondják: Bölcsek, szomjasak vagyunk, adjatok nekünk a ti vizetekbôl! P. Béky tanulmányának végén Jónás történetét hozza párhuzamba a nyugati kereszténység helyzetével. Érdemes szó szerint idézni: Jónás próféta könyvében olvassuk, mint kiáltottak a hajósok a nagy veszedelemben, ki-ki a maga istenéhez, és mint buzdították a prófétát: hívná ô is segítségül tulajdon Istenét, nehogy mindnyájan elvesszenek a viharban. ,,Hátha gondol ránk az Isten, és nem veszünk el.'' (1,5-6) Ma, amikor az emberiséget a közös elpusztulás fenyegeti, s ebben a vallásilag annyira pluralista világban annyi közös érdek és szenvedés fűz bennünket egymáshoz: nem az erôszakos vagy olcsó propaganda, manipulált térítés a járható út; még kevésbé a saját vallásunkból való gyáva és megindokolatlan, számító menekülés a megoldás kulcsa. Hiszen a Biblia szerint épp ez utóbbi, az Istentôl való menekülés hozta a hajóra ezt a nagy veszedelmet. Maga a próféta az oka a krízisnek. Ma nagyon hasonlít az emberiség helyzete a Jónás könyvében leírt veszedelemhez. Az emberiség hajója, a föld, rajta sokféle-fajta emberrel, a sok különbözô vallással: segítséget, szabadulást, biztonságot keres, békéért imádkozik, ki-ki a maga módján, a maga ,,istenétôl'' remélve az üdvösséget. Van, aki Buddhától, mások Marxtól vagy a tudomány és a technika bálványaitól várják szabadulásukat. A keresztények is ott vannak köztük az újkor hatalmas Noé-bárkájában, a Föld-hajón. Talán gyáván megbújva a hajófenékben, pedig jobbára ôk zúdították az emberiségre ezt a globális katasztrófahelyzetet fölényes technikájukkal, erkölcs nélküli tudományukkal, lelkiismeretlen kizsákmányolásukkal (hódítások, gyarmatok, üldözések, népirtások, háborúk stb. stb.). Lehet, hogy épp ez a furcsa katasztrófahelyzet teremt egy új ökumenikus ,,ideálhelyzetet'': Assisi jó példa rá, hogy lehet együtt imádkozni, könyörögni szívbôl, ki-ki a maga istenéhez a közös szabadulásért, a ,,közös üdvösségért'' (Júdás 3). Jónás könyve szerint Jónás magát okolta a viharért, és ô tette a javaslatot, hogy áldozzák föl ôt a megmenekülés reményében. Halála biztosan véget vet a viharnak. Vajon mernék ma a keresztények vállalni az áldozat szerepét a közös üdvösség érdekében? A pápa gyakran hangoztatja (eddig már több mint 40- szer): nekünk kell mea culpáznunk, bocsánatot kérnünk a fölöttünk tomboló ítéletidôért: mert, legalábbis nekünk keresztényeknek, nincs másban üdvösségünk, egyedül Jézus Nevében. Vállalnunk kell alázatosan, nagylelkűen a közvetítô szerepet, de az önfeláldozás jegyében. S késznek kell lennünk visszatérni Istenhez, akitôl immár évszázadok óta menekülnek a keresztény népek, sôt egyenesen megtagadják a Neki kijáró engedelmességet. A fehér faj, miután a századok folyamán annyiszor visszaélt Jézus Nevével, és Jézus Nevére hivatkozva veszedelmekbe rántotta a többi embertársát is erôszakos térítéseivel, s újabban meg a saját Istenétôl akar menekülni a más vallások hajójára, újból és újból lehozza a ,,Haragot'' az egész emberiségre. Ne várjuk, míg a ,,pogányok'', a nem keresztények mondják nekünk: ,,Kelj fel, és hívd segítségül Jézusod Nevét, hátha megkönyörül mindannyiunkon!'' ======================================================================== III. Róma szorongatott helyzetben? Egyház a mában (Részlet a Ratzinger bíborossal folytatott párbeszédbôl) A Föld sója c. kötet második fejezetében a 97. oldalon Peter Seewald ezt mondja Ratzinger bíborosnak: ,,Az egyház egy összeomló csillaghoz kezd hasonlítani, mely elôbb láthatatlanná válik, majd törpévé zsugorodik. A törmelékdarabok képtelenek kiszakadni az egykori anyatest vonzásából, reménytelenül száguldanak kisebb központok körül, míg végül összeütköznek, és megsemmisítik egymást.'' A bíboros válasza: Kétségtelen, hogy a jelen történelmi fázisban ez a csillag nem áll újra össze, nem kapja vissza korábbi nagyságát és fényerejét. Hamis várakozás volna azt remélni, hogy a hit ismét tömegjelenséggé, történelmet meghatározó tényezôvé válik. -- De az összeomló csillagok képe csak részben helyes, mert a kereszténység mindig a mustármag helyzetében van, éppen ezért szüntelenül megújul. A nagy népegyházak valószínűleg belefulladnak intézményes hatalmukba, saját történelmük terheibe. Így azután sokak szemében a kereszténység a hagyomány és az intézmény haszontalan terhének tűnik. A tulajdonképpeni gyújtó láng azonban nem tud feltörni! De hogy még a parázsban is mennyi erô és élet van, mutatja, hogy alig van intézmény, mely a világnak oly nagy kihívás lenne, mint a katolikus egyház: ösztöke és ellentmondás, vagy ahogyan Szent Pál mondja: botrány, a botlás köve; képtelenek napirendre térni fölötte... Különbséget kell tenni az elsôdleges és a másodlagos botrány között. Ratzinger bíboros világosan kifejti, hogy mit ért ezen (R-99). Az elsôdleges értelemben azért botrány sokak szemében a katolikus egyház, mert a banalitás, a cinkosság és a hamis ígéretek útjába ellentmondást tudunk állítani, és emiatt az embereket nem hagyjuk a maguk teremtette ideológiáikban megnyugodni. Az egyház mer szembeszegülni velük és ha kell velük szemben védi az emberi lét ôsi értékét. Az ilyen jellegű botrány pozitív dolog, és gyökere maga az evangélium, maga Jézus Krisztus, aki jel, melynek ellenemondanak (Lk 2,35). Az eredeti szövegben még markánsabban ,,ellenszegülésrôl'' van szó. Ez a lázadás, ez a harc az elsô perctôl az utolsóig létezô valóság, és akkor is létezne, ha az egyház csak szentekbôl állna. -- Az egyház azonban Jézus apostoli gárdájától kezdve bizonyára a világ végéig ugyan szent (isteni eredete miatt), de bűnös is tagjaiban. Az egyház vezetôinek és tagjainak gyarlósága, bűnössége, anyagiassága (Júdás), tagadása (Péter), kételkedése, sôt hitetlenkedése (Tamás) okozza a másodlagos botrányt. Ezek a bűnök még nehezebbé teszik a nem hívôk közeledését az egyházhoz. Ez is egyik oka, hogy a keresztény gondolat sokat veszített jelentôségébôl. Ilyen esetekben hangzik el az a bírálat, hogy az egyház nem tudja felmutatni a hit dolgainak szépségét és emberi szükségességét (R-100). A riporter most újabb kérdést zúdít a bíborosra: -- ,,Ne hasonuljatok a világhoz'', sürgeti a pápa! De nem vált-e nagyon hasonlóvá az egyház is a világhoz? Nem kellene ehelyett inkább azt világosabbá tennie, hogy mi az üdvösség, amit hirdet?'' Ratzinger bíboros válasza (R-140) -- ,,Ebben igazat adok Önnek. A tehetetlenség az egyházban is nagyon erôs tényezô. Ennek következtében hajlamos arra, hogy az egyszer megszerzett javakat és pozíciókat védelmezze. Az önmérséklet és az önkéntes lemondás képessége nem alakult ki a megfelelô módon. A történelemben mindig úgy volt, hogy az egyház sem volt képes arra, hogy földi javakat eltaszítson magától, hanem újra meg újra el kellett tôle venni. És a kifosztottság üdvösségére vált!'' -- De a Szent Szék életében más dolgok is történtek. X. Piusz pápa idejében Franciaország fölkínált az egyháznak egy formulát, mely szerint egy bizonyos állami felügyelet fejében megtarthatta volna vagyonát. Erre X. Piusz úgy nyilatkozott, hogy az egyház java fontosabb, mint a javai. Megválunk javainktól, mert a jót, meg kell védenünk! Érthetô, hogy Peter Seewald, X. Piusz nevét hallva rákérdezett a híres Pascendi kezdetű enciklikához fűzôdô témára, melyet modernizmus néven bizonyára jobban ismer az olvasó. A riporter arra volt kíváncsi, hogy mi a véleménye a Hittani Kongregáció mostani prefektusának, Ratzinger bíborosnak a gondolatszabadságról, az ún. antimodernista eskürôl (szentelés elôtt minden papnak és teológiai tanárnak le kellett tennie 1967-ig!) és a Tanulmányi Kongregáció 24 tételt felölelô elôírásáról, illetve tiltásáról? A riporter kritikája így hangzik: ,,Az egyház gyakran olyan szabályokat fogalmaz meg, melyek az élet sebességét is szabályozni akarják (134)... az egyház képtelennek látszik, hogy logikáját megváltoztassa, inkább megkövesedik, falak mögé húzódik, mint egy erôdítmény'' (139). Mivel valóban megtörtént dolgokat említett a riporter, és Ratzinger maga is élvonalban járó teológus volt Németországban, azonnal érezte a kérdés jogosságát, hisz az 1864-es Syllabus és az 1907-es Pascendi valóban megbénította az egyházi tudományosságot. Látni kell azonban ezeknek a tiltásoknak, pápai enciklikáknak, motu proprioknak igazi célját: felhívják a figyelmet a veszélyes elhajlásokra, figyelmeztetni akarnak, hogy a szóban forgó tévedések végül is hová vezetnének. Ez áll az utóbbi 150 év szinte valamennyi megnyilatkozására. Átmenetileg ezek okozhatnak megtorpanásokat a teológusok, tudósok körében, és sok szenvedést is okoznak kiváló gondolkodóknak, de évtizedek multán minden megvilágosodik, és kiderül, hogy nem volt fölösleges a ,,vészkiáltás'' abban a történelmi szituációban. Ez szükségképpen azt is jelenti, hogy mai szemmel nézve -- vagyis itt és most -- az akkori tiltásnak már nincs akkora jelentôsége, mert a lezárult, túlhaladott múlthoz tartozik. Ezért megszívlelendô Ratzinger bíboros következô szellemes megjegyzése: -- ,,Amikor fölvirágzott a politikai liberalizmus, ezzel párhuzamosan megjelent az egyházon belül is a modernizmus körüli vita, amit X. Piusz nagy erôkkel vezetett. Az elsô világháború utáni évtizedben azonban a liberalizmus átmenetileg megfeneklett, az azt meghatározó szellemi erô letűnt a színrôl. Így váratlanul egészen új tudati állapot keletkezett... Utólag most sokan mondják, hogy akkoriban jól meg kellett volna vitatni a problémákat és nem elfojtani. Itt maga a történelem szól közbe. A pápák nem láthatták elôre, hogy például Harnack, a liberális teológia nagymestere visszavonul, és helyébe Karl Barth lép a maga radikálisan új hitével; Erik Peterson, a nagy evangélikus egzegéta és történész katolizál.'' Vagyis az történt, hogy egy teljesen más generációs közegben a modernista problémák hirtelen többé senkit nem érdekeltek. Erre utal önéletrajzában Romano Guardini, aki még ebben a liberális korszakban tanult, de közben eljutott egy tudatos antiliberális döntéshez. Utólag most könnyű, de történelmietlen és igazságtalan, hogy a száz évvel ezelôtt hozott döntések, óvintézkedések miatt a kereszténységet még elmaradottabbnak, visszahúzóbbnak, idôszerűtlenebbnek ítéljük, mint az elsô világháború elôtti korszakban! Ezért a válságjelenségeket kortörténetileg is kell szemlélni. Ebben igazat lehet adni Karl Marxnak, aki helyesen látta, hogy egy kornak ideológiai felfogása mindig az egész társadalmi, gazdasági szerkezet tükrözôdése is! (145) Ami pedig a teológusokat illeti, szó szerint ezt válaszolta: ,,A teológia nagyon fontos és nemes mesterség, és ehhez természetesen hozzátartozik a kritika is, mindaddig, amíg szolgálni akar. Az a teológia, mely elveszítette a mértéket, igazában már nem szolgál. Mi ugyanis szolgák vagyunk, és nem mi határozzuk meg, hogy mi az egyház. Ez az Ô egyháza (Jézus Krisztusé) és nem a miénk. Nekünk próbálnunk kell megismerni, mit akar Ô, s annak szolgálatába kell állnunk... Az egyház teológusa soha nem léphet egyszerűen szövetségre a korszellemmel...'' (R-63-65). * * * Folytathatnánk a kritikák listáját, hiszen könyvtári tanulmány, könyv, cikk foglalkozik az egyház bírálatával. De ez a könyv más céllal íródott. Édesanyánk az egyház bemutatásáról van szó. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a negatívumokat, hiszen maga az egyház tanítja, állítja önmagáról, hogy isteni eredete ellenére sok benne a korrigálni való, éppen ezért mindig reformra szorul: ,,semper reformanda''. Egyház a mában című rész elsô fejezetei éppen ezért nyíltan rámutattak a hanyatlás, a krízis okaira. De nem szabad elfelejtkeznünk arról a Pál-i igérôl, mely nemcsak az egyház tagjaira, de magára az egyházra is érvényes: ,,Isten azt választotta ki, ami a világ szemében gyönge, hogy megszégyenítse az erôsöket, s ami a világ elôtt közönséges és megvetett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy azokat, akik valaminek látszanak megsemmisítse'' (1 Kor 1,26-31). Sôt: ,,azért telik kedvem a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban... szorongatott helyzetben, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erôs'' (2 Kor 12,10). Amikor az egyház alázatosan elfogadja a jogos kritikát, és belátja tévedéseit, tökéletlen magatartását, hozzáállását, stílusát egy-egy kérdésben, akkor mutatkozik meg igazán a Szentlélektôl kapott ereje. Éppen ezért lehetünk boldogok, mert szem- és fültanúi vagyunk, sôt aktív szereplôi az egyház legújabb reformjának. Részt vehetünk abban a pünkösdi élményben, melyre az elmúlt évszázadok, különösen az elmúlt száz év reformerei annyira vágyakoztak, sôt harcoltak olykor véres sebeket kapva. Elfogadva a sok kritikát, mégis ,,méltó és igazságos, illô és üdvös'', hogy most korunk egyházának legmegrendítôbb eseményére, a második vatikáni zsinat vitáira és pozitív döntéseire tereljük figyelmünket! 1962. október 11-én a világ szeme ismét Róma felé fordult, mert a ,,világ plébánosának'' nevezett XXIII. János pápa új korszakot nyitott meg az egyház életében. ======================================================================== IV. Zsinat Egyház a mában Egyesek szerint túl sokat beszélünk a II. Vatikáni Zsinatról, -- mások szerint nem lehet eleget! Beszéljünk sokat és sokszor a zsinatról, de hatoljunk döntéseinek mélyére, és vegyük észre, hogy itt valóban a Szentlélek mérföldkövet állított az egyház és a világ elé! Valamennyi zsinat egyháztörténelmet és történelmet formált; olyan impulzusok áradtak ki belôlük, amelyek hatnak milliókra, és így társadalom formálók. Csak kettôre mutatok rá a 21 közül. A Niceai Zsinat (325-ben) döntése Ariusszal szemben mindmáig hat nemcsak a teológiára, de az egész európai kultúra metafizikai szemléletére is. Az 1545-ben összeült Tridenti Zsinat a megoszlott kereszténység jövôjét határozta meg nemcsak a vitatott hittételek pontosítása miatt, de például az emberi személyiség gyökerének, a szabad akaratnak hittételével a késôbbi századok szabadság-jogainak elismerését könnyítette meg. A II. Vatikáni Zsinatnak is (1962-65) megvan a maga különleges jelentôsége. Ezt egy mondatban így lehetne kifejezni: az egyház a védekezés helyett a világgal való dialógust választotta. Az egyház megnyílt a világ számára, magára vállalva a mai ember örömét és reményét, szomorúságát és aggodalmát. A zsinat Loyolai Szent Ignác szellemében a következô pasztorációs módszert választotta: ,,Bemegyek minden emberrel az ô ajtaján, hogy aztán kivezessem ôt az én ajtómon.'' Ez azt jelenti: érjük utol a világot, de ne alkalmazkodjunk a világhoz, ne legyünk mi magunk a világ, hanem csak legyünk jelen benne! Jelen lenni nem külsôleg, hanem belül, az életében. Tehát nem az elvek, a hit, a tanítás feladásával, ,,korszerűsítésével'', hanem úgy, ahogy a Szentlélek elsô pünkösdjén történt: mindenkit a saját nyelvén szólított meg, amikor az apostolok szóltak. A mostani zsinatnak azért kellett eljönnie, hogy az egyház újból elsajátítsa a mások nyelvén való beszélés képességét, melyrôl mintha hosszú távon elfelejtkezett volna! Ezért volt gondviselésszerű az idôs XXIII. János pápa üzenete a világhoz az aggiornamento-val, ami nemcsak megújulást jelent, hanem magában foglalja épp a párbeszéd képességét a világgal. A Szentlélek eszköze volt. Ôt használta fel, hogy átvezesse az egyházat a statikusból a dinamikusba, a tekintélyelvűségbôl a testvériségbe, a kijelentésbôl, az ex catedra légkörébôl a párbeszédbe. Végsô soron az egyház láthatóságáról, hallhatóságáról, sôt hitelképességérôl van szó. Így lett az egyház ismét világító fényerô, mely messze elhat a tôle idegenkedôk, sôt az ellenségeskedôk táborába is! König bíboros, aki a fiatal reformerek egyik hangadója volt, 1962. okt. 10-én ezeket mondta az Osztrák Rádióban a zsinat elôestéjén: ,,A zsinat mindennel foglalkozni fog, ami érdekel bennünket... Ez a zsinat nem a fejbólintók zsinata lesz. Világosan, nyíltan, talán néha keményen fog beszélni. De ugyanakkor nem fog a kívülállók részére demagóg módon szólni... Nincs alapja annak a feltevésnek, hogy a Kúria (a Vatikán központi igazgatási szervezete) nem engedi majd érvényesülni a püspökök akaratát. A püspökök ugyanis -- mint egyesek vélik -- nem afféle pápa által hivatalba helyezett egyházi alkalmazottak, hanem ôk is -- a pápához hasonlóan -- az apostolok utódai és közvetlenül felelôsek egyházmegyéjük hívôiért. A püspökök úgy fognak beszélni, ahogyan az az Isten és az egyház elôtti felelôsségüknek megfelel. Hűségesek a pápához, akit Szent Péter utódjának ismernek el''. Hogy milyen várakozással tekintett a világ az 1962. okt. 11-én ünnepélyesen megnyitott II. Vatikáni Zsinatra, mutatja az is, hogy még a vasfüggöny országainak püspökei közül is engedélyt kaptak néhányan a Rómába utazásra. Az ô szellemi vezéralakjuk a lengyel Visinszky bíboros, majd késôbb Wojtila krakkói érsek volt. Ez valóban a világegyház zsinata volt. Nézzünk néhány adatot az egyháztörténész szemével. A 325-ben tartott Niceai Zsinat kereken 300 zsinati atyát hívott össze. A múlt században az I. Vatikáni Zsinaton (1860) 769 volt a zsinati atyák száma. A mostani, II. Vatikáni Zsinaton viszont 2850 szavazójoggal rendelkezô zsinati résztvevôt hívtak meg. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi száz esztendôben majdnem megnégyszerezôdött a hivatalosak száma. Egy másik statisztika ugyancsak figyelemre méltó adatokat tartalmaz: Az európai püspökök száma az I. Vatikáni Zsinaton 488 volt, ami akkor az összlétszám 70 százaléka volt. Ezzel szemben a II. Vatikáni Zsinatra a zsinati atyáknak már csak 40 százaléka volt európai. Száz év alatt tehát rohamosan csökkent a mi földrészünkrôl érkezô atyák aránya a többihez viszonyítva! Afrikából az I. Vatikáni Zsinaton mindössze 14 püspök vett részt, -- ez az akkori összlétszám 2 százaléka volt, de ezek közül egy sem volt bennszülött afrikai! -- A mostani zsinaton 279 püspök érkezett Afrikából, azaz 10 százalék és közülük 135 született afrikai volt! -- Ugyanez figyelhetô meg az ázsiai püspökök arányánál is. Az I. Vatikáni zsinaton megjelent 83 püspökkel szemben a mostanin 384-en voltak jelen. Ugyancsak feltűnô az arány-növekedés az Észak- és Dél-Amerikából érkezô zsinati atyák esetében. Száz évvel ezelôtt onnét csupán 111-en érkeztek, most viszont 956 volt a résztvevô, ami az összlétszám 39 százaléka. Érdemes felidézni a negyven évvel ezelôtti eseményeket. 1958. október 28-án 75 éves korában választották pápává Roncalli velencei pátriárkát. A konkláve tagjai egyszerű, problémamentes embernek, amolyan jámbor pásztornak, a világ plébánosának gondolták. Eleve ,,átmeneti pápának'' szánták. König bíboros, Bécs érseke három hónappal késôbb, 1959. januárjában személyesen beszélt az új pápával. Számomra az errôl készült késôbbi (1987) beszámoló bizonyító erôvel mutatja meg, hogyan működik az egyházban ma is a Szentlélek. Idézem a bécsi bíborost: ,,Tudja, -- mondta a pápa -- azon a januári imahéten (1959. január) hirtelen az a gondolatom támadt, hogy megint össze kellene hívni egy zsinatot... Akkor ezt a gonosz szellem sugallatának tulajdonítottam, mert egy egész világra kiterjedô zsinat a mai idôkben valami egészen nehezet és rendkívülit jelentett. Egy egész héten át imádkoztam. A gondolat mindig intenzívebben és világosabban merült fel bennem, úgyhogy végre azt mondottam: ez még sem jöhet a gonosz ellenségtôl, ez a fölülrôl jövô Lélek sugallata kell, hogy legyen''. -- És egy héttel késôbb a bíborosok megdöbbenésére az idôs pápa meghirdette az újkor egyik legelôbbre mutató zsinatát. Jó, ha legalább mi lelkünkbe véssük a pontos idôpontot: 1959. január 25. A meghirdetés után azonnal tíz bizottságot és három titkárságot hozott létre a pápa, aki idôs kora és kezdôdô betegsége miatt bizonyára érezte, hogy nem engedheti ki kezébôl az irányítást, mert akkor a vatikáni bürokrácia szükségképpen mindent lelassítana. Az elôkészítô bizottság, a Commissio Antepraeparatoria a világ minden részére kiküldött kérdésekbôl 70 téma köré csoportosította az egyetemes egyház püspökeinek válaszát. A kérdéscsoportokba foglalt témákat elôzetes fogalmazványba rögzítették, és minden püspöknek megküldték, hogy alaposan elôkészülhessenek az elsô ülésszakra. Azt mondhatjuk, hogy még egyetlen zsinat sem volt olyan jól elôkészítve, mint a szóban forgó. A modern híradástechnika révén a világnyilvánosság is mindenrôl tudott, és rendkívüli módon figyelt a Vatikánban történtekre. Mindenki megértette ennek az égi derűvel megáldott, mindenkivel szót értô pápának a gondolatát: a XX. század egyháza nem beszélhet a X. század emberének nyelvén. És mivel mindenkinek megvan a maga Isten adta joga és kívánsága, hogy a sajátjának hitt és érzett egyháza a saját nyelvén szóljon hozzá, ezért a pápa a zsinat formájában megbeszélésre és a felmerült problémák megválaszolására Rómába hívta az öt világrész minden püspökét, -- sôt elôször kérte fel az egyháztörténelem folyamán ugyancsak mindenki megdöbbenésére a keleti egyházak és a protestáns testvéregyházak vezetôit, hogy képviseltessék magukat a zsinaton. Soha még nem volt ennyire ,,egyetemes'', vagyis katolikus egyetlen egy zsinat sem. A fajoknak, nyelveknek és kultúráknak ez a sokasága azután megváltoztatta a zsinat tudatát is. Ezt olvasom az egyik konstitúcióban: ,,Ezért a II. Vatikáni Zsinat habozás nélkül nemcsak az egyházhoz és azokhoz fordul, akik Krisztus nevét hívják, hanem minden emberhez, azzal a szándékkal, hogy megmagyarázza, miként értendô a mai világban az egyház helyzete és működése'' (Egyház a mai világban 2). XXIII. János pápa egy hónappal a zsinat megnyitása elôtt, 1962. szeptember 12-én elhangzott rádió- és tv-beszéde egészen új helyzetet teremtett -- anélkül, hogy ô errôl tudott volna. A pápa minden idegszálával azokra a dolgokra koncentrált, melyeket szeretett volna megvalósulni látni a zsinaton. Beszédében azzal foglalkozott, hogy Krisztus az Egyházat világosította meg, az Egyház küldetése pedig a népek megvilágosítására szól. Gyakorlatias, eredeti módján egy kb. 1,20 m átmérôjű földgömböt használt kellékül annak érzékeltetésére, hogy egy egészen valós világról beszél. S hogy mondandóját biztosan ne értse senki félre, egy vatikáni fotóssal készíttetett magáról egy felvételt, oldalán a földgömbbel, s négy szót írt latinul a fényképre: Ecclesia Christi lumen gentium, ,,Krisztus Egyháza a népek világossága''. A zsinatnak -- mondta János pápa -- foglalkoznia kell az Egyház életerejének kettôs természetével. Ezek egyike az ,,ad intra'', befelé irányuló, melyet az Egyház belsô struktúrája, fôként pedig ,,a megvilágosító hit és a megszentelô kegyelem kincsei'' táplálnak. Errôl az összetevôrôl azonban csak egészen röviden szólt beszédében. A másik az ,,ad extra'', a kifelé irányuló természet, melynek az Egyháztól függetlenül létezô szituációk a forrásai, pl. ,,a modern világ'' keresztényeinek és nem keresztényeinek igényei és szükségletei. Az Egyháznak kötelessége felelôsséget vállalnia a modern élet minden mozzanatában: a mindennapi kenyér biztosításában; a föld javainak kezelésében és elosztásában; a fejlôdésben elmaradt népek felzárkóztatásában; a polgári társadalom működtetésében és egy új politikai rend kialakításában; a háborúval szemben a békére törekvésben; a magántulajdonnal kapcsolatban, az emberek és a népek közötti testvériség és szeretet elvének mélyreható érvényesülésében; a halállal, a házasságtöréssel és az erkölcstelenséggel, a házasság szentségével, az élet továbbadásával összefüggô vallási és erkölcsi szempontokkal kapcsolatban; a vallási közömbösséggel szemben; a természettudománynak és a technikának a népek testi és lelki gyarapodását elôsegítô felhasználásában; stb. János pápa ezzel gyakorlatilag teljesen felvázolta az Egyház és a mai világ viszonyát taglaló tervezet körvonalait. Valójában sok olyan indítványt érintett, melyet a zsinat elôkészítô idôszakában már beterjesztettek a zsinati atyák. 1962. október 11.: a nyitás napja. Ezt a fogalmat nemcsak a zsinat tényleges megnyitására lehet alkalmazni, hanem átvitt értelemben is. Mert a pápa beszéde valóban jelezte, hogy elérkezett a nyitás ideje. Két és félezer püspök (zsinati atya) ment le a Scala Regián a Szent Péter-bazilika bejáratához. XXIII. Jánost hordszéken (sedia gestatoria) hozták, de a kapuban szándékosan kiszállt belôle, -- nem viselte a pápai tiarát, hanem csupán egy egyszerű püspöki mitrával a fején vonult be a templomba, és gyalog haladt a püspökök két oldalt beépített ülései között Szent Péter sírjáig. A pápa beszéde az evangélium örömhírét és végtelen isteni nyugalmát árasztotta a világ püspökeire, akiket arra buzdított, hogy igyekezzenek örömmel és félelemmentesen azt megvalósítani, amit a jelen megkíván. Nagy szükség van arra, hogy a keresztény tanítást újfajta igyekezettel fogadjuk el. A hitben megtartott tanítás lényegét jól meg kell tudni különböztetni nyelvi kifejezésmódjának megfogalmazásától... Ne hallgassunk mindig csak azokra, akik a modern korokban nem képesek mást látni, mint pusztulást, jogtalanságot; mintha a korábbi zsinatok idején minden a keresztény tanítás gyôzelme és a hit igazi szabadsága jegyében ment volna végbe! Ezek a nyitó szavak is optimizmust sugároztak, és nem véletlen, hogy rengeteg újságíró utazott Rómába, hogy megfigyelje, vajon más lesz-e ez a zsinat, mint volt például az I. Vatikáni, amikor jóformán minden ülés zárt ajtók mögött folyt. A szűkös információ volt nem utolsó sorban az oka annak, hogy annyi félreértés és gúny övezte azt az 1860-ban elkezdett, de félbemaradt zsinatot. A pápa ügyelt arra, hogy a mostani zsinati tárgyalásokról nyújtott információk az újságírókon keresztül eljussanak a világhoz. Ez a nyilvánosság példát adott a szellemi küzdelmek szabadságára és a szellemi döntések komolybavételére egy olyan korszakban, melyet csaknem kizárólag hatalompolitikai érdekek és anyagi szempontok jellemeznek. Megértették a média szakértôi, hogy a zsinat nemcsak a pápa és a püspök ügye, hanem az egész egyházé, vagyis minden hívôé, és rajtuk keresztül az egész világé. * * * A II. Vatikáni Zsinatról számos híres mű jelent meg. Számomra a legnagyobb élményt Yves Congar dominikánus teológus, majd bíboros Cette Église que j'aime, Szeretem az egyházat című könyve és Franz König bécsi bíboros érsek Sziklára épült ház című műve jelentett. Az alábbi összefoglalást elsôsorban az ô megállapításaik alapján állítottam össze. Napirend, szavazás, a zsinat mindennapi élete. A zsinati atyák minden ülés elôtt a VII. századból származó gyönyörű Adsumus imával könyörögtek, hogy ,,se megvesztegetés, se személyválogatás ne rontson meg minket''. -- A zsinatok története jól mutatja, hogy a lehetséges hibákra utaló célzás nem képzelôdésbôl fakad, hiszen a múltban voltak szomorú példák erre. Ezt ma már alig tudjuk elképzelni. Mégis szükség volt ennek az imának üzenetére a mostani zsinaton is, ahol a legkülönbözôbb alkalmakkor nyilvánultak meg a feszültségek, konfliktusok. Majdnem minden nagy témával kapcsolatban két magatartás, két felfogás, két eszme szállt egymással szembe és ütközött össze, akárcsak az apostolok korában (Ap. Csel., -- vagy Pál apostol vitája, bírálata Péterrel szemben Gal 2,1). És ha mindez az ôszinteség légkörében történt is, mégis valódi konfliktusok keletkeztek belôle. Hol egyik, hol másik részrôl próbálták a jelenlévô atyák véleményét befolyásolni, bizonyos taktikát használva... És mégis! A vitatkozásnak egy bizonyos emberi formája olyan szöveget hozott létre, mely a tévedhetetlenség garanciáját élvezi. És mindez nem a sugalmazó, hanem a segítô kegyelem által jön létre. Ez azt jelenti, hogy a segítô kegyelem semmilyen módon nem engedi meg az egyháziaknak, hogy megtakarítsák az igazság kutatásának emberi útjait: a tanulást, a bírálatot, a vitatkozást, a gondolkodást, az újrakezdést, a lépésrôl- lépésre haladó megközelítéseket. Congar ,,szenvedélyesen'' szereti az egyházat, ahogy ô maga vallja, annak ellenére, hogy külön felhívja a figyelmet a benne található és szükségképpen meglévô emberi gyarlóságokra. Hiszen az egyház esetében nem beszélhetünk inkarnációról. Az, hogy az egyházban van isteni és emberi elem, ez nem azt jelenti, hogy isteni természete van, mint ahogy ez Krisztusban létezik, -- és nem beszélhetünk az egyház esetében az isteni és emberi között lévô szubsztanciális egységrôl sem. Csak a szövetség egysége létezik, mely Isten kezdeményezésén, alapításán és ígéretén nyugszik. Amikor Newman katolizált a Via media című művének elôszavát átírta, hogy korrigálja anglikán álláspontját és így nyilatkozik az egyházban élô emberi gyarlóságokról: Mihelyt az egyház legfôbb feladatai -- vagyis papsága, tanítóhivatala és kormányzása -- konkrétan érvényesülnek a történelemben, szükségszerűen összefonódnak egy sor dologgal, és tényleges tisztaságuk megszűnik! (vö.: francia fordításban: Pensées sur l'Église 303.1). A dolgok nem úgy történnek, mint egy tündérmesében, mint ahogy sokan gondolják, vagy szeretnék. Nem! Az egyház a történelemben él. És úgy éli át a valódi drámai eseményeket, mint a test ellenállását a léleknek, a szabad akaratok összeütközésének, a korlátoknak, a tudatlanságnak a drámáját. Mivel az egyház a valós történelemben él, nem tudja magát függetleníteni az idôtôl, annak súlyától és az általa megszabott határidôktôl. Az egyház Isten ajándékait nem az idô és annak folyamata ellenére, hanem éppen abban hordozza és használja fel. A II. Vatikáni zsinat vitái szolgáltattak erre új példát. A tárgyalások, viták olyanok voltak, mint bármely parlamenti vita, -- mégis milyen gyakran mondták a zsinati atyák: ,,Ebben is a Szentlélek működött''. Yves Congar zseniálisan így fogalmaz: ,,Isten elég transzcendens ahhoz, hogy teremtménye számára immanens legyen... Az emberek játsszák emberi játszmájukat, mindegyik a magáét; kombinálnak, döntenek, keresik az óhajtott célnak legmegfelelôbb lépéseket. De Isten is játssza az emberek játszmáját és abban, velük együtt, a sajátját. Minden emberi, minden történelmi. De minden afelé a végpont felé halad, melyet Isten jelöl ki, és amelyért ô kezeskedik'' (i.m. 66.). Ratzinger bíboros, aki a zsinaton mint neves teológus vett részt, visszaemlékezésében ezeket írja: A zsinaton az volt a helyzet, hogy az atyák nem azért jöttek össze, hogy már kész szövegeket jóváhagyjanak, hanem hogy közösen küzdjenek a szóért, amit abban az órában ki kellett mondani; de nem átformálni akartuk a hitet, hanem szolgálni. Valami újat akartunk, új nyelven szólni! Ez az ,,új'' azt jelentette, hogy ki akartunk lépni a megszokott, iskolás sémákból... (R-56). König bíboros így emlékezik vissza az eseményekre. A zsinat napirendje pontosan szabályozott volt. Az általános zsinati ülések a Szent Péter-bazilika aulájában kezdôdtek, mindennap, latin nyelvű vagy pedig a keleti rítusok szerinti istentisztelettel. A zsinati aula közepén volt elhelyezve a Szentírás, egy értékes kódex a Vatikáni Könyvtárból. A zsinat általános titkára, Pericle Felici elegáns latin nyelven adta meg a napirendet és ismertette a hozzászólásra jelentkezéseket. Ezen túlmenôen igyekezett olyan modern kifejezéseket is, mint repülôgép vagy autó -- korrekt latin nyelven visszaadni. Egészen elôl, a középhajóban foglalt helyet az elnökség, amely elôször 10 bíborosból állt. Késôbb négy, úgynevezett ,,moderátor'' vette át a szólásra jelentkezéseket, és vezette az egyes üléseket. A püspököket kivétel nélkül ,,Patres''-nek, atyáknak szólították. Elôször az volt a látszat, mintha igyekezetet tanúsítanának arra, hogy a latin legyen a zsinati nyelv. Egy egész sor római teológust képeztek ki latin nyelvű gyorsírásra, hogy a szövegeket írhassák. De hamarosan átvette a szerepet az egész aulában a technika. Mikrofonokat és fordítófülkéket rendeztek be. A késôbbiekben a latint már nem túl gyakran alkalmazták, rendszerint angol, francia, spanyol, német, vagy esetenként más nyelven szólaltak fel. Az egyes felszólalók beszédideje nyolc percig tartott, ha ez lejárt, az elnök megszakította a felszólalót. Minden egyes ,,Congregatio generalis''-nál új téma elôterjesztése esetén elôbb a téma fôbb vonalait ismertették, majd azután foglalkoztak az egyes paragrafusokkal, amelyeket megbeszéltek. A bizottságok által elôkészített és a zsinat által kiválasztott témákat -- a végén 16 volt -- a délelôtti üléseken tárgyalták és beszélték meg, majd az illetékes zsinati bizottság felülvizsgálta és a körülményektôl függôen esetleg újra elôterjesztette azokat. A sok módosító javaslat hosszas tárgyalásának az volt a célja -- hiszen olykor több mint ezerrôl volt szó -, hogy egy olyan szöveget fogalmazzanak meg, amelyet nemcsak valamiféle parlamentáris kétharmados többség fogad el, hanem a zsinati atyák nagy része jóváhagyja és elfogadja azt. A szavazás ,,placet'', ,,non placet'' és ,,placet iuxta modum'' módozatokkal történt. A végsô szavazásokra visszapillantva feltűnô, hogy csupán 2-3 szövegnél számoltak össze 70-80 nem szavazatot; például a vallásszabadságról szóló témánál 2300 igennel szemben 70 nem szavazatot; ugyan-így a nem keresztény vallásokhoz való viszonyról szóló témánál 2221 igennel szemben 88 nem szavazatot. Végül a leghosszabb dokumentumnál, melynek címe ,,Egyház és világ'', 2309 igennel szemben 75 nem szavazat fordult elô. Az összes többi szövegnél a nem szavazatok száma messze kevesebb volt. Ami azt jelenti, hogy a szövegeket majdnem egységesen, túlnyomó szavazati többséggel fogadták el. A II. Vatikáni Zsinatnak egy további jellegzetessége az volt, hogy a nem katolikus keresztény egyházak hivatalosan delegált megfigyelôi részt vettek rajta, nevezetesen az ortodox és az evangélikus egyházé. Meghívásuk egyrészt közvetlenül XXIII. János pápától származott, másrészt már a zsinat kezdete elôtt felállított titkárságnak tulajdonítható, amely a keresztény egység elômozdítására alakult. A megfigyelôk az ôsz folyamán minden általános ülésen részt vettek, és a Szent Péter-bazilikában egészen elöl ültek a bíborosokkal szemben. Az ilyen megfigyelôk jelenlétének ténye egy csapásra pozitív módon változtatta meg az ökumenikus légkört. Bár a hivatalos üléseken nem jelentkezhettek szólásra, azonban az úgynevezett délelôtti kávészünetben és az ülésmentes idôszakokban igen sok kapcsolatra volt lehetôség velük. Érdekesek voltak azok a vélemények, amelyeket az ilyen résztvevôk a zsinatról, mint egészrôl közöltek. Emlékszem, írja König bíboros, például Oscar Cullmannra, aki a bázeli és párizsi egyetemen az újszövetségi szentírástudomány professzora. Véleménye, mint evangélikus kereszténynek az volt: ,,Végül is, visszatekintve a zsinatra, azt mondhatom, hogy egészében véve teljesítette az elvárásokat, amennyiben azok nem illúziók voltak, és néhány esettôl eltekintve -- sôt, sok tekintetben felül is múlta azokat.'' Egy másik megfigyelô, dr. Lucas Fischer ,,gátszakadáshoz'' hasonlította mindazt, amit a zsinaton a protestáns egyházak átéltek. A zsinaton megszavaztak és kihirdettek négy konstitúciót, kilenc határozatot és három nyilatkozatot. Nemeshegyi Péter jezsuita, egykori tókiói egyetemi tanár 15 pontban foglalta össze a zsinat legfôbb mondanivalóit. (vö.: Vigilia 2000/9. 642-653). Tanulmányának segítségével áttekinthetôvé válik a Szentlélek irányításával létrejött új egyházkép. Hitünk lényege. Isten úgy határozott, hogy kinyilatkoztatja önmagát. A megtestesült Ige, Jézus Krisztus halálával és feltámadásával élettel ajándékozott meg bennünket, hogy mint fiak a Szentlélekben kiáltsuk: Abba, Atyánk. -- A kereszténység lényege tehát a szentháromságos Isten önátadása, amely bennünket megistenít. Szentírás-központú katolicizmus. Minden a szentírásból fakadjon: hitélet, igehirdetés, hittudomány, liturgia, hitoktatás. A teológiai oktatásban a dogmatika és a morális mellett sokkal nagyobb hangsúlyt kapjon a szentírástudomány. Cél: ne éljen a köztudatban az az elképzelés, hogy a protestánsok az igét, a katolikusok pedig a szertartásokat tartják fontosnak. A Dei Verbum zsinati határozat (DV 22) ama mondata, hogy lehetne közösen megjelentetni ökumenikus szentírás fordításokat, mérföldkô a keresztények egységéhez vezetô úton. Érthetô, élményszerű liturgia. Az egyház életének csúcspontja a szentmise. Krisztus jelen van az egybegyűlt hívek közösségében, a szentírás felolvasott igéjében, a misét végzô pap személyében és kiváltképpen az Eucharisztiában. Éppen ezért megôrizve a római rítus lényeges egységét, helyet kell adni a latin helyett a nép nyelvének, és ,,alkalmazkodni kell a különféle közösségekhez, vidékekhez, népekhez. Egyes országokban, például az afrikai Kongóban, a Szentszék jóváhagyásával egészen új formában folyik a szentmise az ôslakók ilményvilágának megfelelô új stílusban, dobolással, afrikai énekkel, tánccal. Ezek az afrikai, ázsiai egyházak kitörô örömmel fogadták a Sacrosanctum Concilium (SC 38) új liturgikus szabályait, hiszen százmilliókat érintett. Ennek hatása már a következô évtizedekben látható volt, mert megkönnyítette a misszionáriusok munkáját. A liturgia reformja azért is elodázhatatlanná vált, mert ma az egy milliárd katolikusnak 70 százaléka már Európán kívül él! Megreformált egyháztan. Az egyház nem csupán intézmény, hanem Isten vándorló népe, Krisztus teste, mely bár a katolikus egyházban áll fönn, de hozzátartoznak a többi keresztény egyházak is. Ezzel a nyíltsággal könnyebb lesz az ökumenikus feladatot teljesíteni. Ez egy közösségi, dinamikus és nyitott egyházkép. Testületi zsinati elv. Köztudott, hogy a katolikus egyház hagyományosan erôsen hierarchikus felépítésű. A Lumen Gentium (LG 22) kimondja, hogy a ,,püspökök testülete a pápával együtt hordozója az egész egyházra kiterjedô legfôbb és teljes hatalomnak.'' Ez közeledést jelent a protestáns és ortodox egyházakhoz is. A zsinati elvet gyakran alkalmazzák, többek között a háromévenkénti püspöki szinódusban. A helyi egyházak fontossága, az egyház missziós tevékenysége. Ad Gentes (AG) kezdetű zsinati határozat felértékelte a helyi egyházakat. Ennek következményeként jogos és kívánatos, hogy ezek az egyházak a krisztusi evangéliumot népükbe ,,inkultúrálják'', vagyis ezentúl az egyes egyházak népük szokásaiból, hagyományaiból, tudásából, művészetébôl használják fel mindazt, ami képes megdicsôíteni a Teremtôt, szemléltetni az Üdvözítô kegyelmét és kialakítani a keresztény életet. Így születtek meg az indiai, afrikai, koreai stb. teológiák, lelki irányzatok. Napjainkban tehát az egy gyökérbôl, Krisztusból sarjadt egyház egyre inkább a Szentlélek ezerszínű virágoskertjévé kezd alakulni. A laikus lelkiségi mozgalmak létjogosultsága. A krisztusi tökéletesség elérésének nem egyedül a szerzetesség az útja. Bármilyen rendű és rangú keresztény hivatott a keresztény élet teljességére, a tökéletes szeretetre. Az utolsó évtizedekben mindenfelé terjedô laikus lelkiségi mozgalmak ebbôl a meglátásból születtek. Az emberi méltóság iránti tisztelet. Mivel minden ember Isten képére van teremtve, ezért minden ember Isten dicsôsége. A mai egyház útja, hangsúlyozottan az ember. Minden megkülönböztetés Isten szándékával ellenkezik. Ezekbôl az alapvetô elvekbôl, premisszákból a következô öt megállapítás vezethetô le: 1/ A zsinat hiszi, hogy Jézus Krisztus jóvoltából a Szentlélek minden ember szívében működik, ezért a katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami a más hiten élôk vallásában igaz és szent. Az évszázados gyűlölködés helyett a katolikusok okosan és szeretettel folytassanak párbeszédet más vallások követôivel, ezzel jelenlévôvé tesszük köztünk az Istent. Ennek egyik gyümölcse többek között a katolikus és a lutheranus egyház között létrejött közös nyilatkozat a hit általi ingyenes megigazulásról. A többi egyház kívánalmainak figyelembevételével kell a katolikus egyháznak keresni a megújulást. 2/ A nem keresztény vallásokkal való viszony megváltoztatásán is törekedni kell, hiszen nemegyszer felcsillan bennük annak az Igazságnak sugara, amely megvalósít minden embert. 3/ A zsinat nemcsak a vallások felé, de a modern világ felé is nyitott kíván lenni. A keresztényeknek nem szabad kivonulniuk a világból. Az egyház évszázadokon át a haladás motorja volt, a középkor végétôl inkább a fék szerepét kezdte betölteni. Az emberiség nem azokat követi, akik csak fékezni tudnak, hanem azokat, akik reményt mutatnak neki. Az egyház ilyen reményt adó közösség kíván lenni a világban. 4/ A szegények elsôbbségére külön felhívja a zsinat a keresztények és az egész világ figyelmét. Az elhagyatottaknak, vendégmunkások százezreinek, a vagyonosok kizsákmányolása miatt nyomorgóknak is pártját akarja fogni az egyház, melyrôl az a vélemény alakult ki, hogy a gazdagok egyháza. A zsinat lezárta a konstantinuszi kort, és figyelmeztet, hogy Krisztus szegényen és üldözötten vitte végbe a megváltás művét. Ebbôl a felfogásból született meg az ún. ,,felszabadítás teológiája'' Latin Amerikában. A pápák szociális enciklikái is a társadalom új kérdéseinek krisztusi megoldását igyekeznek elôsegíteni. 5/ A minden embert megilletô méltóság alapelvébôl vezette le a zsinat a vallásszabadság új megközelítését. Eszerint a jogalany az ember, akinek mentesnek kell lennie a kényszertôl. Eddig az egyház legfeljebb megtűrtnek nyilvánította a más tanokat hirdetô vallásokat, most már nemcsak a maga számára követeli meg a vallásszabadságot, hanem minden ember és minden vallás számára. Egység a pluralizmusban. Eddig az egyház minden területen az egység megôrzésén fáradozott. A zsinat nem így gondolkodik! Elismeri a különbözôség jogát a gazdaság, a kultúra, sôt a kinyilatkoztatott igazság teológiai feldolgozása terén is. Ez a különbözôség nem árt az egyház egységének. Senki se tartsa önmagát az egyházi gondolkodás egyedüli képviselôjének. Állandó reform. Jézus bűntelen volt, de az egyház ezt nem mondhatja el magáról. Egyszerre szent is, és folytonos megtisztulásra szorul, ezért állandóan bűnbánatot tart és megújul. Ilyen meggyôzôdés alapján rendelt el a zsinat számos reformot. Azok, akik az egyházat mozdulatlan sziklatömbnek fogták fel, úgy érezték, minden megingott. Akik viszont terebélyes fának gondolták el, örülnek, hogy a Szentlélek újra meg újra megfiatalítja az egyházat, és ennyi új ág, hajtás és virág keletkezett rajta. A zsinat nagy egyházreformot indított el, amelyet feltartóztatni már nem lehet. Beigazolódott Szent Iréneusz állítása: a mindig fiatal Szentlélek újra meg újra megfiatalítja az egyházat. Egyelôre felmérni is nehéz, hogy mi mindent indított el XXIII. János pápa zsinata. Azt már világosan látjuk, hogy az elvont igazságszemléletrôl áttért a történelmi igazságszemléletre. A kinyilatkoztatást üdvtörténetként fogja fel, mely isteni szavakkal és tettekkel valósult meg. A zsinati atyák által megszavazott határozatok nyelvezete nem száraz, nem a skolasztika definícióit, hanem a Szentírás és az egyházatyák konkrét kifejezési módját követi. Az elmúlt évszázadokban a római egyház megpróbált ellenállni az egyre erôsödô szekularizációs folyamatoknak. Úgy tűnik, a fékrendszerünk mechanizmusa idôszerűtlenné vált. A zsinat által meghirdetett új evangelizáció a belülrôl történô építkezést helyezi a központba, és szeretné, ha Krisztus egyházában és a társadalomban ismét érvényesülne az evangélium eredetisége, frissessége és rugalmassága. II. János Pál pápa nemrégen úgy vélte, hogy XXIII. János pápa a Vatikáni zsinatot prófétai elôrelátással hívta össze, és ezzel az egyház hatalmas lépést tett elôre. Különösen három területen küzdött le bizonyos akadályokat. Mindhárom az egyház eddigi elszigeteltségét akarja megszüntetni. 1/ Elszigeteltségünk a világtól. Az elmúlt évszázadok egyházellenességére egyre inkább a passzivitást, az önvédelmet gondoltuk elfogadhatónak. Most épp az az imponáló, ahogy vállaljuk a kihívásokat és elébemegyünk a problémáknak. Nem kész receptet adunk, de minden kérdésre a kinyilatkoztatás fényében megfogalmazzuk a választ. Tehát van koncepció, amit lehet elfogadni, és amivel érdemes foglalkozni. 2/ Elszigeteltségünk a többi kereszténytôl, a különvált egyházaktól. Ez is szívügye volt János pápának; éppen ezért hívta meg a zsinatra az ortodox és protestáns egyházak vezetôit. Legtöbbjük képviseltették is magukat. Azóta összehasonlíthatatlanul megváltozott a légkör, -- és az, ami száz évvel ezelôtt elképzelhetetlen volt, az ma valóság: nem egymás ellenében, hanem együtt igyekszünk hirdetni az evangéliumot. 3/ Elszigeteltség saját híveinktôl, amit a liturgia latin nyelvezetének népivé változtatásával ért el az egyház. Ez utóbbinak van legnagyobb, kézzel fogható és az egész világegyházat alapjában érintô hatása! Frontáttörések helyett valami olyan történt, ami kevésbé látványos, de sokkal jobban magában hordja az Úr Jézus szándékát: legyetek kovász, mely lassan, de lényeget érintôen változtatja meg a mindennapi élet kenyerét, és legyetek olyanok, mint a mustármag, mely a földben elôször megpattan, és ami felesleges benne az elôbb meghal, elrothad, hogy a benne rejtett csíra megfoganjon, felszínre törjön, szárrá, cserjévé, majd fává nôjön és kiterebélyesedjék! Modern kifejezést használva, mondhatjuk így is: a zsinat utáni négy évtized olyan impulzusokat adott az egyháznak, melyek számos területen a múltban elképzelhetetlen változásokat eredményeztek. A kétezredik év Nagyböjtjének elsô napján, Hamvazószerdán II. János Pál pápa nyilvánosan és ünnepélyesen bocsánatot kért mindazokért az emberi gyarlóságokért, hibákért, bűnökért, melyeket az egyház a történelem folyamán elkövetett, és amelyekkel megnehezítette sokak számára a megtérést Jézus Krisztushoz. Az idôs pápa ôszinte bűnbánata a nyugati egyházban többeknél, még a klérusban is megütközést váltott ki, -- a világ nagyobbik, nem európai részében azonban valóságos katarzist eredményezett, mindenkit megrendített, és gondolkodóba ejtett... Új korszak kezdôdött az egyházban. A három évig tartó vatikáni zsinat elôtt elképzelhetetlen lett volna ehhez hasonló gesztus. Lényegét tekintve a zsinat csak elvetette a megújhodás magvait. A tavaszi búzatáblák szárba szökése ezután következik. Útmutató impulzusok König bíboros a Sziklára épült ház c. könyvében elemzi azokat a megfogalmazott és óriási többséggel megszavazott reformokat, melyekrôl jogosan úgy nyilatkoztak a zsinaton megfigyelôkként résztvevô protestánsok, hogy gátszakadás történt a római egyház életében! Ennek az elemzésnek néhány gondolatát érdemes megjegyeznünk. A katolikus egyház ,,európai ruháját'' a II. Vatikáni Zsinaton szemmel láthatóan letettük. Az egyház ,,nyugati ruhája'', amely annyira megszokott volt, és amelyet sokan magával az egyházzal azonosítottak, most már csak Krisztus ruháinak egyike. Nem kell száműznünk; azonban tudnunk kell, hogy az egyház bármilyen külsô ruhában egyház marad, hogy az egyházat Krisztus minden emberhez elküldötte abból a célból, hogy minden kultúra ruháját a vállukra helyezze. Azt is tudnunk kell, hogy minden bôrszínen keresztül Isten arca világlik át. Az egyháznak most mindenestre meg kell tanulnia, hogy beilleszkedjék más kontinensekbe és kultúrákba, figyelembe véve az ezzel összefüggô feszültségeket és problémákat. Az egyháznak ez a beilleszkedése nagy jelentôségű lesz, ha Afrika katolikus egyháza afrikai ruhát, Indiában indiait, Koreában koreai ruhát kap. Ennek a zsinatnak eredménye, ha az egyház ezáltal sokféleségében növekszik. Ennek a sokféleségnek azonban csak addig szabad mennie, ameddig az egység kárt nem szenved általa. A II. Vatikáni Zsinat maradandó impulzusaihoz számítom továbbá az ökumenizmus eleven erejét. A zsinati dokumentum mindjárt az Elôszóban a következôket mondja errôl: ,,Minden keresztény egységének helyreállításában segítséget nyújtani -- ez a II. Vatikáni Zsinat egyik fô feladata. Ugyanis Krisztus, az Úr csak egyetlen egyházat alapított és mégis az embereknek több keresztény közössége lép fel azzal az igénnyel, hogy Jézus Krisztus igazi örökségét képviseli. A történelem Ura azonban az utóbbi idôben bôségesebben kezdi kiárasztani a több részre szakadt kereszténységre az egység iránti komoly vágyakozást.'' (Ökumenizmus, Nr. 1.) Ma az a döntô, hogy a múlt örökségét többre becsüljük, mint azt, ami elválaszt. Ha az elmúlt században az egymás közti harc azért volt oly keserves, mert kölcsönösen szemére vetettük egymásnak, miben rejlenek a tévedések, úgy ma az ökumenikus párbeszédnek az a célkitűzése, hogy térjünk mégis vissza a közös örökséghez, amely egykor összekötött bennünket és kíséreljük meg a történelmi folyamat keretében egyre közelebb kerülni egymáshoz. Harmadikként említeném meg azt az impulzust, amely különösen fontosnak látszik a katolikus kereszténység jövôje szempontjából. Ez pedig a párbeszéd azokkal a keresztény hívôkkel, akiket világiaknak nevezünk. így fogalmazta meg ezt a zsinat egy önálló dokumentumban, a világi apostolkodásról szóló dekrétumban, melynek kezdete: ,,Apostolicam actuositatem'', de az Egyházról szóló dogmatikai határozatban is részletesen tárgyalják a világi apostolság problémáját. Ez a téma a zsinat szerint ,,korunk különleges viszonyai miatt'' fontos, és azért, mert a püspökök nagyon jól ismerik, hogy ,,mennyire tudnak hozzájárulni'' a világiak az egész Egyház javához. (Lumen gentium, Nr. 30) A reformáció után 400 évvel elôször itt jelenik meg teológiai szempontból az a lehetôség, hogy mérvadó módon beszéljünk a világiaknak az egyházban felmerülô feladatairól és küldetésérôl. A zsinat bizonyára ezúton is szembe akart szállni a klerikalizmus vádjával és azzal, hogy az egyházban két osztály van. Szó szerint így hangzik: ,,A világiaknak különösképpen az a feladata, hogy az egyházat azokon a helyeken és olyan körülmények között jelenítsék meg és tegyék hatékonnyá, ahol az egyház csak általuk tud a Föld sója lenni.'' (LG. Nr. 33.) A nyugati egyházszakadás vége A zsinatról kiinduló impulzusok között és a késôbb elfogadási folyamat szempontjából kulcsjelentôségű élmény volt számomra, írja König bíboros, a zsinat befejezése a Szent Péter-bazilikában 1965. december 7-én. -- VI. Pál pápa mutatta be az ünnepélyes záró istentiszteletet. A Szent Péter-bazilikában ott volt Athenagorász konstantinápolyi ökumenikus pátriárka képviselôje a maga pompás, keleti liturgikus ruhájában. Az istentisztelet végén VI. Pál kérte ôt, hogy menjen fel a pápai oltárhoz. Én magam is ahhoz a kis csoporthoz tartoztam, amely ott mindent pontosan átélhetett, azt, amikor a pápa a zsúfolt Szent Péter- bazilikában ünnepélyesen közölte: ,,a konstantinápolyi pátriárka és én, mint Péter hivatalának birtokosa, ebben az órában ünnepélyesen kijelentjük, hogy az a bulla, amely az 1054. évi egyházszakadást kiváltotta és az Egyházat keleti és nyugati részre osztotta, az a bulla és tartalma mától semmis.'' Ezzel a pillanattal megszűnt az az egykori szakadás, amely a kereszténységet elsô ízben osztotta meg -- legalábbis jogilag. ======================================================================== V. Kitekintés a harmadik évezredre Egyház a mában Ebben a fejezetben megkísérlem összefoglalni azokat a válaszokat, melyeket a már többször említett Peter Seewald író kérdéseire adott a Hittani Kongregáció prefektusa, Ratzinger bíboros. Itt elsôsorban a zsinat utáni egyház helyzetérôl szóló kérdésekre összpontosítottam. A türelmetlenek, a ,,csodavárók'' minduntalan felteszik a kérdést: vajon történt-e valami is az egyház életében? Sokan ugyanis -- különösen a külsô szemlélôk -- azt remélték, hogy egy csapásra minden megváltozik a Vatikántól, a fôpapoktól kezdve a plébánosokig. Sokak szerint forradalom helyett minden maradt a régiben. Ratzinger válasza: Valóban statisztikailag bizonyítható, hogy a várakozások nem teljesültek. Tagadhatatlan, hogy a kereszténységnek nem jött el az az új órája, amit pedig mindenki nagyon remélt. Ennek egyik oka az lehet, hogy kétségtelenül túl sokat vártunk. A túlzott várakozás már csak azért sem volt egészen helyes, mert Jézus Krisztus egyházát nem tudjuk mi magunk ,,elôállítani'', -- a zsinat sem! Az egyházat szolgálhatjuk, de virulása vagy hanyatlása nem egyedül a mi tevékenységünk függvénye. Az sem volt egészen helyes, hogy közülünk sokan a kereszténységet méreteiben növekedve szerettük volna látni. A másik ok abban rejlik, hogy alapjában két reform-felfogás van. Az egyik egyre inkább le akar mondani a hatalomról, a külsô tényezôkrôl, és minden erôvel magát az evangéliumot akarja megélni és átadni. -- A másik felfogás abban látja a reformot, hogy az egyház könnyítésekkel, alkalmazkodással, engedményekkel elviselhetôbbé tegye, bizonyos értelemben kényelmessé tegye a keresztények életét. Aki tehát az utolsó negyven évet meg akarja érteni, tudomásul kell vennie, hogy a zsinatnak kétféle értelmezése van. Vannak, akik szerint a zsinati szövegek teljes egészükben a hit folytonosságát képviselik. És vannak sokan, akik azt mondják, hogy csak az irányt kell belôlük kivenni, a szövegektôl azonban lehet elszakadni. -- Ratzinger bíboros nyíltan kijelenti, hogy a zsinat igazi öröksége a szövegeiben van. A zsinat nagy örökséget hagyott ránk. Megszámlálhatatlan új impulzust adott épp a világgal való új kapcsolathoz. (R-59-65) * * * A következô kérdés a problémák elevenjére tapint: Miért kell az egyháznak még ma is tekintélyi módszerekkel dolgoznia? A zsinat után lesz-e változás ezen a téren? Lehetséges-e a jövôben demokratikus modellek alkalmazása az egyházban is? Miközben ugyanis az egyház a társadalomban számon kéri a demokráciát, saját házába nem engedi be. -- Ratzinger bíboros igen megszívlelendô válaszának lényege: Mindenekelôtt korrigálni kellene magának a hierarchia szónak, mint fogalomnak igazi jelentését. Hiszen a görög szó, az ,,arché'' minden bizonnyal nem ,,szent uralmat'', hanem ,,szent eredetet'' jelent (Pontosan fogalmazva: jelenthet egyformán ,,uralmat'' és ,,eredetet''.). A zsinat mindenesetre az utóbbi szellemében működött. Az egyház ugyanis nem egyszerűen a nemzedékek folytonosságából él, hanem abból a mindig új jelenlévô forrásból, mely a szentségek által folytonosan közli magát. A forrás az az eredeti erô, mely az egyházban minden nemzedék új kezdete. Az eredet szent erejét közvetíteni, -- nos, ez volt a zsinat célja. Az a kategória, mely megfelel a papságnak -- a pápától kezdve a püspökökön át a most felszentelt káplánig -- nem az uralom, a hatalom, hanem épp ellenkezôleg: a ,,kezdet'' megjelenítése és az e célra való önátadás. Ratzinger bíboros végsô következtetése szó szerint: ,,Ha a pápaság, püspökség és papság lényegileg uralomnak tekinti önmagát, vagyis ha uralkodni akar, akkor valójában kifordult önmagából és eltorzult.'' (R- 155) A libido dominandi ôsi ösztöne már a kezdet kezdetén erôs kísértést okozott, hisz az evangélium többször is említést tesz az apostolok közötti versengésrôl. A tanítványok vitája a rangról, vagyis hogy a tanítványságból uralmat formáljanak, az elsô pillanattól jelen volt és tart máig! Ezért nem vitatható, hogy ez a kísértés minden nemzedékben, a maiban is jelen van. Ugyanakkor ott van az Úr gesztusa, aki megmossa apostolainak lábát. Ezzel azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy mit gondol az uralkodni akaró papról: ,,Ha képtelenek vagytok megmosni egymás lábát, nem vagytok papok.'' Vagy ahogy a Zebedeus fiak anyjának mondja: a föltétele a tanítványságnak: inni a kehelybôl, azaz sorsközösséget vállalni Krisztussal. Uralkodás helyett tehát ,,lábmosóvá'' kell válnia annak, aki pappá szentelteti magát. És minél magasabb fokon képviseli valaki Krisztust, annál nyilvánvalóbbá kell tennie, hogy uralkodás helyett szolgálni akar. A hierarchiával kapcsolatban feltett kérdésre a válasz: a hierarchia valódi értelme nem az, hogy kiépítünk egy uralkodói struktúrát, hanem megjelenítünk valamit, ami nem az egyesektôl származik, hanem az apostolok lábát megmosó Jézus Krisztustól. Ez volna hát a papság igazi képe. Ha ezt igazán élik, nem jelentheti azt, hogy a pap végre eljutott a hatalom ,,kapcsolószekrényéhez'', hanem azt jelenti, hogy lemond saját élettervérôl és odaadja magát a szolgálatra. Ez természetesen eleve alázatot, szenvedést, keresztet rejt magában. Emberi módon szólva: Krisztust az hitelesíti, amit elszenvedett. De ez hitelesíti az egyházat is. Ezért ott válik a legszavahihetôbbé, ahol vértanúi és hitvallói vannak. Viszont ott, ahol elkényelmesedik, veszít hihetôségébôl. (R-155-157) Peter Seewald a Kritika Kánonja című fejezetben sorra veszi azokat a kérdéseket, melyeket évtizedek óta neki szegeznek Rómának: cölibátus, házasság, szexualitás, nôk papsága. A világ azt állítja, hogy azért fordítanak hátat tömegesen az egyháznak, mert ezekben a kérdésekben nem kíván változtatni eddigi nézetein. A riporter arra lenne kíváncsi, hogy vajon az új évezred kezdetén mi a véleménye ezekrôl a Hittani Kongregáció prefektusának? Ha nincs is mód itt részletesen elemezni a Kritika Kánonjának minden tételét, Ratzinger bíboros válaszát mégis érdemes egy-egy témával kapcsolatban rögzíteni. Cölibátus. A bíboros merôben más oldalról közelíti meg a kérdést: itt alapjában a hit mélységérôl van szó. Mivel ma a hit krízisével állunk szembe, ezért foglalkoztatja ennyire az embereket a cölibátus. Ahol a hit él, és olyan mélységben, ahogy azt az egyház éli, ez az erô is megjelenik. A papság és a cölibátus szétválasztásával nem nyerünk jobb és több papot, hanem elkendôzzük a hit krízisét, és felszínes úton akarunk megoldásokat találni. És téves az a következtetés, hogy a cölibátus az oka a papi hivatások csökkenésének. Itt sok ok szerepel. A papi utánpótlás elsôsorban a gyermekek számával függ össze. -- Mindent összefoglalva: az elsô kérdés, vannak-e hívôk; és utána jön a második kérdés: támadnak-e közülük papok? (R-157-163). Szerelem, házasság, abortusz, elválás. Mivel ez az a témakör, mely legjobban lázban tartja a világot, érthetô, hogy a riporter egészen nyíltan, nyersen teszi fel a kérdéseket. Például: ,,Megérti-e Ön, hogy ôk (a hívôk) nem értik az egyház álláspontjait?'' -- Igen! volt a bíboros egyértelmű válasza. De azonnal az egyház tanításának a gyökerére mutat rá. Vagyis a problémák konkrét esetei helyett a dolgok mögé néz, és ezzel legalább érthetôvé igyekszik tenni, hogy miért szükségszerű mindaz, amit az egyház ezen a téren vall. Természetesen ennek elfogadásához is hit kell, különben süketek párbeszédévé válik az egész. Az egyház a hitben élôk számára mondja el a Szentlélek tanítását, melyet a szekularizált emberekbôl álló világ sem a múltban, sem a jelenben nem fogad el, sôt szenvedélyesen tagad. A fô kérdés, hogy az evangélium alapján álló egyház rendíthetetlenül hirdeti, hogy mi az emberi méltóság fundamentuma? Az, hogy mint Isten teremtménye és képmása létünk elsô pillanatától kezdve Isten oltalma alatt állunk. Egyszerűen arról van szó, hogy a tudatban kell világosságot gyújtani, hogy emiatt kell az ember életét, a létezés minden fázisában tisztelni, védeni. A magzat ember, emberként kell vele bánni, és mivel Isten oltalma alatt áll, ki van véve egyéni önkényünk körébôl. Ez az alapja mindannak, amit az egyház tanít a szerelemrôl, házasságról, gyermekáldásról. Ezért szentség a férfi és nô életre szóló közössége lelki-testi vonatkozásával együtt. {kép} Minél távolabb kerül a világ ettôl az evangéliumi alaptételtôl, annál ellenségesebben viszonyul a számára már ,,érthetetlen'' erkölcsi magatartásunkhoz. Az alapállást abban kell keresnünk, hogy az egyház az embert meg akarja ôrizni embernek az élet minden területén, a szexualitásban is. Ha ez utóbbi elszakad a lélektôl, a férfi és a nô kapcsolata elvész, miközben a gyermekek termékké lesznek. -- Másrészt az egyház ráébreszt arra, hogy a nagy erkölcsi problémákat vegyszerekkel, egyszerű technikákkal nem lehet megoldani, mert az életre vonatkozó döntések túlmutatnak a technikán. Az egyházi megnyilatkozások megfogalmazása nem mindig szerencsés, éppen ezért jó gyakrabban felhívni a figyelmet ezekre a nagy alapszabályokra. Aligha tévedünk, amikor azt állítjuk, hogy ma talán az egyház az egyetlen erkölcsi fórum, mely következetesen vallja és védi a nemek kapcsolatának, a szexualitás és az élet továbbadása közötti viszonynak szentségét, az ártatlan magzat jogait. Ezek olyan értékek, melyeknek védelme az egyház elsôrendű kötelessége és feladata. Pál apostolra hivatkozva: ,,Állj elô vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ints, kérj, buzdíts nagy türelemmel, hozzáértéssel.'' (2 Tim 4,2). (R- 163-166) A nôk papsága. Teljesen félremagyarázták azt a pápai nyilatkozatot, amellyel az egyház pontot akart tenni a nôi papság ügyében. II. János Pál pápa ugyanis nem tévedhetetlen tanítást adott ezzel kapcsolatban, hanem megerôsítette a Hittani Kongregáció állásfoglalását: az egyházban minden kor és hely püspöke azt vallotta és tanította, hogy a hagyomány nem ismeri a nôi papság fogalmát. Ezt erôsítette meg a pápa, utalva a II. Vatikáni Zsinat szövegére: amit a püspökök nagyon hosszú idôn át egybehangzóan tanítanak és tesznek, az tévedhetetlen, mert egy olyan megkötöttség kifejezése, melyet nem ôk maguk hoztak létre (R-169-173). * * * A nagy párbeszéd végén az egyház jövôjérôl, illetve a jövô egyházáról volt szó Peter Seewald író és Ratzinger bíboros között. Többször szóba került a beszélgetés folyamán, hogy vajon az egyház hajója egyáltalán elindul-e? Érdemes-e beszállni ebbe a hajóba? A válasz nemcsak pozitív, hanem a nélkülözhetetlenséget is sugallja. Éppen a jelenkor diagnózisa teszi egyre világosabbá, hogy szükség van rá. Ha korunk erôvonal rendszerébôl ezt a hajót ,,kivonnánk a forgalomból'' láthatóvá válik, hogy lelki erô tekintetében milyen összeomlás következnék be. 2000 év óta bizonyítottá vált, hogy olyan mély emberi szükségleteknek felel meg, hogy bátran kimondható: ha ez a hajó még nem létezne, ki kellene találni! Tagadhatatlan, hogy ennek a felismerésnek az a feltétele, hogy az egyház új nyelven, vagyis a mai ember nyelvén szólítsa meg a világot. Az egyre felgyorsulóbb életritmusban az egyháznak fel kell kínálnia igazi önmagát, hogy bárki láthassa, hogy itt valami friss, fiatal, nagyszerű dologról van szó. Mai kifejezéssel élve: úgy kell híveink, papjaink révén bemutatkoznunk a világban, mint akik a legalternatívabb, a legtudatosabb és legradikálisabb életformát birtokoljuk. Ahol az egyház jelei még ködfelhôben vannak, természetesen ez még várat magára. De a Pünkösdi Lélek világszerte erre késztet mindannyiunkat! Azáltal, hogy az Ige belépett a világba, az egyház állandóan új inspirációkat kap a Szentlélektôl, vagyis nem válhat elavulttá. A Szentlélek, mint Krisztus tolmácsa minden korhoz szól, szavának mindig új mondanivalója van. Óriási feladat ez! Jó tudni és tudatosítani a világban, hogy amikor egy korszakban, mint ma is, az egyház reformját sürgetjük, az mindig a Szentlélek korszaka. Ennek megjelenítése hiteles személyiségeket követel, akik közösséghez szóló karizmákat kapnak a Lélektôl. Ugyanakkor képesek felvenni a harcot az evilág ádáz szembefordulásaival. Mert az egyházüldözésnek egy egészen új, kifinomult formája jelent meg korunkban. Az ún. tömegkommunikáció olyan tudatos ferdítéseket, rágalmakat, csúsztatásokat képes rázúdítani az egyházra, illetve az ôt képviselô keresztényekre, hogy olykor kivédhetetlennek véljük magunkat. ,,A Lélek majd megtanít titeket'', minden korra vonatkozik, a mostanira különösen. Lényeges, hogy legyen fantáziánk, de működjék az emlékezôtehetségünk is. Ellenfeleink szeretik úgy beállítani az egyházat, mint a demokrácia kerékkötôjét. Mennyire más az igazság! A történelem tudósai és kutatói egyértelműen vallják, hogy a demokratikus modell a szerzetesi regulákból nôtt ki. A káptalanok és a rendek elôírják a szavazást. Nyilvánvaló, hogy a nyugati demokráciák a keresztény hitbôl származó értékrendbôl épültek fel. Ezek a hit által garantált értékek függetlenek a többség önkényétôl és szentek, melyekkel a már működô demokráciáinkat is újra értékelni, bírálni és javítani lehet. Európát és az egész nyugati, amerikai kultúrát e megtermékenyítés nélkül nem lehet elképzelni. A múltnak pontos felmérése egyúttal az egyház jelenét és jövôjét is más színbe helyezi. Hiszen szemünk láttára beigazolódott, hogy amikor is amilyen mértékben a keresztény igazságok, értékek eltűnnek, olyan mértékben törnek elô a gonoszságnak ôsi hatalmai. Így pusztán történetileg is ki lehet mutatni, hogy ,,szakralis értékek'', vallásos alapok nélkül nincs demokrácia. Függetlenül minden mástól, már ez is szükségessé, nélkülözhetetlenné teszi az egyház, a kereszténység létezését a jövôben is! A jövô egyháza minden bizonnyal más lesz, mint az elmúlt évszázadokban. Kevésbé lesz azonos a nagy társadalmakkal, inkább kisebbségi egyház lesz. Ez azt is jelenti, hogy ki kell bontakoznia az eddigi összefonódásokból. Meggyôzôdéses, mélyen hívô és hitbôl cselekvô csoportokban, ,,sejtekben'' fog élni. Az egyház ugyanis nem egy a szervezetek között. Egészen más: szellemi erô. Lényegénél fogva erôforrás, mely azt nyújtja, amit az állam nem tud adni. Nem strukturális intézkedéseket meghozó reformerekre van szükségünk, hanem olyanokra, akiket a kereszténység belülrôl fogott meg, és akik személyiségük és életük miatt hitelesek a nem hívôk szemében is. Ôk a szeretô és szeretni tudó emberek, meggyôzô személyiségek, akik a kereszténységet boldogságként és reményként élik. A harmadik évezred hajnalán az egyház társadalmi bázisok nélkül fog élni. És mivel a modern világ elképzelései egyre távolabb esnek az egyház értékeitôl, ezért hiányzik a keresztény környezet megtartó ereje. A keresztényeknek tehát egymást kell támogatniuk. Ebbôl a szempontból helyzetünk hasonlít az egyház elsô négy évszázadának életéhez, hiszen a keresztények kezdetektôl az 5. századig szintén csak egymásra voltak utalva. Éppen ezért volt gondviseléstôl vezetett és megáldott a II. Vatikáni Zsinat, mert a Szentlélek az új, de egyszer már megélt egyházkép számára bontotta le a ,,kerítéseket'', és nyitott kaput a Szentlélek új Pünkösdje számára. Ennek a perspektívának körvonalai már sokunk számára felsejlenek. De hangsúlyoznunk kell, hogy mindez azért nem utópia, mert a Tanítóhivatal nemcsak eltűri, de épp a zsinati határozatokra utalva sürgeti is az új egyházkép megvalósítását. Az elôttünk álló évszázad minden bizonnyal létrehoz egy olyan egyházképet, mely jobban fog hasonlítani ahhoz az ôsmodellhez, melyrôl a könyv elsô részében számoltam be. Ennek egyik legmerészebb, de az Apostolok Cselekedetében a Szentlélektôl jóváhagyott tartópillérén ez lesz olvasható: Világiak az egyházban. ,,A világ plébánosának'' is nevezett XXIII. János pápa bátorsága ezen a téren is felbecsülhetetlen változást indított el. Ôt igazolta nálunk is az élet; és a pap nélkül maradt plébániák ezrei elementáris erôvel követelik az evangéliumi állapotok visszaállítását. Az ôskeresztény közösségek nem ismerték a ,,pap'' és a ,,nép'' dualizmusát. Az Isten népéhez való tartozás tudata erôsebb volt annál, semhogy eltűrte volna azt a különbözôséget, ami csak a negyedik század után alakult ki. Amikor ugyanis a kereszténység a Római Birodalom kiváltságos államvallásává vált, az egyház életében is megjelent, majd általánossá vált a kategorizálás. Mintahogy a közélet minden területén és szintjén két osztály jött létre, az egyház is két rendet honosított meg: a klerikusok és a laikusok rendjét. Az egyikhez tartoztak a papok, szerzetesek, a másikhoz a világiak. Ami az utóbbit illeti, érdemes az eredeti görög szónak, a laikosznak jelentését közelebbrôl megvizsgálni. Ennek a fogalomnak ugyanis eleve kirekesztô vonzata is van, hiszen már az ókori görög nyelvhasználatban a laikus szóval bélyegezték meg azt, ami profán, ami nem szent, ami a kultuszon kívül van. Abból a korból való a Horatius-i ,,odi profanum vulgus et arceo'', vagyis olyan valami vagy valaki, ami/aki ellenszenvet vált ki. A múltnak ez az öröksége évszázadokon keresztül úgy beleivódott az egyház életébe, hogy megszabadulni tôle isteni segítség nélkül elképzelhetetlen. Nem elvi szinten van a probléma, hiszen az utolsó évtizedek pápái és a Vatikáni Zsinat 2500 püspöke ,,igent'' mondtak a klerikusok és a laikusok közé húzott és mesterségesen létrehozott ,,szögesdrótok'' lebontására. Gyakorlatban azonban a ,,világiaknak'' nagyrészt még ma is az engedelmeskedô, befogadó szerep jut, míg a klerikusok számítanak a cselekvô, elôrevivô, meghatározó ún. ,,hivatalos'' egyháznak. Ennek ellenére az ,,ecclesia semper reformanda'' jegyében működô pünkösdi energiákat feltartóztatni nem lehet. Épp ennek a feladatnak megoldása vár a jövô egyházára, -- vagy más megközelítésben mondhatom így is: az egyház jövôjének ez a perspektívája oly reménykeltô a keresztény ember számára, hogy jogosan várja a Szentlélek új korszakát. Tény, hogy a 75 éves János pápával új korszak kezdôdött. Ô vezette vissza az egyetemes egyházat az utolsó vacsora termébe, ahol Jézus megtanította apostolait a lábmosás alázatára. A 80 éves János Pál pedig a kétezredik év Hamvazószerdáján letérdelt a kereszt tövébe, és a világ szemeláttára bocsánatot kért Istentôl és mindazoktól, akiknek az egyház szenvedést, testi-lelki fájdalmat okozott. Érdemes elgondolkozni azon, hogy az igazi nagy áttörést a hierarchia csúcsán álló pápák hozták. A Zsinat döntéseiben és a pápák megnyilatkozásaiban annyi rejtett és még ki nem aknázott lehetôség van, hogy a radikális kritizálókról joggal mondta János pápa a következô szavakat: ,,ezek a vészharangot kongató próféták mindenütt csak romlást és bajokat látnak, mintha régen minden tökéletes lett volna''. * * * A harmadik évezred küszöbén állva, érthetô a nekünk szegezett kérdés: van-e az egyháznak küldetése a jövô nemzedékek számára? A bizakodó, pozitív választ természetesen a hívô ember könnyebben el tudja fogadni, mint a hitetlen. Mégis jó, ha a választ hiteles személyek fogalmazzák meg. A Taizé-i közösség sorsát János pápa különös szívügyének tekintette. Beiktatását követô elsô magánkihallgatásán már fogadta Roger testvért. ,,Ó, Taizé, ez a kis tavasz!'' Boldogan ölelte magához, mondván: ,,tartson meg titeket az Úr kicsinek az evangéliumi örömben.'' Meghívta ôket megfigyelôként a zsinatra. Halála elôtt külön fogadta Roger testvért, és jövôbe nézô tekintettel és kezeivel nagy körkörös mozdulatokat téve ezt mondta: ,,a katolikus egyház egyre nagyobb, egyre táguló körökbôl tevôdik össze''. Ennek vagyunk most szemtanúi. Ezt a vitalitást igazolja a közelmúlt ifjúsági találkozója Párizsban. Köztudott, hogy a fiatalok nem a rokkant öregeket vallják példaképüknek. Annál elgondolkoztatóbb, hogy minden várakozást felülmúlóan és a vészjóslók károgása ellenére egy millió fiatal vette körül a pápát Párizsban és Rómában is! Ennek láttán a szabadkôműves, liberális sajtó is abbahagyta a gúnyolódást, és a párbeszédre kész pápa személye elôtt kénytelen volt meghajolni. Az egyik újságíró is feltett egy kérdést a pápának: ,,Van-e még mondanivalója Krisztusnak a mai fiatalsághoz?'' A 80 éves pápa ezt válaszolta: ,,Kedves Fiam, egyedül Jézus Krisztusnak van mondanivalója!'' Newman bíboros még tovább megy. Szerinte ,,a világ az egyház létéhez van kötve. Ha az egyház megbetegszik, a világ elsirathatja önmagát. A világ pusztulását az tartóztatja fel, hogy a földkerekséget a keresztény közösségek hálózata fonja be''. ======================================================================== VI. A magyar egyház jelene és kilátásai -- 1. Egyház a mában Gyökereink Bármennyire az egyetemes egyház képe lebeg szemem elôtt könyvem minden fejezetének írása közben, érthetô, hogy mint az itthoni veterán katolikus papok egyike, ez a fejezet izgat és tart lázban legjobban. A ,,veterán'' jelzôn a következôket értem: Kisdiák koromtól kezdve élveztem a család, az iskola, a Mária Kongregáció, a Cserkészet, az Önképzôkör biztonságot nyújtó harmóniáját, az Isten és Haza szeretetének egymást átölelô erejét. 1938-ban zsigereimben éltem át a budapesti Eucharisztikus Világkongresszus lenyűgözô élményeit. Szemem láttára bontakozott ki a Kalot, Kalász, Kioe, Emszo városi és vidéki fiatalok ezreit magával ragadó és energiától duzzadó Actio Catolica-ja. (De arra is emlékszem, hogy Bangha Béla könyvének, a Világhódító Kereszténységnek túlfűtött hangja és mindenre kész receptet nyújtó szándéka riadalmat okozott még az én fantáziadús lelkemben is). A ,,veterán'' jelzô azt is jelenti, hogy sokat hallottam Prohászka Ottokár püspökrôl az ország és a magyar egyház apostoláról, akirôl szüleim és nevelôim sok elgondolkoztató és megrendítô dolgot mondtak el. Sôt Szaniszló igazgatóm és hivatásom gondozója jelen volt diákjaival az Egyetemi Templomban elmondott utolsó szentbeszédén, miközben a Halál már csak azt engedte meg, hogy minden erejét összeszedve megáldja megriadt hallgatóit, akik továbbvitték és igyekeztek megvalósítani életet formáló hitvallását. Az általa megindított reformtörekvések a magyar egyház életét alapjaiban változtatták meg. 1920 és 1948 között megújultak a szerzetesrendek: iskolások nevelôi között számos erôs jellem, nagy tudású egyéniség irányította a trianoni sokkból gyógyulni akaró ifjúságot. Mindennek szemtanúja voltam. Magam tapasztaltam, hogy a szigorított rendi és papi fegyelem még vonzóbbá tette a szerzetesi és papi életet. Pedig a paptanárok esetében ez nemcsak a vita communis megkötöttségét, hanem a kiképzési idô meghosszabbítását is magával hozta. A fiatalok készséggel vállalták. A ,,veterán'' jelzô tulajdonképpen az 1948-as években bekövetkezett drámai fordulat következtében vált igazzá. Az egyre fokozódó terror a próbatételek egész sorát zúdította a nemrég felszentelt papokra és fogadalmas nôvérekre... Az események ismertek, a múlt dramatizálása felesleges. Az a tény azonban szervesen a magyar egyház jelenéhez tartozik, hogy negyven éven át a Szentszék tudtával és lelki támogatásával, a Szentlélek irányításával -- (remélem, helyesen fogalmazok) -- létrejött egy olyan sejtekbôl álló egyházi közösség, mely nem önként és nem önmagától, hanem a terror kényszere miatt búvópatakként a föld alá szorult. Bizonyára soha nem fogjuk megtudni, hogy hány ezer család hány ezer gyermeke tartozott ezekhez a csoportokhoz; egyrészt azért, mert a ,,fôszereplôk'' -- szülôk, papok, szerzetesek -- legtöbbje már nem él, másrészt eleve hallgatásra, konspirációra ítéltettünk az üldöztetés legkülönbözôbb megnyilvánulásai miatt. Hihetetlen erôt jelentett, hogy a pápák mindegyike tudott rólunk; sôt XII. Pius pápa megengedte a szentségek kiszolgáltatását templomon kívül is azoknak, akiket eltiltottak hivatásuk nyilvános gyakorlásától, akiket üldöztek vagy börtönbe vetettek. Különös kettôség jellemezte ezeket az évtizedeket; hiszen hallgatólagosan tudtak rólunk fôpásztoraink, akik miattunk két tűz közé kerültek. Egyrészt ôk szenteltek minket, és tudták, hogy foro interno továbbra is a hívek családjában megkülönböztetett hely illet meg minket; másrészt az állami szervek titkos és nyílt megfigyelés alatt tartották ôket külön figyelve, hogy kapcsolatban állnak-e velünk. Így az egyházjogi frazeológia ,,mensa episcopi'' terítékérôl mi még lelki vigaszt, bátorító szót sem kaptunk, nemhogy miseintenciókat legalább börtön éveink után. Annál világosabbá vált számunkra a Szentlélek intenciója! Eszközéül választott minket, hogy minden külsô anyagi támasz nélkül éljük az apostoli életet. A túlélôk -- egykori vezetôk és csoporttagok -- ma már tudják, hogy így lehettünk munkatársai, netán létrehozói annak az egyházképnek, mely oly közel áll az Apostolok Cselekedeteiben körvonalazott modellhez és a Vatikáni Zsinat egyházához. És valóban, lényegét tekintve a Gondviselés biztosította számunkra mindazt, amit Jézus Krisztus kért és megparancsolt apostolainak! Magam részérôl Isten, az egyház és a szülôk elôtt felelôsséget vállaltam, hogy a ránk bízottak hit- és erkölcsi életét az evangélium szellemében neveljük. A heti találkozások nem hittanórák voltak csupán, hanem a keresztény élet, a krisztusi magatartás elsajátítása volt a cél. Mindez a szülôk kérésére történt: így a fiatalságon keresztül hatással voltunk a családokra is, hiszen a heti találkozásokat a szülôk szervezték meg. A nyári táborozások, a Csaba Forrás tövében bemutatott hajnali szentmisék, tábortüzek, a Kismaros-i, Balatonmária-i Indít-Lakban tartott lelkigyakorlatok, éjjeli Szentségimádások, virrasztások kitörölhetetlen emlékeket véstek felnôttek, gyerekek lelkében egyaránt. Az eddig elmondottak után néhány sorban összefoglalom a hivatalos egyházzal való kapcsolatunkat. Eddig ugyanis errôl az elmúlt tíz évben nem sok szó esett. És ez is egyik oka annak, hogy sokan ellenszenvvel nézték munkánkat, elsôsorban minket magunkat, mondván: különcködôk, külön utakon járók vagyunk, és megzavarjuk a kommunista állam és a magyar egyház ,,jó'' viszonyát. Jurisdictio nélkül katolikus pap nem pasztorálhat. Amikor az Államegyházügyi Hivatal nyomására fôpásztoraink ,,kereten kívülieknek'' minôsítettek minket, ezt egy nyolcad ívnyi papíron hivatalos szöveggel tudatták velünk. Ez azonban foro interno érintetlenül hagyta papi és szerzetesi fogadalmainkat. Megszűnt plébániai káplánságom, de nem szűnt meg apostoli hivatásom. (Mivel nincs jogom mások nevében nyilatkozni, csak saját történetemet foglalom össze). Legfôbb elöljáróm Szabó Imre érseki helynök volt, akihez atyai barátság is fűzött. Tôle kérdeztem: folytassam-e munkámat és a vatikáni engedéllyel élve a fiatalok elôtt mutathatok-e be erdôben tábori oltáron szentmisét? Válasza a ránk leselkedô üldözés miatt természetesen csak szóban és diplomatikusan így hangzott: ,,csinálj mindent belátásod szerint, de tôlem ne kérjetek engedélyt semmire''... Egyértelműbb választ kaptam 1956 decemberében Endrédy Vendel apátúrtól, akit a Piaristák Rendházában informáltam csoportjaink életérôl, és az ellenem kiadott 1955-ös letartóztatási parancsról. A körözés miatt egyre jobban szorult körülöttem és több száz család fiatalja körül a hurok, ezért szerettem volna tôle, mint közvetlen egyházi elöljárómtól felmentést kérni. A börtönbôl szabadult, agyonkínzott és késôbb újra letartóztatott fôpap a tôle megszokott határozottsággal így válaszolt: ,,Fiam, ezt nem teheted. Apostoli munkádat folytatnod kell''... Ez az újabb megerôsítés egyértelművé tette, hogy jó úton haladok, és nem a ,,különcködôk szektájához'' tartozom! E nélkül aligha tudtam volna elviselni mindazt, ami rám és apostoltársaimra várt. Ennek az epizódnak leírása különben válasz Bulányi György könyvcímére: Erény-e az engedelmesség? Vajon csoportjainkban megvolt-e minden szükséges elem ahhoz, hogy apostoli közösséggé váljanak? Másként fogalmazva: az, amit mi 1945 és 1990 között éltünk, részben vagy egészben azonos volt-e azzal, amit az Apostolok Cselekedeteiben Szent Lukács ír az ôsegyház egy-egy sejtjérôl? -- Ez a kérdés akkor természetesen fel sem merült, de ötven év elmúltával a magyar egyház mostani életét elemezve, a téma érdekfeszítôvé válik. Ha a jeruzsálemi hívekrôl szóló beszámolót vesszük alapul, akkor úgy tűnik, hogy minden lényeges feltételnek eleget tettünk: állhatatosan kitartottunk az apostolok tanításában és közösségében, (ezért volt számomra fontos a jurisdictio és az elöljárói megbízatás legalább szóban!); állhatatosan kitartottunk a kenyértörésben (a szentségek: a gyónás, szentáldozás, szentmise) és az imádságban. (Ap. Csel. 2,42). Mi is összetartottunk. Ezen azt kell érteni, hogy a lányok és fiúk csoportjainak vezetôit rendszeresen összehívtam, lelkiéletükrôl egyenként és közösségben gondoskodtam, lelkigyakorlatokon, világnézeti elôadásokon biztosítottam fejlôdésüket. Gépelt sokszorosított hittananyagot készítettem, melyhez a szentírás rendszeres olvasása is hozzátartozott. A diktatúra ezt ,,államellenes összeesküvésnek'' minôsítette. Abban is hasonlítottunk a jeruzsálemi hívekhez, hogy mindenünk közös volt, és különösen a kirándulásaink és táboraink alkalmával ,,örvendezve, tiszta szívvel fogyasztottuk el eledelünket'' (46), magasztaltuk az Istent és a nép szeretetében álltunk (47). Nem hiányzott a félelem, a szorongás, az üldözés sem. A kommunista hatalom ugyanis akkora jelentôséget tulajdonított apostoli munkánknak, hogy minden elképzelhetô eszközzel megsemmisítésünkre szánta el magát. (Külsô-belsô megfigyelés, besúgás, kihallgatás, internálás, állásvesztés, egyetembôl kitiltás, államellenes ,,összeesküvés'' vádjával börtönbüntetés). Érthetô, hogy közülünk én kaptam a legsúlyosabb ítéletet: mint az összeesküvés vezetôje (értsd: családoknál folytatott hitoktatás) nyolc évi börtönbüntetést, majd Ilku Pál miniszteri rendelettel kitiltott az ország összes iskolájából. Mindezt azért írtam le, hogy a könyvem elsô részében tárgyalt ún. ,,ôsmodell'' témára visszautaljak; és bár lehet, hogy nem mindenki fogadja el a párhuzamot, de tény, hogy az apostoli egyház életének két funkciója: a misszió és a passzió, vagyis a tanúvallomással együtt végzett igehirdetés és az érte vállalt szenvedés a mi életünkben megvalósult. Mindkettôt vállaltuk Édesanyánkért, az egyházért. Azt már csak évekkel késôbb vettük észre, és döbbenettel állapítottuk meg, hogy üldöztetésünk éveiben hívta össze János pápa a Vatikáni Zsinatot. Miközben Keleten, Közép-Európában, Ázsiában ezrével kínozták meg és börtönözték be a keresztényeket, Rómában a Szentlélek szándékát követve 2500 püspök a legkülönbözôbb felszólalások és dokumentumok formájában kinyilvánította, hogy az alapstruktúra megtartása mellett minimálisra kell csökkenteni a túlméretezett és az elmúlt századoktól örökölt bürokráciát, és a világon és a lelkeken uralkodó egyházkép helyébe nekünk magunknak kell a szolgáló egyházat, a Mater Ecclesia-t iletre hívni. Akár a Gaudium et spes, akár a Világiak az egyházban írt fejezetek azt igazolták, hogy már a zsinatot megelôzô években Deo volente, Isten félreérthetetlen akaratából számos helyen, így a magyar egyház testében (Corpus Christi misticum), különösen az üldözést szenvedôk körében elemi erôvel tört fel az eredeti (arché, nem mint hatalom, hanem mint eredet!) apostoli egyházkép. Ha ez valójában így történt és hiteles személyekkel igazolható, akkor vajon miért nem ennek az egyházképnek kibontakozása következett be? A kérdésre adandó válasz tulajdonképpen fényt derít arra a drámai feszültségre, melyben a magyar egyház ma a harmadik évezred elsô éveiben ôrlôdik. A következôkben ezeknek okait szeretném megvilágítani. A következô 20 oldal mozaikszemeket, törmelékeket gyűjt össze: világosakat és sötéteket, ismerteket és a világ elôtt elrejtetteket, elismerést érdemlôket és elítélendôket, úgy ahogy az életben felszínre jönnek. Látni fogjuk, hogy vannak visszahúzó, vagyis a zsinat utáni fejlôdést gátló tendenciák, megkövesedett és kemény kritikát kiváltó erôk, de vannak reménykeltô fakadó rügyek is, melyeket a Szentlélek pünkösdi energiája akar kibontani és tavaszi pompájával ámulatba kívánja ejteni a világot. A magyar egyház mai helyzetét illetôen elôbb azt kellene tisztázni, hogy vajon ,,méltó és igazságos, illô és üdvös-e'' ehhez a méhkaptárhoz vagy hangyabolyhoz hasonlítható kérdéshez hozzá nyúlnom? Az egyházi vezetés alatt álló média (sajtó, rádió, televízió) igen visszafogottan mutat rá a bajok gyökerére, inkább a felszínen található eseményekrôl, eredményekrôl számol be, mintha minden a legnagyobb rendben és a zsinat szellemében mennének dolgaink. Olykor statisztikai adatokat közölnek, melyekbôl az olvasó levonhatja a rémisztô jövôre vonatkozó állapotunkat, de az ,,ecclesia semper reformanda'' ránk vonatkozó feladatait, kínjainkat, vajúdásainkat legszívesebben elhallgatják. Annál több megszégyenítô kritika hangzik a ,,taccsvonalról'' kívülállók táborából; és ami még zavaróbb, a saját ,,csapatunk'' soraiban is minduntalan rákiáltanak a bíróra, hogy nem jól vezeti a ,,játékot''. Abban bizonyára mindannyian egyet értünk, hogy az elevenünkbe vágó kérdésekrôl mindenképpen beszélni, szólni, írni kell, már csak azért is, mert ,,qui tacet consentire videtur'', vagyis aki ilyen helyzetben hallgat, az beleegyezni látszik az egyre bonyolultabb állapotba. Különben is, ,,cinkos, aki néma''! Jelenits István írásában találtam egy megszívlelendô megoldást: ,,Nem is tehetünk mást ebben a helyzetben, mint hogy tépelôdéseinket megosztjuk egymással.'' (A karsztvizek forrása. Küldetésben 23. Bp. 2000). Én sem akarok mást. De hogy még a tépelôdésnek nevezett művelettel se okozzak nagyobb bajt, mint amiben vagyunk, a sok töprengés után egy olyan módszert szeretnék alkalmazni, ami kizárja a személyes indíttatású agresszivitást, helyette olyan tükröt adok az olvasó kezébe, amelybe mindannyian belenézhetünk. A magyar egyház, vagyis Édesanyánk olyan gazdag, hogy rendelkezik ilyen hiteles, élô tükörrel. Gondolom, hogy a Szentatya nem véletlenül említi nekünk, magyar híveknek, papoknak mondott beszédeiben Prohászka Ottokár püspök nevét. Azt tapasztalatból tudom, mint életrajzírója, hogy életszentségének és személyválogatást nem ismerô kritikájának tükrét kevesen viselték el a felsôbb körökben. És ez nemcsak életében volt így, de napjainkban is! Prohászka egyházképe annyira megegyezik a Vatikáni Zsinatéval, hogy ezért nem erôltetett a közel száz éve kezünkbe adott tanításának és magatartásának tükrébe néznünk. Mivel errôl külön tanulmány készül, itt most csupán a leglényegesebb megállapításokat kívánom összefoglalni. A pozitív és negatív jellegű mozaikdarabkák mindegyikét a számomra hitelesnek tartott Prohászka-mérlegre tettem rá, hogy elôbb az ô egyház- hűségének mércéje segítsen eligazodni. Nem más ez, mint annak a gyakorlatnak realizálása, mely szavakban így hangzik: hogy tenne, mit mondana egy-egy adott kérdésben az ,,ország apostola és tanítója''? Ezért találkozik nevével, állásfoglalásaival többször is az olvasó. A gondolat-, a sajtó- és a szólásszabadság helyzete a magyar egyházban. -- Prohászka halála óta (1927) külsô és belsô okok miatt egyre fokozottabb mértékben zsugorodott össze a papság és a világban élô hívek ama joga és kötelessége, hogy félelem nélkül kifejthessék véleményüket. A megtorlástól való félelem miatt ilyenkor öncenzúrát szoktak alkalmazni az emberek. Ebben az esetben is ez történt! Ennek története van: a harmincas évektôl kezdve magyar földön a gondolkodók és írók, papok és világiak megtanulták a mellébeszélést, a képekbe burkolt jelbeszédet. Legnagyobb íróink, színészeink mesteri rangra emelték ezt a stílust, a kényszerzubbony miatti kétszínűséget. Mivel ,,soha nem tudhatod, hogy kivel beszélsz'' szindróma jegyében élt az ország: mindenki félt mindenkitôl (még a börtönbôl kiszabadult papoktól is saját paptársai!!). Ehhez annyira hozzászoktunk, hogy 1990 óta sem merünk beszélni, ôszintén elmondani saját meggyôzôdésünket. Még akkor is hallgatunk, amikor beszélnünk kellene. És aki mégis mer beszélni, lázadónak bélyegzik, és az elöljárók iránti tiszteletlenség bélyegét sütik rá. Ezzel a helyzettel az illetékesek közül sokan visszaélnek, és elfelejtik, hogy az amúgy is szervilis beállítottságú papokat- világiakat fel kell ébreszteni, hogy a Szentlélektôl megvilágosítva gyakorolhassák egyházban betöltött hivatásukat. Szent Benedek a Regulában külön lelkére köti az apátnak, hogy kötelessége a fiatalokat is meghallgatni... Külföldi útjairól hazatérve, Prohászka Ottokár többször megemlíti naplójegyzeteiben ezt a máshol szokatlan hajbókoló egészségtelen légkört; nálunk még a plébánost is sok helyen fôúrnak nevezték, aki elvárta, hogy megcsókolják a kezét. Ennek ellenkezôjét hirdette Prohászka, mint esztergomi spirituális és még hatásosabban püspökként. Olyan tükör ez, melybe különösen most kell belenézniük az egyház vezetôinek, papjainak. Kispap korától kezdve a legkeményebb aszkézissel nevelte magát az alázatra, az engedelmességre; minden papban Krisztust látta, ezért kész volt a legtökéletlenebb pap lábnyomát is megcsókolni. Ugyanakkor rögtön szóvá tette, ha az egyházban bárki elhomályosította az egyház isteni arcvonásait, lett légyen az rektor, kanonok, püspök vagy maga az érsek (,,Nem érdekel, ha csontjukon reverenda van''). Prohászka bebizonyította, hogy a tekintélyt nem lehet ,,kívülrôl'' megszerezni, nem a kinevezések, címek, lila, piros cingulusok miatt tisztelnek valakit a hívek, hanem az illetô belsô tartása, erkölcsi méltósága miatt. Az esztergomi szemináriumban Prohászka volt az egyetlen tanár, akinek nem volt semmilyen distinkciója, egyedül fekete reverendája. Kispapjai mégis ,,fekete bíborosnak'' nevezték. Ezzel lehet megmagyarázni, hogy szavának, írásainak akkora súlya volt, hogy az egész ország, sôt külföld is felfigyelt rá. A szerkesztésében megjelent Magyar Sion és az Esztergom c. hetilap hasábjai, késôbb lelkigyakorlatai bizonyítják, hogy nagy szellemi csatáit mindig abban a tudatban vívta, hogy akár a teológia, akár a szociális kérdések, akár a szemináriumok reformjában maga mögött tudta a Szentszék akaratát és tanítványainak, híveinek, olvasóinak óriási táborát. Ezért tudta lemondásra kényszeríteni saját rektorát, Roszival kanonokot, aki nem az egyház, hanem a szabadkôműves, liberális eszmék gyôzelméért harcoló kormánypártnak akart képviselôje lenni. A gondolat- és szólásszabadság jegyében vívott harcában egy emberként állt ki Prohászka mellett a szeminárium egész tanári kara és a kis- és nagyszeminárium minden kispapja. Az eset hitelességéhez nem férhet kétség, mert az a Shvoy Lajos írt róla részletes beszámolót, aki maga is másodéves kispapként vett részt a ,,lázadásban'', sôt ô tôle ered az ostromállapot kifejezés is! Ehhez hasonlót nem ismerünk a magyar egyház történetében, hacsak nem hasonlítjuk össze azzal a negyven évvel ezelôtti ,,lázadással'', melyet ugyancsak kispapjaink szerveztek meg a vérbefojtott forradalom után a Központi Szemináriumban, csakhogy mögöttük nem állt egy Prohászka! 1959. január 23-án hiába vezényelték ki a nyolcvan teológust a békepapi gyűlésre, megtagadták a parancsot. Retorzióként 14 kispapot akart eltávolítani a hatalom. A többiek tiltakozó levélben fordultak a püspöki karhoz, de eredménytelenül, mert védelem helyett állami utasításra engedelmességi nyilatkozat aláírására kötelezték ôket. Ekkor 73 kispap lelkiismeretének szavára hallgatva megtagadta a legfôbb elöljárók utasításait, ami azonnali kizáratásukat vonta maga után. Voltak, akik vállalták a ,,földalatti szemináriumot'', de voltak, akik végleg lemondtak papi hivatásukról. A kitaszítottak legtöbbjét a püspökök titokban, zárt ajtók mögött, Róma engedélyével felszentelték. Szándékosan emelem ki és hozom párhuzamba az esztergomi és a budapesti szemináriumban történteket, mert mindkettô mögött a Prohászka által oly szentnek tartott lelkiismereti szabadság és az engedelmesség látványos összeütközése húzódik meg. Mindkét esetben dönteniük kellett a kispapoknak, vagyis a leendô ,,alsópapságnak'', hogy lelkiismeretük szavára, avagy a politika által manipulált elöljárói parancsnak engedelmeskedjenek-e? Az esztergomiak döntése összehasonlíthatatlanabbul könnyebb volt, hisz saját spirituálisuk közvetítette az Isten és a Szentszék akaratát: ,,keresztény ember liberális képviselôre nem szavazhat'' (vö.: Barlay: Prohászka az alkotó. 270.). A Központi Szeminárium kispapjai a mai társadalom legritkábban gyakorolt erényét, a fortitudót, vagyis a bátorság, a lelkierô erényét példaadóan és egyedül Istenre és lelkiismeretük szavára hallgatva vitték diadalra. Nem megfontolatlanul, fejjel a falnak menve hajtották végre cselekedetüket, hanem Aquinói Tamást idézve: ,,secundum rationem'', hiszen ezt a sarkalatos erényt nem lehet okosság és igazságosság nélkül gyakorolni (vö.: Joseph Pieper: A négy sarkalatos erény. A bátorság 115-137). Érdemes minderrôl elgondolkodni, és mielôtt megfogalmaznánk ítéletünket, általánosítás helyett árnyaltabban fogalmazzuk meg kritikánkat. Azok, akik átélték a két világháborút követô évtizedeket (1930-tôl 1990-ig) sokkal pozitívabban ítélik meg a magyar egyház utolsó évszázadát. A kisközösségek létszámát, családok helytállását, a katakomba egyház történetét egyedül a Jó Isten ismeri. Azt azonban látnunk kell, hogy az elmúlt hetven évben annyira megfosztottak minket az emberi szabadságjogoktól, hogy még most sem ocsúdtunk fel. A gondolat- és szólásszabadság fokmérôje a szabad sajtó. Az utolsó 10 év tapasztalatából tudom, hogy nem elég az öncenzúra; a papi szerkesztésben megjelenô újságaink, folyóirataink nem egyszer gondolataink, mondataink ,,élét'', lényegét vagy tompítva, vagy egyáltalán nem az eredeti megfogalmazásban közlik. Egyetlen egy forradalmat, belsô reformot sem lehet cenzúra nélküli sajtó hiányában véghez vinni. Aki végigolvasta valaha is Prohászka cikkeit, tanulmányait, megérti, hogy mire célzok. Egyetlen példát említek: bármennyire bátor vagyok, még álmomban sem merném megírni egyik sajtóorgánumunkban sem azt a cikket, melyet Prohászka Ottokár 36 éves korában minden gátlás nélkül megírt és közölt a Magyar Sionban ,,Samassa érsek beszédének filozófiája'' címen. Száz évvel ezelôtt oly mértékben szabad volt a katolikus sajtó, hogy egy szemináriumi tanár ország világ elôtt megírhatta véleményét a hierarchia egyik legtekintélyesebb tagjának felsôházi beszédérôl, melyet -- idézem -- ,,a katolikusok meghökkenve fogadtak; mintha idegen s nem katolikus hangon és nyelven szólott volna... oly elveket hirdet, melyek az egyházi tannal ellenkeznek'' (Magyar Sion 1894. 732-746). Megtorlás Prohászka ellen szóba sem jöhetett! Melyik katolikus sajtó közölne le olyan cikket, melyekkel Prohászka leleplezte a szeminárium rektorának, a vele egy asztalnál ülô Roszival kanonoknak politikai botrányait, pedig mindenki tudta, hogy mindezt Vaszary prímás tudtával hajtotta végre!? A két diktatúra évtizedeiben akarva, nem akarva leszoktattak minket legalapvetôbb jogaink gyakorlásáról, és nem is vesszük észre, hogy megalázott némaságunk bilincsei már lehullottak rólunk. Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy nagy remény fűzôdik a múlt évben elindított és új köntösben, új stílusban szerkesztett Egyházfórumhoz, Keresztény Közéleti-Kulturális folyóirathoz. A név 15 éve ismerôs; sok pozitív, de annál több negatív bírálattal illettem az eddigi évfolyamok tartalmát. A most már kéthavonként megjelenô folyóirat elsô oldalán két fénykép látható: Gyulay Endre megyéspüspöké, aki az új Egyházfórum Alapítvány elnöke, és Wildmann Jánosé, aki az alapító fôszerkesztô. Gyulay püspök sorait idézem: ,,...Hogyan tovább? Új kuratórium, új szempontok a döntésekben... Minden erômmel azon leszek, hogy... legyen az Egyházfórum a II. Vatikáni zsinattal elindított gondolkodás meghonosítója, terjesztôje, folytatója...'' (2000/ 1 3.). A kezemben lévô elsô hat szám írógárdája, a cikkek hangvétele, a kritikák stílusa arra késztet, hogy felhívjam a figyelmet erre az új kezdeményezésre, mely pótolni látszik mindazt, amit fent mint égetô hiányt említettem. Hogy ezen a téren valami tényleg megmozdult, azt az alábbi fejezetben kísérlem bemutatni. A témát azért tartom fontosnak, mert nem egyoldalú kritikáról van szó, hanem párbeszédrôl, melyben mindkét fél elmondhatja véleményét. ,,Egyházunkért aggódva'' Lassan, lassan már mi, ,,közkatonák'' is írhatunk magyar egyházunk hibáiról, netán bűneirôl. Kezemben tartom Tomka Ferenc plébánosnak, a zsinat szellemében megtervezett és vezetett Káposztásmegyer-i egyházközség vezetôjének könyvét: Az Egyház bűnei? Alcím: Mi igaz, mi nem igaz? És külön hangsúlyozottan olvasható az elsô lapon, hogy az egyház bűneirôl és a bocsánatkérésrôl szóló rövid könyvecske katolikusoknak szól! Végre! mondtuk sokan. Hiszen van ebben a könyvben sok minden: békepapok, III/3-as ügynökök és még sok más, amirôl amúgy is tudtunk. A könyv hangvétele igen visszafogott, senkit sem sért, és igyekszik mindent megmagyarázni. Ami azonban szembetűnô; csak a múltról beszél, és ezzel azt a hiedelmet kelti, hogy a jelen egyház magyar földön semmi olyat nem tesz, ami a hiba, a mulasztás, a bűn kategóriájába tartoznék. Bár a könyv írója széles látókörű és a Fôegyházmegye felnôttképzésének referense, a jelek szerint a valóban példás és mintaértékű plébániájának életén túl nem kíván foglalkozni az ország plébániáinak több mint felével, és azok csendes halálával, és nem érinti azokat a mulasztásokat, melyekért valakik Isten, az Egyház és a magyar kereszténység elôtt felelôsek. Külön felfigyeltem egy új jelenségre! Egyre több hívô keresztény ad hangot aggodalmának a magyar egyház sorsával kapcsolatban. Ha ezt püspök vagy plébános teszi, érthetô, de ha egy egyetemi tanár, egy szülô, akkor senki nem mondhatja, hogy ,,haza beszél''. Ezek között tallózva, kiemelem egykori cserkészemnek, Andrásfalvy Bertalannak megnyilatkozásait. A volt miniszter, néprajztudós, egyetemi tanár, az Új Ember szerkesztôbizottságának tagja, és közismert keresztény hitvalló közéleti személyiség tavaly az egyházi médiában két bátor cikket írt, illetve nyilvános fórumon szólalt fel. Az Új Ember 2000. május 28-án közölt írásának lényege: Az európai püspökök konferenciáján a pápa felszólította az egyházat, hogy nyissa ki a kapukat és az ablakokat. Nemcsak azért, hogy az egyház kitekintve meglássa a világ értékeit és nyomorúságát, hanem azért is, hogy a világ belásson, átláthasson az egyházon. Lássa világosan értékeit, szerkezetét, hivatását, működését, és emberi, esendô vonásai mögött is megértse isteni küldetését. Mi magunk, világiak -- akik Krisztus láthatatlan testének részeit képezzük, de nem vagyunk a papi rend és az egyházi közigazgatás tagjai -- szeretnénk tisztán látni az egyház szervezetét, a működéséhez tartozó intézményeket, a hierarchiát, hiszen ez a mi egyházunk, melyért személy szerint is felelôsek vagyunk. Aggódunk az egyházért, a miénkért. Világszerte, de elsôsorban Európában fogy a gyakorló keresztények száma, a keresztény értékek megjelenítése, hatása. Nemcsak az idôsebb nemzedék kihalásával fogyunk itthon, hiszen önmagában ez is csökkenti a hívek számát, mert a halálozások meghaladják a születések számát, hanem azzal is, hogy az ifjabb nemzedékeket nem tudjuk megnyerni egyházunknak. Pedig a lelkek szomjúsága az evangéliumra tagadhatatlanul jelen van a fiatalokban is. De fogy a hittantanulók aránya és a fiatalok közül egyre többen mennek el a szektákba, a Hit Gyülekezetébe vagy a ,,Hare Krisná''-t hallgatni. Valamit talál, vagy találni vél ott, amit nálunk, a történelmi egyházakban nem talált meg. Az ízetlenné vált sót eltapossák, a gyertya véka alatt van! Miért? Az egyház közösség. A közösség addig élô, vonzó, amíg átlátható, világos, tagjai ismerik egymást, mindenki tud a másikról. Minden fontosat, azt elsôsorban, ami a másik szerepét, gondját-baját és a közösséghez való kapcsolatát illeti, ismernek, tudnak egymásról. Akik ismerik egymást, akik egymás gondját viselik, azok szerethetik egymást. Akik átlátják világosan azt a közösséget, melyben testvérek közt érezhetik magukat. Nyissuk ki a kapukat és az ajtókat! Lássunk be az egyház minden zegzugába, keressük meg a bajok, a vonzásnélküliség forrását, azokat a vonásokat, melyek eltántorítják, esetleg megbotránkoztatják az igazságot keresôket. Honnan ered a gyengítô kór mérge, mi az, ami hiányzik belôlünk, s amit hiába keresnek a fiatalok -- nálunk? Egy nagy megújulásban bizakodva lássunk hozzá egyházunk átláthatóvá tételéhez, megvilágosításához. A Szentatya prófétai intése bátorít fel rá: aggodalom és szeretet vezet minket, amikor követni akarjuk felszólítását. A világ felé elsôsorban ,,világi ügyeinket'', a látható, tapintható, kiszámítható működést kell tisztáznunk, mert éppen ezek azok, amikkel a világ képes foglalkozni, amin megütközik és megbotránkozik alapos vagy hazug és vélt gyanúk alapján. Elôször az egyház materiális, anyagi megnyilvánulásainak, működésének tisztázásával kell kezdenünk. Hogyan él az egyház itt, most, nálunk a világi javakkal, a rábízott vagyonnal, történelmi örökségével, híveinek adójával, perselybe dobott fillérjeivel, adományokkal, intézményeivel, templomokkal, iskolákkal, otthonokkal, kórházakkal, kollégiumokkal? A Szentírás ritkán fenyegeti az embert. Legjobban azt, aki megbotránkoztatja a gyermekeket, aztán azt, aki testvérei elôl eltitkolja, mennyi vagyonnal ajándékozta meg ôt az Úr. Ananiásra és Zafirára hirtelen halállal sújtott le az Úr, mert eltitkolták testvéreik elôtt annak az összegnek egy részét, melyet földjük eladásáért kaptak, és az ôskeresztény közösségnek szántak. Nem azért bűnhôdtek, mert vagyonuk volt, hanem azért, mert eltitkolták. Megdöbbenve olvassuk az Apostolok Cselekedeteiben e sorokat, és nehezen értjük meg, vagy nem merjük megérteni. Arról az egyházról szól, melynek vagyonáról, pénzügyeirôl sok igaztalan, hamis hír és feltételezés is kering a köztudatban, melyet csak egyféleképpen lehet eloszlatni. Számadással, átláthatósággal. És lehet, hogy mi, világi hívek az anyagi eszközök más felhasználását is javasolhatjuk. Egyházunkért aggódva... A cikk fel akarja hívni a figyelmet, hogy a zsinat után negyven évvel még mindig vannak visszahúzó erôk, melyek nem elôbbre viszik a magyar egyház ügyét, hanem gátolják. Lényegében Andrásfalvy professzor ugyanezt a témát fejtette ki szélesebb alapokra fektetve a pécsiek egyházfórumának vitaestjén is. A kérdés jobb megértéshez hozzátartozik, hogy egyre többen szeretnék, ha egyházunk és annak vezetôi is -- mai szóval élve -- átvilágíthatók lennének. Itt most nem a múltról van szó, hanem a jelenrôl, és azon belül arról a jogos igényrôl, hogy a hívek milliói tudhassanak arról, hogy az egyházi adóikból és számtalan egyéb alkalmakkor gyűjtött sok száz milliókból végül is mi lesz? Ti. minden egyházi síkon mindenki szigorú elszámolásra van kötelezve a legkisebb kápolna igazgatójától a plébánosokig, de a vertikális vonal csúcsán állókat senki, semmi nem kötelezi arra, hogy a befolyt összeg hovafordításáról be- és elszámoljanak azoknak, akiktôl az összeg származik! Nos ennek a furcsa, visszás helyzetnek az állandó kérdezôje, bírálója többek között Andrásfalvy Bertalan. A pécsi Egyházfórum által rendezett havi találkozók egyikén, 1999. novemberében szemtôl szembe állt és mondta el véleményét egy világi hívô és egy megyés fôpásztor. Errôl hiteles beszámolót adott az Egyházfórum elsô száma a 23-27 oldalakon. Elöljáróban Andrásfalvy Bertalan tisztázza szándékát, és kijelenti, hogy a kritika nem hatalomvágyból vagy a rombolás szándékából fakad, vagyis nem tételezhetô fel, hogy a véleményüket kimondók kanonoki vagy püspöki székre vágynak. Mindig is igaz volt, hogy a hívek nélkül nincs egyház, de a zsinat óta még nyilvánvalóbb, hogy felelôsségük is óriási. Ez nem történhetik meg másként, csak egymás kölcsönös megismerésébôl. Az információ és gazdálkodás átláthatósága összeköti az egyház vezetôit az egyházat alkotó tagokkal. A hívek csak így tudják megvédeni saját egyházukat, Édesanyjukat (Mater Ecclesia) a folytonos külsô támadásoktól. Éppen ezért ,,az információ elhallgatása bűn.'' A világban élôknek pedig kötelességük elmondani az egyház vezetôinek, hogy ellenfeleink, sôt gyűlölôink mi miatt botránkoznak meg. ,,Úgy látjuk, hogy az információ, a nyíltság máris felére csökkentheti a megbotránkoztató híreket. Ha Ananiás pontosan elszámolt volna vagyonáról...'' (Ap. Csel. 5. 1-11). Andrásfalvy Bertalan Az információhoz való jog (és kötelesség) az egyházban {kép} (Idézet az Egyházfórum 2000./1. 23. lapjáról) Itthon, a magyar egyház hívei, az egyháztagok egy átláthatatlan hierarchia árnyékában érzik magukat (24.1). Ennek bizonyítására Andrásfalvy professzor kritikával illeti saját egyházmegyéjének vezetôjét, illetve vezetôségét, hiszen bebizonyosodott, hogy egy szűk tanácsadói közeg kezébe futnak össze azok a szálak, melyekrôl a cikk szól, és amelynek itt csak legfontosabb vázlatpontjait kívánom összefoglalni. Részletesen kitér a hittanárok nélkülözhetetlen szolgálatára, valamint fizetésük körüli anomáliákra. Az állam ad a hittantanításra bizonyos összeget, melynek kifizetése az óraszámok teljesítéséhez van kötve. Az egyházi vezetés miért nem méltányolja a hittantanárok erôfeszítéseit, akik a maguk és családjaik megélhetésének biztosítására másutt kénytelenek munkát vállalni? ,,Az egyház saját hatáskörében megtoldhatná az állam által megszabott bért, hiszen az iskolai hitoktatás ma szinte az egyetlen lehetôség az evangelizációra'' (Különben az egyházi iskolák tanítói, tanárai most is panaszkodnak, hogy a pedagógusoknak juttatott fizetésemelés összegét sokszor hónapokig nem kapják meg!!!). Megemlíti, hogy a templomokban az iskoláinkért rendezett perselyezésbôl évek óta nem kapott sem a ciszterci gimnázium, sem az apácák vezette óvoda. A keresztény vallásukat gyakorló fiatalok száma oly alacsony, hogy riasztó! Márpedig most az egyetlen és legfontosabb cél, hogy ôket nyerjük meg. A beszámolónak központi témája, hogy a kommunizmus rettentô és ma is vérzô sebei után az egyházmegye a rendelkezésre álló minden eszközzel a virtuális egyház építésén fáradozzon és ne az egyház külsô megjelenésének fényét gyarapítsa. Ha mégis ezt teszi, már pedig mindenki szeme láttára ez történik, akkor ez megbotránkoztatja az igazságra érzékeny fiatalokat (vö.: Mt 18,1-10), óriási támadási felületet nyújt az ellenségeskedôk számára, és áthidalhatatlan szakadékot teremt a vezetôk és vezetettek között. Így lehet hiteltelenné tenni azokat az egyházi megnyilatkozásokat, melyek a szegények, üldözöttek, a családok érdekében emelik fel szavukat. Nemcsak a protestáns egyházak, de a most alakult szekták esetében sem találnak az emberek, a kritizálók nap mint nap akkora ellentétet tan és a gyakorlat között, mint a katolikus egyház ilyen megnyilvánulásaiban. Ôseinktôl örökölt remek műemlékek, barokk paloták amúgyis megterhelik a háborúk borzalmainak, gulágok, holokausztok, recski és egyéb szörnyűségek légkörében felnôtt generációk egyszerűséget igénylô szemléletét. Nem lenne szabad épp az egyháziaknak még tovább feszíteniük és elmélyíteniük az ellenszenv légkörét. Hogy itt nem egy személy kritikájáról van csupán szó, jelzi a cikk végének egyik bekezdése: ,,Úgy érezzük, a krisztusi egyháznak nem lehetnek vállalkozásai. A püspökség gazdasági vezetése sem alázatosnak, sem udvariasnak, sem okosnak és elfogadhatónak nem nevezhetô, modora egyenesen visszatetszô.'' Ez is egyik oka annak, hogy sokan kiábrándulnak és megtoldják a hallottakat, látottakat képzeletükkel és képtelen találgatásokkal terjesztik tovább... A lényeg így hangzik: ,,Ezért kérjük alázatosan plébánosainkat, Püspök Urat, a püspökség vezetôit, tárják fel, milyen anyagiakkal rendelkeznek, és azt mire költik. Mi egyháztagok esetleg az anyagi javak felhasználásának más sorrendjét és súlypontját javasolhatjuk. Nem mi döntünk! Az nem a mi felelôsségünk. A mi felelôsségünk az információ és a vélemények közlése.'' {kép} Részlet az Egyházfórum 2000./1. 23-27. lapjáról {kép} Egy iskolapszichológus felszólalása. Pécs, 1999. november Egyházfórum. 2000./1. 26. l. A nagy visszhangra talált felszólalásra a fórumon résztvett Mayer Mihály pécsi megyéspüspök válaszolt. Tanulságos, hogy a fôpásztor, aki pedig szentelésekor a hierarchia legfiatalabb generációjához tartozott, a kritikát inkább támadásnak érezte, és nem vette észre Andrásfalvy Bertalan igazi szándékát, aki nagyobb perspektívát látott maga elôtt: az értékek hierarchiáját és fontosságuk sorrendjét vázolta fel. Mayer püspök mégis ,,manipulált alapbizalmatlanságnak'' minôsítette a professzor kérdéseit és kérését. Idézem: ,,Tessék egyszer eltöprengeni azon, hogy a katolikus miért kritizálja, rágalmazza papját és egyházát! Miért nem tesz így egyetlen protestáns hívô sem? Miért esünk áldozatul a hátsó szándékú manipulálóknak? A protestáns szégyellné magát ilyenkor!'' Jóllehet számtalan beruházás taxatíve is szerepelt, az alapproblémákra választ a hallgatók nem kaptak; vagyis arra pl. hogy miért megközelíthetetlen az egyházi vezetôség? Miért van elsôbbsége a pénznek, az anyagnak a szellem ellenében? Az ominózus mondat a püspök válaszában így hangzott egy leánykollégium kialakításával kapcsolatban: ,,Ehhez is pénz kell. Majd utána jöhet a szellemiség'' (25,1). Még ennél is tanulságosabb volt és maga a püspök látta fontosnak a téma említését a több millió értékű új püspöki pásztorbot megrendelésével kapcsolatban (26.1). Már önmagában a hír is megdöbbentô, melyet a fôpásztor nem tagadott, csak a felreppentet 9 milliót nevezte képtelenségnek. Válaszának lényege: A terv igaz, de nem tudok válaszolni arra, hogy mibe kerül; különben is a tárgyalás és egyezkedés az árban, nem a püspök feladata. A vita hevében Mayer megyéspüspök hangulata is szenvedélyessé vált, hiszen a kérdést a professzor fia vetette fel. Az ex catedra elhangzott ítélet így szólt: ,,Ez az információ ellenséges ember műve''. A jelenlévôk akkor nyugodtak volna meg, ha a pásztorbot-história teljes egészében hamis rágalom lenne. A tények azonban mást mutatnak! Pár hét múlva ugyanis az egyházi média két cikket közölt képekkel illusztrálva. Ebbôl nyilvánvaló lett, hogy nemcsak a püspökség tetôbeázásáról, a gázfűtésrôl van szó, hanem olyan művészi alkotások megrendelésérôl is, melyek milliókat jelentenek (vö.: Keresztény Élet 2001. jan.). Néhány hónappal késôbb a Keresztény Élet 2001. július 30. sz. elsô oldalán ,,Palotalátogatás a pécsi püspökségen'' címmel jelent meg egy feltűnô hír. A cikk szerint maga az idegenvezetô azzal kezdi, hogy a városnézôket, turistákat a megyéspüspök hívja meg minden csütörtökön a palota tíz helyiségének megtekintésére: brüsszeli gobelinek, melyeknek állapotát Brüsszelbôl jött szakértôk vizsgálják meg évente, -- londoni renaissance óra, -- finom színekkel újra festett ebédlô, Habsburg-szoba, -- pipatórium stb. Idézet: ,,A látogatás végén a püspöki pincében siklósi és villányi borral való kínálás... minden csütörtökön du. 2-tôl 5-ig. Belépôdíj 1000 forint''. Az említett pécsi vitafórumon még más is történt, errôl az Egyházfórum a 26. oldalon tájékoztat. Egy felszólaló konkrét példákról számol be, hogy milyen következménnyel jár a világi lelkipásztorok magalázóan alacsony fizetése. Idézet: ,,Mint iskolapszichológus az egyik Pécs környéki általános iskolában a gyerekeket vizsgáltam. Munkám közben megdöbbentem, mert a világi lelkipásztor gyerekeinek nem jut háztartási pénz egészséges étkezésre, tejtermékre és gyümölcsre''. Egyértelmű, hogy a felszólaló ezzel akarta szembeállítani a másik végletet: miközben milliókat költ az egyházmegye vezetôsége az egyház anyagi értékeire, addig a hivatásuk és megbízatásuk miatt a legközelebb álló munkatársak, apostolok és családjaik -- enyhén szólva -- nélkülöznek. Ugyanez a felszólaló egy olyan kérdésre is ráhívja a figyelmet, mely országos jelenség: ,,Mélyen érintett a plébánosai körébôl elhangzott kívánság és csalódás kifejezése is a hosszú idejű várakozás után, hogy bárcsak érdekelné Püspök Urat a személyes helyzetük, nem csak az anyagi vonatkozásaiban, hanem sokszor a magányosság a hívôk között, meg a hitéletükben. Ez is a kommunikációhoz tartozna a Püspök Úr és a papjai, meg a világi munkatársai között.'' ======================================================================== VI. A magyar egyház jelene és kilátásai -- 2. Egyház a mában Rauber nuncius a vertikális és a horizontális folyamatról, avagy a világiak helyzete a magyar egyházban. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az Apostoli Szentszék magyarországi nunciusa, Karl-Josef Rauber érsek helyettünk tette mérlegre ezt a kérdést, és így nem kell attól tartanom, hogy az olvasó engem vádoljon a kritikus hangvétel miatt. Múlt év végén Csillebércen hitoktatók és világi teológusok, illetve hitoktató-szakos hallgatók elôtt összefoglalta a Vatikáni Zsinat határozatait a világiak nélkülözhetetlen szerepérôl, és kifejtette, hogy a zsinat egyházképe a minden keresztény közötti alapvetô közös jelleget annyira elôtérbe helyezte, hogy most már le kell (kellene) bontani azokat a mesterségesen létrehozott frontvonalakat, bástyákat, melyek két ,,osztályba'' különítették el a keresztényeket! Aki végighallgatta az érsek beszédét és elolvasta az Új Emberben 2001. januártól márciusig hét részben közölt magyar fordítását, azonnal észrevehette, hogy mindezt elsôsorban miattunk mondta el. Nálunk ugyanis nem omlottak le ezek a bástyák, annak ellenére, hogy ötezernél több férfi-nô világi teológusunk van, az ország plébániáinak ötven százaléka pedig pap nélkül tengôdik, sôt sorvad vagy semmisül meg. A nuncius hivatásánál fogva jól ismeri az egyetemes egyház régióit, és reflektorfénybe állította a Latin-Amerikában élô keresztények bázisközösségeit. A zsinat óta a híveket ott nem is tudná az egyház megtartani e közösségek világi apostolai nélkül. Az Igeliturgia, a közös szentírásolvasás jelentôsége olyan nagy, hogy saját hivatal jött létre ápolására, tudniillik az Isten Igéjének megbízottjáé, delegado de la palabráé. Mindezt az ún. kelet-németországi egyház már 40 éve gyakorolja. Ezt a hivatalt, hivatást nôk ugyanúgy elláthatják, mint férfiak. A nuncius természetesen nem avatkozhatik bele az egyházmegyék belsô életébe, és nem az a feladata, hogy a megyéspüspökök egyházkormányzati stílusára közvetlenül befolyást gyakoroljon, mégsem lehet véletlennek mondani, hogy kik elôtt mondta el beszédét, és miért jelentette ki, hogy -- idézem -- ,,a hívôknek Isten Népévé való összegyűjtése már nemcsak egyoldalúan föntrôl lefelé húzódó vertikális vonal mentén zajló folyamat, hanem olyan horizontális folyamat is, amelyen közösen fogadják, hallgatják, tanúsítják és ajándékozzák tovább az Isten által adott üdvösséget''. (Új Ember 2001. március 25.6.1.). Ha a vertikális és horizontális vonalat kivetítem és lerajzolom, óriási kereszt lesz belôle: +. Épp errôl van szó: ez alatt a kereszt alatt megy fel a Kálváriára Édesanyánk, az egyház itthon, magyar földön. A stációk ismertek, hiszen mi magunk esünk egyre mélyebben a földre... Krisztus agóniája bennünk. Mindenki tudja, érzi, hogy csak be kell helyettesítenünk a fô és mellékszereplôket... Megvannak saját Pilátusaink, Heródeseink, Kaifásaink, Júdásaink, Simon Pétereink, Síró és Sirató asszonyaink, de vannak -- nem is kevesen -- Cirenei Simonaink, Veronikáink is! És mivel a vertikális és a horizontális ,,folyamat'' függôleges és vízszintes gerendáját nem lehet szétválasztani, mert a kettô együttesen alkotja Jézus keresztjét, ezért ezt a keresztutat is együtt járjuk. Itt már nincsenek osztályok, fôpapok és laikusok, bíborosok, érsekek, káplánok osztálya és a sor végén kullogó világiak osztálya, hanem Isten népe, melyben maga Krisztus agonizál, és áldozza fel magát a feltámadás biztos tudatában. Vannak bíboros és püspök mártírjaink, de hadd mutassak rá egy káplán vérbe áztatott karingjére, akit tôrbe csalva az éj leple alatt késeltek meg, miközben nyakán vitte a burzát az Eucharisztiával. {kép} A vérrel átitatott karing és stóla Ker. Élet 2001. I. 14. Vannak keresztény gróf, nemes vértanúink, és vannak sok gyermekes szülô-mártírjaink, akiket véresre vertek, majd állásuktól megfosztottak, mert nem tagadták meg hitüket, és gyermekeiket ,,illegális hitoktatásban'' részesítették. És vannak Fekete Istvánjaink, akik nem tagadták meg keresztény magyarságukat, sem a Zselléreket, nem lettek kommunista írók, s emiatt félholtra verték, majd a budapesti aszfalt úttestjére kidobták a robogó autóból. Mások szedték fel; így életben maradt, és lett az ifjúság legkedveltebb regényírója... És mennyi ehhez hasonló mártíromság maradt titokban. A Fekete Istvánét is most tudtuk meg Amerikában élô fiától, mert szülei nem merték senkinek sem elmondani, féltették gyermekeik, apáca lányuk biztonságát. Titkukat magukkal vitték a sírba, de otthonukat még a kommunista terror éveiben kápolnává alakították (börtönbôl szabadulva miséztem ott!). Szándékosan iktattam közbe a budapesti nuncius beszédébe a magyar egyház kálváriájának e néhány kiragadott stációját, hogy annál érthetôbbé váljék elôadásának lényege: mi nem mondhatunk le egyetlen plébániánkról, egyetlen hívônkrôl sem, hiszen népünk minden üldözés ellenére hűséges maradt egyházához. A nuncius épp arra hívta fel az illetékesek figyelmét, hogy az egyre gyakrabban alkalmazott oldallagos ellátás helyett nekünk is minél elôbb megbízható világi apostolokra kell bízni a pap nélkül maradt egyházi közösségeket. Mivel a papság létszáma rohamosan fogy, a vertikális struktúra úgy hozzászokott az oldallagos ellátás gyakorlatához, hogy ma már nem ritka, hogy egy plébánosnak -- legyen az 30 éves, vagy 70 éves, a saját székhelyén kívül még 3-5 egyházközséget kell, kellene ellátnia. Hogy ez a valóságban mit jelent? Erre adnak választ a Vigila 1998 augusztusi számában a fiatal lelkész, Juhász Ferenc és Révay Edit a Vallásszociológiai Központ munkatársa (OLI). Nemcsak ôk, de a lelkipásztorok is egyértelműen azt állítják, tapasztalják, hogy fizikai és lelki lehetetlenség egy papnak ilyen elvárásnak, ekkora kihívásnak megfelelnie, -- (természetesen ezen a téren sem szabad általánosítanunk, és bemutatjuk az egyedi eseteket, a karizmatikus papi és világi egyéniségek közösségit is, -- de ezek kivételek!). Juhász Ferenc igen találóan ,,mesterséges életbentartásnak'' nevezi a vertikális folyamatnak, jelen esetben az egyházmegyei kormányzói szervek eme reménytelen próbálkozásait, hiszen a kóma, az agónia szinte minden esetben azonnal beáll a teljesen magára hagyott, plébános nélkül hagyott egyházi közösségben. Ilyen esetben ugyanis az egyházi hatóság felszámolja a plébánia hagyományos struktúráját, hagyja összedôlni vagy eladja, más célra engedi át az üres kúriákat, kisebb, nagyobb plébánia- lakokat. Közben azonnal megjelennek a szertartásokat, megkötöttségeket mellôzô, ,,izgalmas élményeket'' nyújtó szekták, -- miközben a kéthetenként, hetenként érkezô papot már egyre kevesebb ,,hittanos'' várja; az elôre kijelölt idôpontban pedig kevesen, sokszor ketten- hárman vannak csak jelen azon az Eucharisztián, Szeretetlakomán, melyet -- mint láttuk a jeruzsálemi ,,ôsmodellnél'' -- naponta bemutattak a híveknek. Az egyetlen összetartó isteni mágneserô az új körülmények miatt már nem tudja összetartani a Mater Ecclesia, az Édesanya gyermekeit! A tanulmány írója, Juhász Ferenc azonban egy másik és lényegét tekintve az egyedül járható útra is rámutat: Mielôtt a hirtelen halál bekövetkeznék, kezdje el működését egy új típusú közösség, -- jelen esetben a hivatalos egyházi szervek által felkarolt, megbízott ,,horizontális hierarchia''. Így új nedvkeringés alakulna ki a kegyelmi élet számára. A biztos halált csak elodázó, mesterséges életbentartás (= oldallagos ellátás) helyett tehát egy tudatosan elôkészített és a Vatikáni Zsinat által nemcsak jóváhagyott, hanem már-már nélkülözhetetlennek, egyes esetekben kötelezônek nevezett struktúra létrehozása mellett kell az egyházmegye püspökének döntenie! Mivel az egyházmegye papságának életkora amúgyis ismerôs és negyven év óta a statisztika elôre jelzi, hogy a 3500 plébánia közel fele már pap nélkül van, lelkiismereti kötelességnek tűnnék, hogy idôben meggátoljuk a Krisztus és az egyház rengeteg áldozatával létrehozott, évszázados múlttal rendelkezô egyházközségek elsorvadását, és olyan újtípusú struktúrát alakítsunk ki, ami nem csak Európában, különösen Németországban, és nem csak Latin-Amerikában, hanem Mohács után nálunk is megmentette, sôt életerôssé tette a kegyelmi életet. A licet docendi, vagyis a licentiatus nemcsak tudományos fokozatot jelentett a középkori egyetemeken, hanem a gyakorlati pasztorációban való aktív részvételt is a ,,viri probati'' ismert feltételeinek szemmel tartásával. Hogy jobban szemléltessük a hazai egyház keresztútját, érdemes Révay Edit említett tanulmányának egyik kimutatását szemügyre vennünk. Az aktív magyar katolikus papság létszámának várható alakulása az utánpótlás figyelembe vétele nélkül 1996 és 2006 között (abszolút számban) 1996-ban 1996 2001-ben 2006-ben valószínűleg valószínűleg élni fog élni fog ---------------------- ------- ------------ ------------ 24-30 évesek 127 125 123 31-40 évesek 306 295 280 41-50 évesek 364 334 300 51-60 évesek 311 263 216 61-70 évesek 403 291 197 71 évesek és idôsebbek 230 109 48 ---------------------- ------- ------------ ------------ Az utánpótlás nélküli papság létszáma 1741 1377 1164 Az adatok, elôrejelzések önmagukért beszélnek, nincs szükség tehát megjegyzést fűzni hozzájuk. De a teljesebb igazság megismeréséhez hozzátartozik annak rögzítése is, hogy néhány egyházmegyében megindult a horizontális folyamatnak nevezett megújhodás. Mire könyvem megjelenik, bizonyára elkészül majd egy országos felmérés, mely reményteljesebb jövôkép körvonalait rajzolja elénk. A katolikus médiára vár a feladat, hogy a Szentlélek ujjongó örömével rendszeresen beszámoljon minden egyes ,,megfogant, megeredt, szárba szökkent'' hajtásról. Hogy a kereszt vízszintes ágát jelképezô horizontális kisugárzás mi mindenre képes, arról mindenki meggyôzôdhet, aki közelebbrôl megismer egy organikusan fejlôdô plébániát, különösen városokban. Példamutató a Tomka Ferenc vezette Bp-Káposztásmegyeri, a Brückner Ákos vezette Bp. Szent Imre plébánia, -- de ugyanez a horizontális kisugárzás teszi vonzóvá több vidéki plébániánkat is. Legutóbb a Tajdina József vezette bajai Péter-Pál egyházközség életérôl számolt be az Új Ember (2001. április 8. 7.)... A csupán példaként kiragadott plébániák élete épp abban tér el a felülrôl és rendszerint egy személytôl vezérelt templomi közösségektôl, hogy a zsinat szellemében minden hívônek lehetôsége van, hogy a Szentlélektôl kapott karizmájával fejlessze, gazdagítsa a közösség életét. Legtöbb helyen a plébános mellett diákonusok és világi hívek végeznek olyan pasztorációs munkákat, melyeket régebben papok végeztek. Nélkülük megbénulna az egyházközség élete. Ezeken a helyeken nem elkülönülve élik a maguk külön életét az egyes lelkiségi mozgalmak, hanem a közösséget gazdagítva, vagyis megélik a vatikáni zsinat elgondolását, mely szerint a plébánia a kisközösségek közössége. A Szentlélek Úristen fokozatosan ráneveli az itthoni felelôsöket (vertikális vonal!), hogy ne csak az ,,oldallagos ellátást'' erôszakolják, ami a plébániák elsorvadását, a szentségek kiszolgáltatásának szükségképpeni ritkulását jelenti, hanem az egyházi közösségekben kutassák fel a hiteles, elkötelezett férfiakat, nôket, és a megfelelô képzés után minél nagyobb számban hozzák létre a horizontális hierarchiát. Ez -- mint hallottuk Ratzinger bíborostól -- nem a hatalomban való részesedést jelenti, hanem visszatérést az eredethez, az ôsmodellhez (,,arché'' = szent eredet, szent hatalom. R- 155-157). * * * Papságunk teherbírása. Úgy érzem, igazságtalanok velünk szemben azok a bírálatok, melyek nap mint nap elhangzanak a papokról. Sokan elfeledkeznek arról, hogy legtöbbször nem magunk vagyunk oka annak, ami miatt bírálnak. Nem mi vagyunk oka a paphiánynak, elcsigázottságunknak. A papoknak elöljáróik vannak! Az egyház igen szorongatott helyzetben van. Sokan sokféleképpen szólnak ehhez a kérdéshez, de ideje lenne egyszer meghallgatni, hogy elöljáróink, vagyis püspökeink, hogyan látnak minket. Éppen ezért külön fejezetben szólok errôl. Igen megszívlelendô volt mindaz, amit Bosák Nándor püspök tárt elénk az Unio Cleri legutóbbi összejövetelén (2001. május 11.): A papság helyzete egy püspök szemével. Fontos alapigazságokat fogalmazott meg, melyek hiánya miatt szenvedünk legjobban. A püspöknek, elöljáróknak ugyanis nem szabad csupán azt nézniük, hogy milyen munkára alkalmas egy pap, vagy mit végez, hanem figyelniük kell lelki értékére, igényére, szükségleteire. Papságunk egzisztenciális gyökereire mutatott rá; vagyis arra, hogy olyan valamit képviselünk, ami mélyebben van, mint a feladatok, melyeket elvégzünk. Ennek átélésétôl függ a püspök viszonya papjaival és megfordítva is! A szeretet jegyében megírt ,,fôpapi diagnózis'' amennyire igaz, annyira igazolja tapasztalatunkat és meggyôzôdésünket az egyházmegyéknél sorozatosan alkalmazott oldallagos ellátás tarthatatlanságával kapcsolatban. Ha ugyanis teljes egészében felzárkózunk Bosák püspök elmondott és leírt szavaihoz -- vagyis, hogy ,,a püspök nemcsak fônök, a munka szervezôje az egyházmegyében, hanem az egész egyházmegyei közösség atyja, a lelki közösség jele'' -, akkor minden bizonnyal ezt csak szemléletmódosítással lehet konkretizálni. Minden diszpozíciónál, különösen az oldallagos ellátások esetében végsô fokon a fôpásztornak mérlegelnie kell, hogy lehet és szabad-e egy ,,ízületeiben már megmerevedett'', testileg-lelkileg kifáradt paptestvérre újabb terhet rakni. Éppen ô utal beszédében arra, hogy imádkoznunk kell püspökeinkért, hogy ne csak a munka szervezôit lássuk bennük, hanem a nagycsütörtöki liturgia szavai szerint ,,Krisztus egyre tökéletesebb képmásai legyenek köztünk''. Látszólag ugyanis könnyebb egy jól működô plébániához hozzácsatolni egy megüresedett, pap nélkül maradt egyházközséget, mint megkeresni Isten népének hívei között a ,,kipróbált tanúságtevôket'' (Viri probati) és végre nálunk is megvalósítani a Rauber nuncius érsek által említett és világviszonylatban már működô ,,horizontális folyamatot''. De átadom a szót Bosák Nándor püspöknek, aki ritka éleslátással és atyai szemmel néz ránk, miközben kérdezi: ,,Milyenek a papok püspök- szemmel nézve?'' Válaszai: ,,1/ Mintha több lenne a kötelességteljesítés, mint az örömteli szolgálat. Ennek az optimizmusnak hiánya, hogy liturgiánk, igehirdetésünk olyan ízetlen, szürke, megfáradt. Sok közöttünk az elfáradt, megkeseredett ember. 2/ Sok a mellékvágány, miközben perifériára szorul a papi szolgálat. 3/ Kísért az elmagányosodás, ezért nem sikerül kapcsolatot teremteni az emberekkel. 4/ A fiatal papoknál nincsenek meg a stabilitás támaszai. Egyre több az olyan jelentkezô a szemináriumokban, akik valamilyen fejlôdési rendellenességet hoznak magukkal a sérült családból teljesen hibájukon kívül. Magukon hordozzák ennek a kornak sajátosságait, ezért jószándékuk ellenére is sok bennük a bizonytalanság...'' Hát így nézünk ki! Valamikor -- szerzetesekkel együtt -- közel tízezren voltunk, mára plébániáink fele üresen áll, és létszámunk kétezer körül mozog. Az elôírások szerint régebben minden hatvanadik évet betöltô pap kérhette nyugdíjazását. Ma a hatvan évesek még fiatal ,,munkaerônek'' számítanak az Úr szôlôjében. Ne csodálkozzatok, ha legtöbbjük elfáradt, ,,megcsontosodott'', -- idézem Bosák püspök szavait -- : ,,úgy, mint ahogy az idôs ember ízületei megmerevednek... Végzik a megszokott feladatokat, de már hiányzik belôlük a kezdeményezô erô, a lendület, a lelki kreativitás. Éppen ezért -- tiszteletreméltó helytállás ellenére -- nincs vonzása munkájuknak... Pedig a hivatás dinamikus valami...'' (Vö.: Távlatok melléklete. Magyar Papi Egység 2- 6). Azért köszönjük meg ezt a lényegbevágó elemzést, mert épp egy újonnan létrejött egyházmegye új püspöke mondta el és hívta fel a figyelmet több égetô problémára. Például párbeszéd és szolidaritás szükségességére a püspök és papjai között! De ez csak a kölcsönös bizalom alapján jöhet létre. Ez olyan egyetemes érvényű igazság, hogy elvégezhetô a behelyettesítés az ellenkezôjére vonatkozóan is. Vagyis, ha nagy és általános a bizalmatlanság, ,,vezetôellenesség'', sôt engedetlenség, az épp annak a jele, hogy egyrészt nem sugárzik ránk az elöljáró személyiségébôl Krisztus képmása, másrészt nem érezzük, hogy mélyebb dimenzióba állít minket. Bosák Nándor püspök ezt így fejezte ki: A püspök a papok lelkipásztora is, az üdvösségükre is gondolnia kell! -- Nos, az elmúlt évtizedekben, különösen az utóbbi években úgy érezzük magunkat, mintha csupán egy szolgáltató vállalat funkcionáriusai lennénk. Magyarán: milyen munkára vagyunk még alkalmasak, mit tudunk elvégezni? Hogy a társadalom így néz ránk, ezen nem csodálkozunk, de a püspök szavaival élve, arra égetôen szükségünk van, hogy az értünk felelôs fôpásztor ügyeljen arra, hogy miként tudunk megfelelni a jel, a képmás szerepének, a mélyebb dimenzió elvárásának. Bizonyára tapasztalta az elôadó még régebbi beosztásában, hogy az ,,alsópapság'' azonnal felfigyel, és pozitívan reagál, ha püspökében Jézust láthatja. Erre nekünk külön ,,érzékszervünk'' van. A fentiek átgondolása után érthetô az a kérés, hogy ne bántsátok papjaitokat; különösen ne a lelkipásztorkodásban sokszor hôsiesen helytálló paptestvéreimet és azokat a fôpásztorokat se, akik az utolsó vacsora Jézusát igyekeznek minél jobban megmutatni nekünk: nem szolgákat látnak bennünk, hanem testvéreket, barátokat, akiknek Jézus megmosta lábukat, Prohászka pedig így nyilatkozott róluk: ,,mindegyiknek megcsókolnám a lábát''. Ne bántsátok ôket! Írhatnám így is: ne bántsatok engem, hiszen azonosítom magam legtöbbjükkel, Prohászkás lelkületű fôpapjaikkal együtt! Két tűz között égünk! Egyrészt tudjuk és érezzük, hogy a harmadik évezred óriási kihívásaival állunk szemben és a Szent István-i magyar kereszténységnek is fiatal, nagyon jellemes, igen értelmes apostolokra van szüksége, másrészt látjuk és saját magunkban tapasztaljuk, hogy erônk fogytán van. Ha minden erônket összeszedjük is, legtöbbünk ideje lejárt. Bárcsak tudnánk átadni a Szent Pál-i versenyfutásnak, az agóniának stafétabotját egy felkészült papi generáció kezébe. ======================================================================== VI. A magyar egyház jelene és kilátásai -- 3. Egyház a mában A papképzés reformjának ügye. Juhász Ferenc imént említett cikkében (Vigilia 1998 augusztus 568) található egy elgondolkoztató fogalom: ,,katolikus rezervátum''. Ezt a mai magyar egyházi mentalitással hozza összefüggésbe. Való igaz, hogy úgy telt el ez a tíz esztendô, mintha nem is történt volna ,,kint'' az életben semmi. A magyar nyelvű liturgián és a szentségek ,,életközelségének'' élményén kívül, zsinat ide, zsinat oda, megmerevedett minden a püspöki aulák legtöbbjétôl kezdve a szemináriumok életéig. El kell fogadnunk, hogy nálunk nem annyira a belátás, mint inkább az égetô szükséghelyzet tud olyan szituációt produkálni, ami aztán utat nyit egy-egy felismerésnek. Mint láttuk, elôbb az ún. oldallagos plébániai ellátás esetében is: addig vártunk, míg kb. 1500 plébánia pap nélkül maradt. De nem azért, mert elüldözték ôket az ateista egyházüldözôk, hanem azért, mert idejében nem teremtettük meg a feltételeket a világi lelkészek intézményéhez. És csak a teljes ellehetetlenülés beálltakor, a huszonnegyedik órában ébredünk rá óriási veszteségeinkre... Ezzel párhuzamosan halad egy másik megoldatlan kérdés, a papképzés ügye. Eddig nem sikerült választ adnom arra magamnak sem, hogy miért lett tabu-téma a szemináriumok reformja? Pedig az illetékesek is tudták, hogy ezen a téren is korszakváltáshoz érkeztünk. Mégis minden úgy folytatódott, ahogy a kommunizmus elôtt abbahagytuk. Vagyis, ha csak volt rá egy kis lehetôség is, a régi szemináriumokat újból megnyitották annak ellenére, hogy sem a tanári kar, sem a lelki- szellemi élet bázisa nem volt biztosítva. Sôt évrôl évre egyre szembetűnôbb lett, hogy nem felelünk meg az oktatási minisztérium irányelveinek sem, de a Szentszéktôl sem kapott megerôsítést az országos szemináriumi szabályzat. Éppen ezért, sôt ennek ismeretében még nagyobb rejtély számomra, hogy miért nem lehetett errôl nyíltan beszélni, írni? Mert hogy nem lehetett, ennek én magam is szenvedô alanya vagyok. Ugyanis hét évvel ezelôtt a Távlatok című jezsuita folyóirat vita-indító cikket közölt az egyházról, és az után érdeklôdött, hogy kinek milyen elgondolása van az új egyházkép kialakításával kapcsolatban. Nincs értelme, hogy a válaszokról beszámolót adjak, mindössze a saját beküldött cikkem tartalmáról és sorsáról kívánom a lényeget elmondani. Felhívtam a hozzászólók figyelmét, hogy nincs értelme olyan reformokról álmodozni, melyek felett úgysem mi, hanem a Szentszék dönt (püspökválasztás, cölibátus stb.). Ellenben azt el tudnánk érni, hogy a papképzés elodázhatatlan ügyét fôpásztorainknál szorgalmazzuk; és nemcsak az egyházmegyei szemináriumok sorsa, de a Központi Szeminárium kiképzési rendje és stílusa, az egyházmegyei és központi szemináriumok tanári karának ,,átvilágítása'' is legyen szívügyünk. -- Mivel tudtam, hogy a lap szerkesztôségének véleménye ugyanaz, mint az enyém, nagyon csodálkoztam, hogy hozzászólásomnak épp a szemináriumokra vonatkozó bekezdését törölték (Íme egy adalék az említett hazai sajtószabadság állapotához!). Vagyis látnom kellett, hogy még a modern eszméket hirdetô Távlatok sem akar hozzányúlni, pláne nem ,,belenyúlni'' a Hittudományi Kar professzorait, a szemináriumok vezetôit érintô kényes kérdésekbe... Annál örvendetesebb, hogy ami akkor tabu volt, azt most ugyanannak a folyóiratnak, a Távlatoknak fôszerkesztôje interjú formájában Beer Miklós püspöktôl megkérdezte, hiszen a magyar egyház újjáéledése szempontjából döntô jelentôségű a papok képzése. A beszélgetésbôl kiderül, hogy nem lehet tovább várni a szemináriumok összevonásával. A sorok közül az is kiolvasható, hogy lényegében az egyház struktúrájának jellegébôl következik, hogy az egyes egyházmegyék saját hatáskörébe tartozik, hogy csatlakozik-e a közös, vagyis az országos integrációs koncepcióhoz. Mivel a vatikáni Nevelési Kongregáció ismételten felszólította a püspököket a reformra, tovább halogatni a kérdést nem lehet (Lényegében itt érhetô tetten az, amit kritika formájában még a velünk szimpatizálók is annyiszor mondanak: hiányzik az átütô, az egész papságot és az ország keresztény százezreit megmozgató reformterv; pedig most vallásszabadság van, és teljesen tôlünk függ, hogy mit adunk és mit várunk a minket követni akaróktól). Beer Miklós, akit a közelmúltban szenteltek püspökké és az esztergomi szeminárium rektora a következô összefoglaló képet adja a Távlatok 2001/2. 165-168 oldalán: 1/ A papképzés nem csupán az egyes egyházmegyéket, hanem az egész országot érintô üggyé vált, melyet ma Magyarországon egy-egy egyházmegye külön-külön nem tud felvállalni. 2/ Nélkülözhetetlen az egységes felvételi követelményrendszer kidolgozása, mely nemcsak a tudás, a teológiai alapismeretek tesztezését tartja fontosnak, hanem magában foglalja a pszichológiai alkalmasság vizsgálatát is. Ez eleve szükségessé tenné a jelölt plébánosának jelenlétét is a felvételinél. 3/ Az országos Szemináriumi szabályzat eddig nem kapott római megerôsítést! Erre a legutóbbi ,,ad limina'' látogatáskor is felhívták a fôpásztorok figyelmét. 4/ De a Nevelési Kongregáció arra is felszólította az illetékeseket, hogy dolgozzanak ki egy országos integrációs koncepciót, vagyis az egyházmegyék ne külön-külön működtessenek szemináriumokat, hanem állapodjanak meg azok ésszerű összevonásában. 5/ Ma kilenc szeminárium működik, ezek a létszámok sorrendjét tekintve a következôk: Eger 74; Nyíregyháza g.kat. 60; budapesti Központi 58; Esztergom 54; Veszprém 47; Szeged 38; Gyôr 36; Vác 35; Pécs 20. Összesen tehát 422 teológus készül a papságra. (Jó felhívni az olvasó figyelmét arra, hogy ez a kimutatás nem azt tükrözi, hogy hány kispapja van egy-egy egyházmegyének, hiszen több püspökség, beleértve a külföldieket is küldi teológusait tanulni Egerbe, Veszprémbe stb.! És a számok eleve nem a felszentelés fix adatait tükrözik, hiszen jelöltekrôl van szó, akik közül néhányan, olykor többen visszalépnek!) 6/ Távlati tervként a nyugati régióban esetleg Veszprém, a keleti régióban Eger lenne alkalmas egyházmegyeközi szeminárium működtetésére; egy másik megközelítés a filozófiai, teológiai és a pasztorációs kurzusok helyét is kijelölné (Szeged, Veszprém, Eger). Egyre világosabbá kezd válni a Központi Szemináriummal kapcsolatos elvárás: elsôdleges képzési szempont a lelkipásztori életre való felkészítés, ami nem azonos a mostani kiképzési szemponttal. Magasabb képzettségű papokra ezentúl is szükség lesz, de ma már megvan a lehetôsége annak, hogy ôket külföldre küldjük tanulni. 7/ Ami az ún. személyi állományt illeti, Beer püspök megdöbbentô adatokat említett: 25 év alatt negyedére csökkent a szolgálati papaság száma; az aktív papok átlagéletkora ezzel a csökkenéssel együtt egyre magasabb lett (jóval 60 év felett!). A papságra jelentkezô fiatalok száma a várakozások ellenére nem emelkedett, sôt! Azok pedig, akik jelentkeznek, tükrözik a mai társadalom egészének állapotát. Elgondolkoztató Beer püspöknek -- aki az esztergomi szeminárium rektora is -- az a megfigyelése, hogy a hivatások bázisa többnyire az ifjúsági csoportok, lelkiségi mozgalmak. Sajnos a szerzetesi iskolákból is egyre kevesebben jelentkeznek... Vagyis ezen a téren is nagy mozgásban van minden, az egyház élete is! Ami az interjú tartalmát illeti, jogos a kérdés: mi ebben a tabu, miért kellett erre várni tíz évet, miért nem szólhatott ehhez minden jóakaratú hívô, hiszen maga a püspök jelenti ki a párbeszéd végén: ,,Mindenképpen országos ügyrôl van szó, amit együtt kell a magyar katolikus egyháznak megoldania'' (168.1). Csupán azt kell végre eldönteni, hogy ez csak a hierarchiát jelenti, avagy valóban a magyar katolikus egyház egészét, a Rauber nuncius által megfogalmazott horizontális síkon apostolkodó világiakat is. Mert ha valami a laikusokat érintô ügy, akkor a jövô generációt pasztoráló papság képzése eleve ôket érinti.... Érdemes megfigyelni, hogy mily nehezen, ,,félve'' (kitôl?) nyúlnak maguk az illetékesek is ehhez az országosnak minôsített kérdéshez: elôbb szükség volt egy elôkészítô konferenciára, mely felhatalmazást kér a püspöki kartól, hogy egyáltalában kidolgozhasson egy olyan tervet, melyet már évek óta meg kellett volna valósítani Róma többszöri felszólítására, és a vidéki szemináriumok ellehetetlenülése miatt.... És e közben, az ország plébániáinak fele pap nélkül tengôdik, haldoklik, -- a hitre szomjas magyar társadalom pedig komoly partnereket vár kint az életben, a templomban, a szószéken, a katedrán. Vajon mit tesznek külföldön a püspökök a papképzés terén? A kérdés azért idôszerű, mert nyugaton is központi kérdéssé vált a papképzés. A sok kísérletezés közül a legutóbbit említem meg: a holland-belga határhoz közel fekvô bredai egyházmegye sikeresnek tűnô próbálkozását. Errôl a Tablet a következô jelentést közli Holland ,,részidôs'' szeminárium címmel: A holland-belga határhoz közel fekvô bredai egyházmegyében 1983 óta működik egy különleges papnevelô intézet. Hubertus Ernst bredai püspök akkor hozta létre kísérleti jelleggel ezt a szemináriumot, mint egy lehetséges modellt a papnevelés válságának leküzdésére. Az intézményben 17 év alatt 70 papjelöltet készítettek fel a szentelésre, akik 28-48 évesek voltak. Közülük 51-en egyházmegyés papok, 19-en szerzetespapok lettek. A papnevelés és képzés itt Bovendonk szemináriumában azért különleges, mert az elsô négy évben a növendékek tovább folytatják korábbi foglalkozásukat és csak évente 20 vagy 21 hétvégét töltenek az intézetben intenzív, részben személyes tehetségre szabott tanulmányi és nevelési programokkal. A jelöltektôl természetesen elvárják, hogy otthon tevékenyen vegyenek részt egyházközségük életében. Négy év után két további évig -- már feladva eredeti foglalkozásukat -- minden hétvégét az intézeti programokkal töltenek és a hét többi részében abban az egyházközségben dolgoznak lelkipásztori asszisztensként, ahová helyezik ôket elöljáróik. A hat év folyamán kellô idôben diakónussá szentelik ôket, a végén pedig pappá. A hatéves kurzus elsô két évében minden növendéket egy lélektani és spirituális vonatkozásban is képzett tanárnô segíti a munka, tanulás és kulturális élet összehangolásában. A szeminárium rektora, Matthias Ham szerint ez a kísérlet ugyan nem fogja megadni a végsô megoldást a válságban, de sikere legalábbis hozzájárul a megoldáshoz. (Tablet) (Vö.: Új Ember 2000. december 10.) * * * Ennél az égetôen sürgôs kérdésnél is érdemes megkérdezni Prohászka Ottokárt, az egykori esztergomi spirituálist, vajon mit tenne a szemináriumok ügyében? Közismert ugyanis, hogy az elmúlt száz év papságának lelkisége az ô szemináriumi reformjának köszönheti létét (lásd bôvebben Barlay Ö. Sz.: Prohászka az alkotó). 1919. július 7-i naplójából egy részlet: ,,Kívánok nagy műveltséget, apostoli szellemet és bátor kollegialitást a papságba. Hol vannak a jó papnevelô intézetek?... Én a legalaposabb tudományos műveltséget adnám mindenkinek, s nem sajnálnék sem idôt, sem pénzt, s küldeném Párizsba, Bolognába, Oxfordba az ifjakat, adnék melléjük zseniális és spirituális skolárokat, kik egyenként neveljék s ne elszigetelten, hanem a kultúrközösség csatornái és vízművei közt...'' A közelmúltban püspökké szentelt Beer Miklós Esztergomban Prohászka Ottokár szellemét képviseli. Mielôtt megjelent volna interjúja a Távlatokban, felkeresett minket, a legidôsebb papi generációt a székesfehérvári Papi Otthonban, és nekünk is elmondta, hogy ebben a számítógépes világban másként kell megszólítani az embereket és azokat, akiket ebbôl a világból hív apostolának az Úr Jézus. És felszólított minket, a legidôsebbeket, hogy osszuk meg velük papi életünk élményeit.... És közben azon gondolkodom, hogy mire én ehhez a szükséges engedélyt megkapom, és mire én Esztergomba eljutok, addig az USA-ban élô hívô barátom, Felsôvályi Ákos, egykori piarista diák ezt a könyvemet is megjelenteti a Pázmány Péter elektronikus könyvtárban interneten, melyen már 240 művet olvashatnak a világ minden táján a magyarul gondolkodó és imádkozó emberek.... A Gondviselés ugyanis gyakran ,,megtréfál'' minket: miközben egyházi boltjaink alig vesznek át könyveimbôl és a szemináriumokban sem látnak szívesen a rektorok, hogy a fiatal generációnak átadjam Prohászka-élményemet, addig egy több gyermekes Amerikában élô világi apostol májusban felkeresett, és megkért, hogy minden Prohászkáról szóló művemet, az Interjúkat is és a többi írásomat, az egyházról szóló most kiadásra szánt könyvemet is adjam át, hogy az interneten közkincsé tehesse... Hogyan is mondta Virágvasárnap az Úr Jézus a gáncsoskodó farizeusoknak? ,,Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni'' (Lk 19, 40)... A szél ugyanis ott fúj, ahol akar és nem kér engedélyt egyházi kiadóktól, a szeminaristákat még Prohászka apostoli tüzétôl is féltô elöljáróktól, hogy viharrá fokozódva új világot teremtsen a magyar egyházban. * * * Magyarország missziós területté vált. Ezt nemcsak a pasztorációban működô papság látja így, de nyomatékosan felhívta erre a fôpásztorok figyelmét a Szentatya is. Ez most bennünket elsôsorban azért foglalkoztat, mert ezzel még világosabbá válik, hogy megmaradt híveinket, különösen fiataljainkat nem lehet a hagyományos lelkipásztori módszerekkel, stílussal hitvédelmi érveléssel vagy felsôbbrendűségi tudattal megközelíteni, öntudatos kereszténnyé formálni. Sajnos még a tények sem képesek jobb belátásra bírni papjaink nagy részét; pedig a városi templomok üres padsorai minden érvelésnél keményebb leckét adnak fel nekik: az évszázadok óta kedvelt ájtatosságok helyébe mást várnak a híveink! Minden kornak megvan a maga stílusa építkezésben, ruhában, magatartásban, etikettben, szórakozásban stb. A harmadik évezredben élô keresztényhez nem lehet a középkor, a barokk nyelvén szólni. És ha mégis ráerôltetik az újra a régit, inkább elmenekül, vagy közömbös lesz. Az alábbiakban néhány mozaikdarabot veszek kezembe, és ezzel szeretném meggyôzni olvasóimat, hogy legyenek derülátók még akkor is, ha saját környezetükben épp az ellenkezôjét tapasztalják. Olyan korban élünk, mely átmenet a 16. századi tridenti zsinat lelkiségébôl a 21. század megújulni akaró és tudó egyház világába. A legszembetűnôbb változás a lelkiségi mozgalmak területén tapasztalható! Ezen a téren két véglettel találkozunk a magyar egyházban: vagy mereven elzárkóznak elôlük az illetékesek, vagy teljes szabadkezet adnak működésükhöz. Ami az elôbbiek magatartását illeti, elfelejtkeznek arról, hogy napjainkban ezek a mozgalmak a Szentlélek működésének fényes bizonyítékai. E közösségek születése jelzi annak szükségét, hogy az egyházat járja át az igazság és a szeretet és így a régi struktúrát újra életerô és fiatalság töltse el. Az ilyen jelenség a mai kereszténység életrevalóságának, életképességének jele és egy valóban érezhetô szükségre válaszol. Tudniillik a szektásodásnak gyökér okát épp abban kell látnunk, hogy az elmagányosodott modern ember idegennek érzi magát és ,,fázni kezd'' egy hatalmas templomban, ahol senkit sem ismer. Mi ugyan gazdag hagyománnyal és masszív falakkal rendelkezünk, de ez önmagában nem elég, hacsak nem változtatunk stílusunkon; különben az üresség érzete az érzelmileg túlfűtött szekták karjaiba kergeti kiábrándult híveinket. Ne feledjük: senki nem akar egyházat cserélni, ha saját egyháza megadja neki, amit keres, és amire ki van éhezve: igazságra, szeretetre, barátságra, párbeszédre, meghitt légkörre. Nálunk az egyre idôsödô papság eleve averzióval viseltetik minden olyan külsô, belsô mozgásra = mozgalomra, amely nem a hivatalosnak minôsített szertartásokon, hitéleten nyugszik. Pedig épp azon kellene munkálkodnunk, hogy híveink számára meglegyen a lehetôség és vonzerô ahhoz, hogy azon az úton járhasson, amely legjobban kiragadja a magányból és amelyen rátalál Jézusra. Azok a keresztények, akik e közösségekhez tartoznak, nem lesznek borúlátók az egyház életképességével kapcsolatban! Jó lenne, ha papságunk egy-egy új mozgalom, közösség jelentkezésekor arra gondolna, hogy ilyenekbôl születtek az ôsegyház, a Lukács, Máté, Jakab, Pál és Diognétosz közösségei. Ahogy késôbb Assisiben Ferenc elindította a ferenceseket és Domonkos a domonkosokat, úgy alapította meg napjainkban Chiara Lubich a fokolárékat, Kiko Arguello a neokatekumeneket, Edoardo Bonin a Cursillos de Cristiandadot. Milyen erô és autonómia van a brazíliai bázisközösségekben a favelákban... Arról nem is beszélve, hogy a zsinat és a Szentatya újból és újból megáldja és bíztatja a közösségeket, a lelki mozgalmakat, hogy kövessék a Szent Lélek pünkösdi üzenetét, hogy egyesülve egyházközségükkel újítsák meg a plébániák hitéletét! Istennek hála, a magyar egyházban is számos jel mutat arra, hogy bennünket is magával ragad a mindent Krisztusban megújítani akaró Szentlélek: omnia restaurare in Christo! És épp ennek kapcsán ide kívánkozik az a pár mondatban összefoglalt élménybeszámolóm, melyet Pannonhalmán éltem át a múlt év október végén, amikor is részt vettem a Kárpát-medence katolikus közösségeinek találkozóján. Közel háromszázan voltunk, akiket a közös hit és a magyar nyelv fűzött össze egy hálóban. Az elnevezés önmagában is evangéliumi, az Úr Jézustól származó legôsibb jelkép, mely azonnal eszembe juttatja az ,,arché''-t, vagyis a szent eredetet. {kép} Várszegi Asztrik fôapát beköszöntôjébôl Kedves Testvérem! Szeretettel köszöntelek Pannónia Szent Hegyén, ahol közelebb az ég, és ahonnan távolabb ellátni. Ez a Ház Isten irántunk való szeretetének jele és ajándéka több mint 1000 esztendô óta. Szent István királyunk szándéka szerint innen indult a magyarság tudatos evangelizációja. Mindennapi imádságunkban ma is a hazáért, magyarságunkért imádkozunk. Otthont szeretnénk biztosítani számodra a Hegyen, továbbá néhány szakavatott vezetôt akarunk társadul adni, hogy ezekben a napokban egyszerre tanulj magasba és távolra nézni. Szeretnénk elvezetni arra a látásmódra, hogy Isten szándéka távlatában lássad keresztény magyar múltunkat, kultúránkat és hogy társak és testvérek segítségével és velük együtt kíséreljük meg a holnapot megtervezni, majd a közös utat járni. Ez a füzet magában foglalja tervezett programjainkat, az elôadások rövid elôzetesét, a közösségben végzett imádságok szövegét, s a szentmisék énekeit is. Azzal, hogy a Hegyre érkeztél, közösséget vállaltál e Ház küldetésével, az ideérkezô társakkal. Az együttlét figyelmet, tapintatot, egymásrautaltságot jelent. A közösségvállalás azt is jelenti, hogy figyelünk. Figyelünk a Lélektôl jövô hívó hangra, egymásra, idôpontokra, a Ház szokásaira, átadjuk magunkat annak, amit itt nekünk ajándékozni akarnak. Így lesz vendégséged az úr Házában gyümölcsözô, másokat is építô és gazdagító. {kép} Pannonhalma, 2000. október 26. Ismerem a Háló célját, eredetét, történetét. Soha nem akart mást, mint találkozásra, ismerkedésre hívni azokat a legkülönbözôbb célból alakult lelki mozgalmakat, melyek legtöbbször önmagukba begubózva nemcsak a vertikális hierarchia számára, de egymás között is idegen ,,testek'' voltak az egyház életében. Mint annyi szép kezdeményezés, a háló is ,,sápadni'', sorvadni kezdett, mindaddig, míg a legkisebb szeretetre is fogékony erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, déli és a csángó fiatalok észre nem vették, és tíz körömmel kapaszkodtak bele az ôket is megérintô hálóba. Itt, a Szent István alapította Szent Márton hegyi bencés apátságban, Pannonhalmán állapítottuk meg, hogy a Szent Lélek Úristen épp a Hálót választotta ki annak igazolására, hogy ahová nem tudott eljutni a vertikális hierarchia, oda eljutott és azt elérte a minden egyházi közösség felé nyitott Háló. Ez ugyanis a kereszt vízszintes ágaként magához ölel, és szívéhez szorít miden isteni kezdeményezést, mely a Kárpát-medence legkisebb falujában is magyar nyelven szeretné elimádkozni a Mi Atyánkat. Minden résztvevô napokon át kiscsoportokba, sejtekbe csoportosítva megbeszélte a Szekcióban elhangzott elôadásokat. Felejthetetlen élmény volt hallgatni csoportom tagjainak, a rimaszombati Bodor Irénnek, a kolozsvári Sárkány Györgyinek, a beregszászi Komár Ágnes tanítónônek és cserkészparancsnoknak és a többieknek, a legmesszibb csángó faluból ,,angyal szárnyakkal'' ide hozott Mari néninek örömtôl, erôtôl áradó reflexióit... Megadtuk egymás címét, fényképeket készítettünk és azóta is imádkozunk egymásért. A Háló azóta még mélyebb hittel és meggyôzôdéssel folytatja munkáját, mely most már -- Asztrik apát szavait idézve -- küldetéssé vált. Tudjuk jól, hogy Róma évszázadok óta mind a mai napig magára hagyta egyházpolitikai okok miatt a Moldvába szakadt csángó magyarokat, akik még magyarul tudó gyóntatókat sem kaptak (vö.: Benda K.: Moldvai csángó- magyar okmánytár 1989). Nos, had jegyezzem fel ide a Háló missziójának bizonyításaként, hogy most Húsvét elôtt a magyarországiak az erdélyi körút szervezésekor a legkeletibb moldvai falvakba is eljutottak. Klézsén a tájházban a pusztinai és bákói ,,hálósok''-kal is találkoztak, és oly erôt és hitet adtak a szórvány magyar testvéreinknek, amit eddig senki nem adott nekik. Jól véssük bele lelkünkbe akár a vertikális, akár a horizontális hierarchiához, ,,ôsmodellhez'' tartozzunk is: a vízbefulladónak mindegy, hogy ki menti meg, pap, netán püspök, vagy világi, -- ô csak abba kapaszkodik bele, aki feléje nyújtja karját akár Moldvában, akár itthon, például Baranyában egy ,,oldallagosan ellátott'', magyarán: halálraítélt egyházközségben él. Ennek különben én magam vagyok tanúja. Az idei Nagyhéten ugyanis elhatároztam, hogy egy ilyen pap nélkül magára hagyott baranyai községben fogom tölteni a szent három napot. Futótűzként terjedt el a faluban a hír: egy nagyon idôs, fehérbotos pap még a lábukat is megmossa, lesz passió is, feltámadási körmenet is, gyóntat, prédikál... Papi életem legmegrázóbb nagyheteinek egyike volt ez... A somogyi misszió püspöke Hogy mennyire sokszínű a magyar egyház élete, és mennyire megtévesztô az általánosítás, azt az alábbi néhány sor igazolja. Nagyon kevés adat alapján készítettem el ezt a rövid beszámolót, mely tulajdonképpen Balázs Béla kaposvári püspök közelmúltban elhangzott budapesti elôadásának rövid összefoglalója. Mint egykori kaposvári diák, és az újra indított katolikus iskolának néhány hónapig hittanárja, közelrôl is érdekel, hogy vajon mit tud tenni egy fiatal püspök (hiszen ,,csak'' hatvan éves) a ,,pogány Koppányok birodalmában''? Idônként megjelenik róla vagy tôle néhány szokatlan hír, amibôl eleve látszik, hogy a hét éve megalakult egyházmegye püspöke egészen új utakon jár; vagyis még ha akarna sem tudná azt tenni, amirôl Andrásfalvy professzor beszélt a pécsi fórumon. A kaposvári püspök múlt évben az egyházi médiában ,,a püspöki kar proletárjának'' nevezte magát, és aki hallgatta a Felsô-Krisztina város plébániáján elmondott beszámolóját, megértette, hogy miért adta önmagának ezt az elgondolkoztató jelzôt. Emlékezetes volt, ahogy a mostani egyházmegyének egykori fôpapjával, a veszprémi érsekkel a Balaton túlsó partján hajóra szállt, és így lépett a déli partra. Lényegében teljesen eszköztelen volt, se palotája, se irodája, se irodaigazgatója, se kispapokat befogadó szemináriuma. Egyedül hite volt szikla-szilárd, mondván, hogy ha a Szentlélek tényleg ezt a feladatot bízta rá, akkor bizonyára kap majd mindig annyi kegyelmet, hogy megfeleljen az Isten és az emberek elvárásainak. Azt külön meg kell említeni, hogy az annyiszor említett Prohászka püspök legkedveltebb közösségébôl jött Kaposvárra; a Regnum Marianum papjaként ô lesz az elsô, aki Dunántúlon azt a bizonyos ôsmodellt, az apostoli egyszerűség jegyében működô egyházat létrehozza. A Szentszék által kijelölt egyházmegye 422.000 lakosából kevesen gyakorolják hitüket. Valamikor Somogyban nagy fôúri és egyházi birtokok voltak; innét is származik a nép nagy közömbössége. Ez a magyarázata, hogy épp Somogyból vándorolt ki a múlt században a legtöbb földműves magyar lakos. Ezen a területen semmire se menne, ha a szokásos fôpapi módszereket használná. Eleinte a támadások, intrikák, rosszindulatú pletykák, újság, rádió és televízió pergôtüzében élt; beépített vörös püspöknek nevezték. Lassan azonban ráeszméltek, hogy meghallgat mindenkit és segít, ahol tud. Fôállású püspöknek nevezi magát, aki nem visz magával szertartót, titkárt, sofôrt, mert nincs is. Autójával 1 óra 15 perc alatt egyházmegyéjének bármelyik plébániáját eléri. Természetesnek veszi, hogy nem fogadják virágcsokorral, zászlóval, hiszen a falu papja épp hittanórán foglalkozik a gyerekekkel. Elhatározta, hogy sorra felkeresi az iskolákat, de úgy, hogy elôbb telefonon megkéri, hogy beléphet-e, mert mint most kinevezett új püspök, szeretne az iskola tanáraival is találkozni. Mindig megígéri, hogy rövid ideig veszi igénybe idejüket. Eddig minden állami iskolában szívesen látták, mert tud a nyelvükön beszélni. Hôsnek nevezi ôket, akik ilyen minimális fizetésért ekkora áldozatot hoznak a fiatalságért és a családokért. Még ha valaki ateista lenne is közöttük, megszűnik vele szemben az ellenszenv. Meglátogatja a falugyűléseket, szól a néphez, ismeri nehéz sorsukat. Most már több ifjúsági táborba is meghívják, hogy beszéljen hozzájuk, és ôk is feltehessenek kérdéseket. Eljár polgári hivatalokba, lelkigyakorlatra hívja a rendôröket, akik elmondják neki, hogy mi mindent tudnak a drogról, de tehetetlenek. És boldogan mondta el, hogy évenként négy kispapot szentel, 2002-ben pedig ötöt. És ezekre a fiatalokra égetô szükség van, hiszen csak 94 aktív papja van, legtöbbjük idôs, fáradt, de hűséges. A Balaton déli partján nyáron papjai annyit dolgoznak, mintha városban lennének. És amit külön szeretnék megemlíteni, a Betonnak nevezett püspök levelében külön megköszönte, hogy a veszprémi szemináriumban lakó kispapjai elôtt közös példaképünkrôl, Prohászka Ottokárról késô estig annyi megszívlelendô dolgot mondtam. Legutóbb is elküldtem a Prohászka Interjú harmadik kötetét, melybôl kiderül, hogy hetven évvel ezelôtt minden orvosi tilalom ellenére az idôs, szent Prohászka a kaposváriak kérésére egyhetes lelkigyakorlatot vezetett... Így működik a Szentlélek! Talán mostanra érik be az a vetés, melyet az országot járó Prohászka akkor elvetett. Nagyon elgondolkoztató, hogy a regnumos mozgalmat elindító püspököt most a kaposvári egyházmegye létrejöttekor egy regnumos szellemben nevelkedett püspök követ. Ez az ország egyik legszegényebb, létszámban legjobban zsugorodó vidéke. Itt valóban csak az apostolok, hívek, emberek lábát megmosó fôpap tud Krisztusnak követôket szerezni. Antal püspök egyházmegyéjének élete az ôsmodell megtestesítôje Kárpátalján. Az ottani életükrôl nemcsak az Új Ember 2001. januári számaiban olvashattunk, hanem közvetlenül Antal püspök atyától és vele együtt apostolkodó testvérektôl kapom szóban, levélben, mobiltelefon útján a hiteles információkat. A többször jelképként használt vertikális és horizontális vonal vagyis a kereszt, a Kálváriára vezetô Via Crucis Kárpátalján már annyira a keresztények magatartásává vált, hogy egyik a másik nélkül nem is tudna létezni. Hogy a struktúra vertikális ága (a kereszt függôleges fája, a hierarchia, ,,hivatalos egyház'', aula stb.) úgy és azért működik, hogy a Szentszék szándéka mindenben megvalósuljon, ez mindenki számára elengedhetetlen alap és feltétel. A kegyelmi vérkeringésnek, mint minden organizmusnak megvan a maga szerkezete. Mindössze 26 lelkipásztor van, közülük csak hat fiatal és egy idôs, akik kárpátaljai születésűek. A külföldrôl érkezett 17 pap magyarországi, 3 szlovák, 2 német. Itt a hierarchiát nem a szokásos ,,fôhatóság'', ,,püspöki hivatal'' szellemében élik, hanem a primus inter pares jegyében, mely magában a püspök és papjai, segítôtársai személyében testesül meg. Mindenképpen megörökítendônek vélem azt a megdöbbentô eseményt, melyrôl maga Antal püspök számolt be. A legújabb áradás katasztrófája után annyira eggyé akart forrni szerencsétlen népével, hogy elôzetes tárgyalással megállapodott a budapesti politikai hatalom legfelsôbb képviselôivel, hogy lemond megkülönböztetett státusáról, visszaadja diplomata útlevelét, állampolgárságáról is lemond. Az uralkodni vágyó, a parancsoló, ítélkezô episcopus típus helyébe a hívek lábát is megmosni kész, szolgáló Jézust akarta megjeleníteni hatalmas kiterjedésű egyházmegyéjében. Minden tragédia és ellenpropaganda ellenére a falvakban a hívek 70-90 százaléka, a városokban 50-60 százaléka rendszeresen jár templomba (Új Ember 2001. január 7. 7. oldal). Számunkra Majnek Antal képviseli azokat, akik Prohászka püspök lelki örökségét szó szerint elénk élik: Prohászka tükörképei. És ez érvényes azzal a hírrel kapcsolatban is, melynek veszélyére száz évvel ezelôtt elôre figyelmeztette a kortárs püspököket: ha nem állnak ellen az ördögi kísértésnek, az ország népe, papsága a szabadelvű gondolkodás, szabaderkölcs támadásai alatt fog elvérezni (Szó szerint ezt mondta 1896-ban: ,,100 év múlva megesz benneteket a tetű''). Nos -- idézem Antal püspök szavait: ,,Magyarországon az eltelt 10 évben a szörnyűnek nevezhetô és Nyugat felôl jövô szabadelvűség, szekularizálódás tanúi lehetünk, olykor még a katolikus egyházban, a papság körében is... Most kezdôdik Kárpátalján is ennek a szellemnek erôsödése a külföldön dolgozó vendégmunkások révén... Mégis erôs a hitünk! A közös sorsvállalás, kegyelmi élet, felvilágosító munka áldásának köszönhetôen a rettentô szegénység korántsem párosul az emberek erkölcsi süllyedésével. {kép} A nagyszöllôsi katolikus óvodásokat is a többnyelvűség jellemzi {kép} Majnek Antal -- amikor még a nagyszöllôsi ferences misszióban szolgált Példaként elmondta annak a kárpátaljai férfinek esetét, aki Magyarországon dolgozott egy ideig, de végül nem tudta elviselni falujából hozott becsületességével az ôt körülvevô romlottságot, káromkodást, -- és hazajött, vagyis visszament Kárpátaljára! Mitôlünk árad feléjük az abortusz, a szabaderkölcs. Mi lettünk mások megrontója... Itt kell megemlítenem a késôbbiek miatt is, hogy ha templomba járó híveink ilyen hiteles beszámolót hallanak, és adományra buzdítom ôket, a legnagyobb áldozatokra is képesek. Az elmúlt idôben 300.000 Ft összeget adtak Antal püspök atya missziójának, melyet mindig saját kezű soraival igazolt vissza és köszönte meg! -- Ti. ez is hozzátartozik az ôsmodell etikájához, ahogy azt Szent Pál mindig is gyakorolta. -- Ebbôl igen fontos következtetést tudok levonni, és az illetékesek figyelmébe ajánlani: ha híveink -- még vallásukat rendszeresen nem gyakorlók is! - - tudnák, hogy világi lelkészeik, hitoktatóik családjukkal együtt évek óta a létminimum alatt élnek, hogy egyházi iskoláink legjobb pedagógusai a megalázó fizetés stb. miatt másutt keresnek állást, százszázalékban biztosra veszem, hogy tíz- és százmilliókat adnának megélhetésükre, ha erre rendszeres országos gyűjtést hirdetnénk. Tapasztalatból tudjuk, hogy nemcsak a magyar, az erdélyi, a kárpátaljai, de a lengyel, ukrán árvízkárosultak megsegítésére is néhány héten belül milliókat ad népünk a templom perselyeibe. A magyar nép és a magyar keresztények irgalmas szívének, segítôkészségének nincs határa. A feltétel mindössze az, hogy mindenrôl pontosan beszámoljunk, és az arany, ezüst és brüsszeli gobelin helyett a többgyermekes világi testvéreinket, ,,kisegítôinket'' segítsük emberhez, és keresztényhez méltó élethez. ======================================================================== Zárószó Egyház a mában Jelenünk és kilátásaink! Ezt a címet adtam ennek a fejezetnek, mely bizonyára senkit nem elégít ki. Engem sem! Akkor miért kezdtem bele egy olyan írásba, melyrôl meg voltam gyôzôdve, hogy csak torzó lehet!? Mint történész pedig eleve kockázatos közreadni egy olyan dolgozatot, mely közvetlenül a jelennel foglalkozik, és írója -- én -- nem kilátótoronyban állok. Sôt az egyik fôpap még attól is óvott, hogy zászlóvivô legyek! Szent Pál szavaival élve tehát ,,töredékes a tudásom'' ahhoz, hogy belelássak a történések, bonyolult események, összefüggések belsô rugóiba. Akkor miért íródott mégis ez a fejezet? Az okok közül néhányat felsorolok: 1/ Nemcsak a közvélemény, de a hívôk sokasága is napirenden tartja a magyar egyházat súlyosan és kínosan érintô problémákat. Éppen ezért joggal elvárják, hogy ezekrôl nyíltan, egyenesen egy pap is elmondja a közszájon forgó, összekuszált, sokszor elferdített történéseket. 2/ Eleve azzal indítottam ezt a fejezetet, hogy csak mozaikdarabokat mutatok be. Ez szükségképpen azt jelenti, hogy nem törekedtem teljességre sem negatív, sem pozitív történések esetében. E helyett elvi kérdésekre összpontosítottam és egyensúlyra törekedtem. A már említett öncenzúrát alkalmaztam az egyik legfájóbb ügyben is, az Új Ember 1999. augusztus -- október számaiban kirobbant Békés Gellért (épp azokban a hetekben elhunyt nagytekintélyű idôs bencés professzor) -- Török József -- Várszegi Asztrik sajtóvitában, melyet akkor mindannyian -- a Vatikáni Rádiótól kezdve Szappanyos Béla rektorig -- Török professzor kirekesztô bírálata és magatartása miatt szégyenletes botránynak neveztünk... És sorolhatnám a többi megírt, de itt nem közölt fejezetet. Nem akartam én is abba a hibába esni, hogy mindent pesszimista felhangon, lamentálva értékeljek; hiszen épp ezt kifogásolta legjobban a zsinat pápája, XXIII. János. Ugyanakkor jól tudom, hogy számos egyéb pozitív fejleményrôl lehetne és kellett volna írnom, nemcsak arról a néhányról, amire kitértem. -- A művelôdéstörténészek körében ,,mélyfúrásnak'' nevezik azt a módszert, melyet több-kevesebb sikerrel igyekeztem alkalmazni. Mást nem tehettem egy olyan korszakban, mint amelybe a Gondviselés állította Édesanyánkat, a magyar egyházat. Mert: elvérezve és mégis élve; a börtön bilincseitôl megszabadulva, de a szabadsággal még élni nem tudva; hűséggel megöregedve, utolsó percig az oltárnál szolgálva, de a fiatalok energiáit még át nem véve; a rosszat keményen elítélve, de a jótól szárnyalni nem tudva -- élünk, hiszünk, reménykedünk, szeretjük Jézust és égi pártfogónkat, a Magyarok Nagyasszonyát, és agyongyötört, ezeréves hitébôl, erkölcsébôl kifosztott népünket... Lehet, hogy más nemzet, más egyház már elvérzett volna, -- mi még élünk! Csak legyünk hűségesek a köztünk élô Jézus Krisztushoz, az áldozatot bemutató egyházhoz. A megújuláshoz nélkülözhetetlen energiát, isteni kegyelmet a szentmisébôl merítjük. A könyv szükségképpen ehhez vezeti el az olvasót. {kép} A Szentatya Kalkuttában Teréz anyával ======================================================================== Az áldozatot bemutató egyház -- 1. Mielôtt bármit mondanék is a szentmisérôl, a liturgiáról, Graham Greene Nobel-díjas író egyik írásáról szeretnék néhány szót mondani. Címe: Az utolsó szó. A mély hittel és teológiai érzékenységgel megírt (novella) meditáció lényegében összefoglalja mindazt, amit az alábbi fejezetekben részletesen kifejtek. Korunk egyik legnagyobb írója ugyanis drámai hangvétellel ugyan, de rámutat arra, hogy a felszentelt pap -- a pápától az újmisésig -- Krisztus áldozatbemutatását tartja élete legnagyobb kincsének; másrészt jelzi, hogy az egyház mindenkori ellenségei éppen ezért üldözik a papokat, a hívô keresztényeket és rajtuk keresztül Krisztust, Krisztuson keresztül pedig az Istent. ,,Jel, amelynek ellene mondanak''. Mondhatnám így is: Krisztus és az Antikrisztus világvégéig tartó harca a szentmise körül tombol. Az írás lényege: A világdiktátor ki akarja irtani az egyházat, ezért Krisztus földi helytartóját letartóztatja. Azt gondolja, hogy ezzel halálos csapást mér az egész egyházra. A pápát a szokásos módszerekkel addig kínoztatja, míg belülrôl töri össze személyiségét, elveszti emlékezôtehetségét. Azért sem végezteti ki, mert abban reménykedik, hogy hívei felkeresik, és így fel tudja majd göngyölíteni az egyház utolsó sejtjeit is... Bizonyos idô után elérkezettnek látja az idôt, hogy személyesen találkozzék a letartoztatott pápával. Saját szemével láthatja, hogy terve sikerült, hiszen egy öntudatától megfosztott élôhalott ül elôtte. Még egy utolsó próbát tesz: bort tölt a saját és a pápa poharába, koccintani akar vele. Ebben a pillanatban azonban valami mégis történik! Amint a pápa felemeli poharát, szétroncsolt memóriájából egy szikrányi fény eszébe juttatja a kelyhet, melyet mindennap felmutatott az oltárnál. Ajka kimondja az átváltoztatás szavait... A tábornok pedig fôbe lövi. Miért? Hogy soha senki ne mutathassa be többé az áldozatot... De vajon mi rejlik e misztérium mögött, amely ilyen ôrjöngô dührohamot vált ki az Antikrisztusokból? Erre kívánok választ adni könyvem befejezô részében, mely szintén több mint egy rítusról készített összefoglaló. Ez is vallomás. * * * Amikor könyvemnek ezt a fejezetét írom, állandóan arra a mondatra gondolok, amivel Prohászka püspök kezdte az Élet kenyerének elsô fejezetét: ,,Valami újat kellene már írni az Eucharisztiáról. Újat, nem mint fogalmat s tant; azt nem lehet; hanem újat, mint meglátást, mint finom tapintattól inspirált élményt.'' Erre azért lenne szükség, mert lényegében a szentmise mindannak foglalata és pecsétje, ami miatt az egyház létezik. És ha a zsinat -- sit venia verbo -- semmi mást nem csinált volna, csak a liturgia reformját, már azzal is jelezte volna, hogy új korszak kezdôdik az egyház életében. A Szentlélek vihara óriási munkát végzett: felkavart, elsöpört, ,,hegyeket'' sodort el, megmásíthatatlannak hitt elôírásokat, rubrikákat égetett el villámaival, hogy ragyogó fényben láttassa meg velünk a lényeget, az eredetit, melyet évszázadok jó szándékú, de gúzsbakötô liturgikus szabály-özöne elhomályosított. Van Prokop Péternek egy megdöbbentô festménye: a keresztre feszített Jézus két lábszára látható csupán, nem az egész korpus, -- és nem a szokásos egymásra tett lábfej, hanem egymás mellett a kettô és nem egy, hanem két ormótlan szöggel van átverve. De ami miatt ez a kép ide kívánkozik, az épp az imént említett zsinati szellem, mely megmagyarázza a festô merész ábrázolását. A szögek ugyanis nem a kereszt ormótlan, göcsörtös, durva fájába verik Jézus két lábfejét, hanem egy rituáléból kiszakított nyomtatványba, mely a mise bemutatását szabályozó elôírások latin szövegét tartalmazza: Ritus servandi in celebratione missae; az alcím pedig jelzi, hogy a Szentszék hivatalos pecsétjével hitelesített kiadvány felsorolja mindazokat az eseteket, melyekkel véthet a pap, ha a szabályokat áthágja = De defectibus... Egyértelmű, hogy a művész -- aki Rómában, a Vatikán közelében élô pap -- mit is akar mondani: Krisztust nemcsak az Ószövetség fôpapjai és írástudói feszítették keresztre, de mi is, akik az évszázadok folyamán megszámlálhatatlan liturgikus elôírásokkal szinte gúzsba kötöttük a Szentlélek legcsodálatosabb alkotását, a szent cselekmények liturgiáját. -- Nos, a zsinati atyák semmiben sem voltak annyira egységesek, mint épp abban, hogy -- szimbolikusan kifejezve -- kihúzzák a szögeket a rubrikák keresztfájához szegezett Jézus lábából, és ezzel visszavigyenek minket az Utolsó vacsora termébe, ahol Jézus szabadon mozgott, lábat mosott, megengedte, hogy apostolai kérdezzék, fejüket szívére hajtsák, egyenek, igyanak vele, miközben egyesül velük Eucharisztiájában... Csupa cselekvés, mozgás, ének, elmélkedés: szent cselekmények, akciók drámája. Valóságos és a szó eredeti értelmében vett Divina Commedia! -- A festmény alatt olvasható a cím: Hozzá megyek... Én inkább azt írnám: mennék, ha engednétek. Szabályok, elôírások természetesen nélkülözhetetlenek, -- különben káosz lenne! De idôközönként felül kell vizsgálni ezeket, hogy a sas szárnyait ne éppen mi szegezzük az oltár falára... (Az 1588-ban alapított rituskongregáció fennállásának elsô három századában 5993 rendeletet bocsátott ki. Vö.: J.A. Jüngmann: A Szentmise 226.l) De ne gondoljuk, hogy a művész valamit is csorbított a lényegen. Jézus Urunk ugyanis az utolsó napig áldozatként akar köztünk maradni. A papfestô legfeljebb arra akarta felhívni figyelmünket, hogy amennyire csak lehet, térjünk vissza az apostoli idôkbôl ránk hagyományozott ,,ôsliturgiához'', melynek elsô, írásban rögzített szövegét az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk: naponta megjelentek a templomban, a kenyértörést házanként végezték, magasztalták az Istent és az egész nép szeretetében álltak (2, 42-47). És ha továbbra is a művészek nyelvén igyekszem megközelíteni e fejezet témakörét, megemlíteném a formabontó Jacob Epstein művészi alkotását: Lázár szobrát, mely segít megértetni azt, amit a Szentlélek igényelt a zsinati atyáktól. A János evangéliumból jól ismerjük Jézus utolsó csodáját, Lázár feltámasztását, mellyel ádáz ellenfeleit végképp maga ellen fordította. A negyednapja sírban fekvô barátját ,,hangos szóval'' kihívta a sziklasírból: ,,Lázár, jöjj ki!''. Epstein szoboralakja a feltámasztott Lázár elsô lépéseit állítja elénk. Lábai már engedelmeskednek, de a meglazult pólyák még fogva tartják múmiára emlékeztetô testét; kendôvel takart feje még erôtlenül mozdul a hang irányában... {kép} {kép} Prokop: Hozzád megyek Jacob Epstein: Lázár Átvive Epstein zseniális koncepcióját saját témánkra, a ,,pólyák'' szorításában is élni akaró liturgiára, mindenképpen tájékoztatni kell az olvasót, hogy a múlt század óta készül az egyház a liturgia megújítására. A legfôbb ,,állomásokat'', vezéregyéniségeket jól ismerjük: Solesmes bencés apátság, a németországi Beuron, Maria Lach, Pius Parsch, R. Guardini, Guéranger, A. Schott két nyelvű (latin-német) és a hívek számára írt misszáléja, mely a mi bencés Szunyogh Xavér atyánkat ihlette az elsô latin-magyar nyelvű misszálé kiadására, Radó Polikárp Enchiridion liturgicuma stb. ....mind, mind ,,lazított'' azon a pólyán, mely már-már múmiává fokozta le az élô liturgiát, ha nem is a papság, de a latinul már semmit sem tudó híveink millióinak szemében. A Restaurare omnia in Christo jegyében tevékenykedô X. Pius pápa centrális gondolata óriási lépést jelentett a liturgikus megújulás szorgalmazói számára. A századfordulón a Löwen-i Mont César kolostor bencései, élükön L. Beauduin atyával már a vatikáni zsinat szellemében így fogalmazták meg az egyetemes egyház véleményét: ,,Mi (szerzetesek, papok) a liturgia arisztokratái vagyunk, táplálékul kellene azt adni az egész világnak, a legegyszerűbb hívônek is: demokratizálni kellene a liturgiát.'' Lényegét tekintve olyan mozgalomról volt szó, melyet teljes egészében magáévá tett a Szentszék is: a sziklákká kövült, latinul megfogalmazott imaformulákban rejlô és felbecsülhetetlen értékű kincseket szerette volna hozzáférhetôvé tenni a mai hívô számára, aki még vallásos közösségén belül is látja, érzi, tapasztalja az imádság válságát. Ezért volt oly meghatározó X. Pius pápa állásfoglalása: ,,A liturgia és a benne való tevékeny részvétel az igazi keresztény szellem elsô és nélkülözhetetlen forrása''. A külföldi reformtörekvésekkel egy idôben Prohászka Ottokár püspök, aki különben tántoríthatatlan híve és harcosa volt az egyház latin ,,anyanyelvének'', a hívek számára nélkülözhetetlennek tartotta az anyanyelv, vagyis a nemzeti anyanyelv használatát. Ezt minden egyházi fórumon hangoztatta. Norberta nôvér ún. ,,Csobánkai naplójában'' találtam a következô sorokat: ,,A szentmise az egyház legfôbb erôforrása, s mennyire meg lehetne reformálni egyházunkat a szentmise jó bemutatásával...'', -- és ennek feltételeként említi, hogy a hívek is saját értelmükkel és nyelvükkel bele tudjanak kapcsolódni mindabba, ami az oltárnál, a szentségek kiszolgáltatásánál történik (1923. aug. 16.). Az elsô nagy ,,áttörést'' XII. Piusz pápa Mediator Dei apostoli körlevele (1947) jelentette, mely a liturgia Magna Charta libertatis-a. Ennek nyomán jelenik meg a liturgikus megújulás elsô gyakorlati nagy eseménye, a megújított húsvéti liturgia (1951) és az egész nagyhét megújított rendje (1953). Bizonyára sokan emlékeznek még olvasóim közül, hogy mit jelentett mindez a kommunista terror éveiben. A Piarista atyák kápolnája, az Egyetemi Templom, Pannonhalma és a többi sok tíz és száz lelki központ felejthetetlen éjszakai liturgiája gejzírként tört fel az élô egyház lelkébôl... A katakombák világa tárult fel sokunk számára és kézzelfogható módon tapasztalta üldözött egyházunk a Szentlélek erejét, a Corpus Christi mysticum valóságát! Amikor minap egykori apostol csoportom visszaidézte a legvéresebb kommunista terror éveiben a Budai hegyek egyik elrejtett szikla meredekében bemutatott szentmisémet, a most 65 éves István ezeket mondta: ,,névnapi ajándékként azt kértem, hogy miközben Atya latinul mondja a mise szövegeit, én a gyerekeknek magyarul olvashassam fel a latin-magyar kismisekönyvbôl (vagyis a Szunyogh Xavér misszáléból) a számukra különben érthetetlen mondatokat''. Mindez az ötvenes években történt a felejthetetlen Viktor kunyhónál és a Csaba forrás meredekében, ahol az ,,oltár'' egy hatalmas lapos szikla volt, -- ôrséget az óriási gyertyánok és tölgyek szolgáltatták... Néhány év múlva, szabadulásom után Makkos Máriára vezettek az ismerôs ,,szent asszonyok'' és az akkor már hivatalosan is magyar nyelvű liturgiára (mozdulatok az oltárcsóktól kezdve, az új kánon szövegeiig stb.) lépésrôl-lépésre, mondatról-mondatra, mozdulatról-mozdulatra el kezdtek tanítani. Mindennek örültem, kimondhatatlan boldogság élt bennem, hiszen álmaim teljesültek. De egyet sehogy sem akartam elhinni; ti. azt, hogy az Átváltoztatás szövegét is magyarul lehet, sôt kell mondania a papnak. Ennek a ,,hitetlenkedésnek'' pedig az az oka, hogy amikor a negyvenes években Szunyogh Xavér atyával a Szabina kápolnában, zárt ajtók mellett ,,titokban'' magyarul mondtuk a szentmisét, elérkezvén a Hanc igitur- hoz, vagyis az Átváltoztatást bevezetô imához, azt mondta: ,,innéttôl kezdve latinul mondunk mindent, mert az átváltoztatást, a Hoc est enim... és a kehely feletti Hic est enim mondatokat soha nem fogja az egyház népi nyelven mondatni a pappal, -- és ez nagyon helyes'', -- mondotta. Vagyis a liturgia reformjáért harcoló Xavér atya sem akarta és nem is gondolta, hogy még ezt sem kell majd latinul mondani! Érthetô, hogy jóformán újból meg kellett tanulnom misézni. És ekkor alakították át a szentélyeket mindenütt a világon és nálunk is, -- ekkor állították fel elôször rögtönözve, majd művészileg és stílusszerűen is kivitelezve az ún. ,,szembe misézô'' oltárokat. Mindez akkora forradalmi változást hozott az egyház életében, amit ma már természetesnek veszünk; pedig jó erre gyakran és tudatosan gondolni és felhívni a hívek figyelmét, hiszen több mint ötszáz éven át háttal a népnek miséztünk! A bevezetôben megfogalmazott gondolatot -- hogy ti. valami újat kellene írni a szentmisérôl -- igyekszem meg is valósítani. A meglepô épp az lesz, hogy kiderül: az ôsi, az eredeti bemutatásban lehet az igazán újat megragadni. Minél jobban sikerül az ,,ôsmodellt'' megközelíteni, annál közelebb kerülünk az áldozat bemutatásának ahhoz a krisztusi valóságához, mely lelkünk legmélyéig hatol: ôs kategóriákat érint. Annyira ,,modernnek'' érezzük, hogy már-már vigyáznom kell, hogy ne különcködésnek, merész újításnak tűnjék mindaz, amit mondok. Pedig semmi mást nem teszek, csak visszatérek az ôsforráshoz. Mert mielôtt a vallási aktus szertartássá válik, elôtte egy közösség számára mindent és mindenkit magával sodró dráma volt. Sajnos ez ma már annyira hihetetlennek tűnik, hogy alig merünk róla beszélni, és nagyon meg kell válogatni szavainkat, hogy ne profanizálásnak tűnjék az, amit épp a szakralitás érdekében mondunk! Az isteni színmű kategóriája Tulajdonképpen a Divina Commedia kifejezést szeretném használni, -- de mint annyi örök értékeket hordozó fogalmat, ezt is lerántottuk, profanizáltuk és ezáltal alkalmatlanná lett, hogy a legszentebb vallási dolgainkra alkalmazzuk. Hiszen mindannyian érezzük, tudjuk, hogy mikor és mire szoktuk mondani ezt a szót: komédia!? A ,,ne komédiázz'', a ,,minden csak komédia'', vagy a ,,komikus'' kifejezések annyira peiorativ szavakká vedlettek, hogy még a Divina Commedia dante-i alkotása sem nyújt elegendô garanciát, hogy a szentmisét egyszerűen ,,isteni színjátéknak'' merjem nevezni... Pedig most épp errôl kívánok szólni. Elôbb a játék fogalmát kell mélyebben szemügyre vennünk. Mindaddig nem értjük meg az érintett témát, amíg a játékot a komoly ellentétjeként kezeljük. Ebben a kérdésben is célravezetô, ha utalunk az Úr Jézus emberideáljának, a gyermeknek lelkületére. A gyermek ugyanis végtelen komolysággal tud játszani. Számára a játék olyan komoly munka, amelybe bele lehet fáradni. A játék a gyermek életének szerves része, -- fejlôdésének nélkülözhetetlen eleme, -- szabad cselekvés, kreatív tevékenység, értelmét, akaratát megmozgató szent láz, mely rabul ejti, társas lénnyé formálja, rejtett értékeit felszínre segíti... És e gondolatok végén csendüljön fel Jézus figyelmeztetése: ,,hacsak nem lesztek olyanok, mint a gyermekek...'' Így talán már érthetôbb lesz a párhuzam a szentmise liturgiája és az ,,Isteni színmű'' között. Ki gondolná, hogy ennek komoly teológiai irodalma van! Az Isten, az ember és a játék címen jelent meg egy teológiai szakdolgozat, mely R. Guardini és H. Rahner nyomán haladva a liturgiát Isten népének szent játékaként mutatja be. A fiatal ferences szerzô, fr. Bagyinszki Péter Ágoston bátran rámutat, hogy amilyen mértékben engedjük magunkat az isteni gondviselés szent ölelésére bízni, olyan mértékben nyílik meg lelkünk a liturgiában rejlô drámaiság elôtt. ,,A liturgia ugyanis Isten népének szent játéka''. A kiváló tanulmány eredményeit felhasználva igyekszem elmondani a legszükségesebb alapigazságokat. Nélkülözhetetlen, hogy legalább megkíséreljük a valóság eredendô egységéhez való visszatérést, mert csak így tudjuk áthidalni a profán és a szent világa között elmélyült újkori szakadék kérlelhetetlennek látszó távolságát. Visszatérni az ókeresztény egyházatyák szintézist teremtô gondolatvilágához! Ebben a törekvésünkben akár idegenvezetônk is lehetne Nazianzi Szent Gergely, aki egy helyen így nyilatkozik: ,,Az ember élete, testvéreim, hasonlít a gyermekjátékhoz, fénylô árnyék, elszálló madár, hullámon tovasikló hajó nyoma, por, finom köd, reggeli harmat, kinyíló virág''. Feltételezve tehát, hogy a játék = színjáték fogalom használata az eddig elmondottak alapján nem a ,,komolytalant'', a profánt juttatja az olvasó eszébe, engedjük át magunkat a játék filozófiai, metafizikai analízisének. Sokat segít ebben mindenekelôtt a Magyar Nyelv Értelmezô Szótára. Kiderül, hogy 22 jelentéscsoportot lehet magához a fogalomhoz fűzni. Érdemes megjegyezni, hogy nemcsak kedvtelésbôl vagy szeszélybôl végzett cselekvést jelenthet, hanem mozgást, mozgási lehetôséget is. És nemcsak játékkaszinó tartozik e fogalom körébe, hanem a művészet is: zongorán, hegedűn stb. játszani nem annyit jelent, mint elszórakozni egy játékszeren, hanem akár egy hangversenyen óriási szorgalommal, munkával megszerzett tudást bemutatni a közönség vagy egy szigorú zsűri elôtt! A világ legértékesebb Stradivari hegedűjén aligha játszhat a zenéhez nem értô kisgyerek, hanem csak is igazi, nagy művész, hegedűmester! De tágítsuk a fogalomban rejlô gondolat és valóság elemek vizsgálatát a magyar nyelv világán túl is, és kíséreljük meg a globális rálátást megszerezni a játék fogalmunk nyelvi környezetére. Legalább néhány mondattal had utaljak a hatvan évvel ezelôtt megjelent Homo ludens című könyvre, melynek világhírű szerzôje, Johan Huizinga. Ô megkísérelte a kultúra játékelemeinek áttekintését. Játékfilozófiájának igen nagy hatása volt épp a játékosságtól elidegenedett, dekadens korunkra. A intellektualizmus gôgjétôl megszédült nyugati értelmiség számára óriási kihívást jelentett a holland művelôdéstörténész megállapítása: ,,Kezdetben játsszák a kultúrát''. Könyvének nem véletlenül adta ezt az alcímet: Kísérlet a kultúra játékelemeinek meghatározására... Bennünket most a vallásról szóló fejtegetései érdekelnek, melyrôl azt állítja, hogy rituális megnyilvánulásaiban a vallás maga a játéktelített alapközeg. De számunkra az a megállapítása is lényeges, amit a drámáról ír: szoros kapcsolata a játékkal azáltal válik nyilvánvalóvá, hogy mindig cselekvés marad! Az is mélyen elgondolkoztató, hogy szerinte a játéknak köze van az Egészhez és a Szenthez. A kérdést még komolyabban kezdtem átelmélkedni, amikor kezembe kerültek a játék teológiai tartalmával foglalkozó könyvek, mindenekelôtt Hugo Rahner Der spielende Mensch c. kötete. A világhírű Karl édestestvére, Hugo Rahner fordulópontot jelent egész teológiai látásomban, -- sôt liturgikus életemben. Az 1948-ban elsô kiadásként megjelent Der spielende Mensch ugyanis a dogmatika legalapvetôbb kérdéseiben -- teremtés, megváltás, kegyelmi élet, misztika, a végsô beteljesedés -- azt vizsgálja, hogy milyen mély és elszakíthatatlan bensô kapcsolat van a keresztény hit és a játékszimbolika között! A szerzô óriási bizonyítékanyagot sorol fel a filozófiai, teológiai és misztikus irodalomból, hogy mindazt, amit Huizinga az egyetemes művelôdéstörténetben megfigyelt, feltárt, azt a természetfeletti síkon a teológus szaktudásával isteni dimenzióba emelje. Ha a Homo ludens a kultúrfilozófia szenzációjaként hatott, Hugo Rahner műve ehhez hasonlót jelent. Nem véletlen, hogy Karl Rahner ,,bátyám legjobb műveként'' emlegette. Mivel könyvem Édesanyánkról, az Egyházról és jelen fejezetben áldozat bemutató életérôl kíván elmélkedni, meg kell elégednünk H. Rahner fôbb megállapításainak vázlatával. Elég, ha a négy fejezetcímre mutatok rá: A játszó Isten, -- A játszó ember, -- A játszó Egyház, -- és merész logikával a végsô beteljesedésre utalva A mennyei táncjáték négyes beosztása eleve jelzi a szerzô célját és hitünk egészét átölelô perspektíváját. A szentírás és a keresztény antikvitás, az ôsegyház feledésbe merült kincsei után kutat, állandó mélyfúrást végez, analizál, hogy lenyűgözô szintézisben mutasson rá keresztény hitünk, világnézetünk legnagyobb üzenetére, az Euangelionra, az Örömhírre! Mivel a liturgia és benne elsôsorban az áldozat bemutató tevékenység már gyümölcse, eredménye, végsô beteljesedése Isten iránti magatartásunknak, ezért a logikus okfejtés megkívánja, hogy magában az Abszolútumban, Isten legbensôbb világában kíséreljük meg a teremtmény áhítatos tiszteletével megfigyelni a játéknak, mint ,,isteni'' fogalomnak lehetôségét. Egyáltalában feljogosít-e erre valami? Található-e bibliai utalás? Mielôtt a kérdésre megkísérelnénk választ adni, eleve tisztán kell látnunk, hogy a mi értelmezésünk szerint komolyság és játék testvérek Istenben! (Mint ahogy a játszó gyermek, a játszani akaró és tudó ember, a homo ludens is komoly ember!). Ha az ,,agere sequitur esse'' axiomát, vagyis a cselekvés és a lét közötti elszakíthatatlan viszonyulást beépítjük gondolatmenetünkbe, azonnal eszünkbe jut a Panaretos Sophia, a Szentírás egyik legifjabb sszövetségi könyve, a minden erénnyel ékeskedô Bölcsesség könyve, vagy a Példabeszédeké és az Énekek Éneke. Mindegyikben olyan kifejezéseket találunk, melyek alapjaiban rendítik meg a rettenetes és rettegett Jahve-fogalom igazát vagy legalábbis kizárólagosságát. Milyen a Teremtô Isten? ,,Az egész világ olyan elôtted, mint a földre hullott hajnali harmatcsepp...'' (Bölcs 11,22). -- A bölcsesség, mely nyilvánvaló, hogy nem emberi, hanem isteni attribútumként szerepel a szövegben, ezt mondja: ,,...ott voltam mellette, mindent elrendeztem és gyönyörködtem nap-nap után, színe elôtt játszadoztam mindenkor'' (Péld 8,30). És elgondolkoztató, hogy a ,,piél'' igetörzs ,,kinevet'' változata szerepel a héberben akkor is, amikor Sára megtudja Ábrahámtól, hogy öreg koruk ellenére gyermeke fog születni: Kinevetik Istent! (Ter 17,17), de nem cinizmust, gúnyt akar ezzel leplezni, hanem az Istennel való teljes harmóniát. A két nevetés, vagyis az Isten és ember mosolya a hit végsô komolyságából fakadó visszanézés -- sit venia verbo -- kacsintás, rácsodálkozás: az Isten ígéretének lehetetlenségén mulató és az ígéret beteljesülésén örvendezô feszültség nevetésben való feloldása. Mi más a hit, mint olykor emberfeletti kockázatvállalás: a hívô életének egész játéktere Isten kezében van, -- Ábrahámhoz hasonlóan a hit emberének be kell mennie az abszolút Istenre hagyatkozás játékába! Valljuk meg ôszintén: azért nem élvezzük az Euangeliont, mert modern, racionalista eszünkkel a legritkább esetben vagyunk képesek ,,játszani'' ezt az Istentôl felajánlott szent játszmát; helyette a józanész aggályos számítgatásaival pontosan centiméterre, grammra kiszámítjuk a magunk képletét. Ezért nem érezzük, nem érezhetjük át a Nyolc boldogság ,,hazárdjátékát''... a semmihez sem ragaszkodás, a sírás, a magam igaza helyetti szelídség misztériumainak mennyei ízét. Éppen ezt veti szemünkre az Üdvösség isteni ,,játékmestere'', az Úr Jézus: ,,Furulyáztunk nektek, de nem táncoltatok, Siránkoztunk, de nem zokogtatok.'' Az evangélium szellemében élô egyházatyák szerint az ember élô játékszer Isten kezében, -- de nem játékfigura, amelyet ismeretlen szeszély dobál ide-oda. Ôk meglátták a földi dolgok igazi viszonyát, -- éppen ezért az emberi sorsot nem vették sem komolyabban, se kevésbé komolyan, mint ahogy az egy csodálatos játékszert megillet. A keresztény játékmisztika mesterei megtanítanak arra, hogyan kell legyôzni az életet. Legyôzni, de nem a komolyságát, hanem a tragikumát! Vajon csupán a misztika csúcsára feljutottak beszélnek így az egyházatyák korában? Találunk-e szent játék-elemeket, mennyei boldogságot földre vetítô ujjongást az egyház mindennapi életérôl szóló írásaikban? A válasz ezen a téren is pozitív. Egy-egy bibliai helyhez, idézethez fűzött kommentár világosan mutatja, hogy az elsô századokban az Istenbôl születettek, megkereszteltek vannak hivatva ,,beteljesíteni'', valóra váltani például a Zakariás prófétánál olvasható látomást (Zak 8,5): a keresztények hite és a megváltásban lelt öröme igazi játék, és az egyház szépséggel telik el a tánclépésektôl, melyeknek ritmusát a Szentlélek adja. Alexandriai Cyrill és ugyanezt a szöveget magyarázó Jeromos nemcsak játékról, de a fiatalok tánclépéseirôl beszél: ,,... fiúk és kislányok töltik be az utcákat... és ezt az egyházról mondjuk. Benne a lélek öröme testi mozdulatokban fejezôdik ki és tánclépésekkel fogják mondani Dáviddal: Táncolni és játszani az Úr színe elôtt''. Az arianusok elleni élet-halál harcban a játékmisztikát belevonták a három-egy Istenség misztériumába. ,,A fölséges Logosz játszik. Tarka képekkel ékesíti tetszése szerint a kozmoszt'', írja egy híres verssorában Nazianzi Gergely. A gondolatsor végére kívánkozik Perpetua és Felicitas vértanú aktájából a mennyei fogadtatás egy megrázó felszólítása: ,,Ite et ludite''! Menjetek és játsszatok! -- És Perpetua így válaszolt: ,,Istennek hála, hogy miként testben vidám voltam, most itt is derűs vagyok.'' Ez már a Jelenések könyvének lapjain olvasható nagy ünnepi játék (-- Divina Commedia --) világa, ahol a nagy szorongattatásból jött vértanúk örömujjongása fogad! Az évszázadok folyamán egyre elméletibb, ,,szárazabb'' lesz a teológiai gondolkodás, de minduntalan felszínre tör egy-egy szenten keresztül az Istenben gyökeredzô és belôle kiáradó játékosság eksztázisa. Mi más lenne az assisi Ferenc testvér élete, karácsonyi víziója -- mely a középkor legeredetibb rögtönzött commedia dell'arte- ja volt -- (a karácsonyi evangéliumkor elragadtatásában mekegô e-e-e-e- e hangokkal énekelte a Betlehem szót), -- és mi más lenne a racionalizmusában már csak lázadni tudó korszakunkban annak a lisieuxi kislánynak a játékossága, aki édesapját Franciaország királyának hitte és nevezte, apáca korában pedig a Kis Jézus játszótársának képzelte magát; akinek, mint sekrestyés, ô készítheti el a ragyogó fehérre mosott pólyáját, amikor az oltárra teszi a kehelykendôt, meg a korporálét. Amikor már istennek képzelte magát a nyugati ember és oly ,,komolynak = fontosnak'' hitte önmagát, hogy elfelejtett játszani, akkor Teréz nôvér Isten játékszerének nevezet magát, -- Jézus labdázott vele, és nem esett kétségbe, amikor -- lelki szárazság idején -- hónapokig nem ,,labdázott'' vele isteni jegyese. Ha ezeket a minduntalan megjelenô, az Örömhír ôstalajából feltörô gejzírjelenségeket a Szentlélek tudatos figyelmeztetésének vesszük, akkor látnunk kell, hogy St. Gallen szerzetese, Dadogó Notker a teljes igazságra tapintott rá húsvéti szekvenciájában: Nézd, ó Krisztus, a kedves szôlôtô alatt békességgel telve, a kert biztos falai közt játszadozik a Szentegyház. * * * A pár éve elhunyt augsburgi érsektôl, a szentéletű J. Stimpflétôl megkérdezték, mi a titka töretlen optimizmusának? ,,Tudják, én úgy tekintem az életet, mint egy páros táncot. Ha két ember táncol együtt, akkor mindig az egyik vezet, a másik pedig hagyja magát vezetni. Nos, az én életem ilyen páros tánc: Isten vezeti a ťtáncotŤ, én csak hagyom, hogy vezessen''. Hugo Rahner ,,játszó Istenre'' hivatkozva, íme szabad írni a ,,táncoló Istenrôl'' (vö.: Szentmártoni Mihály SJ.: A táncoló Isten. Új Ember 2000. január 16. 9. l.) A rengeteg hit- és erkölcs körébe tartozó problémák, skizmák, eretnekségek elleni küzdelmek évszázadai folyamán egyre jobban ,,megkomolyodott'', sokszor kôvé fagyott a hivatalos egyház arculata. Jöttek a mára már érthetetlenné vált (és épp a mai kor pápája nem gyôz bocsánatot kérni emiatt) a máglyaítéletek, az inkvizíciós perek és kivégzések: eltűnt a mosoly, a játékosság, és szigorú elôírások, rubrikák légköre vette körül a liturgiát is. Jött az ,,áldoztató rács'' korszaka, az egyre elviselhetetlenebb elkülönülés, a szertartást latin nyelven mondó pap és az imák szövegét nem is értô hívô között. A misézô papot a fôoltárnál nem láthatták szemtôl szembe a hívek, hiszen elôírás volt, hogy háttal kell a nép felé miséznie. Azon nem lehet csodálkozni, hogy a hitéhez, vallásához ragaszkodó nép ezzel párhuzamosan kereste a maga útját, és miközben a pap misézett, rózsafüzért imádkozott és imakönyvébôl olvasta kedvelt imáit. És ez nemcsak a falusi templomokban vált szokássá, -- a májusi diákmiséken gimnazista koromban, a harmincas években ez volt a bevett szokás egy olyan rendben, mely pedig a liturgia elkötelezettje volt. ,,Vallási pótcselekedetek'', ,,vadhajtások'' voltak ezek, melyek jelezték, hogy a hívek lelkében összekeveredett az áldozatbemutatás szentségi méltósága az egyéni ájtatosság gyakorlásával... * * * Az eddig elmondottakat összefoglalva, rá szerettem volna mutatni arra, hogy ne idegenkedjünk az áldozatbemutatás elemzésénél az ôsmodell, az apostoli egyház gyakorlatától, mely tele volt élettel, mozgással, ,,leiton ergonnal'', vagyis -- szó szerint idézem a liturgia magyar változatát = közjóra irányuló tevékenységgel. A liturgia lényegénél fogva drámai cselekvések elemeit foglalja magában. És mivel a legnagyobb, legnemesebb ,,közjó'' az Isten méltó, ünnepélyes, felemelô, művészettel átszôtt tisztelete, ezért a liturgiát legszívesebben isteni színműnek, drámának, a legkomolyabb, legszentebb isteni játéknak nevezem. Ez azt is jelenti, hogy a fenti magyarázatok figyelembevételével, ezentúl nem fűzök magyarázkodó megjegyzéseket e kifejezések használatakor; legfeljebb arra kérem az olvasót, hogy ô maga nôjön fel e fogalmak fönségéhez és próbáljon kilépni e fogalmakra rárakódott evilágias profanizáló ködfelhôbôl. -- Külön felhívom a figyelmet a tíz éve újból megjelent Romano Guardini A liturgia szelleme című írásra (Szent István Társulat Az imádság iskolájában c. kötet 155- 221). Ez a mindenki számára érthetô, mélyen szántó és teológiailag is abszolút igazságokat tartalmazó elmélkedés meggyôzheti az olvasót, hogy Édesanyánk, egyházunk remekel, amikor minket, gyermekeit a liturgiára nevel: ismeri az emberi élet legmélyebb titkait, a testivel egybeolvadó szellemi élet igényét. De lehet-e ezen csodálkozni, ha egyszer valóban édesanyánk az egyház? Egy anya ugyanis ab ovo, természeténél fogva tudja, érzi, hogy gyermekeinek mire van szüksége, hogyan kell megtanítania beszélni, járni, nemcsak szóval, de mozgással (gesztikulációval) is kifejezni érzelmeit, hogyan kell alkalmazkodni a közösséghez, hogyan kell viselkednie szentmisén, körmeneten; résztvenni sokak élményében, az ének örömében (az alleluja, a glória, a szanktusz eksztatikus ujjongásában), a népénekek adventi, karácsonyi, nagyböjti, húsvéti több évszázados örökségében és továbbadásában; a szentségek kézzelfogható jézusi jelenlétében: a keresztség mennyországot nyitogató örömében, az istengyermekség krizmával és keresztvízzel történô megpecsételésével; a bérmálás apostoli küldetésében; a házasság szentségi rangra emelésében, melyben lelkére kötik a házastársaknak, hogy úgy szeressék egymást, ahogy Krisztus szereti legnagyobb kincsét, az egyházat; a papjelöltek földre zuhanásában, majd annak hangos megválaszolásában, melyet maga Jézus kérdez mindegyiküktôl: mond, jobban szeretsz te engem ezeknél? -- Csak az édesanyánk tud megtanítani az igazi bocsánatkérésre: beláttatni velünk, hogy nem más, hanem mi magunk voltunk a kis és nagy bűneink elkövetôi és csak ô tudja lemosni, megcsókolni és bekötni vérzô sebeinket; és csak az édesanyánk tud igazán betegágyunkhoz ülni, velünk együtt éjszakázni, 40 fokos lázálmainkat lecsitítani és a naimi özvegy módján végigsiratni a koporsónkat, miközben szembejön velünk az, aki utolsó üzenetként lelkünkbe kiáltja: Én vagyok a feltámadás és az élet!... Mindez dráma, Divina Commedia. Igen! Erre mind az Édesanyánk, a Mater sancta ecclesia tanít minket. Nem szabad az áldozatbemutatás liturgiáját kiszakítani ebbôl a csodálatos láncolatból, az egyház életmegnyilvánulásainak, élô organizmusának egységébôl. Az áldozatot bemutató szentmise liturgiája valóban az egyház mindennapi életének központi és legfontosabb aktusa, de szervesen hozzátartozik a Szentlélek művészi remeklésének egészéhez. És közben ne felejtkezzünk el a H. Rahner által megfogalmazott merész, de bibliai és teológiai hitelességű üzenetérôl: mindez a játszani tudó és akaró Istennek az ô egyháza által ''megszerkesztett'' szent játéka, isteni színmű, melyet velünk -- és nemcsak papjaival! -- akar végigcselekedtetni, komoly szent játékossággal ,,végigjátszatni''. Hiszen mi már az elôbbiek alapján tudjuk, hogy a ,,komolyság'' és a ,,játékosság'' nem egymást kizáró vagy egymásnak ellentmondó fogalmak; mert ha van Deus ludens, akkor nemcsak a profán életben, de a szakrális életben is kell lennie Homo ludens liturgicusnak is! A következôkben ennek a szakrális értelemben vett isteni színműnek terét, ,,kelléktárát'', fô és mellékszereplôit, dramaturgiáját, ,,színpadát'' és közönségét igyekszem élô közelségbe hozni. ======================================================================== Az áldozatot bemutató egyház -- 2. A szakrális tér Oly sokágú ez a téma, hogy nagyon nehéz még a lényegi elemeket is tömören összefoglalni, hiszen átfogja az Isten és az ember kapcsolatának egészét. Ha Isten oldaláról közelítem meg a kérdést, sietve kell leszögeznünk, hogy nem az Istennek van szüksége templomra, hisz Ô az a Valaki, aki önmagának elegendô boldogságban él; nincs benne hiány vagy kiegészülést igénylô vágyakozás. Ezzel máris érintem azt a kettôsséget, ami mindig is jellemezte és jellemezni is fogja a templomot építeni szándékozó embert: érzi Teremtôjének végtelen nagyságát, ugyanakkor látja, érzi a maga mérhetetlen semmiségét. Ez a magyarázata annak, hogy az ember a legôsibb kortól kezdve napjainkig szeretne Istennek valami monumentálisat alkotni, de mindig azzal az alázattal, hogy erre úgysem képes. De legjobb, ha az ember oldaláról közelítjük meg a kérdést, és azt is a keresztény, sôt azon belül a katolikus szakrális térre szűkítjük le. Hiszen látni fogjuk, hogy a mi templomunk eleve olyan isteni drámának színhelye, mely más vallásoknál, például a protestánsnál nem jut szóhoz. Kezdjük tehát a lényegnél. A templom az Isten háza. Vagyis bármennyire az egyház otthona, mégis azt kell kifejeznie, hogy nem egymásnak építettük, hanem elsôsorban azért, hogy az Istennel való találkozásunk helye legyen Krisztusban. Kortól, nemtôl, fajtól eltekintve az embernek szüksége van egy helyre, hogy ha huzamosan vagy akár csak egy-egy órára eljut Isten szentségének megragadásáig, betérhessen oda, és kifejezhesse imádatát, háláját, elmondhassa kérését, vagy akár némán csak megálljon, és megrendülésében semmit se tegyen, csupán ,,én nézem Ôt, Ô néz engem''! E legfontosabb szempont mellett természetesen egymás után sorolhatjuk a többi nélkülözhetetlen elvárást. -- Mit várunk templomainktól? Többek között, hogy életirányító hatással legyen az emberre. Tehát nemcsak azt, hogy pusztán imádkozásra indítsa az éppen belépôt, hanem akár döbbentse rá az Isten nagyságára, fölségére, irgalmára, vagyis legyen a megtérés, a konverzió színhelye, mint ahogy a Notre Dame volt Paul Claudel, vagy a fényárban úszó Eucharisztia a pesti Ferencesek Templomában Dienes Valéria esetében. Vagyis a templom nemcsak Isten háza, hanem az emberé is, aki individuum ineffabile, csodálatra méltó, megismételhetetlen teremtménye Istennek, -- egyed, aki ugyanakkor közösségi lény, és személyiségét kiteljesíteni csak közösségben tudja. Éppen ezért már az elsô keresztények házanként, közösségben = családban végezték a kenyértörést, és úgy imádkoztak együtt, hogy ,,megrendült a hely, ahol egybegyűltek'' (Ap.Csel. 4,31). A templom tehát nemcsak az ,,enyém'', hanem ,,mindannyiunké'', a közösségé, az ekkléziáé. Volt és van idô, kor, amikor a már élô hívô közösség igényli és éli közösségi életét a templomban, de van kor -- a mienk is ilyen -- amikor a templomtól várjuk, hogy közösségé formálja az embereket. A katakombák ,,temploma'', az üldözött egyház templomai negyven év alatt épp ezt a feladatukat teljesítették, kitörölhetetlen élményt nyújtva mindannyiunknak! És a jelekbôl arra lehet következtetni, hogy még sokáig a templom lesz az újjászületô egyház közösségformáló színtere! A hívek, a Krisztus követôk találkozóhelye, sôt otthona legyen a templom, amely éppen ezért ne csak szent, lelket megindító, ámulatra gerjesztô, méltóságával lenyűgözô legyen, hanem tágas, nagyméretű is, amelyben sokan elférnek, amelyben lehet mozogni, és amikor annak megvan az ideje, lehessen benne ,,körbemenni'' (körmenet). Ez az oka, hogy az ôsegyház szakított a pogány szakrális építészet hagyományával. A pogány templomnak ugyanis csupán a papságot kellett befogadnia, -- a keresztény templom azért tágas (több hajós), mert össze kell gyűjtenie szárnya alá (evangéliumi hasonlat magától Jézustól!) összes ,,csibéit'', a hívô közösség minden tagját, hiszen minden megkeresztelt részese Krisztus papságának. Tulajdonképpen a templom mint épület annak az újszövetségi megrendítô ténynek kôben történô megjelenítése, művészi formában megalkotott inkarnációja, melyet minden keresztény tud, -- ez pedig így hangzik: ,,Nem tudjátok-e, hogy Isten temploma vagytok! Isten temploma ugyanis szent, s ti vagytok az'' (1 Kor 3,16). Mi tehát nem vagyunk már pogányok, hanem ,,Isten házanépe, a szentek polgártársai... apostolokra alapozott épület vagyunk, melynek maga Krisztus Jézus a szegletköve. Benne kapcsolódik egybe az egész épület, és emelkedik az Úr szent templomává... Benne épülünk egybe a Lélek által Isten hajlékává'' (Ef 2,21). Amikor a hívôk -- lakjanak akár falusi házakban, vagy városi betonkolosszus ,,börtönzárkáiban'' -- templomba mennek, ennek a belsô hitélménynek kézzelfogható, külsôleg is megtapasztalható szentélyébe kívánnak belépni. Valahová, amelyben éppen szentségénél fogva, másként kell viselkedni, beszélni, énekelni, mozogni, mint kint az életben. Amikor templomba megyünk, mindig kintrôl megyünk be! Még a nem hívôk is tudják, hogy a templom idôt állóbb, mint a falu vagy a város akár legrégibb épülete: generációk otthona; olyan szentély, melybe ôseink, nagyszüleinek is hódoltak Uruknak, Istenüknek. Jeles hely, -- olyan értelemben is, hogy tudják, hol, mikor keresztelték ôket, melyik padban ültek. (Mindig megilletôdve térdelek le abban a padban a pesti Ferencesek templomában, ahol Liszt Ferenc imádkozott!) És szavakba alig foglalható az az élmény, melyet a Kassa-i Székesegyházban bemutatott szentmisém nyújtott, ahol nemcsak Rákóczi fejedelem nyugszik, de ahol szüleim is örök hűséget esküdtek egymásnak, és ahol engem is megkereszteltek... Lépcsô és kapu A legegyszerűbbnek tűnô dolgok rejtenek magukban igazán nagy titkokat. Általános igazság, ez, -- de a liturgiában különösen; itt mindennek jelentése, üzenete van. Ha erre nem figyelünk, érthetetlennek tűnik mindaz, ami a templomban történik. Olyan korban élünk, amely érzéketlenné vált a jelképek iránt. Sokan vannak, akik azért nem vesznek részt a szentmisén, mert idegen számukra minden, amit a pap cselekszik... Figyeljük meg, hogy mi minden titkot rejt magában például az a néhány lépcsô, amelyen már annyiszor mentünk fel a templomba. Az Isten háza minden szempontból kiemelkedik a helység többi épülete között. Maga a templom fala, ablaka, különösen tornya fizikai szinten is más, több, magasabb; akarva nem akarva fel kell rá nézni. A lépcsôk itt eleve nemcsak arra valók, hogy fizikai erôt kifejtve feljussunk a bejárathoz, hanem arra is, hogy közben lelkileg is felfelé haladjunk. Amikor ugyanis lábunkkal egyre magasabbra jutunk, egyúttal figyeljünk arra, ami lelkünk legmélyén történik. A templomba járó ember nemcsak a kint és a bent kategóriájában mozog, hanem a lent és a fönt között tátongó óriási szintkülönbséget is átéli. Bár az Isten számára nincs fönt és alant, de mi minden porcikánkban érezzük, hogy mirôl is van itt szó. Istenhez csak úgy juthatunk el, ha lélekben tisztultabbak, igazabbak, jobbak leszünk. Ha az alantlevô a rossznak jelképe (alantos, aljas), akkor ami fönt van, az a jóé, nemesé. Ezentúl gondoljunk erre is, ha az utcáról a lépcsôkön felfelé megyünk a templomba, ahol a Magasságbelihez szeretnénk közelebb jutni. A kapunak is mély teológiai mondanivalója van. Míg a lépcsôzet esetében a művészet nem tud mélyebb szimbolikát nyújtani, a kapura minden kor rányomja bélyegét. Az elsô észrevétel: a templom kapuja nem otromba nyílás a falon, nem közönséges deszkaajtó; bár olcsóbb is volna és a célnak is jobban megfelelne. Csakhogy a templomkapu többet akar mondani: ,,ember, most olyan világhoz érkeztél, amelyhez hasonló kint a világban nincs''. Kintrôl jöttél; onnét, amelyben van sok szépség is, de sok csúfság is. Nagy ott a zsivaj meg a lárma. Valami vásári jelleg ül rajta. A templom kapuján csak a küszöbön átlépve tudunk bejutni. Az a határvonal a kint és a bent között. Demarkációs vonal. Ha igazán szeretnél találkozni a Magasságbelivel és az ô világával, akkor legjobb, ha a küszöbön kívül hagyod mindazt, ami akadályozna a ,,feljebb'' jutáshoz. A kapu küszöbe a piac és a szentély között van. Ezért jobb, ha lassan lépünk át a küszöbön, -- össze kell szednünk magunkat. És akkor észre fogjuk venni, hogy mindjárt a bejáratnál vár bennünket egy nagy ,,mosdótál'', kôbôl, márványból faragva. Benne megszentelt víz (nem közönséges, hanem szentelt víz!), hogy segítsen átlépni az evilágból az Isten világába. A szentelt víznek ugyanis szintén mély mondanivalója van! Míg a muzulmánoknál ténylegesen meg kell mosakodnia a hívônek, nálunk ,,elég'' a jelképes mosakodás: kezünket a szenteltvízhez érintjük és azzal vetünk magunkra keresztet. És ha van bennünk elég alázat, egy pillanatig térdet hajtva elsuttogjuk: Uram, itt vagyok, levertem magamról az utca porát, szennyét... megérkeztem ,,onnét''... messzirôl... kintrôl... szeretnék beljebb kerülni, feljebb Hozzád. Szentély és oltár A kapu küszöbén átlépve, lélekben megtisztulva olyan kép tárul az ember elé, ami legtöbbünket lenyűgöz. Egyrészt a belsô tér méretei szükségkép eszünkbe juttatják Pál apostol eksztázisát: ,,Akkor majd fel tudjátok fogni az összes szentekkel együtt, mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység, megismeritek Krisztusnak minden ismeretet felülmúló szeretetét és beteltek Isten egész teljességével'' (Ef 3,18). A mennyország ,,kicsiben'', vagyis emberi, tökéletlen kiadásban. És itt aztán minden kor bemutatja a maga jó szándékú kísérletezéseit. A legôsibb görög-római templomépítészettôl kezdve a román, majd a gótika, a reneszánsz, a barokk vagy a mi századunk betonhoz kötött kísérletezései mind arról vallanak, hogy a tervezôk, mérnökök, építészek, festôk, szobrászok koruk stílusának szellemében minden képességüket odaadták az Istennek, hogy a legszebbet, legértékesebbet alkossák. A kapu és bejárati elôtér úgy helyezkedik el, hogy épp a szentély fôoltárára összpontosuljon a figyelmünk. Érthetô, hisz minden imánk, minden cselekedetünk, minden szentségünk a szentélyben, a Tabernákulumban köztünk élô Krisztusra irányul, tôle kapja hitelét, tôle nyeri érvényességét. Az oltár jelenléte minden evangéliumi mondat mögé odahelyezi azt a Jézust, akit az oltár jelképez. Mindennap az oltáron mutatja be az egyház Krisztus áldozatát az Atyának. Még a házasságkötéskor kimondott mondat is: ,,Szeretlek... holtomig holtáig soha, semmi bajában el nem hagyom...'', itt a szentély oltárán kapja meg a maga hitelesítését, Jézusnak élete utolsó csepp véréig hű szeretetében... Lehet-e csodálkozni, ha a szentélynek, az oltárnak kell a templom legszebb, legméltóságosabb, legfönségesebb és a legjobban kiemelt központjának lenni. És valóban a római Szent Péter bazilikától kezdve a legkisebb falú templomáig a fôoltár fölötti oltárkép vagy freskó, oszlopsor vagy egeket nyitogató mennyezet olyan világhírű vagy névtelen alkotók művét ôrzik, akik művészetük és tudásuk legjavát adták. Ezeknek az alkotásoknak mecénásai nemcsak királyok, gazdag fôurak, pápák, fôpapok, de a legszegényebb hívek fillérjei is ott ragyognak láthatatlan drágakövekként! Ennek így kell lenni, -- és ez így van jól, hiszen az oltár körül fölhangzó szavak sajátos akusztikát kívánnak, és megkövetelik, hogy a szentély és központja az oltár kiemelkedjék az élet köznapi szövevényébôl. A kereszt és a gyertya Az oltár egészen Krisztusé. A templomról azt mondtuk, hogy az az Isten háza, a Magasságbeli szentélye, -- másrészt a hívek háza, a közösségé. De az oltár egyedül az áldozatát az Atyának értünk bemutató Jézus Krisztusé. Ezért oltárunkon mindig ott van a kereszt örök mementóként! Bár misztikusan, de mégis reálisan értendô ez az áldozat, mely elválaszthatatlan a Golgotától. Az oltár mindig fehér vászonnal van leterítve. Az igazi vászon finom és nemes anyag. Méltó arra, hogy az oltárt beborítsa. Olyan mint a lepel, melybe Mária, a Fájdalmak anyja takarta le Fiát a kereszt tövében. A kereszten kívül a gyertya is az oltár elmaradhatatlan szent tárgya. Íme egy jelkép, mely minden másnál szebb és kifejezôbb. Bizonyára ezért lett Jézus leghitelesebb jelképe. És ezért van az, hogy nincs az egyháznak olyan tette, szertartása, melynél ne használná az égô gyertyát. Mert a gyertya mindig fényt áraszt, úgy ahogy Jézus mondja önmagáról: én vagyok a világ világossága; de a gyertya mindig ad egy kis meleget is (jéghideg idôben még fagyos ujjainkat is felmelegíti), - - és végül feláldozza önmagát: csonkig ég, mint Jézus, aki mindenét odaadta értünk. Ezért elválaszthatatlan az oltártól a kereszt és a gyertya! A szentmisét bemutató pap Természetesen itt most nem az a cél, hogy a szakrális tér minden egyes tárgyát, instrumentumát bemutassam, -- inkább csak a lényeges jelképekre szeretném felhívni a figyelmet, hogy a nagy összefüggéseket érzékelni tudjuk. Éppen ezért most a liturgia Szentlélektôl alkotott művének, melyet a szó eredeti értelmében vett Divina commediának, isteni színműnek neveztünk kezdettôl fogva, tehát ennek a fölséges alkotásnak fôszereplôjérôl, a szentmisét bemutató papról fog szólni a ,,vallomásom'' (ne feledjük, hogy könyvem eleve a vallomások jegyében mródik). Szavakba alig foglalható az a megtiszteltetés, mely a papra és az ô funkcióját segítôkre hárul. Mindaz, amit eddig elmondtunk az Isten házáról és az emberek (hívek) közösségi szent helyérôl, a pap tevékenysége révén válik életté, érthetôvé és élménnyé. Tovább vive a párhuzamot: ô a fôrendezô és fôszereplô egy személyben. Peter Seewald író a többször idézett A föld sója c. könyvben Ratzinger bíborosnak a liturgiával kapcsolatban is sok kérdést tett fel. Az egyik kérdés így hangzik: mi az oka annak, hogy az utóbbi évtizedekben a papok mintha eltékozolnák a liturgia kincstárát, -- úgy tűnik, hogy a papok már nem tudják, kicsodák ôk? (R-100). A bíboros több oldalról közelíti meg a kérdést. Az egyik ok a legújabb korban végbemenô és minden elképzelést felülmúló átalakulásban keresendô. A papság is ebbôl a megmámorosodott világnak légkörébôl lép a pasztoráció területére: nem ragaszkodni a régihez, az elavulthoz, mindig elôállni valami újjal, abban a hitben, hogy arra jobban felfigyelnek a modern emberek. Így a papok közül is sokan abba a hibába esnek, hogy nem tudnak mértéket tartani, ezért valóban vannak, akik ,,eltékozolják a liturgia kincstárát''. Így állt elô az a helyzet, hogy amikor a Vatikáni Zsinat lehetôvé tette, hogy egész közel kerüljenek a hívek a kétezer éves liturgiánkhoz és átéljék mélységeit, a papság nem készült fel erre kellôen. Így a reformba becsúszott egy irányzat, nevezetesen a liturgia teljes inkulturációja a modern világba! Ilyen téves nézetekrôl hallani: Minél rövidebb legyen a liturgia... Eltávolítandó minden, ami elsô hallásra nem érthetô... Új eszközökkel, pl. rock muzsikával, rögtönzött imákkal tenni ,,moderné'' vagyis tetszetôsebbé az elvont eszméket, hittitkokat. Alapjaiban tehát még ,,laposabb'' nyelvre, az utca nyelvére akarnának mindent transzponálni! Csakhogy a liturgia nemcsak értelmünkre kíván hatni, hanem minden érzékünkre, hogy segítsen egy olyan ünnep befogadására, mely évezredek mélyébôl, végsô soron az örökkévalóságból jön felénk. A liturgiában a ráción kívül jelen kell lennie a nagy folytonosságnak, a megmásíthatatlan alapérzületnek: az ember, mint teremtmény a Teremtô Isten elôtt ki akarja fejezni tiszteletét, hódolatát. A mi ôseinktôl öröklött liturgiánk egy olyan ünneplô közösség tagjává avat minket, mely az Örökkévalóval találkozik! Egy közös életforma meghatározott módja rejlik a szertartásokban, melyekben nem felszínes dolgokról van szó, hanem Isten és ember közti megrendítô drámáról, a kinyilatkoztatás, az Ó- és Újszövetség közös, történelmünket alapjaiban meghatározó eseményeirôl. És mindezt olyan felsôbbrendűséggel, hatalommal szólaltatja meg, hogy megelevenedik általa maga a titok, amirôl az ünnep szól. Mindezzel azt akarja érzékeltetni Ratzinger bíboros, hogy ennek fényében a pap személye központi szerephez jut. Szó szerint ezt mondja: ,,A pap nem holmi ,,színházi rendezô'' (showmaster), aki kigondol valamit és nagyon tetszetôs formában tálalja. Épp ellenkezôleg, lehet, hogy alkalmatlannak mutatkoznék, mint showmaster, itt ugyanis, a liturgiában egészen mást képvisel, és az egész nem rajta múlik'' (R- 142). A központban ugyanis maga az Ige áll, Ôt hirdeti, képviseli, Ôt magyarázza. Hihetetlen felelôsség van az istentiszteletet vezetô papon. Sajátos képességgel kell rendelkeznie, hogy úgy tudja megjeleníteni az Igét, hogy közben mint személy tudjon teljesen visszavonulni, hogy a dolgok ne körülötte forogjanak. Át kell éreznie, hogy miközben látszatra ô a fôszereplô, mégsem ô a központ, hanem a szó jelképi vonzatát tekintve megelevenítôje és képviselôje az isteni misztériumnak. Ez azt jelenti, hogy személyiségén, arcán, hangján, beszédén, mozgásán keresztül élôvé, köztünk levôvé teszi magát Krisztust és a közösség számára közelebb hozza a megváltás titkait. Ha él a felszentelésekor kapott kegyelmekkel, és képességeit alázatosan rendelkezésre bocsátja a Szentléleknek, akkor a liturgia szépsége és nagysága azokat is megérinti, akik különben nem tudják az összes részletet racionálisan feldolgozni és megérteni. Épp az utóbbi évtizedek gyôzhetnek meg mindenkit arról, hogy az ifjúságot mennyire vonzza a manipulálhatatlan hagyomány ereje és méltósága. Azok a központok, melyekben a liturgiát eredeti szépségében és tisztelettel ünneplik, zsúfolásig megtelnek fiatalokkal, még ha éjszakai szertartásokról is van szó. Igen elgondolkoztató Ratzinger bíboros záró mondata arról, hogy lényegét tekintve mire van a legnagyobb szükség. ,,Amire szükségünk van, az egy új liturgikus nevelés, fôként a papoknál!'' (R-143). Sajnálatos módon a szemináriumi években épp erre fordítanak a legkevesebb idôt különösen az utóbbi évtizedekben. Pedig a hívek a zsinat jóvoltából most élhetnék át a legmélyebben a saját nyelvükön bemutatott szentmisét. Tagadhatatlan tény, hogy átmeneti korban élünk ezen a téren is. Ratzinger bíboros ezt így fejezi ki: ,,Nálunk sajnos a kalandos játékosság iránt szinte határtalan a tolerancia, de a régi liturgia iránt gyakorlatilag semmifajta tolerancia nincs. Ez pedig azt jelenti, hogy biztosan tévúton vagyunk'' (R-143). Az évszázados szigorú megkötöttségtôl felszabadult misézô papok -- különösen a városokban -- oly mértékben alkalmazkodnak az egyes korosztályok szokásaihoz, hogy az már elriasztja az ôsi hagyományokhoz ragaszkodókat. A világi szórakozóhelyek hangszereivel kísért spirituálékat -- a rock muzsika néven ismert zenei stílust -- nemcsak megtűrik a fiatal lelkipásztorok, de elsôbbséget is adnak neki. A probléma gyökeréig hatolva, azt kell mondanom, hogy ,,gátszakadás'' történt, -- nincs mérce, mert nem is ismerik; nincs aki megmagyarázná nekik, hogy az amit jó szándékkal művelnek, évezredes értékeket rombol szét. Aki errôl hiteles tájékoztatást kér, olvassa el J.A. Jungmann imént idézett A szentmise c. könyvének negyedik részét: A mise lelki és lelkipásztori oldala fejezeteit; (Az alkalmazkodás és határai 262.1). Vagy legalább hetenként figyelmesen olvassa el Dobszay László jegyzeteit a liturgiáról. Évek óta a próféták szívósságával írja ,,jeremiádjait'' az Új Ember hasábjain, nem törôdve, hogy még papi oldalról is mennyi támadás éri. Legutóbb három budapesti plébánián történtekrôl írja ugyanazt, amit Ratzinger bíborostól idéztem: ,,kalandos játékosság kedvéért eltékozolják a liturgia kincstárát''. Kik? ,,Abortív fônökök'', akik évtizedek óta működô és generációk által létrehozott és a zsinat elôírásait megvalósító egyházzenei kultúrát egy perc alatt felrobbantják (2001. augusztus 5.). Hogy történhet ez? Úgy, hogy senki, még maga a legfôbb elöljáró, a püspök sem szól bele: eddig és ne tovább! Pedig a zsinat egyértelműen elôírja, hogy a püspök engedélye nélkül a szentmise liturgiájában új éneket, szöveget alkalmazni nem lehet. Már pedig nálunk ez történik! Sorra jelennek meg vékonyabb, vastagabb füzetek, énekkönyvek, melyeket nemcsak rock zenekarok, de szerzetesek, papok adnak közre. Egyiken sem találok püspökkari jóváhagyást (Liturgia Tanácsunk csupán a misekönyvek, zsolozsmák kiadásait ellenôrzi!). Az új technikai eszközökkel, hangerôsítôkkel létrehozott effektusok a Hitgyülekezet nívójára degradálják városi templomaink némelyikében nem az embernek, a teremtménynek, hanem Istennek, a Teremtônek kijáró szent és méltó hódolatot. Dobszay professzor nyomán ,,az abortív fônökök'' körét tágítanunk kell, hiszen tanúi lehettünk papszentelés alkalmával az egyház történetében eddig elképzelhetetlen eseménynek: amikor gregorián, vagy klasszikus polifón liturgikus zene helyett rock zenekar dalai kísérték a szertartást. Zenetörténész olvasóim bizonyára emlékeznek a Tridentinum éles vitáira; vajon Palestrina miséi és motettái elôadhatók-e ünnepélyes szentmiséken? A zsinati atyák végül is megadták az engedélyt. Bizonyára azért, mert nemcsak a feltételeknek feleltek meg a polifónia királyának alkotásai, hanem azért is, mert ötszáz évvel ezelôtt az általános műveltséghez szervesen hozzátartozott a musica: a zeneelmélet (a septem artes liberales egyik, ,,fôtárgya'' volt). Ez pedig azt jelentette -- bármennyire hihetetlennek tűnik mai értelmiségieinknek --, hogy sem világi, sem egyházi fejedelem nem lehetett olyan valaki, aki nem értett magas szinten a zenéhez (például az összhangzattanhoz). Van azonban ennek a kérdésnek egy másik, ugyancsak életbevágó vetülete. Mint Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, Rajeczky Benjamin, Naszályi Emil tanítványa, legyen szabad így fogalmaznom: mivel szemináriumban a liturgia és benne az egyházi zene tanítása a mélypontra szorult vissza, teológusaink nem is sejtik, hogy magatartásuktól függ az ezeréves gyökerekbôl táplálkozó magyar egyházi zenekultúránk sorsa. Most az a helyzet állt elô, amit népünk a reformáció korában élt át. A vallásújító prédikátorok ugyanis az ôsi magyar templomi énekek helyébe mind szövegében, mind dallamában idegen tónusú, a nép számára ismeretlen stílust, prozódiát, idegenül ható zenei élményt honosítottak meg. A genfi zsoltárok magyar fordításának és zenei hangzatának művészi értékéhez nem fér kétség, -- de ez még nem teszi a magyar fülnek elfogadhatóvá, illetve népivé. Ennek a kérdésnek több kötetnyi irodalma van (elég, ha a téma református szakavatottjának, Csomasz református lelkésznek és zenetudósnak műveire utalok). A párhuzam elgondolkoztató, mert lényegét tekintve napjainkban ehhez hasonló történik, de sokkal alacsonyabb szinten. Zeneakadémián diplomát szerzô -- köztük gitárszakos -- tanárkollégák megdöbbenve állapítják meg, hogy zömében -- szakmailag, elméleti és gyakorlati szinten egyaránt -- kifogásolható a legtöbb rock stílusú, szövegében gyakran infantilis, érzelmileg túlfűtött, alkalmi jelleggel létrejött templomi ének (Arról külön tanulmányt lehetne írni, hogy a közösségek ,,gitárosainak'' zenei képzettsége, szakmai tudása a legalsó fokot sem éri el!). Mindez jelzi, hogy ezek az ,,alkotások'' eleve nem felelnek meg az összes eddigi zsinat elôírásainak, mert nem művésziek, különösen pedig mert nem illôk az istentisztelet méltóságához! {kép} Gílió Felíció brazil püspök az Altötting-i zarándokhelyen A második vatikáni zsinat ugyan megengedi, hogy különösen az afrikai, ázsiai missziókban ,,a liturgiát az egyes népek hagyományaihoz és szellemi adottságaihoz lehessen alkalmazni'' (LK 40.). Abban azonban remélhetôleg mindannyian megegyezünk, hogy a zenetudósaink által feltárt, dokumentált, több évszázaddal ezelôtt hangjegyekkel is ellátott templomi énekeinkkel nem lehet közös nevezôre hozni a nyugati rock muzsika importált, néhány évtizede divatba jött zeneanyagát. ,,Szellemi adottságainkat'' aligha ismerik azok, akik például a Csiksomlyó-i búcsún százezrek ajkán énekelt ôsi egyházi énekeink helyébe a Taizé-i dalok néven ismert énekeket helyezné. Évezredes szövegek (Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei) helyébe és helyett nem illeszthetô be más! ,,Nem szabad megengedni, hogy járulékok, új fejlemények behatoljanak magának a liturgiának belsô, örök szférájába'' (Jungmann: A szentmise. 263.). Vigyázat! Az inkulturáció az afrikai katolikus törzseknél azt jelenti, hogy ôsi, több évszázados énekstílusukat, hangszereiket használhatják a szentmise liturgiájában. Nálunk az inkulturáció épp ôsi hagyományaink átmentését, a mai kor liturgiájába való beépítését jelenti. Aki ezt pl. a Boldogasszony anyánk, vagy Kájoni vagy a Lyra caelestis kincseinek éneklése közben zsigereiben nem ,,érzékeli'' és nem értékeli, az a magyar ,,szellemi adottságaink'' vonalán identitászavarban, tudathasadásban él... De a felelôsséget itt is valakiknek vállalniuk kell. Hisz fiatal papjaink minderrôl nem is tudnak. -- Ezek ismeretében lépjünk be a sekrestyébe. Mi történik a sekrestyében? Az analógia szükségképpen és jogosan eszünkbe juttatja a színművek szereplôinek ún. öltözôjét. Szó szerint ez történik itt is. A sekrestye ugyanis mindannak a kelléknek ôrzôhelye, melyre a papnak szüksége van a liturgikus cselekedetek végzésére. Itt ôrzik a kelyheket, a liturgikus ruhákat, a ,,kenyeret'' (ostyákat) és bort, a segédkezôknek = ministránsoknak ruháit, -- és itt öltöztetik fel ôket azokba a szent ruhákba, melyek nélkül a hívek nem is tudják elképzelni a szakrális térbe ünnepélyesen belépô és ott tevékenykedô papjukat (Ez a ,,beöltözés'' is utal az alapgondolat igazságára és tényleges valóságára: a liturgia isteni színmű!). A zsinat óta a legtöbb templomban -- sokszor a kelleténél túlzottabban! -- elhagytak számos olyan megszokott és régen elôírt ,,ruhadarabot'', amely évszázadokon keresztül hozzátartozott a szent cselekményekhez. Szándékosan ezekrôl is szót ejtek, mert meggyôzôdésem, hogy ezek elhagyásával nagy veszteség érte a szentmisére készülô papot és ministránsait. A sekrestye légköréhez nélkülözhetetlenül hozzátartozik a csend, a felkészülés áhítata és szent izgalma. (Érdemes elolvasni nagy színművészek vallomásait arról az ,,állapotról'', felfokozott hangulatról, mely erôt vesz rajtuk az öltözôjükben, ahol senki nem zavarhatja ôket, legfeljebb azok a hivatásos ,,öltöztetôk'' -- és az ô esetükben nélkülözhetetlen ,,sminkelôk'' --, akik segítik ôket szerepük minél tökéletesebb elôadásához). Erre azért is szükség van, mert a papnak is át kell hangolódnia, -- hiszen ô is a profán világ ezer zajából-bajából érkezik a templomba, és a sekrestyébôl fog néhány perc múlva a szentélybe lépni, a Magasságbeli tabernákuluma elé, ahol nemcsak Ura, Istene, hanem Isten népe is várja. Hogy megértsük mindazt, amit ezután mondani szeretnék, elôbb hallgassuk meg a liturgia egyik legnevesebb és leghitelesebb mesterének, R. Guardininek kijelentését, melynek ezt a címet adta: A liturgia művészi játéka. ,,A liturgia a megfelelô módokat és alakokat a művészetbôl meríti. Finoman és dallamosan beszél; ünnepélyes és kimért mozdulatokkal halad; színekbe és ruhákba öltözik, amelyek nem a köznapi élethez tartoznak; olyan helyeken és idôben játszódik le, amelyet egy felsôbbrendű törvény igazgat és épít fel. Egy magasabb értelmű gyermeki élet lesz, amelyben minden csupa kép, körtánc és dal...'' ,,Beöltözés''. Ezek a ruhák mások, mint a különbözô papi, szerzetesi ruhák, reverendák. Néhány közülük gyakorlati célt szolgált, és ha céltalanná váltak (pl. a manipulus: ,,kézelô''), érthetô, hogy ma már nem tartoznak az ún. elôírt liturgikus ruhadarabokhoz. Tény viszont, hogy amikor a zsinat meghozta a várva várt liturgikus reformot, nem az volt a célja, hogy a sekrestye légköre világiassá váljék, -- és még kevésbé az, hogy a szent ruhák magunkra öltése közben elfeledkezzünk azokról a gyönyörű és lényegre mutató imákról, melyeket negyven évvel ezelôtt még minden misézô pap tudott és legtöbbünk elmélyülve mondta is. Önmagában ez is biztosította a felkészülést és csendre intette a misére készülô többi jelenlévôt. Kézmosás: ,,...abstergendam omnem maculam...'', mondtuk a vízcsaphoz érve, hogy jelképesen lemossunk magunkról minden testi és lelki szennyet. ...''ut sine pollutione mentis et corporis valeam tibi servire''. Szolgálni a Magasságbelinek nem lehet sem piszkos kézzel, sem piszkos lélekkel! Vállkendô: Bár ma ezt már egy fehér ,,nyakravalóval'' helyettesítjük, de a lényeg most is ugyanaz: elfedjük vele ,,civil'' ruhánk, zakónk, nyakkendônk evilágias jeleit, hogy ne profanizáljuk még ilyen kis dolgokkal sem a szentélyben teljesítendô szolgálatunkat. Az eredeti latin szöveg páli analógiára utalva az ,,üdvösség sisakjának'' nevezi a vállkendôt, melyet éppen ezért fejünkhöz érintettünk. A ,,galea salutis'' (Ef 6,17) a lelki fegyverek között arra szolgál, hogy ki tudjuk védeni a Sátán minden támadását: ,,ad expurgandos diabolicos incursus''. A hófehér miseing, a földig érô alba. Mindannyian meg lehetünk gyôzôdve, hogy az alba is azon szakrális ruhadarabok közé tartozik, mely minden idôben -- reform elôtt, reform után -- meg fog maradni. Bizonyára azért, mert mind az egyháziak, mind a világiak elôtt a legalkalmasabb jelképe annak a lelkiségnek, mellyel egy teremtmény egyáltalában beléphet a szentélybe a Bárány trónja elé. A nagy isteni színmű, a Jelenések Divina commediája ugyanis két dimenziójú: felszentelt, de mégis bűnös földi halandó teljesít szolgálatot a földi templomban Isten színe elôtt... ,,Ekkor az egyik vén megkérdezte: Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek és honnan jöttek?... Ezek azok, akik fehérre mosták ruhájukat a Bárány vérében. Ezért is állnak Isten trónja elôtt, és éjjel-nappal szolgálnak templomában. A trónon ülô közöttük lakik...'' (Jel. 7,15) ...,,Dealba me Domine...'' Az alba magunkra öltése közben mondott szöveg félreérthetetlenül az elôbb idézett Szent János-i látomásra utal, hiszen a Dealba me szavakat mondó pap így folytatja imáját: ,,...munda cor meum ut in sanguine Agni dealbatus, gaudiis perfruar sempiternis'' ...A pap kíséretével nemsokára belép a szentélybe a Bárány trónusa elé, és Isten irgalmából tapasztalni fogja, hogy ,,az élô vizek forrásához ért, ahol Isten letöröl szemünkrôl minden könnyet'' (Jel. 7,17). Ez a ,,gaudium sempiter-num'', az örök boldogság világa... Cingulum. -- Elgondolkoztató, hogy Édesanyánk, az egyház teljes fegyverzettel küldi be papját a Bárány trónja elé. A ,,sisak'' és a Bárány vérében fehérre mosott ,,alba'' után a pap derekára az igazság, tisztesség övét csatolja, úgy ahogy Pál mondja az efezusiaknak és most a szentélybe lépô papnak: ,,csatoljátok derekatokra a tisztesség övét (7,14)... ,,Ut maneat in me virtus continentiae et castitatis''. Az állhatatosság és a tisztaság elengedhetetlen erények = virtusok az Úr szolgálatára kiválasztott pap életében. -- Csak sajnálni lehet, hogy a vászonból készült alba helyébe került új és valóban szebb és a szentély méltóságához jobban illô fehér papi ruha = kukulla viselete nem írja elô a cingulum használatát. Pedig mi idôsek tudjuk, hogy milyen jó volt a derekunkon szorosan megkötött öv aktusa közben szembesülni önmagunkkal (Most hiányérzetem van: ha jelképesen is, de nincs, akit öltöztetés közben ,,ráncba szedne''!). ,,Stola immortalitatis''. Ez az a szignum, az a jel, mely soha nem maradhat el a szentséget bemutató pap válláról. Ezzel jegyzett el püspökünk elôször szerpap (diákonus), majd pappá szentelésünk órájában. Amint a hűség, a felbonthatatlanság jele a gyűrű a házastársak életében, az a pap életében a stóla. Csak a börtönben fosztottak meg tôle, -- különben kiváltságunk, meghívottságunk szent jeleként egész életünkben viseljük, és ezzel temetnek el minket. ,,Add rám, Uram, a halhatatlanság stóláját...'', mondjuk, és közben hűségünk jeléül megcsókoljuk. A stóla felvétele közben hangzik elôször, hogy néhány pillanat múlva kezdôdik az a szent cselekmény, ami miatt van minden: templom, szentély, oltár, -- és ami miatt jött össze Isten hívô népe. Amilyen nagy a feladat, akkora méltatlanságunk tudata. ,,Jóllehet méltatlan vagyok a szent misztérium bemutatására, mégis szeretnék méltó lenni az örök boldogság elnyerésére...'' ,,indignus accedo... me-rear tamen gaudium sempiternum''. Miseruha = kazula. A legôsibb idôktôl kezdve az albára még rátett magára a pap egy ruhadarabot (kezdetben köpeny-féleséget, mely aztán egyházi rendeltetésűvé vált). Kazula annyit jelent, mint kis házikó (sátorlapra is gondolhatunk). Tény, hogy ma ez már nélkülözhetetlen része a misét bemutató pap szakrális ruházatának. Egy ôsi latin leírás szerint a kazula jelképezi magát az egyházat, sôt Jézus Krisztust. Így válik érthetôvé az a szöveg, melyet imádkozva mond a pap a kazula felvétele közben: ,,Uram, Te azt mondtad, hogy igád édes, terhed könnyű: segítsd úgy hordanom ezt (a kazulát = isteni ,,igát''), hogy elnyerhessem kegyelmedet''. -- Ha már az analógiák és jelképek világában otthonosan mozgunk, érezzük, hogy megrendítô a hasonlat és a párhuzam az Úr Jézustól ránk tett apostoli felelôsség és a járom között. Aki dolgozott már ,,igás állattal'', tudja, hogy az engedelmes, ,,betanított'' jószág szinte szerényen, gazdájának jóakaratában bízva odanyújtja nyakát a járom alá, hiszen érzi, ,,tudja'', hogy egymásra vannak utalva. Az Úr Jézus nem ok nélkül kérdezte Pétertôl, mielôtt rábízta volna a ,,legeltetésre szoruló nyáját'', hogy szereti-e ôt igazán, sôt mindenkinél jobban!? -- Ezzel az élménnyel teszem nyakamat, vállamat az Úr Jézus igáját jelképezô kazula alá... Most már minden készen van. ,,Omnia parata sunt!'' Csak a ministráns csengôjére vár mindenki, hogy elkezdôdjék a Bárány elôtt a fölséges dráma. A szakrális idô Szándékosan külön bekezdésben és a fentiek kiegészítéseként tárgyalok a szakrális idôrôl. Ha van a liturgiában szakrális tér, szükségképpen kell legyen olyan Istennek szentelt idô is, mely nem azonos a profán világ idôszámításával és más idôegységgel is dolgozik. Tulajdonképpen nehéz róla beszélni, mert a liturgia olyan dimenziójáról van szó, mely már az evilágon kívüli szférát érinti, melyet nem köt gúzsba a tér és az idô koordinátarendszere. Mivel azonban a liturgia hazája itt a földön van, a küzdô egyház híveit emeli fel a Magasságbeli trónja elé, ezért sok és lényeges szállal kötôdik a tér és az idô nagyon is emberi korlátaihoz. Legjobb, ha a közismert egyházi év elnevezést vesszük alapul és ehhez kötjük mindazt, ami nélkül aligha lehet eligazodni mindabban, amit ezután kívánok írni. Folytathatjuk a már annyiszor említett párhuzamot a liturgia cselekményei és a dráma, a színmű között. A klasszikus drámaelmélet kategóriából átvehetünk néhányat az isteni színmű jobb megértése miatt (Emlékeztetôül felsorolom az öt ,,felvonás'' elnevezését: 1. expositio, mely elmondja, hogy mirôl is van szó a drámában; 2. bonyodalom, vagyis az alaptémának neki feszül, ellentmond egy másik, vagy több ellenszenves, indulatos rosszakarat, bűn, antitézis; 3. fordulópont, mely váratlanul egészen új szempontot villant fel egy esetleges megoldás irányában; 4. késlekedés, retardatio, leszűkítés. Már mindenki várva-várja a végkifejletet, de az csak késik, mert újabb bonyodalmak merülnek fel; 5. a dráma fô problémájának, a ,,csomónak'' feloldása, illetve megoldása, és a feszültség pozitív rendezése. (Mindehhez természetesen idô kell!) Az egyházi év lényegét tekintve az Isten teremtôi és megváltói művének drámai bemutatása, méghozzá évenként ugyanazon ,,elôadásban''; vagyis adventtôl adventig elénk adja, drámai feszültségeket is felhasználva Jézus Krisztusnak köztünk való életét, és az Atyától hozott üzenetét. A szakrális idô elsô napja nem január elsején, hanem Úrjövetnek, Adventnek elsô vasárnapján van. Az igazi dráma ugyanis itt kezdôdik: Názáretben, az elsô Roratén, amikor a Szeplôtelen Szűz ,,igent'' mond: ,,Legyen nekem a Te igéd szerint!'' Itt nyílik meg az ég, itt lép be az idôbe, a történelembe, az elesett ember világába az Isten. Minden évben, immár két évezred óta, az Adventtel kezdôdik az ún. expositio, vagyis a drámaelméletbôl vett szakkifejezést igénybevéve: maga az alaptéma. A liturgikus, tehát a szakrális idô nem puszta visszaemlékezés a régmúlt korszak eseményeire. Sokkal inkább maga Krisztus, aki egyházában állandóan jelen van, tovább él; még érzékelhetôbben mondva: újra és újra átéli és átélteti velünk életét, hogy ezáltal mi is részesedhessünk misztériumaiban. Így a liturgia az egyházi évben a megváltás misztériumait minden idôben jelenlévô valósággá teszi. Hogy a szakrális idô Adventtel kezdôdik, mutatta az a középkori szokás -- nálunk Magyarországon is --, hogy az elsô vasárnap evangéliuma Jézus diadalmas bevonulásáról szólt, ezzel is érzékeltetni akarván, mennyire ujjonganak a keresztény tömegek, hogy új esztendô kezdôdik... Az egyházi év tehát misztérium, titokzatos ünneplés, melyben nemcsak emlékezünk az eseményekre, hanem megelevenedik a megváltás minden egyes ténye, mely ünneplésünk tárgya. Hogy történik ez? A szentmise áldozat bemutatása által. Az egyházi év ünneplésének ugyanis központja, forrása mindig a szentmise közös ünneplése, és benne történik meg a megváltás egész tényének megismétlése! -- Az egyik vasárnapi szekréta szövege igen pontosan és érthetôen fogalmazza meg a fent elmondottakat: ,,Mindannyiszor, midôn ezen áldozat emlékezetét ünnepeljük, megváltásunk művét gyakoroljuk''. A szentmisében ugyanis valóságosan és lényege szerint = ,,realiter et substantialiter'' maga Jézus Krisztus jelenik meg. Ez az egyházi év szakrális idejére lefordítva azt jelenti, hogy Adventben az Istenanya, Mária szíve alatt élô Jézus van közöttünk; Karácsonykor a Gyermek Jézust imádjuk az oltárunkon, -- Epifánia (Vízkereszt) ünnepén a világ elôtt megjelenô Istenfia elôtt hódolunk, jelképesen is a bölcsek aranyával, tömjénével és mirrhájával; nagybôjtben-Nagyhéten az Isten Báránya, a szenvedô Jézus jelenül meg a Kálváriát jelképezô oltár kövén; de ott van az Eucharisztiában a sírból feltámadott Krisztus is; sôt az Atya jobbján ülô és onnan eljövendô Krisztus is jelen van közöttünk és egyesül velünk, -- tehát megvan a misében a Parúzia is. Mindezt azért jó emlékezetünkbe idézni, hogy megérezzük mennyire a tér és idô korlátain kívül szeretne ,,átemelni'' bennünket a liturgia szent lelke! Ezt igyekszik zseniális tömörséggel kifejezni mindenegyes szent misében a pap ajkán és a hívek válaszában az Átváltoztatáskor: ,,Íme hitünk szent titka!'', -- mire a válasz: ,,Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, míg el nem jössz!'' Ebben a kijelentésben egyszerre jelenik meg a múlt, a jelen és a jövô, vagyis egyszerre a megváltás misztériumának földi és égi dimenziója! Természetesen ez nem megy bonyodalom nélkül, -- nem könnyű a földhöz ragadt embert kiszakítani a gravitációs erôk szorításából. De a liturgia megtalálta a megoldást: az egyes ünnepkörökben a szentmisében jelenlevô valamennyi krisztusi titok körül mindig azt emeli ki, ami az illetô ünnepnek tárgya. Karácsonykor például az egyház liturgikus szövegei egyértelműen vallják, hogy Krisztus megszületett: Puer natus est nobis! A Gyermek megszületett! Nemcsak akkor, Betlehemben, hanem itt! És számunkra: nobis. Az egyház liturgikus szövegei mindig a jelenvaló Krisztust ünneplik. -- És ez így van a többi ünnepen is; mind a zsolozsma, mind a szentmise szavai úgy hangzanak el a pap és a hívek ajkáról, mintha épp most történne a szóban forgó misztérium. Ennek jegyében állítja össze az egyház pontos, precíz idôérzékkel a többi ünnepet; ügyel például arra, hogy a születés december 25. összevágjon a március 25-vel a kilenc hónap miatt; mint ahogy a Szeplôtelen fogantatás ünnepének idôpontja is pontosan ,,válaszol'' a Kisasszony ünnepének dátumára (december 8--szeptember 8.). -- És amikor csak lehet és mód van rá, precíz pontossággal ki van számítva a Purificatio, a Gyertyaszentelô, a Húsvétot követô 40 és 50 nap (a Mennybemenetel és a Pünkösd dátuma). Ezzel is segít a liturgia élô valósággá tenni és kézzelfogható életközelbe hozni az egyes misztériumok jelenvalóságát: Krisztus most teszi ezt velünk és értünk! Ezt az évezredes liturgikus rendet a legutóbbi zsinat még változatosabbá tette azzal, hogy négyévenként kerül sorra ugyanaz a szentírási olvasmány. Idézem a rendelkezés szövegét: ,,Bôségesebb szentírás-olvasás adódik abból, hogy az egyes napokra három évre terjedô sorozat van elôirányozva úgyhogy ugyanaz a szöveg csak minden negyedik évben kerül újra felolvasásra''. A Tridenti zsinat után évszázadokon keresztül ugyanaz a perikópa = szentírási szakasz volt elôírva. Így a misézô pap prédikációi is azonos témához kötôdtek. Most, amióta az A B C-vel jelölt változat van érvényben, sokkal változatosabb, bôségesebb lett a bibliai olvasmányanyag, és ezáltal a homiliák, prédikációk is színesebbek lehetnek. A rendelkezés még azt is megemlíti, hogy az A sorozat éve a Máté-evangéliumról van elnevezve, a B a Márk-evangéliumról, a C sorozat a Lukács-evangéliumról... Tény, hogy ez az új rendelkezés minden szempontból élénkebbé tette a liturgikus életet, -- több szintűvé vált maga a drámai alkotás! A színek liturgiája Minden drámában a szereplôk a színmű mondanivalójához méltó öltözetben jelennek meg a színen. Az ôsmodell itt is az önfeledten játszó gyermek, aki a legtermészetesebb módon vesz magára maga készített ruhákat, eszközöket, mert önmegjelenítô dinamizmusa még sértetlenül működik. A gyermek számára elképzelhetetlen a játék eszközök nélkül; ezek segítségével fejezi ki gondolatait, érzelmeit. Ha ,,katonásdit'' játszik, egy fadarabot vesz kezébe, és az lesz a kard. Ha eljátssza az ,,Egyszer egy királyfi mit gondolt magában'' népmesét, mindenképpen keres egy köpenyt vagy lepedôt, amit kinevez palástnak... A liturgia épp azt teszi lehetôvé az embernek, hogy olyan legyen, amilyen isteni rendeltetésébôl akar és kell lennie: hogy ,,Isten gyermekévé'' legyen. Bár ez az élet magasabb szintű, mint az, amelyet a közönséges valóság nyújt, mégis az egyház kezdettôl fogva megtalálta a megfelelô módokat és eszközöket, hogy azokkal kiépítse a liturgia jelkép rendszerét: színekbe és ruhákba öltözik, -- finoman és dallamosan beszél, -- hódolatát térdhajtással szereti kifejezni, -- egeket ostromló imáit kitárt karokkal mondja el... Ünnepélyes és kimért mozdulatokkal halad... És mindezt egy felsôbbrendű törvény irányítja, igazgatja, -- talán úgy, mint a rendezô teszi kiválasztott drámájának színrevitelénél. A rendezô, éppúgy mint egy szinfónikus zenekar karmestere, megfelelô légkört teremt, mindenkinek kiosztja helyét, feladatát; kikeresi a legmegfelelôbb karaktereket a fôszerephez és megtervezi a színfalakat, a kulisszákat, -- kiválasztja a kosztümöket, ruhákat. Vagyis ami egyébként csak a valótlanság birodalmában, művészi elképzelésben létezik, azt mind valósággá változtatja. Ehhez hasonló történik a liturgiában is: művészet és valóság eggyé válik, és egy természetfeletti, de valódi élet kifejezésformájává válik minden mozgás, mozdulat, ének, beszéd, öltözet, de még a ruhák színe is! Ez utóbbi témánál maradva, elcsodálkozhatunk azon a lelki finomságon, árnyalatokra is érzékeny lelkületen, mellyel a liturgia a színeken keresztül tudja kifejezni egy-egy ünnepkörnek vagy egy-egy ünnepnapnak legmélyebb belsô tartalmát, isteni és emberi üzenetét. Fentebb részletesen szóltunk azokról a liturgikus ruhákról, melyeket a pap a sekrestyében ölt magára. Itt most csupán a stóla és a kazula liturgikus színeirôl nyújtok felvilágosítást. Fehér: az Úr Jézust dicsôítô, életének legnagyobb eseményeire emlékezô ünnepeinken mindig fehér ruhába öltözik a pap és az oltár. Ugyancsak ezt a színt használja a liturgia a Szent Szűz, Szent József és a többi szentek, angyalok, hitvallók, ünnepein, valamint a Karácsonyt és Húsvétot követô vasárnapokon. Zöld: az ún. évközi vasárnapokon és a hétköznapokon használandó. Piros a tüzes nyelveket küldô pünkösdi Szent Léleknek és a vértanúknak a színe. Lilába öltözteti a papot a liturgia Adventben és Nagyböjt minden napján, kivéve a böjti szigort feloldó Laetare és Gaudete vasárnapokon, amikor a jegyesek ruhájára emlékeztetô rózsaszínt használjuk. A lila a gyásznak is jelképe, ezt alkalmazzuk temetéskor, gyászmiséknél. Nagymúltú templomainkban a nagy ünnepek méltóságát az arannyal díszített miseruhákkal is szokás jelezni. Talán itt érdemes szót ejteni azokról a szűkmarkú, puritán eszméket hirdetô és mások kicsattanó örömén is megbotránkozó farizeusokról, akik visszataszítónak nevezik liturgiánk vagyont érô díszeit, kegytárgyait, arany kelyheit, drágakövekkel kirakott keresztjeit stb. Nos, bizonyára ismerjük mindannyian az Úr Jézusnak a Nagyhét elôtti idôben mondott kijelentését, melyet éppen a pazarlás miatt botránkozó Júdásnak mondott Betániában, amikor Mária 300 dénárt érô, vagyis egy család évi kiadásait fedezô nárdusz olajat öntött Mestere lábára. Az elképesztô pazarlást Jézus nem utasította vissza, sôt oltalmába vette Mária gesztusát: ,,Szegények mindig lesznek veletek, én azonban nem leszek mindig veletek''... Ha nem ezzel a mindent odaadni akaró lelkülettel veszünk részt a vasárnapi, karácsonyi, húsvéti, pünkösdi liturgián, akkor mindig, sok mindenen fenn fogunk akadni. A liturgia díszei, pazarló pompája nem nekünk szólnak, hanem az Istennek, a Teremtônek, a Megváltónak, akinek nem tud az ember, a tökéletlen teremtmény elég nagyot, szépet, fölségeset adni. Ezt érzik a legszegényebb falvak koldusszegény lakói is, akik fillérjeiket is odaadják templomunk építésekor, hogy ki tudják fejezni hálájukat az értük még kereszthalált is szenvedô Jézusuknak... Legutóbb ezt így fejezte ki valaki: A szentmise nem más, mint 300 dénár árú olaj ráöntése Jézus lábára. ,,A liturgia törvénye a pazarlás'' (Tarjányi Z.). * * * A következôkben szeretnék rámutatni a vasárnapi liturgia legmélyebb titkaira. ======================================================================== Leborulás Isten elôtt Az áldozatot bemutató egyház Bevonulás A magyar nép különösen szereti a templomtoronyból szóló figyelmeztetést, a harangokkal történô elsô, második jelzést, melyet az ún. beharangozás követ. Ekkorra már a hívek megérkeztek az Úr házába, testileg-lelkileg felkészülve, hogy részt vegyenek a szentmisén. Kettôs indíttatás vezeti ôket; egyrészt ismerik a parancsot: ,,az Úr napját megünnepeljed''; másrészt tudják, hogy az Atya is várja gyermekeit: ,,hiszen Te akartad, hogy színed elé álljunk''. Ha azt akarjuk, hogy népünk visszataláljon az Úr oltárához, éljünk mindazokkal a szívet-lelket megmozgató lehetôségekkel, melyeket elôír vagy ajánl az 1969-es Miserend (Ordo Missae). Minél több gyermeket, fiatalt gyűjtünk össze és öltöztetünk be a ma már könnyen otthon is megvarrható fehér ministráns ruhába (alba, ,,kis kukulla''), annál több család indul el a templomba. Ahol a körülmények lehetôvé teszik, feleleveníthetjük a templom -- különösen a kápolna -- bejáratától elindított bevonulás hagyományát, melyet ma csak fôpapi miséken látunk. (Hatvan év tapasztalatából tudom, hogy épp ilyen -- látszólag semmit mondó -- gesztusokkal lehet legjobban feloldani azt a merevséget, megkövült ridegséget, ami annyira idegen a katolikus liturgiától). A ,,bevonulási menetben'' résztvenni: kitüntetés! Elsô áldozók, hittanosok, cserkészek ôrsi zászlóikkal, bérmálkozók,... a hívek padsorai közt énekkel, nagy ünnepekkor gyertyával vonulnak be és segítik lélekben felkészíteni Isten népét a menet végén haladó misézô pappal együtt a nagy ünnepi találkozóra az Utolsó vacsorán ránk váró Jézus Krisztussal... Ne feledjük, hogy a liturgia eleve több és más, mint szövegek recitálása, a liturgia éltetô eleme a drámaiság: cselekvés, mozgás, beszéd, ének. A drámának bevezetôje, ,,elôjátéka'', prelúdiuma van, mely felkelti a figyelmet. J.A. Jungmann, korunk neves liturgikusa az új miserendhez fűzött magyarázatában épp errôl ír: ,,az ilyen együttes vállalkozás annál jelentôsebb, minthogy az igen különbözô emberekbôl álló tömeget egyházi közösségé egyesíti. Az éneklésben egyesült hangok beszédes szimbóluma az egybeforrt csoportnak'' (A szentmise. Prugg Verlag. 163.1). A himnuszokkal, énekléssel történô bevonulás megadja az alkalom, az ünnep hangnemét, mintegy nyitányként felkészíti lelkünket mindarra, amivel ezután ajándékoz meg minket a liturgia Szentlelke! Köszöntés Akár a sekrestyébôl, akár a templom kapujából indul a menet, a legelsô feladata a papnak a köszöntés. Ez kétirányú. Mélyen meghajolva az oltár fölé hajol, majd megcsókolja. Kit? -- Ezzel lényegében átlépünk a jelképek világába, a szimbólumok misztikájába. Épp abba a megrendítôen gazdag és mély érzelmekkel is átszôtt metafizikai régióba, melyben a mi korunk embere már alig tudja kiismerni magát. A ráció és a testiség végletei között élô modern ember elvesztette érzékét a jelképek iránt. Éppen ezért idegenül forgolódik templomainkban, melyek a keresztény hitvilág és művészet jelképrendszerének utolsó fellegvárai. A csók is jelkép: a pap ugyanis nem az oltár fehér vászonterítôjét, hanem Jézust illeti csókjával. Azért lett a szentélynek és minden liturgikus cselekedetnek a központja az oltár, mert az magát Jézust jelképezi. Nem közönséges asztal az oltár, hiszen ,,felszentelik'', a liturgia nyelvén szólva: Krisztussá kenik krizmával. Az a tény, hogy a szentmise csókkal kezdôdik és azzal is fejezôdik be a szentmise, eleve jelzi, hogy a liturgia egész emberi mivoltunkat akarja megragadni és Isten világába felemelni. ,,Amikor házadba léptem, csókot nekem nem adtál...'' Az evangéliumi jelenetet mindannyian ismerjük: Simon farizeusnak szemrehányóan mondja ezt az Úr, és közben rámutat a bűnös, de megtért asszonyra, aki szeretetének és hálájának csókjaival halmozza el Jézus lábát. (Lk 7, 45). A pap nagyon jól tudja, hogy milyen csókot vár tôle az Úr; mert hiszen sokféle létezik: a szülôké, gyermekeké, barátoké, jegyeseké, skarióti Júdásé. A pap most az oltár elôtt állva édesanyánkat, az egyházat és benne a megjelent közösséget képviseli. A pap jól tudja, hogy Jézus úgy szereti egyházát, mint jegyes a menyasszonyát. Ezt Jézus többször egyértelműen kijelentette, és az Újszövetség tíz alkalommal ezt rögzíti is. Tehát a fehér albában az oltárhoz lépô pap ,,a vôlegényének fölékesített menyasszonyként'' (Jel 21, 3) borul le Jézushoz és megcsókolja (A zsinat elôtti liturgiában a pap többször csókolta meg az oltárt, 1969 óta kétszer: a mise elején és végén). Ezután a hívek felé fordul, hogy ôket is köszöntse: kitárt karjai évezredes köszöntési módot ôriznek: Az Úr legyen veletek: Dominus vobiscum... És miután a hívek is megerôsítik papjukat, hogy az ô lelkében, lelkével is jelen van az Atya, Fiú, Szentlélek, egymás köszöntése után elkezdôdhet a szentmise. (Ennek a fejezetnek nem az a célja, hogy a szentmise minden részét felsorolja és magyarázza, hanem egy-egy amúgy is ismert imának, gesztusnak mélységére kíván rámutatni. Vagyis részletekbe menô analízis helyett itt is a szintézisre törekszem, mint könyvem minden témájánál!) Kyrie eleison. A vasárnapi és hétköznapi misék nélkülözhetetlen és sokszor a hívekkel együtt énekelt Kyrie eleison a szentmise bűnbánati imáinak egyike. A Gyónom a Mindenható Istennek... (Confiteor) mea culpá- ja mellett a Kyrie a legôsibb eleme a kétezer éves liturgiánknak. Abból a korból ,,mentettük át'', amikor még Rómában is görögül imádkozták a szentmisét. A görög uralkodók, a római császárok hivatalos titulusa, megszólítása, rangja volt a Küriosz, az Úr, aki elôtt hódolni, térdet hajtani illett. Sôt amikor már istennek képzelték magukat, megkövetelték, hogy alattvalóik tömjént is tegyenek áldozati oltárukra. Az ôsegyház keresztényei éppen ezért sokkal mélyebben érezték, hogy mirôl is van szó, és miért is ismétlik annyiszor: Kyrie (Uram) eleison (irgalmazz, kegyelmezz). Az elsô Pünkösd óta minden keresztény tudja, hogy számunkra egyetlen Küriosz van: Jézus. Péter szó szerint ezt mondta az ámuló tömegnek: ,,Tudja meg tehát Izrael egész háza minden bizonyossággal, hogy Isten Úrrá (Küriosz) és Messiássá (Felkent) tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek'' (Ap. Csel. 2, 36). Nem rabszolgaként meghunyászkodva kiáltjuk ezt, hanem mint teremtmény a Teremtôje elôtt, átélve semmiségünket, ami egyúttal magában foglalja bűnösségünk tudatát is. Ezért kapcsoljuk az Uramhoz minden alkalommal az eleison-t, az Irgalmazz-t. A vétkeink megvallása és az irgalomért, kegyelemért esdeklô Kyrie annak a felszólításnak megrendítô realizálása, melyet a pap a hívek köszöntése után egyértelműen kijelent: elôbb bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait. A gondolat, a szó, a cselekedet, a mulasztás vétkei felett tartott ôszinte bűnbánat után elemi erôvel tör ki az áldozatbemutatásra várók lelkébôl a Kyrie eleison, akár emberi szóval, akár a gregorián évezredes dallamával, akár Palestrina polifóniájával, akár Mozart, Beethoven vagy Kodály Missa brevisével énekeljük... Gloria. A jézusi evangélium légkörében az igazi bűnbánat után mindig felszabadulttá válik a lélek. És ez a felszabadultság legtöbbször nem várat magára: azonnal bekövetkezik. Most is! A Kyrie eleison után a pap intonálja a Dicsôség a magasságban Istennek dallamát és egyszerre a mennyországban találjuk magunkat. Nem történik más, mint az itteni dimenzióból, a földibôl egy másikba, az égibe léphetünk át. Hasonlatként úgy, ahogy kettéválik a függöny, és a nézôk olyas valamit látnak, amirôl eddig vajmi kevés fogalmuk volt. Ez az angyalok karácsonyi énekével kezdôdô himnusz tulajdonképpen a Szentháromság dicsôítése. Benne felcsendül a legteljesebb magasztalás, önfeledt (önmagunkból kilépô) dicsôítés, a teremtmény örömujjongása, mert egy pillanatra a ,,hetedik mennyországba'' tudja magát, és végre megtalálta azt, akit itt a földön hiába keresett: az egyetlen Szentet, az egyetlen Urat, az egyetlen Fölségest, Jézus Krisztust a Szentlélekkel együtt az Atyaisten dicsôségében! A szentmisében az egyes imák, könyörgések végén a hívekkel együtt mondjuk az Amen-t, a héber eredetű szót, ami annyit jelent: Igen! Igaz! Legyen úgy! -- vagyis helyeslés, azonosulás az elôbb elhangzottal... Könyörgés (Oratio, Collecta). Ha az ezt követô néhány pillanatot a liturgia szellemében akarjuk átélni, jó, ha továbbra is a Gloria légkörében maradunk. A pap kitárt két karral az égi trónus elôtt áll, és elmondja a hívek nevében megfogalmazott könyörgését. Ezek a klasszikus tömörséggel megfogalmazott rövid imák ezer-ezerötszáz évesek, és jellemzô, hogy az Atya Istenhez fordulnak és a Fiú Isten közvetítését kérik a Szentlélekben. -- Mindezt a Nagyszerda szentmiséjének könyörgésével igyekszem bemutatni: ,,Könyörögjünk. Tekints le kérünk, Urunk, családodra, amelyért a mi Urunk Jézus Krisztus nem vonakodott magát a gonoszok kezébe átadni és a kereszt kínját vállalni: Ki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké Amen''. Erre az ima-stílusra Jézus tanította meg egyházát: ,,Így imádkozzatok: Mi Atyánk''; máskor: ,,Amit az én nevemben kértek az Atyától, megadja nektek''; és ,,Ha kéritek a Szentlelket, megkapjátok''. Jellemzô azután az is, hogy mindig többes szám van bennük, mert ezek mindegyike közösségi ima: együtt és egymásért imádkozunk! ======================================================================== A tanító rész, avagy az Ige-liturgia Az áldozatot bemutató egyház Azt is mondhatjuk, hogy eddig a szentmisében mi szólítottuk meg az Istent, a Szentháromságot, -- a most következô részben viszont az Isten szól és tanít minket. Lecke. Már a második században gyakorlat volt, hogy a hívek összejövetelkor, mely összefüggésben volt a kenyértöréssel, vagyis a szentmise legôsibb formájával, olvastak részeket a Szentírásból. Töretlen hagyomány volt ez, melyet az Úr Jézus és az apostolok is a zsinagógák hitéletébôl vettek át. A liturgiatörténet pontosan rögzíti a különbözô korok elôírásait, kialakult szokásait. A mi generációnk még ismerte azt a szakadékot, ami a latin nyelv kizárólagos használata miatt jött létre a misét bemutató pap és hívek között. 1964 szeptemberében a Vatikáni Zsinat rendelkezései nagy változásokat hoztak. Akik az utolsó 35 évben vesznek részt a szentmisén, már élvezhetik a magyar nyelvű liturgia minden szépségét és elônyét. A vasárnapi szentmiséken mindig két olvasmányból merítjük az Isten üzenetét: a kinyilatkoztatás egy-egy titkát vagy tényét. Az Ó- szövetségi rendszerint ,,háttérként'' szolgál az újszövetségi olvasmánynak, amit emberemlékezet óta magyar földön leckének hívunk (a helyes fordítás az ,,olvasmány'' lenne!). Számomra mindez nem véletlen, és élni is szoktam a lecke fogalomban rejlô igen gyümölcsöztethetô lehetôségekkel. Íme: a ,,lecke'' eleve azt jelenti, hogy valaki valamire tanít, -- nekem illik odafigyelni; a feladott leckével otthon foglalkoznom kell: olvasni, kívülrôl megtanulni, felmondani, beszámolni... Nos, mindezt elvárja tôlünk Édesanyánk, az egyház is, hiszen minden vasárnap kéri, hogy figyeljek arra, amit felolvastat; lelkemre köti, hogy hétköznap se felejtkezzem el arról, amit most hallottam! Vagyis szó szoros értelmében leckérôl van itt szó a javából. (Ez azért jó módszer, mert közismert, hogy még a templomba járók sem tudnak beszámolni arról, hogy mirôl szóltak az olvasmányok!) Alleluja. Ismét egy több ezeréves szó, melyet az Úr Jézus ismert, az apostolok is. Jelentése: Dicsérjétek az Urat! Teljes pompájával akkor ejti rabul az embert, amikor énekeljük. Az egyszerűbb dallamokat népünk is annyira szereti, hogy minden misémen, a hétköznapin is boldogan, repesô szívvel közösen énekeljük. Örömhír: Euangelion, Evangélium. -- A lecke után rövidesen következik az evangélium, vagyis az a pillanat, amikor már nem próféták, apostolok, hanem maga Jézus Krisztus szól hozzánk. Az evangéliumi szakasz elôtt ezért ujjong a lelkünk, majd a Dominus vobiscum után a Gloria tibi Domine felkiáltással jelzik a hívek, hogy ezért legyen dicsôség Krisztusnak! (Az elôbbi hosszabb Gloria a Szentháromságnak szólt, ez a három szóból álló felkiáltás csak a hozzánk szóló Úr Jézusnak!) Téves fordítás miatt mondjuk így: Dicsôség neked Istenünk (vö.: Jungmann i.m. 175). Amikor pedig a pap befejezvén az evangéliumot és megcsókolja az Úr Jézus szavait megörökítô könyvet, a hívek válaszként ezt mondják: Áldunk téged Krisztus! Az elmúlt évszázadokban különös figyelemmel, szándékosan megkülönböztetett tisztelettel vették körül az ,,evangéliumos könyvet'', külön ambóra (díszes állvány) tették, a hódolat, imádás jelképeként tömjénezték. Míg az olvasmányokat mások is olvashatták, az evangéliumot ma is! csak felszentelt diakonus vagy pap olvashatja fel. Dominus vobiscum: Az Úr legyen veletek! Erre a köszöntésre a templomban minden jelenlévô feláll, mert a Királyok Királya, a Küriosz, az Ige, az Úr Jézus Krisztus szól hozzánk! -- Éppen ezért a vasárnapi miséimen mindig két ministráns (gyermekek vagy egyetemisták) gyertyával a kezükben állnak az ambó két oldalán. Legalább ennyit ôrizzünk meg a múlt fölséges hagyományaiból. Híveink azonnal észreveszik, hogy most, ezekben a percekben a pap ajkáról maga Jézus szól hozzájuk! Ugyancsak az ôsi magyar szokást követve és megtartva, a szentbeszéd elôtt minden alkalommal elénekeljük a Jöjj Szentlélek Úristen-t, a Veni Sancte Spiritus himnuszt, ezzel is nyomatékozva, hogy ne szónoklat legyen a prédikáció, hanem Ige-hirdetés. Ennek -- gondolom -- két feltétele bizonyára van. Az egyik: tisztán kell látnunk, hogy ma még fokozottabban felelôsek vagyunk minden szóért, hiszen lassan ez az egyetlen alkalom, amikor az Úr Jézus apostolaként beszélhetünk Isten népéhez. A másik: nagyon komolyan és felelôsségünk teljes tudatában készülnünk kell, hogy ne csak a felolvasott evangéliumot ismételgessük, ,,variáljuk'', hanem segítsünk választ adni korunk Istent, Jézust, egyházat keresô embereinek kérdéseire. Akkora ugyanis a szakadék az evangélium hittitkai és erkölcsi normái valamint a XXI. század világnézete, tömény materializmusa között, hogy egyre nehezebb megtalálni az utat Jézushoz. ,,Kegyeskedni'', moralizálni, hangoskodni, fölényeskedni a ma embere elôtt reménytelen és nevetséges vállalkozás. (Teológus koromban megborzadva és remegve hallgattam idôsebb lelkipásztoroktól, hogy két egymást követô püspökük: Tóth Tihamér és Mindszenty József többször váratlanul megjelent ,,inkognitóban'' a hívek közé vegyülve egy-egy plébánosnak miséjén, hogy meghallgassa szentbeszédét is... Mise után belépett a püspök a sekrestyébe és kérte papjától, mutassa meg beszédének szövegét vagy legalább vázlatát. Sapienti sat!... Bárcsak lenne ma is több ilyen fôpásztorunk!). Credo. Hiszek... Minden vasárnapi szentmisén immár másfélezer éve közösen és mégis egyenként, személyesen megvalljuk hitünk legfôbb hitigazságait. Nem azt mondjuk ugyanis, hogy ,,hiszünk'', hanem ,,hiszek''. Mivel hitvallásról, mondhatnám így is becsületünkrôl, eskütételünkrôl van szó, ezért az ünnepélyesség jeleként állva mondjuk közösen a Credót. -- Ezt követôen ,,Hívôk könyörgése'' néven különbözô egyetemes, közösségi és helyi kéréseket fogalmaz meg a misét bemutató pap (Legjobb, ha a Nagypénteki liturgia könyörgéseivel hozzuk párhuzamba). A liturgiatörténet tanúsága szerint ezt a gyakorlatot évszázadokon keresztül ,,szüneteltette'' a nyugati egyház miserendje. A Vatikáni Zsinat liturgiával foglalkozó 53. cikkelye, de az 1969-es miserend 45-47. pontja sem határozza meg a pontosan ezeknek a könyörgéseknek szövegét, helyette az egyes püspöki karok és helyi elgondolások, elvárások eléggé bizonytalan döntésére bízza a megfogalmazásukat. A liturgia szakemberei és ,,szent öregjei'' azt a megjegyzést kockáztatják meg, hogy az ún. Hívek könyörgésének abban az idôben volt létjogosultsága, amikor az Eucharisztia bemutatása nem szükségképpen követte nyomon az igeliturgiát (vö.: J.A. Jungmann i.m. 181). Egy-egy hitigazságot vagy egy nagy ünnepet magyarázó szentbeszéd is az ahhoz szervesen épülô Credo után bizony nagyon nehéz megtalálni a harmóniát az Oratio Fidelium légkörével... ======================================================================== Az áldozat liturgiája Az áldozatot bemutató egyház Az adományok elôkészítése és felajánlása Amikor bevezetôként Prohászkától azt a mondatot idéztem, hogy ,,valami újat kellene már írni az Eucharisztiáról'', akkor a szentmisének a felajánlással kezdôdô részére gondoltam. Igen, innét kezdve valóban nem elegendô a sablonos gondolkodás, a rituális mozdulatok rutinos ismétlése... Azzal, hogy a pap az ambótól az oltárhoz lép, lényegét tekintve az utolsó vacsora termébe vonul és viszi magával a jelenlévô híveket. Márpedig annak légköre annyira lenyűgözô, szavakkal nem is kifejezhetô, hogy a misézô pap egész magatartásán, mozdulatain, hangján ennek valamiképpen vissza kell tükrözôdni: érzôdni. Mostantól kezdve ugyanis az Úr Jézust személyesíti meg: az ô érzületével, az Atya iránti teljes önátadásának tudatával kell átitatnia minden szavát, szemének az égre, majd a hívek felé nézésével az evangéliumnak azt a mondatát kell élôvé és hihetôvé tenni, amit a görög változat így fejez ki: ,,ekkor adta szeretetének legnagyobb jelét'' (Jn 13, 1). A szeretetnek, különösen a Jézustól tanult szeretetnek legbiztosabb jele az önátadás, ami felajánlásban mutatkozik meg legjobban. Ennek vannak fokozatai. Legtökéletesebb az, ha valaki életét adja oda a másikért, másokért (egyházért, hazáért). Egy másik, ami ugyancsak szoros kapcsolatban van az élettel: az édesanya átadja, odaadja, megosztja egész bensô világát és mintegy szimbiózisban él magzatával... A gondolatainknak, intuícióinknak erre a ,,tájegységre'' kell valahogy eljutnia, ha meg akarjuk közelíteni Jézus nagycsütörtöki óráit. A paténára helyezett kenyér és a kehelybe öntött bor egyelôre önátadásunk jele: tehetetlenségünkben nem tudunk mást tenni, mint az életnek ezt a két legelemibb valóságát adjuk oda az Istennek, tudván, hogy még ez sem a saját tulajdonunk, hiszen a teremtménynek, az élet koldusának semmije sincsen. Ugyanakkor a pap, a hívekkel együtt azt is tudja, hogy pár perc múlva ez a két felajánlott tárgy változik át Krisztus testévé és vérévé. Hogy a két szándék: a magunké és Krisztusé mennyire egy tôbôl fakad, mutatja az az alig észlelhetô szimbolikus cselekmény, mely annál mélyebb titkot rejt magában, minél szerényebb: egy csepp víz a borba, mely elvegyül, felszívódik = eggyé válik a kehely borával. A közben kimondott szavak jelzik a titok valódi tartalmát: ,,A bor és a víz titka által részesüljünk annak istenségében, aki kegyesen részese lett emberségünknek''. A csepp víz mi vagyunk, a tiszta bor Jézus istenségét jelképezi. Részesülni szeretnénk annak istenségében, aki részesedni akart a mi emberségünkben. Az örök emberi dilemma természetesen megmarad, mert magunk helyett ismét máshoz kell fordulnunk, hogy méltó és Isten elôtt elfogadható áldozatot tudjunk az oltárra tenni. Mégis azzal a csepp vízzel feloldódni érezzük tehetetlenségünket. Ez az ôsi ,,szakrális dilemma'' gyönyörű szavakban imává, kéréssé fogalmazódik meg. -- Egyértelmű az összetett kézzel és a már felajánlott áldozati tárgyak fölé hajoltan halkan könyörgô pap kérése: ,,Istenünk, fogadj el minket és legyen kedves színed elôtt áldozatunk'' (Talán nem rontja le mindazt, amit eddig mondtam, ha egy témájában ugyan profán, de gesztusában örök emberi értéket felmutató énekre emlékeztetem az olvasót; több operában, dalműben jön elô ugyanez a gondolat: a virág, vagy egy értékes ajándék ,,mondja el'' azt a vallomást, amit másként nem tudna érzékeltetni. A lényeg mindig a tehetetlenség feloldása a helyettesítésben!). Miközben ennyi mozgásról, cselekvésrôl, emócióról számolhatok be és kitárt két karral a hívek felé fordulva az ô segítségüket is kérem: ,,Imádkozzatok Testvéreim, hogy áldozatunk kedves legyen a mindenható Atya Isten elôtt'', -- azt nézem, hogy mindebbôl hogyan vesznek részt a jelenlévôk? Ülve vagy állva mozdulatlanul néznek rám. Legfeljebb az eléjük nyújtott csengôs perselybe teszik elôre elkészített kisebb nagyobb pénzadományukat. Pedig valamikor épp a felajánláskor óriási mozgás, körmenetre emlékeztetô járás volt tapasztalható. Egyrészt ekkor hagyták el a templomot a nyilvános bűnösök és a hitújoncok, másrészt megindult a hívek menete a magukkal hozott, felajánlásra szánt ajándékokkal... Természetesen nem arról van szó, hogy erôltetve szeretnénk a régmúlt liturgikus szokásokat újra éleszteni, de a Vatikáni Zsinat ,,forradalmi'' reformjai után minden lelkipásztornak, különösen a nyájáért felelôs legfôbb elöljáróknak legalább azon kell fáradozniuk, hogy negyven év után valósítsuk meg azt, amit lehet. Ez nem egyénieskedés, különcködés, hanem teljesítése annak a parancsnak, melyet 2162 püspök ,,igen'' szavazata alapján a ,,Sacrosanctum concilium'' konstitúciója szó szerint így fejez ki: ,,A hívek ne csak mint kívülállók, vagy mint néma szemlélôk legyenek jelen a hitnek ezen a misztériumán, hanem a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt. Meg kell tanulniuk a szeplôtelen áldozati adományt nemcsak a pap keze által, hanem vele együttesen is fölajánlani, önmagukat is áldozatul hozni... Nagyon kívánatos, hogy a hívek éppen fokozott bekapcsolódásuk érdekében, a pap áldozása után ugyanabban a szentmisében átváltoztatott szentostyát vegyenek magukhoz'' (II. fejezet 48. és 55. rendelkezés, melynek alcíme: ,,Tudatos, tevékeny részvétel'') Jogos a kérdés: a magyar egyház mit valósított meg ebbôl? Mégis mi az a minimum, amit tenni lehetne? Íme: Míg aktívan részt vehettem plébániánkon a vasárnapi liturgia vezetésében, elöljáróm megtűrte, hogy éppen az 55. pontban foglaltak miatt a bejárati kapunál az asztalon egy erre alkalmas öblös patenára a misén résztvevôk aránya szerint ostyákat tegyek, amelybôl minden áldozni óhajtó maga tette be az ott lévô kehelybe saját ostyáját. A felajánláskor a ministránsok összeszedetten, áhítattal elmentek a bejárathoz, az asztalról elhozták a kelyhet, az oltárra tették, ezt is felajánlottam és szentáldozáskor ebbôl a kehelybôl kapta mindenki a szentostyát... Külföldön, például Dél-Németországban ezt az ôsi liturgikus szokást ma is gyakorolják! Legalább ennyit tennénk meg a hívek tevékeny részvétele érdekében! Eddig az volt a kritika, hogy Róma nem enged semmi újítást. A valóság az, hogy épp mi nem valósítjuk meg azt, amit a zsinat megenged, javasol vagy elôír! Prefáció. Sanctus. Mi, ma élô keresztények nem is sejtjük, hogy évezredes felkiáltásokat, imákat mondat velünk Édesanyánk, az egyház. A felajánlás, kézmosás után mind mélységében, mind művészi szépségében csodálatos rész következik. Szövege, megfogalmazása az elsô századokig nyúlik vissza; dallamáról pedig Mozart állítólag azt nyilatkozta, hogy minden komponált művét odaadná cserébe... Újból, immár harmadszor elhangzik a pap ajkáról: Az Úr legyen veletek! Ez az ôsi köszöntés mindig jelzés értékű: közeledik hozzánk az Úr (Názáretben is elhangzott ez egyes számban: ,,az Úr van teveled'' az angyal ajkáról; ezért angyali üdvözlet!). A hívek válasza is nélkülözhetetlen, mert a papnak is szükséges tudni, hogy az elôtte álló feladathoz, jelen esetben a Prefáció ünnepélyes elmondásához vagy énekléséhez isteni segítséget kap; hiszen a Dominus vobiscumra a hívek sokasága így válaszol: Az Úr van teveled, És a te lelkeddel. A következô kérésnél a pap még a kezét is felemeli, hogy annál jobban kimutassa mondatának lényegét: Emeljük fel szívünket. A Sursum corda és a hívek válasza: Felemeltük az Úrhoz szintén az elsô évszázadok óta folyamatosan szól a keresztények ajkán. A hívekkel folytatott rövid ,,párbeszéd'' utolsó mondata -- az eredeti görögben -- már ki is mondja, hogy ennek a dicsôítô éneknek mi a célja! Itt hangzik elôször az Eucharisztia, de magyarra fordítva nem vesszük észre: Adjunk hálát, Urunknak, Istenünknek. Az Eucharisztia ugyanis hálaadást jelent. Tehát a pap most ünnepélyesen arra szólít fel, hogy ünnepeljük az Eucharisztiát! A hívek boldogan adják válaszukat, hiszen ezt várják, és ezért mondják: Méltó és igazságos, Dignum et iustum est... Az egymásnak adott válaszok után a pap kitárt karral elénekli a liturgia legszebb dallamával az ünnepeknek (advent -- karácsony -- vízkereszt -- nagyböjt -- húsvét -- mennybementel -- pünkösd és a többi) megfelelô prefációt. Maga a latin szó eleve jelzi, hogy prae- dictio, praedi-catio hangzik el, -- vagyis elôszózat, dictio valakirôl valakinek: dicsôíti a pap az Istent a híveknek. A folytatás minden prefációnál a ,,valóban méltó'' kijelentéssel és Isten ünnepélyes megszólításával kezdôdik, mely modern központozással hármas egységben fogalmazódik meg: ,,Urunk-Szentséges Atyánk-mindenható örök Isten''. Majd a keresztény ima klasszikus szerkezetének keretében a legfôbb dogmatikai igazság következik: Isten színe elé ,,Krisztus, a mi Urunk által'' lépünk, és csak ennek tudatában mondjuk el, hogy mit ünnepelünk és miért vagyunk ilyen hálásak és boldogok. Többször hasonlítom a liturgia egy-egy elemét, jelenetét az Isteni Színjáték víziójához, vagy a Jelenések Könyvének egy-egy látomásához. Különösen akkor gondolok ilyenre, amikor az oltárnál álló pap a hívekkel együtt ujjongó örömmel dicsôíti az Istent. A prefáció végeztével is ez történik: a függöny, az ég kárpitja szétválik, és ,,tűzben játszó, üvegként csillogó tengert láttam, s az angyalok ott álltak Isten hárfáival az üvegtengeren... és a Báránynak énekét énekelték: Ki ne félne téged, Uram? Ki ne magasztalná nevedet? Te vagy egyedül szent'' (Jel 15, 1-4). Az egyház liturgiája ugyanis több dimenziós: a földön is van mennyország, ez a templom; a Báránynak itt is van trónja, ez az oltár; és itt is van alleluja, hozsanna, hárfával kísért ének, kórus... Mindez valóság, nem a képzelet játéka, hiszen a prefációt már nem a pap fejezi be, hanem a hívek ujjongó éneke a hangszerek királyának, az orgonának mindent betöltô akkordjaitól kísérve: ,,Szent vagy! Szent vagy! Szent vagy! Mindenség Ura Istene! Dicsôséged betölti a mennyet és a földet. Hozsanna a magasságban!''... És jó azt is tudni, hogy a háromszor szent vízióját már a zsinagógák liturgiája is ismerte, hiszen Izaiás szövege volt az ihletôje (Iz 6, 2- 3). Dominus Deus Sabaoth! Izaiásnál a háromszor szent, a Seregek Urának, Istenének trónja elôtt hangzik el. A végtelen Isten trónja elôtti hódolat Jézus jeruzsálemi bevonulásának hozsannájával zárul, hiszen az oltár a nagycsütörtöki vacsora asztalává fog válni néhány pillanat múlva. Ez is jelzi, hogy a két dimenzió, az ég és a föld víziója reális valóság: a kettô találkozik, összeér. A liturgia épp arra nevel rá minket, hogy tudjunk átlépni az egyikbôl a másikba. Az angyalok kórusába belevegyül a mi földi, emberi, jeruzsálemi hozsannánk. És ezzel elindulunk az Úr Jézus elé: ,,Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsanna a magasságban''. ======================================================================== Az Eucharisztia misztériuma Az áldozatot bemutató egyház A Sanctus után a pap a szentély oltáránál megismétli az Úr Jézus utolsóvacsorai cselekedeteit, végrehajtván akaratát: ,,Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre''. -- Mindaz, amit eddig mondtunk, tettünk, elôkészítése volt annak, ami ezután következik. Az ún. Igeliturgiát elvégezheti kellô teológiai és liturgikus képzettséggel és fôpásztori megbízatással világi kisegítô lelkész, különösen diákonus, - - az Eucharisztiát, a szentmise áldozatát azonban csak az Isten szolgálatára felszentelt pap mutathatja be, pontosan fogalmazva csak pap hajthatja végre. Ez önmagában is jelzi, hogy most valami olyanba avatja be az egyház a jelenlévô híveket, mely hitünk legmélyebb és legistenibb titka: ,,minden szentség forrása''. Míg évszázadokon keresztül a nyugati egyházban csak egyetlen kánont engedélyezett a Szentszék, a vatikáni zsinat reformja óta négy változat közül választhatunk. -- A legrégibb, a II. eucharisztikus ima lényegében Római Hipolytusé, melyet már a második század végén ismertek és 215 körül foglaltak írásba. Feltűnô benne az egésznek rendkívül rövidsége; különösen a Sanctusból az alapítás szavaihoz való rövid átmenet, valamint a hálaadó ima egyszerű rövidsége: ,,Valóban szent vagy Istenünk, minden szentség forrása...'' Tömörsége miatt ez az eucharisztikus ima a legalkalmasabb arra, hogy az olvasó tájékozódni tudjon arról, mi is történik az oltáron. Érthetô, hogy a pap mindenekelôtt a Szentlélekhez fordul, hogy árassza ránk teremtô kegyelmét, hogy a kenyér és a bor legyen számunkra a mi Urunk Jézus Krisztus teste és vére. Itt ugyanis nem csupán egy bibliai történet memoriter elmondása, egy eseményre való visszaemlékezés történik, mint például Jézus megható alázata, ahogy megmossa apostolainak lábát, hanem Isten teremtô aktusának a pap szavai által történô megjelenítése és aktualizálása. A bevezetô mondat által az utolsóvacsora termébe lépünk, és részeseivé leszünk mindannak, amit az Úr Jézus apostolainak jelenlétében tett, mondott és érzett! Vagyis: ,,Mielôtt önként átadta magát a szenvedésre, kezébe vette a kenyeret, majd hálát adott, megtörte, tanítványainak adta és így szólt'' -- Ez még leírás, történelmi visszaemlékezés, a memoár irodalom gyöngyszeme... Mostantól kezdve azonban a Szentlélek az egyház felszentelt papjának egész lényét: kegyelmi, szellemi, testi képességeit lefoglalja, igénybe veszi, hogy az oltáron elhelyezett áldozati tárgyakat (kenyér és bor, benne a mi csepp vizünk) kezébe véve és föléjük hajolva egyes számban, vagyis Krisztus nevében átváltoztassa Eucharisztiává: ,,Vegyétek és egyetek ebbôl mindnyájan: mert ez az én testem, mely értetek adatik''. Ezután ismét egy tômondatban elhangzik az esemény rögzítése harmadik személyben: ,,A vacsora után ugyanígy kezébe vette a kelyhet is, majd ismét hálát adott, odaadta tanítványainak, és így szólt'' -- Érdemes egy pillantást vetni a múlt és a jelen idô használatára: az események leírásánál a történelmi múltat idézzük fel, de az Eucharisztia megjelenítése mindig az örök jelenben történik. A liturgia ugyanis nemcsak a tér dimenzióit ismeri, de az idô is kétsíkú. A liturgiában a jelen idô mindig az Isten idô-kategórián túli örök jelenjére vonatkozik: Én vagyok az Élet kenyere; ez az én testem (hoc est...) -- Ugyanígy jelen idôben hangzik el: ,,Vegyétek és igyatok ebbôl mindnyájan: mert ez az én Vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre''. Az imádás és a hódolat jelképeként térdet hajtunk a trónuson megjelent Isten Báránya elôtt (Jel 5, 6) és a felmutatott eucharisztia láttán elhangzik a pap ajkán a Mysterium fidei: Íme hitünk szent titka! A hívek válasza érzékelteti a liturgia szintézis-teremtô, a múltat- jelent-jövôt egységben bemutató művészetét, a halált, a feltámadást és az újra eljövetelt ígérô eszkatológiát. Nem lehetünk eléggé hálásak ezért az egységet teremtô látásmódért, mert térhez és idôhöz kötött korlátozottságunk szükségkép egy és ugyanazon idôben alig képes egyszerre beleélni magát két dimenzióba. Ezért nélkülözhetetlen, hogy a keresztáldozat nagyböjti és nagyheti idôszakában is minden szentmisében halljuk a feltámadás dicsôségét is. Kell a 40 napos elôkészület a Nagypéntekhez, de ettôl elszakíthatatlan a 40 napos alleluja! Vagyis: ,,Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk föltámadásodat, amíg el nem jössz''. Az ezt követô imák témáit maga az összefüggés határozza meg. A liturgia azt fogalmazza meg, ami most itt történt és megszakítás nélkül történik: felajánljuk az Atyának a Fiú halálának és föltámadásának emlékét ünnepelve az élet kenyerét és az üdvösség kelyhét; hálát adunk, hogy az Isten színe elôtt állva mindezt megtehetjük, és hogy arra méltatott minket, hogy egyáltalában szolgálhatunk neki! Ez a legrégibb idôbôl származó (körülbelül 1800 éves!) eucharisztikus ima még azt az ôsegyházi gyakorlatot tükrözi, amikor nem volt felajánlási körmenet, és tulajdonképpen ez volt az igazi fölajánlás: az áldozatot bemutató pap a hívekkel együtt fölajánlja az Atyának Krisztus testét és vérét. Ezért tör ki lelkünkbôl a hála és ezért nevezzük ezt az aktust az egyetlen, igazi szolgálatnak. Ezután fordulunk a Szentlélekhez, hogy gyűjtse egybe mindazokat, akik itt és bárhol részesülnek Krisztus testében és vérében. Vagyis Krisztus legdrágább kincséért, jegyeséért, az egyházért imádkozunk. És azt most megint egyedül az eget és a földet, a jelent és a múltat egységben szemlélô liturgia tudja kifejezni, hogy az élôk és a holtak, a földi egyházat vezetô fôpásztorok, pásztorok, hívek és a már üdvözültek egyaránt részt vesznek ebben az áldozatban: ,,Viseld szíveden, Urunk, egyházad sorsát az egész világon''. Az égi és földi trón körül tehát jelen van ,,az Isten Anyjával, a Boldogságos Szűz Máriával, a szent apostolokkal és minden szenttel együtt'' a pápa, a püspök, a nyáj: ,,azok, akik elôtted kezdettôl fogva kedvesek voltak''... mindenki, az egész világ, akiért a Fiú felajánlotta életét megváltásként a kereszten. Az eucharisztia-áldozat liturgiájának utolsó pillére olyan, mint egy zenemű befejezô akkordja: ünnepélyesen összefoglalja a témát, és még egyszer rámutat az alkotás legfôbb motívumára. Az eddigiekbôl látható volt, hogy Krisztus áldozata adja az ontológiai alapját, létokát az Eucharisztiának. Ô az alfa és az omega. Pál szavaival élve: ,,Benne van vére által megváltásunk, bűneink bocsánata. Ô a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsôszülöttje... Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent...'' (Kol 1, 13-23)... Érthetô, hogy az eucharisztikus ima befejezô akkordja nem lehet más, mint egy nagy ünnepi dicsôítés, doxológia, melynek éneklése közben a pap két kezébe véve a Kenyeret és a Kelyhet, magasba emeli, feltekint rájuk, a hívek is, hogy megvallják hitüket: ,,Ôáltala, Ôvele és Ôbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsôség mindörökkön örökké''. Azt már az elmélkedô lélek fűzi hozzá, hogy ez az a pillanat, amikor legjobban egyesül az égi és a földi liturgia, itt érhetô tetten az ég és a föld találkozása. Itt valósul meg az Atya örök terve, hogy Krisztus mindent összefoglaljon a Szentlélekben. Csak a Szentlélek vezethette a liturgiát, hogy ilyen egyszerűen, tömören és mégis mindent magába foglalva ki tudjuk fejezni: ki nekünk Krisztus a Szentháromságban. A Per ipsumban benne lüktet Pál vallomása (Ef 1, 1- 14; 1 Kor 15, 24-28; Kol 1, 13), Szent Ágoston ,,extasim passus est- je'', és benne lüktet Teilhard de Chardin Omega Pontja, de mindenekelôtt a Jelenések Könyvének égi trónja elôtt hódolók éneke (5, 15). A hívek válasza is ugyanaz, amit az égi karok, az angyalok, szentek mondanak: Amen! ======================================================================== Az áldozási liturgia Az áldozatot bemutató egyház ,,Boldogok, akiket meghív lakomájára Jézus, az Isten Báránya''. Bár ez a mondat közvetlenül az áldozás elôtt hangzik el, mégis ezzel vezetem be az áldozásról, illetve áldoztatásról szóló imák ismertetését, mert ebben van a lényeg! Lakomához, asztalhoz, intim együttlétre hív az a Jézus, aki az Eucharisztiát is egy vacsora keretében adta egyházának. Ez is igazolja azt, amit a liturgia nem gyôz eléggé hangoztatni: a szentmise nem csupán értelmi, szellemi produktum, hanem egész emberi mivoltunkat megragadó, lelkünket-testünket megmozgató cselekedet (leitonergon), mely még zsigereinket is áthatja (adhaereat visceribus meis). Mivel az áldozás fontos és szerves része a szentmisének, ezért szükség van felkészülésre. Ennek fôbb részeirôl néhány gondolatot szeretnék írni. Az Úr imája. A legismertebb imát közösen énekeljük vagy hangosan mondjuk a hívekkel együtt. Ez most már magától értetôdônek tűnik, de a zsinati reform elôtt mindig a pap imádkozta; csupán az utolsó mondat (,,Szabadíts meg minket a gonosztól'') hangzott el a hívek ajkán. Szent Ágostonnál találtam eddig a legrövidebb reflexiót a Mi Atyánk egy-egy mondatára: Szenteltessék meg a te neved. Nem az Istennek, hanem nekünk van szükségünk ezekre a szavakra, hogy figyelmeztessük magunkat, mi a kötelességünk Istennel szemben. Az Isten dicsôítése ugyanis nem neki, hanem nekünk válik javunkra. Jöjjön el a te országod. Erre a kérésre is nekünk van szükségünk, hiszen Isten országa amúgy is eljön, akár akarjuk, akár nem. Ezzel vágyakozásunkat akarjuk felkelteni: jöjjön el a mi számunkra is, hogy mi is méltók legyünk uralkodni benne. Legyen meg a te akaratod. Ezt is mi magunknak kérjük! Az engedelmesség erényét kérjük, hogy bennünk is úgy valósuljon meg az ô akarata, mint az angyaloknál a mennyben. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Ez a ma azt jelenti, hogy a maga idején legyenek meg a megélhetésünkhöz szükséges dolgok. Másrészt kérjük, hogy kapjuk meg az örök élet elnyeréséhez szükséges, nélkülözhetetlen szentséget, az Eucharisztiát! Bocsásd meg vétkeinket. Ez is nagy figyelmeztetés, egyrészt, hogy mit kell kérnünk, másrészt tudnunk kell, hogy embertársaink iránti irgalom és megbocsátás nélkül nem vagyunk méltók elnyerni a magunk számára kért megbocsátást az Istentôl. Ne vigy minket kísértésbe. Magunkat figyelmeztetjük ezzel, hogy ne szűnjünk meg kérni Isten segítségét, hogy el ne bukjunk a kísértéskor. Szabadíts meg a gonosztól. Ez az utolsó helyen van az Úr imádságában; oly tág értelmű, hogy minden bajunkban ezzel forduljunk az Atyához, ezzel hullassuk könnyeinket, ezt ismételgessük. Az Úr Jézustól tanult ima után a liturgia ehhez az utolsó kéréshez fűz néhány gondolatot, és részletezi, hogy mitôl szabadítson meg és mit adjon nekünk: ,,hogy irgalmadból mindenkor bűn és baj nélkül éljünk'', és kérjük a végsô célba jutást, az örök boldogságot, és Urunk Jézusnak dicsôséges eljöttét. A Vatikáni Zsinat liturgikus reformja évszázados sebet gyógyított meg. A protestánsok ugyanis a Mi Atyánkhoz még hozzáfűzték azt a dicsôítô mondatot, mely sok ôsi biblia-szövegébôl hiányzik: ,,Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsôség mindörökké Amen''. A kihagyás nem tudatos, hanem sajnálatos fordítási és könyvészeti problémán múlott. Ötszáz évvel ezelôtt az eredeti szövegek után kutató Rotterdami Erasmus olyan kódexeket vett alapul, melyekben ez a mondat megtalálható, ezért ô helyrehozta a Vulgata ,,mulasztását'', és görögbôl fordított evangéliumá-ban ezt a mondatot is hozzáfűzte a Mi Atyánkhoz. Luther Márton az erasmusi bibliát fordította németre, -- így érthetô, hogy a lutheránusok-hoz, a protestánsokhoz fűzôdik a ,,Tied a hatalom'' kezdetű szöveg elterjedése. Így elterjedt az a tévhit, hogy ôk ezzel is kinyilvánítják a katolikus egyház iránt érzett ellenszenvüket. Akárhogy is alakultak a dolgok, a Vatikáni Zsinat ebben a kérdésben is szeretetet, bölcsességet tanúsított, mert az Úr imádságát követô Szabadíts meg minket minden gonosztól kezdetű ima befejezéseként az erasmusi változatot is beiktatta a hivatalos liturgiába, és ezzel igazi, testvéri gesztust tett a protestáns testvér-egyházak felé az ökumenizmus szellemében. (Ez és az ehhez hasonló tettek miatt mondták a Zsinaton résztvevô protestánsok, hogy ,,gátszakadás'' történt a János pápa által vezetett római egyház életében). A béke ,,rítusa''. Az ezt követô imákban egyre többször fordul elô a béke, a krisztusi béke, mely más, mint amelyet az evilág fiai nyújtanak. Ez a béke egyesít, éltet, összetart: ,,ôrizd meg egyházadat... és add meg teljes egységét''. Mivel a liturgia nem szavak rítusa, hanem élettel, mozgással telített élet, ezért a legôsibb idôk óta gyakorlat volt a békének jelekben való kinyilvánítása. A Pax vobis nem regény cím, hanem a szentmise liturgiájának szerves része: ,,Az Úr békéje legyen veletek mindenkor''... ,,Köszöntsétek egymást a béke jelével'' megszólítások jelzik, hogy ez az az alkalom, amikor például kézfogással, a papok az ún. békecsókkal egymásnak kifejezhetik az Eucharisztiából áradó szeretetet. Mivel a zsinati határozat nem írta elô a ,,béke rítusát'', hanem rábízta az egyházak püspökeire, eléggé sokszínű, olykor vitatható módon adják a hívek egymásnak a béke jelét. A kialakult szokások kritikájának, megkérdôjelezésének nincs sok értelme és foganatja, ezért én is csupán csendes megjegyzésként mondom el, hogy miben csorbul a liturgia művészi egysége és klasszikus jellege, és lenne-e esetleges más, netán jobb megoldás? Mint láttuk, a ,,béke rítusa'' mindössze a Pax vobis-sal kezdôdik. Éppen ezért nem tükrözi a liturgia szellemét az a mára már beidegzôdött hazai szokás, hogy a hívek az Úr imádsága, a Pater noster kezdetétôl egymás kezét fogva imádkoznak. Mivel örülnünk kell, hogy a néma és béna mozdulatlanság a zsinat óta némileg feloldódni látszik, ezért a rám bízottaktól azt kérem szentmiséimen, hogy ne ekkor, hanem a Tiéd az ország, a hatalom és a dicsôség után, vagyis a krisztusi békérôl szóló ima közben nyújtsanak egymásnak kezet, és fogadják az oltártól elinduló és a paptól küldött békét a ministránsok kezének megfogásával... Aligha vitatható, hogy az oltártól küldött jézusi pax jobban és hitelesebben tükrözi a liturgia szándékát, mint a hívek kézfogása. Megható és igen elgondolkoztató nézni a hívek arcát, befogadó készségét, ahogy a fehér ruhás gyerekek, sôt egyetemista fiúk, tanítók végzik ezt a ,,béke missziót''. Ezután egyre közelebb jutunk a szentáldozás, a Communio pillanatához. A közösen énekelt vagy mondott Agnus Dei, Isten Báránya elveszi az én, a mi és az egész világ bűneit, de ennek velejárójaként békét is ad. Most egy négyszemközti beszélgetés következik; a pap a következô szavakkal fordul az oltáron nyugvó Eucharisztiához: ,,Uram, Jézus Krisztus, élô Isten Fia''. Olyan szavak ezek, melyeket élô személyekhez szoktunk intézni. Így beszéltek az apostolok, például Péter, amikor a viharba kerültek. ,,Szabadíts meg engem minden vétkemtôl és minden bajtól. Add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjak tôled''. A szavak ôszinteségét még jobban mi mással tudja kifejezni a pap, mint egy megrendítô térdre borulással! Az utolsó aktus is két evangéliumi találkozást idéz: Keresztelô Jánosét és a pogány századosét. ,,Íme az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit'' és ,,Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj...'' A pogány századosnak mélységes hite, tudjuk, az Úr Jézust is megrendítette. Elgondolkoztató, hogy épp egy pogány ember szívébôl és ajkáról elhangzott mondattal vezet minket a liturgia az Úr asztalához. A két dimenzió, a föld és az ég újból érzékelhetô, hiszen az ezt megelôzô mondat a Jelenések könyvébôl való, mely a Bárány jegyesének, az egyháznak menyegzôjét írja le. Ennek egy felkiáltása hangzik most az áldozni készülôk felé: ,,Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya'' (19, 9). Szándékosan hozza kapcsolatba a liturgia a mennyei és a földi oltárt, mint a lakoma asztalát. A papra van rábízva, hogy a kettôt saját személyében egységgé jelképezze: kezében tartja a kelyhet, és az oltár elôtt álló áldozóknak átadva az Eucharisztiát -- lehet kézbe is -- félreérthetetlenül kijelenti: ,,Krisztus teste''. Az erre adott válasz: ,,Amen'' azt jelenti, hogy a hívô igent mond a misztériumra, és vallja, hogy Krisztust vette magához! Kevesen és ritkán szoktunk arra gondolni, hogy magyar nyelvünk milyen lényegre mutató képességgel van megáldva. Tudniillik amikor a liturgiától arra várunk választ, hogy ki veheti magához Krisztust az Eucharisztiában, vagyis ki áldozhat, nem vesszük észre, hogy a magyar szóban benne rejlik a liturgia teljes teológiája: igazán csak az áldozhat, aki áldozatot mutatott be, részt vett az áldozat bemutatásában és ezzel is áldozatot hozott. Aki tehát odaadta földi kenyerét: emberi életét, az veheti most a mennyei kenyeret és az isteni életet! (Ezzel természetesen nem kerülöm meg az szerteágazó, súlyos kérdést, hogy az egyház milyen feltételekhez köti a szentáldozást; itt most csak a leglényegesebb összefüggésre kívántam rámutatni: az áldozás az áldozatbemutatás szerves része!). ======================================================================== Ite missa est! Küldetéstek van! Az áldozatot bemutató egyház A római misét a többi liturgiától mindig a józan egyszerűség erénye különböztette meg; ez különösen feltűnô a befejezô szertartásban. Az áldozás utáni két imádság, illetve könyörgés az aznapi liturgia összefoglalása. Ezzel valóban befejezettnek tekinthetô a szentmise. De az is nyilvánvaló, hogy ezt így, ilyen ,,nyersen'' kijelenteni nem lehet. Ezért a római liturgia igen szép és visszafogottságában is művészi egységet alkotott, melynek elsô mondata a már ismert Dominus vobiscum. Ezzel köszöntötte a pap a híveket a szentmise elején. Most a finálé záróakkordjaként szerepel. Így búcsúzik tôlük: ,,Az Úr legyen veletek''. De azt is érezzük, amit az evangéliumban olvasunk: ,,Ahogy Jézus végignézett az embereken, megesett a szíve rajtuk... oly elcsigázottak és kimerültek voltak'' (Mt 9, 36). Ezért lendül fel a pap keze, és áldással bocsátja el ôket ,,Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében''. Ezután hangzik el az Ite missa est, mely így önmagában ridegnek tűnik, ezért élô nyelvre fordítva minden egyház az eredetinél gazdagabban fejezi ki az útra bocsátás, a befejezés tényét. Mi magyarok ezt mondjuk: ,,A szentmise véget ért. Menjetek békével''. Vannak lelkipásztorok, akik még hozzáfűzik saját megfogalmazásukban, hogy a hívek ne felejtkezzenek meg küldetésükrôl, és adják tovább a világban azt, amit itt láttak és hallottak! A mise véget ért, de a küldetés most kezdôdik! Miközben elhangzik a jelenlévôk ajkáról a Deo gratias: ,,Istennek legyen hála'', a pap lehajol és megcsókolja az oltárt, magát Jézus Krisztust. Íme ugyanaz a szívvel teli gesztus, mint a mise kezdetén... * * * Az eddig elmondottakhoz mindenképpen néhány megjegyzés kívánkozik. Az imént bemutatott eucharisztikus imán kívül még három található az új misekönyvben. Az elsô az a római kánon, melyet évszázadokon át latinul imádkoztunk. A harmadik és a negyedik azért ismeretlen híveink elôtt, mert sajnálatos módon a misézô papok a legritkább alkalmakkor imádkozzák. Pedig a III. eucharisztikus ima tárja fel legteljesebb gazdagságában az újra felfedezett kincseket. Azonkívül, sajátos elônye, hogy középúton áll a legrövidebb és a leghosszabb kánonok között, de szerencsésen egyesíti mindegyik tartalmát. A liturgia szakemberei külön felhívják a figyelmet arra, hogy a zsinat liturgikus reformja köznapokra és nem a vasárnapi közösségi misékre szánta az imént bemutatott és elemzett kánont (vö.: J. A. Jungmann i.m. 198). Erre azért térek ki, mert itt érhetô tetten, hogy nagyobb önkritikát kellene gyakorolnunk. Tudniillik a vatikáni adminisztrációt túlzott merevséggel vádoljuk; csakhogy most épp az ellenkezôje az igaz: feltűnô szabadságot adott, sokszínűvé tette a hívek, elsôsorban a papok számára a szentmise liturgiáját, de mi nem élünk vele. Országszerte a legtöbb plébánián ezt a második kánont használják a hét minden napján, még vasárnap is. Csak nem azért, mert ez a legrövidebb? A vatikáni zsinat olyan merész reformokat hozott, melyekre a legmodernebb újítók sem számítottak. Pasztorációs szempontból is érthetetlen ez a gyakorlat, hiszen liturgiánk gazdagsága, művészi értéke így el sem juthat híveinkhez. Csak remélnünk lehet, hogy a várva várt papképzés reformja új perspektívákat tár fel az új papi generáció lelkében. Ratzinger bíboros ezt tömören így fejezi ki: ,,Amire szükségünk van, az egy új liturgikus nevelés, fôként a papoknál'' (R-143). ======================================================================== Zárószó Befejezésül szeretném olvasóim figyelmét ráirányítani könyvemnek belsô szerkezetére, arra a három pillérre, melyre felépítettem gondolataimat. Bár mindegyik pillér -- vagyis az I. II. III. rész -- önmagában is kerek egységet alkot, mégis a hármat egy egységes ívelés köti össze. Az elsô és a harmadik pillér fundamentuma maga a szikla, melyre az Úr Jézus felépítette egyházát. A középsô, tehát Egyház a mában pillérét azért mertem beépíteni munkámba, mert a két oldalpillér örökérvényű igazságai minden terhet elviselnek. Még érthetôbben kifejezve magamat: a kinyilatkoztatáson alapuló Ôsmodell, vagyis a Krisztus alapította egyház és az áldozatot bemutató egyház teherbírását és szentségét nem árnyékolja be az ecclesia semper reformanda mindenkori és állandóan visszatérô, olykor lesújtó ténye. Mint ahogy nem roppantotta össze Jézust és a tanítványok közösségét Júdás árulása, Péter szánalmas nagypénteki viselkedése és az apostolok minduntalan tetten érhetô gyarlósága. A második rész után szándékosan építettem be könyvembe az Áldozatot bemutató egyházat, vagyis a szentmise liturgiájáról szóló részt, mert Istentôl kapott meghívásunk, tehát a hit kegyelme által mindannyian tudjuk, hogy ebben a misztériumban rejlik az egyház fennmaradásának titka. A szentmisében teszi az Úr Jézus kézzel foghatóvá, tapinthatóvá, sôt érezhetôvé ígéretét: ,,Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig'' (Mt 28, 20). Éppen ezért feltűnôen hosszan tárgyalok olyan rejtett kincsekrôl, melyeket épp az annyiszor elmarasztalt egyházi központ és benne a második vatikáni zsinat hozott a felszínre. Meg vagyok gyôzôdve, hogy az egyházat, a magyar egyházat sem tudja senki kívülrôl megreformálni! Nincs az a buzgó, elszánt, harcias reformer, aki többet és maradandóbbat tudna tenni, mint egy szentmisét a hívekkel együtt bemutató pap. Éppen ezért alkot szerves egységet a három pillérre épített vallomásom Édesanyánkról, az egyházról. Az elsô két rész tartalma és üzenete a harmadikban kapja meg hitelesítését, ugyanúgy, ahogy az Apostolok Cselekedeteire is az nyomja rá pecsétjét, hogy ,,a jeruzsálemi hívek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban'' (2, 42). A zsinati atyák jól látták, hogy mit kíván tôlük a Szentlélek: mindenekelôtt a liturgia reformját, mert a közösen bemutatott és a nép nyelvén végzett eucharisztikus imák a szentáldozással együtt az egyetlen kovásza a belsô megújulásnak. Éppen ezért nevezik lelkipásztori zsinatnak a második vatikánit. Néhány idézet a liturgikus reform határozataiból: ,,A papnak kötelessége megtanítani a hívôket arra, hogy az isteni áldozatot a szentmisében ajánlják fel az Atyának és azzal együtt saját életüket is.'' A papszenteléskor elhangzott szavakkal buzdítja ôket, hogy ,,utánozzák, amit cselekszenek''. A híveknek pedig félreérthetetlenül kijelenti, hogy ,,királyi papságuk erejében joguk és kötelességük a cselekvô részvétel a liturgikus cselekmények bemutatásakor, mert ez az elsô és nélkülözhetetlen forrás, amelybôl a hívôk az igazi krisztusi szellemet merítik''. Érdemes megjegyezni, hogy a klasszikus értelemben vett egyházreformerek a múltban, de a jelen évszázadban is az imádkozó és az aldozatot bemutató egyházban látták a ,,semper reformanda'' sikerének titkát. A legutóbbi zsinat és a reform-mozgalom nagy egyénisége, a jezsuita Karl Rahner például így nyilatkozik: Legfôbb vágyam, hogy az egyház mély lelkiségű, a kegyelemtôl megihletett imádkozó egyház legyen; olyan egyház, mely meg van gyôzôdve, hogy az Istennek a legnagyobb tiszteletet, hódolatot kell megadnia, és Ôt önmagáért és nem saját céljainak eléréséért kell szeretnünk! Ugyancsak tôle hallottuk azt a megrendítô, merész állítást: Az egyház legyen misztikus, vagy semmilyen se lesz! Ezek után szinte önmagától robban be lelkünkbe a kérdés: hol van itt a reformot sürgetô forradalmár? És a mi nagy reformerünk, Prohászka Ottokár!? Többet térdelt az Eucharisztia elôtt, mint amennyi idôt töltött a szószéken! Kispapjait éjszakai adorációi térítették meg. Titokban, lábujjhegyen osontak be a kápolnába, hogy lássák spirituálisuk térdelô, imádkozó alakját... Azt hiszem, hogy az egyháznak nem reformerekre, hanem magukat a szentmisében felajánló és adoráló apostolokra van szüksége. Ezt kéri tôlünk Édesanyánk, és errôl szól a vallomásom.