Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Bolberitz Pál: Krisztus követségében járunk Elmélkedések az egyházi év ünnepeirôl Szüleim emlékének Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Advent 1. vasárnapja (Mt 24,37-44) Szeplôtelen Fogantatás ünnepe (December 8.) Advent 2. vasárnapja (Lk 3,1-6) Advent 3. vasárnapja (Öröm vasárnapja) (Mt 11,2-15) Advent 4. vasárnapja (Mt 23,37-39) Adventi triduum Keresztelô Szent János tanítása Szűz Mária alakja Szent József példája Karácsony (Éjféli mise) Az Ige testté lett (December 25.) Szent István vértanú ünnepe (December 26.) Szent Család vasárnapja Újév (Szűz Mária Istenanyasága) Vízkereszt (A napkeleti bölcsek) Urunk megkeresztelkedése (Mk 1,9-11) A kánai menyegzô (Jn 2,1-11) Saul megtérése (Január 25.) Nagyböjt 1. vasárnapja (Lk 4,1-13) Nagyböjt 2. vasárnapja (Mt 17,1-8) Nagyböjt 3. vasárnapja (Lk 13,1-9) Nagyböjt 4. vasárnapja (Lk 15,11-32) Gyümölcsoltó Boldogasszony (Március 25.) Nagyböjt 5. vasárnapja (Fekete vasárnap) (Jn 11,1-44) Elmélkedések a három szent napról Nagycsütörtök Nagypéntek Nagyszombat Találkozások a föltámadt Krisztussal (Húsvéti triduum) Húsvétvasárnap Húsvéthétfô Húsvét 2. vasárnapja (Fehér vasárnap) (Jn 20,19-31) Húsvét 3. vasárnapja (Lk 24,13-35) Húsvét 4. vasárnapja (Jó Pásztor vasárnapja) (Jn 10,1-21) Húsvét 5. vasárnapja (Jn 13,31-35) Húsvét 6. vasárnapja (Jn 14,18-29) Urunk mennybemenetele Pünkösdi triduum Pünkösd Szentháromság vasárnapja Úrnapja Triduum Jézus Szíve ünnepére Jézus Szíve ünnepe Keresztelô Szent János születése (Június 24.) Nagyboldogasszony. Szűz Mária mennybevétele (Augusztus 15.) Szent István ünnepe (Augusztus 20.) Szent Kereszt felmagasztalása (Szeptember 14.) Magyarok Nagyasszonya (Október 8.) Mindenszentek ünnepe (November 1.) Halottak napja (November 2.) Krisztus király vasárnapja ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 2003-ban jelent meg a Magyar Kolping Szövetség kiadásában, az ISBN 963 214 226 8 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó Szentbeszédek és lelkigyakorlatos elmélkedések válogatott gyűjteményét tartalmazza e kötet, melyet a tisztelt olvasó kezében tart. Mivel ezek az írások eredetiig szóban és templomi környezetben hangzottak el, figyelembe kellett venni a szóbeli és írásbeli közlés műfajbeli különbözôségét. A könyvben közölt szövegek ezért bizonyos fokig magukon hordozzák a prédikációk stílusát s az elôadás személyességét, ami elônyt és hátrányt is jelenthet. Az itt olvasható szentbeszédek különféle alkalmakkor hangzottak el. Ezért -- jóllehet a sorrend az egyházi é liturgikus rendjét követi -- mégsem tartalmazza az összes vasárnap illetve ünnepnap, továbbá az A, a B és a C év kijelölt szentírási szövegeihez illô homíliát, ám a választott bibliai textusok hivatkozási helyei jelezve vannak. A szerkesztés munkájában végzett fáradozásáért külön köszönetemet fejezem ki Major Máriának. ,,A hit hallásból ered'' -- írja Szent Pál apostol a római levélben. Tán e könyv soraiból is ,,kihallik'' az a hit, ami az olvasóban hitet ébreszthet vagy tovább erôsíthet. Budapest, 2003. Advent 1. vasárnapján Bolberitz Pál ======================================================================== Advent 1. vasárnapja (Mt 24,37-44) ,,Az egész teremtett világ sóhajtozik és vajúdik, míg meg nem nyilvánul rajta Isten fiainak dicsôsége'' (vö. Róm 8,22). Az ember életét és világát jellemzô idôbeli várakozás arra irányul, hogy megnyilvánulhasson rajta az az örökkévaló, az a már itt lévô jelen, ami a megváltás tényével bele lett plántálva és amit a Szentlélek munkál a történelemben és az emberi szívekben. Advent a latin adventus szóból származik, ami eljövetelt jelent. Az Úr eljövetelére emlékezünk minden liturgikus évben adventkor. Emlékezünk arra, hogy az emberiség évszázadokon, sôt évezredeken keresztül várakozott a Messiás eljövetelére, aki el is jött az idôk teljességében. Várakozunk arra, hogy ígérete szerint eljön, majd hatalommal és dicsôséggel a világ végezetén. Várakozásunk feszültségekkel teli, mert a várakozásban egyik oldalról megtapasztaljuk az idôbeliséget és a múlandóságot: ami egyszer megtörtént, az visszahozhatatlan, elmúlt. Ugyanakkor ebben az idôben erô szerint és képességileg ott van már az örökkévalóság is, mert az Úr már eljött, az Isten országa már itt van közöttünk. Az a tény, hogy a jelent mindenáron birtokolni kívánjuk, bizonyítja, hogy a jelen részesedés az örökkévalóságból. Mi az elmúlhatatlan és értékekkel teli jelent akarjuk. Egyéni összefüggésben ez akkor jön el, amikor meghalunk, amikor az idôbôl az örökkévalóságba jutunk. Történelmi összefüggésben pedig akkor következik be, amikor eljön a világ vége és a történelem fölött ítéletet tartanak. Minden idôpillanat nagyon fontos, hiszen minden jelen az örökkévalóság része, ezért a keresztény ember felelôsséggel várakozik. A várakozás nem passzív befogadást jelent: várok arra, hogy valami majd eljön, valami majd elfut a fejem felett, valami majd elsiklik mellettem. Az adventi várakozás aktív várakozás, mert a hit által tudunk arról, hogy eljött Valaki, akinek elébe akarunk menni a személyes életünket illetôen is. Ez az aktív várakozás a fölkészülés várakozása, amikor azt akarom, hogy aki eljön hozzám, az kedvesnek és méltónak találjon engem a nagy találkozásra. Nap mint nap eljön hozzánk az Úr, megérint bennünket közvetítéseken keresztül. Ezek a közvetítôk és közvetítések mind Jézusra utalnak, mert Jézus óta nincsen más közvetítônk, pontifexünk, fôpapunk, csak egyedül ô, aki összeköti az istenit az emberivel, a szellemit az anyagival, az Istent az emberrel. Ô megérint bennünket embertársainkon keresztül, megközelít bennünket megpróbáltatásokon és szenvedéseken keresztül, de közelünkbe férkôzik a tiszta örömök által is. Észre kell vennünk, hogy az Úr tapintatosan jelen van életünkben. Méltóvá kell tenni magunkat, hogy ezt a tapintatos közeledést érzékeljük, felfogjuk és válaszolni tudjunk rá, hogy majd a végsô találkozáskor válaszunk végérvényes, hiteles és boldogító lehessen. Szent Máté evangéliumában olvashatjuk: ,,Azon a napon majd ketten dolgoznak a mezôn, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony ôröl egy malomban, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják'' (Mt 24,40-41). Ilyen igazságtalan lenne az Isten? Nem! Akarni is kell üdvözülni, mert a mennyek országa erôszakot szenved, oda csak az erôszakosok juthatnak be. Ez azonban nem az agresszivitás, hanem az akarás értelmében jelent erôszakosságot. Az akarat szellemi képesség, sajátosan csak az embert és Istent jellemzi, akinek akaratából részesedik az emberi akarat. Akárhányszor a szakemberek sem tudnak mit kezdeni az akarattal. Vagy az érzelem szférájába, vagy a tudatalatti és az ösztönös szférába, vagy túlzott intellektualizmussal az értelem szférájába próbálják besorolni az akarat képességét. Nem kétséges, hogy ezek a szellemi képességek is befolyásolják az akaratot működésében, de az akaratnak megvan a maga önállósága és szabadsága. Épp a felelôsségtudat jelentkezése bizonyítja az akarat szabadságát. Az akaratot nevelni kell, mert az képességileg megvan bennünk. Az akaratnak értelmes és igaz célokat kell maga elé állítania, amiért érdemes küzdeni és áldozatot hozni. A legmagasabb rendű cél az a személyes érték, Aki méltó az emberhez: az Istenember, Jézus Krisztus. Akarni kell Vele találkozni, s aki akar, azt majd ,,fölveszik'', aki nem akar, azt pedig a pusztulásban hagyják, mert Isten senkire sem fogja rákényszeríteni a szeretetét. Érdekes az evangéliumi kép (Mt 24,40-42). Egyforma foglalkozásban lévô férfi és nô típusát állítja elénk: a mezôn dolgozó két férfi, a malomnál dolgozó két asszony. Emberek vagyunk, ugyanabban a világban élünk, sokszor ugyanazt a tevékenységet hajtjuk végre nap mint nap. Nem az a feladatunk, hogy mások legyünk, mint a többiek vagy különcködjünk vagy netán elzárkózzunk az evilági tevékenységek vagy feladatok elôl. Nem másnak kell lennünk, hanem másként kell hozzáállnunk a dolgokhoz: nem tessék-lássék módon, hanem lelkiismeretesen, nem dühvel és indulattal, hanem türelemmel és szeretettel, nem hátsó gondolatokkal, hanem becsülettel arra gondolva, hogy bármit teszünk, Isten dicsôségére tesszük, így gyakoroljuk be magunkat az akarat nevelésével, komoly akarati törekvéssel, aktív várakozásban az Úr eljövetelére. Az adventi várakozás elmélyülô várakozás. Próbáljam magamat egy kicsit függetleníteni a külsô, zavaró körülményektôl, amelyek a múlandó javakra irányítják figyelmemet! Tudjak magamnak rendszeresen idôt szakítani arra, hogy a lélek csendjében találkozzam az Istennel! Amikor a lélek csendjében felfogtam azt, hogy ki az én Uram és Istenem, az is tudatosul bennem, hogy milyen elkötelezettségi viszonylatba keveredtem az én ajándékozó Istenemmel. Ha pedig az ô elkötelezettje vagyok, akkor nekem is úgy kell embertársaim felé fordulni, ahogy az Isten fordul felém a megtestesülésben. Ha ô egyszer ingyen és számítgatás nélkül ajándékozza magát, akkor -mivel ,,amit egynek tettetek legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek'' (Mt 25,40) -- nekem is ilyen személyválogatás nélkül kell fordulnom embertársaim felé. Mivel önmagamat nem tudom mindenestül adni, valamilyen jelképet, szimbólumot adok önmagamból. Ezt nevezzük ajándéknak. Ilyen értelemben készüljek az adventi idôben a karácsonyi ajándékozásra! Csak az ember tud várakozni, az állat mindig a jelenben él. Csak az ember tud emlékezni, az állatnak nincs múltja. De mi indokolja bennünk a várakozásnak ezt a nyugtalanságát, hogy végre elérjük azt az értéket, azt a Valakit, akit igazán vár a szívünk? Szent Ágoston püspök megadja rá a választ: ,,Magadnak teremtettél minket Istenünk, és nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned.'' ======================================================================== Szeplôtelen fogantatás ünnepe (December 8.) A Boldogságos Szent Szűz szeplôtelen fogantatása azt jelenti, hogy ô fogantatásának elsô pillanatától kezdve mentes volt az áteredô bűntôl. Azért kell annyira hangsúlyozni e hittitok megfogalmazását, mert a közgondolkodás a szeplôtelen fogantatás hallatára tévesen Szűz Mária szüzességének titkára gondol. Jóllehet itt arról van szó, hogy Szűz Mária nem hordozza magában az áteredô bűnt és annak következményeit, vagyis a szenvedést és a halált. Így függ össze a szeplôtelen fogantatás dogmája Szűz Mária mennybefölvételének dogmájával. Az ugyanis, aki nem hordozza magán a bűn következményét, a halált, végsô soron nem halhat meg úgy, mint azok az emberek, akiket az áteredô bűn következménye sújt. Az egyház 1854-ben hirdette ki egyetemes, kötelezô tanításként a szeplôtelen fogantatás dogmáját, amely mintegy következik a Szentírás összefüggô tanításából, amit az egyház élô hagyománya ôsi idôktôl fogva vallott. Van egy régi latin mondás: Lex orandi lex est credendi (az imádság törvénye a hit törvénye). Ha a hívek a Szentlélek ihletettségére megvallanak valamit az imádságban, az elôbb-utóbb az egyház tanításában hittétellé válik, hiszen a Szentlélek irányítja az egyházat, mégpedig nemcsak vezetôiben, hanem élô tagjaiban is. A keresztségben bocsánatot nyert az emberi természetünkben örökölt áteredô bűnünk és minden személyes bűnünk. Ám az Úr Jézus keresztáldozatára és annak érdemeire való tekintettel történt megbocsáttatás nem jelenti azt, hogy nem hordozzuk továbbra is magunkban az áteredô bűn nyomait. Hogy a keresztség után is magunkon viseljük ezeket a nyomokat, az abban jut kifejezésre, hogy nap mint nap szenvedünk, átéljük a szenvedés értelmetlenségét és abban a tudatban élünk, hogy meg kell halnunk. A megváltottság tehát nem abban áll, hogy az áteredô bűn és a személyes bűnök következményei tárgyilag megszűntek, továbbá a fejlôdés elôrehaladásával eltűnik a világ életébôl a szenvedés és a bűn. Természetesen erre törekedni kell, de sohasem idealista módon, illuzórikusan, mint hogyha maga az ember képes lenne megváltani az emberiséget. Abban a tévhitben sem ringathatjuk magunkat, hogy itt a földön egyszer eljön egy olyan csodálatos világ, amikor majd minden ember zavartalan boldogságban él. Mi, hívô emberek jól tudjuk, hogy ez a jövô transzcendens, meghaladja a teret és az idôt, ami az Isten jelene és ajándéka. Nekünk meg kell elôször halnunk, hogy a halálból egy új, magasabb szintű életre jussunk, ami már nem a természet törvényeinek van alávetve, hanem merôben természetfölötti. Megváltottságunk abban áll, hogy más a hozzáállásunk a bűnhöz és annak következményeihez. A hívô ember úgy áll hozzá mindehhez, hogy fölismeri a szenvedésben, a keresztben és a halálban a föltámadás zsengéjét, valamint ezek érdemszerzô erejét és amikor egyik oldalról küzd a bűn és következményei ellen, a másik oldalról realista módon tudatában van annak, hogy ez mindenestül nem küszöbölhetô ki az ember életébôl, mert a fény és a világosság csak a sötét háttér viszonylatában érvényesül. Idôbeli összefüggésben nézve az élet minden területén érvényesülni látjuk az ellentétek harcát, a különbözôséget és az azonosságot és az ebbôl megszületô magasabb rendű egységet, a szintézist. Egy olyan világban, amelyben minden csak jó lenne, amelyben nem volna bűn és tévedés, nem is lehetne erényrôl beszélni. Érdekes titok ez, mert miközben küzdünk a rossz ellen, ugyanakkor reálisan tudomásul vesszük, hogy küzdelmünk asszimptotikus, vagyis mindig csak megközelíti a végsô eredményt, de azt itt a földön soha el nem éri. Ha ugyanis elérné, akkor életünk már elveszítené értelmét. A Boldogságos Szent Szűznek, Isten kiválasztottjának nem véletlenül mondta Isten küldötte, Gábor fôangyal, hogy ,,kegyelemmel teljes''. Nem nevezhette volna ôt így, ha valóban nem lett volna az. Sem az ószövetségi, sem az újszövetségi Szentírás nem nevez senkit ,,kegyelemmel teljes''-nek. Mi az Isten kegyelme? Ajándék, ami nem jár ki az embernek, hanem ingyen kapja. A kegyelem az isteni életbôl való részesedés. Mivel a magasabb rendű meg tud nyilvánulni a maga tökéletessége szerint az alacsonyabb rendűben is, ezért az isteni élet meg tud nyilvánulni a mi alacsonyabb rendű, emberi életünkben is, ám mi csak Isten kegyelmébôl és ajándékaként tudjuk befogadni és birtokolni ezt a magasabb rendű életet, amelyre rá vagyunk irányítva és amelyre megfogalmazatlanul is mindnyájan vágyakozunk. A megszentelô kegyelem törékeny cserépedényben hordozott ajándék az életünkben. Pál apostol furcsa helyzetünket -- hogy ,,meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk'' (Róm 8,24) -- úgy jellemzi, hogy kettôs törvényt érzünk magunkban: akarjuk a jót, és akárhányszor tesszük a rosszat. Veszélyeztetett tehát megváltott létünk. Ám a Boldogságos Szent Szűz esetében Isten különlegesen avatkozott be az emberiség életébe. Mintegy fölmutatta számunkra az eszményi embert, akibe belekapaszkodhat reménységünk, íme itt áll elôttünk a második Éva! Míg az elsô Évában elbukik az emberiség, a második Éva egészen Isten elgondolása szerinti ember. Ô egyszerre szűz és anya, mert Istennek semmi sem lehetetlen. Ô minden tökéletességet magában hordoz, amit egy teremtmény magában hordozhat. A mai világban szeretnek olyan embereszményt állítani elénk, amely lefelé nivellál. A kialakult társadalmi gyakorlatot, valamint a közvélemény elvárásait és értékrendjét tekintik a legmagasabb mércének, és ehhez igazítják az embereszményt. Bennünket ez az embereszmény csak annyiban érdekel, amennyiben a hit által megismert és a kinyilatkoztatásban elénk tárt, Isten által elgondolt embereszménnyel megegyezésben van. A Boldogságos Szent Szűz az Isten által elgondolt, tökéletes ember. Az ember oldaláról nézve ô az emberiség feje, amennyiben az emberiséget úgy tekintjük, mint ami várja a megváltást és az Isten felé tekint. Már a régi görögök is antroposznak nevezték az embert. Az antroposz annyit jelent, hogy egyenesen álló, szemben az állatokkal, amelyeknek természetes testtartása nem vertikális, hanem horizontális. Ezzel akarták érzékeltetni, hogy az ember abban különbözik az állattól, hogy fölfelé tekint a csillagos égre, miközben ezt tudatosítja is magában. Amit a pogány görögök megsejtettek, azt az isteni kinyilatkoztatás számunkra tematizálja, megfogalmazza, a helyére teszi és reménységünket erôsíti. Azért tekint az ember az ég felé, mert az Isten képmása. Ez az istenképiség a legtökéletesebben a Boldogságos Szent Szűzben realizálódik. Nem a bűn felé hajló, az elbukott, a nyomorult ember az ideális ember, a humánum megtestesítôje, hanem az Isten ajándékaként megélt emberség és az ezzel való szabad akaratú együttműködés a tökéletes emberség. Ezt az Úr Jézus elénk élte, a Boldogságos Szent Szűz pedig megélte. Mindez nem jelenti azt, hogy a Boldogságos Szent Szűznek semmi érdeme sincsen. Hozzánk hasonlóan ô is a hit homályában ilt, és nem Isten boldogító színelátásában. Megalapozottan feltételezhetjük azt, hogy számára is csak lépésrôl lépésre vált világossá egyszülött Fiának isteni mivolta. Ha ugyanis ez az elsô pillanatban világossá vált volna elôtte, nem nevezhetnénk hétfájdalmú Szűzanyának. Lelki szenvedéseket neki is át kellett élnie. A hetes szám a teljesség kifejezése az ószövetségben. A Boldogságos Szűznek is végig kellett élnie a hit homályában járás emberi, anyai fájdalmait, az ô egyszülött Fiától való elszakadás fokozatait. Csakhogy ô ezt hitben élte meg, és végig igent mondott Isten reá szabott akaratára. A bűntôl való mentesség nem jelent egyúttal kísértéstôl való mentességet is. Minél közelebb van valaki az Istenhez, annál nagyobbat bukik, hogyha rosszra használja szabad akaratát. Szűz Mária különleges érdeme az, hogy helyes irányba használta a szabad akaratát. A Boldogságos Szent Szűz példaképünk lehet, mert végigélte ugyanazt az emberi sorsot, amelyet akárhány édesanya vagy ember is végigél: a hit homályában való tapogatózást, a meg-nem-értettséget, a szeretetlenséggel szemben való szeretô válaszadást, az együttérzést, a gondoskodást, örömöket és fájdalmakat. Megélte továbbá a mindennapi életünket is: a hétköznapi kötelességteljesítéssel járó fáradságot, nem egyszer sikertelenséget és ugyanakkor azokat a hétköznapi örömöket is, amelyek minden ember életében megvannak. Legyen bátorítás a számunkra, hogy valaki már megmutatta elôttünk, hogyan kell élô hittel élnünk! ======================================================================== Advent 2. vasárnapja (Lk 3,1-6) Lukács evangélista nagy hangsúlyt helyez arra, hogy történelmileg ellenôrizhetô adatokkal bizonyítsa a megváltás tényét. Pontosan meghatározza a kor stílusában Keresztelô János fellépésének idôpontját. Tibériusz a római császár, Pontius Pilátus az ô palesztinai helytartója, és Nagy Heródes fiai a negyedesfejedelmek Palesztina tartományban (vö. Lk 3,1), akik csak bábkirályok, a rómaiak kiszolgálói voltak. Ebben az idôben lép fel Keresztelô Szent János, Zakariás pap fia, akire az evangélista Izaiás próféta messiási jövendölését (Iz 40,3-5) alkalmazza. Ô volt a pusztába kiáltó szó, aki azt mondta: ,,Készítsétek elô az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét'' (vö. Lk 3,4-6). A messiási jövendölés az utolsó mondatban van elrejtve: A megváltás nemcsak a zsidókra, nemcsak a választott népre, hanem minden emberre kiárad. A megváltás egyetemessége azt jelenti, hogy a megváltás kiterjed az egész világmindenségre, az egész történelemre, az egész emberiségre s azon belül minden egyes emberre mind múltját, mind jelenét, mind jövôjét illetôen. Isten nagy történelmi ajándéka, hogy elküldte a történelembe egyszülött Fiát. Tehát nem ravaszul kieszelt meséket hirdet az egyház, hanem történelmi tényt: Keresztelô Jánost, az Elôhírnököt, és a názáreti Jézust, aki a Messiás és aki az Isten hatalmas Fiának bizonyult. Azért nagyon fontos a történetiség, mert azt igazolja, hogy a világ megváltása objektív tény; ajándék az Istentôl, mert az emberiség ezt nem érdemelte ki. Az áteredô bűnben az emberi nem elfordult az Istentôl mondván, ,,Isten akarok lenni, isteni akarok lenni, de a magam erejébôl és nem Isten kegyelmébôl''. A megváltás gyümölcse, hogy istenivé válhatok, de ez csak Isten kegyelmébôl történhet. Ezért azonban az embernek meg kell szenvednie a maga szenvedését. Krisztus elôttünk járva megmutatja a hiteles emberséget, ami a kereszt útján, az igazság mártíromságának útján vezet a föltámadás és a mennyország öröméhez. Ezt ugyanis ingyen nem adják senkinek. Az ajándék történelmileg regisztrálható módon itt van. Ellenben nekünk van szabad akaratunk, amivel együtt jár a felelôsség is. Vajon elfogadom-e ezt az ajándékot? Az embernek lehetnek pesszimista pillanatai, amikor az Úr Jézus szavaival fölkiált: ,,Vajon, ha az Emberfia újra eljön, talál-e hitet a földön?'' (Lk 18,8) A történelemnek mindig vannak hullámvölgyei, amikor a Krisztusban hívôk száma nagyon összezsugorodni látszik, amikor úgy tűnik, hogy az az út, amit mi járunk, téves, mert a világ fiai azt sugallják, hogy mindig az az igaz, amire sokan szavaznak, az az út a helyes, amelyen sokan járnak. Erre az Úr Jézus azt mondja, hogy ,,széles az út, ami a kárhozatba visz és nagyon szűk az ösvény, ami az üdvösséghez vezet'' (vö. Mt 7,13-14). Legyen vigasztalás a számunkra, hogy mindig vannak, akik elfogadják Isten megváltói ajándékát. Elfogadják, hogy a megváltás és az üdvösség nem a külsô körülményekben van, hanem az én belsô hozzáállásomban Isten ajándékához. Vajon képes vagyok-e az akadályokat elhárítani életembôl? Képes vagyok-e újra és újra visszatérni az egyenes útra, amely a végsô célom, az üdvösségem és a mennyország felé vezet? Meg vagyok hívva. Elküldték a meghívó levelet. Tán nincs idôm, hogy egyáltalán kinyissam? Mástól kell meghallanom, hogy én is meg vagyok hívva? Vagy más elfoglaltságomra hivatkozom? ,,Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!'' ======================================================================== Advent 3. vasárnapja (Öröm vasárnapja) (Mt 11,2-15) Máté evangéliumában, a hegyi beszédben olvasható a nyolc boldogság. S íme, ugyanabban a Máté evangéliumban szerepel egy kilencedik boldogság is, amely így hangzik: ,,Boldog, aki nem botránkozik meg bennem'' (Mt 11,6). Mit jelent a megbotránkozás? Az emberek azon botránkoznak meg, ami értékrendbeli, eszményi elvárásaikkal nincs megfelelôségben. Természetesen nagyon sok függ attól, hogy milyen valakinek az eszményi értékrendje: pusztán egyéni szeszélyen alapuló, közmegegyezésre épül-e, vagy pedig a legfôbb érték és a legmagasabb eszmény függôségében van megfogalmazva? Alaptalan az a megbotránkozás, amikor úgy érzi valaki, hogy a saját eszményeiben, értékrendjében csalódnia kell azért, mert valaki egy másik eszmény vagy értékrend összefüggésében gondolkodik vagy cselekszik. Hamis volt a farizeusok és a reájuk hallgatók megbotránkozása, amikor megütköztek azon, hogy Jézus a prófétai, messiási jövendöléseknek nem pusztán a külsôdleges és érzékletes tartalmát kívánja megvalósítani -- hiszen annak tartalma csak a világ vége után jön el --, hanem a lényegét: nevezetesen azt, hogy a Messiás eljövetele nem politikai hatalmat, nem gazdasági gyarapodást és nem hamis értékekben bízó, múlandó boldogságot jelent, hanem igazi megváltást, minden boldogság gyökerét, ami az Isten királyságának és szuverenitásának érvényesülése az ember életében. Ezt nevezi a Szentírás Isten országának, illetve Máté evangéliuma -- alkalmazkodva azon zsidó vallási szokáshoz, hogy az Isten nevét fölöslegesen nem ejtik ki és helyette mennyeket mondanak -- mennyek országának. Nem véletlen tehát, hogy az Úr Jézus azt mondja: ,,Boldog, aki nem botránkozik meg bennem'' (Mt 11,6). E kijelentés feltételezi azt, hogy a Heródes börtönében sínylôdô, ártatlanul szenvedô, az igazságot kimondó és képviselô Keresztelô Szent János részese lesz ezen boldogságnak, amikor majd hírnökei visszamennek hozzá Jézustól és elmondják neki, hogy ,,a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a halottak föltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot'' (Mt 11,5). Az Izaiás próféta messiási jövendölésébôl vett idézet (Iz 35,5-6) érzékelteti azt, hogy a názáreti Jézusban eljött a Messiás valódi tartalma szerint, igazi lelki megváltást hozván, de csak azok fogják ezt föl, azok veszik észre, akik nem a saját értékrendjük és elôítéleteik Prokrusztész-ágyába kívánják ,,gyömöszölni'' a Jézus- jelenséget. ,,Boldog az, aki nem botránkozik meg bennem'' -- mondja nekünk ma is, Öröm vasárnapján az Úr Jézus. Mindnyájunkban megvan a hajlandóság arra, hogy pusztán vallásosak legyünk, de ne legyünk keresztények. A vallásos embernek van valamiféle istene. Lehet ez az isten egy faragott bálvány, vagy egy teremtett jó, esetleg valamilyen fétis, ahol az illetô szíve van. Az Úr Jézus meg is mondja: ,,Ahol a kincsed, ott a szíved'' (Mt 6,22). Honnan tudjuk meg, hogy hol van a szívünk? Amikor a ,,kincsünket'' valamifajta veszélyeztetettség közelíti meg, akkor azonnal elveszítjük türelmünket, lelki békénket és görcsösen kapaszkodunk abba a múlandó, teremtett létezôbe. Van olyan ember is, aki ugyan eljutott már a vallásosság szintjén a kereszténység kezdetéhez, használ keresztény szakkifejezéseket, beszél a mennyei Atyáról és az Úr Jézusról, emlegeti a Boldogságos Szent Szüzet vagy valamelyik szentet is, de úgy kezeli ôket, mintha bálványok lennének. Istenre csak olyan értelemben van szüksége, mint valamifajta hézagpótlóra, aki magyarázatot ad életének eddig ismeretlen rezdüléseire, jelenségeire és ,,jaj'' neki, ha nem ad megoldást mindenre és nem úgy nyújt segítséget, ahogy azt az ember elvárja tôle. A kereszténység küszöbéhez eljutottak a farizeusok is. Ôk is ismerték azt a vallási nyelvezetet, amelyen Jézus hirdette Isten országa jó hírét. Számukra azonban a Messiás pusztán hézagpótló, evilági érdekeiket segítô Istenség, és ,,jaj'' neki, ha nem úgy viselkedik, ahogy azt az érdekeik megkívánják. Keresztény az az ember, aki Krisztus-követô (christianus). A keresztény ember a tizenkét apostol nyomán jár, akik Krisztus tanítványai voltak és elhagyván mindenüket, követték ôt. Szimbolikus számunkra az ,,elhagyták mindenüket'' kifejezés. Arra utal, hogy lélekben el kell szakadni minden teremtett létezôtôl és értéktôl. Ellenkezô esetben igen nagy a veszélye annak, hogy az életünkben egy teremtett érték tölti majd be az Isten szerepét. A tanítványság feltétele a lélek belsô szabadsága. Ez teszi lehetôvé, hogy az Úr Jézus kinyilatkoztatásával tanítani tudjon bennünket Isten országának törvényeirôl, igazságairól. Nem a külsô keretek és feltételek határozzák meg a boldogságot -- bár azok sem elhanyagolhatók --, mert azok csak eszköz- és sohasem cél-jellegűek. A belsô tartalom a lényeg, ami a mennyei Atyával való rendezett viszony és a bűneinktôl való megtisztulás. Ez a belsô béke és a tiszta öröm forrása. De ez csak az elsô lépés. ,,Ha ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár elôtt, menj, békülj ki elôbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld föl ajándékodat!'' (Mt 5,23-24). Mit ér az, ha a saját üdvösségemre gondolok, csupán, ha megbánom ugyan a bűneimet, de nem követi jóvátétel és nem indulok el új lelkülettel, Krisztussal megbékélve az emberek felé! Mit ér az, ha tiszta a lelkem, de nem segítek a felebarátomnak, méghozzá a neki megfelelô módon! Éppen evilági aktivitásomban -- amely emberségben, önfeláldozásban, kötelességteljesítésben, állhatatos türelemben, kitartásban és folytonos újrakezdésben nyilvánul s mutatkozik meg, hogy mennyire rendezett a viszonyom a mennyei Atyával; mennyire mondható el, hogy valóban Jézus a király az életemben; mennyire mondhatom el magamról: bennem van és már közöttünk van az Isten országa. Az Úr Jézus szentté avatja Keresztelô Szent Jánost, amikor azt mondja: ,,Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelô Jánosnál'' (Mt 11,11). Emberrôl ilyen dicséret még nem hangzott el, fôleg nem az Úr Jézus szájából. Mely erkölcsi tulajdonságai alapján mondja ezt az Úr Jézus Keresztelô Jánosról? ,,Miért mentetek ki a pusztába? Hogy széltôl lengetett nádat lássatok? Vagy... puha ruhába öltözött embert lássatok?'' (Mt 11,8). Keresztelô Jánost azért avatja szentté az Úr Jézus, mert jellemes és aszkéta ember volt, pontosabban: lemondott mindarról a fényűzésrôl és fogyasztásról, ami már az ô kortársait is annyira jellemezte és amelyeknek a birtoklása és élvezete már az ô működése idején is az emberek túlnyomó többségének boldogságát jelentette. Ahhoz, hogy keresztény legyek, elôször jellemes embernek kell lenni. Jellemes az az ember, aki nem csupán egyszer vagy kétszer tisztességes, hanem akit egész életében megjellegez ez a tulajdonság. Manapság nemcsak hogy nem népszerű jellemesnek lenni, hanem a jellemes, hűséges és becsületes embereket alkalmasint neurotikus alkatoknak is tekintik, amely a társadalmi közmeggyôzôdés szerint szélsôséges esetben, határhelyzetekben való kiállás esetén esetleg még patologikus esetté is elôléphet és elmegyógyintézetbe való záráshoz vezethet. Milyen jó, hogy mi nem az emberi közmeggyôzôdéshez igazodunk, hanem az evangélium törvényéhez! Aki ellenben a világ javait habzsolja, bizonyítván ezzel, hogy nem Istenben, hanem múlandó javakban keresi a biztonságát, az az ember mindig boldogtalan lesz. ,,Asszonyok szülöttei között nem támadt nagyobb Keresztelô Jánosnál. De, aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb mint ô'' (Mt 11,11). Üdvrendi, nem pedig erkölcsi különbözôség van Keresztelô Szent János állapota és a mi állapotunk között. Nem kétséges, hogy az ószövetségi üdvrendben mint utolsó próféta, Keresztelô Szent János a legnagyobb és az erkölcsi erények szempontjából sokkal kiválóbb, mint mi, hiszen ôt szentként tiszteljük. Az újszövetségi üdvrend azonban -- ami Karácsonnyal indul el -- már az itt lévô Isten országa, amelybe beletestesültünk a keresztség által. Ez a mi örömünk nagy oka, és ezért lehetünk boldogok akkor, ha meg nem botránkozunk a mi Üdvözítônkben, Jézus Krisztusban. ======================================================================== Advent 4. vasárnapja (Mt 23,37-39) Az Úr Jézus Jeruzsálemre tekintve ezt mondta: ,,Jeruzsálem! Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat és megkövezed a hozzád küldötteket. Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk gyűjti szárnya alá csibéit, de te nem akartad. Meglátjátok, elhagyatott lesz házatok. Mondom nektek, nem láttok engem mostantól mindaddig, amíg így nem kiálttok: Áldott, ki az Úr nevében jön!'' (Mt 23,37-39). A betlehemiek nem ismerték föl látogatásuk idejét, nem fogadták be a szent családot. Voltak azonban közöttük olyanok is -- a pásztorok --, akik fölismervén meglátogatásukat, tudtak hódolni a gyermek Jézus elôtt. Erzsébet és Mária is ,,Izrael maradékához'' tartozott, akik fölismerték az idôk teljességét. Üdvösségünk azon fordul meg, hogy fölismerjük-e meglátogatásunk idejét, fölismerjük-e a kegyelem óráját, tudjuk-e azt mondani, hogy ,,áldott, aki az Úr nevében jön''. Erre alkalmassá kell tenni magunkat, fel kell készülnünk rá. Az egész ószövetségi üdvtörténet arra tanít bennünket, hogy voltak, akik hittel tudtak várakozni, ezért fölismerték az Úr látogatását, aki sokszor másodlagos okokon keresztül működik a világban: az ószövetségi üdvtörténetben történelmi eseményeken és a próféták szaván keresztül, az újszövetségben pedig különösen a lelkiismeretünk szaván és az egyház tanításán keresztül közelít meg bennünket. A kegyelem óráját beteljesedett, érett idônek nevezzük. Ez az idô történelmileg már eljött. A történelem kegyelmi ideje, érett, beteljesedett ideje a Krisztus-esemény. A múltat ez az esemény magyarázza, a jövôt pedig ez indokolja. Nagy erôt és reménységet ad nekünk, hogy visszanyúlhatunk e történelmi eseményhez. Az anyaszentegyház liturgiájában és igehirdetésében újra és újra felszítja bennünk az emlékezést erre a történelmi eseményre, a Krisztus-eseményre. Ez megkönnyíti számunkra, hogy egyéni életünkben is fölismerjük az Úr látogatásának idejét, életünk kegyelmi pillanatát. Akkor majd megtudjuk, mi az Isten reánk szabott akarata. Csak meg ne keményítsük abban a pillanatban a szívünket, mert nem biztos, hogy vissza fog térni meglátogatásunk ideje! A karácsonyi várakozásnak aktív várakozásnak kell lennie. Az elôkészület idején legyünk nyitottak a hit által, hogy meg tudjon látogatni bennünket az Úr. Nem biztos, hogy ez olyan formában fog történni, ahogyan azt mi elképzeljük, és lehet, hogy nem az evilági értékrend szerinti, kellemes élményt jelent majd a számunkra. Bízzuk rá az Úrra, hogy milyen karácsonyunk lesz! A mi jelszavunk csak az legyen, amit az Úr Jézus magáról mond: ,,Itt vagyok Uram, hogy akaratodat megtegyem'' (vö. Zsid 10,9). Nekünk is ez legyen a programunk: ,,Nézd Uram, itt vagyok, hogy teljesítsem akaratodat. Legyen meg a Te akaratod! Te mutasd meg, hogy mit kívánsz tôlem!'' Akkor lesz majd boldog karácsonyom, ha fölismertem meglátogatásom idejét és megtettem az Úr akaratát. ======================================================================== Adventi triduum I. Keresztelô Szent János tanítása Advent és Karácsony mezsgyéjén, vagyis advent végén és a Karácsony elôtti napokban három személyrôl kell elmélkedni: Keresztelô Szent Jánosról, Szűz Máriáról és Szent Józsefrôl. Keresztelô Szent Jánosról azért kell megemlékeznünk, mert az ô alakja jellegzi meg az adventi idôt. Ô az ószövetség utolsó prófétája, és egyben az újszövetség elôkészítôje. Mégis azt mondja róla az Úr Jézus, hogy ,,asszonyok szülöttei között nem volt nagyobb Keresztelô Jánosnál. De aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb, mint ô'' (Mt 11,11). Az Úr Jézus e kijelentése nem azt jelenti, hogy az újszövetségben mindenki felülmúlja Keresztelô Szent Jánost életszentségben, hanem arra mutat rá, hogy az újszövetségi üdvrend lényegesen tökéletesebb az ószövetséginél. Az ószövetségi törvény ugyanis Szent Pál apostol szavai szerint pusztán ,,nevelônk volt Krisztusra'' (Gal 3,24), az ószövetségnek elôkészítô jellege van. S ezt a mozzanatot kell megragadnunk Keresztelô Szent János alakjában: ô elôkészítô. Valójában egész földi életünk nem más, mint egy advent, elôkészület a végsô beteljesedésre, annak az újszövetségi üdvrendnek a beteljesedésére, amely már célbaérkezés, örökkévalóság, Isten boldogító színelátása. Az elôkészület idôben és történelemben játszódik le, ami mindig hordoz valamilyen nosztalgikus vonást: Milyen kár, hogy elmúlt valami, ami szép volt! Ugyanakkor mindig van benne valami bíztató is: Milyen szép lesz reményeink szerint a jövô! S mivel a jelen, amely az örökkévalóság fölcsillanása az idôben, a legfontosabb, úgy kell megélnünk a jelent, hogy az valóban az örökkévalóság lényegi része legyen. Nem anyagi vagy megszámlálhatósági értelemben lesz része, nem is valamely tartam, amibôl az idô összeáll (a megszámlálható idôtartamokból), hanem egy el nem múló, tartalommal megtöltött tartam. Ez a tartalom itt készül a mi jelen pillanatainkban, és hogyha tartalmasan éljük meg, ezekbôl a jelen pillanatokból áll össze az el nem múló tartam, az örökkévalóság. Egyszerűen megfogalmazva: a földi életünk az érdemszerzés ideje. ,,Javítani'' az életünket csak az elôkészületi idôben, a földi életben, az érdemszerzés idejében lehet. Ez az, amit életünk adventjében meg kell tanulnunk Keresztelô Szent Jánostól, aki úgy volt az Úr Jézus elôkészítôje, hogy bűnbánatot hirdetett. Mind a négy evangélium egyértelműen beszél Keresztelô Szent Jánosról és az ô mozgalmáról, nyilvánvalóan azért, mert Keresztelô Szent János mozgalma annyira megmozgatta abban az idôben a választott népet, annyira nyilvános és ismert volt, hogy még profán történetírók is írtak róla. Az ô alakja feltűnôbb volt, mint a mi Urunk, Jézus Krisztusé, aki inkább visszahúzódva élt és működött Galilea tartományban. Mind a négy evangélista elmondja, hogy Keresztelô Szent János bűnbánatot hirdet és külsô jelként egyfajta megmerítkezési szertartást hajt végre a Jordán folyónál. Ezt a megmerítkezést görögül a ,,baptidzein'' szóval jelölik -- innen a latin baptismus szó, amit magyarul ,,keresztelés''-nek fordítunk. Ám Keresztelô Szent János keresztelése nem azonos a keresztség szentségével, amelynek egészen más jelentése van. Ez utóbbi jelentését Szent Pál apostol így fogalmazza meg: ,,Amikor ti megkeresztelkedtetek, vagyis alámerítkeztetek a vízben, akkor meghaltatok a régi, bűnös életeteknek. Amikor kiemelkedtetek a vízbôl megtisztulván a bűneitektôl, mert a megváltás részesei lettetek, akkor pedig a föltámadt Krisztussal támadtatok föl'' (vö. Róm 6,4). Ilyen értelemben a keresztség szentsége mintegy reálisan szimbolizálja a Krisztusban újjáteremtett ember életét és sorsát: meg kell halnia Krisztussal, hogy föltámadhasson Krisztussal. Ám mindennek a feltétele -- ami a gyermekkeresztelésnél nem kerül annyira elôtérbe, annál inkább kell ezt tudatosítani magukban a szülôknek és a keresztszülôknek, hiszen ôk tesznek ígéretet és hitvallást az egyház elôtt a megkeresztelendô kisgyermek nevében -- a hit. Csak az részesülhet a megváltásban a személyére vonatkozóan, csak annak személyes megváltója Jézus Krisztus, aki bizalommal van iránta s ezt a bizalmat hitvallás formájában meg is vallja. Épp a felnôtt keresztelésnél domborodik ki, hogy mindezen hitvallásnak a feltétele a bűnök megbánása. Vagyis ott tartunk, ahol Keresztelô János kezdi: a bűnbánati keresztség mintegy megelôzi a valóságos szentségi keresztséget. Sokszor hallunk olyan kijelentéseket, hogy a bűnbánat lényege egyfajta érzés, amelyet vagy képes vagy nem képes fölszítani magában az ember. Ha pedig ez lélektani típustól függ, akkor nem felelôs az ember azért, hogy bűnbánatot érez-e vagy sem. Keresztelô Szent János azonban nem ilyen értelemben beszél a bűnbánatról. A bűnbánat nem érzelem, hanem tény kérdése: Elkövettem-e a bűnt vagy nem követtem el? Az érzelem nagyon fontos kísérô mozzanat lehet a bűnbánat aktusában, ám csak járulékos, nem meghatározó. A bűnbánat ugyanis az értelem és az akarat tette. Úgy látszik Keresztelô János igehirdetése a lényeget ragadta meg, prófétai szavai eltalálták a szíveket, mert az emberek megkérdezik tôle: ,,Mit tegyünk?'' (Lk 3,10). Rájöttek arra, hogy a bűnbánat jeleként nem valamiféle érzelmet kell fölmutatni, hanem egy konkrét cselekedetet kell ,,letenni az asztalra''. Keresztelô János válaszában mindenkinek azt mondja, amit neki itt és most éppen tennie kell. Nem mond olyan dolgokat, amik teljesíthetetlenek. Megtehette volna, hogy ugyanazokat a szélsôséges magatartási formákat követeli meg az emberektôl, mint amelyek szerint ô él, nevezetesen, hogy ôk is a pusztában éljenek remeteként, vadmézet és sáskát egyenek és teveszôrbôl készült öltözéket viseljenek. Ô azonban mégsem mondja ezt. Csupán annyit mond, hogy az igazságosságnak megfelelôen kell élni. A katonákat nem szólítja fel arra, hogy tegyék le a fegyvert és ne harcoljanak, hanem arra figyelmezteti ôket, hogy elégedjenek meg a zsoldjukkal és ne éljenek vissza az egyenruhával és a fegyverrel járó hatalmukkal. Micsoda bölcsesség húzódik meg emögött! Az embernek ugyanis óriási kísértése van arra, hogy ha valamilyen pozícióba vagy a hatalom közelébe kerül, akkor kiforduljon az emberségébôl és ehhez megtalálja a megfelelô ideológiát, amely legitimálja a hatalom- és gazdagságvágyát. Keresztelô Szent János fején találta a szöget, amikor azt hirdeti, hogy az igazság és az igazságosság szerint kell élni, ennek megfelelô tetteket kell végrehajtani és ez a jele annak, hogy bűnbánatot tartunk. Mindenkit felszólít arra, hogy ,,egyengessétek az Úr útját és egyenesítsétek ki az Úr ösvényeit!'' (vö. Lk 3,4) Ez szintén az igazságosság erényének gyakorlására utaló felhívás a bűnbánat külsô jeleként. Ugyanis az ember igen hajlamos arra, hogy kusza életet éljen, hogy ne legyenek egyenes gondolatai és egyenes útjai, hogy ellentéteket szítson. Ezért mondja Keresztelô János: Ki kell egyenesíteni az Úr ösvényeit, el kell egyengetni a kuszaságot az ember saját lelkében, és akkor majd alkalmas lesz arra, hogy általa megszűnjön az egyenetlenség a saját környezetében is. Keresztelô Szent János módszere: ,,Halld meg az Isten szavát, a prófétai szót, ami neked szól, ezután cselekedj az igazság és az igazságosság szerint! Légy igazságos az Istennel szemben, vagyis add meg az Úrnak, ami jár neki, és légy igazságos az embertársaiddal szemben is, add meg mindenkinek, ami jár neki! Az igazság szerint elégedjél meg azzal, amid van, és ez az igazság és igazságosság szerinti tett lesz a bűnbánatod jele. Amikor a tettet végrehajtottad, azt jó érzés fogja kísérni. A bűnbánat fölszabadít téged.'' A helyes sorrend tehát: elôször van a az értelmi megfontolás, azt követi az akarati tett, és ezt kíséri az érzelem. Ez azért nagyon fontos, mert hogyha a bűnbánat érzése követi a tettet, akkor a bűnbánat nem az embert lesújtó érzés lesz. Hányan hivatkoznak arra, hogy azért nem emberhez méltó a bűnbánat tartása, amit a katolikus egyház annyira szorgalmaz, mert az az embert emberi méltóságában megalázza, lealacsonyítja és kialakít benne olyan lélektani értelemben vett komplexusokat, alkalmasint neurózisokat, amelyek beteggé teszik az embert! Helytelen értelmezése ez a keresztény bűnbánatnak. Ezért kell odafigyelni Keresztelô Szent János felszólítására, hogy tedd a jót és ezután majd olyan bűnbánatod lesz, amely fölemel téged. Milyen bűnbánat emel föl engem? Amely nem áll meg annál az érzésnél, hogy már megint vetkeztem és csalódnom kellett önmagamban, mert nem sikerült a magamban kialakított kép szerint alakítani az életemet. Olyan bűnbánat emel föl engem, amely nem önmagammal hasonlítgat össze, hanem az engem szeretô Istennel. Ebbôl pedig világossá válik számomra, hogy még mennyire adósa vagyok Istennek a szeretetben. Keresztelô János mint útkészítô efelé a bűnbánat felé tereli az embert a helyes és igazságos tettek végrehajtása formájában. Ezért mondja: ,,Tartsatok bűnbánatot, hogy eljöjjön az Isten országa!'' (vö. Mt 3,1). Nála a bűnbánat feltétele annak, hogy eljöjjön az Isten országa. Amikor az Úr Jézus nyilvánosan fellép Galileában, Keresztelô Szent János szavait idézi, de egy más hangsúllyal: ,,Tartsatok bűnbánatot, mert már itt van az Isten országa énbennem. Itt van az Isten nagy kiengesztelôdése, az ô királysága az én személyemben'' (vö. Mt 4,17). Ez a jézusi bűnbánat Keresztelô János bűnbánati prédikációjának beteljesedése, hiszen ez a bűnbánat engem a mennyei Atyához emel és belülrôl ösztönöz, lelkesít, hogy még jobb legyek, hogy több telik tôlem. Isten pedig megadja nekem az erôt ahhoz, hogy Krisztust követve a bűnbánatom építô, gyümölcsözô és nemesítô legyen. II. Szűz Mária alakja Szent Lukács evangélista párhuzamba állítja Keresztelô Szent Jánost és Jézust, Erzsébetet és Máriát. Keresztelô Szent János a Messiás elôhírnöke, Jézus a Messiás. Erzsébet, Zakariás felesége, Keresztelô János édesanyja idôs korában foganja a fiát. Mária, Jézus anyja ifjú szűz. Keresztelô Szent János édesanyja megtestesíti azoknak az asszonyoknak a sorát, akik közül az elsô Sára, Ábrahám felesége volt, aki szintén idôs korában fogant és szülte Izsákot, mert Istennek semmi sem lehetetlen. Isten igazán nagy emberei az ószövetségben mindig különleges módon fogannak, és születnek. Ezeknek a sorába állítja az evangélista a Boldogságos Szent Szüzet, akinél az Isten mindenhatóságának az emberi értelem által felfoghatatlan formáját mutatja meg. Az ô esetében nem öreg asszony vár gyermeket, hanem egy szűz fogan és szűzen szül. Ezzel azt akarja érzékeltetni Lukács evangélista, hogy az, aki Máriától születik, sokkal nagyobb az ószövetségi prófétánál, Keresztelô Jánosnál, pedig róla az Úr Jézus azt mondta, hogy ,,asszonyok szülöttei között nem volt nagyobb Keresztelô Jánosnál'', jóllehet azt is hozzáfűzi, hogy ,,aki a legkisebb Isten országában, az nagyobb ônála'' (Mt 11,11). Szűz Mária szüzessége ennél többet is jelent. Nem véletlen a magyar nyelvhasználat. Idegen nyelven ebben az összefüggésben nem szokták Szűz Máriát megnevezni. Vagy azt mondják róla, hogy szűz, vagy azt, hogy Istenanya, de az a kifejezés, amit a magyar vallási nyelvhasználat mond, nevezetesen, hogy Szűzanya, más nyelvekben ismeretlen. Jóllehet nagyon találó a magyar nyelvhasználat, mert valóban a názáreti Szűzben, Isten anyjában egy személyben megtestesül mindaz az érték, ami egy nôt nôvé tesz: a szüzesség és az anyaság. S ami ebben a rendkívüli, az egyedi és megismételhetetlen, hogy ez nem egymástól elválasztva, életkori különbözôségükben realizálódik -- vagy szűz, vagy anya --, hanem Szűz Mária egy személyben egyszerre, megismételhetetlen felbonthatatlanságban örökre szűz és anya. Milyen szomorú az, amikor olyan nôi életeszményt állítanak az emberek elé követendô példának, amelynek ez lehetne a címe: se nem szűz, se nem anya! Mit jelent a szüzesség? Sokkal többet, mint biológiai tényt. Pál apostol úgy beszél az egyházról, mint Krisztus jegyesérôl, akinek tisztán, makulátlanul és szeplôtelenül kell szolgálnia az ô jegyesét, Krisztust. A Hiszekegyben megvalljuk, hogy ,,hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházban''. Megvalljuk tehát, hogy szent az egyház. A szentség a világitól, a profántól való elkülönítettséget, a tisztaságot és az Istenhez való tartozást fejezi ki. Ez a szüzesség mélyebb értelme. Az az egyház szüzessége, makulátlansága és szentsége, hogy ô Krisztushoz, az Isten hatalmas Fiához tartozik. Krisztus nélkül nem is lehet megérteni az egyházat, mint ahogy a testet nem lehet megérteni fej nélkül. Számos kísérlet történt az elmúlt évezredek során arra, hogy megpróbálták az egyházat úgy értelmezni, mint hogyha nem lenne feje. Abban a pillanatban, amikor az egyház elszakad a Fôtôl, amikor a test elkezd önálló életet élni, akkor már nem szent egyház, hanem szociológiai képzôdmény, egy politikai célokat hordozó közösség, esetleg gazdasági vagy kulturális társaság. Évtizedeken keresztül tanítottak nemzedékeket arra, hogy az egyház történelmi képzôdmény, valamifajta vallásos egyesület, amelynek tartalma reakciós és ezért a történelem lomtárába kell dobni -- mert nem értették meg az egyház természetfölötti lényegét. Napjainkban a politikusok mindig egyházakról beszélnek, jóllehet a mi Urunk, Jézus Krisztus egyetlenegy egyházat alapított. Csak egy egyház van: az egész szerinti, ami görögül annyit jelent, hogy ,,katholikosz'', innen van a latin ,,catholicus'' és a magyar ,,katolikus'' szó. Jézus egyetlenegy egyházat alapított, a katolikus egyházat, ezért valljuk meg a Hiszekegyben, hogy ,,hiszek az egy, szent, katolikus egyházban''. A katolikus szót pedig semmiféle ökumenikus szándékkal nem szabad megváltoztatni ,,közönséges'' vagy ,,általános'' jelzôre. Az egyetemes, az egész szerinti egyház az, amely a krisztusi kinyilatkoztatás teljességét hordozza. Vannak vallási közösségek, amelyek Krisztusra hivatkoznak, jóllehet a történelem folyamán leszakadtak a katolikus egyház testérôl. Ôk is Isten népéhez tartoznak, de ôk mindig valamilyen részértéket emelnek ki a krisztusi kinyilatkoztatásból. Az Úr Jézus egy egyházat alapított, és ez az egyetlen egyház akkor nevezheti magát egyháznak, hogyha Krisztus az ô feje és ha szent és makulátlan. Így kell megôriznie a krisztusi hitletéteményt a történelem viharaiban, hogy mint kamatoztatott talentumot adhassa vissza hűséges szolgaként Urának az idôk végezetén. Ez az egyház küldetése: ôrizni, továbbadni, kamatoztatni, visszaadni. Ezt kell tennie az egyháznak mint intézménynek, és ezt kell tennie az egyház minden egyes megkeresztelt tagjának a saját élethelyzetében, saját hivatásán és karizmáin keresztül: gyümölcsöztetni és gazdagítva visszaadni azt, amit Krisztustól kaptunk. Ehhez kapcsolódik az anyaság szimbolikus és mélyebb, természetfölötti értelme. Az anyaság ugyanis élethordozást, életvédelmet jelent, és ez az egyháznak nagyon fontos feladata: a természetfölötti élet hordozása, a természetfölötti élettel való táplálás. Ezért alapította az Úr Jézus a szentségeket. A szentségek az isteni élet, a kegyelem eszközei, amelyet nekünk az emberek üdvösségére kell hordozni és továbbadni. Az imádság is fontos. Ám az ima ereje a lelkem diszpozíciójától és felkészültségétôl függ. Annyiban van hatékonysága, amennyiben megvan bennem a megfelelô lelki felkészültség, a jótettek és az erények gyakorlása. Nem kétséges, aki szentebb, annak az imáját az Isten jobban meghallgatja, mint annak az imáját, aki csak hányaveti módon mondja el az imaszövegeket. A szentségeknek ezzel szemben objektív hatékonysága van. Abban különbözik a szentség a varázslattól és a mágiától, hogy az utóbbi esetében magának a mozdulatnak és a szövegnek tulajdonítanak isteni erôt. A szentségeknél ellenben Jézus Krisztus ereje az, ami megjelenik a szent szövegben vagy a szertartás jelképes cselekedeteiben, s hatása a felvevô, befogadó szabad akaratától függ. Hány és hány ember van megkeresztelve, akin mégsem lehet látni, hogy ô Krisztus követôje, mert szabadakaratilag visszautasítja ezt a kegyelmet. De hány olyan ember van, aki tud együttműködni a kegyelemmel? Az Úr a szentségekben a kezét nyújtja felénk. Milyen jó lenne, ha elfogadnánk ezt a kézfogást, megfognánk az ô kezét! Az egyház ilyen értelemben tölti be az anyaszentegyház funkcióját. Ez egy máriás szerep, a Szűzanya szerepe. Ezért mondhatjuk a Szűzanya lelkületével és az ô példájával -- akit a II. Vatikáni zsinat a Lumen Gentium kezdetű, egyházról szóló, dogmatikus konstitúciójának egy külön fejezetében az egyház Anyjának nevez --, hogy mivel a mi Máriánk Szűz Anya, ezért a mi egyházunk is, amelynek Mária az anyja, Anyaszentegyház. III. Szent József példája Kevés emberrôl olvasunk olyan keveset az újszövetségi Szentírásban, mint Szent Józsefrôl. Szent József csak a Máté evangélium gyermekségtörténetében szerepel, és ott is hallgat, egyetlenegy szót sem szól. Úgy szerepel, mint Mária jegyese, aki az akkori zsidó vallási szokások szerint jogilag férjnek számított, de a házasság elhálására csak a menyegzô után került sor, amikor a menyasszony a vôlegény házába tért. József Dávid házából származott. Ez meglehetôsen tág származás, olyasmi, mint hogyha valaki geneológiailag be tudná bizonyítani, hogy Árpád fejedelem vagy az Árpád-házi királyok valamelyikének a leszármazottja. Nem az a lényeg, hogy milyen közeli rokonságban van József Dávid királlyal, hanem azon van a hangsúly, hogy Dávid házából származik és az a gyermek, akirôl nem tudják, hogy a Szentlélek erejébôl fogant és Isten Fia, egy törvényes család gyermekeként jelenjen meg a világ elôtt. Az Úr Jézus nyilvános működése elején kérdezik is Názáretben: ,,Hát nem ez az ács, a József fia?'' (Mt 13,55) Jézus, a Messiás ilyen értelemben Dávid Fia, mert jogilag Dávid házából származik. Test szerint is Dávid Fia, hiszen áttételesen Szűz Máriáról is azt állítja a hagyomány, hogy Dávid leszármazottja Júda törzsébôl. József biztosítja az Úr Jézus törvényességét az emberek elôtt és a Messiás dávidi leszármazásának külsô kereteit. Mária igenje pedig biztosítja Jézus istenfiúságát. József a tettek embere. Ô nem beszél, csak annyit olvasunk róla a Máté evangéliumban, hogy alszik és cselekszik. Nyilván azért, mert kemény fizikai munkát végzett, nem volt ideje spekulációra és filozofálgatásra. Ezért álmában szól hozzá az Úr angyala, amint errôl az újszövetségben többször is olvashatunk. Józsefrôl a legszebb dicséretet olvashatjuk a Szentírásban, amit egy emberrôl egyáltalán el lehet mondani. ,,József igaz ember volt'' (Mt 1,19). Mi az igazság? Az igazság a lényeg és a lét, az elgondolás és a megvalósítás megegyezôsége. Egy ember igaz volta felcsillantja Isten igaz mivoltát. Ezért igen ünnepélyes, kegyelmi pillanatok az életünkben, amikor úgy érezzük, hogy ,,behoztuk'' magunkat, amikor azt tettük, amit tennünk kellett. Ezek a kegyelmi pillanatok istenképiségünk és krisztusi voltunk megnyilvánulásai. József igaz ember volt, mert nem akarta, hogy Mária kényelmetlen helyzetbe kerüljön, hiszen gyermeket várt, de nem tôle. Ha észreveszik az emberek, akkor azt mondják, hogy Mária házasságtörô. A házasságtörô asszonyokat pedig a zsidó törvény szerint megkövezték. József titokban akarta elbocsátani Máriát. Mivel igaz ember volt, utat készített lelkében az Úr, hogy be tudja fogadni a személyére szóló isteni kinyilatkoztatást. Angyal jelenik meg álmában, és közli vele: ,,József ne félj magadnál tartani Máriát, mert a gyermek, akit Mária hordoz, az Isten hatalmas Fia'' (vö. Mt 1,20). József hívô ember volt. Meg tudta különböztetni az álmot az isteni kinyilatkoztatástól, és hitbôl fakadóan engedelmeskedett. Akárhányszor Isten valamit kinyilatkoztat neki, ami számára azért felfoghatatlan, mert nem illeszkedik bele az elôzetes ismeretanyagába, József mindig engedelmeskedik, mindig megteszi azt, amit az Úr tôle kíván, ha közvetítôn keresztül is. Fölmerülhet bennünk a gondolat, csak természetes az, hogy az Úr Jézus nevelôatyja hitt és engedelmeskedett. Szenteknél ez természetes, ám az ember nem szentnek születik. Az ember éppen a hit és az engedelmesség próbáján keresztül válik szentté. Ismerjük Zakariás pap, Keresztelô János apjának történetét. Ô nem hitt az angyal szavának, pedig neki nem álmában jelent meg az angyal, hanem szent helyen, a templomnak azon a helyén, ahová a papok is csak nagyon ritkán léphettek be: a szentek szentjében, ami üres volt ugyan Jézus korában, mert már nem volt ott a frigyláda, de a láthatatlan, személyes, örök Isten jelenlétének volt a szimbóluma. Zakariás mégsem hitt, meg is kapta a büntetését: átmenetileg hallgatásra lett ítélve. József igaz ember, aki használja az eszét, de abban a pillanatban, amikor Isten más utat mutat neki, fölhagyva egyéni okoskodásával és bizalommal elfogadva Isten kinyilatkoztatását, annak megfelelôen cselekszik, azaz engedelmeskedik. Ez történik akkor, amikor Betlehembe, Dávid városába kell menni, hiszen ott írtak mindenkit össze, ahonnan a családja származott. Igaz embernek bizonyult akkor is, amikor nem kaptak helyet a szálláson és istállóban kellett megszülnie Máriának az Úr Jézust. Igaz embernek bizonyult, amikor csodálkozással tekintett a napkeleti bölcsekre, akik aranyat, tömjént és mirhát hoztak és azt vallották, hogy az, aki itt megszületett, a világ királya. Hittel engedelmeskedett akkor is, amikor Heródes bosszúja elôl kellett menekülnie a Szent Családnak Egyiptomba. ,,Hogyan történhet ez, ha ez a kisded valóban a Messiás? Hogyan tehet ilyet az Isten olyan emberekkel, akik engedelmeskednek neki? Hát mi rosszat tettem én, hogy az Isten így megpróbál engem?'' -- mondhatta volna a mi szavainkkal József. Ô azonban csak hallgatott, hitt, és cselekedett. Ezzel érdemelte ki, hogy ôt az anyaszentegyház védôjének, pártfogójának tekintjük, mert ôbenne realizálódott történelmileg legtökéletesebben a mi emberi szintünkön az Isten atyasága. Napjainkban megfigyelhetjük, hogy az apai szerepet lejáratták, és elôbb-utóbb a modern genetikai tudomány eredményeinek hatására fölöslegessé fogják tenni. Egyre azonban nem gondolnak az új világ boszorkánykonyhájában: Ha az apaság szerepét a modern tudomány, az új civilizáció és jogrend ily mértékben megszünteti, ebbôl szükségszerűen fog következni az anyaság megszűnése is -- errôl gondoskodni fog a modern biológia és genetika -- és meg fog szűnni az emberi nem legalapvetôbb közössége, sejtje, a vérségi köteléken alapuló család, ami Isten örök terve. Isten örök terve viszont bele van oltva a természetbe. A tudósok hiába próbálják a természetet megváltoztatni. Ma már a környezetvédelem súlyos problémái bizonyítják, hogy a tudomány e tervei és produktumai az emberi létet veszélyeztetik, miközben a tudomány az emberi lét javát szolgálni lenne hivatott. Nem lehet következmények nélkül fellázadni Isten törvényei ellen, nem lehet büntetlenül tönkretenni a családot. A mi feladatunk az, hogy megvédjük a családot! Ha egyszer az Isten Fia családban lett emberré, akkor a család szent. A család pedig a házasságból születik. Ezért az Isten igéje szerint a házasság is szent, még akkor is, ha a törvényhozók, a jogászok, a közgazdászok és a tudósok hangadói mindent elkövetnek azért, hogy a családot tönkretegyék hivatkozván az egyén szabadságjogaira és boldogulására. Boldoggá csak úgy lehet az ember, ha a másikat boldoggá teszi. Ennek az alapvetô műhelye a családi élet, ahol a Szent Család példájára az anyának anyának kell lenni, az apának apának kell lenni, a gyermeknek pedig gyermeknek kell lenni. Szent József az apák példaképe. Tôle az apáknak meg kell tanulniuk, hogy az a jó apa, aki kifelé képviseli a családot és megóvja a külsô ellenségtôl, aki gondoskodik a család gazdasági és lelki jólétérôl és aki a gyermekeit megtanítja arra, hogy hogyan kell a kis közösségbôl, a családból egy nagyobb közösség felé, a társadalom és a nemzet felé embernek lenni. Az a jó apa, aki nem sokat prédikál, hanem cselekszik. Az apa tekintélyét Isten atyaságából kapja, mert mint apa életet, sôt mi több mintegy isteni életet közvetít a nemzésben. Az apa mint Isten atyaságának megjelenítôje Isten atyaságának irgalmát kell, hogy megjelenítse. Furcsának tűnhet ez egy olyan ember számára, aki nem ismeri a természet örök igazságait. Úgy gondolja, hogy fizikai erôszakkal, pénzzel vagy gazdasági hatalommal tekintélyre tud szert tenni családja többi tagja elôtt. Aki így gondolkodik, súlyosan téved, mert valójában az erô az erôtlenségben rejlik. ,,Amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erôs'' (2Kor 12,10) -- írja Szent Pál --, mert ha gyenge vagyok, akkor utat készítek magamban és az életemben Isten atyaságának és az ô erejének. Addig, amíg egy apa csak a maga nevében akar atya lenni, soha nem lesz tekintélye. Támaszkodni csak olyan emberre lehet, aki maga is támaszkodik. Pál apostolra azért támaszkodtak az akkori római birodalom területén szerte élô keresztény közösségek, mert érezték leveleibôl, hogy ô egy sokkal hatalmasabbra támaszkodik: a föltámadt és mennybement Krisztusra. A modern világban, amiben állítólag nincsen szükség apákra és atyákra, mi keresztények Szent Józsefre, az Úr Jézus nevelôatyjára, az egyház és a Szent Család védelmezôjére tekintünk, és az ô példája alapján értékeljük a családban az apákat, az atyákat vagy sajátmagunkban az atyaságot. ======================================================================== Karácsony (Éjféli mise) Ezen az éjszakán az egész világon mindenütt éneklik: ,,Csendes éj, szentséges éj.'' Ez a karácsonyi ének teli visszhangja annak, ami a liturgiában mélységes jelentéssel nyilvánul meg. Két szentséges éjszakát ismer a katolikus egyház liturgiája: a karácsonyi éjszakát és a húsvéti éjszakát. Ezeket szent éjszakáknak nevezzük, mert mindkét éjszakán a liturgia a világ Világosságát, a mi Urunk, Jézus Krisztust, a mi Megváltónkat ünnepli. A karácsonyi szent éjszakán, amelynek liturgiája az éjféli mise, megváltásunk kezdetét, a nagyszombati éjszakán megváltásunk beteljesedését állítja elénk. Nagyon fontos, hogy az ember tudjon ünnepelni, mert az ünnep kiragadja az embert az idôbôl és arra figyelmezteti, hogy az örökkévalóságból származik és az örök jelen felé igyekszik. Az örökkévalóság fölcsillanása e két szent éjszaka a történelem és az idô sodrásában. Vízkereszt, a mi Urunk, Jézus Krisztus epifániája, megnyilvánulása a pogányok elôtt nappal történt. A mi Urunk, Jézus Krisztus mennybefölvétele nappal történt. A Szentlélek kiárasztása Pünkösd ünnepén nappal történt. De az Úr Jézus születése és föltámadása éjszaka történt. Nem minden éjszaka szent éjszaka. A Biblia beszél az éjszaka sötétjérôl is. Beszél arról az éjszakáról is, amikor már senki sem munkálkodhat. Beszél arról az éjszakáról, amely a tolvajok és a rablók éjszakája. Beszél a bűn sötétségérôl, amely nem bírja elviselni az Isten világosságát. Amikor Júdás elárulta az Üdvözítôt, János evangélista azt írja: ,,Éjszaka volt'' (Jn 13,30). Valóban, az éjszaka sokszor a bűn éjszakája, de ugyanakkor az élet megjelenésének is lehet az éjszakája: a földi életé vagy az örök életé. Az emberi élet többnyire az éjszaka rejtettségében fogan meg. Gyakran elôfordul, hogy az embernek éjszaka kell átlépnie a halál küszöbét, hogy az örökkévalóság Urával szemtôl szembe találkozzék. Szent éjszaka ez az éjszaka, mert valaminek a befejezôdése és ugyanakkor valaminek a kezdete. Befejezôdése egy hosszú, történelmi várakozásnak, ahol az idônek érnie kellett, amíg a történelem eljutott az idôk teljességére, amikor kialakult egy olyan szervezett, civilizált birodalom, ahol Augustus császár uralkodása idején már intézményes népszámlálást lehetett tartani. A választott nép hosszú adventen megy keresztül, míg az idô és az erkölcsök megérnek arra, hogy befogadják a Megváltót. ,,S amikor eljött az idôk teljessége -- írja Pál apostol -- Isten elküldte egyszülött Fiát, aki asszonytól született'' (Gal 4,4). Ez nem biológiai megjegyzés a Szentírásban, ennek történelmi súlya van. Ezzel jelzi a Biblia azt, hogy nem cukros, karácsonyi legendáról van itt szó, hanem történelmi eseményrôl: elkezdôdik az emberiség történetének a csúcspontja, amely beteljesedik Húsvét éjszakáján a föltámadáskor. A történelem közepe indul meg minden Karácsonykor, hogy kimozdítsa az emberiséget a bűn világából, hiszen azért jött el a mi Megváltónk, hogy megszabadítson minket a bűntôl. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a bűntôl azért nem kell megszabadítani senkit, mert nincs bűn. Vannak, akik úgy vélik, hogy van bűn, de attól mi is meg tudjuk magunkat szabadítani. Ismét mások úgy gondolják, hogy létezik bűn, de azt csak mások követik el velünk szemben. Mi, keresztények hisszük és valljuk, hogy az áteredô bűn nyomait keresztségünk után is magunkon hordozzuk, mert a földi életünk küzdelem, vándorállapot, az érdemszerzés ideje. Szépen mondja Szent Ágoston püspök: ,,Aki megteremtett téged a te beleegyezésed nélkül, nem fog téged üdvözíteni a te közreműködésed nélkül.'' Küzdelmes, érdemszerzô idô tehát az a vándorállapot, amiben az egyház él, hogy behozza a történelem kinnlevôségét, amikor már ,,Isten lesz minden mindenben'' (1Kor 15,28), amikor már nem lesz többé hit, mert a hit a tudás látásává alakul át és nem lesz többé remény, mert a remény célba érkezett. Egyedül a szeretet marad meg, mert a szeretetbe olvad a hit és a remény. ,,Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él ôbenne'' (1Jn 4,17). Sokféleképpen nyilatkoztatta ki Isten önmagát a történelem adventjében, de az idôk teljességében egyszülött Fiában nyilatkoztatta ki önmagát (vö. Zsid 1,1). A szeretet formájában nyilatkozott meg a Fiú, aki az Atya tökéletes képmása és egylényegű az Atyával. Erre érez rá minden ember. Húsvétot nem mindenki ünnepli egyforma lelkesedéssel, mert a felnôtt Krisztus áldozata fölött lehet vitatkozni. Lehet azt mondani, hogy ,,nekem nincsen szükségem megváltóra, megváltom majd önmagamat''. Lehet azt mondani, hogy Jézusnak kár volt magát keresztre feszíttetnie, ,,mondd meg az igazat, és beverik a fejed''. Vannak, akik vitatkoznak vele: Nem érdemes eszményekért élni. Egyszer élünk, ,,carpe diem'' -- mondják Horatiusszal --, szakajtsd le a nap gyümölcsét, amit a kezedben fogsz, amit pillanatnyilag élvezel, egyedül az a tied, az az élet. Nem csekély a kísértés manapság erre. Az újszülött Kisded elôtt azonban mindenki leteszi a fegyvert, feltéve, ha az illetôt még embernek lehet nevezni és ha ezt az emberséget leginkább a jóakarat jellemzi. A betlehemi Kisded apolitikus. A betlehemi Kisded ökumenikus. A betlehemi Kisdeddel nem lehet vitázni. A betlehemi Kisded elôtt csak szeretettel lehet leborulni. Szeretet az Isten, aki megmutatta szeretetét, hogy kedvet csináljon nekünk a szeretethez itt a földön. A kereszténység az ókori kultúrában, az ókori vallások mezônyében megbotránkoztató, új vallás volt. Az ókori pogány vallások alkalmakhoz, foglalkozásokhoz kapcsolódtak. Voltak ünnepeik, de voltak hétköznapjaik is. Az isteneknek megvolt a maguk helye és szentélye, és az embereknek is megvolt a maguk helye, munkája, foglalatossága. Botrány volt a kereszténység: Hogy merészel a kereszténység minden napot ünneppé tenni? Ugyanis a megtestesüléssel minden nap szent nap. Nemcsak egyszer szeretünk -- Karácsonykor a karácsonyfa alatt --, hanem minden nap kell gyakorolni a felebaráti szeretetet. Hogy merészel az Isten emberré lenni? Az Isten legyen isteni, szellemi, az ember legyen emberi, anyagi! Ne keverjük össze egymás dolgát, legfeljebb, ha éppen egy-egy alkalommal szükségem van az Istenre, akkor szólok hozzá. Isten is csak akkor nyilatkoztassa ki magát, amikor én azt hézagpótlásként igénylem. Nemcsak az ókorban volt botrány a kereszténység, ma is az. Botrány a mindennapi, állhatatos és kitartó szeretet, a szent családi élet, botrány az, hogy ember viszi az embert Istenhez, és botrány az, hogy az Isten olyasmit is mer kinyilatkoztatni egyháza közvetítésével, ami nem fér bele a jól megszokott ismereteink és tapasztalataink körébe. Aki Krisztus követôje, azaz keresztény, az fölvállalja a kereszténység állandó botrányát, mert a hit által tudja, hogy egyedül ez az út vezet a megváltáshoz, egyedül ezen az úton lehet igazán emberré válni és csak ennek az emberségnek van abszolút jövôje a halál után. Nem könnyű ma kereszténynek lenni Magyarországon, ahol késhegynyire menô harc folyik az életért, ahol az erkölcsi törvények helyett a dzsungel törvényei uralkodnak, de még annál is rosszabb: mindenki harca mindenki ellen a mindennapi kenyérért. Nekünk, keresztényeknek az örökkévalóság összefüggésében kell nézni az életet. Nem engedjük, hogy minket szomorúvá, reménytelenné és depresszióssá tegyenek. Tudjuk, hogy Krisztusban már gyôzött Isten örök akarata a világ fölött. Ezért énekli az angyalok kórusa: ,,Dicsôség a magasságban Istennek'' (Lk 2,14). Az Úr angyala vezére az angyalok seregének, akik a pásztoroknak megjelentek. Szűz Máriának Gábor fôangyal jelent meg. Keresztelô János apjának, Zakariásnak Gábor angyal jelent meg. A betlehemi, karácsonyi éjszakán az Úr angyala jelent meg. Az Úr angyala összefogja az angyalok hatalmas seregét, vagyis ez a hatalmas angyali kórus az örökkévalóság oldaláról reprezentálja a világ összes népét, összes emberét. Ez az éjszaka valóban minden nép számára a világosság kezdete. Szentséges éj, mert ekkor az Isten szeretete nyilvánvalóvá lett. Ezt a nyilvánvalóságot csak az egyszerűek, a szegények, az alázatosak, a hívôk veszik észre, mint József, Mária, a pásztorok és a bölcs és alázatos napkeleti királyok. Az ô számukra megnyilvánult ez a teljes, tartalmas éjszaka, amely reményt ad mindenkinek. Nem hagyjuk magunkat reménytelenné tenni, mert nekünk van reményünk. A karácsonyi éjszaka reményébôl élünk egész esztendôben, és hisszük, hogy ,,az Istent szeretôknek minden a javukra szolgál'' (Róm 8,28). A Jelenések könyvében olvassuk János apostol látomását az örökkévalóságról. Az Apostol azt a kifejezést használja, hogy a célba érkezett Isten országában, a mennyben már nincs éjszaka (vö. Jel 22,5). Ez az ,,ott már nincs éjszaka'' Karácsonykor kezdôdött el Betlehemben, és minden Karácsonykor újra és újra reményt és örömöt ad nekünk. Eljött közénk a világ Világossága, eljött közénk Urunk üdvözítô emberszeretete. Ezért ez a karácsonyi éj, csendes éj valóban megszentelt, szentséges éj. ======================================================================== Az Ige testté lett (December 25.) Ki az, aki ott fekszik a betlehemi jászolban? Elrejtôzködve jött közénk az az Isten, akit Szent János evangéliumának prológusa Igének nevez. Az ,,Ige'' szó a korabeli, hellén kultúrkörben igen sok jelentést hordozott, görögül logos-nak mondták. Nem biztos, hogy az a legjobb fordítás, amit a magyar Szentírás használ. A logos-t lehet szónak, igének, igazságnak, értelemnek, a dolgok értelmének, az élet végsô értelmének, alapelvnek, alap összefüggésnek fordítani. Ezenkívül még sok más jelentése is van. Mégis, figyelemreméltó a magyar fordítás -- ,,Kezdetben volt az Ige'' --, mert kifejez valamit abból, hogy Isten számunkra dinamikus Isten. Az ,,Ige'' a ,,szó'' fônévvel szemben valami cselekvést, dinamizmust fejez ki. Nem véletlenül mondja az evangélium, hogy ,,kezdetben volt az Ige.'' A kezdet ugyanis csak a térben és idôben létezô, gondolkodó lény oldaláról vethetô fel. Istennek nincs kezdete és nincs vége. Isten oldaláról nézve nem beszélhetünk térrôl és idôrôl, Isten létezési módja az egyszerrevalóság és az egybenvalóság. A mi számunkra Isten a teremtéssel kezdôdik, kezdettel kezdôdik, és ez a kezdet nem más, mint az örökkévalóságból való részesedés, az idô. A ,,ban-ben' kifejezés pedig a térre utal, hiszen a tér és az idô kölcsönhatásban vannak. Ott, ahol tér és idô van, ott mozgás és változás is van. Ahol mozgás és változás van, ott van egy tökéletlenség, a képességi létbôl a tényleges létbe való átmenet, a létesítô okság és a cél felé való irányultság: tehát valami, ami tökéletlen, de mégis a tökéletesség felé törekszik. Hiszen a ténylegesülés mindig tökéletesebb a képességiségnél. A valóság mindig tökéletesebb a lehetôségnél. Amikor azt mondja az evangélium, hogy ,,kezdetben volt az Ige'', akkor arra a határmezsgyére utal, ami a teremtéskor az idô és az örökkévalóság vonalán megjelenik. Isten a teremtéssel belenyúl a történelembe, mind a kozmosz, mind a közösségi, emberi cselekedetek, mind az egyéni sorsok történetébe. Egyedül az emberi szabadság keresztezheti látszólag az Isten örök elgondolásait, és jóllehet ezáltal jött a bűn a világba -- az a sok reménytelenség és szorongás, az a sok útkeresés, amely mindig vakvágányra vezet --, a világ Megváltót áhít, Megváltót követel. Az Úr nem hagyta el az emberi nemet. Errôl tanúskodik az egész ószövetségi üdvtörténet. Azt azonban megengedte, hogy az ember megtapasztalja a szabadsággal való visszaélés minden következményét: mily silány, mily értelmetlen, mily elhagyott az élet Isten nélkül! S amikor eljött az idôk teljessége, Isten történelmünk része lett, emberré lett, megszületett az asszonytól (vö. Gal 4,4). Asszonytól született az Üdvözítô, és a bűnt kivéve mindenben olyan lett, mint az ember. Azért jött el, hogy kiszabadítson bennünket ebbôl a reménytelenségbôl, méghozzá nem pusztán törvénnyel, ahogy azt Mózes tette, nem is a történelembe való beavatkozás cselekedeteivel, amint ezt a zsidók megtapasztalták az Egyiptomból való kiszabadulás formájában, nem is a mindig megismétlésre váró áldozati tettek elfogadásával, ahogy ez a jeruzsálemi templomban történt, hanem egyszer s mindenkorra szóló, örök áldozattá vált engesztelésül a mi bűneinkért. Karácsonykor kezdôdik a Húsvét, Karácsony és Húsvét feszültségében zajlik le az emberi egzisztencia, amelynek már van értelme. Karácsonykor megerôsítjük hitünket és reményünket a betlehemi jászolnál, amikor ártatlanul, kiszolgáltatottan, az emberi gonoszságnak odaadva magát, szemléljük a megtestesült Istent, a mi Urunkat. Amikor ugyanis gyenge vagyok, akkor vagyok erôs. Errôl az erôrôl és az erôtlenségrôl tanúskodik az egyház története, és erre figyelmeztet bennünket az Ige, aki testté lett: igenis föl lehet emelkedni magasabb rendű emberré. Azok számára, akik Karácsonykor nem megváltásunk titkát ünneplik, valószínűleg abból adódik az ünnep népszerűsége, hogy elismerik: Nagy dolog embernek lenni, nagy dolog, hogy az Isten emberré lett, hogy az ember lett a mérce, és mindig ott húzódik bennük egy titkos gondolat, hogy milyen jó lenne jó embernek lenni! Mindenki elfogadja, amit az angyal így fogalmaz meg: ,,Békesség a földön a jóakaratú embereknek'' (Lk 2,14), mert magát mindenki jóakaratúnak gondolja. Csak arról feledkezünk meg, hogy ,,dicsôség a magasságban Istennek!'' (Lk 2,14). Enélkül megáll a jóakarat a szándékolás rendjében, és semmi sem fog történni a végrehajtás rendjében. Az Ige azért lett testté, hogy bennünket fölemeljen Isten eredeti elgondolása szerint. Az ember Isten képmása. Mint a Szentlélek temploma és a föltámadás zsengéje az ember teste is megvan szentelve. Ne akarjam a magam szokásaihoz igazítani az Istent, hanem próbáljak fölemelkedni az elvárásaihoz! Milyen jó, hogy az, aki tôlünk ezt az elvárást kívánja, nem rideg törvényt (a törvény csak elôkészítônk volt Krisztusra -- vö. Gal 3,24) és nem csupán elméletet adott, hanem elénk élte történelmi esemény formájában, hogy milyen az Isten örök elgondolása az emberi életrôl! Nagyon egyszerű és világos ez az elgondolás. A világosság emberének kell lenni, kegyelemmel teljes emberi életet kell élni, melynek forrása az isteni élettel való töltekezés. Az igazság és a szeretet emberének kell lenni, ha szükséges, akár az önfeláldozásig. Mondhatjuk, hogy ez szép álom, de mi a hétköznapokban élünk, tele gonddal és szorongással. Nap mint nap ügyeskednünk kell azért, hogy a holnapot túléljük. Isten azonban nem hagyott magunkra bennünket. Nemcsak megváltattunk, hanem a mi Urunk, Jézus Krisztus elküldi Atyjának Lelkét és az ô Lelkét. A Szentlélek ki lett árasztva reánk, vagyis isteni segítséget is kapunk az emberi megvalósításhoz. Az egyház történetében ott állnak elôttünk a boldogok és a szentek. Nemcsak azok, akik boldoggá vagy szentté vannak avatva, hanem azok is, akik ténylegesen boldogok azért, mert Krisztusban megtalálták békéjüket és szent életet élnek, mégha nem is olyan látványosan. Talán nem sokat beszélnek az Istenrôl, de úgy élnek, hogy kénytelenek vagyunk ôket megkérdezni: ,,Te miért élsz így?'' Akkor ezek az emberek bátran és szerényen számot adnak a reménységükrôl, és elmondják: ,,Azért, mert én Krisztus követôje vagyok''. ,,Azért, mert én Isten kegyelmébôl egy új életre teremtettem, amikor megkereszteltek és megbérmáltak, amikor megkaptam a Szentleiket és tudtam együttműködni a kapott kegyelemmel.'' Együtt kell működni azokkal az isteni erôkkel, amelyeknek mindnyájan birtokosai vagyunk! Belülrôl kell átformálódnunk új emberré! Nem szabad lesüllyednünk az átlaghoz, hanem magas mércéket kell magunk elé állítani, és a Szentlélek kegyelmével föl kell emelkednünk, hogy bennünk is megtestesülhessen a Logos! ======================================================================== Szent István vértanú ünnepe (December 26.) Amikor a zsidó vallásnak megfelelôen az újszülött kis Jézust bemutatták a templomban, akkor Lukács evangéliuma szerint egy idôs férfiú -- akit Simeonnak neveztek és aki kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektôl, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Messiást -- fölismerte az egyszerű Kisdedben az Eljövendôt. Prófétai szavakkal a következôket mondta édesanyjának és Szent Józsefnek: Ez a gyermek az ellentmondás jele lesz. Az ô igéje és életműve elválaszt majd szívet és vesét, vagyis a gondolkodást és az érzelmet. Szembeállítja az embereket egymással, és a Szűzanyának szívét is tôr járja majd át (vö. Lk 2,34). Nem véletlen, hogy az anyaszentegyház liturgikus rendje ôsidôk óta Krisztus születésének ünnepe utáni napra helyezi Szent István vértanú ünnepét. Szent István volt az elsô, aki meghalt az Úr Jézusért, mert megvallotta ôt az emberek elôtt. Szent István vértanú ünnepe Karácsony hangulatos ünnepe után egy nagyon fontos dologra figyelmeztet bennünket. Ne ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy Krisztus követése bensôséges, családias ünnep! Krisztus követése valóban öröm és boldogság, de ezt az örömöt és boldogságot nem adják ingyen. Erre figyelmeztet Karácsony másnapján Szent István vértanú ünnepe. Hiszen az Úr Jézus, amint Simeon megjövendölte, valóban az ellentmondás jele, és követôinek is az ellentmondás jelének kell lenniük. Akik Krisztus nevére megkeresztelkedtek, a halálban sorsközösséget vállaltak vele, hogy a föltámadásban is majd együtt lehessenek. Vagyis, ,,ha vele együtt szenvedtünk, vele együtt meg is dicsôülünk'' (vö. Rom 6,4). Amikor a kereszteléskor a pap fölteszi a megkeresztelendô gyermeknek, illetve szüleinek és keresztszüleinek a kérdést --- ,,Ellene mondasz-e a gonosz léleknek, minden cselekedetének és minden csábításának? Hiszel- e Istenben, a mindenható Atyában?'' --, akkor a válasz, amit a szülôk és a keresztszülôk vagy a felnôtt keresztségben maga a megkeresztelendô mond --, hogy ,,ellene mondok'' --, nem más, mint annak vállalása, hogy én is az ellentmondás jele leszek. Szent István vértanú a szavakkal, hogy ,,Uram, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek'' (ApCsel 7,60), az ellenségszeretet ôsi példája, hiszen az Úr Jézus szavait ismétli, aki ugyanezt mondta a keresztfán. Ám az ellenségszeretet nem azt jelenti, amit ma sokan gondolnak, tudniillik hogy a keresztény ember semminek nem mond ellent. Sokan úgy gondolják, hogy az ellenségszeretet lényege az, hogy mindig és mindenkinek igazat adok. Szépen fogalmaz Izaiás próféta, amikor azt mondja: ,,Propter Sion non tacebo'' (Sion miatt nem hallgathatok -- Iz 62,1). Mi, keresztények bizonyos dolgokról nem hallgathatunk. Meg kell mondanunk a teljes igazságot, mert az nem a mi igazságunk, hanem az Isten igazsága. Ha az Úr Jézus nem használta volna a ,,nem'' szót, akkor senki sem feszítette volna ôt keresztre, hanem beválasztották volna a zsidó nagytanácsba. Ezt az ô követôinek is meg kell szívlelniük. Szent István vértanú, az elsô diakónusok egyike, nyilván az írástudók közé tartozott, de megtért. Fölismerte Jézus Krisztusban az elôre megjövendölt Messiást. Az Apostolok Cselekedetei könyvében teljes terjedelmében le van írva az a beszéd (ApCsel 7,2-53), amelyet Szent István diakónus elmond a zsidó nagytanács elôtt, amikor ôt kérdôre vonják: Miért hirdeti, hogy Jézus a Messiás? Döbbenetesen csodálatos és logikus beszéd ez. Lépésrôl lépésre kimutatja, hogy Isten a próféták által hogyan készítette elô a választott népet és az emberiséget a Megváltó eljövetelére. Az ószövetségbôl hoz fel számos példát arra, hogy a választott nép vezetôi között mindig voltak olyanok, akik ezt elfogadták, de a hangadók általában féltékenyek voltak az isteni kinyilatkoztatásra. Majd a beszéd végén prófétagyilkossággal vádolja a zsidó nagytanácsot. Ezért lesznek annyira dühösek rá, és ezért kövezik meg ôt. István diakónus megvallotta Jézust az emberek elôtt szóban és vértanúsága által tettben is. Az ô példája legyen mindig buzdítás a számunkra, hogy az Úr Jézust mind szóval, mind tettel megvalljuk. Ha ezért áldozatot kell vállalnunk, akkor ne csodálkozzunk, hiszen az Úr Jézus maga mondja: ,,Az én nevemért bíróság elé fognak állítani titeket, szembe fogtok, kerülni a legközvetlenebb hozzátartozóitokkal, miattam mindenki gyűlölni fog titeket, de aki állhatatos és hűséges marad mindvégig, az üdvözül'' (vö. Mk 13,9-13). ======================================================================== Szent Család vasárnapja Karácsonykor minden szem Jézusra szegezôdik, mindenki rá figyel, ôt veszi körül a betlehemi csillag, a pásztorok, az angyalok, még Heródes is. Ott van mellette Mária és Szent József. Vajon miért van mindenkinek köze Jézushoz, miért figyel mindenki ôreá? Azért, mert ô a világ Megváltója. Jézus azzal kezdte el a megváltás művét, hogy megváltotta a családot, amibe beleszületett, megszentelte azt az ôsi forrást, gyökeret, amelybôl minden közösségi, emberi élet táplálkozik. Ezért a Karácsony ünnepe utáni elsô vasárnapon Szent Család vasárnapját ünnepeljük, és arról elmélkedünk, mit jelent a család megszentelése. A családban az elsô hely az Istené. A családi otthon nem éjjeli menedékhely, ahová hazamegyünk aludni, nem is valamiféle kifôzde, ahol reggelit vagy vacsorát fogyasztunk el. A család szentély, a szentélyben pedig az Isten lakik. Nem attól szentély a családi otthon, hogy szentképek vannak a falon -- bár manapság már ez is ritkaság --, hanem attól, hogy szent benne a légkör. Vannak olyan családok, amelyekben a légkör unalmas. Az ilyen családból mindenki menekül. Van olyan család, amelyben a légkör egyszerűen idegesítô, mindenki feszültségben él. Van olyan család, amelynek mérgezô a légköre, az ilyen családban a gyűlölet uralkodik. De hála Istennek vannak olyan családok is, ahol öröm és béke honol, és ott a szeretet jellemzi a családi életet. Az ilyen szentélyben fontosabb a templom és az Isten ügye a külsô élet elfoglaltságainál, legyen az akár szórakozás vagy külön munka. Istennek tetszô az a szentély, ahol a családi életben férj és feleség az Istenen keresztül szeretik egymást. Ezért nem is unhatják meg egymást, hiszen mindig tudnak újra töltekezni a végtelen szeretetbôl. A családi életben a második hely a gyermeké. A szülôk akkor szoknak igazán össze, akkor kezdik igazán megérteni és mindenestül elfogadni egymást, amikor gyermekük vagy gyermekeik vannak. Ezért a gyermek rendkívül fontos a családban. Ismeretes, hogy vannak olyan kerti növények, amelyeknek magját nem lehet mindjárt kiültetni a szabadba, mert elhal. Az ilyen érzékeny magot elôször melegházban kell nevelni, s amikor már megerôsödik, akkor lehet kiültetni a kertbe, hogy ott tovább fejlôdjék, izmosodjék. Ilyen melegház a gyermek számára a családi otthon. A szülôk feladata az, hogy a gyermek számára biztosítsák elsôsorban azt a szellemi miliôt, amelyben a kis, bontakozó élet kezd kialakulni, mielôtt még a durva ellenhatások tönkre tehetnék, elfojthatnák kibontakozás közben. A szülôk feladata, hogy látókört, szellemi horizontot, alapelveket és eligazodást adjanak a gyermeknek a nemzet, a társadalom és az emberiség életére vonatkozóan. Persze ehhez szükséges, hogy a szülôknek is legyenek elveik, mert a gyermek elsôsorban a szülôk elveit veszi át, a szüleinek ad igazat. Hogyha látja a szülôk életében ezen elvek érvényesülését, akkor a külsô, ellenkezô hatás ellenére is mindig a szülôknek fog igazat adni. Ha ellenben nem látja a jó példát, akkor elbizonytalanodik és egy egész életen keresztül fogja magában hordozni azt a sebet, hogy sehonnan nem kapott biztos elveket, biztos eligazítást az élethez. A bizonytalankodó ember pedig agresszívvá válik, támadó lesz, és ebbôl származik a sok békétlenség és szeretetlenség a világban. A szülôknek erkölcsi elveket is kell adni gyermekeiknek, továbbá biztosítaniuk kell azok kibontakozását is mielôtt még a külsô hatások ellenkezô irányba terelnék a gyermek erkölcsi magatartását. Nem arról van szó, hogy valamilyen rendkívüli erkölccsel kell a gyermeket kiskorban terhelni, de igenis bele kell nevelni azokat az erkölcsi alapelveket, amelyek így hangzanak: ,,Amit nem akarsz, hogy neked tegyenek, azt te se tedd a másiknak!'' ,,Zászlórúd légy, és ne szélkakas!'' ,,Tartsd meg a szavadat!'' ,,Légy jellemes, légy becsületes!'' Ha megvannak a gyermekben ezek az alapelvek és a szilárd kötelességtudat, akkor erre majd rá lehet építeni a magasabb rendű, természetfölötti erkölcsi törvényeket is. Fontos, hogy a szülôk megfelelô szociális nevelést is biztosítsanak a gyermek számára, hiszen a családban tanulja meg, hogyan kell emberi közösségben élni. Ott tanulja meg, hogy nem ô a központ. Helytelen lenne ha egy családban a gyermeket zsarnoknak tekintenék, akinek minden kívánsága teljesül és akinek a szülôk koldulják szeretetét. Szomorú az olyan családi élet, ahol a gyermek bálvány, aki elôtt mindenki hódol, akit mindenki dicsér. Az életben ez már nem így lesz, és felnôtt korában súlyos sebeket fog majd kapni az ilyen gyermek! A szülônek az a feladata, hogy a családi otthon meleg üvegházában szigorú neveléssel készítse elô a gyermeket az önzetlen közösségi életre. A szigorúság igazságosságot jelent. A gyermek igényli a keménységet és az igazságosságot, de legyen mögötte jó példa! Ne a harag és a szeretetlenség indulata vagy a hatalmaskodás motiválja a szülôk szigorát, mert az ellen a gyermek joggal fellázad. Napjainkban a szülôk megpróbálják elhárítani a felelôsséget magukról mondván, hogy ,,legyen a gyermekkel szigorú más, állítson követelményeket vele szemben más, és akkor a gyermek engem szeretni fog, mert én el kényeztetem''. Ez a szellem nem vezet eredményre. A gyermek csak a szülôtôl fogadja el a szigorúságot, mástól eleve nem fogadja el, legfeljebb ha rákényszerítik, de sohasem belsô meggyôzôdésbôl. A szülôtôl pedig majd számon fogja kérni, hogy nem volt hozzá eléggé kemény, mert abban a szigorúságban a gyermeknek a szeretet szilárdságát kellett volna megtapasztalnia és az igazság világosságát meglátnia. Ismerjük az ószövetségbôl József történetét. Tudjuk azt, hogy Józsefnek mennyi baja származott abból, hogy apja elkényeztette. Engedte, hogy dicsekedjék álomlátásaival testvérei elôtt; kivételezésképpen pedig egy csodálatosan szép köntöst adott neki. Hofni és Pinchász esete is ismert az ószövetségbôl. Ôk Héli fôpap fiai voltak, akik megbotránkoztatták a választott népet, amikor ellopkodták az áldozati állatok húsának legjobb falatjait. Apjuk azonban nem mert rászólni e kamasz fiúkra. Az Úr megbüntette Hélit azért, mert gyenge apa volt. Amikor a filiszteusok elleni háborúban Hofni és Pinchász elpusztult, ezt mondotta az Úr követe a fôpapnak: ,,Azért halt meg mindkét fiad, azért kaptad ezt a szomorúságot büntetésként az Istentôl, mert nem mertél elég kemény és szigorú lenni a fiaiddal szemben'' (vö. 1Sám 2,12-17.27-29). Egy történet elmondja, hogy férj és feleség meg akarták lepni egymást. Volt a kertben egy ágyas. A férj elhatározta, hogy salátát fog ültetni oda, hogy meglepje a feleségét. Az asszony pedig azt tervezte, hogy babot fog beleültetni, hogy meglepje a férjét. A férj kimegy a kertbe, látja a növekedô kis növényt, kihúzza mondván, biztos tavalyról maradt itt ez a bab. Kimegy a feleség is a kertbe, ô is kitépdesi a saláta palántáit, mert azt hitte, hogy tavalyról maradt itt. Végül kigyomlálták az egész ágyast. Mi ennek a kis példázatnak tanulsága? Férj és feleség, apa és anya ne titkolóddzanak egymás elôtt! Amit az egyik megenged, azt a másik ne tiltsa meg, s amit az egyik megtilt, azt a másik ne engedje meg, hanem közös megegyezéssel neveljék a gyermekeket! A családban a harmadik hely a szülôké. Egy régi kis imakönyvben volt egy képecske, ami a Szent Család názáreti házát ábrázolta a művész elképzelése szerint. Volt ebben a házban egy szoba, a szoba falán pedig egy tükör a következô aláírással: Ha belenézel ebbe a csodálatos tükörbe, megtudod, hogy milyennek kell lenned. Olyan ügyes művészi és mesterségbeli rafinériával volt elkészítve ez a tükör, hogy ha egy gyermek nézett bele, akkor a József gyalupadja mellett dolgozó kis Jézust látta, ha pedig egy szülô nézett bele, akkor a töviskoszorús Krisztust látta. Az Úr Jézus megmondja, ,,a jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa rossz gyümölcsöt terem'' (Mt 7,17). Hányszor kell a szülôknek megtapasztalniuk, hogy a jó fa ,,rossz gyümölcsöt terem''! Az evangéliumban olvassuk Jézus szavait: ,,A tövisrôl nem lehet szôlôt szedni, és a bogáncs nem terem fügét'' (vö. Mt 7,16-17). Mégis hányszor látjuk, hogy a jó szülôk szenvednek rossz gyermekeik miatt. Mit jelent ez? A szenvedést nem lehet kihagyni a szülô életébôl. A szülôi hivatás a sok-sok öröm mellett, amit a gyermektôl kap, sok-sok szenvedéssel is jár. Egy mohamedán mese följegyzi, hogy amikor az iszlám istene, Allah megteremtette a világot, akkor elôször megteremtette az ég madarait, utána a mezôk és az erdôk vadjait, majd a végén a Nílus iszapjából próbálta kiformálni az embert. S miközben ezzel próbálkozott, az iszapból egy rák megcsípte az ujját, amibôl három vércsepp hullott ki, és -- a Mohamed-féle mese szerint -- e három vércseppbôl teremtette Allah a szülôi szívet. Ne csodálkozzunk azon, hogy a szülôi hivatás néha a töviskoszorús, keresztrefeszített Krisztus követését is jelenti! Ha azonban az ember vállára veszi a keresztet, az nem a reménytelen semmibe vezet, hanem a föltámadás dicsôségébe. Szent Család vasárnapján kérjük teremtô Istenünket, hogy ô, aki mindent jónak teremtett és a legjobbnak a családot, adja meg nekünk, hogy ez az érték ne romoljon el a mi kezünkben! Adjon nekünk türelmet, adja meg a szív állhatatos szeretetét, valamint a béke és az összhang szellemét a családok életében! ======================================================================== Újév (Szűz Mária Istenanyasága) A szólásmondás szerint -- amelynek szerzôje inkább a férfiak közül kerül ki -- az járja, hogy a nôk nemigen gondolkodnak. Ma az Istenszülô Szűzanya, Mária Istenanyaságának ünnepe van, amikor az evangéliumban a gondolkodó Szűz Mária áll elôttünk (vö. Lk 2,16-21). A Szentírás kifejezetten háromszor említi, hogy Szűz Mária gondolkodik. El- elgondolkodik Gábor fôangyal szavain, el-elgondolkodik a pásztorok elbeszélésén, és elgondolkodik a tizenkét éves Jézus szavain, amikor azt mondja: ,,Nem tudjátok, hogy az én Atyám dolgaiban kell lennem?'' (vö. Lk 2,49) Mirôl gondolkodik Mária? Az isteni kinyilatkoztatás értelmérôl. Mária gondolkodása nem olyan gondolkodás, mint a hétköznapi emberé. A hétköznapi ember akkor szokott gondolkodni, amikor gondja van. A műveltebb ember már akkor is gondolkodik, amikor valamilyen célt akar elérni és keresi hozzá a megfelelô eszközöket. Az Isten dolgairól azonban már kevesen gondolkodnak, mert ez már több, mint gondolkodás. Ez a gondolkodás meghaladása, ez már bölcsesség, de nem valamifajta átlagbölcsesség vagy népi bölcsesség, hanem a Szentlélek ajándékaként megjellegzett bölcsesség. A Boldogságos Szent Szűz bölcs ember. Azért tud bölcs lenni, mert hitbôl fakadóan tud alázatos lenni. Aki nem alázatos, az nem is tud eljutni a bölcsességre, mert úgy gondolja, hogy ô eleve mindent tud. Aki ellenben hittel próbálja Isten örök terveit föltárni magának, az elôtt megcsillan a távlat, amely az emberek lelkét nagy megnyugvással tölti el. Szent Pál apostol ezekrôl a távlatokról ír a Galata levélben: Történelmi tény bizonyítja, hogy amikor a történelem beérett, vagyis ,,amikor eljött az idôk teljessége, megszületett a világ Üdvözítôje, aki asszonytól született'' (vö. Gal 4,4). Az, hogy ,,asszonytól született'' nem valamiféle biológiai jelenség leírása, hanem az esemény történetiségét hangsúlyozza, ami nagyon fontos, mert János apostol szavaival mi ,,nem ravaszul kieszelt meséket hirdetünk nektek, hanem azt, amit a szemünkkel láttunk és a kezünkkel tapintottunk'' (1Jn 1,1). Szent Pál apostol arról is szól, hogy mi a megváltás végkifejlete és pozitív gyümölcse. A megváltás végkifejlete az, hogy az életünk végsô kérdéseit illetôen nincsen más felelet, mint Jézus Krisztus, akiben Isten minden kinyilatkoztatása igenné lett, akinek a nevében Istent Abbának vagy Atyának szólíthatjuk, aki az út, az igazság és az élet és aki örököse az Atyának, mert ô a Fiú. S ezután következik a megváltás pozitív gyümölcse: Mivel a Fiú testvérévé fogadott minket a megtestesülés által -- és ez a Boldogságos Szent Szűz igenjének köszönhetô --, ezért mi társörökösei vagyunk. A bölcsesség ehhez a távlati gondolkodáshoz vezet, amikor nem a részletekbe bonyolódunk, hanem az örökkévalóság összefüggésében nézzük múló mindennapjainkat. Ha mindig a végsô célt tartjuk szemünk elôtt, akkor majd sokkal könnyebben viseljük el azokat a napi megpróbáltatásokat, amelyek ránk várnak az esztendô folyamán. Mi tudjuk, hogy a boldogság nem a körülményekben van. A boldogság bennünk van. E boldogság fölismeréséhez és megtalálásához szükséges a természetfölötti bölcsesség, ehhez kell el-elgondolkodni az Isten Igéjén. Ám nem akármilyen módon kell gondolkodni, hanem a Szentlélek által ihletve, vagyis imádkozni kell, és Jézus Krisztus tetteit -- az ô engesztelô, áldozati életstílusát és pozitív jó cselekedeteit -- kell követni. Imával, engeszteléssel és jó cselekedettel lehet kiérdemelni a kegyelmet. A kegyelem a megváltás gyümölcse itt a földön, Isten ingyenes ajándéka, amely belsô tartást, belsô önazonosságot, jó értelemben vett öntudatot ad nekünk, miközben önbecsülésünket izmosítja, és ez minden boldogság forrása. Ugyanis hiába ragyogóak és csillogóak a körülmények, nap mint nap látjuk azt, hogy egyik pillanatról a másikra hogyan múlhatnak el. Amit azonban a Lélek értékeként birtokolok magamban, azt tôlem senki sem veheti el. Egyedül én veszíthetem el az Isten kegyelmét. Ô nem fog tôlem elhúzódni, csak akkor, ha én eltaszítom ôt. Furcsának tűnik boldog újévet kívánni, hiszen tudjuk, hogy a szilveszteri vidámság valójában nem más, mint a halál gondolatának illuzórikus elűzése a tudatból. Az újévi jókívánság mégis azért fontos, mert ezen a napon a lélek mélyén mindenkit izgat a jövô: Ugyan mit hoz számomra ez az év? Boldogságot kívánunk egymásnak, de vajon mi az a boldogság, amit Krisztus érdemeire való tekintettel megkaptunk és amivel az új esztendôben együtt kell működnünk? Ez az Istenanya boldogsága, a hit boldogsága: Hiszek az ígéretek Istenének. Hiszek abban, hogy ô még tud velem valamit kezdeni. Akkor leszek boldog az új esztendôben, ha a kegyelem állapotában vagyok, ha nem csak megkapom, hanem éltetem is magamban azt a lángot, amit az elsô szeretet föllobbantott bennem. Újévi jókívánságunk csak akkor lesz hatékony, ha az Isten áldása kíséri. Az áldás olyan kívánság, amely célba is érkezik, amelybôl valóság lesz. Ezért Isten-áldotta új esztendôt és boldogságot kívánunk szeretteinknek. Nem azt az ,,új esztendôt'', ,,új idôt'' kívánjuk, ami elôrehalad és amit az órával mérünk, hanem azt az idôt, amely már beérett, ami az idôk teljessége. Lehet, hogy az én életemben most jön el az Istennel való nagy találkozás pillanata, lehet, hogy nagy kegyelmi idô, vagy talán kemény próbaidô lesz, de mindenképpen az érdemszerzés ideje az a vissza nem térô alkalom, amirôl el kell számolnom majd egyszer az Úr színe elôtt. Ilyen értelemben kívánjunk egymásnak mi, katolikus keresztények Isten-áldotta új esztendôt és azt a boldogságot, ami az Istennel való békességbôl fakad! ======================================================================== Vízkereszt (A napkeleti bölcsek) A római, latin liturgiában Vízkereszt ünnepének neve: Epiphania. A görög eredetű szó arra utal, hogy az egyház ezen a napon Krisztus megjelenését, megmutatkozását, bemutatkozását ünnepli. Vízkereszt ünnepének jelentését a maga teljességében a napkeleti bölcsekrôl szóló evangéliumi részlet (vö. Mt 2,1-12) állítja elénk. Nem véletlen, hogy csak Máté evangéliumában olvasunk a napkeleti bölcsekrôl. Máté ugynis zsidó volt, és elsôsorban zsidókeresztényeknek írta evangéliumát, akiknek meg kellett magyarázni, hogy Krisztusban a pogányok is egyenrangúak a zsidókkal, ugyanúgy ,,választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet'' -- ahogy Szent Péter apostol írja levelében (1Pét 2,9). Ennek az igazságnak megvilágítására a szent szerzô a napkeleti bölcsek látogatásáról szóló történelmi eseményt használja fel. A történet színezô elemei az ószövetségi műfajra emlékeztetnek bennünket. E történelmi esemény által az evangélista érzékeltetni akarja, hogy beteljesedett mindaz -- de most már krisztusi értelemben --, amit Izaiás próféta megjövendölt (Iz 60,1-6). Valóban, a pogány népek eljönnek hódolni a betlehemi Kisded elé, és felismerik benne -- nemcsak a zsidók királyát, hanem -- a világ királyát. Tehát a pogányok ugyanúgy választottakká lettek, mint a zsidók, amennyiben elfogadják Jézust Messiásnak. Ilyen értelemben kapja meg Vízkereszt ünnepe teljes jelentôségét: az az egyszerű, kiszolgáltatott, szegény, betlehemi Kisded, aki a názáreti Szűzanya ölében fekszik s aki elôtt leborulva hódolnak a keleti csillagjósok, minden ember Megváltója. A mágusok csodálkoztak, és leborulva imádták a Kisdedet. Már a régi görögök mondották, hogy a filozófia a csodálkozással kezdôdik el. Gyümölcsözô, tudást gyarapító megismerés csak ott van, ahol azt megelôzte a csodálkozás. A napkeleti bölcsek valószínűleg természettudósok voltak. Történelmi tény, hogy Krisztus születésekor volt egy olyan konjunkció, égitest-találkozás, ami az akkori csillagtáblák szimbolikus értelme szerint azt jelentette, hogy Palesztinában megszületett a világ Királya. A mágusok a természet jeleibôl következtettek, és az igazság iránti olthatatlan vágy vitte el ôket Betlehembe. Elôbb azonban Jeruzsálembe mentek, ahol kiderült, nem biztos, hogy azzal fognak találkozni, akit vártak: nem dicsôséges világuralkodóval, hanem egy egyszerű kisdeddel egy kicsiny város istállójában. Ezek az emberek azonban tudtak csodálkozni, és nem a saját elképzelésük szerint alakították az igazságot, hanem el tudták fogadni úgy, ahogy az megmutatta magát. Ezért tudtak leborulni egy kisded elôtt és pogány létükre imádni benne a világ Királyát és Megváltóját. Imádni és hódolni csak az tud, aki tud csodálkozni. Amint az értelem erénye a csodálkozás, úgy az akarat erénye az imádás és a hódolat, ami az érzelmet nemesíti. Ahogy a megismerés vonalán a csodálkozás visz elôbbre, úgy az értékmegvalósító tevékenység összefüggésében etikai, esztétikai, de még politikai síkon is a hódolat és az imádás útján jutunk elôre. Ám hódolat és imádás csak az igazi értéknek jár ki. Akik csodálkozással tudták elfogadni az igazságot úgy, ahogy az megmutatta magát, akik fel tudták ismerni az igazságban, hogy az nem csupán elméleti igazság, hanem út, igazság és élet, azok tudták imád ni a betlehemi kisdedben a világ királyát, az értékek hordozóját. Nem mondható el azonban ez Heródesrôl és az írástudókról. Jóllehet ôk a vallási igazság birtokosainak tartották magukat -- hiszen idézik is Mikeás prófétát: Betlehemben kell megszületnei a világ királyának (vö. Mik 5,1) --, Heródes mégis fondorlatos csellel a betlehemi kisded életére tör. Történelmi tény a betlehemi gyermekgyilkosság, amirôl Macrobius római történetíró is említést tesz. Mit kell megtanulnunk a napkeleti bölcsektôl? Meg kell tanulnunk az imádás és hódolat helyes értelmét és gyakorlatát. A mai ember nem hajlandó senki elôtt hódolni, senkit imádni. Az ilyen ember viszont a gyakorlatban olyan dolgokat szokott imádni, amelyek nem méltók az imádásra, és olyanok elôtt szokott hódolni, akik nem méltók a hódolatra. Az emberi természet ugyanis igényli, hogy hódoljon és imádjon, hiszen az ember léthiányban szenved, de ezt a léthiányát csak az abszolút, végtelen és örök valóság, az Isten töltheti ki. Egyedül Isten méltó arra, hogy az ember léthiányát kitöltse, s ezért az ember csodálattal és hálával borul le Isten színe elôtt. Ez az imádás és hódolat nem alacsonyítja le az embert emberi méltóságában, hanem épp ellenkezôleg, fölemeli. Nem véletlenül mondta a nagy törökverô hadvezér Hunyadi János, hogy ,,amikor féltérdre ereszkedem, magasságom felét fölajánlom Istennek''. Amikor az ember letérdel Isten színe elôtt, akkor lesz igazán nagy. Érdekes módon az imádás és a hódolat helyes elvét és gyakorlatát csak az egyszerű és tisztaszívű emberek tudják megvalósítani. A tisztaszívűség, a lélek egyszerűsége nem primitívséget jelent, nem is a műveltség és a tanultság fokától függ, hanem attól a beállítottságtól, hogy igazán akarom-e az igazságot keresni vagy sem. Természetesen mi nem vagyunk egyszerű pásztorok, és nem rendelkezünk azzal a magas szintű tudománnyal sem, amivel a saját korukban a babiloni mágusok rendelkeztek, de tisztaszívűek lehetünk, és ezt az erényt el is sajátíthatjuk. Aki keresi az igazságot, annak majd meg fog nyilvánulni a világ Világossága. Vízkereszt ünnepének görög neve -- Epiphania -- annyit jelent: megmutatkozás, megnyilvánulás, kinyilvánulás. Aki egyszerű és tiszta szívvel keresi a világ Világosságát, vagyis Krisztust, mert ôbenne hiszi és véli megtalálni megváltóját és szabadítóját, annak Krisztus meg fogja mutatni magát. Talán úgy fog megmutatkozni, mint egyszerű betlehemi kisded, vagy olyan egyszerűen, mint a hétköznapi kenyér az oltáriszentségben, vagy egy nagyon egyszerű, hétköznapi tettben, helyzetben, esetleg a szív valamely egyszerű érzületében. Az egyszerűség a tökéletesség jele, és az egyszerűségben Isten igazi önazonossága, egyszerűsége és nem bonyolult sokszerűsége nyilvánul meg. Ne keressük tehát különös és nagy látványosságokban a világ Világosságát! Isten itt van minden nap közöttünk, és ha keressük, meg is fogjuk találni. Elôttünk, jár mint betlehemi csillag, és megmutatja az utat, mely elvezet hozzá. ======================================================================== Urunk megkeresztelkedése (Mk 1,9-11) Mióta emberek élnek a földön, a víz az élet forrása. Folyóvizek mellett alakultak ki a nagy kultúrák. Nem véletlen, hogy az Úr Jézus Krisztus is alkalmazkodva ahhoz a felfogáshoz, hogy a víz nem csupán a földi élet forrása és táplálója, hanem a lélek tisztulásának is jelképe, a vízben jelölte meg újjászületésünk forrásának, a keresztség szentségének külsô jelét. Keresztelô Szent János bűnbánati mozgalma igen nagy feltűnést keltett a maga korában. Flavius Josephus zsidó történetíró részletesen beszámol arról a tömegmozgalomról, ami a Jordán mentén kialakult János hatására. Sokan úgy gondolták, hogy Keresztelô János a Messiás, mert már régóta nem volt próféta Izraelben. Keresztelô Szent János a bűnbánat keresztségét hirdette, ami nem azonos a mi keresztségünkkel. A ô keresztsége pusztán külsôdleges szertartás volt. A vízben való megmerítkezés azt jelképezte, hogy az emberek lelkileg meg akarnak tisztulni, hogy tiszta lélekkel fogadják a Messiás eljövetelét. Érthetô tehát, hogy Keresztelô Szent János mennyire megdöbben, amikor az Úr Jézust meglátja alázatosan közeledni a bűnbánók sokaságában. Meg is jegyzi: ,,Én csak vízzel keresztelek, de köztetek áll az, aki nagyobb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy saruszíját megoldjam. Ô Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket'' (Lk 3,16-17). Az Úr Jézus ott áll a bűnbánók sorában, mert magára vette a világ bűneit. Ô, aki a bűnt kivéve mindenben hasonló lett az emberhez, nem a bűnt vette magára, hanem annak következményét, az egész emberiség minden bűnének büntetését, a szenvedést és a halált azért, hogy a teremtmény megszentelve azt visszaadja Teremtôjének. Milyen az igazi bűnbánat? Nem azt mondja, hogy ,,jaj, hogy is tehettem én ezt?'', ,,hogyan is történhetett ez meg velem?'', hanem azt mondja: ,,Uram, vétkeztem ellened, bocsáss meg nekem!'' Az igazi bűnbánó nem azt mondja: ,,az ember vetkezik'', hanem azt, hogy ,,én vetkeztem''. Az evangéliumban olvashatjuk, hogy egyszerre csak megnyílott az ég az alázatos Krisztus elôtt (Mk 1,10), ám nem olyan értelemben, hogy eloszlottak a felhôk vagy elmozdultak a csillagok. Az ószövetségi szóhasználatban az ég és az egek Isten legbensôbb világát érzékeltetik. Mindnyájunknak van bensô világa, titka, múltja, és azt csak annak tárjuk fel, akinek akarjuk. Az Istennek is -- személyes Isten lévén -- van bensô világa, és azt annak tárja föl, aki méltó az ô bizalmára. Megnyílt az ég, mert megnyílt az Úr Jézus emberi természete szerinti lelke is, amelyben az Atya látta a készséget, az odaadást, és felkente ôt királynak, Messiásnak. Az ószövetségi próféta jövendölése szerint ez a király elhozza majd a kiengesztelôdést ég és föld, Isten és a bűnös ember között. Az Úr kiválasztottját eltölti az Úr lelke, és ilyenkor nagy erô költözik beléje. Hatalmas jelek bizonyítják, hogy az Isten élete -- a Szentlélek -- működik benne. Így kenték fel az ószövetség nagy királyait is, akik nem a maguk nevében, hanem az Úr nevében uralkodtak, de valahányszor visszaéltek a hatalommal, mint például Saul, és nem töltötték be királyi tisztüket, elhagyta ôket az Úr Lelke. Most eljött a királyok Királya, aki az igazán Fölkent, Messiás, és -- az ószövetségi nyelvhasználat szerint -- az Úr Lelke lebeg fölötte. Az újszövetség tükrében tudjuk már, hogy az Úr Lelke a Szentlélek Úristen, a harmadik isteni személy, aki az Atya és a Fiú egymás felé irányuló, megszemélyesült, örök szeretete, az Isten szeretetének és életének kisugárzása. Az ószövetségben az Úr kiválasztottjai hatalmas tetteket hajtottak végre, de ezek csak elôképei voltak a messiási idôknek. Az igazi Messiás nem látványos, evilági mércével mérhetô jelekkel tűnik ki. Izaiás meg is jövendöli róla, hogy ô irgalmas és azért jött, hogy a világ kisemmizettjeinek pártjára álljon, a raboknak szabadulást, a szomorúaknak vigasztalást hozzon (vö. Iz 61,1-2). Ô az, aki a füstölgô mécsbelet nem oltja ki és a megroppant nádat nem veti el, mint ahogy -- annak idején -- türelmetlenül elvetették a nádból készült íróvesszôt, hogyha megrepedt (vö. Iz 42,3). Jézus Isten utolsó szava a világhoz ebben az üdvrendben. Isten utolsó szava irgalmas és könyörgô szó, a tékozló fiú atyjának az idôsebb, duzzogó testvért kibékítô és a bűnös fiút visszafogadó szava, mert a legutolsó szó -- ha már ez a szó sem használ -- az igazságos bíró szava lesz. Az Úr Jézus Krisztus fölött ott lebeg Isten Szentlelke, mert étele és itala, hogy a mennyei Atya akaratát teljesítse (vö. Jn 4,34) és küldetését, szolgálatát betöltse a világ megszentelésére. Benne beteljesedik Izaiás próféta jövendölése: ,,Nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig'' (Iz 49,6). Nem természettudományos vagy társadalomtudományi igazságról van itt szó, hanem arról az igazságról, amit a bölcsek keresnek, mert azt a világ nem adhatja meg. A mi Urunk, Jézus Krisztusban megtestesült ez az igazság, hiszen ô az út, az igazság és az élet. A Szentlélek Úristen betöltötte az Úr Jézus emberi lelkét, és Jézuson keresztül megindult a kölcsönös áramlás Isten és a világ között. Ez az áramlás azóta is folytatódik. Nincs szakadék Isten és a világ között, mint ahogy az ókorban Platón gondolta (vö. chorismos), miszerint az eszmények és a mi tárgyi világunk között áthatolhatatlan szakadék tátongana mintegy megsejtve a bűn tragédiáját és drámáját. Ez a szakadás Isten kegyelmébôl megszűnt Jézussal. Az ember fölemelkedhet Isten világába, ha hisz Jézusban és hozzá tartozik, mert az Isten Jézusban eljött az emberek közé. Az egész keresztény élet feladata nem más, minthogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt ebben az áramlásban. Ne akarjuk ember formájúra alakítani Isten világát, mert akkor embert, teremtményt csinálunk Istenbôl és az bálvány lesz és elpusztul velünk együtt. Engedjük fölemelni magunkat Isten világába! Ne mi akarjuk megmondani, hogy milyen legyen Isten hozzánk, hanem engedjük, hogy Isten formáljon bennünket, ô emeljen föl és szenteljen meg bennünket! Ugyanakkor vegyük észre, hogy bármit tettünk egy embernek is, azt Jézusnak tettük, mert Jézus emberi természete szerint meghalt itt a földön, hogy majd a föltámadásban megszentelve visszaszerezze és -- egy más összefüggésben -- örökre megszentelje az emberi életet. Csak az maradhat meg ôbenne, aki Istenhez tartozik. Bennünk kell folytatódnia Krisztus küldetésének! Ha a Fôvel élô, kegyelmi kapcsolatot tartunk fönn, akkor a világban megindul majd az isteni élet áramlása. Ahogy a folyamok mellett új kultúrák alakultak ki és termékeny lett a föld, ott, ahol a Szentlélek kegyelmei áradnak, kolostorok, templomok épülnek, megszépül a családi élet, megtisztul az erkölcs. Szent Erzsébet keze osztogatta a földi javakat a szegényeknek, Szent Margit ajka imádságokat szórt szét az emberek javára, Szent Ferenc örömöt tudott árasztani az emberek között -- ez mind azért volt lehetséges, mert a Szentlélek működött bennük. Minket is megkereszteltek, de nemcsak a víz keresztségével, hogy megtisztuljunk az áteredô bűntôl és személyes bűneinktôl, hanem tűzzel és Szentlélekkel is. Régen szokás volt, hogy a felnôtt keresztények keresztségük alkalmával megmerítkeztek a vízben. A vízben való megmerítkezés a régi ember halálát, a vízbôl való kiemelkedés pedig az új ember megszületését jelenti. Milyen a régi ember? A világ gondjai, örömei, szórakozásai érdeklik. Milyen a keresztségben újjászületett ember? Megváltoznak a szándékai, szívbeli érzületei. A világ ezt nem érti, ezért kigúnyolja. Ahogy nem értették meg Szent Ferencet, hogy miért osztogatja szét vagyonát, vagy Árpádházi Szent Margitot, hogy miért hagyja ott a fényes házasságot és a királyi palotát a kolostor szigoráért és csendjéért, talán ugyanúgy minket sem értenek meg. Ez azonban az újjászületett élet következménye. Mindannyiunk elôtt ismeretes, hogy a vas hideg, kemény és fekete, de ha áttüzesedik, akkor egyszer csak fölmelegszik, formálhatóvá válik, piros lesz a színe. Ugyanígy vagyunk mi is. A régi ember hideg-rideg, nem formálható, a bűn szennye befeketíti. A Szentlélek tüzével áttüzesített, megkeresztelt, újjászületett emberben azonban megszűnik az érdesség, a durvaság, egyszerre csak Jézus alakjára formálódik a lelkülete, és a bűn szennye helyett az erények csodálatos világossága jelenik meg az életében, amely melegíteni, vonzani tud és otthont tud teremteni a világ szétszóródott fiainak. Szent Pál apostol azt írja Timóteusnak: ,,Szítsd föl magadban azt a kegyelmet, amelyet kézföltételem által kaptál'' a papság szentségében! (Vö. 2Tim 1,6). Az egyházi rend szentsége karakterközlô szentség, egyszer lehet csak fölvenni, és nem lehet úgymond lekaparni senkirôl. Ilyen jegyközlô szentség, amely megbélyegzi az embert, a keresztség és a bérmálás is. A keresztségben és a bérmálásban megkaptuk a Szentlelket, így hát Pál apostol figyelmeztetése szóljon nekünk is: ,,Szítsd föl magadban a parázsló tüzet, hogy lángra lobbanjon elsô szereteted!'' ======================================================================== A kánai menyegzô (Jn 2,1-11) Palesztinában, Galilea tartományban, Názárettôl nem messze van egy kis falu: Kána. Ebben a helységben hajtotta végre Jézus elsô csodáját (Jn 2,1-11). Az Úr Jézus részt vesz az emberek tiszta örömeiben, hiszen egy menyegzô tiszta öröm, a menyasszony és a vôlegény célbaérkezése, sorsforduló, új élet hajnala: a családalapítás kezdete. A zsidók már a jegyességet jogilag házasságnak tekintették. A menyegzô volt az az ünnepség, amikor a mennyasszony a vôlegény házába költözött, és attól kezdve éltek együtt. Ez az a nagy örömünnep, amin az Úr Jézus részt vesz édesanyjával és a tanítványaival. Figyelemre méltó, hogy az evangélista a történetet ezzel a megjegyzéssel fejezi be: ,,Jézus megmutatta dicsôségét'' (Jn 2,11). A dicsôség nem más, mint valamilyen tökéletességnek, egy kiváló tulajdonságnak nyilvánosság elôtt való megjelenése. Azzal, amit az Úr Jézus tett, történetesen hogy a vizet borrá változtatta és ezzel egy kínos helyzetbe került családot segített ki a bajból, az Isten irgalmas, segítô szeretetét, mint legjellemzôbb isteni tulajdonságot mutatta meg. Nem véletlen, hogy az evangélista ezt az eseményt nagyon hangsúlyozza, hiszen komoly lelkipásztori célja, üzenete van. Az egyháznak ama tanítását kívánja hangsúlyozni, hogy a kereszténység örömhírt hoz az embernek. Maga az evangélium szó is örömhírt, jó hírt jelent. A világ csak véges és látszat-örömöket ad az embernek, és amilyen hirtelen és látványosan kínálja azokat -- természetesen jó pénzért --, ugyanolyan gyorsasággal múlnak is el ezek az örömök, sôt kiábránduláshoz és csömörhöz vezetnek. Az ember végtelen örömre vágyik, hiszen Isten képmása és a végtelenre van betájolva értelme, akarata és szeretete. Ezért vágya csak Istenben tud megnyugodni. S ezt nyújtja a kereszténység. Elhozza számunkra az isteni örömöt, amelynek forrása a megbocsátás, méghozzá olyan megbocsátás, ami végtelen nagylelkűségnek és irgalomnak a jele. Az emberi nem az áteredô bűnben elfordult Istentôl, a mennyei Atya azonban Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel visszafogad bennünket, holott mi semmit sem tettünk azért, hogy érdemesek legyünk az Isten irgalmára. Ezt Jézus tette meg helyettünk, ezért van ,,bejárásunk'' a mennyei Atyához, ezért hallgatja meg a mennyei Atya imádságainkat. Nem véletlen, hogy az egyház liturgikus imáiban így fejezôdik be az egyház kérése: ,,Krisztus, a mi Urunk által''. Egyedül az teszi kéréseinket hatékonnyá, ha nem a magunk -- sokszor nevetséges és kicsinyes -- érdemeire hivatkozunk, hanem a mi Urunk, Jézus Krisztus érdemeire. Ez hálával kell, hogy eltöltse szívünket, és az a hála, amelyik tudatában van annak, hogy miért mond köszönetet, mindig örömteli hála. Egy új esztendô kezdetén az ember az egyik oldalról reményekkel van tele, a másik oldalról -- tán tapasztalata vagy tudása miatt -- bizonyos szorongás, esetleg pesszimizmus és kesernyés szomorúság is kíséri a jövô felé irányuló tekintetét. Isten erejével azonban a keresztény ember le tudja gyôzni ezt magában. Tud tiszta örömmel tekinteni a jövô felé, hiszen Isten örömre teremtette az embert, és leginkább azzal tudunk örömet szerezni magunknak, ha másoknak is örömet szerzünk. ======================================================================== Saul megtérése (Január 25.) Saul megtérésének ünnepe Szent Pál születése. Ennek történetét az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk (ApCsel 9,1-19). A történet ismert, csupán egy mozzanatot szeretnék belôle kiemelni. Amikor Saulnak megjelenik a föltámadt Krisztus -- ekkor történik apostoli meghívása -- és így szól hozzá: ,,Saul, Saul miért üldözöl engem?'', akkor Saul azt kérdezi: ,,Uram, mit akarsz tôlem, mit tegyek?'' Nagyon érdekes, hogy az Úr nem mondja meg neki, hogy mit kell tennie, csupán annyit mond: ,,Menj be Damaszkuszba az Egyenes utcába egy Ananiás nevű férfiúhoz, s ô majd megmondja neked, hogy mit tegyél.'' János evangéliumában olvashatjuk, hogy András szól testvérének, Péternek: ,,Megtaláltuk a Messiást'' (Jn 1,42). Nyilvánvaló, hogy a közvetítést egy találkozás elôzi meg. Az embereknek találkozniuk kell egymással, és beszélniük kell egymásnak istenes dolgokról. Erre azonban elô kell készülniük. András és Péter keresték a Messiást és a megváltást, méghozzá jó helyen keresték: Keresztelô János körében. Ha valaki keresi Istent, akkor jó helyen kell elindulnia. Legjobb, ha az egyházhoz csatlakozik, mert az egyház a történelemben tovább élô Krisztus. Akik az egyházon kívül keresik az Istent, lehet, hogy találkoznak egy abszolútummal vagy egy feltétlen értelmezési horizonttal, ami az életük értelmének megtalálásához nyújt segítséget, de egyáltalán nem biztos, hogy az igaz Istennel fognak találkozni, mert az igaz Isten az egyházon keresztül szólal meg. Az egyház eredete isteni, mivel maga az Isten Fia alapította, végsô, abszolút célja isteni, és működése is az, hiszen a Szentlelket birtokolja. Nincs más út az üdvösség felé csak az egyház közvetítésének segítségével jelzett út. Nem kétséges, hogy ezen el is lehet bukni. Jézus társaságában is volt áruló: Júdás. Az ószövetség is közvetítette az igaz Istent, mégis sok hűtlenség és árulás fordult elô. Ennek ellenére Isten emberekre bízta az üdvösség közvetítését, mint ahogy rábízta Péterre, akirôl tudjuk, hogy a nehéz órában megtagadta az Üdvözítôt, ám tudott utána mélységes bűnbánatot tartani. Ezt a közvetítést mutatja be az ószövetségi elôkép, amikor elénk állítja a bírák korából Sámuel történetét (1Sám 3,1-21). Sámuelt édesanyja már kisgyermek korában Héli fôpap mellé rendelte, hogy szolgáljon a szent sátornál. Az Úr, a többi prófétához hasonlóan, Sámuelt is meghívja a kinyilatkoztatás közvetítésére. Emberi hangon szólítja meg. A gyermek Sámuel elôször azt hiszi, hogy Héli fôpap szólítja. Oda is megy hozzá, és megkérdezi: ,,Te szólítottál?'' Héli fôpap rendelkezvén az Isten-adta bölcsességgel, azt mondta Sámuelnek: ,,Ha harmadszor is hallod ezt a hangot, akkor szólít az Úr hangja és mondd az Úrnak: 'Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád'.'' Ember vezeti az embert Istenhez, és ez nagy felelôsséget ró ránk. Ma már a lélektan szakemberei is belátják, hogy túlhaladott ama racionalista álláspont, mely szerint az ember különfajta képességeit egymástól teljesen függetlenül lehet vizsgálni. Tudjuk az élet mindennapi tapasztalatából, hogyha nem tudom elfogadtatni a személyiségemet más emberekkel, akkor nem fognak odafigyelni mondanivalóm objektív igazságára, annak belsô logikájára. Nem mindegy tehát, hogy ki az, aki közvetíti az igazságot. Nem elég, ha objektíve igazam van. Az embereknek érezniük kell azt, hogy ez az én megélt, gyakorlati igazságom is. Nagyon fontos, hogy a felismert igazság szerint éljünk, vagyis az Ige megtestesüljön életünkben, hogy jó eszköznek bizonyuljunk az üdvösség szolgálatában. Pál apostol érdekes módon szemlélteti ezt, amikor egy korabeli problémára reflektál keresztény antropológiai szempontból (1Kor 6,12- 20). A hellenizmus korában kétféle antropológiai szemlélet volt ismert az emberre vonatkozóan. Az egyik túlságosan idealista és spiritualista volt, eltúlozta a szellemi lélek felsôbbségét az anyagi testtel szemben. A másik felfogás túlhangsúlyozta az ember anyagi-testi mivoltát, és másodlagosnak tekintette az ember szellemi lelkét. Ezzel szemben a keresztény felfogás sem nem idealista, sem nem materialista, hanem realista. A test és lélek összefüggésében nézi az embert, és ezt teológiailag azzal magyarázza, hogy a második isteni személy emberré lett. Isteni és emberi természet volt benne, de ezt az isteni és emberi természetet elválaszthatatlanul és felfoghatatlanul a második isteni személy hordozta, és ez a személy fejezôdött ki az isteni és emberi személy megnyilvánulásaiban. A mi Urunk, Jézus Krisztus ezzel megszentelte az emberséget, az ember minden képességét. Jóllehet az emberi test múlandó, az ember lelke halhatatlan. Ezt már az ókorban is sokan fölismerték a pogányok közül. A kereszténység sajátossága épp az, hogy Krisztus föltámadásának történelmi tényébôl kiindulva hisz abban az isteni ígéretben, hogy ha sorsközösséget vállalunk Urunkkal, Jézus Krisztussal itt a földön, akkor vele együtt föltámadunk és megdicsôülünk halálunk után. Vagyis az ember teljessége, az ember igazi célbaérkezése, a test és lélek, az anyag és szellem kettôssége feloldódik a föltámadásban és örök életben. Amikor valakit megkeresztelnek és megbérmálnak, vagyis a megváltás részese lesz és megkapja a Szentlelket, akkor elkezd benne működni a föltámadás zsengéje. Már itt a földi Isten országában mintegy testestül- lelkestül elôkészül az örök életre. Ez az új ember kell, hogy belülrôl átformálja a múlandó, földi ember életét. Ha engedem magamban megtestesülni az Igét, ha életem gyakorlatává válik a Krisztus-követés, akkor bennem az új ember fog belülrôl kiformálódni. Ez pedig valamilyen módon kisugárzik majd a múlandó, földi testemen, viselkedésemen, tekintetemen, arcvonásaimon, hiszen mintegy Isten fog szólni belôlem anélkül, hogy ezt tudnám, és ez az, ami alkalmassá tesz engem a közvetítésre. Törekedjünk tehát arra, hogy mindennapi életünkkel vonzóvá és elfogadhatóvá tegyük Isten Igéjét, mert emberi jó példákon keresztül tudjuk vezetni a másik embert Istenhez! ======================================================================== Nagyböjt 1. vasárnapja (Lk 4,1-13) A gonosz lélek úgy kezdi az Úr Jézus megkísértését, hogy azt mondja: ,,Ha Isten Fia vagy...''. A gonosz lélek nem mindentudó, de nagyobb áttekintô képessége van a teremtett világ fölött, mint nekünk, embereknek. Világosan felismeri, hogy az Úr Jézus igen veszélyes személy. Hiszen a Jordán folyónál -- ahol Jézus sorsközösséget vállalva a választott nép fiaival megkeresztelkedik a Keresztelô János-féle bűnbánati keresztségben -- miközben a Lélek leereszkedik reá, szózat hangzik a mennybôl: ,,Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem'' (Lk 3,22). Lukács evangélista leírja, hogy Jézust megkísérlése után a gonosz lélek egy idôre elhagyta kísértéseivel (Lk 4,13). Jézus nyilvános működése során azonban újra elôjönnek ezek a kísértések, amikor az ôt kísértô farizeusok nyelvén szólal meg ismét a sátán, megismételvén a feltételt, hogy ,,ha te vagy az Isten Fia'', ,,ha te vagy a Messiás'', akkor ,,cselekedd ezt és ezt'', vagyis ,,cselekedj úgy, ahogy mi szeretnénk, hogy az Isten viselkedjék''. Végül a Golgotán, a kereszt tövében a sátán újra megkísérti az Úr Jézust a tömeg nyelvén szólva: ,,Ha Isten Fia vagy, miért nem szállsz le a keresztrôl?'' (vö. Jn 23,27) Az Úr Jézus Krisztus Isten Fiának bizonyult, mégpedig leginkább a keresztfán, amikor teste összetörettetik, mint ahogy az alabástrom edény is összetörettetik, hogy a benne lévô illatos olaj majd az ô megkenetését szolgálja. Ahogy kiárad annak illata, ugyanúgy árad ki Jézus összetöretett testébôl az a Lélek, aki ôt teljesen betöltötte. ,,Ha majd fölmagasztaltatom, azaz keresztre feszíttettem, mindeneket magamhoz vonzok'' -- mondja az Úr Jézus (vö. Jn 12,32). Tehát tulajdonképpen az ô halála az élet, sôt ez az igazi élet. Azóta tudjuk, hogy a mi istenfiúságunk, ami a keresztség révén részesedés az ô istenfiúságából, csak a halálunk, a testi ember összetörettetésén keresztül tudja magából fölszabadítani azt az isteni életet, amit a megszentelô kegyelemben megkapott, vagyis a Szentlelket. Az Úr Jézus mondja, hogy ,,a búzamagnak a földbe kell kerülnie, el kell rothadnia, szét kell esnie, hogy aztán bôséges termést hozzon'' (vö. Jn 12,24). Ebben rejlik a keresztény lemondás értelme. A nagyböjt a lemondás ideje. A lemondás nem más, mint tartózkodás valamitôl, amit az értelmünkkel nem tartunk igaznak, az akaratunkkal pedig kevésbé jónak és értékesnek tekintünk, jóllehet tudjuk, hogy az ettôl való tartózkodás félelmet, esetleg fájdalmat jelenthet a számunkra. Mégis, ha tudatosan vállaljuk a lemondást arról, ami nem a teljes érték, akkor helyet készítünk magunkban valami számára, ami többletet jelent. Az önmegtagadás, a lemondás és az áldozat önmagában nem érték, csupán eszköz ahhoz, hogy helyet készítsünk magunkban Valaki számára. Valójában a nagyböjti önmegtagadás nem más, mint a testi emberrôl való lemondás. A ,,testi ember'' fogalma bibliai kifejezés. Az áteredô bűn következménye, hogy az ember csak test. Maga Isten mondja ezt a vízözön elôtt, amikor így szólt: ,,Megbánta az Úr, hogy embert teremtett, mert kiderült, hogy csak test az ember'' (vö. Ter 6,5). Megváltásunk azt jelenti, hogy Krisztus érdemeire való tekintettel -- mint lehetôség és tényleges képesség -- visszaáll bennünk az eredeti épség állapota, vagyis nemcsak test az ember. Nem csak testi ember van -- ahogy Szent Pál mondja --, hanem van lelki ember is, vagyis a Szentléleknek kell átjárnia az egész embert testestül-lelkestül. Ehhez azonban helyet kell készíteni az életünkben. Nyilvánvaló, hogy a lemondásnak csak akkor van értelme, ha valamilyen magasabb rendű célért, valamilyen eszményért hozzuk meg az áldozatot. Ezt a hétköznapi életünkbôl is tudjuk. Szívesen hozzuk meg az áldozatot a dicsôségért, szívesen hozunk áldozatot azért, hogy több pénzünk legyen, szívesen hozunk áldozatot a családért -- ki mit tekint értéknek. A lemondást az minôsíti, hogy milyen érték miatt mondok le valamirôl. A kísértés, amit az Úr Jézus is átélt, hármas. János apostol ezt így fogalmazza meg: ,,A test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége'' (vö. 1Jn 2,16). A gonosz lélek hol csábítóan féligazsággal és látszatjavakkal közeledik, hol pedig fenyegetôen, ,,mint ordító oroszlán körüljárva keresgél, hogy kit nyeljen el'' (1Pét 5,9). Ezeknek a kísértéseknek -- ahogy Péter apostol fogalmaz -- a hit erejével ellen lehet állni. Nem kétséges, hogy mindhárom kísértésforma jelen lehet életünk minden szakaszában. Mégis bizonyos hangsúlyokkal mondhatjuk, hogy inkább az ifjúkorban kerül elôtérbe a test kívánsága, inkább az érett felnôtt korban kísért az élet kevélysége és többnyire az idôsebb korban kerül elôtérbe a szemek kívánsága: a rendezetlen ragaszkodás a múlandó, földi javakhoz vagy esetleg a földi dicsôséghez, a ranghoz, a méltósághoz. Az Úr Jézus mindhárom kísértést elveti, és rámutat a helyes értékrendre: ,,Nemcsak kenyéren él az ember''; ,,Ne kísértsd Uradat, Istenedet!''; ,,Istennek szolgálj, és csak ôt imádd, és szolgáld!'' (Lk 4,4.8.12) A mi számunkra is ez a válasz minden kísértésre, amely el akar bennünket téríteni az önmegtagadástól. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy az önmegtagadás nem valamifajta öntetszelgô edzés. Az önmegtagadásnak nem az a célja, hogy saját dicsôségünket szolgálja vagy hogy fogyókúrát tartsunk. Sokkal inkább az a célja, hogy edzésben legyünk, mert Krisztussal sorsközösséget kell vállalnunk, és soha nem tudhatjuk, hogy életünkben mikor és milyen formában kell ôvele együtt keresztet hordoznunk. Ha edzésben vagyunk, akkor sokkal könnyebben vállaljuk azt a keresztet, amit az Úrtól kapunk, mégpedig kitüntetésként azért, hogy Isten fiainak bizonyuljunk, továbbá azért, hogy a testi ember összetöretvén bennünk, fölszabadulhasson a lelki ember és Krisztussal együtt mi is annak az új életnek részesei lehessünk, amit a Szentírás Isten országának nevez. ======================================================================== Nagyböjt 2. vasárnapja (Mt 17,1-8) Az Úr Jézus színeváltozásáról szóló evangéliumi részlet (Mt 17,1-8) ószövetségi elôképét könnyebben észrevehetjük, ha figyelembe vesszük, hogy Mózes is a szent hegyen kapta az isteni kinyilatkoztatást a tízparancsolat törvényérôl. Az Úr Jézus fölviszi a hegyre a kiválasztott apostolokat, akiket Szent Pál késôbb a galatákhoz írt levélben az egyház oszlopainak nevez (Gal 2,9). Amikor Mózes átveszi az Úrtól az ószövetségi törvényt, ragyogó arccal áll a nép elôtt. Az Úr Jézusról is ezt olvassuk: ,,Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény'' (Mt 17,2). Mózeshez az Úr szólt a Sínai hegyen, és jóváhagyta közvetítôi működését, vezéri küldetését. A Tábor hegyen is szól az Úr hangja, és azt mondja: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, ôt hallgassátok!'' (Mt 17,5). Az ószövetségben a transzcendens, szellemi egy Isten érzékelhetô jele a felhô, és a Tábor hegyi megdicsôülésben is a felhôbôl szól az Úr hangja a jelenlévôkhöz. Ám a párhuzam mellett van valami kiélezett különbözôség is az ószövetségi elôkép és az újszövetségi beteljesedés között. A Tábor hegyi megdicsôülés jelenetében Mózes és Illés között látjuk Jézust. A Jézus-korabeli zsidóság mintegy Istennek kijáró tisztelettel vette körül a törvényt és a prófétákat. Mózes testesíti meg a törvényt, Illés, az ószövetség legtekintélyesebb prófétája pedig a próféták küldetését. Az Úr Jézus beszélget Mózessel és Illéssel, vagyis kapcsolatban van velük, ugyanakkor csak róla írja az evangélium, hogy egész testét fényesség ragyogta át, valami isteni fény, erô sugár zott belôle. Világos, hogy mit kíván kihangsúlyozni az evangélista, feltételezve azt, hogy elsô olvasói az ószövetségi valláson nevelôdtek és azt ismerô vallásos emberek: Jézus sokkal több, mint Mózes és Illés. Jézus valóban a legtökéletesebb próféta, a legtökéletesebb közvetítô Isten és ember között. Jézus valóban új törvényt hozott, elhozta Isten országát, az új teremtés rendjét. Jézus új erkölcsöt hozott, ami teljessé teszi az ószövetség erkölcsi törvényét. Tehát ô a legnagyobb próféta, a legnagyobb törvényhozó, a legnagyobb király, ô a Messiás, s egyben a legtökéletesebb fôpap. Erre utal az Úr Jézus figyelmeztetése az apostoloknak: ,,Senkinek el ne mondjátok a látomást, amíg az Emberfia föl nem támad halottaiból'' (Mt 17,9). Ha tovább olvassuk az evangéliumot ebben az összefüggésben, akkor megtudjuk, hogy az Úr Jézus elôre megmondja a tanítványoknak: Most föl kell menni Jeruzsálembe, ott az Emberfiát a zsidók a pogányok kezére adják, azok kigúnyolják, de harmadnapra föltámad (vö. Mt 17,23). Vagyis ô olyan fôpap, akirôl Deuteroizaiás azt jövendöli, hogy ô a szenvedô Isten szolgája, aki a legnagyobb rossztól, a bűntôl szabadítja meg az emberiséget, ôbenne teljessé válik Isten szabadító ereje, ezért képes lesz az egész emberiséget megszabadítani bűneitôl, mert ô az új Ádám, a második Ádám és Isten hatalmas Fia egy személyben. Ô az, aki képes magára venni a világ bűneit anélkül, hogy ô maga bűnt követett volna el. Ô az, aki önként adja oda a legértékesebbet, az életét ajándékként, áldozati adományként Istennek. Nem ellenségei veszik el tôle az életét, hanem ô adja önként oda a legmagasabb rendű célért, az emberiség üdvözítéséért és a mennyei Atya megdicsôítéséért. Mivel a legtökéletesebb áldozati adomány, ô egyben a legtökéletesebb fôpap is, aki az áldozatot bemutatja, és a mennyei Atya a vele közös természetű Fiú önátadását, engedelmességét, teljes odaadását nem utasítja vissza. Jézus a legtökéletesebb áldozat és egyben a legtökéletesebb áldozat bemutatója. Máté evangélista a transfiguratióról szóló evangéliumi részben -- amelynek történelmi hitelességéhez nem fér kétség, hiszen három apostol is tanúsítja a látomás hitelét -- azt tanítja, amit a mennyei Atya mond: Jézusra kell hallgatni, mert ô betöltötte azt a küldetést, amit az Atya rábízott. Amikor Jézus megkezdi nyilvános működését a Jordánnál való megkeresztelkedésekor, ott is elhangzik a mennyei szózat: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik'' (Mt 3,17). Jézus méltó erre a bizalomra, mert valóban teljesítette engedelmességben az Atya akaratát. Az ô étele és itala a mennyei Atya akaratának teljesítése (vö. Jn 4,34). Új törvényt hoz, amelytôl a szenvedés sem idegen, ami azonban meg van szentelve, meg van váltva. Hiszen ha egyszer a legnagyobb Próféta, a világ Királya, a legtökéletesebb Fôpap, a legnagyobb Tanító ezt tudatosan magára vállalja, akkor ennek érdemszerzô ereje van Isten színe elôtt. Nem önmagában jó a szenvedés vagy a halál, épp ellenkezôleg, önmagában rossz és elkerülendô. Ám ha elkerülhetetlen, akkor vállalni kell, mégpedig Jézus lelkületével, és akkor majd meg lesz szentelve, és embernemesítô ereje lesz. Ez a helyes hozzáállás Jézus tanításához, amelytôl nem idegen a kereszt sem. Ez a helyes keresztény magatartás, mert ebben bontakozik ki a Szent Pál szavaival megfogalmazott ígéret: ,,Ha vele együtt szenvedtünk, vele együtt fel is támadunk és meg is dicsôülünk'' (vö. Róm 8,17). Péter apostol azt mondja: ,,Jó nekünk itt lennünk'' (Mt 17,4). Miért mondja ezt? Azért, mert jó az Isten közelében lenni. Hogyan kerülhetünk folyvást az Isten közelébe? Adatott nekünk egy eszköz, amit még az áteredô bűn következményei sem vehettek el az emberiségtôl, ez pedig az imádság. Hívô és nem hívô emberek, keresztények és más vallásúak egyaránt -- tudatosan vagy sokszor nem is tudatosan -- imádkoznak, vagy legalábbis vágyakoznak arra, hogy tudjanak imádkozni. Az ima a lélek fölemelése Istenhez. A imádságra az embernek ugyanolyan nagy szüksége van, mint a mindennapi kenyérre. Az ember végzetes magányát, ami egyszeri és megismételhetetlen személyességébôl adódik, nem tudja mással igazán megosztani, csak azzal a személyi teljességgel, Akinek a képére és hasonlatosságára teremtetett. Minden más kapcsolat -- legyen az emberi, dologi vagy társadalmi -- ideig-óráig tartó illúzió ehhez képest. Az imádság fölemeli a lelket a hétköznapok egyhangúságából. Milyen szomorú látvány, ahogy a metró lépcsôjén hosszú sorban közlekedô emberek arcán valami furcsa közöny, valamiféle idegenség sugárzik. Ezek az emberek nem belülrôl ,,átvilágított'' emberek, a lelkükben nincs belsô derű és öröm, jóllehet ez az imádság igazi és látható gyümölcse, mert az imádság folyamán rendezôdik kapcsolatunk Istennel. Az imádság kiragad bennünket a rutinvilágból, és elragad abba a szférába, ahová igazán tartozunk vagy legalábbis szeretnénk tartozni. Az imádság átalakít, belülrôl átformálja a lelket, és ez kisugárzik az ember arcára, viselkedésére. A Tábor hegyi megdicsôülésben Jézus mintegy elôvételezve föltámadását, megmutatta nekünk azt a perspektívát, ami kegyelembôl várhat az emberi testre. Hogy néz ki a megdicsôült emberi test? Nemcsak az arca sugárzik, mint Mózesnek, hanem az egész teste, mert egészen átjárja az Isten ereje. Ebben már itt a földön is lehet részesedni az imádság és a kegyelmi élet által. Ha valaki sokáig gondolkodik bűnös dolgokról, ha valakinek sokáig él a lelkében a neheztelés, gyűlölködés, irigység, annak elôbb- utóbb az arcáról is ez fog leríni. Ha ellenben valakinek a gondolatai tiszták, szeretettel áthatottak, ha valakinek istenes gondolatai vannak, az elôbb-utóbb automatikusan ki fog sugározni az arcvonásain és a viselkedésén, továbbá átalakítja az ember magatartását a többi emberhez való kapcsolatában, a dolgokhoz és az eseményekhez való viszonyulásában. Akkor majd nem külsô törvényként teszem már az Isten akaratát, hanem spontán, az erény könnyedségével, és ezt magam sem fogom észrevenni. Az imádkozás találkozás is az Istennel. E találkozás a lélek mélyén történik. Ám a találkozáshoz idôre van szükség. Mindenki idôhiányban szenved, de ne áltassuk magunkat! Szórakozásra, apró kedvteléseinkre mindig találunk néhány percet a legelfoglaltabb helyzetekben is. A keresztény imája a szentmise közösségi imájában nyeri el a maga objektív teljességét és tökéletességét, hiszen maga az Úr Jézus az, aki az ô egyházával együtt a mennyei Atyát megdicsôíti minden szentmisében. Van azonban egyéni ima is, amit bárhol és bármikor el lehet végezni. Nincs szavakhoz és szövegekhez kötve, ezek ugyanis csak mankók, hogy a léleknek szárnyalást, ötletet adjanak. Az imádság megmozgatja az ember minden lelki képességét -- az értelmét, az érzelmét, az akaratát --, és jó az ima akkor, ha minden képességünk arányosan mozgósítva van az Istenre való odafigyelésben. Akkor majd kiderül, hogy ez a találkozás párbeszéd is lehet, mert ha hitben odafigyelek az Úrra, akkor meg fog szólalni, jóllehet nem fizikailag regisztrálható hangon, hanem közvetítéssel, a lelkiismeret szavában, egy-egy hirtelen értelmi megvilágosodásban, egy-egy újjászületô érzésben vagy hirtelen jóakarásban, ami abban segít, hogy felismerjem, mit kell most tennem, hogyan kell most elindulnom a lélek megtisztulásában. Ennek feltétele, hogy legyen bennem hit és bizalom elôre elfogadni az Úr reám szabott akaratát: ,,Legyen meg a te akaratod, és add meg, Uram, Szentlelked világosságával, hogy én azt megértsem!'' így járhatja át az imádság egész életünket, így teljesedik be az Úr Jézus színeváltozásáról szóló evangéliumi részlet igazi jelentése a mi számunkra. Ha imádságos emberek vagyunk, akkor ,,jó nekünk itt lennünk'' és akkor nem idegen számunkra a mennyei Atya felszólítása: ,,Ez az én szeretett Fiam, ô a mi Tanítónk, Prófétánk, Királyunk és Fôpapunk. Ôt hallgassuk!'' ======================================================================== Nagyböjt 3. vasárnapja (Lk 13,1-9) Mind a hívô, mind a hitetlen ember egyik legnagyobb problémája a rossz kérdése. Miért van szenvedés, bűn, halál ebben a világban? Miért kell az ártatlanoknak szenvedniük? Már maga a tény, hogy egyetemesen fölmerül ez a kérdés, bizonyítja, hogy az embernek van valamiféle halvány sejtése arról, hogy a szenvedés és a halál nem normális állapot. Az emberek mindent megtesznek azért, hogy a szenvedést elkerüljék, a halált halogassák vagy ne vegyenek tudomást róla. Az ember ugyanis örök létre hivatott és boldogságra teremtetett. Az emberi lélek halhatatlan, és az ember tudja, hogy az volna a normális állapot, amikor minden mindennel összhangban lenne. Sokféleképpen magyarázzák az emberek, hogy miért van szenvedés, bűn, baj és halál ebben a világban. Többnyire másokban vagy a körülményekben keresik a hibát. Ezzel azonban a probléma nem oldódik meg. A bibliai kinyilatkoztatás egyértelműen megmondja, hogy miért van olyan sok baj a világban: azért, mert a háttérben ott van az áteredô bűn, amely lavinaként végigzúdul a történelmen. E bűn lényege -- ami minden személyes bűnben is megjelenik -- a bizalmatlanság Isten jósága és emberszeretete iránt, az a sátáni gyanú, hogy Isten nem akarja, hogy az ember boldog legyen. Ezért az ember úgy gondolja, hogy saját magának kell kezébe vennie boldogulása ügyét, de ez végsô soron semmilyen megoldáshoz sem vezet. Egyetlenegy megoldás van, és ez a kereszt misztériuma. El kell fogadnom azt a történelmi tényt -- ami a Krisztus- eseményben megjelenik a történelem színpadán --, hogy az Isten Fiának sorsa legitimál egy olyan helyzetet, amelyben az embernek boldogulása érdekében szabadon és tudatosan kell integrálnia az áldozatot életébe. Nem kétséges, hogy az áldozat, amelynek ôspéldája maga a keresztáldozat, önmegtagadást, lemondást és látszólagos élettagadást jelent. Ám az is történelmi tény, hogy ahol ártatlan vérontás van, ott elôbb vagy utóbb mindig megújult élet fakad, mert ez a világ úgy van megteremtve az alacsonyabb rendű élôlények szintjén is, hogy ahol pusztulás, szétesés és halál van, ott új élet jelenik meg. Hogy miért van ez így, nem tudjuk. Meg kell szenvedni minden új életért. Ha az Isten Fia ezt az emberi sorsot vállalta szabad akaratúlag magára, ezt legitimálta és szentelte meg, akkor bizalmat kell elôlegezni ennek a megoldásnak, azaz hittel el kell fogadnunk és nekünk is ezen az úton kell járnunk. Keresztségünk erre figyelmeztet bennünket. A keresztségben meghaltunk a régi, önzô énünknek, hogy új életre támadjunk fel és létünknek a halál után is legyen abszolút jövôje. Pál apostol írja Timóteusnak: ,,Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére'' (1Tim 2,4-5). Isten egyetemes üdvözítô akarata következtében látnunk kell, hogy az üdvösség mikéntjét a Jóisten határozza meg számunkra. Ô tudja, hogy nekünk mire van szükségünk ahhoz, hogy képesek legyünk befogadni azt a ki nem érdemelt kegyelmet, amit örök életnek, örök üdvösségnek nevezünk. A kegyelmet ugyanis számunkra az Üdvözítô keresztáldozata érdemelte ki és nem a mi jó cselekedeteink. Ám ugyanakkor, ha mi nem teszünk ennek érdekében semmit, egyszerűen nem leszünk képesek befogadni ezt a kegyelmet, és ez a kárhozat. Egyedül az Úr tudja, hogy kinek mikor és milyen áldozatra van szüksége ahhoz, hogy Krisztus áldozatába belenôjön és ezáltal üdvözüljön. Jézus korában a zsidó közfelfogás szerint Isten feladata, hogy a jókat szerencsés életre segítse, a bűnösöket pedig itt a földön valamilyen elemi csapással megbüntesse. Amikor néhányan hírt hoztak Jézusnak azokról a galileaiakról, akiknek az áldozat bemutatása közben Pilátus vérét ontotta (Lk 13,1-5), a kérdezôk megpróbálják az Úr Jézust ebbe a gondolkodási modellbe becserkészni, feltevén neki a kérdést, hogy ki volt a nagyobb bűnös, aki kisebb vagy nagyobb csapásnak lett a részese. Az Úr Jézus kikerüli a választ, mert nem ezen a szinten akarja tanítani ôket. Azt mondja: ,,Ha meg nem tértek, ti is mindnyájan elpusztultok'' (Lk 13,3.5). Nem az a feladatom, hogy a másik bűneivel és hibáival foglalkozzam. Ezt bízzam rá a végtelenül igazságos és irgalmas Istenre! Nekem az a feladatom nagyböjtben, hogy a saját bűneimtôl és hibáimtól próbáljak megszabadulni. Az Úr Jézus egy példázatot mond el a hallgatóságnak a terméketlen fügefáról, amely három évig nem hozott gyümölcsöt, ezért a szôlôsgazda ki akarja vágni (Lk 13,6-9). A vincellér mégis kérleli ôt: ,,Adj nekem haladékot, megpróbálom gondozni, hátha a következô évben gyümölcsöt terem'' (vö. Lk 13,8-9). A rövid példázatban a szôlôsgazda a mennyei Atyánk, a vincellér, aki ôt kérleli, a Fiú, a fügefa pedig mi vagyunk. Isten egy életen keresztül próbálkozik velünk. A Szentlélek által adja sugallatait, helyzeteket teremt számunkra, hogy megtérjünk, hogy higgyünk, hogy parázsló hitünk lángra lobbanjon és tettekben megnyilvánuljon. Mi azonban mindig találunk valamilyen kifogást, mindig halogatunk, mással foglalkozunk, csak épp a leglényegesebbel nem törôdünk. Ez a példázat nem más, mint az ítélet halasztásáról szóló példabeszéd. A második isteni személy eljött, hogy halogassa az ítéletet. Hátha még lehet velünk valamit kezdeni? Addig élünk itt a földön, ameddig az Úr ad nekünk haladékot arra, hogy észhez térjünk. Majd eljön az óra, amikor már senki sem munkálkodhat, és ezt egyedül csak ô tudja, hogy mikor érkezik el a számunkra. Akkor már semmit sem tudunk tenni annak érdekében, hogy üdvözüljünk. Bíznunk kell abban, hogy a Jóisten mindenkit lehetôség szerint akkor szólít el, amikor relatíve a legjobb ,,formában'' van ahhoz, hogy meghaljon és üdvözüljön. Ezért vegyük komolyan a nagyböjti szent idôt, vegyük komolyan azt, hogy a keresztségben Krisztussal sorsközösséget vállaltunk itt a földön! Akkor majd nem kell félnünk az ítélettôl, mert Isten akarata az, hogy mi is üdvözüljünk és a mennyországba jussunk. ======================================================================== Nagyböjt 4. vasárnapja (Lk 15,11-32) Furcsa lény az ember. Nem lehet neki eleget tenni. Ha Isten szigorú hozzá, mint a tékozló fiúról szóló példabeszédben az atya fiaihoz, akkor azért panaszkodik, hogy ,,atyám gúzsba köt, elveszi a szabadságomat, nem engedi, hogy megvalósítsam önmagamat''. Ha pedig elengedi Isten kezét és meg kell tapasztalnia, hogy milyen érzés tékozló fiúnak lenni, milyen érzés az, amikor még a sertések eledele is jó lenne, akkor pedig azt mondja, hogy ,,Isten miért olyan irgalmatlan, miért engedte meg, hogy idáig jussak? Ha egyszer ô jó és mindenható, miért engedi, hogy szenvedjek?'' Tehát akár szigorú az Isten, akár nagyvonalú, az embernek mindig van panasza ellene. Bizony, furcsa lény az ember, mert akármilyen jó körülmények között is él, mindig talál okot magának arra, hogy miért legyen elégedetlen és boldogtalan. A tékozló fiúról szóló példabeszédben (Lk 15,11-32) két testvérrel, két embertípussal állunk szemben. Mindkettôre érvényes Izaiás próféta szava: ,,Mindnyájan eltévedtünk, ki-ki a maga útján jár.'' (Vö. Iz 53,6) El lehet tévedni úgy, hogy elhagyom az atyai házat, messze rugaszkodom az Istentôl, de el lehet tévedni úgy is, hogy az atya házában, az Isten közelében maradok. Az Úr Jézus Krisztus ezzel a példabeszéddel ki akarta nyilatkoztatni, hogy milyen az Isten hozzánk, emberekhez. Tudja, hogy mindig keressük az okokat, hogy miért vádolhassuk ôt a boldogtalanságunkért, ismer bennünket, és tudja, hogy még a kákán is csomót keresünk önmagunk igazolására. Ezért a példabeszéd elsô -- és talán legfontosabb -- tanulsága, hogy a boldogság titka nem a körülményekben van. A boldogság titka abban rejlik, hogy vissza tudok-e menni az Atyához, rendezni tudom-e dolgaimat a mennyei Atyámmal? Ha meg tudom ezt tenni, akkor a messzi vidékre költözött ember majd visszaindul az atyai házhoz. Hogyha van bennem elég alázat, majd meg tudom hallani az Atya kiengesztelôdésre hívó szavát és el tudom rendezni dolgaimat a mennyei Atyával. Akár messze idegenbe sodródtam, mint a tékozló fiú, akár az Atya közelében tévedtem el, mint az idôsebb testvér, a bűnbánatban és a bűnbocsánatban az új élet lehetôsége nyílik meg számomra, és akkor majd nem a külsô körülményekben, hanem belül találom meg az igazi boldogságomat. Napjainkban az emberek sokat beszélnek a szabadságról. Mindenhol hirdetik, hogy a szabadság teszi boldoggá az embert. A szabadság elsô fokozata, hogy a külsô, kényszerítô körülményektôl szabaduljunk meg. A következô fokozata azt jelenti, hogy felszabaduljunk valamire, csak kérdés, hogy milyen értéket képvisel az a valami, amire felszabadulunk. Az ember mindenáron fel akar szabadulni, ugyanakkor érzi, hogy szabadságában korlátozzák. A tékozló fiú úgy érezte, hogy az atyai ház korlátozza ôt szabadságában, ezért fel kell szabadulnia, nagyobb mozgástérre van szüksége, meg kell ismernie a világot, a világ élvezeteit. Hiába lett azonban mennyiségileg nagyobb a mozgástere, kiderült, hogy belülrôl kiüresedett, nemcsak a pénzét, de a belsô értékeit is eltékozolta és ott állt üres kézzel, csalódottan. Az idôsebb testvér is szabadságra vágyott, ô is kikérte a vagyonból neki járó örökséget, neki is már fojtogató volt az otthoni légkör, csak ô más típus volt. Neki nem volt szüksége nagyobb mozgástérre, hogy messze idegenbe költözzék, hanem odahaza, az atya mellett akart nagyobb parancsolási jogot, több függetlenséget. Az Isten, nem olyan, mint az emberi hatalmasságok. Ô elég erôs ahhoz, hogy megadja mindkettônek a szabadság lehetôségét. ,,Tessék, légy szabad, és tégy, amit akarsz''. Az egyik fiú úgy akart szabad lenni, hogy kiélte vágyait, a másik pedig úgy, hogy vágyait magába fojtva, a szabadság látszatát élte. Az elfojtott vágyakban úgy élte meg a maga szabadságát, hogy a látszat tökéletes legyen: ô nem bűnös, ô feddhetetlen -- csak éppen gôgös, kevély. A tékozló fiú látványos bűnöket, míg az idôsebb testvér belsô, lelki bűnöket követett el. Igazában egyik sem lett szabad. Azért, mert a szabadság magasabb értékre való felszabadulást jelent, s ez a magasabb érték csak egy abszolút érték lehet: az az érték, amit az Atya adhat meg fiainak. Lehet, hogy mennyiségileg kisebb a mozgástér, hogyha valaki az elkötelezettség szabadságát választja, de minôségben annál intenzívebb, annál mélyebb lesz az a szabadság, mert tudom, hogy mire adtam az életemet, hogy mi az az érték, amivel azonosultam. Erre ébred rá a tékozló fiú. Amikor visszatér atyjához, megtalálja az eltékozolt, igazi szabadságot. Erre a szabadságra hívja vissza az atya az idôsebb testvért is. Isten nagyvonalú. Szabad tôle elmenni, de szabad hozzá vissza is térni. Ám kétezer évvel ezelôtt ez a visszatérés valamivel könnyebb volt, mint manapság. A világ szelleme ma sokkal több kísértési lehetôséget tár föl az ember elôtt, s könnyen elmúlhat az egész élet is, miközben az ember a szabadság illúziójában él, és egyszercsak eljön az óra, amikor magába néz és azt mondja: ,,Eltékozoltam életemet, vissza kell térni az Atyához. Ez az egyetlen lehetôség.'' Nem egy mennyben trónoló zsarnok várja azt, hogy könyörögve forduljunk feléje, aki kegyesen fordul hozzánk felróva bűneinket, de mégis nagystílűen irgalmat gyakorolva, hanem odafut elénk, ami az ókori gondolkodás szerint a legnagyobb megalázkodás. Kimegy a határra és várja, kutatja, keresi, hogy mikor jön vissza az elveszett gyermek, akit az Úr akkor is szeret, hogyha elment messze vidékre, ha bűnös, mert az ô képmása, az ô teremténye. Milyen nagy vigasztalás számunkra, hogy visszatérhetünk az Atyához és egy olyan megbocsátó Atya vár bennünket, aki nem rója föl a múltat és aki mellett lehet újra kezdeni! Manapság sokat vitatkoznak a lélektan és a pedagógia szakemberei arról, mi jobb: ha valaki kiéli bűnös vágyait, vagy ha elfojtja azokat. Ebben a vitában nem lehet egyértelműen dűlôre jutni, mindkét nézet mellett lehet érveket és ellenérveket felsorakoztatni. A megoldás nem is itt van, hiszen végsô soron a tékozló fiú azzal, hogy kiéli vágyait, semmivel sem jut elôbbre az életben, s az idôsebb testvér azzal, hogy elfojtotta a vágyait -- annál nagyobb lett benne a keserűség, a gôg és a magány --, szintén nem oldotta meg a boldogságát. Hát akkor hol van a boldog élet titka? A boldog élet titka abban rejlik, hogy merjük vállalni a sebeket. Aki elindult az erényes élet útján, az sebeket is kap. De aki sebeket kapott az életében és van benne elég alázat ahhoz, hogy ezt be is vallja önmaga elôtt, az majd meg fogja érteni az Úr Jézus Krisztus sebeit a Golgotán s rá fog jönni arra, hogy az Úr Jézus Krisztus sebei közelében gyógyulnak meg a mi sebeink is. Azok a sebek, amelyeket életünk küzdelmei során kaptunk, üdvösségünkre válhatnak, ha áldozati ajándékként odavisszük az oltárhoz, hogy felajánláskor atváltozzék Krisztus áldozati testévé és vérévé. Megdöbbentô dolog ebben a példabeszédben, hogy a tékozló fiú atyja odafut a bűnös, hazatérô fiú elé. Ebben az odafutásban, a bűnös elé futásban tulajdonképpen az Úr Jézus Krisztus stílusát kell fölfedeznünk. Az Istennek az ember után futása, a bűnös elé futása: ez Jézus Krisztus. Az atya a duzzogó, idôsebb testvért sem szidja, csak megpróbálja kiengesztelni: ,,Nézd fiam, te mindig velem vagy, mindenem a tied, most ne zsörtölôdj, ne panaszkodj, most hagyd a sérelmeidet, hagyd a múlt keserű emlékeit! Gyere te is, és örvendezz!'' (vö. Lk 15,31-32). Ebben a példabeszédben kilencszer szerepel az ,,öröm'', illetve az ,,örvendezzél'' szó, hiszen a mi Istenünk az öröm Istene és azt akarja, hogy az ember örvendezzen. Ez az öröm az Atyával való kiengesztelôdésbôl fakad. Tanuljunk Jézus stílusából! Kérjük az ô életét, az ô Szentlelkét, hogy ma is tanítson bennünket a megbékélésre és a kiengesztelôdésre Istennel és embertársainkkal! ======================================================================== Gyümölcsoltó Boldogasszony (Március 25.) Ma -- a népies magyar elnevezés szerint -- Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe van. A világegyházban ezt az annuntiatio, az angyali üdvözlet ünnepének nevezik. Igen jelentôs ünnep, mert elénk állítja a legtökéletesebb embert és a legtökéletesebb emberi viselkedést az Istennel való viszonyban. Szűz Mária volt a legtökéletesebb ember, és az ô viselkedése az Istennel való kapcsolatban a legtökéletesebb magatartás. Az ô példája nyomán elmélkedjünk arról, hogy mi az Isten elgondolása az emberrôl és hogyan lehet ezt az elgondolást valóra váltani! Istennek örök elgondolása van az emberrôl, és ez a Fiúban realizálódik. Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Azért fontos a hívô magatartás az Istennel való kapcsolatban, mert a hívô magatartás elôlegezett bizalommal elfogadja Isten örök tervét. Hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink, azt kiválóan példázza az angyali üdvözletrôl szóló evangéliumi rész (Lk 1,26-38). Figyelemre méltó, hogy csak Lukács evangéliumában szerepel ez a jelenet, és ha csak ott szerepel, akkor ezzel az evangélistának valamilyen teológiai mondanivalója van. A műfaj természetesen ószövetségi, vagyis nem a görög gondolkodás deduktív rendszerű tézisébôl és a tézisbôl levezetett gondolatokból kialakított gondolkodási séma, hanem egy esemény leírása, ami megvilágít egy igazságot. Lukács evangéliumában párhuzamosan van leírva Keresztelô János édesapja, Zakariás pap esete és a Boldogságos Szent Szűz története. Zakariás áldozatbemu tatás közben megtudja Isten angyalától, hogy idôs, magtalan felesége gyermeket fog szülni. Mivel ez nem fér bele az általános emberi tapasztalatba, Zakariás nem hisz az angyalnak. Ezért büntetésbôl megnémul. Ezzel párhuzamba van állítva a Boldogságos Szent Szűz esete. Szűz Mária hisz az angyal szavának, ezért megláthatja Isten dicsôségét. Zakariás felesége idôs és magtalan asszony. Az ószövetségben ismert séma, hogy idôs és magtalan asszonynak születik gyermeke, aki az Isten kiválasztottja. Ennek ellentéte a Boldogságos Szent Szűz, aki fiatal és nem magtalan, de aki nem anya és nem is asszony, hanem szűz. Itt egy fokozás figyelhetô meg: Ha Isten számára nem lehetetlen az, hogy egy idôs, magtalan asszonynak gyermeke szülessék, akkor -- ha ezt egészen a végletekig fokozzuk -- az sem lehetetlen számára, hogy egy fiatal, szűz leánynak gyermeke szülessék. Ha az ószövetségi séma szerint az idôs és magtalan asszonynak ily módon csodálatosan született gyermeke aki az Isten kiválasztottja -- gondoljunk Sámuelre vagy Sámsonra --, akkor szinte a végtelenségig felfokozott értelemben lehet az Isten kiválasztottja és küldöttje az, aki szűztôl születik. Ez az ószövetségi összefüggésbôl megérthetô következtetés. Természetesen az újszövetségi teológiai reflexió sokkal szélesebb körbe állítja Szűz Mária érdemeit. A teológiai reflexió összefüggésében nyilvánvaló, hogy Szűz Mária szüzessége nem pusztán azért van hangsúlyozva, mert az adott műfaj megkívánja a végletekig való fokozást. A teológiai reflexió a húsvéti események után már a Szentlélek megvilágosításával -- kiindulva Szűz Mária életébôl és magatartásából -- visszatekintvén az eseményekre, teljes képet nyújt Szűz Mária alakjáról és méltóságáról. Szűz Mária fogantatásának, vagyis létének elsô pillanatától kezdve mentes volt az áteredô bűntôl. Ez nem az ô személyes érdeme, hanem az Úr Jézus megváltói érdemének visszafelé történô kivetítése, hiszen Isten, aki az örökkévalóság Ura és aki idô fölött áll, elôvételezheti a Megváltó érdemeit Szűz Mária létének elsô pillanatára vonatkoztatva is. Ezzel elôkészíti ôt arra a hivatásra, hogy ô lesz a Messiás édesanyja s egyben a legtökéletesebb ember. Szűz Máriának nem az az érdeme, hogy létének elsô pillanatától kezdve mentes az áteredô bűntôl. Ez az Isten akarata és az Úr Jézus Krisztus érdeme. Az ô érdeme abban áll, hogy szabad akaratúlag együttműködik ezzel az egészen egyedi és megismételhetetlen kegyelemmel, és e szabad akaratú együttműködés által válik számunkra örök példává. Illô volt, hogy Szűz Mária mentes legyen az áteredô bűntôl, ellenkezô esetben ugyanis nem mentesült volna annak ószövetségi értelemben vett következményeitôl sem, ami a tisztátalanság, a szenvedés és a halál. Ezzel szemben Szűz Mária egész életében megmaradt tisztának, az Úr kiválasztottjának, vagyis benne tökéletesen realizálódik az a keresztény elvárás, hogy ,,ôrizkedjetek a világtól!'', ,,mondjatok ellent a világnak és minden kísértésének!''. Miután Szűz Mária életében ez tökéletesen megvalósult, egy tökéletes emberséget, emberi természetet adhatott át a második isteni személy emberi természetének. A mi Urunk, Jézus Krisztus ugyanis emberi természete szerint Szűz Mária fia, isteni természete szerint pedig az Atya örök fia, és mindez a Szentlélek műve. Így kell értelmeznünk Szűz Mária tisztaságát és szüzességét, aminek csak egyik része a testi értelemben vett szüzesség. Szűz Máriát nem érintette az áteredô bűn következménye, mert fogantatásának elsô pillanatától kezdve mentes volt az áteredô bűntôl. Ezért mondja ki a katolikus egyház dogmája, hogy Szűz Mária nem halt meg, hanem elszenderült és testestül-lelkestül fölvétetett a mennybe. Ezt fejezi ki egyrészt a Szeplôtelen fogantatásáról szóló ünnep december 8-án, továbbá Nagyboldogasszony ünnepe augusztus 15-én. Szűz Mária személyében elôttünk áll egy Isten által elgondolt ember. Isten örök elgondolása az emberrôl az volt, hogy benne test és lélek harmóniában legyen, méghozzá megközelítôleg olyan formában valósuljon ez meg, amilyen tökéletes harmóniában megvalósult az Úr Jézus Krisztusban. Nagy gondolkodók mondják, hogy a kereszténység azért a legtökéletesebb vallás, mert a vallás lényege valamilyen módon a ,,religio'', ami a ,,religare'' szóval hozható kapcsolatba és összekapcsolást jelent: összeköttetést az isteni és a teremtett világ között. Vannak olyan vallások, amelyek eltúlozzák az isteni transzcendenciát, míg mások túlságosan hangsúlyozzák Isten világban való lévôségét. Az egyik szélsôség deizmusba, a másik szélsôség panteizmusba torkollik. A kereszténység tanítása szerint ezzel szemben Isten és a világ Jézus Krisztusban dialektikus -- megszüntetve- megôrizve-fölemelve -- szintézisben van, mert ô valóságos Isten és valóságos ember. Benne egy személy birtokol két természetet egymástól elválaszthatatlanul, mindig együttműködve, de mégis értelmileg megkülönböztethetô módon. Azért a legtökéletesebb vallás a kereszténység, mert benne Isten ajándékaként megvan ez az egység, amelynek gyümölcsözô megvalósulásában a Boldogságos Szent Szűz tökéletes eszköznek bizonyult. Fölmerül a kérdés, hogy az Isten örök elgondolása szerinti embernek olyan engedelmes eszköznek kell-e lennie Isten kezében, hogy a szabad akarati együttműködésnek semmiféle szerepe se jusson érvényre? Nem errôl van szó. Zakariás kételkedik, de a Boldogságos Szent Szűz is kételkedik. Ám Zakariás kételkedése nem az igazság jobb megismerésére, hanem a maga igazságának alátámasztására irányul. Ez a kételkedés terméketlen, mert középpontjában az ,,én'' áll. A Boldogságos Szent Szűz is kételkedik: ,,Hogyan lehetséges ez, amikor én férfit nem ismerek?'' Nem gondolkodás nélkül hiszi el, amit az angyal mond neki, hanem egy olyan kételkedés fogalmazódik meg szívében, amely nyitott a teljes igazságra. A kételkedés önmagában nem bűn, csak abban az esetben lesz azzá, amikor nem az igazság megismerésére, hanem önmagunk igazolására irányul. Helyes dolog tehát, ha az ember kérdéseket tesz föl, akár esetleg Istenre vonatkozóan is, de mindig alapvetô bizalommal és pozitív hozzáállással tegye ezt, amely hívô lélekkel, bizalommal nyitott a teljesebb igazság megismerésére, és akkor majd az Úr válaszolni fog. Máriának angyali közvetítéssel válaszol az Úr, és számunkra is megtalálja a közvetítés módjait, akár az Isten Igéjén, akár az egyházán vagy életkörülményeinken keresztül. Ez a válasz beavatás abba a kiszámíthatatlan, egyedi és megismételhetetlen misztériumba, amire nem volt példa sem azelôtt, sem azután: a megtestesülés titkába. ,,Fiúgyermeket szülsz, a Magasságbeli ereje beárnyékoz téged, s ez a Szentlélek műve. A fiad neve Jesuah lesz, ami annyit jelent, hogy Üdvözítô. Isten Fia lesz a te fiad.'' Késôbb majd megtudja Szűz Mária Simeon jövendölésébôl, hogy ,,fiad az ellentmondás jele lesz és szívedet tör járja majd át'', vagyis nagyon sokat kell majd szenvedned ezért a fiúért (vö. Lk 2,34-35). Ebben rejlik Szűz Mária példamutató élete, ami Isten örök elgondolása az emberrôl. Isten örök terve az emberrôl, hogy a mi életünkben is valósuljon meg e mondat tartalma, ami az angyallal való beszélgetés konklúziója: ,,Az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint''. Szűz Mária nem rendelkezik isteni megismerô képességgel, sôt még az üdvözültek istenlátásából fakadó ismeretei sincsenek. Hozzánk hasonlóan ô is a hit homályában élt, hiszen az áteredô bűntôl való mentesség ezt nem zárja ki. Itt a földön, ahol térben és idôben létezünk, csak a hit homályában lehet élni és megismerni. A hit megismerésünk sajátos képessége, amely éppen a tér-idôbeli gondolkodáshoz igazodik, mert mindig egyfajta kinnlevôséget kell behoznia. A hiszékenységtôl abban különbözik, hogy ez utóbbinak nincsen szilárd tapasztalati alapja, hanem túlteng benne a személyes bizalom. Ezzel szemben a hit megvizsgálja az álala megragadott ismeret szolid alapjait, akár az értelmi ismeret, akár a tapasztalati megismerés, akár a tekintéllyel elfogadott ismeretek területén, ugyanakkor fölvállalja azt a bizonytalanságot is, ami az idôbeliségbôl és a történetiségbôl fakad, nevezetesen azt, hogy majd késôbb kapom meg a teljes bizonyítékot elôlegezett hitemre. Isten az ô ígéreteire ugyanis késôbb szokott valamiféle igazolást adni. E tény el nem fogadása a hitetlenség lélektani alapja. Az ember a külvilágban biztonságra és bizonyosságra van beállítva. Ez is egyik jele annak, hogy az emberi természet mennyire rá van hangolva a mennyek országára és az örök életre: Már itt a földön meg akarja teremteni magának a tér- és idôn túli, természetfölötti üdvösséget. Ez lehetetlen, hiszen az idôbeliség mindig magában hordozza a változást. Az idônek egyszer vége szakad. Az ember pedig menekül a végesség elôl, mert szellemi lelke, ami az Isten képmása, rá van irányítva a magasabb szinten lévô örök jelenre, az örökkévalóságra. Nevetséges dolog, hogy itt a földön akarják sokan megvalósítani a mennyek országának biztonságát és itt kívánják birtokolni azt a bizonyosságot, ami a mennyek országában az Isten boldogító színelátásából fakad. Azért küzködünk a hittel, mert a hit feltételez egy bizonyos kinnlevôséget, ami még nincs beigazolódva. Minél nagyobb a bizalmunk Isten iránt, annál inkább megkapjuk a bizonyítékot. Minél inkább visszahúzódunk önmagunkba, annál inkább visszahúzódik az Isten is, hiszen ô végtelenül tapintatos. Az Úr Jézus számos tanú elôtt támasztotta föl a ténylegesen biológiai halál állapotában lévô Lazárt. Látták az írástudók és a farizeusok is, mégsem fogadták el Jézus isteni küldetését, jóllehet tudták, hogy egyedül Istennek van hatalma élet és halál fölött. Isten azonban senkit sem kényszerít. Szűz Mária a hívô magatartás példaképe, aki nemcsak intellektuálisan éli át a hitet, hanem a hit szerint él és életében meg is valósítja annak tartalmát. Neki is végig kell járnia a hit próbáját. Gondoljunk csak a tizenkét éves Jézus eltűnésére, amikor Szűz Mária tanulékony, hívô lélekkel el-elgondolkodik Jézus szavain: ,,Hát nem tudjátok, hogy Atyám dolgaiban kell lennem?'' (Lk 2,50). Nem érti a Úr Jézus nyilvános működésének misztériumát. Ószövetségi neveltetése alapján egészen más kép alakult ki benne a Messiásról, de hittel elfogadja ezt az életmódot. Átéli az anyai elszakadás fájdalmát, nem tartja vissza Jézust, nem akarja minden áron birtokolni, és nem kívánja folyvást a maga elgondolásai bizonyítékait keresni. Árnyékként végig jelen van az Úr Jézus nyilvános működésénél, mint például a kánai menyegzôn, ahol ismét nem vitatkozik, hanem csak annyit mond: ,,Tegyétek azt, amit mond'' (Jn 2,6). Mindig ezt vallja, és ma is ezt hirdeti. A tökéletes emberség nem más, mint az Úr akaratának fölismerése és teljesítése. Az áteredô bűn lényege pedig épp abban áll, hogy jóllehet valaki fölismeri a Jóisten akaratát, mégis bizalmatlan és alapvetôen kételkedik Isten jóságában és emberszeretetében. Ezen a bűnön bukik el az elsô Éva, a második Éva pedig ezt haladja meg azáltal, hogy kimondja a világtörténelem legjelentôsebb mondatát: ,,Az Úr szolgálóleánya vagyok. Legyen nekem a te igéd szerint.'' Szűz Mária végig ott van az Úr Jézus mellett, ott áll a keresztfa alatt. Jelen van az apostolok között, de mindig háttérbe húzódik. Ezért válhat elsôvé, ,,mert aki elsô akar lenni, az legyen mindenki szolgája'' (Mk 10,44). Szűz Mária nem földi életében volt teljességgel dicsôséges és boldogságos, hanem föltámadásában. Ám ô lett a mi örök segítônk. Emberi példája biztosíték számunkra, hogy alapvetô döntésünk, amit a keresztségben Krisztus követésére megfogadtunk, életté válhat. Ha fölismerem itt és most, hogy mit kíván tôlem Isten, mi az ô akarata személyemre vonatkoztatva és azt napról napra megcselekszem, akkor én is boldog ember lehetek már itt a földön. ======================================================================== Nagyböjt 5. vasárnapja (Fekete vasárnap) (Jn 11,1-44) A szenvedés elsô vasárnapján, vagyis fekete vasárnap az anyaszentegyház nem véletlenül borítja lila lepellel a keresztet, amit majd csak a nagypénteki liturgián vesz le. Ezzel jelképezni kívánja, hogy Jézus Lázár feltámasztása után a húsvéti ünnepig eltűnt az emberek színe elôl, mert még nem jött el az ô órája. A megváltás művét a Golgotán a zsidók pászka ünnepén kellett végrehajtania, ezzel is jelezvén, hogy az ószövetségben az Egyiptomból való szabadulás elôképe volt a bűntôl való szabadulásnak. Az Úr Jézus nem a véletlen áldozata lett, nem elvették Tôle az életét, hanem ô adta oda. ,,Senki sem veszi el tôlem: önként adom oda'' (Jn 10,18), amikor majd eljön az én órám -- mondja az Úr. Nagyon érdekes János evangéliumában a Lázár feltámasztásáról szóló leírás (Jn 11,1-44). Ez az Úr Jézus kereszthalála elôtti utolsó csoda, amely sok ember szeme láttára történt. Az írástudók és farizeusok is jelen voltak e csodánál. Szemük láttára támasztotta föl Jézus Lázárt, egy halottat, aki nem a klinikai, hanem a biológiai halál állapotában volt. Nem tetszhalott föltámasztásáról van tehát itt szó, hiszen már negyednaposnak mondták. A korabeli zsidó felfogás szerint három nap a sírban a biztos jele annak, hogy valaki ténylegesen meghalt. Ezért támadt föl az Úr Jézus is harmadnapon, vagyis valóságos halálból támadt föl. Lázár feltámasztásának csodájával mintegy elôvételezte, jelezte kereszthalála utáni föltámadását is, hiszen ô a föltámadás és az élet. Figyelemre méltó, hogy egyesek itt hisznek a csoda láttára, mások ellenben nem hisznek. A hit és a hitetlenség alapjában véve az értelem állásfoglalásának kérdése. Nem kétséges, hogy a hívô magatartás alapján valamifajta jóindulat, bizalmi, érzelmi hozzáállás alapozza meg a hitet. A hitetlenség, ami a maga racionalitására és érveire szokott hivatkozni, szintén erôs érzelmi elkötelezettség következménye, és ezzel akadályozza a hitet. Logikai szempontból helyes a teológiának az a megközelítése, hogy elôször filozófiai módszerrel próbálja igazolni Isten létét, majd azután Jézus Krisztus istenségét és isteni küldetését, végül pedig az egyház isteni küldetését és természetfölötti tulajdonságait mutatja be. A gyakorlatban mégis fordítottnak kellene lennie a sorrendnek. Elôször kellene bemutatni az egyházat, mégpedig nem elméletileg, hanem gyakorlatilag: ha valaki ebbe a közösségbe kerül, ott megtapasztalhatja az egymást segíteni tudó, egymásnak megbocsátó emberek között Isten szeretetét. Ezután már könnyebb lesz elfogadni Jézus isteni küldetését, majd utána már az értelem is jobban hajlik a filozófiai istenérvek elfogadására. Sokan szoktak hivatkozni arra, hogy ôk hívôk lennének, ha a szemük láttára történne egy természetfölötti csoda. Lázár feltámasztásával megtörtént az egyértelmű, természetfölötti csoda, és mégis vannak, akik nem hisznek, sôt gyűlölködésükben még inkább Jézus életére törnek. Isten senkinek a szabadságát sem veszi el. Meghagyja mindenkinek azt a méltóságot, hogy szabadon dönthessen mellette vagy ellene, jóllehet a csodákkal komoly motívumokat ad a hithez. Mégsem ezen áll vagy bukik a hit vagy hitetlenség, mert az alapjában véve felelôsséggel járó, szabad akarati döntés. Ugyanis az ember felelôs azért, hogy az isteni kinyilatkoztatásból nyert érvekkel együtt tud-e gondolkodni s együtt tud-e érezni vagy sem. Az Úr Jézus egyik legszebb kinyilatkoztatását mondja el Lázár feltámasztásával kapcsolatban, amikor így fogalmaz: ,,Én vagyok a föltámadás és az élet'' (Jn 11,25). Az ,,én vagyok'' kifejezés a Jahvéval való egy lényegűségre utal, hiszen az Isten neve, Jahve annyit jelent: ,,Én vagyok''. Jézus Krisztus valóban egylényegű az Atyával. ,,Én és az Atya egy vagyunk'' (Jn 10,30) -- nyilatkoztatja ki a jeruzsálemi templomban, s ezért akarják a zsidók ôt megkövezni, mondván Istennel egylényegűvé tette magát. Az Úr Jézus föltámadásnak és életnek mondja az Isten lényegét, ami számunkra azért nagyon fontos, mert tudatosítja bennünk, hogy az Isten nem élettelen, elvont egyetemesség. Ô nem valamiféle személytelen, általános abszolútum, akit esetleg az értelem mint nagy egyetemességet elfogad, ám nem tud leborulva imádkozni elôtte. Jézus Krisztusban Isten élô, személyes mivolta nyer kinyilatkoztatást, és föltámadása annyit jelent, hogy az emberi életnek -- hogyha azt az isteni élet átjárja -- abszolút jövôje van a föltámadásban és örök életben. A föltámadásra és az örök életre való teremtettségünk megnyilvánul abban a nagy nyugtalanságban, amit minden ember átérez, amikor a halandósággal találkozik. Az ember érzi, hogy nem az a normális állapot, hogy meghaljon és az értékek a múlandóság és az enyészet martalékai legyenek. Mindenki arra törekszik, hogy valami maradandó nyomot hagyjon a földi életben, és ha nem is hitt a személyes, élô Istenben, aki a föltámadás és az élet, akkor is úgy viselkedik, mint hogyha Isten létezne és az ember számára egy halál utáni, emberhez méltó, személyes és testben föltámadt jövôt mutatna. Mi megkaptuk annak Lelkét, aki Krisztust föltámasztotta halottaiból. Szent Pál szavaival: ,,Ha bennetek él annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust halottaiból, életre kelti a ti halandó testeteket is bennetek lakó Lelke által'' (Róm 8,11). Márta ajkáról fölhangzik az örök emberi panasz: ,,Ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem, Lázár'' (Jn 11,22). Miért engedte meg Isten Lázár halálát? Az Úr Jézus tudott Lázár betegségérôl. Akkor miért nem segített? Így gondolkodik a szociális érzékű, humánus ember, akinek mindig csak a közvetlen haszon fontos. Isten, egyház és vallás csak addig és annyiban érdekes számára, amennyiben itt és most valami fogható haszon származik belôle az embernek. Istennél azonban egészen más az értékrend. Ô mindent a mi örök üdvösségünk, föltámadásunk és lelkünk halhatatlanságának oldaláról néz. Meg kell történnie Lázár betegségének és halálának, hogy Isten megdicsôülhessen azáltal, hogy Jézus föltámasztotta ôt halottaiból. Sokszor panaszkodunk mi is: miért engedte meg a Jóisten ezt vagy azt? Miért keresztezte terveinket, elképzeléseinket? A hívô ember átmenetileg vállalja a hit homályát és kockázatát a késôbb majd elnyerhetô megvilágosodásért és sokkal nagyobb kegyelmi ajándékért. Nagyon jól tudja, hogy ha a Jóisten valamit megenged az életünkben, ami pillanatnyilag kellemetlen kereszthordozásnak tűnik, azt nem azért teszi, mert nem hallgatja meg imáinkat, hanem azért, mert valami sokkal nagyobb jót akar késôbb nekünk ezáltal ajándékozni, ami viszont az örök életre és a föltámadásra érlel bennünket. Lázár föltámasztásának története a mi keresztény reménységünk alapja. Az a Jézus, aki a föltámadás és az élet, mindennapi nyomorunkban és kereszthordozásunkban sorstársunkká lett. Ha vele együtt hordozzuk a keresztet, akkor a mi jövônk is hasonló lesz az ô jövôjéhez. ======================================================================== Elmélkedések a három szent napról (Lk 2,34-35) Nagycsütörtök Amikor Szűz Mária és Szent József bemutatta a kis Jézust a jeruzsálemi templomban, Simeon próféta a gyermek láttán ezt a jövendölést mondta: ,,E gyermek jel lesz, aminek ellentmondanak, és elôtte megnyilvánulnak majd sok szív rejtett érzései.'' (vö. Lk 2,34- 35). Nagycsütörtök, az Úr Jézus elárultatásának éjszakája, az utolsó vacsora, az Úr Jézus búcsúbeszéde olyan határhelyzet, amelyben mindenki megmutatja igazi arcát. Kiderül, hogy ki az, aki szívbôl Jézushoz tartozott és kik voltak szívbôl ellenségei. Péter apostol tud lelkesedni, tudja szeretni az Úr Jézust, de kiderül, hogy szeretetében sok felületesség van, mert ha jön a megpróbáltatás, akkor megtagadja Mesterét. Péter alakjától talán sokan távol érzik magukat. ,,Mikor tagadnám én meg Jézust?'' -- teszik fel sokan a kérdést. Ne legyünk elbizakodottak! Ne gondoljuk, hogy azért, mert ideig-óráig könnyű volt Krisztust követni, mert az Úr esetleg a tenyerén hordozott bennünket, akkor már minden megy magától a jó úton. ,,Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék'' -- figyelmeztet bennünket Szent Pál apostol (1Kor 10,12), és figyelmeztetésével alázatosságra kíván bennünket buzdítani. Ám Péter tudott ôszinte bűnbánatot tartani, és minden valószínűség szerint azért, mert míg Júdás az eszével ,,állt hozzá Jézus'' személyéhez, Péter a szívével szerette ôt. Péter azért tudott könnyekre fakadni, amikor rádöbbent arra, hogy milyen elbizakodott volt -- egy egyszerű szolgáló megjegyzésére háromszor megtagadta Mesterét --, mert szerette Jézust. Péter tanult a gyengeségébôl. Mivel alázatos volt, képes volt befogadni Jézusnak azt az erejét, amely ôt fölemelte és az egyház sziklaalapjává tette. Nem azért lett ô az egyház sziklaalapja, mert szikla-jellem volt, hanem azért, mert jól tudott belekapaszkodni Jézusba, aki a megrendíthetetlen szikla. Az ószövetség nyelvezetében, különösen a zsoltárokban a ,,kôszikla'' kép Isten hatalmát és erejét fejezi ki. Az ószövetség egyedül Jahvére mondja, hogy szikla. Aki tehát ebbe a sziklába kapaszkodik, aki erre épít, az maga is erôs lesz, de csak akkor, ha hisz és alázatos. Júdásról kiderül, hogy önzô és kapzsi ember, aki a pénzért még az eszméit is, még szeretetének tárgyát is, a legjobb barátot is -- Jézust is -- képes elárulni. Amikor pedig rájön gonosz tettének súlyára, bűnbánatot tart, ám bűnbánata csak tárgyilag jó, lényegét tekintve helytelen irányba vezet, és ezért nem fakadhat belôle igazi megtérés. Júdást az vitte pusztulásba -- jóllehet az Úr Jézus tanítványa volt - -, hogy nem tudott megszabadulni a rendetlen pénzvágytól. Az anyagi javakhoz való túlságos ragaszkodás tette ôt önzôvé, magába zárkózóvá, Jézus személye iránt alapjában véve kételkedôvé, sôt hitetlenné. A rendetlen pénzvágy gyakran hangzatos, szép szavakba van becsomagolva: takarékosság, a jövôre való gondolás, a szegényekrôl való gondoskodás szándéka, a családért való aggodalom, a józanság, megfontoltság, ésszerűség. Egy adott határhelyzetben azonban kiderül, hogy ez mind csak belemagyarázás és önbecsapás, mert ebben az összefüggésben a felsorolt szándékok nem a legnagyobb értéket jelentik. A legnagyobb érték az, hogy fölismerem meglátogatásom idejét. Nem véletlenül mondja az Úr Jézus: ,,Szegények mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek'' (Mt 26,11). Aki nem ismeri föl azt a szent pillanatot életében, amikor meg kell szabadulnia a koloncoktól, annak vállalnia kell önzése következményeit, és hogyha fölismeri talán, hogy elárulta az igaz vért, akkor már nem lesz benne elég alázat az igazi bűnbánathoz, hanem esetleg öngyilkosságba fog menekülni. Nagycsütörtökön megnyilvánul Annás és Kaifás fôpap igazi lelkülete is, akik telve vannak hiúsággal, irigységgel és féltékenységgel. Mindezt csodálatosan megmagyarázzák a mózesi törvénybôl, a zsidó vallási hagyományból, és viselkedésüket úgy próbálják beállítani önmaguk és mások elôtt, mintha Isten akaratát teljesítenék. Felszínre jut a csôcselék érzelme is, amely mindig annak ad igazat, aki épp a pillanatnyi érdekeit szolgálja. Egyszer Jézusért lelkesedik, máskor pedig azokért, akik több konkrét, földi elônyhöz juttatják. Leginkább Jézus lelkülete nyilvánul meg ezen a nagy csütörtöki éjszakán. Búcsúbeszédében szeretetének legnagyobb jelét adja, amikor a húsvéti vacsora keretében a legtökéletesebben föltárja szívének mélységes titkait. Szent János evangéliumának búcsúbeszédében (Jn 14,1-16,33) olvashatjuk a Szentháromságról szóló kinyilatkoztatás teljességét. Az Úr Jézus világosan megmondja, hogy egész élete értelme a mennyei Atya akaratának teljesítése volt. A megváltás műve beteljesedett azáltal, hogy önként, engedelmesen alávetette magát az Atya akaratának. Áldozat lesz a világ bűneiért, és ez az áldozat fogja kiengesztelni Istent az emberiséggel. Ennek az áldozatnak hatékonysága fönnmarad a világ végezetéig, s megjelenül minden szentmiseáldozatban. Az Úr Jézus az utolsó vacsorán alapítja az eucharisztiát, az oltáriszentséget. Maga az ,,eucharistia'' görög szó hálaadást jelent. Az újszövetség áldozata mindig hálaadás: hálaadás a megváltás egyszeri, történeti nagy tettéért, Krisztus keresztáldozatáért. Az Úr Jézus -- hiszen ô Isten Fia és az idô Ura -- megteheti, hogy elôvételezi a másnapi eseményt nagycsütörtöki búcsúbeszédében és az oltáriszentség alapításában. Kezébe veszi a kenyeret és bort, és kimondja a történelmileg örökre hatékony szavakat: ,,Ez az én testem, ez az én vérem. Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!'' (Vö. Lk 22,19-20) Az apostolok ekkor kapják a felhatalmazást arra, hogy Krisztus eme tettét folytassák az idôk végezetéig, tegyék jelenvalóvá az ô áldozatát és annak hatását az emberiség üdvözítése érdekében és folytassák a megváltás művét az Egyház működése által. Ám az Úr Jézus ezt megelôzôen egy másik tettet is végrehajt: megmossa az apostolok lábát. Amikor befejezi ezt a rabszolgáknak kijelölt munkát, akkor ugyanazt mondja, mint az eucharisztia alapításakor: ,,Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre, ti is cselekedjetek hasonlóképpen!'' (Vö. Jn 13,15) Megdöbbentô a két cselekvés azonos konklúziója. Komoly figyelmeztetés, hagyaték, testamentum Krisztus egyháza minden tagjának: jelenvalóvá kell tenni Krisztust az eucharisztikus áldozatban, és jelenvalóvá kell tenni Krisztust a felebarát szolgálatában. Nem lehet más feladata a keresztény embernek, és a világ felé ez a legnagyobb szolgálata az egyháznak, hogy az, ami a szentmisében a természetfölötti rend összefüggésében reális szimbólumok formájában megkezdôdik, azt a munkájával, tetteivel, gondolkodásmódjával, világnézetével apró pénzre váltva realizálja egész életében. Ez pedig nem más, mint a transsubstantiatio, az átlényegülés. Ahogyan Krisztus hatékony, teremtô szavára -- és erre fölhatalmazást ad az apostoloknak és utódaiknak -- átalakul a kenyér és a bor szubsztanciális lényege Krisztus áldozati és föltámadt testének-vérének, egész isteni-emberi természetének szubsztanciális lényegévé, jóllehet a kenyér és a bor külsô, járulékos jegyei (alakja, íze, színe) megmaradnak, ugyanolyan módon kell a keresztény ember tevékenységének átlényegítenie a természetest természetfölöttivé. Ehhez töltekezik fel és kap erôt az igeliturgiában és a természetfölötti rendben a szentáldozásban, hiszen az örök élet kenyerével táplálkozik az, aki részesedik az Eucharisztiából. Hogyan lehet átalakítani a természetes rendet természetfölöttivé? Nem úgy, hogy megszüntetjük a természetes rendet, hiszen az a teremtés műve, a teremtô Isten törvénye, ami alapjában véve jó. De benne van a bűn lehetôsége is. A természet önmagában közömbös, ám az embernek van szabad akarata, és a természetet jóra és rosszra is fölhasználhatja. A keresztény ember jóra használja föl, és megpróbálja kihozni az anyag belsô lehetôségeit. Kutatásaiban rámutat azokra a szellemi összefüggésekre, amelyek egy szellemi végsô okra utalnak. Alkotásából megpróbálja a hasznosságon és a kényelmességen túl a szépség, a nemesség és a fönség mozzanatát is a felszínre hozni. Erkölcsi cselekvésében nem elégszik meg az átlagos jó ember önelégült langyosságával, hanem mindig többre törekszik, ki akarja hozni magából a második teremtés, a krisztusi, új teremtés, a természetfölötti rend értékeit, hiszen azok a természetes rendben erô szerint, ,,mag'' szerint, képességileg már benne vannak. Azért kaptuk Istentôl szabad akaratunkat és a szabad akaratunk megizmosításához az isteni kegyelmet, az ô életébôl való részesedést, hogy éljünk vele és szebbé és jobbá tegyük ezt a világot a természetfölötti rend összefüggésében a megváltás művének folytatóiként. Az Úr Jézus az utolsó vacsorán beszél arról, hogy az Atya és a Fiú lelke, éltetô elve, személyes princípiuma a Szentlélek, aki az isteni szeretet prolongálása és kiáradása a világba. A Szentlélek élteti az egyházat, Krisztus titokzatos testét, és ô az, ,,aki majd eszetekbe juttat mindent, amit én tanítottam nektek. Ô, az igazság Lelke majd meghirdeti a bűnt, az igazságot és az ítéletet. A bűnt: hogy nem hittek bennem. Az igazságot: hogy az Atyához megyek. Az ítéletet: hogy a világ fejedelmét már elítélték'' (vö. Jn 16,7-11). Az egyház nem csupán vallásos emberek gyülekezete, hanem természetfölötti közösség, mert a Szentlélek élteti és gondoskodik arról, hogy Krisztus lelkülete soha ne haljon ki belôle. Mindig támaszt igaz embereket, ha kell a kövekbôl is támaszt tanúságtévôket, akik Krisztus igazságát újra fölfedezik, átélik és megélik. Az utolsó vacsorán hangzik el az Úr Jézus utolsó parancsa és végsô testamentuma: ,,Ez az én parancsom, szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket'' (Jn 13,34-35). ,,Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja övéiért'' (Jn 15,13-14). A szeretetet parancsolni kell, legalábbis azt a szeretetet, ami krisztusi, természetfölötti. A természetes, bűntôl megsebzett szeretet alapvetô igénye az embernek a vonzódás alaptörvénye alapján, ám azzal mindig kapcsolatban van a taszítás is. Ezt gyógyítja meg a Szentlélek, aki az isteni szeretetbôl való részesedés. Ehhez kell szabad akaratúlag hozzájárulni. Ezért van szükség arra, hogy kifejezetten parancsolja az Úr Jézus: ,,Úgy szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket'' (Jn 13,35). Az Úr Jézus szeretete mindig az Atya iránti szeretettel volt motiválva, ezért hosszú távon nem lehet értékes az a szeretet, ami mögött az Isten iránti tisztelet és szeretet nincs megalapozva. Az Úr Jézus szeretete megbocsátó szeretet volt, a megbocsátás azonban nem a bűnök jóváhagyását jelentette. Megmondta, hogy ellenségei miben hibáztak, leleplezte az igazságtalanságot és a tévedést, tudott szólni ott, ahol kellett. Elítélte a bűnt, de fölmentette a bűnöst. Helytelen az a szeretet, amelyik nem meri fölvállalni a konfliktust, amelyik mindenkivel megbékél, mindenkivel kompromisszumot köt és opportunista módon mindenkihez alkalmazkodik. Ez az olcsó túlélés és olcsó népszerűség szeretete. Mi azonban nem erre a szeretetre kaptunk parancsot. Az igazi szeretet meri fölvállalni a nagyobb jó érdekében azt, hogy átmenetileg háttérbe szorítsák, ne szeressék, esetleg áldozattá váljon, mert tudja azt, hogy az igazi áldozat az egyetlen olyan mozzanat az emberi életben, amelynek hosszú távon jövôje van és amely elôbb vagy utóbb meghozza a gyümölcsét. Ezért hangsúlyozza az Úr Jézus: ,,Ahogy én tettem, ti is úgy cselekedjetek! Szolgáljátok egymást!'' (Vö. Jn 13,15) Ez nem kiszolgálást jelent, és nem is a másik szeretetének vagy elismerésének a koldulását, hanem azt jelenti, hogy nem válogatunk a szolgálatok közül, miközben másokért élünk. Ha kell, még a rabszolga munkáját is fölvállaljuk azért, hogy tettekben mutassuk meg a szeretet parancsának teljesítését. Az utolsó vacsorán az Úr Jézus beszélt a második eljövetelérôl. ,,Kis idô és nem láttok engem, kis idô és újra láttok engem, mert az Atyához megyek. Azért megyek az Atyához, hogy helyet készítsek nektek. Atyám házában sok hely van'' (Jn 16,16; 14,2-3). Az apostolok nehéz helyzetbe kerülnek, határhelyzetben vannak, reményük komoly próba elé kerül. Szeretik Jézust, de aggódnak a saját jövôjükért. Mindenüket elhagyták, rátették életüket egy ügyre, és emberileg úgy tűnik, hogy minden értelmetlen volt. Ezért csillantja fel az Úr Jézus elôttük a természetfölötti reményt és a remény tartalmát: hogy nem hagyja árván ôket. Elmegy, de majd újra visszajön hatalommal és dicsôséggel, és addig itt hagyja nekik a Vigasztalót, a ,,Mellettük állót'', az ,,Ügyvédet'', a ,,Szószólót'', a Szentlelket, aki gondoskodik arról, hogy ne maradjanak árván. A Szentlélek majd gondoskodik róla, hogy Krisztus egyházából ne haljon ki a hit, ne halványuljon el a remény és ne menjen zsákutcába a szeretet számos jó szándékú törekvése. Nagycsütörtök estéjén az Úr Jézus vérrel verítékezik a világ bűneiért. Átélte, hogy mit jelent a bűn, nevezetesen az isteni szeretet visszautasítása és kigúnyolása. Ezt csak az tudja átélni, aki bűntelen, akit a bűn látszat-öröme nem érintett meg és aki valóban tudja azt, mint Fiú, hogy milyen tiszta és milyen önzetlen az Atya világ iránti szeretete. Ez a bűn-átélés sajtolja ki a vércseppeket a homlokán, és ez váltja ki belôle emberi természete szerint a legszörnyűbb érzéseket: a teljes elhagyatottság érzését, hogy akik mellette álltak, még azok is elfordulnak tôle. Ez az állapot mondatja ki vele, hogy ,,még egy órát sem tudtok virrasztani velem?'' (Mt 26,40) Mégis elfogadja a szenvedés kelyhét, amikor így imádkozik: ,,Atyám, ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te'' (Mk 14,36). Engedelmességgel elébe megy annak, amirôl elôre tudja, hogy minden személyes energiáját mennyire igénybe fogja venni. Amikor jönnek érte a pribékek, újra megnyilvánul szívének igazi énje. Megvédelmezi övéit, amikor a katonák a sötétben botorkálva ôt keresik és azt mondja: ,,Én vagyok a názáreti Jézus'' (Jn 18,6). Akkor az embereket, akik a sötétség fiai, az igazság világosságával való szembesülés annyira megdöbbenti, hogy hátrahôkölnek és földre esnek, s amikor újra rendezik soraikat, Jézus ismét azt mondja, hogy ,,ha a názáreti Jézust keresitek, ezeket hagyjátok elmenni, mert én vagyok az'' (vö. Jn 18,8). Mint a mennyei Atya leghitelesebb küldötte és egyszülött Fia, Jézus megmutatja, hogy mi lakozik a szívének mélyén, és föltárja elôttünk az emberi lét igazi értelmét. Életünk értelme az a szolgálat és áldozat, amire ô példát mutatott, amire tanított. Elénk éli azt, hogy mit jelent az igazi szeretet elméletben és gyakorlatban. Fölcsillantja elôttünk az örök élet reményét, amikor megjövendöli, hogy nem az áldozaté az utolsó szó, hanem a föltámadásé és a megdicsôülésé. Ugyanakkor viszont szembesít bennünket ebben a határhelyzetben önmagunkkal. Tán mi is Péterek vagyunk, akik ingadozunk? Talán mibennünk is bujkál egy Júdás, aki valamilyen hátsó gondolattal közeledik Jézushoz, és amikor kiderül, hogy nem azt kapja Jézustól, amit evilági érdekei szerint várna, akkor elfordul tôle és tán még az árulásra is képes? Talán mi vagyunk azok a Júdások, akik újra visszaemlékezünk Jézus önzetlen szeretetére és azt kiáltjuk, hogy ,,elárultuk az igaz vért''? Elkeseredünk, elveszítjük reményünket, és nem tudunk újjászületni a bűnbánat által. Talán mi vagyunk azok az Annások és Kaifások, akik magukat nagyon hívô, vallásos embereknek tartják és akik Isten nevében akarják az Isten küldötteit üldözni? De az is elôfordulhat, hogy esetleg mi vagyunk azok a latrok, akik jó pénzért lelkesednek az Isten ügyéért, de ha több pénzt kapnak vagy több elônyhöz jutnak, akkor az Isten ellenségeiért lelkesednek. Magunkba kell tekintenünk nagycsütörtök éjszakáján, és tudatosítanunk kell, hogy mindennek a lehetôsége megvan bennünk is. Ezért álljunk alázatosan az Úr színe elé, és kérjük ôt: ,,Uram, mi tudjuk, hogy te jel vagy, melynek ellentmondanak és a te szíved elôtt a határhelyzetekben megnyilvánulnak sok szív érzései. Tisztítsd meg az én szívemet, hogy az igaz, jánosi, szeretett tanítvány neked tetszô érzései nyilvánuljanak meg majd az én tetteimben, hogyha próbára teszel.'' Nagypéntek Elmélkedéseink mottójául Simeon prófétai jövendölô szavait választottuk: ,,Jézus jel lesz, melynek ellentmondanak, és sok szív érzései, titkos gondolatai nyilvánulnak majd meg elôtte'' (vö. Lk 2,34- 35). E kijelentés tükrében vizsgáljuk a nagypénteki eseményeket: Hogyan nyilvánulnak meg sok szív rejtett érzületei ebben az egészen egyedi és kitüntetett történelmi határhelyzetben, az Úr Jézus pere és keresztútja, továbbá kereszthalála során? Azért fontos errôl elmélkednünk, mert mindegyikünk életében jöhet egy határhelyzet, egy próbatétel, amikor ki kell nyilvánulnia Istennel kapcsolatos rejtett gondolatainknak és érzületeinknek. Nem mindegy, hogy mi nyilvánul meg belôlünk, hiszen amilyenek vagyunk, olyanok maradunk esetleg az örök életre is. Hogy ki milyen módon áll hozzá Jézus nagypénteki alakjához, az attól is függ, hogy milyen módon élt azelôtt. Egyesek hittel, szeretettel fordulnak Jézus felé, míg mások elôítéleteiknek és gondolkodásuknak megfelelôen ellenségeskedve és hitetlenül. Akárhányszor vita tárgyát képezi, hogy ki volt felelôs Jézus elítéltetéséért. Vajon a zsidók-e vagy a pogányok? Vajon Kaifás vagy Pilátus? Egyszerűen és tárgyilagosan kell nézni ezt a jelenséget. A zsidó nagytanács a felelôsséget az általuk gyűlölt, pogány, megszálló helytartóra, Pilátusra hárítja, Pilátus pedig ,,mossa kezeit'', és a felelôsséget a zsidókra hárítja. Vajon ez nem az áteredô bűn beállítottságának újra megjelenése? Amikor az Úr számon kéri Ádámtól, hogy mit tett, akkor ô a feleségére mutat, az asszony pedig a férjére. S végül mind a ketten az Istent próbálják felelôsségre vonni: miért teremtett az Isten embert, és miért teremtett neki társat? Mintegy megismétlôdik az áteredô bűn, a felelôsség áthárítása a másikra, és önmagunk ártatlanná nyilvánítása. Hányszor és hányszor hallunk ilyen megnyilatkozásokat: ,,Ha az Isten Jóisten lenne, akkor hogyan engedheti meg azt, hogy ártatlanok szenvedjenek?'' (A legfôbb ,,ártatlanok'' természetesen mi vagyunk.) Az ilyen kijelentések hátterében mindig a bálványimádás áll, nevezetesen mi nem abban az Istenben hiszünk, aki kinyilatkoztatta magát, hanem abban, akit a pogány bálványimádókhoz hasonlóan mi magunk elképzelünk. Emögött pedig a hit teljes hiánya húzódik meg, még akkor is, ha szájunkkal magunkat hívôknek nevezzük. A hit ugyanis nem más, mint az az alapvetô bizalom, hogy én Istent olyannak fogadom el és olyannak szeretem, amilyennek ô történelmileg magát kinyilatkoztatta. Nem az a kérdés, hogy a zsidók vagy a pogányok felelôsek-e Jézus haláláért. A lényeg az, hogy mindnyájan elítéljük újra és újra Krisztust, amikor a felelôsséget áthárítjuk a másikra. Az Úr Jézus megy a keresztúton. Arra jön a mezôrôl Cirenei Simon, és a római katonák kényszerítik, hogy segítsen a keresztet hordozni, hiszen látják, hogy Jézus mindjárt összeroskad a kereszt súlya alatt, jóllehet a törvény szerint az elítéltnek kell vinni a keresztfát a kivégzôhelyre. Cirenei Simon elôször húzódozik, nem akar segíteni. A jogszerű gondolkodás jelenik meg benne: ,,Mi közöm nekem ehhez az emberhez?'' ,,Nem az én kötelességem ez, hanem az elítélté.'' Nem tudjuk, hogy mennyire volt vallásos Cirenei Simon. Valószínűleg egy farizeusi értelemben rosszul vallásos ember lehetett, mert aki kemény fizikai munkát végez kinn a földeken, annak nincs ideje arra, hogy pontosan megtartsa Mózes hatszázhatvanhat törvényét. Mindazonáltal valami alapvetô dolgot teljesített: a teremtô Isten parancsát, hogy dolgozzon, legyen a Teremtô munkatársa, munkájával alakítsa át a földet. Úgy látszik, ez egy olyan fontos erény, ami lehetôvé tette, hogy az irgalom is megjelenjen a szívében. Miután természetes erkölcsi érzékével felismerte a szenvedô Jézusban, hogy ô ártatlan és nem lator, segít neki vinni a keresztet. Lám, egy jelentéktelen, névtelen ember, akinek ma is emlegetjük a nevét, mert segített hordozni Jézus keresztjét! Akárhányszor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy valakinek a segítségére szorulunk. Megdöbbentô, hogy nem mindig azok segítenek, akiktôl ezt jogosan elvárjuk, hanem lehet, hogy egy idegen vagy egy eddig észre sem vett, esetleg egy kissé lenézett és megvetett ember lesz az én Cirenei Simonom. Figyelmeztessen alázatra bennünket az ô esete! Segítsük hordozni mások keresztjét, hiszen ,,amit egynek tettetek a legkisebb testvéreim közül -- mondja az Úr --, azt nekem tettétek'' (Mt 25,40). Miközben az Úr Jézus fölér a Golgotára, látja, hogy az úton asszonyok siránkoznak. Ôt siratják. Jézusban van annyi tartás, hogy nem rendül meg különösebben ettôl a siránkozástól, hanem csak annyit mond: ,,Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, hanem sírjatok inkább magatok és gyermekeitek miatt!'' (Lk 23,28) Asszonyok sírása ilyen helyzetben valószínűleg rituálisan elôírt sírás volt, bizonyára volt azonban benne ôszinte együttérzés is. Ám az Úr Jézus messzebbre tekint. Prófétai szemmel látja már Jeruzsálem pusztulását, látja azt a jövôt, ami a választott népre vár, mert nem ismerte föl meglátogatásának idejét. A sírás önmagában nem erény. Lehet duzzogva és a tehetetlenségünk jeleként sírni, amikor valami nem sikerült nekünk. Ez nem üdvözítô és megtisztító sírás, hiszen ilyenkor mi vagyunk a középpontban. A tiszta könny az, amikor nem önmagunk miatt sírunk, hanem valakiért, vagy amikor az ôszinte bűnbánat csal elô könnyeket a szemünkbôl. Ez a sírás annak a reménynek jele, amely a végsô megoldást Isten kegyelmétôl várja. Csak akkor válik üdvözítôvé a tehetetlenség, hogyha leteszem a fegyvert és azt mondom: ,,Én itt már tovább cselekedni nem tudok, most lépjél te, Uram!'' És ekkor sírásunk fölszabadító sírás lesz. Az Úr Jézust a keresztfára szegezik, ahol a keresztfa mellett ott a jobb és a bal lator. Ez a jelenet klasszikus példája annak, hogy az Úr Jézus jel, amelynek ellentmondanak és sok szív érzései föltárulnak elôtte. A bal lator káromolja Jézust, ráhárítván a felelôsséget: ,,Miattad kerültünk mi is ide, a szégyen fájára; a lassú halál martalékai leszünk veled együtt; ha te nem lennél hazug, ha te valóban az lennél, akinek mondod magadat, akkor meg tudnál szabadítani minket ettôl a kíntól és haláltól.'' Mi jut a felszínre a bal latorban? Az önzése. A bal lator csak magára gondol. Az igazság és az igazságosság gondolata teljesen idegen számára. Ôt nem érdekli az, hogy valaki megérdemli-e a büntetését vagy sem, ôt egyetlen dolog érdekli: az, hogy ô minden helyzetbôl elônyösen kerüljön ki. Ilyen volt az ô megelôzô lelkülete is, ezért fordult dühvel és hitetlenséggel Jézus felé a keresztfán. Ám a jobb lator szintén bűnös elôéletet élt. Megdöbbentô, hogy bűn és bűn között milyen különbség van! Lehet, hogy tárgyilag nézve mind a kettô egyformán garázda volt, esetleg jogilag mindkettô megérdemelte a halálos ítéletet, de más volt a lelkülete a bal latornak és más a jobb latornak. Súlyos tanulság ez számunkra: ,,Ne ítélj, hogy meg ne ítéltessél!'' (Mt 7,1) Ne a látszat szerint ítéljünk, mert lehet, hogy mind a kettô lator, de az egyik jó lator, a másik pedig rossz lator. Jézus nem a látszat szerint, hanem a szív ôszinte érzülete alapján ítél. A jobb latorban van igazságérzet. Figyelmezteti a bal latort, hogy ne káromkodjon, ne szidalmazza Jézust, mert ,,mi megérdemelten szenvedünk itt, ez viszont ártatlan'' (Lk 23,41-42). Nincs ebben sok magyarázkodás. Egyszerű, igazság szerinti, jogos, jogilag megalapozott megállapítás ez. S mi erre az Úr Jézus válasza? ,,Még ma velem leszel a Paradicsomban'' (Lk 23,43). Maga az Úr Jézus avatja szentté a jobb latort, és megígéri neki a mennyország jutalmát. Aki igyekszik elfogulatlanul megismerni az igazságot, aki arra törekszik, hogy a fölismert igazság szerint cselekedjék és aki minden helyzetben meg tudja ôrizni a helyes jogérzékét, valamint az igazság iránti fogékonyságát, az az ember nagyon közel van Isten országához. A keresztfa alatt ott áll elôttünk a római százados alakja, aki hasonlít a jobb latorhoz. Nem lehet azzal vádolni, hogy akár a monoteista, zsidó vallás követôje lenne, de még kevésbé, hogy vallásos keresztény lenne. Mégis ez a római centurio ki meri mondani Jézusra, hogy ,,ez az ember valóban Isten Fia volt'' (Mk 15,39). Hogyan jutott ô el erre a meggyôzôdésre? Az áteredô bűn következtében az emberi értelem annyira nem homályosult el, és az emberi szív annyira nem torzult el, hogy adott helyzetben ne tudná az igazságot fölismerni és megcselekedni. A római centurio igaz, római jellem volt, és az igazságnak megfelelôen fölismerte az adott helyzetben, hogy a zsidók irigységbôl és féltékenységbôl ölték meg a názáreti Jézust. Szerinte igaz ember volt, és ahogy a szenvedésben viselkedett, s ahogy meghalt, az annak a jele, hogy amit mondott magáról -- ti. hogy ,,én az Isten Fia vagyok'' -- az is igaz volt. Végül ott van a keresztfa alatt Mária és János, akik csendben, hallgató együttérzésben a legjobb barátoknak bizonyultak, hiszen bajban ismerszik meg, hogy ki az igazi barát. A többi apostol félénken, gyáván elmenekül. János, a legfiatalabb tanítvány ott van az utolsó percig a keresztfa tövében, és Mária, Jézus anyja is ott van. Nem olyan természetes az, hogy jelen van egyszülött Fia haláltusájánál, hiszen nagyobb gyötrelem nem lehet egy anya számára, mint végignézni fia kínszenvedését és kereszthalálát. Mégis ott van, mert tudja azt a jó barát és az édesanya, hogy a halálban van az ember a leginkább egyedül, akkor van a legnagyobb szüksége arra, hogy valaki ott álljon legalább a közelben, még ha nem is tud segíteni. Ekkor mondja az Úr Jézus: ,,Asszony, íme a te Fiad!'' és Jánosnak: ,,Fiú, íme a te Anyád'' (Jn 19,26-27). Azóta az egyház anyja Szűz Mária, és az egyház, amely apostoli egyház és amely oszlopokra -- ahogy Pál apostol írja --, Péterre, Jánosra és Jakabra épül mindig magában hordozza Máriát és szállást ad neki, mint ahogy János is magához vette az Úr Jézus édesanyját. Az az egyház -- mai szóval felekezet --, amely nem hordozza Jézus anyját, az nem lehet Jézus igazi egyháza. Az Úr Jézus nagypénteki keresztútja, elítéltetése és kereszthalála állásfoglalásra késztet bennünket, mint ahogy állást kellett foglalniuk a történelmi szereplôknek is. Alakítsuk úgy az életünket, hogyha minket közelít meg a nagypéntek, amikor nekünk kell találkoznunk a megalázott, elítélt, meggyalázott Krisztussal, esetleg a haldokló vagy a kereszten meghaló Krisztussal, amikor úgy tűnik, hogy az Isten eltűnt az életünkbôl -- mert nagypéntek délutánján elhomályosult az ég --, akkor majd úgy tudjunk választani és dönteni, ahogy azok az igaz emberek tették, akiknek a példája áll itt elôttünk. Nagyszombat Krisztus föltámadásának eseményeit vizsgálva láthatjuk, hogy mindazok, akik találkoznak Krisztus föltámadásának tényével, megmutatják igazi arcukat. Világossá válik, milyen lelkület lakozott bennük azelôtt és hogyan viszonyultak az Úr Jézus Krisztus személyéhez, tanításához. Amikor kiderült, hogy Krisztus föltámadt és a menekülô ôrök ezt elmondják Pilátusnak, továbbá miután megtudja a zsidó nagytanács, hogy üres a sír, akkor -- ahogy Máté evangéliuma írja -- a zsidó nagytanács vezetôi elmennek Pilátushoz és tiltakoznak mondván, hogy valamit kellene csinálni, mert ez az esemény még veszélyesebb annál, mint amit Jézus életében tett. Sikerül lepénzelni az ôröket, hogy hallgassanak errôl az eseményrôl. Ôsi taktika volt ez, latinul úgy nevezték, hogy ,,damnatio memoriae''. Az volt a lényege, hogy meg kell átkozni az illetô emlékét olyan formában, hogy agyon kell hallgatni ôt. Hogyha én valakit szidok, akkor beszélek róla, ha valakit kritizálok, akkor áttételesen információkat nyújtok róla. Amit szidok, akit kritizálok, ahhoz még valami közöm van. Ismerjük a mélylélektannak eme furcsa jelenségét. Elôfordul, hogy emberek tudatos szinten veszekednek és tudattalan szinten mégis szimpatizálnak egymással. Ez annak a jele, hogy valami közük van egymáshoz. A baj akkor kezdôdik, amikor már kritika sincs, veszekedés sincs, amikor hűvösen, tárgyilagosan beszélnek egymással vagy pedig az illetônek még a nevét sem említik. Jól bevált taktika ez a történelemben. Nem szidták Jézust, hanem arra próbálták rávenni az apostolokat, hogy hallgassanak róla. Pétert és Jánost azért botozták meg a zsidó nagytanács elôtt, mert beszélnek Jézusról a jeruzsálemi templomban. És akkor Péter azt mondja, hogy ,,mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk'' (ApCsel 4,20). Nagy baj, ha valaki olyan dologról szól, amirôl hallgatni kellene, de az is baj, ha hallgat arról, amirôl szólni kellene. Manapság sok fél igazságot, téves hitet terjesztenek. Az egyes irányzatok, amit megnyilatkozásaikban és írásaikban hirdetnek képviselôik, többnyire igaz, de amirôl hallgatnak, holott beszélni kellene róla, abban súlyosan tévednek. A nagy filozófus-matematikus Leibniz mondta, hogy a szektások és az eretnekek rendszerint nem abban tévednek, amit hirdetnek, hanem abban, amirôl hallgatnak. Ez elkezdôdött már akkor, amikor Krisztus föltámadt halottaiból. Megdöbbentô, hogy a hitetlenségnek milyen mélységei vannak! Ugyanezek a fôtanácsbeli tagok még akkor, amikor Krisztust eltemetik, elmennek Pilátushoz és azt mondják neki, hogy nagyon szigorúan ôriztesse a sírt, mert ez a csaló -- nevezetesen a názáreti Jézus -- megjövendölte, hogy föl fog támadni halottaiból. Ezért kell lepecsételni a sírt, és szigorú ôrizetet állítani eléje. Tehát a fôtanács tagjai hittek abban, hogy Jézus próféta és a jövendölései beteljesednek! Hittek abban, hogy Jézus képes föltámadni halottaiból! Mivel azonban gyűlölték ôt, mert riválisnak tekintették, aki leleplezte gôgjüket és hiúságukat, nem voltak hajlandók elfogadni az ô személyét, nem voltak hajlandók elfogadni ôt mint Messiást, az Isten küldöttét. Sátáni tulajdonság, hogy valaki úgy hitetlen, hogy közben hívô. A gonosz lélek tudja, hogy Isten létezik, és mégis gyűlöli ôt. Ez a fajta hitetlenség az embert a kárhozatba taszíthatja. Pilátus jellemtelen, gyáva ember, mégis megvolt benne az igazságérzet egy csöppnyi szikrája. Közismert volt a császári körökben, hogy Pilátus korrupt ember és zűrös anyagi ügyei vannak. Jól tudták ezt a zsidó nagytanács tagjai is, és ezzel próbálták zsarolni -- méghozzá elég sikeresen --, hogy számukra kedvezô ítéletet hozzon, hiszen a zsidóknak megszállott ország lévén nem volt joguk halálos ítéletet hozni. Mégis Pilátusban maradt valami a római jogi érzékbôl, amely igyekszik tárgyilagosan megállapítani, mi az igaz és mi a téves a jogrendben, ki a bűnös és ki az ártatlan. Nyilván megszólalt a lelkiismerete is, és azt is látta, hogy a zsidók az orránál fogva vezetik. Amikor a zsidó fôpapok azt követelték tôle, hogy ne azt írassa a kereszt fölé arámul, görögül és latinul, hogy ,,Názáreti Jézus, a zsidók királya'', hanem azt, hogy ,,Én a zsidók királya vagyok'' -- ezzel akarták ugyanis a fôpapok nevetségessé tenni Jézust még a halálában is --, akkor Pilátus azt mondja, hogy ,,amit írtam, megírtam'' (Jn 19,22), és nem változtatott a feliraton, nem engedett a zsidók zsarolásának. Ezzel akarva akaratlanul is Isten eszköze volt, mert Jézus valóban nem csupán a saját állítása alapján volt Messiás, hanem objektíve is az volt. Figyelemreméltó dolog és tanulság lehet a számunkra: Az ember lesüllyedhet nagyon mélyre, zsarolhatóvá, jellemtelenné és gyávává válhat egy határhelyzetben, de a lelkiismerete annyira ki nem hal, hogy egy adott pillanatban meg ne szólalna, és akkor mindig ott van a remény -- gondoljunk Pilátus pozitív példájára --, hogy még az utolsó pillanatban is végrehajthat valami tisztességes és becsületes tettet, vagy lehet egy jellemes megnyilatkozása. Erkölcsi szempontból senkinek sem reménytelen az élete Isten színe elôtt addig, ameddig él és ameddig a tisztességnek egy szikrája megvan benne. Kegyetlen dolog volt a keresztrefeszítés. Ezt a szokást a zsidók a perzsáktól vették át. A kivégzésnek ez a módja a rabszolgáknak járt ki. Római polgárt csak lefejezni lehetett. A keresztrefeszítés egy hosszan tartó, fulladásos halál volt. Ám az Úr Jézusnál ez a halál aránylag gyorsan bekövetkezett, mert olyan kegyetlenül megkorbácsolták elôtte. Keleti városokban a keresztrefeszítés többnyire a falakon kívül történt, és egy további megalázó mozzanat volt benne az is, hogy a keresztrefeszített ember lába nem került túl magasra a földtôl, méghozzá azért, hogy éjszaka a sakálok föl tudjanak ágaskodni és le tudják rágni a szenvedô lábát. A sakál és a hiéna tisztátalan állat. Ezzel akarták érzékeltetni, hogy az, akit a falakon kívülre taszítottak, akit a közösségbôl kivetettek és emberi méltóságától megfosztottak, az eleve tisztátalan. A mennyei Atya végtelenül irgalmas volt az Úr Jézushoz, és nem engedte, hogy ô, aki az Isten Báránya, aki maga az ártatlanság, ennek a tisztátalanságnak legyen martaléka. Jézust már annyira megviselte a súlyos korbácsolás, hogy a kereszten korábban meghalt, mint a latrok. Halálának bizonyítékaként a római százados keresztüldöfte oldalát, amibôl vér és víz jött ki. Amikor az Úr Jézust leveszik a keresztfáról, ismét megnyilvánulnak sok szív érzései, hiszen bátorság kellett ehhez a tetthez, mert Jézust tisztátalannak nyilvánították, akinek nem járt a temetés. Kockázatos dolog volt ez azért is, és gyorsan kellett cselekedni, mert már péntek délután megkezdôdött a szombati nyugalmi nap és annak megsértése a legnagyobb bűn volt a zsidóknál. Ám azok, akik igazán Jézus mellett voltak és akik a bajban is barátnak bizonyultak, leszedték a keresztfáról a holttestet, megkenték illatos illatszerekkel és a korabeli szokás szerint lepelbe burkolva vitték el a sziklasírhoz. Jézus sírja egy elôkelô sziklasírhely volt, amit a zsidó nagytanács egyik tagja, Arimateai József ajánlott fel Jézus temetésére. Arimateai József alakja hasonlít Nikodémushoz. Az ô példájuk arra figyelmeztet bennünket, hogy ne általánosítsunk. Ôk is annak a zsidó nagytanácsnak a tagjai voltak, akik Jézust gyalázatosan kiszolgáltatták Pilátusnak, aljas módon áthárították rá a felelôsséget és akik Jézus gyilkosai voltak. Sohasem ítélhetek el egy testületet mindenegyes tagjával, hanem mindenkit konkrétan kell megvizsgálni. Lám, Arimateai József és Nikodémus igaz emberek voltak, jóllehet a bűnös testület tagjaiként működtek. Ám a bajban derül ki, hogy mi lakik a szív mélyén. Talán kifelé nem mutatták látványosan, hogy ôk Jézusban hisznek, talán nem olyan típusú emberek voltak, akik az utcasarkon propagandát csináltak a saját meggyôzôdésüknek, hetvenkedtek bátorságukkal és kiállásukkal, de amikor a tettekre került a sor, bátrabbaknak bizonyultak az apostoloknál. Sok példát lehetne felhozni arra, hogy akárhányszor megbélyegzett és bűnös testületek, fajok, közösségek egyes, konkrét tagjai keresztényibb módon cselekednek nehéz helyzetekben, mint azok, akik békés idôkben nagy hangon hirdetik hitbeli meggyôzôdésüket. Az Úr Jézus -- ahogy megjövendölte -- harmadnapra, húsvétvasárnap hajnalán föltámadt halottaiból, ami annak is a jele, hogy nem a klinikai halál állapotában volt. A centurio lándzsadöfése is bizonyítja, hogy nem tetszhalottról van szó, hanem valóságosan meghalt ember támadt föl halottaiból. Isten ereje támasztotta föl ôt. A mennyei Atya ezzel nemcsak Jézus tanításának igazát bizonyította és nemcsak azt igazolta, hogy Jézus valóban a föltámadás és az élet, aki Úr a halál fölött, hanem azt is, hogy ô ártatlan volt, hiszen az ószövetség tanítása szerint a szenvedés és a halál a bűn következménye. Aki ellenben legyôzi a halált és a szenvedésnek új értelmet ad, az teljesen ártatlan, szent, Isten hatalmas Fia. Az Úr Jézus föltámadt teste egy másik dimenzióba került. Ezt a földi élet hasonlatosságára nem tudjuk bemérni. Sokan azért tagadják Krisztus föltámadásának lehetôségét, mert abból az ismeretelméleti alapállásból indulnak ki, hogy igaz csak az lehet, ami eddig igazolást nyert, akár értelmi belátással, akár tekintély alapján, akár kísérletileg a tapasztalás útján. Krisztus föltámadása egyedi és megismételhetetlen jelenség. Alulról nézve történelmi jelenség, fölülrôl nézve történelmen túli jelenség. Mivel egyszerre történelmi és történelmen túli, ezért nem lehet egyszerűen beskatulyázni, elhelyezni az eddig ismert rendszerek, fogalmak és tapasztalások körébe. Az ószövetség alapján lehetséges a test föltámadása Isten különleges erejébôl és kegyelmébôl, de hogy ez itt és most a názáreti Jézusban realizálódott, ez még egy vallásos zsidó számára is komoly természetfölötti hitet és bizalmat igényelt. Isten a meglepetések Istene. Ô tehet valami olyat is, amire én nem számítok. Van-e bennem elég alázat, hogy elfogadjam: Isten még nekem is tud valami újat mondani? Nagy jóhír számunkra, hogy a mi hitünk sohasem elveszett hit és a mi reményünk nem fut bele a reménytelenség zsákutcájába, mert a gyôzelem már megszereztetett nekünk Krisztus föltámadásával. Hiszen ,,akik bennem hisznek, azokat én majd fölmagasztaltatom'' (vö. Jn 3,15-16). ,,Akik vele együtt szenvedtek, azok vele együtt megdicsôülnek'' (vö. Róm 6,8). Mindnyájunkat magával ragad az ô országába, hiszen azért ment Atyjához, hogy helyet készítsen nekünk, és ott sok hely van (vö. Jn 14,2). Rajtunk múlik, hogy úgy éljük meg életünk határhelyzeteit, választásait, döntéseit és sorskérdéseit, hogy az a lelkület nyilvánuljon meg bennünk, ami Krisztus Jézusban volt, és akkor majd nekünk is lesz helyünk az ô Országában. ======================================================================== Találkozások a föltámadt Krisztussal (Húsvéti triduum) I. Mk 16,9-14, Jn 20,11-18 és Lk 24,13-35 A Húsvétot elôkészítô lelkigyakorlat témája a föltámadt Krisztussal való találkozás. Azokról a találkozásokról lesz szó, amelyek során a föltámadt Krisztussal konfrontálódik az ember, és megvizsgáljuk, hogy ezek milyen mondanivalót hordoznak a mi számunkra. Isten mindig a meglepetések Istene a Bibliában. Nem úgy viselkedik, ahogyan az emberek várják. A választott nép vezetôi és bizonyos értelemben a manipulált tömeg is olyan Istent vártak, aki a hatalmon lévôket fogja igazolni. Ezzel szemben a názáreti Jézus nem így viselkedik. Ahol ô megjelenik, ott eltűnik az emberek arcáról a szomorúság. Jézus örömet hozott -- az evangélium szó is örömhírt jelent --, de nem valami vigasságról van itt szó, hanem a nyomorúság elhárításáról. Jézus azáltal lesz örömünk oka, hogy elveszi evilági szomorúságunkat. Ilyen értelemben valóban megváltó. Bôven akadnak hamis próféták, akik jóllehet boldogsággal kecsegtetnek bennünket, a lelkünk legmélyén lévô nyomorúságtól azonban nem tudnak megszabadítani. Az embernek szellemi lelke van, és egzisztenciája az örök életre van betájolva, ezért egyedül az Isten birtoklása tudja ôt boldoggá tenni. Ezt az alapállást láthatjuk az Úr Jézus megjelenéseinél is. Tulajdonképpen a föltámadt testben való megjelenései során arról lehet ôt fölismerni, hogy ugyanazt a hatást váltja ki az emberekbôl, mint amelyet kiváltott földi működése idején. Döbbenetes, hogy bár az apostolok nem ismerik fel ôt rögtön, mégis ugyanaz a vallási élmény, ihletettség járja át a szívüket, mint Jézus földi életében, kereszthalála elôtti együttlétük során. Azt hiszik, hogy tán kísértetet látnak. Nem értik, hogyan lehet jelen az Úr Jézus, hiszen ô meghalt. Nem tudják beazonosítani a Föltámadottal, mert Isten nemcsak a meglepetések Istene, hanem mindig rejtôzködô Isten is: Deus absconditus, az elrejtôzött Isten. Ha ugyanis Istent színrôl színre látnánk a maga lényegében és teljes mivoltában, abba belepusztulnánk. Amikor Mózes színrôl színre akarta látni Istent a Hóreb hegyén, az Úr azt mondta neki, hogy ,,arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon'' (Kiv 33,20). A Feltámadottal való találkozásokból két jelenetet fogunk megvizsgálni: az egyik Mária Magdolna, a másik az emmauszi tanítványok esete. Mária Magdolna az elsô, akinek megjelenik a föltámadt Krisztus. Mária Magdolna valami nagyon jó dolgot ôrzött meg bűnös életébôl. A bűnben is van valami érték, nem az erény hiánya, hanem valami sajátos bohémség, a megkötöttségeinken való túllendülés, ami nagyon fontos a megtéréshez. Csak ebben az összefüggésben értjük meg az Úr Jézus arra vonatkozó kijelentését, hogy a ,,vámosok és az utcanôk megelôznek titeket Isten országában'' (Mt 21,31). Tudniillik Krisztus követése nem egy szokványos magataratás. Arra csak olyan emberek vállalkozhatnak, akik szembe mernek szegülni a korszellemmel, az emberi vélekedésekkel és elôítéletekkel, a megcsontosodott emberi törvényekkel. Egyfajta kockázatvállalás és ellentmondás nélkül tehát nincs megtérés és Krisztus-követés, hiszen a keresztény egzisztencia az ellentmondás jele. Mária Magdolnában megvan a régi, bűnös életébôl ez a fajta bohémség és kockázatvállalás: ô nem törôdik a zsidó vallási szokásokkal és az emberek véleményével. Ezen már régen túl van, bármit is gondolnak róla az emberek. Ô egyszerűen szereti Jézust, és a reménytelenségben is kimegy a sírhoz. Nem tudja, hogy Krisztus föltámadt, egyszerűen csak azt érzi, hogy elveszítette Jézust, mert Jézus meghalt. Amikor a sírkertben sírdogál, egyszercsak megszólítja ôt az Úr Jézus. Mária Magdolna meg van gyôzôdve arról, hogy a kertész szólította meg, sôt azt is mondja neki, ,,hogyha te vitted el a holttestét, mondd meg, hogy hová tetted, hogy magammal vihessem'' (Jn 20,15). Akkor a ,,kertész'' nevén szólítja ôt: ,,Mária''. Ô föltekint, és meglátja az Úr Jézust. Ez a Jézus azonban nem egészen az, aki a földi életében volt. Ez már a föltámadt testben megmutatkozó Jézus. Az evangélium nem írja ezt így körül, csupán azt a jelenetet emeli ki, hogy Mária Magdolna nem tudja, mit kezdjen Jézussal. Át akarja ölelni a lábát, vagyis érzékelni akarja, hogy tényleg Jézus az, tehát nem halt meg. Az eszébe sem jut, hogy Jézus föltámadt halottaiból. Az Úr Jézus érezteti vele, hogy itt egy más dimenzióról van szó: ,,Ne érints meg engem!'' (vö. Jn 20,16). Vagyis arról van szó, hogy az Úr Jézus átvonult a földi létbôl a mennyei létbe és ezt az átvonulást, pászkát akarja velünk megosztani, ebbôl akar bennünket részesíteni. A ,,pászka'' szó nemcsak kivonulást jelent, hanem átvonulást is. Nemcsak az Egyiptomból, a rabszolgaság földjérôl való kivonulást jelenti, hanem átvonulást is a Vörös-tengeren, átvonulást egy másik dimenzióba. Ezt kell megértenie mindenkinek, aki a Föltámadottal találkozik. Mária Magdolnának is át kell élnie ezt. Az Úr Jézus azonnal megbízza egy feladattal: ,,Menj el a tanítványaimhoz, és vidd hírül nekik, hogy föltámadtam!'' (Vö. Jn 20,17) Mária Magdolna rögtön kap egy küldetést. Tanúskodnia kell arról, ami Húsvét vasárnapján történt. Neki kell ezt az örömhírt elvinni az egyháznak. Isten gondolatai nem a mi gondolataink, az ô stílusa nem a mi stílusunk. Az Úr Jézus is túlteszi magát minden emberi elôítéleten és törvényen. Ô csupán a szív tisztaságát nézi, a többi nem számít elôtte. Mária Magdolnában megvan a hit és a szív tisztasága. Ôt nem érdekelték az emberi elôítéletek, ô kitartott a keresztfa alatt a reménytelenségben is Szűz Máriával és Szent János apostollal. Mária Magdolna megkapta ezért a jutalmat: neki jelent meg elôször a föltámadt Krisztus, akirôl tanúskodnia kellett. A nôk sajátos küldetése ez a fajta tanúskodás. A nôi lélek kommunikációs képessége kiváló eszköz lehet az Isten kezében az örömhír továbbadására. Sokszor belénk akarják fojtani az evangéliumot, folyvást hangsúlyozzák, hogy a vallás magánügy, pontosabban a lelkiismereti szabadság fogalmát tudva és akarva összekeverik a vallásszabadság fogalmával. A lelkiismereti szabadság annyit jelent, hogy a lelkiismeretemben az Isten színe elôtt állok és ebbe nincs másnak beleszólása, illetve egy bizonyos ponton túl a felelôsség egészen az enyém. A vallásszabadság ellenben nem azt jelenti, hogy ami a lelkiismeretemben a vallási vagy világnézeti meggyôzôdésem, arról én senkinek sem szólok. A vallásszabadság eleve nyilvános. A vallás -- magában a szóban is benne van -- hitmegvallás, ez pedig feltételezi, hogy más emberek elôtt vallom meg a meggyôzôdésemet. Feltételezi az embereknek azt a jogát, hogy akik egy vallási csoporthoz tartoznak, azok vallási meggyôzôdésüket, világnézetüket kívülrôl is kifejezik és érvényre juttatják. Ezt szeretnék elfojtani bennünk szántszándékkal régi kommunista örökségként, tudatosan összekeverve a lelkiismereti szabadságot a vallásszabadsággal. A nôknek megvan az a sajátos tulajdonságuk, hogy tôlük sok mindent elfogadnak az emberek. Ezt a karizmát ki kell használni az evangélium hirdetésében, mert ,,a hit hallásból ered, a hallás pedig Krisztus igéjébôl'' (Róm 10,17). Az elvetett mag mindig megtermi gyümölcsét. Mária Magdolna elmondta az apostoloknak, hogy találkozott a föltámadt Krisztussal, de ôk nem hitték el neki. Ô azonban nem hagyta, hogy belefojtsák a szót, mert élménye és tapasztalata volt errôl. Ha egyszer a nôi lélek valamirôl meggyôzôdik, akkor nem ismer akadályokat. Nagyon fontos azonban, hogy maradjon meg az apostolok küközösségében. Az Úr Jézus Mária Magdolnát az apostolok közösségébe küldte, és nem azt mondta neki, hogy Jeruzsálem utcáin hirdesse az ô föltámadását. Ezután nyilvánvalóan az apostolok is igyekeztek meggyôzôdni az igazságról. Péter és János futva sietett az üres sír felé, ám az asszonyok szavára indultak el, mert ember vezeti az embert Istenhez. Itt van a mi nagy felelôsségünk. Mindegyikünknek van egyfajta küldetése: El kell mondani Jézus Krisztus igazságát, üzenetét az embereknek. A másik találkozás az emmauszi tanítványok esete, amikor a tanítványok tágabb köréhez tartozó két férfiú -- csak az egyik nevét tudjuk Lukács evangéliumából, Kleofásnak hívták -- elkeseredve elhagyja Jeruzsálemet, mert keresztre feszítették Jézust. Az Emmausz felé vezetô úton egy vándor idegenben találkoznak az Úr Jézussal. Ahogy Mária Magdolna a kertészt vélte meglátni a föltámadt Krisztusban, itt egy vándor idegen csatlakozik a két tanítványhoz, megszólítja ôket, és megkérdezi, hogy mirôl beszélgetnek. Ôk így válaszolnak: ,,Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban... A názáreti Jézus esete, aki ... nagyhatású próféta volt... Fôpapjaink és elöljáróink halálra ítélték, és keresztre feszítették. De ma már harmadnapja annak, hogy ez történt'' (Lk 24,18-21). A vándor idegen elkezdi magyarázni nekik az ószövetségi jövendölésekbôl és a messiási zsoltárokból, hogy a Messiással mindennek meg kellett történnie. Rámutat arra, hogy a Messiás-képük egyoldalú volt, hiszen az ószövetségi jövendölések nem egy dicsôségesen uralkodó, politikai Messiásról beszélnek, hanem olyan Messiásról, aki a fájdalmak embere, Jahve szenvedô szolgája, aki a mi bűneinktôl töretett össze és föláldozta magát nemcsak a népéért, hanem a világ minden emberéért. Mialatt kifejti az írások értelmét, eljutnak egy Emmausz nevű községbe. Akkor betérvén egy fogadóba a két tanítvány kéri a vándor idegent, hogy ,,maradj velünk, mert esteledik és már lemenôben van a nap'' (Lk 24,29). A keleti embernél az asztalhoz való meghívás mindig a baráti közösségbe való beiktatást jelenti. Miután leülnek az asztalhoz, az Úr Jézus kezébe veszi a kenyeret, megtöri, és áldást mond. Ôk akkor egyszerre felismerik a kenyértörésben a Föltámadottat, aki eltűnik a szemük elôl. Majd ezután megkérdezik egymástól, hogy ,,ugye lángolt a szívünk, amikor kifejtette az Írásokat?'' (Lk 24,32) Tehát már lángolt elôtte a szívük, és azért hívták meg a közösségükbe ôt. Az emmauszi tanítványokkal ugyanaz történik, mint Mária Magdolnával: Eddig szomorúak voltak, majd elvették a szomorúságukat. A szomorúságtól való megváltottság az öröm állapotába juttat. Ez a természetfölötti öröm legyôzi bennük a félelmet, és most már vissza mernek térni Jeruzsálembe, ahol az apostolok közösségében el kell mondaniuk, hogy találkoztak a Föltámadottal. Mire az apostolok azt válaszolják, hogy ,,nekünk is megjelent, Péternek és a többieknek'' (vö. Lk 24,34). Párhuzamot figyelhetünk meg az emmauszi tanítványok és Mária Magdolna esete között: Mindkét esetben egy ,,átvonulás'' történik a természetes rendbôl a természetfölöttibe. Ahogy az Úr Jézus Mária Magdolnát a találkozás által átviszi ebbe a rendbe, ugyanúgy az emmauszi tanítványokat is ,,átvonultatja'' a természetesbôl a természetfölötti rendbe. Mária Magdolna meg akarja érinteni Jézus testét. A latin nyelv két kifejezést használ a testre: caro, corpus. A görög nyelv szintén két szót ismer a testre: sarx, szoma. Amikor az Úr Jézus azt mondja Mária Magdolnának, hogy ,,ne érints engem'' (vö. Jn 20,16), akkor ezzel azt akarja mondani, hogy ,,te az én hús-testemet, a természetes rendbe tartozó testemet keresed. Ezzel szemben az én testem már természetfölötti, nem caro, hanem corpus, nem sarx, hanem soma. Az én természetfölötti testem már túl van a tér és az idô tartományán, jóllehet meg tudja mutatni magát térben és idôben is, de nincs szükségszerűen alávetve azok törvényeinek''. A ,,caro'' és a ,,sarx'' nem más, mint amibe kapaszkodni lehet, de csak ideig-óráig. Mária Magdolna kapaszkodni akar Jézus testébe, és most meg kell tanulnia az ,,átvonulás'' során, hogy neki nem a múlandó, halandó testbe kell kapaszkodnia, hanem a természetfölöttibe, ami már Krisztus titokzatos teste, az egyház, amely szétosztja magát és megsokszorozódik. Az Úr mintegy megtapasztaltatja a benne hívôkkel, hogy milyen módon lesz ô majd közöttük és velük az alatt az idô alatt, amivel kapcsolatban azt mondja az utolsó vacsorán, hogy ,,kis idô és nem láttok engem, ismét kis idô és újra láttok engem, mert az Atyához megyek'' (Jn 16,16). Ez alatt a ,,kis idô'' alatt ô nem konkrétan, foghatóan, egyediesítve lesz velünk. Most a tágabb, megsokszorozódott együttlét következik: Jézus ott van közöttünk, bennünk, az ô egyházában. Ezt az üzenetet kell Mária Magdolnának megértenie. Az emmauszi tanítványoknak pedig ezen túlmenôen azt kell megérteniük -- hiszen ôk is tartják a kapcsolatot az apostolok közösségével, az egyházzal, ami apostolokra és prófétákra alapozott épület, amelyet maga Krisztus alapított --, hogy Jézus az igében és az Eucharisztiában is ,,átvonul, átvezeti ôket a természetes rendbôl a természetfelettibe''. Minden találkozásnál döbbenetes, hogy nem ismerik föl rögtön Jézust. Ennek az az oka, hogy Jézus már egy más dimenzióban van. Amikor az igét hirdeti nekik, akkor lángol a szívük. Amikor a kenyértörésben fölismerik ôt, akkor egyszerre csak érzik, hogy ugyanazt teszi most, mint amit az utolsó vacsorán tett. Milyen szomorú az, hogy a katolikusokat, alig érdekli az Isten Igéje, az isteni kinyilatkoztatás, ami a Biblia. Kértük-e már kölcsön valakitôl a Szentírást, vagy kérte-e már tôlünk valaki kölcsön a Szentírást? Távozván a templomból a szentmise végén, vajon mennyi ideig szokott megmaradni az emlékezetünkben az aznapi evangélium vagy az ószövetségi olvasmány? Más könyveket milyen szívesen olvasunk, és nem felejtjük el! Egy meghalt rokonunk végrendeletét azonnal elolvassuk, és még évtizedekig emlékszünk arra, hogy melyik az a mondat, ami ránk vonatkozik, hogy történetesen mit örököltünk. Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy az Úr nem tud jelen lenni közöttünk az Isten Igéjében, ha nem olvassuk a Bibliát! Számos olyan kiadvány van, amelyben minden napra jut egy-egy szentírási idézet. Ha naponta járnánk szentmisére, tapasztalnánk, hogy minden napnak megvan a maga olvasmánya és evangéliuma. Ha összejárnánk egy közösségben, ahol nem kultúrtörténeti érdekességként, hanem imádkozva olvasnánk a Bibliát, akkor az valóban Isten szava lenne a számunkra. Az emmauszi tanítványok így hallgatták a vándor idegent, amikor kifejtette nekik az Írások értelmét. Az Úr jelen van az Eucharisztiában is. Nagyon fontos azonban, hogy megfelelôen készüljünk föl a szentmisére. A II. Vatikáni zsinat liturgikus reformja sajátos módon szétválasztotta az igeliturgiát és az áldozati liturgiát, mintegy érzékeltetve, hogy a Szentléleknek föl kell készítenie a lelkünket arra, hogy az áldozat liturgiájában föl tudjuk ajánlani az életünket, bánatunkat, örömünket az Úrnak és ezt a fölajánlott életet úgy tudjuk elfogadni az Úrtól ajándékként, amiként az Úr ezt átalakította: Krisztussal átitatva és ugyanazzal a lelkülettel, mint ami Krisztus Jézusban volt. Másként van tehát jelen közöttünk a föltámadás után az Úr Jézus: Jelen van az ô egyházában, az Igéjében, az Eucharisztiában, az apostolok és minden szeretô ember közösségében. A teológia sajátos sorrendben tanít Istenrôl és az egyházról. Az elsô lépcsôfok a filozófia, ami Isten felé irányítja az ember gondolkodását. E filozófiának a végsô konklúziója az, hogy a teremtett világból mint okozatból a teremtô Isten mint a világ nem okozott, legvégsô oka nem csupán hittel, hanem természetes ésszel is fölismerhetô. Az emberi értelem képes erre, jóllehet belejátszik a szabad akarat is. A következô lépésben az értelem számára bizonyítjuk, hogy a hit lehetséges. A hit nem valamifajta hiszékenységet és hiedelemre való beállítottságot jelent. Hitünk tárgya a kinyilatkoztatás, ami nem babona. Amit az Isten kinyilatkoztatott, az értelmes dolog. Nincs két igazság: külön az értelem és külön a hit igazsága. Ezután következik az alapvetô hittan (fundamentál-teológia), amelynek feladata bizonyítani az egyház ismertetôjegyeibôl -- egy, szent, katolikus, apostoli --, hogy az valóban hitelesen képviseli a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását. Ennek belátásából azonban az emberek még nem lesznek hívôk. A papnevelô intézetben párhuzamosan történik az oktatás és a nevelés: Van egy élô közösség, az egyháznak egy kis mikromodellje, amely a papságra készül, és itt folyik az elméleti oktatás, tehát a két sorrend kiegészíti egymást. A papnevelô intézetben, a ,,kis egyházban'' a papságra készülô fiatalember elôször azt tapasztalja meg, amit a zsoltáros így fogalmaz: ,,Milyen jó és milyen szívet örvendeztetô, ha a testvérek egységben vannak az Úrban!'' Nem Isten létének bizonyításával kell kezdeni, hanem elôször kell teremteni egy olyan kis egyházat, amelyben egy kívülálló megtapasztalja, hogy milyen az a testvéri szeretet, ahol nem a vérség hozza össze az embereket, hanem a közös ügy, a Krisztus iránti szeretet. Ha egy kívülálló megtapasztalja egy testvéri közösségben azt, hogy felnôtt emberek önzetlenül segítenek egymáson és ténylegesen meg tudnak bocsátani egymásnak, akkor majd felteszi a kérdést, hogy honnan merítik ehhez az erôt. Utána már könnyebben megérti, hogy az egyháznak miért tulajdonsága az egység, a katolicitás, az apostoliság és a szentség, hogyha mindezt a gyakorlatban már elôzôleg megtapasztalta. Akkor már nem lesz nehéz elfogadnia, hogy a Biblia Isten szava, amit a Szentlélek sugalmazott, és az se jelent majd problémát, hogy értelme számára alátámasztják Isten létét. A gyakorlatban tehát fordított a sorrend. Ezt nagyon meg kell szívlelnünk! A mai embernek -- amint sokan gondolják -- már mindent bebizonyítottak, és mindennek az ellenkezôjét is. Ezért nem hisz a bizonyításnak. Az emberek számára ma már csak a szeretet példája meggyôzô. Valaki mesélte, hogy amikor a börtönben politikai fogolyként ártatlanul büntetésben volt, nem kaphatott karácsonyra csomagot az édesanyjától. Volt ott egy pap, aki ellenben megosztotta vele a karácsonyi csomagját. Közismert, hogy a börtön olyan bűnös struktúra, ahol az embernek önzônek kell lennie ahhoz, hogy a biológiai létét egyáltalán fenn tudja tartani. Ha valaki lemond valamirôl, ami fontos a számára (ez esetben az étel) és odaadja a másiknak, az eme szeretet- tettével bebizonyította, hogy van Isten. Akivel ez az eset megtörtént, annak nem kellett tovább bizonyítani Isten és az egyház létét. Ez az az ,,átvonulás'', ez az az újabb jelenlét, amire bennünket a föltámadt Úr meghívott. Nekünk így kell jelenvalóvá tennünk a föltámadt Krisztus szavát, mert csak akkor lesz hitelünk Isten és az emberek elôtt! II. Jn 20,19-29 és Lk 24,33-43 A föltámadt Krisztussal való találkozásokról elmélkedve szólnunk kell arról a húsvétvasárnap esti találkozásról, amikor az Úr Jézus megjelenik a Tizenkettônek. A négy evangéliumot olvasva érdekes az a mozzanat, hogy húsvétvasárnap hajnalban elsôként asszonyok mennek Jézus sírjához. Ôk találják meg az üres sírt, nekik jelennek meg az angyalok, akik hírül adják, hogy Krisztus föltámadt. Ennek keretében van kiemelve Mária Magdolna esete. Az asszonyok feladata hírül vinni az apostoloknak, hogy Krisztus föltámadt. Ennek hatására Péter és János elmennek megnézni, hogy valóban igazat mondtak-e az asszonyok, vagyis látni akarják az üres sírt. Péter és János együtt indulnak el. János fiatalabb lévén elôbb ér oda az üres sírhoz, és az evangélium szerint ,,látta és hitt'' (Jn 20,8). Ezután következik a húsvétvasárnap esti jelenés, amivel párhuzamosan van leírva az emmauszi tanítványok története, hiszen ôk is húsvétvasárnap jönnek vissza az apostolokhoz és újságolják el nekik, hogy találkoztak a föltámadt Krisztussal. Azok pedig elmondják, hogy nekik zárt ajtók mögött jelent meg a föltámadt Úr. Lukács evangélista azt írja, hogy egyszerűen nem akarnak hinni a szemüknek, amikor Krisztus zárt ajtók mögött megjelenik nekik, mert erre ôk nem számítottak. Ezt azért nagyon fontos hangsúlyozni, mert egyes XVIII. és XIX. századi elméletek azt állították, hogy az apostolok kitalálták Krisztus föltámadását. Ha kitalálták volna, akkor nem érte volna ôket váratlanul. Ôk azonban egyáltalán nem számítottak rá, és mivel féltek a zsidóktól, zárt ajtók mögött tartózkodtak Jeruzsálemben, nehogy megtalálják ôket. Az Úr Jézus ezért zárt ajtókon keresztül jelenik meg nekik, és a tanítványok nem ismerik fel ôt. Azt hitték, hogy szellemet látnak. Az Úr Jézus megjegyzi, hogy ,,a szellemnek nincs húsa és csontja, mint nekem...'', majd megkérdezi: ,,Van itt valami ennivalótok?'' (Lk 24,40-41). Akkor zavarukban megkínálják hallal és lépes mézzel, és látják, hogy eszik és iszik. Majd ezután adja nekik a tanítást. Ez a jelenet mindegyik evangéliumban szerepel, de a szinoptikusokban külön ki van emelve az a mozzanat, hogy Jézus átadja az apostoloknak az evangélium hirdetésének parancsát: Az evangéliumot hirdetni kell minden népnek és nemzetnek, és meg kell keresztelni ôket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Márk evangéliumában ez egyértelműen így van kifejezve: ,,Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül. Aki nem hisz, az elkárhozik'' (Mk 16,16). Érdekes ez a megfogalmazás. Nem azt mondja, hogy ,,aki nem hisz és nem keresztelkedik meg, az elkárhozik'', hanem ,,aki nem hisz, az elkárhozik''. Bizonyos, hogy a keresztség feltétlenül szükséges az üdvösséghez, ám lehet, hogy valaki önhibáján kívül nem keresztelkedett meg. A hitetlenség ellenben bűn, és a kárhozatot jelenti. A kárhozat ugyanis nem más, mint az Istentôl való önkéntes eltaszítottságunk a halálunk után. Ha valaki nem hisz Istenben, az nem üdvözülhet, mert Isten senkit sem tud még a halála után sem a hitre kényszeríteni. Az isteni mindenhatóságnak itt van a határa. Az isteni mindenhatóság nem tudja elvenni az ember szabad akaratát. Ezért van meg a lehetôsége az üdvösség mellett a kárhozatnak is. Ha ugyanis valaki nem akar üdvözülni, az el fog kárhozni, mert a halál után nincs más választási lehetôség. Ez a hitetlenség-kérdés kerül elôtérbe Tamás apostol esetében, aki nincs ott azon a bizonyos húsvétvasárnap esti apostoli összejövetelen és az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan ô is csak az apostolok elbeszélésébôl tudja, hogy a föltámadt Krisztus megjelent nekik. Akkor teszi Tamás azt a kijelentést, ,,hacsak nem látom kezén a szegek nyomát és ujjammal a szegek helyét nem érintem, kezemet pedig oldalába nem teszem, nem hiszem'' (Jn 20,25). Ha meg akarjuk vizsgálni Tamás jellemét, kissé korábbra kell visszamenni az eseményekben: Amikor az Úr Jézus föltámasztja Lázárt, a helyzet nagyon kiélezett. Betánia nincs messze Jeruzsálemtôl. Az Úr Jézus már régóta ,,bujkál'', mert ,,még nem jött el az ô órája'', hiszen kínszenvedését és kereszthalálát a pászka ünnepére idôzíti, hogy ezzel mintegy új jelentést adjon ennek az ôsi zsidó ünnepnek: az Egyiptomból való szabadulás helyett a bűntôl való szabadulás értelmét kapja ez az ünnep. A helyzet tehát eléggé veszélyes az Úr Jézus számára, és csak azért megy el Betániába, mert Lázárt nagyon szerette. Az apostolok azonban ezt nem tartják bölcs dolognak, mert attól tartanak, hogy az Úr Jézust letartóztatják, sôt talán meg is ölik. S akkor Tamás apostol ajkán kibuggyan egy mondat: ,,Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt!'' (Jn 11,16) Ebbôl a megjegyzésbôl kiderül, hogy ez a bizonyos hitetlen Tamás nem is volt annyira hitetlen. Hitbeli kételkedése csak következménye volt jellembeli tulajdonságának. Azért volt kételkedô a hitben, mert alapvetôen pesszimista ember volt. Lehet, hogy sok sérelem és csalódás érte élete korábbi éveiben és el akarta kerülni az újabb csalódásokat. A pesszimista ember mindig a lehetô legrosszabb megoldásra számít, mert ahhoz viszonyítva az események csak jobbak lehetnek. Mindenáron be akarja magát biztosítani, és nem bízik semmiben és senkiben. Tamás sem bízik abban, hogy az Úr Jézus olyan megoldást fog kitalálni Lázár halottaiból való föltámasztásánál, hogy azáltal az Isten meg fog dicsôülni. Inkább kész vállalni az Úr Jézussal a halált, mintsem odaadni magát a hit elkötelezettségének. Tamás lelkületében egy mélyebb probléma húzódik meg. Ô alapjában véve nagyon szereti az Úr Jézust, hiszen ha nem szeretné, akkor talán ô lett volna az áruló Júdás vagy a Jézust megtagadó Péter. Ô ellenben nagyon szereti Jézust, csak nagyon szégyelli az érzelmeit, ezért kifelé furcsán viselkedik. Az utolsó vacsorán elhangzik szájából egy nevetséges kijelentés: ,,Uram, nem tudjuk, hová mész, hogyan ismerhetnénk az utat?'' Erre az ostoba megjegyzésre az Úr Jézus az egyik legcsodálatosabb kinyilatkoztatást válaszolja: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet'' (Jn 14,6). Megdöbbentô az Úr Jézus búcsúbeszédét János evangéliumában ilyen szempontból végigolvasni: ,,Az apostolok hozzászólásai Jézus szavaihoz''. Amikor az Úr Jézus a legmagasztosabb igazságokról beszél - - a Szentháromság titkáról, a Szentháromság bennünk lakásáról, Krisztus békéjérôl, a szeretet fôparancsáról, a világ gyűlöletérôl, arról a küldetésrôl, ami az apostolok életét ki fogja tölteni --, az apostolok valahol egészen más szinten szólnak hozzá. Jézus természetfölötti szinten beszél, az apostolok pedig a lehetô legprimitívebb megközelítésben természetes szinten szólnak: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát! Ez elég nekünk'' (Jn 14,8). ,,Uram, miért nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?'' (Jn 14,22). Mindez az utolsó vacsorán, a golgotai keresztáldozat elôtt az utolsó találkozáskor történik. Az Úr Jézus egyiküket sem korholja, nem szidja össze, figyelembe se veszi az apostolok naiv kérdéseit, hanem egy egészen más szinten kezd tovább beszélni. Nyilvánvaló, hogy Tamás apostol lelke mélyén alapvetôen mély szeretetet érez az Úr Jézus személye iránt. Ô nem akar újra csalódni, nem akarja elveszíteni Jézust. Ez a nagy, ragaszkodó szeretet, amit annyira leplez, mondatja ki vele azokat a szavakat, amiket késôbb talán kételkedésként és már szinte hitetlenkedésként tételezünk: Amíg nem látja a sebeket és nem érinti azokat, addig nem hiszi el, hogy Jézus föltámadt halottaiból és megjelent az apostoloknak. Nyolc nap múlva az Úr Jézus újból megjelenik zárt ajtókon keresztül a tizenkettônek, és akkor Tamás is ott van. Nagyon fontos, hogy Tamás is jelen van az apostolok közösségében. Az ember ugyanis csak akkor kap hitére bizonyítékot, ha megmarad az apostolok közösségében. Tamás akkor lenne hitetlen és kételkedô, ha eleve visszautasítaná az apostolok közösségét mondván, hogy neki külön jelenjen meg az Úr Jézus. Azzal azonban, hogy ottmarad az apostolok közösségében, alapvetô hitérôl tesz tanúságot. A látszólag hitetlen Tamás tehát mégis hívô, és nem akárhogyan kételkedik. A kételkedésnek több formája van. Lehet kételkedni úgy, hogy eleve elhatározom, hogy nem fogom megismerni az igazságot, mert az megismerhetetlen. Ezzel a kételkedéssel nem lehet mit kezdeni. Van azonban pozitív kételkedés is, amelyik módszeresen kételkedik és a kételkedést csupán eszköznek használja föl az igazság jobb megismerésére. Ez a kételkedés elôrevisz, és ez a tudományos haladás feltétele. Tamás apostol kételkedése pozitív kételkedés, mert ha nem is fogalmazza meg magának, a tudata legmélyén mégiscsak hisz abban, hogy Krisztus föltámadt, csak azt szeretné, hogy ebben ne kelljen csalódnia. Amikor egy hét múlva ismét megjelenik az Úr Jézus, Tamás teljesen megdöbben, erre ugyanis nem számított. Azon pedig még jobban meglepôdik, hogy az Úr Jézus tud az ô egy héttel korábban tett kijelentésérôl és odahívja ôt: ,,Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet! Nyújtsd ki kezedet, s tedd az oldalamba! És ne légy hitetlen, hanem hívô!'' (Jn 20,28) -- mondja neki az Úr. Tamás nagyon megszégyenült, mert jóllehet neki már az is elég lett volna, hogy az ô jelenlétében is megjelent a föltámadt Krisztus, ehelyett oda kellett mennie az Úr Jézushoz, és bele kellett tennie az ujját sebeibe. Nagyon fontos hitigazság, hogy a föltámadt Krisztus sebeit megôrizte. Ez ugyanis annyit jelent, hogy ô nem szégyelli a sebeit, nem szégyelli azt, hogy ôt keresztre feszítették. Ô örökre -- a mennybe fölmenve -- megôrzi sebeit, vagyis nem a keresztrefeszítés elôtti, földi teste, hanem a keresztrefeszített, megölt, áldozati teste dicsôült meg. Ezért a föltámadt Krisztus mindig a keresztrefeszített Krisztus is. A nagypéntek és a húsvétvasárnap mindig elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. Nagypéntek húsvétvasárnap nélkül nagyon szomorú lenne: valami szép történt és befejezôdött, ahogy az emmauszi tanítványok is gondolták. Húsvétvasárnap jóllehet nagypéntek nélkül is az Isten megdicsôülése, de mi köze van ehhez az embereknek? Meg vagyunk váltva a bűneinktôl? Mi köze ehhez az emberi szenvedésnek? Van kiút és megoldás az emberi szenvedésre? A két misztérium tehát nagyon összefügg egymással. Tamás megérinti az Úr Jézus megdicsôült sebeit, és csak annyit mond: ,,Én Uram, én Istenem!'' (Jn 20,28). Itt árulja el azt a mélységes imádatot és szeretetet, amiben ô nem akart csalódni. Az Úr Jézus e szavakhoz megszívlelendô igazságot fűz: ,,Tamás te azért hiszel, mert látsz engem. Boldog, aki nem lát és mégis hisz'' (Jn 20,29). A többi apostol boldog volt, mert hitt Jézus föltámadásában már akkor, amikor Jézus még meg se jelent nekik. János apostol írja, hogy amikor odaért az üres sírhoz, ,,látta az üres sírt és hitt'' (Jn 20,8). Péter is hitt. Bár az asszonyok szavának nem egészen hittek, mindenesetre ez arra késztette ôket, hogy utánajárjanak az igazságnak. Amikor Jézus megjelenik a tizenkettônek, az elsô alkalommal nem ismerik fel, mert ô már a természetfölötti rendben van. Csupán a tettei alapján válik nyilvánvalóvá a földön élô Jézus és a föltámadt Krisztus azonossága. Bár nem egyértelmű a hitük, mégis hittek. Nem láttak, és mégis hittek, ezért ôk voltak a boldogok. A Jóisten végtelen irgalmával meghallgatja azokat az imáinkat is, amiket szíve szerint nem hallgatna meg. A kérô imáinkkal mintegy ,,kikényszerítünk'' belôle dolgokat. Addig kérjük tôle, ameddig meg nem adja. Tamás apostol kérése is meghallgatásra talált. Ô azt kérte, hogy láthassa az Úr Jézust és kezével tapinthassa sebeit, hogy teljes bizonyítéka legyen a hitre. Az Úr Jézus tudta, hogy Tamás ostobaságot kér, éppen ezért mondja, hogy ,,boldog az, aki nem lát és mégis hisz'' (Jn 20,29), de teljesíti kérését. Tamás akkor tér meg és akkor döbben rá arra, hogy nem az a legfontosabb, amit én kérek az Istentôl, hanem az, amit ô ad nekem. Tamás apostol példáján érdemes elgondolkodnunk: Ne én akarjam mindenáron kézbe venni az életemet! Ne akarjak feltétlenül ragaszkodni az elképzeléseimhez, mintha én tudnám, hogy mi a jó nekem! Jóllehet nap mint nap imádkozzuk a Miatyánkban, hogy ,,legyen meg a te akaratod!'', mégsem vesszük komolyan. Lehetnek elgondolásaink az életünkre vonatkozóan, de ezekhez nem szabad feltétlenül ragaszkodnunk. Minden imádságunkban nyitottnak kell lennünk: ,,Uram, te tudod, hogy mi jó a számomra az örök üdvösségem szempontjából.'' Ha ilyen lelkülettel fordulunk hozzá a kéréseinkkel, akkor majd a Jóisten egy sokkal nagyobb ajándékot ad nekünk, mint amire egyáltalán számítottunk. Tamás is megkapja ezt a sokkal nagyobb ajándékot, mert akkor döbben rá arra, hogy át kell alakítania a gondolkodásmódját az Úr Jézussal kapcsolatban. Meg kell elégednie mindig azokkal a bizonyítékokkal, amiket a Jóisten ad. Márpedig ô ad a hitünkre és a bizalmunkra bizonyítékot, jóllehet mindig csak annyit, amennyi a hit aktusának következô lépéséhez szükséges. Ne felejtsük el, hogy mi nem a mennyek országában élünk Isten boldogító színelátásában. Ott ugyanis már nincs hit, ott csak látás és szeretet van. Itt a földön -- mivel idôben élünk -- a megismerésünket a hit jellemzi. A hitnek mindig van valami kinnlevôsége, mindig a jövôben várja a bizonyítékot. Ne akarjunk tehát minden bizonyítékot megkapni, mert akkor pontosan az a bizalom, az a nyitottság, az az odaadás fog megszűnni az életünkbôl, amely a meglepetések Istenének kegyelmi ajándékai felé irányul, aki a boldogságunkat adja, hiszen ô a boldogságunk forrása. Így van ez a természetes rendben is. Ha minden vágyunk teljesedik is, nem vagyunk boldogok. Valójában addig vagyunk boldogok, ameddig a vágyaink nem teljesülnek. Abban a pillanatban, amikor teljesedtek, csak látszólag vagyunk boldogok, mert máris a következô dologra vágyunk, amit még nem értünk el. Szent Ágoston errôl ír az Akadémikusok ellen (Contra academicos) c. dialógusában, amikor azt mondja, hogy ,,nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése és kutatása teszi boldoggá az embert''. Itt a földön nem is tudjuk a teljes igazságot birtokolni, de ,,boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek''. Ez a kilencedik boldogság, amikor boldoggá tesz bennünket a bizalom, a teljes odaadás és az Isten cselekvésének elfogadása a saját életünkre vonatkozóan. III. Jn 21,1-23 és ApCsel 9,1-19 Sienkiewicz Quo Vadis c. regényébôl közismert az a jelenet -- ami nem történet, csupán tanulságos legenda --, amikor a római keresztényüldözés idején Péter apostol menekül Rómából. A via Appián szembejön vele a föltámadt Krisztus kereszttel a vállán. A regény szerint Péter apostol megkérdezi tôle latinul, hogy ,,quo vadis Domine?'', ,,hová mész Uram?'' S az Úr azt válaszolja: ,,Megyek helyetted meghalni.'' Péter apostol megszégyenülve visszafordul, és vállalja a vértanúságot, mégpedig azt kéri, hogy ôt fejjel lefelé feszítsék keresztre, mert nem méltó arra, hogy úgy legyen keresztre feszítve, amint az ô Mestere. Mindegyik evangéliumban szerepel a jelenet, amikor az angyalok, akik hírül adják az asszonyoknak, hogy az Úr föltámadt halottaiból, azt mondják: ,,Föltámadt, és elôttetek megy Galileába'' (Mt 28,6). Az Úr Jézus is utal erre már az utolsó vacsorán (vö. Mk 14,28), jóllehet az apostolok elengedik a fülük mellett e szavakat, most azonban eszükbe jut. Visszamennnek Galileába, és visszatérnek a halászmesterséghez. Valójában nagyon érdekes lelkület tükrözôdik bennük. Miután befejezôdött a szenvedés és megtörtént a föltámadás, el kell kezdeni úgy élni, mintha mindaz meg sem történt volna, amit az elmúlt három évben átéltek. Az Úr Jézus eltávozott körükbôl. Különbséget kell tenni az ,,eltávozott'' és az ,,eltűnt'' fogalma között. Aki eltávozik, az elmegy valahova máshová, de még lehet találkozni vele. Aki eltűnik, ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy nem tudjuk ôt fölismerni, jóllehet jelen van. Az Úr Jézus föltámadása után egy másik összefüggésben van jelen: a természetfölötti lét formájában, ami sajátos értelemben annyit jelent, hogy az ô teste ún. szellemi test. Szent Pál apostol az elsô korintusi levélben a föltámadásról írva a következôket mondja: ,,Romlásra vetik el -- romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el -- dicsôségben támad föl. Erôtlenségben vetik el - - erôben támad föl. Érzéki testet vetnek el -- szellemi test támad föl'' (1Kor 15,42-43). Arról is beszél az Apostol, hogy ,,ha földi sátrunk leomlik, akkor a mennyben örök otthon vár reánk'' (vö. 2Kor 5,1). A hasonlat nagyon találó. Pál apostolnak sátorszövô mestersége volt. Közismert, hogy a sátor átmeneti szállást biztosít csupán és ha kiveszik a cöveket és a sátor rúdját, akkor az valóban leomlik. Így omlik le a mi földi testünk is a halálban, de a mennyben örök otthonra talál. Az Úr Jézus mint második Ádám és mint a célba érkezett emberiség feje -- emberi természete szerint -- megmutatja nekünk föltámadt testében a célba érkezett emberséget. Ezért nem ismerik fel ôt az apostolok, csak a gesztusaiból értik meg azonosságot: Ez a valaki úgy viselkedik, mint a földön járó Jézus. Megvan tehát a kontinuitás a földi test, a földi élet és a szellemi test, az örök élet között, de mindaz, ami a múlandóság jele és kifejezôje, az hiányzik belôle. Megdöbbentô az Úr Jézus Tibériás tavánál való megjelenése. A jelenet hasonlít az elsô csodálatos halfogáshoz, szintén a Genezáreti tónál, ahol az Úr Jézus meghívja Péter apostolt és azt mondja neki: ,,Ne félj, ezentúl emberhalász leszel'' (Lk 5,10). Itt is pontosan egy ugyanilyen jelenetrôl van szó. Az apostolok egész éjszaka próbálkoznak a halfogással. A halászmesterség szabályai szerint, ha éjszaka nem fogtak halat, akkor nappal még kevésbé van rá esély. Amikor egy sikertelen munka után hajnalban próbálnak kimenni a partra üres hálóikkal, a partról hallanak egy hangot és valaki megkérdezi tôlük, hogy ,,fiaim, nincs valami ennivalótok?'' (Jn 21,6). A tanítványok csak annyit mondanak, hogy ,,nincsen''. Akkor újra megszólal a hang, és azt mondja, hogy ,,vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán, ott majd találtok'' halat (Jn 21,6). Bár nem tudják, hogy ki szólt hozzájuk, mégis engedelmeskednek és kivetik jobb oldalon a hálót. Egyszerre annyi halat fognak, hogy János apostol -- mint az események résztvevôje és tanúja - - meg is jegyzi, hogy ,,alig bírták visszahúzni a hálót a sok hal miatt. Százötvenhárom nagy hal volt benne'' (Jn 21,7.10). János apostol finom érzékkel rájön, hogy az Úr szólt hozzájuk. Meg is mondja Péternek, hogy ,,az Úr az''. S Péter mint az apostolok fejedelme azonnal tudja, hogy mi a teendôje: beugrik a vízbe, hogy ô legyen az elsô, aki kimegy a partra, hogy az Úr Jézussal találkozhassak. Amikor az apostolok mind kiérnek a partra, az Úr Jézus csak annyit mond, hogy adjanak a halakból, majd megtöri a kenyeret, szétosztja közöttük és ad nekik abból a reggelibôl, amit elôzôleg a tűzön készített. Senki sem kérdezi meg, hogy ,,Uram, ki vagy te?'', mert mindnyájan érzik hogy ô a Föltámadott, aki megígérte, hogy elôttük megy Galileába. A jelenet hasonlít az utolsó vacsorához és az emmauszi tanítványokról szóló részhez is: Az Úr egy étkezés keretében megtöri a kenyeret. Ezzel tulajdonképpen megszenteli az étkezést és annak elôkészítését. Valójában Húsvét után az a mi alapkérdésünk, hogy hogyan van jelen közöttünk az Úr Jézus föltámadása és mennybemenetele után? Hogyan van jelen közöttünk most az Úr? Az Isten jelen van mindenfajta sikertelenségben. Ez éppen az evilági értékrend fordítottja. Mi úgy gondoljuk, hogy akkor vagyunk közel az Istenhez, amikor nagy sikereink vannak, amikor egészségesek vagyunk. Kiderül azonban, hogy az Isten csak akkor tud bennünket megközelíteni és akkor tudja a jelenlétét érzékeltetni velünk, amikor a sikertelenségben nem tesszük le a fegyvert. A tanítványok nem azt mondják, hogy ,,soha többet nem fogunk halászni, mert ezen az éjszakán nem sikerült halat fogni''. Amikor vállalják a megaláztatást -- valami nem úgy sikerült, ahogy elképzelték --, akkor az Isten megközelíti ôket. Hogyan? Semmiképpen sem úgy, ahogy az emberek azt várják. A tanítványok nem merik megkérdezni az Úr Jézustól, hogy ,,te vagy az?'' A zsidó vallási elképzelések szerint az Isten vagy tűzoszlop vagy felhô formájában jelenik meg, de semmiképpen sem úgy, hogy egy korombeli férfi tüzet rak és halat süt a parton. Ilyen profán módon az Isten nem jelenhet meg -- a korabeli felfogás szerint --, és mégis érzik, hogy, ,,ez az Úr''. Nagy vigasztalás lehet a számunkra, hogy amikor a lelkünket -- Ady szavaival élve (vö. Az Úr érkezése) -- nem egyszer roskadozva visszük, akkor nem fényes ragyogásban közelít meg minket az Isten, hanem szelíd szellô csendes susogásában, ahogy Illés prófétának megjelenik a Sínai pusztában a Hóreb hegyénél. A Föltámadott valóban itt van közöttünk a munkában, az étkezés szeretetközösségében vagy a vándor idegenben. Közöttünk van továbbá elsôsorban az Eucharisztiában, a kenyértörésben és az Isten igéjében, de ugyanúgy jelen van minden emberi üzenetben, amelyik nem feltétlenül olyan, amilyet az Istentôl hallani szeretnénk. Mi nem rendelhetjük meg az Úrnál, hogy ô milyen formában jelenjen meg nekünk és hogyan érzékeltesse ittlétét. Ô eltűnt, de mindig megjelenik, akárhányszor alkalmassá tesszük magunkat arra. Isten csak akkor mutatja meg jelenlétét az életünkben, ha teljesen nyitottak vagyunk az ô megoldására és amikor el tudjuk fogadni, hogy ô elrejtett Isten lévén ,,álruhában'' közelít meg bennünket és mindig a meglepetések Istene marad. Ehhez hitre és elôlegezett bizalomra van szükség. Addig, amíg ragaszkodunk a saját megoldásainkhoz, az Isten nem lesz jelen az életünkben. Figyelemre méltó, amikor az Úr Jézus félrehívja Pétert és háromszor megkérdezi tôle, hogy ,,Péter, szeretsz te engem?'' Péter rögtön tudja, hogy mirôl van szó. Ez enyhe célzás az Úr Jézus részérôl -- ami egyben az ô tapintatát fejezi ki -- arra vonatkozólag, hogy Péter háromszor tagadta meg ôt. Péter válasza: ,,Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek'' (Jn 21,17). A válasz nagyon helyes, mert amikor Péter háromszor megtagadta az Úr Jézust nevetséges módon -- hiszen mégcsak nem is fenyegetéstôl, kínzástól vagy börtöntôl félt, csupán egy szolgálólánytól --, akkor alapjában véve a szíve mélyén nagyon szerette ôt, jóllehet gyenge és gyáva volt. Az Úr Jézus csak annyit mondott neki: ,,Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat!'' (Jn 21,15.17). Majd ezután egy jövendölés következik Péter sorsára vonatkozóan: ,,Mikor fiatalabb voltál, magad övezted föl magadat és oda mentél, ahova akartál. De majd ha megöregszel, kiterjeszted kezedet és más övez fel téged, aztán oda visz, ahová nem akarod... Majd hozzá fűzte: Kövess engem!'' (Jn 21,18- 19). Krisztus követésének alapfeltétele, hogy az ember tudjon engedelmeskedni. Meg kell tanulni lemondani a saját akaratunkról. Ez a legnehezebb a földi életünkben. A felövezettség az ószövetségi nyelvhasználatban azt jelenti, hogy valaki készenlétben áll. ,,Majd amikor idôsebb leszel, akkor téged fognak felövezni -- itt Péter keresztrefeszítésére céloz az Úr Jézus -- , és követni fogsz engem.'' A küldetésed erre szól: ,,Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat!'' Ismét egy visszatérô mozzanatot figyelhetünk meg. A föltámadt Krisztussal való találkozások mindig egy küldetéssel fejezôdnek be: ,,Tegyél tanúságot rólam!'', ,,Mondd el másoknak!''. Itt is errôl van szó: ,,Menj, és legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat!'' Nem lehet más célja az életünknek, ha az Úr Jézust követjük, mint hogy odaszánjuk önzô elképzeléseinket és elhatározásainkat egy nagyobb ügy szolgálatának. Vagyis, ,,aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt'' (Mt 10,39). Erre utal az Úr Jézus, amikor Pétert figyelmezteti, hogy az ô élete már nem magánélet, hanem az egyház szolgálata lesz és minden egyéb dolgot másodrendűnek kell tekintenie és föl kell áldoznia. A másik és egy utolsó találkozás a föltámadt Krisztussal késôbb történik, mégpedig az Úr Jézus mennybemenetele után. Jóllehet az Úr Jézus mennybemenetelével lezárul az apostoloknak való megjelenések sorozata, van mégis egy kivétel, ami a mennybemenetel után történik s amirôl Pál apostol olyan egyértelműen beszél. Az eredeti görög szöveg más kifejezést használ ennek az eseménynek a megvilágítására, mint arra vonatkozólag, hogy az apostoloknak az Úr egy látomásban megjelent. Különbség van ugyanis a látomás és a damaszkuszi úton való megjelenés között. A damaszkuszi úton Saulnak megjelenik a föltámadt Krisztus -- olvashatjuk az Apostolok Cselekedeteiben --, vagyis egy ószövetségi, zsidó, farizeus inkvizítornak, egy megszállott fanatikusnak jelent meg, aki csak önmagát kereste, miközben azt hitte, hogy az Istent szolgálja. Saul Gamaliel lábainál, a kor legkiválóbb zsidó teológusánál tanult Jeruzsálemben, jóllehet a kis-ázsiai Tarzuszból származott. A római polgárjogot az édesapjától örökölte, aki azt pénzért megvette. Apja diaszpórában élô zsidó volt, aki fiát elküldte Jeruzsálembe tanulni. Saulból írástudó lett, és a farizeusok szektájához tartozott. Elképzelése szerint semmiképpen sem egyezett a kereszténység tanítása a zsidó vallási elgondolásokkal, mely szerint Isten láthatatlan. Azok a zsidók ellenben, akik a keresztény vallást követik, azt állítják, hogy a láthatatlan Isten emberi formában, mint Messiás itt járt közöttük. Ez a kijelentés a zsidó vallás szerint káromkodás. Aki tehát ezt a nézetet, a megtestesülés botrányát vallja, az eretnek, az eretneket üldözni pedig Istennek tetszô jó cselekedet. Következésképp legitimálva van az ember agresszív és szadista ösztöneinek fanatikus kiélése. Ismeretes ez a típus az emberiség történetébôl. A fanatikus ember azért veszélyes, mert jóllehet odaszánja egy nagy ügynek az életét, ugyanakkor azonban nagy önbecsapásban él, mert valójában nem az életét szánja oda a nagy ügynek, hanem a nagy ügyet igazítja önmagához. Saul ilyen ember volt, és a neve az ószövetségi Saul királyra utalva azt jelenti, hogy ,,nagy''. Mint minden római polgárnak, neki is volt egy római neve, és ezt a nevét fogja majd felvenni a keresztségben. A Paulus név jelenti latinul, hogy ,,kicsi''. Tehát az, aki ,,nagy'' volt a megtérése elôtt, a megtérése után ,,kicsi'' lesz és éppen ezáltal lesz még sokkal nagyobb. A Jóistennek megvannak a módszerei, hogy embereket neveljen, szeretettel magához öleljen. Egy ilyen fanatikus, gôgös emberrel, mint amilyen Saul volt, nem lehet mást csinálni, mint ,,kiütni'' a korábbi, látszat biztonsági állapotából. Tudjuk az Apostolok Cselekedeteibôl, hogy Saul ,,dühtôl lihegve'' üldözte a keresztényeket. A ,,dühtôl lihegve'' azt jelenti, hogy valaki olyan fanatikusan gyűlöl, hogy még liheg is hozzá. Saul elmegy Jeruzsálembe a fôpaphoz, és kér egy megbízó levelet -- tehát önként jelentkezik --, hogy elmehessen Damaszkuszba a zsinagógába és ott nyomozzon a Krisztus-követô emberek után. Saul híres volt fanatizmusból fakadó embertelenségérôl. Megtestesítette azt az igazságot, hogy mennyire veszélyes az Isten iránti szeretetet elválasztani az emberek iránti szeretettôl. Az Isten iránti szeretet felebaráti szeretet nélkül fanatikus és embertelen. A felebaráti szeretet istenszeretet nélkül pedig langyos és sekélyes. Pál apostolt fényes nappal Damaszkusz város kapuja elôtt egy nagyon erôs, mennyei fényesség vette körül, aminek hatására elvágódott, s a földre zuhant. A körülötte lévô emberek csak egy mennydörgésszerű hangot hallottak, mintha vihar lenne, de nem értették, hogy mirôl van szó. Saul azonban egyértelműen hallotta az Úr szavát: ,,Saul, Saul, miért üldözöl engem?'' (ApCsel 9,4). Nem értette, hiszen ô az egyházat, a Jézusban bízó embereket üldözte. Döbbenetes, hogy Jézus azonosítja magát a benne hívôkkel! ,,Ki vagy Uram?'' -- kérdezte Saul. A válasz így szólt: ,,Én vagyok Jézus, akit te üldözöl'' (ApCsel 9,5). Nagyon fontos ez az ,,én vagyok'' kijelentés. Saulnak kiművelt farizeus lévén nem kellett megmagyarázni, hogy az ,,én vagyok'' ugyanazt jelenti, mint Jahve. Jahve pedig az Isten neve az ószövetségben. Így mutatkozik be Isten Mózesnek az égô csipkebokorban, amikor Mózes megkérdezi tôle, hogy ,,Uram, mi a te neved?''. Az Úr válasza erre: ,,Az én nevem az, hogy vagyok'' (vö. Kiv 3,13-14), ami azt jelenti, mint Jahve. Akkor Saul megértette, hogy Jézus az Isten. ,,Én vagyok az Jézus, akit te üldözöl. Nehéz neked az ösztöke ellen rugdalózni'' -- mondja az Úr (ApCsel 9,5). Ha valaki valamit vagy valakit fanatikusan gyűlöl, az a gyűlölet nagyon könnyen átfordulhat szeretetbe. Nem mondta volna Saul a következôt, ha nem lett volna szeretet a lelke legmélyén, ahol az Úr Jézus a tudatalattinak felületén lévô kérget átdöfte a damaszkuszi úton a mennyei fénnyel, hogy ,,Uram, mit akarsz, mit tegyek?'' (ApCsel 9,5). Akkor a tudat alatt már ott volt készen minden. Saul egyébként is a tettek embere volt. Az ,,Uram'' (Kyrie) megszólítás pedig mindig az Istennek kijáró megszólítás az ószövetségben. Saulnak tehát volt egy olyan élménye, amelyben megdöbbentô módon találkozott a föltámadt Krisztussal, aki teljes mennyei dicsôségében mutatkozott meg neki. Ez már egyértelmű jel: igazi pászka, átvonulás a természetfölötti rendbe. A többi megjelenéseihez hasonlóan az Úr megint egy küldetést ad: ,,Menj be Damaszkuszba az Egyenes utcába, és ott majd megmondják neked, hogy mit tegyél!'' (ApCsel 9,6). Nem az Úr mondja meg, hanem az egyház fogja megmondani, hogy mit tegyen Saul! Ananiás zsidóból megtért keresztény, akinek szintén megjelenik az Úr egy látomásban. Így szól hozzá: ,,Menj el az Egyenes utcába, Júdás házában keress föl egy Saul nevű tarzuszi férfit, most éppen imádkozik'' (ApCsel 9,12). Ananiás ezt válaszolhatta: ,,Uram, te tudod, hogy ki ez a Saul? Jeruzsálemben a zsidó papoktól kapott megbízatást, hogy nálunk a keresztényeket összeszedje. Én nem tartom célszerűnek, hogy ezzel az emberrel foglalkozzál.'' Ananiás nagyon bölcsen akarja megoldani a helyzetet. Igyekszik elkerülni a konfrontációt, hogy ne legyen semmi zűrzavar. Figyeljük meg, hogy amikor az Úr Jézus ilyen primitív válaszokat kap, mint az utolsó vacsorán is, nem vitatkozik és nem marasztalja el az illetôt, csak ennyit mond Ananiásnak: ,,Menj el hozzá, gyógyítsd meg, nekem terveim vannak ezzel az emberrel. Ô királyok, pogányok és Izrael fiai elôtt fog tanúságot tenni az én nevemrôl, és én majd megmutatom neki, hogy mennyit kell szenvednie az én nevemért'' (vö. ApCsel 9,16). Ananiás megkeresi Sault, akit a látomástól megvakulva kezénél fogva bekísérnek Damaszkuszba, és ezt mondja neki: ,,Saul testvérem, engem az Úr Jézus küldött, aki megjelent elôtted az idevezetô úton, hogy visszanyerd látásodat és eltelj Szentlélekkel'' (ApCsel 9,18). Saul azonnal látni kezd, kap egy ,,egyházias'' hitoktatást, és megkeresztelik Paulus névre. Ebbôl a Saulból, aki ,,nagy'' volt, lesz a ,,kicsiny'', de még sokkal nagyobb Pál apostol, aki a pogány uralkodók és Izrael fiai elôtt tanúságot tesz Jézus nevérôl. Megtapasztalja, hogy mennyit kell szenvedni az Úr Jézus nevéért és hogy nagypéntek nélkül nincs húsvétvasárnap, kálvária nélkül nincs feltámadás. Föladta a saját életét, és odaadta az Úrnak, hogy ô kormányozza. A föltámadt Krisztus továbbra is közöttünk marad az ô egyházában, az emberekben, a munkában, az étkezésben, a szeretet gyakorlásában, az Eucharisztiában és az Isten Igéjében. Nagyon sokféle formában van közöttünk, de csak akkor fogunk vele találkozni, akkor tapasztaljuk meg az ô jelenlétét, csak akkor nem fog eltávozni közülünk, hanem csak eltűnni, de alkalmasint újra megjelenik, hogyha mi le tudunk mondani önzô öncélúságunkról és oda tudjuk szánni életünket Krisztus követésének módjára felebarátaink szolgálatának. ======================================================================== Húsvetvasárnap Ha valaki összehasonlítja a négy evangélium húsvéti híradását, akkor két dologra figyelhet fel. Az egyik az, hogy a húsvéti események elbeszélése elsô olvasásra ellentmondásosnak tűnik. A másik pedig, hogy az Úr Jézus nyilvános működését tárgyaló evangéliumi részekhez viszonyítva a szenvedéstörténet és a föltámadás leírása sokkal részletesebb és hosszabb. Az elsô tényt az magyarázza, hogy az apostolok és az evangélisták nem találhatták ki, hogy Krisztus feltámadt. Péter apostol írja is levelében: ,,Mi nem ravaszul kieszelt mesék alapján mondjuk el nektek mindazt, amit tanítunk, hanem arról szólunk, amit láttunk, hallottunk és megtapasztaltunk'' (vö. 2Pét 1,16). Ha ravaszul kitalálták volna Jézus tanítványai, hogy Krisztus föltámadt a halálból, akkor nagyon is egybehangzó lenne a négy evangélium beszámolója az Úr Jézus feltámadásának elbeszélésérôl. Ugyanis nagyon vigyáztak volna arra, hogy semmi ellentmondás ne legyen az egyes elbeszélések között és lehetôleg szóról szóra megegyezzenek egymással. Az evangélisták nem hazudnak. Annyira meglepte ôket Krisztus föltámadása, és annyira nem számítottak rá, hogy mindegyik azt írja le Krisztus feltámadásáról, amit éppen ô megtapasztalt, illetve amirôl ô közvetlen tanúk alapján hallott. Hasonlít ez a jelenség ahhoz a gyermekhez, aki egy nagy örömélményrôl számol be. Nem tudja összefüggôen elmondani, kiragadott részleteket mesél el a szüleinek, és hogyha esetleg egy társával együtt érte ôt ez az öröm, akkor egymás szavába vágva, más és más módon, esetleg nem is a lényeges mozzanatokat kiemelve, de mégis az örömre koncentrálva mondják el az eseményeket. Nem kétséges, hogy az Úr Jézus elôre jelezte, hogy fölötte a halál véglegesen nem gyôzedelmeskedhet. Tanítványainak megmondta, hogy ,,halálom után föltámadok harmadnapra és elôttetek megyek Galileába'' (Mt 28,7), de ez valamiképpen elment a fülük mellett, mert nem tudták felfogni. Ezért maga az esemény váratlanul érte ôket. Amikor az Úr Jézus több ízben megjelenik nekik föltámadt testben, teljesen meglepôdnek. Elôször úgy gondolják, hogy kísértettel állnak szemben, megtapogatják a testét, vele együtt esznek-isznak, és akkor kezdik érzékelni, hogy itt valóban valami egészen másról, valami újról van szó. Amikor majd Pünkösdkor megkapják a Szentlelket, akkor világosodik meg mindaz, amit az Úr Jézus tanított nekik és csak akkor fogják megérteni, hogy mindennek így kellett történnie. A másik szembetűnô mozzanat a négy evangélium összehasonlításakor, hogy milyen részletesen írnak az evangéliumok az Úr Jézus szenvedéstörténetérôl és föltámadásáról az ô nyilvános működéséhez viszonyítva. Vajon mi ennek a magyarázata? Amikor az apostolok megírták a négy evangéliumot -- ami nem egy idôben történt --, igen nagy jelentôséget tulajdonítottak az Úr Jézus kínszenvedésének, kereszthalálának és föltámadásának. Azért tulajdonítottak nagy jelentôséget ezeknek az eseményeknek, mert valójában a keresztfán és a föltámadásban lehetett csak igazán megérteni, hogy ki volt a történelmi Jézus, hiszen ott teljesedett be mindaz, amit ô tanított és tett, továbbá azok a messiási jövendölések, amelyekrôl az ószövetség beszélt. A keresztény vallás -- ha egyáltalán lehet ezt a kifejezést így használni, hiszen a kereszténység több, mint vallás -- Krisztus kereszthalálára és föltámadására épülô vallás. ,,Ha Krisztus nem támadt föl halottaiból, hiábavaló a ti hitetek, hiábavaló a mi igehirdetésünk, mert még mindig bűneitekben vagytok'' -- írja Szent Pál apostol (1Kor 15,13-14.17). ,,Ám Krisztus föltámadt, s megjelent elôször Péternek, aztán a tizenkettônek, aztán egyszerre több, mint ötszáz testvérnek jelent meg, akik közül egyesek még élnek, míg mások már meghaltak'' -- olvassuk az elsô korintusi levélben (1Kor 15,5-7), amely a legkorábbi, a Kr. u. 50 körüli, elsô írásba foglalt tanúskodás Krisztus föltámadásáról. Ha az apostolok kitalálták volna a föltámadást, Szent Pál nem merte volna leírni ezeket a szavakat, mert éltek még Jézus kortársai és közöttük azok az ellenfelek, akik ugyan hittek Krisztus föltámadásában, de mégsem akarták elfogadni a tényt, mert ,,volt szemük, de nem láttak és volt fülük, de nem hallottak'' (Mt 13,13). Tehát ellenôrizhetô volt az Apostol igazmondása. Pál apostol mégis le merte írni, és merte hirdetni, mert tanúk bizonyították Krisztus föltámadását, hogy többen találkoztak a föltámadt Krisztussal. A Hiszekegyet így kezdjük: ,,Hiszek egy Istenben'', s miután megvallottuk hitünk tartalmát, így fejezzük be: ,,Hiszek a test föltámadásában és az örök életben''. A monoteista, transzcendens istenhit önmagában még nem elég. Ezzel a hittel lehet valaki deista, sôt különös értelemben még panteista is, s ettôl már csak egy lépés az ateizmus, amikor az Isten szellemiségét, de leginkább a transzcendenciáját megkérdôjelezem. A Hiszekegy csak akkor teljes, ha a monoteista istenhit kiteljesedik a megtestesülésben. Ezt ünnepeljük Karácsonykor és a föltámadásban, illetve a föltámadásban való részesedésben. ,,Hiszek a test föltámadásában és az örök életben'' -- ez volt a keresztények hitének specifikus vonása, ez volt az elsô örömhír és jóhír, amit meghirdettek a pogány világban és a zsidó vallási környezetben. Abban a miliôben nem azt kellett hirdetni, hogy van Isten, hiszen mindenki vallásos volt és mindenkinek volt valamiféle istene. Arról kellett szólni, hogy ez az Isten az embereknek való Isten, ô elôttünk jár, elôttetek megy Galileába, mert már végigcsinálta az emberi sorsot, és a mennyei Atya hitelesítette azt. Így érdemes és így kell embernek lenni, mert ennek az emberségnek van jövôje, mégpedig abszolút jövôje a halál után. A föltámadt Krisztus az ember jövôje. Krisztus föltámadása hitelesíti, igazzá teszi az ô áldozatát. Az ô áldozata nem értelmetlen áldozat vagy egy igaz ember balszerencséje volt, aki rosszul járt és kivégezték. Áldozatának és szenvedésének volt értelme, méghozzá embernemesítô értelme. A megváltás nem azt jelenti hogy már nincs többé rossz és bűn a világban, hanem, hogy mindennek van értelme. Az az értelme, hogy az ember hozzon áldozatot, szolgáljon, szenvedjen, adja oda magát másokért, mert csak ebbôl az életmódból fakadhat föltámadás és örök élet. Nem mazochizmus vagy önkínzás ez, hanem a realitások elfogadása. Nincs olyan emberi élet, amelyben ne lenne nehézség vagy szenvedés, anélkül boldogok sem tudnánk lenni. Legfeljebb a probléma úgy merül fel, hogy ,,miért épp velem történik ez''? Erre is megadja a választ a húsvéti jóhír: Az Úr Jézus Krisztus személy szerint minden egyes emberrel sorsközösséget vállalt, különösképpen pedig azokkal, akik olyan értelemben élnek emberi életet -- akár tudatosan, akár kevésbé tudatosan --, mint ahogyan ô élt. Ô nem a királyok és uralkodók életformáját élte. Ô a szegények, az üldözöttek, a betegek és kisemmizettek, az igazság harcosainak, továbbá azoknak az életét élte, akik szeretetben minden nap szétosztják saját életüket mások között. Ez az életforma tetszik az Istennek, ez az élet gyôzött, ,,mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve -- harmadnapra legyôzte a halált. Et resurrexit tertia die'' (Pilinszky János: Harmadnapon). A keresztény hit központi tanítása a föltámadás és az örök élet. Arra már gondoltak a régi görögök is, hogy az emberi szellem más minôség, mint a test, nem mennyiségi kategória, ezért annak a halál után tovább kell élnie. Sokan hittek a lélek halhatatlanságában is, de a testtel nem tudtak mit kezdeni, rossznak és halandónak tartották. Íme a keresztény jóhír: A test nem önmagában rossz, hanem a bűn teheti rosszá. A lélek sem nem jó, sem nem rossz, a bűn rosszá teheti, az erény jóvá teheti. Krisztus föltámadásában ott áll elôttünk az integrális ember, aki testbôl és lélekbôl áll. Ez az integrális ember mégis a lélekre teszi a hangsúlyt. A test legfejlettebb formája az a test, amelyet egészen átjár a szellem ereje, a tudatosság és a szabadság. Az, amit mi anyagnak -- az emberi test formájában legfejlettebb anyagnak -- nevezünk, nem az utolsó fázisa a fejlôdésnek, hanem csupán egy alacsonyabb fokú fejlôdési szint. Ezt Krisztus föltámadásából tudjuk meg. Krisztus föltámadt testében ott áll elôttünk az Omega pont, a fejlôdés végpontja. Abszolút jövô vár az emberre. Krisztus teste fölött nincs hatalma az általunk ismert természeti törvényeknek. Ha akarja, aláveti magát nekik, ha akarja, föléjük emelkedik, mert a szellem ereje teljesen átjárja, hiszen ô egészen Istené. Krisztust emberi természete szerint az Atya föltámasztotta a halálból a Szentlélek erejével. Ezzel hitelesítette egyszülött Fia minden szavának igazát, minden tettének és áldozatának belsô igazságát. Szent Pál azt mondja, hogy amikor megkeresztelkedtünk, Krisztussal együtt eltemetkeztünk a halálba, mert a régi életünk meghalt. Az újjászületés vizében újjászülettünk, és azzal, hogy hívôk lettünk, már megkezdôdött testünk föltámadása. Ezt csak a hit ,,röntgenszemeivel'' lehet látni, csak a hitbôl fakadó szeretettel lehet megtapasztalni, és csak a szeretetbôl táplálkozó bizalommal lehet ennek végsô kifejletét remélni. Isten országa bennünk és köztünk van, Krisztusban már gyôzött az Isten-elgondolta ember. Földi életünk nem más, mint feszültség a múlt és jövô között. A múlt a föltámadás történelmi eseménye, a jövô Krisztus második eljövetele a halálunk órájában és a világ végén. A mi feladatunk ezt a közbeesô idôt úgy leélni, hogy a hit által, a remény erejében és a krisztusi szeretet tetteiben az új embert építsük magunkban. Ezt kaptuk az élô egyháztól, annak élô tagjaitól, és ezt kell továbbadnunk embertársainknak és az utókornak. ======================================================================== Húsvéthétfô A mai evangélium (Mt 28,8-15) két képet tár elénk: Az asszonyokat, akik kimennek a sírhoz, hogy a szeretet cselekedeteit végrehajtsák Jézus holttestén; és az ôröket, akik hírt adnak a zsidó fôtanácsnak arról, hogy üres a sír. Az asszonyok találkoznak a föltámadt Krisztussal, és hisznek benne. Az ôrök is kapnak jelet: látják az üres sírt. Nekik azonban elégséges megoldás a hazugság és a pénz, mert gondolkodásukat önzésük és fukarságuk irányítja. Ezért nem okoz nehézséget számukra, hogy hazug szóbeszéd formájában tagadják Krisztus föltámadását. Ugyanez vonatkozik a zsidó fôtanács tagjaira is. Vannak dolgok, amelyek lényegi jelentését mindenestül nem tudjuk megragadni. Kiemelünk a jelentéstartalomból néhány jellemzô lényegi mozzanatot, és ez az a jel, ami a jelentésre utal. Ilyen jel lehet a szám, a betű, de vannak érzékletesebb jelek is, például a nemzeti zászló, amit látunk, de magát a jelentést érzékszerveinkkel nem érzékeljük. Mégis a jelbôl visszakövetkeztethetünk a jelentés lényegére. Az Istent a maga lényegi mivoltában az ember pusztán értelmi következtetéssel vagy általános emberi tapasztalattal nem tudja megragadni. Ám ha az Isten jeleket ad a saját lényegérôl, ezeket az ember értelmezni tudja, jóllehet minden esetben szabad akarati döntésétôl függ, hogy a jelekre odafigyel-e és értelmezi-e azokat. A szabad akarati döntés, amely irányítja gondolkodásunkat és értelmezésünket, felelôsséggel jár. Nem arról van tehát szó, hogy ha valaki az Isten jeleit érzékeli, de nem fogadja el, az erkölcsileg ugyanolyan helyes magatartást tanúsít, mint az, aki ugyanezeket a jeleket érzékeli és magáévá is teszi. Az evangélium egyértelműen beszél: Az asszonyok hitét dicséri, mert ôk a föltámadt Krisztus testét jelként értelmezték, amely az ô isteni mivoltára utal. Ezzel szemben az ôrök és a fôtanács magatartását elítéli, mert jóllehet ôk is találkoztak egy jellel -- az üres sírral - -, de önzésük, ferde jellemük és pénzsóvárgásuk sokkal erôsebb volt az igazságérzetüknél és ezért a hit számukra nem születik meg. Márpedig a húsvéti hit az, ami az ember életét ,,elôbbre tereli''. Ezért a Húsvét a keresztények legnagyobb örömünnepe. Nem véletlen, hogy Péter apostol pünkösdi beszéde (ApCsel 2,14-33) szintén a megváltás örömhírérôl és annak bizonyságáról, Krisztus föltámadásáról szól. Az apostolok valamennyien a húsvéti örömhír hirdetésének evangéliumával kezdik missziós tevékenységüket. A mi életünkben is vannak jelek. Lelkiismeretünk azonnal jelzi, hogy az Isten közvetve szól hozzánk. Szól hozzánk az egyház tanításán keresztül, az Isten Igéjében, a szentségekben és a keresztény közösség tagjain keresztül, és jó példát mutat a szentek hôsiessége által. Apró jelekkel van tele az életünk, és ha ezeket a jeleket hittel elfogadjuk, akkor mindaz, ami eddig szürke, hétköznapi és profán volt, egyszerre fényes és örömteli lesz, természetfölötti ragyogást mutat, és mindez egy új teremtés kezdetét jelenti. Kérjük az Urat, hogy legyen szemünk a látásra és fülünk a hallásra, és legyünk olyanok, mint a Jézus sírjához igyekvô asszonyok, akik miközben a szeretet nagylelkű tettét gyakorolták, jelet kaptak az Úrtól is megtapasztalták Húsvét örömét. ======================================================================== Húsvét 2. vasárnapja (Fehér vasárnap) (Jn 20,19-31) Amikor az Úr Jézus föltámadása után megjelenik a tanítványainak, így köszönti ôket: ,,Békesség veletek'' (Jn 20,20). Ez a köszöntés nem kívánságot, hanem egy kijelentést tartalmaz: ,,A béke veletek van, ha én veletek vagyok és ti közösségben vagytok velem.'' Az emberek nagyon fontosnak tartják a békét. Végeredményben ez a boldogságvágyuk tartalma is, hiszen a békesség összhangot, harmóniát jelent. Ám nincs béke ott, ahol nincs meg az összhang az Istennel. A megváltás annyit jelent, hogy az Úr Jézus Krisztus értünk és helyettünk a bűneinkért engesztelô áldozatot hozott az Atya elôtt és ezáltal a kiengesztelôdés művét végrehajtotta. Békességszerzô lett Isten és ember között, és ezt a békességet mint a megváltás gyümölcsét kiárasztotta ránk. Azért küldi el a Szentlelket, hogy ez a békesség hatékony legyen az életünkben. A kiengesztelôdés műve, ami a megváltás gyümölcse -- s ennek külsô jele az Istennel való békesség --, folytatódik az idôk végezetéig. Ott, ahol megvan a békesség az Istennel, lesz erô ahhoz, hogy meg tudjunk békülni önmagunkkal, és ha meg tudunk békülni önmagunkkal, megszűnik majd a lelkünkben az a fajta agresszivitás, amely a legnagyobb akadálya az embertársainkkal való kiengesztelôdésnek és megbékélésnek. Megfordítva a gondolatsort: Azért van annyi békétlenség, türelmetlenség, vita, ellenszenv, neheztelés, gyűlölködés és rossz feltételezés az emberek között, mert a saját belsô békétlenségüket kivetítik az embertársaikra gyanakvás és rossz feltételezés közvetítésével, amit alkalmasint ,,építô'' kritikának is neveznek. Ez a jele annak, hogy nem békéltek meg az Istennel és bűnben élnek. Ám Istennel egyoldalúan sohasem békülhetek ki, mert nem vagyunk egyenlô partnerek. Ezért van szükség közvetítôre Isten és ember között, s ez a közvetítô Jézus Krisztus. Ô nem pusztán egy történelmi személy, és nemcsak egyszerűen a názáreti Jézus. Föltámadásával és a föltámadt testben való megjelenéseivel bizonyítja, hogy ô Isten hatalmas Fia, aminek már földi életében jelét adta, föltámadásával és mennybemenetelével pedig egyszer s mindenkorra igazolta. Jézus Krisztus velünk van. Az ô békéje van velünk itt és most, mert az ô létmódja a föltámadással túllépte a tér és az idô határait. Jézus Krisztus föltámadása egyik oldalról történelmi esemény, a másik oldalról nézve viszont történelmen túli esemény. Föltámadása a természetes rendben zajlik le, ugyanakkor természetfölötti érvényű. Az örökkévalóságban van, de az örökkévalóságban van az idô is, hiszen az idô nem más, mint az örökkévalóságnak tökéletlen, mozgásban-változásban bontakozó és az örök jelenre irányuló megnyilvánulása. Következésképp a magasabb rendű jelen lehet az alacsonyabb rendűben, jóllehet nem a hiánya, hanem a tökéletessége szerint. Ennélfogva minden jelenben való irányultság az örökkévalóságból való részesedést tárja föl a számunkra. Az örökkévalóság itt van az idôben, így Krisztus is jelen van az idôben és a történelemben. Ezt ô az idôbeli, történelmi közvetítésben realizálja számunkra. Az Úr Jézus alapította az apostolok közösségét, azt a Szentlélek által összetartott közösséget, ami maga az egyház. Ezért az egyház egyszerre történelmi és történelmen túli, egyszerre van a természetes és a természetfölötti rendben. Ez az egyház misztériuma. Helytelen tehát, ha az egyházat csupán a természetes rend oldaláról értelmezzük mint történelmi-szociológiai-politológiai jelenséget, de az is nagy baj, ha pusztán természetfölötti oldalról közelítjük meg, mert akkor túlságosan misztifikáljuk és nem vesszük észre emberi arculatát. Az egyház itt és most jelenvalóvá teszi számunkra Krisztust. Tehát nem pusztán emlékezünk Krisztus megváltására és föltámadására, hanem ô ténylegesen itt van közöttünk. Albrecht Dürernek van egy csodálatos metszete, amely a Jelenések könyvének azt a részletét ábrázolja, amikor János evangélista Pathmosz szigetén elragadtatásba esik és háta mögött megszólal egy hang: ,,Amit látsz, írd le egy könyvbe és küldd el a hét egyháznak!'' (Jel 1,9-12.17-19) Amikor János apostol megfordul, hogy megnézze, ki szólt hozzá, hét arany gyertyatartót lát, köztük pedig valakit, aki az Emberfiához hasonlított. A hetes szám a teljességet fejezi ki, a gyertyatartó pedig a hét egyházat jelenti, amelyeknek a levelek szólnak. Dürer ezt a jelenetet pontosan úgy ábrázolja, ahogyan az a szentírásban le van írva: Krisztus, a Föltámadott -- aki az Alfa és az Omega, mert ô a történelem kezdete és vége, akinek a szájából a kétélű kard áll ki, ami az Isten igéje, aki fehér ruhába öltözött (a fehér az Isten színe) és akinek a lábai ragyognak, mint a tűzben lévô arany (ez az isteni hatalom és dicsôség szimbóluma) -- ott jár-kel a gyertyatartók között, vagyis Krisztus itt van közöttünk, itt van a mai egyházában. Ez hitünk nagy próbatétele, mert a közvetítést nehezen tudjuk elfogadni, amint a korabeli monotheista zsidók számára is nagy botrány volt az, hogy Krisztus közvetít a mennyei Atya és az emberiség között. Cur Deus homo? -- tette már föl Canterbury Szent Anzelm a skolasztika korában a nagy kérdést. Miért lett az Isten emberré? Isten maradjon pusztán szellemi valóság, az ember pedig maradjon világi és emberi -- véli az emberi okoskodás. De hogyan lehetséges, hogy a kettô együtt van, egymástól elválaszthatatlanul? Ugyanez a botránya Krisztus titokzatos testének, az egyháznak is. Hogyan lehetséges a közvetítés? Miért van emberi arculata az egyháznak? Nem lenne egyszerűbb, ha minden egyes ember közvetlen kapcsolatban állna az Istennel? Istennek azonban nem ez az elgondolása az emberiséggel kapcsolatban. A közvetítés az ô üdvtörténeti szándéka. Nem kétséges, hit kell annak elfogadásához, hogy ember vezeti a másik embert Istenhez. Tamás apostol nem tud kilépni megszokott világából. Ahhoz, hogy higgyen, olyan bizonyítékokra van szüksége, amelyek benne vannak eddigi tapasztalatában és ismeretrendszerében: ezek az érzékelhetôség bizonyítékai. Istenben megvan az alázat, hogy alkalmazkodik a mi nyomorult bizonyítékainkhoz: ,,Ha Tamásnak az kell, akkor fogja meg a sebeimet!'' Ám Tamás apostol azért kapott bizonyítékot, mert az apostolok közösségével nem szakította meg kapcsolatát. Nyolc nap múlva visszament közéjük. Ekkor az Úr Jézus azt mondja neki: ,,Tamás, most hiszel, mert láttál. Boldogok, akik nem láttak engem és mégis hisznek'' (vö. Jn 20,29). Tamás apostol példája megtanít bennünket arra, hogy kételkedni szabad, hiszen az ember nyilvánvalóan szívesebben jár azon az úton, amit már megismert, de meg kell maradnunk az apostolok közösségében. Ha ugyanis elhagyjuk az egyházat, nem fog megerôsödni a hitünk. ,,Békesség veletek'' -- mondja az Úr Jézus, és ez az üzenet számunkra ma is. Ha bizalmat elôlegezek az Úrnak, ha elfogadom az ô tervét a saját életemmel kapcsolatban, akkor a hitemre mindig fogok kapni bizonyítékot és meg fogom tapasztalni az Úr békéjét. ======================================================================== Húsvét 3. vasárnapja (Lk 24,13-35) Az Úr Jézus föltámadása után több ízben megjelent a tanítványoknak, de hogy hányszor és milyen körülmények között, arról az evangéliumok nem számolnak be. Az evangéliumok csak azokról a megjelenésekrôl írnak, amelyek tanítói és igehirdetési céljukkal egybevágnak, következésképp a négy evangélista nem pontosan egybehangzóan mondja el az Úr Jézus feltámadása utáni megjelenéseit. Van amelyik az egyik, van amelyik egy másik jelenetet emel ki. Az emmauszi tanítványokról szóló rész például csak Lukács evangéliumában szerepel (Lk 24,13-35). Vajon mi lehetett az evangélista célja e megtörtént esemény leírásával? Mi lehetett az a teológiai mondanivaló, amit az evangéliumon keresztül ma is üzen nekünk a Szentírás? Elmélkedésünk során a következô kérdéseket vizsgáljuk meg: Miért nem ismerték föl rögtön az emmauszi tanítványok a föltámadt Krisztust? Miért ismerték föl késôbb mégis ôt? Végül pedig miért lett bizonyos számukra, hogy Krisztus valóban föltámadt és tovább él? Az elsô kérdés tehát, hogy miért nem ismerte föl a két tanítvány Krisztust? Ezek a tanítványok elhagyták Jeruzsálemet. El akartak költözni más vidékre, mert a szent városban nem találták meg ,,számításukat''. A szent város nem biztosította számukra azt a földi lakóhelyet, védettséget, amire vágyódtak Krisztus földi működése során, ezért csalódottan távoztak. Az emmauszi tanítványok elhagyták az apostolok közösségét, ami Jeruzsálemben maradt. Az apostolok közössége csak addig volt fontos számukra, ameddig ôket igazolta és evilági számításaikat támogatta. Miután Krisztus meghalt a Golgotán, csalódtak Krisztus ügyében és elindultak új életet kezdeni. Az úton menve beszélgettek, de ez a beszélgetés inkább vitatkozás volt. Az ember akkor szokott vitatkozni, amikor nem kíváncsi a másikra és amikor a másik személy inkább ellenfél, mint párbeszéd-társ. Az emmauszi tanítványok ketten voltak ugyan, de mindketten magányosak, egyedül maradtak, elveszítették életük eddigi értelmét, ezért nem ismerték föl a vándor idegenben a föltámadt Krisztust. Valami elhomályosította tekintetüket, mégpedig az, hogy egészen önmagukkal voltak elfoglalva. Ha valaki mindig csak önmagára gondol, ha a saját ügye a legfontosabb, arra szokták mondani: Se nem lát, se nem hall. Mindenben a saját problémáját látja és közben nem veszi észre a dolgok tárgyi, objektív rendjét. Miért ismerték föl késôbb mégis a vándor idegenben Krisztust? Azért tudták fölismerni, mert a szívük még nem volt ,,romlott''. Ezek az emberek korábban Jézus köréhez tartoztak, és bizonyára jó szándékúak voltak. Jézus tanításából valami nyilván ragadt rájuk, különben nem engedték volna meg, hogy a vándor idegen csatlakozzék hozzájuk az úton. Az ószövetségi zsidó ember vallási szokása szerint ugyanis az idegent nem sokba vették, nem törôdtek vele. Csak Jézustól tanulhatták, hogy az idegen is ember és az idegennel is szóba kell állni. A másik mozzanat, ami szintén a két tanítvány jószándékát bizonyítja, hogy bár csüggedten és vitatkozva mentek az úton, de a Jézusról szóló dolgokról beszéltek egymással. Nyitott volt a szívük a teljes igazság befogadására, nem voltak elôítéleteik rabjai, tanulékony szívűek voltak, ezért lángolt a szívük, amikor az a bizonyos vándor idegen az ószövetségi prófétákból sorra megmagyarázta nekik mindazt, ami a Messiásról szól: történetesen, hogy a Messiásnak a nép és a világ bűneiért áldozatul kellett adnia magát, hogy bemehessen dicsôségébe. Amikor odaérkeztek az Emmausz nevű faluhoz, már esteledett, s a két tanítvány, ismét nyilván a történelmi Jézustól tanulva, spontán, minden erôltetettség nélkül megvendégeli a vándor idegent: Már lenyugvóban van a nap, nem jó ilyenkor bolyongani, térjen be ô is a fogadóba. Jézus enged nekik. Miután leülnek az asztalhoz, Jézus fogja a kenyeret, megtöri, imádkozik, áldást mond és szétosztja köztük: ,,Vegyétek és egyétek!'' S e tettében a két tanítvány azonnal fölismerte az utolsó vacsorán önmagát szétosztó Krisztust. Egyszerre csak lehullik szemükrôl a hályog, és fölismerik a vándor idegenben a Föltámadottat. De ô addigra már eltűnt a szemük elôl. Azok, akik eddig csüggedtek voltak, most örömteli szívvel, egymás szavába vágva kezdték megérteni az egész jelenetet és az Úr Jézus szavait. Akik eddig gyávák voltak, most bátran visszamentek Jeruzsálembe, mert megtalálták azt, akit elveszítettek és egyúttal megtalálták egy magasabb szinten életük értelmét is. A harmadik kérdés: Miért lett számukra Krisztus élô valóság? Életük teljes értelmét most már megadta az a bizonyosság, hogy Krisztus ügye nincs lezárva, hogy Krisztus továbbra is él isteni dicsôségében, megôrizve emberi természetét, de megszentelve azt és fölemelve egy magasabb szintre. A két tanítvány visszament a szent városba, Jeruzsálembe, és csatlakozott az apostolok közösségéhez. Miután az apostolok elmondták nekik, hogy Krisztus föltámadt és megjelent Simon Péternek, ôk is elbeszélték, hogy mi történt az úton velük és hogyan ismerték föl Jézust a kenyértörésben. Az apostoli egyház tanúságtételébôl tudták meg bizonyosan, hogy Krisztus föltámadt, hogy Krisztus él, hogy ôt a halál nem gyôzhette le. Az apostoli egyház hirdette meg nekik azt a jóhírt, ami igazolta Krisztussal kapcsolatos egyéni élményüket is. Azért erôsödhettek meg hitükben, mert visszatértek az apostolok közösségébe, az egyházba. Aki az apostoli közösségtôl elszakadva akarja keresni Krisztust akár egyénileg, akár közösségben, nem fogja megtalálni ôt. Ha marad benne nyíltszívűség, igazság iránti tisztelet, tanulékonyság, figyelmesség, tapintat és szeretet, akkor a vándor idegenben és a kenyértörésben talán fölismeri a tovább élô Krisztust. De teljes bizonyossággal, hogy Krisztus él és hatékonyan működik a történelemben és a mi életünkben, azt csak az apostolok egyházának közösségében fogjuk megtudni, ahol errôl megszakítás nélkül tanúbizonyságot tesznek. Az evangélium megnevezi az egyik emmauszi tanítványt: Kleofás volt a neve. Érdekes módon azonban a másik tanítvány nevét nem mondja meg. Lehet, hogy tán azért, mert ez a másik ,,tanítvány'' épp mi vagyunk? ======================================================================== Húsvét 4. vasárnapja (Jó Pásztor vasárnapja) (Jn 10,1-21) Az isteni dolgokról kétféleképpen lehet gondolkodni: alulról fölfelé és fölülrôl lefelé. Alulról fölfelé úgy gondolkodunk, hogy elvonatkoztatunk a teremtményi tökéletlenségektôl és a teremtményi tökéletességeket a végtelenségig fokozzuk. A fölülrôl lefelé történô gondolkodás kiindulópontja ezzel szemben az isteni kinyilatkoztatás által elénk tárt isteni tökéletesség, és azt vizsgáljuk, hogy az miképpen részesedik a teremtményi tökéletességekben, továbbá mennyiben hasonlatos a teremtményi az istenihez és miképpen igazodik a számunkra kinyilatkoztatott igazság a tapasztalás és az értelmi belátás útjához. Ez utóbbi gondolkodás elônye -- feltéve, ha hisszük --, hogy a hit által azonnal fölismerjük a tökéletest és az eszményit. Az Úr Jézus azt mondja: ,,Én vagyok a jó pásztor'' (Jn 10,1-21). Ez a kifejezés, hogy ,,én vagyok'', sokszor elhangzik az Úr Jézus szájából, hiszen így szól: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet'' (Jn 14,6); ,,Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, az üdvözül'' (Jn 10,9); ,,Én vagyok az élet kenyere'' (Jn 6,35.48). Végsô soron ugyanaz az ,,én vagyok'' szólal meg az ô szájából, mint ami az égô csipkebokorban a Mózesnek adott kinyilatkoztatás formájában hangzik el. Az Úr így nevezi meg magát Mózesnek: ,,Én vagyok, aki van'' (Kiv 3,14). Az ,,én vagyok'' kifejezés tehát Jézus istenségét, az Atyával való egylényegűségét fejezi ki. A ,,pásztor'' megjelölés Jézus kormányzói hatalmára utal, ami isteni hatalom a teremtett világ fölött, hiszen neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Ám a hatalom isteni lényege nem azonos az emberi hatalom fogalmával. Az emberi hatalom visszaélésekkel terhelt és az emberi kormányzásban mindig megnyilvánul az az emberi tökéletlenség, amely mások fölé akar kerülni. Az emberi hatalom és kormányzás mindig azt a látszatot óhajtja kelteni itt a földön, mintha tökéletes volna, valójában ezzel a saját tökéletlenségét leplezi. Ezzel szemben az isteni hatalom a célba érkezett erô, aminek nincsen szüksége igazolásra. Csak aki igazán erôs, az engedheti meg magának, hogy ,,leereszkedjen'', szolidáris és engedékeny legyen, mert tudja, hogy ezzel semmit sem veszít a saját tekintélyébôl és erejébôl. Az isteni kormányzó erô és hatalom nem más, mint szolgálat, felelôsségvállalás és odaadás. Csak akkor van értelme minden emberi kormányzásnak és hatalom gyakorlásnak, ha az isteni pásztori funkcióból részesedik és tud felelôsséget vállalni másokért. A jó pásztor az, aki a rábízottakat fontosabbnak tartja saját magánál és aki önmagáról megfeledkezve, hivatásból szolgálja ôket. Jó Pásztor vasárnapján elmélkednünk kell arról, hogy mindnyájan részesedünk különfajta fokozatban az Úr Jézus isteni pásztori hatalmából. Nem mindegy tehát, hogy milyen módon működünk együtt ezzel a megváltásból fakadó, objektív részesedéssel. Hogyha a saját gyengeségünk leplezésére visszaélünk a hatalommal és ha önmagunkat állítjuk a középpontba, akkor ellentmondunk annak a küldetésnek, ami részesedés Jézus pásztori hatalmából. Ám, ha együttműködünk vele, akkor egész életünket hivatásnak tekintjük. A hivatás abban különbözik a foglalkozástól, hogy a foglalkozás csupán a pénzkeresésre irányul, továbbá arra a szabad idôre tekint, amely az ,,igazi'' foglalatosság, mivel a pénzszerzô foglalatosság csak nyűg. Ezzel szemben a hivatás kitölti az ember egész életét úgy, hogy még a magánéletében sem tud szabadulni ettôl a felelôsségtôl. A mi szóhasználatunk helytelenül bizonyos foglalkozásokra szűkíti le a hivatás fogalmát, jóllehet minden emberi foglalatosság hivatás kell, hogy legyen, hiszen mindnyájan egy alapvetô hivatásnak vagyunk a szolgái: ez a keresztény hivatásunk. Nem tehetünk semmit az életünkben anélkül, hogy ne keresztény hivatással, keresztény küldetéssel és keresztény felelôsséggel tegyük. Következésképp bármit teszünk, mindig kell tudnunk felelôsséget vállalni másokért, akiket -- épp foglalkozásunk vagy életállapotunk révén -- az Úr elénk hoz. Ezt azonban sohasem szabad tolakodva tennünk. Nem szabad rákényszeríteni önmagunkat másokra. Ennek a szolgáló készségnek figyelmességben, tapintatosságban és szeretetben kell megnyilvánulnia. Ez az, ami bennünket Krisztus pásztori szolgálatában részesít, és ezáltal tesszük jelenvalóvá Jézust, a jó Pásztort mindennapi életünkben. Vannak olyan hivatások, ahol -- épp Jézus konkrét megbízatása alapján -- hangsúlyozottan elôtérbe kerül az ô pásztori szolgálatából való részesedés. Ebben a megbízatásban részesültek az apostolok, és ezt a küldetést adták át kézrátétellel és a Szentlélek erejének kiárasztásával a papszentelés szentségében. Akik részesednek az apostolok pásztori, tanítói és áldozatbemutatói küldetésében, azok Krisztus művét folytatják az ô személyes megbízása alapján az egyház keretében. Ôk a papok. Ugyanakkor azonban mindnyájunkra -- papokra és hívekre -- egyaránt vonatkozik, hogy nem elégedhetünk meg a minimummal, hiszen nem külsôdlegesen, úgymond foglalkozásból vagyunk katolikus keresztények, hanem hivatásból, mert Krisztus követôi vagyunk. Az újszövetség választott népe nem elégedhet meg pusztán a törvény megtartásával, hanem valami többletet is kell vállalnia. Az Úr Jézus megszerette a gazdag ifjút, aki azt mondta, hogy egész életében megtartotta Isten erkölcsi parancsait és keresi az örök élet felé vezetô utat. De nem volt fogékony az elszántságra, valami még hiányzott az életében. Ez pedig az ô esetében az, hogy ,,add el mindenedet, amid van, árát oszd szét a szegények között, és kincsed lesz a mennyben. Ennek hallatára az ifjú szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt'' (Mt 19,21-22). Tiszta öröm tölti el azonban azoknak a szívét, akik nagy elszántsággal és a hit kockázatvállalásával merik a többletet vállalni. Mindnyájan meg vagyunk hívva erre a többletre. Valójában a szerzetesség nem más, mint intézményes formája annak a sajátosan keresztény életformának, ami ezt a többletet vállalja. Közülük többen az apostoli, papi küldetést is vállalják, ami az Isten és az egyház különleges akarata szerint valósul meg. Ám akár pap valaki, akár világi hívô, valamiképpen a szerzetesség elszántságát kell az életében megvalósítania. Ha valaki megházasodik, alkalmasint neki is vállalnia kell az önkéntes szegénységet, vagyis le kell tudni mondania megengedett földi javakról mások javára. A házasságban élô embernek is tisztaságban kell élnie, és a lemondást nem iktathatja ki életébôl. Végül a házasságban élô ember életében az engedelmesség úgy mint másokhoz való alkalmazkodás, néha még sokkal radikálisabb és sokkal kiélezettebb formában jelenik meg, mint az intézményes szerzetesi közösségben. Nem véletlenül mondta valaki tán erôs túlzással, de némi igazsággal, hogy ,,a házasság szigorú szerzetesség''. Az újszövetség választott népe olyan gyülekezet, amelyben valami többlet-áldozatot kell vállalni. E többlet-áldozathozatalban kell megmutatkoznia annak, hogy mi részesedünk az Úr Jézus Krisztus pásztori hivatásából és -- különféle fokozatokban és megbízatásokban -- valóban áldozatként, felelôsséggel adjuk életünket másokért a nekünk juttatott kegyelmeknek és karizmáknak megfelelôen. ======================================================================== Húsvét 5. vasárnapja (Jn 13,31-35) A mai vasárnapi evangélium szavai (Jn 13,31-35) akkor hangzanak el az Úr Jézus ajkáról, amikor emberileg minden oka meglett volna arra, hogy Istent szidja és az embereket gyűlölje. Ha az ember életében valami látszólag nem sikerül, akkor rendszerint szidalmaival Isten ellen fordul, sôt káromkodásával még a nem hívô ember is Isten nevét emlegeti, amikor a végsô okot teszi felelôssé azért, mert valami nem úgy történt, ahogyan ô azt elképzelte. Miért tudja az Úr Jézus -- éppen akkor, amikor az áruló Júdás eltávozik az utolsó vacsora termébôl -- azt mondani, hogy ,,most dicsôül meg az Emberfia s rajta keresztül az Isten'' (Jn 13,31)? Miután az árulás nyilvánvalóvá lett, miért tudja kimondani, hogy ,,arról ismerjék meg az emberek, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást úgy, ahogy én szerettelek titeket'' (vö. Jn 13,35)? Nyilvánvalóan azért, mert Jézusban erô van. S ez az erô nem más, mint a mennyei Atya iránt való engedelmesség és szeretet. A Jelenések könyvében olvashatjuk azt az részletet, amely az apokaliptikus műfaj és kifejezési forma szerint betekintést nyújt számunkra a történelem végsô állapotába, illetve az üdvtörténeten túli, végsô állapotba (Jel 21,1-5a). Elhangzik a kijelentés: ,,Íme, én újjáteremtek mindent'' (Jel 21,5a). Ezt a kijelentést helyesen úgy kell érteni, hogy az új teremtés Krisztus kereszthalálával és föltámadásával már megtörtént. Ez az új teremtés már elôttünk van, és nem más, mint az Isten tökéletességének teljes megnyilvánulása, ami nem lesújtja az embert, hanem fölemeli és minden vágyában célhoz viszi. Ezt fejezi ki az új Jeruzsálem, a mennyei Jeruzsálem képe, ami ,,leereszkedik az égbôl'', ahol az Isten lakik majd mibennünk. Akkor majd Isten letöröl szemünkrôl minden könnyet, vagyis megvalósul a szeretetnek az az állapota, amire tudatosan, de sokszor megfogalmazatlanul mindenki vágyakozik. Akik távol tudják magukat Istentôl, azok sem tudják elszakítani magukat tôle, mert ôk is Isten teremtményei, az ô gyermekei és számukra is ugyanazon végsô cél van rendelve. Isten elôl nem lehet elmenekülni. Isten törvényei minden egyes ember életében érvényesülnek függetlenül attól, hogy valaki hisz benne vagy sem. Ezért nagyon fontos, hogy legyen a szeretetünknek fedezete. Ehhez a fedezethez hozzátartozik az is, hogy sok szorongattatás árán juthatunk csak be Isten országába. Az apostolok, akik elsôként hirdették az evangéliumot az ôskeresztény híveknek, az üldözések idején nap mint nap megtapasztalhatták ezt. Ezekre a szorongattatásokra, mai nyelven bizonytalanságokra szükségünk van. A Jóisten elveszi tôlünk azokat a támasztékokat, amelyekben mi annyira bíztunk, mert azok mind teremtmények, esetlegesek és változékonyak. Azért jönnek a megpróbáltatások, nehogy megfeledkezzünk arról, hogy egyedül csak Istenben bízhatunk. Életünk egyetlen biztonsága a jézusi út: az Atya nevének megdicsôítése cselekedeteinkkel, az engedelmesség az Atya parancsainak, az ô akaratának és a szeretet parancsának komolyan vétele. A szeretetnek számos megnyilvánulása van a teremtett világunkban, mert lehetetlen kibújni Isten törvényei alól. Ám azokat lehet tökéletlenül és rosszul is teljesíteni, és ezért van szükség az isteni kegyelemre, a természetfölötti háttérre: arra a meggyôzôdésre, hogy Jézus ügye és az emberi életnek ez a megoldása már egyszer s mindenkorra gyôzedelmeskedett. A hitem megerôsít abban a meggyôzôdésben, hogy ,,Isten a szeretet és aki szeretetben él, az Istenben él és Isten ôbenne'' (1Jn 4,16). A szeretetnek az a módja, amire az Úr Jézus tanított bennünket, szükségszerű összefüggésbe hozza az Isten iránti szeretetet a személyválogatás nélküli felebaráti szeretettel, ami az ellenségszeretetet sem zárja ki, sôt egyenesen megparancsolja. Nem ok nélkül mondja az Úr Jézus, hogy ,,ez az én parancsom: szeressétek egymást'' (Jn 13,34), mert az eredendô bűn nyomait még a keresztség után is magunkon hordozzuk önzô hajlamainkban. Ha ugyanis nekünk ezt nem parancsolják, hanem csak ajánlják, akkor aligha teljesítenénk ezt a parancsot, vagy legalábbis csak az önszeretet szintjén gyakorolnánk, amelynek az lenne az eredménye, hogy minden más embert és körülményt eszköznek tekintenénk ahhoz, hogy önmagunkat még jobban szeressük. Ám ez az önzés nem tesz boldoggá bennünket, mert amint elértük ama múlandó dolognak birtoklását, aminek a szeretete állítólag boldoggá tesz bennünket, azonnal kiderül a véges volta. Az ugyanis csak a szándékolás rendjében feltétlen érték, a birtoklásakor ellenben kiderül múlandósága, és akkor meg kell ismételni, vagy valamilyen újabb véges értéket kell keresni. Ezért ajánlja az Úr Jézus az önmagunkról való megfeledkezést: ,,Aki meg akarja találni az életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, az megtalálja azt'' (Mt 10,39). A szeretetre sohasem mondhatjuk, hogy abból elég, sohasem mondhatjuk, hogy tökéletes. A szeretetnek mindig van kinnlevôsége és behoznivalója. Senki sem mondhatja el ôszintén halála pillanatában azt, hogy ,,én már tökéletesen megvalósítottam a szeretet parancsát''. A szeretet akkor kiegyensúlyozott, akkor tartja meg a helyes értéksorrendet, hogyha megvan a természetfölötti fedezete abban a meggyôzôdésben, hogy Krisztusban ez a szeretet már gyôzött, mert ô az Atyára támaszkodott. Következésképpen aki nap mint nap ebbôl a szeretetbôl töltekezik a hit által, az a szeretetben szabaddá válik és nem lesz saját önzésének rabja. Nem a múlandó értékek szeretete lesz számára a végsô cél, hanem legfeljebb csak eszköz, amely segíti abban, hogy önmagáról megfeledkezve a másik ember felé forduljon. Ám nem elég a fölismerés és az értelmi belátás, nem elég a jó szándék. A szeretetnek mindig cselekedetekben kell megnyilvánulnia, a szeretet mindig tett. Nem elég tehát megelégedni a dolgok szeretetével, nem elég pusztán az értelemmel az igazságot, az akarattal a jót, az esztétikai érzékkel a szépet szeretni. A tárgy és a dolog iránti szeretet csak egy lépés, eszköz ahhoz, hogy személyeket szeressünk, mert a szeretet lényege mindig a személyes egységre való törekvés. Itt megjelenik az Isten tökéletes egysége, amibôl mi csak részesedünk a múló idôben és térben, a mozgásban és változásban, az összetettségben és szétesettségben, amit feltétlenül le akarunk gyôzni. Mivel le akarjuk gyôzni, engedelmeskedünk ennek a törvénynek -- ami a teremtés és a történelem isteni törvénye -- és nem tudunk alóla kibújni. A tettekben megnyilvánuló szeretet egész konkrétan annyit jelent, hogy személyválogatás nélkül a másik ember rendelkezésére állok, segítségére vagyok. Ha ezt a magatartást nem általánosságban, hanem mindig az adott, konkrét személlyel szemben gyakorlom, akkor elindulok a jézusi szeretet útján. Nyilvánvalóan mindnyájunknak van olyan tapasztalata az életben, amikor találkozott az embereken keresztül az isteni szeretettel, ami a rendelkezésre állásban, a nagylelkűségben, a viszontszolgáltatást nem váró odaadásban nyilvánult meg. Errôl a szeretetrôl ismerjük föl Krisztus igaz tanítványait. Ha egyszer megtapasztaltuk ezt a hiteles szeretetet itt a földön, akkor ez egyben felhívás és kihívás is számunkra: Mi is azzal mutassuk meg, hogy Jézus tanítványai vagyunk, hogy szeretettel vagyunk egymás iránt! ======================================================================== Húsvét 6. vasárnapja (Jn 14,18-29) A logos (az értelem által fölismert igazság) és az ethos (az a jó, amit tettekben meg kell valósítani, vagyis az igaz jó) szorosan összefüggnek egymással. Ráérez erre az ember, de hajlamos a kettôt egymástól elválasztani. Egyik oldalról hirdeti az igazság objektivitását, egyetemesen kötelezô jellegét, a másik oldalról -- amikor az ô személyes érdekeit érinti -- hajlamos az erkölcsi cselekvést úgymond magánügynek tekinteni, ahol felelôsség nélkül, kénye- kedve szerint vagdalkozhat az ember fegyelmezetlen szabad akaratával. Pedig a szabadság mértéke az igaz jó. Nem véletlenül mondja az Úr Jézus az evangéliumban: ,,Nem, aki mondogatja nekem: 'Uram, Uram', jut be a mennyek országába, hanem csak az, aki megcselekszi az én mennyei Atyám akaratát'' (Mt 7,21). Magunk is érezzük, hogy ez így van. Akárhányszor képmutatónak bélyegzünk olyan vallásos embereket, akik nem cselekszik meg az igazságot. Ám jó lenne, ha elsôsorban magunkra figyelnénk. Melyikünk mondhatja el magáról, hogy mindig, minden körülmények között a fölismert igazság szerint cselekszik? Az Úr Jézus az utolsó vacsorán mondott beszédében felvázolja, hogy mit ad a megváltás az embernek és milyen isteni erôk, kegyelmek éltetik majd az ô egyházát (Jn 14,18-29). Elsôsorban a tanítására utal, amelyrôl azt mondja, hogy az Lélek és élet. Aki megtartja tanítását, abban élet van, hiszen az élet a maga teljességében nem az anyagi élet, hanem a szellem élete. Az Úr Jézus azt tanítja, hogy az igazság élteti az embert. Elvehetik a biológiai életét, meg is ölhetik, de az igazságot nem lehet megölni, mert az igazság szellemi valóság. Megölni csak azt lehet, ami képes meg is halni. A halál pedig az egység szétesése. Ám csak az összetett dolgok tudnak szétesni részeikre. A szellem ellenben egység szerinti létmódban létezik, ezért a szellemi valóság, az igazság és az erkölcsi jóság megölhetetlen. Így él tovább az Úr Jézus tanítása a történelem folyamán. Hiába üldözik ezt a tanítást, mert ô elküldte a harmadik isteni személyt, a Szentlelket, aki gondoskodik arról, hogy az apostolok megértsék az Úr Jézus tanítását és világosan fölismerjék az egyházban a helyes cselekvés szabályait. Ez a Szentlélek adta bölcsesség járja át az apostolokat, amikor a jeruzsálemi zsinaton összejönnek, hogy egy érzékeny kérdésben bölcs döntést hozzanak (ApCsel 15,1-29). Nem volt ugyanis világos a hívek elôtt a zsidókeresztények és a pogánykeresztények egymáshoz való viszonya. A zsidó vallásból megtért keresztények úgy gondolták, hogy ószövetségi vallási szokásaikat rá kell kényszeríteniük a pogány vallásból megtért keresztényekre. A pogány vallásokból megtért görög keresztények -- fôleg Kisázsiában -- ellenben úgy vélték, hogy ôk bizonyos értelemben élhetik tovább eddigi életüket és nem kötelesek figyelembe venni a zsidókeresztények érzékenységét. Ebben az ezidáig tisztázatlan kérdésben hozzák meg az apostolok azt a bölcs döntést, miszerint a pogánykeresztények tartózkodjanak a vér és a fojtott állat húsának fogyasztásától, hiszen a zsidók elképzelése szerint a vérben van a lélek. Ugyanakkor viszont a zsidókeresztények fogadják el, hogy a pogánykeresztényeknek nem kell körülmetélkedniük és minden zsidó vallási szokást olyan aprólékosan megtartaniuk, amint azt ôk teszik, hanem elég, ha a tízparancsolat szerint élnek, ám azt vegyék komolyan és kerüljék a pogány erkölcsi szokásokat. Ez a bölcsesség olyanfajta toleranciát, egymás érdekeinek és igazságainak szem elôtt tartását hordozza, ami az isteni bölcsességbôl fakad. Ez a tolerancia nem hamis békülékenység, amely öncélúnak tekinti azt, hogy mindenkinek igazat adjon. Nem is válogató türelem, ami a barátnak mindent elnéz, az elvi- vagy érdekbeli ellenfelének azonban semmit sem néz el. A keresztény tolerancia elvét Szent Ágoston így fogalmazza meg: A lényegesben egység, a kevésbé lényegesben különbözôség, de mindenben a szeretet. Ez a tolerancia nem enged az isteni igazságokból, de tud engedni az emberi szokásokból. Ennek gyümölcse az a béke, amirôl az Úr Jézus az utolsó vacsorán beszél: ,,Békét adok nektek, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja'' (Jn 14,29). A világ látszólagos békét ad. A világ sokat prédikál a békérôl, és miközben egyik kezével aláírja a békeokmányt, a másikkal az asztal alatt fegyvert tart a kezében. Miért? Mert a világ békéje bizalmatlanságra és képmutatásra épül. Látszólag megbízunk egymásban, a gyakorlatban azonban mindig vannak fönntartásaink. Ez a világ békéjének stílusa. Ezzel szemben az a béke, amit Krisztus ígér nekünk, az ô ajándéka, kegyelem, amit kérni kell és ki kell érdemelni. Ez az a béke, amely megtöri az emberben a gôgöt, a látszólagos mindentudást és mindenhatóságot és képessé teszi arra, hogy természetfölötti szempontból (sub specie aeternitatis), az örökkévalóság tükrében értékelje a történelmi, idôbeli eseményeket. Vagyis tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, a lényegest a kevésbé lényegestôl. Békéje akkor van az embernek, akkor tapasztalja meg a megváltás gyümölcsét itt és most, hogyha az Úr Jézus tanítását fölismeri, igaznak tartja az élete számára és komolyan törekszik a fölismert igaz jó megvalósítására. Vagyis Jézus szellemileg legyen jelen az ember életében! Ez tiszta lelkiismeretet eredményez, és olyan békét ad, amit a világ nem tud nyújtani. Ez az a béke, amely valóban otthonná teheti az életünket bárhol is tartózkodunk térben és idôben, mert ott ahol Krisztus elvei érvényesülnek a gyakorlatban, békesség születik az emberek között, és ez az ,,otthon'' már elôíze lehet a mennyei hazának. ======================================================================== Urunk mennybemenetele Urunk, Jézus Krisztus mennybemenetelének ünnepe a világegyházban és Magyarországon is a legújabb intézkedésekig Áldozócsütörtök néven volt ismert. Az ünnep neve onnan származik, hogy a Nagyszombat éjszakáján megkeresztelt hívek Húsvét után negyven nappal járultak elôször szentáldozáshoz. Az Úr Jézus Krisztus mennybemenetelét az Apostolok Cselekedetei írja le (ApCsel 1,4-11). A leírás követi az ószövetségi gondolkodásmódot, hiszen az Isten olyan módon szól mindig az emberhez, hogy azt az ember meg is értse. Amikor az Úr Jézus fölment a mennybe, miután befejezte nyilvános működését a földön s befejezte föltámadt testben való megjelenéseit is apostolai színe elôtt, akkor alkalmazkodott a tanítványok ószövetségi, vallási gondolkodásmódjához. Az olajfák hegyén búcsúzik el tôlük, hiszen az ószövetségi gondolkodásmód és a messiási várakozás szerint az olajfák hegyén kell eljönnie a Messiásnak. A Messiás valóban eljött, de nem úgy, ahogy Izrael várakozott rá politikai értelemben, hanem úgy, ahogy azt az Úr Jézus tanította és keresztáldozatában bemutatta. Ott dicsôül meg Jézus a tanítványok színe elôtt, ott mutatja meg, hogy az igazi Messiás, a szabadító király nemcsak Izrael politikai ura, hanem az egész emberiség és kozmosz ura, a második isteni személy, aki az isteni természetének megfelelô helyre jut most. Az Atyával való egylényegűségét fejezi ki az a tény, hogy az Atya jobbjára ültette ôt, továbbá Jézus azon ígérete is, hogy ,,elküldöm nektek a Szentlelket, aki majd segít mindent megérteni'' (Jn 14,26), hiszen a tanítványok minden csoda ellenére még az utolsó pillanatban is értetlenek, és azt kérdezik: ,,Uram, most fogod helyre állítani Izrael országát'' (ApCsel 1,6), Izrael várva várt politikai uralmát? Az Úr Jézus az apostolok színe elôtt fölmegy a mennybe. Ez az esemény az ókori világkép formájában van megfogalmazva, ahol van ,,fönn'' és ,,lenn''. A ,,fönn'' az istenek világa, a ,,lenn'' a holtak országa. A mi nyelvünkre lefordítva ez annyit jelent: Az Úr Jézus Krisztus azt jelezte a kortársaknak, és azt üzeni mai tanítványainak is, hogy befejezte földi megjelenésének idejét és egyszer s mindenkorra isteni természetének megfelelô állapotba jutott. Miért kellett az Úr Jézusnak befejezni földi megjelenései idejét? Azért, mert ô tovább él itt a földön, jóllehet nem emberi testben, hanem titokzatos testében, úgy mint ennek a titokzatos testnek a Feje. Errôl beszél Pál apostol az efezusiaknak írt levelében (Ef 4,1-16). Azt mondja, hogy az egyház Krisztus titokzatos teste, egy élô organizmushoz hasonlít. Ahogy a testet a fej irányítja és onnan kapja azt az egységet, ami koordinálja az egyes tagok működését, ugyanúgy az egyházban, a Krisztusban hívôk közösségében különbözô fokozatokban és a különféle szolgálatoknak megfelelôen különfajta tagok léteznek. Tárgyilag nézve vannak olyan tagok, amelyek értékesebbek, amelyek létfontosságúak, és vannak olyanok, amelyek kevésbé fontosak, ám minden tagra egyformán szükség van, mert minden tag szolgálata arányosan mozdítja elô az egész test életét. Ezt a testet a föltámadt Krisztus, a mennybe fölment Krisztus élteti. Ez a titokzatos test a történelemben megjeleníti az Úr Jézus Krisztust és tovább viszi az ô jelenlétét egészen az idôk végezetéig, amikor eljön a történelem ítélete, ennek a világrendnek a pusztulása vagy átalakulása, amirôl az Apostol azt írja, hogy ,,akkor Isten lesz minden mindenben'' (1Kor 15,28). Amikor a fejlôdés elér ahhoz a célhoz, hogy mintegy beleépüljön az Isten világába, akkor fogja újra megmutatni magát az Úr Jézus Krisztus az ô emberi természetének megfelelô módon, méghozzá úgy, hogy akkor már mindenki láthatja és nem lehet ôt letagadni. Addig a történelem menetében áttételesen, a másodlagos okokon keresztül működik. Igen mély mondanivalót tartalmaz Pál apostolnak ez a tanítása. Arra figyelmeztet bennünket, hogy milyen csodálatos feladatra vagyunk meghívva földi életünk során. Mi, akik megkeresztelkedtünk és Krisztusba öltöztünk, arra vagyunk hivatva, hogy akármi legyen is a foglalkozásunk, életkorunk, életállapotunk, ha kevesen is vagyunk -- mint a kovász a tésztában, mint a só az ételben --, ízt, értéket és ,,szívet'' vigyünk ebbe a világba. Nekünk kell elvinni Krisztust az emberek közé, nekünk kell folytatni sajátos hivatásunk és adottságaink szerint Krisztus történelmi, megváltói művét. Meg vagyunk ugyan váltva, de ezt aprópénzre kell váltani a mindennapi életünkben. Meg kell téríteni az embereket, és ezt elsôsorban magunkon kell kezdeni, és magunkon kell újra és újra folytatni. Pál apostol azt mondja, hogy ,,fölséges a ti hivatástok'', és így imádkozik: ,,adja meg nektek az Isten a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megértsétek milyen fönséges hivatástok van'' (vö. Ef 1,15-19). Mit jelent a bölcsesség? A bölcsesség a Szentlélek adománya. A Szentlélek pedig az Isten élete, aki bekapcsolt bennünket a szentháromságos életáramlásba, aki fölszítja bennünk a hitet és aki megismerteti velünk azt, hogy kicsoda az Úr Jézus Krisztus. Az apostolok is csak pünkösdkor értették meg, hogy valójában ki volt az Úr Jézus Krisztus. A bölcsesség egész szerint való látásmód és tudás. Lehet valaki intelligens, lehet valakinek pallérozott értelme, ám nem biztos, hogy bölcs. A bölcsesség Isten adománya, azt kérni kell. A kinyilatkoztatás lelkét is kérni kell, mert a kinyilatkoztatás lelke magasabb rendű tudást ad, mint a bölcsesség. A bölcsesség gyümölcse az egész szerinti tudás, a metafizikai tudás, ami szükséges ahhoz, hogy túl tudjak látni az érzékelhetô, fizikai dolgokon, míg a kinyilatkoztatás lelke a hit szerinti tudást adja meg, amikor a szeretet tanít meg valamire. Bizalmi tudás ez, amely jóindulatból fakad, és annyit jelent, hogy elfogadom, amit Isten szól hozzám és feltételezem, hogy amit mond, kijelent, kinyilatkoztat, az igaz. Ez tesz engem többé az emberi méltóságomban. Jézus Krisztus közvetítése hatékony és felülmúlhatatlan. Ma is közvetít. Minden szentmiseáldozatban az ô keresztáldozata gyümölcsözik életemben. Köztünk él Krisztus a szentségekben, amelyek a krisztusi életet éltetik bennünk a Szentlélek által. Közöttünk van Krisztus a koinoniában, a szeretet-egységben: ,,Hogyha ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, közöttük vagyok''(Mt 18,20). A pokol az az állapot, amikor már valaki képtelen a szeretetre és nincs reménye arra, hogy egyáltalán szeretni tudjon. Sokan mondják, hogy fontos a szeretet, de miért is fontos, amikor pontosan az ellenkezôjével lehet érvényesülni, épp az ellenkezô módon lehet ebben a múlandó világban néhány évtizednyi boldogsághoz jutni. Nem indokolja más a megbocsátást, az ellenségszeretetet és a személyválogatás nélküli szeretetet, mint egyedül csak a lélek bölcsessége és a kinyilatkoztatásból merített tudás, nevezetesen az, hogy az Úr Jézus Krisztus látszólagos földi kudarca az emberi méltóság hitelesítése. Csak ha a hit által szabad akarattal és komoly akarati törekvéssel bekapcsolódom ebbe az életáramlásba, akkor lesz maradandó bennem a szeretet, ami egyáltalán értelmet ad az ember életének. Az angyalok azt mondják az apostoloknak: ,,Galileai férfiak. Mit néztek az égre?'' (ApCsel 1,11) ,,Az aki most elment közületek, mert a felhô eltakarta -- a felhô az ószövetségi gondolkodás szerint az Isten jelenléte --, majd ugyanilyen dicsôséggel jön el a világ végezetén. Ti menjetek, és hirdessétek az evangéliumot!'' Ezt mondják az angyalok, Isten küldöttei, a ,,fehérruhás férfiak''. Nekik majd az utolsó ítéleten lesz újra jelentôs közvetítô szerepük Isten oldaláról az ember és a világ felé. Most azonban egyedül Krisztus és az ô egyháza a közvetítô. ,,Menjetek tehát, és hirdessétek a jó hírt, azt, hogy az emberi életnek van értelme, hogy hitelesítve lesz minden jótettetek Jézus cselekedetei által. Mérgezett italt ihattok, mint Szent János apostol tette, és nem haltok meg, ha mérgezett kígyót vesztek a kezetekbe, amint Szent Pál sem halt meg a kígyómarástól Málta szigetén. Ördögöt űzhettek ki imádsággal Jézus nevében, és környezetetekben meg tudjátok szüntetni a gonoszság irracionalitását, mert van bűnbocsánat. Tudtok majd kézrátétellel betegeket gyógyítani, mert ha a hitetek valóban élô hit, akkor hegyeket tud mozgatni.'' Minél erôsebb a hitem, minél nagyobb az odaadásom, annál inkább fogja hitelesíteni az életemet az Úr Jézus Krisztus ereje. Ne mondjam azt, hogy a vallás magánügy, hanem merjek tanúbizonyságot tenni Jézusról, hiszen erre kaptam küldetésemet! ======================================================================== Pünkösdi triduum I. XXIII. János pápától megkérdezték a halála elôtti napokban, hogy melyik az a keresztény hittétel, egyházi tanítás, amelyet a jövôben a leginkább ki kellene dolgozni és hangsúlyozni. A pápa prófétai ihletettséggel azt válaszolta, hogy a Szentlélekrôl szóló tanítás. A Szentlélek Úristen a harmadik isteni személy, akit az Úr Jézus azért küldött el egyházának, hogy jelenvalóvá tegye az ô művét, tanítását és tetteit az idôk végezetéig. Nyilvánvaló, hogy a kereszténység elsô korszakában, amikor a Szentlélek művét valóban megtapasztalták az ôsegyházban, különösebb viták nem voltak a Szentlélek Úristen mivoltáról, hiszen az ember arról nem vitatkozik, amit természetesnek tart és közvetlenül megtapasztal. Amikor azonban az apostoli korszak után mind jobban kialakultak az egyház intézményei, a figyelem épp a tévtanítások miatt elsôsorban Istenre, különösen a második isteni személy, Jézus Krisztus mivoltára irányult és majd csak késôbb alakult ki a Szentlélekrôl szóló tanítás. Az elsô egyetemes zsinaton, 325-ben Niceában megfogalmazták az apostoli hitvallást, amit természetesen korábban is vallottak és hittek a hívôk, de épp az eretnekségek miatt kellett egyértelműen megfogalmazni. A niceai hitvallásban úgy szerepel a Szentlélek Úristen a Szentháromság életközösségében, hogy ô az, aki ,,az Atyától és a Fiútól származik''. Ennek értelmezésére különféle irányzatok alakultak ki. Egyesek megpróbálták a Szentlélek Úristen szerepét csökkenteni, mások épp ellenkezôleg, növelni akarták. A katolikus tanítás egyértelműen kimondja, hogy egy Isten van, egy Istenben pedig három személy: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A három isteni személynek ugyanaz a lényege és a megnyilvánulásában, működésében ugyanaz a természete. Az egyes személyek nem lényegben és természetben különböznek egymástól, hiszen abban egyek, hanem a személyi mivoltukban. A személyiség pedig nem a testtel kapcsolatos, hanem szellemi tulajdonság. Szent Ágoston Szentháromságról szóló hatalmas művében jegecesedett ki az a felfogás, ami a Szentírásban meg van alapozva, jóllehet nem ezzel a szóval jelölték. Ebben a műben világosan áll elôttünk, hogy az Atyától és a Fiútól, mint egy princípiumtól, lételvtôl ugyanazzal az egy leheléssel származik a Szentlélek Úristen, aki az egyház éltetô, szellemi lelke. A személyesség annyit jelent, hogy úgy van meg a Szentháromságban a különbözôség, hogy az a legnagyobb egységben egyesül. Nagyon egyszerű hasonlattal megvilágítva azt mondhatjuk, hogy egy ideális családban az apa, anya és a gyermek személyi mivoltukban különböznek egymástól, de a szeretetben egyek. Ez egy botladozó hasonlat, amit nem szabad kivetíteni a Szentháromságra, mert ott a szeretet nem megvalósulásban és folyamatban van, hanem már örök, kész állapotban és éppen azért tudnak ezek a személyek egészen egyek lenni, mert ugyanakkor különböznek is egymástól. Ez a dialektikus egység meghaladja a mi gondolkodásunkat, hiszen az Isten világára vonatkozó logikai törvények mások, mint a teremtett világra vonatkozóak. Isten világában az ellentmondások egy magasabb szintű egységben egybeesnek. Ezért az Szentháromságot az eszünkkel meg lehet közelíteni, de kimeríteni nem lehet. Valóban hitünk nagy titka, amit mint egy kinyilatkoztatott igazságot természetfölötti hittel és Isten iránti bizalommal el kell fogadnunk, hiszen nem lehet kikövetkeztetni az értelemmel, csupán esetleg az értelemmel utólag egy bizonyos szintig alá lehet támasztani. Nyilvánvaló, hogy ebbôl a felfogásból alakult késôbb ki az a nézet, miszerint ha a világot történelemként értelmezem, tehát idôben és nem térben, akkor ebben a történelmi folyamatban -- ami egyenes vonalú, tehát a világ teremtésétôl egészen a világ célbaérkezéséig tart -- meg lehet különböztetni korszakokat. A hivatalos egyházi tanítóhivatal mindig nagyon ügyelt az óvatos megfogalmazásra. A történelem elsô korszakát a teremtés korszakának mondták, amit különösképpen a mennyei Atyának kell tulajdonítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a teremtésnél nincs jelen a Fiú és a Szentlélek is. A János evangélium prológusában olvassuk, hogy ,,kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, és ô volt kezdetben Istennél'' (Jn 1,1-2). Ez utalás az Úr Jézus teremtés elôtti ún. préegzisztenciájára és arra, hogy a teremtés művében ô is részt vesz. A Teremtés könyvében pedig azt olvassuk, hogy az Isten lelke lebegett a vizek felett. Az ószövetségben az Úr lelke segítette a választottakat abban, hogy segítségül hívják az Úr nevét; ô az, aki belülrôl formálta a monoteizmust és a tízparancsolat szerinti életformát; ô az, aki a kinyilatkoztatást tettekben, gondolkodásmódban és érzületben végrehajtotta a választott nép igazaiban, sôt a pogányok igazaiban is, mert minden ami igaz és erkölcsileg jó, az a teremtés révén az egész világon öröktôl fogva a Szentlélektôl származik és az ô műve. A teremtés korszaka után következik a megváltás korszaka, a Krisztus- esemény. Ez a történelem közepe. Ez a második isteni személy korszaka, ami szintén nem jelenti azt, hogy ott nincs jelen a mennyei Atya, vagy nem működik a Szentlélek. A történelem második korszakában, Krisztus korszakában ott van az Atya is, hiszen az Úr Jézus étele és itala a mennyei Atya akaratának teljesítése (vö. Jn 4,34) és ,,aki engem lát, az látja az Atyát is'' (Jn 14,9) -- mondja az Úr. A Szentlélek Úristen is ott van, hiszen az Úr Lelke keni fel az Úr Jézust és kíséri a pusztába, az Úr Lelke az, akinek Fölkentje és Prófétája Jézus, és az Úr Lelke támasztja fel ôt halottaiból. Maga az Úr Jézus mondja az utolsó vacsorán, hogy ,,nem hagylak árván titeket, hanem elküldöm nektek a Vigasztalót, a Paraklétoszt, aki majd mellettetek áll és eszetekbe juttat mindent, amit tanítottam nektek''. Majd így folytatja: ,,ô veletek marad a világ végezetéig és az én művemet folytatja az egyházban'', (vö. Jn 14,15.26). Az ,,Atyáé és az enyém'' kifejezés igazolja, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól mint egy ôselvtôl származik. A harmadik korszak az egyház korszaka, amit a Szentlélek korszakának is lehet nevezni, amikor az egyház szentségeiben, igehirdetésében és történelmi működésében jelen van az Isten. A Szentlélek jelenvalóvá teszi Krisztust tanításában és az Oltáriszentségben, de az egyháznak mint titokzatos testnek a működésében is. Isten országát prolongálja az idôk végezetéig. Amikor majd megint Krisztus kerül a középpontba -- nevezetesen az utolsó ítéletkor, mert neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön és ô jön el ítélni eleveneket és holtakat --, az nem azt jelenti, hogy a Szentlélek akkor megszűnik működni, hanem arról van szó, hogy megint a Fiún keresztül jutunk az Atyához és a Szentlélekhez. A jelen üdvrendben is érvényes, hogy ,,senki sem juthat az Atyához, egyedül csak énáltalam'' (Jn 14,6). A Szentírás úgy beszél a Szentlélekrôl, mint személyrôl, aki élô princípium, az Atya és a Fiú éltetô lelke; aki szeret bennünket, akit meg lehet bántani, sôt akit még káromolni is lehet; aki vigasztalni tudja az embert, aki hívogat és összetart bennünket. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek a személyességre utalnak. A Szentlélek az az életerô, aki újjászül és megváltoztat minket. Hányszor panaszkodunk arról, hogy nem tudunk megváltozni! Van is ebben némi igazság. Napjainkban, amikor már az emberek nevelése is bizonyos modellek, klisék szerint történik, aligha lehet beszélni arról, hogy valaki igazán felelôsen kezébe veheti életsorsának irányítását. Hiszen tudata manipulálva van, céljai közösségi célok, működési lehetôségeit körülhatárolják a körülmények. Mivel a megváltozás igénye mégis bennünk van, lenyomjuk a tudat alá és ettôl vagyunk szorongó állapotban. Abban világnézeti különbség nélkül egyetértenek a lélektan szakemberei, hogy meg kellene változtatni az embert, abban azonban aligha tudnak egyetérteni a különbözô irányzatok képviselôi, hogy miben kellene ennek megnyilvánulnia. A Szentlélek Úristen megtanít minket arra, hogy miben kell megváltoznunk a bűn vonatkozásaiban. Szembesít bennünket azzal az objektív igazsággal, tényállással, ami az Isten és az ember viszonyában fönnáll. Ezt az Isten Igéjébôl tudjuk meg. Megtanít arra is, hogy az Isten színe elôtt mindnyájan bűnös emberek vagyunk. Aki nem engedi, hogy a Szentlélek megvilágosítsa a szellemi, lelki látását, az a tudat alá nyomja ezt a változási igényt és az önigazolások rendszerében él. Az életkörülményekkel, jellemének determinációival, a közfelfogással és a közerkölccsel magyarázza meg azt, hogy miért helyes és jó úgy élni, ahogyan ô él. Lehet, hogy én önmagam elôtt nem vagyok bűnös, ám az Isten színe elôtt bűnös vagyok. Mindnyájan elbuktunk Isten színe elôtt, mindnyájan bűnösök lettünk. A bűn nem csak jogi, hanem lehet erkölcsi bűn is. Téves az a bűn- fogalom, amely szerint a bűn valamilyen szabály megsértését jelenti csupán. Ez is lehet egyfajta bűn, például a tízparancsolat törvényeinek megsértése. Ám az igazi bűnt mulasztásnak nevezzük: Amikor Istennek van egy elvárása velem szemben, és én mindig megtalálom a kellô magyarázatot arra, hogy miért halogatom egy feladat elvégzését vagy miért nem vagyok képes annak az elvégzésére. A bűn tehát hiány, annak az erénynek a hiánya, amelyre szükségem lenne ahhoz, hogy krisztusi emberré váljak. Márpedig a Szentlélek krisztusi emberré akar alakítani. Amikor megkereszteltek, majd megbérmáltak, akkor kaptam meg a Szentlélek ,,pecsétjét'', akkor lettem lefoglalva az istenszolgálat számára. Ám nekem még nagyon sok kinnlevôségem és behoznivalóm van, mert még mindig nagyon keveset tettem. Ezt a felismerést nevezzük megtérésnek. Akkor jutunk el a helyes bűntudatra, ha az Isten fenségével és az ô örök tervével mérjük össze magunkat, nem pedig a nálunk rosszabb emberekkel, akikhez viszonyítva mi mindig erényes és jó emberek leszünk. A megtérés akkor kezdôdik, amikor engedem, hogy a Szentlélek irányítsa gondolkodásomat. Az imádságban erre szert tehetek. Az imádságban nem csupán fölsorolom állandóan panaszaimat, szomorúságomat, ami egyébként indokolt és az Isten iránti bizalom jele lehet, de nem állok itt le, hanem tudok csendet is teremteni magamban. A csend majd meg fog szólalni, és a csend szava a Szentlélek szava lesz. Eszembe fognak jutni olyan gondolatok, megjelennek a szívemben olyan érzések, amelyeket Isten a teremtéskor már belém oltott. ,,Magadnak teremtettél Urunk, és nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik benned'' -- tanítja Szent Ágoston püspök. Akkor majd a Szentlélek megfogalmazatlan sóhajtásokkal fog imádkozni bennem, és megvilágosítja számomra azt, hogy milyen legyen viszonyom az Istenhez és hogyan kell krisztusi emberré válnom. A Szentlélek Úristen tehát meggyôz bennünket. Az Úr Jézus hivatkozik erre a búcsúbeszédében: ,,Amikor majd elküldöm nektek a Vigasztalót, ô majd meggyôz titeket a bűnrôl, az igazságról és az ítéletrôl. A bűnrôl, hogy nem hittek bennem. Az igazságról, hogy az Atyához megyek. Az ítéletrôl, hogy a világ fejedelmét már elítélték'' (vö. Jn 16,8-11). A Szentlélek tehát mint az igazság Lelke szembesít azzal, hogy ki vagyok, de nem áll meg itt. Elém állítja azt az eszményt is, hogy mivé kell lennem. A Szentlélek hívogat minket, ô az, aki krisztusivá akar formálni. Gyakran imádkozzuk, hogy ,,jöjj Szentlélek Úristen''. Azért kell hívogatnunk a Szentlelket, azért kell kérnünk ôt, mert Isten tapintatos, ô nem fog betolakodni életünkbe. ,,Íme, az ajtóban állok és zörgetek. -- mondja az Úr -- Aki meghallja szavamat és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek és vele étkezem, ô meg énvelem'' (Jel 3,20). Hogyan tudok utat készíteni a Szentlélek működésének? Mindenekelôtt megpróbálok tisztességes és becsületes ember lenni. Ezek ma már lejáratott szavak, mert a becstelenséget ma ügyességnek és életművészetnek nevezik. Ennek ellenére ki kell mondani, hogy elôször igenis becsületes embernek kell lenni, aki igazságos és igaz ember, aki mindenkinek megadja azt, ami jár neki és nem próbálja saját önzô érdekeit felebarátai érdekei elé helyezni. Ha megvan bennem az igazságra épülô igazságosság, akkor az szolid talajt biztosít a szeretetnek, amelyet a szenvedélyek és a szeszélyek már nem fognak rendezetlenné és kiszámíthatatlanná tenni. Ez a szeretet hűséges és tartós, és annak a szolid alapja lesz, ami az Isten szeretete. Ez már kegyelem, amit kérni kell. Ez a szeretet nem áll meg annál a szeretetnél, amelyik a másiktól csak az elônyt várja, hanem tud az ellenségnek is megbocsátani, irgalmas és nagylelkű lenni és nem számolgat. Szabaddá kell tenni magamat igazságban és a szeretetben ahhoz, hogy a Szentlélek beköltözhessen az életembe. Meg kell vizsgálnom, hogy mik a kötöttségeim. Az anyaszentegyház nem véletlenül ajánlja a szegénység erényének gyakorlását. Ennek azonban nem szabad sem pesszimista, sem féltékeny szegénységnek lennie. A pesszimista szegénység folyamatos önsajnálatba torkollik. A féltékeny szegénység az, amikor szegény vagyok ugyan, de ez nem erény számomra, mert örökké azt szeretném, hogy gazdag legyek. Irigylem a gazdagokat, és féltékeny vagyok rájuk. Az igazi, a krisztusi szegénység lényege, hogy szabaddá tudom tenni magamat belülrôl, hogy ne legyen semmi akadály, ami elvon Krisztus szeretetétôl. ,,Ugyan ki szakíthatna el minket Krisztus szeretetétôl?'' (Róm 8,35) -- kiált fel Szent Pál apostol, aki megélte ezt a szegénységet és még az üldöztetés, zaklatás, megbotoztatás, kínzás vagy nélkülözés sem tudta elszakítani ôt Krisztus szeretetétôl. Ha ilyen belsô szabadsággal föl tudom áldozni az apró, dédelgetett, talán nem is feltétlenül bűnös, de mégis önzô szokásaimat, esetleges szenvedélyeimet és azt nagylelkűen oda tudom adni Istennek, akkor meg fogom tapasztalni, hogy mit jelent a Szentlélek jelenléte az életemben. Meg fogom látni, hogy mit jelent: Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. Az Úr Jézus nekünk is mondja, mint egykor Nikodémusnak: ,,Újjá kell születnetek a Szentlélekben!'' (vö. Jn 3,3). Azért kell újjászületnünk, mert kereszténynek lenni sokkal többet jelent, mint egyszerűen vallásosnak lenni. Vallásos az az ember, aki hisz Istenben, megadja Istennek, ami jár neki, megtartja törvényeit és valamit ezért ellenszolgáltatásként kíván. Ezzel szemben a keresztény ember is megtartja a törvényt, de nem azért, hogy valamit kapjon érte. A keresztény ember megtért ember, aki ,,belebolondult'' a Krisztus iránti szeretetbe. A személyes szeretet esetében pedig az ember nem méricskél. Nem azt nézem, hogy mit kapok a másiktól, hanem azt, hogy mit adhatok neki. Az újjászületés azt jelenti, hogy szembe kell nézni önmagammal. Látnom kell: hogyan állok Isten színe elôtt? Jó tulajdonságaimért hálát kell adnom az Istennek. Rossz tulajdonságaimmal és mulasztásaimmal szintén tisztában kell lennem. Amikor ez megtörtént, akkor következik, amit megtérésnek nevezünk. A megtérés azon múlik, hogy engedem-e, hogy a Szentlélek Úristen átformálja gondolkodásomat és érzületvilágomat. Egész mentalitásomat meg kell változtatnom. Mit jelent ez? Nem azt jelenti, hogy amit eddig tettem, az mind rossz volt. Megtérése után Szent Péter is megmaradt olyan szangvinikus és szenvedélyes embernek, mint amilyen korábban volt. Ezt azonban a Szentlélek ,,helyére tette'', és jó irányba használta föl. Szent Pál is megmaradt annak a kolerikus, kissé erôszakos, rátarti férfinak, aki a damaszkuszi úton volt. Ám megtérése után ezt mind önmaga ellen fordította, illetve Isten országának építésében kamatoztatta. Ki tudott magában alakítani egy olyan egyéniséget, amely nem elméletben, hanem egyéni tapasztalatból tudta, hogy mi az a szeretet, amely ,,türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem gÔgösködik, nem keresi a magáét, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel'' (vö. 1Kor 13,4-7). Hinnem kell abban, hogy Isten ereje engem is meg tud változtatni, feltéve, ha utat és helyet készítek a Szentlélek számára szívemben. A megtérés utáni következô lépés annak felismerése, hogy Isten szeret engem. Méghozzá annyira szeret engem személyesen, hogy elküldte Jézus Krisztust személyes megváltómnak, aki értem is meghalt a keresztfán, értem is ontotta a vérét. Ha egyszer ez a felismerés megszületik bennem és elfogadom az Úr Jézus Krisztust személyes megváltómnak, akkor majd megtapasztalom, hogy mit jelent az, hogy Isten szeret. Miután megtapasztaltam ezt, akkor jön a következô lépés: Hittel és bizalommal kell Krisztus keresztje felé fordulnom, és tôle kell várnom üdvösségemet. Ne az ügyeskedéseimtôl, emberi kapcsolataimtól, evilági változásoknak különféle hamiskás reményeitôl és hitegetéseitôl várjam üdvösségemet, hanem egyedül Jézus Krisztus keresztjétôl, mert az a feltámadás zsengéje! Az Úr Jézus Nikodémussal való beszélgetése során egy ószövetségi eseményre hivatkozik, nevezetesen arra, amikor a választott nép hűtlenségei, mulasztásai, törvényszegései miatt kivívta Isten igazságos, ítélô haragját és a Sínai pusztában mérges kígyók jelentek meg, amelyek a választott nép fiait halálosan megmarták (vö. Szám 21,9). Kemény figyelmeztetés volt ez. A választott nép fiai Mózeshez könyörögtek, hogy az Isten prófétája és az Isten embere lévén próbálja meg elhárítani tôlük Isten haragját. Mózes akkor rézbôl egy kígyót készíttetett, és azt mondta, hogy aki erre a kígyóra hittel és bizalommal föltekint, az meg fog gyógyulni. Nem kígyómarás gyógyítására alkalmas kenôcsöt adott, hanem sajátosan furcsa megoldást választott: Egy rézkígyót -- mondhatnánk egy bálványt -- állított eléjük. Tudjuk, hogy rézzel nem lehet kígyómarást gyógyítani. Ám Mózes mégis tudta hittel mondani -- mert ô az Isten embere volt --, hogy aki hittel fölnéz erre a kígyóra, azt az Isten meg fogja gyógyítani. Ismeretes az ószövetségbôl, hogy akik hittel elfogadták ezt az ,,ôrültséget'', ahogy ezt mi mai füllel hallgatjuk, azok valóban meggyógyultak a kígyómarástól. Az Úr Jézus azt mondja, hogy amint Mózes fölemelte a rézkígyót a pusztában és aki erre tekintett, meggyógyult, ugyanúgy fogják fölmagasztalni majd az Emberfiát, is hogy akik ôrá néznek, azok meggyógyuljanak emberi nyomorúságukból, elesettségükbôl, életük ürességébôl és értelmetlenségébôl (vö. Jn 3,14-17). Ez a rézkígyó az Úr üdvözítô keresztfája, ahova fölvitte mindnyájunk bűnét, mert ,,ahogy egy ember által jött a bűn és a halál, ugyanúgy egy ember által jön a szabadulás és föltámadás is'' (vö. Róm 5,12). Ez az egy ember volt a bukásban az elsô Ádám, a megújulásban, az új teremtésben pedig a második Ádám, vagyis az Úr Jézus Krisztus, aki az Isten Fia. Szent Pál az elsô korintusi levélben beszél arról, hogy az emberek sokféle megoldást találtak ki arra, hogy üdvösségüket szolgálják. A görögök a bölcsességben keresték ezt az orvosságot, ôk filozófusok voltak. A zsidók a törvényben vélték fölfedezni ezt az eszközt, és azt hirdették, hogy ha nagyon pontosan és a legaprólékosabb részletekig megtartják a mózesi törvényt, akkor ezzel Istent mintegy rákényszerítik arra, hogy olyan szabadítót küldjön, aki itt a földön üdvözíteni fogja és boldoggá teszi ôket. ,,A zsidók csodát követelnek, a pogányok bölcsességet -- írja Pál apostol --, mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük, aki a zsidóknak botrány, a pogányoknak oktalanság, nekünk azonban akik hiszünk, Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége'' (vö. 1Kor 1,18-24). Pál apostol azt is mondja, hogy miután az emberi bölcsesség teljes válságba jutott az üdvözítés vonatkozásában, Isten a kereszt ,,ôrültségének'' bölcsességét használta fel arra, hogy megszégyenítse az emberi bölcsességet. Amint a rézkígyó ôrültségnek tűnik, az akasztófa, a szégyenfa, a kereszt és a szenvedés oktalanságnak tűnik. Mi azonban, akik újjászülettünk és eme újjászületés tudatát felszítottuk magunkban, a Szentlélek által megtanítva felismerjük, hogy egyedül ebben a keresztben van üdvösségünk, megváltásunk lehetôsége, amit sem a tudósok, sem a politikusok, de még a lélektan szakemberei sem tudnak megadni nekünk. Meg akarunk változni, újjá akarunk születni, és ugyanazt a lelkületet akarjuk kialakítani magunkban, mint ami Krisztus Jézusban volt. Hogy ez milyen eszközökkel és milyen erények kialakításával történhet, azt megmondja nekünk Pál apostol, amikor leveleiben a Szentlélek gyümölcseinek működésérôl beszél. II. Egy működtetônek a természetére, lényegére a működés természetének, lényegének hatásaiból tudunk visszakövetkeztetni. Az újszövetségi Szentírás fölsorolja azokat a hatásokat, amelyek bizonyítják, hogy van Szentlélek, továbbá hogy a Szentlélek működik és megváltoztatja a megváltoztathatatlannak hitt emberi természetet, új teremtménnyé varázsol bennünket, akik méltókká válunk arra, hogy Krisztus titokzatos testének, az egyháznak tagjai legyünk. Hiszen a test minden egyes tagja a fô erejébôl él, valamilyen módon hasonlít a fôre. Így az egyház minden tagja magán hordozza a Fô, Krisztus tulajdonságait, és ez a Szentlélek műve. Az újszövetség -- különösen Szent Pál apostol -- beszél arról, hogy a Szentléleknek vannak rendkívüli adományai. Ezeket görög szóval karizmáknak nevezzük. Napjainkban divatos beszélni a karizmákról, sôt ennek a szónak már van profán jelentése is. Karizmatikusoknak nevezi a világ azokat az embereket, akiknek valamilyen rendkívüli tehetségük van és ezzel a tehetségükkel a közösség javát szolgálják. Ebben a meghatározásban van némi igazság, ám a meghatározás gyökere teológiai jellegű, hiszen a karizma nem más, mint a Szentlélek Úristen rendkívüli adománya, az isteni életben való részesedés, amelyet a Szentlélek épp az egyházi közösség szolgálatában tanúságtevés céljából megjelenít egyes egyháztagokban. A karizma nem hasonlíthat egy olyan talentumhoz, amelyet elástunk és nem kamatoztattunk. Ez ugyanis a saját dicsôségünket szolgálná. A karizma látható jele annak, hogy valakiben krisztusi tulajdonságok vannak. Szent Pál apostol beszél arról, hogy egyeseket az Isten Szentlelke apostolokká tett, másokat prófétákká, ismét másokat tanítókká, evangélistákká vagy lelkipásztorokká (vö. 1Kor 12,27). Ezek személyre szóló hivatások, amelyet nem lehet kiérdemelni. Ám, hogy a talentum kamatozni fog-e, azért már az ember a felelôs. A karizmák olyan jelek, amelyek tanúbizonyságot tesznek Isten jelenlétérôl az egyházban és a nagyobb közösség, a gyülekezet javát szolgálják. Vannak olyan karizmák is, amelyek kevésbé vannak kapcsolatban az egyház kormányzásával, legalábbis közvetlenül nem érintik azt, mégis a közösség javát szolgálják. Ezek közül Szent Pál beszél a segítés és az irgalmasság karizmájáról, továbbá a szellemi hatások, az ún. lelkek megkülönböztetésének tudományáról. Egészen sajátos és rendkívüli jel a nyelveken való beszéd karizmája, a csodatevés adománya vagy akár a természetfölötti gyógyítás ajándéka. Az esetek túlnyomó többségében minden természetfölötti adomány természetes alapot feltételez, de ez nem tartozik a lényegéhez, és lehetnek kivételes esetek is. Elôfordulhat az, hogy valakiben esetleg nincs meg a tehetség, a természetes adottság a tanításhoz, a természetfölötti Szentlélek-adomány révén azonban mégis kiváló tanítóvá lehet, mint például Viennay Szent János, az arsi plébános. A karizmák azonban rendszerint feltételezik a természetes képességet, felfokozva azt, egy természetfölötti cél irányába állítják -- feltéve, ha megvan az emberben a szabad akarati együttműködés --, és ilyen módon jellé válhat. Ám a karizmák csak akkor hitelesek, és csak akkor származhatnak a Szentlélektôl, ha az, aki megkapta ezt a rendkívüli adományt, nem a saját dicsôségére használja fel azt, hanem egyértelmű és világos, hogy ezzel az egyházat kívánja építeni; ha nem széthúzást eredményez, hanem épp ellenkezôleg, a szeretet növekedését segíti elô. Az egyház mint olyan a leginkább karizmatikus, hiszen az egyház ôsszentség és az egyházból ered minden más természetfölötti erô. Szent Pál apostol beszél olyan Szentlélek-adományokról is, amelyeket nem egyesek kapnak, hanem minden egyháztag részesedik belôlük. Ezek a karizmák közelebb állnak hozzánk. E a karizmáknak is van természetes alapja az ember természetes erkölcsi jóságában. Az újszövetség tanítása szerint a természetes alapokat a Szentlélek felfokozza, kipróbálttá teszi és ezért minden keresztény jel lehet a világban. Pál apostol az említett adományokat a Galata levélben a Szentlélek gyümölcseinek nevezi. Melyek ezek az adományok? Szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, állhatatosság, hűség, önmegtartóztatás, szelídség (vö. Gal 5,22-23). Figyelemre méltó, hogy elsô helyen szerepel a szeretetet. Az elsô korintusi levélben az Apostol fölsorolja a különféle karizmákat (1Kor 12,27-31), majd a végén egy olyan karizmáról szól, amelyet mindenki birtokolhat, és ebben az értelemben mindenki lehet karizmatikus. Azt mondja, hogy a legelsô és legfontosabb karizma a szeretet. Nem véletlenül következik ezután Szent Pál apostol csodálatos Szeretet- himnusza, amelyben azt is elmondja, hogy milyen legyen az a szeretet, amely a Szentlélek működésének gyümölcse bennünk. Ez ,,a szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem gôgösködik, nem keresi a magáét, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, hanem örül az igazság gyôzelmének, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel'' (1Kor 13,4-7). Azt is mondja az Apostol, hogy a szeretet soha el nem múlik. Ha lenne valamely rész az újszövetségi Szentírásban, amelyet minden hívônek szóról szóra kellene tudni, akárcsak a Miatyánkot, akkor ez az. Azért nagyon fontos e rész, mert tudjuk János apostol szavaiból, hogy Isten lényege a szeretet. ,,Szeretet az Isten, aki szeretetben él, Istenben él, és Isten él ôbenne'' (1Jn 4,16). Az Úr Jézus is figyelmezteti tanítványait, hogy ,,arról ismerjenek meg az emberek, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást'' (Jn 13,35). A Szentlélek nemcsak az Igazság Lelke, hanem joggal szoktuk a Szeretet Lelkének is nevezni. Szent Pál apostol mondja, hogy egy vallásos, keresztény emberben is lehetnek rendkívüli karizmatikus adományok, lehet benne akkora hit, hogy megmozgatja a hegyeket, lehet benne olyan önmegtartóztatás, önfegyelmezési készség, hogy bámulatba ejti az embert, de ha szeretet nincs benne, akkor az egész semmit sem ér. Megtarthatja valaki százszázalékos aprólékossággal az erkölcsi törvényeket, de ha szeretet nincs benne, nem ér az egész semmit -- mondja az Apostol. A szeretet hiánya ugyanis mindent lenulláz. A szeretet hasonlít ahhoz a csipetnyi sóhoz, amit bele kell tenni az ételbe, hogy élvezhetô legyen. Ha hiányzik belôle az a láthatatlan, csipetnyi só, akkor nem lehet megenni az eledelt. Hiába működik tökéletesen egy gépezet, hiába kapcsolódnak tökéletesen egymásba a fogaskerekek, ha a szükséges egy csepp olaj hiányzik a kerekek súrlódásakor, akkor az egész mechanizmus csikorog. Ez az egy csepp olaj a szeretet. Ahogy a virág igényli a fényt és a vizet, ugyanúgy az ember is igényli a szeretetet. Ha huzamosabb ideig nem kapja meg, ugyanúgy elpusztul, mint az a virág, amely nem kapott napot vagy éltetô vizet. Ezt minden ember tudja, hiszen rá van hangolva az isteni szeretetre. Ám kérdés, hogy mit értenek az emberek szereteten? Általában úgy gondolják, hogy a szeretet az érzelmekkel és a vágyakkal van kapcsolatban, amely nem belsô indíték alapján cselekszik, hanem csak úgy ,,jön'' és ahogy jön, úgy el is tűnik. Ebben rejlik a mi önzéssel kevert szeretetünk gyógyíthatatlannak tűnô betegsége, hacsak az ,,isteni orvos'' meg nem gyógyít bennünket. Az újszövetségi Szentírás a szeretetet görög szóval agapénak nevezi, amelyet latinra caritas-szal fordítunk és amely szóval az Isten irántunk való szeretetét fejezi ki a Szentírás. ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy mindent, egyszülött Fiát is odaadta érte, hogy aki benne hisz, meg ne haljon, hanem örökké éljen'' (vö. Jn 3,16). Isten úgy ad, hogy közben semmit sem veszít. Amikor személyes szeretetünkbôl adunk, például bizalmat s ha netán ezzel a bizalommal visszaélnek, akkor úgy véljük, hogy azt az embert, aki ezt tette velünk, nem szabad többé szeretni. Itt bújik elô a mi önzô szeretetünk. Úgy érezzük, hogy ha visszaéltek bizalmunkkal, akkor ezzel személyileg kevesebbek lettünk, elbizonytalanodott a létünk. Azért nem szabad föladni magunkat a szeretetben, mert ennek az lesz a következménye, hogy egyedül maradunk. Ám ennek ellenkezôje igaz: akkor maradunk egyedül, ha nem adunk bizalmat többé. ,,Aki szereti életét, elveszíti azt, aki elveszíti életét, megtalálja azt'' (Jn 12,25). A szeretet az akarat műve, akarni kell szeretni, akarni kell a másiknak jót tenni. Nyilvánvaló, hogy a szeretet velejárója a felelôsség. Úgy kell szeretni a másikat, hogy maradandó javát kell szolgálni. Nem az a lényeg, hogy mindent odaadjak neki, mert nekem is szükségem van valamire, hogy élhessek és másoknak segíthessek, bár elôfordulhatnak olyan rendkívüli esetek is, amikor az életemet is oda kell adnom a másikért. Az Úr Jézus mindig az emberek maradandó javát szolgálta, még akkor is, amikor az írástudóknak és farizeusoknak néha kemény igazságokat mondott a szemébe. A szeretetnek az igazságra kell épülnie, méghozzá az objektív igazságra, ami az Isten által kinyilatkoztatott igazság. Ezt pedig a Bibliából és az egyház tanításából tudom meg. A szeretet lényege szerint tettekben nyilvánul meg, nem elég a jó szándék. Ne általában akarjam szeretni az embereket, sôt az egész világot! Ebbôl ugyanis még egyetlen jó cselekedet sem született. Mindig a konkrét személyeket kell szeretnem, pontosabban azokat, akiket Isten mellém állított. Az irgalmas szamaritánus szeretetével kell szeretnem, aki nem volt személyválogató és nem azt nézte, hogy ki az az ember, aki segítségre szorul, hanem a segítségére sietett. Személyesen kell szeretnem, jótettek gyakorlásával kell szeretnem, és mindezt személyválogatás nélkül kell tennem úgy, ahogy az Úr Jézus Krisztus szerette az embereket. Ennek a szeretetnek nem szabad savanyúnak lennie. Szent Pál apostol a Szentlélek gyümölcseirôl szólva beszél az örömrôl. ,,Az én örömöm legyen tibennetek'' (Jn 15,11). Az Úr Jézus ezt az utolsó vacsorán mondja, ahol tudta, hogy elárulták, félreértették, meg fogják tagadni, kiszámíthatatlan kínzás elôtt áll és a végén súlyos halállal kell befejeznie földi életét. Ebben az állapotban azt mondja: ,,Az én örömöm legyen tibennetek, s örömötök ezzel teljes legyen'' (Jn 15,11). Öröm nélkül nem lehet élni. Ám fontos, hogy tiszta örömöket szerezzen magának az ember. Itt különbözik a Szentlélek által újjászületett teremtmény-ember a Szentlelket visszautasító embertôl, aki mindig múlandó örömöket keres magának és tulajdonképpen a szívében soha sincs tiszta öröm. A tiszta öröm nem a külsô körülményektôl függ. Nem csak akkor lehetek boldog, amikor adva vannak olyan körülmények, amelyek számomra biztonságot, békét, kiegyensúlyozottságot jelentenek. Öröm akkor is lehet a szívemben, amikor a körülmények sanyarúak és körülöttem mindenki szomorú. Isten öröme abból fakad, hogy az ember békességben van Istennel. Ez a békesség nem más, mint rendezett viszony a mennyei Atyával. A békesség kiegyensúlyozottság, olyan állapot, amikor az ember tudja, hogy azon a helyen, abban az állapotban van, amiben lennie kell. A világ úgy gondolja, hogy a békességet a külsô világ megváltoztatásával kell létrehozni és ha a körülmények kiegyensúlyozott légkört biztosítanak, akkor ebbôl automatikusan megszületik a békés, harmonikus ember. A világnak ez a kísérlete ma már csôdöt mondott. Nevetségesnek tűnik, amikor az emberek örökké a békérôl beszélnek és közben folyvást újabb és újabb fegyvereket gyártanak. Ameddig az egyes emberek szívében és az egyes emberek között nem lesz béke, addig a világban sem lesz béke. Márpedig az egyes emberek között csak akkor lehet béke, ha legalább az egyik fél Istennel békességet teremt. Hogyan lehet Istennel békességet teremteni? Úgy, hogy bűnösnek tudom magamat Isten elôtt, ám nem reménytelen bűnösnek. Tudom ugyanakkor, hogy Isten szeret engem, ô már megszabadított és Jézus drága vérén meg lett vásárolva a békességünk. Akárhányszor Krisztus keresztfájára tekintek, béke költözik a szívembe. Elôször tehát békét kell teremtenem Istennel, el kell alázattal fogadnom reám kiszabott tervét, amit megtudhatok lelkiismeretem szavából, körülményeim alakulásából, esetleg bölcs emberek tanácsából vagy olvasmányokból. Ha ezek mind konvergálnak egy helyzetre, akkor nyugodtan mondhatom, hogy ez Isten reám szabott akarata itt és most. Miután fölismerem a hivatásomat és szabad akarattal elkötelezem magamat mellette, békesség költözik lelkembe. Ez az igazi szabadság, mert ebben benne van a felelôsségem és így érzelmileg is felnôtt emberré tudok válni. A mai világban úgy nevelik a gyerekeket és fiatalokat, hogy ne tudjanak felnôtté válni, és olyanok nevelik ôket, akiknek az a céljuk, hogy az egész emberiséget -- miközben folyvást azt mondják, hogy a nagykorúságra kell eljutni -- a tömeg-ember szintjén társakká tegyék, hogy aztán minden irányba lehessen ôket ráncigálni. Az emberek nagy tömege a nyájszellem alapján bedôl ennek, és hagyja, hogy helyette majd más gondolkozzon és más vállalja a felelôsséget. Mit mond ezzel szemben Isten Igéje? Nekünk Krisztusban nagykorú emberré kell válnunk. A nagykorúsággal pedig együttjár az igazság, melynek gyümölcse a béke, és az a szabadság, melynek következménye a boldogság. A szeretet, öröm és békesség velejárója a türelem is, ami a szeretet legfontosabb és legelsô tulajdonsága. A szeretet türelmes -- mondja Pál apostol a Szeretet-himnuszban. A Szentírás görög szava ezt a jelentést hordozza: ,,provokációval szemben való állhatatos megmaradás''. Magyarul ez annyit jelent, hogy ha engem folyvást bosszantanak és piszkálnak, akkor nem jövök ki a sodromból. Pál apostol figyelmezteti a híveket, hogy örvendjenek a szenvedésben és megpróbáltatásban, mert ez a türelmük és állhatatosságuk próbája (vö. Róm 5,3-4). Rendszerint azért vagyunk türelmetlenek, mert Istennel való kapcsolatunk nem rendezett. Láthatjuk tehát, hogy a Szentlélek adományai mennyire ugyanazon gyümölcsnek egy-egy gerezdjét alkotják. Ahol nincs szeretet, nincs békesség és öröm, s ott türelem sem lesz. A szeretet, öröm és békesség inkább Istennel való kapcsolatunk kifejezôdése. Ez azonban sohasem választható el az emberekkel való kapcsolattól. Ha tudom, hogy ,,helyén van'' az életem, akkor már türelmes vagyok. Rendszerint akkor vagyok ideges, amikor mindenestôl a saját kezembe akarom venni életemet, mindent én akarok elintézni, mindent magamra akarok vállalni és nem tudok rangsorolni az egyes értékek között. Ezt úgy szokták értelmezni a világ fiai, hogy a keresztény szeretet embere egyáltalán nem ismeri a ,,nem'' szót, vagyis mindenkinek mindenben igazat kell adnia és soha senkinek sem szabad ellentmondania. Ezzel szemben az Úr Jézus Krisztus, aki igazán türelmes volt, adott esetben tudott korbácsot ragadni a kezébe és kiverni a galambárusokat Isten templomából, mert vásárcsarnokká tették azt, ami szent. Ez is a türelmes Jézus. Vagyis a türelem nem lehet számunkra kibúvó állapotbeli kötelességeink alól. Vannak helyzetek, amikor kénytelenek vagyunk hosszan tűrni és várni. Akkor az imádság formájában kell tevékenykedni. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor igenis föl kell emelni szavunkat, jóllehet nem türelmetlenül, nem indulatosan és nem szeretetlenül, hanem az igazság erejével és a szeretet melegével. Ám amikor eljön az óra, akkor azt az órát nem szabad elszalasztani. A türelemmel függ össze a jóság és kedvesség is. A kedvesség tulajdonképpen nem más, mint tartós szeretet. Kedves az az ember, akiben a szeretet tartós, akiben a szeretet megszokássá vált. A kedvesség nem valamiféle udvariaskodó nyájasság, hanem a szeretet állapota. Hogy mennyire hiányzik ez ma az emberekbôl, azt szükségtelen hangsúlyozni. Azért nincs kedvesség az emberekben, mert nem isteni szeretet lakozik bennük, nincs bennük belsô béke, és nincsenek tiszta örömeik. Nyilvánvalóan ez az oka annak, hogy türelmetlenek, modortalanok és durvák. Végül a jóság a szeretet cselekvése. Jóságos az az ember, aki nemcsak mosolyogva szeret, hanem aki ad is, cselekszik is valami jót. Ha az említett Szentlélek-gyümölcsök és a mögöttük lévô emberi tulajdonságok nincsenek meg bennünk, akkor nem leszünk jó emberek. A Szentlélek megtanít ben nünket arra, hogy látó emberek legyünk, akik ha akarnak, igenis meg tudnak változni, tudnak igazán jó emberekké válni. Tenni kell valamit, segíteni kell valakinek, figyelmesnek és tapintatosnak kell lenni, és ha mindez megvan, az ember maga fog legjobban csodálkozni azon, hogy egyszerre a többi Szentlélek-gyümölcs is termést hoz és láthatóvá válik. Ha jót teszünk, kiderül, hogy kedvesek is vagyunk. A kedvesség mögött meghúzódik a türelem, a türelem mögött pedig ott van a békesség és a szeretet. Nagy szükség van a mai világban arra, hogy a Szentlélek bennünk működése valóban gyümölcsöt hozzon, láthatóvá legyen az emberek elôtt, hogy jó tetteinket látva dicsérjék érte a mennyei Atyát (vö. Mt 5,16). III. Szent Pál apostol a Galata levélben azt írja, hogy míg a régi embert a bűnös cselekedetek jellemzik, addig az újjászületett, a Szentlélek által új teremtménnyé lett ember olyan tulajdonságokat mutat fel, amelyek a Szentlélek működésének gyümölcsei (Gal 5,22-23). Kilenc gyümölcsöt sorol fel az Apostol, amelyeket a gyümölcsözô élet kilenc gerezdjeként is lehet értelmezni. Egy másik hasonlattal megvilágítva egy olyan kilenc drágakôbôl álló nyakláncról van itt szó, amely a keresztény embert kell, hogy ékesítse. Míg az elsô három gyümölcs -- a szeretet, az öröm és a békesség -- az Istennel való rendezett kapcsolatunkra világít rá, addig a türelem, a kedvesség és a jóság ennek következményeként a felebarátainkkal való harmonikus viszonyt biztosítja. A további három gyümölcs -- a hűség, az önuralom és a szelídség -- olyan tulajdonságok, amelyek az embert ,,belsô'' emberré teszik. Arról van ugyanis szó, hogy ha én gyümölcsözô életet akarok élni Krisztusban, ahhoz belülrôl kell megújulnom. Az elsô helyen kell szeretnem Istent, a második helyen felebarátaimat, a harmadik helyen pedig önmagamat. Ez a sorrend a világi gondolkodás sorrendjének feje tetejére állítása, amely szerint az elsô helyen kell szeretni magamat, a második helyen embertársaimat, és ha még van néhány üres percem, akkor mintegy halál utáni iletbiztosításként egy kicsit még az Istent is szeretni kell. A Szentírás igen nagyra értékeli a hűséget, és nagyon hangsúlyozza, hogy a hűséget nemcsak általánosságban kell megélni, tehát nem elegendô elvben hűségesnek lenni egy hivatás vagy egy életállapot mellett. Hiszen amikor jönnek a kísértések, ki fogom magyarázni elveimet és föl fogom adni a hűségemet. A kis dolgokban kell begyakorolni a hűséget. Ezért mondja az Evangélium: ,,Aki kicsiben hű, az hű a nagyban is; aki pedig hűtlen a kicsiben, a nagyban is hűtlen'' (Lk 16,10). A kis dolgokban való hűség azt jelenti, hogy az ember -- amennyire ereje engedi -- igyekszik maximálisan tökéletesen elvégezni állapotbeli kötelességeit. Az Úr becsüli a kis dolgokat, gondoljunk csak a csodálatos kenyérszaporításra! Az Úr Jézus nem dobatta ki a kenyérmaradékokat, hanem arra kéri a tanítványokat, hogy szedjék össze. A tanítványok tizenkét kosárnyi morzsát takarítottak be. Lehet, hogy az én életem is ilyen maradék életnek tűnik, mert állandóan megkísért a világ értékrendje: az érvényesülés, a dicsôség, a többi ember befutottsága és gazdagsága. Ehhez viszonyítva valóban mindig én vagyok a vesztes. Ám vigasztaljon a gondolat, hogy lehet, hogy az én ,,kicsinynek'' tűnô életem valójában nagy és értékes az Isten szemében, mert az Úr Jézus megbecsülte a maradékot is. Ô nem mennyiségben mér, hanem minôségben, nem látványos, nagy teljesítményekben, hanem a hűség intenzitásában. Nem azt fogja számon kérni tôlem az ítéletkor, hogy hány darab jó cselekedetet hajtottam végre, hanem azt, hogy mennyire szerettem ôt, mennyire voltam hűséges, mennyire tartottam ki az általa rám szabott életfeladatom, élethivatásom mellett. Bármilyenek is a külsô életkörülményeim, bármilyen sikertelennek tűnjön is az életem, bármilyen beteg vagyok esetleg, a hűséget mindig és minden körülmények között gyakorolhatom. Ebben a hűségben nagy erô rejlik, ami azonban nem a világ erôeszménye, hanem az a maradandó erô, ami engem tovább visz az örök életbe, valamint részesít az Isten tulajdonságaiból és ezáltal Krisztushoz tesz hasonlóvá. Pál apostolnál olvassuk: ,,Hűséges az Isten'' (1Kor 1,9). Az Apostol Isten egyik legfontosabb tulajdonságaként a hűséget jelöli meg. Persze, hogy az Isten hűséges, mert ô az abszolút érték, és nyilvánvalóan teljesen azonos önmagával. A hűségnek ez egy sajátos megnyilvánulási formája. Hűséges csak az tud lenni, aki képes azonos lenni önmagával. Ezért jó értelemben önmagunkat is szeretni kell. Ehhez persze egy olyan életfelfogásnak kell kialakulnia bennünk, ami ténylegesen szeretetreméltó. Isten bennünket mindig úgy ismer meg és úgy szeret, amilyennek szeretne látni. Az embernek megvan az a furcsa tulajdonsága, hogy vagy túlságosan szereti önmagát, szinte szembeszegülve a másik emberrel, vagy pedig rossz hangulataiban gyűlöli és megveti önmagát. Ezzel szemben a Jóisten az igazság szerint lát minket. Az igazság azt jelenti, hogy vannak bennünk jó adottságok és vannak rossz tulajdonságok. A jó adottságokat kamatoztatni kell, a rossz tulajdonságok pedig azokhoz a gyomokhoz hasonlítanak, amelyeket ki kell irtani. Ám Isten nevelômódszere eltér az emberekétôl. Az emberek mindig fehérben-feketében gondolkodnak. Ez kényelmes megoldás. Az Isten ezzel szemben türelmes Isten. Gondoljunk a konkolyról és a búzáról szóló példabeszédre, amelyben az intézô az ember pedagógiai módszerét jeleníti meg. A konkoly és a búza együtt nô föl, tépjük ki a konkolyt, hogy tiszta búzaföld maradjon. Ezzel szemben mit mond az Úr? ,,Ne tépd ki olyan hevesen azt a sok konkolyt, hátha vele együtt a búzát is kitéped! Várd meg az aratás idejét, akkor majd levágják mindkettôt, a búzát a csűrökbe gyűjtik, a konkolyt pedig eléghetetlen tűzbe vetik'' (vö. Mt 23,24-30). Ha türelmetlen vagyok önmagammal szemben, ha nem akarom elfogadni önmagamat, akkor kezdek már hűtlen lenni magamhoz és lassan hűtlenné válok Isten rólam kialakított elgondolásához is. Ez kiegyensúlyozatlanságot eredményez, és folytonos kapkodás fogja jellemezni életemet. Türelmesnek kell tehát lenni önmagunkhoz! A lelki élet mesterei elsô helyen említik ezt. A gôg hódít, amikor záros határidôn belül önmagamat akarom mintegy norma szerinti szentté tenni. Az ilyen törekvés nem Isten, hanem a magam dicsôségét fogja szolgálni. Minden keresztény kötelessége szentté válni, de hogy ez milyen módon történjék, azt bízzam rá a Jóistenre! Pál apostolról igazán el lehetett mondani, hogy hűséges volt. Ha ráírták volna a sírkövére, hogy mi volt életének lényege, akkor ezt lehetett volna ráírni: ,,Hűséges volt mindhalálig''. Neki is, aki elkötelezte magát Krisztus mellett, végig kellett járnia a hit próbájának kísértéseit: Üldözték az evangélium hirdetése miatt, és nemcsak a külsô ellenséggel kellett megküzdenie, hanem a belsôvel is. Ezért írhatta élete végén Timóteusnak: ,,A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Ezért hiszem, hogy vár rám az örök élet hervadhatatlan koszorúja, amit megad nekem az igaz Bíró, akinek örömmel várom az eljövetelét'' (2Tim 4,7-8). Az az ember, aki végig kitart a láthatatlan Isten szolgálatában a megpróbáltatások, a hit homályának, a lelki szárazság és a csalódások idején, meg fogja kapni jutalmát már itt a földön azzal, hogy önazonos életet fog élni. Ezt a világ fiai is nagyra értékelik. Hát még az Isten hogyan fogja értékelni! János apostol ezt így fogalmazza meg a Jelenések könyvében: ,,Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját'' (Jel 2,10). A hűséggel kapcsolatos a szelídség tulajdonsága ami végképp megvetendô a mai világban, mert aki szelíd, az a világ fiai szerint nem sokra viszi a földi élet során. A szelídséggel rokonságban van a szerénység is. A szelídség és a szerénység a szeretet legfôbb erényének mintegy kiegészítô erényei ugyanúgy, mint a kedvesség és a jóság. A szelídség csak elsô megközelítésre tűnik gyengeségnek. Az újszövetségi Szentírás szóhasználatában nem gyengeségrôl van szó, hanem kitartó, kemény és állhatatos szeretetrôl. Máté evangéliumában a hegyi beszéd szerint ,,boldogok a szelídek, mert ôk fogják birtokolni a földet'' (Mt 5,5). Ha valaki egyszer végigtanulmányozza az egyetemes világtörténet nagy eseményeinek krónikáját, meg fog bizonyosodni ennek igazságáról. A világ fiai ezzel szemben azt mondják, boldogok az erôszakosak, az indulatosak és a durvák, ôk fogják birtokolni a földet. Mi az eredmény? Az erôszakos, indulatos birtoklási törekvések mind zsákutcába futnak, csak idô kérdése. Ám nézzük végig az emberiség művelôdéstörténetét! Nem egyszer azok voltak a nagy gondolkodók, művészek, akiket a koruk nem értett meg és akiket a világ hatalmasai megtapostak és megaláztak. A mai világban már sokkal óvatosabb módszerekkel teszik ugyanezt: keresztül néznek rajtuk, agyonhallgatják ôket. Ám az élet igazolja a szelíd embereket, mert haláluk után művük túléli az erôszakosak világát. Az erôszakosak pedig nyomtalanul eltűnnek, róluk senki sem fog beszélni, mert jönnek helyettük újak, akik azért fognak hallgatni elôdeikrôl, nehogy az ô dicsôségük fényére homályt vessenek. A szelídek hasonlítanak ahhoz a jéghegyhez, melynek csak egy kicsiny csúcsa áll ki a vízbôl, ám igazi ereje és hatalma a víz alatt van. Tudjuk, hogy ezeket a hatalmas jéghegyeket nem lehet felrobbantani, nem lehet ágyúval szétlôni, mert túlságosan nagy jégréteg van a víz alatt. Azonban mégis van egy erô, ami ezt a rettenetes hatalmat meg tudja szelídíteni, és ez a napsütés. A napsütés szép lassan elolvasztja a jéghegyeket, azt is, ami kiáll a vízbôl és azt is, ami a tenger mélyében van. A Szentlélek Úristen is ilyen melegítô napfényhez hasonlít, akit azért engedünk magunkból a felszínre törni, mert úgy gondoljuk, általa tudjuk megvalósítani igazán hiteles énünket. Ám az indulatosság, az erôszak, a durvaság, a harag és hiú dicsôségvágy mögött az élô hit hiánya vagy annak gyengesége húzódik meg, nevezetesen az, hogy életem nincs belegyökerezve Jézus Krisztusba. Ha egy hajó vagy vitorlás jól le van horgonyozva a nyílt vizén, jöhetnek hullámok, mégis szilárdan megmarad egy helyben. Ám amikor kiszakad a horgony, például viharban, akkor hatalmas erôvel sodorja a vitorlást a part felé, telve van indulattal, lobogással, erôszakkal, és ha valakinek nekimegy, az elpusztul. Ilyen a mi durvaságunk is. Látszólagos erôt képvisel, de valójában gyengeség húzódik meg a mélyben, és azt jelzi, hogy valahol elszakadtam az igazi erôtôl, az élet forrásától, Istentôl, zátonyra futott bennem az isteni értékrend, amely szerint az elsô helyen Istennek, második helyen az embertársaknak kellene állniuk és csak a harmadik helyen következem én. Ha megfordult a sorrend, elveszítem biztonságérzetemet. A szelídség összefügg a mértékletességgel. A mai világban sokat beszélnek a mértékletességrôl, hiszen Isten világában nincs két törvény. Cikkek jelennek meg arról, hogy az emberek ne egyenek annyit, ne igyanak alkoholt és egyáltalán mit egyenek. Ám a probléma az, hogy nem minden területen hirdetik ezt a mértékletességet. Mértéktelenség ugyanis nemcsak az alkohol vagy az evés területén fordul elô, hanem a testiség egyéb vonatkozásaiban is. Az önuralom és a mértékletesség, akár testi értelemben, akár érzelmi vagy indulati vonatkozásban annyit jelent, hogy állandóan tudjam fegyelmezni azokat a ,,kinövéseket'', amelyek nem egyszer az életkoromból, a testi állapotomból, körülményeimbôl és a genetikai bekódoltságból adódóan bennem vannak, hogy annál jobban növekedhessen bennem a lelki ember, a krisztusi ember. A mértékletes ember erôs ember. Ha egy folyó nincs szabályozva, annak energiáját, sodrását nem lehet hasznosítani. Ha a folyót szabályozzák, akkor általa lehet elektromos energiát termelni. Ha a tűz összevissza ég, abból tűzvész lesz, amely pusztít. Ám, ha a tűz egy helyre van koncentrálva és energiája le van határolva, akkor azzal lehet melegíteni és életet adni. Ilyennek kell lennie a mértékletes, lelki embernek is. A Példabeszédek könyve a mértéktelen embert olyan városhoz hasonlítja, melynek várfalai tele vannak hasadékkal, ezért bárki bejöhet oda, bárki elfoglalhatja és elpusztíthatja. Folyvást résen kell lennünk, nehogy lelki életünkben legyen valahol olyan hasadék, rés, ahol a gonosz, az ellenség betörhet. A hűség, szelídség, az önuralom és mértékletesség jellemezzék a Szentlélektôl újjászületett embert! Ezek a tulajdonságok azok a lélek- gyümölcsök, melyek a belsô embert ki tudják alakítani, hogy annál nagyobb hatásfokkal tudjon működni Isten az életünkben. Ha ezek közül akárcsak egyetlenegy tulajdonságot is megpróbálunk megvalósítani, akkor egyszerre furcsa dolgot fogunk megtapasztalni. Beigazolódik, hogy aki a kicsiben hű, az a nagyban is hűséges lesz. Egyetlenegy kis erény, jó tulajdonság is észrevétlenül, mint a mágnes a vasreszeléket, magához fogja vonzani az összes többi Szentlélek-gyümölcsöt, Szentlélek- tulajdonságot, ami kell, hogy megjellegezzen engem. Akkor majd kialakul bennem az új ember, amit lehet, hogy én nem fogok észrevenni, de elôbb- utóbb nemcsak Isten fogja látni, hanem embertársaim felé is ki fog sugározni. Sohasem késô, sürget az idô, még ma el kell kezdenünk! ======================================================================== Pünkösd Néprajztudósok és vallástörténészek egyöntetű tanúsága szerint a leletekbôl arra lehet következtetni, hogy minden nép az isteni szférával való kapcsolatát valamilyen módon madár-jelképekkel érzékelteti. Ennek megvan a természetes magyarázata, hiszen a madár olyan állat, amely a föld fölött lebeg és minél magasabban repül, minél közelebb van a Naphoz, ami akárhányszor isteni szimbólum is volt, annál inkább érzékelteti valamely népnek, törzsnek, embernek, eszmének a transzcendenssel, a természetfölöttivel való kapcsolatát. A heraldikában (címertan) a madár-szimbólum elég gyakran elôfordul, ami azt bizonyítja, hogy a madár számos eszme a megjelenítésére szolgál. Így például a magyar ôstörténetben a turulmadár, a kerecsensólyom -- ami a madarak közül a legmagasabban repül és így közelebb van a Naphoz -- azt hivatott kifejezni, hogy a magyar nép valamilyen módon isteni eredetű. Nem véletlen tehát, hogy az ószövetségben is a madár ezt a szerepet tölti be: Érzékelteti az istenihez való közelséget. Noé bárkájához a szelíd, fehér galamb csôrében egy olajággal tér vissza jelezvén, hogy az isteni büntetésnek már vége van. Az Úr Lelke, a Szentlélek leszállt az Úr Jézusra, amikor a Keresztelô János-féle bűnbánati keresztségben részesedik a Jordánnál, és szózat formájában megszólal az Úr hangja: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik'' (Mt 3,17). Az Úr Lelke száll le az apostolokra Pünkösd ünnepén, amely a bibliai görög nyelv megfogalmazásában pentecostes-ként szerepel, vagyis a Húsvét utáni ötvenedik napot jelenti. Ez a nap a zsidók számára nemcsak aratási ünnep volt, hanem a mózesi törvény ünnepe is. Ha figyelembe vesszük, hogy az, ószövetségi vallás a Tórát (a Törvényt) isteni eredetűnek tartotta és mintegy azt vallotta, hogy ez a könyv egyenesen Istentôl szállt le és ezért kell megtartani, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy az Úr Jézus éppen erre az ünnepre ígéri meg az apostoloknak a Szentlélek eljövetelét. Erre az ünnepre nagyon sok zsidó vagy zsidó vallású, de nem zsidó fajú zarándok is eljött a jeruzsálemi templomba, akik vallásukban ugyan megegyeztek az ott lakókkal, de már a nyelvüket nem igen értették. Ez a misszió nagyon jelentôs volt. Minden valószínűség szerint már az elsô Pünkösd után eljutott Rómába az evangélium jóhíre éppen ezen zarándokok által. Azért fontos a nyelvek csodája, mert az apostolok a jelenlévô hívek nyelvén tudták hirdetni Jézus Krisztus föltámadásának jóhírét. Egy szellemi hatóok természetét a működési hatásaiból ismerjük meg. Ha szellemi hatást vált ki, akkor a hatóoknak is szellemi természetűnek kell lennie. Ez a szellemi hatás elég egyértelmű az apostoloknál, hiszen azok az emberek, akik az Apostolok Cselekedetei tanúsága szerint még az Úr Jézus mennybemenetelekor is ilyen kérdéseket tettek föl az Úr Jézusnak, hogy ,,Mester, ezekben az órákban fogod helyreállítani Izrael országát?'' (ApCsel 1,7), azok, akik elmenekültek a keresztfa alól, ugyanazon emberek, amikor leszáll rájuk a Szentlélek és lángnyelvek formájában elvonul a fejük fölött, amelynek zúgó szélvihar jelzi a közeledtét -- ez is a szellemiség szimbóluma --, bátran hirdetik, hogy Jézus a Messiás, a bűntôl való Megváltó, ô Isten hatalmas Fia, aki föltámadt halottaiból és eljön a világ végén ítélni eleveneket és holtakat. Ezt nem merték addig hirdetni, ameddig nem kapták meg a Szentlelket. Az Úr Jézus jövendölései beteljesedtek: ,,Amikor majd elküldöm nektek a Szentlelket, a paraklétoszt -- magyar jelentése: a mellettetek állót, a ti ügyetek pártfogóját, a ti ügyvédeteket a mennyei Atyánál, aki mellettetek fog állni --, a vigasztaló Szentlélek hatására bátor hitvallókká váltok és minden eszetekbe jut majd, amit tanítottam nektek'' (vö. Jn 14,26). A tanítványok megkapják a Szentlélek ajándékaként a bölcsességet, a tudást és az isteni igazságok ismeretét. Nem véletlen, hogy az Úr Jézus mennybemenetele után küldi el a Szentlelket, hiszen akkor tér vissza abba az állapotba, ami az ô istenfiúi méltóságának megfelel az Atyánál a Szentháromság életközösségében. Következésképp így tudja elküldeni az Atya Lelkét és az ô Lelkét az apostoloknak. A Szentlélek Úristen az isteni élet önközlése, alapelve, az isteni élet kiárasztója a teremtett világ felé. Mivel ô egészen tökéletes, ezért egy önmagához tért, személyes életrôl van szó. Ô a harmadik isteni személy, aki öröktôl fogva van. Küldetése arra irányul, hogy a mennyei Atya üdvözítô akarata Jézus Krisztus tanítása és áldozata szerint érvényesüljön a világtörténelem végezetéig. Ezért jelenleg az egyház a Szentlélek korszakában, a megszentelôdés korszakában él, és azért kapta meg a Szentlelket, hogy Jézus művét folytassa az idôk végezetéig. Az egyháznak -- amelynek Pünkösdkor van születésnapja -- épp az a küldetése, hogy visszavezesse az emberiség nagy családját Istenhez, továbbá folytassa és aprópénzre váltsa Jézus Krisztus engesztelôi művét. Tehát mindnyájan egy krisztusi feladatot kell, hogy végrehajtsunk az életünkben és tevékenységünkben. Ehhez megkaptuk a Szentlélek erejét, elsôsorban akkor, amikor megkereszteltek bennünket és amikor részesültünk a keresztény nagykorúság, a bérmálás szentségében. A keresztségben elnyert megszentelô kegyelem ,,növekszik'' az egyes szentségek felvétele által, hiszen minden szentségben, amely kegyelmet közvetít, vagyis az isteni életben részesít bennünket, a Szentlélek működik. Különleges módon érvényes ez a keresztségre, a bérmálásra és az egyházi rend szentségére, de sajátos értelemben a bűnbánat szentségére is, hiszen ott is a Szentlélek erejével történik a feloldozás. Sajátos módon megjelenik a házasság szentségében, annak a communiónak (közösségnek) megerôsítése végett, amely a házastársak közösségét hasonlóvá teszi az isteni egységhez és életközösséghez. Megjelenik a Szentlélek a betegek szentségében, ahol a betegség nyomorúságát hordozók reményét erôsíti meg. Megkapjuk a Szentlelket a szentmisében is, mert a szentmisében a Szentlélek Úristen az, aki az egyházat összeforrasztja liturgikus, szent közösséggé. A Szentlélek Úristen erejével változik át a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé, jóllehet ez a pap közvetítô szolgálata által történik. Megjelenik a Szentlélek működése imádságunkban, kiáradásának mértéke attól függ, hogy milyen buzgón imádkozunk. Hitünk mélységétôl és összeszedettségünktôl függ, hogy a Szentlélek mennyire tud hatni személyesen ránk, hiszen ô imádkozik bennünk ,,megfogalmazatlan sóhajtásokkal'' (Róm 8,26). A Szentlélek Úristen a Szentíráson keresztül is kifejti hatását, hiszen a Szentírás tévedhetetlenségét a Szentlélek sugalmazta, jóllehet szövegét emberi tökéletlenséggel fogalmazták meg egy adott kultúra nyelvén. A Szentlélek működik a karizmákban. Mi a karizma? Az eredeti görög szó -- charis -- kegyelmet, isteni szeretetet, rendkívüli kegyelmi ajándékot jelent, amely felfokozza az ember természetes erkölcsi erényeit és részesedett formában kifejezetten megjeleníti Jézus Krisztus valamilyen tulajdonságát az adott közösségben, méghozzá nem a saját dicsôségére, hanem az egyházi közösség szolgálatára. Karizma lehet a hôsies szeretet, a hôsies türelem, a hôsies bátorság, a hôsies szelídség, a hôsies kiállás az igazság mellett, a hűség és maga a hit, ami Istenre irányuló erény. A hit képessé teszi az embert minden más erény gyakorlására, és olyan tudást eredményez, amely már részesedés Isten boldogító színelátásának megismerési módjából. A Szentlélek akkor tudja bennünk kifejteni hatását, hogyha az engedelmesség, az alázatosság és az önzetlen szeretet erényét gyakoroljuk. Szeretetet elvben mindenki kíván gyakorolni, ám amikor a szeretet próbái jönnek, akkor derül ki, hogy szeretetünk kalmár szeretet volt. Vártunk valamit érte. Ez nem a Szentlélek által belénk táplált szeretet. A Szentlélek által sugallt szeretet szolgálni akar, áldozatot kíván hozni, és a jutalmat nem az emberektôl, hanem Istentôl várja. A Szentlélek működése megjelenik minden alkotói tevékenységünkben. Minden alkotás -- attól függôen, hogy milyen képességgel alkotunk -- vagy az igazságra, vagy az erkölcsi jóságra, vagy a szépségre irányul. S ahol a világban megjelenik az igazság, a jóság és a szépség a maga tisztaságában, ott feltételeznünk kell a Szentlélek Úristen működését. Megjelenik a Szentlélek a szegények szolgálatában. Ahol jelen van a kicsinyek, szegények, nyomorultak iránt való érdekközösség és ahol kiállnak a gyengék mellett, legyenek azok akár gyermekek, akár szociálisan meg nyomorított emberek, ott működik a Szentlélek. Nagy szükség van erre, mert nem könnyű a világ hatalmasaival szembefordulni, akik igyekeznek a hátrányos helyzetűeket még hátrányosabb körülmények közé taszítani. A Szentlélek Úristen tehát megerôsít bennünk minden alapvetô jószándékot, ami a lelkiismeretünk szaván keresztül szól. A lelkiismeret szava bennünk Isten szava, és ha a lelkiismeretünket helyesen neveljük, akkor mindig hallgathatunk erre a szóra. Ott, ahol az emberek között falak vannak, ahol az emberek nem személyként, hanem dologként kezelik egymást, ott az Isten Szentlelke nem tud működni. Ne fojtsuk el magunkban Isten Szentlelkét! Ne keményítsük meg a szívünket! A szív megkeményítése, vagyis a Szentléleknek való ellenállás az egyetlen bűn, amelyre az Úr Jézus szavai szerint nincs bűnbocsánat (vö. Mt 12,31-11). Egy olyan világban, amely sebektôl vérzik és ezek a sebek folyvást felszakadnak, ahol elvi és nyelvi zűrzavarban élünk, van csak igazán szükség a Szentlélek eljövetelére. A Szentlélek Úristen ma is eljön. Találjuk meg ôt az életünkben és működjünk együtt Vele! ======================================================================== Szentháromság vasárnapja A Biblia elsô oldalain azt olvassuk, hogy ,,kezdetben teremtette az istenek az eget és a földet'' (Ter 1,1). Furcsa ez a megfogalmazás, pedig szóról szóra így kell lefordítani az eredeti héber szöveget. Egyesek úgy gondolták, hogy e kifejezésben burkolt politeizmus rejlik, mondván a vallástörténeti fejlôdés kezdetén volt a politeizmus, és késôbb jött a monoteizmus. Mások úgy vélték, hogy a bibliai szerzô alkalmazkodva a kor műfajához ún. plurális maiestaticus-t használ, vagyis megadja a fenségnek a többes számú megfogalmazást, amint ez egyes késôbbi uralkodók megnyilvánulásaiban is elôfordult. Mi, katolikus keresztények az újszövetség összefüggésében, a teljes kinyilatkoztatás tükrében megengedhetjük magunknak azt az értelmezést, hogy mivel a Biblia a Szentlélektôl sugalmazott könyvek összessége, már burkoltan el van rejtve benne a Szentháromság titka, hiszen Isten teremti a világot és mégis ,,istenek''-rôl beszél a héber szöveg. Valóban szentháromságos struktúrában is lehet értelmezni az egész üdvösség történetét. Ha tüzetesebben megnézzük a bibliai kinyilatkoztatást, azt látjuk, hogy Isten üdvözítô művei bizonyos isteni személyeknek vannak tulajdonítva, ugyanakkor azonban mindenegyes isteni személy működésében mindig az oszthatatlan, egylényegű, egy Isten nyilatkozik meg, vagyis ott van mindig a másik két személy is. Jóllehet a bibliai kinyilatkoztatás a teremtést elsôsorban Istennek tulajdonítja, a bibliai teremtéstörténet elsô soraiban már ott szerepel az is, hogy ,,az Isten szent Lelke lebegett a vizek fölött'' (Ter 1,2). A János-evangélium prológusában pedig azt olvassuk, hogy ,,kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ô volt kezdetben Istennél. Minden ô általa lett'' (Jn 1,1-2), vagyis Urunk préexistentiájáról, a megváltást megelôzô, örök létérôl van itt szó. A megváltás művét elsôsorban a Fiú-Istennek tulajdonítjuk. Ám az ô üdvözítô tevékenységében mindig jelen van az Atya és a Szentlélek is, hiszen a Szentlélektôl fogantatott, ugyanakkor az Atya ,,dolgaiban'' kell lennie -- mondja a tizenkét éves Jézus édesanyjának (vö. Lk 2,49- 50). Nyilvános fellépésekor a Lélek erejével eltelve megy a pusztába, és a Lélek erejével lép föl Galileában. A Jordán folyónál történt megkeresztelésekor van az ún. szentháromságos teofánia, amikor az Isten Lelke galamb képében leszáll és megjelenik Jézus fölött, miközben szózat hallatszik az égbôl: ,,Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!'' (Mt 3,17). A megszentelés művét fôként a Szentlélek Úristennek tulajdonítjuk. A Szentlélek működésének korszaka Pünkösdtôl az utolsó ítéletig tart. A Szentlélek Úristen tudatosítja bennünk, hogy a második isteni személy testvérei vagyunk, amennyiben társörökösei vagyunk Krisztusnak. Krisztus megváltói érdemeire való tekintettel a mennyei Atya fogadott gyermekei lettünk. Krisztus lelkületét a Szentlélek Úristen ereje alakítja ki bennünk abban az értelemben, hogy ,,ugyanaz a lelkület, érzület, emberség legyen bennetek, ami Jézus Krisztusban volt'' (vö. Fil 2,5). A Szentlélek Úristen vezet minket vissza a mennyei Atyához -- méghozzá a mi Urunk, Jézus Krisztus által --, akitôl elszakadtunk az áteredô bűn következtében. Csak Jézus lelkületével térhetünk vissza a mennyei Atyához, csak Jézus módjára lehetünk úgy emberek, hogy ennek az emberségnek halálunk után abszolút jövôje legyen. Ugyanakkor az Isten Fia azért lett emberré, hogy elénk élje az Isten-elgondolta ember életét. Ez az élet a másokért való élésben nyilvánul meg, személyválogatás nélkül, önzetlenül, sôt akárhányszor súlyos áldozatok árán is. Szolgálni annyit jelent, mint mások terhét hordozni. A Szentlélek tanít meg arra, hogy felismerjük ennek értelmét. Pál apostol beszél a testi emberrôl és a lelki emberrôl (Róm 8,8-17). Ezt nem feltétlenül biológiailag vagy pszichológiailag kell érteni. A testi ember testestül-lelkestül a múlandóságé, a világé. A lelki ember testestül-lelkestül megváltott ember, az Isten Szentlelke által újjászületett ember. Napjainkban lépten-nyomon szembe kell néznünk azokkal a kísértésekkel, amelyek bennünket lehúznak vagy elválasztanak egymástól és Istentôl. Az emberek tele vannak szorongással és félelemmel. Olyan érzésük van, hogy bármikor fölöslegessé válhatnak, ezért görcsösen ragaszkodnak pozíciójukhoz és a pénzhez, mert a pénz jelentôs hatalom a földi életben. A Szentlélek Úristen eszembe juttatja mindazt, amire az Úr Jézus tanított. Itt és most tudatosítja bennem, hogy az Úr Jézus Krisztus az én személyes megváltóm, értem is meghalt a keresztfán és engem is az Atyához akar vezetni, hogy társörököse legyek. Szentháromság vasárnapján örvendezzünk hitünk legmélyebb titkának, a Szentháromság misztériumának, amit a természetes ésszel nem lehet kikövetkeztetni. Az Úr Jézus tudatosította bennünk különösen az utolsó vacsorán, hogy nem hagy árván bennünket, hanem föl akar emelni, már itt a földi életünkben be akar bennünket vonni a Szentháromság életközösségébe, kegyelmi életáramlásába. Isten egylényegű, de ez az egy lényeg az egyház tanítása szerint három személyben realizálódik. A bibliai nyelvhasználat a három személyt Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevezi, ami valójában az eredetre, az egylényegűségre és szentségre utal. A Szentháromság titka számunkra kifürkészhetetlen, de valamit érzékelhetünk abból a sajátos egységbôl, ami a három személy életközösségében nyilvánul meg, hiszen ,,Urunk, Jézus Krisztus Atyja az, akitôl minden közösség származik mennyben és földön'' (Ef 3,14). Nem véletlen tehát, hogy minden imádságunkat keresztvetéssel kezdjük és fejezzük be az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és minden szentmiseáldozatot azzal kezdünk, hogy ,,a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Atyaisten szeretete és a Szentlélek egyesítô ereje legyen mindnyájatokkal''. ======================================================================== Úrnapja Úrnapja az Oltáriszentség ünnepe. Az anyaszentegyház ôsidôktôl kezdve féltô gonddal és a titoknak kijáró tisztelettel vette körül a szentmiseáldozatot. Hiszen az egyház is azáltal született, hogy a hívek összejöttek a tanítványok köré a kenyértörésre, megünnepelték Krisztus kereszthalálát és föltámadását megtartva az Úr Jézus végakaratát: ,,Ezt cselekedjetek az én emlékezetemre!'' (Lk 22,19). Az ôsegyház féltve ôrizte az Oltáriszentséget, ahol a kenyér és a bor külsô színe alatt Krisztus valóságos istenségével, valóságos emberségével, szenvedésével és föltámadásával örökké jelen van közöttünk. Késôbb mintegy központi kultuszt kapott az Oltáriszentség tisztelete. A szentmisében megmaradt Krisztus testét a tabernákulumban ôrizték, kihelyezték az oltár fölé a monstranciában, és a hívek leborulva imádkoztak a szentmisén kívül is az Oltáriszentség elôtt. Így alakult ki külön az Oltáriszentség ünnepe, Úrnapja. Kedves szokás ez az ünnep a katolikusoknál, hiszen tudjuk, hogy az Oltáriszentség valamennyi keresztény féltett kincse és épp ez nehezíti meg leginkább az egyes keresztény felekezetek közötti megegyezést. Valamennyi keresztény felekezet nagyon féltve ôrzi ezt a titkot, jóllehet kevésbé tökéletesen értelmezik, mint a katolikus egyház, amely a legôsibb hagyományt hordozza és adja tovább. A katolikusok nagy öröme az, hogy ôk nem üres templomba, nem valamilyen gyülekezeti helyiségbe, nem is imaházba mennek be. Ôk templomba mennek, ahol várja ôket az Úr Jézus Krisztus, ahol letérdelhetnek, adorálhatnak, imádkozhatnak az Úr színe elôtt és szemtôl-szembe elmondhatják gondjukat-bajukat az Úr Jézusnak. Egy alkalommal egy parasztember megkérdezte a szentéletű Viennay Szent Jánost, az arsi plébánost, hogy mit csinál napközben a templomban, amikor senki sincs benn és amikor ô nem is egy könyvbôl vagy a rózsafüzér segítségével imádkozik. A szent arsi plébános így válaszolt: ,,Nézem Jézust az Oltáriszentségben, és ô néz engem''. Talán a legtökéletesebb imádság az, amikor engedem, hogy az Úr Jézus nézzen engem, mert nincs titkolnivalóm elôtte. Napjainkban egy kissé kiment a divatból az adoráció, az Oltáriszentség elôtt való imádkozás. Jó lenne, hogyha ilyen szempontból is megújítanánk az életünket! Nem kétséges, hogy a második Vatikáni zsinat eléggé a középpontba helyezte a szentmiseáldozatot a nemzeti nyelv bevezetésével a latin nyelv helyett, de úgy tűnik, mint hogyha az adoráció, az Oltáriszentség külön imádása háttérbe szorult volna. Sok elfoglaltságunkra hivatkozunk, de az ember sok foglalatossága közepette akárhányszor útba ejti a templomot is. Ahogy -- akármennyire is sietôs a dolgunk -- megállunk egy kirakat elôtt, vagy megállunk az utcán, ha találkozunk egy ismerôssel, ugyanúgy miért ne tudnánk rászánni néhány percet az Úr Jézus Krisztus meglátogatására? Egészen másképp -- talán kevésbé idegesen, kevésbé türelmetlenül -- járnánk tovább az utunkon, mert ilyenkor lelki áldozást is végzünk. Ha ténylegesen nem is vesszük magunkhoz a kenyér és a bor külsô színében, az Oltáriszentségben Krisztust, ám fölindítjuk magunkban azt a megfelelô lelkületet, ami a szentáldozáshoz szükséges. Akkor pedig már az Élet kenyerével táplálkoztunk, s ha tökéletlenül is, de érezni fogjuk a hatását. Ezt kell megköszönni a mai ünnepen. Meg kell köszönnünk az Úr Jézusnak, hogy ô itt maradt közöttünk egészen a világ végezetéig, alkalmazkodva a mi emberi nyomorúságunkhoz, alkalmazkodva ahhoz, hogy mi az érzékelô megismerés keretén belül közelítünk meg minden láthatatlan titkot. Alkalmazkodott hozzánk, hogy láthassuk, ízlelhessük és tapinthassuk ôt és ebbôl kiindulva jussunk el a hit mélyebb ismeretéhez és a szeretet mélyebb látásához, mert ,,aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom ôt az utolsó napon'' (Jn 6,54). Ezt ígéri az Úr Jézus. Nem jár ki nekünk az ô ajándéka, ami ingyenes, természetfölötti ajándék. Nem nôhet föl ehhez az emberi természet, s amiért nem dolgoztunk meg, amit ingyen, kegyelembôl kaptunk, azt meg kell köszönni, azért hálát kell adni. Az anyaszentegyház ôsidôktôl tudja, hogy hálát kell adni azért a nagy kegyelemért, hogy Jézus egyesül velünk, hiszen az evésben és ivásban lehet leginkább egyesülni valamivel. A szentmisét eucharisztiának nevezzük. Az eucharisztia görög szó, és azt jelenti, hogy hálaadás. Minden szentmise hálaadás. Hálát adok azért, hogy részt vehetek a szentmisén, hogy az emberekkel természetfölötti közösségbe kerülhetek. Természetes közösség a család, az iskola, a társadalom, természetfölötti közösség ellenben az egyház, ahol nem úgy vagyunk együtt és egymás mellett, mint egyszerűen emberek, hanem mint Isten képmásai, mint Krisztus titokzatos testének tagjai, akik közül mindegyiknek van valamilyen sajátos talentuma, küldetése, karizmája Isten országában. Ápolom-e ezt a közösséget? Vagy esetleg én is hozzájárulok ahhoz, hogy a kívülállók azt mondják, ,,mily unalmas elmenni a szentmisére''; ,,olyan az, mint egy mozi, beülnek az emberek, megnézik, hogy mi történik ott és azután elmennek''? Vajon tartjuk-e egymással a közösséget, lehet-e érezni, hogy ,,ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott közöttetek vagyok'' (Mt 18,20)? Hálát kell adnunk azért is, hogy az Úr Jézus -- jóllehet kevésbé érzékelhetô módon -- közöttünk van az Igében, a Szentlélek által sugalmazott szentírási szövegben. Isteni bölcsességre tanít bennünket, a hit látásával akar mélyebb tudást adni, a szeretetre akar serkenteni, hogy ugyanaz a lelkület legyen bennünk is, mint ami ôbenne volt. Leginkább érzékelhetô módon azonban az áldozat liturgiájában van közöttünk. Amikor megtisztult lélekkel járulunk az Oltáriszentséghez, akkor már nem a saját ítéletünket esszük és isszuk, hanem valóban az örök élet kenyerével táplálkozunk. Akkor Krisztus élete lesz mibennünk, aminek megtapasztaljuk hatását. Könnyebben viseljük majd az élet terheit, másképpen fogjuk látni az élet problémáit, hitünk elmélyül, szeretetünk megizmosodik, reményünk lángolóvá lesz és perspektívát kap. Nem félünk majd a múlandóságtól, hanem reménykedünk abban, hogy halálunk után teljesedik ki életünk és együtt lehetünk azzal, akivel elrejtetten, a hit homályában, illetve a bűn veszélyeztetettségében már most is együtt vagyunk: Jézussal az oltáriszentségben. Úrnapján, az eucharisztia ünnepén legyen hálás lelkület bennünk! Imádkozzunk Jézushoz az oltáriszentségben, merjük ôt meglátogatni, merjünk egy kis idôt szánni rá! Tudjuk megköszönni, hogy az egyház élô tagjai lehetünk, hogy ingyen, kegyelembôl kiválasztattunk és a harag gyermekeibôl a szeretet fiaivá lettünk! Adjunk hálát Neki azért, hogy minden szentmisében tanít minket igéjével és bennünk él az örök élet kenyerében! ======================================================================== Triduum Jézus Szíve ünnepére I. A középkorban az egyik pápa szomorúan jegyezte meg, hogy aranyunk és ezüstünk már van, de azt hiába mondjuk a béna koldusnak, hogy ,,kelj föl és járj''! Péter azért tudta a beteggyógyító csodát megtenni (ApCsel 3,1-10), mert ô egységben volt Jézussal. Ez az egység nem az isteni lényegben való egységet jelenti, hiszen Péter ember volt. Ez az egység a kegyelmi egység, amirôl Szent Pál apostol azt írja a filippieknek, hogy ,,ugyanaz a lelkület, szívbéli hajlam legyen bennetek, mint ami Krisztus Jézusban volt!'' (vö. Fil 2,5) Az ember egy-egy ihletett pillanatában, a kegyelem óráiban elhatározhatja, hogy ugyanazt a lelkületet fogja magában kialakítani, mint ami az Úr Jézus Krisztusban van. Csakhogy mi idôben élô, törékeny emberek vagyunk, akik elkoptak, méghozzá nemcsak testben, hanem lélekben is. Ahogy a testnek szüksége van táplálékra, s ahogy az élet számára létfontosságú az oxigén, ugyanúgy a léleknek is szüksége van a mindennapi töltekezésre, mert anélkül nem tud erre a szívbéli egységre eljutni az Úr Jézussal. Ez a mindennapi táplálkozás az imádság. Az imádság elsôsorban imádás. A megfelelô latin és német szóban mindenhol el van rejtve a kérés, ami végsô soron nagyon gyakorlati, mert amikor imádkozunk, akkor általában valamit kérni szoktunk Istentôl. A magyar szó azonban sokkal szebb ennél: imádkozik valaki. A szó gyöke az imádással van kapcsolatban. A latin nyelv az imádkozásra és az imádásra két különbözô szót használ. Az imádkozás az oratio (orare = kérés), az imádás az adoratio. A katolikus vallás szóhasználatában ez utóbbi latin szó le van szűkítve az imádkozásnak egy sajátos formájára: az oltáriszentség elôtt való imádkozásra (vö. adoráció). Jóllehet a hegyi beszédben azt mondja az Úr Jézus, hogy ,,amikor imádkozol, akkor tűnj el a rejtekbe, mert mennyei Atyád ott is lát téged'' (vö. Mt 6,69), az Úr Jézus mégsem csak a rejtekben, mindenkitôl elvonulva, egyedül imádkozott, hanem imádkozott a jeruzsálemi templomban és az apostolok közösségében is. A hegyi beszédben szereplô kijelentés a farizeusok képmutató imádkozása ellen akart szólni, akik dicsôséget és emberi elismerést vártak attól, hogy nyilvánosan imádkoztak a tereken és ezzel akarták az emberek elôtt bizonyítani Isten elôtti kedvességüket. Nyilvánvalóan az imádkozás helye a rejtek is, hiszen az imádság a lélek mélyén játszódik le. Ám emberek vagyunk, és szükségünk van arra, hogy lássunk is. Szükség van arra, hogy az imádságnak legyen egy megfelelô ,,környezete''. Az imádkozás minden vallás egyik leglényegesebb eleme. Imádság nélkül még politikai értelemben sem lehet vallásról beszélni. Ez a megkülönböztetô jegye a vallásnak mindenegyes világnézeti vagy társadalmi mozgalomtól. Az imádásban elismerem, hogy Isten isteni Isten. Ezért kell megadni a megfelelô környezetet az imádkozásnak. A magánimádság is fontos, hiszen a lélek legmélyét csak az Istennel tudjuk megosztani. De milyen ritkán tudunk teremteni magunknak olyan környezetet, külsô és belsô csendet, ahol ez az imádkozás valóban méltó az Istenhez! Erre szolgál a templom. A templomot azokban a vallásokban, ahol nem hisznek az Úr Jézus oltáriszentségben való jelenlétében, imaháznak nevezik. Ám ôk is érzik, hogy szükség van egy olyan épületre, ami nem profán, ami a külsôségeiben és az építésében érezteti azt, hogy ez az épület más, mint a többi. Ezért szoktak a templomnak tornyot építeni. A torony azt juttatja az ember eszébe, hogy lelkemet fölemelem Istenhez, még akkor is, ha Isten nem fönt vagy lent van, hanem mindenütt jelen van és a térben sehol sincs jelen úgy mint anyag, hiszen ô tér- és idôfölötti, szellemi valóság. Mivel azonban anyagi testünk van, valamilyen módon tájékozódnunk kell a térben is, ezért mondjuk szimbolikusan, hogy fölül van az, ami szellemi és alul van, ami anyagi. Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy anyagi testünk következtében érzékeljük a nehézkedés erejét, legalábbis ezen a bolygón, ami a föld felé húz bennünket. Továbbá mindig a szellemi létmód sajátja a szárnyalás, a nehézkedési erô és a tömegvonzás legyôzése. Tehát a torony arra figyelmeztet bennünket, hogy fölemeljük lelkünket az Istenhez. Mennyivel inkább alkalmas erre egy olyan templom, ahol hiszünk az Úr Jézus jelenlétében az oltáriszentségben! Ha ô ugyanis nem lenne jelen az oltáriszentségben, akkor lehet a templom egy szép épület és ünnepélyes gyülekezeti hely, de valamiképpen nincs kidomborítva, hogy a középpontban maga az Isten áll, aki térben és idôben, itt és most jelen van a tabernákulumban. Maga a ,,tabernákulum'' szó sátorocskát jelent, és emlékezetet bennünket az ószövetségi szent sátorra, ami a jeruzsálemi templom elôképe volt a pusztai vándorlás idején, ahol az Úristennel való találkozás, az isteni jelenlét reális szimbólumait ôrizték (a tízparancsolat tábláit, Áron kivirágzóit vesszejét és a mannát). Nagyon fontos tehát, hogy a testbôl-lélekbôl álló ember a kenyér és a bor színe alatt közöttünk lévô Úr Jézust imádja az oltáriszentségben! Ez nem bálványimádás. Akkor lenne bálványimádás, ha nem az Úristent imádnánk, hanem a kenyeret és a bort isteni tulajdonságokkal ruháznánk föl. A kenyér és a bor csak külsô járulék. A lényeg már megváltozik a szentmisében az átváltoztatáskor. Ott jelen van az egész Krisztus: az értünk szenvedett és meghalt Krisztus; az értünk föltámadt és a mennybement Krisztus; az értünk örökké közbenjáró Krisztus. Mégis az érzékszerveink számára megtapasztalható, itt és most jelen van, rá tudok nézni, le tudok elôtte borulni. Ez azért nagyon fontos, mert nem függetleníthetjük szigorúan egymástól a testet és a lelket, az anyagot és a szellemet, hiszen épp az ember sajátja az, hogy benne ez a két valóság megkülönböztethetô módon, de mégis elválaszthatatlanul egységben van. A templom nemcsak az áldozatbemutatás helye, hanem annak maradandó gyümölcse, az oltáriszentség van közöttünk a tabernákulumban. A templomban nemcsak szentmisén lehet részt venni, hanem be lehet jönni imádkozni, adorálni, imádni a szentháromságos egy Istent. Az imádság nagyon hasznos a lelki életünk szempontjából, mert az tesz bennünket hasonlóvá Krisztushoz és általa megvalósulhat az az akklamáció, az egyház imádkozó felsóhajtása, amit épp a Jézus Szíve tisztelet kapcsán kérünk: ,,Jézus Szíve alakítsd szívünket a te szíved szerint''! Vagyis: ,,Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban volt'' (Fil 2,5). Az imádás elsôsorban megtanít bennünket arra, hogy mi teremtmények vagyunk a Teremtôvel szemben. Jézus Krisztus a teremtô Isten. Amikor magasságunk felét fölajánlva letérdelünk, akkor már az imádásnak külsô jelét adjuk. Elôször csendet teremtünk magunkban. A templomban a külsô csend többé-kevésbé biztosított. A templom nem zsibvásár, oda nem azért jövünk, hogy beszélgessünk, ismeretségeket kössünk vagy azokat ébren tartsuk. A templomba azért jövünk, mert az Úr Jézussal akarunk találkozni. Amikor imádom az Istent, akkor megszületik lelkemben az alázat. Az alázat nem szolgalelkűséget jelent. Azt jelenti, hogy tudatosul bennünk az, hogy milyen nagy a különbség Isten és ember között. Ô az én Teremtôm, én vagyok az ô teremtménye. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy élek, és nem szükségszerű, hogy úgy élek, ahogyan élek, mert alakulhatna másként is az életem, és ez mind Isten ajándéka. Ebbôl a fölismerésbôl megszületik a hit, mert alázatosság nélkül nincs igazi hit. Ezután pedig megszületik a lelkemben az engedelmesség. Akkor majd Istent valóban isteni Istennek tartom és nem valamiféle póterônek, akit akkor szedek elô hézagpótló megoldásként, amikor emberi eszközökkel, összeköttetéssel, saját fizikai erôvel és tudással nem sikerül valamilyen emberi feladatot megoldani. Ez bálványimádás lenne, ez a pogány vallások sajátja: Istent ,,be akarom fogni a saját szekerembe''. E hamis lelkület kikerülése érdekében elôbb vagy utóbb tudatosítani kell magunkban, hogy az oltáriszentségben sajátosan és elsôdlegesen a második isteni személy van jelen a kenyér és a bor külsô színében. Rajta keresztül szólunk az Atyához, és a Szentlélek megfogalmazatlan sóhajtásokkal imádkozik bennünk. A Szentlélek műve az imádás, az alázat és az engedelmesség lelkületének kialakítása. Ez akkor lesz gyümölcsözô, hogyha nem állok ellen neki, ha nem vagyok az imádságban figyelmetlen, ha nem engedek annak a kísértésnek, hogy belebonyolódjak a saját belsô problémáimba, amelyek azért megoldhatatlanok, mert mindig kétkulacsos játékot játszom: két úrnak akarok szolgálni; Tetszeni akarok az Istennek is és az embereknek is, illetve magamnak is. Bár mondom, hogy ,,legyen meg Isten akarata'', de azért hozzágondolom, hogy úgy legyen meg, hogy az én akaratom is teljesedjék. Ez nem a Szentlélek műve. Ameddig ezek az érzések, gondolatok, indulatok le nem ülepednek bennem, addig a Szentlélek nem tud ,,munkálásba'' venni, addig nem alakul ki bennem az imádás lelkülete, mert az imádásnak épp az a lényege, hogy megfeledkezem önmagamról és egyszerűen a csodálkozás által elôbbre jutok az isteni Istenhez, aki Jézus Krisztusban megmutatja magát nekem. A Szentlélek eszünkbe juttatja, hogy miképp kell engedelmeskedni. Az Úr Jézus mondja magáról, hogy ,,ételem és italom a mennyei Atya akaratának a teljesítése'' (vö. Jn 4,34). Ô emberi természete szerint olyan emberi életet élt elénk, ami az önmagáról való megfeledkezés és Isten akaratának teljesítése volt, és ezt kívánja követôitôl is. Mit mond az utolsó vacsorán? ,,Aki szeret engem, teljesíti a parancsaimat'' (Jn 14,21). A parancsok teljesítése engedelmesség: lemondok a saját akaratomról, az önzésemrôl, a ,,tévedhetetlenségemrôl'', a megrögzött szokásaimról. Az Úr Jézus megtanít bennünket az oltáriszentségben arra, hogy megszabaduljunk és megtisztuljunk ezektôl a megkötözöttségektôl, attól a sok salaktól, ami nap mint nap rárakódik életünkre. Milyen jó, hogyha az imádás által egyszer csak megkönnyebbül a szív és megtapasztalom a kegyelem hatásait, azt hogy ,,boldogok a tisztaszívűek, mert ôk meglátják az Istent'' (Mt 5,8)! Ilyenkor kezdi el az ember szellemi lelke a lelki szemével ,,látni'' Istent. A látás nem feltétlenül szemmel való látást jelent. A látás mindig a világosságban való tájékozódás. Maga az igazság nem más, mint világosság. Ezért mondhatja az Úr Jézus, hogy ,,én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben'' (Jn 8,12). Erre a világosságra juttat el engem az imádás lelkülete. Amikor imádom az Istent, akkor már nagyon könnyű elfogadni, hogy én is Krisztushoz hasonlóvá akarok válni. A Szentlélek az imádkozás során egészen konkrétan eszembe juttatja, hogy hol kell az életemen változtatni. S abban a pillanatban az imádság már gyümölcsözô lesz. Az imádkozásból születik a konkrét jó elhatározás, hogy itt és most, a mai napon ebben vagy abban a vonatkozásban változtatni akarok az életemen, jobbá akarok válni. Nemcsak arra kell törekednem, hogy ne sértsem meg Isten parancsait, hanem valami többet is kell tennem. A szeretet nem méricskél, a szeretet túl van az igazságosságon, a szeretet mindig nagylelkű, és nem figyel a viszontszolgáltatásra. Mindig azt tartja szem elôtt, hogy én megajándékozott vagyok, engem az Isten elôbb szeretett, és nekem ezt az ,,elôbb szeretetet'' törlesztenem kell feléje az imádkozás által és embertársaim felé a jó cselekedetek gyakorlásával. II. A Jézus Szíve tisztelet gyökere abban a kinyilatkoztatott igazságban van megalapozva, amit Szent János elsô levelében így fogalmaz meg: ,,Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten ôbenne'' (1Jn 4,16). Tudjuk, hogy a szeretetre mindenki vágyik, de többnyire mindenki csak kapni akar szeretetet. Épp ezért a szeretetbôl van a legnagyobb hiány a világban. Sokan próbálják kijátszani a szeretetet, hivatkoznak igazságra (többnyire csak a saját igazságukra gondolnak) és igazságosságra, amit sohasem lehet tökéletesen érvényre juttatni, hogyha nincs bennük nagylelkűség és szeretet. Ám, ha a szeretet megvan, minden megvan. Ellenben ha a szeretet hiányzik, semmi sincs meg. Az önzéstôl és a bűntôl megterhelt ember csak ködös fogalmakat alakíthat ki magában a szeretetrôl, csak ügyetlen módon keresgélheti a szeretet tetteit, mert az isteni kinyilatkoztatás és az isteni kegyelem nélkül sem felismerni nem tudja a szeretet igazi lényegét, sem annak megfelelôen cselekedni nem képes. Errôl tanúskodik az egész kultúrtörténet. Számos tanulmányt és könyvet írtak a szeretetrôl, de mindegyik csak valamilyen részigazságot emel ki, s ami bennük igaz, az mind a keresztény kultúra ,,lepárlatából'' merített igazság. Hányan és hányan hivatkoznak jó szándékukra, és szeretettôl indíttatva mégis mennyi szomorúságot okoznak az emberiségnek, nemzeteknek, családoknak, egyéneknek! Miért? Azért, mert nem Krisztusból töltekeznek, nem az isteni szeretet motiválja emberi szeretetüket, nem Krisztus módjára szeretnek. Nagy veszélyt jelent az, ha valaki általánosságban szeret, ha valaki az emberiséget szereti csupán. Hány és hány ,,világmegváltó'' politikus volt, aki a távlatokra figyelt csupán, de nem vette észre a mellette nyomorgó felebarátjának nehézségeit! Hány és hány ember volt, aki az emberiség jótevôjének neveztette magát és közben emberek millióinak életét tette tönkre valamiféle ködös, tisztázatlan jövô reménységének ígéretével! Ezek mind a sátán emberei. A hazugság atyjának csatlósaiként megtévesztették az emberiséget a szeretet igézetével és ígéretével, és valójában mindenhol csak szeretetlenséget árasztottak maguk körül. Az Úr Jézustól kell megtanulnunk a szeretet aprópénzre váltását, hétköznapi megélését. Ennek elsô lépése a figyelmesség. Ismeretes már az ószövetség igazsága: ,,Amit nem akarsz, hogy a felebarátod veled cselekedjen, azt te se cselekedd a felebarátoddal!'' (Vö. Tób 4,16-17) A figyelmes ember életének ez a mottója. Ám ez csak az ima erejével és az Isten kegyelmével fog sikerülni, a magam erejével nem. Nagyfokú önzetlenség kell ahhoz -- és nem csupán tettekben megnyilvánuló, hanem szívbéli, belsô meggyôzôdésbôl fakadó önzetlenség --, hogy magamról meg tudjak feledkezni és oda tudjak figyelni a másikra, méghozzá nem a kifigyelés és az olcsó kíváncsiskodás értelmében, hanem abban az értelemben, hogy tudjam magamat belehelyezni a másik ember életébe úgy, hogy közben megfeledkezem önmagamról. A figyelmes ember modorában a szívbéli jóság ösztönösen nyilvánul meg. A figyelmes ember nem tesz föl olyan kérdéseket, ami a másik ember számára kellemetlen. Abbahagyja a kíváncsiskodást, amikor érzi, hogy a másik ember erre már nem akar válaszolni. Észreveszi a másik mozdulatainak rezdülésébôl a szomorúságot és bánatot. A figyelmes ember tüstént abbahagyja a tréfát, ha látja, hogy az a másik embert esetleg sérti. Hány és hány olyan ember van, aki nem tud ellenállni szereplési vágyának, hiúságának és öntetszelgésének! A lényeg az, hogy ô legyen a társaság középpontja, nem érdekli, hogy szavaival sérteget másokat, mondván, miért olyan érzékeny az a másik. A figyelmes ember észreveszi, hogy neki hol kell segítenie, észrevesz olyan dolgokat, amit az önzô ember soha nem vesz észre. Számos példát idézhetünk erre az Úr Jézus életébôl. Amikor Jézus feltámasztotta halottaiból Jairus leányát, a sokaság, amelyik elôzôleg kinevette ôt, amikor azt mondta, hogy a leány nem halt meg, csak alszik, most a tömeglélektan szabályai szerint azonnal átcsap rajongó lelkesedésbe. Ekkor nyilvánul meg az Úr Jézus figyelmessége egészen spontán és hétköznapi módon. A leány apja és anyja sem gondol rá, nemhogy a lelkesedô sokaság, hogy ez a kislány nagyon beteg volt és ha most életre kelt, akkor enni kell adni neki. Az Úr Jézus csak annyit mond: ,,adjatok neki enni'' (Mk 5,43). Ez a figyelmesség. Lehet, hogy valaki nagy összefüggésekben gondolkodik vagy nagy karitatív tetteket szervez és hajt végre, közben azonban nem veszi észre, hogy a mellette lévô emberhez egy jó szót kellene szólnia, szívbéli érdeklôdéssel kellene odafordulni hozzá. Az ilyen ember teljesen meg van elégedve önmagával, ô ,,kicsire nem ad''. Pedig mennyire kell adni ezekre a kicsinységekre, hiszen az életünk minôsége eme apróságokon fordul meg! A figyelmességhez hozzátartozik a szívesség is. ,,A szív szeretetével szolgáljátok egymást!'' -- figyelmeztet bennünket Szent Pál apostol (vö. Kol 3,23). A magyar ,,szíves'' szó azt akarja érzékeltetni, hogy valaki nem csupán az értelmével vagy akaratával akar nekem valami jót tenni, hanem egész személyiségével. Hiszen a szív elsôsorban nem biológiai szervet jelent, hanem az ember testének anyagi-szellemi összetettségét. Ennek a sajátos összetettségnek reális szimbóluma a nyugat-európai kultúrkörben a szív. Az egész embernek kell benne lenni minden jó cselekedetében. A mai világ nem szereti a ,,szíves'' kifejezést, talán a romantika költészete túlságosan lejáratta a ,,szív'' szót. Helyette egy másik kifejezést használnak: ,,személyre szólóan''. Ám milyen szép a magyar nyelvben az az udvariassági formula -- ami már kezd ugyan kimenni a divatból, de neveltetésünk és kultúránk révén mégis rájár a szájunk --, amikor azt mondjuk a másik embernek, ha kérünk tôle valamit, hogy ,,légy szíves''. Nem csupán udvariassági fordulat és formaság ez, hanem annak kérése, hogy a másik ember az egész emberségét, egész személyiségét vigye bele abba a szolgálatba. Jézus azt mondja, hogy ,,az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ô szolgáljon és váltságul adja életét sokakért'' (Mt 20,28). A sztoikus filozófus, Marcus Aurelius, római császár, aki nem volt keresztény, pusztán az emberi tapasztalat és a józan belátás alapján naplójában megjegyzi, hogy az ember életének csak akkor van értelme, ha mások szolgálatára van. Milyen jó, hogy a hit által megerôsítést is kapunk arra, hogy felebarátainkat ne csupán intézményesen és általánosságban, hanem jó szívvel szolgáljuk! Valamennyiünk életének mottója ez kellene, hogy legyen: ,,Rendelkezésedre állok.'' Elméletileg mindnyájan elfogadjuk, hogy szolgáljuk felebarátainkat, és mindig megtaláljuk épp azokat, akiket szolgálunk. Csak azokat nem találjuk meg, akiket nem szolgálunk. Pedig sok mulasztást soha nem tudunk helyrehozni, különösen akkor nem, ha a mulasztásunk olyan valakire irányul, aki már elköltözött körünkbôl az örökkévalóságba. A mulasztásokat addig kell jóvá tenni, ameddig van rá idô! A szívesség legfôbb ellensége az idôhiány. Mindnyájan meg tudjuk magyarázni, hogy mire miért nincs vagy nem volt idônk. Ha ôszintén megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, találunk az életünkben példákat a mulasztásra. Ezért is nagyon szükséges az imádságban való folytonos töltekezés, hiszen az Úr Jézus színe elôtt nem lehet hazudni és ott a Szentlélek eszünkbe juttatja mulasztásainkat. A Lélek megmondja nekem, hogy amikor arra hivatkoztam, hogy nincs idôm, akkor tulajdonképpen nem akartam valamilyen szolgálatot megtenni, mert az nem szerepelt a napi tervemben. És jaj annak, aki a napi beosztásomat megpróbálja felforgatni! Isten nem közvetlenül szokott beleszólni napirendünkbe, hanem körülményeken és embereken, alkalmasint kellemetlen embereken keresztül. A lelkiismeretvizsgálat során kiderül, hogyha azonnal megtettük volna azt a szolgálatot, amire bennünket megkértek, akkor sokkal több idônk szabadult volna föl a többi teendôre, mert igen sok frusztrált, elpazarolt idônk van. Próbáljuk egyszer megvizsgálni a lelkiismeretünket olyan szempontból, hogy a nap huszonnégy órájából mennyi idôt töltünk el hasznosan! Már ez is komoly szembesülés az igazsággal. Ám hogyha azt kérdezzük meg magunktól, hogy a mai napon hány percet töltöttem el olyasmivel, amit szívesen átvinnék magammal az Úr ítélôszéke elé, akkor már nagyon kegyetlen lesz a szembesülés. Pedig az egyetlen kincs, amit felmutathatok az Úr színe elôtt az ítéleten, az a szívességbôl, szívbéli jóság által indíttatott szolgálat embertársaim érdekében. Az idô tehát a szívesség legnagyobb ellensége. A mai rohanó világban és hajszoltságban mindannyian tapasztaljuk, hogy mennyire a sátán rabságában és kísértésének rabigájában élünk! A gonosz lélek hajszol bennünket, és állandóan az sugallja, hogy nincs idônk, nehogy azt a kis jó cselekedetet végrehajtsuk, amihez nagyon sokszor igen kevés idô is elegendô lenne. Valakit meghallgatni, valakinek valamiben segíteni, az rendszerint nem tart sokáig. De hogyha szívvel teszem, akkor a legnagyobb kincset szereztem meg magamnak. Sokan úgy gondolják, hogy nem a szívesség a fontos egy jó cselekedetben, hanem maga a cselekedet önmagában, a személy kikapcsolásával. A marxista ideológianak talán az volt az egyik legsátánibb vonása, amivel tömegeket tudott megtéveszteni, hogy mindig az elérhetetlen jövô reménységének távlatát vázolta föl az emberek elôtt, általános emberi humanizmust hirdetett és jó cselekedetekre ösztönzött, de sohasem figyelmeztetett arra, hogy ezt szívességgel, személyre szólóan kell tenni. Az ilyenfajta humanizmus nagyon tapintatlan. A tapintatlan ember ugyanis állandóan az igazságot hirdeti. Napjainkban nagyon divatos ez a beállítottság. A lényeg az, hogy az igazságot beolvassam a másiknak. Ha ugyanis nem mondom meg az igazságot (persze a saját igazságomat) -- vallják e felfogás képviselôi --, akkor képmutató vagyok. A tapintatosság szó valamely dolognak egy alapvetô és az érzékeléshez tartozó tapasztalatából indul ki, és nagyon jól megvilágítja a szeretet eme tulajdonságának sajátos lényegét. Tapintatos az az ember, aki finoman nyúl egy sebhez. Tapintatlan az, aki ugyanezt durván teszi. Az igazságra hivatkozva és a képmutatás ellen való tiltakozás formájában lehet durván hozzányúlni egy lelki sebhez és lehet föltépni szívbéli sérüléseket, mondván, hogy ,,én beolvasom neked az igazságot''. Lehet, hogy igazam van, de rendszerint semmit sem érek el vele, csupán a saját magam dicsôségét hangsúlyozom. Hiszen nem az igazság a legfôbb érték, hanem a szeretet, és az igazságnak csak akkor van értéke, ha jobbá tesz. A figyelmesség, a szívesség és a tapintat rokona az elôzékenység. Elôzékeny az az ember, aki észreveszi elôbb a másikat. Milyen szépen fogalmaz Izaiás próféta, amikor azt írja, hogy ,,mielôtt kiáltanál hozzám -- mondja az Úr --, én már meghallottalak téged.'' Mielôtt még imádkoznék, az Úr már tudja, hogy mit fogok kérni. Nem neki van szüksége arra, hogy én kérjek tôle valamit, hanem nekem fontos, hogy a kérô imádság formájában kifejezzem ragaszkodásomat és hódolatomat Isten elôtt. Szent János elsô levelében pedig azt írja: ,,Megismertük a szeretetet, amellyel Isten elôbb szeretett minket'' (vö. 1Jn 4,10.16). Milyen csodálatos ez a krisztusi lelkület, ez az elôzékeny szívbéli jóság! A mai elvilágiasodott világban a legjobb misszió az elôzékeny, szívbéli szeretet tetteinek gyakorlása. A szív belsô tapasztalása olyan emléket hagy az emberben, amit nehezen fogunk elfelejteni. A legjobb evangelizáció a Jézus szívével való járás-kelés a mindennapi életben, itt a földön. Ez semmibe sem kerül, ám idôt kell áldoznom az imádság lelkületének kialakítására. Hiszen az imádság csendjében tanulom meg, hogy odafigyeljek a másik emberre és megelôzzem ôt szívességben. Nem szabad elhinnünk azt a közkeletű, pszichológiai vélekedést, amely az embereket tipizálja: Vannak jó típusú, elôzékeny emberek, akik genetikailag így vannak kódolva, és vannak könyörtelen, másokat megalázó típusú emberek. Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, mindnyájan a megváltás kegyelmében részesültünk, és valamennyien megkapjuk a szeretet e tulajdonságainak gyakorlásához szükséges kegyelmet, feltéve, ha kérjük és együttműködünk vele. Ha gyakoroljuk a figyelmességet, a szívességet, a tapintatot és az elôzékenységet, belevisszük a mindennapi életünkbe a felebaráti szeretetet. Akkor majd a szeretet-tetteinken keresztül Jézus szívbéli jósága nyilvánul meg bennünk, és az emberek azt fogják gondolni, ,,hogyha ez az ember ilyen jó, milyen jó lehet maga az Isten!'' III. Jézus Szíve ünnepére elôkészítô lelkigyakorlatunk mottója Szent Pál apostol kijelentése a Filippiekhez írt levélbôl: ,,Ugyanaz a lelkület legyen bennetek, mint ami Krisztus Jézusban volt'' (Fil 2,5). E lelkület lényege Jézus szívbéli jósága, amit csak Jézustól lehet megtanulni és elsôsorban az imádság, különösen az oltáriszentség imádásán keresztül. A Jézustól tanult szívbéli jóság a hétköznapi életünkben a figyelmességben, a tapintatban, a szívességben és az elôzékenységben nyilvánul meg. Ám fölmerülhet bennünk a kérdés: Megéri? Sok igazság van abban, hogy a világ hálátlansággal fizet a szeretetért. Mégsem szabad csüggedni. A szeretetnek viszontszeretet a jutalma. Szent Pál apostol írja a második korintusi levélben, hogy ,,ki mint vet, úgy arat'' (2Kor 9,6). Aki szeretetben vet, az szeretetet fog visszakapni, igaz, nem feltétlenül azonnal. Ha valaki másokra áldozza életét, annak a szívét kell zálogba adnia. Aki embereket szolgál, az csak hosszú távon kapja vissza a szeretetet. Ennek ellenére a szeretetnek megvan a jutalma. Hit kell hozzá, de ez a hit elôbb vagy utóbb igazolt tapasztalattá válik. Az ember istenképiségébôl következik, hogy a szeretetre van ráhangolva. Isten lényege a szeretet, tehát az ember -- ha áttételesen is, ha torz és önzô formában is -- valamiképpen a szeretetre vágyódik, és ha nem is gyakorolja, legalábbis megkívánja másoktól, hogy ôvele szemben gyakorolják. Mégis, érdemes hinni a szeretetben, illetve a viszontszeretetben. Mindennapi életünk tapasztalata, hogy ,,amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten''. Ha valaki szeretettel közeledik a másik emberhez, akkor elôbb-utóbb feléje is szeretettel fognak közeledni. A sztoikus, pogány bölcselô, Seneca mondta: ,,Szeretetet akarsz kapni? Akkor adjál szeretetet!'' Napjainkban, amikor hétköznapi életünket a durvaság és modortalanság járja át, üzleti fogásként mégis szokták alkalmazni a szeretetet, és rövid távon látszólag ez be is válik. ,,Aki nem tud a szeretet nyelvén beszélni, annak meg kell tanulnia hízelegni'' -- mondja Goethe, a nagy német költô és író. Ám a hízelgés talmi sikereket arat, mert hazugságra épül és képmutatás van mögötte. A hízelgô ember valójában nem szereti azt, akinek hízeleg, és elôbb-utóbb leleplezôdik hízelgése. A szeretetnek szívbôl kell fakadnia és ôszintének kell lennie, de hogy az lehessen, ahhoz folyvást tanulnunk kell Jézus szeretetét, aki elôbb szeretett minket. Mi az ô szeretetét törlesztjük személyválogatás nélkül embertársaink, sôt mi több -- mivel keresztények vagyunk -- még az ellenségeink felé is. Elôbb-utóbb a szeretet gyôz, és mindent legyôz, csak türelemmel ki kell várni. Hányszor elôfordult már életünkben, hogy amikor a legkevésbé számítottunk rá, akkor kaptunk valamilyen hálát, egy köszönô szót, egy lelkesítô visszajelzést! Talán nem is emlékszünk már egy jó cselekedetünkre, egy biztató mosolyunkra, egy segítô gesztusunkra, aminek emléke az emberekben mégis megmarad, sôt belülrôl formálja és nemesíti ôket. Isten úgy teremtette ezt a világot, hogy a szeretet-életenergia, ami belôle származik, soha terméketlenül, gyümölcstelenül ne vesszen kárba ebben a világrendben, hanem elôbb vagy utóbb visszaverôdjék és átformálja az emberek életét még akkor is, ha mi ezt közvetlenül nem tapasztaljuk. Majd az örökkévalóságban meg fogjuk tudni, hogy érdemes volt-e még akkor is jóindulatúnak, készségesnek, szolgálatkésznek lenni, amikor ezért a világban gúnyolódó megjegyzéseket kaptunk és esetleg gyengeségként értelmezték a szerénységünket, türelmünket, alázatunkat és szolgálatkészségünket. A szeretet jutalma nemcsak a viszontszeretet, hanem az Isten szeretete is. János apostol azt írja elsô levelében, hogy ,,Istent sohasem látta senki, de aki a szeretetben él, abban az Isten lakik'' (1Jn 4,12). Istent sohasem látta senki, de aki a szeretetet gyakorolja, abban meg lehet látni az Istent. Ezt azért mondhatja János apostol, mert ô látta itt a földön a Jézus Krisztusban megtestesült Istent. Mi, keresztények láttuk az Isten szeretetét egy emberben megtestesülni, és a mi feladatunk ezt a megtestesülést folytatni a világ üdvösségére. Ehhez nem kell magas rang vagy zseniális tudás, sem pénz, sem elôkelô összeköttetés. Ezt a mindennapi életben bármikor bárki tudja gyakorolni. Ez az igazi tanúságtétel, ami nem kerül semmibe, amihez nem kell sokat tanulni és amihez a tanulás és a tudás csak eszköz, mert mit ér az a tudás, ami nem a szeretet gyakorlatából fakad? Mit érnek a szép szavak szeretet nélkül? Mit ér a vigasztaló szó, ha az ember ténylegesen nem segít? Csak a másik ember szomorúságát növeli. Isten szeretete növekedik az emberben azáltal, hogy a szeretetet gyakorolja. A szentek életének tanulmányozása során sok rendkívüliséggel találkozunk, amit ugyan megcsodálunk, de úgy gondoljuk, hogy követni nem tudunk. Felmerül bennünk a kérdés: ,,Mikor leszek én ilyen nagy?'' ,,Mikor kapok én ilyen kegyelmeket?'' ,,Mikor lesznek ilyen látomásaim?'' Nem vesszük észre azt, hogy a szentek azért kaptak több kegyelmet, mint mi, mert a szeretetet a hétköznapokban, az apró szolgálatokban személyválogatás nélkül gyakorolták és egyszerűen mintegy kiérdemelték, kiesdekelték, ,,kikényszerítették'' az Isten kegyelmét a saját maguk számára, amit aztán gazdagon gyümölcsöztettek. Nem kívánok állást foglalni a medjugorjei jelenések kérdésében, ám az mindig elgondolkoztató, hogyha valahol sok ember imádkozik. Engem személy szerint medjugorjei tartózkodásom során nagyon megragadott az egyik látnok leány viselkedése, aki a látnokok közül mindig ott van Medjugorjéban, hiszen tudjuk, nem mindegyik él már ott. Ô személyválogatás nélkül mindig a zarándokok rendelkezésére áll, és nagy türelemmel és szelídséggel elmondja azokat az egyszerű üzeneteket, amelyeket a Szűzanya mondott. Ô valamit megjelenít a szentek titkából, amikor évtizedek óta képes türelemmel és kitartóan válaszolni az olykor kíváncsiskodó, sôt néha elég ostoba kérdéseket föltevô embereknek. Mi még a saját családtagjainkkal szemben sem tudjuk ezt megtenni, fôleg nem több alkalommal. Ez nem pusztán egy pszichológiai képesség vagy valamilyen különleges emberi tulajdonság. Ez az Isten szeretetének megnyilvánulása és kegyelem. A szeretet nagy jutalma nem csupán az, hogy a kegyelemben ,,meggazdagodunk'' és Krisztushoz hasonlóvá válunk, hiszen minden emberi cselekedet visszahat ránk. Minél több jót teszek, annál jobb emberré válok. Önmagában hordozza tehát a szeretet a jutalmát, mert emberileg is nemesedem általa. Ám a szeretetnek leginkább az a jutalma, hogy kiesdeklem ezáltal Isten elnézô irgalmát a saját személyemre vonatkozóan. Péter apostol azt írja elsô levelében: ,,Testvéreim, legyetek egymás iránt könyörületesek, szeressétek egymást, mert a szeretet sok bűnt eltakar'' (vö. 1Pét 4,8-9). Nem kétséges, hogy a szeretet gyakorlása bűnbocsátó erôvel rendelkezik. Bár nem helyettesíti a szentgyónást, de a bocsánatos bűnöket eltörli. Úgyis mondhatnánk: A szeretet a mindennapi, hétköznapi gyónás. Ôsi igazság az, hogy a szeretet tettei - - különösen a rászoruló, a nyomorúságban lévô emberek iránt, amit alamizsnálkodásnak nevezünk -- sok bűnt eltakarnak. Csak jó szívvel alamizsnálkodjunk, mert ,,a jókedvű adakozót szereti az Úr!'' (2Kor 9,7). Ne adjunk a rászorulóknak olyasmit -- használhatatlan limlomot -- , amit ha mi lennénk a helyükben, magunk sem szívesen fogadnánk! Ne akarjuk magunkat abban az illúzióban ringatni, hogy jót teszünk, amikor valójában kacatoktól akarunk megszabadulni. ,,Amit akarsz, hogy neked tegyenek embertársaid, te is azt cselekedd másokkal!'' (vö. Tób 4,16- 17) Egy középkori szentrôl, egy szász herceg özvegyérôl jegyezték föl, hogy minden nap megtöltött egy koporsót a szegényeknek alamizsnával. Röviddel halála elôtt, neki nem kellett félnie a koporsótól. Komoly figyelmeztetés ez számunkra. Egyedül a szeretet cselekedeteit vihetjük magunkkal mintegy védekezve pajzsként magunk elé tartva az Úr ítélôszéke elé. Minden mást itt kell hagynunk. A szeretet pajzsa sok bűnt eltakar. Irgalmatlanul sújt le Isten azokra, akik irgalmatlanok voltak embertársaikkal szemben. Ám elnézô lesz azokkal szemben, akik elnézôek és nagylelkűek voltak felebarátaikkal. A szeretet legnagyobb jutalma maga az Úr. A mennyország nem más, mint az Isten dicsôségébôl való részesedés. A dicsôségünket, vagyis a lelki tökéletességünk elismerését a szeretetbôl fakadó cselekedetek fogják megalapozni. Hány és hány ember élte le úgy életét, hogy nem volt nagy ember itt a földön, nem kapott kitüntetést, elismerést, sôt még a szeretteitôl sem kapta meg azt a hálát és megbecsülést, amit joggal elvárhatott volna, és ennek ellenére tudott a szeretetben kitartó lenni! Aki itt a földön esetleg nem kapta meg a szeretet jutalmát, az túlcsorduló mértékben kapja meg majd az örökkévalóságban, mert sokkal inkább képes lesz befogadni Isten dicsôségét, hiszen Krisztushoz hasonlóvá vált lelkében. Azok a hűséges, egyszerű emberek, azok a szülôk, azok a hivatásuknak élô emberek, akik mindig, minden körülmények között kitartottak a jóban -- nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is -- és akiket ezért a világ talán megmosolygott, ôk fognak majd ott kitüntetést kapni és ôk fognak megdicsôülni. Ám akikrôl az Úr Jézus azt mondja a hegyi beszédben, hogy ,,már megkapták jutalmukat itt a földön'' (Mt 6,3), azok majd szégyenkezve fognak állni az Üdvözítô és az angyalok serege elôtt. Még ha rendes emberek is voltak, hosszan kell majd akkor szenvedniük és tisztulniuk a tisztítótűzben. Míg azok az emberek, akik kitartottak az áldozatban, már itt a földön levezekelték bűneiket. A Teremtés könyve 15,1 versében olvassuk, hogy az Úr azt mondja Ábrahámnak: ,,Én magam leszek a te nagy jutalmad.'' Nekünk is szól az Úr Igéje, és ez az Úr maga az Úr Jézus Krisztus. Ô mondja nekünk is: ,,Én magam leszek a te nagy jutalmad.'' Mivel itt a földön az én szívem szeretetét jelenítetted meg, odaát majd örökkévalóságomban részesülsz és el nem múló módon élvezed szeretetem jutalmát. Ugyan melyikünk ne vágyódna emberi kapcsolatokra, emberi szeretetre? Mindent lehet nélkülözni ebben a világban, kivéve az embereket. Ezt a világtörténelem legnagyobb alakjai is kénytelenek voltak saját tapasztalatukból beismerni. A nagy római császár, Julius Caesar, a világhírű hadvezér, Napóleon életük végén az emberek felé ,,nyúltak''. És jaj annak, akinek nincs embere! De mennyivel jobb dolga van akkor annak az embernek, aki az Isten felé nyúl! Hiszen még a legjobb embert is el lehet veszíteni, és a legjobb emberben is lehet csalódni. De Jézus isteni Szívének szeretetében nem lehet csalódni. Ez a meggyôzôdés, ez a hit adjon nekünk erôt, hogy a szeretet lángja bennünk soha ki ne aludjék! ======================================================================== Jézus Szíve ünnepe A Jézus Szíve tisztelet Alacoque Szent Margit nyomán terjedt el a nyugati egyházban. Számos egyházi megerôsítést kapott, pápai körlevelek is szorgalmazták a Jézus Szíve kultuszt. A Jézus Szíve tisztelet lényege abban rejlik, hogy az Úr Jézus Krisztustól tanuljuk meg, hogy Isten miképpen szeret bennünket és ezt a szeretetet, szeretet-stílust kell gyakorolnunk emberi kapcsolatainkban. Ennek az a feltétele, hogy az Úr Jézust teljes odaadással tudjuk szeretni, fölajánlani neki életünket, tudjuk egészen odaadni neki magunkat. Mindenrôl le kell tudni mondanunk, hogy mindent visszaadhassunk teremtô, megváltó és megszentelô Istenünknek. A mai ember elborzad az önmegtagadás gyakorlása és a szabadságról való lemondás hallatán. Pedig nem azt kell néznünk, hogy mirôl mondunk le, hanem azt, hogy kiért és miért mondunk le valamirôl. Az édesanya sem azt nézi, hogy mirôl mond le, hanem ott van elôtte az újszülött gyermeke és látja, hogy kiért mond le. Nem méricskél, hanem megtalálja az áldozatból és a fölajánlásból fakadó örömöt. Nem az a fontos, hogy a szabadság mit nyújthat nekem itt a földön, hiszen a földi szabadság nem más, mint kapkodás a múlandó, részleges javak között. Az igazi fölszabadulás azt jelenti, hogy amikor rádöbbenek életcélomra, élethivatásomra és arra, hogy kiért és miért érdemes egyáltalán élnem, akkor döntök mellette. A döntés szabadsága az igazi szabadság, amikor odaadom magamat egy ügynek vagy valakinek. Hogyha felajánlottam magamat az Úr Jézus szentséges Szívének, akkor már Szent Pál szavaival ,,Krisztus szeretete sürget engem'' (2Kor 5,14). Akkor már számomra nem olyan fájdalom, hogy Krisztussal keresztre vagyok feszítve és ,,élek ugyan, de már nem én, hanem Krisztus él bennem'' (Gal 2,20). Akkor majd rádöbbenek arra, hogy a világ milyen hálátlan az Úr Jézus iránt, aki olyan nagy szeretettel fordult és fordul ma is felénk, hogy minden szentmisében ott van közöttünk és ma is engesztel a mi bűneinkért. S akkor úgy érzem, hogy engesztelnem kell, együtt kell szenvednem Krisztussal, valamit törlesztenem kell abból a sok megbántásból, ami az emberek részérôl ôt éri. Szent Pál apostol így fogalmazza meg ezt a gondolatot: ,,Nekünk testünkben ki kell egészítenünk Krisztus szenvedését az ô egyháza javára'' (vö. Kol 1,24). Ha egyszer az egyház Krisztus titokzatos teste, amelynek ô a Feje és mi tagjai vagyunk, akkor ez mindjárt érthetô lesz számunkra. A Fô már elvégezte megváltó szenvedését, de nekünk folytatnunk kell a megváltás művét. A keresztény élethivatás teljessége az, amikor nemcsak a Teremtô, hanem a Megváltó munkatársa is vagyok a megváltás művének folytatójaként ebben a világban. Nem valamiféle mazochista önkínzás ez. Csak az tekinti annak, aki kívülrôl szemléli e felajánlást és az engesztelést. Aki azonban már gyakorolja, az megtapasztalja a fölajánlás és az engesztelés édességét, amelynek gyümölcse a lelki béke és nyugalom. Akkor majd nem üldözött vadként járom a világot, hanem keresztény elhivatottságom kovászként átjárja egész életemet. Minden emberben valamiképpen az Isten teremtményét látom, még a legrosszabb ember lelke is egy elrejtett istenarcot fog hordozni számomra. A teremtés csodálatos műve és az emberi alkotások -- közvetlenül vagy közvetve -- mind Istenrôl fognak beszélni nekem. Ha pedig valami bánat vagy kellemetlenség ér, azt nem értelmetlenségnek vagy kellemetlenségnek fogom tekinteni, hanem el fogom fogadni. Hogyha becsületes eszközökkel nem tudok ezen a helyzeten változtatni, akkor Isten jeleként és üzeneteként fogom értelmezni: ,,Engesztelj, szenvedj velem együtt, egészítsd ki az én szenvedésemet az egyház javára, a világ megszentelésére!'' Aki már volt életében olyan helyzetben, hogy önmagán nem tudott segíteni, az tudja, milyen jó érzés annak tudata, hogy vannak, akik imádkoznak és szenvednek érte és talán vannak olyanok is -- esetleg ismeretlenek --, akik mindennapi nehézségeiket, problémáikat és szenvedéseiket fölajánlják érte és engesztelnek az ô gyarlóságáért mintegy kiérdemelve az ô megtérését. Milyen csodálatos érzés az, hogy nem vagyok egyedül az egyházban! Függetlenül attól, hogy milyen helyzetben vagy életkorban vagyunk -- talán bénán ágyhoz kötve --, imádkozni és együttérezni mindig tudunk. A test Feje, a megdicsôült, föltámadt Krisztus szétosztja ezeket a kegyelmi kincseket az ô testének tagjaiba, és ezáltal majd életre kelt halódó tagokat. Ebben rejlik a Jézus Szíve tisztelet nagy jelentôsége. Azért nagy kincs Jézus Szíve tisztelete, mert Tôle kell megtanulnunk, hogy miképp kell krisztusi módon embernek lenni. Ha pedig mi Krisztus módjára válunk emberré, akkor ennek az emberségnek távlata, jövôje méghozzá abszolút jövôje van. Akkor majd nem kell keseregve néznem a halál felé -- ,,Istenem, mit tudom én, mi lesz azután?'' --, hanem tudom, hogy életem beletorkollik annak a Jézusnak Szívébe, aki elôbb szeretett engem és azt kívánja, hogy én is viszont szeressem ôt. ======================================================================== Keresztelô Szent János születése (Június 24.) Az Úr Jézus a következô szavakkal értékeli az evangéliumban Keresztelô Szent János működését: ,,Miért mentetek ki a pusztába? Hogy széltôl lengetett nádat lássatok? Vagy miért mentetek ki? Hogy puha ruhába öltözött embert lássatok? A puha ruhába öltözött emberek palotákban laknak. Miért mentetek ki? Hogy prófétát lássatok? Bizony mondom nektek: Prófétánál is nagyobbat. Asszonyok szülöttei között nem volt nagyobb Keresztelô Jánosnál'' (vö. Mt 7,7-11). Az Úr Jézus e szavakkal avatja szentté Keresztelô Jánost. Keresztelô Szent János az ószövetség legnagyobb alakja. Jellemes ember. A jellemesség azt jelenti, hogy valakinek vannak elvei és aszerint is él. Ám egyáltalán nem mindegy, hogy milyenek ezek az elvek! Csak az idô fölött érvényes, igaz erkölcsi elvekért érdemes élni. Lehet valaki következetes a rosszban, az ostobaságban. Ez az ökör következetessége, amely következetesen megy bele az árokba és töri ki a lábát. Nagyon lényeges tehát, hogy milyen ügy szolgálatában vagyok következetes és kitartó egy életen keresztül. Napjainkban ismeretes, hogy a változás öncélú imádata, bálványozása terjedt el a világon. Az idô a fontos, nem az örökkévaló. Ám az emberek nem gondolják végig, hogy mi az idô. Az idô nem feltétlen, abszolút kategória. Az idô az örökkévalóságért van. Ennek bizonyítéka, hogy a múlt jelen akar lenni, a jelen el nem múló akar lenni, a jövô pedig szintén jelen akar lenni. A jelen szempillantásával ismerjük fel azt, hogy az idô az örökkévalóságból részesedik és valójában az örökkévalóra, a maradandóra vagyunk betájolva. Ismeretes, hogy a változást és a változékonyságot sokszor bálványozó természettudomány is a maradandóra törekszik, hiszen minden változás mögött a maradandó, a meg nem változtatható, a szükségszerű fizikai törvényeket keresi, és pontosan ezt a megváltoztathatatlanságot próbálja modellezni matematikai nyelven, mivel a matematika törvényei ,,úgymond'' megváltoztathatatlanok. Az embert cselekvési rendjében ugyanez a természethez való kapcsolódás jellemzi. Nem igaz, hogy pusztán az erkölcsi közmegegyezés érvényes. A közmegegyezés csak akkor lehetne igaz, hogyha azok, akik megegyeznek egymással, külön-külön mind tévedhetetlenek volnának az erkölcsi kérdésekben, vagyis szentek lennének. Márpedig errôl szó sincs. Nem állja meg a helyét az a mennyiségi szemlélet sem, hogy sok részigazság vagy részfelismerés összességének eredménye a tökéletes igazság és sok félig jó cselekedetbôl a közmegegyezés által ,,kijön'' a tökéletes, egyéni jó cselekedet. Amikor elszakad az ember erkölcsi cselekvése a természettôl, akkor elszakad a természet teremtô Urától is. Ha pedig az ember más normarendszert állít maga elé feltételként, akkor nemcsak az Isten ellen vét, hanem a természet ellen is, és jóllehet Isten végtelenül irgalmas és megbocsátó, ám a természet nem az. A természet kegyetlen és irgalmatlan törvények alapján éli a maga életét, és ha valaki felrúgja azt az összhangot és egyensúlyt, ami a természetben és az életben van, akkor az élet és a természet könyörtelenül és irgalmatlanul ,,visszaüt'' az egyensúly visszaállítása érdekében. Ezért nem jó Isten, természetre alapozott, erkölcsi törvényeivel játszani és az önkényes emberi vélekedések és közmegegyezések alapján azt felrúgni. Ez a természetes erkölcsi törvény a tízparancsolat, aminél jobbat még senki sem talált ki. Ám ez pusztán csak az ószövetség törvénye. Hiszen mit mond az Úr Jézus? ,,Aki legkisebb Isten országában, az nagyobb Keresztelô Jánosnál'' (vö. Mt 11,12). Nem a konkrét erkölcsi életszentségre vonatkozik az Úr Jézus e megjegyzése, hanem annak lehetôségére. Ismeretes, hogy Keresztelô János szigorú aszkéta volt. Olyan jellem volt, aki nemcsak akkor tartott ki Isten törvénye mellett, amikor ez népszerűnek látszott, hanem akkor is, amikor Heródes börtönében a kiszámíthatatlan sors játékának volt kitéve élete. Kitartott a halál pillanatában is. Mégis azt mondja az Úr Jézus, hogy aki legkisebb Isten országában, az nagyobb nála. Hiszen az újszövetség létrehozója a második isteni személy, a Fiú, aki a názáreti Jézusban megszólította az emberiséget, aki történelmünk része volt és vándorlásunk társa lett. A bűn által megsérült természetes rendet meggyógyította azáltal, hogy fölemelte a természetfölötti rendbe. Most már nem az igazságosságé az utolsó szó, hanem a szereteté, már nem Isten ítéletéé az utolsó szó, hanem Isten irgalmáé, aki Jézus Krisztus érdemeiért ,,halogatja'' az ítéletet. Hányszor és hányszor szoktuk mondani: ,,Meddig tűrheti még ezt az Isten?'' Ugyanakkor, amikor mi vétkezünk, akkor kérjük Isten türelmét és irgalmát: ,,Uram, irgalmazz!'' ,,Uram, légy elnézô velem szemben!'' Olyanok vagyunk, mint az a példabeszédbeli gonosz szolga, aki térden állva könyörög Urának, hogy engedje el tartozását. Amikor azonban elhagyja az urát és összetalálkozik szolgatársával, aki néhány fillérrel tartozik neki, követelôdzik: ,,Add meg tartozásodat!'' (vö. Mt 18,21-35). Isten útjai nem a mi útjaink. ,,Isten könyörületes, sokáig látatlan és néma -- ahogy Ady Endre írja --, csak a szívünkbe ver bele mázsás harangnyelvekkel néha.'' (Vö. Az Isten balján) Az emberek nem tudták elfogadni Keresztelô Jánost. Azt mondták, hogy Keresztelô János nem eszik és nem iszik, nyilván ördöge van. Az Úr Jézusról mit mondanak ugyanezek az emberek? ,,Jézus eszik, iszik, lám a falánk borissza ember, a vámosok és bűnösök barátja'' (Mt 11,18-19). Az önzô, a pillanatnak élô, a jellemtelen ember, aki olyan, mint a szélkakas, melyet a szél bárhová fúj, mindig abba az irányba mutat, aki hasonlít a harang nyelvéhez, ami mindig abba az irányba leng ki, amelyik irányba rángatják, csak önmagát tekinti fontosnak. Bálvánnyal lehet így játszani, de az élô Istennel nem, mert akkor csak magamnak ártok. Isten ugyanis nem hagy magából gúnyt űzni. (Vö. Gal 6,7) Eljött a kegyelem ideje Jézus Krisztusban. Keresztelô Szent János erre készítette elô a választott népet. Nem magára mutatott, hanem Jézusra: ,,Arra sem vagyok méltó, hogy lábán a saruszíját megoldjam'' (Jn 1,27). Korabeli történelmi forrásokból tudjuk, hogy Keresztelô Szent János népszerűsége sokkal nagyobb volt, mint a názáreti Jézusé. Nagyobb tömegeket tudott megmozgatni mint Jézus, mégsem használta ki népszerűségét. Mert nem a saját dicsôségét kereste. A zsoltáros szava teljesedett be rajta: ,,Nem nekünk, Uram, ne nekünk adj dicsôséget, hanem szent nevednek szerezz örök becsületet!'' (Zsolt 115,1 vö. Sík Sándor ford.) ======================================================================== Nagyboldogasszony. Szűz Mária mennybevétele (Augusztus 15.) A magyar liturgikus nyelvhasználat Szűz Mária mennybefölvételének ünnepét Nagyboldogasszony ünnepének mondja. Méltán nevezi boldog asszonynak Szűz Máriát, hiszen Erzsébet is azt mondja, hogy ,,boldog vagy, mert hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked'' (Lk 1,45). Maga Szűz Mária is az újszövetségi, zsoltáros himnuszban megfogalmazott hálaadó imájában, a Magnificatban boldognak mondja önmagát (Lk 1,48), hiszen boldog az, aki tud hinni Istenben. Azért boldog, mert a boldogság a történelemben, az idôben létezô, szellemi lélekkel felruházott lények számára nem a birtoklásban, a javak és értékek elérésében rejlik, hanem az azokra való törekvésben. Hiszen amikor elértünk valamit, amikor valamilyen értéket birtokolunk, egy pillanatra ugyan boldognak tudjuk magunkat, de máris a következô cél felé rugaszkodunk. Ám a hívô ember életében mindig van valami kinnlevôség, mindig van valami, amire törekedni lehet, mégpedig ez a lehetô legtökéletesebb, legjobb, az igazán maradandó, személyes érték: maga az Isten. Szűz Mária azért is boldog, mert el tudta fogadni hitének tartalmát, ami a valóságban nem olyan dicsôséges formában közelített hozzá, mint ahogy azt gondolnánk. Tudta vállalni azt az egészen egyedi és megismételhetetlen szerepet, hogy átadja egyéni sorsát Istennek, továbbá hogy Isten Fiának, a názáreti Jézusnak emberi természete szerint édesanyja legyen. Szűz Mária boldogsága sok megpróbáltatáson ment keresztül. Jóllehet Jézus Krisztus elôvételezett érdemeire való tekintettel létének elsô pillanatában az áteredô bűntôl mentesen lépett a világba, vagyis neki nem voltak olyan kísértései, mint azoknak, akik magukon hordozták az áteredô bűn nyomait, ám minden nap meg kellett küzdenie azért, hogy hite erôs legyen. Ô is alkalmasint a hit homályában járt, és erre a Szentírásban számos utalást találunk. Ennek ellenére mindig hôsiesen tudta vállalni elsô elhatározását, elsô igen-jét, amit Gábor fôangyalnak mondott: ,,Íme az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéd szerint'' (Lk 1,38). Szűz Máriát boldognak mondjuk a beteljesedés vonatkozásában is, mert amint a hit a boldogító színelátás állapotában birtokló, egyszersmind odaadó szeretetté alakul át, akkor az már nem hit többé, hiszen az örökkévalóságban, a mennyek országában már nincs hit és nincs remény, hanem ott csak az el nem múló szeretet van. Ezt a hűséges, Istennek odaadott életet értékeli és jutalmazza a mennyei Atya azzal, hogy Szűz Máriát mintegy megkoronázza és a világ királynôjévé teszi. Szűz Mária Istenszülô. Mivel ô Isten anyja, mi pedig Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel a megváltás gyümölcseként Istent Atyánknak nevezzük, ezért mint a mennyei Atya gyermekei hasonlósági (analóg), részesedett értelemben a boldogságos Szent Szűz gyermekei is vagyunk. Ezért imádkozhatunk a boldogságos Szent Szűzhöz mint Isten anyjához és ilyen értelemben a mi anyánkhoz mint anyai közbenjárónkhoz, jóllehet egyetlen közbenjárónk van Isten és ember között a megváltás érdemeire való tekintettel, és nincs más utunk az Atyához, egyedül csak a mi Urunk Jézus Krisztus. XII. Pius pápa 1952-ben hirdette ki Szűz Mária mennybefölvételének dogmáját. Ebben kimondta, hogy Szűz Mária nem úgy halt meg, mint a többi ember, hanem elszenderült. Aki ugyanis létének elsô pillanatától kezdve mentes volt az áteredô bűntôl, az nem lehet enyészet martaléka. Következésképp nem ismerjük Szűz Mária sírját, ahol ôt tisztelhetnénk, hiszen ô halála után teljesen a megváltás részese lett, vagyis mindenestül, testestül-szellemi lelkestül fölvétetett a mennybe. Ez alapozza meg annak lehetôségét, hogy Szűz Mária föltámadt testben megjelenhessen. Ismeretes, hogy a Mária-jelenések az elmúlt több mint egy évszázadban az egész egyháztörténet összefüggését nézve feltűnôen gyakoriak. Szűz Mária üzenetei mindig imádságra, önmegtagadásra, böjtre és engesztelésre szólítanak fel. Az üzenetek tartalma tehát nincs ellentétben az egyház tanításával, sôt ellenkezôleg, megegyeznek vele. Ennek ellenére az egyház senkit sem kötelez, hogy Szűz Mária egy konkrét helyen való megjelenését elfogadja. Ám az imameghallgatások feltétlenül bizonyítják, hogy Szűz Mária közbenjárására a hit föllángol és az emberek közelebb kerülnek Istenhez, ezért a Szűz Mária-tisztelet valójában nem is feléje irányul, hanem teljes értelemben az ô Fiára, Jézus Krisztusra. A magyarok számára van egy egészen különleges vonatkozása ennek az ünnepnek. Szent István királyunk egy valóban reménytelen helyzetben -- amikor egész életműve emberi szemmel nézve összeomolhatott volna, hiszen fiúgyermekei mind meghaltak és nem volt kire hagynia az országot -- halála elôtt ezen a napon felajánlotta Szűz Máriának a szent koronát, hogy ô legyen a magyarok királynôje. Azóta ôsi hagyomány, hogy a magyar szent korona népei Szűz Máriát királynôjüknek, Magyarországot pedig Szűz Mária országának, királyságának tekintik. Ilyen értelemben végül is nincs jelentôsége annak, hogy milyen államforma van Magyarországon, mert a magyarok mindig királyságban éltek és fognak is élni, hiszen a királynôjük maga a mennyek királynôje. Ez a királynô nem él vissza hatalmával, és nem önmagára mutat, hanem, olyan, mint a kánai menyegzôi Szűz Mária, aki Jézusra irányítja a figyelmet és azt mondja az embereknek, így nekünk ma is, hogy ,,tegyétek azt, amit ô mond'' (Jn 2,6). ======================================================================== Szent István ünnepe (Augusztus 20.) Szent István király Magyarország fô védôszentje. Ezen a napon az egész világon összejönnek a szétszóródott magyarok, hogy a magyarságért, a magyar katolikus egyházért imádkozzanak és Szent István király közbenjárását kérjék. Hiszen van miért imádkozni. Hol van ezer év után Szent István király öröksége, hol van Szent István király magyar népe? Inkább Ézsau népéhez lehetne hasonlítani a mi nemzetünket. Ahhoz az Ézsauhoz, aki egy tál lencséért eladta az atyai örökséget, az elsôszülöttséget, az üdvösséget. Egy kis anyagi jólétért és némi részleges konszolidációért hajlandók vagyunk minden magasabb rendű értéket eladni: hazánkat, Istenünket, az erkölcsi rendet. Ilyen környezetben élünk, és e szellem még a katolikus hívekre is fertôzékenyen hat. Hogyan jutottunk idáig? Hogyan lett Szent István király népébôl Ézsau népe? Nem volt ez mindig így. A magyarságot ezer éven keresztül át- meg áthatotta a kereszténység. Olyan pogány nemzet volt, amely nem gyártott vértanúkat a többi pogány nemzethez hasonlóan, mert már korábban, az Etelközben megismerkedett az ószövetségi zsidó vallás monoteizmusával, majd a bizánci kereszténységgel. Amikor pedig ôseink bejöttek a Kárpát-medencébe, az avar és szláv ôslakó népek már keresztények voltak. A közel kétszáz esztendô, amit eleink a nyugati barangolásokkal és kalandozással töltöttek, szintén alkalmat nyújtott arra, hogy megismerjék a kereszténységet. Amikor tehát Szent István király intézményesen megalapította a magyar katolikus egyházat és II. Szilveszter pápától megkapta a koronát -- amit azóta szent koronának nevezünk, mert szent királyok viselték --, akkor már nem volt különösebben nehéz dolga. Bizonyos, hogy egy pogány gondolkodású nemzetet nem lehet mentalitásában intézményekkel, templomokkal és kolostorokkal harminc-negyven év alatt egy csapásra megváltoztatni. Nagyon jól tudta ezt Szent István királyunk. Ô csak az alapokat rakta le, ám az alapok szilárdnak bizonyultak. Szent István király nem politikai, önzô szándékból tette kereszténnyé a magyarságot, hanem mélységes meggyôzôdésbôl. Nála a szó és a tett azonos volt, ezért rá is vonatkoznak az evangélium szavai: ,,Aki hallgatja tanításomat és tettekre is váltja, az sziklára épít'' (vö. Mt 7,24). Szent István király sziklaalapra épített. Ô meggyôzôdésbôl volt katolikus és keresztény. Hitvalló ember volt, aki meg merte vallani szóban és tettben a hitét. Nem volt könnyű helyzetben, hiszen a környezete és az akkori közszellem is pogány gondolkodású volt, s még királyi hatalmával sem tudott egykönnyen ellenszegülni e pogány szellemnek. Az Árpádházi királyok között voltak kiváló, szent királyok, akik Szent István örökségét próbálták elmélyíteni. Különösen Szent László alakját kell kiemelni. E királyi családból nagy szentek kerültek ki: A vezeklô Szent Margit, az adakozó, alamizsnálkodó, karitatív lelkű királyné, Szent Erzsébet, akit az egész világon jobban tisztelnek, mint Magyarországon, és sorolhatnánk még számos boldogot. Ha valaki járt már a római magyar kápolnában, láthatta, hogy mennyi szentet adott az Árpád- házi királyi család nemcsak hazánknak, hanem az egész európai kereszténységnek. Ismeretes, hogy Nagy Lajos király idején, aki szintén igen komoly, hitvalló keresztény ember volt, milyen szépen elterjedt a kereszténység abban a nagy országban, amelynek három tenger mosta partjait. Érdekes, hogy a magyar kereszténység talán abban az idôben volt a leghitvallóbb, a legerôsebb és legelmélyültebb, amikor igazán lett volna jó oka szidni az egyházat, hiszen éppen erre az idôre esik a nagy nyugati egyházszakadás, a pápák avignoni fogsága, amikor a pápák szinte eszközei és játékszerei voltak a francia királynak. Eközben Nagy Lajos király azon fáradozott, hogy elmélyítse az evangéliumi hitet a magyarságban. Sokan követték példáját. Mátyás király tovább erôsítette a kereszténységet Magyarországon édesapja és apja barátja, Kapisztrán Szent János szellemében, olyan reneszánsz kultúrát teremtett, amely ellentétben a nyugati országok reneszánsz kultúrájával nem szekularizált, hanem mélyen egyházias, keresztény jellegű volt. Hogy milyen jól meg lett alapozva és el lett mélyítve a kereszténység Szent István szellemében ebben az országban, annak legjobb bizonyítéka, hogy a mintegy százötven évig tartó török uralom alatt a magyarság soraiból senki sem tért át a mohamedán hitre, miközben a többi, törökök által megszállt, balkáni országban sokan megalkuvásból az izlám vallásra tértek. Tán közrejátszott ebben a katolikusok és reformátusok közötti viszálykodás is, hiszen épp a keresztények e ,,családi veszekedése'' akadályozta meg ôket abban, hogy elpogányosodjanak vagy hitetlenné váljanak. Ennek a korszaknak is vannak nagy alakjai: Gondoljunk csak Pázmány Péterre, aki nemcsak a magyar nyelv nagy megújítója volt -- amit hellyel-közzel az irodalomtörténészek is megemlítenek --, hanem ô volt a magyar katolikus egyház újra megalapítója és az elsô magyarországi egyetem létrehozója Nagyszombatban, melynek jogutódja a budapesti tudományegyetem és a róla elnevezett katolikus egyetem. Pázmány olyan jelentôs egyházi személyiség volt, hogy ha nem magyarnak születik, akkor bizonyára ismerné az egész keresztény világ. Említésre méltó Kelemen Didák, a szentéletű minorita szerzetes, aki a XVIII. században Kelet-Magyarországon templomok építésével és egyházközségek alapításával mintegy visszahódítja az elközömbösödött és elnéptelenedett országrészeket a katolicizmusnak. Idézzük fel Rákóczi Ferenc alakját, aki mélyen hívô, katolikus ember volt és ezt nyíltan meg is merte vallani. Nagy csapást jelentett a kereszténységnek, különösen a katolikus egyháznak a felvilágosult II. József hatalomra jutása, aki feloszlatta a katolikus szerzetesrendeket és katolikus iskolákat. Ezt a súlyos csapást az egyház alig tudta kiheverni. A XIX. század elközömbösödése és az egyháztól való elfordulása nagyrészt II. József rendeleteinek köszönhetô. A katolikus egyház mégis újjá tudott születni a kiegyezés után, a XIX. század második felében. A szentéletű Prohászka Ottokár, székesfehérvári püspök személyének köszönhetô, hogy a vallásilag elközömbösödött, csak formálisan vallásos budapesti lakosság körében kialakult egy elit katolikus réteg, és ez tartja fönn még ma is az egyházat fôleg Budapesten. A két világháború között valóban újjáéledt a katolikus egyház, olyannyira, hogy még misszionáriusokat is tudott küldeni Kínába, akik egészen 1949-ig működtek, és tudott papokat küldeni a világ minden részébe magyar templomok, magyar egyházközségek lelkipásztori ellátására, hogy a magyarságban fenntartsák a keresztény hitet Szent István királyunk szellemében. A második világháború utáni átmeneti fellendülést követôen nagy megrázkódtatás érte a magyar egyházat. Ezt a megrázkódtatást máig sem tudta kiheverni. Sikerült elültetni a magyarság gondolkodásában azt a felfogást, hogy ha valaki nyíltan meg meri vallani katolikus hitét, akkor abból hátrányai származnak. Ezért Magyarországon a vallás magánügy lett, amit még a családban sem illik hangoztatni. Még a vallásos családok számára is nagy csapásnak tűnik, hogyha valamelyik gyermek vagy családtag az átlagosnál egy kicsit komolyabban veszi az evangéliumi életet és netán a papi vagy szerzetesi hivatást választja életcéljául. Idáig jutott a magyar egyház. Hála Istennek azonban vannak pozitív jelek. Ha nem is sokan, de azért ebben az országban is vannak olyan katolikusok, közöttük fiatalok, akik nem követik szüleik megalkuvó szellemét, hanem inkább azok nyomdokaiba lépnek, akik valóban hitvalló keresztények és katolikusok voltak a történelem folyamán, jóllehet elveikért és hitükért megpróbáltatásokat és szenvedéseket is kellett elviselniük. Olyan emberek voltak ôk, akiknek próbálták megtörni a gerincét, de ôk nem engedték, inkább belepusztultak vagy föláldozták még a karrierjüket is. Vannak olyan hitvallóink is, akiknek úgy próbáltak rákoppintani a körmére, hogy lehetôleg a feje is lehulljon. Az ô nyomdokaikban kell járnunk! Ôk Szent István igazi, mai örökösei, olyan katolikusok, akik nem szégyellik fölemelni szavukat a családi életben és a közéletben, amikor valamilyen keresztény, katolikus igazságot vagy értéket tesznek nevetség tárgyává vagy támadnak meg, vagyis merik belevinni a szentistváni szellemet a magyar közéletbe. Ez bizonyára még ma is kockázatos. Ám vállalni kell a személyes kellemetlenkedéseket, hiszen ez is hozzátartozik az evangéliumi életformához. Milyen jó hallani, hogy még fiatalok is vannak sokan olyanok, akik vállalják ezt a mellôztetést. A Jóisten majd bôségesen megjutalmazza ôket, hiszen Istent nagylelkűségben nem lehet felülmúlni. A magyar katolikus egyház ma nem intézményeiben, nem politikai erejével és nem kulturális hatékonyságával, hanem a só és a kovász kicsiny, de hatékony erejével van jelen a társadalomban. Legyünk tudatában annak, hogy ennek a kicsiny mustármagnak nagy ereje van. A kovász átjárja a tésztát, és egy csipetnyi só is meg tudja ízesíteni az ételt. Hogyha merjük vállalni az evangélium szellemében azt, hogy mustármag, kovász vagy ízesítô só legyünk embertársaink és hazánk javára, akkor most, a XXI. század elején valóban Szent István szellemében és az ô örökségének iránymutatása mellett élünk. ======================================================================== Szent Kereszt felmagasztalasa (Szeptember 14.) A keresztényeket külsôleg onnan lehet megismerni, hogy keresztet vetnek, keresztet helyeznek lakásuk falára és keresztet viselnek a nyakukon. Még a magyar elnevezés is a keresztre utal, míg a többi nyelvben nem a keresztrôl van elnevezve ez a vallás, hanem Krisztusról. A latin nyelvben a keresztény christianus, a görögben christianos, németül Christ, franciául chrétien. Egyedül a magyar nyelv utal a keresztre, és ezzel a leglényegesebb mozzanatot emeli ki a mi Urunk, Jézus Krisztus életébôl. Azt a mozzanatot hangsúlyozza, amelyet mind a négy evangélium és az apostoli levelek is kiemelnek: A mi Urunk, Jézus Krisztus kereszthalált halt értünk és helyettünk, a mi bűneinkért töretett össze, és a mi megigazulásunkra támadt föl. A kereszt szégyenfa. Sokan meg is botránkoznak rajta. Sokan úgy gondolják, hogy a tolerancia és a humanizmus világában nem szabad megzavarni egy kisgyermek lelkivilágát azzal, hogy egy kivégzési eszközt helyeznek el az iskola falára, melyen keresztül valamiféle antihumánus dologgal szembesítik. Ezért vannak olyan országok, ahol sajtóhadjárat indul a kereszt ellen, követelvén, hogy vegyék le az állami iskolák faláról a keresztet. A következô lépés majd az lesz, hogy az egyházi iskolák faláról is el kell távolítani a keresztet, végül pedig az emberek nyakából is leveszik a keresztet. Majd jönnek a népnevelôk, és megnézik, hogy a lakásban van-e kereszt a falon. A sátán módszerei mindig ugyanazok, csak a jelvények változnak. Pál apostol azt írja az elsô korintusi levélben: ,,A kereszt a zsidóknak botrány (mert kivégzési szimbólum), a pogányoknak oktalanság (nevetnek rajta), de nekünk akár zsidók vagyunk, akár pogányok -- nevezetesen a keresztényeknél már nem az számít, hogy valaki milyen származású, hanem az, hogy Jézus Krisztusban hisz --, a kereszt Isten ereje és Isten bölcsessége'' (vö. 1Kor 1,23). Nem tudjuk, hogy az Úr miért döntött úgy örök üdvözítô tervében, hogy a megtestesülés és a keresztáldozat által vezeti üdvösségre az emberiséget. Nem kétséges, hogy ez hitet kíván tôlünk, a hit pedig áldozattal jár. Ám ha abból indulunk ki, hogy Isten gondolatai nem a mi gondolataink, és ha bízunk Benne, hogy ô jó végre viszi utunkat boldogulásunk szempontjából, akkor bizonyára mind a karácsonynak, mind a húsvétnak -- ennek a két megbotránkoztató ünnepnek -- igen nagy jelentôsége van az emberiség üdvössége szempontjából. Pozitíve még nem tudjuk, hogy miért ilyen módon kell üdvözülni, negatíve azonban nagyon világos, hogy azok a vallások vagy világnézetek, amelyek tagadják a megtestesülést, vagy nagyon földhöz ragadtak lesznek és így el is veszítik szakrális jellegüket, vagy annyira elszakadnak az emberi élettôl, hogy tán csodálni lehet ôket, de követni nem. Ahol az áldozatot, az önfeláldozást, a keresztet és a szenvedést tökéletesen ki akarják iktatni az emberek életébôl --, és erre is vannak civilizációs és kulturális kísérletek a mai világban --, ott azt látjuk, hogy még sokkal több szenvedés és önzés zúdul az emberiségre. Hiába beszélnek manapság sokan elméletileg toleranciáról, emberségrôl és jóságról, nap mint nap tapasztaljuk, hogy ahol nem ver gyökeret a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítása az emberek erkölcsi gyakorlatában, ott embertelenné sôt akárhányszor elviselhetetlenné válik az emberi élet. Nekünk tehát nincs más névben üdvösségünk, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében, és nincsen más reménységünk, mint a kereszt, ami az önfeláldozás és az örök áldozat szimbóluma s aminek bűneltörlô ereje van. Ezért tartja igen jelentôsnek az anyaszentegyház a kereszt szimbólumát. A kereszt nevében és keresztvetéssel kezdjük és végezzük munkákat. Nem véletlen, hogy Európa kulturális szimbóluma is a kereszt lett. Ám ha Európa elveti ezt a keresztet, akkor Európának lehet, hogy volt múltja, de jövôje nem lesz. Napjainkban sajnos ezen az úton haladunk. Ha Nyugat-Európában sokan is vannak olyan hangadók, akiket nem érdekel Európa múltja, jövôje pedig még kevésbé, akkor mi, magyarok, akikrôl egyesek megkérdôjelezik, hogy egyáltalán Európához tartozunk-e, tudatosítsuk az európaiakban, hogy hosszú évszázadokon keresztül mi védtük meg az európai kereszténységet. A mi feladatunk és úgy látszik küldetésünk sajátos történelmünk, ezeréves múltunk és sajátos földrajzi helyzetünk révén az, hogy újra a kereszténység védôbástyái legyünk. Lehet, hogy ezt nem politikai erôvel és nem hadsereggel fogjuk végrehajtani, de talán hitelesebben azáltal, hogy nálunk lesznek igazi Krisztus-követôk. Akkor majd a kevés minôsége olyan hatalmas erô lesz, mint az a kicsinyke mustármag vagy kovász, amirôl az Úr Jézus beszél Isten országának elterjedésével kapcsolatban. ======================================================================== Magyarok Nagyasszonya (Október 8.) Nagyobb megtiszteltetés nem érhet embert, mint a Boldogságos Szűz Máriát. Hiszen, ha valakit így köszöntenek, hogy ,,üdvözlégy, kegyelemmel teljes'' (Lk 1,28), akkor ez azt jelenti, hogy ennek az embernek életét az isteni életbôl való részesedés teszi teljessé, vagyis Isten örök elgondolása szerinti életet él. Ebbôl következik, hogy ,,az Úr teveled van'' (Lk 1,28). Az ,,Úr'' kifejezés itt Istenre vonatkozik. Nem azt mondja a köszöntés, hogy ,,volt teveled'' vagy ,,lesz teveled'', hanem állandóan -- folyamatos jelenként -- ,,teveled van''. Az ember nap mint nap megtapasztalhatja, hogy önmagában kevés és szüksége van valakire, egy támaszra. A legteljesebb és legbiztosabb támasz Isten, akit az Úr Jézus érdemeire való tekintettel Atyánknak nevezhetünk. A legteljesebben azzal van az Úr, aki már nem szolga. A vallásosság elsô lépése az, hogy megtérésünk után az Úr szolgáinak tudjuk magunkat, hiszen Isten végtelenül tökéletesebb, szentebb, mint mi. Teremtményei vagyunk, és ô minket számon kérhet. Szolgák vagyunk, kötelességet teljesítünk, és ezért nem érdemlünk semmi dicséretet. Ám az Úr Jézus érdemeire való tekintettel nem csupán szolgák, hanem fiak is vagyunk, azaz örökösök és Krisztusnak társörökösei. Ezt jelenti, hogy ,,az Úr teveled van''. Az angyal így folytatja: ,,Áldottabb vagy te minden asszonynál'' (Lk 1,28). Ez a kijelentés már egészen sajátosan Szűz Mária érdemeire való utalás, aki majd azt fogja mondani az angyalnak, hogy ,,az Úr szolgálóleánya vagyok, legyen nekem a te igéid szerint'' (Lk 1,38). Isten örök tervében benne van a Boldogságos Szent Szűz kiválasztása, mint aki a megtestesülés eszköze lesz. Mindazonáltal -- Isten örök rendelésébôl adódóan -- Isten szabadságát ,,korlátozza'' a mi szabadságunk, mivel ô tiszteli az ember szabad akaratát. Mária mondhatta volna, hogy ,,nem fogadom el a küldetést''. Kételkedhetett volna, mint Zakariás, Keresztelô Szent János édesapja, akinek szintén megjelent Gábor fôangyal áldozatbemutatás közben a jeruzsálemi templomban. Ô azonban kételkedése miatt hallgatásra lett ítélve mindaddig, ameddig Isten akarata be nem teljesült (vö. Lk 1,5-25). Mária nem hiszékeny. Ô is megkérdezi az angyaltól: ,,Miképpen lehetséges, hogy én a Messiás édesanyja leszek, amikor férfit nem ismerek?'' (vö. Lk 1,35) -- ugyanis ô jegyese volt Józsefnek, ami azonban nem jelentett még abban az idôben házasságot az összeköltözés értelmében. A zsidó jog a jegyességet csak oly értelemben tekintette házasságnak, hogy amennyiben Mária elhagyja vagy megcsalja Józsefet, akkor már vállalnia kell a házasságtörés következményeit. Mária nem hiszékeny. Amikor az angyal megmagyarázza neki, hogy ami vele történik, az a Szentlélek műve, akkor mondja, hogy ,,az Úr szolgálóleánya vagyok, történjék minden Isten akarata szerint'' (vö. Lk 1,38). Ezzel valósul meg, válik hatékonnyá és gyümölcsözôvé az ô kiválasztottsága, és ezért megérdemli a megszólítást: ,,Áldottabb vagy te minden asszonynál'' (Lk 1,28). Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Egy olyan világban, amely erôsen férfi-centrikus volt, egy egyszerű názáreti szüzet választ ki az Isten, hogy az emberiség üdvösségének eszköze legyen. Az ô ,,igen''- jétôl teszi függôvé az emberiség megváltását, jóllehet a megváltásnak más módját is választhatta volna. Istent nem érdeklik az emberi elôítéletek. S valóban a Boldogságos Szent Szűz, akinek egész élete ennek a kimondott ,,igen''-nek a jegyében zajlik le, a hit legtökéletesebb példaképévé válik. Ô megéli azt, hogy kegyelemmel teljes, hogy az Úr vele van, hogy ô áldott az asszonyok között, vagyis a legtökéletesebb ember. A legtökéletesebb ember ebben az összefüggésben nem egy férfi, hanem egy nô, mert Isten azt tesz a teremtményeivel, amit akar. A teremtett világ és az emberi nem pedig teljes engedelmességgel és bizalommal tartozik neki. Magyarok Nagyasszonyának ünnepén tekintsünk a Boldogságos Szent Szűz alakjára, aki mindenben rá tudott hagyatkozni Isten bölcsességére. Ez azonban nem jelentett passzivitást nála. Neki is meg kellett élnie a Krisztus-követés összes drámai mozzanatát, az elszakadások sorozatát, a hit homályában való járást, de éppen ezért tud példaképünk lenni. Mária életében az elsô az Atya akarata, a Fiú szolgálata és a Szentlélek Úristen. Ha mi, magyarok a Boldogságos Szent Szűz, a Magyarok Nagyasszonyának élettörvényei szerint igyekszünk élni -- és ehhez a kegyelmet is megkaptuk --, amint erre már számos példa volt a magyar történelemben, akkor a jövôben is beteljesedik majd az ismert, szép, magyar egyházi ének szövegének igazsága: ,,Hadd legyünk mi is tiszták, hôsök, szentek! Hazánkat így mentsd meg!'' ======================================================================== Mindenszentek ünnepe (November 1.) Amikor Mindszenty József bíboros hercegprímás úr vidéki bérmakörútra ment, elsô útja mindig a helység temetôjébe vezetett. Nemcsak az elhunytak iránti tisztelet és kegyeletadás húzódott meg e lépésben, hanem azért is tette ezt, mert vallotta: Egy egyházközség hitéletének erejét azon lehet lemérni, hogy mennyire gondozza az elhunytak emlékét. Nagy igazság volt Mindszenty bíboros úr eme lelkipásztori gyakorlatában. Megfigyelhetjük, hogy valóban így van: Ahol a halálnak nem adják meg a tiszteletet, ott az életet sem tisztelik. Ahol nem hisznek abban, hogy a lélek él és a test föltámad, ott nem veszik komolyan a földi életet sem. Mindenszentek ünnepén azért emlékezünk az elhunytakra is, mert hisszük, hogy földi életünk csak elôjáték az örök élethez. Földi életünk mondanivalója pusztán bevezetô mondat, aminek a végén nem pont, hanem kettôspont van, és utána következik a lényeges mondanivaló. A földi élet az érdemszerzés ideje. Az idô visszafordíthatatlan, és valamilyen cél irányába halad elôre. Nem közömbös tehát, hogyan éljük le földi életünket. Az evangélium a hegyi beszédben megmondja, hogyan kell leélni földi életünket (Mt 5,1-12): Radikálisan ellent kell mondanunk minden olyan boldogságvágynak, amit ez a múlandó világ kínál nekünk. ,,Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa'' (Mt 5,3). Ez a boldogmondás a nyolc boldogság kulcsa. A lelki szegény nem elmebeteg, hanem független és szabad minden múlandó, földi értéktôl. A lelki szegényt semmi sem köti a múlandó léthez, mert vándorként és hontalanként él itt a földön. A hit által a kinyilatkoztatás alapján reménységünk van arra, hogy ha földi életünkben a boldogmondások szerint kerestük a boldogságot, akkor hasonlóvá leszünk ahhoz, aki értünk meghalt és föltámadt. A mennyek országát senkinek sem adják ingyen. Isten országa erôszakot szenved, oda csak az erôszakosok jutnak be (vö. Mt 11,12). Ez a jézusi mondás nem az agresszivitás dicsérete, hanem arra való utalás, hogy véletlenül, automatikusan, emberi természetünkbôl vagy úgymond emberi méltóságunkból adódóan nem jutunk be magunktól a mennyek országába. Oda akarni kell bejutni, és ahhoz jó cselekedeteket kell felmutatni. Kivétel nélkül mindnyájan Isten ítélôszéke elé jutunk -- azok is, akik általszegezték és azok is, akik nem hisznek benne --, mert minden embertôl számon kérhetôk a következô jótettek: ,,Éheztem, és ennem adtatok. Szomjaztam, és innom adtatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Vándor idegen voltam, és befogadtatok. Ruhátlan voltam, és fölruháztatok'' (Mt 25,35- 36). Ezek olyan alapvetô humánus, emberi cselekedetek, amelyek mindenkitôl számon kérhetôk. Az ember minden gondolati, akarati és fizikai aktivitása serkentôleg hat vissza, és nyomot hagy rajta. Vajon én miben keresem a boldogságomat és miben lelem meg azt? Az Úr Jézus világosan megmondja: ,,Aki szereti életét, elveszíti azt, aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megtalálja azt'' (Mt 10- 39). Vagyis nem akármilyen áldozatnak, hanem csak annak van üdvösségszerzô hatékonysága, amely engem Krisztushoz hasonlóvá tesz. A világ azt mondja: Boldogok a gazdagok. Boldogok, akik vigadoznak. Boldogok, akik veszekednek. Boldogok, akik megtorolják a rajtuk esett sérelmeket. Boldogok, akik megtagadják az igazságot és akik nem mennek fejjel a falnak. Boldogok az erôszakosok és a türelmetlenek. Boldogok, akik békességben élnek, mert ôket nem üldözik, hiszen ôk soha sem adnak erre lehetôséget. Radikálisan áll szemben ezzel a szemlélettel a nyolc boldogmondás. Elsô megközelítésre hihetetlen, de ha belemegyünk a hit kalandjába, akkor a gyakorlatban megkapjuk a bizonyítékot arra, hogy Jézusnak van igaza. Egyedül a jézusi úton lehet maradandó boldogságot szerezni, melynek öröksége van a mennyben. Függetleníteni kell tehát belülrôl magunkat. Ehhez szükséges, hogy elmélyült imaéletet éljünk. Ez az, amit folyvást erôsítünk az Istennel való személyes kapcsolatunkban, és ez tudatosítja bennünk a krisztusi igazságot, ahogy Szent Pál apostol mondja: ,,Jézusban van az igazság'' (Ef 4,21). Akkor majd könnyebben magamévá teszem az Úr Jézus boldogmondásait, és könnyebben elfogadom, hogy Isten tegyen engem boldoggá. Hiszen a nyolc boldogmondásnak az a lényege, hogy boldog az az ember, akinek Isten ad valamit. Mindaddig, amíg folyvást magamat akarom boldoggá tenni és amíg múlandó teremtmények birtoklásával kívánok boldog lenni, sohasem leszek boldog, mert az ember szellemi lelkének végtelen irányultsága, végtelen vágya van. Csak a legfôbb személyes szeretetben való birtoklás tehet bennünket boldoggá. Az Úr Jézus elénk élte a nyolc boldogmondás tartalmát. Megdöbbentô, hogy -- emberi természete szerint -- ô volt a világ legboldogabb embere, hiszen étele és itala volt a mennyei Atya akaratának teljesítése (vö. Jn 4,34). Jóllehet Isten volt, neki mégis lehetett adni valamit. Ezt kell nagyon a szívünkbe vésni. Csak látszólag boldog az az ember, aki úgy gondolja, ô már mindent tud, ô már mindent birtokol, ôt már nem lehet semmire sem tanítani, ôneki Isten és az ô egyháza már semmit sem mondhat, mert ô úgymond befejezett ember. Veszélyes magatartás ez! A farizeusok viselkedése áll itt elôttünk. Az ilyen embernek az Úr Jézus azt fogja mondani az utolsó ítéleten, hogy ,,te bejezett vagy, elég vagy önmagadnak. Te így akarsz boldog lenni. Legyen úgy, ahogy akarod''. Ezt nevezzük pokolnak. Aki nem engedi megajándékozni magát az örök isteni szeretettel, az az ember nem tudja igazán megtalálni önmagát. Az elsô és legfontosabb tehát, hogy boldogságkeresésünkben teremtsük meg magunkban a belsô szabadságot, és akkor már meg fogjuk érteni, hogy mennyire boldogok azok, akik szelídek, hiszen majd ôk fogják birtokolni a földet, mert az erôszakosok csak látszólag birtokolják azt. Nem az az erôs, aki üti, hanem az, aki állja. Meg fogjuk tapasztalni, hogy milyen boldogságot jelent, ha tudunk megbocsátani és újrakezdeni, mert akkor majd Isten is megbocsát nekünk. Milyen boldog érzés, ha tudok a másik ember bajával együtt érezni, tudok vele együtt sírni, mert akkor majd Isten engem is megvigasztal és az ô vigasztalása sokkal többet jelent minden emberi vigasztalásnál. Mily felemelô érzés, ha az ember a békességet munkálja! Nem azt keresi az emberi kapcsolatokban, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt. A békességszerzô már most Isten gyermeke. Békességszerzésében megjelenik Isten örök harmóniája és békéje. Egy börtönnaplóban a szerzô beszámol arról, hogy az ötvenes években miképp hurcolták meg ártatlanul a kommunisták börtönében. Leírja, hogy -- a rettenetes, sanyarú körülmények ellenére -- mily csodálatosan boldogító érzés volt tudni azt, hogy ártatlanul szenved és az igazság mellette áll. Lám, itt is beigazolódott a boldogmondás: ,,Boldogok, akik keresik az igazságot''; ,,Boldogok, akiket üldöznek az igazságért.'' A lelkiismeret tisztaságának belátása olyan lelki élmény, melyet egyetlen teremtmény sem tud nekünk nyújtani, ezt egyedül csak Istentôl kaphatjuk meg. Ezért boldogok az igaz emberek, boldogok, akik keresik az igazságot, és boldogok, akiknek ezért áldozatot kell vállalniuk. Nemde ezt cselekedte a mi Mesterünk is? Mindenszentek ünnepén meg kell szívlelnünk, és komolyan kell vennünk az Úr figyelmeztetését: ,,Szentek legyetek, mert én szent vagyok'' (Lev 11,44). Töltsük meg ezt a felszólítást a boldogmondások tartalmával és azzal a tiszta örömmel, hogy szentnek lenni nem boldogtalanság és örömtelenség, hanem épp ellenkezôleg: Szentnek lenni a legnagyobb boldogságot jelenti. ======================================================================== Halottak napja (November 2.) Sokakban fölmerül a kérdés, hogy mindenszentek ünnepe és halottak napja a liturgikus naptárban miért van egymás után helyezve. Ennek oka az, hogy mindenszentek ünnepén valójában nemcsak a szentté avatott szenteket, hanem minden szentet, vagyis mindenkit, aki üdvözült, ünneplünk. A halottak napja azért van mindenszentek után, mert ahhoz, hogy valaki üdvözüljön, elôször meg kell halnia, mégpedig jó halállal kell meghalnia. A jó halál kegyelem. A kereszténység olyan vallás, amelyben a halál és a túlvilági élet nagy jelentôségű. Az emberi egzisztenciának ott van a súlypontja. Ugyanakkor a kereszténység mégsem hanyagolja el mindenestül a földi életet, hiszen tagadván a lélekvándorlást azt tanítja, hogy egyszer élünk, az idô visszafordíthatatlan, ezért minden percért és óráért felelôsek vagyunk, és ez az idô kérlelhetetlenül halad elôre a halálunk felé. Amennyire bizonyos, hogy megszülettünk, olyan biztos, hogy egyszer meg is halunk. Földi életünk próbaidô, elôjáték az örök élethez, vagyis komolyan kell vennünk és az érdemszerzés idejeként kell megélnünk. A Jóisten földi vándorlásunk során nem hagyott magunkra bennünket. Vándorlásunk társa lett. Társunk lett már az ószövetségben is, amikor az emberi nemet a választott nép képviselte az Úr színe elôtt, és egészen közeli társunk lett az újszövetségben, amikor a második isteni személy emberré lett és a bűnt kivéve mindenben olyan lett, mint egy ember. Amikor azonban bűneinkért a keresztfán halált szenvedett és megigazulásunkra föltámadt, nem hagyott árván bennünket, mert elküldte a harmadik isteni személyt, aki tanúbizonyságot tesz az Atyáról és a Fiúról és folytatja Jézus megváltói művét mindaddig, amíg a világ és a történelem végén hatalommal és dicsôséggel el nem jön. Ez a korszak az egyház története, amikor az egyháznak mint olyannak -- az egyházon minden megkeresztelt embert kell érteni -- tanúbizonyságot kell tennie a világ elôtt Urunk, Jézus Krisztus igazáról, hiszen ,,Jézusban van az igazság'' (Ef 4,21). Bár az ószövetségi Szentírás a bűnbeesés összefüggésében arról beszél, hogy a halál a bűn zsoldja és Isten örök terve szerint az embernek nem kellett volna meghalnia, hanem mintegy fájdalom nélküli átalakulással jutott volna a természetes rend szerint leélendô élet után az örökkévalóságba, mégis azáltal, hogy a második isteni személy szabadon és önként, áldozatként értelmezve azt, magára vette a bűn következményét és büntetését, a halált, ezzel a halálnak új értelmet adott. A halál ténye megmaradt, hiszen a természetes rendben az, ami megszületik, meg is hal, az, ami összetett, részeire bomlik, ami nem szükségszerű, hanem esetleges, arról ez elôbb-utóbb kiderül. Jóllehet mindez megmarad a természetfölötti rendben, az új teremtés, a megváltás rendjében, de a hívô, keresztény embernek más lesz a hozzáállása a halál jelenségéhez. Hittel és keresztény módon kell szembenéznie a halállal. Nem lehet elodázni ezt a kérdést, nem lehet azt mondani, hogy ez másokkal megtörténhet, de velem nem. Már a nagy filozófus, Heidegger is megmondta, hogy az ember léte létének elsô pillanatától kezdve halálra utalt lét. Ezt a kijelentést úgy is fel lehet fogni, hogy nincs az életnek értelme, mert az élet a halálba, a megsemmisülésbe torkollik. Ám elôttünk ott van Krisztus, aki legyôzte a halált, halottaiból föltámadt és azt mondta, az utolsó vacsorán: ,,Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek Atyám házában'' (Jn 14,2). Pál apostol azt mondja, hogy ha vele együtt (ti. Krisztussal) szenvedtünk itt a földön, vele együtt föltámadunk és megdicsôülünk (vö. Róm 6,4). Ezért a keresztény ember reménnyel néz a halál felé. Tudja, hogy ha földi sátra leomlik (vö. 2Kor 5,4), a mennyben örök otthon vár reá, méghozzá olyan otthon, amit nem emberkéz alkotott. Halálunk után a célba érkezett és megváltott anyagvilágba jutunk, amit teljesen átjár a szellem. Senki nem jött még vissza a halál országából. Azok ugyanis, akik ilyen élményekrôl számolnak be, csupán a klinikai halál állapotából tértek vissza. A biológiai halál visszafordíthatatlan, onnan csak egyvalaki jött vissza, a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki a benne hívôknek megjelent: ,,Megjelent elôször Péternek, aztán a tizenkettônek, aztán egyszerre több, mint ötszáz testvérnek jelent meg, akik közül többen élnek, de egyesek, már elhunytak'' (1Kor 15,5-7). Nekünk már itt a földi életünkben a kegyelem által testestül- lelkestül építeni kell magunkban az új embert, aki Isten igazságosságába és igazságába öltözik, aki feddhetetlen és aki már Krisztushoz hasonló. Egész keresztény erkölcsi életünk és a kegyelemmel való együttműködésünk egyetlen célja olyan tulajdonságokat kialakítani magunkban, amelyeknek van jövôje a halál után. Mindaz, ami érett az örök életre, testestül-lelkestül örökké fog élni, és akik jót cselekedtek, azok föltámadnak és üdvözülnek, a gonoszok pedig föltámadásuk után elkárhoznak. A Szentírás szeret az ószövetség nyelvén kissé kiélezetten, polarizálva fogalmazni. Ám saját tapasztalatunkból és környezetünkbôl is tudjuk, hogy ritka az olyan ember, aki olyan tökéletes állapotban megy a halálba, hogy már semminek sem kell ,,kiégnie'' belôle, minden egyes cselekedete tökéletes, a lelki dolgait rendezte itt a földön és az ideig tartó büntetést is levezekelte már itt a földön. Kevés a megátalkodottan gonosz ember. Tudjuk, hogy van pokol, oda lehet jutni és ott bizonyára vannak is. Ám a hívô ember úgy gondolja, ,,annyira megátalkodott azért nem voltam, annyira nem keményítettem meg a szívemet, hogy ne tudnék bűnbánatot tartani''. Szent Pál azt írja a tisztítóhelyrôl, hogy ,,mintegy a tűz által'' meg kell tisztulnunk mindazoktól a tökéletlenségektôl, amelyek alkalmatlanná tesznek bennünket arra, hogy Isten országába bejuthassunk (vö. 1Kor 3,15). Az ószövetségben, a Makkabeusok második könyvében olvashatunk arról, hogy az elhunyt hívôkért áldozatot mutattak be a jeruzsálemi templomban azért, hogy vétkeiktôl megtisztuljanak (2Makk 12,38-45). Ha a pokolban lettek volna, akkor hogyan tisztulhatnának meg vétkeiktôl? A pokol örökké tart. Ha a mennyek országában vannak, akkor nincsenek vétkeik, amitôl meg kell tisztulniuk. Tehát ez is a tisztítótűz létezésére való közvetett utalás. A tisztítótűz hallatán nem valamifajta helyre kell gondolnunk, hiszen a halál után megszűnik a tér és az idô, hanem egy olyan állapotra és helyzetre, ahová az emberi lélek szellemiségébôl fakadóan juthat. A tisztítótűz olyan kórházhoz hasonlít, ahol az embernek sokat kell szenvednie, de az biztos, hogy onnan csak gyógyultan kerülhet ki. Természetesen minderrôl csak botladozó, emberi nyelven tudunk beszélni. Ám egy nagyon fontos dologra oda kell figyelni: Mivel a tisztítóhelyen már nincs tér és idô, nincs lehetôség és ténylegesség, ezért a tisztítótűzbe jutott lelkek nem tudnak önmaguknak érdemeket szerezni, nem tudnak jó cselekedeteket gyakorolni és nem tudják magukat alkalmassá tenni arra, hogy az Úr királyi menyegzôjén elfoglalják a nekik rendelt, örök helyet. Ehhez kapcsolódik Mindenszentek ünnepének jelentôsége. Ha Pál apostollal szenteknek nevezzük azokat, akik potenciálisan szentek itt a földön -- és mindnyájan azok vagyunk, hiszen mindnyájan az életszentségre vagyunk meghívva --, akkor a földön vándorló egyház, a megdicsôült egyház és a tisztuló egyház egyetlenegy kegyelmi közösséget alkot. A szeretet törvénye pedig azt diktálja, hogy segítsünk azokon, akik nem tudnak önmagukon segíteni. Hányszor és hányszor jut eszünkbe, illetve jelez a lelkiismeretünk, hogy meghalt szeretteink nem kaptak elég szeretetet tôlünk és mulasztásaink vannak velük szemben. Ezeket már nem tudjuk bepótolni. Ilyenkor novemberben imádkozhatunk értük, jó cselekedeteinket, szenvedéseinket és áldozatainkat fölajánlhatjuk értük. A leghatékonyabb imádság és áldozat az, amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus áldozatához kapcsoljuk a mi áldozatunkat. Ez történik minden alkalommal, valahányszor szentmisét mondatunk az elhunytakért. November Mindenszentek és Halottak napjának hónapja. Ilyenkor szembe kell néznünk azzal, hogy meg vagyunk hívva a jó halálra, melyet a föltámadásnak és örök életnek kell követnie. ======================================================================== Krisztus király vasárnapja Krisztus király ünnepe az egyházi év utolsó vasárnapja. Nem véletlen, hogy XI. Pius pápa, aki ezt az ünnepet ôsi katolikus hagyományt követve alapította, az egyházi év, a liturgikus év utolsó vasárnapjára helyezte ünneplését. Olyan korban rendelte ezt el, amikor a két világháború között sokan hivatkoztak arra, hogy a hatalom a világ fölött nem Istentôl, hanem az emberektôl származik, továbbá azt hangoztatták, hogy a világi hatalomnak feltétlen jogai vannak, élet és halál ura, joga van ahhoz, hogy beleszóljon az ember külsô életébe, de jogot formál arra is, hogy beleavatkozzék az ember belsô életébe, erkölcsöt adjon, valamint számon kérje még az emberek gondolatait és érzéseit is. Az ünnep elrendelésével a Szentatya tudatosítani akarta bennünk, hogy nekünk csak egy királyunk van, az Úr Jézus Krisztus, mert neki adatott át minden hatalom a mennyben és a földön. Ô ezt ugyanis áldozati szenvedésével kiérdemelte a keresztfán, és érdemeit a mennyei Atya -- föltámadásával és mennybefölvételével -- igazolta. A király egyeduralkodó. A korabeli felfogás szerint a király az az ember, akiben megtestesül a törvényhozó, a végrehajtó, a bírói és a fôpapi hatalom. Ezen ókori értelmezés szerint helytálló az Úr Jézusra alkalmazni a ,,király'' címet. Törvényhozó hatalmáról így beszélt: ,,Mondatott a régieknek..., én pedig mondom nektek'' (Mt 5,21.27.33.38.43); ,,Nem azért jöttem, hogy megszüntessem az ószövetségi törvényt, hanem azért, hogy teljessé tegyem azt'' (vö. Mt 5,17); ,,Új parancsot adok nektek, szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket'' (Jn 13,34). Végrehajtó hatalma is van, hiszen végrehajtja a mennyei Atya akaratát: ,,Azért jöttem, hogy az Atya akaratát teljesítsem'' (vö. Jn 4,34). ,,Istennel való egyenlôségét nem tartotta olyan dolognak, amihez feltétlenül ragaszkodjék, hanem szolgai alakot fölvéve kiüresítette önmagát és hasonló lett az emberekhez... Megalázta magát, és engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten fölmagasztalta ôt és minden névnél nagyobb nevet adott neki. Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja meg az Atyaisten dicsôségére, hogy Jézus Krisztus az Úr'' (Fil 2,6-8). Így szól Pál apostol a Filippi levél krisztológiai himnuszában az Úr Jézusról, aki a mennyei Atya akaratának végrehajtása által dicsôül meg. Neki adatott a bírói hatalom is, hiszen egyedül ô az, aki számon kérheti az ember erkölcsi cselekedeteit. Ô ad törvényt az embernek, mert joga van törvényt adni, hiszen ismeri az emberi sorsot: ,,A bűnt kivéve mindenben olyan lett, mint egy ember'' (Zsid 4,15). Ugyanakkor ô a második isteni személy, tehát abszolút értelemben fölötte áll az embernek. Ô a második Ádám. Ami Ádámban elbukott Isten színe elôtt, az Krisztusban a helyére került, és Isten akarata gyôzedelmeskedett a világban. Ô ezért az emberi nem képviselôje, s ebben a minôségben ítélkezhet az emberek cselekedetei fölött. Ô a legtökéletesebb fôpap, errôl is Pál apostol szól a Zsidókhoz írt levelében (Zsid 7,1-28). A fôpap itt azt jelenti, hogy a legtökéletesebb értelemben vett pap. A pap latinul pontifex, vagyis hídépítô, aki hidat épít a két part -- az isteni világ és a teremtett világ -- között, közvetít Isten és az emberek között. Vajon ki lenne tökéletesebb közvetítô, mint Jézus Krisztus, aki megszüntetve, megôrizve és felemelve magában hordozza az isteni világot és az emberi világot? Ezért maradandóan közvetít, áldozata tökéletes, elfogadott, hatékony és örök érvényű. Ma is minden egyes emberért közbenjár az Atya színe elôtt, ugyanakkor pedig mivel ô a második isteni személy teljes istenségében, ez a közvetítés hatékonnyá válik, s ezért járulhatunk hittel és imádsággal az Isten színe elé. Ezért fejezi be az anyaszentegyház liturgiája minden könyörgését így: ,,A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik mindörökkön örökké''. Ebben a liturgikus záróformulában mindig megvalljuk, hogy Krisztus a mi királyunk. De milyen király az, akinek nincsen országa? Jézusnak van országa. Ez az ország az Isten országa. ,,Az én országom nem evilágból való'' (Jn 18,36) -- vallja meg Jézus Pilátus elôtt --, de mégis evilágban van. Hol van Isten országa? Isten országa -- ahogy az Úr Jézus mondja -- bennetek van, köztetek van (vö. Lk 17,21). Isten országa tehát nem statikus értelemben van -- persze ilyen értelemben is létezik, mert a megváltás révén egyszer s mindenkorra jelen van az egész kozmoszban --, hanem abban az értelemben, hogy bennünk van és közöttünk van. Isten országának dinamikus jelentése az, hogy folyvást megtörténik. Olyan tettek formájában, amelyek Jézusra emlékeztetnek, mert amint az Úr Jézus Krisztus a megtestesülés révén azonosította magát minden emberrel, úgy minden embernek Jézus Krisztusra való tekintettel kell a másik embert emberi méltóságában tisztelnie és szeretnie. Hogyan kell szeretni az embereket? Az Úr Jézus erre nem mondott elméletet, de adott néhány gyakorlati tanácsot, ami parancs formájában jelenik meg és számonkérés tárgya lesz majd az utolsó ítéleten. Ha valakit szeretek, akkor az nekem szimpatikus. Ha pedig szimpatikus, akkor elnézô vagyok hibáival szemben és mentegetem. Így szereti Jézus az embereket, kivétel nélkül minden embert. Nem a bűnét szereti, hanem magát az embert. Igazi fôpap, igazi közvetítô, mert minden emberért ontotta vérét, minden ember bűnéért levezekelte a büntetést. Nem véletlen, hogy az Úr Jézus, az örök Bíró az utolsó ítéletrôl szóló példabeszédben pásztor képében jelenik meg, aki nem béres, hanem akinek a szívéhez nôtt a nyáj (Mt 25,31-46). Kénytelen elválasztani a juhokat a kosoktól, mert azok nem tudnak egymással meglenni, ugyanakkor szeret mindenkit, aki hozzá tartozik. Az ítéleten nem ô taszítja el magától a kárhozottakat, hanem a kárhozottak taszítják el az ô szeretetét. Az igazi szeretetet nem lehet senkibôl kikényszeríteni. A visszautasított szeretet nem fog könyörögni, hogy szeressék. Az Úr Jézus az utolsó ítéleten kivétel nélkül minden embertôl számon kéri a szeretet tetteit, amelyek hívô és nem hívô emberek által egyaránt mindig, minden körülmények között megvalósíthatók: ,,Éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, beteg voltam, meglátogattatok, börtönben voltam, felkerestetek, ruhátlan voltam és felruháztatok'' (Mt 25,35-36). Ezek azok az alapvetô humánus cselekedetek, amelyeket mindenkitôl, aki igényt tart arra, hogy egyáltalán embernek nevezzék, Isten jogosan számon kérhet, méghozzá azon a címen, hogy Jézus Krisztusban Isten egyszer s mindenkorra elkötelezte magát az ember mellett. Ezért minden emberrel szemben azt a szimpatizáló szeretetet kell gyakorolnom, amelyik mentegeti a másik hibáját, amelyik tud mindig újra kezdeni, amelyik -- jó értelemben -- egy kicsit elfogult a másik emberrel szemben. Ez fog nekem erôt adni ahhoz, hogy személyválogatás nélkül gyakoroljam az irgalmasság cselekedeteit a másik emberrel szemben és ebbe soha bele ne fáradjak. Van egy figyelemreméltó mozzanat az említett evangéliumi részben. Azokat, akiket az Úr eltaszít magától azért, mert ôk eltaszították magukat Tôle, az Úr nem rossz cselekedeteik miatt küldi kárhozatba, hanem a mulasztásokért: Az irgalmasság cselekedeteinek elmulasztása miatt. A példabeszédben nincs szó vallásos emberekrôl, templomba járókról vagy nem-hívôkrôl. Az Úr Jézus nem azt nézi, hogy milyen erkölcsi parancsokat tartott meg valaki vagy hágott át -- ezt várták volna a korabeli zsidó írástudók, nekik ugyanis ilyen fogalmuk volt az erkölcsrôl és a vallásról --, hanem egyszerűen számon kéri tôlük az elmulasztott jó cselekedeteket. Tehát nem rossz tettekért bünteti meg ôket, hanem azért taszítja el ôket magától, mert nem teljesítették az emberiesség legminimálisabb követelményeit. Az is megdöbbentô ebben az evangéliumi részletben, hogy mind az igazak, mind a gonoszok elcsodálkoznak, amikor ezt kérik tôlük számon. Az igazak megkérdezik: ,,Uram, hát hol láttunk téged éhezni vagy szomjazni? Hol segíthettünk volna neked? Mi valamely embernek tettük meg azt, s nem az Istennek'' (vö. Mt 25,37). Bizony elôfordulhat, hogy egy olyan ember, aki nem is hallott a kereszténységrôl, a lelkiismerete szavára hallgatva emberséges volt és ô fog a legjobban meglepôdni azon, hogy a mennyországba jut. Ám az is elôfordulhat, hogy közülünk valaki, aki állandóan azt mondta, hogy ,,Uram, Uram, hát nem a te nevedben hirdettem az igét, nem a te nevedben mentem ide és oda?'', talán az Úr baljára kerül azért, mert elmulasztotta a mindennapi, hétköznapi emberiesség jó cselekedeteit. Kemény és elgondolkoztató az Úr Jézus magatartása az ítéleten, de egyben felemelô és boldogító is. Az Úr Jézus Krisztus minden ember jóságos és példamutató királya, aki nem él vissza a hatalommal, hanem azt az ember javára fordítja. Nemcsak mondja -- amint ezt az evilági hatalmak teszik --, hanem meg is valósítja, amit hirdet. Ô csak azt kéri számon tôlünk, amit mindnyájan, minden körülmények között megvalósíthatunk. Az Isten országa tehát folyvást megtörténik közöttünk és bennünk a jó cselekedetek gyakorlásával. Bennünk van a szeretet jóindulata és szimpátiája által, amibôl a megfelelô cselekedet fakad. Ez a szeretet nem a világ másik felén keresi a felebarátját, hanem saját maga mellett. Nem úgymond egy jó cselekedetrôl van itt szó, hanem a jó cselekedetekben való állhatatosságról. Könnyű egyszer egy nagy áldozatot hozni és utána ennek a kamataiból leélni az életemet esetleg gonoszul! Ám kitartani a mindennapok apró kötelességteljesítésében, megbocsátásában, a mindennapi újrakezdésben, a napi alkalmak felismerésében, ez hôsiesség és méltóvá tesz bennünket arra, hogy annak az országnak a polgárai legyünk, amely ország el nem múlik, s így annak a királynak az alattvalói lehessünk, akinek szolgálni annyit jelent, mint uralkodni. ======================================================================== Fülszöveg Bolberitz Pál PhD. Fraknói és Széchenyi-díjas teológus, filozófus, egyetemi tanár 1941-ben született Budapesten, 1966-ban szentelték pappá Esztergomban. Teológiai doktorátust Budapesten, filozófiából szaklicenciátust a római Gergely Egyetemen szerzett. 1978 óta professzor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. A Prímási Bíróság bírája, a Szent István Akadémia elnöke, a Magyar Kolping Szövetség egyházi elnöke, a Szuverén Máltai Lovagrend konventuális káplánja, c. apát, pápai prelátus, apostoli protonotárius. A harminchét évvel ezelôtt választott papi jelmondatához híven (2Kor 5,20), évtizedek óta tartott bibliamagyarázatai és szentbeszédei sokakat vezettek el Istenhez, és erôsítettek meg hitükben. Jelen kötet az évek során elhangzott szentbeszédeinek válogatását tartalmazza. Adja az Úr, hogy e kiadvány is hozzásegítsen a liturgikus ünnepek jobb megértéséhez és általa Isten dicsôítéséhez.