Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Bolberitz Pál: Minek gyónjak? Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Szentség-e a gyónás? Nekem nincs bűnöm Miért a papnak gyónjak? Mindig ugyanazt gyónom ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című füzet elektronikus változata. A füzet 1990-ben jelent meg az Ecclesia kiadásában, az ISBN 963 363 979 4 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában van. ======================================================================== Elôszó Nem kétséges, hogy gyónni sohasem volt könnyű, hiszen a gyónás ,,fárasztó keresztség'' (mint a keresztségi ártatlanság visszaszerzése) és kemény próbatétel, amint ezt már a régiek is vallották. Ám napjainkban a gyónással kapcsolatban felhozott ,,nehézségek'' még nehezebbé teszik sokak számára a bűnbánat szentségében való részesedést. Az e témával foglalkozó megfontolások az Egyház ún. ,,belsô dialógusához'' tartoznak, hiszen a nehézségeket elsôsorban nem a ,,kívülállók'' hozzák fel, hanem azok, akik az Egyház tagjainak vallják magukat, és -- állításuk szerint -- keresztény életre törekednek. Kérdés, vajon milyen mértékben igazak azok az ellenvetések, amelyek a gyónás feleslegességét hangoztatják, sôt esetleg az Egyház szentségi életébôl való kiiktatását szorgalmazzák? Milyen megfontolások hozhatják közelebb számukra a bűnbánat szentségének értékelését és a gyónás keretében való tevékeny gyakorlatát? ======================================================================== Szentség-e a gyónás? Ha valamivel kapcsolatban nehézségeink merülnek fel, akkor arról tudásunk is van. Ám épp azért merülnek fel a nehézségek, mert tudásunk téves, vagy hiányos, így van ez a bűnbánat szentségével is. Téves vagy hiányos ismeretünk van a bűnbánat szentségérôl. Manapság sokan úgy gondolják, nincs rá szükség. Elég, ha mindenki maga rendezi ügyeit az Istennel. Csakhogy ez nem olyan kérdés, amelyet szótöbbséggel, ,,népszavazással'' lehet eldönteni. A természetfölötti igazságok a kinyilatkoztatásban vannak megalapozva, és érvényük minden igazság forrásától, az Istentôl származik. ,,Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa'' (Mt 4,17). Az evangélista szerint Jézus ezekkel a szavakkal kezdte meg tanítói működését. Ne gondoljuk, hogy ezeket a szavakat csak a maga kora embereihez intézte! Jézus központi életeszményének, az Isten országa kialakításának a megvalósításához mindenkor elmaradhatatlan követelmény a bűnbánat szelleme. Az emberi üdvtörténet is a megbocsátás alapján indult el: ,,Az irgalmasságban gazdag Isten megmutatta szeretetét irántunk'' (Ef 2,4). Krisztus ennek az irgalmasságnak akart érvényt szerezni, amikor az Egyházra rábízta a ,,kiengesztelôdés szolgálatát'' (2Kor 5,18). Az Egyház azzal tett eleget e megbízatásnak, hogy hirdeti a bűnök bocsánatát, bűnbánatra vezeti az embert, és Krisztus nevében meg is bocsátja a bűnöket. A bűn forrását, a test és a szem kívánságát, valamint az élet kevélységét magunkban hordozzuk, és ezért mindig rászorulunk Isten irgalmas megbocsátására: ,,Ha azt állítjuk, hogy nincs bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és az igazság nincs bennünk. Ha megvalljuk bűneinket, ô hűséges és igazságos: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonoszságtól (1Jn 1,9). A megkeresztelt embernél a bűntôl való szabadulás az Isten országának keretében történik. Ennek feltétele a megtérés. A megtérés életünk átértékelését jelenti a természetfölötti értékrend tükrében. Nem arról van szó, hogy egyéniségünket feladjuk, vagy természetes értékeinket semmibe vegyük! Inkább arról, hogy cselekedeteinket Isten rólunk kialakított elgondolásához igazítsuk, amit a hit által a kinyilatkoztatás összefüggésében, körülményeink alakulásában és lelkiismeretünk szavában ismerhetünk fel. A nagykorú keresztény folytonos megtérése és újjászületése ebben az összefüggésben történik. Nem elégszik meg azzal, hogy a bűnben csupán ,,törvényszegést'' lásson, hanem azt is bűnnek érzi, hogy elmulasztotta az Isten kegyelmi közeledésével való szabad akarati együttműködés lehetôségét: különösen állapotbeli kötelességei teljesítése és a felebaráti szeretet gyakorlása terén. A bűn Isten akaratának megszegése, és így jóvátétele is csak uralmának elismerése által történhet. Isten nem mondhat le felségjogairól és az erkölcsi rend érvényérôl. Csak ott engedélyez bocsánatot, ahol a teremtmény meghódol, és bűnbánatot tart. A megkeresztelt ember felett Isten az Egyházban gyakorolja jogait, tehát itt adja a megbocsátást is. Csakhogy joga van a megbocsátást bizonyos jelekhez és feltételekhez kötni. Az Egyház illetékessége abból is érthetô, hogy az ember a bűnével Krisztus kegyelmét utasítja vissza, az Ô titokzatos testétôl szakad el. Márpedig a Fôhöz való visszatérésnek a misztikus testben kell végbemennie. Krisztus a bűnbocsátó hatalmat átadta az Egyháznak, a bűnbánat szentségének rendelésével. Apostolainak ezt mondta: ,,Amit megköttök a földön, megkötött lesz a mennyben is, amit feloldoztok a földön, feloldott lesz a mennyben is'' (Mt 18,18). Az oldó és kötô hatalommal megmagyarázta, az Egyháznak joga lesz a bűnösöket kizárni a közösségbôl, és újra visszavenni. Feltámadása után a legnagyobb ajándéka Egyháza számára a bűnbocsátás hatalmának átadása az apostoloknak. ,,Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. E szavak után rájuk lehelt, és folytatta: Vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad'' (Jn 20,21). Jézus tehát saját küldetését ruházta át az apostolokra. Ôt viszont azért küldte az Atya, hogy természetfölötti életet adjon az embereknek. Ezt az életet egyedül a bűn veszélyezteti. Az apostolok küldetésében viszont az isteni szeretet és irgalom diadalmaskodik, amely a világnak a Megváltót adta. Az apostolok hatalma kiterjed minden bűn megbocsátására, hiszen Krisztus nem tett semmi megszorítást. Az Egyház is mindig így értelmezte e megbízatását. Krisztus csak a Szentlélek elleni bűnökrôl mondta, hogy nem nyernek bocsánatot sem ezen, sem a másvilágon (vö. Mt 12,32). Olyan bűnökre gondolt, amelyekkel együtt jár az elbizakodottság, a megátalkodottság, a szív keménysége, vagyis mindaz, aminél a bánat lehetôsége nem marad meg. Igaz, hogy csak Isten bocsáthatja meg a személye elleni sértést, de Neki megvan a joga ahhoz, hogy az embert megtegye helyettesének. Különben az ember legtöbbször nem is Isten személye ellen vét tudatosan, hanem az erkölcsi rend ellen. Az életet irányító értékrendet zavarja meg bűnével, ezért is lehet szerepük az emberi megbízottaknak a kiengesztelôdés szolgálatában. Ám az Egyház bűnbocsátó hatalmát nem szabad úgy elszínteleníteni, mintha az csupán egy törvénynek vagy engedménynek jogi alkalmazása lenne. Az Egyház köteles a bűnt és a bűnöst úgy kezelni, ahogy Krisztustól látta. Az Isten irgalmát és szeretetét azért hangoztatja, hogy az emberek maguk forduljanak el a bűntôl, és igyekezzenek megmaradni a kegyelemben. Isten szentségének és uralmának hirdetésében helyet kap a felelôsség és a bűntudat hirdetése is. Azt kell elérni, hogy az emberek minden igyekezetükkel kerüljék a bűnt, a bánat pedig a szeretet erôsítése legyen. Krisztus nem határozta meg részletesen a bűnbocsánat szertartását, ezért az Egyház saját belátása szerint alakította ki a szentség gyakorlatát. Az elsô századokban a bűnvallomás után a vezeklési idô következett, és csak annak leteltével kapták meg a bűnbánók a feloldozást. A vezeklés idején és a feloldozás elôtt az Egyház együtt imádkozott a bűnbánókkal. Igazolni akarta, hogy botladozó tagjaival is egynek érzi magát, sôt, felelôsséget érez irántuk. A fülgyónás csak késôbb alakult ki, a diszkréció megôrzése céljából. Ma azt tartjuk, hogy a bűnbánat szentségének lényegét együtt alkotja a bűnbánó vallomása, bánata, elégtétele és az Egyháztól kapott feloldozás, amit a püspök vagy pap szolgáltat ki. A bűnbánó elégtétele, illetve engesztelô cselekedetei azért lehetnek a szentségnek részei, mert ezeket az Egyházban mintegy a feloldozást kérve végzi el. Tehát a cél vonja be ôket a szentségi rendbe. Csak komoly bűntudat alapján alakulhat ki lelkünkben az igazi, ôszinte bánat, a lelki fájdalom bűneinkért, mulasztásainkért. A bűnbánat indítéka lehet bűnünk súlyosságának a belátása, elismerése. Lehet Isten végtelen szentségének az elgondolása, akinek a színe elôtt megsemmisülten állunk bűneink terhével. Lehet Jézussal mint a tökéletesség mintaképével való szembesülés. Lehet Jézus tanításával szembeni hűtlenségünk beismerése, s különösen az Ô, bűneinkért vállalt szenvedésének és keresztjének meggondolása. A tökéletes bánat az, amikor Isten iránti szeretetbôl bánjuk meg bűneinket azzal a szándékkal, hogy azt jóvá is tegyük. A tökéletes bánat visszahelyezi a bűnbánót a megszentelô kegyelem állapotába, ha egyébként nincs lehetôsége arra, hogy a bűnbánat szentségéhez járuljon. A kevésbé tökéletes bánat a bűn és a bűn következményeivel szemben érzett természetes búslakodás vagy az Isten büntetésétôl való félelem hatására jön létre. Ez a bánat önmagában nem elég a megigazuláshoz. Azonban amikor az ember elismeri Isten büntetô jogát, már kilép magából, és feladja öncélúságát. Aki Istentôl fél és nem a büntetéstôl, abban a bánat, vagyis az elkövetett bűnei felett érzett lelki fájdalom gyümölcsözô. Sok ember a bánatot megalázónak érzi, és ezért igyekszik bűneit is megmagyarázni, legalább önmagának. Pedig a bánat nem lealázó, hanem rejtett erôket felszabadító lelki energia. Részesít a bűneinkért engesztelést vállaló Krisztus keresztáldozatának gyümölcseibôl. Hasonlóvá tesz a kereszthordozó és szenvedô Krisztushoz. Ezért a bűnbánatot erénynek is nevezzük, amelynek hôsies gyakorlása szenteket érlelt (Mária Magdolna). A bánatnak a szeretettel való telítettségébôl folynak sajátságai. Egyetemes, azaz minden halálos bűnre kiterjed. Istent nem lehet az egyik téren szeretni, a másikon gyűlölni. Ha az ember nem is emlékszik minden bűnére, szándékában benne van az elfordulás minden bűntôl. A bánat magában hordozza a megbocsátás reményét is. A szeretet bizalomra hangol, s a bizalom szüli a reményt. Azt azonban világosan kell látni, hogy a bánat nem saját erejébôl törli el a bűnt. A megbocsátás Isten irgalmának a műve, nem pedig az emberi erôlködésé. A bűnbánó fellebbez Isten irgalmához, amely megnyilvánul a megváltásban. A gyónás szentsége ennek az irgalomnak a realizálódása az egyes esetekben. A bűnbánó azzal a szándékkal vallja meg bűneit a szentségben, hogy az Egyház hivatalos megbízottjától, az apostolok utódjától kapjon feloldozást. A bűnvallomás a bűnbánat megnyilvánulásának eszköze és a feloldozás feltétele. Vannak rendkívüli esetek, amikor a feloldozás feltételét képezô bűnbánat más formában is megnyilvánulhat. Rendkívüli esetekben a bánat könnyei, egy kézszorítás vagy egyéb jelzés, fôleg súlyos betegek esetében. A kórházi beteg ellátásánál az Egyház nem erôlteti a bűnvallomást. Elég, ha a beteg megbánja bűneit azzal a szándékkal, hogy ha majd felgyógyul, rendes körülmények között is elvégzi szentgyónását. A papnak ilyenkor fel kell oldoznia ôt. Rendes körülmények között a gyónó köteles megvallani a keresztség után elkövetett összes halálos bűnt, amelyek alól még nem kapott feloldozást. A kötelezettséget emberi módon kell érteni, azaz meg kell gyónni minden bűnt, amire emlékszünk. Meg kell jegyeznünk, hogy szűk értelemben a bevallás kötelezettsége elsôsorban halálos bűnökre vonatkozik. Ilyen bűnt pedig az követ el, aki teljesen tudatosan megsérti az erkölcsi rendet valamilyen fontos dologban. Nem kell, hogy tette kifejezetten Isten ellen irányuljon, elég, ha benne van a határozott erkölcsi értékek, illetve az ember személyes méltóságának a súlyos megvetése. A szándékosság azt jelenti: az ember jobb belátása, azaz lelkiismerete ellen cselekszik. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a II. Vatikáni Zsinat után kialakult az Egyházban egy olyan téves közfelfogás, amely szerint egy hívô ember képtelen halálos bűnt elkövetni, tehát mindenki áldozhat gyónás nélkül. E téves nézetnek kettôs gyökere van. Az egyik: visszahatás arra a Zsinat elôtti, szélsôséges, aggályoskodó legalizmusra, mely a bűnben folyvást valamiféle törvényszegést látott, és így az ember valamiképpen mindig vád alá helyezhette magát Isten színe elôtt. Ezt a felfogást jelenítették meg a sokszor túlságosan is aprólékos ún. ,,lelki tükrök'' és az a közkeletű szólásmondás, hogy áldozni csak gyónással egybekapcsolva lehet. A másik ok abban lelhetô, hogy a modern pszichológia és antropológia tükrében az ember igazán sohasem ura önmagának, következésképp teljes tudatossággal és teljes szabadsággal sem rendelkezik, különösen ha szenvedélyek hatására követte el a bűnt. S ha még ehhez hozzávesszük, hogy a bűn elkövetése közben sokszor arra sem gondol, hogy a személyes, élô Istent meg akarja-e bántani vagy sem, akkor világos a következtetés: egy hívô ember halálos bűnt nem tud elkövetni, tehát gyónnia sem kell. Ám arra nem gondolunk, hogy a bűn elkövetése nem a bűn végrehajtásának aktusában kezdôdik, hanem abban a tudatos és szabadnak tekinthetô szándékos megfontolásban, amely a bűnt elôkészíti. Tehát megalapozottan állíthatjuk: az ember viszonylagos tudatossággal és szabadsággal (hiszen csak Istennek van abszolút értelemben vett tudatossága és tökéletes szabadsága) igenis elkövethet halálos bűnt, amit meg kell gyónnia. Az öngyilkos sem akkor követi el a halálos bűnt, amikor beveszi a mérgezô orvosságot, hanem amikor az orvosságot ezzel a céllal beszerzi magának. A feloldozás kiterjed a bocsánatos bűnökre is. Ezeknek megvallását inkább az alázatosság gyakorlásáért vagy lelkivezetés céljából szokták ajánlani. De megtisztulhatunk tôlük az Oltáriszentség vételével, a Miatyánk elmondásával, bánattal, jó cselekedettel is. Hiszen a bocsánatos bűnben nincs meg a bűn lényege, vagyis az Istennel való szakítás. Az Egyház azt tanítja, a feloldozó papnak joga és kötelessége a bűnbánót megfelelô elégtételre kötelezni. Ezzel nemcsak az erkölcsi rend sérelmének jóvátételérôl gondoskodik, hanem eszébe juttatja a bűnbánónak, hogy a földi Egyháznak a tagja. A földi Egyház pedig folytatja Krisztus engesztelô életét és szenvedését. Isten az elégtétellel kapcsolatban elengedi a bűnökért járó ideig tartó büntetést, de a mértéket, ahogy ezt javunkra írja, nem ismerjük. Az emberi elégtétel nem Krisztus érdemeinek pótlása akar lenni. Engesztelésünk értéke az isteni elfogadástól függ. Maga a keresztre feszített Krisztus az elégtétel bűneinkért, s minél nagyobb odaadással végezzük el ,,jelképes'' elégtételünket, annál nagyobb a biztosítékunk -- amint az Atya elfogadja Krisztus elégtételét, Ômiatta elfogadja a mienket is. Krisztusnak az is diadala, hogy titokzatos testének tagjai az engesztelésben keresik a hozzá való hasonlóságot. A bűnbánat szentsége csak akkor gyümölcsözô, ha párosul azzal az erôs elhatározással, hogy a bűnöket és a bűnre vezetô alkalmat a jövôben elkerüljük. Sok félreértés és a gyónástól való idegenkedés forrása volt egy olyan helytelen bűnbánati ima, amely az ,,erôsen fogadom'' kifejezéssel olyan ,,fogadalom'' letételére kötelezte a gyónót, melynek megtartására képtelennek érezte magát. Ezért aztán többé nem ment gyónni. Pedig itt nem fogadalomról, hanem komoly ígéretrôl van szó. A jövô felett csak Istennek van hatalma, és mi csak bízhatunk Isten irgalmában, hogy a jövôben kegyelmével a jó útra terel minket. A komoly elhatározás tehát csak a gyónás jelenére vonatkozik azzal az eltökélt szándékkal, hogy a gyónásban kialakított megtért lelkületet igyekszünk a jövôben is megôrizni Isten kegyelmébôl. Ezt a felfogást egyébként is alátámasztja az a tény, miszerint a bűnbánat szentségéhez való járulás számtalanszor megismételhetô cselekedet, nem pedig egyszeri szentség-felvétel, mint például a keresztség, a bérmálás és az egyházi rend. A kegyelem szétosztása Krisztus fôpapi hatalmának része. A bűnbocsátást Isten nevében csak azok gyakorolhatják, akik Krisztustól felhatalmazást kaptak. Krisztus a hatalmat az apostoloknak és utódaiknak adta, s ez a hatalom átszáll a püspökökre és a papokra. A természetjog és az Egyház a legszigorúbban kötelezi a gyóntatót a gyónási titok megtartására. Ezért is indokolatlan a gyónó félelme és szégyenérzete. A gyóntató pap nem azon csodálkozik, hogy valaki bűnt követett el, hanem inkább az lelkesíti és erôsíti, hogy a gyónónál milyen ôszinteséggel és bánattal találkozott. Ez rá is jótékonyan hat, hiszen ô maga is bűnös és Isten irgalmára szoruló ember, akinek ugyanúgy kell gyónnia, mint az Egyház bármely más tagjának. A gyónási titok kötelezettsége levezethetô a szentség természetébôl. Krisztus a bűnbánót olyan dolgok bevallására kötelezte, amelyek csak Isten elôtt ismeretesek. A hívô nem mint embernek, hanem mint Krisztus helyettesének vallja be bűnét. Amit Krisztus helyetteseként a szentség keretében tudott meg, az tehát nem eshet semmiféle emberi érdek alá. Nincs olyan tekintély, még a pápáé sem, amely a gyóntatót feloldozhatná a titoktartás alól. A pap a gyónáson kívül még a gyónóval sem beszélhet a dolgokról, legföljebb akkor, ha a gyónó maga felhatalmazza rá. Miután ismertettük a bűnbánat szentségének lényegét, és bebizonyítottuk, hogy a gyónás Krisztus által alapított szentség, rátérünk azon nehézségek ismertetésére, amelyek a gyónással kapcsolatban manapság felmerülnek. ======================================================================== Nekem nincs bűnöm A gyónással szemben felsorakoztatott érvek sorában legtöbbször az elsô helyen áll ez a kijelentés: ,,Nekem nincs szükségem a gyónásra, mivel nekem nincs bűnöm''. Anélkül, hogy azonnal elutasítanánk ezt az ellenvetést, amelyet az sem vehet egészen komolyan, aki mondja, vizsgáljuk meg, vajon milyen közgondolkodás húzódik meg e kijelentés tartalma mögött! Egy olyan társadalmi közegben, ahol a ,,kollektív felelôsség'' fogalma eltorzult, ahol az adminisztráció útvesztôjében elvész az egyéni felelôsség, nem csodálkozhatunk azon, hogy az egyén bűntudata is elhomályosul. Márpedig sok hívô ilyen társadalmi közegben nevelôdik és él. Neki nincs bűne, bűne csak másnak vagy másoknak van. Ám ez a ,,kivetítés'' mégiscsak arra utal, hogy az egyéni bűntudat nem veszett ki egészen az emberekbôl, hiszen ha a felelôsséget másra hárítjuk, akkor ezzel közvetve saját bűntudatunkról is vallunk. A felelôsség ugyanis valamiféle egyéni, etikai értelemben vett szabadságot is feltételez. A szabadság és a felelôsség pedig olyan erkölcsi kategóriák, melyek az erénnyel és bűnnel vannak kapcsolatban. Az emberek kollektív tudatalattiját manapság át meg áthatja egy olyan téves bűnfogalom, amelyet helytelenül és illetéktelenül vetítenek ki a keresztény üzenet önértelmezésére. Sokan ugyanis a bűnön valamiféle jogi szabálysértést vagy bűntényt értenek, ami a közösség életét szabályozó törvények megsértését jelenti, mégpedig ,,kívülrôl'' rábizonyítható módon. Nem kétséges, a bűnnek egy ilyen ,,külsô'', jogi arculata is létezik, illetve lehetséges, hogy valamiféle ,,belsô bűn'', erkölcsi értelemben vett vétek egyben jogi vétség is legyen. De nem csak az a bűn, ami az állami törvények vagy a viselkedési elvárások (etikettszabályok) megsértését jelenti. Minden ,,külsô bűn'' gyökere ui. belsô eredetű, és ezért erkölcsi színezete is van. Belsô megfontolás és elhatározás húzódik meg külsô tetteink hátterében, és épp a fontolgatás és döntés tárja fel szabadságunkat és felelôsségünket, amirôl lelkiismeretünk tanúságot tesz. Hajlamosak vagyunk azonban arra, hogy az így megnyilvánuló szabadságot és felelôsséget ne vegyük észre, és hajlamainkra, illetve a körülményekre hivatkozva erkölcsi bűneinket elkendôzzük. Így azután ,,kifelé'' úgynevezett jó emberek vagyunk, tisztes állampolgárok, akik nem szerepelnek a rendôrség bűnügyi listáján, s ezért úgy gondoljuk, valóban nincs is mit gyónnunk. Egy korábbi egyházi nevelés és gyakorlat, mely sokat megôrzött az ószövetségi, farizeusi bűnértelmezésbôl, szintén felelôs lehet azért, hogy az átlagos tájékozottsággal rendelkezô hívô úgy gondolja: az Egyház is valamiféle jogi szervezet, amely külsô elôírásokkal igyekszik híveit fegyelemben tartani. Ebben az összefüggésben bűnös az, aki ezeket az egyházi (isteni) parancsokat megszegi. De figyeljük csak meg, miképpen érvel tovább az így gondolkodó ember! A mai embernek amúgy is nagyon sok rendszabályhoz kell alkalmazkodnia, ha zavartalanul kíván élni a társadalomban. Mi haszna abból, ha még az egyházi szervezet elôírásainak megtartásával is nehezítik életét? Az Egyház tehát ne terhelje az emberek egyébként is nehéz életét ,,tilalomfák'' felállításával, és ne zavarja többlet-bűntudattal hívei lelkiismeretét, hanem legyen inkább a mindent ,,megértés'', a szabad szeretet és spontaneitás ,,humánus'' közössége. Az elôbbi érvelésbôl kitűnik, hogy a ,,nekem nincs bűnöm'' morális attitűdje mögött nem csupán eltorzult társadalmi tudat és erkölcsi szemlélet húzódik meg, hanem egyszersmind az Egyházról s annak bűn-, bűnbánati felfogásáról vallott téves nézetek is rejtôznek. Az újszövetségi értelemben vett bűntudat feltétele elôször is az, hogy valaki abban az értelemben véve vallja magát az Egyház tagjának, amint ezt az Egyház saját önértelmezése szerint hirdeti. Az Egyház Krisztus által alapított közösség, amelyet Jézus Krisztus kiválasztott apostolaira és azok utódaira bízott, hogy általa megszentelje a világot. Az Egyház tagjai tudatában vannak annak, miszerint nem érdemeik alapján, hanem kegyelembôl lettek kiválasztva arra, hogy az Újszövetség választott népeként, Isten népe tagjaiként szolgálják az emberi nem üdvösségét. A keresztségben és bérmálásban azért kapták meg a Szentlelket, hogy az erejüket meghaladó tanúságtételben Isten Lelke erôsítse és támogassa ôket. Ezért az Egyház a tagjaitól folytonos megtérést kíván. A megtérés nem más, mint e természetfölötti küldetés tudatosítása és tettekre váltása, akárhányszor az önös érdekek feláldozása árán is. A megtérés során a hívô folyvást ahhoz az elváráshoz ,,igazítja'' magát, amely keresztény elkötelezettségébôl következik. Az így értelmezett egyháztagság összefüggésében a bűn és bűnbánat is pozitív jelentést kap. Az élô hit és tevékeny szeretet megtanít arra, hogy ne csupán törvényszegést lássunk a bűnben, hanem olyan mulasztást is, amely gondolataink, tetteink és a keresztény hivatásra való elkötelezettségünk feszültségébôl származik. Ha Istenhez való kapcsolatunk nem pusztán racionális vagy ,,dologi'' síkon mozog, hanem az élô egyháztagság követelményének megfelelôen személyes-egzisztenciális kapcsolat, akkor ebben az összefüggésben az erény-bűn-bűnbánat etikai kategóriái is személyes jelentést kapnak. A folyvást megtérô keresztény ember a hit által tudja, Isten ,,elôbb szeretett minket'', ezért behozhatatlan eladósodási, elkötelezettségi viszonyba ,,keveredett'' Istennel Jézus Krisztus érdemeinek következtében. Ugyanakkor a hegyi beszéd erkölcsi tökéletesség normájáról is tud, amely azt hirdeti: ,,Legyünk tökéletesek, amint mennyei Atyánk tökéletes''. Szent Pál apostol figyelmeztetésérôl is hallott, miszerint ,,kegyelembôl üdvözültetek a hit által, s ez nem a ti érdemetek''. Ha valaki a hit által a megtérés következményeként megtapasztalta Isten feléje irányuló megelôzô szeretetét, akkor úgy érzi, Istennel való viszonyában egész életen keresztül mindig marad ,,behoznivalója''. Az isteni szeretet közeledésére szeretettel kíván válaszolni, és érzi, hogy a ,,szeretetnek mindig van még egy kis jövôje''. Sohasem mondhatjuk el ugyanis magunkról, hogy már tökéletesek vagyunk a szeretetben. A keresztény ember tehát túljutott már a törvényszegés alacsonyabb szintű bűnértelmezésén, és eljutott ahhoz a bűnfelfogáshoz, ami a bűnben ,,hiányt'', valamely gyakorlandó erény hiányát látja meg. Ebben az összefüggésben a bűn nem más, mint annak a szeretetnek -- különféle fokon és intenzitásban való -- hiánya, amelyet az Isten elvár tôlünk, és amelynek gyakorlásához Szentlelkének segítségét megígérte és megadta. A helyes keresztény bűntudat pedig nem valamiféle tudatalatti szorongást kiváltó lelki gúzsbakötöttség, hanem életre ösztönzô és az erényes életre lendületet biztosító lelki beállítottság: annak tudatosítása, hogy mily csodálatosak Isten elgondolásai felôlünk, s mi ennek a bizalomnak mily kevéssé tettünk még eleget. A szentek életébôl tudjuk, ôk is gyóntak (és gyónnak). Az ô bűntudatuk ilyen. Ôk nem méricskélnek ,,bocsánatos'' és ,,halálos'', ,,súlyos'' és ,,kevésbé súlyos'' bűnöket. Nem mondogatják: ,,Halálos bűnt egy hívô ember úgysem tud elkövetni'', a bocsánatos bűnöket pedig úgymond ,,nem kell meggyónni'', ezért tehát sohasem kell gyónni, hanem ,,elég áldozni''. Ôk valóban átérzik: az Úr Jézus azért bízta rá az apostolokra és utódaikra a bűnbocsánat hatalmát, mert a jelen üdvrendben is botladozó emberek maradunk, s megváltottságunk ellenére is képesek vagyunk szabad akaratunkat helytelenül gyakorolni, és így elveszíteni keresztségi ártatlanságunkat. Szükségünk van tehát -- s ezt is az Úr Jézus (s nem ,,csupán'' az Egyház) tanítja -- a bűnbánat szentségének erejére, ahol megkapjuk a Szentlelket, aki megerôsít, hogy képesek legyünk Istennel szemben szeretetadósságunk törlesztésére. Megvilágosítja továbbá elménket, hogy helyes önismeretünk legyen, s így bűnbánatunk ne merüljön ki az önigazolások rendszerének szövögetésében, a sanyarú körülményekre, a megváltoztathatatlan ,,természetünkre'' és az ún. rossz emberekre való folytonos hivatkozásban, hanem merjük igazán felnôtt, Krisztusban ,,nagykorú'', felelôsséget vállaló emberként megvallani bűnösségünket. És nem csak ,,magunkban'', az ,,Isten színe elôtt'', hanem úgy is, mint az Egyház tagjai, akik vétkeinkkel a ,,szentek egyházát'' járattuk le Isten és emberek elôtt. Ezért a folyvást megtérô, élô egyháztag tudja, bűnei nemcsak Istenre, hanem az Egyházra is tartoznak, amelynek képviselôje a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásánál a püspök, illetve a pap. ======================================================================== Miért a papnak gyónjak? Sokak száján elhangzik ez a kérdés, és válaszuk az, hogy ,,a pap is csak olyan ember, mint én''. Miért tárjam fel hát egy ,,ismeretlen'' ember elôtt legbensô világom titkait, amikor az sem tökéletes, bizonyára neki is vannak bűnei? Még mielôtt közelebbrôl válaszolnánk erre az ellenvetésre, távolabbról kell megvilágítanunk a kérdést, éspedig a közvetítés problémájának oldaláról. A közvetítés Isten és ember között mindig nehézséget jelentett az embereknek. A nehézség arra a felvilágosodás korából származó deizmusra vezethetô vissza, amely a vallással kapcsolatos beállítottság legkényelmesebb formája. A deizmus tanítása szerint ugyanis elfogadhatom valamiféle istenség létezését, de azzal a feltétellel, hogy az nem avatkozik bele a világ rendjébe, sem az én életembe, illetve csak akkor és úgy avatkozik bele, amikor és ahogyan ez pillanatnyi érdekeimet szolgálja. E felfogás lényege tehát az, hogy Isten éljen ,,a maga törvényei'' szerint, és az ember is alakítsa életét a maga által hozott erkölcsi szabályok szerint. Ez a beállítottság azért a ,,legkényelmesebb'', mert még az ateizmus Isten létét tagadó szellemi fáradozásaitól, azaz Isten léte tagadásának bizonyítása alól is felment. E szemlélet szerint nincs szükség közvetítôre Isten és ember között, s ha netán az embernek épp egy ,,hézagpótló Istenre'' lenne szüksége, akkor is ,,közvetlenül'' fordulhat a maga Istenéhez. Nincs tehát szükség sem egyházra, sem papra, sem dogmákra vagy erkölcsi törvényekre. A felvilágosult, ,,nagykorú'' ember képes arra, hogy szükség esetén maga alakítson ki elveket és szabályokat élete formálásához. Nem kell különösebb magyarázat ahhoz, hogy megértsük: a kereszténység szöges ellentétben áll a deista felfogással. A kereszténység kinyilatkoztatott vallás, ami azt jelenti, a ,,kezdeményezés'' Isten és az ember viszonyában Isten oldaláról jön, és az embernek kötelessége valamilyen formában állást foglalnia e közeledéssel kapcsolatban. A bibliai kinyilatkoztatás arról tudósít, hogy az evilági létrendben az ember képtelen arra, hogy ,,színrôl színre'' láthassa Istent. Ezért Isten mind az Ó-, mind az Újszövetségben közvetítôket rendelt, akik feltárják az ember számára az Ô akaratát. A közvetítôk csupán ,,szolgák''. Isten választja ki, Ô rendeli ôket az Ószövetségben a választott nép szolgálatára. Az Újszövetségben sincs ez másképp. Itt is Ô választja ki szolgáit, és Egyháza által jóváhagyatja -- megfelelô próbaidô és vizsgálat után -- küldötteinek hivatását. ,,Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket'' (Jn 15,16), mondja az Úr Jézus az apostoloknak, és ez az apostolok utódaira is vonatkozik. Hegel szerint a kereszténység azért a legtökéletesebb vallás, mert benne valósul meg a legtökéletesebb formában a közvetítés Isten és a világ között. Szerinte (és ebben teljesen egyetérthetünk a neves német filozófussal) Jézus Krisztus mint valóságos Isten és valóságos ember egyszer s mindenkorra megoldotta a közvetítést Isten és ember között. Nála tökéletesebb közvetítô nincs. Az Újszövetségbôl ismeretes, hogy Jézus Krisztus egyházat alapított, amelynek irányítását az apostolokra és utódaikra bízta, akiknek megígérte és megadta a Szentlélek ajándékát, hogy Jézus szándéka és tanítása szerint töltsék be az Egyház történelmi küldetését az emberiség nagy családjának Istenhez vezetésében. Hogy Jézus mennyire azonosította magát Egyházával és küldötteivel, azt jól megvilágítják szavai: ,,Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg, aki engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött'' (Lk 10,16). Természetesen ez az azonosítás csak akkor gyümölcsözô és hatékony, ha az Egyház és megbízott szolgái valóban a Szentlélek irányítására hallgatva Jézus szándéka szerint töltik be történelmi küldetésüket. Ennek ellenére a közvetítés mindig botrány volt és marad, mert elfogadása hitet követel, a hit pedig alázat nélkül nem lehet élô. A választott nép ,,közvetítésének'' emberi arculatán is megütközött a pogány világ. Jézus ,,közvetítését'' is elvetette az akkori Izrael vallási vezetôsége. Ezért feszítették keresztre. Mert ,,ember'' létére Istenné tette magát. Az Újszövetség választott népe, az Egyház is mindig botránykô volt az emberek szemében. Hit híján természetfölötti lényegét sohasem tudták elfogadni, és ezért próbálták (és próbálják) ,,besorolni'' valamiféle emberi alakulatba vagy intézménybe. Mivel az Egyház hivatásos képviselôi a püspökök és a papok, ezért ôket is nehéz ,,besorolni'' a társadalomba. Ha természetfölötti küldetésük szolgálatát igazán komolyan veszik, akkor számítaniuk kell arra, hogy üldözött vagy ,,megtűrt'' személyek lesznek az emberi közösségben. Ennek ellenére tapasztalhatjuk, sok papot ,,elfogadnak'' a közvetítéssel egyébként nehezen megbarátkozó emberek. Ennek az a magyarázata, hogy személyi értékeiket vagy tevékenységeiket (tanítás, szervezés, jótékonyság) be tudják sorolni az úgymond hasznos társadalmi tevékenységek közé, illetve bizonyos tulajdonságaik emberileg vonzóvá teszik ôket mások elôtt. Azonban ez általában nem a püspökökre vagy papokra vonatkozik (mint az apostolok utódaira), hanem az egyes konkrét emberekre. Olyan közvetítôket szívesen elfogadnak az emberek, akiket maguk választottak, de csak addig, ameddig ezek a ,,választók'' elvárásainak megfelelnek. Szívesen tárják fel szívük legbensejét egy ,,megértô'' barát vagy orvos, illetve pszichológus vagy pszichiáter elôtt, akit akkor ,,fizetnek meg jól'', ha az szájuk íze szerint beszél. Csakhogy egyre nem gondolnak. A pszichiáter csak természetes szinten tud gyógyítani, a pap viszont a kegyelemközvetítéssel természetfölötti orvoslást nyújt. A pszichológus csak természetes énem adottságaiból kiindulva tudja ,,helyére tenni'' személyiségemet, míg a gyóntató pap Isten örök elgondolásával, rólam kialakított képével szembesít engem a bűnbánat szentségében. Az Úr Jézus ,,közvetítését'' elfogadták a kortársak addig, ameddig kenyeret szaporított és betegeket gyógyított. Ám amikor a vagyonról való lemondásra és a kereszthordozásra szólította fel követôit, a tömegek elfordultak Tôle. A gyóntató pap felszentelésében nem arra kapott küldetést és felhatalmazást, hogy evilági szociális vagy magánügyeket boncolgasson, vagy lelki betegségeket gyógyítson, hanem arra, hogy a ,,szentek egyházának'' képviseletében Isten megbízásából szembesítse a bűnbánó hívôt -- bűneinek megvallása után -- azzal a természetfölötti elvárással, amellyel Isten fordul feléje. A gyóntató pap a felszentelésben megkapta a Szentlelket, hogy képes legyen e karizma segítségével felismerni a gyónó Isten elôtti allapotát, és tudjon eligazítást nyújtani az Istennek tetszô életre. Közvetítése nem csupán a lelkivezetésben nyilvánul meg, hanem elsôsorban a feloldozásban. A feloldozás szavai Isten irgalmas szeretetének evangéliumát hirdetik a bűnbánó egyháztag számára. E szavak az Úr Jézus kifejezett rendelése szerint hatékony szavak, vagyis ,,idôben'' is megvalósítják a kijelentés tartalmát: ,,Akinek feloldozást adtok, feloldozást nyer, akit nem oldoztok fel, az nem nyer feloldozást'' (Jn 20,23). A feloldozás szavainak isteni ereje van. Nincs olyan emberi hatalom, amely a múltat képes lenne eltörölni. Ha nem is emlékezünk múltbeli vétkeinkre, botlásainkra, azok akkor is megvannak. Ami megtörtént, azt nem lehet megváltoztatni. Ám Istennek van hatalma ahhoz, hogy a ,,múltat végképp eltörölje''. A bűnbánatot tartó, bűneit megvalló gyónó feloldozást nyert. Jézus Krisztus keresztáldozatának ,,elégtételébe'' az imádkozó, jó cselekedeteket végzô elégtételével bekapcsolódó gyónó Jézus érdemeire való tekintettel ,,új lapot kezdhet'' életében. Nem létezik olyan bűn, amelyet az Isten iránti szeretetbôl fakadó bűnbánat az Egyház szentségi rendjébe beleágyazva el ne törölne. A bűnbánat szentsége megadja az embernek az igazi ,,Lélekben való újjászületést'', ami egyébként lélektani szempontból igen hasznos és gyümölcsözô lehet. Az így újjászületett ember ugyanis megszabadul tudatalatti szorongásaitól, és reménységgel nézhet a jövô, sôt az örök élet abszolút jövôje felé. Nem kétséges -- a gyónás nehéz, mert kemény önvizsgálattal párosul, és az embernek le kell gyôznie szégyenérzését. Valójában minden, gyónás ellen felhozott érv hátterében az húzódik meg, hogy szégyelljük magunkat egy másik ember (a pap) elôtt. A szégyen tulajdonképpen nem más, mint valamiféle önmagunk ellen irányuló harag, mivel valamely magunk elé kitűzött célnak vagy elvárásnak nem tudtunk eleget tenni. A mások elôtti szégyen kínzó érzését még az is fokozza, hogy úgy véljük, gyengeségünk a nyilvánosság miatt ismertté lesz. Hiába köti a papot a gyónási titok, sok gyónó mégis úgy véli, gyónása után -- fôleg, ha ismerôs papnál gyónt -- a pap ,,más szemmel'' fog nézni rá. Ezért keres ismeretlen gyóntatót, vagy tán teljesen el is hagyja a gyónást, és azt mondja: ,,Én majd ezt az Istennel elintézem''. Különösen a hatodik parancsolattal kapcsolatos bűnöket szégyelli a felnôtt ember. Haraggal fordul önmaga ellen, hogy egyébként erôs akaratereje cserbenhagyta az ösztönök szorongató késztetéseivel szemben. Nem kétséges, volt (s tán van is) olyan gyóntatási gyakorlat, mely a bűnök középpontjába helyezte a hatodik parancsolat elleni vétkeket. Ez túlzás! A hatodik parancsolat ugyanis nem is az elsô, de nem is az utolsó parancsolat, hanem a hatodik. Ám az is túlzás, ha ezt a témakört kiiktatjuk a bűnök sorából, és egyszerűen emberi gyengeségnek nevezzük, amit nem kell meggyónni. Az ösztön önmagában nem bűn, hanem az életet szolgálja, de zabolátlansága felszabadítja az emberben az önzést. Az önzés pedig -- épp a hatodik parancsolat témakörében -- szívesen takaródzik a szeretet ,,mindent eltakaró'' általánosságába, s csak éppen arról feledkezik meg, hogy különösen ilyen helyzetekben az Isten iránti szeretet elôbbre való a felebaráti szeretetnél. A szégyenérzés leküzdése nem könnyű, de megvalósítható feladat, különösen ha a helyes önszeretet, alázat és az Istennel való kiengesztelôdés vágya serkenti. Az Anyaszentegyház mindig is megértésre és irgalomra buzdított a gyóntatóit. Ma is azt kívánja tudatosítani bennük, hogy ôk pusztán Isten megbocsátó szeretetének közvetítôi, akik maguk is rászorulnak Isten irgalmára és az Egyház bűnbocsánatára. ======================================================================== Mindig ugyanazt gyónom Különösen felnôttkorban hangzik el a lemondó hangú kijelentés a hívek szájából. ,,Mindig ugyanazt gyónom, így hát nincs is értelme a gyónásomnak.'' Fôleg férfiakat tart vissza a gyónástól a régi bánatima szövege: ,,Erôsen fogadom, hogy többé nem vétkezem!". Pedig a bánatima szövegének azt kell kifejeznie, hogy a gyónó jelenlegi állapotát és a múltat elítéli, elveti belôle azt, ami rossz volt, bűneit bánja, és bízik Isten kegyelmében, mellyel együtt akar működni, hogy a jövôben Istennek tetszô életet élhessen. Gyónni annyiszor lehet, ahányszor ezt a bűnbánó lélek igényli, az Anyaszentegyház mégis arra buzdítja híveit: az aggályosság miatt se túl gyakran -- ám a lelki életben könnyen kialakuló lazaság miatt --, se túl ritkán ne gyónjanak. Hogy kinél milyen gyakorisággal történjék a gyónás, azt legjobban a gyónót ismerô lelkivezetôvel való megbeszélés alapján lehet eldönteni (késôbb ezt esetleg az illetô maga is jól meg tudja ítélni). Az Anyaszentegyház tudja, egyszerre vagyunk ,,igazak és bűnösök'', sokszor visszaesünk ugyanabba a hibába. Ezért iktatja be a szentmise elejére a közös bűnbánati imát, szorgalmazza a közösségi bűnbánati szertartásokat, és mindenekfölött ajánlja a személyes gyónást. A bűnbánat szentségéhez annyiszor járulhatunk, ahányszor keresztségi ártatlanságunkat elveszítettük, vagy ezt az ártatlanságot saját hibánkból komolyan veszélyeztettük. Ne feledjük -- a bűnbánat szentsége kegyelmet közvetít! Ez azt jelenti -- Isten életében részesedünk általa. Ha olykor úgy is tűnik, hogy látszólag semmit sem haladtunk elôre a lelki életben, az objektív helyzet mégiscsak más: növekedett bennünk az Isten iránti szeretet, erôsödött a hit, elmélyült az alázat, és gyakoroltuk a bűnbánat erényét. Azt már csak halálunk után fogjuk megtudni, hova is jutottunk volna a lelki életben látszólag hatástalan, ,,mindig csak ugyanazt gyónó'' szentgyónások nélkül. A gyónást halogató, idôhiányra hivatkozó lanyha lelkület nem veszélytelen. A lanyhaság közönyt, a közöny hitetlenséget szül. Azt sem árt megfontolni, amit egy régi latin mondás így fogalmazott meg: ,,Qui non proficit, deficit''. Aki nem halad elôre, az visszafelé halad. A ,,beérkezettség'' önbecsapó önelégültséget takar, ami megmerevedéshez, majd süllyedéshez vezet. A bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának új rendje lehetôséget nyújt arra, hogy az ún. ,,rutingyónások'' helyét átvegye a személyre szóló, bűnbánati igehirdetésen alapuló, ,,szentségi szituációt teremtô'' gyónás. Ebben a szentségi szituációban nem a ,,bíró'' találkozik a ,,vádlottal'', hanem az Egyház két bűnös-bűnbánó tagja szembesül az Isten igéjével a Szentlélekben. Az egyik bűnbánó (a gyóntató) feladata a bűnbánati igehirdetés -- esetleg egy megfelelô szentírási szakasz felolvasásával -- és Isten megbocsátó jóhírének kinyilvánítása az Egyház nevében, a feloldozás szavaiban. A másik bűnbánónak (a gyónónak) bűnbánatát vétkei megváltásával kell bizonyítania, és vállalnia kell azt az elégtételt is, amely kifejezi, hogy ô sorsközösségben kíván lenni a bűneinkért engesztelô, áldozatot vállaló Jézus Krisztussal. A karthauziaknál volt (tán még ma is van) egy szép szokás. Amikor az egyik szerzetes gyónni megy a másik szerzetes paphoz, akkor nemcsak a gyónó, hanem a gyóntató is letérdepel. Ezzel is jelezni kívánja: ô is bűnbánó bűnös, aki Isten irgalmára szorul, és szolgálatát Jézus Krisztus nevében csupán mint közvetítô eszköz végzi. Napjainkban a gyónásnak ilyen személyes és a közösségi bűnbánati liturgiában az egész Egyházat átfogó nyilvános jellege kezd elôtérbe jutni. Ez jobban elválasztja a személyes gyónást a lelkivezetôi beszélgetéstôl, ami egyébként együtt és kölcsönhatásban is történhet ott, ahol erre a feltételek biztosítottak. Akkor felelünk meg leginkább az Egyház hagyományos bűnbánati szemléletének és a II. Vatikáni Zsinat liturgiára vonatkozó tanításainak, ha az elôbbi összefüggésben -- túlzások és hangsúlyeltolódások nélkül -- kívánunk az Egyház bűnbánó és újjászületô tagjai lenni. A gyónás e megújuló gyakorlata segíthet bennünket a bűnbánat szentségével kapcsolatos különféle ,,ellenérzések'' leküzdésében.