Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 778-4263 e-mail: felso@home.com A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.katolikus.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Bernhard Mayer: Filippi levél Filemon-levél Az eredeti mű címe: Mayer, Bernhard: Filipperbrief, Filemonbrief (Stuttgarter Kleiner Kommentar: Neues Testament; [N.F.], 11) A magyar fordítást szerkeszti és kiadja: Tarjányi Béla Fordította: Tarjányi Béla (Fillippi levél) és Székely István (Filemon-levél) Egyházi jóváhagyással Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata A fillippieknek írt levél Elsô rész: Bevezetés 1. Filippi városa és a város elsô keresztény közössége 2. A Filippi levél egysége 3. A megírás helye és ideje Második rész: Kommentár I. Címzés és üdvözlet (1,1-2) II. Az apostol és az ô evangéliuma (1,3-26) 1. Hálaadás és könyörgés (1,3-11) 2. Pál, az örömhír hirdetôje (1,12-26) III. Különbözô intelmek (1,27-2,18) 1. Felhívás az egyetértésre (1,27-2,4) 2. A Krisztus-himnusz (2,5-11) 3. Az apostol aggódik a közösség üdvösségéért (2,12-18) IV. Az apostol tervei (2,19-30) 1. Timóteus küldetése (2,19-24) 2. Epafroditusz visszatérése (2,25-30) V. A keresztények élete -- az apostol példája (3,1-4,9) 1. Állhatatosság a hitben (3,1-6) 2. A Krisztussal való egység vágya (3,7-21) 3. A keresztények alapvetô magatartásformái (4,1-9) VI. Az apostol hálája (4,10-20) 1. 4,10--20 -- egy külön levél? 2. Szövegmagyarázat VII. Üdvözlések, áldáskívánságok (4,21-23) A Filemon-levél Elsô rész: Bevezetés 1. A levél megírásának indítéka 2. A megírás helye és ideje 3. Rabszolgák az ókorban Második rész: Kommentár I. Címzés és üdvözlet (1-3.v.) II. Az apostol hálaimája (4-7.v.) III. Közbenjárás Onezimuszért (8-20.v.) IV. Üdvözlések és áldás (21-25.) Függelék Bibliaolvasás - Kérdések Irodalom A kötet Szerzôjérôl A kitérések jegyzéke Püspökök és diákonusok Filippiben A Krisztus-himnusz eredete (Fil 2,6-11) Az Élet Könyve Az ôskeresztény házi közösségek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv 1994-ban jelent meg a Szent Jeromos Bibliatársulat kiadásában, az ISBN 963 001671-2 azonosítóval. Az elektronikus változat Tarjányi Béla professzor, a Társulat elnöke engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A könyv elektronikus változatában megtalálható a filippieknek és a Filemonnak írt levél szövege is a Szent Jeromos Bibliatársulat fordításában. A Fil és Filem gombok (amelyek a fejezetek címének jobb oldalán találhatók) megnyomásával egy másodlagos ablakban olvasható. ======================================================================== Bevezetés 1. Filippi városa és a város elsô keresztény közössége ,,Egy istenség hozta rám a halált a hírneves földön, melyet Fülöp és Augusztus császár alapított, falakkal jól körülvéve...'' (W. Elliger fordítása, ld. Paulus in Griechenland, Stuttgart 1978, 32. o.) Filippi város történetének a fénykorára utal e néhány sor egy idegen sírján, akit Filippiben ért utol a halál. Az emberek már igen korai idôkben megtelepedtek a hegyektôl körülölelt keletmakedóniai síkságon, ahol a Gangítész folyó kanyarog. Ide vonzották ôket a tenger jó megközelíthetôsége, a bôséges faállomány, valamint a Pangaion hegység arany- és ezüstbányái. Filippi tényleges megalapítását azonban attól számítjuk, amikor II. Fülöp, Makedónia királya meghódította a kis görög települést, Krenidészt (Kr. e. 356). A hódító megerôsítette a várost, és saját nevérôl nevezte el. Filippinek ez a virágkora azonban csak rövid ideig tartott. Hamarosan ismét visszasüllyedt korábbi jelentéktelenségébe. Csak háromszáz évvel késôbb ütött ismét a város órája, amikor itt a közelében elkeseredett harcra került sor, Antoniusszal és Octavianusszal az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a császárgyilkosokkal, Cassiusszal és Brutusszal, az elôzôk javára beköszöntô, döntô gyôzelemig. Filippi ekkor római kolóniává lett. A gyôztesek figyelmét nem kerülte el rendkívül elônyös fekvése. Ráadásul igen alkalmas helynek találták arra, hogy a légiókból leszerelt katonáikról gondoskodjanak. ,,Filippinél is érvényesült az a római szokás, hogy kolóniák létrehozása során a gyakorlati problémákat, mint pl. a veteránokról való gondoskodást, összekapcsolják egyéb elôrelátó intézkedésekkel, mint például itt, ennek a stratégiailag és gazdaságilag fontos területnek a biztosítása'' (W. Elliger, i.m., 42.o.). A római telepesek száma jelentôsen megnövekedett, amikor az Actium-i csata után (Kr.e. 31) a gyôztes Octavianus megfosztotta a javaitól ellenfelének, Antoniusnak a párthíveit, és kitelepítette ôket Makedóniába. Octavianus Filippi második megalapítójának tekintette magát. A város nevét ,,Filippi Fenséges Júliuszi Település''-re változtatta [Colonia Augusta Julia Philippensis]. Filippi tehát az idôk során római veterán- és polgárvárossá vált, saját jogú városi önkormányzattal. Mentesült minden szolgáltatástól és adótól, és élvezte az »itáliai jog«-ot [ius Italicum], vagyis lakói ugyanazokkal a jogokkal rendelkeztek, mint az itáliai városok. Filippi vallási életére a sokféle kultusz jelenléte volt a jellemzô. A városban nem csak a római isteneket tisztelték. Hódoltak itt az ôsi itáliai föld- és termékenységkultuszoknak éppúgy, mint Trákia egykori isteneinek; eközben az isten-azonosítások és a kultuszkeveredés minden lehetséges formája létrejött. Még egyiptomi istenségeknek is építettek itt templomot. Valószínűleg fontos szerepet játszott a városban a császárkultusz is (ld. részletesebben: W. Elliger, i.m., 23-77.o.). Ebbe a városba, amely kifejezetten római jellegű volt, és ahol a legkülönbözôbb vallási kultuszok virágzottak, érkezett meg Pál apostol második térítô útján, 49 körül, és kísérôivel, Szilással és Timóteussal megalapította az itteni keresztény közösséget (vö. Csel 16,11-40). Az Apostolok cselekedeteinek errôl szóló leírásában fennmaradt néhány érdekes történeti részlet. A zsidó imahely például, amelyet Pál és kísérôi szombaton felkerestek, a városfalon kívül, a folyónál volt; ez megfelel a zsidó szokásnak, hogy zsinagógáikat folyók mentén építik, mert ott könnyebben elvégezhetik elôírt mosakodásaikat. A tiatírai bíborárusnônek, Lídiának, a páli misszió során az elsô európainak a megtérése és megkeresztelkedése is megbízható hagyománynak látszik. Az ô háza képezhette az újonnan alapított közösség központját. És, bár a leírás meglehetôsen novellaszerű, aligha kellene kételkednünk abban, hogy az apostol itt fogságba is került. Az 1 Tessz 2,2-bôl ugyanis tudjuk, hogy az apostol Filippiben üldözést és bántalmazást szenvedett. Az Apostolok cselekedeteinek leírásából pedig az is nyilvánvaló, hogy a filippi ellentámadás nem a zsidók, hanem a római lakosság felôl érkezett (Csel 16,20k). Arról, hogy Pál mély, személyes érzelmekkel kötôdik ehhez a közösséghez, maga az apostol tesz szép tanúságot: ,,Ti tudjátok, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor Makedóniából elindultam, nem volt egyetlen egyház sem, amely velem az adás és vétel kapcsolatában állt volna, csak ti...'' (4,15). A filippi közösséget az apostol kitűntette azzal, hogy többször is elfogadta támogatásukat. Ez olyan kiváltság volt, amelyben igen kevés egyház részesült (vö. 4,10.16). 2. A Filippi levél egysége Az újabb kutatás többnyire azt az álláspontot képviseli, hogy a Filippi levelet úgy, amint az ma olvasható, több levélbôl vagy levéltöredékbôl állították össze. De tartja magát az ellenkezô vélemény is, hogy a Filippi levelet eredeti egységnek kell tekintenünk. Jelen kommentárunk azt feltételezi, hogy ez az írás három, eredetileg önálló levelet foglal magába, amelyeket egy késôbbi szerkesztô egy levéllé egyesített. Ezek a következôk: 1. fogságból írt levél (Fil 1,1-3,0; 4,2-7.21-23); 2. vitalevél (3,2-4,1.8k); 3. köszönô levél (4,10-20). A levél magyarázata során térünk ki arra, hogy mindezt miért tartjuk valószínűnek. A forrás-levelek megírásának menetét a következôképpen kell elképzelnünk: Elsôként egy köszönô levelet írt Pál [3. levél], miután megkapta azt az adományt, amelyet Epafroditusz, a filippiek küldötte hozott el neki. A köszönô levéllel az apostol nyugtázta a támogatás megérkezését. Ezután írta meg Pál a fogságból írt köszönô levelet [1. levél]. Ezt Epafroditusz vitte el (2,25), az ô hazatérése alkalmat adott az apostolnak arra, hogy újabb levelet írjon. Eredetileg azt tervezték, hogy Epafroditusz hosszabb ideig az apostol szolgálatában marad, de közben súlyosan megbetegedett, és Pál kénytelen volt visszaküldeni Filippibe. A hazatérônek ebben az írásban különösen szép kísérô sorokat ad át. De az apostolt sokkal fontosabb szempontok is vezetik a levél megírása során: tájékoztatni akarja a filippi közösséget saját helyzetérôl, megerôsíti ôket az üldözések idején, amelyek kívülrôl fenyegetik ôket, és nyomatékosan kéri híveit, hogy ôrizzék meg az egységet. Értesíti ôket arról is, hogy Timóteus hamarosan megérkezik Filippibe, majd kifejezi azt a reményét, hogy nemsokára ô maga is hozzájuk érkezhet. Annak ellenére, hogy fogságban van, melynek során akár a legrosszabbal is számolnia kell, a levél minden sora igazi vrömrôl tanúskodik, és olvasóit is erre bátorítja. Egészen más jellegű a vitalevél [2. levél], amelynek elkészültét a három közül utolsó helyre kell tennünk. Világosan felismerhetô benne a zsidókeresztény tévtanítók elleni kemény polémia. Befurakodtak a Filippi közösségbe, és tanításukkal, amely számunkra ma már áttekinthetetlen, más közösségekben nagy sikert arattak. Az a szenvedélyesség, amellyel Pál megbélyegzi ezeket a ,,gonosz munkásokat'', mutatja, hogy az apostol a számára oly kedves közösség sorsát mennyire szívén viseli. Ebben az idôben, úgy látszik, Pál nincs már fogságban, mert bilincseire sehol sem hivatkozik. 3. A megírás helye és ideje A megírás helyét és idejét csak a fogságból írt levél esetében tudjuk többé-kevésbé meghatározni, mert csak ebben találunk életrajzi adatokat. Ebben a levélben -- az apostol fogságának tényén kívül -- értesülünk arról, hogy a fogság helye olyan helységben keresendô, ahol ,,prétórium'' is van, és ahol a császár házából való emberek is megtalálhatók (vö. 1,13; 4,22). A levél feltételezi azt is, hogy lehetséges volt a gyors információcsere (vö. 2,25-26: A filippiek értesültek Epafroditusz betegségérôl, Epafroditusz is megtudta, hogy a filippiek tudnak betegségérôl). A két helység nem lehetett tehát túl messze egymástól (vö. 2,19-24: az apostol Timóteust rövidesen Filippibe akarja küldeni, hogy hozzon híreket az ottani helyzetrôl. Sôt, ô maga is ,,hamarosan'' Filippibe szándékozik menni). Mindezek során csak rövid idôszakok telnek el; ez nem volna lehetséges, ha nagy távolságról lenne szó. Ami a fogság helyét illeti: Az Apostolok cselekedeteibôl tudjuk, hogy Pál fogságban volt Rómában, és engedélyt kapott arra, hogy a katonával, aki ôrizte, saját házába költözzék. Ebben a fogságban valóban volt lehetôsége arra, hogy szoros kapcsolatot tartson fenn a külvilággal (vö. Csel 28,17.23.30). Az Apostolok cselekedetei emellett beszámol arról is, hogy az apostol a tenger menti Cézáreában is volt fogságban (Csel 23,35), mégpedig két esztendôn át. Az ottani római helytartó, Félix laza ôrizetben tartotta ôt, és kiadta a parancsot, hogy senki ne akadályozza meg, ha valaki szolgálatára kíván lenni az apostolnak (Csel 24,23). A harmadik hely, amely mint a fogság helye számításba jöhet még, az ázsiai Efezus. Bár kifejezett értesülésünk nincs errôl, mégis, a korintusi levelek egyes helyei (1 Kor 25,32; 2 Kor 1,8k; 11,23) akkor a legérthetôbbek, ha Pál Efezusban is fogságban volt. A fogság említett helyei közül, amelyek a levél keletkezési helyeként számításba jöhetnek, Rómával és Cézáreával szemben Efezust kell elônyben részesítenünk. A Róma és Filippi közötti nagy távolság nagy nehézséget jelent a gyors információcsere miatt, amelyet a 2,25-26 feltételez. Pál sem beszélhetne arról, hogy ,,hamarosan'' megérkezik a filippiekhez (2,24). Ahhoz, hogy elôbb elküldje hozzájuk Timóteust, majd annak visszatérése után Filippibe induljon, a római fogság esetén biztosan több hónapra lett volna szükség. Mindez igaz Cézárea esetében is. Efezusból viszont néhány nap alatt Filippibe lehetett menni, és a hírek cseréje is akadálytalanul folyhatott. A prétóriumnak és a császár házából valóknak említése nem jelent problémát az efezusi fogság esetében sem. Hiszen ,,Efezusban volt egy prokonzuli ítélôszék, azaz prétórium, és voltak császári rabszolgák is, akik ráadásul egyesületbe is tömörültek'' (J. Gnilka, 21. o.). Így tehát a levél az ötvenes évek közepén Efezusban készült, ugyanígy az azt megelôzô köszönô levél is. Arra a kérdésre, hogy a vitalevél Efezusban készült-e, vagy a páli missziós terület valamely más helyén, a szentíráskutatók nagyon eltérô válaszokat adnak. ======================================================================== Címzés és üdvözlet (1,1-2) Pál apostol minden levelét az akkori szokásnak megfelelôen kezdi. Elôször megnevezi a küldôt ill. a küldôket, azután következnek a címzettek, akiknek az írás szól. A címzést végül üdvözlés zárja. A Filippi levélben Pál maga mellett még Timóteust is megnevezi, mint a levél küldôjét. Timóteus Lisztrából származott, zsidó anya és görög apa gyermeke volt (Csel 16,1). Az apostol leghűségesebb, legmegbízhatóbb munkatársai közé tartozott. Pál több ízben is elküldte ôt az általa alapított közösségekbe különleges megbízatásokkal. A Filippi levélben úgy nyilatkozik róla, mint akinek nincs párja, és aki a leginkább szívén viseli a filippiek sorsát (Fil 2,20). Jelen volt már a közösség megalapításánál is, -- nyilván ezért mondja ôt Pál a levél társküldôjének. Ha megfigyeljük, hogy Pál hogyan szokta kezdeni leveleit, és hogy önmagát apostolnak nevezve hogyan különbözteti meg magát munkatársaitól, akkor meglephet bennünket, hogy ebben a levélben az apostol önmagát és Timóteust együtt, egyszerűen csak Isten szolgáinak nevezi. Nyilvánvaló, hogy a levél megírása idején a filippiek elôtt nem kellett hangsúlyoznia apostoli mivoltát, vagyis tekintélye vitán felül állt. Timóteushoz való viszonyát sem az határozta meg, hogy ô maga Isten meghívott apostola, sokkal inkább a közös szolgálat. Mindketten Jézus Krisztusnak vannak elkötelezve, maradéktalan engedelmességben. Pál nem a filippiek körében található konkrét személyeknek írja levelét, hanem a közösség egészének. A közösséget olyan szavakkal jellemzi, melyek által kifejezésre jut, hogy a hívek mivé lettek a hit és a keresztség által. A közösséget teljesen áthatja Krisztus, ezért azt szentnek is lehet mondani. Külön megemlíti viszont Pál a filippi közösség püspökeit és diákonusait. Püspökök és diákonusok Filippiben A szó, amelyet ,,püspök''-nek fordítunk, a görögben »episzkoposz«-nak hangzik. A görög világban az episzkoposznak irányító, vezetôi feladatai voltak. Állami hivatalnokokat neveztek így, pl. helytartókat vagy önkormányzati vagy ehhez hasonló alkalmazottakat. Feladataik igen eltérôek voltak. A görögajkú zsidóság körében az episzkoposz megjelölés elég tág jelentésű volt, általában különbözô területeken felügyelôt jelentett. A kumráni közösség is ismerte a felügyelôi hivatalt: azt a személyt nevezték felügyelônek, aki a lelkivezetés, a fegyelem és a tanítás felelôse volt. A görög környezetbe ágyazott filippi közösség azonban aligha lehetett nyitott a zsidó világból érkezô hatások elôtt. Ezért valószínű, hogy a filippi episzkoposzoknak elsôsorban adminisztratív feladatai voltak. A késôbbi korokban ez a hivatal folyamatosan átalakult, míg végül megszületett belôle a mai, hivatalt jelölô szó, a 'püspök'. Az episzkoposzokat Pál a diákonoszokkal együtt említi. A görögök diákonosznak nevezték a küldöttet, a szolgát, az intézôt, a másodkormányost, a templomszolgát, de mindenekelôtt az asztalnál felszolgáló szolgákat. Pál a ,,szolgálni'' szócsoport különbözô formáit legtöbbször akkor használja, amikor a jeruzsálemi közösség szegény tagjairól való gondoskodásról és az evangélium hirdetésérôl beszél. Vajon a filippi diákonusoknak mi volt a legfôbb feladatuk: a szegények gondozása vagy az igehirdetés? ,,Mivel az apostol mindjárt a levele kezdetén megdicséri a közösséget, hogy tevékenyen résztvesznek az evangélium hirdetésében, hajlunk arra, hogy a diákonusokban inkább igehirdetôket lássunk'' (J. Gnilka 39). Az apostol köszöntése ezeknek az embereknek szól, akik a közösségben meghatározott feladatok végzésére tartós megbízást kaptak, -- és természetesen az egész közösségnek. A köszöntés nem üres szólam, hanem az üdvösség ígérete -- így kell érteni a ,,béke'' szót --, amelyet Isten, Jézus Krisztusban, kegyelembôl megvalósít. ======================================================================== Az apostol és az ô evangéliuma (1,3-26) 1. Hálaadás és könyörgés (1,3-11) A küldô megjelölése, a címzettek meghatározása és köszöntése után Pál -- a Galata levelet kivéve -- beiktat egy hálaadást is. Annyira túláradóan azonban sehol máshol nem ad hálát az apostol, mint ebben levélben. Legfeljebb az 1. Tesszaloniki levél és a Filemon-levél hálaadása hasonlítható ehhez. Bevallja, hogy mindig, minden imájában, mindannyiukért kivétel nélkül, örömmel imádkozik. Örömteli hangulat hatja át a levelet és íróját annak ellenére, hogy fogságban van. A hála és az öröm érzéseihez ugyanakkor könyörgô ima is kapcsolódik. De miért is ne könyörögne értük az apostol, amikor ôszintén tud örülni nekik (1,19)? Talán arról akarja biztosítani ôket, hogy ô is buzgón imádkozik értük, azokért, akik imáikkal mellette állnak fogsága idején? Hálaadásra fôképpen az indítja, hogy a filippiek az elsô naptól kezdve mindmáig elkötelezett szolgái az evangéliumnak. Sokféle formában részt vállalnak az evangélium hirdetésében, kezdve az anyagi támogatástól a konkrét igehirdetésen keresztül egészen az evangéliumért elviselt megszégyenítésekig. Mindenekelôtt azonban azért ad hálát Pál az Istennek, mert az örömhír hirdetése tovább folyik, -- ez ugyanis a legfontosabb dolog a fogoly apostol számára. Annak, hogy a közösség az evangélium ügyét szolgálja, az a legbiztosabb alapja, hogy hisznek. Hitük az Isten műve kezdettôl fogva. Pál meg van gyôzôdve arról, hogy Isten ezt a művet Jézus Krisztus napjára teljessé fogja tenni. Az ô szemében Isten igaz és hűséges Isten, aki meg is ôrzi a hitben mindazokat, akiknek a hit ajándékát adta. A ,,Jézus Krisztus napja'' kifejezést az ószövetségi ,,Jahve napja'' alapján kell értelmeznünk. Az a nagy ítéletnap ez, amely meghozza az üdvöt és a szabadulást (Jo 3; Ám 5,18k; Mal 3,2). Ebbôl lett Pálnál Jézus Krisztus napja, amikor feddhetetlennek kell lenni. Ezen a napon az apostolnak és a közösségnek egymás dicsôségére kell válnia. Hála, könyörgés, öröm és bizalom tölti el az apostol lelkét, amikor a filippi közösségre gondol. Személyes vallomásában azt is közli, hogy a címzettek iránt miért tölti el ez a mélységes szeretet: mert a szívébe zárta ôket. Kevés szóval így tudja kifejezésre juttatni azt a bensôséges viszonyt, azt a mély szeretetet, amellyel ô a filippiekhez, azok mindegyikéhez kötôdik. Ennek a mély érzésnek természetesen megvan a maga oka. Tudja például, hogy fogsága idején mennyire mellette áll a közösség. De nem is annyira az ô személyes sorsa a fontos itt, hiszen rabságát Pál rendkívüli lehetôségnek tekinti, hogy az evangéliumot hirdesse. A per lehetôvé teszi számára, hogy az örömhírt a bíróság elôtt is védelmezze és bizonyítsa. A filippiek inkább azzal segítenek, ha sokféleképpen fáradozva, talán az üldözések elviselésével is, mellette állnak. Így részesülnek a kegyelmekben is, amelyekkel Isten az apostolt elhalmozza. Szinte várjuk, hogy az apostol a filippieket az ô szenvedése részeseinek nevezze. Ebben a részben Pál bepillantást enged saját lelkivilágába, hogy hogyan is gondolkozik ô a szenvedésrôl és az üldözésrôl. Szerinte a szenvedés kegyelem: szenvedni nem kell, hanem szabad. Mindez nem erôltetett szarkazmus. Az apostolnak arról a meggyôzôdésérôl tanúskodik, hogy az ô gyöngesége által Isten ereje nyilvánul meg. Ezért vallja a 2. Korintusi levélben: ,,Legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém'' (2 Kor 12,9). Hogy az evangélium éppen az ô fogsága által válik ismertté, az az apostol számára Isten kegyelmi cselekvésének különleges megtapasztalását jelenti. Ugyanakkor nagy fájdalmat is okoz neki az a tény, hogy bilincsekben van, mert elválasztja ôt szeretett közösségétôl. Bensô megindultságáról tanúskodik, hogy esküvel is hangsúlyozza, mennyire vágyakozik mindannyiuk után. Vágyakozásának kifejezésében ott érzôdik a veszteség fájdalma és az újbóli találkozás reménye. Mindez nem csupán természetes emberi érzés, hanem Jézus Krisztus szeretetébôl fakad. Mert ,,az emberi szeretet megtisztult már Krisztus szeretete által, amely magába zárja'' (J. Gnilka 50). Pál a levele elején is említést tett könyörgô imájáról; most közelebbi részleteket is mond arról, hogy mit kér imáiban a közösség számára. Túláradó szeretettel könyörög értük. Amikor a közösségben élô szeretet az ima és könyörgés tárgya, a szeretetre mindenekelôtt mint Isten ajándékára gondol. A szeretethez azonban szükség van az egyéni erôfeszítésre is, mert a szeretet sohasem elég tökéletes -- a filippi közösségben sem. A szeretet mellé a hívek számára helyes ismeretet és tökéletes megértést is kér az apostol, mert a szeretet mindennapi megvalósításához megfontoltságra és kifinomult érzékre is szükség van. Az igazi szeretetnek szüksége van a gondolkodás józanságára és az okosságra: ezek teszik képessé arra, hogy megfelelôen cselekedjék. De szükség van tapintatra is, hogy embertársunkat le ne rohanjuk, meg ne sebesítsük. Pál szerint a felebarát szeretetére való törekvés legfôbb indítéka Jézus Krisztusnak küszöbön álló napja. Ennek azonban semmi köze a megfélemlítésre épülô erkölcshöz. Hiszen a keresztény ember önmagát a teremtés és a megváltás tág horizontjában látja, és így arra is képes, hogy akkor is a szeretet alapelve szerint cselekedjék, amikor az nehezére esik. Mert ,,az ítéletvárás fényében minden döntésünknek egészen más a súlya'' (J. Ernst 42). A kötelesség ismerete önmagában sokszor nem elég ahhoz, hogy önzetlenül cselekedjünk. Krisztusnak ama napján legyen majd tele mindannyiunk keze -- imádkozik az apostol. Természetesen arra is figyelmezteti híveit, hogy saját erejükbôl nem tudnak helytállni. Lelki gazdagságuk minden gyümölcse a Jézus Krisztus által megvalósult üdvösség művébôl születik. Nincs tehát senkinek oka arra, hogy büszke legyen a teljesítményére. Az apostol imája végül istendicsôítéssé magasztosul. Mind a szeretetnek, amelyet a közösségnek egyre tökéletesebben meg kell valósítania, mind a képességnek, hogy erkölcsileg helyes döntéseket hozzunk, mind pedig a Krisztus napján való helytállásnak az a végsô célja, hogy Isten dicsôsége nyilvánvalóvá váljék, és mindenki megvallja és hirdesse Isten dicsôségét. Isten művének, ember cselekvésének egyaránt ez az egyetlen, közös célja. 2. Pál, az örömhír hirdetôje (1,12-26) A részletes bevezetés után Pál saját helyzetérôl, konkrét fogságáról kezd beszélni. A közösség bizonyára aggódott érte, és türelmetlenül várt az apostollal kapcsolatos híradásokra. Aki azonban azt várja, hogy az apostol a fogság konkrét körülményeit is részletezni fogja, csalódni fog. Az ô számára ezek lényegtelenek. Csak utalásszerűen, az adatszerűséget mellôzve tesz említést 'a dolgokról, amelyek ôt érintikÔ. Nem fontos neki, hogy dicsérjék ôt, sem az, hogy sajnálják. Személye teljesen elhomályosul a feladat mögött. Egyedül az örömhír hirdetése a fontos számára. Minden várakozással ellentétben éppen az ô balsorsa vált az evangélium javára, mert a per során nyilvánvaló lett, hogy nem valami szégyenletes tett következtében került fogságba, hanem Krisztus miatt. Megtudták ezt a helytartói székhely hivatalnokai is, akik az esettel foglalkoztak, de azok is, ,,akik hivatalból nem foglalkoztak ugyan vele, de tudomást szereztek arról akár hallomás útján, akár mint fogolytársak, vagy bármi egyéb módon'' (G. Barth 25). Az evangélium nincs tehát megkötözve, bár börtönben van a hirdetôje. A bíróság elôtt való bátor és hitvalló fellépés jó hatással volt az efezusi keresztény közösségre is. Az apostol elkötelezettsége eltökéltté tette ôket is. Ezután már kevésbé félnek, és még bátrabban merik hirdetni az evangéliumot. Ha Pál ennyire kiemeli merészségüket, bátorságukat, akkor biztos, hogy a közösség nagy veszélybe került az apostol fogsága idején. Talán ezért van az, hogy nem az egész közösség, csak ,,a többség'' hirdeti az evangéliumot. Az apostol nagyon fontosnak tartja, hogy mindjárt levele kezdetén beszámoljon a filippieknek arról, hogy az evangélium ügye a nehéz helyzet ellenére is mennyire elôbbre jutott. A közösségnek azonban, amelyrôl ilyen örömteli szavakkal, dicsérôleg beszél az apostol, nem egészen problémamentes a helyzete. Akik az igét hirdetik, más-más indítékkal cselekszenek. Vannak, akiket az irígység és a vetélkedés vezet. Ez bizony botrányos dolog, mely különösképpen fenyegeti a közösség életét. Mások azonban tiszta szándékkal hirdetik Krisztust. Igehirdetô tevékenységük mindkét esetben összefügg a fogoly apostol személyével. Az utóbbiak Pál iránti szeretetbôl cselekszenek, vele sorsközösséget vállalnak, abban a meggyôzôdésben, hogy a rászakadt fogság Isten rendelése: az evangéliumot így nyilvánosan is meg lehet védelmezni. A másik csoport azonban egyéni érdekbôl hirdeti az evangéliumot, sôt igehirdetésével a fogoly apostolnak nehézséget is akar okozni. Nyilván olyan személyek ezek, akik irígykednek az apostolra az általa elért sikerekért, hátrányban érzik magukat, és most megragadják az alkalmat, hogy ismét az elsô helyre kerüljenek. A kérdéses igehirdetôk irígységére és haszonlesésére való utalás ezt a feltevést látszik igazolni. Valójában itt nyilatkozik meg az apostol igazi nagysága. Annak láttán, hogy az evangélium ügye elôre halad, elfelejt minden személyes sérelmet. Csak az számít, hogy Krisztust hirdessék -- még akkor is, ha ez önzô érdekbôl történik. Pált annyira hatalmába kerítette a cél, az evangéliumot elvinni a világba, hogy el tud tekinteni az igehirdetôk szándékától, jellemétôl is, ha ez a cél megvalósul. Hogy ô eközben milyen sérelmet és gyalázatot szenved, azzal nem törôdik. Ahelyett, hogy sérelmeivel foglalkozna, örvend az evangélium sikerének. Bátorságát akkor sem veszíti el, amikor saját sorsára gondol. Éppen ellenkezôleg. Biztos abban, hogy a rá váró jövô is örömteli lesz. Él benne a bizonyosság, hogy rabsága, a fogság kimenetelének és idôtartamának bizonytalanságával együtt, az ô üdvösségére fog szolgálni. Önkéntelenül is azokat a szavakat használja, melyeket egykor a nagy ószövetségi szenvedô, Jób mondott ki fájdalma idején. Pál eközben nem számol a per szerencsés kimenetelével: szeme elôtt a végsô üdvösség, az utolsó napon való szabadulás lebeg. Sem az, ami eddig vele történt, sem a még rá váró szenvedések nem tudják ôt megfélemlíteni, nem tudják küldetésétôl eltéríteni, még kevésbé a hitét megingatni. Ebben egészen biztos. Természetesen nem a saját erejében bízik, hanem a filippi közösség imájában és Jézus Krisztus Lelkében. A Filippi levél kezdetén Pál más levelekhez képest jobban kiemelte, hogy mennyit imádkozik a közösségért; eközben arról is meg van gyôzôdve, hogy a filippiek is mellette állnak imáikkal. De üdvössége legfôbb biztosítékát Jézus Krisztus Lelkének segítségében látja. ,,Ez a Lélek csak logikailag különbözik Jézus Krisztustól, a felmagasztalt Küriosztól, »ahogyan az én különbözik attól az erôtôl, mely belôle fakad«'' (J. Gnilka 67). Jézus Krisztus Lelke az, akibe mindenek fölött a bizalmát helyezi. A Lélek mellette lesz, amikor a bíróság elôtt védekezik (vö. Mk 13,11), és mindenféle támadás idején, amely ôt éri jelen helyzetében. Pál is ember, akinek vigasztalásra van szüksége olyan helyzetben, amelyet csak nagy lelkierôvel lehet elviselni. A hívek imájára és Krisztus Lelkére támaszkodva rendületlen bizalom él szívében, hogy bármi történik is, az az ô örök üdvösségére fog szolgálni. Az apostol konkrét helyzetében mindez azt jelenti, hogy Isten mellette fog állni, és küldetését hűségesen teljesíteni tudja, azaz Krisztus, mint mindig, úgy most is nyilvánosan megdicsôül majd az apostol testében, akár élni fog, akár meg kell halnia. Az apostol egész emberi léte ennek az egyetlen célnak, Krisztus megdicsôítésének van alárendelve. Különösen most, a fogságban, hiszen ebben a helyzetben két lehetôséggel kell számolni. Ha ismét szabaddá lesz, akkor ez az evangélium hirdetését fogja jelenteni. Ha azonban halálra ítélik, akkor halála szolgálja az Úr dicsôségét. Az érte aggódó közösséget ilyen gondolatokkal ébreszti rá arra, hogy a per negatív kimenetele nem aggasztja ôt. Amikor sorsát mérlegeli, a halált éppúgy, mint az életet, pozitív lehetôségnek, sôt nyereségnek tartja. Pál azért beszél így, mert számára egyszerűen Krisztus az élet. Annak, akinek mindene Krisztus, a halál nem veszteség, éppen ellenkezôleg. Hiszen a Krisztussal való közösség, amely most rejtett ugyan, s csak a hit által érzékelhetô, a halál által átalakul nyílt, közvetlen kapcsolattá. Pál azonban ismeri a földi lét értékét is. Ha életben marad, az számára gyümölcsözô munkát jelent, hiszen további lehetôséget kap arra, hogy apostoli munkáját folytassa. Pál nem is tud dönteni, hogy melyiket válassza. Ezt persze nem úgy kell értenünk, mintha valóban ô dönthetné el, hogy éljen-e, vagy meghaljon. Az ügy kimenetele nem az ô kezében van. Mégis, feledve a konkrét lehetôségeket, úgy fontolgatja a dolgot, mintha valóban neki kellene döntenie. A választás nagyon nehéz számára. Egyrészt érzi magában a vágyat, hogy eltávozzék -- így írja körül a halált -, és az Úrral legyen. Pál tehát a Filippi levél megírása idején tud már arról, hogy az ember halála pillanatától Krisztussal lép közösségre, és hogy ez az együttlét megkülönböztetendô a holtak feltámadásától az idôk végén. Aki életében Krisztussal egy, az a halál által nem veszítheti el ezt a egységet, még rövid idôre sem. Másrészt Pál túl jó lelkipásztor ahhoz, hogy ne látná annak szükségességét, hogy a hívei javára életben maradjon. Ebben bízva válik meggyôzôdésévé, hogy maradnia kell. Megmarad mindannyiuk számára: nem a saját érdekében, hanem azért, hogy ôk tovább haladhassanak az evangéliumban és hitbôl fakadó örömre jussanak. Mert az evangéliumban való hit az ember bensôjében igazi örömet fakaszt (vö. Róm 15,13; 2 Kor 1,24). Visszatérése és további igehirdetése a közösség körében még nagyobb dicsôségére fog válni, mely dicsôség Jézus Krisztusból fakad, azokból az üdvözítô tettekbôl, amelyeket Isten ôáltala művel. ======================================================================== Különbözô intelmek (1,27-2,18) 1. Felhívás az egyetértésre (1,27-2,4) Az elôzôkben az apostol elsôsorban saját sorsával és az evangélium hirdetésével foglalkozott. Most intelmekkel fordul a közösséghez, melyek központi gondolata a hívek egysége. Mivel a Filippi levélnek a többi levélhez viszonyítva kisebb terjedelmű a tanító része, szemmel láthatóan a terjedelmes intelmek képezik az írás súlypontját. Intelmei elé vezérmotívumként írja: ,,Éljetek Krisztus evangéliumához méltó közösségi életet!'' A közösség tagjai a krisztusi üdvösség örömhírének hirdetése által lettek részesei az üdvösségnek (vö. Róm 1,16). Ezért közösségi életüket is Isten kegyelmi művének megfelelôen kell élniük. Az apostol reméli, hogy -- függetlenül az ô jelen- vagy távollététôl -- a hívek életében látni fogja ezen alapkövetelmény megvalósulását. Különösen a közösség egysége fontos a számára: hogy szilárdak legyenek egy Lélekben, felfogásukban megôrizzék az egység szellemét, a Lélek ezen egységére építve egy szívvel-lélekkel küzdjenek az evangéliumban való hitért, és ne hagyják, hogy az ellenfelek megingassák ôket. Valószínű, hogy az apostol nem olyan nézetkülönbségekre gondol itt, amelyek a közösségen belül mutatkoznak meg, hanem a külsô támadásokat tartja szeme elôtt. Ezekrôl szólva olyan nyelvezetet használ, amely a katonáskodással kapcsolatos: szilárdan állni, harcolni, ellenség. Hogy ezek az ellenfelek pogányok vagy zsidók-e, nehéz eldönteni. Mivel görög a környezet, elsôsorban a pogányokra kell gondolnunk. De az apostol nem elégszik meg a puszta intelemmel. Az intelem megszívlelése egyben jel is. Ha közösség egyetért, ha szüntelen fáradozik a hitért, és ha az ellenfelekkel szemben rendületlenül helytáll, az jellé válik: míg a kívülállók a vesztükbe rohannak, addig a keresztények tulajdon hűségükben saját üdvösségük meggyôzô bizonyítékát látják. Pál a közösség fáradozását és hűségét éppen ezért Istenre vezeti vissza, aki az emberi erôfeszítések mögött megteremti ezt a szilárdságot. Emellett jó, ha a filippi közösség tudatában van annak is, hogy nem csak az Istenben való hit Isten ajándéka, hanem a Krisztusért viselt szenvedés is. A hit megmutatja a szenvedés mélyebb értelmét. A szenvedés emellett próbája is a hitnek, ha Krisztusért elfogadjuk és elviseljük. A közösség számára igen hasznos, ha az apostollal nem csak a hitben, hanem az üldözésben is osztoznak. Ezt a sorsközösséget hangsúlyozottan kiemeli az apostol. Ez azt jelenti, hogy mindkét félnek szenvednie kell Krisztusért. Mikor Pál itt saját korábbi küzdelmeirôl beszél, azokra az üldözésekre gondol, amelyeket Filippiben az egyház alapítása idején kellett elszenvednie (vö. 1 Tessz 2,2; Csel 16,19-40). De most is nehéz dolgokat kell elviselnie Krisztusért. Efezusban láncra van verve, és nem tudja, hogy hogyan végzôdik a fogsága. De mindezt Istentôl származó kegyelemnek tekinti. Az apostol figyelme azonban messzebbre terjed, mint a külsô veszedelmek. Jó oka van rá, hogy a közösség belsô életének problémáira is kitérjen. Ezen intelmeket emelkedett stílusban kezdi meg, s közben hivatkozik arra, hogy teljes joggal állít követelményeket a közösség elé. Intelmeit ,,Krisztusban adott intelmek''-nek nevezi. Nem akármilyen intelem tehát az, amelyet most a közösséghez intéz. Az alapja az üdvösségnek Krisztusban megvalósult műve (vö. Róm 3,24; 6,11.23; stb.). Intelmeinek jogossága ebbôl fakad. Aki elnyerte az üdvösséget, annak eszerint is kell cselekednie. Gondolhatunk azonban arra is, hogy Pál itt saját apostoli megbízatására utal, amely Krisztustól származik. Tehát valójában nem ô az, aki int, hanem Krisztus, ôáltala. Szavának így még nagyobb a súlya. Mikor pedig ,,a szeretet intelmé''-nek nevezi szavait, akkor már jobban elôtérbe kerül a személyes vonatkozás. Az intelem a beszélgetésnek igen bensôséges formája. Csak szeretetbôl fakadhat. Az olyan vigasztalás vagy figyelmeztetés ugyanis, amely nem bensôséges barátságon és szereteten alapszik, felkeltheti az önzô, egyéni indítékok gyanúját. Leveleiben Pál gyakran kiemeli, hogy a szeretet a keresztény közösségi élet döntô ismertetôjegye (vö. Róm 12,9; 13,8k; 1 Kor 13; stb.). Az intés és figyelmeztetés mindenekelôtt lelkipásztori tevékenység. Mivel általa az apostol bizonyos mértékig szembekerül a közösséggel, mindjárt utal ,,a Lélek közösségére'' is, mely által ôk egymáshoz tartoznak. Miként a hívek, úgy ô is Krisztus Lelkébôl, az isteni Lélekbôl részesedik, aki mindannyiukat Isten gyermekeivé teszi (Róm 8,14k). Ez a Lélek teremti meg az egységet a közösségben (1 Kor 12,13), osztogatja különbözô kegyelmi ajándékait, megôrizve közben az egységet (1 Kor 12,4-11.13). Pál a filippiek esetében fontosnak tartja, hogy emlékeztesse ôket a Lélekben való részesedésre, mivel nyilvánvaló, hogy az egyetértéssel gondok vannak a közösségben. Amikor pedig bevezetô gondolatainak befejezéseként az apostol hangsúlyozza a ,,szeretetet és az irgalmat'', látható, hogy a figyelem az apostol tekintélyérôl átkerül a közösségi életre, amelyben a szeretetnek és az együttérzésnek kell uralkodnia. Nem mintha mindez Filippiben hiányoznék, de még tovább kell növekednie. Miután a közösséget megfelelôen elôkészítette, Pál megfogalmazza intelmeit is. Az apostol és a közösség bensôséges kapcsolatának jele az is, hogy ô vágyainak beteljesedését látja abban, amikor a hívek készségesen követik apostoli intelmeit. Számára az a legfontosabb, hogy a közösség egységesnek bizonyuljon, ne csak kifelé, hanem belsô életében is. Az egyetértés és az összhang nyilvánvalóan jelen van, mert kivétel nélkül mindannyian készen állnak arra, hogy a szeretetet tegyék közösségi életük alapjává, és belsô meggyôzôdésbôl igyekezzenek megvalósítani az egyetértést. A fentiekbôl látható azonban az is, hogy a filippi közösség életének gyönge pontja lehetett az egység, és Pál aggódott emiatt. Ezért konkrétan meg is nevez két veszélyes dolgot, a vetélkedést és a dicsôségvágyat. Ezeket mellôzve inkább alázatosan többre kellene tartaniuk a másikat önmaguknál. Az alázatosság az ottani, görög gondolkodástól áthatott környezetben egyáltalán nem volt természetes dolog. Ebben a világban a szolgáktól, rabszolgáktól kívánták meg az alávetettséget, a meghunyászkodást. Az alárendelteket értékteleneknek, használhatatlanoknak tartották, sôt könnyelműeknek és gonoszoknak is. A zsidóság viszont meg volt gyôzôdve arról, hogy Isten különös szeretettel tekint a kicsikre és a gyöngékre. ,,A kicsiség és az alázat, amelyet a Biblia értéknek tart, elsôsorban az embernek Istennel való kapcsolatát határozza meg, de nem zárja ki a konkrét, szociális különbségtételeket. [...] A másik emberrel való kapcsolatban az alázatosság itt fel sem merül'' (J.Gnilka 105k.o.). A kumráni szerzetesek közösségében azonban ez utóbbi igen fontos pillére a közösségi életnek. Pál valami ehhez hasonlót vár a hívektôl. Akiben az alázatosság lelkülete él, az nem velélkedik pozíciók miatt, nem személyválogató, embertársait többre értékeli, mint önmagát. És ráadásul az ilyen magatartás nagy mértékben építi is az igazi közösséget, hiszen ott senki nem a saját érdekeire figyel, hanem a másik ember javát szolgálja. Ez az általános igazság alkalmazható az élet több konkrét területére is. Az apostol erre utal például az 1 Kor 10,24-ben, ahol arról beszél, hogy szabad-e enni az áldozati húsból. Le kell mondani róla, ha egy testvér megbotránkozna ezen a magatartáson. 2. A Krisztus-himnusz (2,5-11) Pál az eddigiekben megindító szavakkal fordult híveihez, de még nem mondta ki a legdöntôbb érvet, amely intelmeit megalapozza. Ez következik most: Tekintsetek egymásra úgy, ahogyan azokhoz illik, akik Jézus Krisztussal élnek közösségben. A Krisztusban elnyert üdvösségnek következményei vannak a közösségi életben. Krisztus Isten »morfé«-jában volt. A ,,morfé'' szónak több jelentése is van: alak, külsô megjelenés, kép. A görög szóhoz a ,,- ban'' kapcsolódik, ezért az alak, megjelenés, tartás jelentésekre kevésbé gondolhatunk. Ezeket ugyanis valaki birtokolhatja, de nem lehet ,,ben''-nük. Így, tekintettel a himnusz kortörténeti hátterére és a konkrét nyelvi adottságokra, inkább a következô jelentést kell feltételeznünk: létmód, állapot, helyzet. Ez jobban megfelel annak is, ami következik: az Istennel való egyenlôség. Krisztus tehát olyan létmódban, helyzetben volt, amelyet az isteni lét hatott át. Himnuszunk errôl azonban részletesebben nem beszél. Ehelyett csodálva hirdeti, hogy Krisztus nem ragaszkodott Istennel azonos létmódjához. Nem az volt fontos számára, hogy isteni dicsôségét és méltóságát minden erôvel megtartsa és latba vesse. Ami a sajátja volt, azt, amint ma mondanánk, félretette. Szabad elhatározással felvállalta a szolga létmódját ill. helyzetét. Az emberi létmódot ilyennek tartja ugyanis a himnusz költôje, mert hozzáteszi, hogy Krisztus az emberekhez lett hasonló. Ezek a mondatok gondot okozhatnak egyes olvasóknak. Vajon Krisztus lemondhatott-e istenségérôl? Vagy úgy kell ezt értenünk, hogy Isten maradt, és csak arról mondott le, hogy ténylegesen gyakorolja hatalmát, amely istenségébôl fakad? A himnuszban, amely igen korai Krisztus-ének, ne keressünk egzakt teológiai pontosságot. Nem az a célja, hogy megvilágítsa Krisztus két természetének viszonyát. Ehelyett dicsôíti azt a Jézus Krisztust, aki olyan következetesen kiüresítette önmagát, hogy még isteni létmódjáról, helyzetérôl is lemondott, mert az emberrel mindenben egyenlô akart lenni. ,,A teljes, a nyomorúság és halál szolgaságában sínylôdô emberségbe'' akart leereszkedni (G. Barth 42). Itt volt, olyannak ismerhette meg ôt mindenki, mint aki tudatosan és szabadon alávetette magát korlátainknak, egészen a halálig. Az ,,engedelmesség''-nek ezt a tettét sok magyarázó úgy értelmezi, hogy Jézus ezáltal a keresztény közösség számára mindenekelôtt az alázat és az önzetlenség példáját akarta adni. Helyesebb azonban arra gondolnunk, hogy ez a kiüresedés az üdvtörténet döntô mozzanatát fejezi ki, amelyet Krisztus megvalósított. A kutatók nem egységesek abban a tekintetben sem, hogy az ,,egészen a kereszthalálig'' szavak szerepeltek-e eredetileg a himnuszban, vagy késôbb kerültek-e bele. Több dolog is valószínűvé teszi, hogy Páltól származnak. Ez a kitétel ugyanis a himnuszban a halálra helyezi a hangsúlyt. A Krisztus-himnusz szerzôje azonban Jézus halálát még nem tekintette a legdöntôbb üdvtörténeti eseménynek, csak azon hosszú folyamat mélypontjának, melynek során az egykor isteni fönségben Élô kiüresíti önmagát, hogy üdvösséget szerezzen. Az üdvözítô eseménysorozat ilyen értelmezésével Pál most hangsúlyozottan szembeállítja a kereszthalált, amely Isten ereje és Isten bölcsessége azok számára, akik megmenekülnek (1 Kor 1,24). A kereszthalálról ô nyilvánítja ki, hogy az volt az üdvözítés döntô eseménye (vö. Gal 3,1). Ha mármost ebben az énekben mindenek elôtt Krisztus üdvözítô tevékenysége áll az elôtérben, vajon nem kell-e akkor mindenféle erkölcsi utalást kizárnunk? Mindenesetre azt mutatja ,,a himnusz egész környezete, melyben a buzdítás dominál, ...hogy Pál számára, aki ezt az éneket beillesztette levelébe, Krisztus önkiüresítése (8. v.) volt a tárgyi elôfeltétele annak, hogy a keresztény ember alázatos lelkületű legyen'' (J. Ernst 69). Míg a Krisztus-himnusz elsô része Krisztus leereszkedésérôl, önkiüresítésérôl beszélt, addig a második rész, amely a 9. verssel kezdôdik, az ô felmagasztaltatását énekli meg. A leereszkedés az Örökkévaló szabad tette volt, felmagasztalása viszont Isten kegyelmi műve. Isten válasza ez az önmagát kiüresítô Krisztus megváltó tettére. Nem annyira jutalom, mint inkább isteni igazolása az ô megváltó művének. A görög szöveg itt valójában ,,túlmagasztalás''-ról beszél. Az ilyen túlfokozást az Ószövetség csak Istennel kapcsolatban használja. Most Krisztus is ebbôl a méltóságból részesül. Jól kifejezi ezt az, hogy Jézus olyan nevet kap, amely fölötte van minden névnek. Ez csak istennév lehet. A név az ókorban nem üres szó volt, hanem ,,elválaszthatatlanul kapcsolódott hordozójának lényegéhez, kifejezte tulajdonosának méltóságát és helyzetét'' (G. Barth 43). A Felmagasztaltnak a neve olyan fenséges, hogy -- Isten kimondott szándéka szerint -- Jézus nevére meg kell hajolnia minden térdnek az égben, a földön és az alvilágban. Ezt sokan úgy értelmezik, hogy a fentiek valójában azokat az erôket és hatalmakat jelentik, amelyek a kozmosz egészén uralkodnak. Eszerint a szöveg értelme a következô: Ezek a démoni, istenellenes hatalmak magukat megadva el fogják ismerni Jézust a világ Urának. ,,Az ember tehát nincs többé kiszolgáltatva a sors, a végzet, a halál sötét erôinek, mert a világ a Leereszkedettnek és az Engedelmesnek a kezeibe került'' (G. Barth 44). Természetes azonban, hogy nem ez az egyetlen lehetséges értelmezés. Nehézséget jelent például, hogy a korai keresztény közösség hogyan adhatja az istenellenes hatalmak szájába a hitvallást: ,,Jézus Krisztus az Úr''. Másrészt: A közösség azért zeng ilyen himnuszt, hogy a földön is megvalósítsa azt, ahogyan az égben hódolnak. Nehéz elképzelni, hogy mindezt abban a tudatban tenné: hódoló szavai megegyeznek a démoni hatalmakéval. Ezért térnek vissza egyre többen ahhoz a régi magyarázathoz, amely a földiekben a föld lakóit, az égiekben az angyalokat, a földalattiakban pedig a holtakat véli felismerni. Vagy talán, mint a Jel 5,13-ben, egyszerűen azok összességérôl van szó, akik Istent imádják? A hitvallás kifejezett tárgya a Küriosz, az ,,Úr'' felségcím. Általános az a vélemény, hogy a felmagasztalt Krisztust ,,a Küriosz cím által... Istennek ismerjük el''; ez a cím ugyanis az Ószövetség görög fordításában ,,a tetragramma ('négybetű': JHVH [Jahve]) helyébe lépett'' (J. Ernst 71). Így Jézus Krisztus felmagasztalása, valamint az új név elnyerése azt jelenti, hogy Jézus minden elképzelhetô mértéken túl közel van Istenhez. Ô tehát föléje emelkedett minden más küriosznak, úrnak, s ugyanakkor ôbenne nyílik meg Isten a világ és az emberek felé, hisz éppen ezt fejezi ki az ószövetségi Küriosz cím. Vannak, akik vitatják ezt az értelmezést. Kétségbe vonják, hogy ebben az idôben ,,Jahve nevének körülírására használatos'' lett volna már a Küriosz/Úr cím (W. Egger 62). Szerintük [tekintet nélkül a görög Ószövetségre] itt inkább olyan címrôl van szó, amelyet Jézus feltámadása és mennybevétele után kapott (vö. Csel 2,36), és amelynek megvallása üdvöt és szabadulást eredményez (vö. Róm 10,9). És vajon mikor fogja hirdetni ,,minden nyelv'' ezt a hitvallást, mikor vetik alá Krisztusnak a hatalmakat? A válasz eltérô, aszerint, hogy a hódolókban csak a kozmikus hatalmakat látjuk, vagy ezt a kört szélesebbnek tekintjük. Az elsô esetben már akkor megtörtént ez, amikor Krisztus felmagasztaltatott. A hatalmak alávettetése ,,nagyszabású szín a kozmikus akklamációhoz'' [akklamáció = az uralkodó elismerése közfelkiáltással], ,,az akklamáció ugyanis elválaszthatatlanul hozzátartozik a trónralépés aktusához'' (J. Gnilka 129k). Ha azonban a hódolók köre tágabb, akkor a himnusz a végidô eseményét írja le, amikor Krisztus dicsôsége mindenki elôtt nyilvánvalóvá válik, és egybehangzóan tesz mindenki hitvallást. Volt, aki a kérdéses versek kapcsán az egyiptomi trónralépés- szertartásra gondolt. Ez három részbôl állt: a király elôször megkapta az isteni életet, ezután az új istent bemutatták az égi udvarban, végül beiktatták földi uralmába. Szövegünk azonban nem követi ezt a hármas sémát, nem szabad tehát tudatos, gondolati kapcsolatot feltételezni. Ha most visszatekintünk Jézus Krisztusnak az idôk kezdetétôl birtokolt, korábbi létmódjára, amelyet a himnusz kezdete megénekelt, fölmerül a kérdés, hogy a felmagasztalás vajon mit adhatott hozzá ehhez Krisztus esetében. Nyilvánvalóan azt, hogy kinyilvánul az ô uralkodó volta, ami most még természetesen rejtve van a világ elôtt. Csak a hívô közösség tudja, ,,hogy Krisztusban elérkezett már a fordulat'' (J. Gnilka 129). Az egyház reméli, hogy ami most még rejtve van, egykor az egész világ elôtt nyilvánvalóvá lesz: Krisztus korlátlan hatalma. A Krisztus-himnusz istendicsôítéssel zárul. Nem válik teljesen világossá, hogy ezek a dicsérô szavak pontosan mire vonatkoznak; az sem egyértelmű, hogy ez a rész eredetileg az énekhez tartozott-e, vagy pedig Pál kapcsolta hozzá. Ebben a részben valószínűleg annak kinyilvánítását láthatjuk, hogy az üdvösségnek Krisztusban megvalósult egész műve, az elejétôl a végéig Istenben gyökerezik, és az ô dicsôségét van hivatva szolgálni. Mikor eközben Istenrôl kifejezetten mint ,,Atyá''-ról esik szó, ez elsô kísérlet lehet arra, hogy tisztázzák Krisztus és Isten viszonyát. A Krisztus-himnusz eredete (Fil 2,6-11) A Fil 2,6-11 értelmezése során feltételeztük, hogy a himnusz szerzôje nem Pál, hanem ô ezt az éneket már készen kapta, eltekintve bizonyos kiegészítésektôl. Ezt a feltételezést legalább nagy vonalakban indokolnunk kell. Az apostolról is fel lehetne tételezni, hogy ünnepélyes formában fogalmaz, olyan stílusban, ahogyan azt egy himnusz megkívánja. De találhatunk itt néhány olyan teológiai elképzelést is, amely meglehetôsen eltér Pál felfogásától, így ezt a szöveget aligha tulajdoníthatjuk neki. A himnusz a leereszkedést és a felmagasztalást tekinti az üdvtörténet legfontosabb mozzanatainak, Pál teológiájában viszont a kereszt és a feltámadás áll a megváltás művének középpontjában. Ezenkívül Pál ismételten kiemeli, hogy Krisztus halála ,,értünk'' elszenvedett halál volt (vö. Róm 5,8;8,32; 1 Kor 25,3; 1 Tessz 5,10 stb.). Lehetséges-e az, hogy egy általa írt Krisztus-énekben ezt a szerinte oly fontos szempontot ne vette volna figyelembe? És Pál Krisztust sehol máshol nem mondja szolgának, jóllehet az engedelmességét nagyon is hangsúlyozza, pl. a Róm 5-ben. Mindezek alapján joggal indulhatunk ki abból a feltételezésbôl, hogy a himnuszt nem Pál írta, csak felhasználta saját okfejtésének alátámasztására. Jóval nehezebb feladat az énekben szereplô alapgondolatok és elképzelések eredetét közelebbrôl meghatározni. Csak megoldási javaslatokat tudunk említeni. Már az is meglehetôsen vitatott, hogy a himnuszban inkább a zsidó vagy inkább a görög gondolatvilág van-e túlsúlyban. Bizonyos elképzelések központi helyet foglalnak el benne, mint pl. az emberi létmódba való önkéntes alászállás egészen a kereszten elszenvedett megaláztatásig, vagy az Isten ajándékaként az égi világba való felszállás és a Küriosszá való beiktatás, -- ezek alapján az isteni Bölcsességgel kapcsolatos elképzelésekre gondolhatnánk. A Bölcsességrôl mondják ugyanis, hogy az idôk kezdetén teremtették (Sír 24,9; Péld 8,22k), Istennél lakik (Bölcs 8,3) és Isten ,,trónjának osztályosa'' (Bölcs 9,4). Ott volt, amikor a világot teremtették (Péld 8,27-30), és mása Isten lényegének (Bölcs 7,25k). A Bölcsesség is leszállt a világba, még az igaz börtönébe is, hogy megszabadítsa ôt (Bölcs 7,27; 10,13-14). Mások a leereszkedés és a felmagasztalás kapcsán Isten Szolgájára gondolnak az Iz 52-53-ból, aki a bűnösökért magára vette az emberi szenvedés mélységeit, és akit engesztelô haláláért felmagasztalt az Isten. Végül vannak, akik az istenfélô ,,igaz'' közismert alakjára gondolnak, amellyel találkozunk mind az Ószövetségben, mind pedig a zsidóság körében találkozunk: az igaz életében úrrá lesz a szenvedés és a halál, ô mégis Isten engedelmes, igaz szolgája marad, ezért végül felmagasztalják. Egészen más az alapja annak az értelmezésnek, amely a himnusz fôbb mozzanatait az égbôl való Elsô Emberrel/Megváltóval kapcsolatos gnosztikus elképzelések között véli viszontlátni. Ezek az iratok ismernek ,,egy isteni megváltót, aki elküldetik az Atya házából. Ô feladja minden gazdagságát... és alászáll az anyagi világba, hogy megszabadítsa az abban fogvatartott lelkeket. Majd újra visszatér az égi dicsôségbe'' (G. Barth 46). Végül van, aki bizonyos mítoszok ,,fel- és alászálló megváltó'' alakjaira gondol; ezek ,,a Földközi tenger ókori világában lépten- nyomon megtalálhatók''; az ilyen elképzeléseket esetenként ismert történeti személyekkel is kapcsolatba hozták. W. Schenk például Epiktetosznál a Heraklész-mítoszban megtalálni véli ,,a Fil 2,6-11-nek majdnem minden fontos elemét egyetlen szövegben'': »Mi lett volna Heraklész, ha otthon maradt volna övéinél? Erütheusz -- és nem Heraklész! Akkor hát mennyi bizalmasa és barátja volt, amikor a világban járt? De egy sem volt kedvesebb számára, mint Isten! Ezért ... tartották ôt Zeusz fiának,... és az is volt. Neki engedelmeskedve... körüljárt, és lerombolta az igazságtalanságot meg a törvénytelenséget.« (W. Schenk, Die Philipperbriefe des Paulus, Stuttgart-Berlin-Köln- Mainz 1984, 206k. o.) A sokféle féltételezés zavaró bizonytalansága láttán ,,tudatában kell lennünk az ôskereszténység integráló képességének, nevezetesen hogy az Ószövetségbôl, a zsidó-hellenista elképzelésekbôl, a hellenista-pogány környezetbôl sok gondolatot fel tudott venni, képes volt ezeket átformálni és saját krisztusi hitének kifejezésére felhasználni'' (R. Schnackenburg, Mysterium Salutis III, 1, 322.o.) 3. Az apostol aggódik a közösség üdvösségéért (2,12-18) Folytatódik a buzdítás, amelyet megszakított a Krisztus-himnusz. A himnusz beiktatásával Pál megvetette az alapját további gondolatainak. Az énekkel a filippi közösség szeme elé tárta Krisztus üdvösségszerzô útját, amelyet -- miután leereszkedett hozzánk, -- maradéktalan engedelmességgel járt végig, egészen a halálig a keresztfán. Krisztusnak ebbôl az útjából fakadt az ô üdvösségük, ezért ennek kell meghatároznia az ô útjukat is. Aki ugyanis Krisztusban él, ôbenne, az Engedelmesben él. A kereszténynek keresztény létébôl fakadóan kötelessége, hogy készen álljon a közösségben való szolgálatra és alárendeltségre. Az apostolnak jó oka van arra, hogy a filippi közösséget, amelyet a bizalmas ,,kedveseim'' megszólítással illet, nagyon megdicsérje. A filippiek mindig engedelmesek voltak. Ezekkel a dicsérô szavakkal azonban fel is készíti ôket a további gondolatok befogadására. Ha nyíltan nem mondja is meg, hogy kinek engedelmeskedtek, nyilvánvaló, hogy saját magára gondol. Ô az evangélium hirdetése által megismertette velük Isten hívását és akaratát. Most is ô az, aki a következôkben inteni fogja ôket. Távollétére nem szabad tekintettel lenniük, sôt, éppen az ô távollétében kell félve-rettegve szolgálniuk az üdvösségüket. Ez a megfogalmazás meglepô Pál apostol írásában, aki szerint az ember megigazulása nem tetteinek következménye, hanem kegyelmi ajándék (vö. Róm 3,21-24). Ezt a szöveget sokféleképpen próbálták már értelmezni. Feltételezik például, hogy a hangsúly nem annyira a tetteken, mint azon a ,,félelem és rettegés''-en van, amelyet kivált bennünk Isten hatalmas tette, -- ez utóbbi állt a Krisztus-himnusz középpontjában. Nem szabad, hogy Krisztus üdvözítô tettének ítélet legyen a következménye (vö. G. Friedrich 154). Mások leszűkítik a kérdéses szavak jelentését. Szerintük a ,,munkáljátok'' szót inkább így kell érteni: ,,tegyétek teljessé, gyümölcsöztessétek azt, amit kaptatok'' (J.-F. Collange 97k). Ismét mások azt javasolják, hogy a ,,félve-rettegve'' kifejezést a többi emberrel való kapcsolatokra értsük, így Pál kérdéses szavai a figyelmesség, a tiszteletadás kötelezettségét fejezik ki. A fenti javaslatok többségét nem lehet a páli szöveg alapján meggyôzôen képviselni. Érvényes ez például arra a törekvésre, hogy a munkálkodást, amelyet Pál megkíván, ne tartsuk fontosabbnak a körülményt kifejezô szavaknál, a ,,félve-rettegve'' kifejezésnél. Éppígy alaptalan az a feltételezés is, hogy nem igazi munkálkodásról, hanem teljessé tételrôl lenne szó. És az is biztos, hogy a ,,félve-rettegve'' fordulat többet jelent, mint az emberekkel való tiszteletteljes bánásmódot. Pál maradéktalan készségre buzdítja a közösséget, hiszen Isten már elkezdte művét bennük (vö. 2,5-11). ,,Az üdvösség tette'' jelenti itt értelemszerűen mindazt, amit az apostol eddigi buzdításai során elmondott, és amit még el fog mondani. Nyilvánvalóan elsôsorban nem az egyes emberek üdvérôl van szó, hanem az egész közösségérôl. Lehet, hogy azért beszél a közösség üdvérôl, mert tompítani akarja az egyébként eléggé kemény megfogalmazást. Felhívását azzal alapozza meg, hogy biztosítja ôket: Isten műve bennük maga a szándék is, a végrehajtás is. Isten műve addig terjed, ameddig a közösség cselekvése. Jelen van mindenekelôtt a közösségen belül emberi kapcsolatokban, de érvényre jut azáltal is, hogy elviselik a szenvedést, és hűek maradnak az élet igéihez (vö. 1,27-30; 2,16). E területek mindegyikére érvényes, hogy Isten ébreszti a szándékot és hajtja végre a tetteket. Nem kis problémát jelent a mondat további része, amelyet a német Egységfordítás így ad vissza: Isten ébreszti a szándékot és hajtja végre a tetteket ,,túl a ti jószándékotokon is.'' Ez azt jelentené: Isten működése túlszárnyalja az ember legigazabb szándékait is. Ezzel az értelmezéssel az a gond, ,,hogy ez már-már banális kijelentés'' (J. Gnilka 150). Emellett stílustalan ismétlést is feltételez a szövegben, hiszen így az emberi szándék kétszer szerepel az intelemben. Egy másik értelmezés szerint a 13. vers kijelentése Istenre vonatkozik, aki közreműködésével elôsegíti a kölcsönös jóakaratot és egyetértést, melynek a közösség életét meg kell határoznia (J.-F. Collange 99). De a 12. vers indoklásaként egyértelműbb fogalmazást várnánk. Éppen ezért más magyarázók a vitatott kifejezést Isten tetszéseként értelmezik. Isten közreműködése az ô jóindulatából fakad. A 13. vers ,,hangsúlyozottan kiemeli, hogy maga Isten hozza létre és ôrzi meg a közösség egységét'' (J. Gnilka 150). Más kutatók inkább az isteni elhatározásra gondolnak: Isten a közösség szándékát és tetteit ,,abban az irányban vezeti, amely az ô isteni akaratának megfelel'' (M. Dibelius 83). Ennek kapcsán gondolhatunk az isteni döntésre is, amely kiválaszt. Isten választása az ô közösségükre esett, ezért Isten áll minden szándékuk és tettük mögött. Ezzel az értelmezéssel a kijelentés visszanyeri kellô súlyát, és ehhez a kumráni szövegekben is találunk támpontokat (vö. 1 QS 8,6; 9,15-17; 1 QH 4,32k; 9,9). Ebben az értelemben ez a kitétel megfelelô alapja a közösséghez intézett felhívásnak is, hogy teljes komolysággal fáradozzanak üdvösségükön. Pál olyan közösséghez szól, amely üldözéstôl szenved, és amely küzd az egyetértésért. Hivatkozva az engedelmes Jézus Krisztusra, Pál arra is buzdítja a híveket, hogy álljanak készen az üldözések elviselésére és az egység megôrzésére. S miközben így szolgálják üdvösségüket, ezt abban a tudatban tehetik, hogy Isten már régen döntött a sorsukról, és ô az, aki az okok szétválaszthatatlan összekapcsolódása szerint, létrehozza bennük a szándékot is, a cselekvést is. Ez nem jelenti azt, hogy a közösség tetteivel kiérdemelhetné az üdvösséget. De az apostolnak attól a gondolattól is óvnia kell híveit, hogy az üdvösséget passzív módon csak el kell fogadniuk. Az a tény, hogy Isten kiválasztotta ôket, és hogy ô működik közöttük, még inkább kötelezi ôket a személyes cselekvésre. Ezzel kapcsolatban Pál szemében nincs jelentôségük azoknak az elméleteknek, amelyekkel tisztázni próbálják az emberi szabadság és az Isteni rendelés egymáshoz való viszonyát. Igaza van J. Ernstnek, aki más téma kapcsán a következôt írja errôl: ,,Annak, aki teológiai rendszerben gondolkodik, nehézségei támadhatnak ebbôl. Viszont semmi problémát sem jelent ez egy olyan eredeti fônek, akinek a gondolatai különbözô szinteken járnak-kelnek'' (J. Ernst 80). Ezen alapvetô gondolat említése után Pál általánosabb buzdításokkal folytatja írását. A hívek cselekedjenek mindig zúgolódás és huzavona nélkül. Amit a közösségnek el kell viselnie, s ami mint kötelesség vár rájuk, azt viseljék el és tegyék meg készséges lelkülettel. Ezt a magatartást annál nagyobb joggal várhatja híveitôl Pál, mivel éppen az elôzôkben biztosította ôket arról, hogy cselekedeteik mögött magának Istennek a cselekvése áll. Aki a követelményeknek ilyen körülmények között sem felel meg, az biztosan ellenáll Istennek. A zúgolódás Isten ellen és az általa választott vezetôk ellen az Ószövetségben fordult elô, fôleg a pusztai vándorlás során (Kiv 15,24; 16,2.7-8.12; Szám 14,2; 17,6.20.25; stb.). Pál az 1 Kor 10,10-ben kifejezetten hivatkozik is erre. A nép zúgolódása azt fejezi ki, hogy kételkednek Isten hűségében, aki kivezette ôket Egyiptomból. Lesz-e mit inni a pusztában (Kiv 15,24), lesz-e étel (Kiv 16,7k.12)? Zúgolódva kétségbe vonják Mózes és Áron vezetôi tekintélyét is (Szám 16; 17). Jelen helyzetben mind a közösségre leselkedô veszélyek, mind pedig az egymásnak való kölcsönös alárendeltség követelménye alkalmat adhat a filippi híveknek, hogy ugyanígy Isten ellen forduljanak. Ha viszont el akarják kerülni az ellenszegülést, el kell kerülniük a számító, bizalmatlan méricskélést is. Maradéktalan bizalommal, számítás nélkül kell Isten és a közösség szolgálatát vállalni. Ha ezt teszik, tisztán ôrzik meg magukat a romlott világban. A tisztaságot háromszor is hangsúlyozza Pál, és harmadik alkalommal, a 15. versben az ,,ártatlan'' szót összekapcsolja az ,,Isten gyermekei'' kifejezéssel. Ez utalás lehet a hívek meghívására. Az istengyermekség forrása ugyanis Isten és Jézus Krisztus Lelkének befogadása. Annak azonban, akiben a Lélek lakik, a Lélek szerint kell élnie (vö. Róm 8,16k; Gal 5,25k). De az is lehet, hogy az apostol a MTörv 32,5 búcsújelenetére gondol, ahol Mózes Izraelt vétkes, gonosz és elvetemült nemzedéknek nevezi. A keresztényeknek, szemben Izraellel, nem szabad ilyen szemrehányást megérdemelniük! Levelünkben a ,,romlott nemzedék'' jelenti mindazokat, akikkel a filippi közösségnek együtt kell élnie, akár zsidók, akár pogányok. Vajon itt is a közösségtôl való végsô búcsú gondolata merült fel az apostol lelkében? Ezt valószínűvé teszi az a tény, hogy utalás történik Mózes búcsúbeszédére (MTörv 32,5). Hogy Jézus Krisztus közösségének mennyire különböznie kell minden más közösségtôl, azt Pál a fény ill. a lámpavivôk képével világítja meg. Az Ószövetség és a zsidóság gyakran használja a fény képét, amely a világot megvilágítja. Jochanan ben Zakkaj rabbi (megh. Kr.u. 80-ban) tanítványai például ,,a világ lámpásának'' nevezték haldokló mesterüket. Ugyanezt olvashatjuk Izraelrôl, amely az olajhoz hasonlít: miként az olaj fényt áraszt, úgy Izrael is a világ fényessége. Ha mármost a keresztény közösség is a világ világossága akar lenni, akkor ez azt jelenti, hogy a másoktól való különbség nem vezethet elhatárolódáshoz, hanem éppen másságával kell tanúságot tennie a világ elôtt. Egy olyan környezetben, amelynek vallási és erkölcsi felfogását joggal nevezhetjük visszásnak, a keresztények életmódjának kell irányt mutatnia. Létüknek és magatartásuknak ragyognia kell mások elôtt. Emellett Pálnak az is nagyon fontos, hogy a hívek hűségesek maradjanak az élet igéjéhez. Az apostol egyedül ezen a helyen mondja ki az evangéliumról, hogy életet ad (vö. Fil 1,14). De vallja ezt máshol is, amikor például azt írja, hogy nem szégyelli az evangéliumot, mert az annak, aki hisz, Isten ereje az az üdvösségre (Róm 1,16). Az üdvösség és az élet ugyanazt jelenti. Bár az evangélium középpontjában a keresztnek mint üdvöthozó eseménynek a hirdetése áll (1 Kor 1,18), az apostol éppen ebben ismeri fel Isten erejét és Isten bölcsességét (1 Kor 1,24) azok számára, akik meghívást nyertek. Ô és a hívek közössége jól tudják, hogy az evangélium Isten kegyelme, de elengedhetetlenül szükséges az is, hogy kitartsunk ezen örömhír mellett, állhatatosak legyünk benne, különben minden veszélybe kerül. Mivel pedig Pál meg van gyôzôdve arról, hogy Isten bízta meg ôt az evangélium hirdetésével, és az lett a legfôbb feladata az életben, hogy az élet igéjét a földkerekség végsô határáig eljuttassa, a hívô közösségek hite vagy hitetlensége ôrá is visszahat. Ha szilárdan kitartanak Jézus Krisztus örömhíre mellett, akkor kötelességét kielégítôen végezte, és az Úr napján, a végsô lemérettetés idején hűséges szolgának fogják ôt találni. ,,Pál tehát nem csak a Krisztussal való jelenlegi egység szempontjából tekint a dolgokra, mely a személyes halálban válik teljessé (1,23), hanem elôre is tekint, és várja az Úr napját, amely meghozza számára az elismerést az evangélium szolgálatában végzett fáradozásaiért'' (J. Ernst 82). Ez a remélt elismerés azonban távolról sem indítja ôt magabiztos dicsekvésre. Nagyon is jól tudja, hogy minden tettében csak eszköz ô Isten és Jézus Krisztus kezében (vö. 1 Kor 3,5-9), és teljes mértékben Isten kegyelmétôl függ (1 Kor 15,10). Saját apostoli szolgálatának leírására Pál a futóversenyzôk képét használja (Gal 2,2). Ugyanezt a képet máshol a keresztényekkel kapcsolatban alkalmazza, hogy ösztönözze ôket az evangéliumhoz való hűségre (vö. 1 Kor 9,24.26; Gal 5,7). A ,,fáradozni'' igét viszont leveleiben csak az igehirdetôk tevékenységével kapcsolatban használja. Az Úr napjának említése, valamint az utalás az apostoli munkával kapcsolatos fáradalmakra, újra eszébe juttatja, hogy elmarasztaló ítélet is születhet. Ez azonban nem riasztja ôt vissza, mert életének ilyetén befejezését Istenért hozott áldozatnak tekinti. Kérdéses itt, hogy vajon Pál az ô Filippiben viselt szenvedéseit ehhez az áldozathoz sorolja-e. A magyarázók egy része így érti a szöveget, és ennek megfelelôen fordít, mint pl. G. Friedrich: ,,De ha engem az áldozat bemutatása során, mikor hiteteket papként szolgálom, ki is öntenek, mint italáldozatot, akkor is örvendek, és örülök mindannyiatokkal együtt'' (G. Friedrich 154). Az Egységfordítás is valószínűleg ezt a felfogást követi. Elmondhatjuk azonban ellenvetésként: ,,Ha ... az apostol italáldozatát, mely által teljessé lesz az értük eddig végzett szolgálat, az elôzô mondat központi gondolatának tekintjük, ... akkor nehéz belátnunk, hogy a közösség hogyan örülhetne ennek. Valójában nem sok okuk lett volna, hogy térítô apostoluk halálát örömmel üdvözöljék'' (J. Gnilka 154). Nem az-e a valószínűbb, hogy abban a pillanatban, amikor életáldozatáról beszél, figyelme nem idôzik sokáig ennél a kijelentésnél; gondolatait hamar a közösségre irányítja, az ô hitükre, amelyet áldozatosan szolgálnak, és ez a forrása a közös örömnek? Kézenfekvô az is, hogy Pál a számos intelem után, vagy éppen ezek miatt, végül arról az örömrôl beszél, melyet a hívek hite láttán érez, és a így filippi keresztényeket is örömre buzdítja. ======================================================================== Az apostol tervei (2,19-30) 1. Timóteus küldetése (2,19-24) A következôkben az apostol kifejti gondolatait terveivel kapcsolatban, amelyeket a közeli jövôben akar megvalósítani. E terv elsô része az, hogy Timóteust Filippibe küldi. Mint fogoly, Pál természetesen csak remélheti, hogy ez lehetséges lesz. Timóteusnak meg kell ugyanis még várnia az ô ügyének alakulását (23. v.). Akkor majd hírt visz errôl a közösségnek. Pál számára az ilyen tervek nem csupán aggodalmakkal terhelt lehetôségek. Ôt ennél sokkal biztosabb remény vezeti, mert bizalma az Úrban gyökerezik. Az Úr úgy fogja intézni az ügy kimenetelét, hogy Pál továbbra is dolgozhassék a hívek érdekében. Kísérôjét, Timóteust az apostol gyakran megbízta ehhez hasonló feladatokkal. Ôt küldte el Tesszalonikibe is, hogy az ottani közösséget megerôsítse szorongattatásaik közepette, és hogy neki is megbízható hírt hozzon afelôl, vajon a tesszalonikiek kitartanak-e a hitben és apostoluk iránti hűségben (1 Tessz 3,2.6). Timóteus ment Korintusba is (1 Kor 4,27), hogy emlékeztesse az ottani közösséget az apostol intelmeire. Pál akkor kifejezetten figyelmeztette a korintusiakat, hogy fogadják küldöttét tisztelettel. Lehet, hogy fennállt annak a veszélye, hogy a tanítványt nem fogják a távolban idôzô apostol megfelelô helyettesítôjének tekinteni (1 Kor 16,10k). Most Pál azzal számol, hogy sorsa hamarosan eldôl, hiszen kifejezi reményét, hogy Timóteust nemsokára elküldheti. Nagyon fontos volt ez számára, hogy ismét jókedvre derülhessen, ha megtudja, hogyan alakul az életük. Tartózkodva bár, de kifejezésre jut ezekben a szavakban az apostol aggodalma is, hogy Filippiben nyugtalanító irányba fejlôdhettek tovább a dolgok. ,,Már az 1,27-2,4-ben adott sürgetô intelmek is arra utaltak, hogy Pál hallott bizonyos visszásságokról a közösségben'' (G. Barth 52k). E téren Timóteusnak az lesz a feladata, hogy mint az apostol küldötte és egyben teljhatalmú megbízottja, hozzájáruljon a viszonyok rendezôdéséhez. Ezért ajánlja tanítványát olyan meleg szavakkal a hívek figyelmébe. Tanúsítja, hogy nincs nála kiválóbb munkatárs, aki annyira szívén viselné az ügyüket. Pál természetesen nem önmagához hasonlítja ôt, hanem a környezetében lévô többi munkatárshoz. Ezek a szavak arról tanúskodnak, hogy az apostol rendkívül nagyra értékelte Timóteust, de arról is, hogy Pál nem tartaná helyesnek a gépiesen, lélek nélkül végzett lelkipásztori munkát. Timóteus abban különbözik a többiektôl, hogy szívügye az evangélium, és teljesen elkötelezett. Csak Jézus ügye érdekli, a többiek viszont saját javukat tartják szemük elôtt. Vajon kik lehetnek azok, akikrôl Pál általánosítva beszél, szemükre vetve önzésüket? Az teljesen biztos, hogy ,,nem általánosan érvényes, elmarasztaló megállapítása ez az apostolnak,... és nem is valamiféle rezignált megállapítás egy öregedô, fáradt, sokszor csalódott ember szájából, hanem egyszerűen józan vélemény az apostol közvetlen környezetét jellemzô helyzetrôl'' (J. Ernst 85). Az 1,15k-ben is nehezményezte már, hogy akkori környezetében az igehirdetôk körében az ellentét és a vetélkedés uralkodik. Ott azonban említést tesz olyanokról is, akik tiszta szándékkal hirdetik Krisztust. Az érintettek körét még tovább szűkíthetjük, így az apostol közvetlen munkatársait kell látnunk bennük. Ezt teszi valószínűvé az is, hogy Timóteushoz hasonlítja ôket. Mikor velük kapcsolatban ilyen kemény kritikát mond, ebben Pálnak inkább azt a szándékát ismerhetjük fel, hogy az összehasonlítás által valójában Timóteus kiválóságát tanúsítsa. Azt nehéz lenne bizonyítani, hogy ezeknél a munkatársaknál ,,nem csak személyes indítékok, hanem eltérô teológiai felfogás is'' jelentkezett Pállal szemben. G. Barth azzal a lehetôséggel számol, hogy ezek a munkatársak ,,a 2. Korintusi levélben szereplô ellenfelekhez hasonlóan a Lélek birtoklásával és csodatetteikkel hivalkodtak, és elutasították a páli kereszt-teológiát...'' Szerinte ,,így érthetôbb lenne Pál kritikája, hogy »a magukét keresik, nem Krisztus Jézusét«'' (G. Barth 52). Az elmarasztalt munkatársakról csak futólag esik szó; az apostol figyelme hűséges társára, Timóteusra irányul. Ôt azonban nem is kell dicsérnie, mert a filippiek maguk is ismerik kiválóságát. Hiszen Timóteus kísérôje volt az apostolnak annak-idején, amikor ezeket a közösségeket alapította. A mondatfűzés szabályait is megbontó, túláradó szavakkal ecseteli Timóteusnak akkori buzgóságát. Ki akarja emelni egyrészt, hogy az ô kapcsolatuk a fiú és az apa kapcsolatához hasonló (vö. 1 Kor 4,17, ahol Pál Timóteust szeretett, az Úrban hű gyermekének nevezi), amelyet a szeretet és a tekintély egyszerre határoz meg. Másrészt fontosnak tartja azt is, hogy rámutasson: ôk ketten, akkor is és most is, a közös szolgálatban álltak, együtt voltak szolgái az evangéliumnak. Timóteus jellemzését követôen Pál újra megemlíti azt a szándékát, hogy ôt Filippibe készül küldeni. Most azonban részletesebben elmondja, hogy csak akkor fogja ôt elküldeni, akkor azonban mindjárt, ha saját helyzetét már tisztán látja. Az apostol ki nem mondott kívánsága ugyanis az, hogy ez a hűséges munkatársa vele legyen, amikor a döntés megszületik. Akkor viszont mindjárt értesíteni fogja a híveket is. Pál meg van gyôzôdve arról, hogy a dolog hamarosan eldôl. Természetesen azt várja, hogy fel fogják menteni. Ha azonban halálos ítélet születne, Timóteusnak annál inkább a közelében kell lennie, hiszen akkor ezeknél még fontosabb utasításokat kell adnia. Ennek a lehetôsége azonban a háttérben marad, mert Pál telve van bizalommal; ez a bizalom nem saját képességeire, hanem az Úrra támaszkodik. Komolyan számol azzal, hogy maga is hamarosan meglátogathatja az egyházakat. 2. Epafroditusz visszatérése (2,25-30) Pál a közeli jövôre tervezi, hogy Timóteust Filippibe küldi, Epafroditusz visszaküldése azonban már megtörtént, amikor a filippiek a levelet olvassák (28. v.). Ebbôl megállapíthatjuk, hogy a levélvivô Epafroditusz volt; róla az apostol a 25-30. versekben ír ajánló sorokat. Epafrodituszt csak a Filippi levélbôl ismerjük (Fil 2,25; 4,28). Nem szabad ôt összetévesztenünk Epafrásszal, akit a Kol 1,7; 4,12 és a Filem 23 Pál munkatársaként említ, még akkor sem, ha az Epafrász rövidített formája is lehet az Epafroditusz névnek. A Kolosszei levélben szereplô Epafrász ugyanis nem Filippibôl, hanem Kolosszébôl származott (Kol 4,12), és a Filem 23-ban említett Epafrász ,,Pállal együtt fogságban van; ez a tény nem illik bele a Filippi levél által vázolt helyzetbe'' (G. Barth 53). Epafrodituszt Pál nem kevesebb, mint ötféle megjelöléssel is illeti. Mindenekelôtt testvérnek nevezi. Ami ôket a leginkább összeköti, az a közös keresztény élet. Mindenesetre kissé meglepô, hogy Pál ôt kereszténynek is mondja, megkülönböztetve ôt a filippi közösség tagjaitól, amelybôl származik. Lehet, hogy a ,,testvér'' megjelölés mögött az apostol különös barátsága jut kifejezésre, mely az evangélium hirdetésében való közös fáradozásuk során alakulhatott ki. Megilleti ôt a ,,munkatárs'' és a ,,küzdôtárs'' megtisztelô megjelölés is. Pál munkatársaknak nevezi mindazokat, akik vele együtt fáradoznak az apostoli szolgálatban, amely elkötelezettséget igényel, néha pedig jelentôs veszéllyel jár (vö. Róm 16,3k). Itt szemmel láthatóan ki akarja ezt emelni, amikor az általa ezenkívül csak egy helyen (Filem 2) használt ,,küzdôtárs'' megjelölést is alkalmazza. Epafroditusz ott küzdött az ô oldalán az evangéliumért mindazon veszedelmek során, amelyek ezzel a küzdelemmel együtt járnak. Elkötelezettsége megnyilvánult ,,az egyház alapításának idején'', de ,,a fogoly apostol szolgálatában'' is (J. Gnilka 162). S miután a hívek megtudták, hogy Pál hogyan viszonyul a levélvivôhöz, következik még egy további jellemzés, mely kifejezi, hogy ôvelük milyen kapcsolatban áll a küldött: ô a közösség ,,megbízott''-ja (vö. 2 Kor 8,23), aki az ô megbízásukból hozta el ajándékaikat, s az ô nevükben sietett a szükséget szenvedô apostol segítségére, helyettük szolgálta az apostolt. Szolgálatát Pál nem merôben profán szolgálatnak tekinti, hanem végsô soron Isten szolgálatának (vö. Fil 4,18). A ókor börtönviszonyai nagyon is szükségessé tették az ilyen szolgálatot. Az ellátás szinte az éhhalálhoz volt csak elegendô, ugyanakkor a foglyok látogatása sokkal inkább lehetséges volt, mint napjainkban. A foglyok nem voltak ennyire elzárva a külvilágtól, így hozzátartozóik elláthatták ôket a legszükségesebbekkel. A filippiek szándéka szerint Epafroditusznak hosszabb ideig kellett volna az apostol rendelkezésére állnia a fogság idején. Ezért hangsúlyozza, hogy ô az, aki szükségesnek látta a közösség apostolának visszaküldését. Ez tehát nem Epafroditusz kezdeményezése, hanem Pálé. Így igazolja Epafrodituszt a közösség elôtt. Pál a következô szavakkal indokolja meg döntését: ,,Nagyon vágyott már viszontlátni benneteket, és nyugtalankodott, mert betegségérôl értesültetek'' (26. v.). A mondat befejezésébôl láthatjuk, hogy nagyobb nehézség nélkül lehetett híreket közvetíteni a filippi közösség és az apostol tartózkodási helye között. Azt, amit Pál döntésének legfôbb indoklásául felhoz, a magyarázók gyakran Epafroditusz terhére írták. Talán olyan nagy honvágya volt, hogy az apostol végül megsajnálta? Arra is gondolhatunk, hogy egy idegenben bekövetkezô súlyos betegség adott okot a hazatérésre. Talán levert és elkeseredett volt? Vagy éppen fordítva, a honvágy miatt betegedett meg a fiatalember? (vö. J. Ernst 87) A levél azonban nem tesz említést arról, hogy a betegség és a honvágy összefüggtek volna egymással. Ha helytállóak ezek a feltételezések, akkor elmondhatjuk, hogy Pál igen elegánsan értelmezi ezeket a gyöngeségeket: pozitív kapcsolatba hozza a hívek közösségével. ,,A honvágyat azzal magyarázza, hogy vágyakozik mindannyiuk után,... a betegséget pedig azzal, hogy aggódik a közösségért'' (J. Gnilka 163), jóllehet a filippiek valójában gyanúsan tekinthettek erre a betegségre. Van olyan vélemény is, hogy sem kudarcot, sem valamiféle gyöngeségeket nem kellett Pálnak mentegetnie a filippiek elôtt. Mikor Pál arról beszél, hogy Epafroditusz vágyakozik az otthoni közösség után, olyan görög szót használ, amelynek Pálnál ,,soha nincs semmiféle negatív jelentésárnyalata, soha nem jelent 'honvágyat', hanem minden esetben pozitív a jelentéstartalma: a keresztények egymáshoz való kötôdésének természetes állapotát érzékelteti'' (G. Barth 54). A levélben szereplô terjedelmes igazolás ,,könnyen érthetô, ha a Pálnál való tartózkodás a súlyos betegség miatt az eredetileg tervezettnél korábban zárult, vagy ha Pál Epafroditusz iránti háláját akarta kifejezni'' (i.m. 54.o.). Feltűnô az is, hogy Pál a 28. versben kifejezetten hangsúlyozza: azért küldi haza Epafrodituszt, hogy a hívek újra örülhessenek, mikor viszontlátják. Ennek alapján valószínű, hogy a közösség valóban nagyon aggódott, hogy egyáltalán látni fogják-e még megbízottjukat. Esetleg érkezhetett Filippibôl is egy tapintatos kérés, hogy Epafrodituszt küldje vissza a tervezettnél korábban. Pál mindenesetre megerôsíti, hogy aggodalmuk megalapozott volt, mert Epafroditusz közel állt a halálhoz. Gyógyulását egyedül Isten irgalmának köszönheti. Ez egyben Istennek Pál iránt megnyilvánuló irgalmát is jelzi. Ha meggondoljuk, hogy Pál milyen helyzetben van: fogvatartják, nehézségek merültek fel a közösségben, ahol a fogoly Pál van, -- akkor megérthetjük, hogy számára egy elkötelezett munkatársnak a halála, aki ráadásul a hozzá oly közelálló Filippibôl jött, milyen nagy csapást jelentett volna. Most tehát, amikor Epafroditusz újra egészséges, a honfitársai aggodalmát nem csak egy megnyugtató levéllel, hanem az ô visszaküldésével, személyes jelenlétével kívánja eloszlatni az apostol. Így egyébként Pálnak is eggyel kevesebb lesz a gondja, mert nem terheli többé a közösség aggodalmának tudata. A közösséghez intézett nyomatékos kérés, hogy mindezek után fogadják Epafrodituszt az Úrban, igazi örömmel, ,,miként hívekhez illik'' (J. Gnilka 164), nem jelenti azt, hogy a hazatérésnek a betegségen kívül más okai is lettek volna, sem azt, hogy Pál elhagyását a filippi közösség kudarcként értékelte volna, s az apostol ezért védelmezi ôt. Nem volna-e ez esetben kissé cinikus Pál részérôl, ha a bizalmatlan és neheztelô közösséget nagy örömre szólítaná fel, amikor küldöttük kudarcot vallva hazaérkezik? Nem valószínűbb-e az, hogy Pál befejezésül még egyszer különös hangsúllyal értékelni akarja a küldött teljesítményét, minden negatív hátsó gondolat nélkül? Krisztus művének szolgálatában -- ennek a küldetésnek teljesen alárendeli magát az apostol -- Epafroditusz nem kímélte magát, olyannyira, hogy betegsége életveszélyessé vált. Életét tette kockára, hogy teljesítse azt, amivel a közösség az apostolnak szolgálatára akart lenni. Igaz, jelenléte megrövidült, az apostolnak nyújtott segítségnek vége szakadt, de ezt a hiányt pótolja az az elkötelezettség, amellyel ôt szolgálta. Nagyszerű köszönet ez mind a küldött, mind a küldôk számára. ======================================================================== A keresztények élete -- az apostol példája (3,1-4,9) 1. Állhatatosság a hitben (3,1-6) A levél egységének problémái Pál a második fejezet végén említést tesz a közeljövôvel kapcsolatos terveirôl. Levelével egyidôben Epafrodituszt visszaküldi otthoni közösségébe, Filippibe. Az apostol ezenkívül azt is eldöntötte már, hogy nemsokára Timóteust is hozzájuk küldi, sôt, sajátmaga is hamarosan viszont akarja ôket látni. E tervek felsorolása azt is jelezheti, hogy Pál a végére ért levelének. Jól illenék egy befejezésbe az örömre való felszólítás is (3,1). De hirtelen megváltozik a hangnem. A 3,2-ben kemény vita kezdôdik, olyan hangnemben, amely nehezen elképzelhetô egy levél befejezésében. Így kezdôdik: ,,Óvakodjatok a kutyáktól!'' Ezen hangulatváltás magyarázataként azt a tényt szokás fölhozni, hogy alkalmi levelet tartunk a kezünkben, amelyben nagyon is elképzelhetôk az ilyen hangulati váltások. A hangnem és a tartalom változását az is okozhatta, hogy a diktálás menetében szünetet tartottak. Mindenesetre, ha el is fogadjuk a levél egységét, feltételezve ezeknek a lélektani vagy gyakorlati okoknak a jelenlétét, két problémát igen nehéz megoldanunk. A polemizáló gondolatmenet megtöri a 3,1 és 4,4 irodalmi összefüggését. A 4,4 ugyanis a 3,1 közvetlen folytatásának látszik. (A 4,2-3-ban szereplô rövid megjegyzés valójában nem jelent problémát.) A tévtanító-vita viszont -- nevezzük így a 3,2-4,1-ig terjedô részt -- a közösségben egészen másfajta helyzetet feltételez. A levél többi része csak olyan ellenfeleket ismer, akik kívülrôl veszélyeztetik az egyházat. A 3,2-tôl azonban Pál a közösséghez fordul, és óva inti ôket az olyan emberektôl, akik a belülrôl jövô veszély forrásai. Olyan keresztények ezek, akik téves hitük miatt kísértést jelenthetnek a filippieknek. Teljes tekintélyét latba veti azért (3,17), hogy a filippiek ne hagyják félrevezetni magukat e gonosz munkások által. A harmadik fejezetben ráadásul hiányzik számos olyan gondolati motívum, amely a levél más részeiben elég gyakori (öröm, személyes hang, az evangélium és Pál sorsának összefonódása, az egymással való helyes kapcsolat, vö. J. Gnilka 8k.o.). Ha ezek az érvek meggyôznének bennünket arról, hogy a harmadik fejezet eredetileg nem tartozott ehhez a levélhez, akkor még mindig megoldásra vár az átmenetnek, a 3. fejezet 1. versének a problémája. Vajon ennek a versnek a második fele a vitairat része volt-e, vagy még az elôzôkhöz tartozik? Sok kommentár az elsô megoldást választja. Nehéz azonban belátni, hogy az örömre való felhíváshoz hogyan kapcsolódhat az a gondolat, hogy az apostolnak nincs terhére többször is ugyanazt írni, mert ez megerôsíti a híveket (3,1b). Egy ilyen kijelentés a többször megismételt intelmekrôl jobban illenék a tévtanítókkal kapcsolatos intelmekhez, mert ezektôl mindenképpen meg kell védelmezni a közösséget, még akkor is, ha fennáll annak a veszélye, hogy a dolog unalmassá válik. Amennyiben helyes ez az érvelés, akkor viszont bizonyítani kellene, hogy Pál a filippieknek többször is adott már ilyen figyelmeztetést, olyannyira, hogy az már unalmassá is válhatott számukra. Vajon Pál egy másik írásában vagy több levelében is írt már a filippieknek ugyanerrôl a témáról, csak elvesztek ezek a levelek? Gnilka szerint nem szükséges ,,feltételeznünk egy elveszett levelet... Az, hogy Pál ismétli önmagát, vonatkozhat arra is, hogy errôl szóban beszélt nekik több alkalommal is. Például miután kiszabadult az efezusi fogságból, járhatott Filippiben, most pedig, valószínűleg már a görög szárazföld valamely helységébôl, újabb intelmet küld nekik'' (J. Gnilka 185). Ezzel szemben mások azt hozzák fel, hogy így az ,,ugyanazt írjam'' kifejezést nem vennénk komolyan, hiszen annak pontos értelme szerint többszöri, írásos intelemrôl van szó. E nehézségek láttán sok magyarázó fenntartja az 1a és az 1b félversek eredeti egységét. ,,Hiszen Pál a korábbiakban újra és újra az örömrôl írt, az örömre szólított fel (1,4.18.25; 2,17k.28k). Szemmel láthatóan maga is érzi, hogy ismétli önmagát; mégis él az ismétlés lehetôségével, mert az örömre való felhívás fontos a számára, és a közösséget is »megerôsíti«'' (G. Barth 55). De a közösség 'megerôsítése' bizonytalan pont ebben az érvelésben. Mennyiben jelent megerôsítést az örömre való felhívás? Barth erre azt feleli, hogy ,,az öröm a hit lényegi alkotórésze (Fil 1,25; 2 Kor 1,24), a Lélek gyümölcse (Gal 5,22; 1 Tessz 1,6; Róm 14,17). Az a felhívás, hogy örüljünk 'az Úrban', a hallgatót emlékezteti mindarra, amivel ôt az Úr megajándékozta; figyelmét az Úrra és az ô ajándékainak nagyságára irányítja. Ezáltal lesz a hívô »erôssé«'' (G. Barth 55). Ha elfogadjuk az 1. vers eredeti egységét, akkor arra is magyarázatot kapunk, hogy késôbb valaki miért éppen ide illesztette be a tévtanítókkal kapcsolatos intelmeket. ,,Nyilvánvalóan azt gondolta, hogy a tévtanítókkal kapcsolatos figyelmeztetés legmegfelelôbben a 3,1b- hez kapcsolható, amelyben arról van szó, hogy Pál már többször is megírta, hogy mi fogja 'erôs'-sé tenni a közösséget (i.m. 55.o.). A szöveg magyarázata A 3,1-ben Pál a levél befejezését kezdi írni. Elôször újra felszólítja olvasóit, hogy örüljenek; a felszólítás sajátosan személyes jelleget kap attól, hogy az olvasókat testvéreinek nevezi. De nem akármilyen világi vidámság a fontos az apostol számára, hanem az az öröm, amely a Krisztusban való létbôl fakad, a keresztény életbôl táplálkozik. Az apostolnak magának is az a legfôbb célja, hogy a híveket ilyen örömmel szolgálja (2 Kor 1,24). Aki ebben az örömben él, az függetlenítheti magát a külsô körülményektôl. Az öröm jelen van még a börtönben, a komoly életveszélyben is. Közben az apostol úgy érzi, hogy az örömre való gyakori buzdítás a jelen körülmények között különösnek tűnhet a filippiek szemében. Ezért hangsúlyozza, hogy a többszöri felszólítás neki nem terhes, mert ezáltal a közösség megerôsödik hitében. A 2. versben hirtelen megváltozik a téma is, a hangnem is. Az apostol kemény szavakkal óvja a közösséget az olyan emberektôl, akiknek a tevékenységében a hívek hitét közvetlenül fenyegetô veszélyt lát. Háromszor is használja az ,,óvakodjatok...!'' felszólítást, és rendkívül megvetô jelzôket használva beszél azokról, akiktôl a híveket óva inti. Ezek az emberek ,,kutyák''. Keleten a kutyát nem az ember barátjának tekintik, hanem tisztátalan állatnak (Mt 7,6; 2 Pét 2,22). Amikor a zsidók szidalmazták a tudatlanokat, az istenteleneket vagy a pogányokat, kutyáknak nevezték ôket (vö. pl. Mt 15,26k; Jel 22,15). Még a kora keresztény korban is beszéltek így az eretnekekrôl és a meg nem kereszteltekrôl. Pál ezzel a szóval akarta megbélyegezni ezeknek a személyeknek a szakadár mesterkedéseit, vagy velük szemben érzett, mély utálatát akarta kifejezésre juttatni. Alávaló csôcselék ez. A filippiek tartsák távol magukat tôlük, mint a kutyáktól. A második figyelmeztetésben ,,kontár munkásoknak'' nevezi ôket. Pál tisztességtelen, álnok munkásoknak nevezi ellenfeleit a 2 Kor 11,13-ban is. Lehet, hogy a ,,munkások'' megjelölés alkalmazása mögött az áll, hogy ezek a betolakodók így nevezték magukat; ez valószínű, hiszen a missziós tevékenységgel kapcsolatban sokszor elôfordul ez a szó az Újszövetségben is (vö. Lk 10,2: ,,Az aratnivaló sok, a munkás kevés''; ugyanígy a 10,7-ben; valamint a 2 Tim 2,15-ben: ,,Törekedj arra, hogy az Isten színe elôtt megbízható maradj; munkás, akinek nincs miért szégyenkeznie...''; vö. 1 Tim 5,18 is). Gúnyosan igazat ad nekik abban, hogy munkások, de nyomorultak, olyanok, akik az evangélium ügyét nem elôre, hanem hátrafelé mozdítják. Az utolsó intelembôl többet is megtudunk arról, hogy kik ôk, s kinek tartják magukat: ,,Óvakodjatok a megcsonkítottaktól!'' Nyilvánvaló, hogy ezek az igehirdetôk a körülmetélésnek, amely a zsidóság számára Izrael kiválasztottságának különleges jele, keresztény létükre igen nagy jelentôséget tulajdonítottak. De Pál felismeri ebben a krisztusi örömhírt fenyegetô veszélyt. Ezért nevezi a zsidók körülmetélését csonkolásnak. A szó, amelyet használ, a Baál papok öncsonkítására emlékeztet az 1 Kir 18,28-ban, valamint a Lev 21,5-ben szereplô tilalomra, hogy a papok semmiféle vágást nem ejthetnek magukon. Voltak ugyanis, akik a szövetség jelét -- a zsidók számára botrányos módon -- újabb vágással érvénytelenítették, így fordították azt az ellenkezôjére. De Pál tovább megy: elvitatja a zsidóságtól azt, hogy ôk az igazi körülmetéltek. Az igazi körülmetéltség -- szegezi szembe velük -- a kereszténységben valósul meg. Az igazi körülmetéltség ugyanis nem abban áll, amivel ezek a hamis tanítók dicsekszenek és amit a filippiektôl is követelnek, t.i. hogy saját testükön vágást eszközöljenek, hanem a keresztény élet azon három értékében, amelyeket a fenti figyelmeztetésekkel mintegy párhuzamba állítva az apostol a következôkben ismertet. Isten igazi népéhez azok tartoznak, az igazi körülmetéltség azok életében valósul meg, akik a Lélek által Istennek szolgálnak. Ez azt jelenti, hogy szolgálatukat nem szabad egyéni teljesítménynek tekinteni: Isten Lelke működésének kell tulajdonítani (vö. Gal 5,22- 25). Pál és az ô hívei ebben különböznek a filippi betolakodóktól, akik ,,ahelyett, hogy hittel Istenbe vetnék bizalmukat, ...most is, mint korábban, a zsidó törvényre és saját, emberi képességeikre'' építenek (J. Ernst 93). Annak a görög szónak, amelyet Pál itt a ,,szolgálni'' ige kifejezésére használ, határozottan kultikus jelentésárnyalata is van. Így Pál szava is kifejezi, hogy minden tett, amelyet Isten Lelkének erejében teszünk, még ha a leghétköznapibb is az, valójában istentisztelet. A helyesen értelmezett körülmetéltség második lényeges elemeként Pál -- polémikus színezettel -- a Jézus Krisztusban való dicsekvést jelöli meg. A kereszténynek csak ôbenne szabad dicsekednie (Gal 6,14); különben hiába vált volna igazzá Isten elôtt, mégpedig Jézus Krisztusban (Róm 3,24). Ki van tehát zárva mindenfajta emberi dicsekvés (Róm 3,27). Hogy az egyéni teljesítmény mennyire elhanyagolható, azt abból is látni lehet, ahogyan Isten meghívja az embert a közösségbe. A keresztények jobbára az utolsók voltak az emberi társadalomban, hogy senki se dicsekedhessék Isten elôtt (1 Kor 1,28k). Ezt újra kimondja a harmadik ismertetô jegy közlésével: Az igazi körülmetéltségnek nincs bizalma a testben. Az ellenfelek nyilván saját kiválóságukkal dicsekszenek, elhomályosítva így Krisztus kegyelmi, megváltó tettét. Kiválóságuk lehet például az, hogy zsidók, körülmetéltek, megtartják a törvényt. Az Isten Lelkében végzett szolgálat korábbi hangsúlyozása utalhat arra is, hogy az ellenfelek azt állítják magukról, hogy különleges módon birtokolják a Lelket. Mindez semmit sem számít Isten megváltott népe körében. Pál ezt a tényt saját személyének példájával igazolja. Benne is van számos érték, bôven volna mivel dicsekednie. A veszélyeztetett, pogány eredetű közösség számára szükségesnek látja elmondani, hogy mindazok a kiemelkedô értékek, amelyekkel ezek a propagandisták dicsekszenek, benne is megvannak, sôt ô e téren túl is szárnyalja ôket. Természetesen az ilyen ,,értékek'' birtoklására való utalás csak az emberi megítélés szempontjából fontos. Valójában ezekben az adottságokban nem bízhat az ember. De ha egyszer vannak olyanok, -- Pál nem veszi a fáradságot, hogy közelebbrôl meghatározza ôket --, akik ilyen dolgokkal kérkednek, akkor ô is be fogja bizonyítani, hogy neki több oka lenne náluk, hogy ezekben a ,,testi'' dolgokban bízzék. Akiket támad, saját kiválóságaikkal dicsekszenek, hogy befolyásra tegyenek szert a közösségben. Velük szemben Pál saját származására és törvénytiszteletére hivatkozik, hogy bizonyítsa: senki nem vitathatja el tôle a dicsôséget, hogy igazi zsidó. Négy rövid megjegyzése során elôször származására hivatkozva mutatja be, mennyire zsidó ô. A nyolcadik nap körülmetélték. A kiválasztás jelének, a nyolcadnapi körülmetélésnek az elvégzését Isten parancsolta Ábrahámnak (Ter 17,12). Pál tehát, amint azt Isten parancsa megkövetelte, életének legelsô napjaitól magán hordozta a szövetség jelét. Ô tehát Izrael népéhez tartozik. Az a megjelölés, hogy Izraelhez tartozik, nem nemzeti hovatartozást jelent, hanem azt jelzi, hogy valaki tagja annak a népnek, amelyet Isten minden nép közül kiválasztott magának, hogy neki szolgáljon; és amely örököse az örök ígéreteknek (vö. Róm 9,4k). Éppen ezért Pál büszkén nevezi magát izraelitának (vö. 2 Kor 11,22; Róm 11,1). Ezenkívül ô Benjamin törzsébôl származik. Ebbôl a törzsbôl született Saul, Izrael elsô királya. Az ôsi hagyomány úgy tudja, hogy amikor az izraeliták átkeltek a Vörös tengeren, ez a törzs indult neki elsôként a tengernek, ennek jutalmaként épülhetett a Templom az ô területükön. Egyes helyeken Benjamin törzsét Isten Legnemesebbjének mondják, mert egyedül ennek a törzsnek az ôsatyja született Izrael földjén. Voltak azért árnyékos oldalai is a törzs történelmének (vö. Bír 19,22-26). Ezért tulajdonképpen kérdéses, hogy a Benjamin törzsébôl való származást említve Pál számíthatott-e komoly elismerésre. Ezért lehet, hogy ennek közlésével csak közelebbrôl is meg akarta határozni származását. Ezután ,,zsidók közül való zsidónak'' mondja magát. Az újszövetségi idôkben ezt megjelölést, amely eredetileg a régmúlt idôk zsidó népének tagjaira vonatkozott, elôszeretettel alkalmazták önmagukra azok a zsidók is, akiknek Palesztína volt a szülôföldjük, vagy akik Palesztínához szorosabban kötôdtek. Pál, amikor ezt mondja magáról, ízig-vérig zsidónak mondja magát, aki ôseihez hasonlóan minden téren hűséges az atyák életformájához és szokásaihoz. De Pál nem csak származása alapján ér fel a zsidózó hamis apostolokkal, hanem tettei által is, mert ô ,,a törvény megtartásában farizeus''. Ahhoz a zsidó irányzathoz tartozott, amely kitűnt a törvény iránti feltétlen hűségben és a törvénynek a mindennapi életben való körültekintô érvényesítésében. És ráadásul buzgón üldözte az egyházat is. Az apostol ezen kívül csak két helyen tesz említést egyházüldözô tevékenységérôl (Gal 1,13.23; 1 Kor 15,9), hogy rámutasson: milyen érdemtelenül kapta meghívását, hogy apostol legyen és a feltámadás tanúja. Itt azonban elárulja indítékait is, hogy miért viselkedett így a keresztényekkel. Amikor hangsúlyozza, hogy milyen buzgón, szenvedélyesen üldözte az egyházat, azok közé sorolja magát, akik az Isten ügyéért való buzgóságot kötelességüknek tartották. Ezek Pinhász ószövetségi alakjában tisztelték nagy példaképüket, aki Izrael körében nagyon keményen föllépett a bálványimádással szemben (Szám 25,11; Sír 45,23; 1 Makk 2,54). Pinhászhoz hasonlóan Pál is Izraelnek Isten iránti hűségét látta veszélyeztetve az egyház által, és eltökélten föllépett ellene. Végül pedig még azt is kijelentheti magáról, hogy a törvény mércéje szerint ô maradéktalanul igaz volt. Ez csak tovább erôsíti azt, amit elmondott már azzal is, hogy törvénytisztelô farizeus volt. A törvény iránti hűség és az ebbôl fakadó igazvolt szempontjából semmi kifogásolni való nem volt benne. Itt azonban a Róm 7 kapcsán fölmerül egy probléma. A törvényt eszerint mégiscsak hiánytalanul teljesíteni lehet? Vagy, amint a Róm 7 tanítja, csak kudarc és bűn fakad belôle? Ezt a problémát azonban az apostol itt nem kívánja megtárgyalni. E helyen az az egyetlen célja, hogy rámutasson: mennyi oka lehetne, hogy a testben bízzon. 2. A Krisztussal való egység vágya (3,7-21) Mindaz azonban, amit egykor joggal tekintett elônynek, az apostol szemében elveszítette eredeti értékét abban a bizonyos damaszkuszi, életet alakító pillanatban. Azóta Krisztusért mindezt veszteségnek könyveli el. Amit zsidó élete során elônynek és kiváltságnak tartott, számára az most nem csak jelentéktelen, hanem egyesen kár, veszteség, negatívum. Máskor, amikor Pál a damaszkuszi élményére hivatkozik (Gal 1,15k; 1 Kor 15,8k), annak kegyelmi jellegét domborítja ki. Jelen esetben viszont az áll az elôtérben, hogy milyen döntô változást hozott ez az ô életében. Az apostol ugyanis a levél olvasóit az övéhez hasonló döntô elhatározásra akarja bátorítani, mégpedig a tolakodó hamis prófétákkal kapcsolatban. Pál nem csak egyszer, a múltban döntött így: ezt a döntést újra, még határozottabban meg kell hoznia a jelenben is. Ez látható a 8. versben: az apostol a mérleg negatív oldalára helyez most már mindent, a származását és erôfeszítéseit, az anyagi hasznot és a szellemi értékeket, a dicsôséget és az elismerést. Számára ezentúl csak Jézus Krisztus mindent felülmúló ismerete a fontos. A megismerést, ismeretet nem szabad az értelem teljesítményének tekinteni. Eszünkbe juthat itt a hellenista misztika tanítása, mely szerint a megismerés által a megismerô a megismerttel kapcsolatba kerül, vagy akár az az ószövetségi gondolat, hogy a megismerés mindig döntôen magában foglalja az elismerést is. Eszerint Jézus Krisztus megismerése az ô elismerését is jelenti, abban az értelemben, hogy az Úrnak készségesen a rendelkezésére bocsátjuk magunkat; a megismerés ugyanakkor erô is, mely átformálja a megismerôt. Az apostol még egyszer hangsúlyozza, hogy Krisztus miatt számára minden más érdektelenné vált. Megfogalmazása eljut a szavakba foglalás lehetôségeinek végsô határáig. Minden mást szemétnek, igen, trágyának tekint. Egyedüli célja, hogy Krisztust megnyerje, önmagát ôbenne találja meg. Itt ismét elôkerül a kereskedelem szókincse. Életének költségvetését úgy állította össze, hogy benne minden Krisztusért van, aki az egyetlen nyereség, és a vele való közösségért. Pál itt félbeszakítja fejtegetéseit a Krisztussal való közösséggel kapcsolatban, és elôveszi a megigazulás témáját. Az üdvösség művét röviden átgondolja jogi szempontból. Pál számára egyértelmű, hogy annak az igazvoltnak, amelyet ô sajátnak nevez, mert a törvény teljesítésébôl és egyéni erôfeszítésbôl fakad, számára nincs jelentôsége. Ebbôl a szempontból határozottan szakított zsidó múltjával (vö. 6. vers). Egyedül és kizárólag az az igazvolt számít, amely Istentôl ered, a Krisztus-eseményen alapszik, és a hit által érhetô el. ,,A találkozási pont Jézus Krisztus és az ô üdvözítô tette. A hit csak akkor szolgál az üdvösségre, ha Krisztusra irányul, mert Isten ajándéka, és az igazvolt ajándékozása is csak Krisztus által történik'' (J. Ernst 98). Ez a rövid megjegyzés, amelyben Pál itt a megigazulás-tant érinti, azt mutatja, hogy az apostol a filippi közösségnek korábban már kifejtette ezt. E rövid megszakítás után Pál újra visszatér a központi témához, Krisztus ismeretének kérdéséhez. Ô Krisztust akarja megismerni, és Krisztus sorsának erejét, mely által átalakul élete. Meglepô módon elôször Krisztus feltámadásának erejét említi, mint megismerésének tárgyát, jóllehet a következôkben -- már logikus sorrendben -- elôbb kifejezi készségét, hogy részt vállaljon Krisztus halálában, majd ezután beszél a feltámadásról; ennek során azt, hogy Krisztusnak a halottak közül való feltámadásában részesülni fog, jövôbeni eseményként mutatja be. A fenti sorrend arra vezethetô vissza, hogy az új élet mindenekelôtt Krisztus feltámadása által vált lehetôvé (Róm 6,4), a feltámadás hozta meg a bűnök bocsánatát és a megigazulást (1 Kor 15,17; Róm 4,25), mert ezzel ,,kezdôdött el a feltámadás korszaka'' (G. Friedrich 162; vö. 1 Kor 15,20). A feltámadástól természetesen elválaszthatatlan Jézus szenvedése és halála. Aki tehát a feltámadás erejét meg akarja tapasztalni, az nem vonhatja ki magát az alól, hogy Krisztussal a szenvedésben is közösséget vállaljon. ,,A keresztény ember arra kapott meghívást, hogy a szenvedést, gyalázatot és szükséget a krisztuskövetés alapszabályaként fogja fel és fogadja el'' (J. Gnilka 196). És valóban: Pál, mivel tudja, hogy a keresztény az Úrral szoros egységben van, saját szorongattatásaiban magának Krisztusnak a szenvedését ismeri fel. Ezért nyilvánítja ki a korintusiaknak is, hogy ,,bôven kijut neki Krisztus szenvedésébôl'' (2 Kor 1,5), és hogy testében hordozza Krisztus szenvedését (2 Kor 4,10; vö. Gal 6,17). Ez az azonosítás nem csak a különleges meghívással rendelkezô apostol esetében lehetséges. Minden kereszténynek szabad és kell is így értelmeznie saját szenvedéseit (2 Kor 1,7). Ezt a gondolatot Pál még azzal is alátámasztja, hogy utal a Krisztus halálával való azonosulásra. A mindennapok fáradozásaiban, az üldözések elviselése során bennünk is mindig újra meghal Krisztus, hiszen a keresztség szentsége által Isten minket is belefoglalt az ô halálába (Róm 6,3). De a keresztény ember életében sem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó. A hívô ugyanis biztos reménnyel várja az eljövendô feltámadást a halálból. Nyelvi szempontból problémát jelent ez a megfogalmazás: ,,ha eljutok a halottak közül való feltámadásra''. A 11. vers szövege kissé darabos a görögben, ezért magyarázata is sokféle van. Talán polémikus céllal azok ellen irányul, akik nem számolnak feltámadással, hanem azt hiszik, hogy mindent megkaptunk már ebben a világban? Vagy talán aggódik az apostol amiatt, hogy a feltámadást kérdésessé teheti, ha ô és a hívek nem járnak az Isten által kijelölt úton? Netán Pál ,,eszkatológikus felfogásának fejlôdése tükrözôdik'' ebben? Vagy pedig, tekintettel arra, hogy ,,miután az ô kezdeti határozott meggyôzôdése, hogy még ebben az életben megéri az Úr eljövetelét,... megingott a fogság okozta bizonytalanságban'', és ,,már számol annak lehetôségével, hogy meghal a parúzia [Krisztus eljövetele] elôtt?'' (J. Ernst 99k). Vagy csak annyit akar mondani, hogy könnyebben el tudja viselni Krisztussal együtt a szenvedést, ,,ha tudja, hogy eljut a halálból való feltámadásra''? (i.m. 100.o.) Tekintettel a továbbiakban következô gondolatokra, inkább az a valószínű, hogy Pál itt azokkal vitázik, akik azt hiszik, hogy már eljutottak a beteljesedésre. A következôkben ugyanis Pál éppen azt adja tudtunkra, hogy még senki nincs az üdvösség teljességének állapotában; sôt, ezután is különleges erôfeszítésre van szükség, hogy eljussunk a beteljesedésre. Az apostol azonban nem határozza meg, hogy egészen pontosan mit is kell még elérnünk. A magyarázók a lehetô legkülönbözôbb dolgokat vetik fel megoldásként (a Krisztussal való teljes egyesülés; a megigazulás tökéletes formája; a halálból való föltámadás). De ha Pál valóban gondol valamilyen konkrétumra, akkor ez leghamarább az a feszült helyzet lehet, amelyben a keresztény most élni kénytelen. Mivel céljához nem ért még el, mint egy versenypályán, teljes erôbôl küzdenie kell még, hogy elérje azt. De Pál eközben jól tudja, hogy Krisztus Damaszkusz elôtt megragadta ôt, és a hit és a keresztség által a keresztények is mindannyian a megfelelô úton indultak el. Most tehát mindannyiuknak az a feladata, hogy elszántan igyekezzenek a cél felé. És amikor mindezt újra kimondja, a hangsúly kedvéért a ,,testvérek'' megszólítást használja: nem gondolja, hogy már célba ért volna. Ennek ismételt leszögezése, -- ezúttal ezúttal saját véleményeként, -- még inkább feljogosít bennünket arra, hogy feltételezzük: Filippiben voltak olyan hívek, akik azt gondolták, hogy már célba értek. Az ilyen meggyôzôdéssel Pál azt állítja szembe, hogy ôt nem az érdekli, hogy mint keresztény mennyit haladt már elôre. Egyedül a jövô érdekli, csak az a fontos számára, ami elôtte áll. A célt azonban megpillantotta már, és hajrázik, hogy elérje, abban a reményben, hogy a célban megkapja majd küzdelmének jutalmát: a fenti, égi világba szóló meghívást, mely Istentôl érkezik, és Krisztus által vált lehetségessé. Ekkor, csakis ekkor ér véget a versenyfutás. Aki azt hiszi, hogy már elérte a beteljesedést, az veszedelmes tévhit áldozata. Az ilyen ,,tökéletesek'' csak gondolják újra a dolgokat, és vegyék komolyan az apostol szavát és példáját is, ahelyett, hogy valamiféle kinyilatkoztatásokban bíznának, amelyek nincsenek összhangban az apostol intelmeivel (vö. J. Gnilka 201). De amit elértünk, abban ki is kell tartanunk! Jelenlegi állapotunkat, amelyet a hit határoz meg, nem szabad semmiféle tökéletesség-hóborttal kockára tenni. Amit az apostol tanít, azt a mindennapokban tettekre kell váltani. Úgy látszik, ilyen tökéletesség-tudat jelent meg a közösség egyes tagjaiban, ennek nyomán pedig a szabadosság [laxizmus]. Az apostol ettôl akar óvni. Mindaz, amit Pál a 7. verstôl kezdve elmondott önmagáról, a hívek számára példaértékű. Most erre kifejezetten hivatkozik is (17. v.). Minden, amit Pál elmondott vallomásaiban, követésre méltó: életének maradéktalan Krisztus felé fordulása; eltökéltsége, hogy a szenvedés és halál által Krisztussal akar egyesülni; és az igyekezete, hogy eljusson az eljövendô beteljesedésre. De hivatkozhat ô másokra is, akik az ô példáját már követni kezdték. Ezek életén megláthatják a filippiek, hogy hogyan kell a keresztény életformát megvalósítani. E szavak során Pál a filippi közösség határain túl, messzebbre tekint. Más helyeken is vannak már dicséretes esetek, mint például Tesszalonikiben. Az apostol dicséri az ottani közösséget, mert azok a hívek az ô és az Úr követôi lettek, amikor az evangéliumot a sok nehézség ellenére a Szentlélek örömével befogadták, és Makedóniában és Akhájában minden hívô példaképévé lettek (1 Tessz 1,6k). Hogy mint példaképeket, miért tartja itt szükségesnek kifejezetten említeni ôket és más keresztényeket, annak oka abban keresendô, hogy sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. Többször is beszélt már errôl a filippieknek; most nagy megindultsággal teszi ezt: könnyek között. Ez a megjegyzés és az ezt követô kemény szemrehányások arról tanúskodnak, hogy a keresztnek ezek az ellenségei eljutottak már Filippibe is. Ha Pál a keresztnek sok ilyen ellenségérôl beszél, akkor nyilván nem csak a filippi helyzetet tartja szem elôtt, hanem a többi egyházakat is. Sokféle oka lehet annak, hogy valaki a kereszt ellenségévé váljon; nyilván ezek közé tartozik a zsidózók törvénytisztelete éppúgy, mint a bölcsességnek önerôbôl való keresése, az elért beteljesedés hite, az erkölcsi szigorúság megvetése. A keresztnek ezen ellenségei, akik veszélybe sodorják Filippit, nyilvánvalóan elsôsorban a zsidózó irányzathoz tartoztak, és hitték, hogy már elérték az üdvösség teljességét. Pál igen keményen támad azokra, akik Krisztus keresztjét megvetik: ,,végük a pusztulás, istenük a hasuk, azzal dicsekszenek, ami gyalázatukra válik, eszüket földi dolgokon járatják'' (19. v.). E szavak nem árulnak el sokat arról, hogy miben is állt a Filippiben jelentkezô tévtanítás lényege. Ehhez túl általánosak Pálnak az akkor szokásos eretnekostorozás hangnemében mondott szavai. Azt mondja például, hogy végük a pusztulás és a gyalázat, amelyben részük lesz Isten ítélete által. Amikor arról van szó, hogy a hasuk az istenük, ez nem azt jelenti, hogy kiszolgáltatták magukat az összes lehetséges testi élvezetnek, hanem hogy önzô módon, egészen az evilági életnek szentelik magukat (vö. G. Friedrich 165), így értetlenül állnak a kereszt elôtt (vö. Róm 16,28, ahol Pál szintén ebben a tágabb értelemben használja a »has« szót). Gondolataik és vágyaik egyedül a földi dolgokra irányulnak. Érezhetjük azt a keserű gúnyt, amely e szavakból az ellenfelek felé árad, akik azt állítják magukról, hogy ,,már elérkeztek a célba, maradéktalanul elnyerték az isteni ajándékokat'' (J. Gnilka 206). A mi hazánk azonban az égben van, hangsúlyozza az apostol. A keresztények a földön nem érzik magukat otthon. Igazi hazájukba azonban még nem érkeztek el. Azok, akik az eget a földre akarják lehozni, elfelejtik, hogy a keresztény élet a várakozás idôszaka. Ez a várakozás a végleges megváltásra és az Úr visszatérésére irányul, aki megjelenik majd, mint Szabadító. A tesszaloniki közösségnek is a megmentôként érkezô Jézust hirdette Pál (1 Tessz 1,10). Akkor persze még azt várta a parúzia Krisztusától, hogy megszabadítson az eljövendô büntetô ítélettôl. Ez a gondolat nincs jelen a filippieknek szánt írásban. A szabadítás itt azt jelenti, hogy a mi alacsonyrendű testünk átváltozik és hasonlóvá lesz Krisztus dicsôséges testéhez. Földi létünk, amelyet a betegségek és más gyöngeségek határoznak meg, leginkább pedig a mulandóság, mindezektôl meg fog szabadulni. A visszatérô Úr át fogja formálni testünket, hasonlóvá teszi megdicsôült testéhez. Jelenünket a szenvedô Krisztussal való egység határozza meg (Fil 3,10), a jövônket pedig a Megdicsôülttel való egyesülés (vö. Róm 8,17). Vajon Pál itt csak azokat tartja szem elôtt, akik életben lesznek még a parúzia idején? A dolgok ilyen leszűkítése nem valószínű egy olyan ember esetében, aki éppen most szabadult börtönébôl, és akinek számolnia kell a halálos ítélettel. Holtaknak, élôknek egyaránt szükségük van arra, hogy átalakuljanak a visszatérô Úr újjáteremtô ereje által (vö. 1 Kor 15,51k). Ez az esemény rendkívül nagyszerű lesz, mert Pál szerint Krisztus kozmikus királyi hatalma által valósul meg mindez. Aki parancsol a mindenség erôinek, az az emberi létet is egy új, megdicsôült szintre emelheti. 3. A keresztények alapvetô magatartásformái (4,1-9) Az 1. verset az elôzôkkel szoros összefüggésben kell értelmeznünk. Befejezésül egészen személyes hangon kéri az apostol a testvéreit, hogy mindabból, amit elmondott, de fôként abból, ahogyan a jövôbe tekintett, vonják le a megfelelô következtetéseket. A híveket nem csak biztosítja szeretetérôl és vonzalmáról, hanem barátainak, koronájának is nevezi ôket. Ezzel kifejezi azt a meggyôzôdését, hogy amikor Krisztus visszatér, számára a filippiek örömet fognak jelenteni, sôt egyenesen ôk lesznek az ô gyôzelmi koszorúja (vö. 1 Tessz 2,19; 1 Kor 9,25). Ugyanakkor érzôdik az aggodalma is a filippi közösség veszélyeztetettsége miatt, hogy ennek a várakozásnak nem fognak megfelelni, ezért hozzáteszi: ,,álljatok hát helyt az Úrban''. Az 1 Tessz 3,8 szerint Pálnál ez a kifejezés a hívô kitartást jelenti a megismert örömhírt. Minden akadály ellenére hűségesnek kell lenni az evangéliumhoz. Aki a filippieknek írt különbözô leveleket egybeszerkesztette, jó érzékkel illesztette ide azt az egységre való felhívást, amely eredetileg a fogságból írt levélhez tartozott. Az egység nagyon fontos követelménye Pálnak a filippiek esetében (vö. 2,2; 1,27). Most két jelentôs keresztény nôt szólít meg név szerint, Evódiát és Szintihét. Hogy ezeket az intelmeket Pál mennyire személyesnek szánta, látható abból, hogy az intô szót [parakaló, kérem] mindkettôjükkel kapcsolatban külön leírja. A két hölgy kiléte nem ismert elôttünk. Annak a feltételezésnek, hogy a házi közösségek vezetôit lássuk bennük, vagy pedig, hogy ezek ,,a korakeresztény közösség zsidó és pogány eredetű csoportjait jelképezô alakok lennének, ... nincs semmi reális alapja'' (J. Ernst 113). De a következô, 3. versbôl nyilvánvaló az, hogy a korai keresztény közösségekben a nôk is nagyon komolyan részt vettek ill. részt vehettek az evangélium szolgálatában. Ennek az volt a következménye, hogy a velük kapcsolatos konfliktusok, még ha személyes természetűek voltak is, az egész közösséget érintették. Az ilyen személyek esetében, akik kiemelkedô szerepet játszottak a közösségben, minden feszültség nyilvánossá vált. Pál ezért az Úr nevének tekintélyével felszólítja mindkettôjüket, hogy szálljanak magukba. Egyben kérésével biztosítja ehhez egy ottani munkatárs támogatását, aki nyilvánvalóan befolyásos személyiség a filippi közösségben. Vitatott, hogy Pál kérése kihez szól: valakihez, akit szerintük Pál ,,munkatársának'' [szüdzügosz = 'igatárs'] nevez, vagy egy Szüdzügosz nevű személyhez. Ha az elsô megoldást tekintjük megalapozottabbnak, amint ez az újabb keletű biblikus irodalomban is mind gyakrabban történik, akkor nem világos, hogy ki volt ez a munkatárs. A magyarázók számos, képzeletszülte megoldást vetnek fel. Gondolnak például Pálnak egyik ,,egészen közelálló munkatársára, aki egy ideig kísérôje volt útjai során...'' Lehet, hogy ez az ,,igaz munkatárs Timóteus'' volt? (G.Friedrich 167) Timóteust azonban még csak ezután szándékozik Filippibe küldeni az apostol. Mások Epafrodituszt vagy Szilást vélik felismerni az illetôben. Ismét más arra gondol, hogy a ,,munkatárs'' Péter apostol jelképes neve. Valaki még azt is fölvetette, hogy Pálnak Filippiben hagyott feleségét rejtené a görög szüdzügosz [= igatárs !] megjelölés. Végül még a személyt is megtalálták: azonos volna a Csel 16,14-ben szereplô Lídiával, akit Pál nôül vett. Tudjuk azonban, hogy Pálnak nem volt felesége. Ennyi fantáziálás láttán jobb, ha felhagyunk a kereséssel, és megelégszünk azzal, hogy Pál és a filippiek jól tudták, ki az illetô. Az mindenesetre biztos, hogy ,,az apostolnak egyik jól ismert, közeli munkatársa'' lehetett csak (G. Barth 71k), aki egyben ,,kiemelkedô hivatalos tekintély'' is volt Filippiben (J. Ernst 114). Mindenesetre furcsa, hogy Pál miért éppen azt a fontos személyt nem nevezi meg, akinek a segítségére számít. A személyes megszólítás ugyanis nyomatékot adna kérésének, és a megszólított nyitottabbá is válna általa. A közvetítés ugyanis mindig kényes dolog. Mindezek alapján valószínűbb, hogy mégiscsak tulajdonnév a Szüdzügosz, de alkalmas szójáték képzésére is. Szüdzügosznak nem csak a neve volt 'Munkatárs': ténylegesen jó munkatárs is volt. Bizonyára a levél elején említett 'püspökök' és diákonusok közé sorolhatjuk. Ez a helyzet annál is inkább sajnálatos az apostol szemében, mivel errôl a két hölgyrôl ô maga tanúsíthatja, hogy az evangélium szolgálatában küzdôtársai voltak. Vajon ez a szolgálat inkább a gondoskodó szeretet területén nyilvánult meg, mint Lídia bíborárusnô esetében? Mivel azonban a filippi hölgyek egészen szoros kapcsolatban látszanak állni Kelemennel és Pál többi munkatársával, és az apostol is nyomatékosan tanúsítja velük kapcsolatban, hogy vele együtt ,,harcoltak'' az evangéliumért, helyesebb azt feltételeznünk, hogy aktív részük volt a hitterjesztés végzésében. Pál név szerint megnevezi még Kelement is küzdôtársai közül, ezért biztos, hogy Kelemen is kitűnt szorgalmával. Róla nem kell az apostolnak részletesebben beszélnie, hiszen a közösség ismeri az érdemeit. Talán ô is a közösség 'püspökeinek' sorába tartozott. Bár Pál számára, és nyilván a közösség számára is, fájdalmas dolog lehetett a filippi konfliktus, az apostol mégis indokoltnak tartja kijelenteni, hogy az említettek neve a többi munkatárséval együtt be van vezetve az élet könyvébe. Az Élet Könyve Az az elképzelés, hogy vannak fontos könyvek, amelyek az ember számára döntô jelentôségűek, sorsszerűek, megjelenik már az Ószövetségben is (Kiv 32,32; Zsolt 69,29; 139,16; Dán 12,1), hasonlóképpen a korai zsidó irodalomban (szírBár 24,1; etHén 47,3) és késôbb az Újszövetségben (Lk 10,20; Jel 3,5; 20,15; 21,27). Ezekben az írásokban szó esik olyan könyvekrôl, amelyekben az emberek jó és gonosz tettei vannak feljegyezve (szírBár 2,41), és az 'Élet Könyve'-irôl is, amelyek Isten kezében vannak. Akinek a neve szerepel ebben a könyvben, az az Isten által kiválasztottak közé tartozik, és biztos lehet üdvösségében. A Dán 12,1 például Izrael népét biztosítja arról, hogy az idôk végén megmenekül; és ez mindazokra érvényes, ,,akik megtaláljuk nevüket a Könyvben följegyezve''. Amikor a hetvenkét tanítvány visszatér Jézushoz, arra kéri ôket, hogy örüljenek, mert nevük az égben föl van jegyezve (Lk 10,20). S amikor az idôk végén a holtakat megítélik, mindazokat a tűztengerbe vetik, akiknek a neve nincs benne az Élet Könyvében (Jel 20,15). A szent Városba pedig csak azok léphetnek be, akik a Bárány Életkönyvében föl vannak jegyezve (Jel 21,27). Ez azonban nem jelenti az abszolút módon garantált üdvösséget. A neveket ki is lehet törölni az Élet Könyvébôl. Annak nevét törlik ki, aki Isten ellen vétkezik (Kiv 32,32k). A Zsolt 69,29-ben imádkozó hívô arra kéri Istent, hogy azon társait a népbôl, akik ôt üldözik, törölje ki az Élet Könyvébôl. És János Jelenései is csak azoknak a keresztényeknek ígéri, hogy nevüket nem törlik az Élet Könyvébôl, akik ruháikat nem szennyezik be (Jel 3,5). Amikor Pál a 4,3-ban említést tesz az Élet Könyvérôl, arra akarja emlékeztetni munkatársait, hogy Isten meghívta ôket, hogy üdvözüljenek. Ez a tapasztalat képezi elkötelezettségük legfôbb alapját. De akkor ez is áll: Akik meg vannak váltva, akik ugyanarra az üdvösségre kaptak meghívást, azok között nincs helye nézeteltéréseknek. Az az öröm, hogy Istennél fel van a nevük jegyezve, talán mégiscsak fontosabb, mint valami féltékenykedô csetepaté. Pál természetesen nem gondol arra, hogy az illetôk neveit törölnék az Élet Könyvébôl. Az Isten által eszközölt kiválasztás említése indíthatta Pált arra, hogy a híveket ismét örömre szólítsa fel, ezúttal az egész közösséget. Hasonló ez a 3,1-hez, de itt ismétlés erôsíti a felszólítást. Amit ott elmondtunk, érvényes ezzel a hellyel kapcsolatban is. Nem akármilyen világi vidámságról van szó, hanem arról az örömrôl, amely a Krisztusban való létbôl fakad. A filippiek és minden hívô a Krisztussal való egység által részesült az üdvösségben. Ez az egység maradandó, tehát a hívek derűjének is maradandónak kell lennie, függetlennek az élet külsô, nem mindig vidámságra hangoló adottságaitól. Senki más szájából nem lehetnének meggyôzôbbek ezek a szavak, mint a fogoly apostoléból. Ezzel az örömmel, amelyet Isten megtapasztalt jósága miatt érzünk, nem fér össze az önelégültség. Most a filippiek vannak soron: az embereknek most az ô barátságukat és jóságukat kell megtapasztalniuk. Nem csak úgy, hogy ,,a jóság, amit egymás iránt gyakorolnak és megôriznek, ...meggyôzô jelzésként eljut az emberekhez'' (J. Gnilka 169), hanem úgy is, hogy jóságukat éreztetik minden egyes emberrel. A Krisztusban való öröm teszi lehetôvé ezt a nagyvonalúságot. Az Úr jövetelének közelsége ugyanakkor hatékonyan ösztönöz is erre. A várt parúzia azonban mindenekelôtt magát az örömöt növeli, hiszen ekkor valósul meg a tökéletes egység Krisztussal. Aki ebben az örömben él, az a gondok láttán nem nyugtalankodik, nem rémül meg. Aggódás helyett igazi, buzgó imában Isten elé tárja ügyeit és bajait. A filippi közösség e téren is példát vehet az apostol magatartásáról, aki fogságát szorongó félelem nélkül viseli, és helyzete ellenére az öröm érzése uralkodik lelkében. Az imához a hála érzésének is társulnia kell. Ez megakadályozza, hogy Istent olcsó önkiszolgáló bolttá degradáljuk. Mert az, aki köszönetet mond, az tudatában van annak, hogy mennyi jótéteményben volt része. Ez segíteni fog abban, hogy imánk is csak feltételes legyen. Hogy Istenre tudjuk bízni, vajon meghallgat-e bennünket, és hogyan. Ez nem lesz nehéz, ha az Úr visszatérésének közelében érezzük magunkat. Pál egy ígérettel zárja intelmeit. Isten békéje áll a középpontban. Az a béke ez, amely Istenbôl fakad, vagy másként: az Isten üdvözítô akarata, amelyrôl Pál csodálattal megállapítja, hogy minden emberi megértést felülmúl. Isten ugyanis gondoskodni fog arról, hogy a hívek szíve és minden gondolata, valamint akaratuk és szándékuk mindig a Jézus Krisztusban való létre irányuljon. Ez végül el fogja ôket tölteni azzal a biztonsággal, amely az üdvösségel kapcsolatban kizár minden aggodalmaskodást és szorongó félelmet. Több meggyôzô érv szól amellett, hogy a 4,8k versek eredetileg egy vitalevél részét képezték. A megismételt áldáskívánságok (pl. 7.9b versek) jelenléte jobban érthetô, ha ezek eredetileg két különbözô levél befejezését képezték. Egyébként a versek tartalma is jobban illik egy vitairathoz. ,,Végsô soron arról van szó, hogy a közösség minden körülmények között tartson ki abban, amit megtanult, amit ráhagytak, amit az apostol közvetített nekik'' (J. Gnilka 219). A szerkesztônek ugyanakkor jó alkalom is kínálkozott itt, hogy további intelmekkel egészítse ki a szöveget. Ezeknek a verseknek jól felismerhetô felépítése van, és meghatározott ritmus hatja át ôket. Az erkölcsi magatartásnak azok az általános kategóriái, amelyeket a 8. vers felsorol, a sztoikus népi filozófia nézôpontját tükrözik. Az apostol felhasználja ezeket a környezô világból származó kategóriákat, és azt ajánlja, hogy vegyük azokat figyelembe, természetesen azzal a szándékkal, hogy azt tettek is fogják követni. Hiszen egy keresztényben meg kell lenniük azoknak az erényeknek is, amelyeket a pogány környezet felmutat és értékel. Az igazi értékeket a sajátjává kell tennie. Az erkölcs terén természetesen nem elégedhetünk meg ennyivel. A közösségnek mindenekelôtt azt kell tettekre váltania, amit az apostol szóval és példával tanított és átadott nekik. Pál a környezet értékeitôl eljut a keresztény örömhírhez, amelyet a filippiek az apostolnak köszönhetnek, és az ô példáján figyelhetik meg, hogy hogyan kell azt életre váltani. Befejezésül békét kíván nekik. Ez nem puszta kívánság, hanem a kívánt valóság ígérete. ======================================================================== Az apostol hálája (4,10-20) 1. 4,10--20 -- egy külön levél? A bibliakutatás nem egységes abban a kérdésben, hogy a negyedik fejezetben a 10-20. versek az eddig említett két levél egyikéhez tartoztak-e, vagy önálló köszönetnek kell ezt tekintenünk, amelynek elveszett a bevezetése, vagy éppen egy további levél volt ez a filippieknek. Olyan kutatók is vannak persze, akik a Filippi levelet, úgy, amint van, mai formájában eredeti egységnek tartják. A vitalevél része aligha lehetett egy ilyen köszönô irat. ,,A vitalevelet megelôzô levél ugyanis ... a 2,25-30-ban feltételezi, hogy Epafroditusz elhozta már a közösség adományait'' (G. Barth 75). Ha viszont a fogságból írt levébe utaljuk, akkor Barth szerint az a nehézség merül fel, hogy a köszönô szavak csak a levél végén állnak, ,,az 1,1-3,1-ben nem találunk sehol olyan helyet, ahová a 4,10-20 igazán illenék'' (i.m. 75.o.). Köszönet a köszönô levél végén -- ez eléggé sajátságos volna. A köszönet, amely a levél megírásának tulajdonképpen oka volt, így ,,csak a befejezésben jelenne meg elôször, miután ,,már minden más széltében-hosszában szóba került, a kapott ajándékokra is többször történt utalás, de a tulajdonképpeni köszönet vagy az ajándékok fölötti öröm egyetlen szóval sem szerepelt'' (i.m. 75.o.). Azzal szemben, hogy ez a rész a fogságból írt levélhez tartozna, igen komolyan vehetjük azt az érvet is, hogy a két részben feltételezett viszonyok egészen különbözôek. A fogságból írt levél hosszú idôvel azután készült, miután Epafroditusz meghozta az ajándékokat. Miért várt Pál ennyit a köszönettel? Ezzel szemben a 4,10-20 megfogalmazása olyan, hogy a szövegben az apostolnak az ajándékok átvétele utáni, elsô reakcióját kell látnunk. Az a benyomásunk, hogy Pál ezt közvetlenül az ajándékok megérkezése után írta. Ha ez így van, akkor ennek a résznek a megírási ideje nem esik egybe a fogságból írt levél megírási idejével. Mindezek alapján 4,10-20-ban egy önálló, elsô köszönôlevelet láthatunk. 2. Szövegmagyarázat Az apostol nem fellengzôs szavakkal mond köszönetet ebben a rövid írásban. A kifejezett köszönet szavai tulajdonképpen hiányoznak ebbôl a részbôl. Pál inkább azt hangsúlyozza, hogy nem is számított a segítségükre. A kutatók a fentiek láttán alkották meg a ,,köszönet nélküli köszönet'' kifejezést. Pál ugyanis örömének kifejezése mögé rejti háláját. Ez az öröm ,,az Úrban születik, és a Krisztushoz való közös odatartozás határozza meg'' (J. Gnilka 173). Az apostol olyan nyelvezetet használ, amellyel a természet kivirulását szokás ábrázolni. Így írja le és jellemzi azt az eseményt, amely különös örömet okozott számára. Megtapasztalta, hogy ,,végre ismét kivirult'' a hívekben a róla való gondoskodás erénye. Nem szabad emögött semmiféle burkolt szemrehányást sejteni, mert Pál siet hangsúlyozni, hogy a filippiek már azelôtt is aggódtak érte, mielôtt adományaikat elküldték volna. Csak nem volt megfelelô alkalom arra, hogy gondoskodásukat a gyakorlatban is megvalósítsák. A 2 Kor 11,8k-ból is tudjuk, hogy Pál kapott támogatást Makedónia egyházaitól, mégpedig akkor, amikor Korintusban nehézségei támadtak. Hogy a megvalósítást most mi akadályozhatta, arra vonatkozóan csak találgathatunk. Az ok talán az ô esetleges ínségükben rejlett, vagy a súlyos üldözésekben, amelyeknek ki voltak téve? Ezt már nem tudjuk! Valamit azonban megtudnak a filippiek az apostol köszönete mellett. Ajándékaik feletti öröme valójában nem szükséghelyzetébôl fakad. Valóban nehéz a helyzete, de nem ezért írja köszönô levelét, s nem azért, hogy talán még további támogatást is kapjon. Hisz megtanulta már, hogy kevéssel is beérje, és elfogadja az adott életkörülményeket. Mégis, Pál alapvetôen helyesnek tartja, ha az egyházak anyagiakkal támogatják az ige hirdetôit; ezt még egy jézusi mondással is alátámasztja. A maga esetében ugyan nem ragaszkodik ehhez a jogához, szemmel láthatóan azért, mert attól tart, hogy ezzel ártana az evangélium ügyének (vö. 1 Kor 9,4-18). Abban a korban voltak ugyanis olyan vándortanítók, akik tanításukat önzô indítékokból hirdették az embereknek. A filippiek számára kitüntetés, hogy az ô esetükben kivételt tesz e szabály alól. Álláspontja ezáltal mit sem változik. Azt, hogy ne várjon senkitôl támogatást, miként már mondottuk, igénytelensége teszi lehetôvé. Mindezt egy rövid versben (12-13. v.) fogalmazza meg. Megbirkózik ô mindennel, legyen az nélkülözés vagy bôség. Látható, hogy igehirdetô tevékenységét szerinte nem csak a szükség és a baj veszélyeztetheti, hanem a jóllakottság és a bôség is. Mindkettôtôl igyekszik távol tartani magát. A külsô dolgokkal kapcsolatban a távolságtartás a cinikus-sztoikus filozófia eszménye. Eszerint az anyagi javaknak és a külsô bajoknak nincs jelentôségük. Epiktetosz, a sztoikus filozófus azt mondja errôl: ,,Ti úgy gondoljátok, hogy a császár általános békét teremt számunkra... De adhat-e ô nyugalmat a lázban, megvédhet-e minket a hajótöréstôl, a tűzvésztôl, földrengéstôl és villámcsapástól? A szerelemtôl? Nem. A gyásztól? Nem. Az irígységtôl? Nem, semmi ilyesmitôl nem tud megôrizni bennünket. A filozófusok tanítása azonban azt ígéri, hogy ezektôl is nyugalmat ad nekünk'' (Epiktetosz, Gespräche [Beszélgetések], 3,13,1k.4- 8. Ford. J. Leipoldt, W.Grundmann, in: Umwelt des Urchristentums II, Berlin, 31972, 327k.o.). Ezért az igazi bölcs nem tulajdonít nagy jelentôséget a hírnévnek és az ismeretlenségnek, az élvezetnek és a fájdalomnak, a gazdagságnak és a szegénységnek, az egészségnek és a betegségnek, sôt, még az életnek és a halálnak sem. Pál abban különbözik a sztoikustól, hogy nem saját erejébôl tud független lenni azoktól a dolgoktól, amelyek igehirdetô munkájának akadályai lehetnének. Krisztus az, aki képessé teszi ôt erre. E kitérés után az apostol visszatér a köszönet témájához, természetesen igen tartózkodó hangnemben (14. v.). Biztosítja a filippieket arról, hogy jól tették, amikor részt vállaltak megpróbáltatásaiban. Nem az adomány nagysága áll az elôtérben, hanem az ô tettük, mely annak bizonyítéka, hogy közösséget vállalnak apostolukkal a szükség idején. Ez már hagyomány az ô esetükben. A fokozottan hangsúlyos ,,ti, filippiek'' fordulattal emlékezteti ôket arra, hogy egyedül nekik engedte meg korábban, ,,az evangélium kezdetén'', hogy támogassák ôt, mikor elhagyta Makedóniát. Ezt nem úgy kell értenünk, mintha Pál szerint igehirdetésének igazi kezdete az lett volna, amikor Makedóniában működött. A megfogalmazást a filippiek nézôpontjából kell értenünk. Ôk beszélhettek errôl az idôrôl úgy, mint ,,az üdvösség hirdetésének kezdetérôl'' (M. Dibelius 96). És abban az idôben egyetlen más közösség sem állt az apostollal adok-veszek kapcsolatban, csak a Filippi egyház. Pál itt a kereskedelem kifejezéseit használja. Az adás és a kapás természetesen más-más téren valósul meg. A közösség lelki javakat kap az apostoltól, ô viszont anyagi támogatásban részesül mindezért. A ,,számviteli fogalmak'' (J. Gnilka 177) használata azt mutatja, hogy Pál az ô hozzájárulásukat nem könyöradománynak tekinti, amit neki koldulnia kellene, hanem igazságos ellenszolgáltatásnak. Ha figyelembe vesszük, hogy az apostol más közösségek esetében nem vette igénybe ezt a lehetôséget, mert el akarta kerülni az igehirdetés céljának félremagyarázását (vö. 1 Tessz 2,5; 1 Kor 9,12), akkor nyilvánvaló számunkra, hogy ez a tény a filippi közösséggel való bensôséges kapcsolatáról tanúskodik. Az ô esetükben az apostol nem tart félreértéstôl, félremagyarázástól. Hálásan mond köszönetet a címzetteknek azért, hogy ôk már a tesszaloniki egyház második megalapítása idején, és késôbb máshol is nem egyszer a segítségére voltak. Ez nem mond ellen szükségszerűen az apostol azon megjegyzésének az 1 Tessz 2,9-ben, hogy Tesszalonikiben ô éjjel-nappal dolgozott, mert nem akart az ottani keresztények terhére lenni. Azok az ajándékok, amelyeket Filippibôl kapott, nyilván nem voltak elégségesek az ellátásához. Mindenesetre hamarosan újra kiemeli az apostol, hogy ebbôl a hálatelt visszaemlékezésbôl nem szabad helytelen következtetéseket levonni. Neki nem az ajándékok a fontosak. Ô annak örül, hogy a filippiek, amikor igyekszenek róla gondoskodni, a maguk számára teremnek gyümölcsöt, mely megmarad az idôk végére. A keresztényeket a hit által elnyert megigazulás tudata nem jogosítja fel az önelégült tétlenségre; igazvoltukat ugyanis meg kell ôrizniük. Pál olyan ítéletrôl is beszél, mely azokat sújtja, akik nem valósítják meg a Lélek művét (vö. Róm 14,10k; 1 Kor 3,8k; 4,4k; 2 Kor 5,10; 9,6). Miközben mindezeket világosan elmondja, Pál írásban is tanúsítja, hogy az adományokat maradéktalanul megkapta (18a v.). Az ajándékok által, amelyeket Epafroditusz átadott, olyan gazdagon megajándékozottnak érzi magát, hogy már semmi továbbira nincs szüksége. Természetesen még ennél az egyszerű közlésnél sem mulasztja el utalni arra, hogy adományuk végsô soron Istennek bemutatott áldozat, és Isten abban különösen kedvét leli. A rövid levél, amely nyugtázza a filippi közösség adományait, két gondolattal zárul. Az elsô egy ígéret, melynek biztos beteljesedését a személyes ,,az én Istenem'' kifejezés jelzi (19. v.), a második pedig istendicsôítés (20. v.). Mivel ez a közösség nem feledkezett meg az apostol támogatásáról, hanem mindig igyekezett ôt megsegíteni szükségében, viszonzásul Isten gondoskodni fog arról, hogy ôk se szenvedjenek semmiben hiányt; nem földi ajándékokkal fogja ôket megjutalmazni, hanem azzal, hogy részük lesz az apostol dicsôségében, amely Jézus Krisztusban ki fog nyilvánulni. Minden apostoli fáradozásnak, és a közösség erôfeszítéseinek is egyedüli célja Isten, akit dicsôség illet minden idôben és korban. Ehhez a dicsôséghez mi semmit hozzá nem tehetünk, csak csodálva magasztaljuk azt. ======================================================================== Üdvözlések, áldáskívánságok (4,21-23) Az ókori levelek bevezetésének meghatározott formája volt (küldô -- címzett -- köszöntés). A levél befejezése is köszöntés volt, általában egyetlen szóban. A sajátkezű aláírást nem ismerték. Ehelyett a befejezô köszöntést írták saját kezűleg. Mivel a leveleket általában írnokok írták le, a befejezés szemmelláthatóan elkülönült a levél többi részétôl, és tanúsította annak hitelességét. Pál is követte ezt a szokást, amint az kitűnik azokból a saját kézzel írt megjegyzésekbôl, amelyeket a Galata levélhez (Gal 6,11) és az 1. Korintusi levélhez fűzött (1 Kor 16,21), valamint a Római levélben a levelet író Terciusz megjegyzésébôl (Róm 16,22). Pál esetében azért volt ez természetes, mert levelei az egyházaknak szóló, hivatalos írások voltak, és így azok hitelesítésére szükségszerű volt a saját írás. Valószínű tehát, hogy a Filippi levél befejezô köszöntését és az áldást is saját kezével írta az apostol. Ezek a sorok eredetileg a fogságból írt levél végén álltak, amint ezt ,,a császári házból valók'' kitétel mutatja (vö. Fil 1,13); de jó befejezését képezik a Filippi levélnek is, miután egy szerkesztô kialakította annak mai formáját. Pál leveleinek befejezése egyébként eléggé eltér a többi ókori levéltôl. Az ô befejezései lényegesen terjedelmesebbek, és a páli levelek mindegyikében megtalálható áldásszöveg olyan szabályos formát mutat, hogy az bizonyára az istentisztelet szövegeibôl került ide. Az apostol elôször köszönti a közösség minden tagját. Már a levél bevezetésében is (= hála és könyörgés a levél elején) többször használta az ,,összes'' szót, mert a közösségben mindenkire gondolt. Itt ugyanezt teszi, de az egyesszámú ,,mindenki'' alakot használja. Így közvetlenebbé válnak szavai. A közösség minden egyes tagját meg akarja szólítani. Mint az 1,1-ben, úgy itt is mindegyiküket ,,Jézus Krisztusban szent''-nek mondja, mert szentek ôk: Isten meghívása és a Jézus Krisztus által elnyert megváltás következtében Isten végidei népéhez tartoznak (vö. Iz 4,3; 62,12; Ez 37,28). Meglepô viszont, hogy a köszöntést felszólító módban írja: ,,köszöntsetek minden szentet...!'' A közösségben az érintett személyek nyilván tudják, hogy nekik kell a köszöntést továbbadniuk. Lehetnek ezek például az 'episzkoposzok' és a diákonusok. Saját köszöntése után a vele lévô testvérek köszöntése következik. A 22. versbôl látható, hogy egy szűkebb körrôl, az apostol közvetlen környezetét képezô csoportról van szó; azok a munkatársai ezek, akikrôl egyébként eléggé kritikusan nyilatkozott korábban(vö. 2,21). Ha most mégis testvéreinek mondja ôket, akkor nyilvánvaló, hogy minden fenntartása ellenére különösen szoros közösségben érzi magát velük. Végül közvetíti az egész közösség köszöntését is. Saját egyháza tagjait is a megtisztelô ,,szentek'' jelzôvel illeti. A szentek köszöntik a szenteket. A címzettek is, a fogság helyének közössége is egyformán részese a meghívásnak, a megváltásnak, és tagja Isten szent népének. Befejezésül külön is megemlíti az efezusiak egyik, meghatározott csoportját. Ezek azok, akik ,,a császár házából valók''. Ez a kifejezés nem jelent szükségszerűen olyan személyeket, akik Rómában a császár ,,házához'', családjához tartoztak. Más városokban is lehetett ezt a kifejezést használni olyan személyek esetében, akik valami módon a császárhoz tartoztak. Itt rabszolgákról, szabadosokról vagy egyszerűen császári szolgálatban álló keresztényekrôl (vö. J. Ernst 122) lehet szó, akiknek az említése megnyugtató lehetett az apostol sorsa miatt aggódó filippiek számára. Pált mindenesetre testvérek sokasága vette körül fogsága idején. A levél áldáskívánsággal zárul. Az a kegyelem, amelyben a közösség Jézus Krisztus megváltó műve által részesült, maradjon velük. ,,Veletek'' helyett ,,lelketekkel''-t mond [pneuma], ezzel még egyszer ,,burkoltan figyelmeztetni akarja ôket, hogy legyenek egyek és egyetértôk, mert egy léleknek kell lenniük (vö. 1,27)'' (J. Gnilka 183). ======================================================================== Bevezetés 1. A levél megírásának indítéka A Filemon-levél létét egy olyan gyakorlati oknak köszönhetjük, amely az adott korra nagyon jellemzô. Egy Onezimusz nevű rabszolga megszökött urától, Filemontól. A levélbôl nem tudjuk meg, mi volt a szökés oka. Az indíték lehetett a szabadságvágy, az emberhez méltó bánásmód hiánya, de vétség is, esetleg csalás vagy lopás (ld. 18. v.). A szökött rabszolga találkozott Pállal. Valószínűleg szándékosan kereste fel. Keresztény urának házában (19. v.) hallhatott már Pálról, és most szerette volna, ha Pál közbenjár érte uránál. A Pállal való találkozás során maga Onezimusz is az evangélium híve lett, s ezt követôen hűséggel szolgálta az apostolt fogságában (ld. 13. v.). Az érvényben lévô jogviszonyok miatt, de fôleg urának beleegyezése nélkül, Pál nem akarta magánál tartani Onezimuszt, hanem visszaküldte Filemonhoz. És hogy ott szigorú büntetés helyett testvéri fogadtatásban legyen része, az apostol ajánlólevelet küld Filemonnak és a házában összejövô közösségnek. Ha szabad ide kapcsolnunk a Kol 4,7k-t, amire kellô okunk van, akkor Filemon közössége Kolosszében volt; az említett helyen ui. az szerepel, hogy Onezimusz Kolosszébôl való. Levelünk az apostol többi leveléhez hasonlóan tagolódik: bevezetés (1- 3. v.), hálaadás és kérés (4-7. v.), a levél fô része (8-20. v.) és a befejezés (21-25. v.). Mindenkelôtt azonban azt a mesteri módot csodálhatjuk benne, amellyel Pál arra szeretné megnyerni Filemont, hogy szökött rabszolgáját, aki most már a hitben testvérévé lett, ôszinte szívvel és szeretettel fogadja vissza. Egyre újabb szempontokkal, óvatosan és mégis határozottan, Pálnál egyébként nem ismert kedveskedéssel terjeszti elô kérését, remélve, hogy Filemonnál és övéinél készséges meghallgatásra talál. Ebben a levélben, amely valójában nem magánlevél, mert Filemonon kívül mások is szerepelnek címzett- ként (2. v.), Pál nyilvánvalóan nem akarta mérvadóan megtárgyalni a rabszolgakérdést. De a levél ,,lehetôséget ad arra, hogy a rabszolga Onezimusz sorsán keresztül Pál igehirdetését annak mindennapi következményeivel együtt megismerjük'' (P.Stuhlmacher, 17.). 2. A megírás helye és ideje Pál a levélben többször említi, hogy az adott idôpontban éppen fogságban van. De vajon hol lehetett fogságban, amikor a Filemon- levelet írta? Tulajdonképpen három helyrôl lehet szó: Róma, a tengerparti Cézárea és Efezus (ld. a Filippi levél kommentárjának bevezetô részét). Ma többnyire Efezust tekintik annak a helynek, ahol a Filemon-levél készült. Pál leginkább innen ,,tervezhette a 22. versben említett utazását, küldhette vissza Onezimuszt Filemonhoz, de remélhette ... hogy Filemon a szolgáját újra visszakapja segítôtársként ... Ha meggondoljuk, milyen hosszú és költséges lett volna az út Rómába és onnan vissza, vagy tekintetbe vesszük a Kolossze és Cézárea közti hasonlóan hosszú utat, akkor mindenképpen az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a Filemon-levél keletkezési helye Efezus'' (P.Stuhlmacher, 21.). Emellett szól az a tény is, hogy egy szökött rabszolgának Kis- Ázsiában sokkal nagyobb esélye volt az eltűnésre, mint Rómában, ahol már kidolgozott módszerek voltak arra, hogy újra elfogják a rabszolgákat. Ha ezt a feltételezést elfogadjuk, akkor a levelet Pál az ötvenes évek közepén írhatta Efezusban. A levélbeni közbenjárás Onezimusz érdekében nyilvánvalóan sikeres volt, ha hihetünk a Kolosszei levél tanúságának. 3. Rabszolgák az ókorban Az ókorban a rabszolgaságnak jelentôs szerepe volt a családi és a társadalmi életben. Nem korlátozódott egyes országokra. Rabszolgák mindenütt voltak. Sokan beleszülettek ebbe a sorsba. A rabszolganôk gyermekei is rabszolgák, a szabadokéi viszont szabadok voltak, még akkor is, ha apjuk rabszolga volt. Mások úgy lettek rabszolgákká, hogy háborúban fogságba estek és hadizsákmányként eladták ôket. A császárok korában a rabszolgák seregét növelték a kitett és eladott gyermekek, valamint akik önmagukat adták el rabszolgának. A rabszolgavadászatok is kedvelt módjai voltak az olcsó munkaerô szerzésének. A rabszolgákat az élet legkülönfélébb területein alkalmazták. Munkásként dolgoztak a nagy földbirtokokon, a kézműiparban, a nagykereskedôknél, és különösen szörnyű körülmények között a bányákban. Emellett sok ún. házi rabszolga és rabszolganô is volt. A férfiakat szolgaként, szakácsként, pedagógusként, sôt orvosként alkalmazták, a nôket pedig dajkaként, ápolónôként. Így a rabszolgák között is kialakult valamilyen hierarchia. Amint Plutarchosz írja: ,,a legkiválóbbakra felügyelôi szerepet bíztak a szántóföldeken, a hajózásban, a kereskedelemben, a háztartásban, a pénzváltóhelyeken és a pénzügyletekben.'' (W.Foerster, Neutestamentliche Zeitgeschichte, Hamburg 1968. 211.o.) A rabszolgákat mint tulajdont nem személyeknek, hanem tárgyaknak tekintették. Teljesen ki voltak szolgáltatva uruk önkényének. Juvenalisnál olvashatjuk, hogy egy úrnô, aki férjétôl egy rabszolga keresztrefeszítését kívánja, így felel, amikor férje indoklást kér, mondván, hogy emberrôl van szó: ,,Te bolond! Hát ember a rabszolga? Lehet, hogy semmi rosszat nem tett; de én akarom, parancsolom, indoklás helyett döntsön az én akaratom!'' (W. Foerster idézett műve, 211.o.) A császárság korának kezdete óta azonban kezdett emberibbé válni a rabszolgákkal való bánásmód. A rabszolgák keserves helyzetükbôl gyakran szökéssel próbáltak kiszabadulni. Olyan esetben is szökéshez folyamodtak, ha valami büntetendôt követtek el. A szökés általában komoly veszteséget jelentett a tulajdonosnak. Ezért a szökevényt sokszor körözôlevél útján is keresték. Egy ilyen iratból, amelyet a Kr.e. 2. század közepén függesztettek ki Alexandriában, arról értesülünk, hogy egy Arisztogenész nevű embertôl Hermon nevű rabszolgája megszökött. Majd az irat felsorolja a fô jegyeket, amelyekrôl a rabszolga felismerhetô. Aki elfogja, jutalomban részesül. A nyomravezetô információkat kérik közölni a helytartói hivatallal. Ugyanígy keresnek egy Bion nevű rabszolgát is, aki Kallikrátésztôl szökött meg. Ha a szökevényt elfogták, ,,a szokásos büntetés ... botozás, bilincselés, bélyeg rásütése volt... Az állami rabszolgákat esetleg fegyházba is zárták... Csak ritkán és súlyosbító körülmények esetén... hallunk halálbüntetés kiszabásáról'' (J.Gnilka, 70.). Az elfogott vagy szökésbôl visszatérô rabszolgának nagy szerencséje volt, ha befolyásos szószólót talált, aki uránál közbenjárt érte. A Filemon-levél egy ilyen közbenjárás dokumentuma. ======================================================================== Címzés és üdvözlet (1-3. v.) Ez a rövid, nagyon személyes hangvételű és különleges kívánságot közvetítô levél, ugyanúgy mint az apostol összes levele, a levélíró és a címzettek megnevezésével és áldó üdvözlettel kezdôdik. De ez az egyetlen, amelyben az író Jézus Krisztus foglyának nevezi magát, méghozzá rögtön a levél elején. Máskor rendszerint apostoli tekintélyére hivatkozik (ld. Róm 1,1; 1 Kor 1,1; 2 Kor 1,1; Gal 1,1). Most azonban másféle tekintéllyel szól a címzettekhez. Ez tekintély azon a tényen alapszik, hogy ô az evangélium szolgálata miatt szenved és Krisztusért van fogságban. De nem azért nevezi magát Krisztus foglyának, hogy részvétet ébresszen, hanem mert bilincsei ,,mindennél jobban tanúsítják ... Krisztushoz való teljes kötôdését'' (J.Ernst, 128.). Aki viszont testében és életében ilyen maradéktalanul átadta magát Krisztusnak, az joggal elvárhatja, hogy halljuk és meghallgassuk kérését. Küldôtársként, miként más levelekben is (ld. 2 Kor 1,1; Fil 1,1; 1 Tessz 1,1), Timóteust nevezi meg, aki a Csel 16,1 szerint Lisztrában született zsidó anyától és görög apától. A filippi közösséghez írt levelében Pál ezt a munkatársát úgy állítja elénk, mint aki különösen sokat fáradozik az evangéliumért (Fil 2,22; vö. 1 Kor 16,10). Pál megbízásából többször kelt útra az apostol által alapított közösségekhez (ld. 1 Kor 4,17; 16,10; Fil 2,19; 1 Tessz 3,2.6). ,,Filemon valószínűleg Efezusból ismerte'' Timóteust (J.Reuss, 48.). Pál itt csak testvérnek nevezi, vagyis úgy említi, ahogyan bármely keresztényrôl is beszélhetett. A keresztényeket egymással mindig testvéri köteléknek kell összekötnie, attól függetlenül, hogy egyébként kinek-kinek milyenek a körülményei és mik a feladatai. Bár Timóteus a levél társ-küldôjeként szerepel, ez nem jelenti azt, hogy annak társszerzôje is. Az egész iratban jól láthatóan az apostol a tényleges szerzô. Már a hálaadást (4.v.) egyes számban írja, s a levél fontos kéréseit és megállapításait ugyanígy egyes szám elsô személyben olvashatjuk, gyakran saját nevének említésével (ld. 9k.12k.17.19.20k v.). Biztosra vehetjük azonban, hogy Timóteus teljes mértékben azonosult a levélben szereplô kéréssel. Egy ilyen ügyben Pál bizonyára hallgatta munkatársa tanácsait is. A címzettek közt elsôként ,,Filemon, kedves munkatársunk'' szerepel. Ô annak a házi közösségnek az elöljárója, amelyet az apostol a felsorolás végén ugyancsak üdvözöl, és akit Pál maga térített az evangéliumi hitre (ld. 19. v.), talán Efezusban. Az, hogy Filemont a ,,kedves'' jelzôvel illeti, nem felszínes szóvirág. Elsôsorban nem is személyes szimpátián alapul, hanem Krisztus szeretetének egységén. Aki azonban ennek a szeretetnek a kötelékébe tartozik, aligha maradhat érzéketlen a fennálló probléma elôtt. A ,,munkatárs'' megjelölés Filemont úgy jellemzi, mint aki a helyi közösségben különösen sokat tesz az evangélium szolgálatáért. Filemon után második címzettként egy Appia nevű asszony következik, akit Pál ,,nôvéré''-nek szólít. Bizonyára Filemon feleségérôl van szó. Miként a férje, ô is keresztény; ezt bizonyítja a nôvér megszólítás. Valószínűleg a férje vezette el a hitre. A levélíró fontosnak tartja, hogy Appiát külön is említse, mert abban az idôben rabszolganôkkel és rabszolgákkal elsôsorban az asszonyoknak volt legtöbb dolguk a háztartásban. Így Appiának döntô szava lehet Onezimusz sorsát illetôen. Mivel Appia neve két olyan férfié között szerepel, akik szemmel láthatóan nagy szolgálatot tettek az evangélium ügyének, Appiát ebben a vonatkozásban is közéjük illônek tekinthetjük. ,,Asszonyok részvétele nélkül az ôskeresztény közösségek nem fejlôdhettek volna olyan gyorsan és hatékonyan'' (J.Gnilka, 16.). A név szerint felsorolt címzettek közül az utolsó: ,,küzdôtársunk Archippusz''. Ôt a korábbi egzegézis Filemon és Appia egyik fiának tekintette; erre azonban nincs meggyôzô érvünk. Azt azonban biztosnak tekinthetjük, hogy valamilyen rokoni vagy baráti kapcsolatban állt a családdal és a házi közösségben különleges szerepet töltött be. Pál ,,küzdôtársnak'' nevezi, s ez ,,a missziós munkában való nagyobb részvételt fejez ki, mint a »munkatárs« (ld. Fil 2,25)'' (J.Ernst, 129.). Az említett személyeken kívül az apostol még a Filemon házában összejövô egész közösségnek is szánja a levelét. Az ôskeresztény házi közösségek A házi közösségekben a ,,házi'' a közösség méreteit meghatározó jelzô. Hogy ezt pontosabban megértsük, tudnunk kell, hogy a »ház« két dolgot jelenthet. Egyrészt egy lakóépületet, amelyben egy család él, másrészt egy ház lakóit, azaz egy családot a szó legtágabb értelemében. Ennek a két értelemnek megfelelôen elôször úgy határozhatjuk meg a házi közösséget, hogy az egy bizonyos házban gyűlik össze, függetlenül az összejövôk esetleges rokoni vagy egyéb kapcsolatától. ,,Általában azt mondhatjuk: egy római átriumos ház, egy római városbeli »insula« (azaz többemeletes bérház, a földszinten üzletekkel), egy görög perisztülionos [oszlopcsarnokos] ház vagy egy hellenista keverék-épület udvarral s azt körülvevô szobákkal mind helyet tud adni kb. 10-20 vagy még több személy összejövetelének'' (H.J.Klauck, 17k). Legfeljebb kb. 30-40 személyes befogadóképességgel számolhatunk. Más a helyzet Palesztínában, ahol a ház rendszerint csak egy szobából áll. De ott is van tudomásunk ,,terjedelmesebb lakóépületekrôl több szobával, 2-3 emelettel és belsô udvarral'' (im., 28. o.). A ,,házi közösség'' értelmezésénél másodszor a ház lakóiból kell kiindulnunk. Ekkor a ,,kis egyház'' elsôsorban azokból áll, akik a korabeli felfogás szerint egy ház közösségéhez tartoztak. Itt mindenekelôtt a ház urát, a férjet, apát kell említenünk; utána a házhoz tartoznak még a feleség vagy feleségek, a gyermekek és a rabszolgák, akiket általában csak élô ingóságnak tekintettek. A család köre azonban még más családtagok (rokonok) és barátok számára is nyitott. Egy keresztény házi közösség mindkét alapon szervezôdhet. Magába foglalhatja ,,egy »ház« [család] tagjait'' akár teljesen, akár részlegesen. (Filemon házi közösségérôl levelünkbôl tudjuk, hogy a házhoz tartozó rabszolga még nem volt keresztény.) Ezen túl más személyekre is kiterjedhet, akik egy jómódú keresztény tágas otthonában összegyűlnek. Az újszövetségi szövegek számos ilyen házi közösséget említenek vagy legalább közvetve utalnak rájuk. Így Pál az 1. Korintusi levélben kifejezetten beszél Akvila és Priszka házi közösségérôl Efezusban. Ezt a házaspárt Klaudiusz császár zsidóellenes rendelete űzte el Rómából. Elôször Korintusban telepedtek le. Pál, minthogy ugyanaz volt a mestersége, Korintusban náluk kapott szállást és munkát (Csel 18,2k). E házban kezdte meg korintusi misszióját, és bizonyára Akvila és Priszka otthonában jöttek össze házi közösségként az elsô korintusi hívôk is. Késôbb Pállal mindketten Efezusba költöztek, ahol -- az 1 Kor 16,19 tanúsága szerint -- ismét házi közösséget gyűjtöttek maguk köré. Ha a Rómaiaknak írt levél 16. fejezete eredetileg is e levélhez tartozott (amit a kutatók tulajdonképpen vitatnak), akkor ugyanez a házaspár Rómába visszatérve ott is újból egy közösségnek adott helyet otthonában (Róm 16,3k). Pálnak komoly oka van rá, hogy kedves szavakkal mondjon nekik köszönetet (Róm 16,4). Korintusban számos házi közösség létezett, melyek aztán különleges alkalmakkor együttes összejövetelt is tartottak (ld. 1 Kor 14,23), hogy nagyobb közösségben ünnepeljék meg azt, amit egyébként kisebb körben szoktak: az imát és a kenyérszegést. Másutt is hasonló lehetett a helyzet. Ezekben a házi közösségekben találtak szállást és támogatást a vándormisszionáriusok, és egyúttal ez volt ,,a helye a katekézisnek, a hit oktatásának'' is (H.J.Klauck, 62.). A házi közösség tulajdonképpen nem keresztény eredetű: elôzményei vannak a pogány és zsidó környezetben egyaránt. Így pl. a görög-római világban közismertek voltak a házi istentiszteletek. Ciceró így dicséri ezeket: ,,Mi lehet szentebb, mi védettebb az összes vallási gyakorlatok által, mint az egyes polgárok otthona? Itt van az oltár, a tűzhely, itt vannak a családi istenek, itt van együtt a szentély, az istentisztelet és minden imádat. Ez a menedékhely mindenütt olyan szent, hogy gonosztettnek számít valakit kiragadni innen'' (vö. H.J. Klauck, 83.). Ehhez még hozzá kell vennünk azokat a magánkultuszokat, ,,amelyek nem korlátozódnak egy családra, hanem közösséget gyűjtenek maguk köré'' (H.J.Klauck, 85.), valamint az ókorban gyakori egyesületeket a megfelelô gyűléstermekkel. A keresztény házi közösségek létrejöttében azonban sokkal nagyobb része volt a zsidó környezetnek. A zsidók otthona a megélt hit központja volt. A család napi életrendjét a reggeli, a déli és az esti ima szentelte meg. Itt ünnepelték meg minden héten a szombat ünnepi szertartását. Az év nagy ünnepei visszatükrözôdtek a hozzájuk kapcsolódó családi szokásokban. Ezek közül is kiemelkedett a húsvét ünnepe, mert ,,erre az alkalomra minden ház templomhoz hasonlóvá, felszenteltté lett'' (Alexandriai Filó; idézi H.J.Klauck, 93.). A keresztény házi közösségek létrejöttében fontos szerepe lehetett a zsidóság zsinagógáinak is. A zsinagógák -- amint az ásatások többszörösen bizonyítják -- gyakran magánházakból alakultak ki, melyeket késôbb zsinagógává építettek át, a ház bizonyos részeit azonban az eredeti tulajdonos továbbra is lakásként használta. ,,Ha meggondoljuk, hogy a missziós kereszténység mint magból a zsinagógából és az aköré csoportosuló ún. istenfélôk gyülekezetébôl nôtt ki, akkor kézenfekvô az a feltételezés, hogy az újonnan létrejövô keresztény házi közösségek mintaképei valójában a zsidó házi zsinagógák voltak'' (P.Stuhlmacher, 72k). A kérdéskörrôl bôvebben lásd fôként: H.J. Klauck, Hausgemeinde und Hauskirche im frühen Christentum, Stuttgart 1981. Az ügy tehát, amelyben Pál közbenjár, távolról sem csak Filemonra tartozik. Pál írása szigorú értelemben véve nem magánlevél. Az apostol az összes megnevezettnek felteszi a kérdést, hogy miként viszonyulnak a hozzájuk visszatérô Onezimuszhoz. Legfôképpen azonban Filemonnak, mint a házi közösség elöljárójának kell a közösség elôtt számot adnia magatartásáról és döntéseirôl. A levél bevezetése -- a szokásos formának megfelelôen -- kegyelmet és békességet kívánva zárul (ld. Róm 1,7; 1 Kor 1,3; 2 Kor 1,2). Ennek az áldáskérô köszöntésnek ebben a levélben különös jelentôsége van. A kegyelem és a béke isteni ajándék, ezeket a hívek Jézus Krisztusban kapják meg, a közösség tehát többé már nem engedhet meg magának bármilyen magatartást új testvérük, Onezimusz iránt. A közösség magatartása által kell megmutatkoznia, hogy mennyire hatékony a Lélek ereje, az egyes tagok mennyire készek a kiengesztelôdésre és a szeretetre. ======================================================================== Az apostol hálaimája (4-7. v.) A bevezetô köszöntés után Pál hálát ad Istennek (4. v.). Azt is megmondja, hogy kiért ill. miért hálás (5. v.), majd imádkozik a levél címzettjéért (6. v.). A hálaadás befejezéseként kijelenti, hogy nagy örömmel és bizalommal tölti el Filemon eddigi viselkedése. Nem csak egyszer, nem is többször, hanem mindig, -- bizonygatja az apostol túláradó szavakkal, -- amikor csak megemlékezik imáiban Filemonról, ezt csak hálaadással teheti. Erre indítja a Filemon szeretetérôl és hitérôl kapott hír, amelyet talán Onezimusztól hallott. Hogy itt a reményt nem említi (mint a 1 Tessz 1,3 és az 1 Kor 13,13- ben), az abból a sajátos helyzetbôl fakad, amelyet az apostol a szeme elôtt tart. Ugyanis egy aktuális kérdésrôl van szó, ahol elsôsorban hitre és szeretetre van szükség, ezek közül is a szeretet a fontosabb. Ezért említi a szeretetet elsôként. Hogy a szeretet határtalan mértékben megvan Filemonban, -- s ezt ki is mutatja az összes szentek, azaz a keresztények iránt, akik a korábbi Isten népe helyére léptek és ezért szentnek hívják ôket, -- azt a hálaadás örömteli hangja bizonyítja. Filemon azonban valójában abban tűnik ki, hogy szeretetét nem korlátozza a saját házára. És dicséretes a hite is, amelyet az egyháznak Jézus, a Küriosz, az Úr iránti közös hitvallása fejez ki (ld. Róm 10,9; 1 Kor 12,3; Csel 2,36). Mindkettô, a hit és a szeretet, lényeges része a keresztény létnek. A szeretet a hitben gyökerezik, a hit pedig a szeretet által válik hatékonnyá. Az apostol hálaadása azonban váratlanul olyan imában folytatódik, amelynek célja nem eléggé világos elôttünk. Talán úgy értelmezhetjük ezt a kérést, hogy Filemon a hitben való részesedés által egyre inkább képes legyen felismerni és elismerni: ,,mekkora az a jó, amit hívôként ajándékba kapott, és amelybôl tevékeny szeretetnek kell fakadnia'' (E.Lohse, 271.) Krisztus dicsôségére. Az apostol ôszinte bizalommal imádkozhat így, mert Filemon szeretete beigazolódott már a múltban is, s ez az apostolnak nagy örömére és vigasztalására szolgált. Mélyen meghatotta, hogy Filemon miként erôsítette meg a hívek szívét. Nem egészen egyértelmű viszont, hogy Pál itt Filemonnak vajon egy kiemelkedô, nagy tettére gondol-e, vagy pedig a keresztény testvérekrôl való folyamatos gondoskodására. Az bizonyos, hogy a címzett különleges módon igazolta keresztényi és testvéri mivoltát. Ezért kell, hogy a hálaadás utolsó szava a ,,testvér'' megszólítás legyen [a görög eredetiben]. Ebben bizonyára benne van ,,valamelyest a »captatio benevolentiae« [a jóindulat elnyerése] is. Hiszen Pál levelének nagyon is határozott célja van'' (J.Ernst, 132.). Vár ugyanis valamit Filemon szeretetétôl. ======================================================================== Közbenjárás Onezimuszért (8-20. v.) Most azonban, amikor az apostol elôterjeszti konkrét kérését, igen óvatosan jár el. A legfontosabb szavakat még nem mondja ki. Rögtön észrevesszük, milyen kevéssé akar ebben az ügyben a tekintélye alapján eljárni. Bár Krisztustól kapott apostoli hatalma feljogosítaná arra, hogy parancsolva követelje azt, aminek megtételét Krisztus akarata kívánja, ettôl a lehetôségtôl mégis eltekint. A parancs helyébe a szeretetre hivatkozó kérés lép. ,,Az apostoli tekintély ilyen háttérbe szorítása összhangban áll a levél szándékával, mert Pál Filemontól is azt kéri, hogy tekintsen el az alá- és fölérendeltségi viszonyoktól'' (W.Egger, 82k o.). Nehéz eldönteni, hogy hogyan érti pontosan Pál azt, amikor hangsúlyozottan ,,a szeretetre hivatkozva'' terjeszti elô kérését. Vajon az apostol személyes szeretetérôl van szó, arról, hogy ,,Pál Filemonnal nem úgy bánik, mint apostol a tanítványával, hanem mint testvér a testvérével'' (J.Gnilka, 42.)? Vagy Filemon szeretetére gondol, amelynek erejére ismét szükség van? Talán azért nem parancsol, ,,hogy a szabadságot a szeretetre irányítsa és megôrizze'' (P.Stuhlmacher, 37.)? Arra is gondolhatunk, hogy Pál egyszerűen arra a szeretetre akart hivatkozni, ,,amellyel a keresztények egymást elfogadják és egymás iránt viseltetnek'' (E.Lohse 277.). Kérését azonban alátámasztják a saját körülményei is. Ezek egyike rögtön az életkora. Pál öreg, és bizonyára egy fiatalabbhoz szól, akitôl méltán elvárja, hogy vegye komolyan az idôsebb ember szavát. A görög ,,preszbütész'' (öreg ember, vén) csak nagyon határozatlanul fejezi ki az apostol pontos életkorát. ,,Hippokratész szerint a »presbütész« 50-56 éves. De a papiruszok esetenként 68 éves embert is »preszbütész«-nek mondanak'' (J.Gnilka, 43.). Annak alapján, amit egyébként Pál életérôl tudunk, ebben az idôben ô a hatodik évtizedének a közepén járhatott, és a nehéz missziós munka nyomai bizonyára meglátszottak rajta. Ezenkívül a kérô levelet fogságból írja. Az öregségére és Krisztusért viselt fogságára való hivatkozásnak feltétlenül hatással kell lennie Filemonra. Az apostol e bevezetô szavak után terjeszti elô konkrétabban a kérését. Elôször azonban még nem említi annak a nevét, akiért közbenjár (a görög szövegben Onezimusz neve a 10. vers végén áll). Pál elôször azt írja le, milyen kapcsolatban áll az illetôvel ô maga. Akirôl szó van, az az ô fia, akinek bilincseiben adott életet. Ugyanakkor egy szökött rabszolga. Az ilyeneket többnyire körözôlevél útján keresték. Ha egy szökött rabszolgát elfogtak, akkor visszavitték urához, aki saját belátása szerint büntethette. Az elfogottnak néha az élete függött attól, hogy talál-e szószólót, aki urának barátja vagy legalább ismerôse. Egy ilyen alkalommal írt kérôlevél is fennmaradt. Az ifjabb Plinius írta ezt egy Sabinianus nevű ismerôsének, hogy közbenjárjon egy megszökött szolgájáért, aki hozzá menekült: ,,Kedves Sabinianusom! A te szabadosod, akiért -- amint magad mondtad -- annyira mérgelôdsz, hozzám jött, lábam elé borult és úgy feküdt ott, mintha elôtted heverne. Sokáig sírt, sokáig könyörgött és hosszan hallgatott; röviden szólva, komoly megbánást mutatott. Úgy gondolom, valóban megjavult, mert belátja, hogy hibát követett el. Tudom, hogy haragszol, s azt is, hogy haragod teljesen jogos. De éppen akkor dicséretes a szelídség, amikor leginkább jogos a harag. Te szeretted ezt az embert, és remélem, újra szeretni fogod; közben pedig elég, ha meglágyítod a szívedet. Ha rászolgál, ismét haragudhatsz rá; hiszen ha egyszer megkönyörültél rajta, ez is megbocsáthatóbb lesz. Vedd valamennyire tekintetbe fiatalságát, a könnyeit, saját türelmedet. Ne bántsd ôt, és magadat se gyötörd, -- hiszen magadat kínzod, ha egy ilyen jóságos emberre haragszol. Félek, hogy úgy látszik, mintha nem kérnélek, hanem kényszeríteni akarnálak, amikor könyörgéséhez csatlakozom; ezt azonban annál szívesebben és bátrabban tehetem, minél keményebben és szigorúbban korholtam ôt azzal a nyílt fenyegetéssel, hogy a jövôben többet nem járok közben érte. Ezt mondtam neki, hogy megijesszem. Neked azonban ezt nem mondom, mert talán máskor is foglak kérni és újra meg is hallgatsz; az azonban nem lehet akármi, ami engem kérésre, téged pedig annak meghallgatására indít. A te Gaius Pliniusod.'' (Idézi A.Suhl, 23.) Ilyen szellemi környezetben különös jelentôsége van annak a megjelölésnek, hogy ,,a fiam, akinek bilincseimben lettem atyjává''. Ahhoz, akiért Pál közbenjár, igen szoros kapcsolat fűzi, hiszen a lelki gyermeke; az evangélium hirdetésével, amelyet az befogadott, új életet ajándékozott neki. (Vö. 1 Kor 4,15: ,,Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Jézus Krisztusban.'' Másutt Pál ugyanezt az anyaság képével fejezi ki. A Gal 4,19-ben is ,,gyermekeihez'' beszél: ,,Fiaim, újra a szülés fájdalmait szenvedem értetek, amíg Krisztus ki nem alakul bennetek.'') A lelki atyaság gondolata a vallási közösségekben máshol is ismert volt. Találkozunk vele a misztériumvallásokban, mindenekelôtt pedig a kumráni szerzetesi közösségben is. Ezzel a fogalmazással az apostol talán Filemonnak is emlékezetébe akarta idézni, hogy ô az apostol gyermekévé lett az evangélium befogadása által (ld. 19. v.). Vajon mindezek után az, akiért Pál közbenjár, nem testvére-e Filemonnak ezen a lelki síkon? Ilyen elôkészítés után tudja meg végre Filemon, kirôl is van szó: Onezimuszról, megszökött rabszolgájáról. Mintha Filemon önkéntelenül ébredô ellenkezését akarná kivédeni, Pál utal még egy korábbi tényre is, amelyet Filemon Onezimusszal kapcsolatban bizonyára megtapasztalt. Onezimusz a frígiai Kolosszébôl származott; a frígiai rabszolgákat pedig különösen megbízhatatlanoknak és használhatatlanoknak tartották. Onezimusz nyilvánvalóan mindenben megfelelt származásának. Most azonban, -- biztosítja Pál a bizonyára kételkedô Filemont, -- Krisztushoz megtérve mind neked, mind nekem nagy hasznunkra van. Pál a ,,haszontalan'' ill. ,,hasznos'' szavak játékával valószínűleg Onezimusz nevére is céloz (az »onezimusz« szó jelentése: hasznos). Ez a név jól illeszkedik ,,számos más rabszolganév közé, amelyek a rabszolgák remélt használhatóságát és ügyességét voltak hivatva kifejezni, mint az Oneziforosz, Szümforosz, Kreszimosz, Kresztosz, vagy Karpusz'' (J.Gnilka, 46.). Pál igen tapintatosan elôre veszi a ,,számodra'' kifejezést, így Filemonnak engedi át az elsôbbségi jogot Onezimuszt illetôen, holott a rabszolga megtérítése és az így létrejött lelki atyaság jogán ô is igényt tarthatna rá. Ugyanakkor annak a megállapításával, hogy Onezimusz neki magának most már valóban hasznos, ezzel a saját tapasztalatával bizonyítja, hogy a szökevény ténylegesen megváltozott. Fogságában jól szolgálta az apostolt. Ô mégis visszaküldi a szolgát urához (12. v.). Vajon miért nem tartja magánál a szökevényt? Felszólíthatná vagy kérhetné Filemont, hogy szabadítsa fel a rabszolgáját. Pál számára nem volt fontos a társadalom forradalmi átalakítása. Nem akarta megváltoztatni a jogi viszonyokat, amelyek értelmében a szökött rabszolgát vissza kellett vinni urához. Neki sokkal inkább az volt fontos, hogy a fennálló társadalmi körülmények között a keresztények másként, a szeretet szerint viselkedjenek, s így a régi struktúrákat új szellemmel töltsék meg. Filemonnak magának kell a szökött rabszolga ügyében helyesen döntenie. ,,Vagyis nem csupán visszaküldésrôl van szó, hanem egy vétkes ember ügyében való döntéshozatalról'' (im., 46.o.). Azzal, ahogyan Filemon a szökevényt visszafogadja és felôle határoz, természetesen figyelembe fogja venni azt a tényt is, hogy a szolgában Pál a saját szívét küldi hozzá (12b v.). Filemon Onezimusz személyében urával, Pállal találkozik, aki tôle bizonyosan szíves jóindulatot és legjobb fogadtatást várhat. A rabszolga alakjának és az apostol személyének ilyen szoros összekapcsolása láttán a szolga ura nem viselkedhet már tisztán jogi kategóriák szerint. A következô sorok (13k) arról tudósítják a levél címzettjét, hogy a feladónak más elképzelései is voltak. Elôször magánál akarta tartani a szökevényt. Hiszen ehhez joga volna, mert Filemon így egy fennálló tartozását egyenlítené ki. Ô ugyanis Páltól szellemi javakat kapott, amelyekért Filemon anyagi ellenszolgáltatással tartozik az apostolnak. ,,Akit a keresztény igazságokra tanítanak, engedjen részt tanítójának minden javából'' (Gal 6,6; ld. 1 Kor 9,13k). De Pál fôleg azért vehette volna igénybe továbbra is nyugodt lelkiismerettel Onezimusz szolgálatát, mert most, a fogságában ô jobban rászorult volna, mint máskor. Amikor személyes szabadságában korlátozzák, nagy szüksége van olyan emberek jelenlétére, akik gondoskodnak róla és a mindennapi dolgokban segítségére vannak (ld. Fil 2,25.30; Csel 24,23). Az apostol ennek ellenére másképp döntött. De Onezimusznak Filemonhoz való visszatérésében ô nem a törvényben elôírt, a szökött rabszolgákat érintô kötelezettség teljesítését látja. Sokkal fontosabb, hogy ebben az ügyben semmit sem akar tenni Filemon egyetértése nélkül, akinek szabadon, kényszer nélkül kell jó irányban döntenie. Pál szándékosan nem mondja ki, hogy szerinte mi az a jó, amely mellett a levél címzettjének döntenie kell. Nem ragaszkodik Onezimusz felszabadításához vagy visszaküldéséhez. Errôl Filemonnak kell döntenie a szeretet alapján. Az apostol eddig egyetlen szóval sem említette azt a problémát, amelynek megoldásán voltaképpen fáradozik. Most óvatosan szólni kezd errôl a kényes kérdésrôl is, Onezimusz rabszolga szökésérôl (15. v.). Bámulatos tapintattal fejezi ki magát. Az apostol ,,itt nem Onezimusz szökésérôl beszél, hanem egy »elválásról«, amely Isten rendelése folytán ... rövid idôre bekövetkezett'' (J.Reuss, 49.). A mondatot mindenesetre úgy kezdi, hogy ,,talán...''. Azt ugyanis nem állítja magáról, hogy feltétlenül ismeri Isten terveit. De bátran megpróbálja Isten szemével nézni a dolgokat. Pál meg van gyôzôdve arról, hogy a rövid, átmeneti elválás örökké tartó egységet fog eredményezni. Ezt úgy kell érteni, hogy Filemon ,,mint testvér és keresztény mindenkorra, Isten egész örökkévalóságában is, együtt kell hogy legyen vele'' (J.Gnilka, 50.). A visszatérô rabszolgát ezentúl a korábbitól eltérô kötelék kapcsolja urához. Az evangélium elfogadása és megkeresztelkedése révén ô már más emberré lett. Igaz, Onezimusz rabszolga maradt. Kiléte azonban megváltozott, hiszen urának 'szeretett testvérévé' lett. Ez a kifejezés, amelyet Pál ritkán használ, különös hangsúlyt jelez (ld. 1 Kor 15,58; Fil 4,1 ). A közös kereszténységnek ebben a testvériségében, amelynek lényegi vonása a szeretet, nem számít többé, hogy valaki zsidó vagy görög, szabad vagy rabszolga, férfi vagy nô (Gal 3,27k; 1 Kor 12,13). Maga Pál is testvérének tekinti Onezimuszt megtérése óta. Ez azonban még inkább kell, hogy vonatkozzék Filemonra, egyrészt ,,a közös hit területén'', de egyúttal ,,a tisztán emberi, mindennapi élet kapcsolataiban és tetteiben is'' (im., 52. o.). Vajon nem utal ezzel Pál Onezimusz felszabadítására? Hiszen különben -- az úr és a rabszolga óriási távolsága mellett -- hogyan lehetne a szolga Filemonnak testvére a mindennapi életben? Pál, miután a dolgot sokszorosan elôkészítette, most mondja ki elôször a kérését nyíltan (17. v.). De még elôrebocsát egy feltételt is: ,,Ha tehát együtt érzel velem''. Ez viszont vitathatatlan, hiszen Pál és Filemon egyek a hitben, és ennek a köteléknek tudatában is vannak. Ráadásul errôl Filemon már bizonyságot is tett az apostol munkatársaként (ld. 1. v.). Ugyanezt az egységet kell most tanúsítania Onezimusz irányában is. Pál Filemontól ugyanolyan szíves fogadtatást kér a visszatérô rabszolga számára, amilyenben neki volna része Filemon házában. Ez konkrét felszólítás, hogy tekintsen el mindattól, amivel jogosan büntethetné Onezimuszt. Aki ,,társ'', azt nem büntetés illeti, hanem együttérzés és szeretet. Természetes azonban, hogy Pál nem huny szemet a fölött a jogtalanság fölött, ami rabszolgája szökésével Filemont érte. Ugyanakkor ennek kapcsán is azt a békéltetô hangot alkalmazza, mint az egész levélben. A tények nyers megállapítása helyett feltételes mondatot használ: ,,Ha megkárosított volna vagy tartozna neked valamivel...'' (18. v.). Egy szökött rabszolga már magával a szökésével is megkárosította urát, mert nem végezte el kötelezô munkáját. Onezimusz talán meg is lopta Filemont, hogy egyáltalán módja legyen a szökésre. Ezt valószínűvé is teszi az utalás az esetleges tartozásra. Minden-esetre az apostol fontosnak tartja a kár kérdésének rendezését. Ezért arra szólítja fel Filemont, hogy az Onezimusz által okozott kárt neki számítsa fel. Ha esetleg kételkedünk ennek az ajánlatnak a komolyságában, akkor gondoljuk meg, hogy miként teremtett magának az apostol saját keze munkájával messzemenô anyagi függetlenséget, és azt se felejtsük el, hogy éppen efezusi fogságában komoly segítséget kapott Filippibôl a közösség megbízottja, Epafroditusz útján (Fil 2,25; 4,10.18.). Pál személyesen magára vállalja a ,,gyermeke'' által okozott kárt. És mindezt saját kezeírásával garantálja. Természetesen a pénzügyi tartozások vizsgálata során Filemonnak azt is tudnia kell, hogy neki is van tartozása Pállal szemben. Filemon Pál révén kapta az evangéliumban való hitet, ezért viszont ô köteles az apostolt anyagilag támogatni. Az Onezimusz által okozott veszteséget ezzel a tartozással összevetve lehetne számításba venni. De Pál nem ragaszkodik a pénzbeli kiegyenlítéshez. Ehelyett azt szeretné, ha testvére, Filemon különlegesen megörvendeztetné (20. v.) azzal, hogy keresztényként viselkedik, és megszökött rabszolgáját nyitott szívvel várja és befogadja. Akkor majd Onezimusz is részese lehet annak a szeretetnek, amelyet Filemon már sok más embernek nyújtott (ld. 7. v.). Ebbôl a kívánságból újra kiviláglik az a szinte sorsszerű kapcsolat, amely Pált és Onezimuszt egymáshoz fűzi. Pál ezt a kívánságát az Úrhoz, Krisztushoz vezeti vissza. Csupán természetes emberi érzésektôl itt nem várhatunk semmit. Ebben a helyzetben az apostol Filemont ,,szinte kézenfogja, bizalmat elôlegez neki, és feltételezi róla azt a jót, amit meg kell tennie. Utat vág számára az érzések bozótjában, amelyek tisztánlátását megzavarhatnák, és világosan megmutatja Filemonnak annak módját, hogyan tehet most tanúságot hitérôl'' (A.Suhl, 36.). ======================================================================== Üdvözlések és áldás (21-25. v.) Pál a végére érkezett levelének. Talán az egészet személyesen maga írta, bízva Filemon engedelmességében. Vajon nem hivatkozik-e most ezzel mégis saját apostoli tekintélyére, amelyet -- a 8. vers szerint - - szándékosan nem akart eddig latba vetni? Az apostol inkább a hit iránti engedelmességre gondol, amelynek a szeretetben kell hatékonynak lennie (ld. Gal 5,6). És a ,,bizalma emberi, testvéri ráhagyatkozás Filemon keresztényi mivoltára'' (J.Gnilka, 88.). Ehhez kapcsolódik benne annak bizonyossága, hogy Filemon még többet is fog tenni annál, mint amit ô kifejezetten kért tôle. Természetesen ezt a ,,többet'' nem határozza meg pontosabban. Vajon arra gondol, hogy Filemon szabadon bocsátja Onezimuszt és visszaküldi ôhozzá, felszabadítva a szolgát az evangélium szolgálatára? Vagy tudatosan azért fogalmaz Pál ilyen kevéssé konkrét módon, hogy szabad teret engedjen a szeretetnek? A Kol 4,7-9-ben szereplô kitétel mindenesetre arra mutat, hogy Filemon Onezimuszt valóban felszabadította és átengedte az apostolnak munkatársául. A befejezô sorokban még azt kéri az apostol Filemontól, hogy készítsen neki szállást, alkalmasint a saját házában. Látogatásának ez a bejelentése nagy megtiszteltetés lehetett, ugyanakkor talán enyhe nyomaték is az Onezimuszt illetô kérésének teljesítése érdekében. Amint ez a közlés mutatja, az apostol helyzete ekkortájt úgy alakult, hogy komolyan remélhette kiszabadulását. Imádságukat meghallgatva Isten visszaadja ôt nemcsak Filemonnak, hanem az ô egész házi közösségének. Pál valóban kiszabadult, mindamellett mégsem kereste fel a Lükosz völgyének közösségeit. Efezusból Makedónia felé utazott tovább. ,,Valószínűleg sürgetôbbnek tartotta a Makedóniában rá váró feladatokat'' (im., 90. o.). A kölcsönös elkötelezettség további erôsítésére Pál számos nevet sorol fel a levele végén, akik üdvözletüket küldik. Az üdvözletek nem az egész közösségnek szólnak, hanem csak Filemonnak; ez is azt bizonyítja, hogy Onezimusz ügye ôrajta múlik. Az üdvözlôk sorát Epafrász nyitja meg. Ô Kolosszébôl való (Kol 4,12), s az ottani keresztény közösség alapítója volt (Kol 1,7). Missziós működésének fô területe magába foglalta Laodícea és Hierapolisz környékét is. Rajta kívül Pál csak Andronikoszt és Júniát említi fogolytársaként (ld. Róm 16,7). Nehéz eldönteni, hogy Epafrászt ténylegesen fogolynak tekintsük-e Krisztusért vagy csak az apostol hűséges társának, aki ,,részese volt azoknak a konfliktusoknak, amelyek az apostol elfogatásához vezettek'' (im., 92. o.) és ezért dicséretként kapta a fogolytárs megjelölést. A további személyeket, Márkot, Arisztarchuszt, Démászt és Lukácsot Pál összefoglalóan ,,munkatársai''-ként mutatja be. Ôk a Kolosszei levélben Epafrásszal együtt szerepelnek, mint akik a köszöntésüket küldik, de ott más sorrendben. Valamennyien az evangélium hű szolgái és az apostol megbízható kisérôi voltak. Ez a sok üdvözlet, amelyet Pál kiváló munkatársai küldenek Filemonnak, ismételten aláhúzza az apostol kérését. A levelet záró üdvözlet és áldás azonban ismét a házi közösség egészéhez szól. Ez azt mutatja, hogy Pál a levelet a közösség összejövetelén való felolvasásra szánta. Fôleg azonban így emlékeztet ismét arra, hogy amirôl a levélben szó volt, az nem csak Filemon ügye, hanem az egész közösségé. Rajtuk is múlik, miként fogadják be a visszatértet. Az apostol áldólag ígéri mindnyájuknak az Úr Jézus Krisztus kegyelmét, melynek egész létüket át kell hatnia. ,,Csak ennek a kegyelemnek az erôterében lehet úgy élni, ahogyan azt a Filemon-levél ajánlani igyekszik'' (A.Suhl, 38.). ======================================================================== Bibliaolvasás -- Kérdések (Paul-Gerhard Müller) Függelék A Filippi-levélhez ------------------------------------------------------------------------ 1. A Filippi-levél információkat is tartalmaz Pál egyéni helyzetérôl. Írjuk össze ezeket! (1,12k; 1,15k; 1,21k; 2,19-24; 2,25-30). 2. A Filippi-levél bepillantást enged egy közösség nehéz helyzetébe, amelyet belsô viták zaklatnak. Mi az 1,27-30-ban említett ellenfelek szerepe? Mi gátolja az egyetértést a 2,1-4 és a 4,2k szerint? Ki ellen irányul az apostol haragja a 3,2k-ban (,,kutyák, kontár munkások, körülmetélés'')? Hogyan jellemzi Pál a betolakodó tévtanítókat és hogyan érvel ellenük? 3. Állítsuk össze a Fil 2,6-11-ben olvasható ôsi Krisztus-himnusz lényeges kijelentéseit! Hasonlítsuk össze ennek krisztológiai kijelentéseit az 1 Kor 15,28-ben és máshol szereplô páli gondolatokkal! 4. Pál megköszöni, hogy a filippiek gondoskodtak róla, amikor szükséget szenvedett. A 4,10-14 szerint hogyan értékeli a neki juttatott adományokat? Alapvetôen mi az apostol véleménye az egyház szolgái számára a közösségek által nyújtott támogatásról (4,15; 1 Kor 9)? 5. Hasonlítsuk össze Pálnak a végsô idôkkel kapcsolatos reménységét az alábbi helyeken: Fil 1,21-24; 3,20k; illetve 1 Tessz 4,13-17; 1 Kor 15,23! Látható-e fejlôdés Pál eszkatológikus gondolkodásában? A Filemon-levélhez ------------------------------------------------------------------------ 1. Milyen konkrét alkalomból írta Pál a Filemon-levelet és miért sorolhatjuk ezt a ,,kísérô levelek'' közé? 2. Egyes magyarázók a Filemon-levelet nem annyira magánlevélnek, mint inkább ,,apostoli iratnak'' tekintik, egy házi közösség részére, amelytôl Pál hívô engedelmességet vár. Mi hogyan vélekedünk errôl? 3. Hasonlítsuk össze az ôskeresztény házi közösségeket és azok lehetôségeit a mi mai nagy népegyházunkban kialakított plébániák közösségeivel, és vezessünk le ebbôl irányelveket a ma szükséges fejlôdésre vonatkozólag! 4. Az ókori rabszolgaság intézményét ma társadalomtörténetileg differenciáltabban látjuk és részben pozitívan értékeljük. Informálódjunk az egyes egyházaknak a rabszolgaságra vonatkozó álláspontjáról, és vezessük le ebbôl mai egyházunk számára a megfelelô társadalmi és politikai feladatokat! 5. Hasonlítsuk össze Pliniusnak egy felszabadított rabszolga ügyében írt közbenjáró levelét (ld. 88. o.) Pál indítékaival és érveivel a Filemon-levélben! ======================================================================== Irodalom Függelék Filippi levél ------------------------------------------------------------------------ Barth, G., Der Brief an die Philipper, ZBK NT 9, Zürich 1979. Collange, J.-F., L'Épitre de Saint Paul aux Philippiens, CNT(N) Xa, Neuch tel 1973. Dibelius, M., An die Thessalonicher I/II, an die Philipper, HNT 11, Tübingen 3 1937. Egger, W., Galaterbrief/Philipperbrief/Philemonbrief Die Neue Echter Bibel. Neues Testament, Würzburg 1985. Ernst, J., Die Briefe an die Philipper, an Philemon, an die Kolosser, an die Epheser, RNT, Regensburg 1974. Friedrich, G., Der Brief an die Philipper, NTD 8, Göttingen 14 1976, 125-175.o. Gnilka, J., Der Philipperbrief, HThK X,3, Freiburg-Basel-Wien 1968. Lohmeyer, E., Die Briefe an die Philipper, an die Kolosser und an Philemon, KEK, Göttingen 13 1964. Schlier, H., Der Philipperbrief, Kriterien 54, Einsiedeln 1980. Tarjányi Béla, Újszövetségi alapismeretek I., Az ôsegyház élete (Pál apostol levelei), Hittudományi Akad. Lev. Tag., Budapest 21992. Filemon-levél ------------------------------------------------------------------------ Dibelius, M./Greeven, H., An die Kolosser, Epheser, an Philemon, HNT 12, Tübingen 3 1953. Egger, W., Galaterbrief/Philipperbrief/Philemonbrief Die Neue Echter Bibel. Neues Testament, Würzburg 1985. Ernst, J., Die Briefe an die Philipper, an Philemon, an die Kolosser, an die Epheser, RNT, Regensburg 1974. Friedrich, G., Der Brief an Philemon, NTD 8, Göttingen 14 1976, 277- 286.o. Gnilka, J., Der Philemonbrief, HThK X,4, Freiburg-Basel-Wien 1982. Lohmeyer, E., Die Briefe an die Philipper, an die Kolosser und an Philemon, KEK, Göttingen 131964. Lohse, E., Die Briefe an die Kolosser und an Philemon, KEK, Göttingen 13 1968. Reuss, J., Die Paulusbriefe, Echter Bibel. Das Neue Testament 2, Würzburg 2 1968. Stöger, A., Der Brief an Philemon, Geistliche Schriftlesung 12/2, Düsseldorf 1965. Stuhlmacher, P., Der Brief an Philemon, EKK, Zürich-Einsiedeln-Köln- Neukirchen-Vluyn 1975. Suhl, A., Der Brief an Philemon, ZBK NT 13, Zürich 1981. ======================================================================== A kötet Szerzôjérôl Függelék Bernhard Mayer 1939-ben született Lentingben (Bajorország). 1959-1965 között az Eichstätti Teológiai Fôiskolán tanult filozófiát és teológiát. 1965-ben szentelték pappá, majd lelkipásztorként működött. 1966-tól a Würzburgi Egyetemen tanult, s ott 1972-ben teológiai doktorátust szerzett. 1973-tól az Eichstätti Katolikus Egyetemen az újszövetségi szentírástudomány professzora. ======================================================================== Levél a filippieknek -- 1. fejezet Címzés és köszöntés: 1,1-2 1 Pál és Timóteus, Krisztus Jézus szolgái, Krisztus Jézus összes szentjének Filippiben az elöljárókkal és a diákonusokkal együtt. 2 Kegyelem nektek és békesség Istentôl, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól! Az apostol és az ô evangéliuma: 1,3-26 Hálaadás és könyörgés 3 Valahányszor megemlékezem rólatok, hálát adok Istenemnek, 4 és mindig, minden imádságomban örömmel könyörgök mindnyájatokért, 5 mivel részt vesztek az evangélium szolgálatában az elsô naptól kezdve mindmáig. 6 Bízom is abban, hogy aki megkezdte bennetek a jó művet, teljessé teszi azt Krisztus Jézus napjáig. 7 Illô is, hogy így gondolkozzam mindnyájatokról, mert szívembe zártalak titeket, akik a bilincseimben, valamint az evangélium védelmezésében és megerôsítésében mindannyian részesei vagytok a nekem juttatott kegyelemnek. 8 Mert Isten a tanúm, mennyire vágyódom mindnyájatok után Krisztus Jézus szeretetében. 9 Azért imádkozom, hogy szeretetetek mindjobban gazdagodjék megismerésben és teljes megértésben, 10 hogy meg tudjátok ítélni, mi a helyes, hogy tiszták és kifogástalanok legyetek Krisztus napjára, 11 telve az igazságnak Jézus Krisztus által szerzett gyümölcsével Isten dicsôségére és dicséretére. Pál, az örömhír hirdetôje 12 Tudomásotokra akarom hozni, testvérek, hogy jelen körülményeim inkább hasznára vannak az evangéliumnak, 13 mert az egész császári testôrségben és máshol is ismeretes lett, hogy bilincseimet Krisztusért viselem, 14 és az Úrban való testvérek többsége bilincseimbôl bizalmat merítve bátrabban, félelem nélkül meri hirdetni az igét. 15 Némelyek ugyan irigységbôl és versengésbôl, mások azonban jóakaratból hirdetik Krisztust. 16 Ezek szeretetbôl, mert tudják, hogy az evangélium védelméért vagyok itt; 17 azok meg versengésbôl, nem tiszta szándékkal hirdetik Krisztust, s azt hiszik, hogy lelki kínt okoznak bilincseimben. 18 De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár hátsó gondolattal, akár ôszinte szándékkal. Én örülök neki. Sôt, ezután is örülni fogok, 19 mert tudom, hogy ez üdvösségemre válik {Jób 13,16 G} imádságotok és Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. 20 Ez az én várakozásom és reménységem, hogy semmiben sem szégyenülök meg, ellenkezôleg, teljes a bizalmam, hogy mint mindig, úgy most is megdicsôül Krisztus az én testemben, akár élet, akár halál által. 21 Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. 22 De ha tovább kell élnem a testben, akkor ez számomra gyümölcsözô munkát jelent, és nem tudom, mit válasszak. 23 A kettô között vívódom: szeretnék elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, 24 tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. 25 Mivel meg vagyok errôl gyôzôdve, tudom, hogy maradok, és együtt maradok mindnyájatokkal a ti elôrehaladásotok érdekében, és hitbôl fakadó örömötökre, 26 hogy még inkább dicsekedhessetek velem Krisztus Jézusban, amikor újból elmegyek hozzátok. Felhívás az egyetértésre 27 Ezért tehát éljetek is méltón Krisztus evangéliumához, hogy akár elmegyek és meglátlak benneteket, akár távol vagyok, azt halljam rólatok, hogy egy Lélekben vagytok, egyetértôen együtt küzdötök az evangélium hitéért, 28 és egyáltalán nem rettentek meg az ellenfelektôl. Ez számukra a kárhozatnak, számotokra pedig az üdvösségnek a jele, mégpedig Istentôl. 29 Mert Krisztusért ti nem csak azt a kegyelmet kaptátok, hogy higgyetek benne, hanem hogy szenvedjetek is érte, 30 hiszen ti is ugyanazt a harcot vívjátok, amelyet nálam láttatok, és amelyet most felôlem hallotok. ____________________ * 20 A keresztény, aki a keresztségben és Krisztus Testének vétele által egyesül Jézussal, testben és lélekben Krisztushoz tartozik. Így mindaz, ami a testet sújtja -- szenvedés, fogság vagy betegség --, titokzatos módon magának Krisztusnak a szenvedése, az ô dicsôségét szolgálja. ======================================================================== Levél a filippieknek -- 2. fejezet 1 Ha tehát ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetbôl fakadó intelem, a lelki közösség, az együttérzés és a könyörület, 2 tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértôk vagytok, ugyanazon szeretet van bennetek, és együttérezve ugyanarra törekedtek. 3 Ne tegyetek semmit versengésbôl, sem hiú dicsôségvágyból, hanem mindenki alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak. 4 Egyiktek se tartsa csak a maga érdekét szem elôtt, hanem a másokét is. Krisztus példája 5 Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, 6 aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlôségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, 7 hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. 8 Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. 9 Ezért Isten felmagasztalta ôt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, 10 hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, 11 és minden nyelv vallja {Iz 45,23}, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsôségére. Az apostol aggodalma a közösség üdvösségéért 12 Így tehát, kedveseim, amint mindig is engedelmesek voltatok, munkáljátok üdvösségeteket félelemmel és rettegéssel, nemcsak úgy, ahogy jelenlétemben tettétek, hanem még sokkal inkább most, a távollétemben. 13 Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint. 14 Tegyetek meg mindent zúgolódás és habozás nélkül, 15 hogy kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai legyetek a gonosz és romlott nemzedék között {MTörv 32,5}, akik között ragyogtok, mint csillagok a mindenségben. 16 Ragaszkodjatok az élet igéjéhez, hogy meglegyen a dicsôségem Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam eredménytelenül {Iz 65,23 G}. 17 Sôt, ha a hitetek áldozatán és szolgálatán felül még véremet is kiontják italáldozatul, örülök és együtt örvendezem mindnyájatokkal. 18 Hasonlóképpen ti is örüljetek, és velem együtt örvendezzetek. Az apostol tervei: 2,19-30 19 Remélem az Úr Jézusban, hogy Timóteust hamarosan hozzátok küldhetem, hogy én is megnyugodjam, ha értesülök dolgaitokról. 20 Senkim sincs ugyanis, aki lélekben annyira hozzám hasonló volna és olyan ôszintén szívén viselné ügyeteket. 21 Hiszen mindenki a maga dolgával törôdik, és nem Jézus Krisztuséval. 22 Megbízhatóságát ismeritek, hiszen mint a gyermek apjának, úgy végezte velem a szolgálatot az evangéliumért. 23 Remélem tehát, hogy elküldhetem ôt, mihelyt látom, hogy merre fordulnak ügyeim. 24 Sôt, bízom az Úrban, hogy magam is hamarosan el tudok menni. 25 Szükségesnek tartottam, hogy Epafroditosz testvért, társamat a munkában és a küzdelemben, aki mint a ti küldöttetek, szükségemben szolgálatomra volt, hozzátok küldjem, 26 mert kívánkozott mindnyájatok után, és bánkódott azon, hogy hírét hallottátok betegségének. 27 Bizony, halálosan beteg volt, Isten azonban megkönyörült rajta, de nemcsak rajta, hanem rajtam is, nehogy bánatra bánat érjen. 28 Annál gyorsabban küldtem tehát ôt, hogy újból örüljetek, ha viszontlátjátok, és ne bánkódjam én sem. 29 Fogadjátok tehát ôt az Úrban teljes örömmel, és becsüljétek meg az ilyen férfiakat! 30 Hiszen ô Krisztus ügye miatt került közel a halálhoz, s kockára tette életét, hogy pótolja az irányomban végzett szolgálatban azt, amit ti nem teljesíthettetek. ____________________ * 5 Jézus szeretetének legcsodálatosabb megnyilvánulása az volt, hogy mindenrôl lemondott, hogy bennünket üdvözíthessen. * 6-11 Krisztus Isten volt, mielôtt emberré lett volna; a megtestesülésben pedig -- istenségét megtartva -- felvette a szolga alakját. Megtehette volna, hogy az Atyáéval azonos isteni mivoltát érvényre juttassa, ô azonban inkább az engedelmességet vállalta a kereszthalálig, hogy példát adjon nekünk az alázatra és az engedelmességre. ======================================================================== Levél a filippieknek -- 3. fejezet A keresztények élete, az apostol példája: 3,1-4,9 Állhatatosság a hitben 1 Egyébiránt, testvéreim, örvendezzetek az Úrban. Nekem nem terhes, hogy ugyanazt írjam nektek, titeket viszont megerôsít. 2 Ügyeljetek a kutyákra, ügyeljetek a rossz munkásokra, ügyeljetek a megcsonkítottakra! 3 Mert a körülmetéltek mi vagyunk, akik Isten Lelke által szolgálunk, és Krisztus Jézusban dicsekszünk, s bizalmunkat nem a testbe helyezzük. 4 Nekem lehetne ugyan bizalmam a testben is. Ha másvalaki úgy gondolja, hogy bizakodhat a testben, én még inkább: 5 a nyolcadik napon körülmetéltek, Izrael nemzetébôl, Benjamin törzsébôl származom, héber a héberek közül, a törvény megtartásában farizeus, 6 buzgóságból az egyház üldözôje, a törvény szerinti igazság dolgában kifogástalan. Vágyakozás a Krisztussal való teljes közösségre 7 De ami számomra nyereség volt, azt veszteségnek tartottam Krisztusért. 8 Sôt, mindent veszteségnek tartok Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének mindent fölülmúló voltáért. Ôérte mindent veszni hagytam, és szemétnek tekintek, csakhogy Krisztust elnyerjem, 9 és hogy én ôbenne legyek, nem a saját megigazulásom alapján, amely a törvénybôl származik, hanem az által a megigazulás által, amely Krisztus hitébôl való, vagyis amely Istentôl van a hit révén. 10 Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, 11 hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra. 12 Nem mintha már kezemben tartanám, vagy már tökéletes lennék, de törekszem rá, hogy magamhoz ragadjam, mert Krisztus is magához ragadott engem. 13 Testvérek, nem képzelem magamról, hogy már magamhoz ragadtam, de egyet igen: felejtem, ami mögöttem van, és nekifeszülök annak, ami elôttem van. 14 Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülrôl adott Krisztus Jézusban. 15 Akik tehát tökéletesek vagyunk, gondolkodjunk így mindnyájan; ha pedig valamiben másképp gondolkoztok, Isten azt is feltárja majd elôttetek. 16 Amire azonban már eljutottunk, aszerint éljünk. 17 Legyetek követôim, testvérek, és figyeljetek azokra, akik úgy élnek, ahogy példát adtunk nektek. 18 Mert sokan élnek úgy -- sokszor mondtam nektek, és most is sírva mondom --, mint Krisztus keresztjének ellenségei. 19 Végük a pusztulás, istenük a hasuk, dicsekvésük az, ami a szégyenük, s a figyelmük földi dolgokra irányul. 20 A mi hazánk azonban a mennyekben van, ahonnan mint üdvözítôt várjuk az Úr Jézus Krisztust. 21 Ô átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi az ô dicsôséges testéhez, azzal az erôvel, amellyel hatalma alá vethet mindent. ____________________ * 11 A halálból való feltámadás: nem az egyetemes feltámadásra vonatkozik, hanem az igazak feltámadására, melynek során az igazakat Isten elkülöníti a gonoszoktól, akik lélekben holtak, és elvezeti ôket az igazi, örök életre, a Jézus Krisztussal való végsô egyesülésre. * 13 Az apostol még nem érte el a célt, azaz a keresztény tökéletességet, de állandóan törekszik arra, hogy Krisztus közelségébe jusson. ======================================================================== Levél a filippieknek -- 4. fejezet A keresztény állhatatosság 1 Azért tehát, szeretett és hôn óhajtott testvéreim, örömöm és koronám, így tartsatok ki az Úrban, szeretteim! 2 Evódiát nagyon kérem, és Szintichét is kérve-kérem, hogy értsenek egyet az Úrban. 3 Téged is felkérlek, igazi munkatársam, légy azok segítségére, akik velem együtt küzdöttek az evangéliumért, Kelemennel és a többi munkatársammal, akiknek a neve benne van az élet könyvében {Zsolt 69,29}. 4 Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! 5 Ismerje meg mindenki a ti szelídségeteket! Az Úr közel van! 6 Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé! 7 Isten békéje pedig, amely meghalad minden értelmet, megôrzi szíveteket és elméteket Krisztus Jézusban. 8 Egyébként, testvérek, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, ami erényes és magasztos. 9 Amit tanultatok és elfogadtatok, amit hallottatok és láttatok tôlem: azt tegyétek; és veletek lesz a békesség Istene. Az apostol hálája: 4,10-20 10 Igazán megörültem az Úrban, hogy végre-valahára megint annyira erôre kaptatok, hogy rólam gondoskodhattok. Korábban is gondoskodtatok volna, de nem volt rá módotok. 11 Nem az ínség mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy beérjem azzal, amim van. 12 Tudok szűkölködni és tudok bôvelkedni is; mindenütt mindent megszoktam: tudok jóllakni is, éhezni is, bôvelkedni és nélkülözni is. 13 Mindenre képes vagyok abban, aki nekem erôt ad. 14 Mégis jól tettétek, hogy társaim lettetek nyomorúságomban. 15 Ti is tudjátok, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor Makedóniából útnak indultam, egy egyház sem lépett velem az adás és viszonzás kapcsolatára, egyedül csak ti. 16 Már Tesszalonikibe is küldtetek néha-néha valamit a szükségleteimre. 17 Nem mintha adományra vágynék, hanem mert annak gyümölcsét áhítom, amelyet bôségesen írnak majd a javatokra. 18 Átvettem mindent, és bôvelkedem; el vagyok látva, amióta megkaptam Epafroditosztól, amit küldtetek, mint kellemes illatot, kedves és Istennek tetszô áldozatot. 19 Az én Istenem kielégíti majd minden szükségteket gazdagsága szerint dicsôséggel Krisztus Jézusban. 20 Istennek és a mi Atyánknak dicsôség mindörökkön-örökké! Ámen. Befejezés: köszöntések és áldás: 4,21-23 21 Köszöntsetek minden szentet Krisztus Jézusban. A testvérek, akik velem vannak, köszöntenek titeket. 22 A szentek mindnyájan, különösen a császár házából valók, köszöntenek titeket. 23 Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel! Ámen. ======================================================================== Levél Filemonnak Címzés és köszöntés: 1-3 1 Pál, aki fogoly Krisztus Jézusért, valamint Timóteus testvér Filemonnak, szeretett munkatársunknak, 2 Appia nôvérünknek, Archipposz küzdôtársunknak, és a házadban levô közösségnek. 3 Kegyelem és békesség nektek Istentôl, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Az apostol hálaimája: 4-7 4 Hálát adok Istenemnek, és mindenkor megemlékezem rólad imádságaimban -- 5 hiszen hallottam szeretetedrôl és hitedrôl, amellyel az Úr Jézus és az összes szent iránt viseltetsz --, 6 hogy hited által a közösség nyilvánvalóvá váljék minden olyan jócselekedet megismerése által, amely köztünk Krisztusban végbemegy. 7 Nagy örömöm telik és vigasztalódom szeretetedben, hogy felüdült a szentek szíve általad, Testvér! Közbenjárás Onezimoszért: 8-20 8 Ezért, bár Krisztusba vetett nagy bizalmamnál fogva meg is parancsolhatnám neked azt, aminek meg kell lennie, 9 a szeretetnél fogva azonban inkább kérlek én, amint vagyok, az öreg Pál, aki most fogoly is Krisztus Jézusban. 10 Fiamért, Onezimoszért könyörgök, akit bilincseimben nemzettem, 11 aki egykor haszontalan volt számodra, most azonban számodra is, számomra is hasznos. 12 Visszaküldtem hozzád, mint a saját szívemet. 13 Szerettem volna magamnál tartani, hogy az evangéliumért szenvedett bilincseimben helyetted szolgáljon nekem, 14 de elhatározásod nélkül semmit sem akartam tenni, hogy jótéteményed ne kényszerbôl, hanem önként szülessék. 15 Talán éppen azért távozott el tôled egy idôre, hogy visszakapd ôt mindörökre, 16 már nem mint rabszolgát, hanem többet: mint szolgát, mint szeretett testvért. Nekem nagyon is az ô, de mennyivel inkább neked: test szerint is, s az Úr szerint is. 17 Azért, ha társadnak tartasz, fogadd úgy, mint engem. 18 Ha pedig valamivel megkárosított vagy tartozik, nekem tudd be: 19 - - én, Pál sajátkezűleg írom -- én térítem meg. Bár -- hadd ne mondjam neked -- te önmagaddal is nekem tartozol. 20 Bizony, Testvér! Hasznodat akarom venni az Úrban, enyhítsd meg hát szívemet Krisztusban! Köszöntések és áldás: 21-25 21 Engedelmességedben bízva írtam neked: tudom, te többet is fogsz tenni annál, amit kérek. 22 Ezenkívül készíts nekem szállást is; remélem ugyanis, hogy imádságaitokra ajándékul visszakaptok engem. 23 Köszönt téged Epafrász, fogolytársam Krisztus Jézusban, 24 valamint Márk, Arisztarchosz, Démász és Lukács, a munkatársaim. 25 Az Úr Jézus Krisztus kegyelme legyen lelketekkel! Ámen. ____________________ * 1 Filemon egy gazdag keresztény volt Kolosszében; Pálnak jó barátja és Onezimosz gazdája. Onezimosz valószínűleg ki is rabolta ôt, amikor megszökött tôle. * 16 Pál alapjaiban támadja a rabszolgaság intézményét, amikor hangsúlyozza Krisztus szavát: ti mindannyian testvérek vagytok. Aki Krisztusban él, nem rabszolga, s nem is szabad többé (Gal 3,28). Test szerint: azon természetes kötelékek alapján, amelyek a rabszolgát urához fűzik. A természetes indítékok mellett most már más, magasabb oka is van Filemonnak arra, hogy szeresse Onezimoszt: a rabszolga megtért, Krisztusban testvére lett urának, tagja ugyanannak a Testnek, amelyhez Filemon is tartozik, hozzá hasonlóan részese az üdvösségnek az Úr szerint. Pál nem kéri kifejezetten, hogy Filemon szabadítsa fel Onezimoszt, de burkoltan igen.