Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Bangha Béla: Nagy kérdések útján. Gondolatok a világnézeti kérdésrôl Imprimi potest. Budapestini, 1. sept. 1922. Eugenius Somogyi S. J. praep. prov. Nihil obstat. Franciscus X. Biró S. J. censor dioec. Nr. 3975. Imprimatur. Strigonii, 9. Decembris 1922. Dr. Julius Machovich vic. gen. Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés I. Válaszúton II. Hit és hitetlenség III. A hit alapjai IV. Természet és természetfelettiség V. A kereszténység lényege VI. Hol a kereszténység? VII. Kereszténység és társadalom VIII. Katolicizmus és társadalom IX. Katolicizmus és nemzet X. A város a hegyen Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus kiadása Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv eredetileg 1922-ben jelent meg a Katolikus Kultúrkönyvtár könyvsorozat elsô köteteként. Ez a változat az 1957-ben az ausztriai traiskircheni menekülttáborban készült utánnyomás alapján készült a Jézustársaság engedélyével. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a Jézustársaságé. ======================================================================== Bevezetés Borzasztó dolog látni, miként bolyong és tapogatózik nagyon sok ember az élet legmélyebb kérdései körül s mily kevés jut el közülök legalább a viszonylagos tisztánlátásig. Fájdalmas látvány ez a vergôdés, ez a tehetetlen és vigasztalan ide-odakapkodás, ez a belenyugvás az elintézetlenülhagyásba, ez a megfeneklés a kétely zátonyai közt, ez a tanácstalan rámeredés a nagy kérdések örök szfinkszeire. S kétszeresen fájdalmas aztán ennek a világnézeti sehovátartozásnak hatásait is látni erkölcsi, társadalmi és nemzeti életünk terén. Erô, céltudatosság, világosan kitűzött s egységesen akart feladatok helyett szétfolyás, jelszópolitika, visszaélés a kereszténység nagy igéivel, önzés, értelmetlenség, széthúzás és összeveszés. Hallgathat ilyenkor az, akinek -- úgy érzi -- mondanivalója van? Akinek lelkében mint egy nyugodt, mozdulatlan világosság ragyog a hit, hogy mindez másképp lehetne, ha az emberek ismernék a nagy kérdések megoldásának útját s elfogulatlanul és gyűlölet nélkül rálépnének a megoldásnak erre az útjára? Vagy hallgassunk, mert lesznek, akik félreértik szavunkat? Az élet legnagyobb problémáit bolygatnunk nem szabad, mert a válasz, amelyet ez a bolygatás eredményezhet, elôreláthatólag nem a divatos elmosódottság és semmitmondás válasza lesz? Vagy mert az a sekélyes világfelfogás, amelyet nem utolsó helyen egy célzatos újságirodalom és pánszemita behatások alatt elfejlôdött társadalmi életünk tett meglehetôsen általánossá, eleve pereátot kiált minden komolyan keresztény megoldásra? Vagy mert akik a tagadás és széthúzás szellemét képviselik, azonnal a békebontás vádját szegzik neki annak, aki éppen azáltal akarja szolgálni a béke igazi ügyét, hogy a nagy keresztény alapkérdéseket nem a tagadás és széthúzás jegyében oldja meg? Ez az irat megkísérel utal mutatni nagy kérdések rengetegében. A legnagyobbakéban, amelyeket az emberi értelem ismer. Nem szakszerű, száraz fejtegetéseket kínál, hiszen az itt érintendô kérdések legtöbbjének nemhogy egész irodalma, de egész külön tudományszaka van, s nem tér ki minden lehetséges ellenvetés rostálására sem, mert hiszen ahhoz is kötetek kellenének. Csak néhány összefoglaló szempontot mutat be, vázlatos vonásokat, nagy összefoglalásokat. Aki e sorokat leírta, évtizedes tanulmányok és eszmélôdések eredményét mutatja be sűrítetten; egy életét, amelyben szintén volt kétely és ború, sok önállóságra törekvés, de a mások gondolatainak megbecsülése is, szörnyű átérzése a nagy kérdések súlyának s rettenetes felelôsségek sejtése, akár pro, akár kontra dôl el a vizsgálódás. Ez az egy nagy és nemes életcél: látni, s miután láttunk, másoknak is megkönnyíteni a látást. Úgy érzem, nem lidércfény az a világosság, amelyet a vizsgálódó ezen az úton talál. E sorok írója nincs is egyedül vele. A nagy rázkódtatások és zűrzavarok, a tagadás propagandájának hallatlan pusztításai után jelentékeny mennyiségben ébrednek rá az elmék -- a legnagyobbak és élesebbek -- ugyanerre az eredményre. Csak a nagy konvertitákra utalok itt: a Coppée-kra és Bourget-kre, a Huysmans-okra és Hermann Bahr-okra, a Brunetičrekre, Henry Newman-okra, Chesterton-okra s a modern természettudományok és bölcselet nagy keresztény képviselôire ... Ez a kis kötet egyúttal bevezetô egy könyvsorozatba, amely ,,Katolikus Kultúrkönyvtár'' címen indul meg. A művelt magyar közönség nagyrészt nem is ismeri azokat a hatalmas gondolatmeneteket, amelyeken a mi diadalmas keresztény világnézetünk és katolikus hitünk épül. E gondolatmenetek és bizonyítékok részletesebb kifejtése lesz a Katolikus Kultúrkönyvtár feladata. A jelen bevezetô kötet feladata az, hogy a nagy kérdések jelentôségére az olvasót ráébressze. Hogy kevesebb legyen az alvajáró az élet rengetegében s több a látó ... ======================================================================== I. Válaszúton Nincs igazad, barátom és testvérem, nincs igazad mindenekelôtt, ha azt mondod: mit érdekel engem egyáltalán a kereszténység és a katolicizmus? Nincs igazad, ha azt hiszed, hogy ezek a kérdések idejüket múlták, hogy a mai közönségre és reád nézve elvesztették jelentôségüket. Nincs igazad, ha annak az agnosztikus közönynek puha hintaszékén ringatod magad, amely egyik oldalhoz sem szegôdik s a kereszténység és keresztényellenesség harcát kényelmes páholyból szemléli. Nincs igazad, ha azt hiszed, a bölcsesség abban áll, hogy az ember távol tartja magát minden párttól, élvezi az életet, ahogy tudja s minden evilágfeletti kérdésre vállat vonva feleli a modern tudni- nemakarás válaszát: ,,Ignoramus et ignorabimus'', mit tudom én, hol az igazság! Testvérem és barátom, az élet talányokkal van tele és e talányok között, akár tetszik, akár nem, a legkomolyabb, a legmélyebb, a legörökebb s a legmarcangolóbb mégis csak a vallási probléma. Nem lehet elmenni mellette; nem lehet azt mondani, hogy ,,nekem ezen a téren nincsenek problémáim''. Nem mondhatod, hogy a legmélyebb és mindenkit legegyénibben illetô kérdés téged nem érdekel. Mert ez nem volna ôszinte és nem volna komoly beszéd. Ahogy Goethe a világtörténelemrôl mondja, hogy a legmélyebb téma benne mindig a hit és hitellenesség küzdelme volt, úgy el lehet mondani ugyanezt az egyes ember lelkérôl is. Mindenféle hullám hányódik a lelkünk tükrén, mindnyájunkén kivétel nélkül, de a legmélyebb és leghatalmasabb fenékhullám ez: a nagy, örök gondolatok kérdése: van-e Isten s ki az, és milyen ô, és mi vagyok én, és mi közöm nekem hozzá és van-e boldogság és mi lesz velem a síron túl? Elhallgattatni ezt az ôsmély kérdést pillanatokig lehet eltemetni, elfedni sok ezer egyébbel, elnémítani magunkban a lélek felsíró alapösztönét a végsô honnan? miért? és hová? iránt, elölni a ,,tourment religieux'', a vallási gyötrôdés fullánkját ideig-óráig lehel, de nem volnánk ôszinték vagy nem volnánk komoly, gondolkozó emberek, ha tagadnók, hogy legalul, legbensôbben s legmegrázóbban mégis ezek a kérdések izzanak a lelkünk legmélyén. S ez nem is lehet másképp. A perc múlik s az életünk sodródik a nagy Niagara, a lezuhanás felé. Ha sohasem halnánk meg, ha nem volna oly nevetségesen rövid ez az itt-idôzésünk, ha nem mentek volna innen el máris oly sokan, ó, oly véghetetlenül sokan, akik itt nevettek, szórakoztak és sírtak ezeken a tájakon elôttünk, s ma nincsenek itt, rég nincsenek itt, az életük, a fájdalmaik és örömeik, a lakásaik, a bútoraik, sôt a nemzetük, a kultúrájuk is rég elsüllyedt, mint egy elomlott regei vár, -- ha le lehetne tagadni a véget, a szörnyű összeomlást, az elmúlást, az enyészetet mint egyetlen biztost és maradandót a világon: akkor igazatok volna nektek farsangi bohócok és jól élô szkeptikusok, ti csak mulatozók és csak evilággal számolók; igazatok volna liberálisok és plutokraták, monisták és kommunisták, és kényelmes keresztények és névleges-katolikusok, igazatok volna -- talán. De így egészen bizonyos, hogy nincsen igazatok. Egészen bizonyos, hogy amit építtek, összedôl s arra meg, hogy a helyébe valami mást, valami jobbat s maradandóbbat építsetek, nem is gondolhattok. És így egészen bizonyos az is, hogy értelem nélkül éltek s az életeteknek nincsen komoly tartalma. Mert lenni, csak azért, hogy vergôdjünk, hogy néhány szegényes ünnepnap kedvéért hordozzuk a sok szürke hétköznap gyötrelmét, élni, hogy meghaljunk, hogy lemészároltassunk, virágozni, hogy sárrá bomoljunk, küszködni, hogy végre is végleg és mindenestül letörjünk, hogy eltűnjünk mint az árnyék, mint a vágtató szél, mint a hullám az óceán közepén -- ez nem élet, ez nem cél, ez nem rendeltetés. És ha baj: nem találni meg az élet értelmét, kétszeresen, százszorosan baj: nem is keresni azt. Olyan ez, mint amikor a tompaelméjű, a tébolyodott beleszúr az ujjába, érzi is a fájdalmat, de nem érdekli, hogy a tűt ki is húzhatná a sebébôl... Az emberiség legnagyobb része, hála Isten, nem tompaelméjű. Különbözô értelmiségi foka szerint különbözô módon, de keveseket leszámítva, mind keresi az élet mélyebb értelmét, keresi az Istent s a túlemelkedô viszonylatokat, melyek ôhozzá fűzik. Legalább negatív válaszokat keres rá: ,,nem igaz'', ,,nem lesz semmi'', ,,nincs másvilág'' így hitegeti önmagát. De mégsem tudja kivonni magát a bizonyosság alól, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkoznia kell. Sok aztán megreked a keresés útjának a felén, az egynegyedén, az egytizedén és nem jut el teljesebb megismerésekig; ez tény. Bizonyos az is, hogy az Isten ellenségei szédületes rutinnal, szervezettséggel, összetanultsággal feszítik ki mindenütt a hálót, hogy a megoldást keresôk lába elbotoljon benne s elbotolva, elfáradva ne keressenek tovább. Ma s régtôl fogva Lucifer bérelte ki az eszmeterjesztés és emberirányítás összes hatalmas eszközeit: sajtó, irodalom, könyvpiac, egyetemek, színházak, mozik, bankok, -- ami él és liheg, amivel tömegek gondolkodását befolyásolni lehet: mind az ô anyagelvi, élvezetelvi, kételkedô szellemét leheli: minden csak anyag, legfôbb cél az élvezet, semmi biztosat nem tudunk -- s ravasz kezek mesterségesen szorítják rá a nem-látás fátylát az elborult szemekre. Fent a filozófusok és intellektüelek, lent a munkásvadítók és vallásgúnyolók, itt a szabadkômívesek, ott a szocialisták; és nem engednek érvényesülni mást: írót, tanárt, kutatót, tudóst, költôt, művészt, gondolkodót, mint aki hozzájuk szít, aki velük együtt s az ô kedvükért tagad és vigyorog és lesajnál ... És mégis igaz: az emberiség túlnyomó része, a mesterségesen elvakítottakon és önelvakultakon kívül mind sírják a megoldást, epedik a választ, keresik az Istent. Nemcsak a jámborok, hanem azok is, akik kifelé, sokszor gyávaságból, a hitetlent vagy közönyöst játsszák. Hány volt, aki miután megtért, bevallotta, hogy bizony a hitetlenségében sohasem volt nyugodt; mindig érezte, hogy tévúton bolyong, csak ereje nem volt a megfordulásra. És nemcsak az együgyűek beszélnek így, a hiszékenyek, gyenge nôk s az önállótlanok, hanem a mélyenszántók, a legönállóbbak, a legmagasabban szárnyalók és leginkább kételkedésre hajlók. Csodálatos dolog: a közhiedelemmel szöges ellentétben áll a kimutatott s beigazolt tény: a legnevesebb, legmodernebb, legzseniálisabb újkori természettudósok és felfedezôk a mai napig, Röntgenig és Marconiig hívô keresztények voltak; alig találni a legnagyobb nevek százai közt öt-hat istentagadót vagy monistát! A magasabb értelmiségek világa sokkal keresztényebb, mint sokan gondolnák; de az is ravasz sakkhúzása a tagadás szervezett táborának, hogy a meglevô keresztény intellektusok keresztény megnyilvánulásait elhallgatja, elrejti a közfigyelem elôl s a tagadóknak annál nagyobb reklámot csap, mennél nagyobb sarlatánok. Ezért mondottam, testvérem és barátom, hogy nincs igazad, amikor a vallás nagy kérdését unottan vagy lemondón tolod el magadtól; amikor elmulasztod komolyan elôvenni, belemélyedni és világosságot szerezni benne. Mire vársz? Arra, míg megrokkansz, s míg majd a vénség s a sír közelsége kényszerít rá, hogy öntudatlan megadással roskadj a Credo karjaiba? Ki tudja, nem lesz-e akkor késô? Rá fogsz-e akkor érni? Ki tudja, lassan, kopogtatva közeleg-e rád éjjeled? És vajon élet-e az, amelynek csak végperceit szenteljük az igazságnak? És komoly ember-e az, aki másképp és másban akar élni, mint amiben meghalni kíván? A kereszténység Istene ,,nem a halottak Istene, hanem az élôké''. Az életed maga nem éri-e meg, hogy idején kanyarodjon fel a diadalmas útra s ne az árokban botorkáljon, hogy aztán csak a végsô rándulással próbáljon feljutni a napsütéses, egyenes, biztos pályára? Nem gyôztek meg eddig? Lehet; de mondd: kerested-e legalább a biztosságot és tisztánlátást? Azzal a komolysággal kutattál, gondolkoztál, olvastál-e s tanulmányoztad e kérdéseket, amellyel ennek a legfontosabb, legértékesebb s téged legegyénibben érdeklô ügynek tartozol? Testvérem, ne érts félre: a te vallási megvilágosíttatásod, a te hited, vagy hitetlenséged, vagy közönyöd, vagy agnoszticizmusod nem az Egyház ügye, sem a pápáé, sem a papoké, sem senkié a világon, hanem az édes magad ügye. A te bôrödre megy a vásár, a te boldogságod vagy boldogtalan elpusztulásod forog kockán. S ez téged nem érdekel -- mondd, ember: ember vagy te még? Mondhatod-e, hogy számodra ez a kérdés végleg eldôlt? Mondhatod, hogy megbizonyosodtál benne, hogy nincs lélek, nincs örök élet, nincsenek olyan dolgok, mint ítélet, kárhozat vagy örök boldogság? Mondhatod, hogy az egyszeregy világosságával lett nyilvánvaló elôtted hogy Isten nincs, vagy ha van, semmit sem követel tôled, vagy ha követel, te máris mindenben eleget tettél neki? És hogy rendben van a szalmád? Biztos vagy benne? Ugye hogy nem. Tehát a nagy kérdések útja elôtted is nyitva áll. El kell indulnod rajta. Választanod kell hit vagy hitetlenség között; nem benyomások és hangulatok szerint, hanem komoly vizsgálódás szerint. A közöny álláspontja semmiesetre sem megoldás; az csak a tompa elméknek áll jól. ======================================================================== II. Hit és hitetlenség Tudod, barátom, hogy a hitetlenséget voltaképp még nehezebb megokolni s megmagyarázni, mint a hitet? Hit -- igazi -- csak egy van, hitetlenség van százféle. Egy százfejű hidra -- csak annyiban monstruózusabb a monda szörnyénél, hogy itt maga a hidra falja fel önmagát: nem külsô erô, hanem magának a hidrának egyik feje szedi le és marja agyon a másikat. Mert megjegyzésre méltó: a hitetlenség legerôsebb cáfolója maga a ,,hitetlenség''. Épp azáltal, hogy annyiféle van, amely mind kizárja egymást, válik indirekte a hit apológiájává. Ha a hitetlenség egy dolog volna, egy érv vagy rendszer, még talán bajt okozhatna, de a hitetlenségnek egyik faja éppoly halálos ellensége a hitetlenség többi fajának, mint a hitnek s már ezért sem jelenthet komoly ellenfélt. Ha hitetlen akarnék lenni, vagy tegyük fel: hitetlenné kellene lennem, roppant zavarba jutnék, hogy a hitetlenségnek melyik nemét válasszam? Legyek kantista? Ledorongol érte a monizmus. Legyek darwinista? Kinevet érte Hume s a szkeptikusok hada. Ha materialista vagyok, rámtámadnak a spiritualisták és pánpszichisták, és viszont. Öröm azt a macskazenét hallgatni, amellyel a modern istenmentes bölcselet korifeusi egymást és egymás filozófiáját, a sárga földig gyalázzák. Hegel szerint Kant a legkövetkezetlenebb koponya, ,,ein Dreiviertelskopf'', Hegel bölcsessége viszont Schopenhauernek ,,pszichikailag ható hánytatószer, melyet patikákban kellene árulni''. Akik égig érô tornyot akartak építeni, ma is a babiloni nyelvzavar zuhatagában hurrogják, hápogják le egymást. S ez imponáljon nekem? A hitetlenségnek divatjai vannak. A 18-ik században azt mondták, hogy semmi sincs, csak az emberi ész; a század végén pedig Kant azt mutatta ki -- gondolom: ésszel --, hogy az ész a legcsalárdabb dolog a világon. A 19-ik század közepe ráduplázott: mit ész! ész nincsen! csak anyag van s az anyag fejlôdése minden. Majd új divat jött: anyag sincs, csak energia; sôt ez sem, csak mozgás. S ma az a divatos hit, hogy mozgás sincs valójában, csak képzeleti -- semmi sincs biztos, csak a tudatunk keretén belül; a belvilágunkból kilépni a valóságba nem tudunk; nincs híd, mely összekötné ismereteink világát a reális világgal. ,,Ignoramus et ignorabimus'': csak azt tudjuk, hogy semmit sem tudunk. De ugye, nemcsak ez a hitetlenség; van olyan hitetlenség is, amely nem követi a bölcselôk ismeretelméleti halálugrásait, hanem hagyja a világot világnak lenni s egyszerűen ráhagyja, hogy a világ az Isten. Akár anyag, akár mozgás, akár csak fantom, de Isten és a világ egy. (Pantheizmus, monizmus.) És van olyan is -- a gyakorlati életben s a nem-hivatásos metafizisták körében ez a gyakori s valamikor a szabadkômívesség is ezt a felfogást iktatta be hivatalos krédójába --, amely azt mondja: nem, a világ is más, Isten is más; de ez az Isten beérte azzal, hogy megépítette a világegyetemet, aztán nyugalomba vonult s nem folyik bele többé semmiféle formában a világ és az emberek sorsának irányításába (deizmus). Nincsenek tehát olyan dolgok, mint ,,gondviselés'', ,,kinyilatkoztatás'', ,,csoda'', ,,Szentháromság'', ,,megváltás'', ,,megtestesülés'', ,,parancsolatok'', ,,ítélet'' és ,,örök élet''; Jézus közönséges ember volt, nagy szellem, bölcs és igaz férfiú, de nem Isten. Ez a felfogás tükrözôdik a liberalizmus társadalmi felfogásaiban, a modern irodalom és sajtó nagy részében. Az Istent elismerik, emlegetik is, de aztán -- nincs tovább. A kereszténység nagy dogmái mesék, az Egyház egy sokban jótékony, de sokban persze káros, mindenesetre merôben emberi fejlemény és nincs igaza, ha isteni eredetre és jogokra hivatkozik. És végül hitetlenség az az agnoszticizmus is, amelyet kezdetben említettem, amely látva a sok pro és kontrát, látva a hit és a tagadás örök bajvívását, beleun a nézésükbe és elkedvetlenedik az igazságtétel, a választás és szintvallás terhétôl és azt mondja: tudom is én, hogyan van, mint van; majd talán a halál után megtudjuk; egyelôre úgysem tudunk biztosan semmit. Ezeken az utakon, a pantheizmus, szubjektivizmus, deizmus és agnoszticizmus útjain sokan vergôdnek, de néhány fanatikustól eltekintve egyikük sem mondja, hogy biztosnak, érzi lába alatt a talajt. Nem meggyôzôdések ezek, hanem legföljebb feltevések, elintézetlenségek és sajnos süppedôk, amelyekbe belevész az ember. Ezeken a tagadó alapokon nem lehet értelmes életet felépíteni. Itt nincs cél, nincs hivatás, nincs miért küzdeni s miért gyötrôdni; itt maga a vergôdés a cél, a semmit-el-nem-érés, az örök tapogatózás és bizonytalanság. Itt az erkölcsnek nincs szilárd talaja, a kultúrának szívós gyökere, a társadalmi együttélésnek, nemzetnek, hazának és családnak az ösztönök hatalmán túlmenô erkölcsi ragasztéka. Itt az élet értelmetlen s a halál borzalom. Már pedig hiszed-e, testvérem, hogy a természet hazug lehet s helyes lehet az a világnézet, amely a természetünk alaphangjával ellentétben áll, amely a létet magát forgatja ki értelmébôl? Akkor hát semmi sem igaz és biztos többé s következik az általános és következetes szkepszis, a földre fekvô s többé meg nem mozduló, nem is lélegzô kételkedés: a minden gondolkodásnak és minden gondolatnak sírja és mindennek, de mindennek végsô megdermedése: maga a halál. Nem cáfolom itt hosszasan sem a szkepszist, sem a monizmust, sem a deizmust, sem az agnoszticizmust. Legkevésbé pedig a múlt század közepén dívott, de ma már szinte minden gondolkodótól, még a céhbeli hitetlen filozófiától is megtagadott materializmust, amelyet, mert akkor divat volt, Marx is felvett szocialista rendszerébe s amelyet az ô kedvéért persze ma is változatlanul kalapálnak bele szegény munkásfejekbe a tudatlan és tudni nem kívánó agitátorok. Nem bizonyítom az Isten, a személyes és értelmes Isten, a világtól, anyagtól különbözô Isten létét sem; csak a következôkre mutatok rá. Az Isten gondolata -- a keresztény értelemben vett személyes Istené - - az életnek és a létnek legszebb s legmegnyugtatóbb értelmet ad. Az elfogulatlan ember felnéz az égre, körültekint a természetben s egyszerre Isten képe áll elôtte. A hatalmas, a bölcs, a jóságos, a gazdag Istené. Ez a nagyszerű világ körülem és bennem, ez a zuhogó zápora a szimfóniáknak és szintéziseknek, ez a gépezetek gépezete és festmények festménye: mindez nekem egyetlen kéz alkotása s egyetlen szellem kigondolása. Ez a kéz s ez a szellem: Ô. Ezt a gyönyörű világot nekem és értem teremtette Ô! -- mily fölséges és elragadó gondolat! Enyém a föld a tengereivel, érchegyeivel, szénkôzeteivel, virágos mezôivel, mosolygó gyermekeivel; nekem zenél a patak csobogása, a szélvész orgonája, a fülemile csattogása és hű hitvesem szerelmes szava; nekem ragyog az égen a nap, a hold, a csillagok töméntelen serege, a tejutak s a ködfoltok vágtató óceánja. Mily gazdag az én atyám -- kiált fel a hívô --, hogy ilyen lakást készített nekem s ilyen születési ajándékot rakott bölcsôm köré! S mindezt: kicsinyt és nagyot, az egész világegyetem mérhetetlen pompáját oly játszi könnyedséggel teremtette ide s adta nekem ide, mintha egy szalmaszálat nyújtana. Neki nem került az semmibe; tízannyit, ezerannyit éppoly könnyen alkotna. ,,Szól és vannak; parancsol és teremtetnek.'' S ha hívô vagyok, tudom, hogy még nagyobb, még sokkal nagyobb adományokat várhatok és kell várnom az ô kezébôl. Mert ez a világ nem minden, amit adhatott s a lelkem legmélyén érzem, hogy mindez csak elôkészület, csak út az igazi, a teljes cél, a boldogság felé. Mert ez a világ, bármily szép és hatalmas, mégis csak siralomvölgy. Küzdôtér és váróterem. Iskola. Ezen a földön még csak embrió vagyok, anyaméhben élek; várom a születésem napját; az igazi életem csak azon túl fog kezdôdni, ha majd egyszer az igazi napfényt magát meglátom: az Istent, a mennyországot, a boldogságot. Aki siralomvölgynek is ily elragadó világot teremtett és aki a lelkem mélyébe beleírta a meg nem nyugvó vággyal együtt a biztosságát annak is, hogy ôt magát, a kezdetet és véget, a boldogság teljének osztogatóját is meg fogom találni, nem lehet oly fukar, hogy még szebbet, még nagyobbat ne adjon nekem, ha könnyen teheti; hogy ne adjon oda nekem mindent, aminek vágyát a telkembe írta: ne adja ide nekem önmagát. Ebbôl a látószögbôl a hívô egyszerre megérti a földi élet nagyszerű rendeltetését is: most már tudom, miért élek, miért vergôdöm, miért küzdôk és miért szenvedek. Most már tudom, miért kell helytállnom minden körülmény közt csüggedetlenül. Azért, hogy ezzel az élettel kiérdemeljem s elérjem -- Ôt! Azért, hogy méltónak találtassam egykor a bemenetelre a boldogság diadalkapuján. Azért, hogy amit itt csak ,,tükörben s talányban'' látok, azt egykor színrôl-színre lássam és bírjam és vele összeforrjak s örök csókban, örök egyesültségben ujjongjak benne, ô ideadhatta volna önmagát, a célt, a teljességet ingyen is, próbáltatás és küzdelem nélkül is; de ez nem lett volna méltó hozzá és hozzám. Nem akarta csakúgy rámerôltetni a végsô boldogságot; nem akarta, hogy majdan az ô házában örökké szinte azon szégyenkezzem, hogy mint egy porból felszedett koldus kerültem ide be és semmit a magaméból hozzá nem tettem a sorsomhoz, hogy csak úgy akaratom s közreműködésem nélkül választattam a leggazdagabb és legboldogabb királyfiak egyikéül. Isten abban legnagyobb, hogy a kicsinyekben is nagy s a kicsinyeket is meghívja és rávezeti szabad akaratuk közreműködése által a legnagyobb cél elérésére s ezek a kicsinyek a maguk szabad elhatározása és közreműködése folytán lesznek Isten fiaivá s a mennyország birtokosaivá. Ugyebár aki így gondolkozik, arra nézve csakugyan van értelme a létnek s az ember életének, és gyönyörű szép, minden irányban kielégítô és megnyugtató értelme. Nincs az a filozófia, amely jobb és szebb értelmét adná mindannak, ami van s amik vagyunk s amiken ebben az életben keresztül kell mennünk, mint ez. Így már megértem, miért kell szenvednem és tűrnöm, miért kell sokról lemondanom és sokban erôt vennem magamon, s megértem azt is, miért oly nyugtalan és zavaros azoknak a lelke, akik nem jutnak el eddig a megismerésig -- mégha különben mindenük megvan is, amit ez a világ nyújthat. ,,Irrequietum est cor eorum.'' Nyugtalan az ember szíve, míg abban meg nem nyugszik, aki alkotta és akiért alkottatott. ======================================================================== III. A hit alapjai Ah, mondod, mindez szép, nagyon szép volna, de sajnos, csak álom! Tündéri, légies, fenséges illúzió, de -- illúzió! Hívô gyermekek ártatlan álmodozása, akik még hisznek az aranyfüstös karácsonyfa Jézuskájában, hisznek angyalokban s csillagtrónuson ülô Istenkében ... Illúzió? Nem testvér: a személyes Isten léte, örök rendeltetés, halhatatlan élet, a viszontlátás a síron túl és boldogság örökre -- nem, ezek nem merô álmok és illúziók; ezek -- hogy ezzel kezdjem -- legalább is komoly lehetôségek. Mert ha voltak is, akik azt állították, hogy Isten létét nem lehet bebizonyítani, azt már viszont igazán nem állította és nem állíthatta józan ésszel senki, hogy az Isten nemlétét valaha is bebizonyították volna. Hogyan is bizonyítaná be ezt bárki! Lehetetlen volna-e, bebizonyítottan hamis volna-e mindaz, amit a legnagyobb szellemek, a legkomolyabb, legtanultabb, legbecsületesebb és legnemesebb emberek egész légiója ezer és ezer év óta hitt és vallott, s ma is hisz és vall, mint a legtermészetesebb, legmagátólértetôdôbb, legnyilvánvalóbb igazságot? A legnagyobb gondolkozók egyike, akiket a föld hordott, Szent Ágoston azt mondta egyszer, hogy az ateizmus oly ôrület, hogy valóságos szégyene az emberiségnek, hogy ateistákat is termelt (ep. 118 ad Dioscorum, 31.). ,,Nincs olyan esztelen, oly ízetlen dolog -- mondja Cicero --, amit valamelyik filozófus ne állított volna''. Az ateizmust is állította néhány filozófus. De csak negatív értelemben: hogy nem tudja belátni az Isten létét. Pozitív értelemben: hogy belátta volna az Isten nemlétét -- ezt talán néhány egészen beteg félrebeszélôn kívül soha senki sem állította. Még azok sem, akiket Ágoston az emberiség szégyenének nevez. Tehát hogy Isten lehet, legalábbis legkomolyabb lehetôség. De akkor már számolni kell vele; akkor már ez a legnagyobb probléma, a leglenyűgözôbb kérdés s a leghatalmasabb gondolat, amellyel foglalkoznunk kell. S akkor ez az Isten és ez a túlvilágiság nemcsak egyszerű lehetôség többé, hanem a legkívánatosabb és legörvendetesebb lehetôség. Olyan lehetôség, amelytôl nem irtózni kell, mint sokan teszik s nem idegesen kitérni az útjából, hanem amelyet ellenkezôleg szeretni kell, kívánni s áhítani, hogy bár igaz legyen. Mert minden tekintetben sokkal elônyösebb nekünk, ha van Isten, mintha nincs. Csak a gonosztevô szeretné, hogy ne legyen Isten. Akinek a lelkiismerete tiszta, az felujjong a gondolatra, hogy talán csakugyan van értelme a létnek és van folytatása a földi életnek. Ha van Isten: ó hiszen akkor mi hallatlanul boldog és gazdag emberek vagyunk! Akkor nem kell beleôrülnünk a gondolatba, hogy csak azért vagyunk, hogy meghaljunk, hogy kegyetlen természeti erôk érzéketlen malomkerekei ôröljenek bennünket halomra testestül-lelkestül, vagy hogy ostoba és gonosz emberek zsákmányoljanak ki bennünket. Akkor nem dôre forgószél a világ, amelyben bennünket is, mint árva fűpihét, felkap a zivatar s ide-oda vág, beszennyez, megsároz, megvérez, összetör s végül valahova az árokba taszít, hanem óriási vívóterem, amelynek páholyában az Úr ül, s ha törvény szerint vívjuk meg harcunkat, lovagaivá üt és gyermekeiül fogad. Nagy erdô akkor a világ, amelyen az ô Lelke jár, a mi Atyánké, ki a mennyben van s az ô keze vezet át rajta, hogy aztán az örök tisztáson, az ô édenében megpihentessen. Akkor akiket szeretek s akik jók és szeretnek engem, nem szakadnak el tôlem a halálban örökre és mindenestül, hanem csak azt mondják nekem: a viszontlátásra odafenn, egy jobb hazában! Akkor nem ragadok benn kicsinységem s végességem szűk sikátoraiban, hanem egy gazdag és végtelen megismerés és szeretet és öröm és élet mennyországa, az Isten házának bôsége, örök szabadság és határtalan nagyság birtoka nyílik meg nekem. Hát nem kívánatos lehetôség-e mindez? Hát nem jobb-e mennyei Atyát tudni magunk felett, mint egy vak és siket Abszolútumot? Egy gépezetet, amely véletlenül alkot és mindent lerombol, amit alkotott? Egy fátumot, amelyrôl senki sem tudja, honnan van, miért van és micsoda? A személyes Isten léte azonban, örök rendeltetés, keresztény világfelfogás stb., nemcsak lehetséges, nemcsak kívánatos, de bizonyos és bebizonyított dolgok. Nem az a fô itt, hogy az istenérveket felsoroljam és kifejtsem. Ezeket az érveket a legjobb elmék, a legkomolyabb emberek vizsgálták évszázadokon át, behatoltak minden részletükbe szebbnél szebb szövegezésekbe foglalták. Megcáfolni ezeket az istenérveket nem cáfolta meg soha senki. Elsiklottak mellettük, megjegyzéseket tettek rájuk, gúnyolták, ignorálták, de meg nem cáfolták. Sem a bölcseleti, sem a fizikai, sem a morális istenérveket. S milliók, akik ezeket az érveket tudományos rendszerben sohasem hallották, a természetes, józan eszükkel öntudatlanul végiggondolták ôket s szent bizonyossággal hajolnak meg nyilvánvaló bizonyító erejük elôtt. Az istentagadás mindig mesterkélt és erôltetett. Az ész elsô és természetes szava mindig az istenhit és istenvallás; a kételkedés csak úgy tud uralomra vergôdni, ha erôvel szembehelyezkedünk a természetes bizonyosság spontán tanúvallomásával. S akkor sem korlátlan úr a lélek fölött. Az élet nagy komolyságainak pillanatában, a kiábrándulások, kijózanodások perceiben egyszerre itt van megint az Isten bizonyossága s hiába ágaskodol ellene, verôfényként tűz a lelkedre az Úr arca. Nem lehet józanul tagadni, nem lehet arcát kikerülni. Menj ki a csillagos ég alá, tekints fel a tejutak és naprendszerek gomolygó, kergetôzô áradatába, az észbódító arányok, gyorsaságok és forróságok óceánjába s tagadd, ha tudod, az Istent! Kérdezd: minden magától lett- e? nem volt-e senki, aki az anyagot megalkotta s elrendezte, az anyagnak az elsô lökést, az irányt, a célt megadta? aki az égitestek pályáját kiszabta? aki a sokféle elem sok miriádnyi molekuláját ily szépen rendberakta, ugyanazon elvek és törvények szerint? Nézz bele a mikroszkópba, ámulj a mikrokozmosz csodáin; számold meg a sejtek, az elektronok, az élet és mozgás billiónyi csodáját; gondolj arra, hogy volt idô, amikor a földön kimutathatólag nem volt élet s ha az élet eredetét keresed -- tagadd, ha tudod, az Istent! Szállj le a föld méhébe, letűnt évmilliók lerakodásába; szállj le önlelked tárnáiba, öntudatod, lelkiismereted, boldogságvágyad aknáiba; gondolkozzál a léten magán, a lét célszerűségein és ezerszeres összefüggésein, az ásványvilág, a növények és állatok birodalma milliószoros kapcsolatán, a teve, a hangya, a méh, a vizipók bámulatos ösztönein, a fizikai és kémiai törvények sokszoros célirányosságán, ámulatos egybeillésén, a centilliárdnyi atomot és molekulát összefogó, egy világrendbe kényszerítô azonos törvényeken, összevágó természeten, a pompásan összehangolt, hibátlanul egymásba kattogó körforgáson, lásd ezt a Rendet, ezt a nagy Célirányosságot, ezt a nagy Egységet a milliárdszor milliárdnyi különbözôségek között és fölött -- és mondd, ha tudod, hogy itt nem Ész működött és Szeretet és Törvény s egy szent, bölcs, nagy, célirányos Akarat! Balmes mondta, hogy neki elég istenérv a -- zsebórája. Ha ez nem lehet magától, még kevésbé lehet magától az egész nagy világ. Cicero, a pogány is elmondja már ezt az érvet s más pogány gondolkodókat is idéz, akik hasonlóképp szóltak. Nem lehet egészséges esze annak, mondotta a pogány Cicero, aki Isten létében kételkedik. Hány istenérv van? Nincs annak száma. Ahány fűszál van a mezôn, ahány csillag az égen, ahány porszem a földön, ahány gondolat az agyamban, ahány rezdülés a szívemben: mind az Isten létét bizonyítja. Ahány ponton célszerűség van a természetben -- s minden ponton száz és ezer célszerűség van -- az mind egy-egy kinyitott könyv, egy feltárt theodicea, amely Isten létének érveit harsogja felénk. Kant, akirôl azt mondják felületes emberek, hogy megdöntötte az Isten bebizonyíthatóságát az észbôl, a célszerűség milliárdszavas istenérvét kifejezetten elismerte. Az Isten léte éppoly bizonyos, mint a magam léte. Elvégre tanulságos, hogy azok a görög s azok a modern bölcselôk, akik tagadni próbálták az Istent, tagadták a világ valóságát s az én biztos létezését is. A ,,világ'' és az ,,én'' maga éppúgy csak ,,posztulátumok'', követelmények nekik, mint az Isten. Jellemzô: nem lehet jobban tagadni az Istent, mint akár a látható világot, vagy akár önmagunkat is. Ha Istent tagadni akarom, magamat is tagadnom kell. S ez teljesen érthetô: ha az okságelvi, ha a célszerűségi istenérv csal, ha bármelyik istenérv csal, melyik még akkor az az igazság, amelyet kétségbevonni nem lehet? Az istenérvek erejét csak úgy lehet kétségbevonni, ha ugyanakkor felfüggesztjük s valótlansággal vádoljuk meg magukat a gondolkozási törvényeket is. A logikát kell elôbb megdönteni, hogy megdönthessük a theodiceát. Az észt kell trónjáról letaszítani, hogy ne kelljen elismerni tanúságtételét az Isten mellett. A létnek, az életnek az egész világtörténésnek kell elvenni és eldobni az értelmét, hogy kibújhassunk Isten bizonyossága alól. Csakugyan: ha Isten nincs, semmi sincs többé. Sem ész, sem gondolkodási törvény, sem világ, sem logika. Csak két következetesség van: egyik a halálos megdermedtség, a moccanni sem tudó szkepszis, amely szerint semmi sincs, semmi sem biztos, semmit sem tudunk; másik: a bizalom a logikában, az ember megismerôképességében, a világ értelmében, a gondolkodás törvényeiben, az okság elvében, a következtetôképességünk erejében s ennek révén az istenérvekben s a lét és világ egyetlen kielégítô magyarázatában: a személyes Istenben. A szkeptikus maga sem hisz a szkepszisében, mert mihelyt okoskodik, mihelyt a szkepszisének jogosultsága mellett síkra száll, mihelyt érvel, vitáz, könyvet ír: máris visszalopja az észt és a megismerôképességet, amelyet az elôbb megtagadott; még tagadni sem lehet az észt az ész igénybevétele nélkül. Arisztotelész szerint minden igazi bölcselet abból indul ki, hogy a közvetetlenül világost és nyilvánvalót azonnal mint ilyent fogadja el és veszi birtokba. A szkepszis tehetetlen és ellenmondásos; a szkepszis a gondolkodás és bölcselés csôdje; a szkepszis maga az öngyilkosság és a halál. Egészséges, normális ember nem lehet szkeptikus. Egészséges, normális ember nem tagadhatja, hogy megismerés és természet két egymásrautalt, egymást kiegészítô világ; mindkettô nagy és igaz, s mindkettô egyazon végpontban egyesül: a nagy Alfa- és Ómegában, akinek értelmébôl folyik minden értelem a világban és a megismerésben, akinek akarata hozta létre s vezeti hozzá méltó, egységes cél felé a milliárdnyi lénynek sokszerű, csodálatos életet és fejlôdését. Vajon a darwinizmus bizonyított-e bármit is az Isten ellen? Darwinizmus ma már -- abban az értelemben, ahogy az ateizmus felhasználhatta volna -- nincsen. A fajok leszármazásának elmélete, amelynek Hertwig Oszkár a legelôkelôbb képviselôje, nemcsak hogy teljességgel megfér az elsô teremtô gondolatával, de azt egyenesen szükségesként hirdeti. Más kérdés az, vajon a Teremtô mindjárt készen alkotta-e meg az összes fajokat mind külön-külön, avagy fejlôdésképesnek, leszármazásra alkalmasnak teremtette-e meg a kezdetleges, eredeti fajokat? és egészen más kérdés: vajon, mert esetleg egyik fajból másik származhatik, fölöslegessé válik-e az eredeti Teremtô, a lét alapja, a fejlôdésre képes természet bölcs elrendezôje és megalkotója? Csak az ízetlen demagógia, a Haeckelek durva filozófiai bolsevizmusa hányhatta össze ezt a két mérföldekre különálló kérdést. Az ateisták között egy sincs, aki oly nyomósan támogatná -- indirekte -- a mi istenhitünket, mint a Haeckelek az ô felkapott monizmusukkal; az ember csodálkozva kérdi: hát annyira gyengén áll az ateizmus, hát ilyen mélyre kell süllyednie a gondolkodásnak és a harcmodornak, hogy az istenhitet támadni lehessen? Amit csak minden tudományos lelkiismeretesség végsô megtagadásával, amit csak hazugságok és paralogizmusok áradatával lehet támadni, az csak nagy igazság lehet. Nem a darwinizmus, nem a modern német filozófia, egyáltalán nem érvek és elméletek terjesztették el a kételkedést az Isten létében s adtak a gyakorlati ateizmusnak sokkal, de sokkal nagyobb teret s elterjedési látszatot, mint ahogy azt megérdemelné, hanem egészen más dolog. Az agitáció egyfelôl, s másfelôl: az emberfélelem, a gondolatszegénység, önállótlanság. Azok az elemek, akiket destruktíveknek szoktunk nevezni, taktikából, hatalmi célokból, politikából ellenségei az istenhit virágzásának. Cionisták, szabadkômívesek, szocialisták és anarchisták szemében veszedelem, ha a keresztény népek istenhívôk. Az erôs és komoly vallásosság túlságosan erôsekké, öntudatosakká, védekezôkké tenne bennünket velük szemben is: ezért nem kell nekik. S ezért nem is filozófiai lenézéssel vannak a mi ,,tévedésünk'' iránt, hanem dühösek érte és a fogukat vicsorítják ellene. S szervezettségük, tôkéjük, elmésségük minden erejével indítottak hadjáratot az istenhit ellen. Sajtóban, irodalomban, népszerű tudományos könyvekben, egyetemi katedrákon, színpadon és vásznon, népgyűléseken, munkásszervezetekben, páholyokban igyekeznek gúny és nevetség tárgyává tenni a ,,bigottságot'', a ,,babonát'', a ,,naiv középkort'', a ,,papok cselédeit'', végeredményben: az istenhitet. Hát hogyne ragadt volna ebbôl sok a népre, a közönségre, amely félszázad óta Európa-szerte az ô szellemi aklaikból szedi be mindennapi táplálékát! Hát hogyne vált volna bizonyos fokig divattá a naiv kérkedés, hogy ,,én nem vagyok, miként a többiek'', én nem vagyok naiv és bigott és maradi; különösen miután sikerült az ateizmus bölcselôit és természettudósait egy egyoldalú reklámmal és tömjénezéssel világbálványokká tenni! Hát hogyne akadna sok, nagyon sok megtévesztett, aki csak azért nem meri színét vallani annak, amit pedig a lelke mélyén ôriz, a vallásosságnak, az istenhitnek, mert fél, hogy lemosolyogja érte a többi, a tömeg, a nyáj! S hány van, aki szinte nem is mer már a saját lelke mélyébe nézni, nem meri az isten létének bizonyossága elôtt a szemét megnyitni, mert fél, hogy akkor lemarad az ô Intelligenzblattjának csodálatos szellemi nívója mögött, fél, hogy valami kétforintos füzetekbôl ,,felvilágosult'' felebarátja lemosolyogja. A nagy fényt, hogy éppen csak a kicsiny elmék az istentagadók s a legnagyobbak legnagyobbjai nagyon csekély kivétellel mélyen istenhívôk voltak, az ellenséges reklám és szellemi rabsorsbantartás üzemszerűen titkolja el a hétköznapi lelkek tízezrei elôtt. Ez a mai gyakorlati ateistajárványnak nagyon is kézenfekvô nyitja; ó, nem a filozófia! S tegyünk hozzá még egyet: az istenhit, már ti. a személyes Istené, aki ,,ítélni fog eleveneket és holtakat'', nem éppen kényelmes és nem mindenki elôtt népszerű. Komoly ember komoly pillanataiban felségesnek s boldogítónak találja a jövôje távlatát, ha Istenben hisz, de az élet zavaros áradatában a kicsapongások zajában, a kísértések és csábítások, szórakozások és mulatozások, szeretkezések és kalandok forgatagában, a pénzhajsza és Mammon-ôrület lázában olyan szörnyen kényelmetlen dolog az az Isten, aki tilt és parancsol, sôt fenyeget, hogy nem csoda, ha a csordaemberek jókora része durva kacajjal -- ami ugye mégsem argumentum -- üti el magától az Istennek még a gondolatát is. Mit, Isten! ,,Bor, pipa, kártya, leány'' -- és még sok más -- kell nekünk, nem Isten és tízparancsolat, imádság és önmegtagadás. Hát ez is kétségtelenül nagy oka a gyakorlati ateizmusnak. Ha az Isten nem tiltana semmit, ha a kereszténységnek nem volna oly magas és szigorú morálja, ha a hit kedvezne a csordaösztönöknek s azt mondaná: hajrá gyerekek, csak semmi gond, tivornyázzatok és szerelmeskedjetek, lopjatok és raboljatok kedvetekre és tegyetek mindenben az ösztöneitek szerint -- hja, akkor bizonnyal ezek elôtt is népszerűvé válnék a keresztény Isten hite. De a komoly emberek szemében épp azáltal válik népszerűvé, drágává, igazzá s értékké, hogy nem beszél így. Az istenhit fölséges népszerűtlensége az istenhit igazságának egyik legszebb tanúsága. Az ember, amíg jó és becsületes, addig rendesen akadálytalanul hiszi és imádja az Istent. Mikor rossz útra tér, elfordul tôle is. Ó, csodás bizonysága az erkölcsnek az Isten mellett: a jók, a tiszták, a nemesek, a kötelességtudók, a komolyak, az önfeláldozók, a bölcsek s a hôsök mind itt vannak nálunk! A tolvajok, kéjencek, sikkasztok, házasságtörôk, rablók és dôzsölôk viszont nem akarnak tudni a mi Istenünkrôl. Vajon kinek a szava több? Kié igazabb s ôszintébb és értékesebb? Kié fakad a romlatlan észbôl s kié a romlott szívbôl? ======================================================================== IV. Természet és természetfelettiség A deista ,,Istent'', a ,,Világ Építô-Mesterét'', mégcsak elfogadja a hitetlen, de a keresztény Istent nem. Mert a deista isten kényelmes fogalom: fabábú, amellyel nem kell törôdni; ellenben a keresztény Isten kényelmetlen, mert hitet hirdet és parancsokat oszt, hódolatot kíván és szolgálatot sürget. Ennek az Istennek hadat kell izenni s ennek a hadviselésnek két útja is van. Egyik, hogy eleve lehetetlennek mondunk ki minden természetfelettiséget, minden felsôbb beavatkozást a természet s az emberi történelem folyásába; a másik, hogy tagadjuk, hogy ilyen beavatkozásnak bizonyítható nyomai volnának. Mindkét harcmodor a racionalizmus vagy naturalizmus nevével takarózik. Nincs természetfelettiség; lehetetlen minden olyan dolog, mint csoda és kinyilatkoztatás; ez beleütközik a modern gondolkozásba, a ,,Prinzip der geschlossenen Naturkausalität'' elvébe. Ami a természet rendes törvényeivel nem magyarázható, az ,,passt nicht in unsere Begriffswelt'', mint Harnack, a racionalista ,,hittudós'' mondja: azért ahol csodáról, közvetetlen isteni beavatkozásról van szó, ott a ,,modern'' ember nem is vitatkozik, hanem bezárja a fülét s azt mondja: errôl nem beszélünk, ezzel szóba sem állunk. Elfogult vagyok-e, testvérem, ha azt mondom, hogy ezt aztán igazán nem lehet értelmes beszédnek nevezni? Szerénytelen vagyok-e, ha azt vallom, hogy ebben a viselkedésben hallatlan, szinte gyermekes szerénytelenséget látok? Elfogulatlanság-e ennyire elfogultnak lenni? Bizonyítékokkal szóba nem állni, hanem eleve ragaszkodni ahhoz, hogy valami, amihez kedvem nincs, nem lehet igaz? És nem végtelen elmeszegénység és túlságos igénytelenség-e kijelenteni, hogy ami a hétköznapiságon, a szűk és korlátolt emberi megszokottságokon túl esik, az egyszerűen nincs és nem is lehet és nem is igaz, mert az én nyárspolgári hétköznapiságom renyhe és rest hozzá, hogy kiemelkedjék a szűkösségbôl, a földhözkötöttségbôl, a porbankúszásból? A lovak szeme mellé ellenzôt szoktak kötni, az ún. ,,scheuklappnit'', s ami ezen a scheuklappnin túl van, azt a lovacska nem veszi észre, az neki ,,nincs''. A svájci parasztgyerek is azt hiszi, hogy a faluja hegyein túl nincs semmi, csak egy nagy lyuk, egy semmiség; csak az ô szűk völgye van s az a hegyketrec, amelynek közepén ô született, az az egész világ. Eszes emberhez méltó-e így fogni fel az egész világot, a mindenséget, a lehetôségek egész birodalmát? Ami az én kis agyvelômbe bele nem fér, ami más, nagyobb s szélesebb, mint amit mindennap látok, amit apró szerszámaimmal mérni, tapintani, vágni tudok: az nincs, az nem lehetséges? Valaha az emberek nem ismerték a messzelátót; volt-e joguk akkor azt mondani, hogy csak azok a csillagok vannak és lehetnek, amelyeket ôk szabad szemmel is láttak? Hogy a természet törvényei, mint ilyenek, nem ismernek természetfeletti jelenségeket, azt megengedi mindenki: mi is. Természetes erôk nem hoznak létre természetfeletti eredményeket. Ez a ,,Prinzip der geschlossenen Naturkausalität'' helyes és magától értetôdô értelme. Ebben az értelemben igaz, hogy a természetben nincsenek s nem is lehetnek csodák, már ti. ha a merô természeti törvények és erôk keretein belül maradunk. De ebbôl csak az következik, hogy ahol mégis természetfelettiség van, ott nem állunk puszta természeti erôkkel szemben. Hogy azonban természetfeletti jelenségek egyáltalán nem volnának lehetségesek, még természetfeletti erôk hatásaként sem, ezt soha sem fizikus, sem filozófus nem bizonyította be s nem is bizonyíthatja: ez egyszerűen nem tartozik a természetkutatás tárgykörébe. Méterrel nem lehet mérni s megfogni fogalmakat, literrel poézist, lombikkal és súllyal természetfelettiséget. Hogy mármost lehetségesek-e természetfeletti jelenségek és hatások? Teljesen attól függ, mit értek Isten alatt. Ha Isten egy fabábu, egy gép, egy vak kényszerűséggel ható értelmetlen dinamika, akkor persze hogy nincs helye a természetfelettiségnek. De ha Isten az a bölcs Értelem, az a Gondolat egyúttal, amely ezt az univerzumot megkonstruálta, az összhang és egybeillés milliónyi csodáját tervszerűen és célszerűen elgondolta s megteremtette -- már pedig, ugye, ez az a kép, amely bennünk a világgépezet csodás harmóniáinak láttára az Istenrôl önkéntelenül felmerül --, akkor nem lehet belátni, miért ne tudjon a művész, ha akar, még egy-egy ecsetvonást tenni képén, miért ne tudjon a mindenható itt-ott természetfeletti úton is belenyúlni a dolgok folyamatába, amelyeket alkotott. Ha oka van rá. S hogyne lehetne oka? Ha ezáltal valami rendkívüli módon akar hatni a teremtményeire, ha azokkal éreztetni akarja hatalmát, vagy közölni egy- egy gondolatát? Ha pl. egy Krisztust küld a földre s be akarja igazolni az ámuló, kételkedô tömeg elôtt, hogy ez a Krisztus csakugyan az ô küldötte? De miért állnánk meg az észokoknál? Minden elméletnél erôsebb érv a tények szava. Itt van a tény: Krisztus, a Názáreti Jézus, a világtörténelemnek ez a legkimagaslóbb, legnagyobb, leglenyűgözôbb s legfelségesebb jelensége. Mit vitázzunk arról, hogy lehetségesek-e a csodák, amikor itt áll elôttünk ez a Jézus: a legnagyobb csoda maga. Csoda az ô emberfeletti tisztasága, jelleme, nagylelkűsége, hôsiessége. Csoda az ô káprázatos értelmi fölénye, amely az egyszerűség és a kisdedek nyelvén beszélô világosság újabb csodájával párosul és minden embert, minden kort, népeket, századokat, kultúrákat gondolkodóba ejt, megragad, leláncol, tanulmányozásra, vitákra, soha el nem ülô értelmi lázba ejt. Csoda az ô tengernyugodt, sziklabiztos öntudata, az a szemrebbenés nélküli, változás és ingadozás nélküli, abszolút fölényes és soha meg nem szakadó, a látszólagos összeroskadásban s a halálban is gyôztes bizonyossága abban, hogy ô az Isten fia, az ,,Atyával egy'', a megváltó, a mindenható, a leendô Bíró, a Király. Csoda az ô hódító hadjárata, amelyet 12 halászra bízott s amellyel száz- és ezermilliókat kötött le magának az évszázadok folyamán, kötötte le tudósok értelmét, lángelmék lobogását s a legtisztább és legbecsületesebb szívek önfeláldozó szeretetét. Egy bitón kivégzett názáreti, aki 1900 év homályán át még ma is egyetlen világosságunk és millió nemes szívnek legmélyebb szeretete tárgya; akiért milliók mentek ujjongva kínhalálba, börtönökbe, ércbányákba, számkivetésbe s mennének ma is, és mennek ma is szerzetekbe, tengerentúli vad népek közé, leprás szigetek élô börtönébe, Grönland jeges éjszakáiba és Szudán és Óceánia trópusi tüzébe. Csoda ez a Jézus az ô személyében, az ô tanításaiban, az ô erényeiben, az ô műveiben, hatásaiban, diadalaiban. A világtörténelemnek az a legnagyobb csodája, amelyet kereszténységnek nevezünk, nem alapulhat hazugságon; az a lángoszlop, amely kultúrát, tudományt, civilizációt, emberi méltóságot, békét és szeretetet, erkölcsöt és tisztaságot teremtett mindenütt az útjában, nem lehet lidércfény, talmi csillogás. Ha Jézus csal, Isten az, aki megcsalt vele minket; ha Jézus nem Isten: nincs Isten többé a világon. S ott vannak az evangéliumok, az a négy könyv, amelynek minden sora róla beszél, minden sora az ô csodáit, csodás egyéniségét és csodás tetteit hirdeti. Ki írta ezeket a könyveket? Mely korból erednek? Hogyan terjedtek el? Mi hitelt érdemelnek? Ezek azok a kérdések, amelyeknek maguknak is már vagy 1800 éves irodalmuk van. Már Irenaeus ír róluk hosszasan (+ Kr. u. 202) és Jusztin (+ kb. 166) és Papiasz (+ kb. Kr. u. 138) s a kétszáz éve felfedezett Muratori-töredék (150-bôl Kr. u.) s tanúskodik róluk az egész ôskereszténykori irodalom Római Kelementôl (+97 felé) és Antiochiai Ignáctól (+107 felé) kezdve, sôt a legelsô eretnekek és szakadárok iratai is (2-ik század), valamint a 2- ik században már mindenütt ismert másolatok, fordítások és idézetek, melyek mind arra vallanak, hogy az eredeti fogalmazások már az 1. század folyamán mindenütt ismeretesek voltak. Nem, testvér, ha valami, akkor az bizonyos, hogy az evangéliumok nem babonás álmoskönyvek, nem hamisítványok, nem népregék és legendák. Azokat az egész ôskereszténység, Galliától le a koptokig és ethiopsokig és Itáliától el egészen Szíriáig, ismerte, elismerte, mint történeti okmányokat forgatta, azokra esküdött s azok tartalmáért máglyára, tüzes rostélyra, hóhérbárd alá és kínpadra ment. Ezt körülbelül elismeri a racionalista vezér Harnack is, bár fél a következményeket becsülettel levonni mindebbôl, s az olyan megtévesztésre célzó fércelményeket, aminô Renan- nak bizonyos könyvkereskedôk által ma is buzgón terjesztett Jézus- regénye (Vie de Jésus), ma már komoly tudósok között még csak említéssel sem tisztelik meg. Az evangéliumok és az ôskereszténység tanúságtétele szerint Jézus nemcsak nagy ember, bölcs, szent, igaz és jó ember volt, hanem ennél sokkal több: Isten. Nem lehet kibújni az ô kilétének kérdése alól azzal, hogy elismerjük emberi nagyságát, de az isteni fénykört széttépjük a feje körül. Ha Krisztus bölcs és szent volt: nem hazudhatott; ha tanítása nagy és igaz volt, akkor igaz volt benne az is, amit önmagáról mondott. Önmagáról pedig azt mondotta, hogy Isten. Tele van az evangélium erre célzó szavaival. Az Atyát akarjátok látni? kérdi a végsô vacsorán: nézzetek reám, mert ,,aki engem lát, látja az Atyát is''. Mert ,,az Atya énbennem van és én ôbenne'', ,,Én és az Atya egy vagyunk.'' ,,Kényszerítlek téged -- mondja a fôpap az utolsó éjszakán --, hogy mondd meg nekünk: te vagy-e az élô Istennek fia?'' Jézus így felel: ,,Te mondád, én vagyok.'' A fôpap erre megtépi ruháját; ,,Hallottátok a káromlást. Mit ítéltek?'' ,,Méltó a halálra!'' dörög reá a válasz. S Krisztust halálra ítélik azon a címen, hogy Istennek tette magát. És Krisztus nem tiltakozik az istenkáromlás szörnyű vádja ellen; elismeri, hogy Istennel egynek és azonosnak nevezte magát. Hiszen csakugyan ezt tette egész életében. Bűnöket bocsátott meg, ami kizárólag Isten joga s úgy beszélt, úgy rendelkezett, olyan ígéreteket tett, aminôket csak mint Isten tehetett. A tanítványok is elismerték benne az ,,élô Isten fiát'' s a hitetlenkedô Tamás is odaborult lábaihoz e szóval: ,,Én Uram és én Istenem!'' Ha Krisztus ezt a szót vissza nem utasítja, ha magát Istenként címezteti, akkor már csak kétféle lehetôség van: vagy csakugyan Istennek is tudta magát, vagy nem volt -- nemcsak Isten, de igaz, ôszinte és becsületes ember sem. Nem lehet tehát ,,nagy embernek'', ,,szent prófétának'' sem tartani ôt, ha nem fogadjuk el istenségére vonatkozó önvallomását! Oly igaz, oly fényes, oly szép mindaz, oly bizonyítható, oly cáfolatlan, amit a kereszténység Jézusról, Istenrôl, az élet magasabb rendeltetésérôl, örök életrôl, megváltásról hirdet! De talán azt mondod testvér, hogy ép ez a gyanús, a talányos benne. Hogyan lehet, ha mindez igaz és szép, hogy akkor mégis annyian tagadják, annyian gyűlölik, annyi nem lát benne egyebet, mint népámítást és együgyűséget? Engedd meg, testvérem, hogy erre nagyon röviden feleljek. A Mester is csak jó volt és szent, szelíd és felséges, és jót tett, gyógyított, vigasztalt s örök életet, boldogságot, feltámadást, viszontlátást hirdetett. Mégis felfeszítették, keresztre, bitóra szegezték. A gyűlölet s a bűn nem tud megbékélni az Igazsággal és a Jósággal. ,,Nem akarjuk, hogy ez az ember uralkodjék felettünk!'' mondották a farizeusok s mondják ma is azok, akiknek az ô morálja túlmagas és túlszép és túlnemes, s ezért szálka a szemükben. Ô tisztaságot kíván s az emberek tisztátalanok. Ô megbocsátást kíván s az emberek bosszúállók. Ô könyörületességet parancsol s az emberek önzôk. Ô alázatosságra int s az emberek büszkék és gôgösek. Ô kereszthordozásra hí meg s az emberek komótosak hozzá. Ô egy akolt s egy pásztort akar s az emberek széthúzok. Inkább menjen hát ô keresztre: ô, a Bárány, az ártatlan, a szelíd, a jó, a tiszta, de ne zavarja az ô sütkérezô nyárspolgári kényelmüket, az ô skrupulusmentes közgazdasági életüket, az ô egyháztól elválasztott, mások pénzére éhes politikájukat, az ô tiltott szeretkezéseiket, könnyelmű elválásaikat, feleségeik csereberélgetését, angyalcsinálásaikat, orfeumi gyönyürűségeiket. Ó ha valamit, ezt könnyű megérteni: miért kiáltják ma is sokan a Feszítsd meg-et a Názáreti és az ô hite ellen! S ez a hit mégis hogy diadalmaskodik! Gúnyba, átokba akarták fojtani a zsidók s Jeruzsálem elpusztult, a kereszt hite pedig fennmaradt; vérbe, kínba vélték temethetni a cézárok s a cézárok trónja megdôlt, a kereszt hite pedig diadalmaskodott; szembeszálltak vele a középkor barbárjai s késôbb a császári despoták, és elmúltak; meg akarta dönteni az álhumanizmus, késôbb a voltaire-izmus, a forradalmak, a modern német filozófia, a darwinisták, a szocialisták, a liberalizmus és a marxizmus -- és maguk dôlnek meg, némi eredmény és külsô ragyogás után romot és üszköt és vad kultúrátlanságot hagyva a maguk nyomában. S a kereszt áll a maga helyén; sziklatalpán ezer és ezer véres koponya fekszik, amely összezúzta önmagát a harcban a kereszt ellen s Jézus hite él és ragyog tovább változatlanul százmilliók lelkében s viszi áldásait; tudást, megértést, erkölcsöt, reményt és evangéliumi kultúrát a századokon által. A milliós defraudánsok, a tolvajok, az uzsorások, a más vérén hízók, a kártyások és leányrontók gyűlölik és ha lehetne, keresztre feszítenék minden felkelô nappal újra és újra; a tiszta lelkiismeretűek, a békeszeretôk, az erény örök gyôzelmében bízók, a kötelességtudók, s jótakarók, a becsületesek, a bölcsek, a mélyengondolkozók, az igazán nagyok -- azok meg szeretik rajongó hűséggel és halálra is kész ragaszkodással. A legfehérebb arcú leányok nyakán s a legtisztább homlokú ifjak mellén ott a kereszt. A leghôsibb férfiak kezében s a legaranyabb lelkű anyák szívében ott a kereszt. A legirgalmazóbb szeretet intézményein éppúgy, mint a legmagasabb művészet építményeinek ormán ott a kereszt. S ami legtöbbet mond és a legigazibb emberi nyelvet beszéli: a szeretteink sírján s majdan, ha Isten engedi, a saját sírunkon is -- ott van a kereszt. S vajon csak az együgyűek, a kritikátlanok és műveletlenek gondolkoznak így? Ó nem, testvér. A sok közül csak kettôt idézek a legnagyobb emberi lángelmék közül. Az egyik a természettudománynak, a másik a mennyiségtannak egyik legnagyobb úttörôje, mindkettô az emberi haladás és kultúra legnagyobb oszlopai közül való. Pasteurt egyszer megkérdezték: nem talál-e ellentétet az ô nagy tudása s lángoló katolikus hitbuzgalma között. S tudod-e, mit felelt erre Pasteur? ,,Épp azért, mondta, mert sokat tudok és sokat kutattam, olyan erôs az én hitem, mint egy bretagne-i földmívesé, s bizonyos vagyok benne: ha még többet kutattam volna, oly erôs volna hitem, mint egy bretagne-i földmívesasszonyé!'' Cauchy pedig, akit minden idôk egyik legnagyobb matematikai lángelméjének tartanak, e szavakat írta le egyik művében: ,,Keresztény vagyok: azaz: hiszek Jézus Krisztus istenségében, amint hittek benne Tycho Brahe, Kopernikus, Descartes, Newton, Fermat; amint hittek benne Leibniz, Pascal, Grimaldi, Euler, Guldin, Gerdil; amint hitt benne az utóbbi századok minden nagy csillagásza, minden nagy matematikusa és minden nagy fizikusa''. Ahol így beszélnek az óriások, ott némuljanak el a -- törpék! De Krisztust hirdeti maga a -- halál is. Mert ha élni Krisztus nélkül nehéz és sivár dolog, meghalni Krisztus nélkül maga a kétségbeesés. Már pedig, testvér, hidd el: minden filozófia, minden bölcsesség és minden világnézet pontosan annyit ér, amennyire az egy nagy problémán: az elmúlás, a halál szörnyű kérdésén keresztülsegít. Az a világmagyarázat egy hajítófát nem ér, amely meg nem tudja magyarázni nekem -- a halált. Hogy miért kell meghalnunk s mi értelme van az életnek, ha úgy is elmegyünk! Lám, a liberalizmus nem magyarázza meg, sem a darwinizmus, sem a szocializmus, sem az agnoszticizmus. A kereszt azonban megmagyarázza s oly szép, oly felemelô, oly megérthetô és hiánytalan magyarázatát adja, amelyhez foghatót sehol, még a költészet napsugaras tündérkertjében sem találni. A kereszt a mi sírunk felett azt magyarázza, hogy van Valaki, aki legyôzte a halált. Hogy van Valaki, aki minket is megváltott a halál rabságából s minket is meghívott az ô örök világosságának fényébe. Hogy van Valaki, aki ha meghalunk, vár reánk a sírunk éjjelén túl és feltámaszt bennünket az utolsó napon. ,,És letörli a könnyeket az ô szemükrôl, és nem lesz többé halál és gyász és fájdalom.'' És viszontlátjuk egymást Nála mind, akik e földön szerettük egymást és szerettük Ôt és az ô keresztjét... ,,Uram, hová menjünk?'' kérdezte Péter a Mestert, mikor ez felszólította ôket, hogy ha nem hisznek benne, menjenek el tôle. ,,Az örök élet igéi nálad vannak.'' Mi hiszünk az örök életben s azért annál maradunk, aki az örök élet igéit hirdeti s az örök reménység kulcsát tartja megváltó kezében. Ezért nem vagyunk se monisták, stoikusok, se agnosztikusok; ezért nem vagyunk zsidók és mohamedánok; ezért vagyunk hívô keresztények. ======================================================================== V. A kereszténység lényege Mit jelent azonban ez a szó: kereszténység? Mi benne a lényeg? A szeretet parancsa? A hit? A bizalom? Mi volt Krisztus vezérgondolata? E kérdések körül újabban egész irodalom keletkezett, siessünk megjegyezni, hogy fôleg nem-katolikus részen. Maga a racionalista Harnack így jellemzi ezt a kaotikus összevisszaságot a kereszténység felfogását illetôleg: ,,Aki többet és biztosabbat óhajt megtudni arról, ki volt Jézus Krisztus és hogyan hangzott az ô evangéliuma, az, ha a napi irodalmat kérdezi meg, a legellentétesebb vélemények hangzavarába jut. Némelyik azt mondja neki, hogy a kereszténység eredetileg nagyon közel állt a buddhizmushoz s ezzel kapcsolatban azt hangoztatja, hogy a kereszténység eredeti mélysége és fenségessége a pesszimizmusban és világkerülésben nyilvánul meg. Mások azzal állanak elô, hogy ellenkezôleg, a kereszténység az optimizmus vallása s egyszerűen a zsidóság vallásrendszerének magasabbfokú átalakulása; ezek is azt hiszik, hogy ezzel valami roppant mélyértelmű tételt állítottak fel. Fordítva ismét mások azt állítják, hogy az evangélium éppen a zsidóság kivégzôje lett: titokzatosan ható görög befolyások alatt jött létre s csak úgy fogható fel, mint a hellenizmus fájának egyik gyümölcse... Végre a legújabbak és legmodernebbek azzal a felfedezéssel lépnek fel, hogy a vallás-, erkölcs- és bölcselettörténet egyáltalán csak külsô burok és díszítés, mely mögött mint egyedül igaz és egyedül hajtó erô minden idôben a gazdaságtörténet állt; a kereszténység maga sem volt eredetileg egyéb mint szociális mozgalom s Krisztus az elnyomott alsóbb osztályok megváltója, ,,szociális megváltó'' volt. ,,Igazán megható -- teszi hozzá Harnack --, hogy minden egyes felfogás és érdekkör minden egyes képviselôje erre az egy Jézus Krisztusra utal s benne találja meg a maga felfogását vagy legalább részben ôt is a magáénak nevezi -- az a régi látvány újul meg itt, melyet a második századbeli gnoszticizmus nyújtott: a minden elképzelhetô irány hajszoló harcát, hogy kié legyen Jézus Krisztus. Hiszen nem nagyon régen találkoztunk oly kísérletekkel, melyek nemcsak Tolsztojnak, hanem még Nietzsché-nek gondolatait is mint az evangéliummal közel rokonságban álló gondolatokat iparkodtak bemutatni...'' (Das Wesen des Christentums, 45. és 30. Tausend, 1903, 1. 2) A kérdés tehát, hogy mit értünk voltaképp kereszténység alatt, hogy mit akart Krisztus s miként képzelte ô az ô országát, még a Krisztus- tisztelôk és kutatók között is nagy ellentéteket okozott. Ez az ellentét legvilágosabban a XIX. század közepétôl kezdve nyilatkozott meg, mikor kezdetben csöndes, majd egyre erôsbödô vita fejlôdött ki a ,,kereszténység lényege'' körül. Ez alakban Feuerbach vetette föl e kérdést elôször s radikális megállapításai a materializmusnak és szocializmusnak bizonyos értelemben a mai napig evangéliumát képezik. Újabban a racionalista teológia kapta fel a ,,kereszténység lényege'' kérdését s Harnack, Jülicher, Wobbermin, Réville, Kalthoff, Chamberlain s mások a legkülönbözôbb mozzanatokban találták meg Krisztus művének és tanrendszerének lényegét. Harnack szerint például a kereszténység lényege a történeti Krisztus magasztos személyén kívül ezt a három eszmét foglalja magában: hogy Isten a mi Atyánk, mi pedig az ô gyermekei vagyunk, hogy Isten ennek következtében valami nagyobb bensô erkölcsi tökéletességet kíván tôlünk s hogy ily értelemben Isten országa mibennünk van. Minden egyéb, amit az evangélium vagy a keresztény dogmatika tartalmaz, másodrendű, mellékes, járulékos dolog. Ennek az elpárologtató, összevonó, minden jellegzetesen evangéliumi tannak az evangéliumból bűvészmódra eltüntetô eljárásnak igen tanulságos példáját nyújtja Bousset racionalista protestáns teológus, aki az evangéliumból némi szellemi akrobata-erôfeszítéssel a legalaposabb pantheizmust is ki tudja olvasni s a keresztény terminológia meghagyása mellett oly tanrendszert tulajdonít Krisztusnak, melyben még a személyes Istennek sincs helye. ,,A megváltás fogalma -- így fejtegeti tételét Bousset -- Krisztus istenségének dogmája, a szentháromságtan, az elégtétel és áldozat eszméje, a csoda, a régi kinyilatkoztatás fogalma: mind csak a kereszténység fejlôdési folyamatának lerakodása. De hát akkor mi marad meg az egészbôl? Aggódó lelkek talán azt hiszik: üres romhalmaz. Azonban már fentebbi kritikai vizsgálódásaink közben számos helyen örömteljes bámulattal láttuk: ami a mellékesnek elhagyása után megmarad, az nem romhalmaz; az a Jézus egyszerű evangéliuma.'' S ha kérdezzük, mit tartalmaz a Jézus emez ,,egyszerű'' (helyesebben: egyszerűsített) evangéliuma, Bousset további felvilágosításokkal is szolgál: ,,Természetes azonban, hogy ezt az egyszerű evangéliumot sem szabad egyszerűen kopíroznunk... Ebben is van még bensô tartalom és külsô burok.'' A külsô burok szerinte: a világítélet, az angyalok, a csoda, a fensôbb sugalmazás stb. Ez ,,természetesen'' mind elmarad. Csak a ,,bensô tartalom'' marad meg. Azaz még ez sem egészen, mert Bousset-nek még ez is sok. ,,De, úgymond, még az evangélium legbensôbb tartalmát sem szabad változatlanul aláírnunk, hanem elôször át kell azt fordítanunk a mi fogalmainkra''. Nos és mi lesz akkor az eredmény? Hogyan hangzik az evangéliumnak ez a ,,legbensôbb tartalma'' és annak ,,átfordítása''? ,,Az evangéliumnak, úgymond Bousset, a mennyei Atyában való hitét teljes erôvel magunkévá tesszük és valljuk mi is, de ezt a mi istenhitünket átvisszük modern ismeretköreink világába''. Tehát már csak a ,,mennyei Atya'' maradt meg az egész evangéliumból. De Bousset még itt sem áll meg. Neki személyes Isten sem kell. ,,A mi evangéliumunk Istene azonban, úgymond, nem lehet többé az a mennyei Atya, aki a csillagok fölött trónol. Isten az a mindenható végtelenség a mérhetetlen csillagvilágban, a tér és idô végtelenségeiben, amely a végtelen kicsinyben és a végtelen nagyban működik. Az az isten ô, akinek ruhája a természet érctörvénye, mely ôt az emberi szem elôl sűrű, áttörhetetlen homállyal fedi el.'' (Das Wesen der Religion 1904, 261-3). Így zsugorodik össze az evangélium, a ,,Jézus egyszerű evangéliuma'' az útszéli pantheizmus, a monizmus, a teljes hitetlenség zörgô csontvázává: Bousset a racionalistáknál annyira megszokott zsonglôri ügyességgel kisemmizte a kereszténységbôl mindazt, ami -- kereszténység s természetfölöttiség. Szerinte a Jézus alapította kereszténység lényegét a modern pantheista, természetimádó és agnosztikus bölcselet alaptételei teszik. Ezúttal nem feladatom, hogy a kereszténység lényegének százfelé szakadó megállapításait egyenként cáfolgassam. E megállapítások értékét egyébként maga az a módszer is kétségessé teszi, amely e megállapításokra vezetett. A racionalista ,,kutatók'' a legnagyobb önkénnyel hagyják el az evangéliumok egész fejezeteit s hogy a hagyományos kereszténység felfogásainak bizonyítékait eltompítsák, arra hivatkoznak, hogy hiszen Krisztusról az evangéliumokból alig tudhatunk meg valamit. Ugyanakkor azonban saját állításaikat és feltevéseiket a legnagyobb biztossággal iparkodnak az evangéliumból, még pedig lehetôleg annak legeldugottabb s többféleképp értelmezhetô részeibôl vagy elszigetelt mondataiból igazolni. Ami az ô feltevéseiknek kedvez, azt hamisítatlannak, ,,belsôleg valószínűnek'', sôt bizonyosnak nevezik, ami azokkal ellenkezik, az nem ,,valószínű'', az csak késôbbi toldalék és átdolgozás. Nem áll, hogy Krisztusról az evangéliumok alapján nincsenek biztos ismereteink. Soha tant, soha eseményt nem figyeltek meg az emberek oly élesen s nem véstek annyira emlékezetükbe, mint az evangéliumi tanokat és eseményeket és soha könyvet annyi gonddal, oly féltô ellenôrzéssel, egy egész nagy hitközösség közmegegyezô tanúságtétele alapján nem ôriztek épségben, nem hagyományoztak át nemzedékrôl-nemzedékre, mint az evangéliumokat. Soha kérdés az emberiség értelmét annyira nem foglalkoztatta, mint a Krisztus tanrendszerének és művének voltaképpeni értelme, célzata, jelentôsége. Az evangéliumok és a keresztény ôsirodalom nem egy-egy elszigetelt, önkényes, szabadon alakító írónak feljegyzését, hanem egész nemzedékek, egész vértanú-egyházak, egész világhódító mozgalmak egyértelmű tanúságtételét tartalmazzák a mindenkitôl csakis egyféleképp értelmezett krisztusi kereszténység lényegérôl. Oly történeti bizonyságot jelent ez, melynek párját történelmi tudásunk egész birodalmában hiába keresnôk. De maga a bensô összefüggés is, a mélység, egységesség, kerekdedség és erô, mely az evangéliumnak s az ôskereszténységnek felfogását ez irányban jellemzi, szintén hatalmas tanúságtétel amellett, hogy nem Pál, nem is az ôsegyházak lelkesedése alakította ki az elsô századok kereszténységét, hanem hogy az minden részében s minden lényeges pontjában egy hatalmas alkotó elme műremeke, egy emberfölötti koncepció, csakis az egy Krisztus gondolata lehet. A következetes eljárás ez volna: vagy nem tudunk Krisztusról semmi érdemlegest és akkor ne beszéljünk a ,,kereszténység lényegérôl'', ne adjunk apodiktikus feleleteket azon kérdésekre, hogy mit is akart és mit is művelt voltaképpen Krisztus; vagy álljunk a történelmileg egyedül jogosult módszer talajára, melyen nem az önkényes föltevések, hanem a történelmileg biztosan megállapítható tényadatok képezik az egyedüli irányadó pontokat s akkor a tradicionális felfogás bizonyul történelmi valónak. A történelmileg biztos tények, az evangéliumban és az ôskereszténység irodalmában letett adatok szerint Krisztus vezérgondolatának s így a kereszténység lényegének nem lehet sem a ,,mennyei Atya'' ismeretét, sem a szeretetet, sem a bizalmat, sem azokat az evangéliumba bevitt modern humanisztikus jelszavakat tartanunk, amelyeket a ,,kereszténység lényegének'' modern megállapítói hangoztatnak, hanem egyes-egyedül Krisztus örökélet-tanát, természetfölötti eszchatológiáját. Mert ha Krisztusról egyáltalában bizonyos valami, mindenesetre az az egy bizonyos, hogy egész tanrendszerének alapjaként sehol sem szerepel a szeretet vagy az istenfiúság, a bizalom, a remény, a hit, a testvériség, hanem ami úgyszólván állandóan ajkán forog, amire unos- untalan visszatér, amibôl minden tanítása és rendelkezése kiindul s amire minden gondolata visszavezet, szóval ami nélkül az evangéliumi és történeti Krisztust és az ô művét elképzelni nem lehet: az az ,,örök élet'', amelyre ô folyton-folyvást utal s amely nélkül evangéliumának egyetlen lapját sem lehetne megérteni. Hogy ez a transzcendentális, túlvilági létbe nyúló és természetfölötti vonás a modern racionalizmusnak iszonyúan kényelmetlen, megengedjük, de ebbôl csak az következik, hogy a racionalizmus éppen alapföltevéseinél és merev önkényességénél fogva a Krisztus-alkotta kereszténységnek még a megértéséig sem ér fel. Mihelyt valaki az evangéliumot elfogadja, az örök élet és természetfölöttiség tanának központi helyzetét is el kell fogadnia Krisztus egész tanrendszerében. Hiszen Krisztus ezt emlegeti legsűrűbben és legnyomatékosabban, ez minden tanításának állandó refrénje. Amit mások a kereszténység lényegének neveznek: az istenfiúság eszméjét, a szeretetet, az Istenben való megnyugvás érzetét -- mindezt Krisztus valóban szintén fölemlíti; sokat beszél az Atyáról, önmagáról, az egyházról stb., de végtére, amit errôl mond, ráfér az evangélium néhány oldalára. Lehetséges-e, hogy Krisztus legfôbb tana, vezetô gondolata ennyire háttérbe szorulna egész tanításában? Az örök életet viszont folyton emlegeti, nélküle az evangéliumnak úgy szólva minden lapjáról egész mondatokat ki kellene törölni. Az alapgondolat, mely Jézus egész tanításán végigvonul, az az egyszerűségében is kristálytiszta és magasztos elv, hogy e világi életünk csak tökéletlen, átmeneti valami, csak próbaidô, csak elôkészület, mely után a voltaképpeni élet majd még csak kezdôdik; hogy Isten nem e szűkös, kicsinyes, igazságtalan földi létért teremtett, hanem azért, hogy itt e földön kimutatott hűségünk mértéke szerint örökre és végtelenül boldoggá tegyen, hogy magához emeljen bennünket s egy isteni életrend örököseivé tegyen. Tanításainak, erkölcsi buzdításainak összfoglalata mindig ez: iparkodjatok bemenni a szűk kapun, haladjatok a keskeny úton, ne a szélesen, melyen sokan járnak, de amely a kárhozatra vezet. Külön nyomatékkal hangsúlyozza, hogy ez a fô, ez a lényeg. ,,Mit használ az embernek -- úgymond --, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja?'' (Mt 20,26) Tehát nem a szeretet, nem az Atyában való rendíthetetlen bizalom, nem a testvériség eszméje s hasonlók, hanem egyes-egyedül a ,,lélek megmentése'' a lényeges ôszerinte; emellett minden egyéb eltörpül: ,,nem használ semmit.'' A célpont legegyenesebb és legteljesebb kifejezése tehát Jézus szerint az, hogy ,,lelkünknek kárát ne valljuk''. S hogy mit ért ezalatt, minden kétségen felüláll. Valahányszor Jézus a lélek megmentésérôl mint életcélról beszél, mindannyiszor a túlvilági életre utal: ,,Ne azokat féljétek -- úgymond --, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják meggyilkolni, hanem féljétek azt, aki a testet és lelket el tudja kárhoztatni.'' (Mt 10,28) S e kijelentéseket Jézus nemcsak elméleti elvontságban tette. Így még talán kételkedhetnék valaki, hogy vajon Krisztus szavait híven jegyezték-e fel az evangélisták. Azonban minden enemű kételyt végleg eloszlat a megfontolás, hogy éppen a legnépszerűbb és azért hamisításra legkevésbé alkalmas részek, jelesül Jézus népies, plasztikus példabeszédei vannak tele az örök élet e gondolatával. Ott van például az öt okos és öt balga szűz példabeszéde, vagy a dúsgazdagról és koldusról szóló példabeszéd. Ezeket, fôleg az utóbbit másként, mint az örök boldogság és örök kárhozat tanával megérteni s magyarázni egyáltalában nem lehetséges. Egy szegény koldus, aki a földön nyomorban és megvettetésben él, de halála után, tehát a túlvilágban boldogul; s egy dúsgazdag, ki földi élete folyamán naponta fényes lakomákat ad, bársonyba, bíborba öltözik, de halála után ,,eltemettetik a pokolban''. Mit ért itt Krisztus pokol alatt? a legvilágosabban megmondja ugyanô ugyanazon példabeszédben. ,,Mert -- úgymond -- a dúsgazdag felvetvén szemeit, amint a gyötrelmekben volt, meglátta távol Ábrahámot s keblén Lázárt s fölkiáltott: ,,Atyám, Ábrahám könyörülj rajtam s küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártsa s megenyhítse nyelvemet, mivel gyötörtetem e lángokban''. Mire Ábrahámtól elutasító feleletet kap. ,,Gondold meg -- úgymond Ábrahám --, hogy elvetted a javakat életedben, Lázár pedig a rosszakat; most pedig ez megvigasztaltatik, te pedig gyötörtetel. Köztünk és köztetek pedig nagy űr van megerôsítve, úgy hogy akik innen hozzátok akarnak menni, nem tehetik, sem onnan ide nem jöhetnek.'' (Lk 16) Akárhogyan csűrjük-csavarjuk e szavakat, ha Krisztus félre nem beszélt, akkor e példabeszédben a túlvilági életet és pedig egyrészt a túlvilági boldogságot, másrészt a túlvilági kínzó gyötrelmeket azaz a kárhozatot hirdette. Ezen a színtiszta következtetésen nem segíti túl semmiféle racionalista borzadozás vagy szellemeskedés. Ugyanerre vall, hogy a halál pillanatát Jézus mindig mint valami végtelenül fontos pillanatot írja le. ,,Legyetek készen -- úgymond ismételten --, mert amely órában nem hiszitek, eljön az Ember Fia.'' ,,Virrasszatok tehát, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát''. ,,Mondom nektek: azon éjszaka ketten egy ágyban lesznek; az egyik fölvétetik, a másik elvettetik. Ketten ôrölnek egy malomban: az egyik fölvétetik, a másik elvettetik. Ketten lesznek a szántóföldön: az egyik fölvétetik, a másik elvettetik.'' (Mt 24,40-41, Lk 17,34-36) Sem szere sem száma továbbá az alkalmaknak, melyekben az ,,örök életet'' mint legfôbb jutalmat s a földi élet célját írja le. Azoknak, akik ôt követve minden földi jóról lemondanak, megígéri, hogy a jövendô életben ,,örök életet'' fognak jutalmul nyerni. (Lk 18,30) A kenyérszaporítás csodája után inti a népet: ,,Keressétek azt a kenyeret, amely megmarad az örök életre, amelyet az Ember Fia ad nektek.'' (Jn 6,27) Testének mint eledelnek vételére ismételten azzal buzdítja híveit, hogy benne az örök élet és a feltámadás zálogát adja: ,,Ez az Atya akarata, aki engem küldött, hogy mindeneket, akiket nekem adott, el ne veszítsem, hanem hogy föltámasszam az utolsó napon''. ,,Ez pedig az én Atyám akarata, aki engem küldött, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz ôbenne, örök életet nyerjen és én föltámasztom ôt az utolsó napon.'' (Jn 6,39-40) ,,Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza ôt és én feltámasztom ôt az utolsó napon.'' (Jn 6,44) ,,Bizony, bizony mondom nektek: aki hisz bennem, örök életet nyer.'' (Jn 6,47) ,,Aki abból a kenyérbôl eszik, örökké élni fog.'' (Jn 6,51) ,,Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete leszen és én föltámasztom ôt az utolsó napon.'' (Jn 6,55) S midôn a kételkedôk láttára apostolaihoz fordul s felszólítja ôket, vagy higgyenek szavaiban, vagy ôk is elmehetnek, az apostolok nevében Péter így felel: ,,Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak.'' (Jn 6,88) Az ,,örök élet'' tehát alfa és ómega Jézus tanításában. Végre a legfélreérthetetlenebb módon hirdeti Krisztus az örök élet tanát, midôn második eljövetelét és a világítéletet a legmarkánsabb vonásokkal így írja le: ,,Mikor pedig eljô -- úgymond -- az Ember Fia az ô fölségében és vele mind az angyalok; akkor ô felségének királyi székébe ül; és összegyűjtetnek eléje minden nemzetek és elválasztja ôket egymástól, mint a pásztor elválasztja a juhokat a bakoktól. És a juhokat jobbjára, a bakokat pedig balkéz felôl állítja. Akkor majd így szól a király azoknak, akik jobbja felôl lesznek: Jöjjetek atyám áldottai, bírjátok a világ kezdetétôl nektek készített országot. Mert éheztem és ennem adtatok; szomjúhoztam és innom adtatok; jövevény voltam és befogadtatok engem; mezítelen voltam és befödöztetek engem; beteg voltam és meglátogattatok engem; tömlöcben voltam és hozzám jöttetek. Akkor felelnek majd az igazak neki, mondván: Uram! Mikor láttunk téged éhezni és tápláltunk téged? szomjúhozni és italt adtunk neked? Mikor láttunk jövevényül és befogadtunk téged? vagy mezítelenül és befödöztünk téged? Vagy mikor láttunk téged betegen vagy a tömlöcben és hozzád mentünk? És felelvén a király, mondja majd nekik: Bizony mondom nektek, amit egynek ezen legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtetek! Akkor így szól majd azoknak is, kik balfelôl lesznek: Távozzatok tôlem, átkozottak, az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ô angyalainak. Mert éheztem és nem adtatok ennem; szomjúhoztam és nem adtatok nekem italt; jövevény voltam és be nem fogadtatok engem; mezítelen voltam és be nem födöztetek engem; beteg és a tömlöcben voltam és meg nem látogattatok engem. Akkor felelnek majd neki azok is, mondván: Uram! Mikor láttunk téged éhezni vagy szomjúhozni, jövevényül vagy mezítelenül, betegen vagy a tömlöcben és nem szolgáltunk neked? Akkor majd megfelel nekik, mondván: Bizony mondom nektek: Amit nem cselekedtetek egynek a kicsinyek közül, nekem sem cselekedtetek. És ezek örök kínra mennek, az igazak pedig örök életre.'' (Mt 25,31-46) Ezeket az ünnepélyes szavakat másként mint szószerint magyarázni nem lehet. Krisztus félrevezette volna az emberiséget, ha örök életrôl és örök kínról beszél s ugyanakkor egészen más, örök életnek semmiféle józan értelemben nem nevezhetô földi szankciókat tartott volna szem elôtt. Tanulságos, hogy éppen ezen leírás elôtt mondta el a talentumokról szóló példabeszédet, melyet azzal végez, hogy a hűtlen szolgát ura kivetteti a ,,külsô sötétségre és ott lesz -- úgymond Jézus -- sírás és fogak csikorgatása.'' (Mt 25,30) S hogy mennyire középponti jelentôségűek e kijelentések Jézus tanrendszerében, az evangélista azzal is jelezni látszik, hogy közvetlenül e túlvilágtani beszéd után kezd bele Jézus kínszenvedésének s halálának elbeszélésébe. Az evangélista szerint tehát az örök életet és örök kárhozatot osztó ítélet, az isteni igazságszolgáltatás e hatalmas megnyilatkozása egyúttal Krisztus egész tanrendszerének koronája és betetôzôje is. S csakugyan: az örök élet gondolatával mindenekelôtt szoros összefüggésben áll Jézus hittana. Amit ô Istenrôl mond, annak csak az örök élet föltételezésével van megfelelô alapja. Azt tanítja pl. Istenrôl, hogy gondviselô atyánk, aki szeretô céltudatossággal intézi sorsunkat. Viszont azonban éppoly krisztusi, evangéliumi gondolat, hogy a jóknak a földön sokat kell szenvedniök, míg a gonoszok látszólag diadalmaskodnak. Krisztus maga megjövendöli övéinek, hogy ,,e világon szorongattatásunk leszen'', s hangoztatja, hogy az Isten ,,egyaránt bocsát napsugarat és esôt a jók és a gonoszak fölé.'' Hogy fér meg ez az elôbbiekkel, a jók fölött különösen is ôrködô isteni gondviseléssel? Az összefüggés csak akkor lesz érthetô, ha az örök élet gondolatát vesszük alapul. Ez az egyetlen, amiben a jók fölött ôrködô Gondviselés különös működése végsô megoldást nyer. A jóknak a földön éppúgy, vagy tán még többet kell szenvedniök, mint a rosszaknak, de a gondviselés a jóknak több erôt ad a szenvedésre s az élet golgotáján is úgy vezeti ôket, hogy a földi gondok meg ne ingassák bennük az Isten iránti bizalmat. A gondviselés nem szünteti meg a jók szenvedését: Isten jóakaró szeretete a szenvedés közben is érvényesül rajtuk, de nem köznapi értelemben, hanem abban, amelyben Krisztus értelmezi az Isten szeretetét, midôn így szól: ,,Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá, hogy mindenki, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.'' (Jn 3,16.) Tehát az isteni gondviselés Jézus tanrendszerében a nekünk örök életet szánó Isten szeretô gondoskodásában és vezetésében áll. Jézus hittanának másik kimagasló tana, hogy Isten igaz bíró, aki ,,megfizet kinek-kinek az ô cselekedetei szerint.'' De vajon földi igazságszolgáltatásról beszél-e Jézus? Bizonnyal nem. A jók a rosszakkal együtt élnek ez életben s majd csak az utolsó Ítélet napján fogja az Ember Fia a konkolyt a búzától szétválasztani s tűzre vetni. (Mt 13,40 sk.) Az Isten ítélete, melyet Jézus állandóan hangoztat, az Ember Fia második eljövetelével függ össze, azzal, melytôl Jézus szerint örök életünk vagy örök kárhozatunk sorsa függ. Íme, itt is az örök élet gondolata adja meg Jézus egyik középponti tanának egyedül elfogadható s megnyugtató értelmét. Ugyancsak fontos középponti tétel Jézus hittanában az istenfiúság eszméje. Ezt azonban szintén csak az örök élet világánál érthetjük meg. Mert ha a lelkiismeret nyugalmában, a hitben és bizalomban, mellyel Istenhez ragaszkodunk, ez az istenfiúság bizonyos értelemben szintén megnyilatkozik is, ennek a földi istenfiúságnak magában véve nagyon kevés a gyakorlati értéke, mert hiszen végeredményben mégsem teszi sem könnyebbé, sem boldogabbá az ember életét. Különös istenfiúság is az, mely az ember részén élethossziglan tartó szenvedést, siralomvölgyet, ,,kereszthordozást'' jelent (Mt 16,24) s végül a halál vigasztalan borzalmait. Viszont mily összhangzatos, tartalmas és vigaszteljes tanná magasztosul Jézus istenfiúságtana, mihelyt az örök élet tanával állítjuk kapcsolatba! Hiszen akkor az istenfiúság annyit jelent, mint Isten kegyelmének magunkbafogadását azon célzattal, hogy ennek révén egykor egy végtelen isteni életben örökké boldoguljunk; hogy Isten önmagához vonjon s mint atya a gyermekeire, saját javainak bôségét árassza reánk. Így érthetô meg, miért tesz bennünket az istenfiúság titokzatos, de való módon ,,az isteni természet részeseivé'' (2Pt 1,4), miért hull belénk egy isteni életcsíra, hogy belôle egykor az Isten fiaihoz méltó élet fakadjon. ,,Atyámfiai -- úgymond Jézus tanait magyarázva az apostol --, mi Isten fiai vagyunk, de még nem látszik meg rajtunk, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy ha majd eljövend, hasonlók leszünk hozzája, mert látni fogjuk ôt úgy, aminô.'' (1Jn 3,2) Az istenfiúság e földön csak elôkészületi, rejtett, titokzatos állapot lehet, melynek amoda-túl kell folytatással bírnia; egy jogcím, egy újjászületési bizonyítvány, melyet Isten kegyelme ír a lélekbe, de amelynek becse és értéke csak akkor fog kibontakozni, ha majd az igazi élet küszöbén az igazi élet alkotója (Jn 1) e szavakkal várja híveit: ,,Jöjjetek, Atyám áldottai, bírjátok az országot, mely kezdettôl fogva nektek készíttetett.'' (Mt 25,34) Jézus tanrendszerében továbbá az istenfiúság eszméje szerves kapcsolatban áll az elveszett istenfiúság visszaszerzésének: a megváltásnak eszméjével. Jézus saját szavainak tanúsága szerint egyenesen azért jött a világra, hogy ,,megmentse, ami elveszett''. (Mt 18,11) ,,Az Ember Fia nem azért jött -- úgymond --, hogy szolgáltassa magát, hanem hogy szolgáljon és életet adja váltságdíjul sokakért.'' (Mt 20,28) E megváltási munkának bensô célja azonban ismét csak az örök élet. ,,Azért jöttem -- úgymond Jézus más helyen --, hogy életet nyerjenek és bôségesen nyerjenek.'' (Jn 10,10) ,,Aki engem követ -- úgymond --, nem járkál sötétségben, hanem az élet világossága lesz benne és én feltámasztom ôt az utolsó napon.'' (Jn 8,12) stb. Íme az örök élet mint a megváltás és megtestesülés végsô célja, indítóoka és magyarázata. Nagy művének fönntartását és terjesztését Krisztus az ,,egyházra'' bízta, melyet bizonyos értelemben összes műveinek koronájaként jelöl meg s melynek e címen kiváló hittani jelentôséget tulajdonít. ,,Aki az egyházat nem hallgatja -- úgymond --, az legyen neked mint pogány és vámos (nyilvános bűnös).'' Viszont egyházának céljául állandóan az emberek örök életének biztosítását állítja föl. Ezért rendel központi tanító hatalmat, e célra küldi ki tanítványait az egész világra. ,,Menjetek -- úgymond --, tanítsatok minden nemzeteket... megtartani mindazt, amit meghagytam nektek.'' ,,Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz, üdvözül (azaz örök életet nyer); aki nem hisz, elkárhozik.'' (Mt 28,19, Mk 16,15.16) A szamariai nônek azt a vizet ajánlja, mely a szomjúságot ,,örökké'' csillapítja s a hívôben az örök élet forrásává lesz s azután ugyanazon összefüggésben apostolaihoz így szól: ,,Emeljétek fel fejeteket és lássátok a vetéseket: íme érettek az aratásra... Aki arat, az örök életre gyűjti a gyümölcsöt.'' (Jn 4,33.36) Máshelyütt pedig meghagyja nekik, hogy siessenek, szorgalmasan dolgozzanak, mert ,,eljô az éj, melyben senki sem fog működhetni többé.'' ,,Sürögjetek -- úgymond --, amíg világosságban vagytok.'' (Jn 12,35) Végül, hogy egyháza a lelkek üdvét sikeresen munkálhassa, megszentelô eszközökül kegyszereket, szentségeket rendelt. Ezeknek Jézus rendelkezése szerint kivétel nélkül a természetfölötti kegyelmi élet s az abból fakadó örök boldogság a céljuk és rendeltelésük. Egyházának tagjaivá pl. a keresztség által avatja Krisztus az embereket. Ezt a keresztséget Jézus jellegzetesen ,,újjászületésnek'' nevezi, amely nélkül az Isten országába bejutni nem lehet. (Jn 3,5) Az Isten országába való bejutás, egy örökké tartó isteni élet megkezdése valóban van oly jelentôs esemény, hogy azt az újjászületéssel lehessen összehasonlítani; viszont meglehetôsen kevés értelme volna e merész szónak, ha az Isten országának elérése nem foglalná magában egy új, az öröklétbe átnyúló élet fogalmát. Ugyanez a végcél: az örök élet lebeg Jézus szeme elôtt, midôn a bűnbocsánat törvényszékét és az oltáriszentséget rendeli híveinek. Az elôbbit föltámadása estéjén szerzi meg. Ekkor közli apostolaival a bűnbocsátó hatalmat: ,,Akiknek ti megbocsátjátok bűneiket, meg vannak bocsátva, akiknek megtartjátok, meg vannak tartva.'' (Jn 20,23) A görög szöveg szószerint annyit jelent: ,,Bárkinek, akinek csak megbocsátjátok bűneit, meg vannak bocsátva.'' Mintha súlyt fektetne annak kijelentésére, hogy a bűnbocsánat kiosztásában nem ismer határt. Valósággal pazar bôkezűséggel szórja kegyelmeit. Egyszersmindenkorra lemond a bosszúállás és számonkérés jogáról azokkal szemben, akik bűnbánatukkal és bűnvallomásukkal apostolaihoz vagy azok utódaihoz fognak fordulni. Ugyanily pazar bôkezűséget árul el az oltáriszentség tanában. Minthogy ismeri az ember gyöngeségét s maga is vallja, hogy ha ô belé nem ojtatunk, mint a ,,szôlôvesszô a szôlôtôbe'', ha nem ,,vagyunk ôbenne és ô mibennünk'', akkor ,,elszáradunk'', mint a ,,venyige, amelyet összegyűjtenek és tűzre vetnek és ég'': azért a legfölségesebb és legtitokzatosabb egyesülési módot találja ki Isten és az ember, a lélek és teremtôje között. ,,Aki eszi -- úgymond -- az én testemet és issza az én véremet, abban örök élet leszen és én feltámasztom ôt az utolsó napon.'' (Jn 6,55) Mi lehet ennek e tüntetôleg pazar bôkezűségnek a magyarázata? Miért szórja az Istenember így a kegyelmeit? Miért teszi a megigazulás és bűnbocsánat feltételeit oly végtelen egyszerűkké és könnyűkké? Miért kínálja, miért tolja föl önmagát, miért sürgeti mintegy türelmetlenül, hogy velünk a legbensôbb és fizikailag is a legvalóbb módon egyesüljön? Csak egyetlen érthetô magyarázat van: az, hogy mindenáron biztosítani akarja az ember üdvét s ki akarja emelni az ember élete céljának végtelen fontosságát és nagyszerűségét. Egy Isten, aki emberré lesz, a gúny és félreismertetés minden szégyenét magára veszi, aki egész emberi életén át mint egy tűzláng hirdeti a megtérés szükségességét, aki végül bitóra száll és halált szenved, csak hogy mintegy kiüresítse kegyelmeinek tárházát s mindenképp biztosítsa megváltásunkat: lehet-e ennek más értelme, mint az, hogy ugyanez az Isten mint mindentudó lény elôre látja az emberiség sorsát a sírgödrön túl is s mert elôre látja, mily végtelen baj a kárhozat, semmit sem akar megkíséretlenül hagyni, hogy teremtményeit az örök haláltól megmentse s az idô megpróbáltatásai után egy örökkévalóságon át boldoggá tegye. Amily érthetetlen Jézus hittana az örök élet gondolata nélkül, épp oly kevéssé érthetô erkölcsi tanrendszere, mihelyt alóla a talajt: az örök életnek, mint az erkölcsi törekvések végcéljának és végsô indítóokának gondolatát elvonjuk. Ezt a tételt is könnyű egész sor bizonyítékkal igazolni. Ott van pl. Jézus erkölcstanának emberfölötti magassága. Jézus a legfôbb erkölcsi tökéletességet követeli híveitôl. ,,Legyetek tökéletesek -- úgymond --, amint mennyei Atyátok tökéletes.'' (Mt 5,48) Íme már e ponton is csak az örök élet végtelen célpontjai magyarázzák meg Jézus merészen magasztos követeléseit. A pusztán földi, immanens erkölcstanok keretei ekkora program megvalósítására túlságosan szűkek, kicsinyek. Ha a földi életnek nincs folytatása, ha erkölcsiségre, erényre, lelki nagyságra, tökéletességre csak azért kell törekednünk, hogy itt e földön minden további cél nélkül némi összhangba és egységbe olvasszuk cselekedeteinket, akkor nem volt volna szükséges követendô s elérendô példaképül a ,,mennyei Atya tökéletességét'' tűzni szemünk elé. De ha van örök élet, melyben egykor a mennyei Atyával örökre egyesülve az ô természetének részesei s az isteni életkör örököseiként vagyunk hívatva élni, akkor igenis érthetô, miért tűzi ki Krisztus a végsô célpontot végtelen magasságba. Az ô célja igenis az, hogy földi életünk után az Atyához vonzzon, úgy ahogy az utolsó vacsorán mondja: ,,Magamhoz veszlek majd titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.'' (Jn 14,3) Ebben a felfogásban és csakis ebben természetszerű követelmény a legmagasabb erkölcsi célpont, a legelszántabb erkölcsi törekvés. Azt a szigorú következetességet és meg nem alkuvó határozottságot is csak az örök élet perspektívái mellett érthetjük meg, mellyel Krisztus azt kívánja, hogy mindent, akár életünket is föláldozzuk, ha arról van szó, hogy lelkünk ,,kárt ne valljon.'' ,,Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének azonban kárát vallja.'' (Mt 20,26) Ennek a szigorú következetességnek voltaképpeni okául Jézus maga azt jelöli meg, hogy az örök élet, örök jutalom és örök büntetés gondolata mellett minden más szempont elenyészik. A bűnnek zsoldja az örök halál s azért ,,jobb annak'', aki vétkezik vagy mást vétekre csal -- ,,jobb annak, ha malomkô köttetik nyakára és a tengerbe vettetik.'' (Mk 9,41) Valóságos szónoki ünnepélyesség ömlik el Jézus tanításán ott, ahol ennek a meg nem alkuvó, szigorú következetességnek kifejezést ad, még pedig egyenes kapcsolatban az örök élet tanával. Mintha súlyt helyezne arra, hogy minden kétséget kizárjon, háromszorosan és részletezve megismétli az örök büntetés tanát: ,,És ha kezed megbotránkoztat (bűnre visz) téged, úgymond, vágd el azt: jobb neked csonkán az életre bemenned, mint két kezed lévén, a gehennára (kárhozatra) jutnod, a kiolthatatlan tűzre, hol az ô férgök meg nem hal és tüzök el nem alszik. Hogyha lábad megbotránkoztat téged, vágd le; jobb neked stb. Hogyha szemed megbotránkoztat téged, vájd ki azt: jobb neked egy szemmel az Isten országába bemenned, mint két szemed lévén, a gehenna tüzére vettetned, hol az ô férgök meg nem hal és tüzök el nem alszik.'' (Mk 9,42-47) Látnivaló, hogy Jézus az örök élet és örök halál gondolatával nem tréfál, hogy ezek a fogalmak nála nem akadémiai szóbölcsességet, nem mellékes retorikai díszt, nem külsô képletességet jelentenek, hanem végtelenül komoly, hideg, megrázó valóságot. Csakis ebbôl a szempontból érthetôk Jézus fenyegetô intelmei azokkal szemben, akik a megtérést halogatják. Még tanítványainak is így szól: ,,Ha bűnbánatot nem tartatok, valamennyien hasonlóan elvesztek.'' (Lk 13,3) Majd ismét: ,,Ha meg nem tértek s nem lesztek miként a kisdedek, nem fogtok bemenni Isten országába.'' (Mt 18,3) Ezért követel annyi önlegyôzést, annyi önmegtagadást és kereszthordozást: ,,Aki -- úgymond -- utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.'' (Mt 16,24) ,,És aki föl nem veszi keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.'' (Mt 10,38) Ezért mondja Jézus máshelyütt: ,,A szoros kapun menjetek be, mert tágas a kapu és széles az út, mely a kárhozatra viszen és sokan vannak, kik azon mennek.'' (Mt 7,13) Mily szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre viszen és kevesen vannak, kik azt megtalálják!'' (Mt 7,13-14) Íme a krisztusi erkölcstan föltétlen komolysága a megalkuvást nem tűrô, végtelenül megrázó örökkévalósági háttérrel. Hogy az örök élet gondolata mennyire alapja Jézus egész erkölcstanának, abból is megnyilvánul, hogy Jézus minden erkölcsi törekvés jutalmaként s minden erkölcsi botlás büntetéseként a túlvilági isteni igazságszolgáltatás működését jelöli meg. A végítéletnek fentebb bemutatott leírása Krisztus ajkán végsô betetôzése azon etikának is, mellyel ô az erkölcsi törekvések rendjét szabályozza. ,,Jöjjetek, Atyám áldottai'', és: ,,Távozzatok tôlem, átkozottak, az örök tűzre,'' -- e kettôs végzéssel fejezôdik be egykor a világdráma: a jók a legszorosabb értelemben vett boldogságban, a rosszak a legszorosabb értelemben vett boldogtalanságban érik el életük és érdemük végsô bérét. Oly tiszta, egyszerű és világos tanítás ez, -- hogy észszerűsége ellen a racionalizmusnak egyetlen komoly ellenvetést sem sikerült kieszelnie; kristálytiszta logikáját megérti a művelt és műveletlen, a tanult és tanulatlan s feltétlenül döntô hatással hat minden világosan gondolkozó, minden nyílt tekintetű és ôszintén igazságkeresô emberre. Az örök élet tanának középponti helyzetét Jézus tanrendszerében az is bizonyítja, hogy az apostolok, kik Jézus személyes ismerôi voltak s mindenesetre még többet, még bôvebben hallottak tôle a mennyek országáról, mint amennyit az evangéliumok följegyeztek, a maguk részérôl is teljes egyöntetűséggel s mély meggyôzôdéssel vallják ugyanezt a természetfölötti eszchatológiát, mely az élet végcélját egy túlvilági létbe, Isten örök látásába helyezi. Az örök élet az apostolok irataiban is állandó refrén, minden elméleti magyarázgatás és gyakorlati buzdítás végén vissza-visszacseng. Így például Szent Pál a legnagyobb ünnepélyességgel hirdeti, mihelyt Krisztus megváltói munkáját s föltámadását ismertette: ,,Annakokáért, ha föltámadtatok Krisztussal, az ottfenn-valókat keressétek, hol Krisztus vagyon, az Isten jobbján ülvén. Az ottfenn-valókról elmélkedjetek, nem a földiekrôl. Mert meghaltatok és a ti éltetek el van rejtve Krisztussal az Istenben. Midôn Krisztus, a ti életetek, megjelenend, akkor ti is megjelentek vele dicsôségében.'' (Kol 3,1-4) ,,Azért szerelmesim... félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket.'' (Fil 2,12) ,,Ne csaljátok meg magatokat. Sem a paráznák, sem a bálványimádók, sem a házasságtörôk, sem a puhák, sem a férfiakkal közösülôk, sem a tolvajok, sem a fösvények, sem a részegesek, sem az átkozódók, sem a ragadozók nem fogják bírni az Isten országát.'' (1Kor 6,9-10) ,,Azért nyertem irgalmasságot -- mondja Pál önmagáról --, hogy rajtam mutassa meg Krisztus Jézus elôször teljes béketűrését azok tanítására, akik hinni fognak ôbenne az örök életre.'' (1Tim 1,16) Ugyanez az eszchatologikus felfogás vonul végig az apostolok iratain ott, ahol az örök ítéletrôl, ahol a megváltásról, ahol az örök jutalmak elvételérôl s az örök büntetések elkerülésérôl van szó. Utolsó fogságából pl. Pál a következôket írja önmagáról: ,,Én már föláldoztatom és kimúlásom ideje közel vagyon. Jó harcot harcoltam, a futást elvégeztem, a hitet megtartottam; végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem ama napon az Úr, az igaz bíró; nemcsak nekem pedig, hanem azoknak is, kik szeretik az ô eljövetelét.'' (2Tim 4,6-8) Jézus megváltói munkájának nagyszerű leírása és szembeállítása az ószövetségi áldozatokkal, mely az egész zsidókhoz írt levél fôtartalmát képezi, szintén abban éri el delelôpontját, hogy amint Jézus önkéntes halála és önfeláldozása árán elsônek ment be az örök boldogságba, úgy oda az ô érdemébôl nekünk is el kell jutnunk. ,,És azért az újszövetség közvetítôje lett, hogy halálát közbevetvén ama törvényszegések váltságául, melyek az elôbbi szövetség alatt történtek, a hivatottak a végnélküli örökség ígéretét elnyerjék.'' (Zsid 9, 15) Végül nem szabad felednünk, hogy az örök élet tana a történeti kereszténységnek is kezdettôl fogva egyik leglényegesebb alaptana s mozgató eleme volt. Ami nagyot, szépet, fenségeset a Krisztus- alapította kereszténység művelt s művel a mai napig, mindabban mint voltaképpeni hajtó erô, mint közös nagy lendítôkerék, a krisztusi eszchatológia, az örökké fenséges, éppoly szép mint megrázó keresztény túlvilágtan szerepelt. Ez adott a kereszténységnek -- s ad a mai napig -- mindenekelôtt súlyt, alapot, komolyságot és tartalmat. Az örök élet tana nélkül a kereszténység azonnal elveszti egész komolyságát. Anélkül lehet szépen felépített filozófiai rendszer, melyben igen sok, igen szép és igen költôi szó esik szeretetrôl és mennyei Atyáról, a karácsony békéjérôl és a pünkösdi lélek duzzadásáról, bizalomról és örök feltámadásról, amelynek azonban reális, komolyan értékelhetô tartalma semminemű értelemben nincsen. Akkor a kereszténység egy kis cukrosvíz, langymeleg limonádé, idegbizseregtetô, kedélycsillapító vagy altatószer, mely költészetnek és életdísznek ideig-óráig megjárja, de amely a megpróbáltatás és megkísértetés óráiban teljesen elveszti értékét s amelyet komolyabb pillanatainkban öntudatosan ellökünk magunktól. A racionalista teológiában lábrakapott bábeli zűrzavar, a népszerű iratokban annyi hűhóval terjesztett deszupranaturizált kereszténység apostolainak hihetetlen fűhöz-fához kapkodása a legelemibb vallási kérdésekben s az a kétségbeejtôen szegényes tagadás, amelybe végeredményben minden igyekezetük beleszakad, szintén csak azt igazolja, hogy komoly túlvilágtan, a reális örök élet tanának hite nélkül a kereszténység üres, súlytalan és tartalmatlan életszabályok foglalatjává törpül, amelyet elfogad, aki akar s magától taszít, aki akar, minden lelkiismeretfurdalás nélkül. A túlvilágtan-mentes modern ,,kereszténység'' maga sem tart igényt arra, hogy valami komolyan vegyük. Legszembetűnôbben a gyakorlati életben mondja föl a szolgálatot az örök életet tagadó kereszténység, míg a hagyományos, csaknem kétezeréves eszchatologikus kereszténység nem szűnik meg az örök élet hitébôl soha ki nem apadó életerôt meríteni. Nagyon szép és nagyon könnyű dolog ,,kategorikus imperativusról'' beszélni s azt hangoztatni, hogy a jót magáért a jóért, a törvény kedvéért, az erény elvont szeretetéért kell tenni, de mindenki érzi, hogy akik egy üres felkiáltójellel, egy kategorikus imperativussal, egy indíték nélküli ,,kell'' szóval szeretnék az embereket megjavítani s velük az élet nehéz feladatait végrehajtani, azok nem ismerik az embert; túlbecsülik, helyesebben: félreértik az ember erkölcsi erôit. A tiszta Isten- és emberszeretet sokra képesít ugyan s mint erkölcsi cselekvéseink legfôbb indítékát éppen a krisztusi kereszténység tisztázta s állította elôtérbe sok száz évvel a modern etikai rendszerek születése elôtt. De míg egyrészt ez az Istenes emberszeretet a maga tisztaságában és erôteljességében a mondottak szerint maga is csak bajosan állhat fenn az örök élet hite nélkül, az emberiség zömének örökké szüksége lesz közelebb fekvô, érthetôbb és érezhetôbb etikai motívumokra. Amíg az ember önmagában sem tudja végleg legyôzni az állatot, amíg valóságos démonokkal kell megküzdenie saját belsejében, amíg magának az örök életnek megrázó gondolatai sem bizonyulnak mindenkinél elég erôseknek arra, hogy a köteles jóra ösztönözzenek s a bűntôl, ocsmányságtól, aljasságtól visszariasszanak, addig az elvontságokba kapaszkodó kategorikus imperativus mint általános erkölcsi norma egyáltalában szóhoz sem juthat. Erôs s amellett szép indítóokra van szükség, melyeket feledni s elhanyagolni lehet, de épp ésszel, némi ôszinte jóakarattal visszautasítani lehetetlen. Már pedig lehet-e erôsebb indítóok a jóra, mint magának az életnek örök birtoka, a boldogság maga, az örök örvendezés? Lehet-e nyomatékosabban intô s erôsebben visszariasztó tilalomfa, mint maga a boldogtalanság, egy élet nélküli lét, egy örökké tartó kín, a kétségbeesés s az elevenen égetô tűztenger? S nem szép, magasztos indítóok-e az örök élet? Hiszen az az örök boldogság, melyrôl itt szó van, magával az Istennel, a legfôbb erkölcsi tökéletességgel, a legszebbel és legnagyobbal való örök egyesülésben áll s viszont az örök kín és kárhozat éppen azért a legfôbb rossz, mert Istentôl, a legtökéletesebb s szeretetünkre legméltóbb lénytôl szakít el. Ezt nem vették észre azok, akik a keresztény túlvilágtani erkölcsben az önzés elvét vélték felfedezhetni; nem vették észre, hogy az Istenben való örök örvendezés keresése erkölcsileg tökéletes élet által a szónak semmiféle egészséges értelmében nem nevezhetô önzésnek, hanem legföljebb józan, tisztult s megnemesült önszeretetnek s önbecsülésnek; a nemes önszeretet pedig minden erkölcsi törekvésnek lélektanilag egyedül lehetséges, legmélyebb emberi alapja. A kereszténységnek éppen említett kritikusaival azonban nem szükséges elméleti vitatkozásba bocsátkozni. Elég is, sokkal hatásosabb is, ha velük szemben az életre, a gyakorlati valóságokra, a tények logikájára utalunk. A vallásmentes erkölcstan állandó megfeneklése a szobatudósok elméleteiben egymaga megcáfolja minden immanens erkölcsiség lehetôségét, örök életben hívô, komoly vallásosság nélkül a gyakorlatban a mai napig nem sikerült nagy embereket, erkölcsi hôsöket, de sôt még csak normális erkölcsiségű embereket sem nevelni. Az egyedül üdvözítô ,,laikus morál'' nagyszerű vívmányai mai napig csak papiroson vannak meg. Három évszázadon át folytatott heves-hangos szavalás, erôsködés, agitálás és irkálás után máig is ott tartunk, hogy még mindig várjuk az elsô eleven pedagógiai eredményt, melyet a keresztény eszchatológiától függetlenített erkölcstannal elértek volna. Viszont az eszchatologikus keresztény erkölcstan éppen a gyakorlati élet terén bizonyul oly rendületlenül életerôsnek! Az nem tíz, de százezerszámra képzett hôsi, hitvallói, vértanúi, apostoli, ideális lelkeket, sôt elmondhatni azt is, hogy ami erkölcsi kultúra, ami szépség, ami tisztaság, nagyság, önzetlenség, hôsiesség és nemesszívűség kétezer év óta a világon megjelent, az úgyszólván kivétel nélkül mind az örök élet hitébôl merített erkölcsi erô eredménye volt. Nap-nap után tapasztaljuk ezt ma is. Mi tartja vissza ifjainkat leghatásosabban az erkölcsi zülléstôl, a kihágásoktól, a bűntôl, a jellemtelenségtôl, ha nem az örök élet gondolata s az örök büntetés félelme? S viszont mivel iparkodik a züllésnek indult ember elsôben is szakítani, ha nem az örök élet hitével? Mi ad a keresztény anyának erôt a kötelességteljesítésre, a szenvedônek a türelemre, a tiszta lelkeknek a szívtisztaság elszánt védelmére ezernyi önlegyôzés, lemondás és áldozat árán, ha nem a biztos remény, hogy nem mondanak le hiába, hogy nem küzdenek vakon s céltalanul, hogy ha jó harcot harcoltak, ezzel az örök élet koszorúját szerzik meg (2Tim 4,7.8), amaz életét, amelyrôl az apostol mondja, hogy ,,szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szívbe nem hatott, amit Isten azoknak készített, akik ôt szeretik?'' (1Kor 2,9) Az örök élet tana adja meg továbbá a kereszténységnek azt a végtelen értéket, mely minden emberi alkotásnak messze fölébe helyezi. Az örök élet krisztusi gondolata ad a kereszténységnek oly fensôbbséget s nagyszerűséget, mellyel semminemű filozófiai vagy vallásrendszer nem rendelkezik. A kereszténység örök életet hirdet; vele szemben minden más csak tagadást, elmúlást, enyészetet, halált jelent. A végtelen élet pedig mindennemű elmúlással szemben végtelen érték. Amekkora a különbség rövid néhány évtizedre nyúló földi élet és az örökkévalóság között, ugyanakkora az értékkülönbség az erejét vesztett, merôben alanyi kereszténység és a krisztusi eszchatologikus kereszténység között. A halál óriási negációjával szemben nem a racionalisták cukrozott, cifrázott nihilizmusa, hanem egyes-egyedül a keresztény örökélettan jelent diadalmaskodó pozitívumot. Az enyészet törvényével szemben egyedül az eszchatologikus kereszténység nem tehetetlen, egyedül az képviseli korlátlan, tökéletes értelemben az élet hitvallását, az örök, múlhatatlan, megszakíthatatlan, csorbíthatatlan, elpusztíthatatlan, elenyészthetetlen, minden betegségen, minden bajon, fájdalmon, halálon, gyászon és sírgödrön túl is diadalmaskodó életigenlésnek örvendetes és diadalmas világnézetét. A szenvedô és küzdô emberiségnek vigaszra mindig szüksége lesz, de nem értéktelen, hazug vigaszra, nem sztoikus, fásult búfeledésre, szalmaszálba kapaszkodó megnyugvásra, nem önámításra, hanem biztos bizodalomra, egy biztos jobb jövôben bátorságosan s csalatkozatlanul bizakodó hitre, arra, melyet az örök életet hirdetô kereszténység biztosít neki. Ez a bizodalom nem zárja ki a törekvést, hogy földi életünket is gazdagítsuk, kellemessé, elviselhetôvé, széppé, naggyá tegyük, hogy az emberi erôk fejlesztésében, a kultúra és haladás munkálásában szent feladatokat lássunk. Gyűlöletes ráfogás az, hogy mi keresztények minden földi, önerôbôl szerzett vigaszt kénytelenek vagyunk eltaszítani magunktól s Pató Pálok gyanánt meg kell vetnünk minden kulturális erôkifejtést. Mi igenis teljes mértékben valljuk a haladás elvét, elfogadunk minden földi kultúrát, hirdetjük és kötelességnek tartjuk (és tartottuk évszázadokkal minden humbug- felvilágosodás elôtt), hogy a természet erôit minél nagyobb mértékben meg kell hódítanunk, de mi mind ennél többet is, mi egy pluszt követelünk, mert jól tudjuk, hogy e többlet nélkül minden földi haladás és földi kultúra csak viszonylagos érték, melyet csak egy felsôbb cél, egy teljes érték tesz igazán kívánatossá. Jól tudjuk, hogy az a kultúra, mely csak ideigtartó javakat nyújt, sohasem fogja végleg megszüntetni az emberi szenvedést, a betegséget, a halált s azt a kínzóan keserű tudatot sem szünteti meg soha, hogy ha a sírgödör az élet utolsó fejezete, akkor ez az élet végeredményében mégsem lehet érdemes arra, hogy átéljük és átkínlódjuk. Viszont hol van az a testi- lelki gyötrôdés, az a próbáltatás, az a kín, az a nehézség, az az áldozat, az az erôfeszítés, melynek elviselésére képesek ne volnánk, mihelyt hisszük az örök életet? Hol van az a súlyos életprobléma, melynek megoldását, még pedig nemcsak kielégítô, hanem vigaszteljes, lelkesítô, édes és fönséges megoldását ezen az alapon meg ne találnók? Ha az örök életet valljuk, akkor a földi életnek nem zsellérei, hanem urai vagyunk, akik ,,maguk alá vetik a föld kerekségét'' (1Móz 1,28), akik ,,túláradnak örömtôl minden szorongattatásuk között'' (2Kor 7,4) s minden megpróbáltatással szemben bizalommal hangoztatják a népek apostolával, hogy ,,nem méltók a föld minden szenvedései azon dicsôségre, mely bennünk ki fog jelentetni.'' (Róm 8,18). Íme, a krisztusi kereszténység legnagyszerűbb kultúrértéke. A lankadatlan törekvés, a bátor elôhaladás más alapon csak a vég mesterséges feledése mellett lehetséges; nálunk az alap: az örök fennmaradás és örök haladás biztos tudata. Örökre legfôbb dísze, legszebb apológiája marad a kereszténység kulturális értékének, hogy merô öntudatos életkedvet parancsol s hajlíthatatlan törekvôerôt ad, mely bátor önbizalommal tölt el akkor is és ott is, ahol és amikor minden más erkölcsi- és vallásrendszer tehetetlenül roppan össze: a halálos ágyon. Ott, ahol nem segít sem tudomány, sem művészet, sem kultúra, sem haladás, sem felvilágosodás, ahol sem orvos, sem ügyvéd, sem rokon, sem barát meg nem vígasztal, ahol befolyás és hatalom, szépség és erô hűtlenül cserbenhagyja a halállal vívódót, ott az örök életre hívogató Krisztus alakja fogyatkozatlan erôvel áll a szenvedô lelki szemei elôtt s bátran, bizodalmasan hangoztatja az élet és halhatatlanság krédóját. S az életünkért meghalt Élet a halálban is diadalra viszi az élet elvét s gyôzelmének legszebb diadaljele az a százezernyi haldokló, aki a halál borzalmai között is mosolyog, bízva eped egy jobb, egy szebb haza után s nyugodtan várja azt a pillanatot, mely neki nem letörést, hanem fölemelkedést, nem halált, hanem újjászületést, nem véget, hanem kezdetet jelent. Egy éltes orvos mondotta egyszer: ,,ötven évi orvosi gyakorlatom folyamán ezreket láttam meghalni. Voltak, akik tompa, állatias megadással, voltak, akik tehetetlen haraggal, kétségbeesô ellenkezéssel s reszketve várták a halált. Csak egyfajta haldokló nézett mindig nyugodtan, békésen a halál kezében: a hívô katolikus.'' Manapság annyira divatos az élet jelszavait hangoztatni: mindennek annyi az értéke -- mondogatják --, amennyi életet képvisel; az élet igenlésében, az élet fejlesztésében és művelésében látják minden intézmény és kezdeményezés legfôbb értékét -- nos miért nem ismerik el akkor az eszchatalogikus alapon álló kereszténység mindenfelett gyôzedelmes értékét, melynek alaptana, fôeszméje, erkölcsi s értelmi célpontja maga az élet, a halált nem tűrô, soha meg nem hódoló, soha el nem enyészô, örök megmaradás és tovafejlôdés? * * * Végül nem hallgathatok el még két megjegyzést. Az egyik azokat illeti, akik az örök élet gondolata elôl elzárkóznak, a másik azokat, akik azt támadják s a túlvilágot hirdetô vallás intézményei, elsô sorban az Egyház ellen küzdenek. Az elsô helyen említetteken bámulnivaló az az érthetetlen könnyelműség, mely ebben az elzárkózásban rejlik. Amíg az örök élet tana nem nyilvánvaló hazugság -- ezt pedig kicsit nehéz lenne bebizonyítani s a bizonyítás minden kísérlete mindenekelôtt Jézus egész tekintélyével fogja magát szemben találni --, addig a merev elzárkózás az örök életnek mindennél hatalmasabb gondolata elôl egyértékű a szellemi öngyilkossággal. Vagy tudom, hogy van örök élet; vagy nem tudom; vagy tudom, hogy nincs; -- negyedik eset el nem gondolható. Ha tudnám, hogy nincs, akkor helyénvaló volna s csakis akkor volna helyénvaló az a kényelmes nemtörôdés, az a teljes elmerülés az anyagiba és mulandóba, az a teljes elôtérbe helyezése minden egyébnek s teljes elhanyagolása az örök élet gondolatának, mely mai társadalmunk gondolkozás-, érzés- és cselekvés- világának szignatúrája. De ha tudom, hogy van, sôt még akkor is, ha pusztán nem tudom, nincs-e -- az örök élet biztosítása oly elsôrangú érdek s annyira túlszárnyal jelentôségre minden egyéb szempontot, hogy csak alvajárók és szörnyetegek lehetnek, akik vele szemben tunya, fásult, csaknem öntudatlan önkábulatba ringatják magukat. Ezen a téren: a szörnyálmot alvók, a lelki álomkórosok ezreinek felébresztése terén kell az apostolkodó munkának elsô és talán legfontosabb munkáját végeznie; a közönséget érdeklôdéssel kell eltölteni a vallási problémák, az örök igazságok iránt. Az érdeklôdés felkeltésével a többi úgyszólva adva van, mert e téren minden út Rómába vezet: mihelyt valakit rávettünk, hogy örök rendeltetésének kérdésérôl pusztán gondolkozzék, biztos útra állítottuk a megtérés, a vallásos hit, az örök élet elérése felé. Itt is áll a szentírási mondás, hogy ,,desolatione desolata est terra, quia nemo est, qui recogitet corde'' -- ,,pusztulás födi a föld ábrázatát, mivel nincs, aki lelke mélyébôl gondolkodnék'' (Jer 12,11). A komoly gondolkozás mindenütt legelsô feltétele s elkészítôje a vallásosságnak. Azoknak pedig, akik a túlvilágban hívô vallásosságot támadják, szintén következik valami a Jézus túlvilágtanából. Az, hogy mekkora alávalóság, jellemtelenség és gonoszság, amit tesznek. Lehet az ô szemükben Jézus ôrült vagy ámító, de azt az egyet nem tagadhatják le, hogy vannak (és nagyon sokan vannak), akiknek Jézus nem az, hanem az emberiség legfôbb dísze, a legnagyobb elme s a legszeplôtlenebb jellem; sôt ennél is több: Isten. Hogy tehát ezeknek Jézus minden szava szent s elsôsorban szent egy oly tanítása, melyrôl legalább is az ô legszentebb meggyôzôdésük azt vallja, hogy legalapvetôbb, legjelentôsebb, középponti tana: az örök életbe vetett hit. S hogy következésképp ezeknek legszentebb érdekük, joguk és kötelességük a maguk és öveik számára biztosítani azt, ami nekik a legdrágább, legigazibb s legmaradandóbb jó: az örök boldogságot. Nos, ezeket az embereket abban, ami nekik legszentebb s legnemesebb életcéljuk, akadályozni, ezért gúnyolni, pellengére állítani, sôt üldözni: kétségkívül minden feltevésben és minden értelemben a legfeketébb embertelenség, a legelvetemültebb barbárság és aljasság. Tartsanak bennünket maguk közt akár futóbolondnak vagy naiv álmodozóknak -- ehhez a jogukhoz, ha ugyan az, nem nyúlunk; de pusztán azon alapon, hogy ôk az örök élet Krisztus- hirdette tanát nem hiszik, mert ez nekik magas, ezen az alapon az örök életben hívôk hitét, hitéletét és hitéleti intézményeit, papjait és egyházát, apostolait és védelmezôit tűzzel vassal üldözni, ellenük sajtóban, politikában, szeparációs törvénnyel, szekularizációs lármával és ezer más eszközzel emberhajszát és vallásháborút indítani, ez a szellemi eldurvulásnak és erkölcsi elvadultságnak akkora örvényét jelenti, melyre csak a felvilágosodott újkorban s fôleg a sokat magasztalt 20-ik században lett képes az emberiség, illetve annak egy szomorúan lesüllyedt, kicsiny, de hangos és erôszakosan érvényesülni tudó töredéke. S ha itt arra az egyszeregynél is ismertebb tényre utalunk, hogy ebben a vallásgúnyoló, vallásüldözô és egyházrágalmazó hajszában az ún. szabadkômíves és szabadgondolkodó irányok vezetnek, ezzel együtt kimutattuk azt is -- mindenkitôl elfogadható általános jogi és etikai alapon --, hogy tehát ezek az irányok a szó legszorosabb értelmében köz- és kultúraveszélyesek. Ha a modern államhatalmak kezelôi nem volnának igen sok esetben mélyen elfogultak a keresztény tanrendszerrel szemben, pillanatra sem lehetne elôttük kétséges, hogy a köz- és társadalmi élet megtisztítása a vallásellenes üzelmek és hajszák barbár ôrületétôl tisztán általános emberi szempontból is a kultúra legelemibb követelése, és hogy azok a botor vallás-sértések, melyeket a ,,szabadgondolkodó'' és szabadkômíves irányok egyes lapjaikban s egész működésükben valósággal fôcélként űznek, éppoly törvényes szigorral volnának büntetendôk s hivatalból üldözendôk, mint akár az embergyilkosság, a kútfertôzés vagy méregkeverés bűntettei. A szabadkômíves vallásüldözés, a transzcendentális kereszténység elleni merényletek, melyeket pl. újabban Francia-, Olasz-, Oroszországban és Portugálban elkövettek s melyre minálunk is egyre tülkölik a riadót, az egész szabadgondolkozó türelmetlenséggel egyetemben az emberi elme megtévelyedésének s az erkölcsi dekadencia mélységének netovábbjait jelentik. Mert csak így minôsíthetni azt az ôrjöngést, mellyel annak a tannak híveit s intézményeit iparkodnak tűzbe-vérbe fojtani, mely nemcsak önmagában gyönyörű és fenséges, nemcsak erkölcsi kihatásaiban áldásos és nemesítô, melyet nemcsak vallottak az összes századok nagy gondolkodói s a tudományok legnagyobb úttörôi, hanem amelyet a legvilágosabban, a leghangsúlyozottabban, a legfélrenemérthetôbb módon hirdetett a világtörténelem legnagyobb férfia, legbölcsebb tanítója s legôszintébb jóakarója, az, akinek nagysága elôtt ôszinte pillanataikban még ôk, az ô ellenségei is meg- meghajtják zászlaikat: az Isten Fia, Jézus Krisztus. ======================================================================== VI. Hol a kereszténység? Azonban melyik hát az a kereszténység, amelynek igazsága s áldásos kihatásai oly szembeszökôk? Hiszen a kereszténység százféle felekezetre oszlik s ezek egymást éppoly tévedésnek minôsítik, mint magát a nemkeresztény állásfoglalást! Azt mondhatja bármely ellenfelünk: mit akartok ti, keresztények, hiszen a kereszténység magában is meghasonlott, szétszakadozott valami, ezzel akarjátok ti megváltani és meggyógyítani a világot? Csakugyan alig képzelhetô tragikusabb valami, mint az a szétforgácsolódás és szinte nevetséges viaskodás Krisztus nagyszerű örökségén, amelyet a keresztény felekezetek harcainak képe mutat. Igaza van az ellenvetésnek: ez a szétszakadozás és meghasonlás Krisztus műve nem lehet. Krisztus sohasem beszélt egyházakról, hanem csak ,,egyházról'', ,,az én egyházam''-ról; és annyira hangoztatta az egyházi tekintélyen alapuló egységet, hogy sehogysem állítható oda ennek a mai bábeli zűrzavarnak szerzôjeként. Hogyan fejlôdött mégis ide a dolog? S hogyan lehetséges, hogy annyi ôszinte, jóindulatú keresztény lélek évszázadokon át nem veszi észre, hogy ez a szakadozottság feltétlenül ellenére van Krisztus szándékainak, nagyszerű műve egységének, a kereszténység felvirágzásának? Bennünket azonban itt elsôsorban nem ez érdekel, hanem az, vajon az egész kereszténység megszakadozott-e, és csak felekezetek vannak-e, avagy inkább az-e a helyzet, hogy itt van az egyetemes, ôsi kereszténység, változatlanul, csorbítatlanul, minden belsô szakadás és meghasonlás nélkül, egy ôsi, mozdulatlan várépítmény azon a sziklán, amelyre alapítója helyezte, -- s jobbra-balra tôle elfelekezetten, elszakadtan a letöredezett darabok, a törmelékek. Ilyenek mindig voltak, már az elsô keresztény századoktól kezdve; ezeknek léte s letöredezése az egyház belsô egysége ellen nem bizonyít semmit. De ha ezzel felvetjük a kérdést: melyik formája a kereszténységnek az, amely joggal nevezheti magát Krisztus egységes, változatlan s elfelekezetlen egyházának, nagy műve hű folytatásának, máris kényes területre léptünk. A százados viták, sértôdöttségek és testvérharcok következtében hatalmas mértékben halmozódott fel a felekezeti idegesség s nagyon sokan már a kérdésnek puszta felvetését is szinte sértésnek veszik. Pedig mert a keresztények egységét mindezideig visszaállítani nem sikerült, már most mondjunk is le a felvilágosítás és kibékítés kísérleteirôl? S mondjunk le fôleg arról, hogy megvilágosodást keresô, elfogulatlan lelkek elôtt s minmagunk elôtt is számot adjunk arról, mi címen tartjuk a katolicizmust az egyetlen teljesértékű krisztusi eredetű, legitim kereszténységnek? Inkább arra kérem protestáns olvasóimat, ha bántja ôket e kérdés feltevése, ne is olvassák tovább e fejtegetéseket. Ezeket ugyan, ôszintén hiszem, éppolyan igazságszeretet s jóakarat diktálja írójuknak, mint a fentieket; de ha valaki nem látja be, hogy a keresztények széttöredezése, száz darabra szakadása, nagy és végzetes baj s Krisztus művének szörnyű eltorzítása, vagy ha nem tud e kérdések fölvetésében mást látni, mint felekezetieskedést és gyűlöletet, talán jobb, ha nem is ingerli magát a következô fejezettel. Zokon veszik sokan a katolicizmusnak, hogy egyedül legitimnek, egyedül üdvözítônek tartja magát. Legyenek azonban igazságosak s akkor nemcsak hibának nem fogják ezt felróni nekünk, hanem természetesnek is fogják találni. Mert mi egyéb a katolicizmus, mint az egyetemesség és egység hangoztatása, nem az elmosódás és közöny, hanem a legteljesebb dogmatikai és szervezeti összhang és tekintély alapján? A katolicizmus a szétszakadásnak és meghasonlásnak elvi ellenzôje, a felekezetekre bomlás, az egyházi forradalmak jogosultságának tagadása. Ha errôl lemond, megszűnt katolicizmus lenni. A felekezetek beérhetik azzal az állásponttal, hogy mindegy, ki milyen keresztény felekezetet követ; a katolicizmus nem alkudhatik meg ezzel a közönnyel, mert abban a pillanatban lemond a katolicitásról, lemond a szilárd és egységes kereszténység elvérôl. Mi katolikusok éppúgy meg vagyunk gyôzôdve a katolicizmus igazságáról, mint akár magának az Istennek létérôl s azt kívánni tôlünk, hogy mondjunk le a katolicitás elvérôl s ismerjük el egyenrangúnak a vallási meghasonlás vagy közöny elvét, annyi volna, mint akár istentagadásra szólítani fel minket. Ha ezt a katolicizmus lényegébôl folyó felfogást vallási ellenfeleink megértenék s megértették volna a múltban, sok keserű s igaztalan vádaskodás némult volna el és sok fölösleges rekriminálást ismertek volna fel tárgytalannak. Ez nem annyit jelent, hogy türelmetlenek legyünk. Azt sem jelenti, hogy protestáns testvéreinkkel ne törekedjünk lehetôleg békességben élni, sôt velük együtt működni a közös ellenséggel, az istentagadással és a keresztényellenes destrukcióval szemben. De jelenti igenis azt, hogy befelé, a magunk számára szilárdan ragaszkodjunk az una, sancta, catholica et apostolica ecclesia-hoz, ahogy a niceai-konstantinápolyi hitvallás (381. Kr. u.) mondja: az ,,egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházhoz''. Ebbôl nem engedhetünk. Nekünk nem ,,mindegy, ki milyen felekezetű, csak keresztény legyen''; mert mi a kereszténységet nem tekinthetjük három-négy hittétel foglalatának; nekünk az a kereszténység kell, amely mindenben és minden körülmény között az egész Krisztushoz és az ô egész tanításához ragaszkodik. Nekünk a részletekre vonatkozó közöny is halálunk. A protestáns a közönnyel semmit sem kockáztat, szinte csak nyer. A felekezeteket megtűrô, elmosódott, egységtelen kereszténység neki féldiadal; nekünk kész vereség. S úgy érezzük, veresége a komoly kereszténységnek magának is. Mert a közöny, az ,,így is jó, úgy is jó'' végeredményben a teljes tagadásra vezet, mint éppen az újkori protestantizmus számos szomorú példája mutatja. De hát lehetetlen-e elfogulatlan elmével meg is bizonyosodni a katolikus felfogás helyességérôl? Annyira nem lehetetlen, hogy szinte érthetetlen, hogyan ragaszkodhatik a katolikusellenességhez önállóan gondolkodó ember. Ha nem volna annyi belénevelt elfogultság a legtöbb protestánsban s ha nem szerepelne a katolicizmus elleni harcban annyi szenvedély, gyűlölet és hagyományos harcikészség, a nagy tömegükben kétségkívül jólelkű és jóhiszemű protestánsoknak tömegesen kellene abba az egy egyházba visszatérniük, amelybôl eleiket úgyis többnyire csak csellel és erôszakkal ragadták ki. Akár az evangéliumot forgatjuk, akár az egyháztörténelmet, akár körülnézünk a való világban vagy az Egyház és a felekezetek életében, erre az egyre jutunk vissza mindig: a felekezetekrebomlás nem fér össze a Krisztus-alapította kereszténységgel. A kereszténység eredetileg is csak katolicizmus volt, a katolicitás (egyetemesség) a kereszténységnek egyik legszebb, legértékesebb dísze s lényeges attribútuma; a komoly, nagy erkölcsi eredményeket a világtörténelemben csak ez az egység és általánosság hozta létre. Katolicizmus és felekezetek úgy viszonylanak egymáshoz, mint egység és szakadozottság, következetes komolyság és lágy engedékenység, erôs fatörzs és letöredezett gallyak, egy óriási dóm s apró, végeszakadatlan, keresztül-kasul épített kápolnácskák. Az egyikben hatalmas ércharangok szólnak, mindig ugyanúgy, évezredes változatlanságban s orgona zúg, amelyben száz- és százmilliók éneke tör égre a századok folyamán; a másikban ezerféle csilingelés, egymással hadakozó s vitatkozó prédikátorok tarka hangvegyüléke. Az egyikben a közösség és általánosság szent grálját ápolják és védik, a múlttal való egységet, a krisztusi tanletét konzervatív, érintetlen fenntartását évezredeken át, a másikban mindenki azt hisz s azt tesz, amit akar, ami annyit jelent, hogy mindenki maga alkotja meg a krédóját s voltaképp annyiféle ott a vallás, amennyi a fej. Ennek folytán aztán emide mindenféle modern pogányság: kantizmus, szkepszis, agnoszticizmus, racionalizmus akadálytalanul beszüremlik; a katolicizmus dómjának érctetôzetérôl mindez lefolyik; be, a szent hajóba nem jut be sem ateizmus, sem modernizmus, semmi, ami bármennyire megtévesztô és divatos, de az ôsi hittel, a Krisztusra visszamenô hitfolytonossággal meg nem egyez. A változó divatok, a vallási bizonytalanság és elmosódottság, a ma Krisztust Istennek valló, holnap még a történelmi létezését is megtagadó kapkodás itt hiába keresnek bebocsáttatást. Istenben hinni s katolikusnak lenni, nekem egy dolog. Mert lehetetlennek tartom, hogy ne Isten műve legyen az az Egyház, amely voltaképp egyedül tett igazán nagyot és örökértékűt az egy igaz Isten tiszteletének, a monotheizmusnak világvallássá tételében, a civilizált népek kultúrájának erre az alapra helyezésében. A katolikus Egyház volt a Gondviselés egyetlen nagy eszköze az egy igaz Isten hitének elterjesztésében s fenntartásában az egész világon. Minden keresztény népet a katolikus Egyház vezetett az egy igaz Isten hitére. Mások e téren semmit sem tettek vagy alig valamit, semmi olyat, ami csak némileg is összehasonlítható volna a katolikus Egyház munkájával s eredményeivel. Sem a mohamedánok, sem a zsidók (legalább Krisztus óta), sôt még a protestánsok sem. Hisz amikor ez a nagy munka: Európa kereszténnyé tétele folyt, protestantizmus még nem is volt a világon. Azóta is, a vad népeknél, a protestantizmus missziói tevékenysége halvány árnyék a katolicizmuséval szemben. S ami erôt és értéket a protestantizmus e téren jelent, azt is kétségbevonatlanul a katolicizmustól vette át; hiszen a mai protestáns népeket is a katolicizmus vezette az egy igaz Isten hitére. És ma is, a modern pogányság újjáéledésében, amit úgy hívunk, hogy monizmus, pantheizmus, kantizmus és agnoszticizmus, az egyetlen komoly, szilárd ellenzék és akadály a katolicizmus. Csak ez nem alkuszik, csak ez veti vissza határozottan és következetesen azt a mindig újra felkínálkozó modern tévelyt, hogy az Isten létét bebizonyítani nem lehet s hogy keresztények lehetünk a személyes Isten hite nélkül is. Vezetô protestáns teológusok és egyházi férfiak állnak ma a racionalizmus, sôt pantheizmus -- tehát ateizmus -- alapján; a katolicizmusban ez a rettenetes eltévelyedés egy percig sem találna sem kíméletet, sem bebocsáttatást. A katolicizmus ma is egyetlen kikezdetlen s kikezdhetetlen mentsvára az egy igaz Isten hitének, az abszolút monotheizmusnak. Mutassunk-e rá arra is, hogy a katolikus Egyházon kívül s nevezetesen széles protestáns körökben, a természetfelettiség gondolatát, a kinyilatkoztatás és a csoda lehetôségét, az imádság meghallgattatásába vetett hitet is egyre ijesztôbb mértékben kerülik és lebecsülik? Ha következetesek vagyunk, ez is bizonyos fokig megtagadása a tiszta és ôszinte monotheizmusnak, ez is az atheizmus csírája. Mert ha csak olyan Istenben hiszek, aki csodákat művelni s kinyilatkoztatásokat adni nem tud, aki imáinkat, kérelmeinket meghallgatni nem tudja, ez a halott, hideg, szívtelen és embertelen isten nem Isten többé s akkor voltaképp elpártoltam attól az igaz Istentôl, akit nekem az egész természet s belsô öntudatom olthatatlan vágya hirdet. S épp azért, mert nálunk az igaz Isten hite támadatlan s kikezdhetetlen, azért virágzik és pompázik nálunk az istentiszteleti élet oly csodás bôségben, oly meleg bensôséggel. A katolikus Egyház az, amelynek keretében az igaz Isten hite legszebb diadalait ülte és üli. Itt milliók hozták meg életük áldozatát az egy igaz Isten megvallásáért. Itt milliók imádkoztak a századokon át s imádkoznak ma is gyermeki hittel az Atyához és gondviselôhöz és sehol oly egyöntetű, oly lelkes hitvallást nem találni mint itt, ahol évezredrôl évezredre, a világ minden táján ugyanaz a krédó, ugyanazok az imák, ugyanaz a tiszta, ingatatlan természetfeletti hit száll fel hatalmas erôvel milliók és százmilliók szívébôl. Nemcsak a szertartások és külsô ájtatosságok gazdagon változatos, élettôl lüktetô színpompája, hanem a legbensôbb elmélyülés, a kontempláció és misztikus istenszeretet legfôbb magaslatáig emelkedô, az önfeláldozó aszketizmusban edzôdô meleg és égô hitélet az, a szentségek gyakorlata, az Eucharisztia édes kultusza, szerzetesi élet, szüzesség, lemondás, apostolkodás, szentgyakorlatok -- ó, ki tudná sorát adni mindannak, ami a katolikus hitéletben gyönyörű és felemelô s ami csak nála és benne van meg s ami mind összevéve egyetlen állandó tavaszi himnusza, Tedeuma, ujjongó diadala a komolyan vett monotheizmusnak, az egy igaz Isten ôszinte tiszteletének. -- S ez a hit ne lenne egyéb, mint szomorú tévedés? S ez az Egyház ne lenne egyéb, mint nevetséges bohócok vagy számító zsarnokok, farizeusok és bolondok gyülekezete? Bolondokkal és farizeusokkal tartaná fenn Isten a legszebb s legtisztább monotheizmust a világon s bennük ülné a hit s a vallásosság legragyogóbb diadalait? Egy óriási hazugság volna az, amire az egy igaz Istennek támaszkodnia kellett, hogy a világot a pogányságból s barbárságból kivezesse s abba visszasüllyedni ne engedje? De, mondod testvérem, senkisem tagadja, hogy a katolicizmus is egyik jogosult formája a keresztény istenhitnek; csak azt ne mondjátok, hogy az egyedül jogosult formája. Erre azt felelem: azonban a katolicizmus ezt mondja s ezt mondta 1900 éven át. Ha ebben nincs igaza, akkor valótlant mondott volna, tehát egy hazugságon épült intézményt használt volna fel Isten arra, hogy vele a világot megváltsa s benne legszebb diadalait ülje! Hihetô-e ez? Ellenvetésed, testvérem, egyébként a lényeget találja s azért erre is ki kell terjeszkednem. Lehetséges-e, kérdem, hogy Krisztus ezt akarta volna: hogy egy csomó felekezetbôl álljon az az ô Egyháza, amelyrôl az evangéliumban oly nyomatékkal beszél s amelynek megszervezésére s elterjesztésére apostolait kiküldte? Ô akarta volna, hogy hívei a szivárvány színeinek minden árnyalata szerint tépjék szét az ô egységes hitét és tanítását s a szélrózsa minden irányában elkülönözôdjenek egymástól és szembefordulva egymással, egyik a másiknak hitét tartsa tévedésnek s elpártolásnak? ,,Mindnyájan egyek legyetek'', ,,legyetek tökéletesek az egységben'', legyen ,,egy akol és egy pásztor'', így akarta ô. Nem beszélt egyházakról, hanem csak egy egyházról, az ô egyházáról, amelynek hitvallása legyen: ,,megtartani mindazt, amit én hagytam meg nektek''. Mindazt; nem egyiket ez, másikat az, egyik így, másik úgy s hogy vitás esetek elô se fordulhassanak, odaállítja a hívôk elé az egységesítôt: a tanítói hatalmat: ,,Menjetek, tanítsatok...'' s döntô fórumul, végsô, egységesítô központul Péterben a ,,kôszált, amelyre építette egyházát'' s akiért imádkozott, hogy valamikor ,,megerôsítse a hitben testvéreit''. Hitvitáknak Jézus szerint nincs helyük, mert nemcsak elméleti, de gyakorlati kérdésekben is az eligazodásnak végsô elintézôjéül ott van az Egyház: ha nem hallgat rád testvéred, ,,mondd meg az Egyháznak, s ha az Egyházra sem hallgat, legyen neked mint pogány és vámos'', ne tekintsd többé az én Egyházam tagjának. Oly világos, oly mélyértelmű szavak ezek -- testvérem, a szomorú elfogultságok, a felgyűrôdött iszonyú ellenségeskedés az óegyházzal szemben, a vallásháborúknak és forradalmi szenvedélyeknek egész véres, ôrült vaksága magyarázhatja csak meg, hogy ezeknek a krisztusi rendelkezéseknek világos értelme oly sok lélekben elhomályosodhatott. Ha csak a fent érintett krisztusi szavakat és rendelkezéseket ôszintén s elfogulatlanul mérlegelem: ateista talán tudnék lenni, de protestáns -- soha! S Angliában, Amerikában évente tíz- és húszezren lesznek katolikussá a művelt protestánsok közül azért, mert ezeket a szavakat elfogulatlanul tanulmányozták. Ez volt az ôsegyház hite is. Lángszavakkal hirdeti Szent Pál, az apostol: ,,Unus Deus, una fides, unum baptisma!'' ,,Egy Isten, egy hit, egy kereszténység.'' Ez az apostoli, az ôsi kereszténység jelszava: amint egy az Istenünk, úgy egy a hitünk is, egyet jelent a kereszteltetésünk is. ,,Non sint inter vos schismata'', ne legyenek köztetek felekezetek, szakadások, így int Szent Pál. Hogyan lehet itt arról szó többé, hogy a felekezetekre bomolt kereszténység az igazi, a Krisztus szándékai s az apostolok hite szerint való? Vagy ahogy egy evangélikus püspökemberünk nemrég mondta, hogy egyik fennálló keresztény hitvallás sem ôrzi a krisztusi gondolat teljességét, hanem mindegyik egy-egy darabkáját, egy-egy töredékét képviseli Krisztus tanainak? Miért beszélt akkor Krisztus egységrôl s Pál arról, hogy ne legyenek köztünk szakadások? Mindegyik egy-egy töredékét képviseli Krisztus tanainak? Melyiket? Miben? Abban képviseli Krisztus gondolatát, amiben egyezik a többivel? Vagy amiben ellenkezik? Amiben egyezik, az sajnos ma már csaknem semmi -- mert ugyan miben egyezhetik a katolicizmus pl. a Kalthoff-féle teljes tagadással? --; amiben pedig ellenkezik: hiszen akkor a káoszt, az ellenmondásos tanok és hitvallások zűrzavarát akarta volna Jézus; a versengésbe, a harcba, az összevisszaságba ômaga taszított volna bennünket. Nem, ez az összevisszaság nem lehetett az ô szándéka, ez nem az az ,,egy akol és egy pásztor'' és az a ,,tökéletes egység'', amelyet ô áhított. Hol van meg hát ez a tökéletes egység? Nálunk, katolikusoknál, hála Isten, kétségtelenül megvan. Mi nem tanítjuk ma ezt, holnap azt. Mi nem beszélünk ma a szentírás egyedül üdvözítô voltáról s holnap arról, hogy a szentírás legendák és mondák és hamisítványok gyűjteménye. Mi nem hódolunk be divatoknak s nem alakítunk nemzeti egyházakat. A mi elvünk az ,,egy Isten, egy hit, egy keresztség''. Egy hit a századokon át, egy hit a világrészeken át. ,,Ouod semper, quod ubique, quod ob omnibus'', Lerini Vince (434) szava szerint. Hit dolgában ,,semmiféle újítást be nem hozunk, hanem a hagyományokhoz ragaszkodunk'', ahogy egy nagyon régi pápa, Szent István vértanú, római püspök (+257) kijelentette. S ez a diadalmas egység ma a földön élô emberiség legnagyobb egységes vallási szervezete; a legjobb és legújabb statisztikák szerint közel háromszáz millió (280 millió a katolikusok száma a földkerekségen, s nem 210 millió, ahogy a fent említett evangélikus püspök hangoztatta). Sem a konfuciánusok (230 millió), sem a brahmánok (210 millió), sem a buddhisták (120 millió), sem a mohamedánok (202 millió) nem érik el ezt a számot. S a nem katolikus keresztény felekezetek? Ezek közt a volt orosz államegyház a legnépesebb (100 millió), de ennek is vannak erôsen elütô dogmatikus árnyalatai s nem nevezhetô egységes hitűnek. Ott vannak köztük a raskolnikok vagy starowierzek, a morelsikok s az öncsonkító skopzik. Külön egyházuk van a szerbeknek, oláhoknak, görögöknek, bulgároknak. S ezek az egyházak már nem is csak szertartásra különböznek egymástól, mint nálunk a latin és görög szertartású római katolikusok, hanem lényeges hitbeli felfogásokban s egymástól független, különálló egyházakként szervezkedtek is. A protestantizmus a statisztikában tudvalevôleg kb. 160 millióval szerepel, de ez a ,,protestáns'' elnevezés csak gyűjtônév: a legkülönbözôbb, egymástól élesen elhatárolt s egymással merôben ellenkezô hitvallások s egyházszervezetek fiktív összefoglalása. Az angol protestánsok nagyrésze pl. hevesen tiltakozik a ,,Protestant'' elnevezés ellen és katolikusnak, persze anglikán-katolikusnak nevezi magát s tudni sem akar Lutherrôl. Szomorúan tanulságos a mai protestantizmus tagozódásos helyzete a világon. Hogy Amerikával kezdjük, az Egyesült Államok 110 milliónyi lakosa közül 20 millió katolikus; a többi nem kevesebb mint 70 különbözô denominációban oszlik meg. Ezek közt a ,,szabad vallási egyesülés'' (1867 óta) s a ,,liberális liga'' (1873 óta) minden pozitív kereszténységnek harcot indítottak. A legnagyobb számot a methodisták mutatják fel, de ezek is 11 denominációra oszlanak; utánuk a baptisták jönnek. Az anglikán egyház csak a gazdagoké. -- Angliában sokáig csak az anglikán államegyházat tűrték meg; a tesztaktával megindult a felekezetek vidám szaporodása s ma már egész sor anglikán vallás verseng egymással a pálmáért. Sokszor a legkisebb faluban 7-8 különbözô imaház van. Az anglikán államegyház, a High Church, elveti a jellegzetes protestáns tanokat, de tagadja a pápai joghatóságot; az Evangelical Party a kálvinizmushoz ragaszkodik s az államegyház 39 hitcikkelyét vallja; a traktáriánusok elvetik a 39 hitcikkelyt s vallják a hét szentséget, a misét és átváltoztatást, sôt a papi nôtlenséghez és latin szertartáshoz is ragaszkodnak (ritualisták). A Broad Church (széles egyház) a német racionalisták hatása alatt merô racionalista (hitetlen) irányt követ; az oxfordi essayisták a szabadkutatást akarják a végsô következményekig elvezetni. Skótországban külön ,,szabad presbiterián egyház'' alakult 1834-ben, melyhez a lakosságnak egyharmada csatlakozott. -- Hollandiában, a kálvinizmus egyik fôfészkében, a kálvini tanokat már csak egy töredék tartja fenn. Amióta 1848-ban a királyi egyházfennhatóság megszűnt, teljes a zűrzavar, minden lelkész azt prédikálja, amit akar. Az 1854- iki népzsinat mindössze kettôt kíván a hívektôl: tiszteletet a Szentírással szemben s hitet a ,,bűnösök üdvözítôjében''. A felavatandó lelkészektôl, de még a bérmálandóktól sem kívánnak semmiféle hitvallást. A holland protestánsok négy fôágra oszolnak: a gröningi irányra, amely racionalista, az etikai irányra, amely dogmanélküli, a leydeni irányra, amely a pantheizmus és theizmus közt ingadozik s a ,,keresztény-történeti pártra'', amely a régi kálvinizmust törekszik fenntartani. -- Az északi államokban luteránus államegyház van, az egyház az állam szolgája; Svédországban teljes a teológiai pangás. Dán- és Norvégországban erôsen terjed a racionalizmus. -- Franciaországban kevés a protestáns és ezek is elkeseredett harcokat vívnak egymás közt. 1848 óta ,,szabad evangélikus egyház'' címen Monod és gróf Gasparin külön, új egyházszervezetet alapítottak. -- Svájcban a racionalizmus üli diadalait, jobban tán, mint bárhol másutt. Egy Frau von Küdener nevű hölgy pietisztikus, bűnbánati szektát alapított, a momier-k vagy Mucker-ek egyházát. Kálvin tanait alig tartják már, a lelkészektôl kötelezô hitvallást nem kívánnak, az összejöveteleken az apostoli hitvallás használatát legtöbb helyen beszüntették. A protestáns Zahn szerint a svájci protestáns egyház ,,ein grosser Trümmerhaufen'', nagy romhalmaz. -- Németország a protestantizmus szülôhazája, de ugyanitt ringott a minden pozitív hitet leromboló racionalizmus bölcsôje is. A pietista mozgalom és IV. Frigyes Vilmos ellenakciója ez utóbbit csak lényegtelenül gyengítették. A szociáldemokrácia legfôképp a protestáns vidékeken grasszál, ugyane helyeken hihetetlenül terjed a vallási közöny. Zahn szerint Észak- és Közép-Németországban csaknem az egész férfivilág gyakorlatilag elszakadt egyházától ... ,,A német férfivilágnak (ti. a protestánsnak) talán 1 százaléka jár templomba, a nagy ünnepeken talán 2 százalék.'' 1817-ben III. Vilmos meg akarta csinálni a luteránusok és kálvinisták unióját. Az unió létre is jött, de nem mint hitegység, hanem mint szövetség s csak az ágendáskönyv lett volna közös. A luteránusok elleneszegültek, mire a kormány az ágendáskönyvet erôszakkal diktálta rájuk, a lelkészeket bebörtönözték s a luteránusok ezrével vándoroltak ki. 1845-ben meg kellett engedni, hogy a régi luteránusok ismét külön szervezkedjenek; a legtöbben régi állami egyházaikhoz tértek vissza. Mások racionalista alapon szabad (freireligiös) hitközségeket szerveztek, így aztán a zavar teljes lett. 1857-ben alapították meg az Evangelische Allianz-ot, melynek vezetôi, többnyire hitetlenek, csakhamar éles harcot indítottak a ,,farizeusok'', azaz luteránusok ellen. Ez a mozgalom elaludt. A hívô protestánsok 1848-ban az Evangelischer Kirchenbund-ba tömörültek, amely azonban szintén nem talált egységes dogmatikai alapot; kiderült, hogy az ágostai hitvallást alig néhány lelkész volt hajlandó változatlanul aláírni. Bluntschli és többen 1855-ben mint ,,Protestantenverein'' álltak ki a síkra; kimondták, hogy Jézus istenségérôl mindenki gondolkodhatik, ahogy akar s tagadták a kereszténység természetfeletti jellegét. Mellettük 1887 óta az ,,Evangelischer Bund'' dolgozik, melynek fôcélja az ultramonizmus elleni harc s a katolikusok ,,megtérítése''. A protestáns német teológia nagyrészt racionalisztikus (Hegel, Schleyermacher, David Strauss, Baur, Pfleiderer, Ritschl, Harnack), a kisebbség orthodox (Harms, Tischendorf, Zahn). E fôbb elágazások mellett azonban ott virágzik mindenütt a legtarkább szektaképzôdmények egyvelege. A régebbiek: a quäkerek, a morva testvérek, a swedenborgiak, a methodisták és puritánok; e két utóbbi erôs pártokra oszlásban; az újabbak: az adventisták, spiritiszták, theozofusok, perfekcionisták, harmoniták, lindliánusok, a Christian Science, az irvingiánusok, az amerikai mormonok (akik a többnejűségnek hódolnak s miután az alapítójukat is meggyilkolták, elűzték ôket s így alapították meg vándorlásukban Utah államot a Sós-tó mellett) s az ,,üdvhadserege'', amely karitatív téren sok jót tesz, de mint vallás csak a rajongás kultuszának tekinthetô. Mindezek közt alig van egyéb összekötô kapocs, mint az ôsi katolikus egyházzal való szembehelyezkedés. Krisztus személyének a legtöbb szekta bizonyos középponti helyet ad, de hogy Isten volt-e, hogy az evangélium Isten szava-e, ebben már nem egységesek, s vannak, akik Krisztus történelmi létezését is kétségbe vonják. Rendkívül tanulságos, hogy legújabban, fôleg Angliában és Amerikában nagytekintélyű protestáns vezetô férfiak maguk belátták ennek az ezer darabra szakadottságnak lehetetlen és nyilván Krisztus szavaiba ütközô voltát. Hatalmas mozgalmat indítottak, melynek az evangéliumi ,,Ut sint unum'' a jelszava s felhívásaikban, melyeket az összes keresztény felekezetekhez s a katolikus Egyházhoz is intéztek, éppúgy érvelnek a mai lehetetlen helyzet ellen s az egy egyház szükségessége mellett, akár mi katolikusok. Konferenciáikra a pápától is kértek kiküldöttet. A pápa udvariasan felelt: nagy szeretettel várja vissza az egységes, egyetemes Egyházból egykor kilépetteket az egységes, apostoli Egyházba. A konferenciákra természetesen nem küldött képviselôt. S csakugyan, a konferenciák csak újabb vitatkozásokba s bonyodalmakba vezettek. Kiderült, hogy még csak az apostoli hitvallást, a Hiszekegy-et, sem lehet egységesítô s egységesen elfogadott alapul választani, mert a protestáns felekezetek nagy része azt sem fogadja már el. Ez az eredmény elôrelátható is volt: hitet a hitetlenséggel, racionalizmust a kereszténységgel s fôleg az egyéni vélekedés elvét a hitegység nagy gondolatával összeházasítani s kibékíteni nem lehet. Természetes. A papság s a katolicizmus elvetésével vallási egység többé nem képzelhetô. Ahol az ún. szabadkutatás elve dönt, ott a hit egysége fenn nem tartható. A felekezetek széttagozódása a bizonyítéka ennek. Ha Krisztus egységet akart, akkor középponti, mindenkit kötelezô, döntô fórumot, tanítói s egyházkormányzói tekintélyt, azaz pápaságot kellett alapítania. Kell a ,,kôszál'', az eleven, az apostoli tanítóhatalom; enélkül mindent elborít a hullám. Ez a középponti tekintély, ez a kôszál megvan. Itt van 1900 év óta. Soha a hitben meg nem ingott. Soha egy pápa mást, mint a másik, nem tanított. S csaknem kétezer év óta mindig elismerte ezt a középpontot az Egyház túlnyomó többsége, a kilencedik századig az egész Kelet is, a tizenhatodikig az egész Nyugat. Aki szembehelyezkedett vele, azt szakadárnak, eretneknek tartotta már az ôsegyház is, amelynek szintén megvoltak a maga pártütôi, de mindig is pártütôknek nevezte ôket. Ágoston (+430) az eretnekekkel folytatott vitáiban ezt a gondolatot használja fôérvül: ne vitatkozzunk velük; ha egyszer szembehelyezkedtek az Egyházzal, már emiatt téves úton vannak, nem kell ellenük egyéb bizonyíték.[1] Az Egyház egységének és általánosságának tana kezdettôl fogva a katolicizmusnak egyik alaptétele, dogmája volt. Ez az a törzs, amelyrôl gallyakat, sôt ágakat letörni lehet, de amely magában hasadást és meghasonlást nem tűr. ,,Ut omnes unum sint'', hogy mindnyájan egyek legyenek! Vállalja a konzervativizmus, a merevség, a csökönyösség, sôt a maradiság vádját, vállalja azt a népszerűtlenséget, amellyel a haladás ellenségének kiáltják ki, de abból nem enged, hogy amit az apostoloktól s Krisztustól átvett, azt sértetlenül s híven át ne származtassa a késôbbi nemzedékekre, évszázadokra, évezredekre... ,,Ut omnes unum sint'', hogy mindnyájan egyek legyenek! Ezek után megérted, testvér, miért ragaszkodik a katolikus ember a katolikumhoz, akár magának az Istennek létéhez. Ez is, az is alaptörvénye az igaz hitnek. Megérted miért tekintjük mi katolikusok ezt a sehonnan el nem szakadt, semmibôl el nem felekezett, minden szakadással és elfelekezéssel elvbôl szembenálló ôsi Egyházat a kereszténység egyetlen teljesértékű, Krisztus szándékait képviselô vallási szervezetének. Nem tudjuk elhinni, hogy Krisztus káoszt akart volna, bizonytalanságot, szakadozottságot s ebbôl eredôleg végeszakadatlan ellentéteket, torzsalkodást, összeütközést a hívei között. Ha pedig úgy van, hogy Krisztus egységet akart, akkor már könnyű eligazodni abban a kérdésben, hogy vajon a porosz-egyesülteknél, a skót presbiteriánoknál, a kvekkereknél, a kálvinistáknál, a herrenhutiaknál, avagy az üdv hadseregében találjuk-e meg a hitnek és egyházias életnek változatlan, örök egységét, avagy tán a raskolnikoknál? vagy a bulgár orthodoxiában? vagy a legújabban elszakadt cseh nemzeti egyházban? Avagy -- egyikben sem, hanem csak abban az ôsi, soha el nem változott, soha el nem felekezett, Krisztus apostolaitól egyenes jogutódlásban leszármazó Anyaegyházban, amely az egység és törvényesség elvi alapján áll? Nekünk nem nehéz a felelet e kérdésre s talán nem bűn ezt le is szögeznünk. Bántani nem akarunk vele senkit; boldoguljon mindenki a maga legjobb tudása szerint. De befelé, magunk közt, meg kell állapítanunk ezt a feleletet is, mert ez is a ,,nagy kérdésekhez'' tartozik, sôt legmélyebb hitünk szerint összeesik a lét legnagyobb és legszentebb kérdéseivel: a kereszténység alapjaival.[2] ======================================================================== VII. Kereszténység és társadalom S most fordítsuk a szót társadalmi és nemzeti életünkre. Amit eddig mondottam és kifejtettem, magában is megáll, függetlenül minden társadalmi és nemzeti érdektôl. Kereszténynek, katolikusnak kell lennem, még ha ebbôl földi életemre nézve semmi különösebb elôny nem származnék is. De újabb indítást nyújt ugyanezen eredmény felé az a megfontolás, hogy társadalmi s nemzeti életünket is csak erkölcsi alapokon lehet megszilárdítani s a beteg, vérzô emberiség belsô megújulását csak annak a komoly, hitéleti kereszténységnek megerôsödésétôl lehet várni, amelyet a katolicizmus képvisel. Abban nagyjából mindannyian megegyezünk, hogy a kereszténység, mint Montesquieu mondja, bár látszólag csak az égre mutat, az emberiség földi boldogulásának is legjobb alapja. A kereszténységnek köszöni mai civilizációnk szinte minden erkölcsi értékét. A kereszténység civilizálta Európa népeit; ô szabadította fel a nôt, a gyermeket, a munkást; ô vetette meg a közoktatásügy és közjótékonyság, a tudományok és művészetek alapjait; ô képviseli a magasabb erkölcsiség alaptörvényeit a modern társadalomban. Azonban -- s erre nagy nyomatékkal kell rámutatnunk -- nem az a kereszténység hozta létre a világtörténelmi vívmányokat, amely csak jelszavakat hangoztat s a kereszténységnek szinte csak a nevét ôrizte meg, hanem a komoly, egyházias értelemben vett, hitéleti kereszténység. Keresztény ország, keresztény társadalom, keresztény kultúra, keresztény irodalom, keresztény sajtó, keresztény művészet, keresztény népnevelés, keresztény munkásmozgalom, keresztény társadalmi igazságosság, keresztény méltányosság és szeretet s a mindezekbôl fakadó öröm, jólét, boldogság, derű, megelégedettség és magasbaszállás: mindez csak lombozat, virág és gyümölcs a fán; de lomb, virág és gyümölcs csak életerôs fán teremhet, olyanon, amelynek egészséges a törzse, ép a gyökérzete és termôerejű a talaja. A keresztény társadalmi reform gyönyörű lombozatát, virágait és gyümölcsét hiába várjuk, ha a törzset magát nem erôsítjük, ha a gyökérzettôl elszakítjuk. A keresztény gondolat szociális és kulturális hatásait a keresztény vallásos életnek és az ezzel összenôtt keresztény erkölcsnek kell kitermelnie; ez az a fa, amelytôl, ha sorvadni engedjük, nincs jogunk virágot és gyümölcsöt várni. Igaz-e ez, vagy csak jámbor papolás? Azt hinné az ember, hogy a tétel bizonyítása szinte felesleges, mert hisz a bizonyítás voltaképp már a szavakban adva van. A kereszténység vallás. Elsôsorban és lényegében az. Csak másodsorban és hatásaiban lehet más. A kereszténység Krisztus vallása: Krisztus tanainak hite, Krisztus elveinek, gondolatainak, törvényeinek követése. Kereszténység annyi, mint krisztianizmus és krisztianizmus nincs Krisztus nélkül. A kereszténységet az tette naggyá, világot formáló s újjáalakító tényezôvé a századok folyamán, hogy mindig azt a csodálatos, természetfeletti erôt képviselte, amelyet Krisztus szelleme lehelt belé. Az a kereszténység, amely Krisztus útjairól letér, amely Krisztus személyérôl, tanításáról, parancsairól nem szeret hallani nem az a királynô többé, aki porba igázta a cézárokat s az ókor megrothadt kultúrája helyén csodálatos, örökifjú, új kultúrát teremtett, aki új piedesztálra emelte az embert, a nôt, a munkást, a gyermeket és új utakat vágott a civilizációnak, hanem egy vérszegény koldus, aki eltékozolt örökségébôl pusztán néhány külsô cafrangot mentett meg és most azzal kérkedik. A kereszténység azért nagy és azzal bizonyult világtörténeti, világreformáló tényezônek, hogy mint vallás és eszmei irány belenyúl az emberi lélek legbensôbb mélyeibe s azokban olyan erôket támaszt, amelyeket semmiféle bölcseleti világnézettel, semmiféle kultúrával és semmiféle merôben emberi erôfeszítéssel pótolni nem lehet. Pótolhatatlan s nagyszerű mindjárt a krédójának az eleje: a világot mint Isten művét fogja fel, mint a fennálló és személyes Tökéletesség és Bölcsesség, Mindenhatóság és Jóság művét, a Szentséget, aki mindent szent és magasztos erkölcsi célokért alkotott s mindenben az ember erkölcsi tökéletesedését s felemelkedését akarta. Ezzel a kereszténység az embert a végtelenség szférájába emeli, az Isten gyermekévé avatja, akinek szemében csak az jó s csak az nagy, ami erkölcsileg tiszta s ami az embert hozzá vezeti, a magasságba, a végtelenbe, az örök életbe. Szenvedés és öröm, csábíttatás és próbáltatás szerinte mind csak lépcsôfok, amelyen a kicsiny embernek a végcél: az Isten felé kell emelkednie. Pótolhatatlan és nagyszerű a kereszténység, amikor ebbe a végtelen távlatba nemcsak belehelyezi az embert, de hatalmas, lélekbemarkoló indítóokokkal és ösztönzésekkel segíti is, szinte kényszeríti az erkölcsi tökéletesedés s az élet legmagasabbfokú felfogása felé. Nem áll meg az elméletnél, hanem a világ elképzelhetô legerôsebb indítóokaival valósággal mellen is ragadja s szinte kényszeríti arra, hogy szerinte éljen. Megnyitja elôtte az örök élet, az aeternitas szédítô örvényeit: ember, kell, kell törekedned, kell tudnod harcolni s áldozni, kell tudnod helytállni minden életkörülmény között, mert nem babra megy a játék: ez az élet rövidke s elmúló, utána pedig egy örökkévalóság vár rád, amelyben mondhatatlan üdv vagy mondhatatlan kárhozat lesz sorsod aszerint, ahogy e földön betöltöd vagy be nem töltöd egyetlen hivatottságodat. Nem az eszem-iszom a cél, amelyre teremtettél, nem a kényelem és a gôg, nem a szaporodás és földfoglalás, nem a politika és közgazdaság, nem a vagyon, az élvezet, az önzés, a hiúság, az egyéni érvényesülés, hanem a lélek és a lélek megmentése: az üdvösség. Ennek kell alája rendelni, ennek a szemszögébôl arányosítani, rendezni, értékelni minden egyebet, az egész életet is. Az emberi önzésnek és kicsinyességnek egyetlen, páratlan, csodálatos ellenszere ez a hatalmas erejű keresztény létcélkitűzés; ebbe van erejének java, roppant komolyságának titka. Pótolhatatlan és nagyszerű a kereszténység, amikor erre a világnézetére erkölcsöt épít. Nem konvencionális illemszabály s nem lenge kategorikus imperativus itt a tízparancs, hanem halálosan szigorú, megfellebbezhetetlen, elalkudhatatlan, kárhozat terhe alatt kötelezô, rettenetes komolyság; minden emberi gyengeséget legyűrô kényszereszköz: kell, muszáj, ha beleszakadok is, meg kell tartanom, ha ôrült és öngyilkos lenni nem akarok, ha magam kárhozatát fejemre zúdítani nem akarom. A filozófusok etikája alól, ha egyszer kényelmetlen, oly könnyű kibújni; a tízparancsolat alól, ha hívô keresztény vagyok, szinte csak az öntudatom elbódítása árán bújhatok ki. És minden etika pontosan annyi gyakorlati értékkel bír, amennyire nemcsak szép elméleteket vall, hanem amennyire rá is tud feküdni a lelkekre s gyakorlati keresztülvitelét szinte ki tudja erôszakolni a lomha, lusta, perverz hajlamú, önzô s éppen nem erkölcsiségre vágyó emberekre. Kicsinyekre és nagyokra, kivétel nélkül, kíméletlen s nagyszerű nivellálással. De bármily evilágontúli a célkitűzése, mégsem áll távol a kereszténység a gyakorlati, mindennapi élet problémáitól. Ebben is pótolhatatlan és nagyszerű. Minden érdekli, mindenre van kész programja, mindent szabályoz, mindent idealizál, mindent ellenôriz. Ilyen egységes és sokoldalú világnézet nincs más. Benne van az értelmiségi élet, a gazdasági verseny, a népek viszonylatainak, a politikai erkölcsnek minden legfôbb szabályozója. Isten országát akarja megépíteni bennünk; örök életbe nyúló országot, de amely már itt a földön érvényesül, amely békítôen, világosítón, áldón s termékenyítôn hatja át a szellem életét éppúgy, mint az anyagi jólét eszközeit s a nemzetek nagy törekvéseit. Tudomány és művészet, nemzetgazdaság és társadalmi élet, politika és nemzetközi érintkezések a keresztény programban kapják legnemesebb és legértékesebb irányító eszméiket. Ezért is köszön az emberi fejlôdés annyit a kereszténységnek; tudomány, művészetek, népnevelés, társadalmi egyensúly, nemzetközi igazságosság ezért tekintenek fel reá mint legfôbb mentorukra, szellemi mecénásukra, végsô felebbviteli székükre. De mindezt a bámulatos, pótolhatatlan hatást a kereszténység csak mint hit és hitélet éri el. A szó maga erôtlen légverés, a tartalom az erô: a vallás. Ezt megkerülni nem lehet. A gyógyszernek nem a puszta neve gyógyít, hanem ô maga. De nincs is ok rá, hogy megkerülni kívánjuk. A kereszténység oly szép, hogy minden szeretetünket megérdemli. S oly igaz is, hogy nincs mit féltenünk tôle. A keresztény krédót minden idôben támadták ellenségei s ezerszer kiáltották ki a századok folyamán a szabadság és a szellem kerékkötôjének, a tudomány és a haladás megakadályozójának s a kereszténység ezt a tehetetlen vádaskodást mosolyogva állta. Nem igaz és ezerszer nem igaz, amit a propaganda terjesztett el a kereszténységgel szemben; a modern tudományosságnak egyetlen tételével sem áll ellentétben a keresztény hit, minden eszmeáramlat közt diadallal állt meg s minden idôben, ma is, maga körül látja csoportosulni nem a hangosakat ugyan, de a legmélyebb elméket, legkomolyabb tudósokat s legôszintébb jellemeket. Gondolatai örök értékűek s ha nagyon fölötte lebegnek is a pillanat divatjainak s az ösztönök vad lármájának, minden igazi szellemi nagysággal s minden valódi emberi értékkel csodálatos összhangban állnak. Az a babona, hogy a kereszténység mint hit és vallás a babonák lomtárába való, csak egészen kicsiny értelmeknek imponálhat többé. Ellenben igaz, hogy ezek az eszmék ma nem divatosak a liberalizmus emlôin nevelkedett nemzedék szemében s a kereszténységellenes gondolatpropaganda szkeptikussá csavarta el keresztény társadalmunk elméjét. Így aztán nem csodálhatjuk, ha kevés az igazán keresztény emberünk; ha a családok, hivatalok, intézmények s fôleg az államélet élén, a tudomány katedráin, a sajtó kormányrúdjain oly kevés a megvilágosodottan s akarnitudón keresztény vezérember. Nem csodálhatjuk, hogy a keresztény irányzat keresztény emberek híján nem tud kellô eredményeket termelni, nem tudja az életet abba a csodálatosan tavaszias virágzásba borítani, amely pedig egészen különleges sajátossága minden igazán keresztény életnyilvánulásnak. Nem csodálhatjuk azt sem, hogy pogányság van keresztény álarc alatt, hogy tudatlan értelmetlenség, korrupció, önzés, képmutatás és marakodás rútítja el sokszor a ,,kurzus'' egy-egy pontját, ellenségeink ordító örömére. Csoda volna, ha másképp volna; pogány keresztényekkel nem lehet keresztény diadalokat aratni. És köztünk sok a pogány keresztény. Hányan vannak, akik a kereszténységüket ilyféleképp jellemezhetnék: A keresztény jelszót szeretjük, mert ez a gyűjtônév, amely alatt kellemetlen vetélytársainkkal: a zsidókkal szemben a legegyszerűbben sorakozhatunk. Keresztények vagyunk, de bennünket egyénileg csak hagyjon ám békén a kereszténység. Ne kívánjon tôlünk magasbaszállást, megerôltetést, áldozatot. Keresztények vagyunk, de hogy mit hiszünk, és hogy hiszünk-e egyáltalán másban, mint a mai napban, nem tartjuk fontosnak. Keresztények vagyunk, de a kereszténység örökszép és öröknagy gondolatai szinte teljesen elmosódtak legtöbbünk elméjében. Keresztények vagyunk, de a krédónk alig különbözik egy csiszoltabb lelkű buddhista vagy műveltebb ókori pogány eklektizmusától. Keresztények vagyunk, de minden gondolatunk és törekvésünk merôben evilági; örök gondolatok, sírontúli életcélok fénye nem világít bele agnosztikus kételkedésünk éjszakájába. Keresztények vagyunk, de kerüljük az Isten házát s elvesztettük az imádság szárnyaló lendületének, az áhítat boldogságának, a magunkbaszállás töredelmének érzetét. Keresztények vagyunk, de az evangéliumot, a világirodalomnak ezt a legnagyobb remekét és a világtörténelemnek ezt a leghatalmasabb lendítô kerekét csak hallomásból ismerjük. Byront és Shakespeare-t, Petôfit és Aranyt, sôt Zolát és Anatole France-ot, sôt Szomori Dezsôt és Nádas Sándort olvastuk, de Mátét, Márkot, Lukácsot és Jánost soha! Az évszázadok vagy a jelenkor nagy keresztény gondolkozóit, bölcselôit, történészeit soha! Egyházunk történetét, büszkeségeit, érdemeit nem tanulmányoztuk soha! Keresztények vagyunk, de az evangélium hirdetése nem érdekel; ha egy- egy nagynevű szónokot hirdetnek, akit meghallgatni retorikai és költôi élvezet, azt meghallgatjuk, mint ahogy cigányt megyünk hallgatni a kávéházba, de ahol keresetlen szavakkal Krisztust prédikálják, ott unatkozunk és kritizálunk, mert a magunkbaszállás s az evangélium fenséges egyszerűsége iránt szinte érzékünket is elvesztettük. Keresztények vagyunk, de Istent káromoljuk, de párbajozunk, de házasságot törünk, de virágzik köztünk a prostitúció s az orfeumok és mozgószínházak szemérmetlensége, de beszennyezzük a házasság szentségét könnyelmű elválásokkal, új feleség vételével, végül tán a feleségek csereberélésével is s a gyermekáldás bűnös megakadályozásával. Keresztények vagyunk, de nôvilágunk olyan divatot követ, amely fittyet hány a keresztény szemérem és nôiesség méltóságára s utcáinkat a vándorló kerítés és bűnreizgató frivolság kirakataivá teszi. Keresztények vagyunk, de ôrült materialista versenyt folytatunk a koncért és durva mohósággal vetjük rá magunkat minden kínálkozó nyereségre, bármily eszközzel érjük is el azt. Keresztények vagyunk, de mint gyermek a mumustól, félünk és reszketünk a ,,klerikálizmus'' szörnyű vádjától; idegen, ismeretlen fakíroknak nézzük a papjainkat, akikrôl minden rosszat és semmi jót nem szabad elhinni és akiknek társasága megbélyegez és megfertôz, mint a leprásoké. Keresztények vagyunk, de egyházat, pápát, kánonjogot, keresztény iskolát, sajtót, irodalmat s egyesületet ne említsen senki elôttünk. Nem, nem ez a magyar kereszténység természetrajza, de ugyebár akad soraink közt is elég, akinek kereszténysége körülbelül ezek közt a határok közt mozog. S az ellenség persze kaján kárörömmel könyveli rá ezek hitványságát az összesség nevére. S ilyen kereszténységgel természetes, hogy nem lehet megváltani a világot, még egy akkorka országot sem, mint aminô szegény Csonkamagyarország! Ilyen kereszténységgel legfeljebb önmagunkat ámíthatjuk s ellenségeinket izgathatjuk fokozottabb ellenállásra, anélkül, hogy a keresztény gondolat igazi hatásait és gyümölcseit remélhetnôk. S egyeseknek ez a pogány kereszténysége nemcsak méltatlan játék a szavakkal, hanem valóságos inzultus is az igazi kereszténységgel szemben. És valósággal arrogáns képmutatás, ha azzal hivatkozunk a keresztény irányzat egyedüljogosultságára és erkölcsi fölényére, mintha ennek a hamis kereszténységnek akár történeti, akár eszmei alapon valami különösebb létjoga vagy erkölcsi fölénye volna. ======================================================================== VIII. Katolicizmus és társadalom Mikor azt mondom, hogy a keresztény társadalmi és nemzeti reform eredményes munkábavételének elsô feltétele a hitéleti kereszténység, hitélet alatt elsôsorban ismét katolikus hitéletet értek. Nem a protestantizmus ellen élezem ki ezt a tételemet, hanem mindennemű vallási liberalizmus ellen, akár névleges katolikus, akár protestáns képviseli azt; mert a vallási liberalizmus, az engedmények tétele s a kereszténység ôsi hamisítatlan erejének bármely formájú elalkuvása és elsekélyesítése már a kereszténység igazi mivoltának megtámadása s minden komoly hitéleti és társadalmi kereszténységnek gyengítôje. Nem akarom a protestánsoknak akár ôszinte jószándékait, akár hazafias érdemeit kétségbevonni. Csak a saját katolikus öntudatunk felébresztésére s megerôsödésére kívánom kifejteni azt, hogy miért éppen a katolicizmus s a katolikus hitélet az, amitôl mindenekelôtt mélyreható és következetes nemzeti megújhodást várok? Mindenekelôtt azért, mert egyedül a katolicizmus a kereszténységnek az a megjelenése, amely a destrukcióval soha meg nem alkudott és meg nem alkuszik. A katolicizmusnak sokszor a szemére vetették, hogy maradi és konzervatív, hogy nem úszik az árral, s nem alkuszik meg a modern divatokkal. Amit rövidlátók vádként emlegetnek, az a katolicizmus büszkesége és legszebb védelme. A katolicizmus éppen azért, mert konzervatív és intranzigens, nem indul napi bálványok és napi szellemeskedések után. Neki a fehér fehér és a fekete fekete, ma és tegnap és száz évvel és ezer évvel ezelôtt. A katolicizmus nem tűrte meg magában soha az egyén túlburjánzását a nagy összesség és közösség felett és annak kárára; a katolicizmus, mint Bismarck is hangoztatta, sohasem hajolt meg herezisek elôtt. A katolicizmusnak sohasem imponált a felvilágosodás és szabadgondolat jelszavával handabandázó szellemi és hitbeli anarchia; a katolicizmusnak tételei és dogmái voltak, amelyekhez ragaszkodva azonnal felismerte minden újabb és újabb divatos jelszó megett rejtôzô krisztustagadást és hitárulást. Még néhány évvel és évtizeddel ezelôtt mennyire magára maradt ezekkel az elvekkel a katolicizmus! Mennyire magára maradt pl., amikor az egyház politikai törvények, fôleg a polgári házasság, a könnyelmű elválások és újraházasodások ellen felemelte szavát; mennyire magára maradt, amikor évtizedeken át egészen egyedül sürgette a keresztény politikai szervezkedés szükségességét s a szembeszállást a liberalizmussal, a szabadkômívességgel, a szociáldemokráciával! S azóta mennyire beigazolódtak aggodalmai! Azóta hányan adtak igazat neki azok közül is, akik ezeket a tiltakozásokat és küzdelmeket annak idején lemosolyogták, akik ôt érte maradinak és középkorinak nevezték! A katolicizmus kiközösítéssel sújtotta és üldözte a párbajokat; soká egyedül; és sok gúnyt és csipkedést kellett emiatt hithű katolikusoknak elszenvedniök - - s ki az ma, aki a párbajt józan ésszel el nem ítélné? A katolicizmus egyedül küzdött ingadozás és engedmények tétele nélkül a nemzetpusztító egykerendszer ellen, amelynek protestáns és racionalista társadalomtudósok bevallása szerint is egyetlen hatásos ellensúlyozója és megakadályozója a katolikus gyóntatószék. A katolicizmus semmiféle formában nem tett hódoló nyilatkozatokat a forradalomnak és a proletárdiktatúra országvesztôinek; nem nevezte a kommunizmust a Názáreti igazi tanítása megvalósításának; a mi papjaink és püspökeink nem írtak szabadgondolkodó cikkeket a Világba és nem voltak szabadkômíves páholyok tagjai, s ha akadt is katolikus pap, aki megtévedett, annak legelsô helyen az egyházi hatósággal gyűlt meg a baja (Hock). Ezért is üldözte a destrukciónak minden neme elsô helyen a katolicizmust. A szabadkômíves páholyok külön szót találtak ki a katolikus hitélet megbélyegzésére: a ,,klerikálizmus'' szavát s legélesebb harci riadói a klerikálizmus ellen irányultak. Pornografikus színdarabok és élclapok a katolikus hitélet intézményeit tették elôszeretettel gúny tárgyává és az anarchia, szociáldemokrácia és bolsevizmus orgánumai, amelynek a kapitalizmus ellen csak elvont elméletiességgel és szelíd piánóban gügyögtek, tajtékzó gyűlöletük egész leleményességét és fanatizmusát akkor vitték csatasorba, amikor egy katolikus papról, püspökrôl, egyházi intézményrôl, hitéleti mozgalomról volt szó. Baltazárékat a Népszava és az Egyenlôség védelmükbe vették, a mi papjainkról per ,,csalóképű plébános'', ,,legborjúbbfejű pápa'', ,,Prohászka püspök bagóleves köpködései'' s ebben a hangnemben beszéltek. A bolsevikiek még a katonatiszteknél is jobban gyűlölték a katolikus papságot s tizenhét katolikus papot végeztek ki -- nem tudunk másvallású lelkészek ilyféle haláláról. A Krisztus-gyűlölôk minket gyűlölnek legjobban: ez a mi büszkeségünk és ez a legvilágosabb jele annak, hogy kétségtelenül a katolicizmus képviseli a világ mindennemű destrukciójának legélesebb ellenpólusát. S a katolicizmusnál ez a meg nem alkuvó következetesség -- a halálosan komoly ragaszkodás az evangéliumhoz -- nem divat, nem múló áramlat, hanem rendszer lényeg, intézményesen biztosított és örökre változhatatlan velejáró. Miért? Azért, mert a katolicizmus dogmákon épül fel s ezeket a dogmákat krisztusi rendelésen alapuló, eleven és halhatatlan egyházkormányzat védi, ôrzi s a századok folyamán felmerülô vitás kérdésekben egységesen alkalmazza. A katolicizmusban nem egyéni vélekedések s egyéni ötletek a döntôk; itt nem az az elv, hogy ,,higgyen mindenki, amit akar, és éljen úgy, ahogy jónak látja''; nem is az, hogy mindenki azt tartsa Krisztus tanításának és arra hagyatkozzék, mit a Szentlélek egyénileg különbözô sugalmazására ô maga olvas ki az evangéliumból. A katolicizmusban nem is az egyes hívôk egyedeinek összessége dönt, esetleg többségi határozatok alapján, amelyek ma így, holnap úgy fordulhatnak, hanem a Krisztus helytartójának tekintélye, akinek homlokán a Krisztustól biztosított hitbeli csalatkozhatatlanság, a minden emberi kötelezô tévedésmentes tanítóhatalom fényköre ragyog. ,,A pokol kapui -- tévedés és hazugság - - nem vesznek erôt rajta.'' A katolikus Egyházban az élô tanítói tekintély ôrzi féltékenyen, mint legszentebb hagyatékot a krisztusi és apostoli tanletétet (a depositum fidei-t) és épp azért, mert a hívô katolikust lelkiismeretben köti az apostoli cathedra minden döntése, a katolicizmus keretén belül lehetetlen minden széthúzás és elalkuvás. Ez az eleven tanítói tekintély fölséges a maga kérlelhetetlenségében, s az ízetlen gúnyolódás a római Index- és Inkvizíció-bizottság működésén, az egyházi imprimáturon és hasonlókon, csak azt jelenti, mennyire elvesztették számosak még az érzéküket is a rend, az egység, a tekintély és a szilárdság elvével szemben, amit pedig az államéletben szintén nélkülözhetetlennek ismerünk. Hogy ez a központi tanító- és ellenôrzôhatalom még az Egyház legkiválóbb embereit sem kíméli s szükség esetén akár egy Prohászkára is lesújt, amint lesújtott annak idején Bellarminra is, akit most boldoggá avatnak: csak élô jele annak a belsô erônek és határozottságnak, amely elôtt az egyes ember, még a lángész is, semmi, s a hitélet sértetlen megôrzése, a katolicitás minden. A katolicizmus a maga dogmatiszteletében csodálatos jeleit adta a hűségnek és ingathatatlanságnak, amikor lemondott az egész Keletrôl, mert a ,,filioque'' szót az ôsi hitletétbôl kivetni nem engedte; vagy amikor lemondott egész Angliáról, mert egy királyi kényenc kedvéért a törvényes házasság felbonthatatlanságát feláldozni nem volt hajlandó. A katolicizmus lemond az olcsó népszerűségrôl, az üresfejűek tapsairól és a liberalizmus vállveregetéseirôl akkor, amikor reverzálist sürget s a vegyes házasságra lépô katolikus hívôtôl követeli, hogy valamennyi gyermekének abban a hitben való neveltetését biztosítsa, amelyet egyedül igaznak ismer; vagy amikor inkább elviseli a vallási türelmetlenség vádját, mintsem hogy az egyházi egységnek, bárha jóhiszemű megbontóit is egy sorba helyezze a legitim egyház gyermekeivel. S a katolicizmus harmadszor azért középpontja és következetes ellenlábasa minden liberalizmusnak és destrukciónak, mert az egység és vallási legitimitás hitvallása. A forradalom lehet jó vagy rossz az államéletben, Krisztus művével szemben nincs helye. Semmiben sem tévedett a XVI. század reformációja annyira, mint mikor a keresztények vallási egységét megbontotta. A XVI. század reformátorai valószínűleg maguk sem sejtették, hogy mennyi katasztrófába s milyen szomorú, maradandó ziláltságba taszítják ezzel a jövendô századok egész kereszténységét. Mennyivel erôsebben állna szemben a kereszténység a mai destruktív áramlatokkal, a zsidóság túlkapásaival, a szabadkômívességgel és szociáldemokráciával, ha egységes volna s védekezésében és offenzívájában is nem gátolná örökké a keresztények vallási széthúzása; ha a destrukció nem találna szinte minden sakkhúzásában szenvedélyesen buzgólkodó szövetségesekre éppen a ,,keresztények'' között. A felekezeti viszály csakugyan legmélyebb sebe a mai kereszténységnek; ezen akad el minden eleven és egységes keresztény síkraszállás. De a felekezeti viszályt s magát a felekezetiességet csakugyan nem a katolicizmus teremtette meg. Ha követtük volna Krisztus imáját az utolsó vacsorán, hogy az ô hívei ,,mindnyájan egyek legyenek'', ha követtük volna Szent Pál intelmét, hogy a hívek ,,ugyanazt higgyék és ugyanazt mondják mindnyájan'' s ,,ne legyenek köztük szakadások'', felekezetek, ma nem volna felekezeti kérdés, ma csak két egységes tábor volna, a kereszténység mint kompakt egység és a destrukció. Nem azért hatalmasodott-e el köztünk a liberalizmus és a destrukció minden fajtája, mert a tagadás és zendülés megszervezésére a keresztények szétfelekezésében kész kereteket talált, amelyeket csak tovább kellett fejleszteni és aztán robbantani? Nem azért izmosodott-e meg, mert a felekezeti ziláltság és szenvedélyek folytán bôven talált keresztényeket, még névleges katolikusokat is, akiknek százszor kedvesebb elv volt minden modern pogányság, mint a katolicizmus és százszor kedvesebb fegyvertárs a legdestruktívebb zsidó és szabadkômíves, mint a ,,klerikálisok''? A tagadás, az egyházi tekintély megvetése, a zendülés szelleme, a korlátlan individualizmus s a szabadgondolkodás, ezek a par excellence katolikusellenes jelszavak lettek vezetôeszméi a modern szabadkômívességnek és liberalizmusnak is, a plutokráciának és szociáldemokráciának. Eljön-e egyszer a kor, amelyben odatúl is, mesterségesen elszakított, tôlünk akaratuk ellenére elidegenített s ellenünk ezer fogással idegessé hangolt testvéreinknél is módosul a helyzet s a mérges, nézetünk szerint teljesen alaptalan és gyermekes ellentétjátszás helyett a higgadt megfontolás és belátás tör utat? Ki tudja? Ha Bod egyszer ráeszmél arra, hogy hisz eredetében ô sem török, hanem magyar s voltaképp csak akarata ellenére nevelték janicsárnak, és neki Marót bán a testvére s Magyarország a hazája, amely ellen eddig janicsári hévvel agyarkodott, talán akkor Bod is a fejéhez kap, belátja tévedését, Marót bánnak keblére borul s büszkén vallja magát annak, ami voltaképp a szíve fenekén mindig volt: magyarnak. A mi esetünkben: katolikusnak. Mert keresztény eredetileg s evangéliumilag annyi, mint katolikus. ,,Christianus mihi nomen, Catholicus cognomen'' (Keresztény a nevem, katolikus a másik nevem), ahogy az ôsegyház egyik írója, Pacianus mondta. Talán nálunk is megpirkad még. Angliában ezrek és tízezrek ébrednek rá évente a meggyôzôdésre, hogy amit VIII. Henrik és Erzsébet csináltak, rosszul volt csinálva s hogy Krisztus ma is ott várja ôket, ahol eleiket várta: Péter sziklaszirtjén. És térnek haza évente tízezrével az ôsi Egyházhoz s belátják, hogy a köd, amelyet irányzatos történetírók s izgató vallásdemagógok terjesztettek az elmék körül, saját lelki megnyugvásuk elôl zárta el az utat, s miután megtették a döntô lépést, jól érzik magukat az ôsi hit, a katolicizmus keblén. Sajnos, nálunk csak gyéren érik a vetés, talán az általános hitközöny s a vallási kérdések közönyös lekicsinylése miatt, amelyet a liberalizmus tett divattá, s nálunk még mindig hitelre találnak a történelmi valótlanságok vagy túlzások, a Kollonics-mesék, a máglya- és gályarabregények, inkvizíció és egyéb tartalmatlanságok, amelyeket életben tart s a katolicizmus ellen igazságtalanul kihegyez a gyűlölet és elfogultság. És a krisztusi szó: az egység és egy akol elve százezreknél megint csak siket fülre talál. ======================================================================== IX. Katolicizmus és nemzet Pedig nem is csak vallási szempontból nagy baj ez, hanem nemzeti szempontból is. Vallási szempontból baj, mert Krisztus Urunk szerint az embernek az Istenhez s a kinyilatkoztatáshoz való viszonya a voltaképpeni döntô dolog az életben; ettôl függ örök boldogulásunk vagy boldogtalanságunk: az az örök élet és öröm, melyet ô oly káprázatos és kívánatos színekben fest, s az a rettentô másik örökkévalóság, a büntetô Isten borzasztó számonkérése, amelyrôl ô oly megrázó, velôt elszárító dolgokat mond az evangéliumban. Nem törôdni vele, nem keresni az Isten igazságát, készakarva nem járni azon az úton, amelyet ô kijelölt, nem hallgatni az ô egyházára s azért kivettetni tôle, ,,pogánynak és vámosnak'' lenni, nem élni az általa rendelt kegyelmi eszközökkel, az üdvösség feltételeivel: Isten ellen való bűn s a krisztusi örökélettan szempontjából a legborzasztóbb következményekkel jár. S már ebben az életben is pusztulás, meghasonlás, szétesés, erkölcsi elgyengülés jár ennek az eltévelyedésnek nyomában. De ezzel együtt egyéb bajok is, mint ezt a következôk még igazolni fogják. Csak nemrég jelent meg Pezenhoffer Antal hatalmas statisztikai alapokon mozgó munkája, amely Magyarországról is kimutatja azt, amit más országokról régóta kimutatott a vallási statisztika, hogy ti. a nagy nemzetölô modern társadalmi betegségekkel szemben mennyire csak a katolicizmus az, amely eredményesen megküzdeni tud. A szerzô fôleg három ilyen fôbajra mutat rá; ezek: a házassági elválások, az öngyilkosságok és az egyke terjedése. Mindahárom végzetes baj: az öngyilkosság annak a jele, hogy az a népréteg, amelyben leginkább pusztít, milyen nagy mértékben boldogtalan s milyen kevéssé képes az élet megpróbáltatásaival szemben erôs lélekkel helytállani; a házassági elválások a társadalom és állam alaposzlopának, a családi tűzhelynek felbomlását és részint a gyermekek normális neveltetésének megszűnését jelentik; az egyke pedig egyenesen a nemzet elfogyására, fokozatos kiirtására vezet. Már most mindahárom említett téren a katolicizmus az, amely még külsôleg megfogyatkozott is, a modern hitközöny mellett is leginkább tud eredményeket felmutatni a társadalmi és nemzeti fennmaradás szempontjából. Erre nézve hadd álljon itt Pezenhoffer könyve alapján néhány sebtében kiragadott példa. Az ilynemű statisztikában roppantul fontos, hogy lehetôleg egynemű néposztályokat állítsunk egymással szembe, tehát azonos vidékekrôl valókat, egyazon műveltségi fokon állókat, azonos foglalkozásúakat stb. Csak ebben az esetben számíthatunk biztosan a vallásstatisztika alapján; csak ebben az esetben bizonyos, hogy ha mégis nagy különbségek vannak pl. katolikusok és protestánsok között, ez a különbség elsôsorban a vallásra vezetendô vissza. Mármost ha ilyen teljesen egynemű s csupán vallásilag különbözô rétegeket veszünk szemügyre, az egyes vallások óriási döntô szerepe pl. az öngyilkosságok kérdésében egyenesen kiáltó. Így pl. Baranyamegyében egymással határos a megye legkatolikusabb járása, a pécsi, s a legkevésbé katolikus, a siklósi járás, amely azonban felerészben még szintén katolikus. Az elôbbiben tíz év alatt 61 ember lett öngyilkos, a másodikban 139; mindkettôt 100.000-es alapra átszámítva: a 94 százalékban katolikus járásban 100.000 közül öngyilkos lesz 153 ember, a félig protestáns járásban már 369; azaz jóval több, mint kétszerannyi. Zalamegyében a legkatolikusabb járás a perlaki (99,3 százalékban katolikus); a legkevésbé katolikus a balatonfüredi (ahol azonban szintén csak 40,4 százalék a protestáns). Az elôbbi járásban tíz év alatt (1900-1910) 14-en lettek öngyilkosok, a másikban, amely pedig jóval kisebb, ugyanazon idô alatt 42-en; ez 100.000-re átszámítva amott 52-t, emitt 341-et tesz ki. A 40 százalékban protestáns lakosság közt tehát tízszer annyi öngyilkosság fordult elô, mint a csaknem színtiszta katolikus perlakiak között. Pestmegyében a legreformátusabb járás a dunavecsei. Erre a járásra esik egész Pestmegyében a legtöbb öngyilkosság is. A megyében ott van egymás mellett három nagyhatárú, földmívelô, magyar város: Félegyháza, Czegléd és Nagykôrös. Az elsô tisztára katolikus, a második felerészben az, a harmadik kétharmadrészben református. Az elsôben, amely pedig a legnagyobb a három közül, tíz év alatt 97 öngyilkosság fordult elô; a másodikban már 165, a harmadikban, amely pedig a legkisebb, 201. Keczel és Kunszentmiklós éppen egyenlô nagyságú községek; mindkettô magyar és földmívelô; de Keczel katolikus, míg Kunszentmiklós vegyes vallású, református többséggel. A katolikus Keczelen az öngyilkosok száma a mondott idôben összesen 7 volt, míg Kunszentmiklóson 43. Pestmegye keleti részében egymás mellett épült két község: Ókécske és Újkécske. Az elôbbi nagyrészt református, a másik katolikus. A katolikus Újkécskén 8359 lakos közül 9 lett öngyilkos, míg a csak 3100 lakosú Ókécskén ugyanakkor 29. Csongrádmegyében a többségében református Hódmezôvásárhelyen majdnem ugyanannyi az öngyilkos, mint a kétszer akkora s még hozzá sokkal városiasabb jellegű Szegeden. A katolikus Csongrád községben 56 öngyilkosság történt, míg a vele szomszédos, nem sokkal nagyobb, de vegyes vallású Szentesen 208. Hasonló képet nyerünk Pezenhoffer kimutatásai szerint a legkülönbözôbb megyékben, járásokban és községekben. Még csak egy rendkívül feltűnô adatot ragadok ki a sok közül s ez a Budapest külvárosainak tekinthetô Erzsébetfalva, Kispest és Rákospalota öngyilkossági arányszáma. E községek túlnyomórészt katolikusok, s bár a fôváros közelsége, szociáldemokrácia stb. erôsen kikezdte vallásos érzületüket, a kiirthatatlan katolikus érzés és gondolkodás mégis sokkal inkább megôrzi ôket az élet nagy válságaiban is az öngyilkosságtól, mint pl. a sokkal primitívebb életmódú, gazdag, de református alföldi nagyközségek népét. Az említett három Pest melletti községgel pl. egyenlô számú lakossága van Mezôtúrnak, Nagykôrösnek és Szentesnek. Mindhárom gazdag, földmívelô város; többnyire református lakossággal. S az öngyilkosok száma mégis Erzsébetfalván csak 50, Kispesten is 50, Rákospalotán 35; míg viszont Mezôtúron 199, Nagykôrösön 201 és Szentesen 208. ,,Tehát -- mondja Pezenhoffer -- Mezôtúron, Nagykôrösön, Szentesen 4-5 református parasztgazda is felakasztja magát addig, míg Kispesten, Rákospalotán, Erzsébetfalván, mondjuk, egy gyárileány mérget vesz be.'' Végül még csak egyet: a Magyar Birodalom legkatolikusbb megyéje Varasdmegye, 300.000 lakossal, akik 99 százalékban katolikusok. Ebben a megyében tíz év alatt csak 93 öngyilkosság fordult elô, tehát kevesebb, mint a csak 13.000 lakosú, de 90 százalékban református Túrkevén (103). A házassági elválások statisztikája, ez a szintén szomorú, társadalombomlasztó jelenség, ugyanezt a rendkívül kedvezô arányt mutatja a katolikusok javára. Nem számítva itt a vegyes házasságokat: 1913-ban (az utolsó békeesztendôben) 73.604 tiszta latin szertartású katolikus házasságot kötöttek s a világi törvényszék elôtt ugyanazon évben 2156 ugyanilyen katolikus házasságot bontottak szét. Görög szertartású katolikus házasságkötés volt ugyanez évben 16.182, elválás pedig 300. Tiszta református házasságkötés volt 17.204, elválás 1528. Ágostai evangélikus házasságkötés 8891, elválás 487. Görögkeleti házasság 25.725, elválás 1634. Unitárius házasság 357, elválás 39. Izraelita 6578, elválás 468. E számok azt jelentik, hogy Magyarországon minden 9-ik házasság felbomlik, ha a felek unitáriusok; minden 11-ik, ha a felek reformátusok; minden 14-ik, ha a felek izraeliták; minden 15- ik, ha a felek görög-keletiek; minden 18-ik, ha a felek evangélikusok; de csak minden 37-ik bomlik szét, ha a felek akár latin, akár görög szertartású katolikusok. Ebbôl egyenesen következik, hogy a családi élet legjobb fenntartója s a gyermeknevelés folytonosságának leghívebb ôre a katolikus vallás. A legmegrázóbb adatokat s egyben a katolikus vallásra legfényesebb bizonyítékokat ott kapjuk, ahol az országpusztító egykét vesszük szemügyre s a statisztika világánál azt kérdezzük, melyik vallás tud az egyke terjedésének leginkább gátat vetni. Pezenhoffer könyve elsôsorban az egykével foglalkozik; a fent érintett két másik kérdést csak mellesleg tárgyalja. Kimutatja pl., hogy 1830-tól 1900-ig a Dunántúlon a katolikusok több mint 66 százalékban szaporodtak, míg a reformátusok csak 49 százalékkal. Még feltűnôbbek a legújabb adatok. 1900-tól 1910- ig a katolikusok a Dunántúlon 160,803 lélekkel szaporodtak; a reformátusok ugyanazon idôben ugyanott mindössze csak 13 lélekkel. Ez a katolikusoknál 7,24 százalékos szaporodás, a reformátusoknál csak 0,004 százalékos. Azaz: ott a katolikusok szaporodása, egyenlô tömegeket véve alapul, a reformátusokénak ezernyolcszáztízszerese. Azt a népszaporulatot tehát, amelyet a hazának tíz év alatt a dunántúli 2.225.156 katolikus megadott, a reformátusok csak akkor adták volna meg, ha 4.027.532.000-en, azaz négymilliárdnyion volnának. Pedig a reformátusok között éppen nagyobb jómódjuk miatt a kivándorlás is kevesebb volt s a halálozás is, mint a katolikusoknál. Hasonlót mutat ki Pezenhoffer az ország többi részeirôl, a városokról is. Szeged pl. jóval nagyobb mint Debreczen; az országnak Budapest után legnagyobb városa 118,328 lakossal (1910-ben). Debreczen lakossága 92,729; tehát egy nagy alföldi várossal kisebb mint Szeged. Ez azonban régente nem így volt. Fényes Elek szerint 1830-ban Debreczen még jóval nagyobb volt Szegednél. Debreczennek szerinte akkoriban 48,400, Szegednek csak 32,725 lakosa volt. De még ezenfelül adatok vannak arra, hogy Debreczennek ez a lassabb szaporodása is nagyobb, részben nem a református törzslakosság érdeme, hanem a ma már 20,8 százaléknyi katolikusságé. A ,,Hármas Kis Tükör'' szerint az 1840-es években Debreczennek 60,000 lakosa közül még csak 1500-an voltak katolikusok. Ma a reformátusok a város lakosságának már csak kb. kétharmad részét teszik. A török hódoltság idején pusztasággá lett Alföldet csaknem kizárólag a katolikusok népesítették be újra; egyedül nekik volt erre népfeleslegük. A jászfényszarusiak népesítették be pl. Félegyházát s egy csomó más pusztát, le egészen Bugacig és Halasig. A jászapátiak alapították Kunszentmártont, ahonnan viszont ismét újabb rajok repültek ki, még Somogymegyébe is. A jászberényiek alapították Lajost és Mizsét. Más jász katolikus rajok alapították Csongrádmegyében Kiskundorozsmát; ugyancsak jászok alapították Kiskunmajsát, Kígyóst, Kerekegyházát, Kocsert, Jászkarajenôt s még egy csomó virágzó, népes községet. Ezzel szemben református telepítés alig van egy-kettô s a reformátusság azokban is egyre fogy. Pezenhoffer végül táblázatba szedi Magyarország összes megyéit a népszaporodás szempontjából s e táblázatból letagadhatatlanul kitűnik, hogy a 63 vármegyébôl 57-ben a katolikusok jobban szaporodtak, mint a másvallásúak, három megyében egyenlô a katolikusok szaporodása a többi vallásbeliekével s csak háromban múlják emezek felül a katolikusokat. E három megye közül is csak az egykés Torontál válik a katolikusoknak szégyenére; a másikban, Máramarosban, a katolikusok száma elenyészô s csupa városlakó, a primitív életkörülmények közt élô s jobban szaporodó ruténekkel szemben; a harmadik: Csík, teljesen katolikus megye; itt a katolikusok százalékszáma oly magas, hogy szinte már nem is emelkedhetik (98,8); a reformátusok és zsidók számbeli gyarapodása itt tisztán a bevándorlás következménye a fellendült faipar, erdôirtások stb. következtében. Jellemzô, hogy az izraeliták is mindenült fogynak, kivéve az északkeleti rutén megyéket, ahol azonban szaporodásuk szintén nagyrészt a bevándorlás eredménye. Pezenhoffer számításait a következôkben foglalja össze: ,,Az 1910-iki népszámlálás a Magyar Birodalmat 20.886.487 leiekbôl állónak találta. Ha az ország 1870-tôl kezdve úgy szaporodott volna, mint a latin szertartású római katolikusok, akkor 1910-ben 22.345.582 lakója lett volna; ha úgy, mint a görög szertartású római katolikusok, akkor 19.579.724; ha úgy, mint a reformátusok, 20.018.725; ha ág. ev. mintára, 18.673.802; ha úgy, mint a görögkeletiek, akkor 17.891.078... A tiszta katolikus és tiszta református szaporodás közti különbség 2.327.857, a tiszta katolikus és tiszta ág. ev. közti 3.672.080, a katolikusok és görögkeletiek közti 4.453.604. Hazánk tehát a katolicizmustól negyven év alatt egy-egy Görögországot, Szerbiát, sôt Bulgáriát kapott, illetve kaphatott volna, ha katolikus lett volna. De hogy annyi lakosa van, amennyi van, azt is a katolicizmusnak köszöni.'' Mindezekbôl szinte kiált az a tanulság, hogy a katolicizmus nemcsak lelki, de nemzeti szempontból is legnagyobb áldása országunknak s a katolicizmus fejlesztése, elsôsorban a hitéleti katolicizmusé, amely a lelkek megnevelésében s erkölcsi érzésének szilárdításában pótolhatatlan szolgálatokat tesz, közös hazafiúi kötelessége mindenkinek, még a nem-katolikus magyaroknak is. A kálvinizmust szerették irányzatosan ,,magyar'' vallásnak nevezgetni. Joggal felel erre Pezenhoffer: nem az az igazi magyar vallás, amely a hazát a lassú öngyilkosságnak viszi neki, hanem amely erôsíti s izmossá, egészségessé, gyarapodóvá teszi, s ez a katolicizmus. Megjegyzendô még, hogy hasonló eredményeket mutat fel a vallási statisztika a katolicizmus javára más országokban is: Németországban, Angliában, Hollandiában stb. (L. Krose: Religionsstatistik, Hans Rost: Die Kulturkraft des Katholizismus stb.). Franciaországban, mely névleg csaknem teljesen katolikus ugyan, de ahol a katolikus hitélet a forradalom óta szinte teljesen elvesztette befolyását a nép széles rétegeire, szintén statisztikailag kimutatható, hogy csak azokban a département-okban van erôs szaporulat, amelyek vallásosságukról ismeretesek, nevezetesen az északi megyékben (Pas-De-Calais, Bretagne, Vendée, Normandie) s viszont, mennél vallástalanabb valamely megye, annál védtelenebbül esik az egyke karjaiba, a nemzeti öngyilkosság örvényébe. Itt is igaznak bizonyult tehát: az igaz vallás, Krisztus igaz Egyháza nemcsak hitéleti és erkölcsi téren, hanem még földi boldogulásunk kérdéseiben is a legmegbízhatóbb kalauz, az emberiség legnagyobb jótevôje. ======================================================================== X. A város a hegyen De fejezzük be fejtegetéseinket. Elkísértelek, testvérem, a nagy kérdések útján. Lehet, hogy nem minden részlet áll elôtted tisztán; lehet, hogy egyes kétségeidre csak a katolikus hitvédelemtan[3] bôvebb és részletesebb kézikönyveiben találod meg a kimerítô felvilágosítást: azok rendelkezésedre állnak s biztosan állíthatom, hogy nincs és nem lehet oly kérdésed, amelyre, ha utánanézel, bô és kielégítô választ ne találnál benne. De a kevés után is, amit e lapokon nyújthattam, úgy érzem, meg kellett látnod az utat, amely a rengetegbôl a tisztánlátás magaslataira vezet s hiszem, hogy keresztülvágva magad a vadonon, máris látod a várost a hegyen -- civitas supra montem posita --, ahogy Krisztus mondta, amely felé tartanod, amelynek polgárjogát megszerezned kell, ha életed legszebb célját elérni kívánod. A város a hegyen! Nézd, odalenn az emberek tízezrei tapogatóznak sűrű bozót és tépô bojtorján között; elôítéletek, elfogultságok, hamis beállítások, történelmi valótlanságok kusza szövedéke fogta el szemük elôl a tisztánlátást; mocsári virágok színes csillogása, süppedô zsombék, heverésre hívogató mohágyak tartóztatják vissza ôket a felebbhaladástól. S végül is elvesznek a vadon bozótja között, a mocsarak ingoványában és nem jutnak el soha a hegyre, ahol az aranyfalakból épült fényes város vár rájuk... A város a hegyen! Nézd, mily büszkén állja a századok viharait s mily szelíd, tiszta, reggeli fényben ragyog feléd. Isten keze metszette ezt a sziklát s Krisztus állította rá a várost: az ô építményét. Az ô lelke járja át minden házát, terét, lakóját; az ô csodálatos jelenléte tartja nyitva benne ,,a világ végezetéig'' az üdvösség kútforrásait. Kétezer esztendô óta tombol ellene a gyűlölet és irigység; politika, zsarnokság, irodalom, népmozgalmak fogtak össze a lerombolására, s a város ma hatalmasabb ifjúi erôben áll a szirt fokán, mint valaha. Az emberiség színe-java, szüzek és vértanúk, hôsök és angyallelkek, Istvánok és Gellértek, Imrék és Alajosok, Assziszi Ferencek és Páli Vincék, Erzsébetek és Margitok, a szellem óriásai, mint Volta, Ampčre, Pasteur, Cauchy, s a jámbor köznép százmilliói érezték s érzik magukat otthonosan a falai között. A város a hegyen! Egykor el fog múlni ennek az életnek minden dicsôsége. Lázak, álmok, vágyak, szerelmek; paloták, bankok, gyárak, kormányrendszerek. Emberi tudomány s emberi művészet minden ragyogása. Kártyavár, málló felhô, foszló buborék ez mind. Jaj azoknak, akik ehhez a múlandó szerencséhez kötötték boldogságuk szekerét, akik arra a maradandó s örök hazára nem gondoltak s nem gyűjtöttek kincseket, amelyek mindenkorra megmaradnak. A ,,város a hegyen'' azok tanyája, akik örökre akarnak élni. Azoké, akiknek reménye nem konyul a sárba, mihelyt az aggkor beköszönt s utána ezer rémével a halál. Azoké, akik a sírüregek között és koporsók fölött is örökre vidáman dalolják a halhatatlanság himnuszát. Akiket meg nem illet az enyészet és lebukás szomorú végzése, a rettenetes törvény, az ,,ananké'', amely a többi embert az örvény felé sodorja... Most, hogy e sorokat írom, éppen féléve van, hogy ott álltam életem legszebb látványossága, egy lezuhanó tenger: a Niagara partján. Nem a fizikai kép nagyszerűsége ragadott meg leginkább, hanem fôleg a Niagara lelke, az a rettenetes és elszomorító érzés, amely a lezuhanó, folyton hulló vízár roppant tömegének láttára a lelkemet elborította. Ó, hogy küzd és védekezik ez a víz is az elmúlás törvénye ellen! Azon a félkilométeres úton, mely az Erie-tavat a voltaképpeni, falszerű eséstôl elválasztja, az egész széles vízár olyan, mint egy roppant csatatér. Millió sziklán torpan meg az ár, nekifeszül, meg akar kapaszkodni, birkózik, vergôdik, feltarajozza magát halálfélelmében: nem akar esni, nem akar halni, nem akar elmúlni -- s a következô percben mégis újra rohannia, zuhannia kell, mindig lejjebb, mindig közelebb, szikláról sziklára, örvénybôl örvénybe, míg végül, mintha belátná, hogy hiába ágaskodik, meg kell adnia magát: kiszélesül, elvágódik s a következô pillanatban tompa haláldübörgést hallatva, tehetetlen lemondással vágódik le a félszázméteres mészkôfalon, egy kilométernél szélesebb darabon. Rettenetes halál, szörnyű képe az embersorsnak, sohasem láttam hatalmadat ily megrázó jelenésben! A kicsiny vízcseppek, amelyek itt másodpercenkint miriádnyi számban vágódnak el az élet-halál szörnyű mesgyéjén: mi vagyunk, pihegô, vergôdô, tapogatózó, élni-akaró s legvégül mégis elhaló emberek. Minket is hí az örvény: nincs nekünk itt maradandó lakásunk. Az enyészet özönvize mindent el fog érni s mindent magával fog rántani egy örök kétségbeesés kavargó forgatagába -- egyedül a ,,város a hegyen'' nyer kíméletet; azt az Élet Ura építette oly magasra, hogy az örvény hatalma el ne érje s erôt ne vegyen rajta. Boldog, aki benne lakik, boldog, aki polgár benne, boldog, aki így kiált fel a királyi lantossal: ,,Ez az én honom és lakásom, ebben lakom és nyugszom meg örökön-örökké!'' Te is ezek közé tartozol-e, testvér? Avagy azok közé, akik sarat és követ dobálnak a szentelt falakra, ahonnan azok mindig visszapattannak s a dobálókat magukat sebzik meg? * * * Még csak egyetlen megjegyzéssel tartozom. Lehet, hogy sok dolog vonz téged a vallásosság tiszta magasai felé; lehet, hogy érzed is a bizonyítékok sújtó, lenyűgözô, kivédhetetlen erejét, amelyek a mi hitünk mellett mint megannyi ércbástya sorakoznak; érzed, látod, hogy nem délibáb, nem csalóka poézis csupán -- ó, akkor is a legszebbek közül való volna! -- a mi hitünk világa, hanem logikai kényszerűség, biztosság s eltagadhatatlan, elodázhatatlan kötelességed a katolikus krédó zászlaja alá állni. És mégis habozol. Mégsem tudod rászánni magad a keresztjelvény büszke s bátor feltűzésére. Erre csak az a válaszom, hogy bármily csodás erejűek a mi hitünk bizonyságai, az embernek a természetfeletti, érzékfeletti igazságokkal szemben mindig módjában áll kibújni, lelkét megkeményíteni. Szomorú szabadságunk, hogy az igazság ellen is védekezhetünk! Ezért fontos, hogy aki vallási megvilágosodást keres, a lelkét is tárja meg jóindulatra, igazságszeretetre, készségre, az Isten kegyelme befogadására. Friedrich Wilhelm Webernek, a ,,Dreizehnlinden'' halhatatlan költôjének szép szava áll itt: ,,Die Erkentnis ist die Gabe Nicht der Weisen, nein, der Frommen: Nichl im Grübeln, nein, im Beten Wird die Offenbarung kommen.'' Az észokok, a bizonyítékok, a meggyôzôdés a fô és elsô, de miután ez megvan, még mindig kell lelki készség is, pünkösdi tűz, rajongó igazságszeretet, hogy a hit természetfölötti virága teljes díszében kibimbózhasson a földhöz ragadt lélekben. Ha ez benned is megvan, akkor, testvérem, nálad sem kétlem, hogy megjön a teljes világosság, a tisztánlátás, a hit igenlô válasza, boldog ámenje az élet legnagyobb kérdéseire, a diadalmas biztosság s örvendô megnyugvása! Kívánom neked, testvérem és barátom, hogy ezt az örvendezô biztosságot s diadalmas hitet érjed el te is! ======================================================================== Jegyzetek [1] Az ôsegyház egyik koronatanúja, lrenaeus püspök (+202) erre nézve roppantul érdekes adatot ôrzött meg az utókornak. Elbeszéli, hogy midôn Szent János, az apostol, egyszer fürdôben volt s meghallotta, hogy Marcion, a gnosztikus, ugyanazon fürdôhelyiségben tartózkodik, rögtön kisietett a fürdôbôl, mert nem akart együtt fürödni azzal, aki az Egyház egységével szembehelyezkedett. [2] Néhány éve egy protestáns világi író, Szabó Dezsô, a protestantizmus válságáról indított meg irodalmi vitát s arra a konklúzióra jutott, hogy a protestantizmus jó volt a tizenhatodik században, de ma már anakronizmus és nincs többé mondanivalója. A feleletek közül higgadtság, elôkelôség és nemes egyenesség dolgában kimagaslott dr. Révész Imre kolozsvári református lelkész s teológiai tanár válaszirata. Nagy szeretettel és rokonérzéssel olvastam el füzetét, annál inkább, mert dr. Révész Imre a katolikusokkal folytatott irodalmi vitáiban is mindvégig udvarias és tárgyilagos tudott maradni s írásaiban és egyéniségében erôs vallásos érzés nyilatkozik meg. Annál fájdalmasabban hatott rám fejtegetéseinek tárgyi eredménye. Szerinte a protestantizmusnak lényege: a személyiség felszabadítása minden szellemi kötelék alól. A tizenhatodik században az egyház tekintélye alól kellett a lelkeket felszabadítani, késôbb fokozatosan a történelmi népegyházak hagyományai alól is, sôt a modern racionalizmus szellemében akár a személyes Isten hite, a kinyilatkoztatás és az evangélium természetfelettisége alól is. Szerinte az agnosztikus filozófia és a felekezetnélküliség is lépcsôfoka lehet a protestáns elv: a személyiség felszabadítása érvényesülésének. Az önként felvetôdô kérdésre: miben különbözik hát akkor a protestantizmus a teljes tagadástól? Révész azzal felel, hogy de azért a protestantizmus mégis vallás és kereszténység, mert Jézus Krisztusban látja a mennyei Atya hozzánk való szeretetének tökéletes kijelentését, s ebben a lélek váltságát, amit azonban a protestáns ember nem tételek, nem határozott igazságok, hanem csakis ,,személyes élmény'' alakjában tesz magáévá. Rám nézve elszomorító ez az eredmény, mert ezzel a kereszténységgel, ha jól értem, összefér akár Krisztus istenségének tagadása is; továbbá mert nagyon úgy fest, hogy itt a személyiséget Krisztus természetfeletti tanainak kötelékébôl is, tehát magának a kereszténységnek lényege alól szabadítják fel s végül, mert egyenesen az is kimondatik, hogy a protestantizmus egyetlen egységesítô elve a személy felszabadítása, tehát a pulverizálás, az atomizálás, az ahány fej, annyi vélemény állandósítása. Hogyan fér meg ez a Krisztus akarta ,,tökéletes egységgel'', a Szent Pál ,,egy hitével'', nehéz megérteni. De Révésznek abban tökéletesen igaza van: ha a protestáns elvet következetesen végig akarja vezetni, akkor nem lehet megállni a teljes racionalizmus s a pusztán érzelmi, dogmátlan ,,vallás'' elôtt sem s ô elég becsületes, hogy ezt a -- szerinte elfogadható, szerintem végtelenül szomorú -- végkövetkeztetést le is vonja. [3] A hitvédelmi irodalom fôbb s hozzáférhetôbb termékei: Dudek: A keresztény vallás apológiája. -- Platz: Apológiai vitatkozások az igazság körül. -- Prohászka: Isten és a világ. Diadalmas világnézet. Magasságok felé. -- Bangha: Jézus istenségének bizonyítékai. Az Egyház isteni eredete. -- Székely: A szentírás apológiája. -- Gutberlet: Lehrbuch der Apologetik. -- Bougaud: A kereszténység és korunk. -- Donat: A tudomány szabadsága. -- Kneller: A kereszténység és az újabb természettudomány képviselôi. -- Hettinger: A kereszténység apológiája. -- Esser-Mausbach: Religion, Christentum, Kirche. -- Népies kiadvány: ,,Világosság felé'' (hitvédelmi füzetek).