Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barsi Balázs: Krisztus, a mi reménységünk Szerkesztette és a szöveget gondozta: Telek Péter-Pál A rendi elöljárók engedélyével Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetô A teremtés misztériuma és a remény Az anyagvilág létezésének misztériuma Az élôvilág létezésének misztériuma A személy létezésének misztériuma A Lélekben való élet A bűnbeesett ember alapvetô tapasztalata és a keresztény reménység Az elsô születés A második születés A harmadik születés Az emberi reménység üdvtörténete Az ôsbűn, mint az emberi reménység gyökereinek sérülése Az Ószövetség reményének beteljesedése Krisztusban A remény erkölcstana I. Uradat, Istenedet imádd! II. Isten nevét hiába ne vedd! III. Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteljed! IV. Atyádat és anyádat tiszteljed! V. Ne ölj! VI. Ne törj házasságot! Ne paráználkodj! VII. Ne lopj! VIII. Hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen! IX. Felebarátod feleségét ne kívánjad! X. Se házát, se mezejét, se másféle jóságát ne kívánjad! Epilógus ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A nyomtatott könyv 2002-ban jelent meg az ISBN 963 4302 08 4 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. ======================================================================== Bevezetô Reményünk teszi szabaddá az egész mindenséget. Reményünk tesz bizonyságot az új égrôl és új földrôl, ahol minden azzá lesz, aminek megálmodták. Velünk együtt minden föltámad Krisztusban. A vadállatok és a fák egy szép napon velünk együtt részesülnek az új teremtésben, és úgy fogjuk mi is látni ôket, ahogyan Isten, és tudni fogjuk, hogy minden nagyon jó. Thomas Merton Mit is jelent számunkra a remény? Érdemes elgondolkodni azon, hogy a világmindenségben az emberen kívül senki és semmi nem képes reménykedni. Az embernek viszont lételeme a reménykedés, olyannyira, hogy bizonyos esetekben fontosabb számára a remény, mint a testi táplálék, amely nélkül pedig nem élhetne. Tény, hogy mi is táplálkozunk a föld termésébôl, akárcsak az állatok, mert az ember test is, ám minthogy egyszersmind Isten képére teremtett személy vagyunk, személyes életünkben csak más személyekbôl, végsô soron Istenbôl magából élhetünk. S hogy mennyire igaz, hogy a remény fontosabb lehet, mint a testi táplálék, azt bizonyítja, hogy míg az ember bizonyos szélsôséges élethelyzetekben (baleset, fogság, súlyos betegség stb.) a biológiai élet elemi feltételeinek szűkössége ellenére is tud reménykedni, s ezáltal szervezete nem is sejtett energiatartalékokat képes mozgósítani a túlélés érdekében, addig a reményét vesztett, kétségbeesett ember a legjobb életkörülmények közepette sem tud tovább élni, meg akarja semmisíteni magát, mert remény nélkül nem látja értelmét testi életének sem. Kimondhatjuk, hogy a reménykedés a személyes létezés sajátja, az ember legmagasabb rendű életének fenntartója, s megszűnte a pszichikai-szomatikus élet megszűnéséhez vezet. Míg tehát a személyes összeomlás magával hozza a biológiai összeomlást, a biológiai összeomlás nem okvetlenül jelenti a személy totális kapitulálását és összeomlását. Jézus a kereszten sem adta föl a reményt, amikor utolsó szavával így szólt: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet'' (Lk 23,46), Assisi Szent Ferenc énekelve várta a halált, s ma is látni haldoklókat, kiknek tekintete a végtelenre tágul, bizonyítva, hogy az emberi remény mélyebben gyökerezik, mint a haláltól való félelem. ======================================================================== A teremtés misztériuma és a remény Itt állunk hát az emberi létezés misztériuma elôtt, melynél nagyobb csoda nincs az egész világmindenségben. Egyedülálló voltát mutatja, hogy bár teljes egységet alkot, mégis három ,,rétegre'' osztható. Az elsô réteg az a fajta létezés, ahogyan a világ dolgai, az élettelen tárgyak vannak. A második a biológiai élet, amilyen a növények és állatok élete. A harmadik pedig a személyes létezés, melyhez a hit, a remény és a szeretet képessége tartozik. Az anyagvilág létezésének misztériuma Az emberi létezést vizsgálva nem az az elsô megdöbbentô tény, hogy hinni, remélni és szeretni tudunk, de még csak nem is az, hogy élünk, hanem hogy egyáltalán vagyunk. Honnét a por, melybôl vétettünk, s melybe halálunk után testünk visszatér? Honnét az anyag és az anyagi világ? A Szentírás válasza világos: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet (Ter 1,1), vagyis ô hozott létre -- a szó legszorosabb értelmében hozott a létre - - mindent. Ezzel a kijelentéssel a Szentírás a legelsô csodára irányítja a figyelmünket: a létezés parányi szigetére a nemlét végtelen óceánjában. Hiszen korántsem szükségszerű vagy magától értetôdô az univerzum s benne az ember létezése. Semmiféle belülrôl, az anyag természetébôl vett magyarázat nincs arra, hogy miért van ez a világ, és miért nem a semmi van. A világmindenség ugyanakkor puszta létezésével is utal a Teremtôre, hiszen ami lehet is, meg nem is, mégis van, az mástól kell hogy kapja a létét. Mivel pedig minden nem lehet mástól, kell lennie egy létezônek, amely szükségszerűen van, akinek létét önmaga okolja meg: Isten. Ebbôl következik, hogy Isten létezése és a mi létezésünk között beláthatatlan a szakadék. Az ô létezése nem a mi létezésünk végtelen fokra felnagyítva, hanem totálisan, gyökeresen más létezés. Ezért hozzá képest a mi létezésünk nemlétezés. Neki önmagában van élete (lásd Jn 5,26), nekünk viszont csak általa és benne. Isten létezését nem lehet megkülönböztetni tulajdonságaitól, mint a miénket. Benne nincsenek ,,rétegek''. Az ember reménységének a legmélyebb forrása a teremtô Isten. Minden olyan elmélet, amely ôt kiiktatva próbál magyarázatot adni a létezés titkára, az emberi értelem számára kudarc, meghátrálás, illetve végig nem gondolt eszmefuttatás. Amikor pedig a keresztény reménységrôl beszélünk, ugyancsak nem szabad elfelednünk, hogy a bűnbeesett ember Istentôl kapott újfajta reménységének gyökerei -- amelyet Isten elôször Ábrahámnak adott ígéretei által, s rajta keresztül az egész emberiségnek (lásd Ter 12,2-3 és 13,14-18) -- a Teremtés könyvének legelsô fejezeteihez nyúlnak vissza. Ábrahámhoz az az Isten szól, aki a mindenséget teremtette. Jézus Krisztus is a teremtô Istentôl jött, az ô üzenetét hozta, róla tett bizonyságot csodáival, legfôképpen feltámadásával. Ha a kinyilatkoztató Istent elválasztjuk a teremtô Istentôl, az üdvösségtörténetet a teremtés tényétôl, akkor reménységünk ugyancsak ingatag lábakon fog állni. Ha Jézus Krisztusban nem ismerjük föl a teremtô Isten küldöttjét, aki vele egylényegű, akkor nem is remélhetnénk benne feltétlenül, s ígéretei érvényüket vesztenék a biológiai halálon túl. Íme, milyen nagy jelentôségű létezésünk titkának szemlélése! A létezés misztériumainak megpillantása, a teremtô Istenhez való tartozásunk tudata gyógyítja lelkünk sebeit, elveszi félelmeinket, megoldja bűneink kötelékeit és mélységes békességet ad. Leszámolunk a csalóka emberi reményekkel, s a létezés forrásához érve a valódi reménység kristálytiszta vizére bukkanunk. Az élôvilág létezésének misztériuma A harmadik nap csodája az élet megjelenése a földön: Sarjasszon a föld zöldellô növényeket…(Ter 1,11 skk.) Isten újabb teremtô aktusa ez, mert az élôlény anyaga az élettelen anyagból való, de az élôlény maga nem származhat élettelentôl. Tudományos igazság, hogy élô sejt csak élô sejtbôl lehet. Tehát az élet Isten közvetlen teremtése, s az élôlény Istentôl, de nem Istenbôl, hanem az általa már a nemlétezésbôl a létre hozott anyagból való. Az élô sejt, az élô organizmus léte olyan addig soha nem volt és magától soha be nem következô, magasabb rendű létezés, amely a nem élô anyagot egy új világba emeli. Amikor a zsidók a levágott állat vérét kiöntötték a földre, ezzel megvallották, hogy Isten a élet abszolút Ura. Kimondva-kimondatlanul az életet teremtô Isten szuverén hatalmát tagadja minden olyan filozófiai vagy vallási magyarázat, amely az anyagot nevezi az élet forrásának (materializmus), amely minden létezôt élônek tart (animizmus), vagy amely az univerzumot egyetlen élô organizmusként felfogva azt az istenség részének tekinti (gnoszticizmus, panteizmus, New Age). Az anyag, a teremtett világ ilyen vagy olyan módon való istenítése, akárhogy is nézzük, bálványimádás, a bálványimádásnak pedig szükségszerű következménye a reményvesztés (lásd Róm 1,18-32). A világ természeti javait csak az használhatja rendeltetésüknek megfelelôen, aki komolyan veszi teremtett mivoltukat. Mindez korunkban is igen idôszerű, figyeljük csak meg a fogyasztói társadalom anomáliáit! Miközben az egyik oldalon az anyagi javak istenítése folyik, a másik oldalon a természet gátlástalan kizsákmányolása. A keleti vallások ezzel szemben megtanítanak az élet tiszteletére, arra, hogy megrendült csodálattal álljunk meg az élôlény titka elôtt, ám tévednek, amikor a teremtést azonosítják a Teremtôvel, amikor az anyagtól szabadulni akarnak, s nem ismerik föl Isten csodálatos tervét, hogy halandó testünkkel együtt az anyagvilágot is meg akarja dicsôíteni. A biológiai élet felbomlása után ugyanis az élôlény anyaga nem semmisül meg, hanem Isten kezében marad, aki teremtô szeretetében egy új, az elôzônél magasabb rendű, örök élettel ajándékozza meg. Ha Isten bármit is megsemmisítene teremtésébôl, az minden reménységünk alól kihúzná a talajt. Ô azonban nem semmisíti meg, amit alkotott, még a sátánt sem. Annak az új és örök életnek pedig, amelyre ígéretet kaptunk, a csíráit már magunkban is hordozzuk azáltal, hogy Isten képére és hasonlatosságára személynek teremtettünk. A személy létezésének misztériuma Isten újra szólt: ,,Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá. Ôk uralkodjanak a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszó-mászók fölött, amely a földön mozog. Isten megteremtette az embert saját képmására, az Isten képmására teremtette ôt, férfinak és nônek teremtette ôket. Isten megáldotta ôket és mondta: Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat felett, amely a földön mozog. (Ter 1,26-28) A keresztény reménységnek, sôt egyáltalán az emberi reménységnek itt új dimenziói nyílnak. A ’teremt’ igét eddig csak az anyag megalkotásának leírására használta a szentíró. Az ember teremtésérôl szólva azonban négyszer is megismétli, s ennek külön jelentôsége van. Elôször az isteni szándék kifejezésére szolgál. Az ember teremtése idôben az utolsó, az üdvrendben azonban megelôzi az állatok, a növények, a föld, sôt az egész univerzum teremtését. Miért? Mert a cél fontossági sorrendben elôbb van, mint az eléréséhez vezetô lépcsôfokok és a megvalósításához szükséges eszközök. Akkor hát az ember lenne a teremtés célja? Nem egészen. A cél, melyet Isten, az Atya öröktôl fogva elhatározott, szent Fiának, a második isteni személynek megtestesülése volt. Isten szándékában az ,,elsô Ádám'' Jézus Krisztus, akiért, aki által és akiben teremtetett az egész világmindenség és benne az ember (lásd Kol 1,15-17; Ef 1,3-5; Zsid 1,2-3). A megvalósítás rendjében újra elôkerül a ’teremt’ ige, méghozzá kétszer. Az ismétléssel a szentíró jelzi, hogy valami egészen rendkívüli jelentôségű dolgot közöl. Isten saját képére teremtette az embert, vagyis hogy olyan legyen, mint ô. Ez dinamikus vonatkozást jelent: az ember Istenhez fejlôdô, növekvô lénynek teremtetett. A növekedéshez pedig, ha személyrôl van szó, szervesen hozzátartozik a reménykedés, mely annak a célnak elérésére vonatkozik, melyre a személy rendeltetett. Az emberben tehát a bűnbeesés elôtt is volt reménység, egyfajta ártatlan, gyermekien tiszta bizalom, amellyel Isten iránt viseltetett, jóllehet értelmével nem fogta fel azt a végtelen perspektívát, amelyre ez a remény vonatkozott. Negyedszer akkor szerepel a ’teremt’ szó, amikor a Szentírás az ember férfi, illetve nô mivoltát Isten szándéka szerint valónak jelenti ki. Azon túl, hogy ily módon az ember eredeti egyneműségérôl és késôbbi két félre hasadásáról szóló mindenféle mítosszal leszámol, utal arra is, hogy férfi és nô kapcsolata nem csupán egy hímnemű és egy nônemű egyed funkcionális és alkalmi viszonya, hanem két személy mindenre kiterjedô és felbonthatatlan életszövetsége. Amikor Isten férfinak és nônek teremtette az embert, a házastársi szeretetben létrejövô közösségre, a mi-re is gondolt, amely a személy legmagasabb rendű életformája és a Szentháromság képe. (Csak a bűn tette a nemek harcává a hatalomért vagy egymás birtoklásáért.) Ezt a harmadik csodát, a személyes életet -- melyet a görög nyelv a testi élettôl, a biosztól megkülönböztetve dzóénak nevez -- külön teremtô aktus hozza létre, hiszen személytelenbôl soha nem lesz személy. Az emberi hímivarsejtbôl és petesejtbôl sem lehetne személy; a fogantatásakor, a két sejt egyesülésekor Isten teremti a személyt, úgyhogy e harmadik létezési szint az elôzô kettôt új egységbe foglalja, s anyagi és biológiai valóságát is személyessé teszi. A személyi mivolt fogja össze az embert, enélkül nem is volna ember! Erre a személyes életre az a jellemzô, hogy ,,eksztatikus'', azaz ki akar lépni önmagából: az én a te-vel szemben ,,én'', nem önmagában. A hit, a remény és a szeretet az önmagunkból való kilépés megnyilatkozásai, s mint ilyenek, teológiai erények, amennyiben Istenre irányulnak, s antropológiai, azaz a legemberibb megnyilvánulások is, amennyiben egy másik emberre vonatkoznak. A Lélekben való élet Mielôtt befejeznénk az emberi remény legmélyebb alapjainak vizsgálatát, még röviden föl kell idéznünk a második teremtéstörténet egy igen fontos mozzanatát: Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élôlénnyé. (Ter 2,7) Ez a gesztus, ahogy Isten orrába fúj Ádámnak és az élôlénnyé lesz, olyan kép, olyan üzenet, amely az embernek a világ végéig a legnagyobb reménységet adhatná. Persze ezzel nem természettudományos leírást akar adni a Biblia, hanem kinyilatkoztatást. Az ember személlyé válásáról nem is lehetne érvényes természettudományos leírást adni, mert a természettudományos ismeretek Isten akaratából valók és hasznosak, ám az ember, az emberi jelenség túlnyúlik a természettudományok illetékességi körén, azon a területen, ahol a tudományos módszerekkel folytatott vizsgálat egzakt eredményre vezet. Az ember ugyanis személy, szabad akarattal rendelkezô, egyszeri és megismételhetetlen lény, s így a maga egészében nem lehet természettudományos vizsgálat tárgya. Az emberi jelenséget nem a természettudományok, hanem egy merôben más, de nem kevésbé valós, érvényes és hatékony tudomány, a teológia felôl közelítve érthetjük csak meg teljesen, hiszen az ember mint személy nyitott a végtelenre, a transzcendensre. Ezért a Szentírásnak az emberre vonatkozó kijelentései, ôsi képei -- melyeket a mélypszichológia tudománya rendre felismer az emberiség kollektív tudattalanjában -- valós, hiteles és érvényes ismereteket közöl az emberrôl. Természetesen ami kép, azt látni kell, illetve elképzelni, elvonatkoztatva az emberrôl szerzett mindenféle természettudományos ismerettôl. A föld porából alkotott ember olyan, mint egy agyagból készült szobor: már kész van, de még nem él. Isten most letérdel hozzá, szájával az orrába fúj (persze ennek az antropomorfizmusnak csak a második isteni személy megtestesülésének ismeretében van igazi létjogosultsága), s az ember-szobor életre kel: nagyot lélegzik, kinyitja a szemét és meglátja Istent, pontosabban az Isten Fiát, akiért, aki által és akiben a teremtés műve megvalósult. Ez az a találkozás, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy van egy alapvetô kapcsolat, amely ôsibb, mélyebb és meghatározóbb férfi és nô, szülô és gyermek kapcsolatánál: ez pedig az ember Jézus Krisztussal való kapcsolata, akinek húsából és csontjából vétetett, s úgy van teremtve, hogy csak ezen a minden mást megelôzô kapcsolaton belül találkozhat a többi emberrel, és csak ezen belül léphet kapcsolatba más emberi személyekkel. Arra is érdemes odafigyelni, hogy e leheletadás tette az embert nem csupán személlyé, hanem egyáltalán élôlénnyé. Ezt megelôzôen tehát nemcsak személyes élete, de biológiai élete sem volt. Ez a kijelentés nem Darwinnal és a törzsfejlôdésrôl szóló mai elméletekkel akar vitatkozni, hanem egyszerűen csak azt hangsúlyozza, hogy az emberben az anyagként való létezés, a biológiai élet és a személyes élet szintjei egyszerre vannak jelen. (S ebbôl számos következtetés adódik, például a magzati élet minôségére vonatkozólag.) Ez a gesztus, ahogy Isten Ádámnak, a földbôl alkotottnak orrába fújja az élet leheletét, annyira eleven és sokatmondó kép, hogy Szent János evangélista is ezt idézi föl, amikor arról ír, hogy a feltámadt Krisztus megjelent a tanítványoknak és átadta nekik a Szentlelket: ,,Amikor beesteledett, még a hét elsô napján (új teremtés veszi kezdetét!) megjelent Jézus a tanítványoknak… Belépett, megállt középen és köszöntötte ôket: Békesség nektek! E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát (hogy fölismerjék benne az elsô embert, a földbôl alkotottat, szent sebeit szemlélve pedig Istenrôl és önmagukról új képet nyerjenek). Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket. Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt (íme a Teremtés könyvében szereplô gesztus, új tartalommal), s így folytatta: Vegyétek a Szentlelket (a bűnbeesés sebeit már orvosolta, most a harmadik isteni személyt, a Szentlelket árasztja szívükbe, az örök, romolhatatlan isteni élet zálogát)! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.'' (Jn 20,19- 23) A Szentlélek örök életelvként és a szeretet kötelékeként az Atya és a Fiú között, Isten és az ember között, illetve ember és ember között a reménység forrása bennünk. Aki befogadja a Lelket, az elnyeri a csalhatatlan reménységet (lásd Róm 5,5), aki viszont kioltja magában a Lelket, az a kétségbeesés martaléka lesz. Ádám teremtése egyfajta ,,ôspünkösd'' volt: az isteni lehelet által ô is részesült a Szentlélekben, Isten szentháromságos életében (csak kinyilatkoztatás híján nem volt ennek tudatában), s így az ô osztályrésze is volt a csalhatatlan reménység. (A mi megváltás utáni reménységünk annyiban több, annyiban ,,jobb reménység'', hogy mi már ismerjük ,,Isten leheletét'', s tudjuk róla, hogy nem csupán életelv, nem csupán isteni energia, hanem maga a harmadik isteni személy.) A reménység gyökereit vizsgáltuk, s megállapítottuk, hogy azok a teremtés titkába nyúlnak. A továbbiakban az emberiségnek azt a hármas tapasztalatát vesszük számba, amelyben nyugszik a keresztény reménység. ======================================================================== A bűnbeesett ember alapvetô tapasztalata és a keresztény reménység Valójában csak egyetlen emberi létkérdés van: a halál. Ez pedig csak azért foglalkoztatja az embert, mert élete folyamán megízlelt valamit, ami magában hordozza az örökkévalóságot: a szeretetet. A halál szigorú és megvesztegethetetlen vámos, aki semmit sem enged átvinni a határon, elvesz mindent, ami porból lett, mert a por ehhez a világhoz tartozik, de nincs hatalma elvenni azt, ami a Lélektôl való. Az ingyenes szeretet és művei nem ebbôl a világból, hanem Isten Szentlelkétôl valók, tehát nincsenek alávetve a mulandóságnak. Hogy mégis félünk a haláltól, annak az a magyarázata, hogy szeretetünk nem mindig ingyenes, és hogy újból és újból vétünk a tiszta szeretet ellen. Csak a bűnbeesés óta van az embernek haláltudata és halálfélelme; az eredeti bűn sebzésének következménye, hogy félünk a szeretet megszakadásától. Ha pedig sikerül valakit végképp elidegeníteni saját tapasztalatától, hogy már az anyaméhben megízlelte a létezésére igent mondó, feltétel nélküli szeretet, illetve sikerül elhitetni vele, hogy képtelen az ingyenes szeretetre, akkor a reménységét is el fogja veszíteni, mely éppen ezen a tapasztalaton alapult. ,,Szűk a kapu, amely az életre vezet'' -- mondja Urunk, Jézus (Mt 7,14). És ez minden vonatkozásban így van. Az emberi élet elején, közepén és végén egyre tágasabb életre nyílik a kapu, ám ez az életre vezetô kapu mindannyiszor olyan szűk, hogy csak halálos szorongások közepette tudunk átjutni rajta. Az elsô születés Az ember sírva születik, mert fél. Szorongás vesz erôt pszichéjén, amely a test szorongásából is ered, hiszen szűk kapun kell átmennie. Az újszülött gyermek sír, de sírása megnyitja tüdejét, és már egy új világból vesz levegôt, majd enni kap, s az anyatej nem csupán testi életét táplálja, hanem rajta keresztül mindjárt megtapasztalja a szeretet ízét is. Ez az a méz, melyet mintegy ráadásként, s annál egyszersmind végtelenül többként kapunk, hiszen a létezésünket fenntartó, meg nem szolgált és ki nem érdemelhetô szeretet édessége személyes életünk alapja. (Nem innen, ebbôl a kollektív ôstapasztalatból ered a tejjel-mézzel folyó Kánaán képe? S nem egy ilyen tejjel-mézzel folyó ország volna az ember osztályrésze, ha szeretetét nem rontotta volna meg a bűn?) Ahogy az újszülött a világra jön és ahogy szopni kezd, többé-kevésbé olyan, mint ahogy bármelyik emlôsállat kicsinye megszületik és keresi anyja emlôjét, ugyanakkor azonban ég és föld a különbség. Hiszen az állatban, az anyában és a kölykében egyaránt csupán ösztönök működnek, melyek zárt rendszert alkotnak. Ezért az állat nem tud sem szeretni (csak ragaszkodni), sem hinni, sem remélni, de a szenvedést és a halálfélelmet sem ismeri (ezzel persze nem azt állítjuk, hogy nem érez fájdalmat). Az újszülöttnek azonban van halálfélelme, melyet csak az anyai szeretet ismételt megtapasztalása oszlat el. Ismételt megtapasztalása, mondom, mert a halálfélelem nem az elsô élmény, hanem csak reakció egy elôzô állapot megszűnésére. Az elsô, az abszolút legelsô tapasztalatunk a világról az, amit az anyaméhen belül szereztünk a magzati fejlôdés során, s ennek emlékét tudattalanunkban egész életünkön át hordozzuk. Ez pedig nem más, mint a tökéletes biztonság, az oltalmazó jóság, az egész valónkat átölelô gondoskodó szeretet. Életünkben csak egyetlenegyszer voltunk úgy átölelve, hogy bôrünk teljes felületét (vagyis lényünknek a világgal érintkezô részét) beborította az, aki átölelt minket: az anyaméhben. Életünkben csak egyetlenegyszer voltunk úgy táplálva, hogy szó szerint abból éltünk, aki átölelt, aki szeretett minket: az anyaméhben. Életünkben csak egyetlenegyszer voltunk olyan kapcsolatban valakivel, hogy maga az együttlétezés volt a kommunikációs csatorna: az anyaméhben. Ha pedig az embernek az elsô élménye az anyaméh biztonsága, akkor megállapíthatjuk, hogy a reménység velünk együtt fogantatott. Ez az az ôsbizalom, mely nemcsak az ember reményének, de hitének és szeretetének is az alapja, s mint ilyen mélyebb, mint amit át tud fogni és igazolni tud a logikai értelem. A második tapasztalat már egy szorongásteli élmény, amely joggal kelt halálfélelmet a világra jövô csecsemôben. Elhagyva az anyaméhet mintegy meghal az elôzô, anyaméhen belüli élet számára, egyszersmind megszületik egy új életre, amelyrôl azonban semmiféle elôzetes ismerettel nem rendelkezik. Most tehát egyfajta túlvilágról szerez tapasztalatot, és legnagyobb élménye, hogy ebben a túlvilágban, ahogy anyja az emlôjére veszi és karjában ringatja, ugyanaz a szeretet fogadja, amely eddig is körülvette. A második születés ,,Aki elveszíti életét, az megnyeri.'' (Mt 10,39) A pszichiátriai megalapozottságú modern karakterológia nyitotta fel a szemünket arra, hogy Jézus szavai nemcsak a vallásos életre érvényesek, hanem emberségünk legmélyét érintik, s a lelki betegségek legmélyebb okai között a sebek bátor elfogadásának hiánya az elsôk egyikeként szerepel. Valamennyi neurózis közös vonása a szorongó ,,énközpontúság'', a biztonság görcsös akarása, az arra való képtelenség, hogy ,,elengedjük'' magunkat, röviden: a saját életünknek az a szeretete, amely éppen annak elveszítéséhez vezet. Mindentôl félünk, aki vagy ami akaratunk ellenére sebet üt természetes mezítelenségünkön. Az így szerzett sebesülések pedig mind a halállal vannak titokzatos összefüggésben, még egy sértô szó is, s minél inkább igyekszik valaki óvni magát, csak annál sérülékenyebbé válik. Az egész európai civilizációt fenyegeti az a beteges önközpontúság, amely minden pillanatban a maximális gyönyörérzetet akarja elérni, és ezért lemond arról, hogy elfogadja a sebeket és vállalja, hogy halálos szorongások közepette, szűk kapun lépjen át a magasabb szintű, a bôségesebb életbe. Az a szellemi-lelki, esetenként vallási köntösben jelentkezô irányzat, amely fájdalommentes kibontakozást, szinte automatikus fejlôdést ígér különbözô technikákkal, egyedül üdvözítô meditációs módszerekkel, az egyszerűen szélhámoskodik, mivel az embert önmagából önmagába vezeti. Ezért napjainkban az európai kultúra egyetemesen infantilizálódik. Ez egyben a reménytelenség jele és okozója is. Így nagyon sokan, ahelyett, hogy erkölcsi lénnyé fejlôdnének, szabad, lelkiismeretükre hallgató, igazságot keresô egyéniséggé, infantilis és ember alatti, biológiai-pszichikai életet élnek csupán, tengôdnek, vegetálnak. Ahhoz, hogy a bűnbeesett ember belépjen az erkölcs világába, ahol megdönthetetlen, megzavarhatatlan, az ember szellemi szabadságát óvó törvények vannak, elôbb meg kell halnia régi öntörvényű, szűk, mégis kaotikus világa számára. Persze ez az elôbbi törvények nélküli állapot szabadnak tűnhet, mégsem az. Az ember ösztöneinek, a külvilág elvárásainak, saját bűneinek rabja, akárhogy is próbálja bizonygatni az ellenkezôjét. Aki ezt belátja, annak megint csak át kell mennie a szűk kapun. Meg kell halnia az erkölcsi káosznak, hogy feltámadhasson egy rendezett világban. Annyira megrémül az ember attól, hogy fel kell adnia bűnös, rendetlen kapcsolatait, önzô életvitelét, hogy szinte megbénul. Ha azonban valaki a lelkiismeretére és a kinyilatkoztatott törvényekre hallgatva képes szakítani bűnös életvitelével, akkor olyan békességet, olyan új, bôséges életet tapasztal meg, amelyrôl eddig fogalma sem volt, és nem is lehetett. A küzdelemnek még nincs vége, ám a szűk ajtón belépve egy tágasabb életbe jutott. És itt még nem a szentek életére, híres konvertiták megtérésélményeire kell gondolnunk. Ez az átlépés az erkölcs világába önmagában még nem vallási esemény. Még csak hívônek sem kell lennie valakinek, hogy ezt megtapasztalja. A Tízparancsolatban összefoglalt erkölcsi rend ugyanis egyetemes érvényű, minden egyes parancsát meg lehet fogalmazni vallási kifejezések mellôzésével is, mert a mélyén emberi, lelkiismereti tapasztalat van. Nemcsak kinyilatkoztatott isteni üzenetet hordoz, hanem az ember szívébe beleírt, beleteremtett rendezô elveket is, melyek az igazságot becsületesen keresô ateistára is érvényesek. Nem igaz, hogy minden kornak megvan a maga saját erkölcse. Egyetlen erkölcs van, csak az elferdülések és lelkiismereti torzulások koronként más-más formában jelentkeznek. Éppen ezért tudatosítanunk kell, hogy nincs reinkarnáció és a halál után nincs automatikusan megtisztító újjászületések sorozata -- ez túl kényelmes volna, és valljuk meg, méltatlan is az ember személyi méltóságához. Az újjászületésnek itt a földön kell végbemennie, egyszer, kétszer, akárhányszor, mert ez a földi élet a döntések ideje, az örök élet viszont már változhatatlan, Istenben végleg megnyugodott élet. A harmadik születés A harmadik születés az az esemény, amikor a szorosan vett vallás világába születünk bele. A misztika világa ez, mely a közhiedelemmel ellentétben nem zavaros látomások, parapszichológiai jelenségek összessége, hanem, eleven, személyes kapcsolat az élô Istennel. Az evangélium világa, amely magában foglalja az erkölcs világát, de azt úgy teljesíti be, hogy egyben túl is haladja. Amikor Nikodémus, a tudós zsidó rabbi zseniális naivitással megkérdezi Jézustól: ,,Hogyan születhetik valaki, mikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe, hogy újra szülessék?'' (Jn 3,4), Jézus nem utasítja el ezt a képtelen felvetést, mert igenis, abba a mélységbe kell leszállnia az embernek, ahol a psziché ,,emlékezik'' a születésre, mert majdan az emberi létezésnek legmélyebb mélységeiben megy végbe az az újabb születés, mely a Szentlélekben történik, aki egy szűk kapun át az Atyaistenhez vezet. A szent keresztségben Istenbe születünk bele, abba az Istenbe, aki öröktôl fogva gondolt ránk, és akinek ezt az örök szeretetét tapasztaltuk meg az anyai szeretet mintegy szentségi voltában az anyaméhen belül. Jézus nem utasítja el Nikodémus hivatkozását, ám nemet mond a bűnbeesett ember legnagyobb vallási kísértésére, melyet ôsi mítoszok fogalmaznak meg: hogy az ember vissza akar térni a paradicsomi állapotba, az aranykorba, vissza egy ôsi egységbe, az anyaméhbe. Az Istentôl bűnében elfordult, bukott ember alapvetôen téves irányultsága ez a visszavágyódás; a kinyilatkoztatást adó Isten ezzel szemben mindig egy új világba, egy magasabb létezési fokra hív, Ábrahámtól kezdve az evangéliumokon keresztül a Jelenések könyvéig. Az erkölcstelen ember ketrecnek érzi a Tízparancsot, ki akar törni belôle. Az eredmény: a szabadság látszata alatt most válik csak igazán fogollyá, elveszíti életét, és egész léte értelmetlenségbe fullad. A misztikus viszont a Krisztus által Istennel visszaállított élô kapcsolatba helyezi élete súlypontját, a parancsok vasrácsaival keretezett szűk világ fölfelé nyílik meg elôtte, és a végtelen, örök élet élô valósággá válik számára. Ez a misztika nem a valós emberi élettôl való menekülés, hiszen a hiteles Isten--ember kapcsolat a hétköznapokba, a konkrét feladatok teljesítésének világába küld vissza, de a kötelességteljesítést már nem a parancsok betűje irányítja, hanem a mögöttük rejtôzô Szentlélek, az ingyenes Szeretet, Isten legbelsôbb élete. Végigtekintve a három születésen, megállapíthatjuk, hogy mindhárom szűk kapun áthaladva valóságos halál leselkedik ránk. A testi születés azzal a kockázattal jár, hogy a magzat meghal. A második, az erkölcsi születés olykor az életünkbe kerülhet, például amikor valaki inkább választja a halált, mint hogy kapható volna a hazugságra, a paráznaságra vagy egyéb, lelkiismeretével ellenkezô dologra. Ez nem a kereszténység meggyôzôdése csupán, az ókortól kezdve napjainkig akadnak ,,profán vértanúk'', akik meggyôzôdésükért készek az életüket is feláldozni. Végül az Istennel való személyes kapcsolatra való születés is halállal fenyeget, s ehhez még nagyobb ,,bátorság'' kell, mint az elôbbiekhez. Avilai Szent Teréz szavaival: ,,A tökéletlen embernek nagyobb bátorságra van szüksége ahhoz, hogy a tökéletesség útjára lépjen, mint a vértanúsághoz''. Krisztus kinyilatkoztatja az Atyát, vagyis feltárja a bűnben Istentôl elvadult embernek, hogy a semmibôl a mindenséget teremtô Isten nem más, mint végtelenül szeretô Atya, és arra szólít, hogy bízzuk teljesen erre a mindenható és végtelenül jó Atyára magunkat, úgy, ahogy ô merte rábízni magát életében és halálában egyaránt. Húsvét hajnalán ez a jézusi bizalom és egyben az emberiség ôsbizalma nyert egyértelmű igazolást. A keresztény reménység nem más, mint annak igazolása, amit a különbözô születésekben az ember megtapasztal. A remény nem engedi meg a vakmerô bizakodást, sem pedig a kétségbeesést. Felelôsek vagyunk a reménységért. Együtt kell működnünk a Szentlélekkel, a remény Lelkével, hogy eljuthassunk arra a reménységre, amely már nem csal meg. ======================================================================== Az emberi reménység üdvtörténete Az ôsbűn, mint az emberi reménység gyökereinek sérülése Az áteredô bűnt, vagyis az ôsi Isten--ember kapcsolat megsérülését s az ebbôl fakadó alapvetô emberi sebzettséget nem tagadhatja más, csak az, aki minden nyilvánvalóság ellenére megmarad egyfajta naiv optimizmus önámításában. Ádám bűnének figyelembevétele nélkül minden, az emberre vonatkozó megállapítás sántít, nem teljes, nem reális. Hogy volt eredeti, ártatlan Isten--ember kapcsolat, és hogy az sérült meg az ember bűne miatt, az abból is nyilvánvaló, hogy van bennünk egy alapvetô, totális bizalomra, reménykedésre való hajlam, amely pusztán rációval, értelemmel -- a krisztusi kinyilatkoztatás nélkül -- nem igazolható, s amelyre mégis inkább érdemes hagyatkozni, mint -- a bűn következtében egyébként is elhomályosult -- értelmünkre. Lássuk csak az ember bűnbeesésének következményeit a bizalom, a remény vonatkozásában. ,,Az ember és az asszony elrejtôztek az Úristen elôl a kert fái között. De az Úristen hívta az embert és így szólt hozzá: Hol vagy? Ô így válaszolt: Hallottam lépteidet a kertben, s féltem, mert mezítelen vagyok, tehát elrejtôztem.'' (Ter 3,8-10) A darabokra robbant ôsbizalom törmelékei között járunk. Az ember a bűn elkövetése elôtt Isten gyermekeként élt, anyagi, biológiai és személyes létezését mindenestül rábízta. A bűnbeesés után azonban e bizalom helyébe a rettegô félelem lépett, mert a bűn hármas roncsolást végzett az emberben. Mindenekelôtt az ember Istenrôl alkotott képe torzult: ,,Félek tôled''. Pontosan ez, az egzisztenciális, végsô reménység e legnagyobb sérülése volt az ôskígyó célja, amikor az emberre féltékeny Isten képét sugallta az elsô emberpárnak: ,,Isten jól tudja, hogy amely napon a gyümölcsbôl esztek, szemetek felnyílik, s olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat.'' (Ter 3,5) Úgy tüntette fel Istent, mint az ember egyéni kibontakozásának, személyes autonómiájának akadályozója lenne. E helytelen istenkép -- mely minden emberi kétségbeesés mélyén megtalálható -- majd azáltal lesz kijavítva, hogy a megváltás egyik lényeges mozzanataként Jézus kinyilatkoztatja az Atyát, a végtelenül jó, a mindenhatóságát az ember iránt irgalmasságában kimutató Istent. Istenképünket nyilvánvalóan befolyásolják a minket körülvevô emberekrôl szerzett benyomásaink, mindennél inkább a szüleinktôl kapott kép. Érdemes elolvasni V. Gheorghiu gyönyörű visszaemlékezéseit, melyben apját, az ortodox papot a szentség és tisztaság ragyogásában az Atyaisten élô képének, ikonjának látja. Ezt az ôseredeti képet azonban nagyon sokunkban felváltja egy torz, hatalmi istenkép, amely hamarosan kiöli szívünkbôl a reményt. Márpedig az embernek végleg meg kell kapaszkodnia a létezésben, egyébként ,,leesik''. Az orvosok bizonyos határig tudják kezelni a depressziót, a pszichológiai összeomlást, ám igazi gyógyulást nem adhat más, csak ha a beteg megkapaszkodhat valakiben, aki ôt feltétel nélkül és végtelenül szereti. Ha az ember legmagasabb rendű létezési módjában, a személyes létben nincs végleges megnyugvást adó kapaszkodója, ha az egymásba kapcsolódó emberi láncszemek sora csak a levegôben lóg, s nincs egy abszolút rögzített pont, amelyen az egész függ, akkor az embernek vége. A bűnnel az ember önmagáról alkotott képe is roncsolódott: ,,Mezítelen vagyok.'' A bűnbeesés elôtt az ember számára az a tény, hogy ô csak teremtmény, nem okozott szorongást. Azóta viszont igen sokan azért veszítik el végsô reménységüket, mert magukat méltatlannak, alkalmatlannak tartják az Istennel való barátságra. Pedig Isten nem ilyen vagy olyan tulajdonságainkért szeret minket, nem teremtett voltunk gazdagsága vagy szegénysége miatt, hanem személyünket szereti, vagyis minket, magunkat, még a bűnbeesés után is. Azt a legnehezebb elhinni, hogy én, a bűnös és értéktelen ember szeretetre méltó lehetek Isten számára. (Ez a jelenség önmagában is bizonyítja, hogy volt ôsbűn.) Szent János írja: Hittünk a szeretetben. (1Jn 4,16) E hit nélkül az embernek nincs, nem lehet végsô reménysége. Mindennek betetôzéseképp e két sérült kép, az Istenrôl és az önmagunkról alkotott helytelen kép egymáshoz is torz módokon viszonyul. Az egyik lehetôség, hogy eleve lehetetlennek tartja a kapcsolatot Isten és az ember között -- ezt az álláspontot képviseli az agnoszticizmus, a materializmus és mindenfajta ateizmus. A másik változat az ellenkezô véglet: az Istent és az embert azonosítja, mint a különbözô gnosztikus irányzatok, köztük korunk szupervallása, a New Age. Mindkét variáció esetében reménynélküliség az ember sorsa, és elviselhetetlen személytelenség. Eredetileg, a bűn elôtt és Isten örök tervében a teremtett létezés, a biológiai élet és a személyes lét az emberben egységet alkotott: a magasabb rendű az alacsonyabba ágyazódott, s így az alacsonyabb szintűben is benne ragyogott a teljesség. A ferences Boldog Duns Scotus János megfogalmazását követve tehát Ádám mintegy szemlélte a létezést, a teremtményi lét szédítô nagy ajándékát. Ádám persze nem volt sem filozófus, sem teológus, látomásai sem voltak, csak egyszerűen és természetesen felfogta a létezés üzenetét, mert ártatlanságában tökéletesen értette a szeretet nyelvét. Így például amikor evett, az evésben is érezte, átélte a Teremtô szeretetét. Évával való házastársi egyesülésében is a teremtett lét, vagyis az Istenhez való abszolút és kizárólagos tartozás ragyogott, és Évával való kapcsolata az Istennel való egyesülésében sem halványult el. Csak ennek fényében érzékeljük, micsoda rettenetes rombolást végzett a bűn az ember önfenntartási és fajfenntartási ösztönében. Az ártatlan ember tehát biológiai életében sem volt profán. A bűn elôtt nincs is értelme külön szakrális és profán világról beszélni, mert minden szent volt, az egész létezés. Csak a bűn óta, a bűn miatt hasadt ketté a világ szakrálisra és profánra. (Isten szent Fia megtestesüléséig maga is elfogadja a szakrális és profán határozott szétválását a bűnbeesett ember világában, mint a bűn szükségszerű következményét: ,,Amikor az embert elűzte az Éden kertjétôl keletre, odaállította a kerubokat, és a fenyegetô tüzes kardot, hogy ôrizzék az élet fájához vezetô utat.'' (Ter 3,24) Ezt a kettôsséget majd a Megtestesülés szünteti meg, amikor a második isteni személy, Jézus Krisztus testében Isten az egész emberi létezést és így az anyagi univerzumot is újból a szentségbe vonja.) Már az elején láttuk, hogy amennyiben a magasabb rendű létsík sérül, az egész emberi létezés széthullik. Nem véletlen, hogy a kísértô éppen a személyes szférát, az ember legmagasabb rendű életszintjét kezdi ki, amikor arra veszi rá Ádámot és Évát, hogy ne bízzon Istenben, hanem maga vegye kezébe a sorsát. (Az csak csalétek, hogy evésre biztatja ôket: a testi kísértés mögött az Istentôl való elszakításnak, s ezáltal a személyiség egységének megbontásának szándéka áll.) Az ôsbűn eredménye a széthullás: a személyes szint különvált a létezés titkától és a biológiai élettôl. A személyes létezés szintjén az ember örök szeretetre vágyik, vagyis élô vízre, amely a szívébôl fakad, s amely örökre csillapítani képes a szomjúságát. A bűn következtében a személyes és örök Istentôl elszakadva azonban az ember elvesztette kapcsolatát a forrással, s ezért biológiai szinten próbálja meg újra és újra csillapítani örök és e földi életben kielégíthetetlen vágyait. (A széthullott emberi természet Jézus Krisztusban gyógyult meg, bennünk pedig a megszentelô kegyelem gyógyítja. Ez a gyógyítás lehetôvé teszi, hogy az ember visszanyerve eredeti integritását olyan kapcsolatba lépjen embertársával, amely -- minthogy az isteni létezés erôterében áll fenn -- soha el nem múlik.) A Szentírásra figyelve az ôsbűnt úgy is meg lehet határozni, mint az Istenbe vetett bizalom alapvetô sebzettségét. Az ember teremtésérôl szóló szövegben kétszer is említi a Biblia az ember uralkodásra teremtettségét. ,,Isten megteremtette az embert, hogy uralkodjék a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok és az összes csúszómászó fölött, amely a földön mozog'', illetve ezt a parancsot adta neki: ,,Hajtsátok uralmatok alá a földet!''. Ez a parancs abban az állapotban hangzott el, amikor az ember még barátságban élt Istennel, felhôtlen, gyermeki bizalommal volt iránta. A föld, azaz a teremtett világ egésze Isten jegyesi, baráti ajándéka az embernek. Ha egy jegyesi, baráti, gyermeki viszony sérül vagy megszakad, az ajándéknak, amely abban a kapcsolatban született, azt a kapcsolatot jelzi, szimbolikusan fenntartja és táplálja, nincs többé semmi értelme. Elviselhetetlen lesz, mert elveszíti rendeltetésének értelmét és profanizálódik, ám ebben a profanizált állapotában is, puszta létével a szakralitásra, a megtört szeretetkapcsolatra utal. Egy ajándék ajándék jellegétôl megfosztva érthetetlen, vádoló és kínzó valóság, amely ugyanakkor arra ingerel, hogy ne ingyen, szeretetbôl kapott értéknek tekintsük, hanem jogos tulajdonunknak, amit erônek erejével is megszerzünk, illetve megtartunk magunknak, vagy pedig értéktelen ócskaságnak amit mielôbb eldobunk. A bűnbeesés elôtt az embernek eszébe sem jutott, hogy Istenben vetélytársat lásson. Isten maga az ember legfôbb java volt, az ember pedig Isten dicsôsége a kozmoszban. Az ôsbűn óta azonban az ember birtokharcot folytat Isten ellen, illetve embertársa ellen. Az utóbbit Isten maga mondja ki Évának, mint az elôbbi szükségszerű következményét: ,,Vágyakozni fogsz férjed után, ô azonban uralkodni fog rajtad.'' (Ter 3,16) (Majd csak Krisztus, Isten megtestesült Fia hoz gyógyulást azzal, hogy lerontja a bűn által emelt válaszfalakat és Szentlelkét kiárasztva mindent újra egyesít. Szent Pál ezért jelentheti ki: Minden a tiétek, ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Atyáé (1Kor 3,23), és: Krisztusban nincs többé rabszolga és szabad, férfi vagy nô (Gal 3,28). Nem forradalom segít a társadalmon, hanem a megszentelô kegyelem és a belôle fakadó új testvéri szeretet.) Az ember a bűnbeesés elôtt is dolgozott, ám az, hogy munkája fáradságos és sokszor hiábavaló, az a bűn következménye (lásd Ter 3,17- 18). Az ember kezdetben mintegy szemlélte a létezést, a bűnbeesés után azonban a teremtés létezésének ragyogása elhalványult elôtte, s már nem közvetítette számára egyértelműen a Teremtô szeretetét, így az ember szemlélôdése is megromlott: önszemléléssé, nárcisztikus öntetszelgéssé és módszeres ürességteremtéssé fajult. A legnagyobb sérülés azonban a kettô kapcsolatának megromlása: a munkából hiányzik a szemlélôdés, a létezés titkával való szüntelen szembesülés, a szemlélôdésbôl pedig a teremtô Istennel való együttműködés. A gyógyulás útja csak a kettô újbóli összekapcsolása lehet. Ora et labora! -- az ôsi szerzetesi jelmondat jól kifejezi, hogy hiteles keresztény élet nincs imádság, szemlélôdés és munka nélkül. (Jellemzô, hogy a pszichés megbetegedések gyógymódjai között ott van a munkaterápia és a sokféle meditációs gyakorlat.) A munka akkor nyer igazi értelmet, ha a Teremtôvel együttműködve, Jézus Krisztussal egységben végezzük, a szemlélôdésnek pedig akkor lesz valódi tartalma, ha a végsô igazságot; Isten megtestesült szeretetét, Jézus Krisztust szemléljük. Ez a felismerés Názáretbe, a Szent Család otthonába vezet bennünket, ahol eredeti fényben ragyog a munka és a szemlélôdés, ahol gyógyul az emberi meghasonlottság és reményvesztettség. Isten elsô művének, a teremtésnek bemutatását ezekkel a szavakkal zárja a Szentírás: És elkészült a föld és az ég minden benne levôvel együtt. Isten a hetedik napon befejezte művét, amit alkotott. A hetedik napon megpihent a munkája után, amit végzett, Isten megáldotta, megszentelte a hetedik napot, mert azon megpihent az egész teremtô munkája után. (Ter 2,1-2) Ezzel a kijelentéssel a szentíró egyben Izrael hetente visszatérô ünnepét, a szombatot is megalapozza. A szombat pedig nem csupán szünnap, hanem valóban ünnep. Még szó sincs a Messiás eljövetelérôl, sem az örök életrôl, mégis jelen van az Istennel való közös létezésmód ígérete. A Szentírás elsô lapjain Isten meghívja az embert arra a nyugalomra, amely az ô sajátos létmódja, meghívja az ünnepre. És Isten utolsó műve, az idôk végén megvalósuló újjáteremtés nem más, mint az örök ünneplés kiteljesedése, a Bárány menyegzôjének kiáradása az egész teremtésre. A két nagy mű és a két ünnepre hívás között pedig ott van az emberi történelem, amelyet megjelölt a bűnbeesés, vagyis az ünneprontás, és a megváltás, vagyis az ember ünnepének helyreállítása, sôt még csodálatosabb megújítása. A számos szentírási részlet közül, mely az ember megrontott ünnepét mutatja be, Baltazár király lakomáját vegyük például (lásd Dán 5,1-- 6,1). Ez az ,,ünneplés'' a Bárány menyegzôjének karikatúrája, és így az egész emberi lét megrontása. A bűnbeesett ember maga rendezte lakomája három lényeges ponton tér el az ember számára készített isteni lakomától. Baltazár lakomáját, az ember megromlott ünneplését -- de nemcsak ünneplését, hanem egyéni, politikai, gazdasági, társadalmi életének minden területét -- az orgia, a bálványimádás és a profanizáció jellemzi. Ez a három jellemzô vonás megfeleltethetô a Szent János elsô levelében szereplô test kívánságának, szemek kívánságának és élet kevélységének (lásd 1Jn 2,16) amely azonban visszautal a bűnbeesés történetére, ahol ezt olvashatjuk: Az asszony látta, hogy a fa élvezhetô (ez a test kívánsága), tekintetre szép (ez a szemek kívánsága) és csábít a tudás megszerzésére (ez az élet kevélysége). (Ter 3,6) A bűnbeesett ember kialakította civilizáció, kultúra és vallás a hármas kívánság uralma alatt van. A hármas kívánság igazi gyökere, az ünneprontás lényege az idololátria, a bálványimádás, amely nem más, mint az ember önimádása, hiszen a bálvány projekció (önkivetítés): az ember végtelenre rendelt vágyainak önmagukba való visszacsavarodása. A sátán azt mondja: legyetek olyanok, mint az istenek, azaz Isten nélkül váljatok isteni lénnyé. Az ember így tulajdonképpen kivonja magát a teremtés rendjébôl, amely az isteni ajándékozás rendje, és kisajátítja a teremtett világot, miközben profanizálja. Az ilyen lelkülettel rendezett ünnep mindig orgiává fajul, mert elveszítette az Abszolútumhoz, a Végtelenhez való vonatkozását. Az ember ünnepének megbetegedése pedig az ember egész történelmének s minden vonatkozásának torzulását hozza magával, mert elveszítette a reménységét, tehát nincs jövôje. Az ember állattá változik, mint Nabukodonozor király, aki füvet legelt, mint az állatok. Az igazi ünneplésben az ember kilép önmagából, hogy másokért éljen a szeretet eseményében. A megromlott ünneplésben azonban ez az eksztázis elferdül, az ember nem fölfelé, az Isten felé lép ki önmagából, hanem lefelé, az animalitásba. A szeretetben történô eksztázisra ,,a Lélek józan mámora'' jellemzô, az orgiára a tudatvesztés, a mindenségben való feloldódás vágya, az öröm helyett a gyönyörérzésre törekvés, s ennek következményeként a legtökéletesebb izoláció, a legsivárabb magány (mert míg az öröm megosztható, a gyönyör nem), s végül a másnaposság. A másnaposság ténye mutatja, hogy nem igazi ünneplésrôl van szó, mert az igazi ünnep visszaküld a teremtés művének folytatásához. Az ünneplés nem más, mint együttlét azzal a Teremtôvel, aki a teremtésbôl részt adott, mondván: ,,Hajtsátok uralmatok alá a földet!'', és ugyanakkor meghívott az ô életébôl való részvételre. Az orgia a reménytelenség kifejezése. Az ember miután kisajátította magának a teremtést, kivette az isteni ajándékozás kontextusából, végül íztelennek érzi az egészet. A reményvesztett ember igazi ünnepét nem adhatja vissza más, mint Jézus Krisztus, aki az emberi ünneplés Megváltója is. Jézus Krisztus életében a legmélyebb vonatkozás az Atya, életének legnagyobb eseménye az Atya imádása. Az idololátria helyett megjelenik az emberiség történelmében a legtisztább adoráció. Nem meglepô, hogy nyilvános működését -- János evangéliuma szerint -- egy menyegzôn, Kánában kezdi, s önmagát Vôlegényként határozza meg. Benne és vele az Atya tiszta imádása kezdôdött meg a földön, az idololátria helyett az igazi eksztázis, a profanizáció helyett a világ konszekrációja. ======================================================================== Az Ószövetség reményének beteljesedése Krisztusban Az Ószövetség minden nagy alakja egy bizonyos vonatkozásban messze túlhaladta magát az Ószövetséget, mert ebben az egy bizonyos vonatkozásban úgy kapcsolódtak az élô és személyes egy Istenhez, hogy messze maguk alatt hagyták a földet, az emberi értelem érveit, s mindazt, amit az ember megérthet, akarhat és egyáltalán felfoghat. Ez az ,,egy bizonyos vonatkozás'' pedig a remény, amellyel senki és semmi másba nem kapaszkodtak, egyedül az élô Istenbe. A korabeli teológiát elhagyva egyedül Istentôl mint Teremtôtôl várták életük megoldását, amit senki mástól nem várhattak, de még eddigi istenismeretükbôl sem következett. Nem az anyagot, a világot, az embert tekintették végsô valóságnak, hanem egyedül Istent. Nem azért kezdtek remélni az örök életben, merthogy az embernek van, úgymond, egy halhatatlan, szellemi része: a lélek, hanem mivel Isten teremtô, és ez a teremtô Isten szeretetkapcsolatra hívja az embert a maga teljes emberségében. Ilyen egész egzisztenciájával Istenbe kapaszkodó, ha kellett, akár a látható és tapasztalható világgal szemben is egyedül Isten ígéretére, szavára építô ember volt mindenekelôtt Ábrahám, akivel kezdôdött az Ószövetség, s aki ugyanakkor messze túlmutat az Ószövetségen. Hitünk atyja ô, nem abban az értelemben, hogy tôle kaptuk volna az Istenre vonatkozó dogmatikus megfogalmazásokat, hanem abban az értelemben, hogy tôle tanultuk meg, mit jelent minden emberi remény, illetve reménytelenség ellenére hinni és remélni az élô Istenben. Ábrahám hite életének két pontján áll példaként elôttünk: elôször akkor, amikor Isten szavára hiszi, reméli, hogy fia születik, bár ez a maga és felesége elôrehaladott kora miatt emberileg lehetetlen, másodszor pedig akkor, amikor Isten szavára kész feláldozni Izsákot, egyetlen fiát, aki által az isteni ígéretek testileg megvalósulhatnának. Nem az számára az igazi megpróbáltatás, hogy túl kell haladnia saját fia iránti szeretetét, nem is az, hogy Isten ellentmondani látszik saját tervének, mikor a maga által ajándékozott gyermek halálát kívánja, hanem hogy azt akarja, Ábrahám a rá vonatkozó isteni ígéretek egyetlen emberi garanciáját vesse el magától. És Ábrahám képes volt erre! Amikor Isten szavára kinyújtotta kezét, hogy feláldozza Izsákot, akkor ezzel Ábrahám számára meghalt Izsák és Izsák számára Ábrahám. De amikor Isten angyala rászólt az égrôl: ,,Ne nyújtsd ki kezedet a fiú felé, és ne árts neki. Most már tudom, hogy féled az Istent és egyetlen fiadat sem tagadtad meg tôlem'' (Ter 22,12), akkor Izsák feltámadt a halálból Isten számára és Ábrahám számára egyaránt. Ezért mondja Szent Pál, hogy Ábrahám hitt a holtak feltámadásában (lásd Róm 4,17). Nem kifejezetten, mint mi, keresztények, de bennfoglaltan hitte, hogy aki az ígéreteket tette, mindenhatóságában akkor is gondoskodik ezek teljesülésérôl, ha az, akihez kötötte ôket, valamiképp meghalna. Az Ószövetség következô nagy reménykedôje Dávid király. Gyilkossággal összekapcsolt házasságtörését más korabeli királyok (és a hatalmasok azóta is) legfeljebb bocsánatos bűnnek tekintették volna, ô azonban szívére veszi, és mélységes bűnbánatot tart. Ráébred arra, hogy a bűn az emberi egzisztencia mélyét fertôzte meg: ,,Íme, gonoszságban fogantattam, és bűnben fogadott engem anyám.'' Felismeri, hogy emberileg reménytelen a helyzete, s ekkor Isten színe elôtt állva, bizonyára a Lélek sugallatára megtalálja az alkalmas szót: ,,Tiszta szívet teremts bennem, ó, Isten!'' (50. zsoltár) Teremteni csak Izrael Istene tud. Ezen a ponton Dávid király Jézus Krisztus evangéliumát készíti elô. Szent Pál beszél majd arról, hogy semmi sem számít, csak az ,,új teremtmény'' (vö. Gal 6,15). Jeremiás próféta is a mi keresztény reményünk elôfutára, amint meghívásában felfedezi Isten öröktôl való kiválasztó szeretetét. ,,Mielôtt megalkottalak anyád méhében, már szerettelek. Mielôtt megszülettél volna, fölszenteltelek.'' (Jer 1,5) Belepillant az Isten ember iránti szeretetének titkába, amely független az ember viszontszeretetétôl. Felismeri, hogy nem az ember váltotta ki Istenbôl az abszolút személyes szeretetet, hanem mindenestül Isten a kezdeményezô, aki minden érdemünk nélkül, feltétlenül szeret. Ezért meglátja az új szövetség ígéretét (lásd Jer 31). Jób az Ószövetség következô, a remény szempontjából nagy alakja, jóllehet költött személy, az igaz izraelita szimbóluma. Nem érti, miért zúdul rá a szenvedés, de visszautasít minden ideológiai magyarázatot, még a vallási elméleteket is, s teljes erejével csak Istenbe kapaszkodik. Reménységének semmi más alapja nincs, csak az, hogy Isten teremtô, vagyis mindenható és végtelenül jó. Ott kezdôdik, ott kezdôdhet az igazi reménység, ahol felkiáltunk: most aztán abszolút semmit sem értek Istenbôl. Ô maga rombolta le, illetve engedte leomolni azt, amit parancsára építettem, amibe reményemet helyeztem. Igen, mert a reményt nem valamibe vagy valakibe, hanem csak és kizárólag ôbelé kell vetni, éspedig azzal az egyedüli megokolással, hogy az Úr teremtô, halottakat feltámasztó, végtelenül jó Isten. A reménytelenség, az abszolút lehetetlenség és az Istenbe vetett remény valóságához érkeztünk el. Az Ószövetség jeles alakjainak reményét nem igazolhatja más, mint Jézus valóságos halála és feltámadása. Mert Izsák nem lett ténylegesen feláldozva, nem temette el Ábrahám, és Isten nem támasztotta fel megdicsôült testben. De Ábrahámtól Isten olyan hitet követelt, amely hit erôterében majd kétezer év múltán elküldheti szent Fiát áldozati bárányul, hogy ôt valóságos halála után valóságosan feltámaszthassa. Ezt ünnepeljük minden szentmisében, ez egész vallási életünk forrása és csúcspontja, ez a keresztény remélô és szeretô hit középpontja. Mindezek után meglepô, hogy az evangéliumokban mindössze kétszer fordul elô a ’remél’ ige (mindkétszer Szent Lukácsnál). Elôször Heródes hamis várakozására vonatkozik, aki, mikor a perbe fogott Jézust Pilátus hozzá küldi, ,,igen megörült. Már régóta szerette volna ôt látni, mert sokat hallott róla, és azt remélte, hogy valami csodát tesz szeme láttára.'' (Lk 23,8) Jézus pedig csalódást okoz neki, mert nem tesz csodát a kedvéért, de még csak szóra sem méltatja. Elsô pillantásra talán banálisnak és merô véletlennek tűnhet a ’remél’ ige itteni szerepeltetése. De gondoljunk csak bele, hogy Jézus nemcsak Heródesnek, hanem mindenkinek csalódást okozott a környezetében, aki valami kevesebbet várt tôle, mint a valódi megváltást, az üdvösséget. (Csak az egészen kicsinyek szíve hordozott nem emberi képzetekbe beöltöztetett, valóban Istenre nyitott reményt, mint a szintén Lukácsnál szereplô Simeon és Anna.) Az utolsó vacsorán mondja az Úr: ,,Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek.'' (Jn 14,1) Ugyanazzal a hittel, ugyanazzal a reménnyel! Még az apostolok is kudarcot vallottak a reményben az Úr szenvedésének idején. Csak az nem veszítette el a reményt, aki ott állt a kereszt alatt Máriával: János. És az nyerte vissza a reménységet, aki keserves sírással siratta meg bűneit: Péter. Másodszor a ’remél’ ige Jézus feltámadása után hangzik el, az emmauszi tanítványok ajkáról: ,,Mi azt reméltük, hogy ô váltja meg Izraelt.'' (Lk 24,21). Amikor a két Jeruzsálembôl Emmauszba tartó tanítvány mellé társul a feltámadt Jézus, és megkérdezi ôket: ,,Mirôl beszélgettek itt az úton?'', azok elszomorodnak. Ez az elszomorodás szükséges a húsvéti, a krisztusi remény megszületéséhez. Az apró emberi reménykedések útja nem torkollhat csak úgy a húsvéti reménységbe, hiszen köztük a kereszt botránya, Jézus halálának és a temetésének szakadéka tátong. Nagypéntek éjszakája és Húsvét hajnala között nincs más folytonosság, csak maga Krisztus: a történelem Jézusának és a hit Krisztusának azonossága. ,,Azt reméltük, ô váltja meg Izraelt.'' Milyen módon is? Talán politikai, talán vallási eszközökkel, elképzelésük szerint mindenesetre életben kellett volna maradnia, hogy gyôzzön és a megváltást megvalósítsa. Maga a tény, hogy meghalt, mindezeknek a reményeknek a teljes és végleges szertefoszlását jelentette. Jézus válasza az egész Szentírás átfogó olvasata: ,,Vajon nem ezeket kellett szenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen az ô dicsôségébe?'' Hallatára a tanítványok szíve lángolni kezd, majd a fogadóba betérve az utolsó vacsora mozdulataival Jézus végképp feltárja nekik halálának értelmét, hogy ez a halál nem kudarc és vereség, hanem engesztelô áldozat, mely egyszer s mindenkorra szabadulást szerzett az embernek a bűnbocsánat erejében. Jézus kezén, mellyel megfogja és megtöri a kenyeret, ott a szegek nyoma. Felismerik, hogy a megfeszített Jézus azonos a dicsôséges, örökkön élô Krisztussal. Ô az Emmánuel: velük van az úton s a vendégfogadóban, és most már velük van mindenütt, ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ô nevében. Visszatérnek hát Jeruzsálembe az apostolok közösségébe, ahol teljessé válik a hitük, mert az Úr az eleve hitelesített tanúnak, Simon Péternek is megjelent. (Az emmauszi tanítványok útja a szentmisét ünneplô Egyház belsô útja is. A világból jövünk szárnyszegett reménységgel, és egyszer csak hozzánk társul Jézus. Az igeliturgiában az ô szentségi jelenlétében olvassuk az Írásokat, melyeknek ô a kulcsa és megmagyarázója. Majd asztalhoz ülünk vele, s az Eucharisztia liturgiájában felidézzük az ô áldozatát, megünnepeljük halálát és feltámadását a tanítványok ünnepi közösségében. Itt válik a szertefoszlott remények keserű útja a boldog és csalhatatlan reménység útjává. Ezért kell nagyon vigyázni a liturgia tisztaságára. Amennyiben nem Jézus a liturgia legfôbb cselekvô alanya, amennyiben elvesszük tôle a lehetôséget, hogy ô szóljon a Szentírás igéje és ô cselekedjen a szent misztérium megjelenítése által, s helyette mi kezdünk beszélni, mi kezdünk tenni-venni, vége a reménységnek. A legjóindulatúbb szándék is árt, amely meg akarja magyarázni a misztériumot. A misztériumot nem megmagyarázni kell, mindenestül értelemmel megérteni sem kell, hanem részt kell venni benne, hittel figyelni rá, megnyílni számára, felismerni és megvallani. Csak így nôhetünk fel a boldog reményhez, az Istentôl jövô reménység alapjához.) Jóllehet a ’remél’ szó csak kétszer fordul elô az evangéliumokban, ez korántsem jelenti azt, hogy a remény ne lenne Jézus tanításának fontos témája. Ellenkezôleg: a keresztény értelemben vett remény éppenséggel mélyen Jézus igehirdetésében gyökerezik. Elég, ha igazolásul csak tanításának központi magját, költôien megfogalmazott foglalatát és sűrítményét, a nyolc boldogságot említjük (lásd Mt 5,3-12). Azok, akik kétezer évvel ezelôtt Palesztinában hallgatták Urunk ajkáról ezeket a boldogságmondásokat, tanúi és részesei lehettek annak, amint Jézus egy soha nem sejtett jövôt nyitott meg elôttük. Olyan lehetett ez, mint amikor az életfogytiglanra ítélt raboknak valaki minden elôzetes bejelentés nélkül egyszer csak szabadulást hirdet. E meghirdetés pillanatában ugyan még be vannak zárva, de lelkükben már beköszöntött a szabadulás. Az egész Krisztusba vetett hit, az egész keresztény egzisztencia leglényegesebb valóságát érintjük itt. Az a feszültség, amely a boldogságmondások elsô tagmondatában leírt negatívum és a második tagmondatában megígért abszolút jövô között fönnáll, a remény egyik legjellemzôbb vonása. A nyolc boldogság egyetlen kijelentése sem áll meg Urunknak a halálból való feltámadásába és az ô istenségébe vetett hit nélkül. A nyolc boldogság magyarázatának tehát abszolút kudarca a moralizálás, mintha Jézus csak egy új erkölcsi rendet hirdetett volna; a pszichológiai magyarázat, mely csupán Jézus szavainak szándékolt hatását vizsgálja egy szűk lélektani horizonton belül; illetve a politikai és a szociológiai értelmezés, mely megragad e kijelentések társadalmi vonatkozásainál. Itt ugyanis arról a jelenrôl és arról a jövôrôl van szó, amely a keresztény lét leglényegesebb valósága. A mindenkori jelen meg van jelölve a sírással, az éhezéssel és szomjazással, az üldöztetéssel, és oly sok minden mással, ami szenvedést okoz. Az ember jövôje pedig a Krisztusban megmutatkozott és igazolt dicsôséges feltámadás. Jézus Krisztusban, az Istenemberben e jelen és jövô találkozik, s általa bennünk, keresztényekben is, akik a keresztséggel az isteni természet részeseivé lettünk, miközben továbbra is ebben a halállal megjelölt életben élünk. Jézusnak nem csupán a szavai, hanem tettei is az abszolút jövôre vonatkozó biztos reménység hordozói. Minden egyes csodája döntés az élet mellett, s diadal a halál fölött. Vele az élet jelent meg a földön s az egész kozmoszban (vö. 1Jn 1,2). Ismét csak egyetlenegyet említsünk csodái közül: a béna ember meggyógyítását (lásd Mk 2,1-12). Nemcsak testi épségét adja vissza ennek a szerencsétlennek, hanem bűneinek bocsánatát is megadja, új jövôt nyitva elôtte. A farizeusok és írástudók megbotránkoznak rajta, a körülállók szívében azonban nagy- nagy öröm és reménység ébred, hogy van végre valaki, aki ura az életnek. Ezen a csodán és Jézus összes többi csodáján is az örök reménység fundamentuma ragyog át. Minden csodája egyben jel is, mely egy nagyobb, fontosabb valóságra mutat: az örök, múlhatatlan és boldog isteni életre, amelyben remélünk, s amelyet benne nyerhetünk el a hit által. Nem csoda, hogy a négy evangélista közül egyedül Lukácsnál fordul elô a ‘remél’ szó, hiszen ô a remény nagy teológusának, Szent Pálnak a tanítványa. Szent Pál a damaszkuszi út után Jézus Krisztus fönséges ismeretének fényében tudta látni az Ószövetség nagyjait, és észrevette, hogy reményük Jézus Krisztusra mutat, s az ô megtestesülésében, illetve a húsvéti misztériumban teljesedik be. Agrippa király elôtt mondott védôbeszédében egyenesen azt állítja, hogy e miatt a reménység miatt vádolják az ôt üldözô zsidók (vö. ApCsel 26,6-9). Ugyanezt ismétli meg utolsó beszédében, római fogsága idején: ,,Ezt a bilincset ugyanis Izrael reménysége miatt verték rám.'' (ApCsel 28,20) Az ószövetségi kinyilatkoztatást adó Istent Pál a reménység Istenének nevezi (Róm 15,13), aki Jézus Krisztusban új utat adott nekünk saját magához: A Krisztusban való hit által van reményünk és biztonságos utunk Istenhez (Ef 3,12). De nemcsak Jézus Krisztus által van reményünk, hanem ô maga a mi reménységünk: Krisztus bennetek a megdicsôülés reménye (Kol 1,27), Reménységünk Krisztus Jézus (1Tim 1,1). A remény útja próbatételek sorozata. Minden és mindenki változik körülöttünk, változunk mi magunk is, a hívô ember azonban ahhoz ragaszkodik, ami örökkévaló, s ez megóvja a széteséstôl. Erre a Szentlélek erejében válik képessé, aki nemcsak a megtestesülés és a megváltás eszközlôje, hanem a végsô krisztusi remény létrehozója is. Ô támasztja bennünk a hitet, a bizalmat Istenben Jézus Krisztus által. Ô a szeretet Lelke, Krisztus bennünk lakásának Lelke, az örök élet záloga. Még ha szenvedés vagy más próbatétel vár is ránk, tudjuk, hogy a szenvedésbôl türelem sarjad, a türelembôl kipróbált erény, a kipróbált erénybôl meg remény. A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk ajándékozott Szentlélek által'' (Róm 5,4-5). Ebbôl ered az örvendezés és a derű. Legyetek örvendezôk a reménységben, derűsek a nyomorúságban, állhatatosak az imádságban. (Róm 12,12) Csak szilárdan és rendületlenül álljatok a hit alapján és el ne tántorodjatok az evangéliumi reménytôl, amelyet hallottatok. (Kol 1,23) Krisztus mint fiú áll háza élén. Az ô háza mi vagyunk, ha mindvégig állhatatosan kitartunk a bizalomban és a diadalmas reményben. (Zsid 3,6) Tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk hitvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette. (Zsid 10, 23) Hogyan lehet kitartani a reményben? Olvasva az Írásokat és okulva rajtuk egy szemlélôdô, elmélkedô élet folyamán. Mert: Mindazt, amit valaha megírtak, okulásunkra írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megôrzésére. (Róm 15,4) Így lehet tökéletesedni, elôrehaladni a reményben (vö. Gal 5,5). Mi a ,,már'' és ,,még nem'' feszültségében élünk. A keresztény remény egészen sajátos, mert azt várja, ami már Krisztusban véglegesen beteljesedett. A múlt soha nem sejtett vonatkozásba kerül a jövôvel. Az apostolok a múltban, Krisztus dicsôséges testi föltámadásában látták a jövôt, az egész kozmosz megdicsôülését. A világot és az embert érintô legnagyobb jelentôségű és legörömtelibb esemény már végbement, s hatásai a szentségekben minket is elérnek, a végsô kinyilvánulás azonban még elôttünk van. Ebben az értelemben megváltásunk még reménybeli (Róm 8, 24), s mi az örök élet reményteli örökösei vagyunk (Tit 3, 7). Az örök élet reménye (Tit 1,2) maga Isten, a szeretet. Amikor a hit megvallásáról beszélünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a hitvallás egyben mindig a remény megvallása is. A vértanúk és hitvallók életében látjuk ezt a legnyilvánvalóbb módon. A dogmatikus hit rendkívül fontos, mert tudni kell, kiben hiszünk, ám ez a hit mindig reményt is tartalmaz. Tételes hit nélkül még csak lehet élni ideig-óráig, de remény nélkül egy napig sem. Minden remény alaptalan azonban, ha nem abba kapaszkodik, aki nem csal és nem csalatkozhat. (Persze róla, akire a keresztény remény vonatkozik, az Írásokban gyökerezô szent dogmák adnak garanciát.) Szent Péter is buzdít a remény megvallására: Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységetekrôl kérdôre von titeket. De ezt szerényen, tisztességtudón, jó lelkiismerettel tegyétek. (1Pét 3,15-16) Az Istenbe vetett reménység az emberekbe vetett remény, bizalom alapja is: Erôs a belétek vetett reményünk, mert tudjuk, hogy nem csak a szenvedésben vagytok társaink, hanem a vigasztalásban is. (1Tessz 2,19) Ki volna ugyanis a mi reményünk, örömünk és dicsekvésünk koronája Urunk, Jézus Krisztus elôtt, eljövetele napján, ha nem ti! Hiszen ti vagytok a mi dicsôségünk és örömünk. (2Kor 1,7) Hirtelen egy új világba érkezünk. Amint a szeretetrôl gondolkodva és Szent Pál Szeretethimnuszára figyelve láthattuk, hogy nincs két szeretet: Isten és ember szeretete, hanem ha valós, igazi, hiteles szeretetrôl van szó, akkor ez a kettô egy, úgy a reményre vonatkozóan is megállapíthatjuk, hogy a másik emberben csak akkor remélhetünk, de akkor aztán igazán, ha ô egészen az Istenben remél. Végtelenül meg lehet bízni abban az emberben, aki végtelenül az Istenben bízik. ======================================================================== A remény erkölcstana A világ reményvesztett, de ezt önmagának sem vallja be. Hamis mennyországot gyárt, s azzal ámítja magát, hogy örök jövôje van. Csodareceptjeiben üdvösséget ígér, jóllehet magát ezt a szót nem használja, nehogy leleplezôdjék. Reklámjai kozmikus méreteket sejtetnek, az öröm eksztázisától ragyogó arcokat mutatnak, a leküzdhetetlen akadályok és áthághatatlan határok eltűnését ígérik, miközben egy fogkrémet vagy egy új mobiltelefont ajánlanak. Önmagukban e csodareceptek és reklámok akár komikusnak is volnának mondhatók, ám sajnos többrôl van szó, mint nevetséges hazugságról. Az üdvösség kérdése forog kockán, amely nagyobb tét, hogysem ne kellene nagyon is komolyan vennünk azokat a próbálkozásokat, amelyek azt sugallják, mi több, lépten-nyomon sulykolják, hogy az üdvösséget valamitôl: egy tárgytól, egy módszertôl, egy mechanizmustól kell várni, holott az üdvösséget csak személytôl remélhetjük, mert az üdvösség személyközi esemény, mégpedig olyan, amely magában foglalja az ember teljes és örök megmentését. Ezzel lehet játszani, de itt nem babra megy a játék. Senkinek nincs joga üdvösséget ígérni a földön, még profán értelemben sem, csak annak, aki megoldást tud kínálni valamennyi problémára, a fogyasztói társadalom termelôi és szolgáltatói azonban nemhogy valamennyi, de legtöbbször egyetlen problémára sem tudnak megoldást adni anélkül, hogy ne idéznének elô még többet és többet. Ugyanakkor az ember személyes élete teljes és örök megoldására vár. A vallások is ezért okozhatnak csalódást, mert a pogányság szerint az istenek mögött a sors van, a sors pedig néma bálvány. A filozófiák és szellemi irányzatok is mind csalódást okozhatnak, mert például a halál tényével szembesülve nem nyújtanak semmiféle távlatot. De még a kereszténység is csalódást okozhat, ha nem emelkedik fel személyes szintre, ha nem az ember totális megmenekülését reméljük Krisztustól, hanem csak receptet és csodaszert a földi élet jobb működtetéséhez. Mi személybe, az isteni személyekbe, a Szentháromság egy Istenbe vetjük reményünket. A keresztény hit a remény szempontjából is a legemberibb, leglogikusabb, mert Valakiben, és nem valamiben remél. Az a legtragikusabb, ha valaki ezt a végsô reménykedését saját magába veti. Nárcisztikus és megalomániás emberek és korok kísértése, hogy önmaga tehetségében tetszeleg anélkül, hogy számot vetne azzal, hogy minden képessége, tehetsége kevés legvégsô reménye teljesítéséhez. Sokszor teljes egzisztenciális összeomlás szükséges ahhoz, hogy ráébredjen, hogy az emberi létezés nem valamibe horgonyozódik bele, hanem Valakibe. Csak így lehet az embernek emberhez méltó reménye, s csak így lehet jövôje. Csak így lehet a kozmosznak is reménye, mert az egész mindenségnek csak az ember, az Istenben remélô ember által van jövôje. Mindez mélységesen érinti az erkölcs világát, melyben egyre nagyobb káosz uralkodik. Pedig a tíz Istentôl kijelentett szó, a Tízparancsolat a kinyilatkoztató Isten által teremtett emberi szívünkbe, ha homályosan is, már eleve bele van írva. A Mózes által kinyilatkoztatott parancsok tiltásaikkal az emberi reményt védik, pozitív tartalmukkal pedig a reménység forrását nyitják meg bennünk. I. Uradat, Istenedet imádd! Mivel az Isten imádásának legvégsô emberi cselekvése a totális önátadás, ezért az imádás a maga teljességében nyilvánvalóan a reménység ôsforrása. Az imádást kifejezô ôsi ’áhítat’ szavunk is erre utal, mely eredetileg az ’elalél’, ’elájul’ szavak rokona. Ahogy a csecsemô vagy a karon ülô kisgyermek biztonságban elalszik anyja ölében, mer elalélni a szülô iránti bizalomban, s ahogy Urunk, Jézus rábízta magát halála elôtt Atyjára, egész emberségét összefoglalva és az Atya kezébe helyezve (lásd Lk 23,46), úgy az imádásban az ember mindenestül Istenre hagyatkozik. Isten imádása, ha az nemcsak imaszövegek elmondása, hanem egész emberi egzisztenciánk átadása Istennek, minden esetben a reménység fölfakadását eredményezi. De hát nem éppen a reménységbôl, a bizalomból fakad az Istenre való ráhagyatkozás? Igen, de az még nem a reménység teljessége. Abból tudjuk ezt, hogy ha nem az élô Istenre bízza magát ilyenféle reménykedéssel az ember, hanem csak valamire, eszmére, emberi ideológiára, akkor elôbb-utóbb a kétségbeesésbe sodródik. Ha viszont Istenbe kapaszkodik, a paradicsomi állapot erôterébe kerül, Krisztus megváltásának húsvéti, pünkösdi teljességébe emelkedik. Aki csak imákat mond, az elkeseredhet, sôt akár az öngyilkosságig is sodródhat, de ha Istent úgy imádja, ahogy Ábrahám, ahogy a Szent Szűz imádta, s ahogy ezt az imádást Jézus beteljesítette, az biztosan nem jut el a kétségbeesésig. Minden áldott nap legalább egy pillanatig ilyen módon kellene imádni az Atyát. Igazából ez az elsô parancs is tiltással kezdôdik a Szentírás szövegében: Senki mást ne tekints Istennek, csak engem! (Kiv 20,3) Ha Istenen kívül bármihez vagy bárkihez kötôdünk ilyen odaadással, a szívünk megosztottá válik. A megosztott szívű ember pedig elôbb-utóbb el fog keseredni, mert élete elszakadt a reménység forrásától. Nem a forrásból merít, hanem poshadt ciszternavízbôl. A Szentlélek vigasztalása talán éppen abban áll, hogy rávezet arra, hogy Jézus által az Atyát valóban Atyának ismerjük el. Ez az imádás újszövetségi beteljesedése az elkeseredés, a csüggedés vége és a halhatatlan reménység kezdete. II. Isten nevét hiába ne vedd! Ennek a parancsolatnak elsôdleges és eredeti értelme nem az, hogy ne emlegessük fölöslegesen Isten nevét, hanem hogy ne éljünk vele vissza, ne űzzünk vele mágiát, ne mondjunk átkot vagy helytelen áldást. Isten nevét, Isten erejét nem szabad rosszra használni, mert ô mindenestül jó. A mágiában az ember degradálja Istent, és egyszerű energiaforrásként használja, saját elképzeléseinek megvalósításának szolgálatába állítva. Az efféle praktikákat az jellemzi, hogy a kezdeti óriási lelkesedést hamarosan a kiábrándulás, majd teljes reménytelenség és kétségbeesés váltja föl. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír errôl: ,,Bizalommal szabad és kell ráhagyatkoznunk a Gondviselésre, bármit is rejt a jövô. A jóslásnak mindenféle módját el kell utasítanunk. Horoszkópok kutatása, csillagjóslás, tenyérjóslás, sorsvetés és titkos jelek értelmezése, spiritiszta médiumok és látnokok tanácsának kérése, mindez hatalomvágyat rejt magában: azt a törekvést, hogy valaki hatalmat nyerjen az idô és a történések fölött. Ez ellentétben áll azzal a tiszteletteljes és szeretô félelemmel, amellyel egyedül Istennek tartozunk.'' (2115-2116.) A második parancsban a hagyomány természetszerűleg benne érti az istenkáromlás tiltását is. Aki Istent káromolja, az szívében kioltja a reményt. A káromlások mögött ugyanis a bűnbeesett embernek az a téveszméje húzódik, hogy azért a rosszért, ami ôt érte, végsô soron Isten a felelôs, és ezért ahelyett, hogy a rossz mögött is keresné az isteni bölcsesség és szeretet emberi értelmet felülmúló titokzatos akaratát, Istent hallgatólagosan vagy nyíltan gonosznak és rosszindulatúnak tartja. Ez viszont egészen nyilvánvalóan magában hordozza a bizalmatlanságot, hiszen lehetetlen egy gonosz, nekünk rosszat akaró istenségben bíznunk. Ha egy közösségben eluralkodik az istenkáromlás, az a közösség keserűvé, depresszióssá és önpusztítóvá válik. (És persze minél inkább azzá válik, annál inkább káromolja Istent -- ez a szó szoros értelmében ördögi kör.) Ezzel ellentétben ha valakit szenvedés ér, és áldani kezdi Istent, megtapasztalja a kinyilatkoztatás igazságát, mely szerint az Istent szeretôknek minden a javára válik (Róm 8,28). Óvakodni kell Isten nevének hanyag, játszi emlegetésétôl is, ami ugyan nem káromkodás, mégis veszélyes, mert Isten nevének efféle figyelmetlen, töltelékszóként való használata kikezdi az istenfélelem drága, szentlelkes ajándékát bensônkben. III. Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteljed! Mint ahogy a matematika axiómákra, mint ahogy az emberi logika végsô princípiumokra, nyilvánvalóságokra épül, úgy az emberi életnek is van végsô értelmes alapja, mert ha nem lenne, az ember sem maradhatna fenn. Ez akkor is így van, ha ez a végsô igazság nem mindenki számára nyilvánvaló; épp attól lesz az ember valóban ember, hogy keresi. Minden valóban emberi tett, tudva-tudatlanul e végtelenségbôl és egyértelműségbôl, az élet mérhetetlen óceánjából táplálkozik, sokszor valami egészen rejtett hajszálcsövesség közvetítésével. Az ember ünnepei is a végsô és örök Ünnep elôképei és abból való részesedés. Egyértelműen erre mutatnak a különféle vallási rítusok, az ünneplés kultúránként más és más szokásai, de legfôképpen az a várakozás, amely ott rejlik minden ünnep mélyén: a várakozás egy nem embertôl függô beteljesedésre, a kegyelemre. A kinyilatkoztatás vallásaiban, a zsidó és keresztény vallásban egyértelmű isteni szó és tett igazolja azt, hogy az ember egy örök ünnepre hivatott, vagyis hogy liturgikus lény: az isteni és emberi szeretet leiturgosza. Annak van ünnepelnivalója, aki a kinyilatkoztatásból ismeri a mindenség és benne az ember végsô rendeltetését, vagy pedig saját szívére és intuíciójára hallgatva, illetve ôsei nyomába lépve keresi azt. Mára azonban egyre több embertársunk képtelen az ünneplésre. Ennek legfôbb oka, hogy nem kaptak választ arra az alapvetô kérdésre, hogy van-e értelme az életnek. Értelmükben űr tátong, mert a világ értelmességére vonatkozóan a legcsekélyebb eligazítást sem kapták meg. Márpedig ha az egész mindenségnek és magának az emberi életnek nincs végsô értelme, akkor nincs mit ünnepelni sem. A letűnt XX. század megmutatta, milyen következményekkel jár, ha az ember a Teremtô helyett más istent imád: a fajt, az osztályt vagy a karaktert. Ezek a bálványok elveszik az ember szabadságát, megrontják az ünnepét. Kezdetben még vannak álünnepek, amíg széles körben hisznek a bálványokban. Késôbb amikor a bálvány körül kiépül az államgépezet, már csak a gazdasági érdek, a Mammon tartja fenn az ünnepeket, melyek egyre üresebbek, kényszeredettebbek és hazugabbak. Az ideológiák bukása után mára sokan ünnep nélkül maradtak. Ünnep helyett szünnapjuk van csupán, ahol rájuk tör a létbeli csömör, az egzisztenciális undor, s ez elôl a még több munkába, a fogyasztói társadalom bálványai közé, illetve a kábítószerhez menekülnek. Az ünnep és ünneplés kérdése a reménység vagy reménytelenség, az élet vagy öngyilkosság kérdése. Rossz jel, ha nem tudunk ünnepelni. Azt jelenti, nincs jövônk, mert nincs reményünk. Az Egyháznak ebben a világban élve éberen kell ôrködnie azon, hogy ne engedje megfertôzni ünneplését a világ szellemétôl, nehogy istentisztelete puszta önkifejezéssé, emberkultusszá silányuljon. A veszély nagy, mert ha egy közösség istentisztelete megromlik, maga a közösség indul bomlásnak, hiszen a húsvéti titok életünk forrása és beteljesedése. Az ünnep nemcsak a reménybôl él, hanem maga is élteti a reményt. A szombat megszentelése, illetve a mi krisztusi szombatunknak, a vasárnapnak megünneplése keresztény reménységünk ünneplése, az Egyház megtartója mind a mai napig, és jövôjének is biztosítéka. IV. Atyádat és anyádat tiszteljed! Ez a negyedik parancs kapcsolja össze az elsô három parancsot, amely Isten életében részesít minket -- és ezért a reménység forrása --, a következô parancsokkal, melyek pedig emberi viszonyaikat rendezik. Az öngyilkosságra készülô átkozza szüleit, hogy e világra hozták ôt. A reményben élôk áldják ôket. De ez az átok, illetve az áldás végsô soron magának a Teremtônek szól, aki öröktôl fogva gondolt ránk, s az idô kezdete elôtt már önmagának akart minket. Minket Isten szüleink közreműködésével hívott létre. Amikor a két sejt egyesül, abban a pillanatban a teremtô Isten személyként szólítja meg az embert. Szüleink közreműködése nélkül mi nem részesedtünk volna Isten teremtô szeretetében. A szülôknek ezért nemcsak példás életükért, értünk hozott sok-sok áldozatukért jár a tisztelet, hanem mindenekelôtt magáért a létezésért, melyet az ô közvetítésükkel kaptunk a teremtô Istentôl. A szülôk tisztelete magában foglalja a valamennyi ôsünk iránti megbecsülést és kegyeletet, illetve valamiképpen az egész emberiség tiszteletét. A negyedik parancsban találkozik az összes parancs abban az értelemben is, hogy ôsatyánk, Ádám és ôsanyánk, Éva vétkeztek Isten ellen, de nem csupán az áteredô bűnt, hanem bűnbánatukat, a megváltás utáni sóvárgásukat és az erre vonatkozó isteni ígéret ôsevangéliumát is örökül hagyták gyermekeiknek, az egész emberiségnek. Az Isten szent Fia pedig a Szent Szűz által az ô gyermekükké lévén elhozta az Atyaisten kegyelmét és kiárasztotta a Szentlelket. Így akik benne hisznek, azok egy jobb reménység részeseivé válnak, és arra kapnak meghívást, hogy a kettôs és mégis egy szeretet parancsában összefoglalt törvény szerint éljenek Isten új családjaként és házanépeként. Végül abból a szempontból is a középpontban áll a negyedik parancs, hogy a szülôk feladata a gyermekkel megismertetni Istent, aki ôt örök életre teremtette, és megtanítani az életnek és az élet forrásának tiszteletére (ötödik és hatodik parancs), valamint a magántulajdon és az igazság tiszteletére (hetedik és nyolcadik parancs), illetve arra nevelni, hogy reménységét el ne játssza, hanem ösztönein és vágyain uralkodva megôrizze azt az örök életre. Az elmondottakból következik, hogy a szülôi hivatás óriási feladat, éspedig a reménység átadásának és nevelésének feladata, a magzati léttôl kezdve a nagykorúvá válásig, sôt még azon túl. V. Ne ölj! A mi Urunk, Jézus Krisztus nem egy új vallást alapított csupán, hanem elsôsorban azért jött, hogy életünk legyen, éspedig bôségben (Jn 10,10). A reménység tárgya ez a több, ez a bôséges élet. Az ember abban reménykedik, hogy az az élet, amelyet most él és amelyben a végtelenség (a végtelen ismeret, a végtelen jóság és a végtelen szeretet) ígérete van, egykor valamiképpen kibontakozik. Következésképpen minden életellenes cselekedet az emberiség reménye elleni merénylet is egyben. Nem igényel mélyebb megfontolást annak a belátása, hogy az öngyilkosság és annak közvetett formái, mint például az eutanázia a reményvesztettségbôl fakadnak, ám a másik ember életének kioltása is, közvetve vagy közvetlenül, mindig a reménytelenség kontextusába ágyazódik. Az abortusz, a magzatgyilkosság hátterében az emberi kishitűség, a Gondviselésbe vetett bizalom hiánya áll, az a félelem, hogy a megszületendô gyermek veszélyt jelent az anya karrierjére, jó hírére, a család egzisztenciális biztonságára és így tovább. A felnôtt meggyilkolása mögött a tehetetlenség, hiszen a gyilkos nem mer szembenézni azzal a megoldhatatlanak látszó helyzettel, amelyet a másik ember teremt számára, ezért folyamodik gyilkossághoz. Olyan is elôfordul, hogy a gyilkosság kiváltó oka más bűnös kívánság (hatalomvágy, anyagi elônyök, paráznaság), ebben az esetben ezek a bűnök gyökereznek a reménytelenségben. A tragikus az, hogy itt is ördögi körbe lép az ember: a gyilkosság ugyanis nemcsak reménytelenségbôl fakad, hanem még nagyobb reménytelenséget is szül, ez a még nagyobb reménytelenség pedig újabb bűnök forrása lesz. (Ugyanez érvényes az öngyilkosságot megkísérlô emberre, de az öngyilkos életformát követô s ezért reménygyilkos társadalmakra is!) Ezzel szemben az élet vállalása minden körülmények között csak reménységbôl történhet, ugyanakkor további reménységet is generál, mind az egyén, mind a társadalom életében. Léteznek az öngyilkosságnak rejtett, álcázott formái is, melyek nem hirtelen és látványosan vetnek véget az életnek, hanem szép lassan, módszeresen kezdik ki és teszik tönkre. Ilyen az állandó lehangoltság, a krónikus életuntság, amelyért sok esetben mi magunk is felelôsek vagyunk. Ehhez vezethet a hosszabb ideig elnyúló tétlenség vagy a céltalan tengés-lengés, amelybôl hiányoznak az értelmes feladatok, apró és nagyobb célok, melyekért lelkesedni lehet. Nemcsak az sodródik a reménytelenség öngyilkos világa felé, akinek nincs bizodalma az eljövendô boldog örök életben, hanem az is, aki ugyan elvben elfogadja a végsô reménység alapját, de ez a hite nem hatja át mindennapjait: az idô elfolyik a keze között, nincsenek kisebb, lelkesen fölvállalt célkitűzései, amelyek, ha közvetve is, az örök célra mutatnak. A rejtett öngyilkos léthangulatnak majd életvitelnek másik kiváltója lehet a ,,horror crucis'', a kereszttôl való borzadás. Az ilyen ember iszonyodik a legkisebb szenvedéstôl és megpróbáltatástól is, s energiájának jórészét az az igyekezet emészti föl, hogy jó közérzetét semmi meg ne zavarja. Az ilyen, állandóan magát figyelô lélek titokban folyton lázad Teremtôje ellen, aki ôt fejlôdô lénynek teremtette, és nem kíméli meg a szenvedéstôl. Vannak továbbá, akik magától a félelemtôl félnek, ezért lesznek lelki öngyilkosok (esetleg mások gyilkosai). Annak tudatosítása, hogy életünk meg van jelölve a halállal, segíthet legyôzni a félelemtôl való félelmet. ó szembenézni minden áldott este azzal a ténnyel, hogy lesz egy perc, amelyet nem élek túl, amikor mindenestül kiszakadok ebbôl a világból, és az én Teremtôm magához vesz engem. Öngyilkossághoz, vagyis a remény kioltásához vezethet egy roppant nagy sokk is, egy olyan esemény, amely hirtelen megszakít olyan lényeges szálakat, amellyel az ember az életbe kapaszkodott. Az élô Istennel való élô kapcsolat maradhat ebben a lelkiállapotban az egyetlen menedék. Ezért jó minden eseményben, amely ér minket, legyen az öröm vagy bánat, siker vagy kudarc, lelki békességre jutás vagy éppen kísértés, mindenekelôtt Istenre gondolni, ôvele foglalkozni, s csak azután azzal, aminek hatása alá kerültünk. A Krisztusban kapott végsô reménység hatni akar mindennapjainkra. Nem távoli látomás csupán, hanem csodálatos erô, amely egész életünket mozgásba akarja hozni. Ehhez persze szükség van az ember erôfeszítésére is, mert a reménységhez, mely valójában az ember legmagasabb rendű cselekvése, erô és kitartás kell. Gondoljunk csak a szentekre, a tudomány vagy a sport kiemelkedô egyéniségeire, vagy a koncentrációs táborok túlélôire: egyikük sem érhette volna el kitűzött célját, ha reménye nem edzôdött volna nap mint nap az önfegyelem és a mindent e célnak alárendelô cselekvés iskolájában. A naponkénti kitartás a jóban: ez ment meg minket az összeomlástól akkor, amikor minden összedôl körülöttünk. VI. Ne törj házasságot! Ne paráználkodj! A hatodik parancs tiltása mindenekelôtt a házasságtörésre vonatkozik, amely annak az emberi életszövetségnek a megtörése, melyet Isten megbonthatatlannak rendelt, melyben egy férfi és egy nô teljesen és végérvényesen felvállalja egymást a halálig. Az életre szóló házastársi szeretet táplálja a reményt, meggyalázása viszont megöli. Ezért is annyira sok az olyan öngyilkosság (és a szerelemféltésbôl elkövetett gyilkosság), melynek hátterében házasságtörés áll. És ezért szenvednek igen sokszor kiheverhetetlen sérüléseket azok a gyermekek, akiknek szülei házasságot törtek, elváltak, aztán újra összeálltak valakivel. Az ördögi kör itt is működik. Ha az ember házasságában valami megromlik, elkeseredik. Keres magának valakit, akinek társasága vigaszt vagy legalább kikapcsolódást jelenthet, de lelkiismerete jelez, hogy ezt a kétszeresen is hazug helyzetet nem szabad fenntartani. Az ôrlôdés még inkább elveszi lelke erejét; még jobban elkeseredik, és még nagyobb bűnökbe menekül. Ez igaz mind az egyénre, mind a társadalom egészére vonatkozóan. Szent Pál éppen az igaz Isten elvetésében, a bálványimádásban látja a Római Birodalom pogányságának erkölcsi lezüllését a hatodik parancs területén (lásd Róm 1,23-28). Aki szakít az élô Istennel, az szakít a végsô reménységgel; aki olyan bálványimádást űz, melyben isteníti ezt a világot, annak nemisége is eltorzul, tisztátalanná és természetellenessé válik. Az a társadalom pedig, amely belemerül e megromlott nemiség kiélésébe, menthetetlenül elveszíti reménységét, vagyis a jövôjét, és hamarosan összeomlik, ahogy összeomlott a Római Birodalom és minden más világhatalom. A biológia szerint a nemi egyesülés csak az ember számára gyönyör és öröm forrása, amennyiben valódi szerelemben történik. Az Isten által akart összefüggésbôl kiszakítva azonban éppenséggel a reménytelenség táptalaja lesz, mert egyik vagy talán mindkét fél már nem személynek, hanem pusztán eszköznek tekinti a másikat az abszolút cél, saját gyönyörének megszerzése érdekében. Ennek az elszemélytelenítésnek, tárgyiasításnak legnyilvánvalóbb példája a nyílt prostitúció, melynek intézményesített formája szégyenfolt minden önmagát civilizáltnak mondó társadalom testén. A paráznaság a társadalmi és erkölcsi béklyók levetésével, önmagunk korlátlan kiteljesítésével kecsegtet. A ,,hazugság atyja'', a sátán meg is tesz mindent annak érdekében, hogy a felnövekvô nemzedékekkel elhitesse, hogy valóban ez a szabadság útja. Pedig valójában nem több, mint egy program lefutása, mely az embert elgépiesíti, úgyhogy többé szabadságról már szó sem lehet. Olyan életforma ez, ahol elôbb-utóbb lehetetlenné válik a megállás. A tisztaság vágya mind halványabb és erôtlenebb lesz, az ösztön késztetése pedig egyre terhesebb, mégis egyre parancsolóbb. Márpedig aki az örömöt egész életében egyetlen aktus lélektelen ismételgetésére korlátozta, az, ha elôbb nem, szexuális energiáinak megfogyatkozásakor mélységesen csalódik, s egyszer csak úgy érzi, nincs többé értelme az életének. Testét paráznaságra adva eltékozolta a nagy lehetôséget, hogy az az igazi szerelem kifejezôjévé váljék, és a dicsôséges feltámadáskor szűzies tisztaságban az ég angyalainak életmódja legyen az osztályrésze, egy még nagyobb istenszerelem és emberszeretet erôterében. VII. Ne lopj! Az elôzôekkel ellentétben ennek a parancsolatnak nem azonnal nyilvánvaló a kapcsolata a reménységgel, illetve a reménytelenséggel. Azonban az isteni kinyilatkoztatás szerint két út létezik csupán: az egyik az életre, a másik a halálba vezet. A halálba vezetô út akár az utolsó percig is kecsegtethet élvezettel, kényelemmel, gondtalan életmóddal, mégis a lelki halálba, a kárhozatba visz. Ahogy Urunk mondja: ,,Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz -- sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életbe vezet -- kevesen vannak, akik megtalálják.'' (Mt 7,13-14) A tolvaj életmód éppen ilyen. A tolvaj milliókat, milliárdokat lop akár egyénektôl, akár a köztôl, és gondtalanul éli világát. Arcán nem látszanak a reménytelenség vonásai, mégis a végsô reménység ellenére él, s ez nyilvánvalóvá lesz, ha elôbb nem, hát az utolsó pillanatban, amikor pénze már nem segít rajta. Nagy a veszély, hogy ilyenkor sem halhatatlan lelke örök sorsára gondol, hanem vagyona sorsára. Úgy járhat, mint a példabeszédbeli gazdag, akit Urunk esztelennek nevez, mert nem gondol arra, hogy még az éjjel számon kérik tôle a lelkét (vö. Lk 12,16-21). A túl nagy vagyon mögött bizony mindig szörnyű nagy bűnök rejlenek. Az elsô keresztény század szentatyái tudták ezt, és hangoztatták is, hogy Isten a teremtéskor a földet és annak javait az egész emberiségnek adta, tehát a gazdag nem tarthat igényt a saját szükségletét meghaladó anyagi javakra, a felesleget a szegények javára kell fordítania. Ugyanez áll a jóléti államokra, melyek felelôsek a harmadik világ éhezôiért és szegényeiért. A civilizáció szégyene a Föld javainak rendkívül egyenlôtlen elosztása, s hogy a törvények és jogszabályok legfeljebb a kis lopásokat büntetik, a nagyok égbe kiáltó tolvajlásai büntetlenül maradnak. Egy világi szervezetbôl, a civil társadalomból kifogyhat a reménység, mert az emberek bűneikkel fokozatosan felélik azt, olyan helyzetet teremtve, ahol Isten törvényei hatályon kívül kerülnek, s helyükbe illúziók, hamis eszmék lépnek. Ezeknek a hazug reménykedéseknek teljes összeomlása szükséges az élô és igaz reménység megszületéséhez. A bűnös reménykedésekbôl a szent reménységbe nem visz út, szakadék van közöttük, és ebbe a szakadékba bele kell esnie az embernek, hogy üdvözülhessen, mert ahogy Urunk mondja: ,,Senki sem szolgálhat két úrnak. Vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is.'' (Mt 6,24) A Mammon imádása, az anyagiak elôtérbe helyezése elkerülhetetlenül magával hozza a lopást, mint ahogy a gondviselô mennyei Atyába vetett bizalom pedig szükségszerűvé teszi, hogy érte és szeretteinkért esetenként a nélkülözést, az alapvetô anyagi javakról való lemondást is vállaljuk. Milyen érdekes, hogy azokban a korszakokban, amikor a keresztények szűkölködni kényszerültek, sokkal bensôségesebbek, örömtelibbek voltak az ünnepek, mint a jólét idején, a dúsan terített asztal és a nagy halom ajándék mellett. Az Úr Jézus evangéliumának leglényegesebb üzenete a mennyei Atyába és az ô gondviselésébe vetett feltétlen bizalom, melynek homlokegyenest ellentmond az anyagiakba vetett reménykedés. Az Egyházból azért nem fogy ki a világ végezetéig az igaz reménység, mert a Fônek, Krisztusnak a jelenléte, igéje, szentségei mindmind az Atyához kötik. VIII. Hamis tanúságot ne tégy felebarátod ellen! Hamis tanúk, akik anyagi érdekbôl vagy fenyegetés hatására készek kollaborálni az elnyomó hatalommal és az igaz ellen vallani, kezdettôl fogva akadnak, mind a mai napig. Az Úr Jézus maga sem kerülhette el, hogy perében két hamis tanú vallomása erôsítse meg az ellene szóló vádakat. A hamis tanúnak azonban elôbb-utóbb szembesülnie kell a társadalom ítéletével, s ha nem veszett ki belôle a lelkiismeret, annak kínzó mardosása végigkíséri az életét. Ez egyben a nagy lehetôsége is a bűnbánatra, ahol Isten új reménységet ad. A lelkifurdalás éppenséggel az örök reménység utáni sajátos sóvárgás. Akinek a lelkiismerete ilyen esetben már nem jelez, annak helyzete sokkal reménytelenebb. Akinek a sátán nem tudja elaltatni a lelkiismeretét, azt úgy próbálja kétségbe ejteni, hogy elhiteti vele, hogy bűne jóvátehetetlen, s akár az öngyilkosságig sodorja, hogy így kivegye Isten kezébôl az ítéletet, s maga akarjon önmaga felett végsô ítéletet mondani. Az az ember viszont, aki minden csábítás, fenyegetés, sôt üldözés ellenére is visszautasítja a hamis tanúzást, épp állhatatosságának köszönhetôen él reménységben, mert kitartását nem saját érdemének, hanem Isten kegyelmének tulajdonítja. A nyolcadik parancs a szent hagyomány szerint mindenféle hazugság tiltását is magában foglalja. Ezzel a paranccsal Isten ezt is mondja: ,,Ne hazudj!'' De miért is hazudik az ember? Sokszor félelembôl. Nem furcsa, hogy félünk az emberektôl, Istentôl viszont nem félünk? Éppen az Istenbe vetett reménység kioltása, ha valaki nagyobb hatalomnak tartja az embert, mint Istent. Nem különb az sem, aki karrierizmusból hazudik, aki elômenetele érdekében ettôl az eszköztôl sem riad vissza. Ott téved, hogy emberektôl várja élete kibontakoztatását, nem Istentôl. Ezért elôbb-utóbb csalódnia kell, s olyan reményvesztés lesz az osztályrésze, amely azzal fenyeget, hogy nem lesz ereje figyelni az Istentôl jövô reménységre. Van, aki egyéb bűneinek leplezésére folyamodik hazugsághoz. Ilyenkor derül csak ki igazán, hogy a hazugság valójában minden egyes bűnnek alkotóeleme. A cselekedetekben való hazugságnak is meg van a maga sajátos aljassága és pokoli mélysége, gondoljunk csak Júdás csókjára. Az efféle hazug cselekedettel valamiképpen még nagyobb fájdalmat okozunk a másiknak, mint a hazug szavakkal, különösen, ha valamikor igaz szeretet kötött össze bennünket. S minél mélyebb volt ez a szeretetkapcsolat, annál jobban fog fájni késôbb, amivel megsértettük. Nagy a veszély, hogy Júdáshoz hasonlóan jóvátehetetlennek fogjuk érezni, amit tettünk. Bizonyos szempontból azonban a gondolati hazugság a legveszélyesebb, mert ebben az esetben az ember arra tesz kísérletet, hogy saját magát csapja be. Általában hazug ideologizálásról van szó, amikor egészen nyilvánvaló vétkeinket úgy tüntetjük fel, mintha azok nem is lennének vétkek, és makacsul ragaszkodunk hozzájuk. Ez a teológiai tudathasadás: miközben kettôs életet él, úgy tesz, mintha minden a lehetô legnagyobb rendben volna. Ez a belsô hazugság magában hordja a büntetést, hiszen aki sikeresen műveli, az odáig züllik, hogy megideologizált bűneit be sem vallja a szentgyónásban, vagy valami általános szöveggel félrevezeti gyóntatóját és így azt véli, Istent is becsapta. A feloldozás ilyen esetben természetesen nem érvényes. Az ilyen ember szentségtörô életével egyre távolodik az igazi megtérés lehetôségétôl, és így az örök reménység kialszik a lelkében. Mulasztással is lehet hazudni, például ha valaki elmulasztja kijavítani más tévedését, holott kötelessége lenne figyelmeztetni, s ezzel bukását készíti elô. ,,Vétkesek közt cinkos, aki néma'' -- írja a költô, s bizony a történelem folyamán a hazugságnak erre a leggyávább és ezért legalattomosabb fajtájára is nagy számban akad példa. A hazugság ördöge persze nem azt akarja, hogy egyszer-egyszer hazudjunk, hanem hogy teljesen átjárjon bennünket a hazugság: gondolatainkat, érzéseinket és cselekedeteinket, anyagi ügyeinket és emberi kapcsolatainkat, ünnepeinket és hétköznapjainkat, nappalainkat és éjszakáinkat, s legfôképpen Istennel való közvetlen kapcsolatunkat. Ez a végsô cél, s itt válik nyilvánvalóvá, hogy a hazugság útja a reménytelenségbe vezet. Széles út a hazugság útja, melyen elôször csak arra csábít a kísértô, hogy aprókat hazudjunk, amivel, azt hisszük, senkinek nem ártunk, sôt bizonyos helyzetekben esetleg még jó célt is szolgálunk. Így, miután észrevétlenül elállította lelkiismeretünk finom mérlegét, egyre nagyobb és nagyobb hazugságokba visz, ahonnan már nem lehet egykönnyen visszafordulni. A reményt csak az ôszinte bűnbevallás és a radikális megtérés adhatja vissza, ha az ember egyszer s mindenkorra szakít a hazugság minden formájával. IX. Felebarátod feleségét ne kívánjad! X. Se házát, se mezejét, se másféle jóságát ne kívánjad! Isten látja az ember szívét. Tudja, hogy a bűn nem az értelemben vagy az akaratban gyökerezik, hanem mélyebben: az emberi szívben. Nem a vágyaink felelôsek az elkövetett bűnökért, hiszen azokat Isten jónak teremtette, csak az ôsbűn, a Teremtôvel való szembefordulás zavarta össze ôket. Kétféle zavar állt be működésükben: vagy teremtményekre irányulnak Isten helyett, vagy olyasmihez tapadnak, amit Isten nem nekünk szánt ebben az életben. Ahol hiányzik a túlvilág utáni vágy, ott szó sem lehet a második, a hitet és a szeretetet összekapcsoló isteni erény növekedésérôl és olyan nagyszerű kiteljesedésérôl, mint amilyent a szentek életében láttunk. Az Isten utáni, az örök boldogság utáni vágyat kell keltegetni, élesztgetni lelkünkben. Egy olyan kereszténység, amely nem vágyakozik az eljövendô Isten országára, önmaga karikatúrája lesz. Só, mely ízét veszti, s melyet ezért eltapodnak az emberek; jel, mely többé semmi eligazítást nem ad. Tehát a legfontosabb feladatunk az imádság mellett, hogy kiműveljük vágyainkat, hogy a kegyelem hatására a szent reménység hordozói és erôsítôi legyenek bennünk, s az életszentség vágyát gyermekeinkben és a ránk bízottakban is felkeltsük. A másik teendônk: ne engedjük, hogy vágyunk olyan személyekhez és dolgokhoz tapadjon, akiket vagy amiket Isten ebben az életben nem nekünk szánt. Vonatkozik ez a párválasztásra és a hivatásválasztásra is. És itt nemcsak arra gondolok, hogy valaki olyan fiú vagy lány után fut, aki tudomást sem vesz róla, vagy olyan hivatásról álmodozik, amelyre nem Isten hívja, hanem arra is, hogy esetleg éveken, évtizedeken át keresi élete párját, hivatását, valójában pedig fél a végleges emberi és keresztény döntéstôl. A keresztény reménység egyik erénye a megelégedés azzal, ami van. Megelégedés azzal a társsal, akit Isten adott, azzal a hellyel, azzal a feladatkörrel, ahová Isten állított. Erre csak az képes, aki a végsô célt megtalálta. Akinek szerteágazó vágyai végre közös mederbe térve egyetlen nagy folyóvá dagadtak, és így tartanak az életóceán, az Isten felé. A remény hôsei, Izrael szent szegényei: Joachim és Anna, Zakariás és Erzsébet, Szent József és a szentséges Istenszülô mind így éltek. Vágyaikkal erôsen Istenbe kapaszkodtak, s ezért mindazzal, ami a földi életben osztályrészül jutott nekik, meg tudtak elégedni. Ôk az isteni kegyelemmel együttműködve elnyerték azt az adományt, amely Simone Weil szerint abban áll, hogy megtanuljunk vágyakozni arra, ami már a miénk. Itt a földön is igaz ez, de még inkább érvényes Isten országára vonatkozóan, mely készen vár azokra, akik szívüket megnyitják elôtte. ======================================================================== Epilógus A keresztény reménységrôl szólva több ponton is említettem az Anyaszentegyház szent liturgiáját, mint ami reménységünknek nemcsak kifejezôje, de közvetítôje és megszilárdítója is. Anélkül, hogy a remény és a liturgia kapcsolatának kimerítô elemzésére vállalkoznék, szeretnék befejezésül néhány további összefüggésre rávilágítani, melyek még inkább megerôsíthetnek bennünket abban a meggyôzôdésben, hogy a liturgia keresztény reménységünk hathatós támasza. A liturgia mindenkor az eszkaton erôterében folyik. Egy vasárnap liturgikus ünneplése a halál és a kárhozat fölötti gyôzelem ünnepe. A templom nekünk, katolikus hívôknek a mennyország elôcsarnoka és a reménység háza. Ezért sietnek a hívek minden bánatukkal, szenvedésükkel az oltár elébe, ahol annak a reménységnek a vonzásába kerülnek, amely soha meg nem csal. A szentmisében Jézus Krisztus mindannyiunkat beavat keresztáldozatának titkába, bevon halálának és feltámadásának ünneplésébe, s az Egyház szolgálata által saját feltámadott testét nyújtja a benne hívôknek. Ez az a vigasz, amely felülmúl minden szép szót, s amely erôsebb még a halálnál is. Mindennél jobban megmutatkozik ez a katolikus temetés alkalmával. A temetési szertartás ôsi hagyomány szerint az éjszakai zsolozsma invitatóriumzsoltárával kezdôdik: Jöjjetek, örvendezünk az Úrnak, és vigadjunk a mi szabadító Istenünkben! (94. zsoltár) E zsoltár éneklése közben a tér akarva-akaratlanul kitágul, a koporsó és az azt körülálló gyászoló sereglet fölött megnyílik az ég, s érzékelhetô lesz az örök Szentháromság jelenléte, aki minden élet forrása és ura. Miközben siratjuk elvesztett szerettünket és fájdalom tölti el szívünket a tôle való idôleges elválás miatt, örvendezünk és ünnepelünk az Úrban, a haláltól is megszabadító Istenünkben, s ez a határtalan bizalom forrását fakasztja szívünkben. Az Egyház itt nem érveket sorol és nem szép szavakkal próbálja fájdalmunkat enyhíteni, hanem egyszerűen azzal vigasztal, hogy elhunyt szerettünk életét, de a miénket is az örökkévalóság perspektívájába állítja. És a szentségkiszolgáltatások rítusai mind: a keresztelés, a bérmálás, a szentgyónás, a papszentelés, a házasságkötés és a betegek szentségének feladása az egyes hívôt s az egész jelenlévô közösséget újra meg újra a végsô remény világába emeli. Hiszen mindannyiszor maga az Úr Jézus van jelen szentségi erôvel, az ô Szentlelke működik a pap szavain és mozdulatain keresztül, s megnyílik az égi menyegzôs ház ajtaja, ahová mindnyájunkat vár a szeretô mennyei Atya.