Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973) 338-4736 Fax: (973) 338-5330 e-mail: felso@comcast.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felso@comcast.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.communio.hu/ppek vagy http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 9,16-17) ======================================================================== ======================================================================== Barlay Ö. Szabolcs Krisztus agóniája bennünk Meditációk a szenvedésrôl A borító és az illusztrációk Miletics Katalin Janka OSB. obl. munkái Lektorálta: Szennay András OSB és Várszegi Asztrik OSB Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata I. Getszemáni óráink. Agónia II. Árulásaink, tagadásaink (Karióti Júdás -- Simon Péter) III. A bennünk élô Pilátus IV. Agónia a családban V. Eleséseink VI. Keresztjeink VII. ,,Halálunk óráján'' ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv második kiadásának elektronikus változata. A könyv 1997-ben jelent meg a PANAX Kft. Nyomdaüzem készítésében (felelôs vezetô: Nagy József) az ISBN ISBN 963 7819 19 3 azonosítóval. Az elektronikus változat a szerzô, Barlay Ö. Szabolcs, engedélyével készült. A könyvet lelkipásztori célokra a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár szabályai szerint lehet használni. Minden más szerzôi jog a szerzô tulajdonában marad. A program tartalmazza a könyvben szereplô illusztrciókat, amelyeket csak megfelelô képernyôbeállítás esetén (256 szín) lehet torzításmentesen látni. A nyomtatott kiadvány kapható a szerzônél a következô címen: P. Barlay Ö. Szabolcs 8000 Székesfehérvár Petôfi utca 2. Telefon: 06/30 976-4800 e-mail: inditlakűdatatrans.hu ======================================================================== I. Getszemáni óráink. Agónia Bizonyára nem lesz felesleges, ha rövid felvilágosítást nyújtok magáról az agónia szóról. A fogalom eredetileg ugyanis nem csupán a haláltusát jelentette, sôt elsôsorban nem arra vonatkozott. A görög agon versenyt jelentett. Ha zenei vagy színművészeti, drámai versengésrôl volt szó, azt az odeumban, az atlétikai versenyeket a stadionban rendezték. Az agonok rendezôinek, bíróinak agonotéta volt a nevük. Rómában a császárok idejében közkedvelt ünnepek sorozataként volt ismeretes, és Agon Capitolinus névvel illették. Nérótól kezdve négyévenként állandósult. A szertartást végzô pap megkérdezte az ünneplô tömegtôl: ,,Agone?'', vagyis ,,Elôvezessem a kost?'' Mivel az agónia bármelyik fajtája szervesen kapcsolódott a kemény, olykor élethalálharcot követelô küzdelemhez, ezért az orvosok is átvették a kifejezést, amikor a beteg a halállal vívódik. Ma már csak ilyen értelmezés forog a köztudatban. Vajon ismeri-e a Biblia az agont, és ha igen, mit ért azon? A részletezés helyett most elegendô lesz, ha Pál apostol kedvenc analógiáira utalok. Mivel Jézus kortársai jól ismerték a híres várost, Korintust, érthetô, hogy számukra a közeli iszthmoszi sportversenyekre való utalás teljesen világos volt. Pál apostol épp a korintusi keresztények elôtt hivatkozik az iszthmoszi stadion atlétikai versenyeire, gondolva a lelki küzdelmekre, szellemi agonokra. Amikor így beszélt, mindenki értette, hogy mire céloz: ,,Én is futok, de nem céltalanul, mérem az ökölcsapásokat, de nemcsak a levegôt csapkodva, hanem sanyargatom és rabságba vetem testemet...'' (1Kor 9,26). De ezt nemcsak magától követeli meg, hanem minden kereszténytôl, tôlünk is. ,,Nem tudjátok, hogy a pályán versenyzôk mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!'' Közismert, hogy az igazi sportolók, különösen az olimpiai küzdôk igen kemény aszkézist vállalnak, testi-lelki vonatkozásban egyaránt. Ha tehát ôk az evilági babérok megszerzéséért képesek erre, mennyivel inkább kötelezi ez a keresztényeket! ,,A küzdôk pedig valamennyien megtartóztató életet élnek minden tekintetben. Azok, hogy hervadó babért kapjanak, mi azért, hogy hervadhatatlant'' (9,24). A második korintusi levélben folytatja az analógiát, rámutatva a különbségre: küzdelmünk, agóniánk nem földi, éppen ezért a célunk is más. ,,Igaz ugyan, hogy testben élünk, de nem a test szerint harcolunk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek...'' (2Kor 10,3). Ezek ismeretében az agón, az agónia bibliai fogalmát is nézzük meg közelebbrôl. Mindenképpen ez jut eszébe a kedves tanítványnak, Timóteusnak, amikor mestere, Pál apostol így figyelmezteti: ,,Vívd meg a hit jó harcát'' (1Tim 6,12), mint ahogyan ô is ezt tette: ,,Én ugyanis nemsokára áldozatul esem; a jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár az igaz élet koronája'' (2Tim 4,7). Mostani témánk -- vagyis Krisztus agóniája bennünk -- lényegét tekintve rokon mindazzal, amit eddig az agónia testi-szellemi-orvosi értelmezésével kapcsolatban elmondtunk. Az Úr Jézus ugyanis elvitathatatlanul küzdelmet, agónt vár el azoktól, akik követni akarják, és vele együtt kívánnak haladni. Az evangélium, más néven (Erasmus kifejezését használva) a Philosophia Christi, egyértelművé teszi a nagyobb szellemi, kegyelmi értékek érdekében végzett aszkézist, önfegyelmet, kemény lemondást, sôt az üldözés vállalását. De ugyanakkor azt is megígéri, hogy ebben a szünet nélküli küzdelemben nem hagy el minket. ,,Ne féljetek, én veletek maradok.'' Amikor tehát elôre megmondja, hogy folytonos küzdelemben, szenvedésben, agónban lesz részünk, biztosít arról, hogy segít, mellettünk lesz a végsô gyôzelemig. ,,Bízzatok, én legyôztem a világot'' (Jn 16,33). Éppen azért ,,örömhír'' az evangélium, mert a mi agóniánknak más a végkifejlete. Küzdelmeink nem értelmetlenek. Elmélkedéseinknek éppen ezért nem az a célja, hogy a passió egyes stációin elgondolkodva, mélyen megrendüljünk, hanem túl ezen, igyekezzünk megérteni a krisztusi agónia természetfelettiségét is! Mert Jézus agóniája nem öncélú szenvedés, hanem megváltásunkért vállalt drámai küzdelem a végsô cél, a gyôzelem biztos tudatában. Olyan, mint a csíksomlyói passió: kozmikus távlatú. Miközben ugyanis a Vexilla regis akkordjai és az alleluja szól, a kórus megérteti a nézôkkel, hogy olyan agonon vesznek részt, amelyen ,,királyi zászlók lobognak, fénylik titka keresztfának. Min az élet megöletett, halálával nyert életet.'' Krisztus agóniájában a feltámadás reménysugarát is látnunk kell. A Krisztussal együtt szenvedôk ezt a kereszt misztikájának nevezik. * * * Ezek után lépjünk be Jézussal és a tizenegy fáradt apostollal a Kedron patak keleti partján sötétlô Getszemáni-kertbe. (Az elnevezés az olajfákra és az azokról leszedett olajbogyók sajtolására utal.) A hagyomány szerint az egyik ismerôs olajsajtoló kertjében kívánta az Úr Jézus eltölteni barátaival, apostolaival ezt a nagycsütörtöki éjszakát. Közülük nyolcan kiváltak, egy keveset beszélgettek, majd gyorsan elaludtak. Pétert, Jánost és Jakabot, legbizalmasabb barátait azonban kissé távolabb küldte. Nyugtalan volt. Eljött az az óra, amirôl annyiszor beszélt, és amelynek körülményeit és pontos idejét csak az Atya és ô tudta. Ennek a titokzatos órának biztos jelei vannak. Az egyik az, hogy a tizenkettôbôl egy nincs közöttük, épp az, akinek néhány órája, vacsora közben azt a bizonyos falat kenyeret nyújtotta: karióti Júdásnak, Simon fiának. ,,A falat után mindjárt belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott: Tedd meg hamarosan, amit tenni akarsz!'' (Jn 13,27). Mindaz, ami ezután történt, a többi tizenegy számára akkor még ismeretlen volt, egyedül Jézus tudta. Ezzel kezdôdött el az a getszemáni agónia, amelyrôl mindegyik evangélium beszámol, de egyik sem olyan részletesen, mint Lukács, az orvos. Ô az elsô, aki a keresztény agónia anatómiáját szavakba tudta foglalni. Az evangéliumi leírás nyomán elénk tárul a Nagycsütörtök éjszakai drámája. Mi történik itt Jézussal? Szánalomra méltón gyötrôdik. Eddig senki sem látta ôt ilyen levertnek. A máskor nyugodt Mester most feltűnôen nyugtalan: felkel, majd ismét visszamegy arra a helyre, ahol imádkozott. Máskor szeretett egyedül imádkozni, most mintha terhére lenne az egyedüllét. Minduntalan felkeresi a közelben bóbiskoló barátait, és kéri ôket, hogy szánjanak rá néhány percet. Sôt ,,szemére vetette Péternek: Még egy órát sem tudtok velem virrasztani?''... Ez a dráma külsô kerete. De minden eseménynek, a nagycsütörtökinek is van belsô, lelki történése. A külsôt látni lehet, a belsôt csupán kérdések, feltételezések alapján tudjuk megközelíteni. Ha nem ,,alszunk'', ha együtt éljük át Jézussal ezt az órát, akkor rájövünk arra, hogy az emberi személyiség legbensôbb titkához, a döntés misztériumához érkeztünk el. Az evangélium betekintést nyújt abba a rettenetes belsô harcba, ami Jézus agóniáját okozta. Nem kisebb dologról van szó, mint emberi mivoltának, szabadságának, független, szuverén szellemének önként felajánlásáról. Az Úr Jézus átélte, hogy lehetôsége van igent vagy nemet mondani mindarra, ami a következô órákban történni fog. ,,Aztán odébbment... és térdre borulva imádkozott: Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely'' (Lk 22,41). ,,Abba, Atyám, te mindent megtehetsz. Vedd el tôlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te'' (Mk 14,36). A szabad akarat misztériumát sehol jobban nem szemlélhetjük, mint a Getszemáni- kertben vívódó Jézus párbeszédében. Saját akaratának az Atya akaratával történô egyeztetése isteni dilemmaként tárul elénk. Lényegét tekintve éppen ebben rejlik Jézus és mindannyiunk lelki tusája, agóniája. Felvonul még egyszer, utoljára lelki szeme, öntudata elôtt a választás lehetôsége: vállalja-e itt, ezen az éjszakán a megváltásnak ezt a formáját, vagyis a keresztáldozatot, vagy kérje az Atyát, hogy másítsa meg döntését, és engedje meg, hogy a kálvária helyett mást válasszon. * * * Vállalni a döntést! Igent mondani, és számolni a következményekkel. Ez keresztény mivoltunk fundamentuma. És itt most elérkeztünk saját problémánkhoz. Hiszen ez az a pont, ez az a sarokkô, amelyen az elmúlt évtizedek folyamán annyian elvéreztünk. Tudatosan leszoktatták népünket a fontolgatás és a döntés felelôsségérôl. Helyette azt néztük, hogy miként viselkedik a másik. Úsztunk az árral, és megvártuk, hogy mit mond, és hogyan cselekszik a másik. Megrokkant a gerincünk, azt kérdezzük, hogy miért épp én legyek különb a másiknál... ,,Nem éri meg!'' Vagyis nem vállaljuk a jézusi agóniát, a küzdelmet. Sem nem imádkozunk, sem nem virrasztunk Jézussal. Magára hagyjuk Mesterünket a getszemáni éjszakában. Csakhogy akarva, nem akarva, elôbb vagy utóbb utolér minket is, mindenkit ez az óra! Vagyis a döntés ideje. Nem kerülhetik ki a fiatalok sem az erkölcsi normák elfogadásának vagy elvetésének kötelezettségét. És minden megfogant élet felett igent vagy nemet, életet vagy halált kiáltanak az édesanyák, apák, de még az orvosok és a politikusok is. És választani kell a férfiaknak is, hogy a becsület vagy a karrierizmus mellett döntenek-e. És százezreket állít döntés elé az itthon maradás kockázata vagy a kivándorlás álcázott délibábja. Karrier vagy karakter? A kérdés mindig ugyanaz: Mit tegyek? Ez a getszemáni óra agóniájának drámája. És mindannyian tudjuk, érezzük, hogy sorsunk forog kockán: válaszolj, és kimondtad sorsodat! A lélek nagy harca ez, combattimento dello spirito! És a viaskodás oly szorongást okozhat, hogy verejtéket sajtol ki pórusainkból. A test és a lélek egymásrautaltsága, szimbiózisa miatt elválaszthatatlan bennünk a szellemi és a fizikai gyötrôdés. A lelkem szorong, de a testem pórusain is megjelenik a sós izzadság. Így látta ezt az orvos evangélista is, Lukács: ,,Halálfélelem kerítette hatalmába, és verejtéke mint megannyi vércsepp hullott a földre... '' (Lk 22,44). Örök emberi sors ez! Mindannyian ismerjük. És nemcsak a bűnösök, de a szentek is, a misztikusok is. Avilai Teréz a lélek sötét éjszakájának nevezi azt az állapotot, amikor istenkeresô lelkünk elbizonytalanodik, is megrémülünk attól a félelemtôl, hogy elhagyott az Isten. Az egyedüllét, a magány ,,halálfélelme'' ez. Lélekelemzô zsenialitással így foglalja szavakba ezt az alig megfogalmazható gyötrôdést: ,,A lélek számára nem jön vigasztalás sem a mennybôl, ahol még nem lakik, sem a földrôl, amelytôl már elszakadt.'' Nem más ez, mint variációja annak a felkiáltásnak, amely Jézus ajkát sebezte véresre a getszemáni agónia perceiben: ,,Szomorú az én lelkem mindhalálig'' (Mt 26,38). * * * Van-e kiút, van-e megoldás ebbôl a feloldhatatlannak tűnô testi-lelki szorongásból, pszichofizikai görcsbôl? A választ megtaláljuk az evangéliumban. Közelítsük meg a hold fényében térdre boruló Jézust, és tegyük azt, amit Ô. Amikor rádöbben arra, hogy teljesen és végérvényesen magára maradt, hogy sem barátja nem vigasztalja, sem más emberi segítségre nem számíthat, akkor újból és újból az Atyához fordul: megszólítja, kérdezi, beszél vele. Szeretné megtudni, hogy mi Isten szándéka mindazzal, ami itt történik körülötte, vele és benne. A ,,miért hagytál el engem'' kérdés már itt elkezdôdik, de nem lázadva, hanem az alázatnak abban a tudatában, amely végig kielemezhetô Jézus magatartásában, és amelyet így lehetne megfogalmazni: ,,hol már ember nem segíthet, a Te erôd nem törik meg''. Ezért nem esik kétségbe. Ezért talál megoldást az egyre mélyebb imádságban: ,,...és még buzgóbban imádkozott...'' (Lk 22,44). A kétségbeesés helyett imádkoznunk kell nekünk is saját agóniánk órájában, hogy választ próbáljunk kapni az Atyától: mi a szándéka velünk. Ugyanazokat a szavakat mondhatjuk, amelyekkel Jézus fordult újból és újból az Atyához, és kérhetjük, hogy ha nincs más lehetôség, ha ,,ki kell üríteni a szenvedés kelyhét'', akkor adjon lelkierôt. És ezt mi is megkapjuk úgy, ahogy Jézus agóniájánál is történt: ,,megjelent neki, az égbôl egy angyal, és megerôsítette'' (Lk 22,43). Ez a megerôsítés nemcsak ideig-óráig tartott, és nemcsak jelképesen értendô. Feltűnô változás állott be az Úr Jézus magatartásában. Félelmét le tudta gyôzni, gyötrôdés helyett olyan elszántság vett erôt rajta, hogy meglepte az alvásukból felriasztott tanítványokat, de még az ôt elfogó katonákat is. Ha magyarázatot keresünk arra az isteni nyugalomra, arra a fenséget árasztó méltóságra, amellyel bírái, kínzói és halálát követelô ellenségei elôtt állt, akkor a getszemáni agónia eme jelenetéhez kell visszatérnünk, az égbôl kapott isteni megerôsítés tényéhez. Méltósággal viselt magatartása, isteni nyugalma felbôszítette Pilátust is, aki képtelen volt megérteni, hogy Jézus, akit ô maga is ártatlannak ítélt, miért hallgat, és miért nem válaszol, miért nem védekezik. ,,Nem felelsz semmit sem? Nézd, mi mindennel vádolnak!'' (Mk 15,5). Az emberek legtöbbje a szenvedés óráiban elveszti önuralmát, és ennek következtében kivetkôzik önmagából. Agóniáink idején mérhetjük le karakterünk valódi fajsúlyát. Éppen ennek fényében kell szemlélnünk az Úr Jézus minden elképzelést felülmúló, méltóságteljes viselkedését a passió alatt. Még hóhérai is megkövülve figyelték. ,,Amikor a százados, aki szemben állt vele, látta, hogyan lehelte ki a lelkét, kijelentette: Ez az ember valóban az Isten Fia volt'' (Mk 15,39). * * * URUNK, JÉZUSUNK, Tudom, hogy éppúgy viselkedem a Getszemáni-kertben történtek idején, mint apostolaid. Mégis kérlek, hogy követni tudjalak, amikor imádkozni és virrasztani hívsz szenvedéseim óráiban. Ne engedd, hogy kétségbeessek. Erôsíts meg kegyelmeddel, hogy én is el tudjam fogadni az Atya akaratát, és Téged követve, példád nyomán keresztényhez illôen viseljem megpróbáltatásaim keresztjét. Amen. ======================================================================== II. Árulásaink, tagadásaink (Karióti Júdás -- Simon Péter) E téma oly mértékben haladja meg az átlagos emberi gondolkodást, hogy segítségül hívjuk mások töprengését is. Két irányból is kaphatunk termékeny útbaigazítást. Az egyik a képzôművészet, a másik a zsoltáros imája. Ha belépünk a padovai Aréna-kápolnába, Giottónak, a XIV. század e nagy formabontó festôművészének freskói tárulnak elénk. Az üde, ragyogóan tiszta Mária- és Jézus-ábrázolások között feltűnik egy undorító férfiarc azon a freskón, amely Jézus árulójának, Júdásnak éppen azt a tettét örökíti meg, amikor megcsókolja Mesterét. ,,Egy bestiális fej visszataszító mozdulata, alacsony homlok, nagy, félig nyitott száj, mögötte egy gonosz pap hangtalan, gúnyos vihogása'' -- írja H. Daniel-Rops a freskó elôtt állva. És miközben magunk elé próbáljuk idézni ezt a minden elképzelést felülmúló júdási gaztettet, elgondolkozva ismételjük az 54. zsoltár megrázó kijelentéseit. Mintha írója jelen lenne velünk együtt a Getszemáni-kertben, hiszen a zsoltáros ilyen mondatokat kiált az ég felé, árulóját vádolva: ,,A városban csak viszályt és erôszakot látok; belül gonoszság tanyázik. Csalás és elnyomás fedi a tereket... Ha csak ellenségem gyalázna, azt még elviselném! Ha csak az fordulna ellenem, aki gyűlöl, az elôl még el is rejtôzhetném. De te lettél ellenségem, te, akiben megbíztam, te, aki egyívású társam vagy, akivel az Isten házában bensôséges barátságra léptem...'' * * * Az árulás fogalma Jézus passiója óta Júdás nevéhez és tettéhez kötôdik. Szinte felfoghatatlan számunkra a szégyenletes tett. Mysterium iniquitatis -- mondanánk a legnagyobb teológusokkal, egyházdoktorokkal együtt. Minden bűn végül is a kegyelem és a szabad akarat legrejtettebb misztériuma. De ez a júdási árulás alighanem az összes közül a legmélyebb titok marad a világ végéig. Voltak, vannak írók, akik a legelképesztôbb magyarázatokkal próbálják megfejteni a titkot. Szerintük Júdás, a szegény, ,,ártatlan'' Júdás a fátum áldozata, neki ezt a szerepet osztotta ki valaki, méghozzá ez a valaki -- szerintük -- maga az Isten. Így ô csak végrehajtója az isteni akaratnak. Júdást tehát a szépirodalom ,,széplelkei'' egy dráma szereplôjévé léptetik elô, és ezzel a felelôsséget is a regény írójára és a dráma ,,fôrendezôjére'', vagyis magára az Istenre hárítják. Még ennél is merészebb azok fantáziája, akik -- állítólag Keleten -- szentként tisztelik az áruló Júdást. Azt állítják ugyanis, hogy amikor rádöbbent tettének végzetes következményeire, megtért, bűnbánatot tartott. És ez a bánat vitte az öngyilkosságba. Ijesztô eltévelyedés annak közbenjárását kérni, szentként tisztelni azt, aki Mesterét pénzért adta el legádázabb ellenségeinek. Hogy Jézus félreérthetetlenül nem szentnek, hanem ördögnek nevezte (Jn 6,71), arról az evangéliumok nyilatkoznak. Lukácsnál még azt is olvashatjuk, hogy Jézus ,,jaj''-t kiáltott: ,,Jaj annak az embernek, aki elárulja ôt'' (Lk 22,21). Máté pedig azt írja, hogy ,,jobb lett volna, ha meg sem születik''... (Mt 26,24). * * * Az evangéliummal a kezünkben próbáljuk megkeresni e gyalázatos és érthetetlennek tűnô árulás elôzményeit. Ha elkísérjük az Úr Jézust a Genezáreti-tó partján fekvô elhagyatott helyre, ahol a csodálatos kenyérszaporítást követôen elmondta eukarisztikus beszédét, megdöbbentô esetnek leszünk a szem- és fültanúi. Ez a beszéd ugyanis nagy felháborodást keltett hallgatói körében, olyannyira, hogy még tanítványai közül is többen megbotránkozva kérdezték: ,,Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?'' (Jn 6,52). Akkora volt a zúgolódás, hogy többen elfordultak tôle. Tudjuk jól, hogy a ,,hogyan''-ra akkor sem, azóta sem adott választ, mint ahogyan egyik titkát sem magyarázta meg észérvekkel. Sôt, úgy tette fel a kérdést a tizenkettôhöz fordulva, hogy állásfoglalásra kényszerítse ôket: ,,Csak nem akartok ti is elmenni?'' (6,68). Világosan kitűnik, hogy miért volt oly fontos a tanítványok válasza az eukarisztiával kapcsolatban. Amikor ugyanis Péter a legteljesebb hűségükrôl biztosította Mesterüket, Jézus fontosnak tartotta a következô leleplezô megjegyzést tenni: ,,Nemde tizenkettôt választottam? S egy közületek mégis ördög.'' És hogy senki se maradhasson bizonytalanságban, maga János evangélista jegyzi meg, hogy ,,ezt Júdásra értette, a karióti Simon fiára. Ô árulta el ugyanis, egy a tizenkettô közül'' (6,71). Ha tehát az egyedül hiteles forrásnál, az evangéliumnál maradunk, máris igen fontos összefüggést találunk Júdás hitetlenkedése és késôbbi árulása között. Aligha véletlen, hogy az eukarisztiával szemben tanúsított magatartásával kapcsolatban említôdik a késôbbi árulás, amely minden jel szerint a hitetlenségbôl fakad. Aztán van egy félmondat, ugyancsak János evangéliumában, ami egészen más oldalról mutatja be Júdást. A betániai vacsorán történt... Amikor Jézus utolsó húsvétja elôtt Lázáréknál jöttek össze az apostolok, Mária egy font drága kenetet (,,tiszta nárduszolaj volt'', Jn 12,3) hozott a szobába. Jól lehetett hallani, amint az alabástromedényt eltörte, hogy annak tartalmával megkenje Jézus lábát. Az egész termet betöltötte a nárdusz illata. E bensôséges pillanat varázsát törte meg Júdás. Bizonyára gyorsan kiszámította az értékes kenet árát: háromszáz dénár! Otrombán rátámadt Máriára, és kérdôre vonta, hogy ezt a pénzt miért nem a szegények közt osztotta szét. Miért pazarolja a Mester lábára? Jézus azonnal védelmébe vette az asszonyt, aki a legnagyobb jót tette: szeretetet gyakorolt! János ezzel a mondattal fejezi be a jelenet leírását: ,,Júdás ezt nem azért mondta, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mivel tolvaj volt: ô kezelte a pénzt, és elsikkasztotta a bevételt'' (12,6). Beesteledett. A Getszemáni-kert sötétségbe burkolózott. Csípôs hideg van. Nappal ugyan felmelegszik a levegô, de a tavaszi éjszakák megborzongatják a kimerült apostolokat. Egyikük sem sejti, hogy Júdás miért és hova tűnt el a vacsoráról. Ôk nem sejtették, de Jézus mindent tudott; hónapokon keresztül figyelte ugyanis minden lépését. Tudta, hogy mikor kereste fel a szanhedrin tanácsosait, tudta, hogy mikor és hogyan lett a besúgójuk, és azt is tudta, hogy egy rabszolga áráért adta ôt el. Belelátott Júdás egyre zavarodottabb lelkébe. Amikor Jézus körül mindjobban szorult a hurok, és az ország vezetôi megelégelték a messiási küldetéstudattól megszállott rabbi rohamosan növekvô népszerűségét, Júdás biztosra vette, hogy mindannyiukat elôbb vagy utóbb letartóztatják. Egyetlen kiutat látott a maga számára: idôben bebiztosítani magát, és minél elôbb lelépni a süllyedô hajóról. Elôször az elpártolás gondolata fogant meg benne, azt követte az árulás, és végül elhangzott: ,,Mit adtok nekem, ha kezetekbe adom?'' (Mt 26,15). Harminc ezüstpénz! Nem egy nagy összeg. Ennyire becsülte Mesterét. A szokásos történt: áron aluli az árulás bére. Jézus Krisztus agóniájának legnagyobb tragikuma az volt, hogy barátja, apostola árulásával került elveszejtôi kezébe... Újból felhangzik a zsoltár: ,,Te lettél ellenségem, te, aki egyívású társam voltál, akivel az Isten házában bensôséges barátságra léptem...'' Vajon folytatódik-e a történelemben, a magunk életében is Jézus eme agóniája? Könnyű lenne most utalni az elmúlt negyven év lelket, becsületet ölô fertôjére, társadalmi, politikai hátterére úgy, ahogy most annyian teszik. A dolgok lényege azonban nem ebben rejlik. A végsô szó, a döntés ugyanis mindig önmagunkban hangzik el! Éppen ezért ne kifelé, hanem önmagunkba tekintsünk. Mikor keveredik bele az árulásba a keresztény ember? Amikor mérlegre teszi a hitét, meggyôzôdését. Az már elpártolásnak számít, amikor tôlünk is kénytelen megkérdezni az Úr: ,,Csak nem akarsz te is elmenni?'' Amikor egyáltalában felmerül a kérdés: tanácsos-e, érdemes-e kockáztatni akárcsak a hírnevet is azzal, hogy szentmisére járok. Nem kellene inkább elmaradni? Nem lenne célravezetôbb, ha családommal, gyerekeimmel együtt távol maradok-e ,,külsôségektôl''? Az elsô lépés -- akárcsak Júdásnál -- az eukarisztiával kapcsolatos, mert ,,kemény beszéd'' ez is, meg annyi minden más, amit Jézus és nevében az egyház követel. Ez az a júdási szellem, bensô magatartás, ami a kérdések és kételyek lavináját indítja el: csak nem leszek ôrült hű maradni a hitemhez, ami miatt oly sok kellemetlenség ér, hátrányom származik. A kérdést tett követi: évek óta elmarad a gyónás, az áldozás, a hittan, a hit megvallása a szerelemben, a házasságban, a gyermekvállalásban... És Jézus már látja, hogy közeledik Júdás! ,,Csak nem én vagyok?'' (Mt 26,25). És mennyire ismerôs az a másik júdási magatartás is! A karrier, a jobb állás, a kedvezôbb pozíció miatt kezdünk érdeklôdni: ,,Mit adtok?'' És minél ígéretesebb, minél hangosabb az evilág ajánlata, annál nagyobb az esély, hogy cserbenhagyjuk Krisztust, sôt -- ha nem megy másként -- még a Getszemáni-kertbe is képesek vagyunk elmenni Júdással, ,,aki csókkal árulta el az Emberfiát''... Hát nem ez ismétlôdik meg, amikor csókkal árulja el valaki a házastársát, vagy amikor pénzért bocsátja orvosok kezébe saját magzatát? Íme! Dehogyis fejezôdött be Krisztus agóniája Nagycsütörtök éjszakáján... Míg az árulás említése Júdást juttatja eszünkbe, addig a tagadás az apostoli testület vezetôjére, Péterre vet rossz fényt. Misztérium ez is, de jobban megközelíthetô, és valahogy emberibb; éppen ezért sokkal gyakoribb. Árulás és tagadás. Vajon hol dôl el, hogy mikor lesz a tagadóból áruló? A kérdés azért is foglalkoztat, mert kiderül, hogy Jézus nemcsak Júdást, de Pétert is elmarasztalta, és egy alkalommal ôt is ördögnek, sátánnak nevezte. Ez akkor történt, amikor Jézus, nem is elôször, szenvedélyesen beszélt elközelgô szenvedésérôl, sôt annak gyötrelmes részleteirôl: árulásról, ostorozásról, keresztre feszítésrôl. És melyikünk ne féltené gyermekét, barátját az ilyen rémképektôl? Péter, aki rajongva szerette Mesterét, éppen barátsága, jó szándékú féltése miatt kételkedett azok bekövetkezésében. És ekkor szólt rá igen kemény hangon: ,,Távozz, sátán!'' Két evangélista is beszámol errôl a jelenetrôl, és idézik Jézus magyarázatát. Máté szerint azért nevezte sátánnak Pétert, mert ,,nem Isten gondolataival gondolkodik'' (Mt 16,23), Márk ugyanezt de a másik pólusról indítva mondja: ,,Emberi módon, és nem Isten tervei szerint gondolkodik'' (Mk 8,32). Péter, nehezen bár, de tudomásul vette a jézusi kritikát, és több szó nem is esett a dologról. Mindaddig, amíg saját maga is meg nem gyôzôdött arról, hogy nincs más Út a megváltáshoz, csak a keresztút. Ha tehát azt kérdezem, hol a határ árulás és tagadás között, a válasz valószínűleg abban a magatartásban rejlik, amely Júdás gôgje és Péter alázata között oly szembetűnônek látszik. Hiszen Pétert is sátánnak, Júdást is ördögnek nevezi az Úr. Amíg azonban Júdás ebbôl nem okul, addig Péter, mint mindig, mindenben, ezen a téren is elfogadja Mesterének akaratát: ,,Uram, hova mennénk? Hiszen az örök élet igéi Nálad vannak'' (Jn 6,68). Elgondolkoztató, hogy Péter ezt ugyanazzal az eukarisztikus beszéddel kapcsolatban jelenti ki, amelyen Jézus Júdást bélyegzi meg. Érdemes lesz párhuzamot vonni Péter apostol és saját jellemünk között. Abban bizonyára hasonlítunk hozzá, hogy nekünk is leghôbb vágyunk követni az Urat. Talán még arra is képesek lennénk, hogy vele együtt kardot ragadva nekirontsunk a Krisztust letartóztató katonáknak. Sokan hasonlítunk Péter szalmalángúságához, meggondolatlan hirtelenségéhez, amely mögött Jézusunk mégis megérzi lángoló szeretetünket. Talán abban is van hasonlóság Péter apostol és közöttünk, hogy mi is készek vagyunk abszolút tekintélynek elfogadni az Urat, úgy, ahogy ô: morális, teológiai, rituális téren feltétlen engedelmességgel viseltetünk iránta. Péter mindig az örök élet királyának, az élet urának tekintette Mesterét. Jézusért kész volt véleménye megváltoztatására is. Ha ôszinték vagyunk magunkhoz, nemcsak jó tulajdonságainkat, hanem sebezhetô pontjainkat is összehasonlíthatjuk. Péter legnagyobb gyengesége ugyanis az emberek ítéletétôl való félelem volt! Ez okozta vesztét. Ô -- és mi is -- néhány órával elôbb még harcba is szállt Jézusért, de a kisebb kockázatot nem merte vállalni. Nemde ez bénította meg az elmúlt évtizedek keresztényeit? ,,Jaj, csak ne tudják meg rólam, hogy keresztény vagyok; hogy templomba járok, hogy gyónok, áldozom. Még bigottnak, konzervatívnak, papok barátjának fognak nevezni.'' A félelem igen nagy kísértés tud lenni: megbénítja szárnyunkat, gyengíti szabadságunkat, kikezdi jellemünket, hazugságba, tagadásba taszít. ,,Dehogy vagyok keresztény. Csak nem képzeled, hogy egy ilyen elavult ideológiához kötöm magam, családom, gyermekeim jövôjét?'' ...Ki tudná megmondani, hogy a hatmillió katolikus közül hányan gondolkodnak és ítélkeznek így!? * * * És van-e kiút ebbôl? Van! Érzékeny lelkiismeret, finom ,,látás'' és jó ,,lelki'' hallás segítségével velünk is megtörténhet az, ami Péter apostollal. Amikor ugyanis a katonák végigvonszolták a megkötözött Jézust a praetorium udvarán, még volt annyi ereje, hogy tekintetével megkeresse az ô gyáva apostolát. Péter most eszmélt rá, hogy mit is tett, és közben egymás után háromszor megszólalt a kakas... Péter tekintete találkozott Jézuséval. És ez elég volt, hogy magába roskadva megtérjen. Amikor a passióban ehhez az epizódhoz érkezem, mindig eszembe jut az a jeruzsálemi templom, aminek különös neve van: Sanctus Petrus in Gallicantu, vagyis a Kakaskukorékolás temploma. A hagyomány szerint három kilométerre az utolsó vacsora termétôl volt egy kis barlang, ahol Péter magába roskadva, zokogva meghúzta magát. És erre épült rá ez a templom, az egyetlen, amelyet egy bűn és az azt követô bűnbánat emlékére emeltek... Itt oldódik fel a mysterium iniquitatis: Jézus még a bűnömbôl is, a rosszból is tud jót tenni. Felix culpa! Ehhez azonban Péter alázata kell. Belátni azt, hogy esendô bűnös vagyok, hogy nem a magam erejébôl vagyok az, ami vagyok. Hogy Jézus segítsége, kegyelme nélkül képes vagyok a tagadásra is, de még az árulásra is. Miattunk, bennünk agonizáló Jézus, bocsáss meg nekünk! * * * URUNK, JÉZUSUNK, Nem akarok árulód lenni, mint Júdás, és nem bocsátom áruba eszméidet: nem kérdezem, hogy megéri-e a hűség, hogy származik-e haszon a hitbôl. Nem állok át ellenséged táborába. És ha olykor gyengeségbôl, gyávaságból, félszegségbôl megtagadlak, mélyen szomorkodom, és sírva kesergek miatta. Add, hogy bűnbánatom fölé templomot, oltárt emelhessek, mint a szerzetesek a péteri Kakaskukorékolás barlangja fölé. Add, hogy meghalljam isteni irgalmad éles hangját, mint Péter a kakasét, és add, hogy észrevegyem, amikor tekinteteddel megkeresel, és amikor jóságos, megbocsátó szemeddel rám tekintesz. Amen. ======================================================================== III. A bennünk élô Pilátus Magam elôtt látom Munkácsy Mihály hófehér ruhás Jézusát, amint fenséges némaságban áll bírája elôtt. Jézus és Pilátus! A sötét színek ölelésében oly kontrasztként hat a vakító fehér, mint ahogy szöges ellentétben áll az aljasság az ártatlansággal, a mocsok a tisztasággal, a bűn az erénnyel. Mintha azt akarná kifejezni a zseniális festô, hogy a moralitásnak olyan értékei vannak, amelyek nem tűrnek kompromisszumot. És valóban úgy van, hogy a fehér csak addig nevezhetô fehérnek, amíg nincs benne semmi más szín. Hiszen a szürke már nem fehér (de nem is fekete!). Ha tovább töprengek azon, hogy a bennünk élô Krisztus agonizálásának melyek a kiváltó okai, akkor legjobb, ha részt veszünk Jézus perében, hogy szem- és fültanúi legyünk mindannak, ami végül is vesztét okozta. Egy mondatban összefoglalva: itt egy felelôs ember jellemtelensége miatt kellett egy ártatlannak kínhalált szenvednie! A római császár jeruzsálemi helytartója a félmegoldások embere. János evangélistának köszönhetjük, hogy lépésrôl lépésre követhetjük a pilátusi taktikázás lélektanát következményeivel együtt. Ki ez az ember? Ki ez a Poncius Pilátus? A szeszélyes Tiberius császár bizalmi embereként került Júdeába a zsidógyűlölô Seianusnak, a császári belügyminiszternek elôterjesztésére. Ilyen felelôs beosztásba csak elkötelezett egyént szoktak kinevezni. Seianus lelkére kötötte, hogy a lázadozó zsidókat mindenáron fékezze meg, és ha másként nem boldogul velük, fojtsa vérbe a legkisebb lázadást is. Ugyanakkor ügyelnie kellett a jogra is. A túlkapások miatt ugyanis könnyen feljelenthették Rómában. És ez kegyvesztetté tehetett bárkit Tiberiusnál. Pilátus esetéhen ez életet, halált jelentett, hiszen azon kevesek közé tartozott, akiket a császár kitüntetett az ,,amicus caesaris'', a császár barátja címmel. A kitüntetés alkalmával a császár arcképével díszített gyűrűt is kapott. Lényegét tekintve Pilátust épp erre figyelmeztették a fôpapok: a császártól elnyert rangja és karrierje függ attól, ha a magát királynak tekintô, tehát hatalomra törô Jézust nem ítéli halálra. A tét óriási kockázatot rejt magában. Pilátusnak -- és vele együtt nekünk -- tehát dönteni kell: karakter vagy karrier!? * * * Bár a történetet jól ismerjük, kísérjük mégis figyelemmel Jézus perének legfôbb vádpontjait és Pilátus egyre zavarosabb viselkedését. Már a kezdet kezdetén feltűnô az az ingerült hangnem, amelyen a császári helytartó a zsidó vezetôkkel tárgyal. Lehetetlen nem észrevenni azt a gyűlöletet, amely cinikussá, kötekedôvé teszi Pilátust a tárgyalás egész ideje alatt. Mérhetetlen düh fogja el, hogy kora reggel háborgatják. Nemcsak hogy megzavarták, hanem még alkalmazkodjon is hozzájuk. Tudniillik ,,a zsidók nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanokká ne váljanak!'' (Jn 18,28). Ezért neki kellett kimenni eléjük. Majd úgy válaszolt a zsidó vezetôknek, hogy még jobban elmérgesítette a hangulatot: ,,ítéljétek el magatok'', vagyis hagyjatok engem békében, nem akarok megint a piszkos dolgaitokkal foglalkozni. Csakhogy ez féligazság, hiszen Pilátus nagyon jól tudja, hogy a fôbenjáró ügyek feletti bíráskodás jogától a császár megfosztotta a jeruzsálemi vezetôséget. Elôször Pilátus látszatra még ,,felül'' van, de épp cinizmusa okozza vesztét, mert a zsidó fôpap és testülete hamar elveszi a kedvét! Ráébreszti a helytartót, hogy nem vallási ügyek miatt zavarják, hanem politikai vádról van szó: a császári hatalom megdöntésének kísérletével vádolják a nép hangulatát felszító názáreti rabbit! Ezzel kezdetét veszi a pilátusi dráma. Kénytelen elkezdeni a pert. Elsôként Jézussal akar beszélni, ezért tolmács útján megkérdezi kilétét, érdeklôdik rangja iránt. ,,Király vagy te?'' (Jn 18,37). És miután Jézus egyértelműen tisztázza, hogy az ô királysága nem földi, nem politikai értelemben vett hatalom, Pilátus megkönnyebbülve, de még mindig fölényesen a vádlók szemébe vágja: ,,Semmi vétket sem találok benne'', ez az ember ártatlan! Vagyis az elsô ,,menet'' döntetlennek tűnik. De ez csak látszat. Ha ugyanis a teljhatalommal rendelkezô helytartó megállapítja az ártatlanságot, akkor minden következmény nélkül azt mondhatja: vádatok alaptalan, az ügyet befejezettnek tekintem! És ha a zsidó vezetôk mégsem tágítanak? Akkor elnapolhatja a tárgyalást a húsvéti ünnepek utánra, még ôrizetbe is veheti Jézust, és alaposabb vizsgálatot rendelhet el. Csakhogy Kajafás és társai jól ismerték Pilátus gyengéit, hirtelenségét, és azt is tudták, hogyan lehet a maga ásta vermébe taszítani. Íme a sátáni taktika. Pilátus váratlanul egy ajánlattal állt elô: alkuba bocsátkozott velük. Eszébe jutott az amnesztia: ,,Az a szokás nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsássak valakit; akarjátok-e, hogy elbocsássam Jézust, a zsidók királyát?'' A válasz megdöbbentette magát Pilátust is. A fôpapok ugyanis inkább a rabló Barabást akarták szabadlábra helyeztetni, mint Jézust. Ez lett a következménye annak, hogy Pilátus félt az igazság mellett kiállni, átengedte a döntést Kaifás fôpapnak, aki a csôcseléket használta fel céljai elérésére. Így került ki Pilátus kezébôl az igazságszolgáltatás. Ez volt a második menet! Amikor Pilátus átlátta a helyzet fonákságát, ördögi lépésre szánta rá magát, hogy a nép haragját lecsillapítsa: megkorbácsoltatja azt, akit a per kezdetétôl fogva a végéig ártatlannak nevezett! A korbácsolásról tudni kell, hogy az önmagában véve is gyakran a kivégzéssel volt azonos. A szíjak végére erôsített szögek felszakították az elítélt bôrét, ereit, sôt sokszor belsô szerveit is. Ép ésszel nehezen fogható fel, hogy Pilátus miért ezzel a kegyetlen tettel próbálta jobb belátásra bírni a feldühödött tömeget. Épp az ellenkezôjét érte el. Amikor ugyanis a felismerhetetlenségig megkínzott Jézust megmutatta nekik, mondván: ,,Értsétek meg végre, hogy semmi vétket sem találok benne'' (Jn 19,4), akkor még inkább követelték, hogy feszítse keresztre. Ez volt a harmadik menet, és ebben is féligazságok, félmegoldások születtek. A harc még nem dôlt el! Kaifás látta, hogy Pilátus még mindig szeretné felmenteni Jézust. Elérkezettnek látta tehát az idôt, hogy ,,bevesse'' a leghatásosabb fegyvert, az amicus caesaris felemlítését: ,,Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja!'' Ez a fenyegetés magában foglalta az esetleges feljelentést is. Ha eddig pislákolt még valamelyest Pilátusban a karakter szikrája, azt most a karrier ördögi vihara végképp kioltotta. Hiába, a császártól kapott gyűrű, a bársonytóga, a helytartói méltóság a Pilátus-féle személyek szemében nagyobb érték, mint az igazság. ,,Pilátus vállat vont: ugyan, mi az igazság?'' (Jn 18,38). Ettôl kezdve Kaifás, és nem Pilátus az események irányítója! Érdemes egy pillanatra összehasonlítani a két fôszereplôt, Jézust és Pilátust. Az Úr Jézus a maga isteni fenségében, küldetésének tudatában áll a legerôsebb földi hatalom, a Római Birodalom császári helynöke elôtt, akirôl a szemtanú János evangélista kénytelen volt megjegyezni: ,,E szavak hallatára Pilátus még jobban megijedt'' (Jn 19,8). Íme, Jézus, az EMBER, aki erôs, és íme a földi hatalom képviselôje, aki fél. A karakter erôsebb a karriernél! * * * Csak a Biblia szakemberei ismerik azokat az összefüggéseket, amelyek a halálos ítélet kihirdetésekor történt kézmosás és az ószövetségi jogszokások között van. Ezért néhány utalást teszek, hogy érthetôbb legyen a passió híres jelenete: Pilátus vizet hozatott, és megmosta kezét a nép elôtt. ,,Ártatlan vagyok ez igaznak vérontásában, szólt. A ti dolgotok'' (Mt 27,24). Pilátus nem véletlenül tette és mondta mindezeket. A Második Törvénykönyv 21. fejezete ugyanis az ,,ismeretlen gyilkos'' bűnének engesztelô szertartását pontosan elôírja: ha nem lehet kinyomozni, hogy ki követte el a gyilkosságot, akkor a leviták áldozzanak fel egy üszôt, véres kezüket mossák meg az üszô felett a patakban, mondván: Nem a mi kezünk ontotta ki ezt a vért, szemünk nem látott semmit. ,,Így jóváteszed a körödben ártatlanul kiontott vért'' (21,1-9). Ha a történések mélyére tekintünk, Pilátus ezzel bizonyára azt akarta jelezni, hogy ismeri a zsidó szokásokat, de azt is, hogy elhárítja magától a gyilkosság vádját. Azt is tudjuk, épp ennek az evangéliumi jelenetnek a folytatásából, hogy Kaifás és a nép magára vállalta: ,,Vére rajtunk és fiainkon!'' (Mt 27,26). Nem antiszemitizmus tehát az a megjegyzés, hogy ezzel a zsidó nép Isten és a történelem elôtt magára vállalta Jézus kivégzésének felelôsségét (vö. az Újszövetségi Szentírás 81.1., Róma, 1985. 25. jegyzetével). * * * E hiteles történelmi áttekintésre azért volt szükség, hogy kézzelfogható bizonyítékokat sorakoztassunk fel az eseményeket mozgató emberi gonoszság létezésére vonatkozóan. Tudniillik hajlandók vagyunk elítélni és megvetni Pilátust, Kaifást, Heródest és a csôcseléket, és közben nem vesszük, nem akarjuk észrevenni, hogy Pilátus és társai élnek ma is, nem halnak meg sohasem! Sôt, ha ôszintén magunkba nézünk, saját magunkban is felfedezhetjük ôket. Nem véletlen a meditációm címe: a bennünk élô Pilátus! Ami ugyanannyit jelent, mintha azt mondanám: a bennünk élô féligazságok ördöge. Mi lehet a végsô magyarázata annak, hogy ilyen tragikus vége van a féligazságoknak? Mi a féligazságok metafizikája? A választ már ötven évvel ezelôtt megértettem azon a dogmatikaórán, amelyen professzorunk, Halász Piusz az abszolút igazsághoz való viszonyulást magyarázta. Soha nem tudom elfelejteni azt a mondatát, amelynek érvényessége számomra életem minden szakaszában beigazolódott, és nemcsak másokra, de önmagamra vonatkoztatva is. Íme a mondat: MINDEN FÉLIGAZSÁG TELJES HAZUGSÁG, eleve magában hordja az elôbb vagy utóbb bekövetkezô kudarc leleplezôdésének csíráját. A féligazságok magukban hordják a rettenetes feszültséget, a rettegést, a rágalmazást, az erôszakot, a kigúnyolást, a megalázást, a korbácsolást, a keresztre feszítést, de a teljes meghasonlást, a kétségbeesést, még olykor az öngyilkosságot is. Ezzel szemben az igazság hosszú távon mindig gyôzedelmeskedik. Minél egyetemesebb érvényű igazságról van szó, annál nagyobb a bizonyosság, hogy leleplezze a féligazságokat vagy a teljes hazugságok csalásait, csúsztatásait, tévedéseit... Ez történt az Úr Jézus esetében is húsvét hajnalán, és ez következett be Pilátus esetében is, akit nem sokkal késôbb egy másik ügy kapcsán mégis feljelentettek Rómában, és Tiberius megvonta tôle az amicus caesaris kegyeit. Hol érhetjük tetten a bennünk élô Pilátust? Naponta sokszor, még a magukat kereszténynek vallók táborában is, fôleg az elmúlt évtizedekben. De még ma is, mert nagyon nehéz hátat fordítani a féligazságok látszólagos és átmeneti elônyeinek, sikereinek. A karakterhez, a krisztusi magatartáshoz gerinc kell, de a miénk megroppant, engedtük, hogy megroppanjon. Íme néhány kiragadott példa a tengernyi sokból. Vallásos vagy? Igen. Miért? Mert hiszem, hogy van Isten. (Csakhogy ez csúsztatás. Hiszen Sztálin is, sôt a Sátán is hiszi, hogy van Isten. Itt abban rejlik a féligazság, hogy nem arra a kérdésre válaszolsz, amirôl szó van. Mert más az istenhívés, és más a vallás elfogadása és gyakorlása!) Katolikus vagy? A válasz: keresztény. A mi számunkra természetesen nincs a kettô között különbség, de a megkérdezettek legtöbbje azért mondja magát ,,csak'' kereszténynek, mert a katolikusságát nyűgnek tartja sok megkötöttsége miatt. Valójában a keresztény humánumot fogadja el, de a számára elfogadhatatlan hitrendszert nem. A tűzô napon élvezi a hatalmas tölgy árnyékát, de nem vállalja a tölgy lényegét: mély gyökereit, vihart álló energiáját, kemény kérgét, legyôzhetetlen vitalitását, öntudatos magabiztosságát, Istentôl kapott természetét! Jársz-e templomba? Igen, nagy ünnepekkor szeretem a zenés miséket. De különben is, ha utam egy templom mellett vezet el, mindig bemegyek, mert megnyugtat. De rendszeresen nem megyek, mert nem akarok bigott lenni. A szertartásokat nem szeretem, elavultnak tartom. De vannak még súlyosabb kérdések! Hasonlók Jézus perének alapkérdéseihez. Például a hivatalokban, munkahelyeken aláírást gyűjtöttek Mindszenty bíboros kivégzését követelve (,,Kötelet Mindszentynek''). Azokban a hetekben még a hívôk közül is sokan keresték fel papjaikat, megkérdezvén, mit tegyenek. Aláírhatják-e, mert állásukról, családjuk megélhetésérôl van szó. Itt tetten érhetjük mindazt, amit az imént Jézus perének kapcsán mondottam, ez a pilátusi procedúra elsô fázisa. Válaszom akkor így hangzott: bűnösnek tartod a prímást? Rá tudnád tenni a kötelet? Ha nem, akkor miért engem kérdezel? Ne légy Jézus Pilátusa, de egyetlen ártatlannak sem. Az egyéni szavazók mindig felelôsek a végsô kifejletért. Mi a véleményed az abortuszról? Hát az mindig a helyzettôl függ! -- szokott lenni a válasz. Magyarán szólva: még a magukat kereszténynek vallók közül is igen sokan elfogadhatatlannak tartják azt az ôsi, római (pogány kori!) törvényt, hogy magzatot ölni soha senkinek nem szabad. A mi társadalmunk Pilátusként viselkedik ebben a kérdésben is, mert féligazságokkal igyekszik kibújni a felelôsség alól, kezet mos a halálos ítéletkor, pedig tudja, hogy az az Isten képére teremtett kicsi élet éppolyan ártatlan, mint Jézus. Mi, lelki vezetôk viszont azt is tudjuk, hogy az ítélet végrehajtóinak lelkiismerete vádolja ôket, szülôket, orvosokat, tanácsadókat egyaránt, még öregkorukban is. Szó szerint beigazolódott: ,,Vére rajtunk és fiainkon.'' A csonka ország hetven év óta tízmilliós lélekszámmal halálra ítélte önmagát... Miért nem véded ôszinte hitvallással, gyermekeid keresztény nevelésével (kereszteléssel, hittannal, vasárnapi szentmisével, szentségekkel) az üldözött, kigúnyolt, halálra ítélt egyházadat? Két okból: egyrészt mert nem akarom kitenni magamat és családomat fölösleges veszélynek, másrészt helyeslem azt a sokak által hangoztatott elvet, hogy a gyerekeink is maguk döntsenek ebben a kérdésben. Amikor megjön az eszük, válasszanak! Mi ebben a pilátusi féligazság? A válasz helyett a fenti elvek vallóinak kell felelniük a következô kérdésekre. Vajon gyerekeitekre bízzátok a döntést, hogy járjon iskolába? Tanuljon meg írni, olvasni, nyelveket tanulni, úszni, sportolni? Vajon nem véditek minden erôtökkel ôket a drogtól, a rossz társaságtól? Vajon ilyen és ehhez hasonló esetekben is a gyerekekre bízzátok a döntést? A féligazságok hamar megbosszulják magukat, és az ilyen szülôk gyerekei tizenöt-húsz évesen nihilistákká, kezelhetetlen anarchistákká, ateistákká vagy -- legjobb esetben -- cinikus közönyösekké válnak. Avagy mutassatok egy olyan szôlôsgazdát, aki értékes szôlôtöveit nem védi! Csak egyetlen évet hagyna ki a permetezésben, megölné a lisztharmat, megenné a peronoszpóra... * * * A fehér csak addig fehér, amíg nincs benne más szín. Akármivel keverem, szürkévé válik. Történelmünk folyamán soha nem volt Pilátusnak ennyi követôje, mint ma. Szürke emberek társadalma lettünk. A szemünk láttára, a fülünk hallatára mondanak halálos ítéletet az ezeréves keresztény eszméink felett. Sok a vádló, és kevés a védô. Vajon mi kik közé tartozunk? * * * URUNK, JÉZUSUNK, Erôt kérünk, hogy keresztény, karakterünket védeni, építeni tudjuk magunkban és egymásban. Adj erôt, amikor megkísért a pilátusi karrierizmus ördöge. Segíts meglátnunk, hogy mi a fehér, és mi a fekete, és mi a szürke. És hogy életünkben melyek a halálos ítéletet hozó féligazságok, a teljes hazugságok. Add, hogy soha senkit, Téged se ítéljelek halálra, sem szóval, sem hazug kézmosással. Ártatlan Jézus, segíts! Amen. ======================================================================== IV. Agónia a családban Teológiánk egyértelműen hirdeti, hogy Krisztus köztünk él. Hogy, ez mennyire valóság, elegendô, ha Pál apostol megrázó kijelentéseire hivatkozunk: ,,Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem!'' (Gal 2,20). Ennek fényében az sem csupán néhány teológus, köztük a világhírű Schütz Antal egyéni véleménye, hogy Isten a történelemben mint teremtô, gondviselô és üdvözítô, tevékenységével él köztünk. ,,Benne élünk, mozgunk és vagyunk'' (ApCsel 17,28). Krisztus földi életében, majd a történelem egész vonulatán egész napjainkig élethalálharc folyik személye körül. És ez a harc, ez az agónia átszövi az utca emberének életét. (Épp ezekben a napokban lehetett olvasni egy budai ház falán a nietzschei blaszfémiát: ,,Meghalt az Isten.'' Ezt aztán valaki áthúzta, és még nagyobb betűvel föléje írta: ,,Isten él.'') Isten jelenléte a történelemben azt jelenti, hogy Krisztus valóságos emberré lész, vállalja sorsunkat: megszületik, vagyis belép a történelembe, alakul, változik, küzd, de szenved is. agonizál a feltámadás és végsô gyôzelem biztos tudatában. Mindezt Pál apostol frappáns tömörséggel így fogalmazza meg: Krisztus bennünk szenved tovább, méghozzá úgy, hogy szenvedésünkkel kiegészítjük azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedésébôl (Kol 1,24). Ez az, amit Pascal így fogalmaz meg: Krisztus agóniája nem szűnik meg a történelem folyamán. Krisztus agóniája kétirányú lehet akár a magunk, akár a világ életében. Az egyik az, amikor mi magunk vagy saját közreműködésünkkel okozunk szenvedést Krisztusnak. A másik, amikor átadjuk magunkat Krisztusnak, és szenvedéseinket egyesítve az övével, együtt agonizálunk vele. Az elôbbi aktív, az utóbbi inkább passzív jellegű. A most következô meditációban mindkettôrôl szólok. * * * E gondolatoktól áthatva megállok az egyik stációkép elôtt. Síró, jajveszékelô, kezüket tördelô asszonyokat, édesanyákat ábrázol: az ô találkozásukat az agonizáló Jézussal. A jelenet annyira megható, hogy szinte lehetetlen szavakba foglalni. A már halálra ítélt, agyongyötört Jézus vállára irdatlan gerenda súlya nehezedik, a kereszt vízszintes fája. Az ember azt gondolná, hogy most már semmi, senki nem érdekli, hiszen földi életének utolsó órája elviselhetetlen gyötrelemmel sújtja a földre. Ilyen mindent elnémító gyötrôdés közepette ugyan kinek van ereje, kedve másokkal foglalkozni... Az emberek megváltása miatt agonizáló Jézus még ebben a helyzetben is képes önmagán felülemelkedni. Minden bizonnyal meghatotta az asszonyok részvéte, ennek ellenére elhárítja magától: ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket, mert családotok van veszélyben. Ezzel lényegében elérkeztünk meditációnk kiindulópontjához. Mert ha igaz az, hogy Jézus agonizálása végigkövethetô a történelmen, akkor ez sehol nem tapasztalható, sehol nem érhetô tetten oly ijesztô formában, mint a családok életében. Hiszen a család maga az élet forrása, a szeretet kézzelfogható fészke. Márpedig ahol a szeretet, ott az Isten. Isten földi sorsa -- dicsôsége vagy agonizáló szenvedése -- a családok életében dôl el. Még jobban kisarkítva így lehetne megfogalmazni: keresztények, mutassátok meg, milyen a családi életetek, és abból megállapítható, milyen sorsa van Krisztusnak ebben a korban, ebben a társadalomban! Hogy milyen válságos helyzetbe került hazánkban a családok élete, mindannyian tudjuk. Állítsuk össze a családjainkban szenvedô, miattunk agonizáló Krisztus keresztútjának stációit. Mikor, mi miatt ítéljük kereszthalálra a családi életünket üdvözíteni akaró Jézust? 1. Agonizál, ha megszenteletlen a házasság, amely még a pogányoknál is ,,res sacra'', vagyis szent intézmény. Nálunk, keresztényeknél szentség. Méghozzá olyan sacramentum, amelyet Pál apostol Jézus és az egyház viszonyához hasonlít: ,,A férj úgy gondozza, úgy szeresse feleségét, ahogy Krisztus szereti az egyházat...'' (Ef 5,25). Ha tehát valaki, vagyis a férfi és a nô úgy dönt, hogy kizárja egyesülésükbôl, házasságukból Krisztust, akkor ez önmagában hordozza az ítéletet, a keresztre feszítés ítéletét. 2. Agonizál Krisztus a családban, ha abban nem a szeretet az éltetô erô. A házasság szentsége olyan különleges képességeket segít kibontakoztatni a családban, amelyek segítségével jobbik énünk kerekedik felül. Hiszen mindannyiunkban egy istenarc rejtôzködik, és épp arra lenne szüksége egyénnek, közösségnek, hogy a mélybôl, a rejtekbôl ez a jobbik, ez az istenarcú énünk gyôzzön az egymás iránti szeretet hatására. Ezzel szemben családjaink éppen azért esnek szét, mert az istenarc helyett a bennünk élô rosszabbik énünk, az a bizonyos bęte humaine lesz a hangadó: a kontroll nélküli ösztönvilág. És ha igaz az, hogy Krisztust a bűnök feszítették keresztre, akkor -- folytatva elmélkedésünk alapgondolatát -- a köztünk, a családunkban élô Krisztust ma is ugyanezek a bűnök, a mi bűneink ítélik halálra. A keresztény házasság szentségi lényegénél fogva az erények fellegvárává válhat, olyan földi azíliummá, menedékhellyé, ahol kicsik és nagyok a Tábor- hegyen elhangzott ,,jó nekünk itt lennünk'' légkörében élnek. Ha azonban erények helyett a bűnök veszik át a szerepet, akkor Tábor-hegy helyett pokollá válik a család élete. A templom oltáránál kezdôdött, és milyen gyakran a bírói pulpitusnál fejezôdik be! 3. A legfeltűnôbben akkor hozható párhuzamba Krisztus agóniája, keresztre feszítése a mi bűneink okozta halálos ítélettel, amikor a szülôk saját maguk mondják ki a halált saját magzatukra. És ekkor szóról szóra beteljesedik a nagypénteki prófécia: ,,Vére rajtunk és gyermekeinken'' (Mt 27,25). Valóban igaz a jézusi figyelmeztetés: ,,Inkább magatokat sirassátok és gyermekeiteket!'' (Lk 23,28). Lehet, hogy sokan vannak, akik megkímélik Jézust az újabb halálos ítélettôl, és nem tesznek olyat, ami miatt agonizálni kényszerül. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem élnék át Krisztus agóniájának azt a másik formáját, amit korábban passzív jelzôvel illettem. Sokan vannak közöttünk, akik már megértették és megvalósítják Jézus kérését: sirassátok fiaitokat, gyermekeitek miatt zokogjatok! Ôk azok, akiknek szívét hét vagy ki tudná megszámolni, hogy hány tôr járja át. Ôk a hétfájdalmú anyák és apák és nagyszülôk, akik szenvednek, és agonizálnak családjuk miatt, mert bár mindent megtettek, mégsem tudták megtartani gyermekeiket Krisztus mellett. Még felsorolni is nehéz azt a számtalan testi, lelki megpróbáltatást, amitôl retteghetnek a szülôk. A betegségek, a járványok, amelyek egy életre rokkanttá tehetik legféltettebb kincsüket, gyermeküket. De ennél még nagyobb veszély is leselkedhet: mennyi kettétört, jellemében sérült fiatal él ma családjainkban, és tehetetlenek vagyunk velük szemben. Tékozló fiúk ôk, akik elherdálják a család lelki, szellemi kincseit. Itt hagynak minket, idegen útra térnek, és mi hiába várjuk vissza ôket. Hányszor ismételjük az ismert szöveget: ,,Jöjj vissza hát, ó, jöjj, fiam''... Mindez égô sebhely, krisztusi stigma a szülôk, a nevelôk, a lelkiatyák életében. Stigmák, amelyek sohasem tűnnek el lelkünkbôl. Feltörtük az ugart, mennyit verejtékeztünk, vetettünk, és hová lett az aratás? Ilyenkor kell Pál apostol lelkületével átadnunk magunkat az értünk szenvedô Krisztusnak: ,,Krisztusért keresztre vagyok feszítve!'' Ez az a passio mistica, amikor nem mint bűnösök szenvedünk, hanem mint keresztények (Péter elsô levele 2,24). És a felsorolásból ne hagyjuk ki a nagyszülôk agóniáját, akik tehetetlenül veszik tudomásul, hogy saját gyermekeik már meg sem kereszteltetik az unokákat. Hogy sírnak, és hogy vérzik a szívük annak láttán, hogy a kicsik nemhogy templomba nem járnak, de még a Miatyánkot sem ismerik... És így lehetne folytatni a szenvedô családok vég nélküli sorát, amelyet mi, papok ismerünk igazán, hiszen ezeknek a szétzilált családoknak a fiataljaival találkozunk nap mint nap, amikor olykor betérnek hozzánk. * * * Mit kell tennie ilyen esetben a hívô kereszténynek? A kérdés elevenbe vág! Hiszen nem mindegy, hogy a kapott sebekbôl élet vagy halál származik. A lelki sebek ugyanis, akárcsak a testiek, elmérgesedhetnek, halált hozó vérmérgezést okozhatnak. Egyedül Krisztus képes ezeket az agóniákat gyógyítani, sôt kegyelmet adó és osztó isteni stigmákká szentelni. Méghozzá úgy, hogy saját vérzô kínjainkat Krisztus sebeivé változtatjuk át, épp annak a páli üzenetnek a szellemében, amely életünk egészét, szenvedéseinket is Krisztusban egyesíti: élek, de nem önmagamért, és nem egyedül, hanem Krisztus él bennem. Ehhez minden bizonnyal úgy kell közeledni, mint ahogy Tamás közeledett Krisztus megdicsôült húsvéti sebeihez. Elôbb magunknak kell meggyôzôdnünk arról, hogy Krisztusnak épp ebben van különleges ereje és képessége: kegyelemmé tudja átformálni azokat a véres sebeket, amelyeket ellenségeitôl, sôt övéitôl kapott a Golgota stációin. Tamásként kell elôbb saját magunknak is érinteni Jézus sebeit, hogy megtérve el tudjuk viselni másoktól kapott megaláztatásainkat. Vannak a magyar fôpapok között olyan, sokat szenvedett, testileg és lelkileg egyaránt meggyötört példaképek, akiktôl magam is sokat tanultam. Egyiküknek, Belon Gellért püspöknek fôpapi címerében ezt a bibliai mondatot olvastam: ,,VULNERE SANUS''. Nehéz visszaadni a latin tömörséggel megfogalmazott gondolatot; valahogy így lehetne fordítani: az ô sebei által gyógyultatok meg. Péter apostol írja ezt híveinek az elsô levele második fejezetében (2,24). Ha valaki, akkor ô ennek leghitelesebb tanúja. Az apostolok közül -- Júdást leszámítva -- senki nem szenvedett oly gyötrelemmel, mint ô, a félelme miatt Krisztusát letagadó, megtagadó tanítvány. Ennek ellenére lelki sebeit Jézus meggyógyította, és apostoltársainak ô lett a vezetôje, a híveknek legfôbb pásztora. Az említett fôpap, Gellért püspök operált tüdôvel, a levegôért küzdve élt és prédikált; lelki sebzettségérôl pedig elég annyit mondanom, hogy a Prohászka-lelkületű papot püspökké nevezte ki a pápa, de a pártállam tíz évig nem járult hozzá felszenteléséhez. Ennek ellenére az egész ország hétrôl hétre, papok, hívek egyaránt, tôle kaptunk lelki táplálékot, erôt, reményt, kifogyhatatlan optimizmust. Reménytelen szemműtétem éjszakáján az ô elmélkedését hozták ágyamhoz magnószalagon. Mennyi erôt kaptam ettôl a csupa seb krisztusi fôpaptól, mert saját maga tapasztalta, hogy ,,vulnere sanus''. Itt cseng most is a fülemben gyakran hirdetett hitvallása: nincs olyan reménytelen helyzet -- akár fizikai, akár lelki, erkölcsi - -, amit Jézusban nem lehetne elviselni! Bármilyen sebet kapjunk, abban van elrejtve gyógyulásunk. Átvíve ezt a szülôk, nagyszülôk, nevelôk, lelkiatyák sebzettségére, ne feledjük, hogy egyedül Krisztussal vagyunk képesek elviselni, sôt megoldani gyötrôdéseinket. Ha csak panaszkodunk, ha családunk, közösségünk bűneit minduntalan szellôztetjük, továbbadjuk, akkor sebeink elmérgesednek, és mi leszünk a gennyes gócok fertôzôi. De ha Krisztusért imádságos lélekkel, a tékozlókért engesztelve viseljük a minket ért megalázó sebeket, ütéseket, ostorcsapásokat, akkor szép lassan mi magunk fogjuk észrevenni ,,bôrünkön'', vagyis lelki életünkben, sorsunk és gyermekeink sorsának alakulásában, hogy elviselhetetlennek érzett sebeink kezdenek gyógyulni. Hiszen ,,tudjuk, hogy az Istent szeretôknek minden a javukra válik'' (Róm 8,28). Még a magunk és családunk bűneibôl is tud jót kihozni a hozzánk irgalmas, a húsvéti ragyogásban égô stigmáival közeledô Krisztus! És ezzel a tudattal kell nekünk is közeledni mindazokhoz, akikrôl most azt gondoljuk, hogy nem lehet segíteni rajtuk. Csak ne essünk kétségbe, és ne panaszkodjunk állandóan a minket ért sérelmek miatt, hanem közeledjünk a mi hitetlenkedô Tamásainkhoz úgy, ahogy Jézus tette: saját sebeivel gyógyította meg apostolát. Ha hitünk van, akkor eljön az idô, amikor stigmává szentelôdô sebeink fogják meggyógyítani a ránk bízottakat. Így leszünk -- ebben az értelemben is -- Krisztus sorstársai (Zsid 3,14). Krisztus üzenete, életszemlélete azért eu-angelion, jó hír, örömhír, mert nem engedi saját életében és a mienkében sem, hogy lehorgonyozzunk a szenvedés mindent eltorzító szörnyűségeiben. Nagyon vigyáznunk kell nekünk is, hogy ne a passiót tekintsük végcélnak. Nem véletlenül nevel bennünket a liturgia arra, hogy ha elkísérjük Jézust negyven napon át a keresztúton fel, egészen a kálváriáig, akkor ugyanolyan együttérzô lelkülettel kísérjük el a húsvéti megdicsôülésének útjain is. Csak így válunk sorstársaivá, és csak így élhetjük át a legmerészebb valóságot, az evangélium lényegét, hogy ,,ahonnét a halál származott, onnét az élet árad'' (A kereszt prefációja). Bármekkora legyen is testi-lelki nyomorúságunk passiója, a húsvét gyógyító erejérôl ne feledkezzünk el. Ezt a titkot alig lehet másként megközelíteni, mint a szimbólumokkal, úgy, ahogy ezt a liturgia is teszi: Jézus sebeit jelképezô tömjénszemeket helyez a húsvéti gyertyába, és ezzel vonul be a passiót követô nap éjszakájába a Lumen Christi! Sebekbôl, ostorcsapásokból, agóniából születik meg Krisztus világossága. A stigmákból a gyógyulás. Ez már az elsô lépés a krisztusi szenvedés misztikája felé... * * * URUNK, JÉZUSUNK, Mindenben hasonló akartál lenni hozzánk. Ezért vállaltad, és ezért vállalod ma is a sebeket testeden, lelkeden. Így veszel részt a világ kozmikus sebzettségében. Erôsíts meg elhatározásomban, hogy legalább én ne sebesítselek meg Téged. És taníts meg arra, hogy a magam sebeit a Te lelkületeddel tudjam viselni, a másoktól kapott sebekkel pedig a Te segítségeddel tudjam gyógyítani a kétségbeesett Tamásaimat. Amen. ======================================================================== V. Eleséseink Ecce homo! A pilátusi kijelentés nemcsak Jézusra vonatkozik. Mindegyikünkre érvényes. Még a nagypénteki dráma sem ismeretlen sokunk számára. Hiszen ki-ki megy a maga keresztútján, és míg feljutunk a Golgota csúcsára, mindegyikünk megbotlik, elesik, sôt összeroskad. A keresztény hívô számára mindebben épp az ad erôt, hogy még zuhanásaiban is van kire felnéznie, és van kibe kapaszkodnia. Az Ecce homo épp azt jelenti számomra, hogy Krisztus vállalta az elesést is. Mindenben hasonló akart lenni hozzánk. És így a tétel megfordítottja is igaz: mindenben hasonlíthatunk hozzá. Az ecce homo tehát azt jelenti, hogy Jézussal együtt mindannyian esendôk vagyunk. A szó gyöke: ,,esni''; aki elesik, esendô. Az elesés elválaszthatatlan emberi mivoltunktól. A keresztút bármelyik ábrázolása Jézus három elesését úgy mutatja be, hogy mindig mélyebb az esés: megbotlik, elesik, elvágódik... Botlás... Elesés... Zuhanás. De mindegyikbôl felkel! Nem idegen, és nem ismeretlen esendô mivoltunknak ez a fokozás sem. De azt meg kell vallanunk, hogy felkelni csak Jézus segítségével tudunk. A jézusi elesésekkel kapcsolatban szeretnék rámutatni egy másik hasonlóságra is. Az ecce homo ugyanis nem csak esendôségünkben tesz minket sorstárssá Jézussal. Sokkal mélyebbek a gyökerek! Az Ecce homo ugyanis rámutat arra a legbensôbb azonosulásra, amely összeköt minket Krisztussal. Aki vállalni akarja az emberi sorsot, annak vállalnia kell mindazt, ami szükségképpen összetevôje létünknek: a test, a szellem, a kegyelem hármasságát. E három világ -- tapasztaljuk nap-nap után frontálisan ütközik össze bennünk. Amikor az Ecce homo elhangzott Pilátus ajkán, akkor olyan teológiai igazságot érintett -- akaratlanul is! --, amelyet a krisztológiából jól ismerünk. Jézus éppen azáltal lett megváltónk, hogy elfogadta emberi mivoltunkat: vállalta fizikai, szellemi és isteni (kegyelmi) létünk minden vonzatát. Nemcsak úgy, és nemcsak azt, ami szép és jó, hanem azt is, ami nehéz, sôt tragikus. Meditációnk egyik legmegrázóbb élménye az legyen, hogy Jézus e hármas harcban is sorstársunk akart lenni. Nem ismeretlen ez a kifejezés annak, aki olvassa, és mondatról mondatra elemzi a Szentírást. ,,Hiszen Krisztusnak lettünk sorstársai'' (Zsid 3,14). Így kövessük most agonizáló Jézusunkat eleséseinek stációinál. * * * Testünk elesettsége. Az embert alkotó három összetevô közül ez a legkonkrétabb. Minden, ami anyagból, testbôl áll, magában hordja az elmúlást. Azzal, hogy az Ige testté lett, szükségképpen magára vette az ember fizikai esendôségének minden változatát, kezdve a magzat, a gyermek életének teljes kiszolgáltatottságától (Betlehem, Názáret, Egyiptom) a munkával együtt járó kimerültségen át (a názáreti harminc év és a háromévi apostoli küldetés) a nagypénteki testi megsemmisülésig. Valóban nincs az a testi szenvedés, amely idegen lenne Jézustól: fázott, éhezett és szomjazott, izzadt, hajléktalan volt, sebeket ütöttek testén, arcul verték, leköpték, ostorozták, tövist szúrtak a fejébe, szögeket vertek eleven testébe, szívét átdöfték. Ha valaki, hát Jézus tudta, ismerte, mit jelent testben élô embernek lenni: Ecce homo. Épp ez az oka annak, hogy térben és idôben mindig és mindenhol, függetlenül nemtôl és fajtól, Jézus Krisztushoz menekülnek a szenvedôk. Ritkán találkoztam olyan valakivel, aki ezt az egyetemes, kozmikus sorsközösséget úgy szavakba tudta volna foglalni, mint Szép Ernô. Jézus Krisztust hatvan jelzôvel szólítja meg versében. És nemcsak szenvedéseit sorolja fel, hanem azt is, hogy mi, a legkülönbözôbb formában szenvedôk miért érezzük magunkat az ô sorstársának. Néhány kiragadott jelzô a sok közül. Emberek istene, Te lehajtott fejű, Te örökre vérzô, Te kihasadt szívű, Egyetlen magános, Kínoknak grófja, Mindenki testvére... És éppen azért, mert mindenki testvére, minden szenvedônek Ô a menedéke: Gyermekek rokona, Véneknek pajtása, Vándoroknak botja, Leülô koldusnak támasztó párnája, Bénának fürdôje, Éhes vendéglôje, Poklosnak barátja, Némának ekhója, Halálnak doktora, Vakoknak gyertyája, Szegények szegénye... A vers végén rátalálunk a titok nyitjára: Te mennyekben járó, Istennek embere, Fényességben álló Örökös boldogság! Vagyis mint Isten embere, mint Megváltó tud segíteni a szenvedôkön. A teológia ezt Pál apostol szavaival így fejezi ki: mivel Jézus kiüresítette önmagát, megalázta magát, vállalva még a kereszthalált is, ezért Isten mindent felülmúló módon felmagasztalta, minden térd meghajol elôtte, mert Jézus Krisztus az Úr! (Fil 2,10). A harmincéves Jézus minden bizonnyal erôs férfialkat volt. Különben nem bírta volna az állandó gyaloglást, éhezést a pusztában, a mérhetetlen testi-lelki erôt kívánó és napokig tartó prédikálást, az otthontalanságot, hiszen a puszta földön aludt, mert nem volt hol lehajtsa fejét. Emberi számítás szerint a katonák korbácsütéseibe már bele kellett volna halnia. Atlétaalkata egy ideig bírta, de aztán elesett. Ô maga jelentette ki: a lélek erôs, de a test gyenge (Mk 14,38). Ecce homo! Nézem a testében összetört Jézus zuhanását, és közben gondolok a magam testi nyomorúságára és mindannyiunkéra. Mekkora erôt ad a Krisztus-követônek ez a találkozás! Jézus nem lázad, elfogadja ezt a teljes kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget. Ezt jelképezi az elviselhetetlen, nehéz kereszt, amely a földre sújtja, és a szögek, amelyek mozdulatlanságra kárhoztatják. Ez jusson eszünkbe, amikor a kórházi ágyon vagy a műtôasztalon fekszünk kiszolgáltatottan, vagy -- ami még rettenetesebb -- fekszenek a legközelebbi hozzátartozóink. Van-e nagyobb fájdalma a szülônek, mint tehetetlenül nézni gyermekét, akirôl lemondtak az orvosok? Van-e rettenetesebb látvány, mint közelrôl látni szüleink testi leépülését, vagy tapasztalni testünk megrokkanását, öregedését? Ó, terheid alatt összeroskadt Jézus, halálnak doktora, mindenki testvére, segíts, hogy bírjam, és fel tudjak kelni... Szellemi eleséseink. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy nem gyötrelmesebbek-e a testieknél. Sokkal gyakrabban megesik velünk. Itt van például az igazság vagy az ethosz bennünk zajló harca, amely igazi agónia! Vajon Krisztus ismeri-e ezt a belsô vívódást, és voltak-e kudarcai? Jézus emberi sorsunk vállalásával maga is átélte a szellem összeütközését teremtmény voltunk külsô, belsô korlátaival. Hányszor találkozunk az evangéliumban olyan tetten érhetô, megoldhatatlannak tűnô dilemmával, amelyet még Jézusnak is nehéz megoldania. Maga mondja, hogy látja, hallja mindazt, amit az Atya megmutat és elmond neki, tehát intuitíve átél egy-egy igazságot, és nem tudja mindenkivel elfogadtatni, még az apostolokkal sem mindig. Valósággal szellemi gyötrôdésnek, agóniának érzi, hogy Nikodémus nem érti meg ôt: ,,Te Izrael tanítója vagy, és nem érted'' (Jn 3,11). Egy-egy példabeszéd után legszűkebb baráti köre arra kéri, hogy magyarázza meg nekik, mert képtelenek felfogni. Még a bonyolultnak igazán nem nevezhetô magvetôrôl szóló példabeszédet sem értik meg (Lk 8,10). Hát még amikor a szenvedésérôl beszél, mert szeretné megértetni velük, hogy felkészítse ôket a nagypénteki drámára. ,,De azok nem értették meg ezt a beszédet. Rejtve maradt elôttük, és nem fogták fel értelmét'' (Lk 9,45). És hogy ez mennyire elviselhetetlen volt számára, sôt mekkora feszültséget okozott lelkében, jelzi ingerültsége, amellyel Péterre rontott, és sátánnak nevezte, mert emberi módon, és nem Isten tervei szerint gondolkodik (Mk 8,33). És Jézus is ismerte a gondolat, az igazság szavakba öntésének, az Ige, a Logosz ,,testté'' formálásának, megfogalmazásának vajúdását. Ha a szellem világába próbálunk behatolni, minduntalan korlátokba ütközünk, ha tézisekbe, hasonlatokba, analógiákba akarjuk áttenni, behelyettesíteni gondolatainkat, igazságainkat. Jézus szerette volna kézzelfoghatóvá tenni Isten országát, hasonlatok, példák szemkápráztató sorát idézte fel, mégsem tudta megértetni tanítványaival az igazság lényegét. Ilyenkor felsóhajtott: ,,Mihez hasonlít az Isten országa? Mihez is hasonlítsam?'' (Lk 13,18). Jézus szomorú volt, mert örömhírét sokan nem fogadták el. Mennyivel inkább szenvedünk mi a szellem korlátai miatt, ha még az Ige számára sem volt könnyű a feladat? Az Ecce homo számunkra itt azt jelenti, hogy csak emberek vagyunk, szellemi lények ugyan, de korlátoltak, korlátok közé szorítottak. Sasszárnyaink vannak, de a sas sem tud a kiszabott terén túl repülni. Ikaroszok vagyunk mindahányan, még a Nobel-díjas zsenik is. Csak vegyük kezünkbe írásaikat, vallomásiakat, és meggyôzôdhetünk, mennyi kudarc, elesés, rettegés és zuhanás kíséri az embert a szellemi életben is. ,,Vonj sugaradba, Istenem, mint madár a fészkére, szállnék hozzád! De látod, a rét örömei közt elpattant a szárnyam csontja'' -- írja Weöres Sándor. Amikor pedig az Isten megengedi, hogy a természet törvényeinek egy-egy titkára rájöjjünk, abból is gyilkos fegyvert csinálunk. ,,Kiássuk a kincset, hogy elherdáljuk, hogy megalkossuk a pusztulás iszonyú gépezetét.'' Így fohászkodik a Nobel-díjas tudós: ,,Uram, ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát! Engedd, hogy hasznomra váljék a tudás... Uram, legyünk társak az alkotásban...'' (Szent-Györgyi Albert: Psalmus humanus). És mit küszködnek legnagyobb teológusaink is, a Prohászkák, a Horváth Sándorok, Teilhard de Chardinek! Mennyire érzik a borotvaélen táncoló emberi szellem zuhanásainak lehetôségeit egy-egy igazság emberi megközelítésénél. És hányszor érezzük, tapasztaljuk -- magunkban, másokban -- az ethosz agóniáját, amelyrôl senki eddig nem tudott úgy szólni, mint Pál: ,,Készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes.'' A kívánt harmónia helyett minduntalan a diszharmónia teszi keserűvé életünket. Amikor a húszas években egy neves egyházi ember meghasonlott önmagával, és a hír eljutott Prohászka püspökhöz, felkiáltott: ,,Hát még az üstökösök is lezuhanhatnak?'' Eleséseink eme stációinál a szegény József Attilával forduljunk Istenhez: ,,Bukj fel az árból... Ijessz meg engem, Istenem, szükségem van a haragodra... Ordíts reám, hogy nem szabad. Csapj a kezemre mennyköveddel!'' * * * Isten és az ember belsô viszonya: a végtelen és a véges, a Teremtô és a teremtmény, az Abszolút Úr és az emberi szabad akarat. Ez ,,belsô várkastélyunk'' kegyelmi életének színtere. Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus ezeket a küzdelmeinket is ismeri: kudarcainkat és gyôzelmi esélyeinket egyaránt. Vagyis itt is érvényes az Ecce homo: íme, ebben is sorstársunk. Az alapgondolatot a teológia nyelvén is megfogalmazhatjuk. Hiszen mi másról van itt szó, mint ,,a valóságos Isten és a valóságos ember'' misztériumáról, vagyis a két természet, az Isten és az ember egy személyben való együttélésébôl fakadó kimondhatatlan feszültségrôl. E feszültségbôl származó megnyilvánulásokat tetten érhetjük Jézusnál nemcsak akkor, amikor ôt magát és apostolait is figyelmezteti annak a bizonyos órának isteni tartalmára, amely óra még nem jött el, vagy már közeledik, vagy épp most van itt. A végtelenség, az idôtlen örökkévalóság és a térben meghatározható idôbeliségnek a feszültségében élte életét, és amikor a történelem órája Isten akaratával egybevágott, elkezdôdött a getszemáni agónia. Egyik legégetôbb problémánk nekünk is az, hogy mindent csak ,,homályban'', ,,tükörben'', a hit világosságának szemmel nem látható fényében tapogatunk. Ez viszont nem zárja ki, hogy lelki életünk égboltja olykor csillagtalan. Ez az, amit a lelki élet nagymesterei a lélek sötét éjszakájának neveznek. Ismerik ezt legnagyobb szentjeink is, akik annyiszor panaszkodnak lelki szárazságról, amikor még az imádság sem hoz megnyugvást és bizonyosságot. A ,,belsô várkastély'' ilyenkor visszhangozza a kereszten agonizáló Jézus velôtrázó kiáltását: ,,Éli, Éli, lámmá szábáktáni?'', vagyis ,,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?'' (Mt 27,46). Van-e itt megoldás? Van, de csak akkor, ha együtt haladunk a keresztúton Jézussal. A Krisztus-követô azért nincs soha egészen egyedül, mert ha megkérdezi az Istent a lelki sötétség elmúltával, hogy ,,hol voltál, Uram?'', Szent Katalinnal együtt hallani fogja a választ: ,,Lelked egyik sarkából figyeltelek, hogy hűséges vagy-e hozzám.'' Prohászka püspök ezt úgy fejezte ki, hogy amikor a hit gyertyafénye átmenetileg pislákol vagy kialszik, akkor a hűség virraszt! * * * URUNK, JÉZUSUNK, Tudjuk, hogy bűneink, erkölcsi nyomorékságunk miatt kellett válladra venni a keresztet. Miattunk estél el, terheink alatt zuhantál a földre. Add, hogy zúgolódás nélkül viseljem emberi létem legnagyobb terheit, önmagam korlátoltságait. Add, hogy zuhanásaim közepette Rád találhassak, és Veled együtt felkelve, a Te erôd birtokában végig tudjak menni keresztutamon. Ó, megbotló, elesô, zuhanó Krisztusunk, emelj fel minket! Amen. ======================================================================== VI. Keresztjeink Hajlamosak vagyunk mindent idealizálni. Talán a vallásos irodalom is felelôs ezért. Meghatódottan tudunk keresztutat járni, és mély áhítattal énekeljük A keresztfához megyek szövegét, amely szemléletesen tükrözi, hogy mit is várunk a kereszttôl: ,,...mert máshol nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek''. Csakhogy a mi gyötrelmekkel teli életünk annyi borzalmat hordoz, hogy aligha fogunk egykönnyen megnyugodni. Mert igaz, hogy a kereszt misztériuma magában foglalja a kereszt misztikáját is, de annak átéléséhez hosszú út vezet. Megkísérlem legalább az útjelzôket megmutatni azoknak, akik a keresztjét hordozó Krisztussal járják életük stációit. És hogy nem véletlenül hozom szóba mostani életünk borzalmait, csak néhány mondattal utalok két olyan eseményre, amely sokunk idegeit borzolta fel. Az egyiknek magam vagyok tanúja. Az én hittanosaim közé hozták fel vidékrôl azt a két gyermeket, akiknek apja megfojtotta, majd feldarabolta édesanyjukat. A televízió és a rádió többször adott hírt errôl, amely hírek általában csak néhány órára döbbentik meg az embert. De ha ilyen közelrôl kell szembesülni a szenvedéssel, az ártatlan lányka és fiúcska gyötrôdését látva, nekünk magunknak kell hitet és erôt adni, megoldást találni, elôbb nekünk kell vállunkra venni Krisztus keresztjét. A másik rettenetes élményt az Új Ember legutóbbi számának egy képe véste belém: keresztre feszített nôk! A hetven évvel ezelôtti népirtáskor ôrjöngô mohamedán katonák így kínozták halálra a keresztény örmény nôket. Ezzel már elérkeztünk magához a kereszthez, amelynek Jézus óta szentségi jellege van; a kereszthez, amely mind a mai napig élô, kézzelfogható valóság. De ugyanakkor ma is ôrültség és botrány a világ számára (1Kor 1,23). A kereszt és a ráfeszített Krisztus a botrány sziklája, a botlás köve, mondja Péter apostol (1Pt 2,7). Még a hívô számára is sok kísértést okozhat. Elfogadásához alázat, kegyelem és mély hit kell. Ezt Jézus is tudja, és bizonyára ezért jelentette ki elôre, hogy sokan megbotránkoznak majd miatta. De ugyanakkor a nyolc boldogsághoz kilencedikként csatolja: ,,Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam'' (Mt 11,6). Tehát nekünk is megígéri, hogy ha keresztje -- és saját keresztünk -- miatt nem botránkozunk meg, akkor egyfajta jézusi boldogságban részesít minket. Az egyik póluson a botránkozás, a másikon a jézusi boldogság. Ez is jelzi, hogy a kereszt mindig is, ma is, életünk és istenhitünk nyitott problémája, meg kell harcolni érte. * * * A hitünket is próbára tevô kereszttel kapcsolatban elsôként nézzük meg az evangéliumban, Jézus mit mond, és mit érez a keresztrôl. A legváratlanabb pillanatokban, békés beszélgetés közben, félreérthetetlen nyíltsággal hívja fel tanítványai figyelmét az elôtte álló szenvedésekre. Mivel ez többször elôfordult, Péter késztetést érzett magában, hogy hitetlenkedô megdöbbenésének hangot adjon. A drámai jelenetet élethűen ôrizte meg az evangélium: ,,Péter akkor félrevonta, és ezekkel a szavakkal tett neki szemrehányást: »Ments Isten, Uram, ilyesmi nem történhetik meg veled.«'' A ,,félrevonta'' kifejezés is jelzi, hogy Péter sehogy sem tudta felfogni, amit Jézus a saját szenvedésének rémségeirôl mondott. Szinte drámai víziót vetít eléjük: az Emberfiának sokat kell szenvednie. És még részletezi is: az emberek kezébe kerül. Kik ezek az emberek, és mit csinálnak vele? Még ezt is megmondja: lesznek olyan emberek, akik a fôpapok és az írástudók, saját népe vezetôi kezére adják az Emberfiát. És lesznek ennél félelmetesebbek is. A fôpapok ugyanis nem vállalják a hóhérmunkát. Átadják a pogányoknak, akik saját módszereiket alkalmazva végeznek az Emberfiával: kigúnyolják, megostorozzák, és keresztre feszítik. Az evangéliumok szerint mindezt fokozatosan adagolva, három ízben említette Jézus az apostoloknak (Mt 16,21, 17,22, 20,17; Lk 18,31- 33). De a tényekhez az is hozzátartozik, hogy mindhárom esetben a dráma fináléjaként diadalmas jövendölés hangzik el: megölik az Emberfiát, DE! Harmadnapra feltámad halottaiból! Ha az apostolok, vagyis Jézus leghűségesebb tanítványai és bizalmas barátai értetlenül álltak szenvedései hallatán, még inkább ez az értetlenség vett erôt rajtuk, amikor az emberi értelem számára felfoghatatlan ,,halottaiból való feltámadásra'' utalt. Becsületesen rögzítik is az igazságot: ,,Ôk azonban mit sem értettek ebbôl. Ez a beszéd homályos volt elôttük, és nem értették, hogy mit akar vele mondani'' (Lk 18,34). Kimondhatatlan hálával tartozunk az evangélistáknak azért, hogy mindezt valósághűen örökítették meg számunkra, a késôi Krisztus-követôk számára. Ha ugyanis Jézus elviselte apostolainak értetlenségét, és nevelte, olykor korholta ôket, hogy fogják fel már végre a kereszt nélkülözhetetlenségét a megváltásban, akkor ne csodálkozzunk, hogy mi magunk is csak lassan és vonakodva tudunk megbarátkozni a kereszt misztériumával. Annyit azonban jól kell látnunk: Jézust nem lehet eltántorítani keresztjének víziójától, sôt tudatosan halad a nagypénteki dráma felé. Hogy milyennek látták elszántságát az apostolok, hogy milyen következetes volt szenvedései megjövendölésében, jelzik azok a megjegyzések, amelyek a tanítványok lelkiállapotát hitelesen tükrözik: ,,nem értették, de nem merték faggatni'' (Mk 9,32), különösen az után az emlékezetes eset után, amikor Jézus sátánnak nevezte Pétert. Bizonyára felkészítette tanítványait lelkileg az elkövetkezendôkre, hiszen az utolsó hetekben egyikük, Tamás, többi társát buzdítva, így kiáltott fel: ,,Menjünk mi is, haljunk meg vele együtt'' (Jn 11,16). Óriási változás! Mekkora ívelés az értetlen ellenállás és a baráti együttérzés, bajtársi közös sors vállalása között! Most sem értették, de a Mesterük iránti szeretet erôsebb volt! Az aggódó szeretet megtörte ellenállásukat. Nem gondoljuk, hogy nekünk is ezen az úton kell haladnunk a kereszt misztériumának megközelítésében? Elôbb-utóbb ráébredünk, hogy ez az egyetlen járható út. Hiszen ez nem más, mint a Via Crucis. * * * Krisztus keresztjét csak akkor tudjuk elfogadni, ha hajlandók vagyunk a szenvedés fogalmát új megvilágításban szemlélni. Más ugyanis szenvedni, és más keresztet hordozni. A szenvedés az emberi élet velejárója. Pál apostol ezt a természet egészére is kiterjeszti: ,,Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik...'' (Róm 8,22). És azt is tudjuk, hogy minden szenvedéstôl irtózunk. Aki a földi életen kívül nem ismer más értékeket, mindent megtesz, hogy szabaduljon a világot és az emberiséget szüntelenül kínzó gyötrôdésektôl. Ezzel a szemlélettel maga Jézus is találkozott, sôt csak ezzel találkozott! Éppen ekörül támadt a vita közte és az apostolok között. Jézus nyíltan megmondja Péternek, hogy számára ez a magatartás nehezen elviselhetô: ,,Terhemre vagy, mert emberi módon gondolkodol'', tudniillik a szenvedésrôl (Mt 16,23). E kijelentésbôl egyértelműen következik, hogy szeretné, hogy apostolai és követôi, mi is, ne emberi módon gondolkodjunk és érezzünk a szenvedésrôl, hanem -- ahogy ô ugyanebben a mondatában jelzi is -- ,,Isten tervei szerint gondolkodjunk''. Mit jelenthet az Isten tervei szerinti gondolkodás? Most természetesen egyedül a szenvedésre vonatkoztatjuk a kérdésre adandó választ. Jézus, mint az élet minden területén, itt is forradalmi újítást kezdeményezett. A földi élettel, vagyis a szenvedéstôl mindenáron menekülni akarással szembeállítja a természetfeletti világ felülmúlhatatlan értékeit, és isteni segítséget ígérve, adva, megtanít bennünket arra, hogy a szenvedésbôl keresztet formáljunk. Egyedül isteni segítséggel, vagyis a kegyelem erejével vagyunk képesek erre a szavakba alig foglalható transzponálásra. A zeneelmélet és gyakorlat jól ismeri azt a tevékenységet, amikor egy zenei tételt magasabb (vagy alacsonyabb) fekvésbe teszünk át. De analógiaként említhetô a transzformátor szerepe is... Így jönnek létre a magasabb értékrendek, a meglevôket felhasználva, arra ráépítve valami új jön létre, akárcsak a kertész oltókésének sebet, de ugyanakkor új életet adó tevékenységének eredményeként. ,,Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld'' (Mécs László). Péternek és apostoltársainak keserves és több évig tartó megpróbáltatásokat kellett elviselniük, hogy megsejtsék a kereszt misztériumának titkát. Nekik is, nekünk is egyedül az ad reményt, hogy Jézus saját maga járja be elôttünk e nehéz utat. Ezért hiteles a Philosophia Christi! Nemcsak hirdeti és elvárja, hogy követôi vegyék fel nap-nap után a keresztjüket, hanem ô maga az elsô, aki ezt megteszi. Legalább most az egyszer idézzük fel együtt azt a két evangéliumi mondatot, amellyel igazolható mindaz, amit eddig mondtam. Az egyik: ,,Aki utánam akar jönni, vegye fel mindennap keresztjét.'' A másik: ,,Ô keresztjét hordozva kiment a Golgotára; ott keresztre feszítették...'' (Lk 9,23; Jn 19,18). Példaadása azért magával ragadó, mert többet, halálosan többet tesz, mint amit tôlünk kér. Ô nemcsak vállára veszi keresztjét, hanem teljes elfogadása jeleként ráfekszik, hogy felfeszítsék a keresztre. Amióta Jézus ezt vállalta, azóta mindannyiunk számára megoldható az élet egyik legnehezebb feladata: a szenvedések keresztté formálása. A megváltás szünet nélkül tart, Jézus velünk, saját keresztjeink által vált meg minket. Imádunk, és áldunk Téged, Krisztus, mert szent kereszted által váltod meg a világot! Amióta Jézus átölelte nagypénteki keresztjét, azóta a kereszt isteni jel, signum. Szenvedése, agóniája révén felértékelôdött saját szenvedésünk is, ha keresztté formáljuk. Ez a mysterium crucis legkézzelfoghatóbb vetülete. A keresztnek sok formája van. Most nemcsak arra gondolok, hogy a Jézus korabeli keresztfáknak hány fajtája ismeretes (simplex, summissa és capitata), hanem arra, hogy milyenek azok a keresztek, amelyekrôl Jézus azt mondja, hogy aki utána akar jönni, vegye fel naponta a sajátját. Mivel mindenkinek más keresztje van, ezért fogadjuk el, hogy ahány emberi szenvedés, annyi kereszt. Egy a fontos, hogy megegyezzék Krisztus keresztjének két alapvetô sajátságával: abszolút nyitott, és átölel mindenkit; vagyis vertikális és horizontális irányú. * * * Vertikális, mert földbe ásták. Vállalja a földi életet, annak minden gyötrelmével együtt: a természet, a test, a betegség, a halál keresztjének alapja a föld, de az ég felé mutat. Épp ezáltal formálja át a bennük levô iszonyú szenvedéseket keresztté, Krisztus üdvöt hozó keresztjévé. Vertikális irányú lesz szenvedésem, mert az ég felé vezet: összeköti a földet az éggel, a természet rendjét a természetfeletti világgal, a földi szenvedés értelmetlen sötétségét az isteni kegyelem naprendszerével. Horizontális, mert a kereszt, a rajta függô Krisztus két kitárt karjával átöleli az egész világot, minden ellentétet összebékít. Minden egyéni és közösségi ellenségességet és gyűlöletet kiengesztel. A keresztnek kelet és nyugat irányában való nyíltsága éppen ellentéte az önzés magába zártságának. Krisztus két kitárt karja ölelni akar, míg az önzés görcse ökölbe szorítja a kezet, a lelket. Ez a két jel, e két szimbólum uralja a világot: a kereszt kozmikus nyitottsága és a kör sátáni önzése. Chesterton a kört találóan a lunatikusok jelének mondja, amely hasonlít ahhoz a kígyóhoz, amely testével kört alkotva, farkát saját maga harapja. A kör zártságot jelent, csak azt és csak annyit vállal, amennyit térfogata elvisel, és mivel képtelen kinyílni, ezért görcsbe merevedett öklével fenyeget mindent, különösen a keresztet és a kereszthordozókat. Nemde a fanatikus lunatikusok tették Jézus vállára a keresztet, és nemde az ô öklük verte agyon Jézust!? Ha tehát szenvedéseinket vertikális és horizontális jellé tudjuk formálni, akkor abból kereszt lesz, vállunkra vehetjük, és beállhatunk Krisztus követôi közé. Melyek ezek a keresztek? Lehet egy betegség, amely végigkíséri életünket, amely több, mint betegség, állapot. Vagy egy hirtelen fordulat az életben: gyermektelenség, amelyen nem lehet változtatni. Vagy váratlanul ért csapás, válás, megcsalnak, elárulnak épp azok, akikre eddig a legjobban számítottunk. Vagy külsô körülmények: háború, politikai üldözés, munkanélküliség, börtön, kettétört élet... Ott voltam Rómában Mindszenty esztergomi érsek bíborosi kinevezésekor, ahol XII. Pius pápa átadta a vérszínű jelvényeket, és azt mondta: Te leszel az elsô, aki életedet, szenvedéseidet adod Krisztusért. És következett a lunatikusok öklének terrorja. Ô is, és mindannyian, akik vállalták ezt a sorsot, Krisztus keresztjét hordoztuk. És az ô keresztjét hordozzák azok a nagyszülôk, szülôk és nevelôk, akik életüket áldozták fel családjukért, és most úgy látják, hogy vetésüket gonosz kezek telehintették konkollyal: csôdbe jutott keresztény nevelésük. És ami a legfájóbb, maguk a családtagok, a fiatal anyák és apák, vagyis saját neveltjeik hintik a konkolyt az unokák lelkébe: sem keresztelés, sem hittan, sem templom... Ezek azok a testi-lelki-kegyelmi szenvedések, amelyeket keresztté kell formálnunk, hogy Pál apostollal így kiálthassunk fel: ,,Krisztussal keresztre vagyok feszítve'', mert ,,Akik Krisztus Jézushoz tartoznak, keresztre feszítették testüket...'' (Gal 2,20; 5,24). A kereszthordozásnak természetesen megvan a maga különleges iskolája. Kezdetben úgy érezzük, hogy nem bírjuk végigjárni a keresztutunkat, de késôbb a kegyelem segítségével egyre erôsebbekké válunk. Néhányan pedig eljutnak Pál apostollal a kereszt iskolájának utolsó vizsgájára, amikor ezek a szavak is érvényes igazságot takarnak: ,,Isten ôrizzen, hogy mással dicsekedjem, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világ számára'' (Gal 6,14). * * * Az Imitatio Christi, a Krisztus-követés feltétele tehát, hogy szenvedéseinket keresztté, Krisztus keresztjévé alakítsuk, és hordozzuk. És mit lehet még a kereszttel tenni? A választ erre is Krisztus adja meg. Az ötödik stáció elôtt megrendülve állok, mert szemem láttára tör ketté az önzés elôbb említett vasabroncsa. Jézust élve kell felvinniük a kivégzést végzô katonáknak a Kálvária hegyére. De alig van már élet benne, állandóan összeesik az ormótlan kereszt gerendájának súlya alatt. A katonák férfierôt keresnek. Szemük megakad a kertjébôl hazafelé tartó görög férfin, az atlétatermetű Cirenei Simonon. Látják karjának feszülô izmait, és ráparancsolnak: emeld fel ezt a szerencsétlen halálraítéltet, és vedd válladra a keresztjét! A parancs iszonyatos és szégyenletes, hiszen bitófát vinni a nép szemében annyi, mint azonosulni a halált érdemló bűnnel. ,,Mit szól az asszonyom, és milyen letörölhetetlen szégyenfoltot égetek gyermekeim és unokáim homlokára?'' De Simon felmérte helyzetét: itt nem lehet ellenszegülni, engedelmeskedni kell! Felemeli Jézust, igyekszik a kereszt alól kiszabadítani, és a maga vállára helyezi a szégyenfáját. Ebben a pillanatban Jézus felnyitotta ájulásban leragadt véres szemét, és rátekintett megmentôjére. Ez a tekintet belevésôdött Simon lelkébe, és elkísérte élete végéig. Akkor még nem sejtette, hogy a Krisztus-követôk példaképévé vált. Felemelni a kereszthordozót, átvenni tôle a keresztet, segíteni neki a keresztviselésben, akkora tett Isten szemében, hogy aki ezt vállalja, világtörténelmi alakká magasodik. Mert nemcsak az önzô lunatikusok kerülnek be a történelembe, hanem az önzetlen kereszthordozók is. A különbség az, hogy az elôbbiek a profán történelembe, az utóbbiak a világot megváltó Krisztus történelmébe írják be nevüket. ,,Simon, segíts!'' Ez a kereszt utolsó, legnagyobb kihívása. Ez az, amikor nemcsak a magam keresztjével törôdöm, hanem mások szenvedését is a magaménak vallom. Cirenei Simon óta így alakítható át Jézus kívánsága: ,,Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét, de nemcsak a magáét, hanem másokét is.'' Ehhez újabb erôre van szükségünk. És ezt is megkapjuk. Amikor ugyanis Simon ként vállaljuk mások keresztjét, mindig találkozunk Jézus isteni arcával, felejthetetlen tekintetével. Ez a nagypénteki véres bitófának a titka. A kereszt metamorfózisának legszentebb isteni drámája, igazi Divina Commedia, a szó eredeti értelmében. Ez már a crux gemmata; a drágakövekkel ékes kereszt másik arculata, amely kitüntetéssé, signum laudisszá, húsvéti fényben ragyogó krisztusi stigmává magasztosul. Itt válik a kereszt misztériuma a kereszt misztikájává. Aki végigjárja ezt az utat, megérti Jézusnak azt a letartóztatása elôtti ígéretét, amit akkor még az apostolok sem irtettek: ,,Én pedig, ha felemelnek a földrôl, mindenkit magamhoz vonzok'' (Jn 12,33). Két karjával mindenkit átölel, mindenekelôtt azokat, akik botránkozás nélkül, hűségesen, kereszttel a vállukon követik ôt, és még a kegyelem segítségével van annyi erejük, hogy segítsenek másoknak is a kereszthordozásban. * * * URUNK, JÉZUSUNK, Ments meg minket a legnagyobb vétektôl, és ne engedd, hogy megint keresztre feszítsünk Téged. ,,Mert vannak, akik újra keresztre feszítik az Isten Fiát, és csúfot űznek belôle'' (Zsid 6,6). Kereszted elôtt térdelve kérjük, világosítsd meg lelkünket, hogy felfogjuk, mint kell szenvedéseinket keresztté alakítani. Adj erôt, hogy ne roppanjunk össze a magunk és a ránk bízottak keresztje alatt. Szent kereszteddel válts meg engem, családomat, hazámat, a világot. Amen. ======================================================================== VII. ,,Halálunk óráján'' Circumdederunt me gemitus mortis. Mindannyian a halál fiai vagyunk. Életünk elsô percétôl kezdve biztos léptekkel közeledünk az utolsó órához. Az Ave Maria utolsó mondata visszhangzik a lelkemben, amely csodálatos egyszerűséggel fejezi ki a ,,mostnak'' és a ,,halálunk órájának'' ívelését. A Szentlélek Úristen ereje és zsenialitása lüktet ebben az idôt és örökkévalóságot szintézisbe hozó megállapításban: a percenként realizálódó ,,most'' ugyanis az örökkévalóságba vezetô ,,halálunk órájától'' nem szakítható el, sôt szerves egységet alkot. * * * Az elkerülhetetlen halál problémákkal terhes valóságát teszem Jézus nagypénteki keresztje tövéhez. Ebben a rettenetes környezetben szeretnék választ kapni a mindannyiunkat felvérzô kérdésekre: hogyan készüljek halálom órájára. Attól a Jézustól kérdezem ezt, aki most, Nagypénteken a szó eredeti értelmében agonizál, vagyis orvosi diagnózis szerint is élethalálharcát vívja. Ez az az idôpont, amelyre annyiszor utalt, az a bizonyos ,,óra'', amely most elérkezett. Eddig mindig azt mondta: ,,Még nem jött el az én órám.'' Most eljött, itt van. Érthetô, hogy mi, halálraítéltek, megkülönböztetett figyelemmel kísérjük Jézus magatartását éppen ebben az órában. Elôrevetítem tehát a magam utolsó óráját, hogy Jézushoz igyekezzem igazítani magatartásomat. Sajnos a most kiadott imakönyvekben nem található buzgó elôdeink egy kedvelt imádsága: Ima a jó halál kegyelméért. Ennek szellemében álljunk a nagypénteki kereszt alá. ,,A jó halál'' kegyelmének forrása itt van. Jézus kimondhatatlan szeretete mutatkozik meg abban, hogy nemcsak beszélt a halálról, hanem vállalta mindazt, amit mindannyiunknak át kell élnünk. Elénk tárta a halált. Ha követjük ebben, megkapjuk ,,a jó halál kegyelmét''. * * * ,,Szomjúhozom.'' Minden agónia kiszáradással jár együtt. A legrettenetesebb kínok egyike a magas láz miatt érzett szomjúság. A test szinte elég, és vízért, folyadékért könyörög. Jusson eszünkbe haldokló mellett állva, vagy majd ,,halálunk óráján'', hogy ezt élte át Jézus, amikor felkiáltott: ,,Szomjazom!'' Volt ott egy ecettel telt edény. Izsópra tűztek egy ecettel itatott szivacsot, és a szájához emelték (Jn 19,29). A testi szárazságnál még gyötrôbb a lelki szárazság. A legtöbb szent életében is megfigyelhetô, hogy a halál közeledtével minden eddiginél nagyobb lelki sötétség zuhan a lelkükre. Kívülrôl jött támadások, félreértések, önkínzó lelkifurdalás, hitbeli kísértések ördögi rohama szinte elviselhetetlen gyötrelmeket okoz. Jó erre felkészülnie a halandó kereszténynek, és üdvös a keresztjén agonizáló Krisztus hasonló sorsára emlékezni. Az Úr Jézus ugyanis kénytelen volt elviselni a Golgotán összegyűlt tömeg rágalmait, kegyetlen gúnyolódásait. ,,A katonák is gúnyolták: Ha te vagy a zsidók királya, mondták, szabadítsd meg magadat... A nép bámészkodva állt ott, a fôtanács tagjai pedig csúfolták!... A járókelôk káromolták ôt, és fejüket csóválva, az írástudókkal együtt mondogatták egymásnak: Másokat megszabadított, önmagát nem tudja megszabadítani? Szálljon le most a keresztrôl, hogy lássuk és higgyünk... Bízott az Istenben, hiszen azt mondta: Isten fia vagyok, hát szabadítsa meg most, ha kedve telik benne'' (Lk 23,35; Mk 15,30; Mt 27,42). A Biblia-szakértôk ezzel kapcsolatban arra hívják fel figyelmünket, hogy a tömeg a fôpapok, írástudók vezetésével, akarva-akaratlan a 21. zsoltár gondolatait, sôt sokszor szó szerint idézett mondatait ismételték ezekben a megalázó gúnyolódásokban. Íme egy idézet a sok közül. ,,Mind, aki lát, gúnyt űz belôlem, elhúzza száját, csóválja fejét, és azt mondja: az Úrban bízott, hát mentse meg, segítsen rajta, ha szereti.'' Bizonyára épp ennek a zsoltárnak a hallatán imádkozta Jézus ugyanennek a zsoltárnak a megrendítô felkiáltását, az ismert és az arám nyelven Márk evangéliumában megörökített ,,Éloi, Éloi, lámmá szábáktáni''-t (Mk 15,34). Ebbôl egyértelműen következtethetjük, hogy az agonizáló Krisztus a kereszten a legsúlyosabb lelki szenvedést, az Istentôl való elhagyatottság érzését is ismerte és átélte. Az agónia legmélyebb örvénye ez a kiáltás: ,,Atyám, Atyám, miért hagytál el engem?'' * * * ,,Bocsáss meg nekik...'' A kereszt tövében állva választ kapunk arra, hogyan viselkedjünk a gyűlölettel, a csúfolkodókkal szemben. A legkegyetlenebb halál az, amikor valaki még az agóniája pillanatában is átkozza ellenségeit. Látunk erre is példát a Golgotán. Az egyik megfeszített gonosztevô ugyanis tehetetlen dühében szitkozódni, átkozódni kezdett, nem Istenhez közeledett, hanem sorstársát, az ártatlanul elítélt Krisztust csúfolta: ,,Ha te vagy a Messiás, hát szabadítsd meg magadat és minket is''... Sok követôje van ennek a szerencsétlen halálraítéltnek még a keresztények körében is. Nemrég így rázta öklét egy testvérünk, amikor az orvosok feltárták elôtte férje gyógyíthatatlan rákbetegségét: ,,Ha az Isten nem segít, és elveszi férjemet, többet engem soha nem lát a templomban!'' Ezzel szemben nézzünk fel a kereszten haldokló Jézusunkra... Látja az ôt gúnyoló, rágalmazó tömeget és a tömeget félrevezetô írástudókat. Tudja, hogy ôket sem meggyôzni, sem elhallgattatni nem képes, mégsem adja fel a küzdelmet: az Atyához fordul! ,,Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek'' (Lk 23,34). Elgondolkoztató, hogy ezeket a jézusi szavakat egyedül a szelídség evangélistája, Lukács jegyezte fel. ,,Nem tudják, mit cselekszenek.'' Jó lelkünkbe vésni ezeket a szavakat, hogy eszünkbe jussanak olyankor, amikor képtelenek vagyunk felfogni a minket érô sérelmeket. Az emberek -- mi magunk is hányszor -- téves lelkiismerettel ítélünk meg eseményeket, a történések elôidézôit. Igen sok félrevezetett ember él, ítél, cselekszik a világban. Errôl Jézus az utolsó vacsora alkalmával külön is beszélt az apostoloknak. Felhívta figyelmüket, hogy a félrevezetett emberek képesek odáig menni, hogy kegyetlenkedéseiket is igazolva látják. ,,Sôt, eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy szolgálatot tesz az Istennek... Azért mondtam ezeket, hogy eszetekbe jusson, hogy elôre megmondtam nektek'' (Jn 16,2). Mindezt halála elôtt néhány órával mondta, és íme, a keresztfán agonizálva hitelesíti mindazt, amit lelkünkre köt. Ha nagyon nehéz megbocsátani a minket rágalmazóknak, gyűlölködôknek, imádkozzuk Jézus irgalmas szavait: Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem is tudják, hogy mit miért cselekszenek! És abban a pillanatban béke költözik szívünkbe. Aki esténként úgy nyugszik le, hogy elôbb megbékél -- legalább szándéka szerint -- ellenfeleivel, annak az ,,utolsó órája'' is békés lesz. ,,A nap ne nyugodjék le haragotok felett. Ne engedjetek az ördögnek'' (Ef 4,27). * * * ,,Még ma velem leszel...'' A jó halál, a megváltó halál, vagyis a krisztusi halál égbe segít másokat is. Maga Jézus erre a példa. Errôl is egyedül Lukács evangélista ír. Arról a többi is említést tesz, hogy gonosztevôkkel együtt feszítették keresztre az Urat, de arról nem tudósítanak, hogy egyikükkel milyen párbeszédet folytatott Jézus. A jobb latornak nevezett halálraítélt magába szállva beismerte, hogy igazságosan ítélték el bírái, és abban is bizonyos volt, hogy Jézus ártatlan: ,,Mi legalább tetteink méltó jutalmát kapjuk. De ez nem csinált semmit'' (Lk 23,42). Bizonyára már régebben is hallott a szegények barátjáról, a betegek gyógyítójáról, a bűnösök megváltójáról, ezért is fordult hozzá bizalommal: ,,Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljön uralmad.'' És Jézus a gonosztevô megtérésének jutalmaként megígérte, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban. Ez a megrendítô eset bizonyára lelki nyugalmat hoz ,,most és halálunk óráján'', hiszen éppen azért íratta le a Szentlélek az evangélistával ezt a párbeszédet, hogy a legnehezebb óráinkban is, keresztre feszítve testben-lélekben, kétségbeesés helyett a velünk együtt szenvedô Krisztushoz forduljunk. Bárkik voltunk, bármilyen ,,gonosztevôk'' is, megkapjuk Jézustól a ,,jó halál'' kegyelmét, miként megkapta a jobb lator. Nem véletlen, hogy a hagyomány megkülönböztetett tisztelettel gondolt mindig ,,a megtért gonoszra''. Nevet is adtak neki, sôt szentként tisztelték. A váci piaristák templomában még oltára is van: a Dizmász-oltár. A jó halál kegyelmének egyik jele az, ha a haldokló imádkozva, békésen készül az örökkévalóságba. Ismerünk olyan agóniát, amely megtéríti a körülötte állókat. Ilyenkor a haldokló arcán nem a lázadás, nem a tehetetlen, értelmetlen gyötrôdés, hanem a megbékélés szivárványa ragyog fel. Önmagát és másokat is a Paradicsomba viszi. * * * ,,Íme, a te Anyád.'' Visszatérô gondolatunk, hogy más a szenvedés, és más a kereszt. Nagy és sok különbség van a kettô között. Most egy újabbra hívjuk fel a figyelmet. Ha valaki vállalja Krisztus keresztjét, akkor keresztje tövében rátalál a Mater Dolorosára, a Fájdalmak Asszonyára, Máriára. Ez nem mondható el akkor és abban az esetben, ha valaki ,,csak'' szenved. A kereszt épp azzal lesz természetfeletti, isteni jel, hogy Krisztust hordozza. A Golgota keresztjérôl pedig ezt írja az evangélium: ,,Jézus keresztje mellett ott állt anyja.'' Ez a mondat azért figyelemre méltó, mert egyedül János apostol jegyezte fel, az az apostol, aki egyedül volt képes végigkísérni Mesterét a keresztúton fel egészen a Kálváriáig. Lényegét tekintve mindazt, amit a keresztrôl és Máriáról itt most elmondunk, teljes egészében János vallomásán nyugszik. E titoknak -- amely a kereszt misztériumának misztikáját is érinti -- az a lényege, hogy Jézus megígéri: ha valaki kitart mellette, és vállalja a keresztet is érte és vele, akkor nem marad egyedül, sôt rá bízza legféltettebb kincsét, saját édesanyját. János maga vallja, hogy Jézus nemcsak anyját szólította meg (Íme, ô a te fiad), hanem Jánost is: Íme (mától kezdve), ô a te anyád! És hogy senkiben se maradjon kétség, hogy ezzel Jézus mit akart kijelenteni, maga János kiegészítésül hozzáfűzi: ,,Attól az órától fogva házába fogadta ôt a tanítvány'' (Jn 19,27). Ez tehát az agonizáló Jézus végakarata: hogy képesek legyünk elviselni szenvedéseinket, vagyis keresztünket, ránk bízza azt az erôs asszonyt, akirôl külön is úgy emlékezünk meg, hogy Stabat Mater dolorosa! Nem roskadt össze, mert Fiát kellett erôsítenie. Állt... A Mária-tisztelô keresztény számára ez átélt tapasztalat. Mária mindig segít, mindig mellettünk áll: erôs, mint az édesanyák, amikor segíteniük kell gyermekeiken. ,,Hol már ember nem segíthet, a Te erôd nem törik meg... hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy...'' A ,,most'' és a ,,halálunk óráján'' épp ennek a jézusi végakaratnak imába foglalása. És akár a Stabat Mater, akár az Ómagyar Mária-siralom (Valék siralmal sepedek...) szövegét mondogatom, vagy gregorián dallamával éneklem, ugyanerre a meggyôzôdésre jutok: Jézus anyja megtanít a kereszt mellett állni, ránevel a keresztemen észrevenni Jézust: ,,A keresztnél Veled álljak, Siralmidtól el ne váljak... Taníts engem, veled, drága, szent Fiadon könnyezni. Ó, szenvedô Jézus, engedd, Szűzanyám oltalma mellett életemet tölteni. S midôn a test sírba megyen, engedj majd az égben vég nélkül örvendeni''... Ahányszor ránk köszönt az este, és nyugovóra térünk a kereszt jelével, imádkozzuk el az Ave Mariát. Ekkor élhetjük át teljes valóságában a most elmondottakat. Minden este ugyanis ama utolsó óránknak, halálunknak elôrevetített, kicsinyített mása: éjszakai alvásunk a végsô elalvás nyitánya, fôpróbája. Ha most hűségesen hívogatom Máriát, akkor velem lesz halálom óráján is. Nem leszek ismeretlen elôtte, hiszen Fia bemutatott neki: ,,Anyám, íme, a te fiad...'' * * * ,,Beteljesedett.'' Három óra volt. A jeruzsálemi templomban elkezdôdtek a mózesi törvény szerint elôírt húsvéti szertartások. Mint minden Húsvétkor, ebben az évben is -- vagyis a mi Nagypéntekünkkor -- trombiták adták meg a jelet az ünnep hivatalos megkezdésére. A rövid, hosszú, rövid harsonaszóra a fôpap kék köpenyben megy fel a lépcsôn, és a mózesi törvények szerint az áldozatok oltára felé tart. Jeruzsálem az állatok áldozatára készül... Ugyanebben az órában a városszéli Golgotán felállított kereszt egyikérôl hangos kiáltás tört az ég felé. Elérkezett Jézus halála órájának utolsó perce. A világ történelmének az a perce, amikor a Megváltó életében a most és a halál órája pontosan egybevág. És ebben a percben zúdul rá Jeruzsálem templomára, fôpapjára, áldozati állataira Jézus kiáltása: Beteljesedett! (Jn 19,30). Ez a kiáltás sok mindenre vonatkozik. Mindenekelôtt beteljesedett az Ószövetség, mert betöltötte feladatát. Ennek egyik jele a jeruzsálemi templom kárpitjának kettészakadása. A hatalmas függöny legördül, č finita... A drámának vége! A várva várt Messiást a fôpapok nem fogadták el, a népnek ez a király nem kell. Éppen ezért feszítették keresztre. Az Isten országának új népe viszont épp ezt a keresztre feszített Messiást fogadja el királyának. Ez már egy új világ, egy új szövetség kezdete! De a ,,Beteljesedett'' kiáltás vonatkozik másra is: a feladat elvégzésére. Jézus számtalanszor utalt arra, hogy ô semmi mást nem tesz, és nem tett, csak azt, amit az Atya tôle kért. Az Atya szándéka volt életének értelme, az atyai akarat végrehajtása volt a ,,kenyere'': ,,Az én eledelem az, hogy annak akaratát tegyem, aki engem küldött, és hogy elvégezzem művét'' (Jn 4,34). És az utolsó vacsorán nyíltan kijelenti: ,,A művet, amelynek elvégzését rám bíztad, véghez vittem.'' (Jn 17,4) A kereszten elhangzott ,,Beteljesedett'' -- az evangéliumok tanúsága szerint -- oly erôvel hagyta el Jézus száját, hogy a ,,hangosan felkiáltott'' kifejezést tartották legmegfelelôbbnek; mondhatjuk tehát, hogy valósággal beleordította a világba: Teljesítettem, amit Atyám kért tôlem. És hogy ez Jézus lelkében így élt, és nem a mi belemagyarázásunk, mutatja, hogy a hangos felkiáltás után azonnal ezt mondta: ,,Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!'' Mi következhet azután, ha valaki maradéktalanul teljesíti feladatát? Épp az, amit Jézus tett: visszaadja lelkét annak, akitôl jött: ,,Azért szeret engem az Atya, mert odaadom életemet, hogy aztán vissza is vegyem... Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy visszavegyem'' (Jn 10,18). Ismét jó odafigyelni a biblikusokra, akik rámutatnak arra, hogy Jézus utolsó mondata is megtalálható az egyik zsoltárban. Hacsak mód van rá, vegyük elô a 31. zsoltárt (Ima a szorongatás idején). Valóban összevág minden, íme, néhány gondolat. Hozzád menekülök, Uram, ne hagyd, hogy szégyent valljak! Hallgass meg, siess hozzám! Légy megmentô sziklám... segítenél kínjaimban. Kezedbe ajánlom lelkemet, Te hűség istene... (Zsolt 31,2-6). * * * Jézus utolsó szavait mélyen véssük be a lelkünkbe, hogy földi életünk utolsó óráiban tudjunk hozzá hasonlóan viselkedni. Gyakran imádkozzunk azért, hogy világossá váljék számunkra az a feladat, amelyet ránk bízott az Atya. Hiszen a keresztény ember számára ez az élet egyetlen értelme és értéke. Ôseink meggyôzôdése szerint a halál órája nem más, mint szoborleleplezés. Egész életünkben farag, csiszol, vés, kalapál az isteni Művész bennünket. És amikor a szobor ,,remekké'' válik, Capolavoróvá, akkor hív magához minket az Úr. Példaképünk az Atya egyetlen, megismételhetetlen remekműve, Jézus. Az ô élete és halála, magatartása kezdettôl a végig, eligazíthat mindannyiunkat. Beteljesedett! Kezedbe ajánlom lelkemet! Ez annyit is jelent: elkészült az isteni remekmű. Az agónia elnyerte jutalmát: Isten felmagasztalta, és mindenki fölé helyezte, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd, és minden nyelv hirdesse, hogy Jézus Krisztus az Úr. Ezt Pál azért tudta így elmondani, mert Jézus még életében elôre kijelentette: ,,Ha felemelnek a földrôl, mindenkit magamhoz vonzok'' (Fil 2,10 és Jn 12,32). * * * URUNK, JÉZUSUNK, Annyiszor mondjuk imáinkban a ,,most'' és a ,,halálunk óráján''-t. Add meg, miközben ajkunk kiejti e szavakat, jusson eszünkbe mindaz, amire tanítottál ma minket. Add, hogy eleven kapcsolat legyen mindennapjaim órái és a halálom órája között. Ó, add meg a jó halál kegyelmét. Amen.