Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Auffray -- Trugly Bennem él Krisztus! Hány lélek fog majd egyszer csodálkozva felkiáltani, mikor ráeszmél arra a felmérhetetlen gazdagságra, amelyet magában hordott, anélkül, hogy errôl sejtelme lett volna! D'Hulst Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Nem tudjuk megérteni Ketten vagyunk Az egyik ugyanaz, mint a másik Lelkünk lelke Érezzük-e magunkban ezt az isteni életet? Isten fogadott gyermekei Krisztus képére és hasonlatosságára Az élet forrásainál Lázcsillapító és védôpajzs Három orgyilkos Galileai példabeszéd Útkeresztezôdésnél Az isteni Munkás A Fej és a tagok Édesanyja Az isteni Áldozat Utóhang, amely nem némul el soha A kincs, amelyért mindent oda kell áldoznunk Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv elektronikus változata. A könyv elôször a Szalézi Művek (Rákospalota) kiadásában jelent meg 1940-ben, másodszor pedig az OMC (Bécs) kiadásában 1957-ben. ======================================================================== Nem tudjuk megérteni... Jézus nyilvános életének kezdetén, Jeruzsálemben vagyunk. A zsidók Fôtanácsának egy tagja, tudós törvénytudó, beszélni hall a Názáreti Jézusról, merész tanításairól, elsô csodáiról. Amerre ez az ember jár, az ajkáról elhangzó szavak nyomán új életre kelnek a bénák és nyomorékok s a szívekben nyugtalan remények fakadnak. Vajon ki ez a férfiú? Isten küldötte vagy közönséges népbolondító? Mint becsületes gondolkodó, Nikodémus végére akar járni a dolognak. Egy este, jóval napszállta után, felkeresi és keleti szokás szerint udvariassági formulával köszönti azt, akinek a lelkébe szeretne pillantani: Mester, mindenki tudja, hogy Istentôl jöttél, mert senki nem cselekedheti e jeleket, hacsak nincs vele Isten.[1] Mire Jézus, nem a bókra, de a kérdés lényegére válaszolva, ezeket mondta: Bizony, bizony, mondom neked, hacsak valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg Isten országát. Úgy látszik, Jézusnak e misztikus szavai a csodálkozás valamely külsô jelét váltották ki Nikodémusnál, mert Jézus, anélkül, hogy idôt adott volna neki újabb kérdezôsködésre, tovább beszélt: Ne csodálkozzál azokon, amiket mondtam, mert úgy van: újjá kell születnie annak, aki élni akar. -- De hogyan lehetséges mindez? -- érdeklôdött tovább a látogató. -- Te mester vagy Izraelben és nem tudod mindezeket? -- csodálkozott Jézus és szomorúság csengett szavaiból. * * * Ugorjunk át gondolatban néhány hetet és szálljunk el a képzelet szárnyain most már nem Jeruzsálembe, de észak felé, Szamaria tartományba, amellé a kút mellé, ahol sok évszázaddal ezelôtt Jákob patriarka nyájai oltották a szomjukat. Dél van. A nap sugarai perzselô hévvel tűznek alá a rónaságra. A Mester egyedül maradt; fáradtan ül le a kút peremére. A tanítványok betértek a közeli városba, hogy élelmiszert vásároljanak. Kancsóval a fején, fiatal asszony érkezik a kúthoz. Kíváncsi tekintettel méri végig az idegent, de látva hogy zsidó, nem törôdik többé vele. Ô azonban törôdik az asszonnyal: Asszony, adj innom.[2] Hallatlan beszéd! Hiszen egy zsidó soha meg nem szólíthat szamaritánust, saját fajának esküdt ellenségét. De Keleten egyébként is csak akkor szólít meg férfi egy asszonyt, ha parancsolni akar neki. Az asszony csodálkozva kiáltott fel: Hogyan kérhetsz te zsidó létedre éntôlem inni, aki szamariabeli vagyok? -- Ha tudnád Isten ajándékát és hogy ki az, aki tôled inni kér, talán te kérted volna ôt és ô élô vizet adott volna neked. -- De Uram, nincs is mivel merítened; hogyan adhatnál hát te nekem élô vizet? -- hitetlenkedett az asszony. Jézus ajkáról méltóságteljesen gördült tovább a szó: -- Mindaz, aki e vízbôl iszik, ismét megszomjazik. Aki pedig abból a vízbôl iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik mindörökké, mert a víz, amelyet én adok neki, az örök életre szökellô vízforrás lesz benne. Ezt hallva, az asszony könyörgésre fogja a dolgot: -- Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam és ne járjak ide meríteni. Ugyanolyan rejtélyes jelenet ez is, mint az elôbbi. Újjá kell születnie annak, aki Isten országát meg akarja látni, mondta az imént az Úr. Vajon mit akart ezzel mondani? Most pedig titokzatos vízzel akarja eloltani a boldogság után való szomjúságot, amely az emberiséget kínozza: mi az értelme ennek az ígéretnek? * * * Állítsuk szembe ezzel a kettôs jelenettel Urunknak két kijelentését. Egy alkalommal apostolai és tanítványai, valamint az egybegyűltek nagy sokasága elôtt, csodálatos dolgot mondott Elôfutárával kapcsolatban: Bizony mondom nektek: nem támadt az asszonyok szülöttei közt nagyobb Keresztelô Jánosnál, de aki kisebb a mennyek országában, nagyobb ônála.[3] Máskor pedig, amíg minden valószínűség szerint a szokottnál is jobban elragadták szavai a hallgatóságot, egy szegény asszony, mint a tömeg csodálkozásának a szószólója, így kiáltott fel: Boldog a méh, amely téged hordozott és boldogok az emlôk, amelyek tápláltak![4] Mire ô pillanatnyi habozás nélkül ezt felelte: -- Sôt inkább boldogok, akik Isten igéjét hallgatják és megtartják azt. * * * Csodálatos szavak! A mennyország üdvözültjeinek legkisebbike nagyobb, mint az asszonyok szülötteinek legnagyobbika. Aki pedig megtartja Isten törvényét, az nagyobb még az Isten Anyjánál is! Kitôl kérjük ennek a rejtélynek a kulcsát? Egy gondolat villan meg elôttünk: vajon ez a nagyság és ez a boldogság nem áll-e valamiképp okozati összefüggésben a Nikodémussal szemben megkövetelt újjászületéssel, a szamariai asszonynak megígért élôvíz forrásával? Nézzünk egy kissé a dolgok mélyére. ======================================================================== Ketten vagyunk Megrázó erejű szó hangzott el Jézus ajkairól: Ha valaki szeret engem, megtartja beszédemet; és Atyám is szeretni fogja ôt és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála.[5] Az Atya és a Fiú bennünk, mint lelkünk állandó vendégei! ...És a Szentlélek szintén, mert néhány órával elôbb, mint meghalni indult volna, ezeket mondta az Üdvözítô: Ha engem szerettek, megtartjátok parancsaimat és én megkérem az Atyát, hogy más vigasztalót adjon nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az Igazság Lelkét... nálatok marad ô és bennetek lészen.[6] Más valaki is lakozik tehát bennem, ha én is úgy akarom, ha elfogadom, ha akaratát teljesítem. És ez a más valaki nem más, mint a Szentháromság. Nem kevesebb, mint a teljes Szentháromság. * * * Hogy ezt az igazságot megérttesse velünk, Jézus egy megkapó hasonlattal élt; izzólelkű apostola, Pál pedig, miután az égbe ragadtatott, hogy ott magában az Isten látásában értse meg, aminek megértésére az emberi értelem elégtelen, más hasonlattal teszi azt a mi számunkra is felfoghatóvá. Mikor a vacsoraterembôl kilépve, ahol az Eucharisztiát rendelte, az alvó városon áthaladva a Getszemáni felé lépdelt Jézus, hogy ott szenvedésének elôjátékát végiggyötrôdje, útja a szôlôvel beültetett Sion lejtôjén vitt át. Az apostolok kis csapata néma csendben haladt a nyomában. Lelküket megülte az éppen átélt misztikus történések hangulata, de nyilván rájuk nehezült valamely ismeretlen titokzatos tragédiának az elôérzete is. Jézus azonban hirtelen megállt és kezével a már bimbózni kezdô szôlôk felé mutatva, beszélni kezdett: Én vagyok a szôlôtô; Atyám a vincellér. Minden vesszôt, amely gyümölcsöt nem terem, levág. És minden gyümölcstermôt megtisztogat, hogy többet teremjen. Maradjatok énbennem és én tibennetek. Miként a szôlôvesszô nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szôlôtôn, úgy ti sem, ha énbennem nem maradtok.[7] A hasonlat átlátszó és két dolgot érttet meg velünk. Elôször: hogy a keresztény lélek olyan szorosan összefügg Mesterével, mint szôlôvesszô a szôlôtôvel; azután pedig: hogy amint a tôbôl fakadó életnedv a vesszô legtávolabbi levélkéjébe is eljut, hogy azt táplálja, az isteni élet, a kegyelem is termékennyé teszi lelkünket és bôséges gyümölcstermésre teszi alkalmassá. * * * Szent Pál hasonlata talán még ennél is szemléltetôbb: Krisztus és az Egyház, Krisztus és a keresztények összessége összefüggô, egységes testet képez. Krisztus a fô; mi többiek pedig, akik az ô kegyelmében élünk, mi ennek a testnek a tagjai vagyunk. Már az elôbbi kép is erôsen aláhúzva érzékeltette: mennyire beleolvad a megkeresztelt lélek Urába és Istenébe; ez a hasonlat azonban, mely mint ugyanannak a testnek tagjait állítja szemünk elé Krisztust és az Ô Egyházát, illetve annak minden egyes tagját, olyan szemléltetô közvetlenséggel festi alá Krisztussal való együvétartozásunk gondolatát, hogy ezen elképzelhetetlenül mély misztérium érzékeltetésének plasztikusabb módját emberi elme soha ki nem gondolhatná. Hallgassuk csak a nagy Apostol szavait: Mert amint a test egy, bár sok tagja van, a testnek pedig minden tagja, bár sok, mégis csak egy test, úgy van Krisztus is.[8] Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekkel egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár pogányok, akár szolgák, akár szabadok... Sok tag van ugyanis, a test azonban csak egy. Mi pedig külön-külön Krisztus tagjai vagyunk.[9] Egy testben sok testrészünk van, minden testrésznek azonban nem ugyanaz a rendeltetése, aképpen sokan vagyunk egy test Krisztusban. Ô a testnek, az Egyháznak a feje, ô a kezdet, elsôszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsôség mindenben.[10] * * * Ha pedig így áll a dolog, ha egyek vagyunk Ôvele, ha Ô bennünk lakik, ha az Ô élete lüktet a mi életünkben, ha egybetartozunk vele, mint a testrészek és a fej az emberi test harmonikus egységében együvétartozik, akkor világosság derül az evangélium rejtélyes szavaira, amelyeket fentebb tárgyaltunk. Megértek így már mindent és meg tudom magyarázni magamnak az újjászületés szükségességét, amelyrôl Nikodémus elôtt beszélt Jézus; azét a természetfölötti új életét, mely mintegy betetôzi az ember háromféle életét: a természetes, az állati és az értelmi életet s amelyben együttlakunk mi ketten; a Másik és én. A Másik, vagyis a teljes Szentháromság. Ami pedig a szamariai asszonynak megígért élô vizet illeti: már látom is felbuzogni kiapadhatatlan forrását, amely kielégíti boldogság után epedô vágyódásunkat itt a földön és a földi életen túl. Felmérem a legkisebb keresztény lélek nagyságát s megértem, hogy több, nagyobb érték Ô mindennél, mert hiszen Isten lakik benne. Megsejtem azt az elragadtatott boldogságot, amely azt a lelket elárasztja, aki tudatos, állandó életközösségben él a Hárommal. Igaza volt Origenes atyjának, aki maga is szent volt és vértanú, mikor térdre borulva, nagy tisztelettel csókolta meg újan keresztelt gyermekének mellét, mert hiszen az istenség tabernakulumát tudta benne. Valóban, nem vagyunk holmi semmiségek mi keresztények! -- kiáltott fel Veuillot Lajos, midôn ezeket az igazságokat végigelmélkedte. ======================================================================== Az egyik ugyanaz, mint a másik A két élet, a két jelenlét egybeolvadása: az enyém, amely satnya és mulandó, és Krisztusé, amely örök és végtelen, valóságos azonosulássá tökéletesedhetik. Az Újszövetségnek nem egy lapja igazolja ezt a tételt. Olvassunk el közülük csupán kettôt: az egyik megrázóbb erejű, mint a másik. * * * A kereszténység gyermekcipôben jár még és ragyogása nem hatolt még keresztül Palesztina és Szíria határain. A damaskusi úton ismert nevű zsidó férfiú lovagol, hogy a városban bosszúját hűtse azokon a gyalázatosakon, akik elárulták atyáik hitét és a keresztényekhez pártoltak át. Alig várja, hogy széjjelcsaphasson köztük. Kényszeríteni fogja ôket, hogy visszatérjenek Ábrahám fiai közé, vagy pedig láncra verve fogja ôket a Fôtanács ítélôszéke elé állítani. Egyszerre azonban ismeretlen erô földre sújtja a lovast s földöntúli hang dörgi a fülébe: -- Saul, Saul, miért üldözesz engem?[11] -- De ki vagy hát, Uram? -- tör fel a kérdés a porba sújtott férfi ajkán. -- A Názáreti Jézus, akit te üldözesz. Vajon gondolt-e rá egyáltalán valaha? Olyan kevéssé hitt ebben a názáreti prófétában, hogy gondolkozás nélkül akarta hitsorsosait a követésétôl visszaerôszakolni. Eddig vajmi keveset törôdött a tanításaival, amelyeknek mától kezdve tüzeslelkű apostolává lesz, és sejtelme sem volt róla, hogy a gyűlölt keresztényekben magát Jézust üldözi. Most azonban tudja már, hogy Mester és tanítvány egyet jelent. Az egyik ugyanaz, mint a másik. * * * Most pedig hatoljunk át azon a néhány évszázadon, amely még elválaszt attól a tragikus órától, amidôn betelik az idô, hogy kezdetét vegye az örökkévalóság. A feltámadt mindenség felett ott trónol az Örök Bíró, megváltó keresztjének árnyékában. Ajkán felcsendül az ítélet, mely megpecsételi az üdvözültek örök sorsát csakúgy, mint a kárhozottakét. Vajon milyen formában fog elhangzani ez az ítélet? Lapozzuk fel az evangéliumot. Akkor majd így szól a király azoknak, akik jobbja felôl lesznek: Jöjjetek Atyám áldottai és bírjátok az országot, amely a világ kezdete óta nektek készíttetett. Mert éhes voltam és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok; hajléktalan voltam és befogadtatok; mezítelen voltam és betakartatok; beteg voltam és meglátogattatok; fogságban voltam és eljöttetek hozzám.[12] E szavakat hallva, a választottak értelmetlenül néznek egymásra, majd ismét Krisztusra tekintenek és csodálkozva mondják: -- Jó Uram, tévedsz. Mikor tettük volna mi mindezeket? A bíró már felel is kérdésükre: - Amit legkisebb atyámfiai közül egynek cselekedtetek, nekem cselekedtétek. Világos ez nagyon, nemde? Még csak ilyesfélét sem mondhatunk. ,,Az Úr bizonyára ott volt azok mögött, akikkel mi jót tettünk.'' Nem. Nem mögöttük, vagy mellettük volt ô, de bennük. Teljes mértékben azonosította magát velük. Ugyanazok voltak ôk, mint Ô maga. * * * E tanítás gyakorlati következményei szinte beláthatatlanok. Egyelôre ne is foglalkozzunk velük. Érjük be annak az elképesztô valóságnak a megállapításával, hogy Krisztus nemcsak a lelkünkben él, de milliószor és sokmilliószor megsokszorozódva jár a világban és kerül az utunkba a városok utcáin, falvaink kis gyalogútjain. ======================================================================== Lelkünk Lelke A megszentelô kegyelem misztériuma, Isten bennünklakásának titka, életfolyamának lelkünkbe áradása, a fejnek és testrészeknek egy testbe, az Egyház misztikus testébe olvadása: vajon felfoghatja-e gyarló emberi értelmünk e magasröptű gondolatokat? Tulajdonképpen mi is annak a köteléknek a lényege, amely Istennel egybeolvaszt bennünket? A függés tudata Teremtônkkel és létünk fenntartójával szemben? -- Nem, nem. Egyszerűen a vonzás törvénye, amely összefüggô szervezetté tömöríti a molekulákat? -- Nem. A szeretet köteléke, amely barátság vagy szerelem címén egybeforrasztja a szíveket? Ennél is több! Vagy a hasonlóság köteléke, mint amikor azt mondják a fiúról, az apára vonatkoztatva: ,,Egészen ô!'' -- Kissé hasonló ehhez, de nem egészen ez. Két lény erkölcsi egybeforrása, akik egyformán gondolkoznak, egyformán éreznek, sôt egyformák a törekvéseik is? -- Még ennél is több! De hát mi akkor? Bossuet lángesze is bevallja tehetetlenségét, mikor e fogalom tisztázásáról van szó. Ki tudná megmondani, melyik lelkünknek az a titokzatos szentélye, amely az Atya és a Fiú lakóhelyéül szolgál? És ki mondja meg: miben áll az ô ottlakásuk? Jeges filozófiai képletek útján se próbáljuk meghatározni ezt a titkot, mondjuk inkább, hogy életünk e legfelsô rétegében ugyanolyan szerepe van a kegyelemnek, mint amilyent természetes életünkben a lélek tölt be a testhez való viszonyában, amint Szent Ágoston is mondja: Tested élete: a lélek. Lelked élete: Isten. Hogy mégis megvilágítsuk némileg ezt a misztériumot, próbálkozzunk meg egy szegényes hasonlattal: A láng körülöleli, áttüzesíti, mintegy magába olvasztja a vasat s szinte eggyé lesz vele. Ebben az állapotban a vastömb már nem az, ami eddig volt: magába olvasztja a tűz tulajdonságait. Éget és világít, mint a tűz, amely átjárja. Mondjuk itt megint Bossuet szavaival: Aki olyan lelket lát, amelyben Isten uralkodik a kegyelmével, szinte azt hihetné, hogy magát Istent látja, amint a napot ás látjuk a kristályban, amely annak tüzes ragyogását visszatükrözi. Mindezt elmondhatjuk ugyan, de azért be kell vallanunk, hogy a szeretet misztériumának megértésére képtelenek vagyunk. Tudjuk, hogy két lénynek a szeretetben való lelki egybeforrása a legmagasztosabb, értékben leggazdagabb jelenség, mert hiszen az evangélium minden lapja azért íródott, a keresztény életet irányító minden intézmény: ima, liturgia, szentségek, az Egyház minden törekvése, kemény fáradozásai mind csak arra irányulnak, hogy a lélekben minél teljesebb kifejlésre segítsék a szeretet és a kegyelem életét. Gondoljuk meg ezt jól: súlyos értelme van ennek az igazságnak. * * * De ne felejtsük el azt sem, hogy ez az egyesülés, amely bensôségesség dolgában túlszárnyal minden lehetséges együvéolvadást, eredeti állapotába helyezi vissza az embert és olyanná teszi, amilyen akkor volt, amikor Isten teremtô kezébôl kikerült, homlokán az Isten lelkének sugárzásával, felruházva azzal az egyedülálló kiváltsággal, hogy lelke a teljes Szentháromság tabernakuluma legyen. Azonban nem minden különbség nélkül: a természetfölötti újjászületés útján felemelt ember halandó marad és alá van vetve az értelem, az érzékek lázongásának. De ha ebbôl a szempontból nézve hátrányban marad is a megváltott ember elsô szüleinkkel szemben, más tekintetben viszont elônyben van fölöttük. Gondoljunk ennek az újjászületett embernek a gazdagságára, aki magában hordozhatja Krisztus imádandó személyét, tanításainak, példájának, megváltó művének végtelen értékű kegyelmét a szentmisében, az Egyház megszentelô működésében! Olyan kincsek ezek mind összevéve -- elsôsorban az Isten bennünklakásának ténye, -- hogy felmérésükre gyermekesen szegénynek bizonyul minden emberi értékbecslés. * * * Hogyan lehetséges, hogy ez a mi ködös, a külsô benyomások szolgaságában élô énünk olyan kevéssé vesz tudomást isteni Vendégérôl? Skapulárékat, érmecskéket, ereklyéket viselünk magunkon és hisszük, és méltán hisszük, hogy kincseknek a birtokosai vagyunk; de ugyanakkor magunkban hordozzuk az élô Istent, a Legfôbb Valóságot, és ezt olyan könnyen elfelejtjük, vagy akár tudomást sem szerzünk róla. Nem jól érezzük magunkat, ha nincs a zsebünkben rózsafüzér; a Szentek Szentjére pedig, akit magunkban hordozunk, még csak nem is gondolunk. Pedig valóság, hogy Christophorosok, Krisztushordozók vagyunk a szó legteljesebb értelmében és minden okunk megvan rá, hogy soha szem elôl ne tévesszük a nagy szent Leó pápa felkiáltását: Ó keresztény, ismerd fel méltóságodat! ======================================================================== Érezzük-e magunkban ezt az isteni életet? Érezzük-e, hogy bennünk lakik Isten, hogy állandóan a jelenlétében élünk? Érezzük-e azt a természetfölötti folyamatot, amely lelkünk életét táplálja? Az Atya és a Fiú, valamint a Harmadik szeretetének a kiáradását: érezzük-e? Erre a kérdésre, a saját tompaságunk alapján szinte kínálkozik a felelet: vajon van-e tudomásunk Isten működésérôl bennünk, amellyel szinte lépésrôl-lépésre tartja fenn az életünket? Van-e egyáltalán tudomásunk az életünkrôl, amelyet élünk, az egész életünkrôl, a maga minden vonatkozásában? Bizony: nincs. Milyen messze vagyunk hát attól, hogy annak a Másiknak a jelenléte érzékelhetô legyen a lelkünkben. És vajon egyáltalán lehetséges-e, hogy érzékelhetô legyen? * * * Ha teológusokhoz, törvénytudókhoz intézzük ezt a kérdést, a legtöbb esetben tagadó lesz a válaszuk, bár vannak köztük, akik másképp gondolkoznak. Egyikük pl. -- és nem a legkisebbek közül való - - ezeket írta: Isten a misztikus léleknek mintegy új megérzést kölcsönöz: tudatra-ébredését Istenben élésének és annak a valóságnak, hogy Isten pedig ôbenne él. Ha ellenben az e misztérium által meghódított lelkeket kérdezzük, akik Isten jelenlétét a nap minden órájában élik, ezek lelkes örömmel ezt fogják felelni: ,,Igen, érezzük. Hogyne éreznénk ezt az áldott jelenlétet!" Hallgassuk meg néhánynak a szavát. * * * Szent Ágoston szerint Isten így beszél a lélekhez: Van-e valami közelebb hozzád, mint a saját szíved? Már pedig aki engem megtalál, csupán ott találhat meg. Ha kívül találkozol velem, csak azért van, hogy belül meg magamhoz vezesselek. Pascal is megtapasztalta Isten jelenlétét és ezeket írta: A keresztények Istene a szeretet és vigasztalás Istene. Olyan Isten, aki betölti a szívét és lelkét annak, aki neki adta magát; aki engedi, hogy megérezzék övéi saját nyomorúságukat, de egyúttal az Ô irgalmas szeretetét is és aki bensôleg egyesül övéivel azok lelkében. E szavak, mintegy visszhangját képezik Nagy Szent Terézia szavainak: Tetszik pedig a Jóság Istenének, aki a mi Istenünk, hogy lehullni engedje a hályogot a lélek látásáról, hogy rendkívüli módon megértse és szemlélje azt a kegyelmet, amelyben része van. Amint egyszer behatolhatott ebbe a bensô lakosztályba, a Szentháromság három személye felfedi magát elôtte az igazság fényében, olyan ragyogás közepette, amely tündöklô felhô módjára hatol be a lélekbe. A három isteni Személy különállóan mutatja meg magát neki csodálatos megértés útján, amely vele közöltetett, a lélek pedig tökéletes biztonsággal látja, hogy a három mégis egy lényeg, egy hatalom, egy Isten. Vagyis amit mi hitünk által elfogadunk, azt a lélek itt látja, noha semmit nem lát, sem testi, sem lelki szemeivel, mert amit lát, az nem a képzelet játéka. Avila nagy szentjének szemével látja a dolgokat kis leánya, Liziôi Szent Terézke is: Nem látom be, miért lenne olyan sokkal több jóban részem a mennyországban, mint idelent. Igaz, hogy látni fogom a jó Istent, de ami azt illeti, hogy ott tökéletesen eggyé leszek vele: az vagyok már itt a földön is. P. William Doyle, a világháborúban elesett fiatal tábori pap, ezt állítja: Szent meggyôzôdésem volt, hogy Jézus mellettem áll. ,,Töltsd meg szívemet a szereteteddel!'' Jól emlékezem, hogy ezt mondtam neki. Azután mozdulatlanul maradtam, Jézus pedig -- nem tudom ezt más szavakkal kifejezni -- vette a saját szívét és az enyémbe öntötte a szeretetét. Isten jelenlétének ugyanez a határozott megérzése töltötte el az egykori nagy bűnös, a megtért Lavalličre Éva lelkét is: Szentháromság, hát itt vagy énbennem! Te és én, teljesen egyek vagyunk hát! Milyen felfoghatatlan csoda! Semmi vagyok és semmim sincs és mégis: birtokosa vagyok a Mindennek! * * * Félbeszakítják idézeteimet és azt mondják: -- A teológusok új megérzésrôl beszélnek. A spanyolok nagy szentje rendkívüli módot, csodás megértést emleget. Vagyis csak a kivételek, a kiválasztottak egész kicsi csapata juthat el erre a tökéletes egyesülésre. Ehhez kétség sem fér. De ugyanakkor ki merné állítani, hogy az ég és föld Istene a világ nagyjainak, a tudósoknak, a hatalmasoknak soraiból szedi összé a választottait? Ellenkezôleg: majdnem mindig mélyre hajol le értük és a kicsinyek, az alázatosak soraiból válogatja össze. A múlt században pl. volt-e tudományban szegényebb két fej, mint Bernadetté és az Arsi Szenté? És mégis... Hány gyóntatónk, a lelkek mély ismerôje beszélhetne csodákat egyszerű kis lelkekrôl, gondoktól lehengerelt családanyákról, sápadtarcú varróleányokról, szerény mozgású apácákról, hôslelkű ápolónôvérekrôl, sôt fiatal gyermekekrôl is, akik állandóan Isten jelenlétében élnek és érzik is az isteni Vendég kezének simogatását. Mert sokkal több ismeretlen szent él a földön, mint bárki is gondolná. Egy nagynevű keresztény író vetette papírra ezt a meglátását: ,,Szentjeink megszámlálhatatlan sokaságban, de észrevétlenül élnek köztünk kivéve azokat, akiknek hivatásuk, hogy bevilágítsák a földet''. Már pedig bizonyosra vehetjük, hogy a szenteknek ez az észrevétlenül köztünk élô serege érzi és tudja, hogy az ég és a föld isteni Ura lakozik a szívében. A világ fiai persze gúnyosan kiáltanak föl erre: ,,Képzelôdôk! Hiszterikák! Sötétfejűek! Beleverklizték a fejükbe, hogy nem állnak egyedül a világban, de bennük él a legfôbb Úr, az Isten és tetszenek maguknak ebben a beállításban. Autoszuggesztió, felajzott idegélet tünete, csak az a szerencse, hogy ártani nem árt senkinek''. Amire mi ezt feleljük: ,,Képzelôdés még senkinek a lelkét nem formálta át, legalább hosszú idôre. Képzelôdésbôl még senki át nem változott az áldozatos önzetlenség hôsévé, pedig a mi ismeretlen, alázatos szentjeink, ha más és más formában is, de mindnyájan azok. A képzelôdés nem épít sziklára és fôképp: nem bevehetetlen erôdítményeket! Gyümölcsérôl ismerjük a fát -- olvassuk az evangéliumban. Már pedig az a gyümölcs, amely ez alázatos lelkek életének a fáján terem, isteni gyümölcs, amint a talaj is isteni, amely kitermelte''. * * * Aki pedig saját magán kívánná megtapasztalni ezeknek az igazságoknak a valódiságát, annak nagyon egyszerű eszközt adunk a kezébe: Állítson áthághatatlan korlátot a lelke és a bűn közé... Tisztítsa meg lelkét a veleszületett önzéstôl... Verje béklyóba szenvedélyeit, amelyek olyan könnyen a sárba rántják... Éljen másokért, a kötelességért, napi munkái alázatos teljesítésében... És fôképp, de fôképp: legyen a lelke olyan, mint az egészen, de egészen kicsiny gyermeké. A gyermeknek semmije sincs és semmi fölött sem rendelkezik. Elfogadja ezt a szegénységet és tehetetlenséget és tudja, hogy mindenben atyjára hagyatkozhatik. Vagyis minden alkalommal, a veszély órájában csakúgy, mint botlás után, ösztönös bizalommal veti magát atyja karjaiba. Legyünk mi is ilyen gyermeklelkek, szeressük teremtmény-voltunkat és érjük be az utolsó hellyel az ünnepi asztal mellett és az oszlop mögöttivel a templomban, alázatos bűnbánattal verve a mellünket; de ugyanakkor legyünk mindig készen rá, hogy vak bizalommal, odaadó szeretettel vessük magunkat az Atya, a Mester szívére. Legyünk gyermeklelkek és mérhetetlenül nagy kegyelmekben lesz részünk, mert hiszen Jézusnak is, s magának az Atyának is a kicsinyek, a gyermekek a kedvencei. Hogyan is olvassuk Lukács evangéliumában? Áldlak téged, Atyám, Mennynek és Földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elôl és kijelentetted a kisdedeknek. Úgy van, Atyám, mert így tetszett neked.[13] ======================================================================== Isten fogadott gyermekei Ha pedig, amit az elsô pápa, a csalatkozhatatlan Szent Péter mondott: az Isten élete lüktet bennem, az azt jelenti, hogy mi megkereszteltek mindnyájan az isteni természet részesei vagyunk, vagyis tagjai vagyunk az Isten családjának. Hogy hogyan? Milyen jogon? Azon, hogy Isten gyermekei vagyunk. Hallgassuk meg az evangélium szavait, amelyek e lelki rokonságot megállapítják: Mindazok, akiket az Isten lelke vezérel, mindazok az Isten fiai.[14] Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentôl született.[15] Lássátok, minô szeretetet tanúsított irántunk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk és azok is vagyunk.[16] Mindazoknak pedig, akik ôt a hitben befogadák, hatalmat ada, hogy Isten gyermekeivé legyenek.[17] * * * Hallom az ellenvetést: egyszerű szóképek; arra valók, hogy megérttessék velünk, hogy szeret bennünket Isten. Hányszor nevezünk mi is ,,fiamnak'' olyanokat, akik nem a gyermekeink. Itt azonban nem ez az eset. Isten a valóságban is Atyánk, mert tôle vettük az életet: új teremtmény, új ember az, aki a keresztelô medence mellôl, mint újan megkeresztelt távozik. Hogy Isten országába eljussunk, újjá kell születnünk, mondta Jézus Nikodémusnak. Ezt a megújhodást: a keresztségben való újjászületést értette ô ezeken a szavakon. Új ember születik a keresztségben, Istennek bár csak fogadott, de teljesjogú fia. * * * Szinte magától adódik erre az ellenvetés. A fogadott fiú azonban nem vér szerinti gyermeke az Atyának: nem az ô vére folyik az ereiben. Az egész tétel megtévesztés tehát s legjobb esetben így lehetne mondani: olyan, mintha a fia volna az Atyának. Szerencsére teljes joggal tiltakozhatunk e beállítás ellen, mert mi igenis: az Atyától kaptuk az életünket; az Ô élete él bennünk. Olyanok vagyunk a szemében, mint elsôszülöttének az ifjabb testvérei. Amint Szent Pál is mondja: Primogenitus in multis fratribus. Elsôszülött Ô (a Fiú) a sok testvér között.[18] Igen: Jézus a mi fivérünk, mert ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint amely bennünk, emberekben kering. Testvérei vagyunk, mert szenvedése és halála által kiérdemelte a számunkra, hogy részesei legyünk isteni életének. Szent Ágoston, a latin Egyház legnagyobb doktora, még ennél is tovább megy, mikor ezt meri mondani: Az Isten emberré lett, hogy az ember meg Istenné lehessen. Gondoljunk a Mennybemenetel szentmiséjének prefációjára, amelyben ezt énekli a pap: ,,Ki feltámadása után minden tanítványának megjelent és szemük láttára emelkedett fel az égbe, hogy minket istenségének részesévé tegyen''. Nemde megértik ebbôl, hogy az isteni élet gazdagsága tölti el lelkünket? Vajon ki merne itt még szóképekrôl, megtévesztésrôl beszélni? Azt mondani, hogy csupán név szerint vagyunk gyermekei az Atyának? Ha pedig Isten igazi gyermekei, Jézus Krisztusnak vér szerinti testvérei vagyunk, akkor minden jogunk megvan az atyai örökségre is. Isten örökösei vagyunk, -- hirdeti Szent Pál -- Krisztus társörökösei.[19] Ez már istengyermeki mivoltunknak természetes folyománya. * * * Földi emberek szívesen sütkéreznek olyan elôjogok fényében, amelyeket születés, vagyon, tehetség, vagy akár csak szerencsés érvényesülési lehetôségek biztosítanak a számára: X. elnök, Y. herceg, Z. doktor stb. Mindmegannyi tarka üveggyöngyök ezek, amelyekkel szívesen eljátszadozik a szegény emberi hiúság! A legfôbb méltóság, a legkitüntetôbb cím minket, keresztényeket illet meg és ez a cím: Isten gyermeke, Krisztus testvére! Mennyire megértjük azt a családapát, akit egyszer egy nevelôintézet vezetôsége felkért, hogy kislánya személyi adatait egy erre szolgáló ívre rávezesse. Mikor ahhoz a rovathoz ért, amelynek ez volt a felirata: nemesi elônév, címek, magas méltóságának tudatában egyszerűen ezt ira bele: ,,keresztény''. Ez a cím elhomályosít minden egyebet; ez a nemesek nemessége. Miért, hogy a megkereszteltek közül is olyan soknak fogalma sincs e méltóságáról? S hogy akik ismerik is, azok sem sokat törôdnek vele? Azok pedig, akiknek hivatásuk volna, hogy azt hirdessék, mélységesen hallgatnak róla? És amikor nevelni, emelni akarják a lelkeket, azt is csak külsôségekkel próbálják elérni, ahelyett, hogy hitünknek e központi igazságát domborítanák ki, hogy új életet vigyenek bele a tespedô, ványadt lelkekbe. Azt az igazságot, hogy: bennünk az Isten! ======================================================================== Krisztus képére és hasonlatosságára Gyönyörű tanítás ez: egész keresztény lényünknek átisteniesülése! Ám vigyázzunk: nem csupán tanítás ez, de átélt valóság, maga az élet. Mert bármilyen legyen is a keresztények nagy részének felfogása, a keresztény vallási élet nem csupán a törvények, a dogmák ismerete; nem kötelességek sorozata, rítusok követése. Nem! ezen az áron még nem leszünk igazi keresztényekké. Keresztények csak annyiban vagyunk, amennyiben Istennel élve, engedjük, hogy saját képére és hasonlatosságára formáljon át bennünket. Krisztusba való betestesítésünk a gazdagság kincsesbányáját nyitja meg lelkünkben. De ezeket a kincseket felszínre is kell hoznunk onnan s valósággá tennünk az értékeket, amelyek ott felhalmozzák. Mert Isten jelenléte bennünk nemcsak kötelék, amely lelkünket Istennel együvéfűzi, de életteljes folyamat, amely Istentôl kiindulva, egész valónkat átjárja, hogy azt életerôssé, elevenné tegye. * * * ,,Azért jöttem, hogy életük legyen és minél több legyen''[20] -- mondta Jézus. Ez az élet pedig, amelyrôl Ô beszél, kétségen kívül az isteni élet, amely Istenbôl árad belénk, de másodsorban az a misztikus erô is, amely az átformálásunkat munkálja. Mennyiben? A Szentírás érthetôen megadja erre a feleletet. Szent Pál sokszor ismételi: Ki kell alakítanunk magunkban Krisztust.[21] Krisztusba kell öltöznünk.[22] Hasonlóvá kell lennünk Krisztushoz.[23] Rövid összefoglalásban: Át kell formálódnunk Krisztus képére és hasonlatosságára. Christianus, alter Christus. Kell, hogy a keresztény csakugyan másik Krisztussá legyen. Elôször: mert Krisztusnak testvére a kegyelem által. Másodszor: mert szabad akaratának felhasználása és erénygyakorlatai által ô maga is hasonlítani kíván hozzá olyan tökéletesen, ahogyan egyik csepp víz a másikhoz hasonlít. Emberfölöttien nagy feladat ez! Fenséges célkitűzés! És azért mégis megvalósítható mindenki által; olyan vállalkozás, amelynek nincs holt-idénye. Az elsô áldozására készülô hatéves legényke erôit csakúgy nem haladja túl, mint a kilencvenéves aggastyánét; a rikkancs éppúgy vállalkozhatik rá, mint a miniszter; a háziasszony, mint a filmsztár; a varrónô, mint a nagyúri dáma; a közép-afrikai néger, mint a kis annamita; a maradi nyárspolgár, mint a ma vagy a holnap embere. Az az egyetlen tény, hogy mindnyájuk lelkében ott él Krisztus, kötelességükké teszi, hogy magukat minél tökéletesebben átformálják az Ô képére és hasonlatosságára. * * * És ez nem afféle üres szólam. Krisztus nem élettelen másolatot, nem karikatúrát vár a mindennapi munkálkodásunktól, de hű képmását önmagának. Olyan Krisztust, amilyen ô maga. ,,In eamdem imaginem transformamur''. ,,Mindenben hasonuljunk át hozzá'' -- mondja Szent Pál. Alakítsuk ki magunkban Krisztust, az Ô örök gondolataival, amelyeket hitünk által ismerünk; érzelmeivel, amelyek az evangéliumból melegítenek felénk, vagy akkor, amidôn meghitt csendben a szívén pihen meg fejünk; tevékenységével, amelyre bensô hang serkent bennünket. Véssük rá lelkünkre Krisztus arcának vonásait. A mi Atyánk, aki a mennyekben van, nem tárja fel boldog örökkévalóságának kapuit mások elôtt, mint akik Fiához hasonlítanak s elfordul tôlünk, ha nem ismeri fel rajtunk annak arcvonásait. A mennyországban csak Krisztus testvérei számára van hely, akik csalódásig hasonlítanak Ôhozzá. Bergson, napjaink nagy bölcselôje, felismerte a szédítôen magasztos feladatot, amely szabad akaratunkra vár s amelyet költôi lendülettel így ír le: Az emberiséget félig már földre gázolta a haladás árama, amelynek szolgálatába állt. Nem látja, hogy tôle magától függ: milyenné legyen a jövôje. Nem tudja: akarjon-e tovább élni s ha akar: beérje-e a puszta létezéssel, vagy magára vállalja-e azt a nagy erôfeszítést, amely szükséges ahhoz, hogy ezen a mi rakoncátlan bolygónkon is valósággá legyen a világmindenség rendeltetése, ami nem más, mint hogy isteneket gyártson! Amit mi, sokkalta keresztényibb módon így mondhatnánk: hogy másik Krisztusokat formáljon ki a lelkekben. ======================================================================== Az élet forrásainál Vajon mikor indult meg bennünk az a folyamat, amely Krisztus misztikus testének tagjává tett bennünket? Mikor lett lelkünk Istennek lakóhelyévé? A kegyelmek folyama vajon mikor tört utat magának lelkünk talaján? Mikor? Van-e olyan keresztény, aki ezt nem tudná? Akkor lettünk Isten fiaivá, Krisztus testvéreivé, testének tagjaivá, királyságának örököseivé, mikor a keresztség vize ráömlött homlokunkra. Az újjászületés, amelyrôl Krisztus Nikodémusnak beszélt, víz és a Szentlélek által történik. A fiatal Egyház csodásan finom megérzéssel érzékeltette ezt az újjászületést: a sírban fekvô Krisztus feltámadását megelôzô éjjelén, nagyszombat éjszakáján, alámerült a keresztelendô az újjászületés vizében, hogy régi énjét, a bűnös embert abban levetkezze s a másik oldalon mint új ember, mint Krisztus testének új tagja szállt ki belôle. Szent Pál szerint ugyanis: mi mindnyájan egy Lélekkel egy testté kereszteltettünk.[24] A régi ember, Ádám fia bennmaradt a sírban; az új ember, Krisztus testvére, kegyelembe öltözve kijött belôle, arra alkalmasan, hogy Krisztussal feltámadjon. * * * Isten semmit nem csinál félig. Új tehetségeket olt bele az újan született lélekbe. Az emberi lélek: értelem, érzelem, akarat. Az új ember lelkének is megvan ez a hármas tehetsége, hogy általuk éljen, akarjon és cselekedjék, de ott van lelkében a három csíra is, amely az újjászületésnek ebben az órájában pezsdült életre, és ezek: a hit, remény és szeretet, amelyek képessé teszik, hogy az eléje tűzött cél elérésére törekedjék. Kissé késôbb, az értelem ébredezésével, a Szentlélek is eljön, hogy a püspök imájára beleszálljon a lélekbe s azt ajándékaival töltse meg: bölcsességgel, értelemmel, tanáccsal, erôsséggel, tudománnyal, áhítattal és Isten félelmével, amely ajándékok alkalmassá teszik a lelket arra, hogy alázatos engedelmességgel hajoljon ennek az isteni Vendégnek minden bensô intelmére, külsô indítására. * * * Azonban a lélek, ha a keresztség visszaállította is eredeti szépségét, ha a bérmálás felfegyverezte is a küzdelemre, a bűnre tovább is hajlamos maradt: értelme könnyen téved, akarata gyengül s közelálló a veszély, hogy akár súlyos bűnt is kövessen el s ezáltal megölje lelkében a kegyelem életét. Hol talál gyógyszert bajának orvoslására, erôt az újból való feltámadásra? Ki gördíti el a követ, amely a halott lélek sírjára nehezedik? Egy másik szentség, a bűnbánat szentsége, amely nemcsak meggyógyítja a legyengült lélek nyavalyáit, de az életet is visszaadja neki, ha azt elvesztette. * * * De ez még nem minden. Az ember csak egyszer születik; csak akkor gyógyulhat meg, amikor beteg, de hogy az életét fenntartsa, mindennap kell táplálkoznia. Az élet feltétele a táplálkozás. De mi lesz hát annak a felsôbbrendű életnek a tápláléka, amely a lelkünket élteti? A test tápláléka a kenyér, az értelmünké az igazság, de mi fogja fenntartani a lelkünk életét? Isten, egyedül csak Isten, aki mélyen lehajolva hozzánk, egy nagyszerű, véges ésszel fel nem mérhetô misztériumban, a Kenyér színe alatt önmagát nyújtja oda lelkünk táplálására: ,,Én vagyok az élô Kenyér, mely a mennybôl szállott alá,'' -- mondta a zsidóknak, hogy szembeállítsa e szédítôen nagy ajándékát a mannával, amely hajdan táplálta ôket, de amely azt már nem akadályozta meg, hogy meghaljanak. S mindjárt hozzá is tette: ,,Ha nem, eszitek az Ember Fiának testét, nem lesz élet bennetek.''[25] Világosan megérthetô ez az intelem. Az Isten Fia elrejtôzik az Eucharistia fátyla alá s mindenki, aki élni akar, kell, hogy táplálkozzék vele. Mint lelkünk eledele fenntartja, növeli bennünk a kegyelem életét. Nélküle lassan, de törvényszerűen fonnyadásnak indul, elsatnyul, mígnem teljesen elhal ez a kegyelmi élet. Mi sem természetesebb ennél. Az Eucharistia misztériuma megpecsételi mindazt, amit eddig a kegyelmi élet és Krisztus misztikus testében való egyesülésünk titkáról mondtunk: egyrészrôl Isten az egyedüli, aki méltóképpen táplálni tudja ezt a fogadott fiút, Krisztus testének alkotórészét, másrészrôl pedig a közös isteni lakoma, az Eucharistia legméltóbb módon tetôzi be testvéreinkkel Krisztusban való egyesülésünket. Egy kenyér, egy test vagyunk sokan -- mondja Szent Pál -- mindnyájan, kik egy kenyérben részesülünk.[26] ======================================================================== Lázcszillapító és védôpajzs Ha netalán kételkednénk a nagy misztérium: Krisztus misztikus testében való együvétartozásunk valóságában, minden kételyünk szertefoszlik, mihelyt rádöbbenünk a másik nagy valóságra; arra, hogy Krisztus lelkünk táplálékává tette magát. Hiszen azért száll ô a szívünkbe az Ostya külsô színe alatt, mert tudja: mit ér az az isteni élet, amelyet vére hullása árán szerzett meg nekünk és semmi árat nem nem tart túlzottnak azért, hogy azt a lelkünkben gyarapítsa és megvédje a gonosz minden támadása ellen. Mint minden szenvedélyes szeretet, Krisztusé is arra törekszik, hogy a lehetô legbensôségesebben együvé forrjon azzal, amit szeret: a lelkünkkel. Jól mondta egy nagy francia katolikus regényíró: Elhelyezkedett testünk és vérünk kellôs közepében. Egyetlen csapásra lecsendesítette és megtisztította az emberi vágy minden forrongó lázadozását. * * * A legmélyebbreható egybeolvadás ez és azt célozza, hogy erôssége legyen a gyengeségünknek. Valóban: kell, hogy nagyon esendôk legyünk, különben más módot gondolt volna ki Isten, hogy segítségére jöjjön erôtlenségünknek s nem látta volna szükségét annak, hogy saját testét- vérét adja oda gyengeségünk felerôsítésére. A szentmisében a pap, -- néhány perccel az áldozás elôtt -- kéri az oltáron jelenlévô Urat: térjen be lelkébe mint gyógyító erô és mint védôpajzs: ad tutamentum... ad medelam. Mint védôpajzs? De ki ellen? Gondoljunk a három ellenségre, akik körülöttünk, mellettünk és bennünk nem szűnnek meg acsarkodni lelkünk kegyelmi élete ellen és mindent elkövetnek, hogy Krisztus testének halott tagjává tegyenek bennünket és letépjék lelkünk szôlôvesszejét Krisztusról, a szôlôtôrôl, amelynek életét köszöni. Ez a három ellenség: a világ, a sátán és mi magunk. Valóban, ôk hárman együtt éppen elég leleményesek, körültekintôk és találékonyak ahhoz, hogy tisztában legyenek vele: melyek a lelkünk legkevésbé kivédett pontjai és szemfényvesztô ügyességgel használják ki minden gyengeségünket, elszórakozásaink minden percét. Bizonyos, hogy rövid idô alatt megadásra, fegyverletételre kényszerítenének bennünket, ha a lelkünkbe a szentáldozásban betért s ott lakozó Krisztus nem ôrködnék felettünk s nem védené a bástyáinkat... Nisi Dominus custodierit civitatem. Gyógyszer, lázcsillapító? Hát betegek vagyunk? Igen: itt ég bennünk a hármas láz, amely nem szűnik meg égetni a testünket, lelkünket és amely: a szemek kívánsága, a test kívánsága és a világ hiúsága. Ádámtól öröklött tartozékai ezek bűnös emberi mivoltunknak s amelyek talán csak halálunk utáni negyedórában válnak meg tôlünk. Isten a megmondhatója, esetenkint milyen parázsló hévvel égeti ez a láz a lelkünket s nem kisebb vágynak a hevét szítja bennünk, mint azét, hogy uralkodjunk a mindenségen. Ezzel szemben, mint Krisztus testének engedelmes tagja, nem vágyhatom egyébre, mint ami ennek a nagy közösségnek: Krisztus misztikus testének szolgálatára van és annak fenséges céljaihoz közelebb segít. Le kell hát gyôznöm a lázat; de vajon van-e a leküzdésére hathatósabb fegyverem, mint az az üdítô lelki fürdô, amely az áldoztató rácsnál vár rám? A világ képe ezekben a mai idôkben egyszerűen visszariasztó. Azt hihetnôk hogy a XV. század Itáliája elevenedett meg újra, ahol városról-városra egymást lesték, egymást ölték az emberek, amíg Sienai Bernardin hangja bele nem dörgött a testvérgyilkos bűnáradatba. A mostani kor bűzhödt rothadása ellen sincs másban segítség, mint az evangélium szellemében és az Eucharisztiában. Ezzel kell táplálkoznunk, ezt ennünk, ha azt akarjuk, hogy az emberek fel ne falják egymást. Tehát? * * * Tehát: mivel az asztal meg van terítve és készen vár bennünket a Kenyér: mit késlekedünk még? Foglaljunk helyet mellette s vegyük ki részünket a lakomából, mert odakint minden útfordulónál ellenség leselkedik ránk, hogy elrabolja -- ha nem is az erszényünket vagy az életünket, mint az útonállók szokták -- de ami ennél is drágább kincsünk: a lelkünk természetfölötti életét, mindazzal a felmérhetetlen gazdagsággal egyetemben, amelyet az magában rejt. ======================================================================== Három orgyilkos Ezt a természetfölötti életet, a ,,Másik'' jelenlétét bennünk, az Istennel való meghitt életközösséget állandó veszély fenyegeti. Kinek a részérôl? Három ellenségérôl, akik hol nyílt, hol álcázott mesterkedéssel törnek annak romlására. * * * Az elsônek nagyon sokféle az arculata. Hol felületességnek, hol nyugtalanságnak hívják. Ma agyon van hajszolva, holnap tétlenségbe merül; ma menekül önmaga elôl, holnap beleveti magát az élet gondjaiba, örömeibe; néha nem gondolkodik, néha meg ezerfelé futnak a gondolatai, de minden külsô megjelenési formájában az a célja, hogy eltávolítson bennünket isteni Vendégünktôl, aki a lelkünkben lakik. A másik szüntelenül az ablakban álló, kifelé nézô lélek, és eszébe sem jut, hogy egy tekintettel, a figyelemnek bármily kis jelével köszöntse vendégét, aki lankadatlan türelemmel vár rá. Hány keresztény van így! Jönnek-mennek, dolgoznak, szórakoznak; csak arra nem engednek maguknak idôt, hogy néha egy-két percre csendben visszavonuljanak a lelkük bensejébe. Védôszentjük: Szent Márta, akit megdorgált az Úr, mert a fazekai foglalták le minden gondját, Ôvele, az isteni vendéggel pedig nem törôdött. Ó, ezek a szegény kifelé élô emberek! Hogyan használhatnák ki azokat a mérhetetlen kincseket, amelyeket a Vendég magával hozott? Hogyan játszhatnák meg a Misztikus Test nagy szimfóniájában nekik szánt szólamot? Gyümölcsöt sem fognak teremni, mert a szôlôtô, amelybe beoltattak, hiába várta, hogy ôk is kivegyék a maguk részét a gyümölcsérlelés nagy feladatából. Hogy milyen hozzájárulást kíván tôlünk a szôlôtô? Összeszedettséget, imát, elmélkedést, a csendes magábaszállásnak azt a bizonyos néhány percét. Távolabb menve pedig a havi lelkinapot, az évi lelkigyakorlatot, vagy mindent összefoglalva: Isten bensô adományainak birtokbavételét. Aki nem tér be gyakran a lelkébe, hogy ott Istennel találkozzék, nem fog elôbbre jutni, vagy csak nagyon csigamódon jut elôbbre a lelkiélet útján. A katolicizmus mindenekelôtt bensô élet, inkább Pascal, mint Chateaubriand -- írja feljegyzéseiben a nagy gondolkozó, Maurice Barrčs, -- aki azonban sajnos, nem jutott beljebb a templom küszöbénél. Ne felejtsük el: Krisztus nemcsak ezt ígérte meg: Bennetek maradok, de ezt is hozzátette: Maradjatok bennem. Sôt ezzel is kezdte: Maradjatok bennem és én is tibennetek maradok. Milyen sok lélekben olyan észrevétlenül, magára hagyva él az isteni Vendég, mintha ott sem volna! * * * Másutt meg vitássá teszik: mekkora hely illeti meg a lélekben? Vannak ugyanis megkereszteltek, akik lehetségessé akarják tenni a lehetetlent és meg akarják osztani a szívüket Isten és a világ közt: a rendetlen szenvedélyeket egy tetô alá próbálják hozni Isten törvényeivel. Nem is ritka jelenség ez! Isten fiai vagyunk, a kegyelem erejébôl családjának tagjai s mégis: ragaszkodunk szenvedélyeinkhez, dédelgetjük, mentegetjük ôket, akárcsak mintha idegenek volnánk, a ,,szolgáló fiai''. Megváltott bennünket Krisztus és mi a sátán tetszetôsen átfestett igája alá hajtjuk vállunkat. Nagyon sok kereszténynek az állásfoglalása ez, különösen azoké, akik csak külsô gyakorlatban élik a vallásukat, vagy akik nem tudják rászánni magukat, hogy fenntartás nélkül Krisztus zászlaja alá sorakozzanak, s válaszfalat húznak belsô keresztény és külsô polgári életük közt. Akik lelkükben kereszténynek mondják és gondolják is magukat, mint férjek és apák, mint polgárok és munkások azonban a világ, az önérdek törvényei alapján élik az életüket. Egyik alkalommal isteni Mesterüket ismerik el Uruknak, de legtöbbször mégis csak annak szolgálnak, akit Krisztus a világ fejedelmének nevezett: a sátánnak. Kétfelé osztják az életüket s nem ritkaság, hogy akár egy negyedóra leforgása alatt is más és más törvény alapjára helyezkednek. Mikor kilépnek az utcára, talán még ajkukon hordozzák reggeli imájuk befejezô szavait, ott kint pedig -- az elsô ismerôssel találkozva -- már súlyosan vétenek a szeretet vagy a tisztaság törvénye ellen. Tarthatatlan helyzet ez. Az evangélium is annak mondja: Egy szolga nem szolgálhat egyszerre két úrnak, mert vagy az egyiket szereti és a másikat gyűlöli, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti.[27] A szívet kettészakítani nem lehet. A két ellenfél közt a párviadal: tudják-e, elôbb vagy utóbb mivel fog végzôdni? Isten elhagyásával, komoly, súlyos, halálos bűnnel, amely elszakítja a lelket tôle. Nem lehetünk Krisztusé, ha egyúttal Krisztusok is nem vagyunk. Egy idôben kétfelé harcolni: olyan teljesítmény, amely túlhaladja az ember erôit. Milyen szegény, zavarosfejű teremtmények is tudunk lenni mi, emberek! Királyi lakomára vagyunk hivatalosak, dúsan megrakott asztal mellé s mi mindenféle gyerekes kifogással a konyha, a cselédszobák felé pislogunk, hogy a királyi asztal esetleges hulladékaival csillapítsuk étvágyunkat. Ádámtól ránkszállott szomorú örökségünk, hogy szívünk az alacsony régiók felé húz bennünket s otthonosabban érezzük magunkat a lebújok bűzös, füstös levegôjében, mint a királyi asztal ragyogó fényességében. * * * Gyakran, sajnos, nagyon is gyakran meg is öli ez az ellenség a lelket. Megöli a súlyos bűn fegyverével. Tudatos elhatározással elébe helyeztük Istennek az ellenségét, a bűnt. Ezzel önmagától értetôdôen, az isteni élet meghalt bennünk. Olyan lett a lelkünk, mint a hulla. Akárcsak mint a szív, amelyet megbénított a beléfutott vérrög. Jusson eszünkbe az evangéliumi hasonlat: a lélek, ha halálos bűn által elszakadt Istentôl, olyan lesz, mint a száraz venyige s csak arra jó, hogy a tűzre vettessék. A súlyos bűn által nemcsak a számára kijelölt útról tér le a bűnös, de a keresztény közösségbôl is kiszakad. Otthontalanná lesz és mélyen alázuhan a teremtmények ranglétráján. Isten fia volt s most nagyon szegény emberré lett. Szegény emberré, akinek minden értéke semmivé vált. Hiába küzd, hiába dolgozik: fáradságának minden kis gyümölcse, még a legszerényebb is, belekerült eddig -- csak az imént is, mielôtt a bűnt elkövette -- a szentek egyességének gazdag kincstárába, hogy tovább keringjen az Egyház misztikus testének érhálózatában. Most azonban minden fáradalma gyümölcstelen marad. Az elôbb még mindenkinek, a Nagy Közösség minden egyes tagjának javára váltak cselekedetei, mert isteni élettôl áthatott lélek, Istenre irányuló akarat művelte azokat. Ma minden erôfeszítése hiábavaló: a halott nem hasznos tagja többé a közösségnek s még a saját javára sem művelhet semmit, ami Isten szemében érték lehetne. Elszakadt minden kötelék Isten és a lélek közt. Még imája is élettelenül hull vissza a földre. Arra sem jó, hogy enyhülést, vigasztalást esdjen ki a testvérek számára, vagy saját bűnei bocsánatát elnyerje. Csak egyetlen kötelék maradt, amely még odafűzi a fiút az Atyához: a hit, amelynek magvát a keresztség plántálta bele a lelkébe. Ez a kötelék továbbra is odakapcsolja Krisztus misztikus testéhez, de már csak mint béna testrészt, amelyben nem kering az élet. Isten jelen van ugyan a bűnös lelkében is, ez azonban már nem élvezi jelenlétének áldásait, hacsak hitére támaszkodva és Isten irgalmasságának indítására a tékozló fiú módjára oda nem lép Atyja elé és el nem nyeri tôle bűnei bocsánatát. * * * Félelmes hármasszövetsége ez az ellenségeknek! Tartsuk ôket minél távolabb magunktól. Legyünk éberek, összeszedettek, óvjuk, védelmezzük drága kincsünket. Valljunk színt Krisztus mellett és visszavonhatatlanul szegôdjünk az ô táborába. El ne kövessük azt az ôrültséget, hogy megfosztani engedjük magunkat lelkünk isteni életétôl. Vagyis maradjunk termékeny vesszôi az isteni szôlôtônek; élô tagjai Krisztus misztikus testének. ======================================================================== Galileai példabeszéd Ezt a szomorú történetet, az isteni életnek lassú vagy hirtelen halálát bennünk, szemléltetôen vetítette rá lelkünkre egy evangéliumi példabeszéd. Emlékezzünk csak vissza rá. Jusson eszünkbe: milyen sors várt arra a szegény kis búzaszemre, amelyet a magvetô a hajnal ünnepélyes csendjében a földre kiszórt. Egyik helyen nem fogadta magába a föld: kemény volt s szinte aszfaltszerűvé taposták a járókelôk léptei. Kissé odébb már belehullott a mag a talajba. A föld itt laza volt, könnyen magába zárta és boldogan takarta el apró rögeivel. A búzaszem édes örömmel lapult meg földanya keblén, de mikor gyökereit kezdte nyújtogatni lefelé, riadtan eszmélt rá, hogy kemény kôszikla húzódik a termôföld vékony rétege alatt. Levelei kibújtak ugyan a felszínre, de jaj, tápláléka nem lévén, csakhamar elperzselték a nap forró sugarai. A harmadik búzaszemecskének már jobb sors jutott osztályrészül. Jól felszántott, termékeny talajba került. Gyökerei mohón szívták magukba az anyaföld tejét s levelei vígan sütkéreztek a nap életadó fényében. Ámde vele egyszerre nagyra nôtt a földben pihenô konkoly is és megfojtotta, megölte a szépen fejlôdô búzavetést. * * * Nemde, megértették a hasonlatot és ráismertek azokra a lelkekre, akikre nézve hiábavaló maradt az élet magvetése? Az egyiknek az útját elzárja a bűn. Ezek a bűnös lelkek. A másikba belehatol ugyan a kegyelem élete, de gyökerei nem találnak talajt, amelybôl táplálkoznának. Ezek a felületes lelkek. Minden ténykedésük felszínes marad; befogadják ugyan az igazságot, de életerôs táplálékot már nem tudnak nyújtani neki. El kell tehát sorvadnia. A harmadik fajta talajban minden kellék megvan hozzá, hogy gazdag termést hozzon a belévetett mag: földje jó termôerôben, látszólag jól megmunkálva! Csak éppen azt nem látta a magvetô, hogy a konkoly tavalyról belehullott magva, gyökere is ott lapul a föld színe alatt és kikelvén, elfojtja a nemes magból kikelt vetést. A fegyelmezetlen lelkek ezek, akik nem tudnak a világgal szakítani és -- két úrnak akarnak szolgálni. * * * Szerencsére, nagy szerencsére azonban vannak másféle lelkek is: összeszedettek és fegyelmezettek, akiknek áldozat a mindennapi kenyerük s szeretettel van tele a szívük. Akik figyelnek Krisztus szavára, akár a lelkük mélyérôl, akár kívülrôl hangzik is feléjük a szózata. Olyanok, akiket ha megtépáz is a kísértések vihara, szilárdan állják a helyüket s soha meg nem hátrálnak az ellenség támadásai elôl, amelyek -- jól tudják ezt ôk nagyon -- nem is nekik, az ô személyüknek szólnak, de Annak, akinek ôk csak elenyészôen kicsinyke részecskéi s azok is akarnak mindig maradni: Krisztus misztikus testének alázatos, mindhalálig engedelmes tagjai. Az ilyenek -- úgy mondja a példabeszéd -- harmincszoros, hatvanszoros, vagy akár százszoros termést fognak hozni. Mint a szôlôtô életerôs hajtásai, Krisztus testének eleven életet élô tagjai: csodálatosan gazdag gyümölcstermést fognak ezek a lelkek érlelni az örök életre. ======================================================================== Útkeresztezôdésnél Láttuk, hogy a szentségek, mint megannyi sugarak, életünk központjára, arra irányulnak, hogy bennünk az isteni életet növeljék. Mintha csak mindmegannyi csatornák volnának, amelyek ebbe a központi ciszternába, lelkünkbe vezetik az élet vizét, Isten kegyelmeit. Éppúgy a Szentírás is erre a központi gyűjtôlencsére: istengyermeki mivoltunkra irányítja legtöbb szavának tűzsugarait. Aki megérti ezt az alapvetô igazságot, az elôtt világossá lesznek az Újszövetség legnehezebben megérthetô pontjai is. Szent János evangéliumának misztikus lapjai, vagy Szent Pál levelei világosságot derítenek mindenre. De minden látszat szerint a katolikus liturgiának sincs más célja, mint hogy minél tökéletesebben megismertesse velünk Azt, akit követendô példaképnek állított elénk Isten. Az egyházi év hosszú ünnepsorozata véges-végig Krisztusba kapcsolódik, akár közvetlenül, Ôt magát ünnepelve, akár közvetve, szentjein keresztül, akik mind az Ô misztikus testének a tagjai. És a katolikus istentisztelet csodaszép imái is, akár a Kálvária mindennap megújuló drámáját ölelik át, akár a szentségek kiszolgáltatását kísérik, szüntelenül a kegyelem ama csodájáról beszélnek, amely -- ha mi is úgy akarjuk -- napról-napra hasonlóbbá tesz bennünket isteni példaképünkhöz. Végezetül -- és mi éppen ennél az utolsó útkeresztezôdésnél szeretnénk egy kissé hosszabban megállni -- vegyük más oldalról is szemügyre Krisztus misztikus testének dogmáját, azt a tanítást, amely mintegy életet sugárzó központja, ôsforrása minden keresztény erénynek. Krisztussal való egybeolvadásunk -- mondtuk ezt már fentebb is -- nem csupán egyesítô, de életet adó, átformáló kötelék is. Az az élet, amely bennünk kering, kell, hogy egyre erôteljesebbé legyen, virágba boruljon és gazdag gyümölcstermést hozzon: hogy zamatos szôlôfürtök csüngjenek a szôlôvesszôn, értékes cselekedetek jelezzék a test minden tagjának földi útját. Vagyis: lelkünk természetfölötti életképességének a fokmérôje: az erények, amelyeket gyakorlunk. Szerencsére ezeknek az erényeknek a gyakorlását hatványozottan megkönnyíti az a tudat, hogy Krisztus testének tartozékai vagyunk. Amilyen mértékben erôsbödik bennünk e meggyôzôdés; olyan mértékben haladunk elôbbre az erényéletben. És ez az az útkeresztezôdés, amelyrôl az imént azt mondtuk, hogy szeretnénk mellette egy kissé hosszabban megállni. Álljunk hát meg és nézzünk kissé a dolgok mélyére: miért könnyebb az erényeket gyakorolnom, ha Krisztus testének tagja vagyok? * * * A HITET. Amint egyszer rájöttem, hogy Krisztus misztikus testének tagja vagyok, lehetetlen, hogy másképp gondolkodjam, érezzek, vagy akarjak, mint ahogyan Krisztus, a Fej gondolkodik, érez vagy akar. A test: egységes egész, amelyet egy gondolat irányít, egy szív éltet. Esztelen, aki ki akarná vonni magát e központi befolyás alól. Vagy látott-e már valaki olyan testrészt, amely önállósítani akarta volna magát a fej akaratával szemben? Ha pedig tudom, hogy bennem lakik a Szentháromság, milyen meghitt iletközösségben élek vele! Nincs szükségem illemkódexre, sem a ,,művelt társalgóra'', ha beszélgetni kívánok vele, de mondom, amit a szívem diktál s bizalmas közvetlenséggel panaszlom el neki bajaimat, mondom el örömeimet s kimondhatatlanul boldog vagyok abban a tudatban, hogy minden percben benyithatok hozzá rövidke látogatásra, hacsak annyi idôre is, amíg elmondom neki, hogy szeretem. És fôképp akkor, mikor nehézség zúdul rám: gond, kísértés, bukás, sikertelenség, megaláztatás. Ezek az ellenfelek, amelyek tegnap még földre hengerelték a lelkemet, ma már bátorítóan bíztatnak: simuljak oda Isten akaratához! Akadályokból segítô eszközökké lesznek és alkalmat adnak rá, hogy teljes önátadással Istenem karjába, szívére vessem magam. A hit szellemének ilyen módon könnyűvé vált gyakorlása mindegyre tágabb teret nyit lelkem életében Krisztus számára, rásegít, hogy teljesen belemerüljek s magam mindegyre inkább háttérbe vonuljak, hogy Ô növekedhessék. Vagyis, hogy valóra váljanak bennem Szent Pál szavai: Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem. A REMÉNYT. Istennel a minden kegyelmek forrása költözött be lelkünkbe, mindazoknak a kegyelmeknek, amelyekre szükségünk van, hogy ránkbízott küldetésünket elvégezzük s vele lelkünkbe plántálódott annak az isteni életnek a csírája is, amely ránk vár. Kegyelem ezen a világon, örök dicsôség a másikban: íme, ezt ígéri nekünk a remény. A SZERETETET. A hit világosságánál felismerem minden emberben a testvért: Krisztus misztikus testének valódi vagy lehetséges tagját. Akkor pedig hogyan merném bármi módon is bántani ôket, megtagadni tôlük a mindennapi bocsánatot? Hogyan tehetném meg, hogy gyengéd szeretettel ne vegyem ôket körül, hogy szolgálatukra ne legyek, amiben csak lehet? Hogyan merném az egyenetlenség magvát elhinteni köztük, szakadást felidézni hibáik, fogyatékosságaik feltárásával? -- ,,Én Apollóé vagyok!'' -- ,,Én Kéfásé!'' -- kiabálták egykor a korintusi egyház keresztényei. A nagy Szent Pál leintette ôket: ,,Ketté lehet-e szakítani Krisztust ?'' Ha az evangéliumi törvény második parancsa: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat'', Urunk szavai szerint egyenlô értékű az elsôvel: ,,Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes elmédbôl, teljes szívedbôl, minden erôdbôl'', az azt jelenti, hogy a kettô tulajdonképpen egyet jelent, hogy a második az elsônek természetes kiegészítése. A felebarát nem más, mint a nélkülözô, szenvedô, elhagyott, tudatlan, tehetetlen Krisztus, aki tôlünk várja, hogy megsegítsük és pedig haladék nélkül, legjobb tehetségünk szerint. AZ APOSTOLI SZELLEMET. Mindnyájan kaptunk, tehát mindnyájan kötelesek vagyunk adni is, figyelmeztet bennünket XI. Pius pápa szava. Részesei vagyunk a közösség hozományának, táplálkozunk a búcsúk kincseibôl, testvéreink érdemeibôl, küzdelmeinkben segítségünkre vannak az ô imáik, áldozatos jócselekedeteik és nekünk nem volna kötelességünk, hogy a magunk részérôl mi is segítsük, tápláljuk, gazdagítsuk testvéreinket, Krisztus testének többi tagjait? Lelkem nem lehet végállomása Isten ajándékainak, a kegyelem áradata nem juthat zsákutcába, mikor hozzám ér; kell, hogy tovább keringjen, áradjon a misztikus test egész érhálózatán végig, sôt azon túl is, azokhoz, akik kívül állva az én áldozataimtól, imáimtól várják hogy az isteni közösségbe felvétessenek. Nem szabad, hogy ez az életáramlás a mi mulasztásunkból csak egy percre is meglassúdjék. AZ ALÁZATOSSÁGOT. Hogyan merné felmagasztalni magát valaki, akinek a feje töviskoronát visel? Hogyan tulajdoníthatna magának érdemet, aki tudja, hogy egyszerű testrész, csak a fej gondolatait hajtja végre, az ô akaratának engedelmeskedik? A TISZTASÁGOT. Beszennyezhetné-e önmagát, vagy beszennyezhetne-e másokat, aki nem felejti el, amit Szent Pál mondott hogy testünk a Szentlélek temploma és hogy Krisztus testének tagjai vagyunk? Ki venné a szívére, hogy méltatlan célokra használja fel ezt a szentélyt, vagy Krisztus testének tagjait? A TÜRELMET. Idézzük emlékezetünkbe az Apostol megdöbbentô szavát: ,,Beteljesítem magamban, ami Krisztus szenvedésébôl hiányzik''. Íme: a szenvedés misztériumának kulcsa. A keresztény türelem meghajlik, elfogad, sôt mosolyog is. Készséggel nyugszik meg, mert tudja, hogy mint Krisztus fájó testrészének, ki kell vennie a maga részét a megváltás nagy művébôl. A betegágy, a tolókocsi, a karosszék, az operálóasztal: mindmegannyi mellékállomásai a Kálváriának; kétség sem fér hozzá. ,,Jézus halálküzdelme a világ végéig tart'', írja fenséges elgondolással Pascal. Igen: tovább folyik ez a halálküzdelem, folytatódik a megváltás nagy műve a keresztrefeszített tagok szenvedésében, betegségében, gyászában, megpróbáltatásaiban, kemény kötelességteljesítésében, testi-lelki küzdelmeiben. Ne aludjunk hát, amint aludtak a tanítványok, amíg Mesterük vért izzadott! Nincs olyan szürke állapotbeli kötelesség, amelynek öröktôl tartó elgondolásában szerepet nem szánt volna Isten és amelynek az útján örök boldogságát meg nem szerezhetné a lélek. A legszerényebb szervnek is megvan a maga rendeltetése az emberi testben és pedig ott, azon a helyen, amelyet a Teremtô a számára kijelölt és abban az idôben, amikor közreműködése szükségessé válik. Ezt a helyet csak ô töltheti be és senki, semmi más. Az Isten által kiosztott szerepeket nem lehet összecsereberélni. Megszívlelendô tanulság rejlik ebben az igazságban a számunkra, Krisztus testének tagjai számára. Ebben a testben nincsenek felesleges szervek, kihagyható szerepek: itt minden szólamnak szüksége van a maga megjátszójára. Az egyiknek ez a feladata, a másiknak amaz s hogy hiányos ne legyen az összhang, vagy hogy teljes harmóniában domboruljon ki a Szerzô elgondolása, okvetlenül szükséges, hogy minden szereplô, az utolsó kis kellékes is, a maga helyén legyen és becsülettel végezze a feladatot, amelyet rábíztak. Leendô papokról, szerzetesekrôl szokták mondani: saját szolgálatára választotta ki Isten. Hivatása van. Minden kereszténynek megvan a maga hivatása, mindenkit szolgálatára hívott meg az Úr. Arra, hogy betöltse helyét Krisztus misztikus testének az együttesében. Hogy hol jelöltetett ki számára ez a hely: az elôtérben, valamely magas pozícióban vagy a pincelakás odújában, miniszteri bársonyszékben vagy a bánya mélyén, írógép vagy betegágy mellett-e, az teljesen mindegy. Számításba csak egyetlen kérdés jön itt: ki hogyan töltötte be a helyét? * * * Ráadásul az is kötelessége minden testrésznek, -- amint ezt már mondtuk is, -- hogy minél tökéletesebben kialakítsa magában Krisztus képét. Hogy a ciboriumok szentségtartókká legyenek. Hogy a szívek mélyén lakozó Isten képe minél felismerhetôbbé váljék a mindennapi életben is Isten Fiainak arculatán és magatartásán. ,,Mindenben gazdagok lehettek Ô benne''.[28] Szent Pál nem gyôzi elég mélyen belevésni ezt az intelmet az elsô keresztények szívébe. Multimilliomosok vagyunk Krisztusban. Isten, aki a lelkünkben lakik, magával hozta kincseinek minden gazdagságát. Mit kezdjünk vele? Talán elássuk? Vagy hármas lakat alá zárjuk? Vagy ne törôdjünk vele és ne is merítsünk belôle soha? A kincset nem elég biztonságba helyeznünk, de hasznosítanunk, gyarapítanunk is kell. Azt már megbeszéltük: kik ellen kell megvédenünk a kincsünket. Azt is tudjuk: hogyan kell gyarapítanunk. Most még csak a hasznosításáról beszéljünk egy kissé. * * * Keresztény hitünk tanítása szerint a gazdagság nem öncél és a fösvények nem lesznek részesei az örök boldogságnak. De nem is azoknak a kizárólagos tulajdona, akik birtokolják; akik önzô módon csak a maguk céljaira használják a földi javakat, amelyeket az élet nekik juttatott: nem mennek be Isten országába. Mert a földi javak arravalók, hogy miután kivettük, s akár bôségesen is kivettük belôlük a magunk részét, azoknak is juttassunk belôlük, akik szükséget szenvednek. Már pedig hol az az ember, akinek szüksége nem volna rá, hogy eljöjjön és lehajoljon hozzá valamely keresztény képében -- Jézus, jóságának, életörömének, alázatosságának, önfeláldozásának, világosságának, erejének minden kincsével, gazdagságával. ======================================================================== Az isteni Munkás Vettétek-e már a Szentlelket? -- kérdezte az efezusi fiatal kereszténység híveitôl Szent Pál, mikor Kis-Ázsia partjain kikötött. -- A Szentlelket? Ki az? -- kérdezték csodálkozva az újkeresztények. -- Mi még soha sem hallottunk róla beszélni. A mai keresztények közül is hányan, de hányan adhatnák teljes joggal ugyanezt a választ. Annyit ugyan tudnak már, hogy van Szentlélek; de a gyakorlatban, a keresztvetésen kívül, amikor mégis csak kimondják a nevét, bizony úgy tesznek, mintha sohasem hallottak volna beszélni róla. Egy kicsit ugyan foglalkoztak vele akkor, mikor a bérmálásukra készültek, de azután, hogy a püspök megkente homlokukat a szentelt olajjal, soha többé még csak nem is gondoltak rá, a jelenlétére, a működésére és engedték, hogy sűrű ködbe vesszen az emléke. Pedig ô Krisztus misztikus Testének az éltetô Lelke. Ô tartja működésben ezt a titokzatos életet, Ô oltalmazza, erôsíti s gondja van rá, hogy a szellem, amely élteti, a régi maradjon s mégse évüljön el soha. Az Atya megteremtette, a Fiú megváltotta a világot. A Szentlélek, akinek a másik két isteni Személy átengedte azt az örömöt, hogy a lelkek világának munkálója legyen, gondjaiba veszi ezt a bűn romboló hatása következtében eredeti szépségében megfogyatkozott világot, a megváltás minden gazdag gyümölcsével együtt és lassan, bölcs türelemmel azon dolgozik, hogy eredeti szépségében állítsa helyre a bűn által megzavart világrendet. A lelkek fáradhatatlan gyógyítója Ô. Azoknak az erényeknek a segítségével, amelyek a keresztségben az új ember lelkébe beleöntettek, az egyén természetes adottságainak, továbbá az Ô hét ajándékának segítségével, amelyek -- mint megannyi erôforrások -- acélosan hajlékonnyá nemesítik képességeinket, valamint az egész teremtés felhasználásával, amely az Ô mindent megújító lehelletére megszűnik akadállyá, kísértéssé lenni és eredeti rendeltetéséhez tér vissza: mindeme segédeszközök felhasználásával szüntelenül azon dolgozik a Szentlélek, hogy mindent megújítson Krisztusban. Ismételjük: ha a Megváltó a feje a misztikus Testnek, a keresztények pedig, tartozzanak bár a küzdô, a szenvedô vagy a megdicsôült Egyházhoz, annak a testrészei, Ô, a Szentlélek az éltetô ereje, a lelke az egész szervezetnek. * * * Annak az emlékezetes pünkösdnek a reggelén remek mestervágással mutatkozott be a Szentlélek a világnak. Lába elôtt, az utolsó vacsora termének magas boltívei alatt szorongott a szegény, születô Egyház: alig 120 ember: apostolok, tanítványok. Mindmegannyi megfélemlített, reszketô, tompa lélek. Nem is olyan régen, valamennyien szétrebbentek a Mester oldala mellôl az elsô jelére a közeledô veszélynek. Néhány órával a megváltás nagy drámájának megindulása elôtt, még azon vitatkoztak: kit illet az elsôbbség? A feltámadás reggelén pedig még mindig az volt az álmuk, hogy földi birodalmat alapít Mesterük és abban nagy méltóságokat tartogat számukra: tanítványai számára. Valóban: önzôbb, gyávább, szűkebb látókörű társaságot, mint amilyenek ôk voltak, már elképzelni is nehéz volna. De íme: leszáll rájuk a Lélek és egy csapásra átformálja ôket -- mindenkorra. Egyszerre megértettek mindent. Nem félnek többé semmitôl és készek mindent odaáldozni azért, hogy mindenki megértse Jézust. Csakugyan: szépnek szép munka volt ez! * * * A századok folyamán ugyanígy dolgozik az isteni Munkás, csakhogy csendben, feltűnés nélkül. Tüzes lelke nem engedi elnehezülni a rábízott Misztikus Testet, amelyet éltet, mert az a küldetése, hogy továbbfejlesztésén dolgozzék. Munkája soha egy percre sem szünetel. Ma az evangéliumnak hol ezt, hol amazt a lapját kelti életre emberekben, akiket mi szenteknek nevezünk s akik gyönyörű példaképei a Krisztushoz való áthasonulásnak. Holnap tüzes lángot gyújt fel pápák vagy nagy apostolok lelkében, égô vágyat, hogy a világ legszélsôbb végei is beleolvasztassanak Krisztus Testének egységébe. A századok folyamán zsinatról-zsinatra csiszolja, tökéletesbíti a szellemet, amely ezt a Testet élteti és megvédi olyan áramlatoktól, amelyek romlását okozhatnák. Ô tartja kezében az Egyház kormányrúdját és sértetlenül viszi hajóját szirteken, aknákon, üldözéseken, ellenséges eszmeáramlatokon keresztül. Az Egyház karitatív munkája nyomortanyákon, betegágyak mellett, katedrákon mindennél hangosabban hirdeti a szellem isteni erejét, amely azt élteti és több kívülálló lelket vonz a Test egységébe, mint akár a legkiválóbb hitszónokok tanításai. Hogy pedig tevékenységre serkentse és álomba merülni ne hagyja a mindennapok egyformaságában ezt a gondjaira bízott Testet, idônkint új áramlatokat bocsát annak vérkeringésébe a Lélek. A legutóbbi negyven év alatt legalább öt ilyen mélyreható, mindent felfrissítô áramlatról tudnánk beszámolni. Ezek: az Eucharistia kultuszának elôtérbe állítása, a liturgikus gondolat, a keresztény módon viselt szenvedés megszervezése és csatasorba állítása, a missziók ügyének népszerűsítése és végül az Actio Catholica. Fáradhatatlan isteni Munkásunknak ezt az utolsó kezdeményezését vajon ki nem ismerné? És azt a széles munkateret, amelyet felölel? Világi erôket képez ki és állít segítôtársul az egyháziak oldala mellé, bennszülött papságot nevel a missziós országokban, ahol azok hasonlíthatatlanul könnyebben hozzáférnek a lelkekhez, mint a bizalmatlanul fogadott idegenek. Ki kételkednék benne, hogy ez a két alapgondolat, amely alkalmas rá, hogy a maga ezernyi megnyilvánulásában megváltoztassa a föld színét, szintén a Szentlélek fáradhatatlan tevékenységének a szülötte? * * * És ki kételkednék abban, hogy ugyanilyen tevékenységet fejt ki Ô a lelkünk mélyén is? Hogy szabad akaratunk van, az bizonyos. De nem kevésbé bizonyos az is, hogy rajtunk kívülálló erô szabja meg az életünk irányát. Hogy ezt teljesen megértsük, ahhoz csakúgy, mint sok más misztikum megértéséhez is, az örökkévalóság világosságára lesz szükségünk, de azért hibáznánk, ha addig is kételkedni akarnánk ebben az igazságban. Magam határozok a tetteim felôl, magam vagyok értük felelôs. De ugyanakkor -- és fôképp, ha már némi távlatból nézem a dolgokat -- megértem, ráébredek, hogy nagyrészben csak eszköz voltam valamely akaratnak a szolgálatában, amely azonban eredetileg nem az én akaratom. Úgy érzem, mintha titokzatos erô tartaná kézben a fonalakat, amelyek az akaratomat mozgatják, még pedig mindig ugyanabban az irányban, ugyanannak a célnak a szolgálatában, akár még bűneim felhasználásával is. Megértem, hogy maga a teljes Krisztus áll e két energia: a szegényes kis emberi erô és Isten ellenállhatatlan erejének keresztezôdésénél, várva a fejleményeket: saját akaratomnak az isteni akaratba való beleolvadását. Életem folyását minden részletével elôre megrajzolta, elrendezte Isten. Olyan tervrajz ez, amelynek szemlélôje és szereplôje is vagyok egyúttal. Minél elôbbre haladok a korban, minél jobban lehiggad a gondolkodásom, annál tisztábban látom ezt s valószínű, hogy majd halálom óráján fogom csak teljes egészében áttekinteni az események egymásbafonódásának, a ,,véletleneknek'' azt az együttesét, amely az életem folyását meghatározta. Milyen különös véletlen! -- kiált fel közülünk ez is meg amaz is, mikor rádöbben, hogy a kellô idôben, a megfelelô végszóra belenyúl az élete folyásába egy esemény, egy ember, egy semmiség és kisebb vagy nagyobb mértékben új irányt szab neki. Sok ilyen véletlen van a világon, át meg át van szôve vele az életünk. Ha egyszer történik körülöttünk valamely ,,véletlen'' fordulat, ám nevezzük véletlennek. Másodszor, harmadszor már gondolkodóba ejt bennünket. A tizediket, a századikat már nem tudjuk megmagyarázni. Kezdjük megérteni, hogy tervszerűség játszik bele a történésekbe és egy olyan kéz, amely nem a mi kezünk, fordít idônkint egyet a kormányunk kerekén. A baj csak az, hogy rettenetesen bele vagyunk gabalyodva a világba, minden gondolatunkkal abban élünk és nem vesszük észre, hogy Isten keze állítja utunkba ezeket a kis csapdákat. De vonuljunk csak vissza egy kissé a lelkünk magányába és vegyük csendben szemügyre ezeknek a boszorkányos ,,véletleneknek'' a sorát: bizonyos, hogy a meglepetés kiáltása fog feltörni a szívünkbôl. Ráeszmélünk a valóságra: másvalaki is lakik a lelkemben, valaki, aki helyettem is akar és intézkedik. Ketten vagyunk! Igen: ketten vagyunk és kettônk közül nem az a tevékenyebb, nem az végzi a munka nagyobbik felét, akirôl eddig gondoltuk, de a ,,Másik''. Az Ô műve, hogy kezembe került az az olvasmány, amely üdvös gondolatokkal gazdagította a lelkemet, Ô vezette utamba azt az egyént, akinek a példáján felbuzdultam. Ô rejtôzik ama szavak, ama képek mögött, amelyek megrázólag hatottak rám, Ô idézi fel azokat az emlékeket, álmokat, amelyek az éjszakáimat benépesítik, a fájdalmakat, amelyek bennem a mulandóság tudatát ébren tartják. Ô: a Másik, az Isten Lehellete, a Szentlélek, aki mindent felhasznál, az egész teremtést, amelynek gyeplôit Ô tartja kezében, a kegyelmek gazdagságát, amelynek csíráit ô ültette bele lelkünkbe a keresztség szentségében s azóta is ôrzi, gyarapítja bennünk eme kincseket a szentségek által, hogy elérhessük végsô célunkat és minél szorosabban belenôhessünk Annak misztikus Testébe, aki, a történelemnek egy napján tôle vett életet a Szűz szeplôtelen ölén. * * * A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya az én nevemben küld, az majd megtanít titeket mindenre,[29] ígérte Jézus tanítványainak, mielôtt elhagyta volna ôket. Mindenre, de mindenre. Kezdeményezô buzgóságra, erôfeszítésre, forró vágyódásra, részvétre az emberi nyomorúsággal, elnézésre a tévedésekkel szemben, emésztô apostoli hévre, hogy minél inkább terjedjen az Isten országa és annak a módjára és eszközeire, hogy mindenki megismerje Krisztust és mindenki Ôt vallja Urának, Istenének. Megtanít Ô minket mindezekre. Mitévôk legyünk tehát? Hívjuk Ôt magunkhoz imáinkkal. Figyeljük sugallatait összeszedettségben. S kövessük mindenüvé, nagylelkűen. ======================================================================== A Fej és a tagok Édesanyja Az isteni élet, amely visszaad bennünket eredeti rendeltetésünknek; amelyet a mi Urunk olyan nagy bôkezűséggel önt lelkünkbe szentségei útján és amelyet példájával elibénk élt földi pályafutása idején, jól tudjuk, hogy ezt az életet Krisztus, a mi testvérünk érdemelte ki számunkra kínszenvedésével és halálával. És tudjuk azt is, hogy megváltói működésének minden állomásán ott állt mellette, áldozataival szorosan egybeforrva, Mária, az Édesanyja. Ez evangéliumi valóság. * * * Belevonta ôt Jézus világot megváltó művébe már a megtestesülés alkalmával: tôle, az ô beleegyezésétôl tette függôvé, hogy testet öltsön-e magára. Ez a test pedig és a vér, amely azt éltette, Szűz Mária testébôl, az ô vérébôl való volt. Együtt élték harminc éven keresztül a kispolgári szegénység, a nélkülözésekbôl összetett munkás élet fáradalmait Názáretben. Együtt járták Judea, Szamaria, Galilea rögös útjait a nyilvános élet nehéz három esztendején át. Mária itt is mindig a nyomában járt, szerényen, a háttérbôl gondoskodva róla, amennyire lehetett, hogy Fia semmiben hiányt ne lásson. Elsô csodáját is az ô kérésére művelte Jézus a galileai Kánában. Az ô részvevô anyai szívének könyörgésére nyilvánította ki isteni hatalmát, amelynek láttán megrendült lélekkel hittek benne tanítványai. De mellette volt -- és fôképp itt volt mellette a kínszenvedés, a Kálvária útján s a Kereszt alatt is és végigszenvedte, az anyai szeretet mélységes érzelmeiben hatványra emelve Fiának minden testi és lelki gyötrelmét. Ki írja le Mária szívének kimondhatatlan fájdalmát Nagycsütörtök éjjelén, amikor tudta, hogy Fia a gonoszok kezébe került? Ki érti meg, mit szenvedett, mikor egy útfordulónál szemtôl- szemben találta magát vele és meglátta annak elcsúfított arcát, vérrel aláfutott szemeit, elgyötört, ostorcsapások vérzô nyomaival borított alakját, amely nagy gyengeségében már csak imbolygó léptekkel cipelte a vállára tett keresztet? Ki nem nézne mélységes megrendüléssel az Anya után, amint Fia nyomában lépdel fel a Kálváriára, hogy ott vele együtt mutassa be, a Kereszt tövében állva, a világot megváltó Nagy Áldozatot? S vajon utána tudja-e érezni valaki az Anya lelkének metszô fájdalmát, mikor este, amidôn már minden beteljesedett, gyermekének kihűlt holttestét az ölébe fektették? Valóban: véráldozata árán váltott meg bennünket a második isteni Személy, a Fiú, de áldozatul kiontott vérébe belevegyültek az Édesanya könnyei is! Mielôtt pedig meghalt volna, nemcsak Anyját bízta Jézus kedves tanítványának, Jánosnak a gondjaira, de hogy elárvult anyai szívét megvigasztalja, János személyében minket mindnyájunkat is Máriának adott, hogy Anyánk legyen, mi meg a gyermekei legyünk. Mintha csak azt mondta volna neki: ,,Én többé nem lehetek nálad, de szeresd helyettem ezeket, akiket most az anyai szíved szeretetére bízok.'' Az evangéliumból vettük ezeket a történelmi igazságokat. Ismételjük: Jézus belevonta Édesanyját megváltói küldetésének minden munkájába, fáradalmába, megaláztatásába, szenvedésébe, amelynek királyi gyümölcse: a bűn hatalmából visszaváltott ember, aki immár újra fogadott fiává lett az Istennek. * * * Kérdezzük már most: Feltételezhetô-e, hogy küldetésének befejeztével elejtse Jézus Máriát és hogy részt ne adjon a lelkek üdvének további munkálásából annak, aki megváltásuk kemény munkájában olyan tevékeny részt vett? Hogy ne ôreá, az ô anyai kezére bízná azoknak a végtelen kegyelemkincseknek a kiosztását, amelyeket kettesben, együtt szereztek meg számunkra, a lelkünk számára Palesztinábán, kétezer évvel ezelôtt? Hogy azt a gyöngyöt, amelyet ôk ketten hoztak fel -- ôk tudják, mennyi áldozat árán -- a tengerfenék iszapjából, ne az Erôs Asszony, az Édesanya vegye ôrizetbe, hogy ne az ô keze simogassa, óvja minden sérüléstôl annak áttetszôen gyengéd szépségét? Nem. A felemelkedés is a bukás külsô körülményei szerint történik. Egy emberpár kergetett bennünket a romlásba: Ádám és Éva. Az elsô férfi és az elsô asszony. Egy másik emberpár: az Istenember és a Nagyasszony, az Édesanyja pedig ismét felemeltek bennünket. Mária a kereszt fája alatt tetôzte be a maga áldozatát azért a bűnért, amelyet Éva a jó és gonosz tudásának fája alatt elkövetett; a Szűz ,,igen-je'', amelyet a megtestesülés éjszakáján kimondott s az azt követô többi ,,igen'', egészen a Kálvária áldozatáig, kiegyenlíti azt az ,,igent'', amelyet az emberiség ôsanyja adott feleletül a kísértônek az Éden kertjében. Tehát: egy emberpár váltott meg bennünket és teszi ezt továbbra is szüntelenül. Bossuet szavaival így fejezzük ki ezt a gondolatot: Szűz Mária anyai könyörülete hozzájárult megváltásunkhoz a Megtestesülés misztériumában és hozzá fog járulni mindvégig minden egyéb vonatkozásban. * * * Értsük meg ezt jól. Jézus Krisztus, miután megváltói munkájában társul szegôdtette maga mellé szűzi Édesanyját, most, mennyei dicsôségében ôreá bízta végtelen értékű kegyelemkincseinek kiosztását és ôt tette meg második közbenjárónak saját maga -- az elsô közbenjáró -- és az emberek közt. A Király, a Mester, mikor ráruházta Anyjára felelôsségének egy részét, megadta neki a lehetôséget, a hatalmat is hozzá, hogy feladatának megfeleljen. Mária, amikor a Kálváriáról lejött, már Anyja volt azoknak, akik Fiának misztikus Testét fogják képezni: illô tehát, hogy Fia pedig megadja neki a módot rá, hogy e világraszóló anyaság kötelmeinek meg is felelhessen kiváltságos, felmérhetetlenül nagy hatalmak gyakorlásával a kegyelmek világában. És Mária gyakorolja is hatalmát; tud élni vele. Elsôszülötte remekmű volt: szeretné, ha a többiek is azzá lennének. Vajon mi az, amit ô meg nem tehetne? Hatalma szinte kimeríthetetlen. Kezének egyetlen kérô mozdulatára, szemének esdô tekintetére mindent megad neki a Fia, Jézus. Gondoljunk csak Kánára: eleinte úgy tett Jézus, mintha hallatlanná akarná tenni anyja kérését, de végül mégis csak csodát tett a kedvéért: életének elsô csodáját. Megértjük ugye ezek után, hogy egy egyházatya ezt a nevet adta Máriának: ,,a könyörgô mindenhatóság.'' * * * Mit késünk tehát odaadni magunkat neki, a Szűzanyának, aki vágyódva várja, hogy bűbájos művészetével, határtalan hatalmával átalakíthasson bennünket Fia képére és hasonlatosságára? Ne fosszuk meg ettôl az örömétôl. Legyünk engedelmes eszközök a kezében. ======================================================================== Az isteni Áldozat Hetenkint egyszer, vasárnap, vagy ha ideje engedi, akár mindennap is, egyedülállóan nagyszerű élményben van része a keresztény léleknek. Olyan drámában játszhatik szerepet -- a szentmisében -- amely nem szünetel soha, sem éjjel, sem nappal. Ha van a napnak mozzanata, amely megerôsíti lelkünkben azt a tudatot, hogy Isten fiai, Krisztus testének tagjai vagyunk, akiknek a homlokán ott ég a kiválasztottság jele: bizonyára a szentmise órája az és az a szerep, amelyet abban mi is betöltünk. És ha van olyan cselekmény, amelyben a maga tökéletességében szemlélhetjük a teljes Krisztust: a Fôt és a tagokat, és Krisztusnak a maga hármas elágazásában is egységes Egyházát, az megint csak a szentmise lehet, amelyben Krisztus, mint fôpap és élô Kenyér feláldozza magát Atyjának. * * * Sajnos, ebben a mi elkereszténytelenedett világunkban már századok óta elhalványodott ennek a nagy misztériumnak a valódi értelme. A keresztények háromnegyede számára nem jelent mást, mint hetenkint egyszer egy unalmas félórát, amely alatt szórakozottan lapozgatnak a misszáléjukban, napi gondjaikat forgatják fejükben, az aznapi ebédre gondolnak, vagy a délutáni kirándulásra. Közben gépiesen letérdelnek, vagy felállnak, sôt imádkoznak is egy kissé, csak persze rosszul, önzô módon. A szentély és a hívek közt nincs semmi kapcsolat. Amíg a pap misézik, fagypont körül mozog a hívek lelke. Nem jut el hozzájuk az az áramlat, amely fölmelegítené ôket. Az embernek szinte az a benyomása, mintha mindmegannyi vakok, siketek, némák és bénák vennének részt a szentmisén. A szemük nyitva van, de nem értik meg a szertartások nagyszerűségét, amelyek az oltáron lefolynak. A fülek hallják a megszentelt liturgikus szavakat, csak a jelentésüket nem fogják fel. A testek gépiesen meg-megmozdulnak, felállnak vagy letérdelnek; de hogy miért? Azt nagyon kevesen tudnák megmondani. És az ajkak? Jaj, nagyon ritkán nyílnak olyan szavakra, amelyeket, mint az áldozat résztvevôitôl, a szerepük megkívánna tôlük. Azzal sem sokat törôdnek, hogy idôben odaérkeznek-e a szentmisére s csak az a gondjuk, hogy minél elôbb kimehessenek a templomból. Míg gyermekek vagyunk, elvisznek bennünket misére. Mint felnôttek, elmegyünk, mert ez a szokás. De vajon hol vannak azok, akik maguk is mondják, tudatosan imádkozzák a miséjüket? * * * Pedig éppen ez az együttműködés a szent áldozatban az, amit Isten megkíván tôlünk: a szentmisében nem szabad, hogy puszta jelenlevôk, szemlélôk legyünk. Ne is legyünk soha azok, de igenis: legyünk benne tényleges szereplôk. Ehhez a drámához nekünk is közünk van: nekünk is megvan benne a nekünk szánt szerepünk és nem lesz soha tökéletes annak az elôadása, ha mi csak félig-meddig, vagy egyáltalán nem játsszuk meg benne a magunk szerepét. Az oltáron, a kezdet megalázkodó bűnvallomása, majd a Kyrie könyörgése, a Glória istendicsôítése, a szentlecke és az evangélium kettôs tanítása után felajánlja magát Krisztus a pap keze által Atyjának engesztelô áldozatul. A megváltás nagy műve szünet nélkül folyik tovább. A nap minden órájában, a föld egész felületén Kálváriává alakul át valamely oltár, amelyen Krisztus misztikus módon felajánlja a kenyér és bor színe alatt saját testét és vérét, azzal a szándékkal, hogy lelkünk javára megsokszorozza a megváltás kincseit, amelyeket annak számára ez az áldozat kiérdemel. És ki által akarja ez a Nagy Áldozat, hogy az Atyának felajánltassék? Elsôsorban természetesen a pap által, aki közvetítô Isten és az emberek közt, Isten helyettese, ráruházott nagy hatalom hordozója, de ki kell vennie részét az áldozatból a teljes Egyháznak: külön-külön minden hívônek is. A liturgikus szövegek félre nem magyarázható világossággal értetik ezt meg. A pap, a felajánlás kivételével a szentmise egész folyamán többes számban beszél: a saját és a híveknek nevében. Bossuet érdekesen részletezi ezt a kérdést: Mindnyájan együtt ajánljuk fel a szentmásit a pappal, beleegyezünk mindenbe, amit az mond vagy amit tesz. És mit mond? -- Imádkozzatok, testvéreim, hogy áldozatom, amely a tietek is, kedves legyen a mi Urunk Istenünk elôtt. És mit felelünk mi erre? -- Fogadja el az Úr kezedbôl... Ugyan mit? -- ...a mi áldozatunkat és a tiedet. És mit mond erre a pap? -- Emlékezzél meg szolgáidról, akikért neked felajánljuk... -- Ez minden? Nem. Hozzáteszi: -- ...vagy akik neked felajánlják ezt az áldozatot. * * * A keresztények a szentmisében együtt mutatják be a Kálvária nagy áldozatát a pappal. Ami az oltáron felajánltatik, ami ott feláldozásra kerül, az maga Krisztus. Ám nem csupán a Szentháromság második Személye, a testté lett Ige áldoztatik fel, de a teljes Krisztus. Nem csupán a Fô, de a tagok is. Nemcsak az elsôszülött, de a fogadott fiak is. Nemcsak Ô maga, de vele mi is, mindnyájan. A paténára odahelyezzük az ostya mellé a Szentlélek által megszentelt saját magunkat; a kehelyben odavegyítjük a borhoz az emberségünket, amelyet a vízcsepp jelképez, amelyet a pap a bor közé önt. A templomba menve, tudnia kell minden kereszténynek, hogy a szentmisében Krisztust fogja feláldozni, de az egész Krisztust: Ôt magát és vele minket, többieket is, misztikus Testének minden tagját. A pap, aki a misét bemutatja, nem helyettesíti a híveket; neki az a hivatása, hogy közvetítse, Istenhez juttassa azt az áldozatot, amelyet azok felajánlanak. Mert, ismételjük: a legszegényebb keresztény is -- akár mint maga Jézus vagy az áldozatot bemutató pap - - áldozat is és pap is. Mekkora megtiszteltetés! Milyen nagyszerű felemelése a mindennapi élet prózájának! Valóban: amint Krisztus az oltáron földi életének teljességét ajánlja fel áldozatul: a betlehemi jászol hidegét, Názáret kemény munkáját, nélkülözéseit, a nyilvános élet három évének fáradalmait, Getszemani gyötrôdését, a Kálvária szörnyűségeit, éppen úgy a szegény munkás is, aki szerszámai fölé hajolva verejtékezik, a háziasszony, aki házimunkáit elvégezve, a foltozó kosara mellett ül, a betegápoló nôvér, aki a betegek körül teljesít nehéz szolgálatot és a kis kifutófiú csakúgy, mint az államférfi vagy a vezérkari fônök és a bankár: kell, hogy mindnyájan elhozzák magukkal a napjaik nehézségeit és örömeit, minden egyebekkel: keresztjeikkel és fáradalmaikkal, csalódásaikkal és áldozataikkal, könnyeikkel és vágyódásaikkal egyetemben és odahelyezzék Krisztus Teste, vére mellé a paténára, a kehelybe, mint a saját nagyon kedves áldozati adományukat. És fôképp: ne felejtsék elhozni a mindennapok egyhangúságát, szürke kötelességteljesítését és ne felejtsék el a saját testi-lelki fáradságukat, tehetetlenségüket sem! Ilyen módon, akár az ,,oszlop mögött'' térdelve is, még a legegyszerűbb kis lélek is méltóképpen fogja a szentmiséjét bemutatni. * * * A hívek kis csapata pedig, amely Jézus szívének érzelmeit hordozza a szívében, nem elégszik meg azzal, hogy fürtbe tömörülve a pap körül, vele együtt mutassa be a szent áldozatot, de tudatában van annak is, hogy a keresztség által még ennél is többre hivatott: arra, hogy az egész emberiség képviseletében, azok helyett is bemutassa áldozatát és imádkozzék, akiknek itt kellene lenniök és nincsenek itt. Felidézi tehát ezeknek a felmérhetetlen sokaságát és imáiba, szándékaiba foglalja ôket, hogy ilyen módon még a bűnösök és a kívülállók is részesüljenek valamely módon a Megváltás gyümölcseiben. Jézus az emberek összességéért áldozta fel magát. Nem szabad, hogy ezt mi, keresztények valaha elfelejtsük. * * * Ki nem értené meg, melyek e törvények, a ,,hívek papságának'' folyományai? Folytatódik bennünk Krisztus élete, kiegészítjük szenvedéseit, és felajánlásunkkal, áldozatunkkal az egész világ üdvösségét munkáljuk. Egyébiránt a szentmise és annak természetes betetôzése, a szentáldozás, csak Krisztus fôpapi imáját váltják valóra: Atyám, add, hogy egyek legyenek, amint te és én egyek vagyunk.[30] Krisztus munkája a földön az, hogy minket magába olvasszon és mindnyájunkat elvezessen az Ô Atyjához, aki a mi Atyánk is. A szentmise elsô mementója az Egyház ama tagjaival egyesít bennünket, akik még a földi életben küzdenek. A Communicantes a szentekkel, akik már elôttünk eljutottak a mennyországba. A második memento a megholtakkal hoz bennünket kapcsolatba, a szentáldozásban pedig, amely közvetlenül utána következik, maga Jézus jön el hozzánk, a Nagy Áldozat, hogy minket is megannyi áldozatokká tegyen, akik Vele együtt fölajánljuk magunkat az Atyának. A misztikus Test szorosabban együvéolvadva kerül ki a szentmisébôl, a tagok erôsebb kötelékkel fűzôdnek oda Krisztushoz és egymáshoz. Az eleven egység, mely Krisztusban egyesíti a megkeresztelteket, az eddiginél is megbonthatatlanabbá tömörült. * * * Valóban, Isten órája ez: a szentmise órája, mert alatta Krisztusba fonódnak gondolataink és az Ô művének kiteljesítésén dolgozunk. Krisztus ott áll a világ középpontján, keresztjével -- a Kálvárián vagy az oltáron -- uralva az elmúlt vagy eljövendô századok sorát. A történelem e csúcspontja felé nézett epedô vágyódással az emberiség, amely a Megváltóban még csak ígéretet látott, de amely hitte, hogy az Ô áldozata fogja ôt a bűn rabságából kiszabadítani. A kereszt alól indult további útjára a nemzedékek ama sora, amely már élvezôje volt a keresztáldozat gyümölcseinek s amely áldozat meg nem szűnik soha, a világ végezetéig. Mert a világtörténelem eme kimagasló csúcspontja, minden látszólagos rejtély megmagyarázója: a Megváltás nagy áldozata folyamatban van ma is és a napnak minden órájában megújul hol ezen, hol amazon az oltáron. És ez oltár mellé eljön a szegény emberi porszem is, ami mi vagyunk, hogy Krisztussal egyesülve, -- Általa és Vele és Benne -- megjátssza a maga nagy szerepét a világmegváltás fenséges drámájában. És ezzel a ténykedésünkkel közelebb vittük a világot üdvôsségéhez. Valóban szerettük embertestvéreinket. Ki az, aki az így értelmezett szentmise bemutatása után nem mint több ember térne vissza a mindennapi életbe, szürke és egyhangú, vagy nehéz és áldozatos kötelességei közé? ======================================================================== Utóhang, amely nem némul el soha A keresztelô pap megkérdezi a keresztelendôt: -- Mit kívánsz? -- A hitet. -- Mit ad neked a hit? -- Az örök életet. Íme: ez a két kérdés és ez a két felelet gyönyörűen megmondja: mi a mi teljes életünk, ez a rövid, mulandó, amelyet a földön élünk és a másik, az örökkétartó, amely ennek folytatása és teljes kivirágzása lesz majd a mennyek országában. Itt a földön, amióta Ádám bűnt követett el, nem lehet bennünk öröme Istennek; a földi élet után pedig csak úgy juthatunk el a közelébe, ha a hittôl megvilágosítva és a szeretet életét élve, magunkra öltjük egyszülött Fiának arcvonásait. Az evangéliumból tudjuk, hogy az Atya szerelmes Fiában találja kedvét s hogy senki sem juthat el a mennyek országába, mint csak az, aki onnan leszállt: az Isten Fia.[31] Hogy már itt lent is szívesen tekintsen ránk a mi Atyánk, aki a mennyekben van és hogy mi is a minket megilletô örökség jogán léphessünk be az Ô hajlékába, kell, hogy vonásról-vonásra hasonlókká legyünk Elsôszülöttéhez, hogy Testének tagjaivá legyünk. Földreszállásának is ez volt a célja: hozzánk hasonlóvá kívánt lenni, hogy mi meg Ôhozzá hasonlókká legyünk; emberré lett, hogy mi meg Isten Fiaivá lehessünk. * * * Ezt az áthasonulást a hit munkálja bennünk és a szeretet. A hit Isten szemének távlatait nyitja meg látásunk elôtt; a szeretet Isten szívének életét önti az ember szívébe. Ezzel azután mehet, emelkedhetik csúcsról-csúcsra, átformálódhatik, mígnem egykor elmondhatja ô is magáról: Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.[32] A keresztség által testvérei lettünk Krisztusnak, ez elvitathatatlan; de attól még távol vagyunk, hogy testvér módjára hasonlítsunk is hozzá. Pedig ez az átformálódásunk célja; ez az a nagy feladat, amely megvalósulását várja. Be kell ismernünk, hogy errôl a nagy életfeladatról a keresztények zöme nem vesz tudomást, vagy legalább is úgy él, mintha egyáltalán nem volna róla tudomása. Két zongorán játszik és két, egymással össze nem egyeztethetô világnak akar a polgára lenni. Elméletben az élettel jegyezte el magát, de gyakorlatban a halál karjaiba rohan. Mert a hite ványadt, erôtlen, tétovázó. A szeretete pedig szegény, nagyon szegény. Milyen sajnálatraméltók ezek a sápkóros lelkek, akik kizárják magukat az élet teljességébôl! Az isteni Vendég pedig, akiben lángolva ég a tettvágy, tehetetlenségre van kárhoztatva. Szomorúan várja, hogy feltáruljon elôtte a lélek ajtaja, hogy Ô abban munkáját megkezdhesse. Sokszor hiába vár. A halál elôbb elérkezik, mint a lélek feltárulna elôtte. * * * A lelkek zöme mellett azonban ott a hűséges kis csapat, amely következetesen éli a hitét és készségesen átadja magát Jézus Lelke indításának és Édesanyja állandó vezetésének. Látása nem emberi látás már többé, de Krisztus látása. Az Ô szemén keresztül nézi és ítéli meg a dolgokat, úgy, amint azokat Krisztus maga nézi és megítéli. A világ, a történések, maguk az emberek is más színben tűnnek fel e megvilágításban, a felértékelésük is egészen más értékbecslés alapján történik. Megértjük a természet, a történelem folyását s felismerjük az egyikben csakúgy, mint a másikban, Isten örök szándékainak eszközeit. Lehet, hogy eszelôsnek fognak tartani bennünket, amiért így gondolkozunk, de azért mégis nekünk van igazunk, mert úgy gondolkozunk, mint Ô. A szeretet által pedig úgy cselekszünk, mint Ô cselekszik. Vagyis inkább: az Ô szíve, amely a mi szívünk helyét elfoglalta, szeret és cselekszik bennünk. Szeretjük és akarjuk mindazt, amit Isten szeret és akar, és pedig úgy szeretjük és akarjuk, amint Isten szereti és akarja. Odaadtuk a saját emberszívünket és helyette Isten Fiának a Szívét kaptuk cserébe. Maga Krisztus irányítja a háttérbôl a játékot. * * * -- Van a kis gárdistáim közt egy fiú, -- beszéli egy gárdavezetô, -- akiben minden esemény, minden személy, sôt minden kellemetlen történés vagy baleset is ösztönszerűen a szeretet visszahatását váltja ki. Ebben áll a Misztikus Test egysége: Krisztus szemén keresztül nézzük, az Ô szívén keresztül ítéljük meg a dolgokat. * * * Vannak, akik a földön élô Krisztusban csak az értünk szenvedô és üdvösségünkért halálba menô Megváltót látják és örülnek, hogy keresztáldozata mindennap megújul oltárainkon és tovább folytatódik a világ végéig. Arra azonban már nem mindenki gondol, hogy Jézus nemcsak a Fájdalmak Férfia volt földi életében, de volt: Gyermek, Mesterinas, Munkás és Apostol. Kell tehát, hogy e minôségben is folytatódjék tovább az élete idôtlen idôkig. Amit pedig nem tett, vagy nem végezhetett Ô maga 33 évre terjedô rövid földi életében, azt kell, hogy az emberi élet ezernyi változatában bennünk, általunk élje tovább. Ebben a szegényes földi életben, Krisztus bennünk-élése által kell, hogy legyenek: Krisztus mechanikusai és varróleányai, Krisztus sofôrjei és gépírónôi, Krisztus kômívesei és ügyvédjei, Krisztus mázolólegényei és tanítónôi, Krisztus háziasszonyai és vasutasai, Krisztus bankárjai és mérnökei, Krisztus bányászai és művészei, Krisztus ápolónôvérei és orvosai. Még pedig azáltal, hogy a hit és szeretet világosságában Jézus szemével nézik, az Ô szívével ítélik meg a világot. Kell, hogy Jézusban éljünk s hogy majd egykor Ôbenne haljunk is meg. S vele egyesülve haljon meg minden földi élet, majd ha az idôk teljessége elkövetkezik. * * * Amikor befejezôdik a föld, az ember történelme és kezdetét veszi az örökkévalóság. Midôn a nagyszerű életáram, amely a keresztség óta lelkünket elönti, beletalál az oceánjába s a misztikus Test tagjai végleg egybeforrnak Fejükkel. Az Atya nem ültet le mást asztalához, mint egyszülött Fiát és annak törvényszerinti testvéreit, akik hozzá hasonlítanak. Szégyenkezés és aggályoskodás nélkül foglalhatjuk hát el ott a számunkra kijelölt helyet. Megszűnik akkor a hit, a maga minden homályával, tapogatózásával, küzdelmeivel, sötét éjszakáival, meredek hegymászásaival, hogy a Látásnak adja át a helyét. Megszűnik a Remény is, feszülô vágyódásaival, alázatos várakozásával s Isten bírása lép a helyére. A Szeretet azonban örökké élni fog. Minden idelent kezdôdik, de máshol végzôdik, -- írja a költô. És igaza van. A dicsôség, a béke, a boldogság élete, amely ott ránk vár, arányban lesz a földön élt szeretetünkkel, Krisztushoz való hasonlatosságunkkal és csak folytatása, kivirágzása lesz a kegyelem életének, amelyet a földön éltünk. A misztikus élet, amelyet magunkban hordunk, átszakítja a sűrű burkot, amely fedi és a valóság, amelyet eddig elrejtett szemünk elôl, most teljes ragyogásában bontakozik ki elôttünk. A tükör, amelyben eddig -- mint Szent Pál is mondja -- Isten képének csak visszfényét szemléltük, most darabokra hull és mi szemtôl- szemben állunk Ôvele. * * * A Krisztus misztikus Testérôl szóló tanítás utolsó szava ezek szerint csodálatos módon találkozik annak elsô szavával. Abból a titokzatos ígéretbôl indultunk ki, amelyet Krisztus Jákob kútjának peremén ülve tett a boldogság után szomjazó szamariai asszonynak: A víz, amelyet én adok, az örök életre szökellô vízforrás lesz.[33] Nem nehéz megérteni ezt az igazságot. Ez a víz az égben forrásozik, onnan árad a földre, hogy szomjúságunkat oltsa az élet sivatagában s majd egy napon az isteni élet teljességével ittasítja meg lelkünket az égben, ahova ismét visszatér. ======================================================================== A kincs, amelyért mindent oda kell áldoznunk Egy modern színdarabban különös szavakat ad a szerzô egy nyomorult hajófűtô szájába: Ez a szegény pária elmondja életének az egyetlen örömét: mikor a hajó fűtôkamrájában, annak pokoli forróságában, szénporral telített fojtó levegôjében el-elfogja a kétségbeesés és úgy érzi: nem bírja tovább a robotot, a szenvedést, elôhúzza zsebébôl egyetlen kincsét, egy ragyogó, mélytüzű gyémántot. A tenyerébe veszi, forgatja jobbra, forgatja balra, nézegeti, gyönyörködik benne és úgy érzi, hogy ebben a drága széndarabban magát a boldogságot találta meg. Valóban, megkapó az ellentét a szélsôséges nyomor és a kincset érô drágaság közt. Az evangélium azonban még ennél is többet mond. * * * A mennyeknek országa -- ezt állítja -- hasonló a földben elásott kincshez. A szántóvetô véletlenül ráakad. Vajon mit kezd vele? Féltékenyen megôrzi felfedezése titkát, túláradó örömmel tér vissza házába és ettôl kezdve csak egyetlen gondolat foglalkoztatja. Pénzzé teszi mindenét, amije van és megvásárolja a szántóföldet. És vele a gazdagságot. * * * Vagy pedig -- és ezt is az evangéliumban olvassuk -- gyöngyhöz hasonló a mennyeknek országa, csodásan tiszta vizű gyöngyhöz, amely alkalomadtán egy hozzáértô szeme elé kerül. Ezt ôrült vágyódás fogja el a kincs után, hazasiet. Ha minden értékét pénzzé kell is tennie, hogy a gyöngy birtokába jusson, arra is készen áll. A kincset azonban meg kell szereznie. * * * Ebbôl a hármas példázatból megértjük, hogy abban az esetben, amikor valamely valódi érték megszerzésérôl van szó, nem szabad fukarkodnunk az áldozattal, hogy azt magunkévá tegyük, mert vele a boldogságot szerezzük meg. * * * Ez a gyémánt, ez a kincs, ez a drágagyöngy -- hiszen bizonyára eltalálták már -- nem más, mint az a csodálatos tanítás, amelyet fôbb vonásaiban most ismertettünk. Ennek az értéke sem áll arányban semmiféle áldozattal, legyen az bár a leghôsiesebb odaáldozása személyeknek, vágyaknak, földi értékeknek. Ha sikerült megismernünk: vessük rá magunkat késedelem nélkül, tegyük az életünk vezérfonalává, mert benne elnyerjük: A világosságot, amely életünk útját beragyogja; magyarázatát a világnak és önmagunk életének; erôt a kísértés idejére és kötelességeink teljesítésére; minden öröm forrását és lelki acélosságot az erények gyakorlására. Végezetül megnyerjük benne azt a vizet, amely az örökkévalóságban forrásozik és eloltja a szívnek a végtelen után epedô szomját. Ama végtelen után amelyet már itt a földi élet homályán keresztül is eléje tárt a hit világossága és amelyet birtokolni fog a szeretet elragadtatásában. ======================================================================== Jegyzetek 1. Jn 3,2-3 2. Jn 4,7 3. Mt 11,11 4. Lk 11,27 5. Jn 14,23 6. Jn 14,15 7. Jn 15,1-5 8. 1Kor 12,12-28 9. Róm 12,4-5 10. Kol 1,18 11. ApCsel 9,14 12. Mt 25,34 13. Lk 10,21 14. Róm 8,14 15. 1Jn 5,1 16. 1Jn 3,1 17. Jn 1,12 18. Róm 8,29 19. Róm 8,17 20. Jn 10,10 21. Gal 4,19 22. Róm 13,14 23. 2Kor 3,18 24. 1Kor 12,13 25. Jn 6,48-50.53 26. 1Kor 10,15-17 27. Lk 16,13 28. 1Kor 1,5 29. Jn 14,25-26 30. Jn 17,22 31. Jn 3,13 32. Gal 2,20 33. Jn 4,14