Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (201)338-4736 Fax: (201)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== Balanyi György Assisi Szent Ferenc élete Nihil obstat. Dr. Michaël Marczell, censor dioecesanus Nr. 2976. Imprimatur. Strigonii, die 23. Septembris 1924. Julius Machovich, vic. generalis ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Bevezetés I. Gyermek- és ifjúkor (1182--1205) II. A hivatás nyomában (1205--1209) III. A hivatás felismerése (1209--1210) IV. Rendalapítás (1210) V. Rivo Torto és Porziuncola (1210--1212) VI. Szent Klára VII. Az apostolkodás évei (1212--1219) VIII Belsô zavarok. Törvényszerzés (1219--1223) . IX. Betlehemtôl a Golgotáig (1223--1224) X. Utolsó akkordok (1224--1226) Felhasznált irodalom Függelék Idegen szavak, kifejezések Fügedi Erik: Elkésett emlékbeszéd Balanyi Györgyrôl Ferencesek O.F.M. (Ordo Fratrum Minorum) Képek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az azonos című könyv szöveghű, elektronikus változata. A könyvet a Szent István Társulat jelentette meg Budapesten, 1925-ben. A függelék fejezetei nem részei az eredeti nyomtatott könyvnek. Itt az olvasó megtalálja a fontosabb idegen szavak, kifejezések magyarázatát, olvashat a könyv írójáról, Balanyi Györgyrôl, egy megemlékezést, rövid tájékoztatást kaphat a Ferences Rendrôl, valamint egy helyen láthatja a könyv illusztrációit több más grafikával együtt. A függelék anyagának szerzôi: Fügedi Erik, Puskely Mária és Fr. Philippus Philippus ferences művész. ======================================================================== Bevezetés A XII. század rendkívül mélyreható változásokat idéz elô Nyugat- Európa életében. Az átalakulás nagyon bonyolult és sokrétű folyamat. A gazdasági motívumok épp oly gazdag fonadékú és változatos színű szálakkal szövôdnek beléje, mint a politikai, társadalmi és vallási mozgalmak. Az okok jórészben még az elôzô századra nyúlnak vissza és szoros összefüggésben állnak a keresztes hadjáratokat elôkészítô és nyomon kísérô hullámzással. Külsôleg legszembetűnôbb változás a vallásos és erkölcsi élet kimélyülése. A clunyi reformmozgalom és a nyomán új erôre kapott aszketikus felbuzdulás, másrészt meg a pápaság öntudatra eszmélése és titáni harcrakelése az egyházi élet tisztaságáért és függetlenségéért a vallásos igények olyan mérvű felfokozását és az erkölcsi követelések olyan nagyarányú szigorítását eredményezik, minôre a kereszténység hôskorának letelte óta nem volt példa. Mindjárt utána a keresztes hadjáratok megindulása még tovább viszi és teljes kifejlôdésre segíti az ezen irányban megindult fejlôdést. Mert a Szentföldet megjárt tömegek újabb meg újabb inspirációkat merítenek az Üdvözítô életével és szenvedésével megszentelt helyek látásából s visszatérésök után idehaza is a keresztény elvek fokozottabb mérvű gyakorlati megvalósításának lesznek sürgetôi. A krisztusi élet egyszerűségérôl és igénytelenségérôl tanúskodó emlékek szemlélete után különösen fájdalmasan érzik azt a kiáltó ellentétet, mely az apostolok és dúsgazdag urakká, fejedelmekké lett utódaik életmódja között mutatkozik s ezért valamennyi követelésük élére az elsô idôk igénytelen egyszerűségéhez való visszatérést állítják. A társadalmi és gazdasági viszonyok alakulása még jobban megerôsíti ôket ebbeli követelésükben. Különösen nagy hatása van e tekintetben a gazdasági élet elváltozásainak. A korai középkor naturalisztikus gazdaságági rendszerét ugyanis fokonként a pénzgazdaság váltja föl. A keresztes hadjáratokkal beköszöntô élénkség, mozgékonyság és igényfokozódás egyszerre hatalmas lendületet adnak az iparnak és kereskedelemnek és sorra megteremtik a modern gazdasági élet alapformájának, a kapitalisztikus rendszernek kibontakozásához szükséges elôfeltételeket. Ezzel párhuzamosan az emberek gondolkodásában és célkitűzésében is nagy eltolódások mennek végbe. Eddig a hűbérrendszer alapjellegének megfelelôen a hatalom öregbítése volt a legfôbb cél; ezentúl a hatalomszerzés mellett a meggazdagodás vágya is egyenrangú, sôt hova- tovább, kizárólagos tényezôként jelentkezik. A mammonizmus egyre több és több embert kerít hatalmába. Ennek természetszerű következménye az élet patriarchális színezetének elfakulása, a hagyományos keretek megbomlása s a szegények és gazdagok viszonyának egyre érezhetôbbé váló kiélezôdése. Mert a birtokosok nem érik be többé az életük és társadalmi rangjuk fenntartásához szükséges javak elôteremtésével, hanem ezenfelül a már kezükön levô vagyont gyarapítani is akarják s ezért nagyobb mértékben igyekeznek kihasználni a rendelkezésükre álló munkaerôt, mint eddig tették. A jobbágyok és a városi munkáselemek elnyomása és kizsarolása mindennapos jelenséggé lesz. Innét magyarázható a szegénység tömegeinek a keresztes táborokba özönlése. A vallásos buzgóság mellett az a vágy is sarkalja ôket, hogy szabaduljanak unott és már szinte elviselhetetlenné nehezedett igájuktól. Egész tartományok megmozdulnak s a hullámzás, a vándorlásra való készség állandó jellemzéke marad az egész korszaknak. E merôben gazdasági jellegű változás mindjárt kezdetben szerves kapcsolatba kerül az egyházi élet tisztaságát és a vallásos élet elmélyítését célzó mozgalommal. Nemcsak azon a címen, hogy sok ember tekintetét elvonja az égrôl, sok szárnyaszegett lelket végleg a múló földi javakhoz nyűgöz, hanem azért is, mert a dúsgazdag fôpapság és a szerzetesség egy része gondolkodásának megmételyezésével az egész mozgalmat meghiúsulással fenyegeti. Mert a mammonizmus az egyháziak körében is nagy hódítást tesz. Sok püspök és apát gondolkodásában és életmódjában mit sem különbözik a világi nagyoktól. Jobbágyait épp oly kíméletlenül zsarolja, sanyargatja, mint azok és egyéb hívôin is minél nagyobb jövedelmet igyekszik behajtani. Amellett legtöbbje megfeledkezik ama kötelességek teljesítésérôl, melyek korábban az egyházi javadalmak élvezôit terhelték. Különösen a szegényekrôl való gondoskodást hanyagolják el, ami annál aggasztóbb jelenség, mivel az általános zarándoklási vágy és a jobbágyok tűrhetetlenné vált elnyomása ezer- meg ezerszámra űzi ki az embereket otthonukból és taszítja ôket nyomorba, nélkülözésbe. Azelôtt az ilyen szerencsétlenek az egyházi birtokokon találtak új otthonra és megélhetésre, de most legtöbb helyütt zárt ajtók fogadják ôket. Csoda-e ha sokan elkeserednek közülök s lesznek a társadalom kitagadottjai, felforgató anarchisták és forradalmárok? A fôpapság rossz példája az alsó papság és a szerzetesség egy részét is magával ragadja. A pénzvágy, az auri sacra fames ennek gondolkodását is megrontja. A kolostorok és apátságok, a püspökségekhez hasonlóan zárt gazdaságokká alakulnak át s kivonják magukat korábbi erkölcsi kötelezettségeik teljesítése alól. A szerzetesek csak kapni akarnak, adni nem. Szent Ottó bambergi püspök (+1139) szavai híven jellemzik a helyzetet: ,,Mi rólunk mondják: 'Csak arra van engedélyük, hogy elfogadjanak valamit, de hogy adjanak is, arra már nincsen'. (Licentiam habent accipiendi, non tribuendi.) Mert mindig készségesebbeknek találnak bennünket az elfogadásra; mint az adakozásra.'' Ilyen körülmények között könnyű megértenünk, hogy a vallásos igényeikben többoldalúakká és gazdagabbakká lett hívô tömegek nem tudnak többé a régi bizalommal tekinteni a régi eszményektôl olyannyira eltávolodott papságra s hogy az egyházi reform bevezetéseként az apostoli szegénység ideáljához való visszatérést kezdik sürgetni. A vallási renaissance sóvárgása és a szegénység, igénytelenség sürgetése már az investituraharc folyamán szorosan egymásba fonódnak, szinte egy képzetté forrnak. Aki az egyházi élet tisztaságáért és bensôségéért harcol, az egyben a szegénységnek is lelkes apostola. A szerzetesség, mint a magasabb igényű erkölcsi törekvések állandó letéteményese, már a századfordulón megérzi és új hajtásaiban iparkodik tudatosan is kifejezésre juttatni e bensô összefüggést. A cisztercita-rend alapítói és törvényszerzôi: Szent Róbert (1098--99), Szent Alberik (1099--1109) és Szent István (1109--1134) apátok már sokkal nagyobb nyomatékkal hangsúlyozzák a szegénységet, mint clunyi testvéreik. Minden rendtagtól kézimunkát követelnek és szigorú szabályként elôírják az igények lehetô lefokozását. Még a templomok építésében és berendezésében is lehetô egyszerűséget sürgetnek. Ezért az arany és ezüst használatát csak a kelyhek készítésénél engedik meg. A prémontrei-rend alapítója, Szent Norbert (+1134) meg egyenesen mint a szegénység vándorapostola kezdi meg áldásos működését. Szegényes ruhában és mezítláb járja Franciaország különbözô tájait, hogy így példájával is lemondásra intse a népet. Még nála is nagyobb tisztelôje a szegénységnek Boldog d'Arbrissel Róbert a fontevraulti kongregáció alapítója (+1117), aki II. Orbán pápa megbízásából több, mint húsz esztendôn át apostolkodik Nyugat- Franciaországban. Amerre csak megfordul, mindenütt bűnbánatra és a világ hiúságával való szakításra inti hallgatóit. Tiszteletreméltó bátorsággal a fôpapoknak is megmondja hibáikat s szemükre lobbantja szertelen gazdagságukat és világias életmódjukat. És szavának csodás visszhangja támad. Férfiak és nôk százával meg százával csatlakoznak hozzá, hogy kemény önmegtagadással és lemondással valóra váltsák programmját: nudus nudum Christum in cruce sequi. Krisztus szegényeinek (pauperes Christi), ahogyan követôit nevezi, a száma rohamosan növekszik s ô kénytelen befogadásukra újabb meg újabb kolostorok alapításáról gondoskodni. Vele egyidejűleg kortársai és részben barátai: Bernát, a trioni (+1117) és Vitalis, a savigny bencés kongregáció alapítója (+1122) és sallesi Girald (+1120) szintén eredményes propagandát fejtenek ki az apostoli szegénység érdekében s napról-napra növelik azok számát, akik az egyház újjászületését egynek látják a gazdagság szellemétôl való elfordulással. De bár így az apostoli szegénység jogaiba való visszahelyezésének követelése egyre gyakrabban hangzik föl, a hivatalos egyház sokáig nem tudja rászánni magát, hogy bárminô formában eleget tegyen e követelésnek. Külsô érdekeltsége és a történeti fejlôdés során természetszerűleg kialakult állása még az esetben is akadályoznák ebben, ha a felsôbb klérus túlnyomó része nem nélkülözné a hozzá szükséges akarást. Hiszen józanul nem lehet kívánni tôle, hogy máról- holnapra lemondjon azoknak a kultúrfeladatoknak teljesítésérôl, melyeket közel ezer év folyásában a népek bizalma ruházott rája. Emiatt szakadék támad közötte és híveinek egy része között, mely az évek múlásával mindig mélyebbé és szélesebbé tágul. A szegénység fanatikusai mindig radikálisabb követelésekkel lépnek föl; támadásaik mindig szenvedélyesebbekké válnak. Sokan már nem érik be a szóbeli kárhoztatással, hanem a nyílt forradalom terére lépnek. A kor társadalmi és politikai atmoszférája kiválóan kedvez az ilyen irányú mozgalmak kicsírázásának. Hiszen a gazdasági struktúrával egyetemben a politikai és társadalmi élet szerkezete is megváltozik. Nyugat-Európát a demokrácia hatalmas hulláma önti el. A jogtalan és elnyomott osztályok kebelében félelmetes erôk mozdulnak meg s tompán és fenyegetôn morajlanak bele a történelmi fejlôdésbe, mint a kitörni készülô vulkánok dübörgése. Az ipar és kereskedelem révén jólétre jutott városi polgárság és az elnyomatásuk tudatára eszmélt alsóbb néposztályok megmozdulása egy újabb és igazságosabb társadalmi rétegzôdés kezdeteit indítja meg. A társadalmi hajszálcsövesség törvénye lebírhatatlan erôvel tör a korlátlan érvényesülés felé. Mindenki emelkedni akar s helyzetén javítani igyekszik. Mint a gazdasági életben, az egyéni érvényesülni akarás itt is föléje kerül a hagyományos kötelékeknek. ,,A falusiak és városiak, az erdôk és síkságok lakói -- olvassuk egy egykorú elmélkedô írásában -- nem tudom, minô dacból vagy kinek a bujtogatására, húszan, harmincan, százan gyűléseztek, összebeszéltek titkon és megesküdtek sokan, hogy jóakarattal semmi urat, semmi tisztviselôt nem tűrnek többé. Az urak csak sanyargatnak minket, igazságot nem nyerhetünk tôlük, övék minden, elvesznek mindent, megesznek mindent. Miért tűrnénk ilyen bánásmódot? Nem vagyunk-e olyan emberek, mint ôk? Ugyanazon tagokkal bírunk, ugyanazon termettel, ugyanazon erôvel az önmegtagadásra. Azután százan vagyunk egy ellen. Védjük magunkat a lovagok ellen, tartsunk szorosan össze és senki sem fog fölöttünk uralkodni.'' A régi tekintélyek, melyek eddig lebírták az önzô vágyakat, erôsen meginognak és sok emberre nézve végleg elveszítik irányító befolyásukat. Helyökbe a forradalmi temperamentumtól fűtött individualizmus lép, mely mindent szabadnak és megengedettnek hirdet, ami az egyéni emelkedés szempontjából hasznos vagy kívánatos. Ez a dacos forradalmi szellem lassankint azok közül is sokat megfertôz, akik eredetileg az alázatos és szegény Krisztus nevében kelnek harcra az egyházban elhatalmasodott visszaélések ellen. A forradalmárok nyíltan szembehelyezkednek az egyházi tekintélyekkel s a krisztusi tanok meghamisításával vádolják ôket. Így esik azután, hogy az egyházi élet megtisztítását célzó reformmozgalom balszárnya hovatovább közös mederbe torkollik azokkal az egyetemes forradalmi mozgalmakkal, amelyektôl Nyugat-Európa már évtizedek óta reng. A merészszavú újítók hangja annál messzebbre elhat, mivel a nekilendülô magasabb tudományos képzés révén elôállott szellemi proletariátus egy része szívesen vállalja a terjesztés föladatát. Mert az egyetemi tanulmányok végzése sok idôbe és még több pénzbe kerül. Ezalatt a szegény klerikusnak rendszerint nehéz küzdelmek árán, sôt akárhányszor koldulással kell fenntartania magát. Nem csoda tehát, hogy e koldusdiákok szívében a tudományszeretet olthatatlan lángja mellett sokszor a gyűlölet perzselô lángja is fölcsap a jólétben dôzsölô és kötelességeiket nem teljesítô fôpapok, sôt esetleg az egész egyház ellen. Latin nyelven reánk maradt dalaikban (Carmina Burana) még ma is érezzük a gyilkos gúny lüktetését, mellyel haragjokat és elkeseredésöket leplezik. E nekikeseredett vagabundusok aztán készségesen vállalkoznak minden olyan mozgalom propagálására, melynek éle a gazdagok s fôleg a hivatásukról megfeledkezett fôpapok ellen irányul. A szegénység nevében indított lázadás zászlóját elsônek Bresciai Arnold tűzi ki. Az uralkodó koráramlatnak megfelelôen egyházi és egyben politikai reformátorként lép föl. Elôbbi minôségében a világi javakról való teljes lemondást és az ôskeresztény szellemhez való visszatérést, az utóbbiban pedig a szélsô demokrata elvek uralomra emelését s nevezetesen a régi római köztársaság visszaállítását követeli. A merész demagóg elbukik ugyan a pápa és a császár ellen indított egyenlôtlen küzdelemben, de szerteszéledt tanítványai mindenüvé magukkal viszik és buzgón terjesztik tanait. Működésük annál nagyobb sikerrel jár, mivel a gondolatok, melyeket népszerűsíteni igyekeznek, valósággal benne vannak a levegôben. Amerre csak megfordulnak, mindenütt elégületlenség, lázongás támad nyomukban. Különösen Dél-Franciaországban izzik veszedelmesen forróvá a talaj. Az 1165-i lombresi zsinaton egyszerű tanulatlan emberek (bonshommes) nyíltan a krisztusi eszmények elárulásával vádolják a dúsgazdag fôpapokat és fölmondják nekik az engedelmességet, mivelhogy nem pásztorai a nyájnak, hanem csupán béresek. Példájuk sok helyütt követésre talál. A javíthatatlanul megromlottnak hirdetett egyháztól való elfordulás s az eretnekség hínárjába tévedés egyre gyakoribb jelenséggé válik. Waldes Péter nyomában feltűnnek a lyoni szegények s az anarchista tanokat hirdetô albiai eretnekekkel kezet fogva, ostromolják Krisztus egyházát. Felsô-Olaszországban, különösen Milánó környékén, még veszedelmesebb a helyzet. Bourbon István nem kevesebbre, mint hatvanra teszi az itt dívó eretnekségek számát. De lényegesen másutt sem kedvezôbbek a viszonyok. Az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig mindenütt manicheus-ízű eretnekségek lappanganak, melyek legtöbbje a krisztusi szegénység nevében intézi leghevesebb támadásait az egyház ellen. Ilyen képet tár elénk a vége felé sietô XII. század. A clunyi eszméken és a keresztes hadjáratok nagyszerű inspirációin föllelkesült tömegek mélyebb és bensôségesebb vallási élet után sóvárognak. Ugyanakkor egész sereg eretnek felekezet burjánzik föl, melyek az apostoli szegénység eszméjének örve alatt készülnek anarchiába dönteni az egyházi és világi társadalmat. A szociális viszonyokat az alsóbb néposztályok kíméletlen erélyű feltörekvése s a szegények és gazdagok ellentétének kiélezôdése tölti meg elemi erejű feszültséggel. A világnézetek hullámzását az individualizmus és materializmus, az egyéni érdekhez és a röghöz való tapadás örvénylése teszi veszélyessé. Szóval mindenütt nyugtalanság és a változtatni akarás jelei mutatkoznak. A múlt és jövô dühösen csatáznak egymással s csatázásukkal bizonytalanná teszik a jelent. És hozzá, mintha a vezetô hatalmak megértés és részvét nélkül állnának e kínos vergôdéssel szemben. Az államnak minden erejét és figyelmét az exisztenciális harc foglalja le. Az egyház szintén külsô hatalmi állasainak megszilárdítására áldozza energiái java részét. A bensô megújhodás követeléseire nem vet eléggé ügyet. És ha mégis foglalkoznia kell velük, rendszerint hatalmi szóval igyekszik elintézni ôket. De a támadók eretnekké bélyegzése nem tudja elcsitítani a lelkek mélyen parázsló elégületlenségét s nem tudja eloszlatni a kínzó kételyt: ,,Helyes-e, krisztusi-e az az ösvény, melyen a dúsgazdag és elvilágiasodott egyháznagyok vezérelnek bennünket?'' A lelkek megnyugtatására egy nagy megváltó tettre volna szükség s az egyház nem tud ilyenre hivatkozni. Azért kénytelen tovább folytatni a reménytelen munkát. Tettek helyett újra meg újra csak hatalmi szóval akarja lecsöndesíteni a háborgó lelkiismereteket. De hiába. A kétség továbbra is ott rágódik a lelkek mélyén s egy pillanatra sem engedi elcsitulni a fölvert aggodalmakat. A reformmozgalom kettôs iránya: a hatalmi szempont és a bensô megújhodás elôtérbe helyezése, melyek a XI. század közepén együtt indultak útnak s évtizedeken át kart karba öltve haladtak, most véglegesen szembefordulnak egymással. A jelek mind azt mutatják, hogy a barbárság sötét éjszakájából nehezen kibontakozott Európa világnézeti, társadalmi és gazdasági anarchiának megy eléje. Biztató reménysugár sehol sem mutatkozik. A tragikus bukás elkerülhetetlennek látszik. De még sem következik be. A sötét háttérbôl elôbontakozik Assisi Szent Ferenc napsugaras alakja s bűvös egyéniségével és csodálatosan merész célkitűzésével egyszerre feloldja a kínzó ellentéteket. Az ihletés percében egyetlen pillantással átfogja a bajok gyökerét. Látja, hogy a világon azért fogyatkozott meg a szeretet, társadalmi osztályok és csoportok azért törnek kíméletlenül egymás ellen, mert az emberek az égrôl a földre vonták tekintetöket s rabjaivá lettek az ôket környezô világnak; látja s egy heroikus nagy elhatározással fölteszi magában, hogy tulajdon élete példájával tanítja rá az embereket, hogy nem kincsben, hatalomban vagy hírnévben, hanem az alázatos lemondásban és önmegtagadásban van az igazi boldogság és lelki béke. Ezért a szegénység apostolává szegôdik. Önmegtagadást és apostoli egyszerűséget sürget ô is, mint Bresciai Arnold és Waldes Péter; a vallásos élet mélyebbé és bensôbbé tételét szorgalmazza ô is, mint az eretnekfelekezetek legtöbbje. És mégis milyen más a föllépése és milyen más hatás kél lába nyomán. Ô nem akar reformátor lenni, nem szô politikai utópiákat, nem tetszeleg a tényleg létezô bajok minél sötétebbre színezésében, nem mennydörög az egyházi és világi nagyok bűnei ellen. Rómát nem nevezi Babilonnak s a pápát antikrisztusnak, nem fenyegetôzik apokaliptikus büntetésekkel s viszont nem hízeleg a hatalmasoknak és az alacsony tömegszenvedélyeknek. Egyáltalában keveset beszél, de annál többet cselekszik. Tetszetôs elvek hirdetése helyett saját élete példáját állítja a világ elé. És ím működése nyomán megújul a föld színe. A szegények szívében köddé foszlik a felgyülemlett harag és irigység s viszont a gazdagok szívében nagylelkű bôkezűséggé nemesül a kapzsi kincsvágy. A gyűlölködés helyét szeretet és megértés foglalja el s a vén föld ábrázatát rövid idôre a túlvilági boldogság derűje aranyozza be. A hálás szívek talajából szépséges legendák virágocskái hajtanak ki s utolérhetetlen költôiséggel és naiv bájjal vonják be az assisi poverello alakját, kit igénytelensége és alázatossága emel a világtörténelem korszaknyitó nagy egyéniségei sorába. ======================================================================== I. Gyermek- és ifjúkor (1182--1205) Assisi, a római Asisium immár több mint kétezer esztendeje ôrködik a Monte Subasio meredek nyúlványáról az alant elterülô nyájas perugiai lapály fölött, melynek helyén valamikor az Umber-tó hullámai ringatóztak. A kicsiny, vezetô szerepet soha nem játszott városka eddigi élete folyamán két nagy embert adott a világnak: Propertiust, a szerelem édesszavú énekesét és Szent Ferencet, a szegénység dalos trubadúrját. Míg azonban Propertius már gyermekkorában elszakad a helytôl, hol a völgyre ködös Mévania harmata hullong És hol az Umber-tó langyos a nyári napon, (Prop. IV. I. 123--4., Némethy G. fordítása) Szent Ferenc élte fogytáig hűségesen kitart szülôvárosa mellett és még haló porában is az övé akar maradni. Ezzel örökre kiemeli Assisit az ismeretlenség homályából s nevét saját nevétôl elválaszthatatlanul beleírja a világtörténelem könyvébe. Szent Ferenc 1182-ben született, állítólag szeptember 26-án. Atyja, Pietro di Bernardone történetileg nehezen bizonyítható hagyomány szerint a híres luccai posztókereskedô Moriconi-család sarja s maga is jómódú posztókereskedô. Anyját, Pica asszonyt provencei eredetűnek és nemes származásúnak mondják. Provencei eredete bizonyságául hivatkoznak Szent Ferenc általánosan ismert elôszeretetére a francia nyelv és a trubadúrköltészet iránt, nemesi származása mellett pedig fôleg azzal érvelnek, hogy az írások, még a hivatalos akták is, mindig a nemes asszonyokat megilletô domina címmel említik nevét. Bármiként áll a távolabbi eredet kérdése, annyi bizonyos, hogy Szent Ferenc az akkori fogalmak szerint nagyon jómódú családból származik. Tudnunk kell ugyanis, hogy a posztókereskedôk ezidôtájt legvagyonosabb és legtekintélyesebb rétegét alkotják a kereskedôvilágnak. Üzleti összeköttetéseiket messze országokra kiterjesztik s ezenfelül mint bankárok is óriási jövedelmeket húznak. Pietro di Bernardone, amennyiben a forrásokból meg tudjuk ítélni, különben is ügyes, mesterségében teljesen otthonos ember, aki jóformán kizárólag az üzletnek él. Üzleti ügyekbôl kifolyólag sokat utazik, jár- kel. Különösen gyakran fordul meg Provenceban, ahol úgy látszik, legtöbb ügyfele él. Egy ilyen provencei útja alatt születik elsôszülött fia is. Mire hazaérkezik, már a keresztelôn is túlvannak. Pietro boldog örömmel veszi tudomásul a nagy újságot és apai büszkeséggel öleli keblére gyermekét. Csak a nevével nincs kibékülve. A Giovanni (=János) nevet, melyre eredetileg keresztelik, túlságosan közönségesnek találja. Ezért mindjárt visszatérése után a Francesco (Franciscus = kis francia) névvel cseréli föl. E szokatlan, bár nem ismeretlen névvel (III. Ince pápa egy 1198. május 26-án kelt bullájában Via Francescana néven említi a San Salvatore delle Paretitôl San Domianóba vezetô utat) bizonyára Franciaország iránti rokonszenvének vagy talán inkább ottani szerencsés üzletkötései fölött érzett örömének akar kifejezést adni. A kis Francesco az anyagiakon felül szellemiekben és erkölcsiekben is jelentékeny örökséget nyer szüleitôl, különösen anyjától. Finom és törékeny termetén kívül tôle örökli megnyerô modorát, minden emberi szenvedés iránt fogékonyra hangolt kedélyét, dalos kedvét s mindenekfölött költôi és művészi hajlamát, mely egész életpályáján hű kisérôje marad. Atyja, úgy látszik, kevesebb hatással van rája. Pietro di Bernandonét rideg üzletembernek mutatják be a források, akit mindenekelôtt a haszon érdekel. Csupaszív feleségével szemben merôben észember s mint ilyen, érzéketlen fia magas eszményisége és finom költôi lénye iránt. Ha feltesszük is, hogy a legendák hatás kedvéért itt-ott erôsebb színeket használnak jellemzésére, a késôbb bekövetkezett tragikus összeütközés nyilvánvalóan mutatja, hogy apa és fiú merôben ellentétes természetek. Ferenc gyermekkoráról jóformán semmit sem tudunk. Mert amit késôbbi életírói, így fôleg Celanói Tamás e korból följegyeznek, az részben semmitmondó általánosság, részben erôsen kiszínezett költôi nagyítás, mely fôleg a megtérés történetét van hívatva hatásosabbá tenni. Hogy édesanyja a legnagyobb szeretettel és gyöngédséggel fonja körül, kétségtelen. Szeretô kezével nemcsak testét ápolja és gondozza, hanem szívét-lelkét is formálni igyekszik. Mélységes istenfélelemre és mindig tettre kész felebaráti szeretetre neveli s ezzel biztos alapot vet a leendô férfi jelleme két legszembetűnôbb vonásának. Valószínűleg ô tanítja a francia nyelvre is és talán nem tévedünk, ha Ferenc szenvedélyes francia-szeretetében a gyöngéd jó anyára való visszaemlékezés húrjainak rezdülését is érezzük. A többi szükséges ismeretben való kiképeztetését a szülôi házhoz közel fekvô San Giorgio- templom papjaitól nyeri. Tôlük sajátítja el az írás, olvasás és számvetés tudományát s ezenfelül a latin nyelvbôl annyit, amennyit a latinos kor egy tekintélyes polgár fiától okvetlenül megkíván. De ezzel vége is szakad iskolai pályájának. Magasabb és rendszeresebb tanulmányokra sem ô, sem atyja nem gondol. Hiszen nem tudós pályára készül, hanem atyja mesterségét szándékozik folytatni. Ahhoz pedig untig elegendô a San Giorgio melletti iskolában szerzett ismeret is. Így is a kor színvonalán áll. Írni, olvasni tud s anyanyelvén kívül, bár nem hibátlanul, tűrhetôen beszél latinul és franciául. Pietro nagy reményekkel tekint szépen fejlôdô fia jövôje elé. Az üzlet továbbfejlesztését és a családi vagyon meghatványozását várja tôle. Ezért, mihelyt kikerül az iskola padjaiból, azonnal maga mellé fogja, hogy idejekorán bevezesse mestersége minden csinjába-binjába. De Francescónak nincs ínyére az új munkakör. Dolgát becsületesen végzi, ügyességével és leleményességével megnyeri atyja tetszését, de lelke másfelé csapong. Más életpályáról álmodozik. Képzeletét már gyermekkorában rabul ejti a lovagvilág varázsa. Ezen nincs mit csodálkoznunk. Hiszen a lovagság éppen ezidôtájt, a XII. és XIII. század fordulópontján éli fénykorát. Szülôhazáján, a napsütésben ragyogó és daltól hangos Provence-on még nem dúlt végig a vallásháború pusztító orkánja s a trubadúrok énekmondó ajkát még nem némította el a halál. Spanyolországban, Észak-Franciaországban és Németországban még szintén teljes színpompájában nyílik a lovagköltészet. Dal-dal után kél a rettenetes erejű Roland vitézrôl, világbíró Nagy Sándorról, Artus királyról és lovagjairól s forralja a fiatalság vérét, szítja dicsôségszomját. Olaszország szintén bôven kiveszi részét a lovagvilágból. A keresztes daliák egy része olasz földön át veszi útját, sôt olasz földrôl, a szicíliai és nápolyi normann királyság területérôl indul. Barbarossa Frigyes fényes lovaghadai itt csatáznak a lombardiai városszövetség seregeivel s az ismertebb trubadúrok itt épp oly otthonosan érzik magokat, mint hazájokban. Azután a fejedelmi udvarok és a nagyobb köztársaságok valósággal versenyeznek egymással fényes lovagi tornák rendezésében. Francescónak tehát ezer meg ezer alkalma van a lovagi élet megismeréséré. Valószínű, hogy anyjának színes leírásai hazájáról, a boldog Provence-ról még jobban fölkeltik érdeklôdését és izgatják fantáziáját. Minél többet ábrándozik, annál erôsebb sóvárgás kel lelkében, vajha ô is lovaggá lehetne s vitézi tettekkel messzeszárnyaló hírt-nevet szerezhetne. Szenvedélyesen vágyik kitűnni, mások, polgártársai fölé emelkedni s hevülékeny képzeletében már elôre nagy úrnak, sôt királynak látja magát. De a kis város kicsinyes viszonyai egyelôre semmi reményt nem nyujtanak e magasan szárnyaló remények valóra váltására. Az üzletben szürke egyhangúsággal telnek a napok. Francesco legalább szabad idejét akarja kedve szerint tölteni. Ezért az assisi és a környékbeli fiatalság soraiból népes baráti kört gyűjt maga köré, mellyel szinte nap-nap után vidám lakomára jön össze. A baráti összejövetelek rendszerint mélyen belenyúlnak az éjszakába s legtöbbször azzal végzôdnek, hogy a bortól és tréfaszótól fölhevült ifjak kart-karba öltve, hangos nótázással és lantveréssel végigjárják a városka utcáit. Francesco ilyenkor van csak igazán elemében. Valamennyi között ô a legvidámabb; ô a legtöbb tréfa és csínytevés kieszelôje. A legszebb dalok az ô ajkán fakadnak. Valósággal sugárzik az életkedvtôl és örömtôl. Amellett mindenkihez egyformán kedves és figyelmes. Nem csoda, hogy ifjú barátai rajonganak érte és egyhangúlag vezéröknek ismerik el. Sôt páratlan szeretetreméltóságáért a komoly polgárok is elnézik neki éjjeli nyugalmuk gyakori megháborítását. Még atyja sem tud rá komolyan haragudni. Bár takarékoskodáshoz szokott gondolkodását bántja a szertelen pazarlás, titokban örül fia népszerűségének s ha hébe-hóba szemrehányással illeti is, sohasem tagadja meg tôle a kívánt összeget. Francesco tehát a leggazdagabb polgár fiához illôen élhet, fizetheti a dús lakomák költségeit s úgy öltözködhetik, mint egy fejedelem. De tévedés volna, ha e vége-hosszát nem érô dinom-dánomot a romlottság és erkölcsi züllés jelének vennôk. Ellenkezôleg. Francesco, mint a fiatalság vidám corte-jának vezére is megôrzi szívének eredeti jóságát és nemességét. Életírói följegyzik számunkra, hogy társaságában nem tűr sikamlós vagy kétértelmű szót s ha valaki mégis meg mer ilyent kockáztatni, azonnal félre nem érthetô módon érezteti vele neheztelését. Másik szép jellemvonása irgalmas felebaráti szeretete. Szegényt sohasem bocsát el alamizsna nélkül. És amikor egyszer mégis megesik vele, hogy nagy elfoglaltsága miatt üres kézzel kénytelen elküldeni egy koldust, lelkiismerete azonnal megszólal és keserű szemrehányásokat tesz neki. ,,Bezzeg -- így beszél magában --, ha valami hatalmas gróf vagy báró nevében fordult volna hozzád ez az ember, akkor nem utasítottad volna el magadtól. Mennyivel kevésbé lett volna szabad ezt tenned, mikor a királyok királyának és a mindenható Úrnak nevében kért!'' A kis esetet annyira szívére veszi, hogy nagyerôs fogadást tesz magában, hogy ezentúl senkit sem utasít el, aki Isten nevében fordul hozzá. A vidám hejehujázás tehát korántsem a szív romlottságának jele, hanem csupán az irányát még meg nem talált ifjúi életkedvnek és energiának túláradása. Idôre és élettapasztalatra van szüksége, hogy lehiggadjon, illetve bensô nemességéhez méltó külsô nyilvánulási formát találjon. A Gondviselés kemény megpróbáltatásokkal és édes kegyelmi leereszkedésekkel sietteti választott edényének végleges kiformálódását. Megpróbáltatásai elsô eszközéül az Assisi körül kigyúlt harcot választja. E harc elôzményeként tudnunk kell, hogy Assisi a XII. században osztozik a többi felsô- és közép-olaszországi város sorsában. 1160- ban, majd rövid ideig tartó függetlenség után 1173-ban ismét Barbarossa Frigyes kezére jut. 1177-ben személyesen is megfordul falai között a hatalmas császár s udvarával együtt itt üli meg karácsony ünnepét. Keresztély mainzi érsek és birodalmi kancellár mindjárt a visszahódítás után a hű Irslingeni, más néven Sváb Konrád spoletoi herceget állítja a városka élére, aki a német ôrséggel megrakott fellegvárból, a Roccából gyakorolja fölötte az ellenôrzést. De a szabadsághoz szokott polgárok sehogyan sem tudnak megbarátkozni az idegen uralommal és csak alkalomra várnak, hogy szabaduljanak tôle. Nem is kell sokáig várniok. A századvégi események: VI. Henrik császár halála (1197. szept. 26.), III. Ince pápa megválasztása (1198. jan. 8.) és a kettôs császárválasztás nagy eltolódásokat idéznek elô a hatalmi viszonyokban. A császári uralom alapjában megrendül s viszont a pápai hatalom példátlanul magasra emelkedik. Az assisiek rögtön megérzik az idôk jelét. Mindjárt az új pápa trónfoglalása után fegyvert ragadnak és rendszeres ostromot indítanak a fölöttük zsarnokoskodó Rocca ellen. Irslingeni Konrád a pápa hűbéreséül való szegôdéssel akarja megmenteni állását. De míg ô Narniban alkudozik, a szorongatott assisi ôrség megadja magát. A gyôztes polgárok diadalmasan vonulnak be a Roccába és hogy hasonló zsarnoki uralom megismétlôdésének elejét vegyék, azon melegében le is rombolják falait. De mivel így városuk teljesen védtelen marad egy esetleges külsô támadással szemben, közös erôvel egy nagyszabású körfal építéséhez fognak. A Rocca lerombolása és a város megerôsítése nagyban növeli Assisi tekintélyét kifelé. De a nyomban utána kitört pártviszály újabb veszedelmek csiráit hinti el. A meghasonlás gyökerét részben politikai, részben társadalmi okokban kell keresnünk. A társadalmi okok között legnyomósabb a tehetôs polgárságból toborzódott néppárt (minores, popolani) hatalmi súlyának és befolyásának növekedése, a politikaiak között pedig a pápai uralommal szemben való állásfoglalás. A néppárt, mely a nemesekkel vetélkedve küzd Irslingeni Konrád németjei ellen és serénykedik a falak építésében, hallani sem akar a grófok és bárók korábbi korlátlan hatalmának visszaállításáról, a pápai fennhatósággal szemben pedig a városi autonómia biztosítását sürgeti. A meghasonlásból elkeseredett polgárháború támad, melynek során a popolanik a hozzájuk szegôdött nemesek segítségével a városban és környékén számos nemesi udvarházat és tornyot elhamvasztanak, illetve lerombolnak. A megfélemlített nemesi párt végsô szorultságában szülôvárosa ôsi ellenségéhez, az arisztokratikus Perugiához fordul segítségért, mely már úgyis régóta lesi az alkalmat feltörekvô szomszédja megalázására. De az assisi polgárság nem ijed meg a hatalmas ellenségtôl; bátran eléje vonul és fölveszi vele a harcot. A hadiszerencse azonban a perugiaiaknak kedvez. A Ponte San Giovanninál vívott ütközet az assisi sereg megfutamodásával, illetve fogságba jutásával végzôdik (1201-ben). Mindezek az események mélyen belejátszanak az ifjú Francesco életébe is. Hiszen legtöbbjében már mint cselekvô kortárs vesz részt. Ott van a Rocca ostrománál, buzgón segédkezik a falépítésnél s derekasan kiveszi részét a nemesi kastélyok és tornyok ellen indított támadásokból. A ponte san giovanni csatában is osztozik polgártársai sorsában: a sereg egy részével fogságba kerül. Mint fogolyra nagy megtiszteltetés vár rája. A perugiaiak ugyanis elôkelô ruházata és finom modora után indulva a nemesi foglyokhoz sorozzák és ezekkel együtt zárják el. Francescót egészen boldoggá teszi ez a megkülönböztetés. Vidámsága újra éled, dalos kedve visszatér. De mert érzi, hogy a magános öröm nem igazi öröm, folyvást abban fárad, hogy bohó ötleteivel társait is jobb kedvre hangolja. Tréfa tréfát űz ajkán és sötétbarna szemeibôl állandó derű sugárzik. De törekvését kevés siker kíséri. Társainak komor ábrázata csak ritkán derül föl; legtöbbször bosszankodnak jószándékú igyekezetén. Sôt akárhányan még szemrehányással illetik miatta. ,,Ha már -- mondják neki -- nem tudsz velünk érezni, legalább szánakozzál sorsunkon és fojtsd magadba minduntalan kitörô jókedvedet.'' De Francescót még ez az udvariatlan visszautasítás sem hozza ki sodrából. ,,Mit tudjátok ti -- mondja a prófétai ihlet egy kivételes percében -- minek örülök én; meglássátok, eljön az idô, mikor az egész világ szentként fog tisztelni.'' Ösztönszerűen érzi, hogy lénye valami rendkívülit zár magába, mely ôt messze föléje emeli polgártársainak. Talán emlékezetébe villan annak az eszelôs assisi koldusnak jóslata is, aki egyszer ily szavak kíséretében terítette lábai elé köpenyét: ,,Francesco minden tiszteletet megérdemel, mert nemsokára nagy dolgokat fog művélni s ezért az összes hívôk a legnagyobb tiszteletben fogják ôt részesíteni.'' Még nem látja jövôjét, még nem tudja, milyen szándékai vannak vele a Gondviselésnek, de azt már érzi, hogy nem filiszteréletre s nem tucatembernek van szánva. Lassanként társai is ráeszmélnek magasabbrendű hivatására. Ebben nem kis része van egy parányi epizódnak, mely minden jelentéktelensége ellenére is mélyen belevilágít az ifjú Francesco lelkébe. Az egyik fogoly gôgös magatartásával és sértô megjegyzéseivel annyira maga ellen ingerli társait, hogy ezek végre megszakítanak vele minden érintkezést. De Francesco nem hagyja annyiba a dolgot. Egyfelôl annyiszor és oly meggyôzô erôvel beszél társainak a keresztény türelemrôl és megbocsátásról, másfelôl a sértôt annyi szeretettel fonja körül s olyan készségesen ajánlja neki szolgálatait, hogy utoljára mind a két fél belátja tévedését és nagy szeretettel összebékélnek. A kis esemény nagyban emeli Francesco tekintélyét társai elôtt. Most már több szeretettel és nagyobb bizalommal közelednek hozzája. A perugiai fogság több mint egy esztendeig tart. Az assisi tanács és a nemesi párt csak 1203 novemberében békülnek ki egymással. A béke irtelmében a tanács jóváteszi az okozott károkat, a grófok és bárók pedig megígérik hogy ezentúl a város beleegyezése nélkül sem egymással, sem idegenekkel nem szövetkeznek. A két párt kibékülése után Assisi és Perugia között is elenyészik az ellenségeskedés oka s így a ponte-san-giovanni csata foglyai akadálytalanul visszatérhetnek hazájokba. Francesco hazatérése után tovább folytatja korábbi víg életét. Egészen a gaya scienzának adja magát. De most már csaknem kizárólag nemesi ifjakból választja baráti körét. Mert a Perugiában töltött esztendô nemhogy lelohasztaná, ellenkezôleg még jobban fölszítja nagyravágyását. Szívét-lelkét most még jobban perzseli a vágy, hogy nagy tettekkel kiérdemelje a lovagi rendbe jutását mint valaha. Eszét folyvást azon jártatja, miként kezdjen a dologhoz. Hosszas töprengés után végre rászánja magát, hogy egészen hátat fordít a kereskedôi pályának s helyette katonai szolgálatot vállal. De mielôtt tervét keresztülvihetné, másodízben is ránehezedik az Úr látogató keze egy súlyos betegség formájában. A vidám és életerôs ifjú hónapokig viaskodik a testét leigázó kórral s közben lélekben is nagy változáson megy át. A mulandóság félelmes valósága csak most döbben eléje egész nagyságában; csak most, a halál küszöbén látja, mennyire hívságosak és hiábavalók voltak eddigi célkitűzései s mennyire más életet kell élnie ezután. Szorongó lelkében sorra elcsitulnak a közelmúlt tomboló vágyai s helyükön komoly és szent eltökélések érnek s az elmúlt fiatalság ballépéseit az ôszinte megbánás melankolikus hangulata vonja be. Francesco maga is csak akkor eszmél az átalakulás nagyságának tudatára, mikor hosszú lábadozás után botra támaszkodva, elsô ízben hagyja el a város kapuit. Ijedten veszi észre, hogy a mezôk tarka virágszônyege, az erdôk haragos zöldje, a hegyek merész ívelése és a lenyugvó nap bágyadt fénye már nem gyönyörködtetik úgy, mint annak elôtte, mert tudatában állandóan ott settenkedik a gondolat, hogy a nyárra ôsz s az ôszre tél következik. A mulandóság érzése egészen ráfekszik a lelkére és ôszi hangulattal von be mindent, amire csak ráveti fáradt tekintetét. Az ösztönemberben most ébred föl elôször a kritikus és keserűvé teszi szája ízét. A gaya scienza hiúságairól önkéntelenül az örökkévalóság felé szállnak gondolatai. De amint egészsége helyreáll, lassankint hangulata is vidámabbra fordul. A komoly gondolatok, melyek egész valóját megrendítették, egy idôre a tudat küszöbe alá húzódnak, hogy adandó alkalommal újból kigyúljanak s gyökeresen átformálják életét. Egyelôre ismét erôt vesz rajta a hadi dicsôség és a gyors emelkedés vágya. Annál inkább, mivel most komoly alkalom kínálkozik áhított célja elérésére. Egy assisi lovag, talán perugiai fogolytársai egyike, bizonyos Gentile gróf, valószínűleg Paleari Gentile manupelloi gróf nevében zsoldosokat toboroz a Dél-Olaszországban, Apuliában folyó harc céljaira. A harc Markwald von Anweiler ravennai herceg és anconai ôrgróf, a kiskorú II. Frigyes bitorló gyámja ellen folyik, aki német és szaracén zsoldosaival valóságos rémuralmat gyakorol a szép kettôs szicíliai királyság területén, fôhôse pedig egy merész francia lovag, Walter briennei gróf, aki már évek óta diadalmasan csatázik a németekkel. Francesco szemében kétszeresen rokonszenvesnek tűnik föl a vállalkozás: egy kiskorú gyermek, a pápa gyámfia érdekeit védelmezni nagyra törô bitorlók ellen s egyben a drága hazai föld felszabadításáért harcolni a pápa nevében és áldásával indulni a kiközösített ellenségek ellen, kik egyúttal az olasz nemzeti érdekeknek is esküdt ellenségei s az olasz nemzetnek is zsarnok elnyomói. Mint keresztény lovag és mint lelkes hazafi nem is tűzhetne maga elé eszményibb célt. És mindezek végén még ott van a bíztató kilátás: Briennei Waltertôl, a lovagi erények ideális megtestesítôjétôl nyeri el a lovaggá avatást s utána diadalkoszorúzottan tér vissza polgártársai közé. Valósággal felujjong e csábító kilátásra. Habozás nélkül felcsap honfitársának s azonnal készülôdni kezd. A költséget most még kevésbé kíméli, mint egyébként. Ami szép, ami drága, gondolkodás nélkül megveszi. Nevetô kedve, mókás ötletessége nem ismer határt. Mintha már most fejedelemnek érezné magát. Barátainak, ha szertelen jókedve okát tudakolják, ezt feleli: ,,Érzem, hogy nagy fejedelem lesz belôlem.'' Valóban, szívben és gondolkodásban már most is fejedelem. Emberszeretetében és bôkezűségében nem ismer mértéket. Rendkívül jellemzô e tekintetben az a kis epizód, mely közvetlenül elindulása elôtt játszódik le. Francesco az utcán jártában egy szegény és hiányos felszerelésű lovaggal találkozik, aki szegénysége miatt nem vehet részt a vállalatban. Megesik rajta szíve. Arra gondol, hogy íme ez a szegény lovag, akinek mestersége a hadakozás, rongyokban tengôdik, míg ô, a polgárfiú, fejedelmi hadi díszben páváskodik. A könyörület és alázat érzése annyira erôt vesz rajta, hogy ott mindjárt öltözéket cserél a boldog meglepetésében szólni is alig tudó lovaggal. Végre elérkezik az indulás ideje. Már csak egy éjszaka választja el tôle. Francesco még álmában is eljövendô dicsôségének szálait szövögeti. Úgy tetszik neki, mintha házukat alapjától mennyezetéig fegyverekkel: pajzsokkal, sisakokkal, páncélokkal, lándzsákkal stb. látná teletömve s egy ismeretlen hang azt súgná fülébe, hogy mindez a tömérdek készlet neki és kísérôinek van szánva. Az álmot természetesen kedvezô elôjelnek veszi s reggel társaival egyetemben a lehetô legjobb hangulatban vág neki a foligno-spoletoi útnak. De csak Spoletoig jut el. Itt általános elképedésre búcsút mond társainak és visszaindul Assisiba. Mi történik vele útközben, mi indítja ilyen hirtelen élete leghôbb vágyának feladására? -- nem tudjuk. Egyik életrajzának megjegyzésébôl azonban: kezdett egy kissé gondolkodni (coepit aliquantulum cogitare), következtethetjük, hogy az okot a betegségalatti komoly gondolatok újbóli felszínre jutásában kell keresnünk. Nyilván úgy kell lenni, hogy Francesco lelkében útközben komoly kétségek támadnak, hátha mégsem ez az igazi út, melyet az Úr kijelölt számára. Társainak gúnyos célzásai sokszor emlegetett fejedelemségére bizonyára még mélyebbre ágyazzák lelkében a kételyt. Így esik, hogy mire Spoletóba ér, egészen megrendül lovagi hivatásában. A nyomban utána következett látomás hatása alatt pedig végképpen kiábrándul belôle. Éjjel ugyanis álmában ismét szózatot hall, mely útjának célját tudakolja tôle. Francesco ôszintén megmondja, hogy Apuliába indult hírt, dicsôséget és gazdagságot keresni. Mire az ismeretlen hang tovább kérdezi: ,,Ki tehet több jót, az úr-e vagy a szolga?'' ,,Az úr'' -- feleli ô. ,,Hát akkor miért hagyod el a szolga kedvéért az urat?'' -- ,,Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?'' -- kérdi most már megrettenve a szorongó ifjú. ,,Térj vissza szülôföldedre -- hallja a megnyugtató választ --, mert látomásod nem testi, hanem lelki értelemben fog betelni.'' Ez a látomás végleg eloszlatja Francesco kétségeit. Most már világosan látja, hogy idáig helytelen ösvényeken bolyongott; most már tudja, hogy az Úr tulajdon szolgálatára hívta el. Milyen szolgálatot vár tôle, még nem tudja. Nem is nagyon kutatja. Bízik benne, hogy amikor jónak látja, ezt is tudatni fogja vele. Szívét-lelkét végtelen nyugalom árasztja el. A világi dicsôség vágya, mintha csak kitörölték volna, a semmiségbe foszlik s helyén föllángol az Úr tetszése keresésének erôs eltökélése. Nem gondolkodik, nem habozik tovább egy percig sem. Mihelyt megvirrad, rögtön búcsút vesz csodálkozó társaitól s visszaindul azon az úton, melyre tegnap reggel még oly fellengzôs reményekkel lépett. A visszatérés nem okoz neki bánatot. Arca most talán még vidámabb, szeme derűsebb, mint a tegnapi indulásnál volt. Hogyne! Hiszen rátalált a helyes ösvényre, melyet Ô, az Úr jelölt ki számára. ======================================================================== II. A hivatás nyomában (1205--1209) Francesco visszatérése nagy feltűnést kelt Assisiban. Barátai, ismerôsei nem tudják mire vélni a dolgot s ô maga sem tudja kielégítô magyarázatát adni. Csak annyit mond, hogy új életet szándékozik kezdeni, de hogy milyen életet, azt nem tudja megmagyarázni senkinek. Hogy is tudná, mikor maga sem látja még világosan. Szerencséjére, nem nagyon firtatják. Néhány nap múlva már senki sem beszél róla. Barátai, kiknek sejtelmök sincs a bensejében végbement nagy változásról, szemmelláthatóan örülnek visszatérésének. Hiszen természetesnek találják, hogy a régi cimbora régi megszokott életmódját fogja folytatni. Francesco nem akarja mindjárt kedvöket szegni. Hadd higgyék, hogy semmi sem változott. Ezért hazatérése örömére dús lakomát ad nekik, mely szokásos módon mélyen belenyúlik az éjszakába s hangos nótázással meg lantpengetéssel végzôdik. De hiába erôlteti a jókedvet. Érzi, hogy nem a régi, magával alig bíró víg cimbora többé. Különösen kint az utcán fogja el hatalmas erôvel ez az érzés. Amint magánosan, el-elmaradva bandukol tivornyázó barátai után, marcangoló önvád támad lelkében. Érzi, látja, hogy rosszul cselekedett, mikor a mai lakomát rendezte. Azután az Úrra gondol, kinek immár végleg szolgálatába szegôdött és e gondolatnál oly kimondhatatlanul édes érzés fogja el, hogy lábai szinte belegyökereznek a földbe, szemei az égre tapadnak s ô néma és mozdulatlan marad, mint egy kôszobor. Annyira belemerül a kegyelem édességének élvezésébe s az isteni szeretet lángja annyira át meg átfűti egész lényét, hogy saját szavai szerint még azt sem érezné, ha ott mindjárt ízekre darabolnák. Társai csodálkozva tekintenek rá. Komolyságának és magába mélyedésének okát nem értik s nincsenek is olyan hangulatban, hogy meg tudnák érteni. Ezért tréfára akarják fordítani a dolgot. ,,Hej Francesco -- kiáltja az egyik -- mit állsz itt, talán bizony házasodásra gondolsz?'' ,,Igen -- feleli ô komolyan -- már van menyasszonyom is, olyan szép, elôkelô és gazdag, aminôt ti még nem láttatok.'' Szavait harsogó gúnykacaj követi. De ô egy pillanatra sem jön ki sodrából. Harag helyett mélységes alázat kel szívében. Mert e percben, tivornyázó társaitól körülvéve, még világosabban látja eddigi élete hiábavalóságát és még parancsolóbban érzi a haladéktalan javulás szükségességét. De bármily világosan látja Francesco az új útra térés szükségességét, nagy idô telik bele, míg rátalál az igazi ösvényre. A világtól való elszakadásra a bizonytalan tapogatózás hosszú évei következnek. A jövôn borongó köd csak lassan és fokozatokban szakad föl, hogy a végén minden vakító napfényben álljon. Egyelôre legfeltűnôbb változás, hogy egészen visszahúzódik a világtól. Barátai társaságát amaz emlékezetes lakoma óta gondosan kerüli. Annál szívesebben keresi az Úrét. Bensô ösztöne minduntalan a templomba vezeti, hogy forró imádságban tárja föl lelkét Isten elôtt. A templomon kívül legörömestebb egy nem messze fekvô magános barlangban idôzik, ahol senkitôl nem zavartatva, nyugodtan sirathatja ifjúsága bűneit. Imádság és vezeklés: e kettô közt megosztva múlnak ezentúl napjai. Ezeken kívül még egy kedves foglalkozása, bízvást mondhatjuk, szenvedélye van: a szegények támogatása. Az alamizsnaosztást eddig sem hanyagolta el, de most valóságos művészetté fejleszti. Ami keze ügyébe esik, mindent odaajándékoz: szükség esetén még a ruháját is. Akárhányszor megesik vele, hogy köpenyét darabokra vágja, csakhogy minden szegénynek tudjon adni valamit. Ha már nincs mást mit adnia, az ingét húzza le s azzal igyekszik enyhíteni a nyomort. Amit félig gyermekfôvel megfogadott, azt most ím emberül teljesíti: senkit sem bocsát el alamizsna nélkül. Szereteténél csak leleményessége nagyobb. Mikor egyszer anyjával csak ketten ebédelnek otthon, annyi kenyeret halmoz az asztalra, amennyi egy népes családnak is untig elegendô volna s mikor anyja ennek okát tudakolja, mosolyogva feleli: ,,Anyám, ez a szegényeké lesz.'' A szegénység nagyrabecsülése és a szegények iránt érzett szeretet napról-napra növekszik szívében. Már nem éri be a puszta alamizsnaosztással, hanem maga is szegénnyé akar lenni, hogy legalább ideig-óráig érezze a szegénység terhét. Erre jó alkalmul kínálkozik neki egy római zarándoklat, melyet valószínűleg búcsúnyerés céljából végez. Az örök városba érve, nagy buzgósággal és bensô áhítattal járul szent Péter apostol sírjához, hosszasan imádkozik elôtte s a végén összes pénzét oltárára teszi alamizsnaként. Azután hirtelen fölkel, a templom elôcsarnokában tolongó koldusok közé siet és a legrongyosabbat arra kéri közülök, hogy cseréljen vele néhány órára ruhát. A különös csere ott mindjárt meg is történik. Francesco finom öltözéke helyett kolduscondrát ölt magára, odaül a templom lépcsôjére és kéregetni kezd, még pedig francia nyelven, ami nála mindig a hatványozott boldogságnak és bensô megelégedésnek a jele. Van is oka megelégedettnek lenni önmagával. Mert íme az elsô nagy ütközetben döntô gyôzelmet arat. A világfi hiúságát, mely épen a fényűzô öltözködésben nyilvánul legszembetűnôbben, egyszer s mindenkorra lebírja magában. A Szegénység úrnô, a Domina Paupertas leendô lovagja -- Bossuet szép kifejezésével élve -- kiállja ama nemes szegénység próbáját, melynek szolgálatára az isteni Mester elhívta. Az elsô gyôzelmet csakhamar követi a második: a szegények legszegényebbjeivel, a bélpoklosokkal való megbarátkozás. Ismeretes, hogy a bélpoklosság a középkor folyamán, különösen a keresztes hadjáratok idejében Európában is nagy mértékben el van terjedve. Párizsi Máté XIII. századi angol bencés történetíró 19.000-re teszi a korában fennálló lazaretumok vagyis azon kórházak számát, melyeket egyenesen a bélpoklosok befogadására állít az irgalmas felebaráti szeretet. A szegény bélpoklosok élete, bár az egyház nagy szeretettel karolja fel ügyöket: külön törvényekkel szabályozza társadalmi helyzetöket, gondoskodik ellátásukról és mint kiválóan, érdemszerzô cselekedetet ajánlja híveinek a velök való bajlódást, a lehetô legszomorúbb. Az egészségesek társadalmából kirekesztve, állandóan egymás társaságára utalva és egymás undok fekélyeit látva tengôdnek éveken, sokszor évtizedeken át. Egészséges ember irtózva fordul el tôlük s ijedten menekül elôlük. Világfi korában Francesco sem bírja elviselni látásukat. Attól fél, hogy megfertôzik. Borzadva gondol rá, hogy esetleg az ô szép arcát és jól ápolt testét is megtámadhatja a rettenetes betegség. Azért ha poklost lát feltűnni, sietve fut elôle és még a neki szánt alamizsnát is csak másod-harmadkézen át meri eljuttatni hozzá. De megtérése után e tekintetben is alapos revízió alá vonja felfogását. A szerencsétlen poklosokban már nem az undorító betegség hordozóit, hanem csupán a nyomor és szenvedés szánalomra méltó áldozatait s az élet hajótöröttjeit látja, kiket annál nagyobb szeretettel kell magához ölelnie, mivel az emberek nagy többsége undorodik tôlük. Felbuzdulása szent hevületében fölteszi magában, hogy valamennyi szegénye közül a poklosokhoz lesz legtöbb irgalommal. De ez egyelôre csak szívének és eszének sugallata, emberi természete még kétségbeesetten küzd ellene. Különösen szagló érzéke lázong; semmiképpen sem bírja elviselni a fekélyek bűzét. De Francesco nem enged. Egy hôsies eltökéléssel, mely a legbátrabb lovagnak is becsületére válnék, egyszer s mindenkorra leküzdi természetes undorát. Mikor ugyanis egyszer kint lovagoltában egy poklosra bukkan, menekülés helyett egyenesen odamegy hozzá, megáll elôtte, egy pillanat alatt leszökik lováról s a meglepett beteg keze után nyúl. Ez alamizsna reményében készségesen nyújtja feléje tenyerét, mire Francesco hirtelen lehajol és egy forró csókot lehel rá. Gyôzelme ezúttal is teljes. Természetes undorodása egyszerre ködbe foszlik s helyén a vigasztalás kimondhatatlan édessége fakad. A jó assisi polgárok nemsokára csodálkozva látják, hogy Pietro di Bernardone fia, ki eddig oly kényes volt külsô szépségére, mindennap hűségesen kilátogat a poklosok közé, bôséges alamizsnát oszt nekik, elbeszélget velök s a végén valamennyinek arcát és kezét megcsókolja. Sôt késôbb már nem éri be ennyivel, hanem orvosukká, ápolójukká és mindenesökké szegôdik. Kimossa és bekötözi sebeiket, rendbe hozza ruhájokat s közben édes vigasztaló igék balzsamával nyugasztalja szívöket. A barátság közötte és betegei között napról-napra bensôbbé válik és csak halálával szakad még. Az elsô találkozás emlékét egész életén át megôrzi és még késôbb is bizonyos büszkeséggel hivatkozik rá. És joggal. Hiszen a legnagyobb gyôzelmet jelenti számára, melyet ember egyáltalában arathat: az önmagán vett gyôzelmet. Végrendeletében nem ok nélkül számítja innét megtérése kezdetét. De bár így a vezeklés és a szegényekkel, fôleg a poklosokkal való foglalatoskodás gazdag tartalommal tölti ki napjait, Francesco úgy érzi, hogy még mindig nem talált rá igazi hivatására. Közbe-közbe kemény csatákat is kell vívnia önmagával. Hiszen huszonnégyéves fiatalságának érett virágában áll, körötte gazdag és sokszínű élet lüktet, elôtte a bűvös szépségű umbriai tájak kifelé csalogató távlatai nyílnak: csoda-e, ha a kétely átfutó felhôje olykor-olykor árnyékba vonja egyébként rendületlen lelki derűjét? Csoda-e, ha hébe- hóba fölvetôdik elôtte a kínzó kérdés: ,,Nem jobb volna-e még idejekorán visszatérni a másik útra, mely Apuliába s azontúl hadi dicsôségre, lovagságra s esetleg fejedelemségre vezet?'' De mindez csak olyan, mint a könnyű bárányfelhô: feltűnik s a következô percben már tovafut és a vergôdô lelket ismét a kegyelem bizonyosságának plein air-je ragyogja be. Francesco minden diadalmas erôpróba után annál nagyobb buzgósággal kéri az Urat igazi akaratának kinyilvánítására. E küzdelmes napokban sokat van együtt egy bizalmas barátjával, úgy látszik, az egyetlennel, aki hű maradt hozzá s aki elôtt szívesen és tartózkodás nélkül tárja föl bensejét. Csaknem naponként együtt járja vele Assisi környékét: az erdôket, ligeteket, mezôket, hegyeket, völgyeket s közben sokat beszél neki egy nagy és titokzatos kincsleletrôl, melyet ím most meg akar keresni és birtokába venni. Barátja nem érti a példázatot, valódi kincsre gondol s ezért szívesen követi mindenüvé. Akárhányszor órák hosszat is elvár rá, mialatt ô kedves barlangjában térdre borulva könyörög újabb kinyilatkoztatásért vagy mellét verve, bánkódik bűnein vagy egész erejét összeszedve, csatázik a feltolakodó csábító gondolatok ellen. Csak azon csodálkozik, hogy Francesco egyszer egészen összetörve lép ki a barlangból (ita erat labore confectus, ut alius intrans, alius exiens videretur), máskor meg olyan vidámnak látszik, hogy nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze tôle: ,,Talán bizony házasodni készülsz, Francesco?'' De kérdésére Francesco titokzatos mosollyal megint csak azt feleli, amit az utolsó lakoma éjjelén: ,,Igen, házasodni szándékozom. Olyan szép és elôkelô menyasszonyom lesz, amilyent ti még nem is láttatok; szebb és bölcsebb lesz mindenkinél.'' Az Úr végre megszánja hű szolgája vergôdését, meghallgatja buzgó könyörgését és egy újabb ujjmutatással megint közelebb segíti valódi hivatásához. A nagy esemény a San Damiano-templomban játszódik le. E kicsiny és akkoriban egészen elhanyagolt, düledezô állapotban levô templomocska a város alatt a Monte Subasio lábánál, de mégis valamivel a környezô lapály fölé emelkedve épült. Francesco két okból szeret idejárni imádkozni: 1. mert a templom egészen el van rejtve a környezô olajfaligetben és a reáboruló ciprusok közt és 2. mert oltárán egy remekművű bizánci stílusú feszület áll, mely meglepô élethűséggel ábrázolja az Üdvözítôt (jelenleg az assisi S. Chiara-templomban ôrzik). Sokszor borul oda e feszület elé és sokszor könyörög forró könnyhullatás közt a megfeszített Istenemberhez, hogy közölje vele végleges akaratát. Ama nevezetes napon is így tesz. Egészen beletemetkezik az imádságba, mikor egyszerre csak nevét hallja. A Megfeszített beszél hozzá ilyképen: ,,Francesco menj, építsd föl hajlékomat, mely, mint látod, majdnem egészen romokban hever.'' Francesco elôször megretten a hang hallatára. De mikor meggyôzôdik róla, hogy az Úr szól hozzája, nyugalma visszatér és készséggel feleli: ,,Szívesen megteszem, Uram.'' A felszólítás annyira világos és határozott, hogy egy pillanatra sem jut eszébe habozni. Az Úr nyilvánvalóan a romladozó San Damiano helyreállítását kívánja tôle, hogy ismét méltó keretéül szolgáljon a szent keresztnek, melyen érettünk meghalni kegyeskedett. Ez a tudat nagy megnyugvással tölti el. Íme az Úr végtelen jóságában maga ereszkedett le hozzá és maga jelentette ki neki mit kíván tôle. Impulzív természete azonnal cselekvésre készti. Egy percet sem akar késni a fölülrôl nyert parancs teljesítésével. Ezért hálaadása végeztével azonnal odasiet don Pietrohoz, a templomocska lelkészéhez, kit már korábbi látogatásaiból ismer s átadja neki minden pénzét azzal a meghagyással, hogy szerezzen rajta a feszület elé örök mécsest és olajat. Egyúttal megígéri neki, hogy továbbra is gondoskodni fog a szükséges összegek folyósításáról. De ezzel korántsem merül ki buzgalma. Hiszen természete nem tűr félmunkát. Bármibe kezd, egész szívvel és egész odaadással végzi. Hát még amirôl azt hiszi, hogy Istentôl rárótt kötelesség! A kijelentés óta minden gondolata a kicsiny templom körül szállong; mindegyre azon évôdik, hogy emelhetné ki romlott állapotából és hogyan tehetné újból méltó hajlékává a megfeszített Üdvözítônek, aki ím annyi jóságot és leereszkedést tanúsított hozzája. Azt látja, hogy apró alamizsnákkal nem sokra megy. A templom rendbehozatala nagyobb összeget kíván. De honnét teremtse ezt elô? Rövid töprengés után cselekvésre szánja el magát. Emberi tekintetek nem feszélyezik. Hiszen mióta az örökkévalóság irányába állította be életét, megszokta, hogy csak azt kérdezze magától, mi válik nagyobb dicsôségére Istennek? Most is így tesz. Buzgalma hevében lovát megrakja a legdrágább kelmékkel, azután átmegy Folignóba, ott a ruhát és lovat potom áron eladja az elsô eléje kerülô kereskedônek s a kapott pénzzel egyenesen San Damianóhoz siet. Itt a jó don Pietro nem csekély megrökönyödéssel hallja a különös vásár történetét. A pénzt semmi áron nem akarja elfogadni; nemcsak azért, mert félt Pietro di Bernardone haragjától, hanem azért sem, mert nem bízik eléggé Francesco állhatatosságában. Mert bármily csodálatosnak találja megtérése történetét, bármily mélynek és igaznak látja buzgalmát, a tivornyázó Francesco túlcsapongó életkedvének és szertelenségeinek emléke még oly élénken él lelkében, hogy nem tudja elhinni, hogy mostani elhatározása és életiránya tényleg végleges. Hosszas kérésre is csak annyit enged meg tehát neki, hogy egy idôre ott maradhasson nála. A pénzt azonban a leghatározottabban visszautasítja. Francescót ez is boldoggá teszi. Hálás szavakkal megköszöni a pap jóságát, a pénzt pedig, mely most már semmi értékkel nem bír szemében, mint valami apró haszontalanságot az egyik ablakmélyedésbe dobja. Ezentúl még nagyobb buzgósággal folytatja megszokott erénygyakorlatait és még nagyobb szeretettel fonja körül szerencsétlen poklos barátait. De a san damianói boldog idillnek nagyon hamar, talán már néhány nap múlva vége szakad. A fiatal aszkétára, aki olyan lovagias bátorsággal szállott szembe a világgal s olyan heroikus elszántsággal diadalmaskodott önmagán, még egy nehéz, minden eddiginél nehezebb küzdelem vár. A világ után el kell szakadnia azoktól is, kikhez a természet szava és a szív szeretete fűzi. Pietro di Bernardone valószínűleg már eddig is rossz szemmel nézte fia különös viselkedését, de nagy elfoglaltsága, talán hosszabb külföldi utazása miatt nem tudta eléggé figyelemmel kísérni. A folignoi vásár és a San Damianóba való visszavonulás azonban végleg elszakítják türelmének fonalát. Mint apa és mint üzletember egyaránt rászedettnek, megcsalottnak érzi magát. Pedig mennyi reményt fűzött egykor fiához! Azt hitte, hogy nagy ember, talán Assisi elsô polgára lesz belôle. Ezért nézett el, ezért bocsátott meg neki olyan sokat. Elnézte szertelen költekezését, fiatalos mulatozásait s lovagi kedvteléseit, sôt amiben csak tehette, még kezére járt neki. Úgy járatta, mint egy született herceget, olvasatlanul adta neki a pénzt és engedte, hogy az üzletet mellékesnek tekintse, idônként egészen elhanyagolja. És íme mi lett engedékenységének eredménye! Francesco minden komoly ok nélkül föladta az apuliai tervet s vele a lovaggá levés szándékát, melybe pedig annyi rengeteg pénzt ölt bele; hazatért s itthon immár hónapok óta naplopással, kószálással és koldusokkal meg bélpoklosokkal való barátkozással tölti idejét. Az üzletnek feléje sem néz. Pedig az ô öregedô vállainak bizony jól esnék már egy kis teherkönnyítés. De az a hálátlan rossz fiú nem gondol erre. Lovagi álmainak széttépése után most üzleti reményeit is sárba tapossa. Íme ôsz fejjel meg kellett érnie, hogy az ô becézett, dédelgetett szemefénye hóbortos csavargó lett, dicsôség helyett szégyene családjának, öröm és büszkeség helyett gyalázata atyjának. Ez a gondolat mérhetetlen keserűséggel és dühös haraggal tölti el az öreg kereskedô lelkét. Elhatározza, hogy még egyszer megpróbál beszélni fiával. Egy napon tehát néhány barátja és szomszédja kíséretében S. Damiano felé indul. De Francescót jóakarói még idejében értesítik jövetelérôl és dühös szándékáról. A szegény, gyötrôdô lelkű ifjút egészen lesújtja a hír. Bátorsága elhagyja. Aki olyan könnyű szerrel diadalmaskodott önmagán és a világon, most nem érzi magát elég erôsnek arra, hogy szembeszálljon atyjával. Nem várja be tehát érkezését, hanem elbújik egy barlangban, amelyet már korábban alkalmas búvóhelynek ismert föl. Egy teljes hónapig rejtôzik itt, mialatt a szülôi ház egy jószívű cselédje gondoskodik táplálásáról. Az egész idôt buzgó imádságban, böjtben és szomorú könnyhullatásban tölti. Erôért és kitartásért könyörög Istenhez. És az Úr ismét megkönyörül rajta. Bátorságot és vidámságot önt szívébe. Francesco egyszerre tudatára eszmél, hogy Krisztus lovagjához úgy illik, hogy maga keresse a megaláztatást és üldözést s vidám arccal fogadja a meg nem érdemelt szidalmakat. E felismerés nagylelkű elhatározást érlel szívében. Azonnal felkészülôdik és fényes nappal a városba indul. Megjelenése nagy feltűnést kelt Assisi utcáin. Amerre elhalad, mindenütt összecsôdülnek az emberek és ujjal mutatnak rá: ,Íme nézzétek, mi lett a dúsgazdag Pietro di Bernardone nagyratörô fiából.'' Mások nem akarnak hinni tulajdon szemöknek; nem akarják elhinni, hogy ez a lesoványodott, beesett arcú, kisírt szemű, csapzott hajú és rongyos ruhájú koldus azonos volna az assisi fiatalság vidám kedvű vezérével. Hogyan változhatott meg ennyire? Talán megbolondult? Az utcai gyerkôcök mindjárt rá is gyújtanak: Pazzo! Pazzo! (Bolond! Bolond!) s utána tódulnak Francescónak és sárral meg kôvel kezdik dobálni. A rossz példa ragadós. A felnôttek, köztük nem egy régi jó barátja, készségesen utánozzák a vásott gyerkôcöket és szintén dobálni kezdik. Francesco egy vértanú türelmével fogadja a bántalmakat. Angyali szelídségtôl és alázattól sugárzó arccal lépdel szidalmazói között és még gyávasággal vádolja magát, amiért eddig elhanyagolta az érdemszerzésnek e kitűnô eszközét. Az utcai csôdület és zaj egyre növekszik. Utoljára Pietro is figyelmessé lesz rá boltjában. A nagy hangzavarból is kihallja fiának nevét. Mintha csak viperacsípés érte volna, azonnal felugrik és néhány hatalmas ugrással az utcán terem. De az eléje táruló látvány nem hogy könyörületre indítaná, ellenkezôleg végsôkig fokozza haragját és elkeseredését. Fia meghurcoltatásából csak saját gyalázatát és családja szégyenét érzi ki. A legendaíró szerint, mint ragadozó farkas a bárányra, úgy veti magát Francescóra és sűrű ütlegek között házába vonszolja. Odahaza azután erôsen megkötözve, egy sötét odúba taszítja, melynek ajtaját gondosan bezárja. Pietro el van tökélve, hogy minden eszközzel kiveri fia fejébôl ,,különc eszméit.'' Próbálja szép szóval, próbálja keserű szemrehányásokkal és durva szitkokkal, próbálja ütlegekkel. De mindhiába. Francesco rendületlenül kitart hivatása mellett és magában nem gyôz eleget hálálkodni Istennek, amiért alkalmat adott neki az igazságért szenvedni. Alázatosságával és béketűrésével azonban még jobban maga ellen ingerli atyját, aki állhatatosságában nem akar többet látni makacs önfejűségnél, melyet neki mindenáron meg kell törnie. De a Gondviselés másként intézi a dolgok folyását. Pietrónak sürgôs üzleti ügyben néhány napra el kell utaznia. Távollétében feleségére bízza a fogoly ôrizetét. A jóságos Pica asszony azonban nem akarja a börtönôr szerepét játszani fia mellett, kit a történtek után is az anyai szív csalhatatlan ösztönével és olthatatlan szeretetével szeret. Miután látja, hogy Francesco szándéka megmásíthatatlan, feloldja kötelékeit és egy utolsó öleléssel útjára bocsátja. Francesco azonnal barátjához, don Pietróhoz s innét a san damianoi feszület elé siet, hogy kellô módon lerója háláját a reámért megpróbáltatásért. De a közben hazatért Pietro nem akarja annyiba hagyni a dolgot. Feleségének kemény szemrehányásokat tesz engedékenysége miatt, azután San Damiano felé indul, hogy még egy kísérletet tegyen fiával. Legalább arra szeretné rábírni, hogy távozzék a környékrôl s dôreségeivel ne hozzon több szégyent reá és családjára. Francesco azonban sem kérésre, sem fenyegetésre nem hajlandó ezt megtenni. Állhatatosan megmarad amellett, hogy neki Istentôl parancsolt kötelessége a düledezô templomocska rendbehozataláról gondoskodni s hivatásáért kész mindent elszenvedni. Pietrónak be kell látnia, hogy ezen az úton nem ér célt. Ezért újból taktikát változtat. Mivel azt hiszi, hogy Francesco a Folignóban kapott pénzzel akarja eltartását biztosítani, jogtalan eltulajdonítás címén panaszt emel ellene a városi tanácsnál. A tanács nem szívesen ártja magát bele a kényes ügybe, de mivel Pietro a legtekintélyesebb polgárok egyike -- reipublicae benefactor et provisor, mint a krónika mondja -- nem térhet ki elôle. Annak rendje és módja szerint megidézi tehát Francescót a tárgyalásra. De Francesco azzal utasítja el a hozzáküldött törvényszolgát, hogy ô mint remete, csak egyházi törvényszék elôtt köteles megjelenni. A tanács teljesen helytállónak találja az érvelést, sietve megállapítja saját illetéktelenségét és Pietrót elutasítja panaszával. Titokban még örül, hogy ilyen könnyűszerrel szabadult kínos helyzetébôl. De a megátalkodott szívű atya még most sem hagy fel fia zaklatásával. A tanácsból egyenesen Don Guido Secundi püspök elé siet s nála is panaszt emel a ruha és a ló árának eltulajdonítása miatt. A jó püspök, aki már korábbról figyelemmel kíséri Francesco viselkedését, azonnal maga elé hívatja az ifjú remetét és értésére adja neki, hogy a Folignóban szerzett pénzt okvetlenül vissza kell adnia atyjának. Francesco annál örömestebb hajlandó ezt megtenni, mivel a pénz úgy sem bír már reá nézve semmi értékkel. Azonnal elôkeresi tehát az ablakmélyedésbôl, ahová annak idején dobta és a tárgyalásra kitűzött napon megjelenik vele a Piazza di Santa Marián, ahol a püspöki palota áll s ahol atyjával már meglehetôsen nagy tömeg vár rája. Nemsokára megjelenik a püspök is, elfoglalja bírói székét s felszólítja Francescót, hogy adja vissza a pénzt. ,,Igen, uram -- feleli ez -- szívesen visszaadom, sôt nemcsak a pénzt, hanem ruhámat is.'' E szavakkal hirtelen feláll, elsiet az egyik hátsó szobába s a következô percben egy vezeklô öv kivételével egészen mezítelenül lép újra a meglepett gyülekezet elé; a nagy némaságban odajárul atyja elé s a pénzzel együtt ruháit is lábaihoz teszi, miközben hangos szóval kiáltja: ,,Halljátok és értsétek meg jól. Idáig Pietro di Bernardonét neveztem atyámnak, de ezentúl az Úrnak akarok szolgálni. Ezért nemcsak a pénzt adom vissza neki, mely miatt aggályoskodik, hanem ruháimat és mindenemet is, amit tôle kaptam. Ezentúl már nem ezt mondom: Atyám, Pietro di Bernardone, hanem egyedül ezt: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben.'' A váratlan jelenet rendkívül mély hatást gyakorol a jelenlevôkre. Sokan sírnak a meghatottságtól. Guido püspök szemében is könny rengedez. Szó nélkül fölkel bírói székébôl, odamegy a felindultságtól remegô Francescóhoz, keblére öleli és bô palástjával befödözi mezítelenségét. Csak Pietro nem indul meg. A keserűség és csalódottság érzése annyira elhatalmasodik szívén, hogy miattok nem hallja a vér szavát. Sötét és komor arccal felszedi a lábaihoz rakott tárgyakat s az engesztelôdés egyetlen szava nélkül otthagyja hôssé, világhíres lovagoknál nagyobb hôssé magasztosult fiát. Lassankint a tömeg is szétoszlik. Francesco magára marad a püspökkel, aki most egy régi köpenyt kerít elô számára és azzal bocsátja útnak pártfogoltját. De az elôbb oltott mésszel egy nagy keresztet mázol az ócska ruhadarabra és úgy vág neki az új életnek, mely immár a madarak szabad és gondtalan élete (1207. április). Szívét végtelen boldogság tölti el. Oly könnyűnek és függetlennek érzi magát, hogy szinte röpülni szeretne. Hiszen most már semmi sem fűzi a mulandó világhoz. A hívságok, gondok és nagyratörô vágyak réges- régen tovaszálltak szívébôl és íme most a vérség kötelékei is megszakadtak. Most már csak egy gondolata, egy vágya van: híven szolgálni az Úrnak, aki oly kegyes volt ôt külön meghívni szolgálatára. A bensejét feszítô öröm és hála dalba kívánkozik ajakán. Amint az ébredô természet ezernyi-ezer szépsége között haladva, mind messzebbre hagyja maga mögött szülôvárosát, egymás után zendít rá az emlékezetében zsongó francia lovagi dalokra s üde hangjával túlharsogja az erdô dalosait. Annyira belemerül a dalolásba, hogy a körötte settenkedô marcona rablókat csak akkor veszi észre, mikor már minden oldalról elállják útját és durván rárivallnak: ,,Ki vagy?'' Aki azonban mindenrôl lemondott, annak nincs oka útonállóktól rettegni. ,,A nagy király heroldja vagyok. Mi közötök hozzá?'' -- feleli bátran. A rablókat bántja az önérzetes válasz. Ha már kincsvágyukat nem elégíthetik ki, legalább bosszújokat akarják tölteni. Megragadják Francescót, kigöngyölítik köpenyébôl és sűrű ütlegek kíséretében egy hóval telt mély árokba taszítják. ,,Így, nyugodj itt, te paraszt hírnöke Istennek'' -- kiáltják csúfondárosan és tovább állnak. Francesco kedvét azonban legkevésbé sem zavarja ez a kellemetlen intermezzo. Mihelyt nagy üggyel-bajjal kiküzdi magát az árokból, csak annál vidámabban harsogja a Mindenható dicséretét. Így halad tovább az új élet vándora. A tegnap búja és a holnap gondja nem bántja. Csak a ma örömét és derűjét élvezi. Meg-megáll, elgyönyörködik a természet nyiladozásában, hallgatja az ébredô erôk titokzatos zümmögését, majd meg versenyre kel a dalos madarakkal. Útját elsô ízben egy bencés kolostornál -- hagyomány szerint a Santa Maria della Roccánál -- szakítja meg. Mivel azonban kuktai szolgálatát nagyon szűk marokkal jutalmazzák, már néhány nap múlva tovább indul Gubbio felé, ahol egy régi barátja azzal teszi boldoggá, hogy megszerez számára mindent, amire egy remetének szüksége van: a rövidszabású remeteöltönyt a hozzátartozó bôrövvel, egy pár sarut és az elmaradhatatlan vándorbotot. Most már igazán semmi sem hiányzik boldogságából. Nem is idôzik sokáig Gubbióban. Néhány szeretetteljes és áldásos hét után, melyet egészen a poklosoknak szentel, visszaindul Assisiba. Hívja a kedves San Damiano-templom, melynek kijavítását mindenekfölött való kötelességének érzi. Miután don Pietróval alaposan megbeszéli a dolgot s a püspök tanácsát is kikéri, tettrevágyó természetének egész hevével a kivitelre veti magát. Mindenekelôtt a szükséges anyagot, a követ és meszet akarja összegyűjteni. E célból sorra járja a város utcáit és tereit, elénekel egy-egy dalt s a végén a megfeszített Üdvözítô iránti szeretetbôl adakozásra szólítja fel a körülállókat. Szavai rendszerint egyszerűek, de szívhez szólók. Rendszerint ezt mondja: ,,Aki egy követ ad, egyszeres jutalomban részesül, aki kettôt, kétszeresben, aki hármat, háromszorosban.'' Sokan nevetnek rajta, mert még mindig eszelôsnek nézik. Mások ellenben könnyekig meghatódnak mélységes hitén és buzgóságán s készséggel szolgálnak neki, amire szüksége van. Így megy ez napról-napra. Sôt késôbb már ezt is kevésnek találja az önmegtagadásból. Mivel tapasztalja, hogy barátja, a jó don Pietro szegénységétôl telhetôleg a legjobb ételekkel igyekszik neki kedveskedni, komoly lelkiismereti aggályai támadnak, vajon nem jut-e így ellenkezésbe a szent szegénységgel, melynek követésére vállalkozott, nem lesz-e hűtlenné isteni Mesteréhez, kinek nyomába szegôdött. Rendes szokásához híven, most sem habozik sokáig. Mivel úgy találja, hogy igazán szegénynek csak az mondható, aki napról-napra kéregetéssel teremti elô élelmét, koldulásra adja magát. Hamarjában kerít egy tányért és amikor elérkezik az ebéd ideje, ajtóról-ajtóra járva, minden házhoz bekopogtat és Isten nevében alamizsnát kér. Legtöbb helyütt adnak is neki valamit: itt egy-két kanál levest, ott egy darabka húst, emitt néhány levél salátát és így tovább. Így természetesen a legfantasztikusabb ételkeverék gyűl össze tányérján, mely elsô látásra szinte leküzdhetetlen undorral tölti el. De amint megízleli, undora egyszerre kibeszélhetetlen édességre válik. Mert a szeretet -- Celanói Tamás szép szava szerint -- mindent megenyhít és minden keserűt megédesít. Az elsô siker a vállalkozás folytatására buzdítja Francescót. Csakhamar állandó vendége lesz az utcának és kizárólag koldulással szerzi meg betevô falatját. Közben természetesen többször találkozik atyjával is, akit még jobban elkeserít fiának újabb ,,dôresége.'' Nem tud mellette elmenni anélkül, hogy durva szidalmakkal ne illetné. Francesco szeretettôl izzó és szeretet után sóvárgó szívét mélyen sebzi ez a meg nem érdemelt durva bánásmód. De sajátos leleményességével csakhamar megtalálja ennek ellenszerét is. Egy Albert nevű öreg koldusnak megígéri, hogy minden alamizsnáját megosztja vele, ha ennek fejében, valahányszor szitkozódó atyjával találkozik, áldását adja reá. És tényleg ettôl kezdve kettesben róják Assisi utcáit. Francesco, mihelyt feltűnik Pietro alakja, azonnal odaborul agg társa lábához s így szól hozzá: ,,Áldj meg engem, atyám.'' De az elkeseredett kereskedô haragját ez sem hűti le. Ezután is szitok kél ajkán, valahányszor hiú reményeinek széttépôjével találkozik. Ezalatt a San Damianónál annyi anyag gyűl össze, hogy munkához lehet látni. Francesco nem is késik vele. Megragadja a vakoló kanalat és lelkes énekszó mellett hozzálát a falakon mutatkozó hézagok pótlásához. Idôvel munkatársai is akadnak. Hiszen soha sincs hiány bámész emberekben, kiket a merô kíváncsiság hoz ki a városból. Látni akarják, hogyan dolgozik a dúsgazdag ifjúból lett különös koldus. Francesco, mihelyt észrevesz egy ilyen kíváncsiskodót, mindjárt rákiált: ,,Jer kedvesem, segíts újból felépíteni szent Dömjén templomát.'' És legtöbben meg is teszik. Így aránylag gyorsan halad a munka. Nem telik bele egy esztendô és San Damiano egészen megújhodva, megszépülve áll a bámuló assisiek elôtt. Francesco, aki még mindig betűszerinti értelemben veszi az Üdvözítô hozzáintézett szavait, most másfelé fordítja tekintetét. Természetesnek találja, hogy miután az egyik templommal végzett, másikra kerítse a sort. Választása a bencések tulajdonában levô San Pietro-templomra esik, melynek eredetét egészen Umbria apostoláig, Szent Crispoldusig viszi vissza a hagyomány. Péter apát támogatásával ezt is rövidesen rendbe hozza. Építô buzgalmában most a monte subasói apátsághoz tartozó kicsiny Santa Maria degli Angeli vagy más néven Porziuncola-kápolnát veszi sorra, melyet állítólag Szentföldrôl visszatért zarándokok építettek 352--357 táján s mely mint kegyhely, különösen nagy tiszteletben áll az assisiek elôtt. Meddig dolgozik ezen két utóbbi templomon, nem tudjuk. Amennyiben azonban a források gyér idôjelöléseibôl kivehetô, az egész templomépítô korszakot nem tehetjük többre egy és háromnegyed esztendônél (1207. májustól 1209. februárig). Már ebbôl következik, hogy Francesco építô tevékenységét csak javításnak, restaurálásnak foghatjuk fel. Celanói Tamás világosan mondja: ,,Azután hajlékot épít Istennek; de nem kísérti meg újjáépíteni, hanem csupán kijavítja a régit, rendbe hozza az omladozót; nem hányja fel a fundamentumot, hanem föléje épít.'' Ez természetes is. Nagyobbszerű építészeti feladatok megoldásához, pl. új részletek építéséhez, Francescónak sem ereje, sem anyagi tehetsége, sem pedig -- s ez a leglényegesebb -- megfelelô technikai ismerete nincsen. De azért munkája így is bámulatot érdemel. Nem egészen két esztendô alatt úgyszólván a semmibôl restaurálni és legalább bensôleg egészen fölfrissíteni három templomot, olyan óriási teljesítmény, melyet csak Francesco lángbuzgalma és minden akadályon diadalmaskodó erôs akarata magyaráz meg. ======================================================================== III. A hivatás fölismerése (1209--1210) Miután a Santa Maria degli Angeli restaurálásával is elkészül, Francesco lelkén ismét bizonyos nyugtalanság vesz erôt. Kétségei támadnak, hátha nem helyes irányban keresi az Úr akaratát. A san damianói feszület elôtt nyert bizonyosság, mely eddig legfôbb erôssége és munkakedvének leghathatósabb élesztôje volt, hirtelen szétfoszlik s helyén újra gyötrô bizonytalanság ver gyökeret. Mihez kezdjen most? Három után belefogjon-e a negyedik, ötödik stb. templom javításába? Vagy talán jobb volna, ha mint remete, egészen jámbor szemlélôdésre adná magát? De mi lesz akkor a nagy tettekkel, az Úr dicsôségét célzó világhíres erôpróbákkal, melyekre hivatottnak érzi magát? Ilyen és hasonló kérdések egyre gyakrabban vetôdnek föl a buzgó restaurátor lelkében. Ám a bizonytalanság érzése csak múlólag fodrozza fel lelkének derűs nyugalmát. Istenbe vetett hite mihamar föléje kerül aggályoskodásának. Erôsen hiszi, hogy az Úr, aki eddig oly kegyes és leereszkedô volt hozzá és oly csodálatos módon közölte vele akaratát, most is segítségére fog jönni. Csak annál buzgóbban imádkozik tehát és annál gyakrabban keresi föl a Porziuncolát, melyet javítás közben különösképpen megkedvel. Kérésére a jó don Pietro is gyakorta átjön, hogy a kora reggeli órákban misét mondjon számára. Ilyenkor semennyiért nem engedné, hogy az oltárnál más segédkezzék. 1209. február 24-én, Mátyás apostol ünnepén is így történik. A pap az evangéliumhoz ér s olvasni kezdi az apostolok küldetésére vonatkozó ismeretes szavakat: ,,Elmenvén pedig hirdessétek, mondván: Hogy elközelgetett mennyeknek országa. Betegeket gyógyítsatok, halottakat támasszatok fel, poklosokat tisztítsatok, ördögöket űzzetek ki; ingyen vettétek, ingyen adjátok. Ne legyen aranyotok, se ezüstötök, se pénzetek övetekben, se táskátok az úton, se két köntöstök, se sarutok, se bototok, mert méltó a munkás az ô bérére... Bemenvén pedig a házba, köszönjetek be, mondván: Békesség e háznak'' (Mt 10,7--14). Francesco tágra nyílt szemekkel hallgatja a fönséges igéket. Minden szó kinyilatkoztatásként zuhog a lelkére. Alig várja, hogy vége legyen a misének. Akkor újra elmagyaráztatja magának a hallottakat. Egész lénye remeg a boldog felindulástól s arcán az öröm pírja hajnallik. Nem bír tovább uralkodni magán. Elragadtatott boldogságában hangosan felujjong: ,,Ez az, amit én akarok, ez az, amit én keresek, ez az, amit én teljes szívembôl tenni kívánok.'' Igen, ez felel meg az ô egyéniségének: mindenben hajszálnyi pontossággal követni az evangéliumi programmot, mindenben hűségesen utána másolni a krisztusi és az apostoli életet. Úgy érzi, hogy csak most ismerte meg igazi hivatását. Késedelem nélkül hozzá is lát megvalósításához. Mindenekelôtt ruháját igazítja a hallottakhoz. Saruit és botját, mint fölösleges terheket, rögtön félredobja, a derekán viselt övet pedig egy darab kötéllel váltja fel. Hasonlóan remeteöltönyét is egy hamuszürke színű durva zubbonnyal helyettesíti, aminôt akkoriban széltében-hosszában viselnek az Assisi-környéki parasztok. Miután így külsejét pontosan az evangélium betűjéhez szabja, megindul apostoli útjára. Újra megjelenik szülôvárosában, de most már nem köveket és templomi olajat gyűjteni, hanem bűnbánatot és békét hirdetni. Ahol veszteglô vagy együtt dolgozó embereket lát az utcákon, tereken, mezôkön, menten odasiet hozzájok és egyszerű, de mindig szívbôl jövô és szívhez szóló szavakban beszélni kezd nekik a bűnbánattartás, az életjavítás parancsoló szükségességérôl s a külsô és bensô béke igézô szépségérôl. Szava, Celanói Tamás szerint, olyan, mint a perzselô tűz: behatol a szívek rejtekébe és mindenkit csodálkozásra költ. Fô ereje nem a retorikai csillogás, hanem a meggyôzôdés izzó heve és a mindenkinek használni akarás lelkes igyekezete. Beszédét mindig e szavakkal vezeti és rekeszti be: ,,Adjon nektek az Úr békességet.'' Ezzel köszönti a férfiakat és nôket, a szembejövôket és távozókat. És szavának hamarosan visszhangja támad. Sok haragos összebékél ellenfelével, kinek az imént még életére tört. Mások meg ôszinte bűnbánat tartására buzdulnak. Sôt már akadnak olyanok is, akik teljesen szakítani akarnak a világgal és Francesco példájára egészen lelkök üdvösségének gondozására akarják szentelni életöket. Az egykor megvetett, kigúnyolt koldusra most már tisztelettel tekint Assisi apraja-nagyja. Mint a legenda mondja, mindnyájan bámulják erejét, igazságát és hathatósságát szavainak, melyek nem emberi tudományból fakadnak s még a tanultak és tudósok is futnak utána s úgy hallgatják ôt, mint egy más világ hírnökét. Az új apostol szava és példája tehát erôs vonzást gyakorol polgártársaira. Alig múlik el néhány hét s már követôi, tanítványai támadnak, akik mindenben az ô útmutatása szerint akarnak élni. Ezek sorát egy gazdag és tekintélyes kereskedô, korábban talán Francesco barátja és tivornyáinak osztályos társa, Quintavallei Bernát nyitja meg. Az életrajzírók följegyzik róla, hogy megtérésétôl kezdve állandó figyelemmel kíséri Francesco életét; látja, mint lesz puhaságban élô dúsgazdag ifjúból megvetett koldus, látja templomépítô buzgalmát, ôszintén megcsodálja állhatatosságát, épüléssel hallgatja intelmeit és lassankint egészen példájának és heroikus lemondásának varázsa alá kerül. Minél többet érintkezik vele, annál erôsebb vágyat érez szívében példájának követésére. Sabatier találó kifejezésével élve, elfogja ôt a nostalgie de la sainteté, vagyis a többre hivatottságukat érzô nemes lelkek ama vágya, hogy egy gyökeres elhatározással kitépjék magokat a világ ezernyi-ezer apró kötelékébôl s kizárólag az egy szükséges keresésére szenteljék magokat. Sokáig habozik, töpreng, mert az áldozat, melyet hozni készül, igen nagy. De végre mégis megembereli magát. Mint már korábban is többször megtette, egy este ismét magához hívja Francescót éjjeli szállásra, a legenda szerint azért, hogy tulajdon szemeivel szerezzen meggyôzôdést életszentségérôl, valójában pedig azért, hogy az éjszaka áhítatos, gondolatokat ébresztô és érlelô csendjében még egyszer alaposan kibeszélje vele magát. E hosszú és bizalmas beszélgetés, melynek során mindketten tartózkodás nélkül föltárják lelköket, csakugyan tetté érleli Bernát régóta vajúdó szándékát. De még mindig restel nyíltan elôállani vele. Ezért elôször csak allegorikus formában szól róla. ,,Mondd, atyám -- kérdi minden elôzmény nélkül vendégétôl -- ha valaki másnak javait, melyeket hosszú idôn át használt, nem akarja tovább magánál tartani, mit kell velök leghelyesebben tennie?'' ,,Adjon vissza mindent urának, akitôl kapta'' -- feleli a mit sem sejtô Francesco. Erre Bernát végre bevallja igazi szándékát s tanácsot kér arra nézve, miként adhatná vissza legcélszerűbben mindenét Istennek. Francescót nagyon boldoggá teszi ez a kijelentés. Örül neki, hogy Isten ilyen alkalmas munkatársat küld számára a bűnbánat hirdetésére. De mivel magától nem mer határozni ilyen fontos kérdésben, azt ajánlja, hogy reggel menjenek el a S. Niccoló-templomba s mise után háromszor nyittassák föl az evangéliumos könyvet, hogy ily módon megtudják, mi az Isten akarata velök. Úgyis történik. Korán reggel a S. Niccolo felé veszik útjokat. De mire odaérnek, számok Pietro dei Cattani káptalani ügyész és kanonok, egyébként világi ember csatlakozásával, ki Bernáthoz hasonlóan már szintén régóta tervezi életútja megmásítását, háromra emelkedik. A templomba érve legnagyobb buzgósággal hallgatják végig a misét. Utána odamennek a paphoz s megkérik, hogy háromszor lapozza föl elôttük az evageliumos könyvet. És íme elsô fölnyitásra az Üdvözítô eme szavaira esik tekintetök: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, akkor menj, add el, amid vagyon és oszd a szegényeknek és kincsed leszen a mennyben; azután jöjj és kövess engem''(Mt 19,21). Másodízben meg ezt olvassák: ,,És megparancsolá nekik, hogy semmit az útra ne vigyenek, hanem csak egy botot, se táskát, se kenyeret, se pénzt az erszényben'' (Mk 6,8). És végül harmadszor: ,,Ha ki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát és kövessen engem'' (Mt 16,24). ,,Íme, testvéreim -- mondja most már Francesco -- ez a mi életmódunk, ez a mi szabályzatunk, melyet követnünk kell és majdan követniök kell azoknak is, akik hozzánk akarnak csatlakozni. Tehát menjetek és cselekedjetek úgy, ahogyan hallottátok'' (1209. április 15). Bernardo és Pietro nem várnak kétszeri bíztatást. A templomból egyenesen hazasietnek és ami vagyonuk van, mind a szegényeknek osztják. Francesco igazi lelki örömmel vesz részt a szíve szerinti munkában. Odaáll Bernardo mellé a S. Giorgio-templom elé és két kézzel szórja a pénzt, osztogatja a javakat a köréje sereglett szegények közt. Az esetnek hamar híre futamodik és számos nézôje akad. Többek között odavetôdik egy Szilveszter nevű világi pap is, aki valamikor olcsó pénzért téglát adott Francescónak. A szerencsétlen embert megszállja a kapzsiság ördöge. Mikor látja, hogy Francesco mily pazar kézzel osztogatja a pénzt, meg nem tudja állni, hogy oda ne szóljon neki: ,,Még nem fizetted meg egészen azoknak a köveknek az árát, melyeket a templomok javítására vettél tôlem; most, látom, van pénzed, tehát fizess.'' Francesco elcsodálkozik a pap kapzsiságán, de mivel nem akarja kedvét szegni, készségesen odanyújt neki egy marék pénzt. Szilveszter megelégedetten távozik. De útközben bensejében nagy változás megy végbe. Mindegyre arra gondol, hogy íme ez az ifjú mily nagylelkűen elvetett magától mindent, holott ô még deresedô fejjel is rabja a világnak és mulandó hiúságainak. A gondolat annyira belefúrja magát lelkébe, hogy még éjjel álmában sem tud szabadulni tôle. Most már szégyenli kapzsiságát; most már érzi, hogy Francesco világfölényes lelkületével megközelíthetetlen magasságban áll fölötte. Addig-addig évôdik e gondolaton, míg végre Bernardo példájának követésére szánja el magát. Másfél évvel a piazza san giorgiói jelenet után Francesco követôi közé áll s ô lesz az ifjú szerzet elsô miséspap tagja. A példa vonz. Egy héttel Bernardo és Pietro csatlakozása után ismét egy új taggal gyarapodik a kicsiny család. Egy jámbor és igazlelkű assisi ifjú, Egyed, a legenda kedves és szeretetreméltó Frate Egidiója, egy esti beszélgetés alkalmával ámulva hallja rokonaitól és barátaitól két tekintélyes polgártársa megtérésének csodálatos történetét és menten követésökre buzdul. Az isteni szeretet tüze lobbot vet szívében és pillanatok alatt kiégeti belôle a világhoz való ragaszkodás érzését. Elhatározása kivitelével egy percig sem akar késni. Másnap, Szent György vértanú ünnepén (április 23.), mihelyt megvirrad, rögtön a San Giorgióba siet, hogy misét hallgasson és a jó Isten áldását kérje eltökélt új életére. Ájtatossága végeztével, egyenesen a Porziuncola felé indul Francesco fölkeresésére. Mivel azonban útja közepe felén a bélpoklosok kórházánál (San Salvatore delle Pareti) kétfelé válik szét az ösvény, kétségében ismét az Úrhoz fordul tanácsért. Bizalmában nem is csalatkozik, mert alig tér az egyik ösvényre, ím szembetalálja magát az erdôbôl visszatérô Francescóval. Azonnal odaborul lábaihoz és alázatosan kérni kezdi, hogy az Isten szerelméért fogadja fel ôt társául. Francescót mélyen meghatja az ifjú alázatossága és egész lényét átható jámborsága s ezért így szól hozzája: ,,Drágalátos testvérem! Az Úr nagy kitüntetésben részesített téged. Ha a császár Assisiba jönne és itt valamelyik polgárt lovagjává vagy titkos kamarásává akarná tenni, nemde, örülnie kellene ennek? Mennyivel inkább illik vigadnod neked, amiért Isten a szent evangéliumi tökéletesség megtartására lovagjául és kedves szolgájául szemelt ki! Légy tehát határozott és szilárd Isten által kijelölt hivatásodban.'' E szavakkal gyöngéden magához öleli az új testvért, azután odavezeti ahhoz a gallyból és sárból alakított kunyhóhoz, mely éjjente menedéket nyújt nekik a hideg ellen s e szavakkal mutatja be az elôhívott Bernardonak: ,,Íme az Úr egy jó testvért küldött hozzánk. Ezért örvendezzünk mindnyájan az Úrban és lakomázzunk szeretetben.'' Egidiót kimondhatatlan boldogsággal tölti el a szíves testvéri fogadtatás. Boldogságát még fokozza, hogy nyomban rá alkalma nyílik hivatottságának bebizonyítására. Francesco ugyanis mindjárt ebéd után a városba indul vele, hogy a magáéhoz és két társáéhoz hasonló szerzetesi öltönyt szerezzen számára. Útközben egy szegény koldusasszonnyal találkoznak, aki Isten nevében alamizsnát kér tôlük. Francesco egészen zavarba jön; hamarjában nem tudja mivel segítsen a szegény asszonyon. Végre útitársa köpenyére esik tekintete. Szeme egyszerre fölragyog, angyali arccal odafordul Egidiohoz s így szól hozzá: ,,Az Isten szerelmére, drágalátos testvérem, adjuk oda szegénykének ezt a köpenyt.'' És Egidio a vonakodás legkisebb jele nélkül rögtön lekanyarítja válláról a finomszövetű köpenyt és odaadja a koldusasszonynak. Egidio csatlakozása különben nevezetes változást idéz elô a kis társaság életében. Francesco most már elérkezettnek véli az idôt, hogy Assisi határain túlra is kiterjessze apostoli működését. Nyugtalan vándormadárösztöne és nagy tettek, merész lovagi vállalkozások igézetétôl rabul ejtett fantáziája messze tájak felé űzi, hogy ott is hírnöke legyen a nagy királynak, kinek életre-halálra hűséget esküdött. Érzi és tanítványai elôtt minduntalan hangoztatja is, hogy hivatásuk korántsem merül ki saját lelkök üdvösségének biztosításában, hanem ezenfelül igyekezniök kell, hogy szavakkal és még inkább életök példájával másokat is bűnbánatra és az isteni parancsolatok megtartására vezessenek. Ifjúságának lovagi reményei és forró tettvágya most az apostolság megkapóan szép és gazdag programmjában virágoznak ki és válnak komoly valósággá. Mert mint az Apuliába indulás reggelén, most is lovagi eszmények lebegnek elôtte. De mily nagy a különbség az akkor és a most között. Akkor Briennei Walter zászlója alatt II. Frigyes, illetve a pápa ügyéért készült harcba szállani, most a királyok királyának zászlója alatt vitézkedik. Akkor emberek, betolakodott idegenek, németek és szaracénok ellen akarta fordítani fegyverét, most csak egy ellenséget ismer, mely ellen pihenés nélkül küzdeni szent kötelességének érzi: a bűnt, a jó Istennel szemben tanúsított hálátlanságot. Akkor életek kioltásának szándékával indult útnak, most a bűnbehalt lelkek új életre keltése a legfôbb vágya. Akkor gazdagon fölszerelve vonult ki Assisi falai közül, most mindenrôl lemondva és mindenét elhagyva vág neki világhódító útjának. Akkor a dicsôség és hirtelen meggazdagodás csábító ábrándképei foglalkoztatták képzeletét, most az önmegalázásban és a tökéletes szegénységben leli legfôbb örömét. És mégis mennyivel bizakodóbb a hangulata most, mint akkor volt. Hiszen akkor még csak sóvárgott a lovaggá ütés után, most a királyok királyának szolgálatában már régen elnyerte a fölavatást. Sôt most már társai, kísérôi is vannak, akiket már ô avatott lovagokká s akikkel, mint valami új Artus király, új életre készül kelteni a kerekasztal mondakörét. Mint jó lovaghoz illik, már királynôt is választott a Domina Paupertas, a Szegénység úrnô személyében, akit a legeszményibb odaadással szolgál s a lovagköltészet legszebb dalaival magasztal. Az elhatározást, mint rendesen, most is gyors kivitel követi. Francesco két részre osztja kicsiny táborát. Bernardot és Pietrot talán Romagnába küldi, maga Egidioval az anconai tartományba indul. Útjában nem köti magát pontosan megállapított tervhez, sem határozott irányhoz. Arra megy, amerre a lélek sugallata hívja s amerre a lélekmentés munkája több sikerrel kecsegtet. Módszere most is ugyanaz, ami Assisiban volt: ahol több embert lát együtt, odamegy hozzájuk és egyszerű szavakban inti ôket, hogy szeressék és féljék az Urat s teremjék a bűnbánat méltó gyümölcseit. Tulajdonképpeni prédikációról még nincsen nála szó. A rendszeres és összefüggô elôadásnál jobban kedveli a bizalmas beszélgetést és a rövid buzdítást, melyet Egidio testvér kedves egyszerűségében rendszerint ezekkel a szavakkal szokott nyomatékozni: ,,Tegyétek csak, amit lelkiatyám mond, mert ô a legjobbat ajánlja nektek.'' Mezôkön és szántóföldeken járva, gyakran odaszegôdik a munkások mellé; segít nekik szénát gyűjteni, a learatott gabonát betakarítani, a veteményes földet megmunkálni s közben szorgalmasan hintegeti a szívek megporhanyított talajába az evangéliumi magvakat. Így nemcsak az emberek bizalmát nyeri meg nagyobb mértékben, hanem egyúttal megkeresi mindennapi kenyerét is. Megjelenése és tanítása, miként szülôvárosában, mindenütt nagy feltűnést kelt. Eleinte azonban többet foglalkoznak személyével, mint igéjével. Sokáig nem tudnak tisztába jönni vele, miként vélekedjenek felôle és követôi felôl. Némelyek eszelôsöknek és részegeknek minôsítik ôket, akikre nem is érdemes ügyet vetni. Mások meg szokatlan külsejök és elhanyagolt ruhájuk után ítélve, egyenesen vadembereknek nézik s különösen az asszonyok és lányok már messzirôl futnak elôlük. Vannak olyanok is, akik a külsô jelek után indulva egyik pillanatban nagytökéletességű szenteknek, a másikban pedig gyógyíthatatlan bolondoknak hiszik ôket. Különösen a városokban oszlik meg felôlük a vélemény. Sok helyütt tanulékony szív és alamizsna helyett szitkokkal vagy épen kövekkel fogadják ôket. Ennek megfelelôen tanításuk eredménye is meglehetôsen csekély. Még a vidéken és a falvakban csak hagyján. A romlatlan szívű és romlatlan erkölcsű egyszerű nép legtöbbször figyelemmel hallgatja ôket és lelki épülést merít szavaikból. De a városi lakosság, melyet már megcsapolt a gyorsan fejtôzô anyagi jólét nyomában járó materializmus szelleme s hitében megingatott a sokféle eretnekségbôl kisarjadó szkepsis, nagy többségében visszautasító magatartást tanúsít velök szemben. A krónikaíró panaszosan jegyzi meg: ,,Azonidôtájt a szeretet és az isteni félelem úgyszólván teljesen kihalt a szívekbôl; a bűnbánat útját senki sem ismerte, sôt ellenkezôleg, mindenki bolondságnak tartotta.'' De Francescót egy pillanatra sem csüggeszti el a sikertelenség. Bízik önmagában, illetve Abban, kinek nevében a munkát fölvállalta. Útközben ajkán sohasem hal el a dal. Frate Egidio, kinek lénye sok hasonlóságot mutat az övével, együtt énekel vele. Most már ketten zengik az ég és föld Urának végtelen jóságát és kegyességét. Szívöket nagy öröm tölti el, mert -- az egykorú krónikás szavaival élve -- ,,sokat hagytak el és semmibe vették azokat, amik az embereket meg szokták szomorítani és így mérhetetlen vigadozásuk és szerfölött nagy lelki örömük.'' Hogy mennyire bízik Francesco vállalkozása sikerében, mutatják Egidio testvérhez intézett szavai: ,,Szerzetünk hasonló leszen a halászhoz, aki kiveti hálóját és tömérdek halat fog: a nagyokat megtartja s a kicsinyeket visszalöki a vízbe.'' Az Úr azzal jutalmazza hű szolgája bizalmát, hogy új munkatársakat vezérel hozzája. Alighogy visszatérnek Porzincolába, gyors egymásutánban három tekintélyes polgár jelentkezik fölvételre: Sabbatino, Morico és Giovanni Cappella. Ez utóbbi a hagyomány szerint, azon a címen jut melléknevéhez, hogy ô honosítja meg a testvérek között a kalapviselés (cappello) szokását, helyesebben visszaélését. Egyébként a legendák és krónikák Júdás szomorú szerepét adják neki az elsô tanítványok között. Hetediknek Fülöp, a hosszú (Filippo, il lungo) jelentkezik, akiben Celanói Tamás különösen az elragadó ékesszólást és az ôszinte jámborságot dicséri. Francescót az új testvérek csatlakozása a megkezdett apostoli működés továbbfolytatására ösztönzi. Elôbb azonban szeretô atya módjára még egyszer maga köré gyűjti ôket a Porziuncolát határoló erdôben és részletesen kioktatja ôket hivatásukról. Sokat beszél nekik Isten országáról, a világ semmibe vételérôl, tulajdon akaratuk megtagadásáról és testök szolgaságba fogásáról. Azután így folytatja szavait: ,,Menjetek drágalátos fiaim a világba és hirdessétek az embereknek a béke és a bűnbánat evangéliumát. A szorongatásban legyetek béketűrôk, jól tudván, hogy az Úr betölti akaratát és teljesíti ígéretét. Ha kérdeznek benneteket, alázatosan feleljetek. Áldjátok üldözôiteket és adjatok hálát bántalmazóitoknak és rágalmazóitoknak, mert ezek fejében örök jutalomra számíthattok az égben. Tudatlanságtok miatt mit se aggódjatok; hiszen nem magatoktól beszéltek, hanem mennyei Atyátok Lelke szól általatok. Sok jó hívô és kegyesszívű embert fogtok találni, akik szívesen fogadnak benneteket is szívesen hallják szavaitokat, de még többen lesznek az istentelenek, az elbizakodottak és istenkáromlók, akik szembeszállnak veletek. Erôsítsétek meg tehát szíveteket és legyetek készek mindent alázatosan és béketűrôen elviselni.'' Ezután mindegyiket gyöngéden magához öleli és a zsoltáros szavaival biztatón mondja nekik: ,,Vesd az Úrra gondodat és ô eltáplál téged'' (54,23). Így fölkészülve ismét útra kelnek az új apostolok. Most is kettesével indulnak, tehát a világ minden tája felé jut belôlük. Útközben, ha templom vagy feszület elôtt haladnak el, mélyen meghajtják fejöket és alázatos tisztelettel mondják: ,,Imádunk és áldunk téged Krisztus itt és a földkerekség minden templomában, mert szent kereszted által megváltottad a világot.'' Ha pedig valamely helységbe érnek, azonnal a piacra sietnek és hirdetni kezdik a mesteröktôl tanult szép igéket: ,,Féljétek és tiszteljétek, dicsérjétek és áldjátok a mindenható Úristent. Tartsatok bűnbánatot; teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcseit, mert tudjátok, hogy nemsokára meg fogtok halni. Adjatok és adatik nektek. Bocsássatok meg és megbocsáttatik nektek. Hogyha ti nem bocsáttok meg, az Úr sem bocsátja meg bűneiteket. Gyónjátok meg minden vétketeket. Boldogok, akik bűnbánattal halnak meg, mert a mennyországban lészen az ô lakások. Jaj azoknak, akik bűnbánat nélkül halnak meg, mert az ördög fiai lesznek, kinek műveit cselekszik és az örök tűzre jutnak. Ôrizkedjetek és óvakodjatok minden rossztól és legyetek állhatatosak a jóban mindvégig.'' De az eredmény ezúttal sem felel meg buzgalmuknak. A városokban mindenütt bizalmatlansággal, sok helyütt gúnnyal és bántalmakkal fogadják ôket. Az utcai gyerkôcök sárral és kôvel támadnak rájok, lehúzzák kámzsájukat, a derekukon levô kötélnél fogva ide-oda ráncigálják ôket s általában minden elképzelhetô módon gúnyt űznek belôlük. Akárhány helyen felnôttek, embernyi-emberek is részt vesznek a durva játékban és még ruhájuktól is megfosztják a jó testvéreket, kiknek egyetlen fegyverök alázatosságuk és buzgó imádságuk. Zaklatásuknak még éjjel sem szakad vége. Legtöbb helyütt ugyanis útonállóknak, tolvajoknak nézik ôket s ezért vonakodnak éjjeli szállást adni nekik. Jobb hiányában a házak és templomok elôcsarnokában kénytelenek tehát átdideregni az éjszakákat. De ez rendszerint csak az elsô napokban van így. Mihelyt jobban megismerik ôket, azonnal javukra fordul a hangulat. Csakhogy akkor a testvérek talpa alatt már ég a föld. Mert amilyen hôsiesen állják a szidalmakat, épp oly kevéssé bírják elviselni az emberek elismerését. E tekintetben valamennyien egyformán gondolkodnak Egidio testvérrel, aki egyszer az emberek dicséretének hallatára így szól Szent Ferenchez: ,,Atyám, vége már a mi dicsôségünknek, mert íme az emberek magasztalása vesz körül bennünket.'' Ilyenkor aztán gyorsan fölszedelôzködnek s tovább indulnak újabb megaláztatások és újabb bántalmak elviselésére. Maga Francesco ez alkalommal a Rieti-völgyet választja működése színhelyéül. A Velino folyócska folyását követve, sorra ellátogat Stronconéba, Cantalicébe, Poggio-Bustonéba, Greccioba és egyebüvé. Munka mindenütt bôven akad, mert mindenütt erôsen megfogyatkozott a szeretet és az istenfélelem. Az emberek a bűnbánat szűk és kényelmetlen útja helyett szívesebben járják zabolátlan ösztöneik kanyargós ösvényeit. Az eredmény itt is ugyanaz, mint egyebütt: elôször rideg visszautasítás és durvaság, azután szeretô részvét és megértés. Francesco iparkodik mind a két hangulatot jól kihasználni: az elôbbit tulajdon érdeme növelésére, az utóbbit a lelkek megmentésére. Fáradozása nem is marad eredménytelen. A Rieti-völgy népe félpogányból ismét buzgó keresztény lesz. A nagy munkához erôt és kitartást itt is az imádságból merít a fáradhatatlan apostol. E célból különösen gyakran és szívesen keresi fel Poggio-Bustone fölött emelkedô kopár csúcsot, melynek barlangja zavartalan magányával és néma csendjével kiválóan alkalmas a visszavonulásra. Órákat tölt itt buzgó imádságban és elmélkedésben. Ilyenkor újra feltámadnak lelkében ifjúkori botlásainak emlékei és újra meg újra a megbánás keserű könnyeit csalják szemébe. Mély megalázkodásában a kemény sziklára omolva eseng bocsánatért Istenhez. Szívébôl százszor meg százszor elôtör a szorongó fohász: ,,Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.'' És hitében most sem csalatkozik. Az áhítat és a szívettépô töredelem egy ilyen órájában egyszerre kibeszélhetetlen öröm és megfoghatatlan édesség tölti el egész valóját s közben édes, biztató szavakat hall: ,,Ne félj, fiam bűneid megbocsáttattak, miként kérted.'' Francesco boldogságában felujjong az isteni jóság ez újabb megnyilatkozására. Szorongása, aggályoskodása pillanatok alatt szétfoszlik s ô a bizonyosság érzetében valósággal újjászületik. De a poggio-bustonei barlang szent magányában nemcsak saját sorsáról bizonyosodik meg, hanem egy nagyszerű látomás keretében kezdeményezése nagyrahivatottságának is biztató jelét hallja. Látomását késôbb maga beszéli el csekély számuk miatt aggályoskodó társainak: ,,Ne féljetek, kedves fiaim -- úgymond --, hanem örvendezzetek az Úrban. Csekély számotok ne szomorítson benneteket. Még kevésbé aggasszon az én vagy a ti tudatlanságtok. Hiszen az Úr nyilván tudtomra adta, hogy családunkat nagyra növeli és az egész világon elterjeszti... Úgy tetszett, mintha nagy tömeget láttam volna felénk özönleni, kik mind a mi ruhánkat óhajtották magukra ölteni és a mi szabályzatunk szerint élni... Az utakat emberekkel láttam ellepve, kik minden nemzetbôl felénk tartanak. Jönnek franciák, sietve közelítenek spanyolok, futván futnak németek és angolok s özönlik a legkülönbözôbb nemzetek megszámlálhatatlan sokasága. Még most is fülembe cseng a szent engedelmesség parancsa szerint jövô-menô tömegek lépteinek dübörgése...'' És íme, mintha csak a látomást akarnák megerôsíteni, a porziuncolai telepre visszaérkezôket újabb jelentkezôk várják: Giovanni di San Constanzo, Barbaro és Bernardo dei Vigilanti. A negyedik új testvért, egy Angelo Tancredi nevű ifjú lovagot Rietibôl hozza magával Francesco. Meghívása, a hagyomány szerint, egészen evangéliumi módon történik. Mikor ugyanis Francesco véletlenül találkozik vele az utcán, egészen ismeretlenül így szól hozzá: ,,Angelo úr, elég sokáig viselted már az övet, a kardot és a sarkantyút. Most itt az ideje, hogy az övet kötéllel, a kardot Krisztus keresztjével és a sarkantyút az út porával és sarával cseréld föl. Jöjj, kövess engem és én Krisztus seregének lovagjává avatlak.'' És az ifjú lovag habozás nélkül követôjévé szegôdik a szegénység apostolainak. ======================================================================== IV. Rendalapítás (1210) A kisded nyáj növekedése sok örömet szerez, de egyben súlyos gondokat is okoz Francescónak. A szervezkedés és a világgal szemben való tájékozódás kérdése napról-napra égetôbbé válik. Mert minden új belépésnél megismétlôdnek tulajdon megtérésének jelenetei. Az új testvéreket rokonaik épp úgy gúnnyal és szidalmakkal tetézik, mint annakidején ôt atyja: eszelôsöknek, bolondoknak bélyegzik ôket és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy családjuk jó hírnevének megmentésére idegenbe kényszerítsék ôket. Lépten-nyomon szemükre vetik, hogy tulajdon javaikról lemondottak és íme, most idegenek alamizsnáján tengôdnek. De nemcsak a rokonok, mások is rossz szemmel nézik a különös társaság gyarapodását és alkalomadtán szívesen ártanak neki. A testvéreknek nemcsak idegenben, hanem saját szülôvárosukban is bôven kijut a megvetésbôl és bántalmakból. Különösen érzékenyen sújtja ôket polgártársaik rideg szűkmarkúsága. Kéregetô útjukban sok helyütt zárt ajtókra találnak és sokszor bizony üres kézzel kénytelenek visszatérni szegényes otthonukba. Ilyen körülmények között akarva nem akarva, komolyan foglalkozni kell a jövô nagy kérdéseivel. Francescónak saját személyét illetôleg most sincs semmi kétsége. Teljesen tisztában van önmagával és hivatásával. A s. damianói, illetve porziuncolai kijelentés óta rendületlen meggyôzôdéssel hiszi, hogy Krisztus romladozó szentegyházának, a katolikus egyháznak megújítására van hívatva. Az elsô társak csatlakozása és a poggio-bustonei látomás óta az sem kétséges többé elôtte, hogy feladatainak megoldására alkalmas munkatársakat kell szereznie. A szerzetalapítás gondolata tehát aránylag korán belekerül eszmekörébe. Mindazáltal sokáig nem gondol hagyományos értelemben vett rend alapítására. Inkább vallásos szövetkezet lebeg szemei elôtt, melyet nem annyira a regulák szövevénye, mint inkább a vallási és erkölcsi eszmények közössége tart össze. Egyáltalában a formákkal, a szabályokkal és a szervezkedés kérdéseivel szemben mindvégig idegenkedéssel viseltetik. Csak a lényeget, a szellemet tekinti, a többit mellékesnek, tehát figyelmen kívül hagyhatónak, elhanyagolhatónak hiszi. A lényeget pedig az evangéliumi élet megújításában, vagyis az alázatos Krisztus és apostolai nyomába való hű odaszegôdésben látja. Ebbôl az egyetemes célkitűzésbôl következik jellemének legszembetűnôbb vonása, a földi javaktól való radikális elfordulása is. Francesco szemében a szegénység nem öncél, hanem csupán eszköz, magasabb célok elérésére. Hogy teljesen szabad legyen s hogy minden gondolatával, szívének minden rezdülésével egyedül az Úrnak szolgálhasson, elvet magától mindent, ami csak múlólag is a földi röghöz bilincselhetné. Míg kortársai nagy része a Mammonnak szolgál, ô a Domina Paupertasnak esküszik örök hűséget. Ugyanezt kívánja követôitôl is. A Porziuncola tövében kialakuló kicsiny szerzetesi közösség alapjává, életelvévé a legteljesebb mértékben keresztülvitt szegénységet teszi. Ezzel azonban nemcsak a kor felfogásával jut ellentétbe, hanem szakít a szerzetesség hagyományos fejlôdésével is. Az eddigi szerzetesrendek ugyanis csak az egyéni szegénységet ismerik; a közös tulajdont nemcsak megtűrik, hanem egyenesen feltételezik. Csak így válik számukra lehetôvé, hogy az anyagi és szellemi kultúra fáklyahordozói legyenek a barbárság sötét éjszakájából kibontakozó európai nemzetek elôtt. De viszont ez magyarázza meg náluk a fegyelem gyakori lehanyatlását s az anyagi és szellemi értékek fölcserélésére való hajlandóságot is. Francesco jól látja a közös tulajdon veszélyeit, ezért kedvéért egy hajszálnyit sem hajlandó eszményébôl engedni. Ô magára és követôire nézve a tulajdonnak semmiféle fajtáját nem hajlandó elismerni. Úgy érzi, hogy a legkisebb kivételezéssel árulást követne el isteni Mestere és szépséges jegyese, a Szegénység úrnô ellen. Az emberek kicsinyes aggályoskodása nem bántja. Pedig gáncsoskodásban és szemrehányásokban ugyancsak nincs hiány. A bölcsek, a világ fiai lehetetlennek mondják, hogy egy intézmény eleve lemondjon minden anyagi alátámasztásról és tisztán a véletlen szeszélyére bízza magát. Mások viszont megengedhetetlen fonákságnak tartják, hogy a testvérek koldulással zaklassák polgártársaikat, holott a maguk emberségébôl, a maguk javaiból is meg tudnának élni. Még a jó Guido püspök is, aki pedig eleitôl kezdve rokonszenvvel kíséri Francesco vállalkozását és ama nevezetes piazza di santa mariai jelenet óta is állandóan támogatja tanácsával, túlságosan ridegnek találja a szegénység ilyen értelmezését. ,,Életmódotok -- mondja egyszer a tanácsért hozzáforduló Francescónak --, hogy semmitek se legyen az ég alatt, elviselhetetlenül keménynek és szigorúnak látszik.'' De a szegénység apostola rögtön kész a válasszal, melynek egyszerű szavaiból érett bölcsesség és az emberi lélek tragikus mélységeinek ritka ismerete cseng ki. ,,Uram -- feleli -- ha birtokaink volnának, fegyverekre is szükségünk volna, hogy megvédelmezzük ôket. Mert a legtöbb viszály és pörösködés birtokügyekbôl támad; ezek csökkentik legnagyobb mértékben az Isten és felebarát iránti szeretetet. Ezért nem akarunk mi a világon semmiféle birtokot.'' A püspöknek lehetetlen meg nem hajolnia ez egyszerű okoskodás igazsága elôtt. Tetszését nem is titkolja s továbbra is biztosítja Francescót jóindulatáról. A szegénység radikális felfogása mellett a másik szembetűnô vonás, mely élesen elhatárolja Francesco társaságát a meglevô szerzetesrendektôl: a fokozott kifelé hatásra törekvés. Ez természetszerűleg következik az alapító impulzív egyéniségébôl és hivatásának felfogásából. Hiszen Krisztus egyházát csak úgy újíthatja meg, ha minél több embert visszavezet az elhagyott evangéliumi eszményhez. Az apostolkodásra, a mások megszentelésére való törekvés tehát már alapgondolatában, kiindulásában bennfoglaltatik a franciskánus életeszménynek ellentétben az érvényben levô bencés és ágostonos regulákkal, melyek általában nem vetnek ügyet a kifelé való hatásra. Ezért látjuk, hogy Francesco mindjárt elsô tanítványai csatlakozása után apostoli körútra indul s amerre csak megfordul, mindenütt bűnbánatra, a világi hiúságok megvetésére és általában az evangéliumi szellemhez való visszatérésre inti hallgatóit. Mint maga szigorú vezeklésben és kemény önmegtagadásban igyekszik nyomába lépni Mesterének, úgy azt akarja, hogy embertársai is elsôsorban lemondásban keressék lelkök üdvösségét. Ezt azonban nem annyira szóval, mint inkább a maga és társai élete példájával igyekszik elérni. Az eredeti franciskánus prédikáció fôvonását nem a mondatok szépsége és meggyôzô ereje, hanem a példaadás magával ragadó hatalma adja meg. Az assisi bűnbánók (viri poenitentiales de civitate Assisii oriundi) nem szavakkal, hanem megjelenésökkel, föllépésökkel terjesztik a bűnbánat szellemét. A hivatás ilyetén fölfogásából még két lényeges megkülönböztetô vonás következik. Egyik a régi szerzetesség sarkalatos alapelvének, a helyhezkötöttségnek, a stabilitas loci-nak elvetése. Francesco és társai nem tapadnak egy meghatározott helyhez, hanem a szükséghez képest majd itt, majd ott tűnnek föl. Mint a harcot sóvárgó lovagok, mindig készek odasietni, ahol alkalom kínálkozik valami Istennek különösen tetszô cselekedet véghezvitelére. Működésökben nem tesznek különbséget ember és ember között. Mindenkit egyformán meg akarnak menteni. De származásuknál és mozgalmuk népies jellegénél fogva legtöbbet mégis a számban és jelentôségben hatalmas mértékben megnövekedett városi polgársággal érintkeznek. Szent Ferenc rendje az elsô igazán demokratikus szerzet, mely a feltörekvô alsóbb néposztályok megnövekedett vallási és erkölcsi igényeinek kielégítését tűzi maga elé célul. Természetes azonban, hogy mindeme jellegzetes, más rendektôl megkülönböztetô vonások csak idôvel, a történeti fejlôdés folyamán válnak tudatosakká. A második porziuncolai összejövetel alkalmával még maga Francesco is csak homályosan, elmosódó körvonalakban látja ôket. Egyelôre csak azt érzi világosan, hogy a szervezkedés kérdését nem halogathatja tovább. Bármennyire ellenére is van minden formaiság és egyéni megkötöttség, két irányban mégis sürgôsen cselekednie kell. Egyfelôl gondoskodnia kell írott rendszabályokról. Másfelôl meg kell szereznie az illetékes egyházi hatóságok jóváhagyását. Az elôbbi azért szükséges, hogy a testvéreknek az ô távollétében, az ô iránymutató példaadása hiányában is legyen mihez tartaniok magokat s legyen mihez fordulniok kétség esetén. Az utóbbi pedig azért sürgôs, hogy a jóakaratú érdeklôdôkkel és a rosszindulatú támadókkal szemben módjukban legyen magasabb egyházi jóváhagyásra hivatkozniok. Francesco tehát kevéssel a második apostoli út befejezése után rászánja magát a szabályok írásba foglalására. Munkájához egyetlen forrásul és zsinórmértékül az evangéliumot használja. Végrendeletében maga mondja: ,,Miután pedig szerzetestársakat adott az Úr, senki sem mutatta nekem, mit kell tennem, hanem a Magasságbeli maga jelentette ki, hogy a szent evangélium útmutatása szerint kell élnem. És én röviden és egyszerű szavakkal leírattam ezt.'' Ez az elsô regula azonban, fájdalom, nem maradt reánk. Tartalmáról tehát semmi közelebbit nem tudunk mondani. Az életrajzírók, fôleg Celanói Tamás elôadásából azonban nem nehéz kikövetkeztetnünk, hogy lényegét a S. Niccolóban hallott három szentírási idézet teszi, melyekhez még néhány nélkülözhetetlen utasítás járul a ruházatot, a kézimunkát és az alamizsnagyűjtést illetôleg. Abban az összes adatok megegyeznek, hogy a szeráfi törvényhozás elsô terméke rendkívül egyszerű és kicsinyterjedelmű írásmű, mely csak a legáltalánosabb alapelveket tartalmazza. Ezért a gyakorlati élet követeléseit csak rövid idôre elégíti ki. Francesco is hamar észreveszi ezt s a mutatkozó hézagok pótlására idôrôl-idôre újabb meg újabb részekkel toldja meg a szabályzatot. A regula elkészítése után megerôsítésének kieszközlése a legsürgôsebb feladat. A megerôsítés pedig nem jöhet mástól, mint a legfôbb egyházi tekintélytôl vagyis a pápától. Mert Francesco ízig- vérig katolikus és mint ilyen, hódoló tisztelettel viseltetik az egyház minden intézménye, fôleg a hierarchia iránt. A legegyszerűbb papban is természetes urát, fölöttes hatóságát látja s követôit is folyvást arra tanítja, hogy az Oltáriszentség fönséges titkáért alázatos tisztelettel övezzenek minden miséspapot. És ha már az egyszerű papokat ennyire tiszteli, még mélységesebb hódolattal adózik a legfôbb papnak, a pápának, akiben egyben Urának és szeretett Mesterének földi helytartóját tiszteli. Semmirôl sem akar tudni, semmibe sem akar belekezdeni, ami nem találkozik a Szentatya föltétlen helyeslésével. Ô nem eretnek. Lényébôl teljesen hiányzik a Bresciai Arnoldok és a Waldes Péterek dacossága és merész szembehelyezkedése. Igaz, ô is Krisztus egyházának megreformálását tervezi, mint azok, de ô gondolatban mindig föltételezi Krisztus helytartójának hozzájárulását, sôt közreműködését. Most is a regula írásba foglalása után magától értetôdô természetességgel vetôdik fel nála a gondolat, hogy a pápa jóváhagyásának kieszközlésére Rómába megy. Szokása szerint mindjárt cselekszik is. 1210 nyarán, talán június havában, egész társaságával fölkerekedik és az örök városba indul, hová szerencsésen meg is érkeznek, A megerôsítés kinyerése azonban sokkal nehezebb feladatnak bizonyul, mint Francesco és társai tájékozatlanságukban hiszik. Rómában nagyon óvatosan kezelik a dolgot, mert a szentszéknek az utolsó félszázad folyamán éppen ilyen tekintetben igen sok szomorú tapasztalatot van alkalma szerezni. Egész sereg laikus mozgalmat lát kicsirázni, nagyra nôni s azután menthetetlenül vesztébe rohanni. Eredetileg valamennyit a legnemesebb törekvések és a legtisztább szándékok keltik életre. Valamennyi az egyház megreformálását, bensô életének megtisztítását és az elhomályosodott krisztusi eszményeknek eredeti jogaikba való visszahelyezését írja zászlójára. Valamennyi nagy lendülettel és bôséges inspirációkkal indul, de azután több- kevesebb idô múlva valamennyi megfeneklik, zátonyra jut. A visszaélések ostorozása kíméletlen személyi kritikává fajul s az erkölcsi prédikáció dogmatikus térre csap át. A legtöbb mozgalom vezetôjérôl mihamar kiderül, hogy nagyobb az elkeseredése és feneketlenebb a gyűlölete, mint az egyházhoz való ragaszkodása; elbizakodottságában hajlandóbb a makacs önfejűségre, mint az igazság elôtt való alázatos meghajlásra. Emiatt a nagy reményekkel indult mozgalmak legtöbbje eretnekségbe torkollik. Ilyen körülmények között az óvatosság nagyon érthetô és helyénvaló. A gombamódra felburjánzó laikus mozgalmakról senki sem tudja elôre megmondani, hová vezetnek, mit eredményeznek. De azért az óvatosság nem jelent szűkkeblűséget. III. Ince pápának (1198--1216) van érzéke az egyház reális szükségletei iránt. Éles szeme a kápráztató fény mellett észreveszi az árnyékot is. Teljes mértékben tudatában van, hogy a külsôleg hatalmas egyház bensô életének sok részletében igazításra, javításra szorul. Nem idegen a kort sokszorosan átszövô aszketikus törekvésektôl sem. Aki bíboros korában a De contemtu mundi sive de miseria humanae conditionis (A világ megvetésérôl vagyis az emberi lét nyomorúságos voltáról) megrázó erejű fejezeteinek írásával tölti idejét, az nem maradhat közömbös a szegénység, lemondás, önmegtagadás és más aszketikus eszmények jogainak hangoztatásával szemben. Alkalomadtán szívesen tesz engedményeket, ha ezen az áron megakadályozhatja a készülô szakadást vagy visszavezetheti a bűnbánó eretnekeket. Különösen a két fôütközôpont: a szegénység és a laikus prédikáció kérdésének kezelésében kerüli az oktalan merevséget. Bölcs mérsékletével sikerül is a waldenzesek jó részét kibékítenie az egyházzal. Így 1201-ben a milanoi posztószövôkbôl rekrutálódott humiliátusokat (Humiliati reconciliati) ,1208-ban az Oscai Durandus vezetése alatt álló spanyol katolikus szegényeket (Pauperes catholici), 1210-ben pedig Bernardus Primus lombardiai szegényeit (Lombardi reconciliati) fogadja vissza. Ezzel nemcsak az eretnekség hatalmát csökkenti, hanem a szigorúan értelmezett szegénység és a hármas tagozódás (elsô, második és harmadik rend) bevezetésével egyúttal egyengeti az utat a kialakulóban levô kolduló rendek számára. Mikor tehát Francesco és társai Rómába érkeznek, hogy regulájukat megerôsíttessék és a prédikálásra engedélyt kérjenek, föllépésük korántsem kelti az újszerűség vagy szokatlanság benyomását. Mozgalmuk elsô tekintetre épp oly tipikusnak, korjellemzônek tűnik föl, mint akár a keresztes hadak ide-odavonulása. De ez csak látszat. Élesebb szem hamar észreveszi, hogy a külsô hasonlóság leple alatt lényegbevágó különbségek lappanganak; észreveszi, hogy a franciskánus mozgalom nem egyszerű utánzata az Európa-szerte dívó laikus mozgalmaknak, hanem egészen újszerű, spontán jelenség, mely legalább olyan mértékben táplálkozik megindítójának sajátos egyéniségébôl és legbensôbb lelki élményeibôl, mint a kor uralkodó eszméibôl. Mivel azonban a kortársak nagy többségének szeme nincsen hozzáedzve az árnyalati különbségek észrevételéhez, nagy a veszély, hogy az új kezdeményezésben nem látnak többet, mint egy hatalmas eszmeáramlat sóhajtásszerű gyönge visszhangját s éppen ezért nem méltatják kellô figyelemre. De a körülmények szerencsés találkozása, helyesebben a Gondviselés bölcs elôrerendelése még idejekorán elhárítja e veszélyt. Az elsô szerencsés körülmény, hogy Francescóék mindjárt megérkezésük után találkoznak a szintén Rómában idôzô Guido püspökkel. A jó püspök elôször megdöbben a váratlan viszontlátásra. Elsô gondolata, hogy a testvérek bizonyára azért jöttek az örök városba, mert ide akarják áttenni tartózkodási helyüket. Pedig ô már megszokta, hogy bizonyos szent büszkeséggel gondoljon társaságukra, mint egyházmegyéje kincsére és szemefényére. Már a puszta lehetôség, hogy elveszítheti ôket, fájdalommal tölti el szívét. Mikor azonban megtudja, hogy milyen szándék vezérelte ôket Rómába, egyszerre megvigasztalódik és készségesen megígéri nekik, hogy minden lehetséges módon kezükre jár céljuk elérésében. Szavát emberül meg is állja. Egyfelôl kedvezô információkat ad róluk, másfelôl összeköttetéseket szerez számukra a pápai udvar befolyásos köreiben. Így többek között fölhívja rájuk Colonna János sabinai bíboros- püspöknek, a bíborosi kollégium egyik kiváló tagjának figyelmét. A szentéletű fôpap szokatlanul meleg érdeklôdéssel karolja fel a testvérek ügyét. Francescót és társait rögtön magához hívatja, több napon át vendégül látja és közben részletesen kikérdezi ôket terveik is reményeik felöl. Elsô hallomásra neki is az a benyomása, mint Guido püspöknek: a tervezett életmód emberfölöttien nehéz és majdnem keresztülvihetetlen. Aggályaiból nem csinál titkot. Hosszasan és komolyan fejtegeti Francesco elôtt a teljes vagyontalanság veszélyeit s arra iparkodik ôt rábírni, hogy új szerzet alapítása helyett lépjen a már meglevô rendek valamelyikébe vagy pedig kezdjen remeteéletet. De Francesco sokkal jobban hisz hivatásában, semhogy az általa is jól ismert nehézségek puszta felsorolása visszariasztaná a megkezdett út folytatásától. Ezért alázatosan bár, de határozottan kijelenti, hogy minden körülmények között rendületlenül kitart szándéka mellett. Állhatatosságával, megingathatatlan Istenbenbízásával és alázatosságával sikerül is mihamar lefegyverezni a bíborost. Colonna János nemcsak, hogy felhagy ellenállásával, hanem ezenfelül azt is megígéri, hogy az ügy érdekében minden befolyását latba veti a pápánál. Néhány nappal késôbb csakugyan megjelenik III. Ince elôtt és beszámol neki nagy fölfödözésérôl. ,,Egy szentéletű emberre találtam - - mondja többek közt --, aki a szent evangélium szavai szerint akar élni és mindenben az evangéliumi tökéletességet akarja követni s én szentül meg vagyok gyôzôdve, hogy az Úr általa fogja megújítani egyházát az egész földkerekségen.'' A nagy pápa csodálkozással vegyes örömmel hallgatja a bíboros szavait s mindjárt megkéri, hogy már másnap vezesse eléje különös vendégét. A következô napon tényleg megtörténik a találkozás. A világ hatalmas ura és az igénytelen koldus szembekerülnek egymással. Francesco bátran és elfogódottság nélkül lép a fényes terembe a díszes ruhájú nagy urak közé. Mint mindig, most is a meggyôzôdés ellenállhatatlan ékesszólásával beszél; kifejti programmját, ismerteti terveit. A pápa szemmellátható érdeklôdéssel hallgatja szavait, de a végén ô sem tudja elfojtani aggodalmát: ,,Fiam, az életmód, melyet ti követni szándékoztok, módfelett kemény és szigorú. Mert ha a ti buzgalmatokról el is hisszük, hogy mindvégig megmarad, gondolnunk kell az utánatok jövendôkre is, akik bizonyára elviselhetetlenül nehéznek érzik majd életeteket. Ha semmit sem akartok megtartani az égvilágon, honnét teremtitek majd elô, amire szükségtek lesz?'' Francesco azonban erre sem jön zavarba. ,,Uram -- feleli hévvel - -, én egészen az én Uramra, Jézus Krisztusra hagyom magamat, mert aki az égben örök életet és örök dicsôséget ígér, az bizonyára a földön is megadja alkalmas idôben, amire testünknek szüksége vagyon.'' ,,Igazad van, fiam -- viszonozza a pápa --, de látod az emberi természet törékeny és állhatatlan. Azért menj és kérd buzgó imádságban az Urat, hogy mutassa meg, miként egyeztethetô össze szent akaratával, amit kérsz tôlünk.'' Az elsô kihallgatás tehát lényegileg negatív eredménnyel végzôdik. Ince pápa a feltornyosuló gyakorlati nehézségekre való tekintettel vonakodik feltétlen beleegyezését adni. De ezzel nem szakad meg a tárgyalások fonala. Az ügy a bíborosi kollégiumban is szóba kerül. De a vélemények többsége itt is ellene fordul. A bíborosok nagy része életképtelennek és gyakorlatilag keresztülvihetetlennek minôsíti az evangéliumi szegénység gondolatát. Már-már kimondják a végleges elutasítást, amikor föláll a sabinai püspök és így szól: ,,,Ha mi elutasítjuk e szegény ember kérését azzal, hogy merôben újszerűt és teljesíthetetlent kíván, akkor vigyáznunk kell, hogy összeütközésbe ne kerüljünk az evangéliummal; hiszen csak annak megengedését kéri tôlünk, hogy az evangélium szerint ilhessen. Már pedig, aki azt állítja, hogy az evangéliumi tökéletesség vagy a megtartásárá tett fogadalom valami észellenest vagy lehetetlenséget tartalmaz, az nyilvánvalóan magát Krisztust, az evangélium szerzôjét káromolja.'' Ez az érvelés hat. A pápa újból magához hívatja Francescót. A legenda szerint III. Ince elhatározására a sabinai püspök beszéde mellett nagymértékben hat egy éjszakai látomás is. Egyik éjjel ugyanis álmában úgy tetszik neki, mintha a lateráni bazilika, az omnium urbis et orbis ecclesiarum mater et caput meginogna és összeomlani készülne. Az utolsó pillanatban azonban odaugrik egy kicsiny és jelentéktelen ember, aki parasztmódra van öltözve és derekán öv helyett kötelet visel. A kis ember, akiben a pápa nagy csodálkozásra Francescóra ismer, gondolkodás nélkül neki veti vállát az ingadozó falaknak, pillanatok alatt óriássá magasodik és íme izmos vállának egyetlen nyomására ismét kiegyenesednek a ledôlni készülô falak s a templom szilárdabban áll, mint bármikor valaha. A második kihallgatás sokkal biztatóbban indul és kedvezôbben is végzôdik, mint az elsô. Francesco egy szép példázattal kezdi beszédét, mely a remény és kétség közt való ingadozás és a meghatványozott imádság napjaiban merül föl lelkében: ,,Magános puszta helyen élt egyszer -- úgymond -- egy szegény, de nagyon szép leány. A király megszerette ôt nagy szépsége miatt és feleségül vette. Házasságukból csodaszép gyermekek születtek. Mikor a gyermekek fölserdültek, anyjuk így szólt hozzájuk: ,,Ne szégyenkezzetek gyermekeim, szegénységtek miatt, hiszen ti mindannyian a nagy király gyermekei vagytok; menjetek csak bátran udvarába és kérjétek tôle, amire szükségtek van.'' A gyermekek csodálkoztak is, meg örültek is e fölfedezés hallatára és királyi származásuk tudatában gazdagságnak vettek minden nélkülözést. Bátran odajárultak a király elé; nem féltek tekintetétôl, mert vonásait arcukon viselték. A király rögtön észrevette rajtuk a magához való hasonlóságot és csodálkozva kérdezte tôlük, kinek a fiai. Mikor megtudta, hogy a pusztában élô szegény asszony gyermekei, gyöngéden magához ölelte ôket és így szólt hozzájuk: ,,Ne féljetek, hisz gyermekeim és örököseim vagytok. Mert ha asztalomnál vadidegenek is esznek, mennyivel méltányosabb, hogy gondoskodjam azokról, akikre majdan egész örökségem marad.'' És azonnal intézkedett, hogy többi gyermekeit is udvarába hozzák. Uram -- folytatja tovább Francesco -- ez a szegény asszony, akit az Úr nagy szeretetében kegyelmére méltatott, én vagyok. Jóságában tetszett neki gyermekeket, társakat adni és megígérte, hogy minden gyermekemrôl gondoskodni fog. Mert ha az idegeneket táplálja, illik, hogy tulajdon gyermekeirôl is gondoskodjék. Ha Isten ideigvaló javakat juttat a bűnösöknek gyermekeik táplálására, mennyivel bôkezűbben gondoskodik majd az evangélium szerint élô férfiakról, kiknek mindez érdemöknél fogva kijár.'' A pápát szíve mélyéig megrendíti a példázatból kicsengô hit és rendületlen Istenbenbízás. Sasszeme meglátja a koldusrongyokban a Gondviselés emberét. Nem ellenkezik tovább. Most már ô is hisz Francesco hivatásában és vonakodás nélkül teljesíti összes kéréseit. Elôször is óhajának megfelelôen jóváhagyja a regulát, mely ezt a végleges címet kapja: ,,Ez a Jézus Krisztus evangéliuma szerinti élet, melyre Ferenc testvér Ince pápa úrtól engedélyt és megerôsítést kért s melyet a pápa úr számára s mostani és leendô testvérei számára tényleg engedélyezett és megerôsített. Ferenc testvér és bárki más lesz a szerzet feje, engedelmességet és tiszteletet ígér Ince pápa úrnak és utódainak, az összes testvérek hasonlóan engedelmességet fogadnak Ferenc testvérnek és utódainak.'' Azután megadja nekik az engedélyt a prédikálásra, ellátja ôket atyai tanácsokkal s végül apostoli áldásával tetézve, kegyesen elbocsát a ôket. ,,Menjetek, testvéreim -- úgymond -- az Úr nevében és amint az Úr tudnotok engedi, hirdessétek mindenkinek a bűnbánatot. És ha a Mindenható megsokasítja számotokat, térjetek hozzám vissza bizalommal és én nem fogok késni még több jogot adni és még nagyobb feladatokat bízni rátok.'' E szavakra Francesco alázatosan odatérdel a Szentatya lábaihoz s tiszteletteljesen engedelmességet és hódolatot fogad neki, míg a többi testvér a pápa parancsára viszont neki ígér engedelmességet. Ezután már csak egy dolog van hátra: Colonna bíboros a Szentatya kifejezett kívánságára mind a tizenkettôjüknek feladja a tonzurát vagyis fölveszi ôket az egyházi rendbe. A kis csapat most már nyugodtan távozhatik. Amiért jött, bár küzdelmek és lelki szorongás árán, elérte. Az egyház feje áldását és jóváhagyását adta életére és kitűzött céljára. Most már újult erôvel és szilárd önbizalommal indulhat az egyház megújhodását célzó munka. De a pápai megerôsítés nemcsak szubjektív szempontból, Francescóékra való vonatkozásában bír jelentôséggel, hanem önmagában véve is a kor egyik legkiemelkedôbb eseménye. Általa a Francesco nyomában kelt mozgalom kiemelkedik elszigetelt helyi jellegébôl s világtörténeti jelentôséget nyer. A pápa áldó szava szárnyakat kölcsönöz neki, melyek segítségével egyre messzebbre hat és egyre több szívet hódít a maga részére. ======================================================================== V. Rivo Torto és Porziuncola (1210--1212) Francesco és társai kimondhatatlan boldogsággal szívükben hagyják el az örök várost. Szent beszélgetésekbe merülve s a földi dolgok iránt úgyszólván teljesen érzéketlenül vándorolnak végig a kiégett Campagna aszott mezôin. Testüket éhség, szomjúság és forróság gyötri, de lelkük örömmámorban úszik. Így érnek a Szabin-hegyek közé, majd a festôi szépségű spoletoi völgybe. Orte város közelében huzamosabb pihenôt tartanak. A vidék szépsége és a környezô hegyek sajátos alakulása, különösen barlangokban való gazdagsága valósággal csalogatja ôket az állandó megtelepülésre. Hiszen Francescóból teljesen sohasem halnak ki a remetehajlamok. Futólag most is megféri lelkét a gondolat, hogy talán legjobb volna itt, e csöndes helyen megvonni és egészen az imádságnak szentelni magát. A hely távol esik minden emberi lakástól s áhítatos csöndjét legfeljebb a madarak éneke és a közeli Nera folyó mormolása veri föl. Alkalmasabb remeteséget kívánni sem lehetne. De a kísértés hamar elmúlik. Francesco visszaemlékezik a pápa szavára s a s. damianoi és porziuncolai jelenetekre. Azután szeretett szülôvárosára, polgártársaira és az emberek százezreire gondol, kiknek lelkét mind neki és testvéreinek kell megmenteniök, szavukkal és életük példájával. E gondolatra a tettre szomjazó lovag ismét föléje kerekedik benne a magányt óhajtó remetének. Két heti lelki üdülés után tehát újra indulást parancsol kicsiny csapatának. Útjukat most már egyenesen Assisinek veszik. Hazaérkeztük után azonban nem a kedves és megszokott Porziuncolához szállanak, hanem valamivel lejjebb a folignoi út mentén egy félig rombadôlt pajtában vonják magukat, melyet a Monte Subasio egyik arra folyó patakja után Rivo Tortónak (Rigus Tortus, Rigobello) neveznek. Az ócska épület éppen csak arra jó, hogy éjszakára menedéket nyújt nekik; egyébként annyira szűk, hogy csak a legügyesebb beosztással sikerül benne valamennyiöknek helyet szorítani. Francesco, hogy legalább az ájtatoskodás zavartalan menetét biztosítsa, mindegyik testvérnek pontosan kijelöli a helyét s kívülrôl a gerenda megfelelô helyére odaírja a nevét. A nyomorúságos pajtában és környékén egyszerre új élet pezsdül, melynek mását még nem igen látta a világ. A jó testvérek tele vannak szent buzgalommal. Egymást felülmúlni törekszenek igénytelenségben és az önmegtagadás hôsi gyakorlataiban. Napjaik nagy részét imádságban és elmélkedésben töltik. Ami idejük még ezenfelül marad, azt egészen a szeretet műveinek, fôleg a San Salvatore delle Pareti bélpoklosai ápolásának szentelik. Önmagukra, testükre úgyszólván semmi gondjuk nincsen. Ami kis élelemre szükségük van, azt könnyen megszerzik koldulással és a mezôn dolgozó munkások munkájának megosztásával. De ha nem kerül elegendô alamizsna, az sem aggasztja ôket. Szükség esetén répával és fagyökerekkel is beérik. Ruházatuk dolgában még kevesebb igényük van. Hogy a tél fagyos szele besüvít vékony és rongyos öltönyükön, az épp oly kevéssé zavarja lelki derűjöket, mint a hébe-hóba bekopogtató éhség. Hiszen nem a test, hanem a lélek a fô. A test csak arra való, hogy készséges eszköze legyen a léleknek. Tehát nem kényeztetni, hanem fékezni kell. E gondolatból kiindulva a testvérek kegyetlen hadjáratot indítanak testök ellen. Ebben is hű követôi atyjuknak és mesterüknek, aki egyszer addig hempereg a tél havában, míg csak a dermesztô hideg el nem csitítja teste lázadozó vágyait. Minél hatékonyabb módokat igyekeznek kieszelni a szegény szamártestvér gyötrésére. Böjtölés és virrasztás, hideg és meleg tűrése, vasövek és vezeklô páncélok viselése, hóban és tüskében való hempergés megszokott, mindennapos dolgok. Némelyek túlzásba is viszik az aszkézist és a sok önkínzás következtében komolyan megbetegszenek. Francesco, aki az atya gondosságát az édesanya gyöngédségével egyesíti, aggódni kezd társai egészségéért. Hogy tehát minden veszélyessé válható túlzásnak elejét vegye, szigorúan megtiltja nekik, hogy öltönyük alatt bárminô kínzó eszközt viseljenek. A betegeket iparkodik minél elôbb talpra állítani. Annyi szeretettel és gyöngédséggel ápolja ôket, amennyi csak kitelik emberi szívtôl. A legenda sok bájos emlékét ôrzi betegápolói gondosságának és naiv kedvességében utolérhetetlen leleményességének. Íme egykét eset. Egyszer az egyik testvér, aki a sok böjtölés következtében már szinte az éhhalál küszöbén áll, éjszaka hangosan felsóhajt: Meghalok! Meghalok! Francesco azonnal felfigyel a hangra, világot gyújtat, odasiet a beteghez és bajának okát tudakolja. Mikor megtudja mirôl van szó, ott mindjárt éjszakának idején asztalt teríttet. Nehogy azonban a beteg röstelje gyengeségét, maga is vele eszik, sôt a többi testvért is odaparancsolja az asztalhoz. Egyúttal azonban levonja az eset tanulságát. Megmagyarázza, hogy a túlzásba vitt önmegtagadás épp oly ártalmas, mint a mértéktelen evés vagy ivás, mert gátolja a lélek szabad szárnyalását. Isten szeretetet akar, nem áldozatot. Tehát itt is mértéket kell tartani, melyet kinek-kinek egyéni természete szab meg. Máskor meg az egyik idôsebb testvér betegszik meg. Francesco nagyon szívére veszi a dolgot s mindegyre azon töri a fejét, miként segíthetne kedves betegén. Végre ezt gondolja magában: ,,Ha e testvér korán reggel érett szôlôt ennék, azt hiszem, az nagyon jót tenne neki.'' A gondolatot hamarosan tett követi. Egyik reggel még a korai szürkületben titkon magához inti a beteg testvért s elvezeti az egyik közeli szôlôhegyre; ott letelepszik vele a legtömöttebb tôke alá, melyrôl szebbnél-szebb fürtök csüngenek le és példaadás okáért mindjárt le is szakítja a legszebb fürtöt. A betegnek nem kell sok bíztatás. Szintén evéshez lát. És íme, alig eszik meg egy fürtöt, egészen meggyógyul. Meggyógyítja nem annyira a szôlô, mint inkább a szent irgalmas szeretete és kimondhatatlan jósága, melyrôl még ôsz fejjel sem tud könnyek nélkül beszélni. Így telnek a rivo tortói napok szent vetélkedésben és édes vigasztalásokban. Francesco szeretô atya módjára minden alkalmat megragad testvérei oktatására és fölvilágosítására. Szíve áradozik az irántuk való szeretettôl s lelke ég a buzgalomtól, hogy minél jobb szerzetesekké, szentekké nevelje ôket. Ajkáról csak úgy folynak a bölcs tanítások és az érett élettapasztalatról tanúskodó tanácsok. De ha kell, erélyesebb hangot is tud megütni. Különösen a szegénység és az alázatosság elleni bűnöket üldözi szent haraggal. Egyszer az egyik testvérnek, aki sem imádkozni, sem dolgozni nem akar, koldulni pedig szégyenl, ily szavakkal adja ki útját: ,,Menj utadra, légy testvér; mert te testvéreid munkájából akarsz élni s az isteni szolgálatot elhanyagolod. Olyan vagy, mint a here testvér, mely nem vesz részt a méhek munkájában és mégis elsônek akar töltekezni a mézbôl.'' Az önmegszentelés nagy műve mellett serényen folyik az apostolkodás is. A pápai elismerés bizonyos aureolát von a testvérek feje köré. Most már nincs senki, aki kétségbe merné vonni igazhitűségüket vagy el merné vitatni prédikáló jogukat. Mert ha a megerôsítés és a fölhatalmazás csak élôszóval történt is, tanúnak ott van rá Guido püspök, aki most még nagyobb szeretettel karolja fel a testvérek ügyét. Francesco és társai tehát szorgalmasan járják a várost és környékét. Beszédeikben gondosan kerülik a dogmatikus vonatkozásokat, de annál bôvebben foglalkoznak a kor erkölcsi és szociális életének kinövéseivel. Ostorozzák a nagyok fényűzését, a fôpapok világias életét, a lovagok szertelen dicsôségszomját, a gazdagok keményszívűségét, a szegények lázongását s a fejedelmek és városok örökös villongását. Szóval minden társadalmi osztályra és minden egyénre kiterjesztik figyelmüket. Beszédjüknek, mint elsô apostolkodásuk idején, most is a természetesség a legfôbb vonzó ereje. Hiányzik belôle minden tudákosság és iskolaszerűség, de annál több benne a szív melegsége és az ôszinte meggyôzôdés magával ragadó heve. Hallgató közönségük száma napról-napra nô. Legnagyobb érdeklôdés természetesen Francesco iránt mutatkozik. Mindenki látni és hallani óhajtja ôt. Ez a nagy érdeklôdés arra indítja Guido püspököt, hogy saját székesegyházának, a S. Rufinónak szószékét ajánlja fel neki igehirdetésre. Az alázatos szent meghajol a püspök akarata elôtt és ezentúl vasárnaponkint gyakran keresi föl a még épülôben levô templomot, melyben egykoron a keresztség szentségét fölvette. A buzgó apostoli munka nemsokára éreztetni is kezdi hatását. Legszembetűnôbb eredmény a tíz éve tartó szociális forrongás elülése. 1210. november 9-én a Palazzo comunale nagytermében végleg összebékélnek egymással az elôkelôk (maiores) és a közrendűek (minores). Egy ünnepélyes szerzôdésben, melyet Joergensen joggal nevez Assisi magna chartájának, eltörlik a jobbágyságot, megszüntetik a városi és vidéki lakosok között fennálló különbségeket, védelmet biztosítanak az idegeneknek, amnesztiát adnak az 1202. év bűnöseinek s végül kötelezik magukat, hogy mindenben, ami a város javát és haladását illeti, közös egyetértéssel járnak el. Talán kevésbé zajos, de mindenesetre mélyebb az a hatás, mely egyesek lelkében kél. A legendák pompázó szavakkal írják le az eredményt, mely a testvérek működése nyomán fakad. Az egyik szerint nemesek és nem nemesek, egyháziak és világiak tömegesen fordulnak el a világ gondjaitól és pompájától s szegôdnek Francesco nyomába, hogy mindenben az ô útmutatása szerint rendezzék be életüket. A másik meg azt írja, hogy rövid idô alatt az egész tartomány arculata megváltozik; az elôbbi komorságot nyájas mosoly váltja föl rajta. Bizonyos, hogy a rivo tortoi tartózkodás idején jelentékenyen megnövekszik a tanítványok száma. Az újonnan csatlakozottak között legkiemelkedôbb egyéniség a már ismert Szilveszter pap, aki mindjárt a Rómából való visszatérés után tizenkettediknek csatlakozik az ifjú szerzethez. De bármily jól érzik magukat a testvérek, alig két esztendô múlva váratlanul vége szakad rivo tortói idilljüknek. Végét szakítja egy paraszt durvasága, aki szamara istállójának szánja imádkozó helyüket. A goromba ember, bár látja, hogy bent ájtatoskodnak, mégis mindenáron be akarja hajtani makacskodó állatját. ,,Menj csak be bátran -- bíztatja --, itt kényelmesen elférünk.'' Francescót módfölött bántja a kíméletlenség, de mivel látja, hogy veszekedés nélkül nem lehet elintézni a dolgot, hirtelen elhatározással így szól társaihoz: ,,Valóban, testvéreim, Isten nem arra hívott bennünket, hogy szamaraknak készítsünk szállást, hanem hogy az üdvösség útját hirdessük az embereknek és jó tanácsokkal szolgáljunk nekik.'' E szavakkal föláll és kifelé indul. Példáját követi az egész csapat. Egyetlen zokszó nélkül ott hagyják szent örömeik és küzdelmeik megszokott kicsiny tanyáját és mint a megriasztott vándormadarak, tovább mennek új fészket keresni. A továbbköltözés azonban még sem jön egészen váratlanul. Valószínű, hogy Francesco és társai már jóval elôbb foglalkoznak gondolatával. A pajta szűk voltát és kényelmetlenségét napról-napra jobban érzik s az új testvérek elhelyezése mindig több gondot okoz nekik. Még nyomósabb ok, hogy a közös imádságra való áttérés óta fájdalmasan nélkülözik a külön templomot, melyben bármikor összegyűlhetnének ájtatosságuk végzésére. Azután arra is gondolniok kell, hogy maholnap kiszólíthatja valamelyiköket az Úr a világból, tehát temetô után kell nézniök, melynek megszentelt földjében méltó nyugvóhelyet találjon fáradt testük. Mindezek az okok együttesen sürgetôvé teszik a továbbköltözést és egy olyan új telep berendezését, melyhez templom is tartozik. De hol találnak ilyent? A püspök, akihez elôször fordulnak kérésükkel, elutasítja ôket. A székeskáptalan szintén azt feleli, hogy nincsen átadható temploma. Utolsó reményüket a monte subasói bencésekbe vetik, akik Assisi környékén több templommal és kápolnával rendelkeznek. Reményükben nem is csalatkoznak. Az apát nagyon szívesen fogadja Francescót és mindjárt elsô szóra átengedi neki az általa restaurált Santa Maria degli Angelit vagyis a Porziuncolát, melyet düledezô állapota miatt már jó száz esztendôvel elôbb elhagytak szerzetes lakói. Egyetlen kikötése, hogy a rend egyszer s mindenkorra középpontjául tekintse az itt létesülô kolostort. Mindjárt a tulajdonjogot is át akarja ruházni. De a Domina Paupertas lovagja hallani sem akar errôl. Semmit, még templomot sem akar tulajdonul elfogadni. Abban egyeznek meg tehát, hogy a templom és a hozzátartozó kicsiny telek -- a tulajdonképpeni portiuncula -- tulajdonjoga továbbra is a bencéseké marad s Francesco és társai csak mint bérlôk, haszonélvezôk szerepelnek és a függôségi viszony kifejezésére évenként egy kosár halat fognak beszolgáltatni az apátságnak. Így a kicsiny szerzet már fönnállása második esztendejében (legkésôbb 1212 elején) visszakerül oda, hová alapítója életének legszebb és legboldogabb emlékei fűzôdnek. A berendezkedés gyorsan megy. Gallyakból, levelekbôl és iszapból kunyhót rögtönöznek, alját fölhintik száraz alommal, környékét bekerítik sövénnyel és kész a lakás, a luogo (locus), ahogyan jó ideig nevezik a kolostort. A belsô fölszerelés szintén nem okoz gondot. Ágynak, asztalnak és széknek megjárja az anyaföld. Ami kevés bútordarab és edény mégis elkerülhetetlenül szükséges, az mind a lehetô legnagyobb egyszerűséget, az igazi apostoli szegénységet tükrözteti vissza. A kényelem szempontja egyáltalában nem jön tekintetbe. Aki éjjelente a száraz alom fölé még néhány rongydarabot is terít, azt már elpuhultnak tekintik. A külsô keretek és a munkakör jó ideig itt is ugyanazok maradnak, mint Rivo Tortoban. A nap továbbra is imádságban és munkában telik el. Egyetlen lényegesebb változás, hogy a magánájtatosság mellett most már a közös imádság is megfelelô szerephez jut. Egyébként a szellem változatlanul a régi marad. Sôt még bizonyos fokú magasabbra lendülést mutat. A Porziuncolában töltött elsô évek a franciskánizmus történetének legszebb és legboldogabb évei, melyek az új kerekasztal hôseinek ragyogó tettei töltenek ki eseményekkel. A rendbeözönlés most még nagyobb mérveket ölt. Assisiban és környékén egyre többen buzdulnak a poverello példájának követésére. Az ekkor belépett ifjakból rekrutálódik a második franciskánus nemzedék, melynek tagjai már nem annyira testvéri, mint inkább fiúi viszonyban állanak az alapítóval s ennek megfelelôen még több kegyelettel és még nagyobb odaadással csüggenek rajta. Közöttük találjuk a franciskánus szellem legjellegzetesebb képviselôit, Szent Ferenc igazi fiait, akik teljes mértékben magukévá teszik és tovább sugározzák törekvéseit. Nem csoda, hogy mesterök után az ô nevükhöz fűzôdik a legtöbb legenda. A Fioretti bájos elbeszéléseinek középpontjában rendszerint ôk állanak. Míg az elsô nemzedék Bernardo, Egidio, Silvestro és Angelo testvérek kivételével elhalványul, jóformán egészen kiesik az utókor emlékezetébôl, a fiatalok vonzó egyénisége üdén és pregnáns vonásokban lép elénk. E második nemzedéket legméltóbb módon Masseo, Rufino, Ginepro (Juniperus) és Leone testvérek képviselik. Marignanoi Masseo Francesco legbensôbb baráti köréhez tartozik; vándorútjain Leone testvér mellett ô a leggyakoribb kísérôje. Tekintélyes külsejű, jómodorú és ékesszavú ember, amellett mintaképe az alázatosságnak és engedelmességnek. Francescónak minden szava parancs elôtte, melynek vakon, gondolkodás nélkül engedelmeskedik. Pedig Francesco, hogy ,,az Istentôl kapott számos lelki adomány folytán el ne bizakodjék'', olykor-olykor nehéz és lealázó szolgálatokat kíván tôle. Így egyszer azzal a megokolással, hogy ,,Isten igéjét van hívatva felebarátainak lelki épülésére prédikálni'', kapusnak, alamizsnásnak és szakácsnak teszi meg és meghagyja neki, hogy mialatt a többiek étkeznek, ô a küszöbön egyék, hogy az érkezôket mindjárt fogadhassa és részesíthesse Isten igéjének jótéteményében. Masseo testvér, bár szíve vérzik a közös imádságból való kirekesztés miatt, alázatosan lehúzza csuklyáját, meghajtja fejét és egyetlen zokszó nélkül teljesíti terhes tisztét, míg csak a többi testvér meg nem könyörül rajta és ki nem eszközli a szenttôl a nehéz szolgálat arányos megosztását. Más alkalommal meg egy hármas válaszúton játszó gyermek módjára addig forogtatja maga körül Francesco, míg a szédüléstôl többször földre esik. De a kemény nevelésnek meg is van a látszata. Masseo testvér ,,olyannyira felbuzdul az alázatosság szeretetétôl és vágyától, hogy lángoló hevében égre emelt tekintettel fogadást tesz, hogy a földi életben mindaddig nem fog vigadni, míg teljes tökéletesen meg nem szerzi ez erényt.'' Mikor aztán kemény önsanyargatás árán tényleg eléri célját, attól fogva nem bír örömével. Gyakran még imádság közben is ujjong és a vadgalamb turbékolásához hasonló hangot hallatt. Az egyik testvér kérdéséré, miért nem változtat ujjongása formáján, mosolyogva feleli: ,,Ha az ember valamiben minden jót feltalál, minek ott változtatni?'' Rufino testvér, aki szent Klára rokonságából, a Scifik elôkelô nemzetségébôl származik, sok tekintetben ellentéte Masseónak. Inkább a szemlélôdés, mint a tett, inkább a hallgatás, mint a szó embere. A legenda szerint annyira elmerül Istenben, hogy szinte érzéketlenné válik és megnémul. A prédikáláshoz se tehetsége, se bátorsága, se megfelelô ékesszólása nincsen. Francesco azonban engedelmessége kipróbálására egyszer mégis azt parancsolja neki, hogy azonnal induljon Assisiba prédikálni. Rufino mentegetôzni próbál, de a szent nem ismer ellentmondást és engedetlensége büntetéséül most már azt parancsolja neki, hogy egy szál alsóruhában induljon. Rufino alázatosan szót fogad s a gyermekek és felnôttek gúnykacaja között végigvonul szülôvárosán. Francesco csak most eszmél parancsa érdességének tudatára és kemény szemrehányást tesz miatta magának. ,,Honnét ez a nagy vakmerôség, Pietro Bernardone fia, te hitvány emberke, hogy Rufino testvért, Assisi egyik legelôkelôbb nemesét, mint valami bolondot mezítelenül küldöd a népnek prédikálni? Istenemre, te magad is megpróbálod, amit másnak parancsolsz.'' És nagy lelki felindulásában rögtön levetkôzik és Leone testvér kíséretében a városba indul. Az utcai nép csúfolódásával mitsem törôdve, belép a templomba, melyben Rufino testvér már javában prédikál, odaáll melléje, átveszi tôle a szót és olyan csodálatos szépen kezd beszélni a világ megvetésérôl, a szent bűnbánatról, az önkéntes szegénységrôl, a mi Urunk Jézus Krisztus meztelenségérôl és megcsúfoltatásáról, hogy a nagyszámban jelenlevô férfiak és nôk hangosan felzokognak. Utána magára ölti Leone testvértôl elhozott ruháját, hasonlóan felöltözteti Rufino testvért is és hangos hálaadással visszaindul vele a Porziuncolába, áldván és dicsôítvén Istent, hogy megadta nekik a kegyelmet, hogy gyôzedelmeskedhessenek önmagukon és megvethessék önmagukat. Az eset különben nagymértékben fokozza Rufino testvér iránt érzett nagyrabecsülését. Már életében szentnek nevezi és a három legszentebb ember közé sorozza, aki a föld hátán él. Szentségéért forrón szereti s készséggel teljesíti minden kívánságát. Nem zavarja többé csöndes szemlélôdésében. Rufino él is az alkalommal. Sokszor annyira belemerül az imádságba és az elmélkedésbe, hogy szinte megfeledkezik a világról és mindenrôl, ami körülötte történik. Ginepro (Juniperus) testvér ismét más típust képvisel. A franciskánus erények gazdag füzérében ô a szív egyszerűségének, a sancta simplicitas-nak szoborba kívánkozó modellje. Hamisítatlan fia szent Ferencnek, hű tükre és továbbsugároztatója szellemének. Mint mestere, ô is szenvedélyesen szereti a szegényeket. Gyakran még öltönyét és csuklyáját is odaadja nekik. Leleményessége kimeríthetetlen. Mikor elüljárója megtiltja neki, hogy ruháit elajándékozza s ô ismét koldussal találkozik, így szól hozzá: ,,Sajnos, semmim sincs, amit odaadhatnék az egy csuhámon kívül; elüljáróm azonban szigorúan megtiltotta, hogy ezt vagy ruhám valamely részét elajándékozzam, de ha magad szeded le rólam, nem fogok ellenkezni.'' Természetes, hogy a koldus nem vár kétszeri bíztatást s Ginepro testvér ismét ruhátlanul tér haza. Ha már neki magának nincs mit elajándékoznia, nem kíméli a könyveket, ruhákat és egyházi szereket sem. Egyszer pl. a gazdagon feldíszített oltár ezüst csengettyűit ajándékozza oda egy szegény koldusasszonynak. Irgalmas felebaráti szeretete mellett másik jellegzetes tulajdonsága alázatossága. Csak akkor érzi igazán jól magát, ha szidalmakat és bántalmakat kell tűrnie. Valósággal keresi az alkalmakat a megalázkodásra. Az emberek elismerése és dicsérete ellenben terhére van s kikerülésére a legravaszabb módokat eszeli ki. Pl. a fogadására özönlô rómaiakat azzal tréfálja meg, hogy szemök láttára odaáll két hintázó gyermek közé és maga is hintázni kezd. Az odaérkezô hívek meghökkennek a szokatlan látványra, de azért tiszteletteljesen köszöntik. Egy ideig türelemmel várnak. Gondolják, hogy egyszer csak vége lesz a játéknak s akkor tervükhöz híven, ünnepi menetben vezetik klastromába a szentéletű testvért. De Ginepro ügyet sem vet rájok. Úgy tesz, mintha a hintázáson kívül más nem is léteznék számára a világon. És el is éri célját. A hívek lassankint megunják a hosszas várakozást és szétoszolnak. Némelyek tökfilkónak mondják viselkedéséért, mások ellenben még nagyobb tiszteletre gerjednek iránta. Erre ô is fölhagy a játékkal és szép csendesen, az emberektôl észre nem véve, bevonul az örök városba. Ilyen és hasonló, sokszor burleszk csínytevéseirôl egész legendakör képzôdik, nyilvánvaló bizonyságául annak a tiszteletnek és szeretetnek, mellyel a kortársak kedves és szeretetreméltó alakját körülfonják. Maga Francesco is nagy szeretettel van hozzája. Ösztönszerűen megérzi, hogy a jó frate groteszk ötletei és mosolyt keltô naivságai mögött mindig valami komoly és megszívlelésre méltó tanulság lappang. Nagyrabecsülését eléggé mutatja mondása: ,,Adná az Isten, hogy ilyen gyalogfenyôkbôl egész erdôre valóm lenne'' (Juniperus = gyalogfenyô). Az alázatosság, a szemlélôdô hajlam és a szent egyszerűség klasszikus megszemélyesítôi mellett nem kevésbé jellegzetes egyéniség Leone testvér. A franciskánus erények virágos kertjében ô képviseli a szelídséget és a ragaszkodást. Valamennyi tanítvány között ô áll legközelebb a mester szívéhez. Mint barátja, gyóntatója és titkára egyaránt teljes mértékben bírja bizalmát. Ismeri szívének minden titkát, reményét és csalódását. Úgyszólván mindig együtt van vele s készségesen osztozik örömében és bánatában. Francesco teljes mértékben viszonozza szeretetét és ragaszkodását. Hűségén kívül különösen szelídségéért, egyszerű természetességéért és szíve tisztaságáért becsüli. Becézgetve csak pecorella di Dio-nak, Isten juhocskájának nevezi. A közöttük fennálló bensô viszonyt jellemzi a Fioretti számos elbeszélése, közöttük az egész gyűjtemény két legértékesebb drágagyöngye: a tökéletes vigasságról szóló beszélgetés és a zsolozsmázást helyettesítô szent vetélkedés. Leone az utolsó pillanatig kitart mestere mellett s halála után ô lesz hagyományainak leghívebb letéteményese. Késô aggkoráig (+1271) megmarad abban a szellemben, melyet Porziuncolában és a franciskánus hôskor egyéb megszentelt helyein a szent patriarchával való közvetlen érintkezés révén szív magába. Masseo, Rufino, Ginepro és Leone testvérek mellé a régibb nemzedékbôl csak Egidio testvért állíthatjuk, mint a hamisítatlan franciskánus szellem képviselôjét. Szavaiban és tetteiben egyaránt hű tolmácsa mestere törekvéseinek. Mély bölcsességrôl és életismeretrôl tanúskodó intelmeiben mintha csak a szent patriarcha szólna hozzánk. Külsô életmódjában szintén hozzá áll legközelebb. A tétlenséget és az üres fecsegést, melynek nyomában nem kelnek tettek, szívbôl gyűlöli. Mint Francesco, ô is azt tartja, hogy minden testvérnek azon kell igyekeznie, hogy tulajdon keze munkájával keresse meg betevô falatját és csak munka hiányában járuljon az Úr asztalához, vagyis forduljon az alamizsnagyűjtéshez. De nemcsak hirdeti, hanem holta napjáig (+1261. április 23.) tényleg gyakorolja is ezt az elvet. Leleményességével mindig talál munkaalkalmat, mely nemcsak a mindennapi kenyér megkeresését, hanem az alamizsnaosztást is lehetôvé teszi számára. Mikor pl. a Szentföldre indul, Brindisiben vízárusítással, visszajövet pedig Anconában kosárfonással tartja fenn magát. Római tartózkodása idején szintén a legváltozatosabb foglalkozásokat űzi. Így kora reggel kimegy az erdôbe és estefelé egy nagy köteg rôzsével tér vissza, melyet azután lassankint eladogat kenyérért és egyéb ennivalóért. Szívesen segít az olajbogyószedésben és a szüretben is. Egyszer meg éppen dióverésre vállalkozik. Sorra megmássza a magas fákat és nagy szakértelemmel leveri termésöket. Mivel a szüret oly kedvezôen üt ki, hogy a kialkudott rész nem fér el az ölében, hirtelenében leveti csuháját, ujját és csuklyáját gondosan beköti s az így rögtönzött zsákban viszi haza részét, melyet Rómába érve, ,,Isten szerelméért az utolsó szemig a szegényeknek ajándékoz.'' Ha más munkája nem akad, kimegy az aratók után kalászokat gyűjteni. Egész kévét a világ minden kincséért el nem fogadna. ,,Atyámfia -- szokta ilyenkor mondani --, nincsen csűröm, ahová a gabonát berakhatnám.'' A folytonos munkálkodást jól össze tudja egyeztetni az imádság szellemével. Ha egész napra szegôdik, mindig kiköti, hogy pár szabad órája maradjon a zsolozsma és egyéb ájtatosságai végzésére. Abban is mesteréhez hasonlít, hogy szereti a természetet s a dal sohasem hal el ajkán. Mikor a fabrianoi kolostorban tartózkodik, külön kis kertet rendez be magának, melyet nagy szeretettel és hozzáértéssel gondoz. Még nagyobb szeretettel csügg a madarakon, melyek minduntalan a Teremtô jóságára emlékeztetik. Kis kertjében elmerengve hallgatja a galambok turbékolását és így kiált fel: ,,Ó galamb nôvérem, mily szép a te beszéded. Mert nem azt mondod, hogy la, la (ott, ott), hanem azt, hogy qua, qua (itt, itt), mintha csak ezt mondanád: Ne ott a másvilágon, hanem itt, itt igyekezzél érdemeket szerezni. Ó bűnös ember, mit csinálsz, miért nem akarod ezt eltanulni tôle?'' De nemcsak hallgatja a madarak énekét, hanem maga is énekel velök. Az ihlet perceiben Francesco példájára két egymásra fektetett fadarabot húzogat s úgy énekli sajátszerzésű dalait, melyek egyike, a tisztaságot dicsôítô szonett mindmáig fennmaradt. O sancta castitate! Quanta e la tua bontate! Veramente tu se'preziosa e tale E tanto soave il tuo ardore Che chi non ti assagia, non sa quanto vale. Impero li stolti non conoscono il tuo valore. Szent tisztaság, óh mekkora tebenned jóság! Valóban érték vagy te s akkora, S oly édes ten-tüzedben, Hogy csak ki ízed érzi, mit érsz te tudva tudja, -- Míg balga népnek kincsrôl nincs sejtelme. (Meskó Lajos Sch.P. fordítása) Önmegtagadás, alázat és szent öröm -- ezek a fôerények, melyek Porziuncola légkörét betöltik s az itt tartózkodás éveit soha többé vissza nem térô varázzsal vonják be. A testvérek vetekszenek egymással hivatásuk betöltésében. Modellként valamennyi elôtt a szent patriarcha alakja lebeg, aki mint Rivo-Tortónál, itt is azon igyekszik, hogy minél többet ömlesszen át beléjök saját egyéniségébôl. Példájával, buzdító és korholó szavával ott áll mindegyikük mellett és állandóan ösztönzi ôket a tökéletesség útján való elôrehaladásra. Különösen arra ügyel, hogy szomorúság vagy csüggetegség meg ne férje lelköket. A komor arc látását nem tudja elviselni. Azt tartja, hogy a szomorkodás a sátán eszköze a lélek tisztánlátásának elhomályosítására. Még azt sem szereti, ha valamelyik testvér túlságosan bánkódik bűnei fölött. ,,Bűneidet celládban hánytorgasd és Isten színe elôtt sirasd és sóhajtozd; mire társaid közé érsz, le kell vetkôznöd a szomorúságot és alkalmazkodnod kell a többiekhez'' -- szokta mondani az ilyeneknek. Itt is maga adja a legjobb példát. A legenda szerint szorgos gonddal ügyel rá, hogy szíve állandóan vidám maradjon s megôrizze a lélek kenetét és az öröm olaját. Gondolkodását híven jellemzi ez a kis epizód. Egyszer hallja, hogy az egyik testvér hangos énekszóval tér vissza kéregetô útjáról. Nagy örömében azonnal felugrik, eléje siet, szó nélkül megcsókolja vállát, melyen az alamizsnás zsákot hozza s kényszeríti, hogy terhét neki adja át. Odahaza aztán így szól a köréje gyülekezett testvérekhez: ,,Így akarom, hogy testvéreim alamizsna után járjanak: ujjongó örömmel szívükben s az Úr dicséretével ajkukon.'' ======================================================================== VI. Szent Klára A franciskánus mozgalom annyira a kor lelkébôl születik, törekvései annyira elválaszthatatlanok a nyugati keresztény társadalom legégetôbb kérdéseitôl, hogy hatása nem szorítkozhatik csupán Assisire, Umbriára, Olaszországra, sôt nem szorítkozhatik csupán a férfivilágra. Hiszen a vallás kérdései egyformán érdekelnek férfit és nôt. Már pedig a franciskánizmus legbensôbb lényege szerint vallásos kérdés: a katolikus egyház bensô megújhodásának s az aktuális társadalmi és gazdasági problémákkal szemben való eligazodásának kérdése. Szükségképpen magára kell tehát vonnia a nôi nem érdeklôdését is; annál inkább, mivel a nôi kedély finomabb és érzékenyebb, hangolásánál fogva sok tekintetben alkalmasabb a lemondás és önmegtagadás heroizmusának megértésére és méltányolására mint a kevésbé érzelmes férfi kedély. Valóban alig múlik el néhány esztendô s a nôk körében is nagyra kelendô mozgalom indul meg, mely mélység és bensôség tekintetében semmit sem enged a férfiak mozgalmának. Szent Ferenc mellett megjelenik szent Klára s ,,mint bájos tavaszi virág illatával balzsamossá teszi a franciskánus kertet és mint ragyogó csillag új fénnyel hinti be a szeráfi égboltot.'' Szent Klára Assisi egyik legelôkelôbb családjából származik. Atyja, Favarone Scifi a monterossói grófi címet viseli, anyja pedig a Sterpetóban honos Fiumi család sarja. Anyját, Ortolana asszonyt nagyon vallásos nônek írják le a krónikák. Így följegyzik róla, hogy Rómán és a Monte Garganón kívül a Szentföldre is elzarándokolt. Ennek megfelelôen gyermekeit, kik között az 1193-ban született Klára a harmadik helyet foglalja el, szintén erôsen vallásos szellemben neveli. Kláráról életírói följegyzik, hogy már gyermekfôvel különös örömét leli az egyiptomi remeték élethívását tartalmazó Vitae patrum olvasásában és annyira föllelkesül az olvasottakon, hogy a puszták atyáinak példájára szigorú vezeklésnek veti alá magát és korán fölteszi magában, hogy egész életét Istennek szenteli. Szent Ferenc csodás megtérése, melyrôl a Scifi-palotában is sok szó esik, igen nagy hatást gyakorol rája. Ez a hatás még fokozódik, mikor a S. Rufinóban és a S. Giorgióban ismételten alkalmat nyer a poverello bensôséget sugárzó és szent lelkesültségtôl izzó beszédeinek végighallgatására. Egyszerre ellenállhatatlan vágy ébred szívében a látott példa követésére. Ô is szegénységben és tökéletes lemondásban akarja szolgálni az Urat. Közeli rokonának, Rufino testvérnek belépése Francesco követôi közé jelentékenyen megkönnyíti szándékának keresztülvitelét. Egy nôrokona, Bona di Guelfuccio kíséretében többször megjelenik Porziuncolában és tüzetesen megbeszéli a világról való lemondásának tervét és okait. Francesco mindenben helyesli elhatározását és készségesen megígéri támogatását. A kivitel napjául 1212. március 18-át tűzi ki. E napon Klára reggel még teljes díszben vesz részt a virágnapi körmenetben, estére azonban legegyszerűbb ruháját ölti magára és amikor mindenki lepihen, az éjszaka titokzatos csendjében óvatosan kilopakodik a szülôi házból. Az utcán már vár rája hűséges kísérôjének helyettese, Pacifica di Guelfuccio. Azonnal a Sta Maria degli Angeli felé irányítják lépteiket. A templom közelében Francesco és társai lobogó fáklyákkal fogadják és ünnepi menetben a Mária-oltár elé kísérik ôket. Itt Klára eddigi öltözékét a bűnbánat ruhájával: durva gyapjútunikával, derékövvel, köpennyel és fatalpú szandállal váltja fel. Azután Francesco elé térdel, aki a világ hiúságairól való lemondása jeléül egy ollóval levágja gazdag aranyhaját, fejére sűrű hímzésű fekete fátyolt borít s végül letéteti vele a hármas szerzetesi fogadalmat. Utána ideiglenes elhelyezésre az Isola Romanesca, a mostani Bastia falu közelében fekvô San Paolo nevű benedekrendi apácakolostorba vezeti, mely körülbelül egy órányira esik Assisitôl (március 18--19). Favarone és rokonsága azonban semmiképpen sem akarnak belenyugodni a befejezett tényekbe. Mihelyt megtudják Klára tartózkodási helyét valóságos ostromot indítanak ellene. De hiába próbálkoznak szép szóval, hiába fenyegetôznek erôszakkal, az ifjú szűz rendületlenül kitart elhatározása mellett. Szorongattatásábán az oltárnál keres menedéket s lenyírott fejének fölfödésével bizonyítja szándékának megmásíthatatlanságát. Favaronénak be kell látnia, hogy itt már hiábavaló minden igyekezete. Ezért hamarosan abba is hagyja meddô próbálkozását. Klára azonban újabb háborgatástól fél. Kérésére tehát Francesco Bernardo és Filippo testvérek kíséretében egy másik benedekrendi zárdába, a Szent Mihályról elnevezett Sant' Angelo di Panzóba kíséri át, mely már a Subasio lejtôjén a város tôszomszédságában fekszik. Favarone abban a reményben nyugszik bele nagyobbik leánya elhatározásába, hogy legalább a kisebbet, a tizennégyéves Ágnest sikerül megmentenie családja és a világ számára. De alig két héttel késôbb ez a reménye is köddé foszlik. Ágnesnek annyira megtetszik nôvérének az életmódja, hogy április 2-án ô is magára ölti a bűnbánók öltönyét. Váratlanul jött elhatározása villámcsapásként éri a Scifi- házat. Az egész rokonság méltatlankodik és erôszakos föllépést sürget. Különösen egyik nagybátyja, Monaldo, aki éppen készült megkérni kezét egyik fia számára, van magánkívül dühében. Haragos felindulásában tizenkét fegyveres csatlóssal azonnal a kolostor felé indul és Ágnes kiszolgáltatását követeli a megrémült apácáktól. Ezek védtelenségükben kénytelenek engedni a fegyveres erôszaknak. De a bátor leány hallani sem akar a visszatérésrôl. Kijelenti, hogy a maga jószántából nem távozik a kolostorból. Erre a minden emberi érzésükbôl kivetkôzött csatlósok ököllel támadnak reá; agyba- fôbe verik és hajánál fogva vonszolják ki a kolostorból. A kis hôs azonban most sem enged. Makacsul megveti lábát és kétségbeesetten kiabál Klára nôvére segítségéért. De Monaldo martalócai nem ismernek kíméletet. Miután ütésekkel és rúgásokkal semmire sem mennek, újra megragadják haját s úgy vonszolják maguk után a sziklás és tüskés hegyoldalon. Ágnes a sok kínzás következtében elveszti eszméletét. Erre hóhérai vállukra akarják venni és úgy akarják visszavinni a szülôi házba. Csodálatos módon azonban oly nehéznek találják a gyönge leány testét, hogy meg sem tudják mozdítani. Monaldot annyira feldühösíti ez az újabb akadály, hogy egy ökölcsapással össze akarja zúzni az alélt leány koponyáját. Mikor azonban fölemeli karját, hirtelen olyan fájdalmat érez benne, hogy egészen megbénul. Ez végre megjuhászítja haragját. Látja, hogy magasabb hatalmakkal áll szemben. Ezért felhagy a további erôlködéssel s a félholt Ágnest otthagyja az útszélen heverni. Klára azonnal odasiet hôs húgához s szeretô gondosságával rövid idô alatt annyira talpra állítja, hogy Francesco néhány nap múltán ôt is felveheti a rendbe. Ágnes belépése azonban, melyet rövidesen mások belépése is követ, csak újabb gondot szerez a szent patriarchának. Mert az nyilvánvaló, hogy huzamosabban nem hagyhatja lelki gyermekeit a bencés apácák között. Hiszen nem a bencés, hanem a franciskánus eszmény követésére esküdtek föl. Ezt azonban zavartalanul csak akkor tehetik, ha külön kolostorba vonulnak. Tehát másodízben is elôáll a külön templom és külön kolostor szerzésének parancsoló szükségessége. Kínos zavarából megint régi jóakarói, a subasoi bencések segítik ki, akik ez alkalommal az elôtte oly drága emlékű S. Damiano és a mellette lévô kicsiny kolostor átengedésével örvendeztették meg. Francescót rendkívül boldoggá teszi az adomány. Siet is mindjárt használatba venni. Miután társaival valamennyire lakható állapotba hozza az elhagyott kolostort, azonnal átvezeti Klárát és társnôit, kiket ezentúl következetesen szegény úrnôknek (pauperes dominae, povere dame) nevez. Ezzel azonban még távolról sincs megoldva a rendalapítás kérdése. Mert ha a tökéletes szegénység elvének keresztülvitele már a férfiaknál is nehézségekbe ütközik, még sokkalta súlyosabb problémának bizonyul a nôk esetében. Hiszen a férfiak szabadon járhatnak- kelhetnek, prédikálhatnak, munkaalkalmakat kereshetnek, alamizsnát gyűjthetnek, szóval a legkülönbözôbb módokon gondoskodhatnak a minimálisra lefokozott igényeik kielégítésére szükséges javak elôteremtésérôl. A nôknél minderrôl nem lehet szó. Ôk a dolog természeténél fogva csak arra hagyatkozhatnak, amit a jó lelkek Isten nevében vagy kézimunkájuk ellenértékeképpen helyükbe visznek, illetve szállítanak. De elegendô alap-e ez egy nagyrahivatott rend létének biztosítására? Nem megokolt-e a félelem, hogy az emberek közömbössége vagy elfásultsága idônap elôtt elsorvasztja vagy a keresztülvihetetlennek bizonyult alapelv áthágására kényszeríti a jobb sorsra és szebb jövôre érdemes alapítást? Ilyen és hasonló kérdések gyakran vetôdnek fel a S. Damiano új lakóival kapcsolatban. A világ bölcsei, a test szerint okosak nem gyôznek elég nyomatékkal utalni a lépten-nyomon felbukkanó nehézségekre s folyvást azt hangoztatják, hogy a franciskánus eszmény a nôkre nem alkalmazható. Mindenki aggályoskodik, hitetlenkedik, csak szent Klára nem. Mint példaképe, Francesco, ô is rendületlenül bízik a Gondviselésben. Szentül hiszi, hogy az Úr, aki az új ösvényt eléje tárta, nem fog megfeledkezni a szükséges eszközök megadásáról sem. Ezért egy hajszálnyit sem hajlandó elveibôl engedni. Az evangéliumi szegénységet csorbítatlan formájában akarja rendalapítása fundamentumává tenni. Francesco hűségesen kitart mellette s példájával és jótanácsaival jelentékeny mértékben hozzájárul törekvéseinek sikeréhez. Lovagias kötelességének érzi, hogy mindenben segítségére legyen azoknak, akik vnként szegôdtek nyomdokába s akik a San Damianóba való átköltözés elôtt kifejezetten engedelmességet fogadtak neki. Olyan komolyan veszi e kötelességét, hogy nem elégszik meg a szóbeli ígérettel, hanem formális kötelezvényt ad róla: ,,Minthogy -- írja -- azzal, hogy a szent evangélium tökéletessége szerint való életet választottátok, isteni sugallatra hallgatva a fölséges nagy Királynak a mennyei Atyának leányaiul és szolgálóiul szegôdtetek és eljegyeztétek magatokat a Szentléleknek, akarom és ígérem, úgy a magam, mint társaim nevében is, hogy szorgos gondom és különös figyelmem lesz rátok, éppen olyan, mint rájok.'' Ezen ígéretének megfelelôen mindjárt az elején külön szabályokat (forma vivendi) készít számukra, mely azonban, sajnos, épp úgy veszendôbe megy, mint a testvéreknek adott elsô regula. De amennyire a legendák és krónikák elbeszéléseibôl meg tudjuk ítélni, ez sem áll sokkal többôl, mint a S. Niccolóban olvasott három szentírási idézetbôl. Erre mutat az is, hogy a szegény úrnôk élete eleinte alig különbözik a testvérekétôl. Ôk is azon kezdik megtérésöket, hogy lemondanak minden vagyonukról, azután elhagyják a világot, hogy egészen az imádságnak, önmegtagadásnak és munkának szentelhessék életöket. A klauzura, a szigorú elzárkózás elve azonban csak évekkel késôbb, 1219 táján lép náluk érvénybe. Egészen addig -- a férfiakhoz hasonlóan -- maguk járnak a szükséges alamizsna után. Más részök ezalatt odahaza dolgozik, végzi a szükséges házi teendôket, betegeket ápol vagy egyházi ruhákat készít. De bármily szívesen intézi Francesco lelki leányainak ügyeit, megszaporodott gondjai csakhamar arra kényszerítik, hogy pihentebb vállakra hárítsa át ôket. Neki magának untig elegendô dolgot ad saját, rohamosan növekvô és tüneményes gyorsasággal terjedô rendjének vezetése. Így merül fel a természetszerű gondolat, hogy a szegény úrnôk sorsának irányítását egészen Klára kezeibe kell letenni. Klára eleinte húzódozik, de utóbb meghajol a poverello határozott parancsa elôtt (1215). Ezzel természetesen nem szakad meg a Porziuncolát és San Damianót egymáshoz fűzô kegyeletes viszony. Francesco ezentúl is figyelemmel és szeretettel kíséri ültetvénye új hajtásának fejlôdését. Tanáccsal és buzdító szavaival továbbra is ott áll szent Klára oldalán, aki viszont élô modelljét tiszteli benne és minden alkalmat megragad iránta érzett kegyeletének és ragaszkodásának kimutatására. Így betegségében különös figyelemmel és gyöngédséggel ápolja. Hogy Francesco élte fogytáig mennyire szívén viseli a nôvérek ügyét, mi sem bizonyítja jobban, mint Szent Klára számára írt bensôséges hangú végrendelkezése: ,,Én, Ferenc testvér -- írja -- a legkisebb, követni akarom legfôbb Urunknak, Jézus Krisztusnak és az ô szent Anyjának életét és szegénységét és kitartani abban mindhalálig. Benneteket is, úrnôim, kérlek s egyben tanácsolom is nektek, hogy e szent életben és szegénységben éljetek mindig. És vigyázzatok mindig magatokra, nehogy valakinek szavára vagy tanácsára ettôl valaha bármiképp is eltérjetek.'' Szent Klára halála napjáig (1253. augusztus 11.) hű is marad ehhez a szellemhez. Minden kísértéssel és nógatással szemben rendületlenül kitart a teljes szegénység elve mellett. Pedig biztatásokban és aggályoskodásban ezentúl sincs hiány. Tiszteletreméltó emberek, közöttük fôpapok, merô jóakaratból mindenáron rá akarják bírni, hogy legalább közös tulajdon formájában fogadja el a legnélkülözhetetlenebb ingó és ingatlan javakat. Klára azonban szilárd marad. Egy árnyalattal sem akar eltérni modelljétôl. Hogy a sokféle zaklatással szemben védelmet nyerjen, Francesco közvetítésével egy különös kiváltságot eszközöl ki III. Ince pápától: a szegénység privilégiumát (privilegium paupertatis). Ez a kiváltságlevél mindennél hívebben jellemzi az idôk fordulását és a közszellem változását. Annakelôtte javadalmakért, címekért, mentességekért, szóval kézzelfogható javakért ostromolták a szentszéket és íme most akadnak emberek, nem is férfiak, hanem gyönge nôk, akik azért harcolnak s abbeli joguk elismeréséért esengenek, hogy egészen szegények maradhassanak. Nem kevésbé jellemzô, hogy a nagy pápa sajátkezűleg teljesíti a szokatlan kérést. De az idealizmus és realizmus harca -- mert lényegében errôl van itt szó -- ezzel korántsem ér véget. A nehézségek abban a mértékben növekednek, amint a rend tovaterjed. A vagyoni viszonyok rendezetlensége kellemetlen súrlódásokra vezet, fôleg, mivel a papság legtöbb helyen fenntartja igényét az átengedett telkekhez fűzôdô szolgáltatásokra. A regulával is baj van. Mind jobban kiderül, hogy a forma vivendi szűkszavú és általánosságban mozgó elôírásaival nem alkalmas nagyobb tömegek életének szabályozására. III. Honórius pápa (1216--1227) a bajok láttára nagybefolyású felsô-olaszországi legátusát, Hugolin bíborost, a késôbbi IX. Gergely pápát bízza meg a vitás ügyek elintézésével. A középkori egyháztörténelem e markáns alakja így kerül közvetlen kapcsolatba a franciskánus mozgalommal, melynek továbbfejlôdésére és irányára innét kezdve a legnagyobb befolyást gyakorolja. Szerepét nagyon különbözô módon ítélik meg. A Sabatier nevéhez fűzôdô hamis beállítású történeti felfogás egyenesen Szent Ferenc és Szent Klára eszményeinek meghamisításával, illetve elsikkasztásával vádolja ôt. Úgy tünteti fel a dolgot, mintha Hugolin az egyház hatalmi érdekeinek kedvéért erôszakkal kényszerítette volna a poverellót és nôi képmását a hagyományos szerzetesi célkitűzések és életberendezés elfogadására. Mióta azonban kiderült, hogy a Sabatier-féle történetszemlélet: Francescónak vallási forradalmárként és a franciskánizmusnak a vallási szubjektivizmus kísérleteként való szerepeltetése alapjában elhibázott, a bíboros megítélése is lényegesen enyhébbre fordult. Ma már a protestáns kritika sem vitatja el szándékainak jóhiszeműségét. Ma már nem kétséges, hogy Hugolin épp úgy a kereszténység megújhodásáért és az egyház megreformálásáért lelkesedik, mint Francesco. És ha törekvéseikben mégis szembekerülnek egymással, az nem kiindulásuk különbözôségébôl, hanem egyéniségük és ennek megfelelôen értékelô szempontjaik ellentétességébôl következik. Harcuk tehát nem az egymást keresztezô világnézetek harca -- hiszen mindketten a katolikus világszemlélet talajába vannak begyökerezve --, hanem a gyakorlati keresztülvitelnek és az eszközök megválasztásának, végelemzésben pedig az idealizmusnak és realizmusnak harca. Francesco a belterjes, Hugolin a külterjes reformációnak a híve; Francesco a lélek spontán megnyilatkozásától és az egyéni inspirációtól vár mindent, Hugolin a szervezettségnek, az organizációnak tulajdonítja a fôszerepet; Francesco eredeti tisztaságában akarja fönntartani eszményeit, Hugolin tudatosan az átlagember színvonalára törekszik lenyomni ôket. Szívós, de tudatossá talán sohasem vált harcuk tragikus vonásait tehát nem az elvek ütközése, hanem az egyformán óhajtott jó akarásmódjának athidalhatatlan ellentétessége adja meg. A történelemben mindannyiszor megismétlôdik e fájdalmas tragédia, valahányszor egy magasan szárnyaló géniusz eszméit a szárnyalásra képtelen tömegember igényeihez, illetve teljesítési képességeihez kell arányítani. A jelen esetben legfeljebb annyival fájdalmasabb, mivel a betöltendô űr, a középkor legnagyobb vallási géniusza és a törpe átlagember képessége közötti távolság még hasonlíthatatlanul nagyobb, mint más esetekben. De azért ki merné állítani, hogy Hugolin beavatkozása káros és fölösleges volt? Mert igaz, hogy beavatkozása következtében a franciskánus eszmény sokat veszít eredetiségébôl és páratlanul álló egyedi jellegébôl, de viszont annyit nyer megvalósíthatóságban és a szilárd szervezet következtében hódító erôben. Hiába, már az emberi élet úgy van berendezve, hogy az idealizmus egetverdesô ormai a realizmus kényelmesen járható lapályaiba olvadnak. Emberileg ezen lehet sajnálkozni, de a történetíró vétene igazságtevô szerepe ellen, ha akár az egyik, akár a másik jogosultságát kétségbe vonná. A bíboros, mint protektor, mindenekelôtt az új alapítások vagyoni viszonyait rendezi. A tulajdonjog kényes kérdésének megoldására azt a módot választja, hogy a kolostoralapítás céljaira felajánlott telkeket Honorius pápa fölhatalmazásával (Litterae tuae 1218. augusztus 27.) a római egyház tulajdonának nyilvánítja és kiveszi ôket a püspöki joghatóság alól. Azután a forma vivendi helyett, helyesebben mellé új szabályzatot készít, melyben részletesen kiterjeszkedik a kolostori élet minden jelentôsebb mozzanatára. A szabályzat törzsét az 1215-i lateráni zsinat ismert végzéseinek megfelelôen, mely megtiltja új rendek alapítását, a bencés regulából veszi át, de ezt több pontban lényegesen megtoldja és egyben szigorítja. Legfontosabb újítása a szigorú klauzura bevezetése, mely alól csak a pápa vagy a bíborosprotektor adhat fölmentést. Idegennek, papnak és világinak egyaránt tilos a belépés. Még a bíborosok is csak másod- vagy harmadmagukban léphetik át a küszöböt. A világtól való teljes elzárkózással együtt jár a hallgatás (silentium) szigorú kötelezettsége. Beszélni csak annak szabad, akinek hivatala megköveteli vagy az apátnô megengedi és csak arról, ami munkakörébe tartozik. Egyébként örökös hallgatásnak kell uralkodnia, melyet komoly ok nélkül az apátnônek sem szabad megtörnie. Hasonló szigorú intézkedéseket tartalmaz a szabályzat a böjtöt illetôleg is. Szerdán és pénteken egész éven át tilos fôtt vagy sült ételt enni. Nagyböjtben hetenként négy, adventben pedig, mely szent Márton (november 11.) napjától számítandó, három napon senkinek sem szabad kenyéren és vízen kívül mást magához vennie. Ugyanígy kell megtartani a nagyobb ünnepek vigíliáit. De ez már tetszésükre van bízva (si de earum fuerit voluntate). Az új regula kétségkívül haladást jelent az eddigi állapothoz képest. A kötelességek pontos kirovásával véget vet minden bizonytalanságnak és ingadozásnak, az egyöntetűség biztosításával pedig szilárd alapot vet a továbbterjeszkedés számára. Ezért Szent Ferenc és Szent Klára is örömmel fogadják. Sôt Szent Ferenc a puszta elfogadáson túl minden valószínűség szerint cselekvôleg is közreműködik megszerkesztésében. Erre mutat többek között a szabályzat kompromisszumos jellege is: minden lényeges mozzanatra kiterjeszkedik, csak a legégetôbb kérdésre, a szegénység kérdésére nem. A hallgatás oka nyilván nem lehet más, mint a felfogások kölcsönösen tisztelt különbözôsége. Egyik fél sem akarja a másikra erôszakolni a maga meggyôzôdését, de viszont nem is hajlandó belôle engedni. E kölcsönös tartózkodás eredményeként bizonyos felemás állapot jön létre; Szent Klára San Damianoban az új regula bevezetése után is megmarad a forma vivendi és a privilegium paupertatis álláspontján vagyis fenntartja a tökéletes vagyontalanság elvét, más kolostorokra nézve ellenben a Hugolin-féle szabályozás lép életbe vagyis a telek a szentszék tulajdonába megy át, a templom és kolostor pedig a nôvérek birtokának nyilváníttatik és a szentszék védelme alá helyeztetik. Kivételek e tekintetben a Firenze melletti montecelli (1221) és a Perugia melletti montelucei kolostorok, melyeknek szintén sikerül megszerezniök a privilegium paupertatist (1229. június 16.). De ezzel még mindig nem ér véget a teljes szegénységért folytatott hôsies küzdelem. Hugolin bíboros pápa korában sem mond le korábbi törekvéseinek megvalósításáról. Mikor a poverello szentté avatásának ügyében Assisiba jön (1228), többek között a San Damianoba is ellátogat s mindenáron rá akarja beszélni Szent Klárát, hogy az idôk mostohaságára és a jövô bizonytalanságára való tekintettel legalább bizonyos javakat fogadjon el. ,,Ha fogadalmaid gátolnának ebben -- mondja egyebek közt --, ezennel feloldozlak alólok.'' De az alázatos szűz bátran visszafelel: ,,Szent Atyám, sohasem kívánok Krisztus követése alól feloldoztatni.'' A felelet merész, de a pápa megérti. Hiszen az ô jellemébôl sem hiányzik az aszketikus és hierokratikus törekvéseknek az a sajátos kettôssége, mely nagy rokonának, III. Incének jellemében oly vonzó harmóniába olvad. Szent Ferenc barátjának, aki oly jól érzi magát a camaldoli kolostor imára késztô csendjében és aki könnyekig meg tud hatódni a franciskánus testvérek egyszerűségének és mélységes hitének láttára, van érzéke az aszketikus törekvések méltánylására is. Klára szilárdsága tiszteletet ébreszt benne. Nem erôszakolja tehát tovább a dolgot. Sôt annyira megy nagylelkűségében, hogy külön kérés nélkül megújítja a privilegium paupertatist (1228. szeptember 17.). Ettôl kezdve senki sem zaklatja a san damianói kolostor nyugalmát. Szent Klára háborítás nélkül követheti immár égbe távozott lelki vezérének nyomdokait. Csak egy gond aggasztja még: Mi lesz szeretett nôvéreivel, ha ôt is elszólítja az Úr? Ez a gond nem hagyja nyugodni. Ezért Raynald bíboros, a késôbbi IV. Sándor pápa közreműködésével úgyszólván halálos ágyán új szabályzatot készít és még megéri azt az örömet, hogy IV. Ince pápa személyesen hozza halálos ágyához a megerôsítô bullát (1253. augusztus 9.). A bulla mindenekelôtt megújítja a privilegium paupertatist vagyis egyszer s mindenkorra mentesíti a nôvéreket attól, hogy valaha javakat legyenek kénytelenek elfogadni; azután tizenkét pontba foglalva, felsorolja az új rendszabályokat, melyek lényegében a franciskánus és a Hugolin-féle regulából vannak átvéve. Az utóbbival szemben azonban nagy haladást jelentenek a tekintetben, hogy szigorúan kötelezô formában elôírják az evangéliumi szegénységet. ,,Nôvéreim -- rendelik a franciskánus regula szavaival -- semmit se tartsanak magokénak, se házat, se földet, se egyéb jószágot. Mint jövevények és zarándokok e földön, szegénységben és alázatosságban szolgálva az Úrnak, küldjenek bizalommal alamizsnáért.'' E rendelkezés századokra megszabja San Damiano fejlôdését. Az önmegtagadás és lemondás szelleme állandó lakást vesz a tiszteletreméltó falak között és hódító erôvel sugárzik bele a világba. Az enyhébb fegyelmű kolostorok közül egyre többen szegôdnek hozzája s lesznek a ,,szent szegénység megerôsített várai.'' Az erôs lelkű szűz küzdelmei tehát megtermik gyümölcseiket. Szelleme diadalmaskodik idôn és embereken s késô századok egymást felváltó nemzedékeinek útjára hint bíztató fénysugárt. De Hugolin bíboros erôfeszítései sem vesznek kárba. Mert bár enyhítéseivel lejjebb fokozza, de éppen ezzel nagyobb tömegek számára hozzáférhetôvé és megvalósíthatóvá teszi Szent Klára magasra tűzött eszményét. És ki merné állítani, hogy ezzel árt az ügynek? ======================================================================== VII. Az apostolkodás évei (1212--1219) Míg így a második rend bár viszontagságok és megpróbáltatások közt a biztos fejlôdés útjára tér, az elsô rend is hatalmas léptekkel halad elôre a teljes kialakulás és megszilárdulás útján. Tagjainak száma rohamosan nô. Most már nemcsak Assisiból és közvetlen környékérôl, hanem távolabbi vidékekrôl is jönnek fölvételre jelentkezôk. Az új testvérek elhelyezése folyvást újabb meg újabb szállások és remeteségek berendezését teszi szükségessé. Umbria határai csakhamar szűkeknek bizonyulnak befogadásukra. Néhány esztendô lefolyása alatt úgyszólván valamennyi olasz tartomány sorra kerül. A megtelepedés nagyjából ugyanolyan körülmények között történik, mint az igehirdetés: elôször gúnnyal és szidalmakkal fogadják a testvéreket, de néhány nap múlva mindenütt csodálattal és tisztelettel övezik ôket. Tipikus példa erre Bernardo testvér esete Bolognában mindjárt a rendalapítás kezdetén (1211). Bernardo testvér Francesco parancsára megjelenik a híres egyetemi városban, hogy ,,ott a neki adatott kegyelemnél fogva Istennek bôven gyümölcsözzék.'' Megjelenése nagy föltűnést kelt Bologna utcáin. Szokatlan és hitvány ruházatáért mindenki bolondnak vagy legalább eszelôsnek nézi. Az utcai gyerkôcök csoportokba verôdnek körülötte és mindenféle csúfságot űznek belôle. Bernardo mindezt nyugodtan tűri, sôt hogy annál könnyebben kifigurázhassák, szándékosan a piac közepén üt tanyát. Napokon át derűs mosollyal tűri, hogy az egyik elôre, a másik hátra rángassa csuklyáját, az egyik homokot szórjon reá, a másik kôvel dobálja meg, az egyik jobbra lökje, a másik balra rántsa. Hosszú tűrésével végre magára vonja az egyik jogtudós figyelmét, aki érdeklôdni kezd kiléte és idejövetelének oka után. Bernardo válasz helyett benyúl keblébe s átnyújtja neki Szent Ferenc szabályzatát. A tudós azonnal átfutja a kevés szavú regulát s a végén meglepetve fordul társaihoz s így szól: ,,Valóban ez a legtökéletesebb szerzetesi állapot, melyrôl valaha hallottam és ez itt társaival a világ legjámborabb embere, miért is nagy bűnt követ el, aki méltatlanul bánik vele, holott a legteljesebb tiszteletet érdemli, lévén a Mindenható bizalmas barátja.'' Azután Bernardo testvérhez fordul és készséggel megajánl neki mindent, amire csak szüksége van. Szó szót követ. A tudós annyira megkedveli a jámbor testvért, hogy házába viszi, tôle telhetôleg szeretettel fogadja s ígéretéhez híven, hajlékot rendeztet be számára. De azontúl is nagy szeretettel gondoskodik a testvérekrôl; atyjuk és oltalmazójuk lesz. Bernardo testvér pedig jámborsága révén csakhamar oly nagy tiszteletre jut, hogy boldognak érzi magát, aki láthatja vagy kezével érintheti. De ô alázatosan kitér az emberek tisztelete elôl. Ezért feltűnés nélkül elhagyja a várost, visszatér Szent Ferenchez és így szól hozzá: ,,Atyám, a hajlék megvan Bologna városában, küldj oda testvéreket, hogy elfoglalják és megszállva tartsák, mert én ott nem tehetek több szolgálatot ügyünknek, sôt félek, hogy inkább kárt vallok, semmint hasznot hajtok ama nagy tisztelet miatt, amelyben a lakosok ott részesítenek.'' Ez az eset bizonyára nem áll magában a rend kezdô éveiben. A félreismerés és a szenvedélyes megszeretés szélsôségei sok helyütt cserélnek szerepet, ha talán nem is mindenütt olyan drámai gyorsasággal, mint Bernardo esetében. A végsô eredmény azonban mindig egy: a rend továbbterjeszkedése és tagjai népszerűségének, kedveltségének rohamos emelkedése. A kisebb testvérek (fratres minores), ahogyan Francesco alázatosságból neveztetni óhajtja lelki gyermekeit, minél inkább nô számuk és minél messzebbre terjed hírük, annál szívesebb fogadtatásra találnak Olaszországszerte. Francesco maga is bôven kiveszi részét a terjesztés és népszerűsítés művébôl. Mindjárt a Porziuncolába való áttelepedés után Szilveszter testvér társaságában hosszabb apostoli útra indul észak felé. Perugián és Cortonán át Arezzónak, illetve Firenzének tart. Ez útja már csak azért is nevezetes, mivel több nagy szerepre hivatott testvér csatlakozását eredményezi. Így ekkor lépnek be Bombarone vagy ismertebb nevén Cortonai Illés, Parenti János és Pisai Albert, késôbb mindhárman generálisok. Firenzébôl Pisába megy a vándorapostol, majd San Gimignanon, Chiusin és Cetonán át hazafelé indul Assisiba. Minél jobban közeledik szűkebb hazájához, annál zajosabb örömmel köszöntik jöttét. Közeledtének hírére sok helyütt meghúzzák a harangokat s az emberek pálmaágakkal kezükben özönlenek eléje. Akit néhány év elôtt tulajdon szülôvárosában Pazzo! Pazzo! kiáltással fogadnak, az most minduntalan ezt kénytelen hallani: Ecco il Santo! Francesco alázatos lelkét módfelett bántja ez a nagy megtiszteltetés. Ellensúlyozására mindenképpen kicsinyíteni igyekszik érdemeit. ,,Ne dicsérjetek -- szokta mondani --, mintha már-már biztos volnék. Senkit sem szabad dicsérni, akinek vége bizonytalan.'' Magának meg gyakran ezt mondja: ,,Ha egy rablónak olyan nagy kegyelmet juttatott volna a Mindenható, bizonyára sokkal hálásabb volna iránta, mint te, Francesco.'' Kedves szavajárása: ,,Senkit sem szabad dicsérni és magasztalni olyasmiért, amit akármelyik bűnös is meg tud tenni. Lám a bűnös is tud böjtölni és imádkozni, tud sírni és vezekelni; csak egyet nem tud: hűnek maradni Urához, Istenéhez. Azzal dicsekedjünk tehát, hogy az Úrnak megadjuk az ôt megilletô tiszteletet, hogy híven szolgálunk neki és hogy mindent, amit tôle nyerünk, neki tulajdonítunk.'' De nemcsak szóval, hanem tettel is iparkodik magát kicsinyíteni az emberek szemében. Így az egyik testvérnek szigorúan megparancsolja, hogy a nép magasztalásának hallatára mindenféle becsmérlô névvel illesse ôt. És amikor ez nagy kelletlenül tényleg parasztnak, béresnek, haszontalan zsoldosnak szidalmazza, ô örömmel fölkiált: ,,Áldjon meg édes fiam az Úr, mert színigazságot mondottál; Pietro di Bernardone fiának ilyeneket illik hallania.'' Nagy alázatosságában még vélt hibáit is nyíltan a nép elé tárja. Egyszer betegségében, hogy hamarabb erôre kapjon, néhányszor csirkehúst eszik. Mihelyt azonban egy kissé magához tér, így szól magában: ,,Az mégsem járja, hogy bár mindenki aszkétának tart, titokban mégis testi ember módjára élek.'' És az alázatosság szent hevületében egy testvér kíséretében azonnal a város felé indul. Mikor odaérnek a kapuba, a testvérnek megparancsolja, hogy vessen egy kötelet a nyakába és annál fogva vezesse ôt oda a piac közepén felállított szégyenoszlophoz és közben hangosan kiáltsa: ,,Íme, nézzétek a híres nagyevôt, aki fölhízott a tudtotok nélkül megevett csirkék húsán.'' A nép azonban csak annál jobban dicséri alázatosságát és szíve mélyéig megrendülve kiáltja: ,,Jaj nekünk, szerencsétleneknek, kiknek egész élete vérontásban telik el és akik tobzódással és részegeskedéssel tápláljuk szívünket és testünket.'' Hogy a szertelen magasztalások elôl kitérjen, Francesco elhatározza, hogy megvalósítja régi kedves tervét: elmegy hithirdetônek a pogányok és mohamedánok közé. A gondolat tulajdonképpen már apostoli működése megkezdésétôl fogva ott lappang lelkében, de komoly eltökéléssé csak most izmosodik. Az Úr ügyéért való küzdelem kilátása egészen fölvillanyozza. Lovagi álmai megszépülve és megnemesedve újra életre kelnek és a legszebb hôsi halál, a vértanúság képeivel töltik el nagy tettek izzó vágyában égô lelkét. Egy percet sem akar tovább késni. Assisiból egyenesen Rómába indul a pápa beleegyezésének megnyerésére. De bármennyire siet, útközben minden népesebb helyen van érkezése prédikálni. A Toditól nem messze esô Alviano helységben is ezt akarja tenni, de a körültáborzó tömérdek fecske csicsergése miatt nem tud szóhoz jutni. Egy darabig türelemmel vár, de amikor látja, hogy a fecskék csak nem akarnak elcsendesedni, szelíden rájok szól: ,,Kedves nôvéreim, ideje már, hogy én is szóhoz jussak, mert ti eddig eléggé kibeszélhettétek magatokat. Hallgassátok meg tehát az Úr igéjét és legyetek csendben és veszteg, valamíg csak az Úr szava véget nem ér.'' És íme, mintha csak elvágták volna, a csicsergés egy pillanat alatt elnémul s az oktalan madarak egy moccanás nélkül hallgatják végig a prédikációt. Rómába érve szintén több helyen beszél és több új testvért hódít a rend számára. De ennél sokkal jelentôsebb, hogy ekkor ismerkedik meg azzal a rendkívüli nôvel, aki innét kezdve oly nagy szerepet játszik életében: Giacomina dei Settesoli-val, az elôkelô és dúsgazdag Graziano dei Frangipane feleségével vagy talán már özvegyével, akit férfias jelleméért tréfásan frate Giacominának nevez el. A kegyesszívű nô az elsô pillanattól kezdve nagy kegyelettel és tisztelettel fonja körül a szent patriarcha alakját, aki viszont ôszinte rokonszenvet mutat iránta. Idôvel meleg, hű és tiszta barátság fejlôdik közöttük, melyet csak a poverello korai halála szakít meg. A pápa beleegyezésének megszerzése után Francesco kísérôjével Anconába siet, hogy onnan Szíriába hajózzék. De a szerencse nem kedvez neki. A hajó, melyre fölszáll, a kedvezôtlen szelek miatt megszakítja útját és a dalmát part valamelyik kikötôjében, talán Zárában partra teszi utasait. Mivel más keletre induló hajót messze vidéken nem lehet találni, Francesco kénytelen-kelletlen visszafordul. De a hazajutás szintén bajjal jár. Az Anconába induló hajó kapitánya nem akarja még két ingyen utassal növelni rakományát, ezért kereken elutasítja Francesco kérését. Utoljára nem marad más megoldás, mint a hajó gyomrában való elrejtôzés. A nem szívesen látott vendégek csak akkor mernek elôbújni, mikor a rossz idôjárás miatt szokatlanul hosszúra nyúlt úton a hajósok készletei kimerülnek s így saját készletük megosztásával nemcsak bocsánatot nyernek, hanem azonfelül hálát és elismerést is aratnak. A hitetlenek közé jutás elsô kísérlete tehát kudarccal végzôdik. De Francesco nem esik miatta kétségbe. Csak annál buzgóbban apostolkodik idehaza. Elôször az anconai tartományt járja fel. Minden valamire való helységet fölkeres s a templomokban, utcákon, tereken összeverôdött emberek elôtt ellenállhatatlan ékesszólással hirdeti a bűnbánattartás halaszthatatlan szükségességét. De szavának meg is van a hatása. A nép mindenütt szentként rajongja körül és igen sokan követésére buzdulnak. Rövid idô alatt harmincra emelkedik azon egyháziak és világiak száma, akik rendjébe való felvételüket kérelmezik. A megtértek között legjelentékenyebb egyéniség Guglielmo Divini, a rex versuum, akit VI. Henrik császár költôi talentumáért nagy fénnyel költôvé koronáz. A szent beszéde olyan megrendítô hatást gyakorol a könnyelmű fiatal emberre, hogy a végén odaomlik lábaihoz és fölkiált: ,,Mi szükség van még több szóra? Térjünk a tettekre. Végy el engem az emberektôl és adj vissza a nagy királynak.'' Francesco másnap csakugyan beöltözteti a költôkirályt, aki Pacificus testvér néven késôbb egyik dísze lesz a rendnek. Anconából 1213 tavaszán Leone testvér kíséretében Romagnába megy a szent bűnbánathirdetô. Itteni apostolkodása során többek között eljut a san-marinói határon fekvô montefeltroi lovagvárhoz is, melyben a montefeltroi grófok éppen fényes lovagavató lakomát tartanak. Francesco habozás nélkül belép a várudvarra, odamegy a nemes urak közé és egy alacsony kôfalra hágva, szólni kezd hozzájuk. Beszédében ebbôl a köznyelvű idézetbôl indul ki: Tanto č il bene ch'io aspetto, che ogni pena mi č diletto. (Oly nagy a jó, melyre várok, hogy kedves nékem érte minden gyötrelem.) Szavai egyszerre szárnyalni kezdenek úgy, hogy az urak szemüket-szájukat eltátva hallgatják s úgy figyelnek rája, mintha Isten angyala szólna hozzájuk. Különösen Chiusi urát, Orlando dei Cattani grófot hatja meg mélyen a beszéd. Mihelyt véget ér, azonnal odasiet Francescóhoz, hogy lelki ügyekben tanácsot kérjen tôle. Ez azonban finom tapintattal így szól hozzá: ,,Örömest állok rendelkezésedre, de most maradj barátaiddal, tiszteld meg házigazdádat és ebédelj velük. Ebéd után tetszésed szerint beszélgethetünk.'' Ebéd után tényleg hosszasan értekezik a gróffal a lelki élet kérdéseirôl. A beszélgetés végén Orlando, akit egészen elbájol szeretetreméltóságával, hálája fejében felajánlja neki a birtokában lévô meredek Monte della Verniát, mint ájtatoskodásra és remeteéletre kiválóan alkalmas helyet. Francesco nagy örömmel fogadja a kedvére való ajánlatot (1213. május 8.). Mihelyt hazaér Assisiba, azonnal két testvért küld a hegy kikémlelésére. Ezek tüzetes helyszíni szemle után tényleg alkalmatosnak találják a hegyormot és mindjárt be is rendeznek rajta egy rozoga kunyhót. Így kerül bele az elhagyott vadon a franciskánus történelembe, hogy néhány év leforgásával legtiszteltebb helye és Golgotája legyen. Bár így olaszországi apostolkodása egyre dúsabb aratással jár, Francesco még sem akarja kedvéért missziós terveit feladni. A vértanúság koronája továbbra is ellenállhatatlan vonzó erôt gyakorol rája. Ezért romagnai útja befejeztével újabb kísérletre szánja el magát. Ezúttal azonban nem keleten, Szíriában, hanem nyugaton, Marokkóban próbál szerencsét. A navas de tolosai fényes gyôzelem óta (1212. július 16.), mely eldönti az iszlám és kereszténység harcát a pirenei félszigeten, úgyis a nyugati mohamedánság áll az érdeklôdés középpontjában. A Rómába küldött diadalmi jelvények, köztük Mohammed- en-Nazir szultán selyemsátora és aranyos zászlója s a visszaözönlô keresztes vitézek elbeszélései mindenütt lelkesedést és gyôzelmi mámort keltenek. Az általános hangulat Francescót is magával ragadja. Ô azonban nem a kard és lándzsa erejével, hanem az ige és imádság hatalmával akarja legyôzni a Marokkóba menekült almohadokat. A buzgóság annyira erôt vesz rajta, hogy szinte röpülni szeretne. Kísérôje alig bírja nyomon követni. De a Gondviselés most is másként végez felôle. Mire Spanyolországba érkezik, súlyos betegségbe esik, mely annyira legyöngíti, hogy kénytelen útját félbeszakítani és dolgavégezetlen visszafordulni hazájába (1213--14). Ez az újabb kudarc komolyan gondolkodóba ejti Frandescot hivatása felôl. Régi kétségei újra életre kelnek s ô töprengve kérdi magában, mi hát voltaképen Isten akarata: az imádságnak éljen-e csupán vagy prédikáljon is; remeteéletre térjen-e vagy tovább folytassa eddigi irgalmas szamaritánus életét? Mivel azonban nagy alázatossága nem engedi, hogy önmagában és imádságában bizakodjék, mások közbenjárásához fordul. Masseo testvér útján megkéri Klára nôvért és a carceri remeteségben ájtatoskodó Silvestro testvért, mint kiválóan szentéletű embereket, hogy buzgó imádsággal fürkésszék ki, melyik lesz a helyesebb: ha prédikál is vagy kizárólag a szemlélôdésnek él. A két jámbor lélek legott imádságba is merül és imádság közben nyert magasabb felvilágosítás eredményeként mindkettô az apostoli életmód folytatása mellett nyilatkozik. Francesco, mihelyt hű követe visszaérkezik, legott megmossa lábait, nagy szeretettel megvendégeli és azután az erdôbe hívja. Itt térdre borul elôtte, lehúzza csuklyáját, keresztbe rakja karjait s így kérdezi: ,,Mit parancsol az én Uram, Jézus Krisztus, hogy cselekedjek?'' Masseo testvér erre így felel: ,,Krisztus Szilveszter testvérnek is, meg Klára nôvérnek és társnôinek is tudtára adta és kinyilatkoztatta akaratát, hogy indulj a világba prédikálni, mert nemcsak önmagadért, hanem mások üdvösségéért is választott téged.'' Ez a felelet újból elcsitítja kétségeit. Nagy buzgósággal felegyenesedik. Csak ennyit mond: ,,Menjünk Isten nevében'' -- s Masseo és Angelo testvérekkel már útban is van. Elsô állomását az Assisitôl két óra járásnyira esô Cannara faluban tartja. Itt oly nagy hévvel beszél, hogy a falu apraja-nagyja, férfi, asszony mind hozzá akar csatlakozni s e szándékáról -- a legenda szerint -- csak a harmadik rend megalapításának megígérése után mond le. Mikor Cannarából Bevagno felé folytatja útját s az út mentén lévô fákat telisded tele látja a madarak töméntelen seregével, prédikáló buzgalmában menten odamegy közéjük s beszélni kezd nekik ilyképen: ,,Húgocskáim, madarak! Ti nagyon le vagytok kötelezve Istennek, a ti Teremtôtöknek és ezért mindig és mindenütt dicsérnetek, kell Ôt, mivelhogy Ô adott nektek szabadságot arra, hogy oda repüljetek, ahova akartok s Ô adott nektek ruhát nem is egyet, hanem kettôt meg hármat. Ezenfölül azért is dicsérnetek kell Ôt, mert megtartotta magvatokat Noé bárkájában, hogy fajtátok ki ne vesszen. Azután le vagytok neki kötelezve a levegôért is, melynek uraivá tett benneteket. Ezenkívül ti se nem vettek, se nem arattok s Isten mégis táplál benneteket; Ô adja nektek a folyókat és patakokat italotokul, Ô adja a hegyeket és völgyeket menedékhelyeitekül és a sudár fákat, hogy legyen hol fészket raknotok. És minthogy ti sem fôzni, sem varrni nem tudtok, Isten fölruház benneteket és fiókáitokat. Bizony nagyon szeret benneteket, hogy ennyi jótéteményt gyakorol veletek. Ezért ôrizkedjetek, húgocskáim, a hálátlanság bűnétôl és igyekezzetek szüntelenül dicsérni Istent.'' És ím az oktalan madarak, a legenda kedves elbeszélése szerint a legnagyobb figyelemmel hallgatják végig a prédikációt s a végén gyönyörűségük és szófogadásuk jeléül kezdik tátogatni csôrüket, nyújtogatják nyakukat, csapkodják szárnyaikat s tisztesen egészen a földig hajtogatják fejüket. Francesco nem gyôz eleget gyönyörködni szokatlan hallgatóközönségében. Föl- s alájár közöttük, együtt örül és lelkendez velük, csodálja roppant sokaságukat és szelídségüket s bizony nagy idôbe telik, míg keresztvetéssel engedélyt ad nekik a távozásra. Aki az oktalan állatokra ennyi szeretetet és gyöngédséget halmoz, elképzelhetô módon még nagyobb odaadással fárad embertársai lelkének megmentésén. Prédikáló buzgalma nem ismer mértéket s mivel kiválóbb fiai osztoznak buzgalmában, az apostoli utak egyre sűrűbbekké és egyre eredményesebbekké válnak. A testvérek száma talán már a harmadik vagy negyedik évben eléri az elsô ezret, hogy aztán tüneményes gyorsasággal siessen a második, harmadik stb. ezer felé. A terjeszkedés szédületes arányaira és általában a kialakulás gyors menetére klasszikus tanú a teljesen egykorú Vitry Jakab akkoni püspök, híres szónok és történetíró, aki egy 1216. októberében kelt levelében, melyben beszámol barátainak olaszországi benyomásairól, többek közt ezeket írja: ,,De mégis találtam valami vigasztalót is e tájakon: mindkét nembôl nagyon sokan, köztük gazdag világi emberek, miután mindenüket elhagyták Krisztusért, lemondtak a világról. Közönségesen kisebb testvéreknek hívják ôket. A pápa úrnál és a bíborosoknál igen nagy tiszteletben állanak. Mulandó földi dolgokkal egyáltalában nem törôdnek, hanem nap-nap után lángoló hévvel és törhetetlen buzgalommal mindegyre csak azon dolgoznak, hogy a veszni indult lelkeket kiszabadítsák a világ hiúságaiból és példájuk követésére vonzzák. És Isten kegyelmébôl, már eddig nagy eredményt értek el és sokakat megnyertek maguknak...'' ,,A testvérek az ôskeresztények módjára élnek, kikrôl írva vagyon: 'A hívek sokaságának pedig egy szívük, egy lelkük vala'. Nappal a városokba és falvakba mennek dolgozni és lelkeket halászni, éjjelre pedig visszatérnek remeteségükbe vagy csöndes magános helyeikre, hol szemlélôdéssel töltik idejüket. Az asszonyok a városok közelében élnek különbözô szállásokon, semmit sem fogadnak el, hanem kezük munkája után élnek. Nagyon bántja és zavarja ôket, hogy az egyháziak és világiak nagyobb tiszteletben részesítik ôket, mint szeretnék. A rend férfi tagjai nagy lelki épülésükre évenkint egyszer összejönnek egy meghatározott helyen, hogy örvendezzenek az Úrban és együtt étkezzenek. Itt jó emberek közreműködésével elkészítik és kihirdetik szent rendszabályaikat, melyeket a pápa úr megerôsít. Azután egész évre szétoszlanak Lombardiába és Toscanába, Apuliába és Szicíliába. Miklós testvér, a pápa úr gyóntatója, szentéletű és buzgó ember, minap odahagyta a pápai udvart és közéjük állott, de mivel a pápa úr nem nélkülözhette ôt, kénytelen volt visszatérni. Meg vagyok gyôzôdve, hogy az Úr a fôpapok nagy szégyenére, kik olyanok, mint az ugatni nem tudó néma ebek, ilyen egyszerű és szegény emberek által számtalan lelket akar megmenteni a világvég bekövetkeztéig.'' E leírásból és a legendák elszórt adataiból következtetve a második lustrum kezdetén már meglehetôsen szilárd szervezettel bír a rend. A telepek számának növekedése természetszerűleg szükségessé teszi a helyi elöljárók, ú. n. guardiánok kinevezését, akiknek a testvérek feltétlen engedelmességgel tartoznak. Francesco olyan komolyan veszi a készséges engedelmességet, hogy gyakori útjain mindig magával viszi valamelyik testvért guardiáni minôségben és mindenben annak szavához tartja magát. Mivel azonban a kolostorok számának rohamos szaporodása a teljes decentralizáció veszélyével fenyeget, ellensúlyozására igen korán, rendi hagyomány szerint, már 1215-ben szokásba jön az általános káptalan tartása. Eleinte évenkint csak egyszer, pünkösd ünnepén gyűlnek össze a testvérek a Santa Maria degli Angelihez, késôbb azonban ôsszel, szent Mihály fôangyal ünnepén is tartanak kisebb szabású összejövetelt. A pünkösdi káptalanon lehetôleg az összes testvérek megjelennek, hogy viszontlássák szeretett mesteröket és vezéröket és meghallgassák szeretetet és bölcsességet sugárzó atyai intelmeit, melyek részben a szerzetesi fegyelemre, részben a prédikátori hivatás gyakorlására vonatkoznak. A káptalanok azért is fontosak, mivel ezen beszélik meg a következô év munkatervét. Francesco a szélrózsa minden irányába kijelöli az igehirdetôket, megadja nekik a szükséges felhatalmazást, fölveszi a belépésre jelentkezôket s végül atyai áldását adja az egész gyülekezetre. Egyébként a spanyolországi útra következô két-három évet Francesco túlnyomó részében Assisiban és közvetlen környékén tölti. Egyszer-kétszer megfordul Rómában is. De a lateráni zsinaton való megjelenése, melyet a hagyomány biztosnak állít, történetileg éppoly kevéssé igazolható, mint szent Domonkossal való állítólagos találkozása és csodás megbarátkozása. Sokkal valószínűbb perugiai tartózkodása és jelenléte hatalmas pártfogójának, III. Ince pápának halálos ágyánál (1216. július 16.). Valószínű, hogy perugiai idôzése alatt jut elôször közelebbi érintkezésbe Hugolin bíborossal is, kit a Gondviselés oly fontos szerepre szán alapítása tovább fejlesztésében. Mivel közben a testvérek száma még tetemesebbre nô, Francesco az 1217-i évi pünkösdi káptalanon azt indítványozza, hogy most már az ultramontán vagyis az Alpesen túli tartományokat és a Szentföldet is vonják be missziós működésük körébe. A testvérek nagy lelkesedéssel fogadják az indítványt és mindjárt határozatba is veszik, hogy missziós szempontból provinciákra osztják a kiszemelt működési teret. Egyszerre tizenegy provincia, illetve missziós terület létesítését határozzák el. (Toscana, Ancona, Milano, Terra di Lavoro, Apulia, Calabria, Németország, Franciaország, Provence, Spanyolország és a Szentföld, más néven Szíria.) Azután kijelölik az egyes provinciák elöljáróit, akiket a franciskánus alázatosság szellemében minister- eknek, szolgáknak neveznek el. Francesco természetesen szintén részt kér a munkából. Mint mindig, most is finom pszichológusnak és kitűnô emberismerônek bizonyul. ,,Nekem -- úgymond -- mintául és elôképül kell szolgálnom valamennyi testvér számára. Ha tehát távoli országokba küldöm testvéreimet, ahol fáradalmakat és gúnyt, éhséget és más kellemetlenségeket kell tűrniök, helyénvalónak és méltányosnak látszik, hogy magam is valamelyik távolesô provinciába menjek. Mert a testvérek bizonyára türelmesebben viselik viszontagságaikat ha hallják, hogy nekem is hasonlókat kell kiállnom.'' Működése színteréül Franciaországot választja, nemcsak ifjúkori rokonszenvbôl, hanem azért is, mivel az ottani lakosok legnagyobb tisztelettel viseltetnek az Oltáriszentség iránt. Mivel azt akarja, hogy a testvérek inkább példájukkal, mint szavukkal hassanak embertársaikra, a gyűlés végén még egyszer lelkükre köti a bensôséges és jámbor életet. ,,Az Úr névében -- mondja -- kettesével és illedelmesen járjatok az úton s reggeltôl a tercia idejéig hallgassatok; szívetek imádságban az Istenre legyen irányítva, fölösleges és haszontalan szavak ne legyenek hallhatók szájatokból. Ha útban vagytok is, viselkedéstek éppen olyan illedelmes legyen, mint volna, ha a remeteségben vagy cellátokban idôznétek; mert bárhol álltok vagy mentek, cellátok mindig veletek van. Testünk a mi cellánk és lelkünk a remete, aki a cellában Istent imádja és róla elmélkedik. Ha tehát a lélek tulajdon cellájában nem tud nyugtot tartani, mit használ annak az emberi kéz készítette cella?'' Ezzel a szép intelemmel útnak bocsátja a testvéreket, hogy mint az Ég vándormadarai, mindenüvé elvigyék a szeretet és béke evangéliumát. Maga is haladéktalanul északnak indul kiszemelt társaival. De csak Firenzéig jut el. Itt véletlenül összetalálkozik Hugolin bíborossal, aki pápai legátus minôségében éppen a felsô- olaszországi apró köztársaságok összebékítésén fáradozik. Mikor megtudja Francesco szándékát, mindenáron le akarja róla beszélni. Arra hivatkozik, hogy a pápai udvarban még mindig sok ellensége van a rendnek; ezek aknamunkájának meghiúsítása csak úgy remélhetô, ha ô továbbra is Olaszországban marad és segítségére lesz a rend iránt jóindulatú bíborosoknak. De a szent eleinte hallani sem akar a maradásról. ,,Uram -- feleli --, nagyon megszégyenítô dolog volna rám nézve, ha testvéreimet messze idegenbe küldeném, magam meg itthon maradnék s nem venném ki részemet azokból a szenvedésekbôl, melyeket ôk az Úrért magokra vállalni készülnek.'' ,,De hát miért küldötted testvéreidet olyan messze, hogy éhen haljanak és mindenféle szükséget szenvedjenek?'' -- kérdi erre Hugolin. -- Francesco azonban erre a kérdésre is hamar kész a felelettel. ,,Azt hiszi ön, uram, hogy a Mindenható csak az itteni tartományok számára hívta meg a testvéreket? Nem. Az Úr az egész világ számára és lelki üdvösségére támasztotta és hívta meg ôket. Tehát nemcsak a hívôk, hanem a hitetlenek körében is meg fognak honosodni és lelkeket fognak megnyerni.'' Mindezáltal a bíboros oly hathatósan marasztalja, hogy utoljára már csak engedelmességbôl is eláll útja folytatásától s visszafelé indul a Rieti-völgybe. Visszatérése, úgy látszik, nemcsak a franciaországi utat hiúsítja meg, hanem a többi külföldi missziós terv elejtését is maga után vonja. Cortonai Illés testvér csak a következô évi káptalan (1218. június 3.) határozatából indul Szíriába, hol többek között fölveszi az elsô német jelentkezôt, a teológiailag kitűnôen kiképzett Speyeri Cézárt. Valószínűleg ugyanekkor indulnak Vitale, Berardo, Pietro, Adiuto, Accursio és Ottone testvérek is Marokkóba, hogy a betegség miatt elmaradt Vitale kivételével már másfél év múlva a rend elsô vértanúiként fejezzék be életüket (1220. január 16.). E két kivételtôl eltekintve azonban a rend működése továbbra is kizárólag Olaszországra szorítkozik. Maga Francesco valószínűleg ezidôtájt fordul meg Bolognában, az Alverna-hegyen, Subiacoban, Gaetában és a Gargano- hegyen. Az 1217-i évi káptalanon elhatározott nagyszabású missziós tevékenység valójában csak két év múlva indul meg. Az 1219. május 26- án tartott káptalanból nagyszámú és elszánt csapatok rajzanak ki Franciaországba, Németországba, Magyarországba, Tuniszba, Spanyolországba és Portugáliába. De vállalkozásukat legtöbb helyütt kudarc kíséri. A helyi viszonyok nem ismerése és az egynyelvűség keservesen megbosszulják magukat. Furcsa öltözetük és idegenszerű fellépésük miatt mindenütt gyanakvással fogadják ôket. Franciaországban albigenzeseknek, Németországban pedig lombardiai eretnekeknek nézik ôket és ennek megfelelôen is bánnak velök. Különösen a Giovanni da Penna vezetése alatt álló németországi expedíció tagjainak jár ki bôven a szenvedésbôl. Némelyöket megvesszôzik, másikukat bebörtönzik vagy ruháitól megfosztva a szégyenoszlophoz kötik. Még rosszabbul jár a Magyarországba indult csapat. A hegyek között legeltetô félvad délszláv pásztorok minduntalan megfosztják ruházatától úgy, hogy utoljára kénytelen szégyenszemre visszafordulni. Az Egidio testvér vezérlete alá helyezett tuniszi csoportot maguk az odavaló keresztények kényszerítik visszatérésre, nehogy jelenlétük ellenük ingerelje a mohamedánok haragját. Mindössze az egy Electus testvér marad vissza, de nemsokára ô is vértanúhalált hal. Így az elsô missziós kísérlet a kellô elôkészítés hiánya miatt úgyszólván teljesen eredménytelen marad. A megtelepülés csak Franciaországban sikerül; máshonnét mindenünnen dolgukvégzetlen térnek vissza a testvérek. A külföldi missziós csapatok szétküldése után Francesco sem tud ellenállni a kísértésnek, hogy végre betöltse régi vágyát: fölkeresse a hitetlenek országát. Alkalomban nincs hiány. Az ötödik keresztes hadjárat épp ezidétt folyik legnagyobb hévvel. A különbözô nemzetekbôl összeverôdött keresztes sereg Pelagius pápai legátus vezetésével már több mint egy esztendeje (1218. június 1.) ostromolja Egyiptom fôerôsségét, Damiette várát, hogy elfoglalásával döntô csapást mérjen Melek-el-Kamel szultán hatalmára. Az ostrom azonban a védôk vitézsége és a keresztény sereg hátában táborozó szultán támadásai miatt nagyon lassan halad elôre és tömérdek áldozatot kíván. A veszteségek pótlása nyugatról minduntalan újabb csapatok indítását teszi szükségessé. Francescónak tehát nem nehéz utazási alkalmat találnia. Elôbb azonban az itthoni viszonyokat akarja rendezni. Hogy távollétében semmi fönnakadás ne történjék, egyszerre két helyettest, vikáriust nevez ki: Narni Mátét az új testvérek fölvételére és Nápolyi Gergelyt a kolostorok látogatására. Azután régi barátja, Pietro dei Cattani és több testvér társaságában Anconába megy, itt Keresztelô Szent János ünnepén (június 24.) hajóra száll s Kréta- és Ciprus- szigetek érintésével Akkonba vitorlázik. A keleti kereszténység e fontos végvárából egyenes Egyiptomnak veszi útját, hová augusztus vége felé szerencsésen meg is érkezik. Damiette elôtt megérkezésekor még javában áll a harc. A keresztesek csak kevéssel elôbb rohamot kíséreltek meg az erôs vár ellen, de súlyos vereséget szenvedtek (július 31.). Most újabb támadásra készülnek. Francesco a helyzet reménytelenségének láttára le akarja ôket beszélni szándékukról, de senki sem hallgat szavára. Pedig a következmények neki adnak igazat. Az ütközet a gyalogság gyáva magatartása miatt csaknem katasztrofális vereséggel és 6.000 vitéz elestével, illetve fogságba jutásával végzôdik (augusztus 29.). Jövendölésének beteljesedése és a vereség nyomán támadt bűnbánó hangulat nagyon alkalmassá teszik a talajt Francesco működése számára. A keresztes vitézek közül sokan magukba szállanak és megbánják bűneiket; sôt akadnak olyanok is, akik egészen szakítanak a világgal is belépnek a kisebb testvérek közé. Vitry Jakab, aki a damiettei táborban immár másodszor jut érintkezésbe a renddel, ismét bámulva állapítja meg tüneményes gyorsaságú tovaterjedését és ezt elsôsorban az evangéliumi élet követésének tulajdonítja. Egyébként az ô szűkebb környezetébôl is egyszerre hárman lépnek be, többeket pedig csak nagy üggyel-bajjal tud visszatartani. De a bô termés nemhogy csitítaná, ellenkezôleg még fokozza Francesco hô vágyát a hitetlenek megtérítése és a vértanúi halál után. Térítô művét Krisztus lovagjához illô bátorsággal és eltökéltséggel magán a szultánon akarja kezdeni. Elhatározza, hogy mindenáron kierôszakolja a Melek-el-Kamel színe elé jutást. Az augusztus 29-i vereség után megindult béketárgyalás jelentékenyen megkönnyíti tervének keresztülvitelét, mert módot nyújt a szaracén tábor megközelítésére. Mindössze egyetlen kísérôvel, Illuminato testvérrel, Rocca Accarina egykori urával indul el veszélyes útjára. Útközben a zsoltáros szavaival bátorítja magát: ,,Ha a halál árnyéka között járok is, nem félek rosszaktól: mivel te velem vagy (22,4).'' A biztosra vett vértanúhalál reménye szinte szárnyakat kölcsönöz neki. A legbátrabb lovagnak is becsületére váló elszántsággal lép a szaracén ôrszemek közé, akik azonnal rávetik magukat és durva ütlegelések között bilincsekbe verik. Mivel azonban ô folyvást azt kiáltja: Soldan, Soldan, az ôrszemek abban a hiszemben, hogy a keresztesek békeköveteivel van dolguk, Illuminato testvérrel egyetemben Melek-el-Kamel elé kísérik. Az emberséges gondolkodású szultán szívesen fogadja a különös megjelenésű követeket és mindjárt jövetelük okát tudakolja. Francesco kijelenti, hogy nem ember, hanem maga Isten küldötte hozzája, hogy neki és népének megmutassa az üdvösség útját. Egyúttal tôle kitelhetô ékesszólással azonnal fejtegetni kezdi elôtte a keresztény vallás igazságát. Szavai és egész megjelenése mély benyomást gyakorolnak a harcok emberére, aki talán most eszmél elôször tudatára a keresztény vallás és erkölcs bensôséges szívet-lelket átalakító erejének. Francesco észreveszi a hatást és szavainak nyomatékosítására késznek nyilatkozik a mohamedán papokkal vagy akár magában is tűzpróbának alávetni magát. ,,Ha -- úgymond -- megégek a tűzben, ezt vétkeimnek tulajdonítsd; de ha megoltalmaz Isten ereje, akkor Krisztust igaz Istennek és Úrnak és mindenek megváltójának kell elismerned.'' De a szultán népe s fôleg papjai fanatizmusától való félelmében sem egyik, sem másik ajánlatot nem meri elfogadni. Mindazáltal Francescót több napon át táborában tartja, sôt állandó ottmaradásra unszolja. Mikor pedig kérésére megengedi a keresztény táborba való visszatérését, mindenféle drága ajándékokkal halmozza el, melyeket azonban a szegénység apostola kereken visszautasít. A hatalmas uralkodó ezt sem veszi tôle rossz néven. Barátságos, szinte bensôséges hangon búcsúzik el tôle. Utolsó szavai: ,,Imádkozzál érettem, hogy Isten kegyeskedjék kijelenteni számomra, melyik a neki leginkább tetszô törvény és vallás.'' A szaracén táborból való visszatérése után nemsokára a keresztény tábornak is hátat fordít a lángbuzgalmú apostol. A Damiette bevétele alkalmával (november 5.) tapasztalt szörnyűségek oly megrendítô hatást gyakorolnak rája, hogy nem bírja tovább az ott idôzést. Végleg búcsút mond tehát Egyiptom földjének s helyette vágyai szent célja: az Üdvözítô földi hazája felé irányozza lépteit. Szentföldi tartózkodásáról jóformán semmit sem jegyeznek föl életírói. Sem azt nem tudjuk, milyen helyeken fordult meg, sem azt, meddig tartott itteni tartózkodása. Csak annyit tudunk, hogy szent merengésébôl a hazulról kapott Hiób-hírek verik föl, melyeket egy István nevű laikus testvér hoz számára. A hírek annyira lesújtók, hogy egy percig sem halaszthatja tovább visszatérését. Akkonban újra hajóra száll tehát s Illés, Pietro dei Cattani és Speyeri Cézár társaságában Ciprus érintésével Velencébe vitorlázik és innét Lombardián és Toscanán át Assisiba siet. ======================================================================== VIII. Belsô zavarok. Törvényszerzés (1219--1223) A távol napkeletrôl visszatérô Francesco nagyon szomorú állapotban találja rendjét. Bárhová veti tekintetét, mindenünnen a széthúzás és meghasonlás jelei tűnnek szemébe. És e hirtelen jött megroppanás korántsem a fiatal szervezetek fejlôdésével természetszerűen együttjáró múló visszaesés, hanem komoly szervi baj, melynek gyökerei nagyon mélyre nyúlnak le. A felidézô okok között elsô helyen mindenesetre a szédületesen gyors terjeszkedést kell említenünk. A rend páratlan népszerűsége ellenállhatatlan vonzóerôt gyakorol a kortársakra. A hivatottak és hívatlanok százával lépnek tagjai közé. De ez magában véve még nem volna baj. Hiszen többé-kevésbé minden nagyrahivatott új szerzet így indul. A baj ott kezdôdik, hogy a szervezet fejlôdése nem tart lépést a rendtagok számának növekedésével. A keretek a második lustrum végén éppen olyan elasztikusak, mint voltak az elsô kezdetén. A sok ezerre felnövekedett közösség életének még mindig az a néhány szentírási idézet a legfôbb szabályozója, mely annak idején a pályakezdés szent ihlettel teljes napjaiban az elsô testvérek elôtt a követendô célt fölragyogtatta. Csakhogy akkor a holt betűk mögött eleven regulaként mindig ott állott a szent alapító példája és irányító szava, mely kétség esetén mindenkinek megadta a szükséges útbaigazítást. A rendtagok számának rohamos emelkedésével azonban elenyészik ennek lehetôsége. A személyes érintkezés és a személyes ráhatás az összességhez képest mindig szűkebb térre korlátozódik. Így a rend nagy többségében szervezetlen, kellôleg át nem gyúrt anyag, pigra massa marad. Az élô modell varázsa nem elegendô többé a nagy tömeg átlelkesítésére, a részletes szabályzat összetartó és határozott formát adó váza pedig egészen hiányzik. Ennek természetes következménye, hogy a méltókkal egyetemben sok méltatlan is bejut a rendbe, akik a kellô megrostálás és áthasonulás hiányában csak rontják az általok méltatlanul képviselt eszmények hitelét. Az élesszemű akkoni püspök már a damiettei táborban észreveszi ezt a veszélyt. ,,Fölötte aggasztónak találjuk -- úgymond -- a rendben, hogy nemcsak a tökéletesek, hanem a fiatalok és tökéletlenek is, kiket elôször kolostori fegyelem alatt kellene kipróbálni, kettesével szanaszét bolyonganak a világban.'' A kellô elôkészítés és válogatás hiánya mellett másik nagy baj a rend egyenetlen összetétele. Francesco eleinte semmi korlátozást nem tesz e tekintetben. Mindenkit befogad, aki hozzá hasonlóan el van szánva, hogy teljes szegénységben híven követi az evangéliumi példát. Mindazáltal elsô társasága homogénnak mondható. Tagjai mind assisi és környékbeli polgárok, kisebb részben nemesek s az egy Szilveszter testvér kivételével valamennyien laikusok. A Porziuncolához való áttelepedés után azonban gyökeresen megváltozik a helyzet. Az egyszerű és tanulatlan világiak mellett megindul a papok és tudósok tömeges beözönlése. Ezzel együtt jár, hogy a rend eddigi túlnyomóan laikus arculata fokozatosan megváltozik, zárt egysége megbomlik. A laikus testvérekkel szembekerülnek a miséspapok s a tudatlanokkal a tudósok. Fôleg ez utóbbi elkülönülés válik nagyjelentôségűvé: Mert a tudósok a renden belül is kiváltságos helyzetet: könyveket, tanulási és tanítási alkalmakat igényelnek. Bologna közelsége és a dominikánusok példája állandóan ösztönzi ôket, hogy bűnbánatra és lemondásra intô ruhájukban is kitűnni igyekezzenek. Francesco eleitôl fogva aggodalommal szemléli ezt az elhajlást eredeti eszményétôl. A tudományért egyáltalában nem rajong. Azt tartja, hogy felfuvalkodottá teszi a szívét. Még jobban félti tôle a szegénység szellemét. Gondolkodását híven jellemzi egyik novíciusának adott válasza: ,,Ha van zsoltároskönyved, breviárium után fogsz esengeni. És ha van breviáriumod, mint valami elôkelô fôpap, oda fogsz ülni az elôadói emelvényre és társadnak ezt fogod mondani: Hozd ide a breviáriumomat.'' A tettet többre tartja a szónál, az erényt a tudománynál. ,,Oly sokan vannak, akik a tudomány után törik magukat, hogy boldog az, aki az Isten iránt való szeretetbôl lemond róla'' -- mondja egy ízben. Szemében csak annak a tudománynak van értéke, mely Istenhez vezet, amennyiben elmélkedésre alkalmas anyagot, gondolatokat ad. De hiába minden ellenkezése, a tudósok (litterati) pártja és befolyása folyvást erôsödik s a rend fejlôdését észrevétlenül enyhébb irányba tereli. Így az eredeti egység helyén mély ellentétek fakadnak, melyek a szent távollétében már-már szakadással fenyegetnek. A rend megbontásában és az ellentétek élesztésében magok a kinevezett vikáriusok járnak elôl az eredeti böjtfegyelem önkényes megszorításával. Míg ugyanis a regula az adventi és nagyböjti idôszakon kívül csupán szerdára és péntekre ír elô kötelezô böjtöt, ôk az 1219-i évi ôszi káptalanon a hétfôt is a szigorú böjti napok közé sorozzák. Ezenfelül kimondják, hogy húsevô napokon csak olyan húst szabad fogyasztani, melyet önként, azaz kéregetés nélkül ajánlanak fel a hívek. Hétfôre és szombatra hasonlóan csak ilyen megszorítással engedélyezik a tejneműek használatát. A rossz példa hamar követésre talál. Míg Narni Máté és Nápolyi Gergely oktalan szigorítással vétenek a regula ellen, Fülöp testvér azzal jut ellenkezésbe a szent alapító szellemével, hogy mint a klarisszák vizitátora (zelator dominarum pauperum) a szentszéktôl egy dekrétumot eszközöl ki, mely kiközösítéssel fenyeget mindenkit, aki az apácákat bármi tekintetben zaklatja. Cappella János viszont azzal vonja magára a figyelmet, hogy tömérdek bélpoklost, férfit és nôt gyűjt maga köré. Merô hiúságból külön rendet akar belôlük alapítani. Már szabályzatot is készített, melyet éppen a pápa elé készül terjeszteni megerôsítés végett. De ezek csak a legsúlyosabb esetek. Rajtok kívül a rend megingásának még számos kisebb-nagyobb tünete mutatkozik. A szent haláláról elterjedt hamis hírek még fokozzák a zavart. Némelyek tudni vélik, hogy Francesco természetes halállal múlt ki, mások szerint a szaracénok ölték meg; van olyan változat is, hogy a tengerbe fulladt. Senki sem tud semmi bizonyosat; mindenki a maga feje szerint akar cselekedni. A laza szerkezet, melybôl egy idôre elszállott a lélek, széteséssel fenyeget. A Velencében partra szállott Francescónak tehát ugyancsak van oka a sietésre. Útközben, különösen Bolognában szerzett tapasztalatai csak fokozzák aggodalmát és növelik szívének bánatát. Mert a híres egyetemi város távollétében alaposan megmételyezi rendjének szellemét. Stacia Péter provinciális, belépése elôtt maga is a bolognai egyetem jogi tanára, önhatalmúlag teológiai iskolát állít s befogadására téres kolostort emeltet, mely arányaival, állandóságával és kényelmes berendezésével kiáltó ellentétben áll az eddigi ideiglenes tartózkodásra szánt szegényes luoghi-kkal. Az evangéliumi szegénység ellen elkövetett flagráns bűnének súlyát még fokozza a tudomány műveléséhez elengedhetetlen könyvek beszerzésével, melyek természetesen a kolostor, illetve az egyes testvérek jogszerű tulajdonát alkotják. Francesco mély megdöbbenéssel hallja mindezeket. Különösen a ,,testvérek házának'' említése találja szíven. Annyira felindul a szegénység vakmerô lábbal tiprásán, hogy rendtársai helyett a dominikánusoknál száll meg, akik nagy örömmel fogadják. De egy szentéletű dominikánus atya rábeszélésére mégis meggondolja a dolgot, rövid habozás után övéi közé megy, hogy szívökre beszéljen nekik. A testvérek hamar be is látják bűnöket. Ôszinte bánatuk láttára a szent megbocsát nekik, de a pompás lakban egy percig sem tűri ôket. Még a betegeknek is haladéktalanul távozniok kell belôle. Szigorú parancsának mindenki készségesen engedelmeskedik is, csak a provinciális próbál ellene kifogásokat emelni. A szelíd Francescót ez a nem várt makacsság egészen kihozza sodrából. ,,Te tönkre akarod tenni rendemet! -- kiált föl fájdalmasan. -- Én azt óhajtottam és azt akartam, hogy testvéreim az én Uram, Jézus Krisztus példájára inkább imádkozzanak, mint olvassanak.'' Az eset komolyan gondolkodóba ejti a szentet. Újra kétségei támadnak, nem ugyan hivatásában -- abban továbbra is rendületlenül hisz -- hanem önmagában, illetve szervezô képességében. Úgy érzi, hogy a viszonyok fejére nôttek s ô nem elég érôs többé hozzá, hogy ismét úrrá legyen felettük. Kétségében segítôtárs után kutat, hogy legyen kire támaszkodnia eszményeinek védelmében. Aggódó tekintete, mint tíz évvel ezelôtt, ismét a Szentszék felé fordul. Minden bizalmát a Szentatya jóindulatába veti. Ezért Bolognából egyenesén Viterbóba indul, ahol a pápai udvar ezidétt székel. Mivel azonban nagy alázatosságában nem mer kihallgatást kérni, odatelepszik a fogadóterem ajtaja elé és türelemmel kivárja, míg a pápa magától megjelenik. Akkor aztán tiszteletteljesen odajárul eléje és így szólítja meg: ,,Pápa úr, adjon neked az Úr békét.'' Mire a Szentatya feleli: ,,Isten áldjon meg, fiam.'' Ô pedig folytatja: ,,Uram, minthogy te nagy úr vagy és sokszor túl vagy terhelve fontos ügyekkel, a szegények gyakran nem juthatnak színed elé és nem beszélhetnek veled, mikor erre szükségök volna. Te sok pápát adtál nekem. A sok helyett adj egyet, akivel bármikor beszélhetek ha szükségét érzem s aki helyetted meghallgatja és megbeszéli saját dolgaimat és rendem ügyét.'' ,,Kit akarsz e célra, fiam?'' -- kérdi a pápa. ,,Az ostiai püspök urat'' -- feleli ô. III. Honóriusnak tetszik e megoldás; szívesen hozzájárul személyi részéhez is. Így Hugolin hivatalosan is protektora lesz a rendnek, melynek ügyei iránt már eddig oly nagy érdeklôdést tanúsított. Új minôségében elsô feladatának ismeri, hogy a legflagránsabb fegyelemsértéseket megszüntesse. A Fülöp testvérnek adott dekrétumot mely annyira idegen a szent minden privilegiumot és beavatkozást gondosan kerülô szellemétôl, egyszerűen visszavonja, János testvért bélpoklosaival szégyenszemre elutasítja, a kényes bolognai kérdést pedig úgy oldja meg, hogy a kiürített házat sajátjának jelenti ki. A viterbói tartózkodás különben még más tekintetben is nevezetes a poverello életében. Valószínűleg itt megy végbe szent Domonkossal való találkozása, melyrôl a legendák ismételten megemlékeznek. Elôadásuk szerint a két nagy szent összejövetele közös jóakarójuk és barátjuk, az ostiai püspök házában történik. Hugolin mindjárt él az alkalommal s rá akarja bírni vendégeit, engedjék meg, hogy rendjök kiválóbb tagjait fôpapokká neveztethesse ki. A kényes kérésre elôször Domonkos felel s határozottan elutasítja az ajánlatot. Francesco válasza nem kevésbé határozott. ,,Uram -- mondja -- testvéreimet azért hívják kisebb testvéreknek, hogy ne merészeljenek nagyobbak lenni akarni. Már élethivatásuk arra tanítja ôket, hogy alant maradjanak s Krisztus alázatosságának nyomdokait kövessék, hogy majdan mint szentek, annyival inkább mások fölé emelkedjenek. Ha azt akarod, hogy Isten egyházában gyümölcsöt hozzanak, tartsd meg ôket hivatásuk állapotában s ha mindjárt akaratuk ellenére is, térítsd vissza ôket kicsinységükhöz. Kérlek tehát atyám, nehogy minél szegényebbek, annál büszkébbek legyenek és mások ellen fölfuvalkodjanak, semmiképpen ne engedd ôket egyházi fôméltóságra jutni.'' A bíborost, bár feleletök nem kedvére való, mélyen meghatja a két szent alázatossága és buzgósága s nem erôlteti tovább a dolgot. Francesco és Domonkos még hosszabb idôt töltenek egymás társaságában s kölcsönösen hatnak egymásra. Különösen Domonkos nem tud betelni új barátja egyéniségének csodálatával. Nem is nyugszik addig, míg hosszas unszolásra meg nem kapja kordáját, melyet ettôl fogva állandóan nagy tisztelettel visel derekán. Sôt a búcsúzáskor kifejezi abbeli óhaját, hogy a két rendet egybe foglalják össze, amit azonban Francesco elutasít. Az egyesítés tényleg nem történik meg, de minden valószínűség szerint a találkozás utórezgését kell látnunk abban, hogy szent Domonkos a közvetlenül rákövetkezô bolognai káptalanon franciskánus mintára a teljes szegénységet teszi rendje alapjává. A protektor kinevezése mindenesetre könnyít Francesco helyzetén, de a válságot nem oldja meg. Az ellentétek harca tovább dúl. Az 1220-i évi pünkösdi káptalan egészen e harc jegyében folyik le (május 17.). Francesco a statusquo ante helyreállításán kezdi működését. Az elôzô évi szent Mihály-napi káptalan összes végzéseit és a Bolognában történteket semmiseknek és érvényteleneknek jelenti ki. Azután beszámol a bíborosprotektor kinevezésérôl, Fülöp és János testvérek kezdeményezésének hatálytalanításáról s közben éles szavakban kel ki az újítók ellen. Szavai azonban erôs ellentmondást váltanak ki mindazok részérôl, akik a rend jövôjének biztosítékát a szilárd szervezetben látják. Ilyenek pedig igen sokan vannak. Egész népes pártot alkotnak, melyben a tudósok (litterati, scienciati, sapientes) mellett az elöljárók, a miniszterek játsszák a fôszerepet. A párt követelései két lényeges pontba foglalhatók össze: 1. a regula kibôvítése és konkretizálása s 2. az abszolutisztikus rendi szervezetnek alkotmányossá változtatása. Végelemzésben azonban mindkét kívánság egyazon gyökérbôl, a régi rendekhez való áthasonulás vágyából hajt ki. Alapjában tehát itt is ugyanazok az erôk mérkôznek, amelyeket a klarissza-rend fejlôdésénél megismertünk: Francesco részérôl a szabályok bilincseibe nem vert szabad egyéni kifejlôdés, egyéni inspiráció, a miniszterek részérôl pedig a történeti adottságokhoz való merev ragaszkodás, egyik oldalon szárnyaló idealizmus, mely nem ismer, nem akar ismerni akadályokat, másik oldalon pedig józan számító realizmus, mely nem ismer szárnyalást. A két szélsôség csak egy pontban találkozik: mindkettô a rend javát akarja. Mert ha feltételezzük is, hogy a miniszterek egy részénél a hatalomban való osztozás vágya is közrejátszik, nagy többségüknél mégis csak komoly és tiszteletreméltó törekvéseket kell vezetô motívumokként feltételeznünk. A miniszterek azonban minden elszántságuk mellett sem éreznek elegendô bátorságot magukban arra, hogy nyíltan szembeszálljanak a szent patriarchával. Félnek haragjától, mely Bolognában oly fulmináns módon tör ki. Ezért a szintén jelenlévô Hugolin bíboroshoz fordulnak közbenjárásért. Általa akarják rábírni Francescót, hogy nagyobb részt juttasson nekik a rendi ügyek intézésébôl. Példaképp hivatkoznak a bencés, ágostonos és cisztercita szabályzatokra, mint amelyek lehetôvé teszik a rendes szerzetesi élet folytatását. A bíboros hajlik is kérésökre s kívánságaikat haladéktalanul továbbítja Francescóhoz. Ez egyetlen ellenvetés nélkül hallgatja végig szavait, azután megfogja kezét és odavezeti a gyülekezet elé. Itt a testvérek felé fordulva felindulástól remegô hangon így kezd beszélni: ,,Testvéreim, édes testvéreim, az egyszerűség és alázatosság útjaira maga az Úr vezérelt engem és igazában ô mutatta nekem ezen ösvényt a magam és mindazok használatára, akik bíznak bennem és készek engem követni. Azért ne beszéljetek nekem semmiféle reguláról, se szent Benedekérôl, se szent Ágostonéról, se szent Bernátéról, se semmiféle életmódról azon az egyen kívül, melyet irgalmasságában nékem az Úr kijelentett. Ugyancsak az Úr mondotta, hogy e világon szegény és tudatlan idiótának kell lennem és hogy csak ezen és nem más úton akar vezérelni minket. Titeket ellenben a ti tudományotok és bölcsességtek útján meg fog szégyeníteni az Isten. Erôsen bízom az Úr szolgáiban, a gonosz lelkekben is, hogy általok büntet meg benneteket úgy, hogy akarva, nem akarva kénytelenek lesztek visszatérni eredeti eszményetekhez.'' Szavai megrendítô hatást gyakorolnak a testvérekre. Maga Hugolin is megindulva hallgatja ôket és hamarjában nem tud mit válaszolni reájuk. De a miniszterek hamar felocsúdnak s továbbra is kitartanak eredeti követeléseik mellett. Így az ellentétek nemhogy elsimulnának, percrôl-percre mindjobban kiélezôdnek. A bíboros rendkívül kényes helyzetbe kerül. Szívében a minisztereknek ad igazat, mert belátja, hogy ilyen óriásra nôtt közösséget másként, mint szilárd szervezettel és konkrét, mindenkire szigorúan kötelezô szabályzattal nem lehet összetartani, de viszont Francesco érzékenységét is kímélni akarja. A kiegyenlítésre azonban nem kínálkozik mód. Az alapító idealizmusa és a miniszterek realizmusa között akkora űr tátong, hogy semmiféle kompromisszummal áthidalni nem lehet. Francesco maga is érzi ezt és erôsen szenved miatta. Eszményeibôl engedni nem akar, de viszont a fejlôdésnek sem akarja útját állani. Így vetôdik föl lelkében a rendfônöki állásról való lemondás gondolata. A keserűségen kívül más pozitív okok is siettetik ebbeli elhatározása tetté érését. Nevezetesen csaknem állandó betegeskedése, melyet egyiptomi útja óta fájdalmas szembaja (Coniunctivitis trachomotosa?) is súlyosbít, azután az organizációs kérdésektôl való idegenkedése és buzgósága az önmegalázkodásra kínálkozó alkalmak megragadásában. Hugolinnak nagyon kapóra jön szándéka. Szívesen beleegyezését adja abba is, hogy utódja régi bizalmas barátja, Pietro dei Cattani legyen. A káptalan hasonlóan tudomásul veszi a változást s egyben, változatlan bizalma és ragaszkodása jeléül, megbízást ad Francescónak az égetôen sürgôssé vált regula megszerkesztésére. Az elsô összecsapás tehát lényegileg a miniszterek gyôzelmével végzôdik. Francesco félreáll s ezzel megnyitja az utat a reformpárt által sürgetett fejlôdés elôtt, melynek lényege a szerzetesség századok folyamán kialakult formáihoz való közeledés. Ezen az úton az elsô kiemelkedô mérföldkô III. Honórius pápa 1220. szeptember 22-én kibocsátott bullája, melyben elrendeli a próbaév bevezetését és a szokásos szerzetesi fogadalomtételt (cum secundum). Az oklevél már külsô formájánál fogva is figyelmet érdemel: nem Francescóhoz vagy helyetteséhez, hanem a helyi elöljárókhoz, a miniszterekhez és a custosokhoz van címezve, amivel nyilván azt akarja jelezni a szentszék, hogy maga óhajtja kezébe venni a rend ügyeinek intézését. Még fontosabb természetesen tartalma, mely a noviciátus bevezetésén kívül egész csomó olyan intézkedést tartalmaz, mely elengedhetetlenül szükséges a hagyományos értelemben vett szerzetesi élethez. Így nevezetesen kimondja, hogy a fogadalom letétele után senki sem távozhatik a rendbôl s viszont az egyszer eltávozott újra nem vehetô föl, azonkívül megtiltja az engedély nélkül való (extra obedientiam) kószálást, ami eddig nagyon sokat rontott a rend hitelén. Lehet mondani, hogy a franciskánus rendet ez a bulla avatja igazi szerzetes renddé. Francesco alázatosan megnyugszik a legfôbb egyházi hatóság akaratában. De szíve mélyén most is meg van gyôzôdve, hogy reá és testvéreire nézve nincs más kötelezô rendszabály, mint ami a San Niccolóban kinyilatkoztatott szentírási helyek szószerinti értelmezésébôl következik. Mint eddig, ezentúl is rendületlen hittel vallja, hogy a három idézetben maga az Úr tárta föl elôtte, milyen utat kell követnie. Különben a káptalan szétoszlása óta ideje túlnyomó részét Assisiban és környékén tölti. Ha lehet, most még fokozottabb buzgóságot fejt ki az apostolkodásban, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásában és az önmegtagadásban. Közben súlyosan megbetegszik maláriában. De mihelyt valamennyire összeszedi magát, megint csak visszatér kedves foglalatosságaihoz. Ami ideje ezenfelül marad, azt egészen a regula készítésére fordítja. Ebbeli munkájában Speyeri Cézár a jobbkeze, aki különösen a Szentírásban való nagy jártasságával könnyíti meg munkáját. Az egyszerű szöveget ô látja el megfelelô szentírási idézetekkel. Az ekként létrejött új regula lényeges tartalma szerint nem más, mint az 1210. évi primitív szabályzat kibôvítése, illetve szerves továbbépítése. A kibôvítésre szolgáló anyag természetszerűen adva van egyrészt az eredeti regulához idônként hozzácsatolt kiegészítésekben, másrészt meg azokban az atyai intelmekben, (admonitiones), melyeket a pünkösdi káptalanokon összegyűlt testvérekhez intéz Francesco. Végelemzésben tehát az új szabályzat egy tôrôl fakad a régivel. Így természetes, hogy mindkettôt egyazon szellem: a teljes lemondás és az apostolkodás szelleme lengi at. Mindkettônek alapvonását a három döntô szentírási idézet adja meg. A genetikus egybetartozás külsôleg is kifejezésre jut abban a tényben, hogy az új regula szóról-szóra átveszi a réginek címét és bevezetését. De míg így bensôleg, szellemben és felfogásban kétségtelen a két szabályzat összetartozása, forma tekintetében annál nagyobb eltérések mutatkoznak közöttük. Elôször is az új regula sokkal terjedelmesebb, mint a régi. Mai formájában összesen 23 fejezetet ölel fel, melyek egyike-másika külön kis értekezéssé bôvül. Általában az 1210. évi szabályzat szűkszavúságával szemben bizonyos terjengôs bôbeszédűség jellemzi; olyan kérdéseket, melyek az eredetiben csak érintve vannak, in extenso részletez. Másik lényeges különbség a rendszerességre való törekvés. A szerzetesi életnek úgyszólván minden vonatkozását felöleli s így a dolog természetének megfelelôen olyan dolgokra is kitér, melyek az eredeti regulában még nem szerepelhettek. (Pl. IV. Az elöljárókról és többi rendtársakról; VI. A rendtársaknak az elöljáróhoz való viszonyáról; XVI. Akik mohamedánok vagy más hitetlenek közé mennek; XVIII. Az elöljárók gyűlése.) A fejezetek egymásutánja azonban meglehetôsen ötletszerű; de ez már valószínűleg a káptalan beavatkozásának a következménye. Francesco ugyanis, mihelyt elkészül vele, szentesítés végett a rend egyeteme elé terjeszti munkáját. Ez az 1221. május 30-án összeült híres gyékényes káptalanon történik meg. A régi krónikák és legendák nagyon sokat beszélnek ez emlékezetes káptalanról. Így elmondják, hogy a testvérek oly nagy számban gyülekeznek föl rája, mint azelôtt még soha. Az egyik forrás három, a másik ötezerre teszi a megjelentek számát, akikhez még számos érdeklôdô fôpap, köztük Ranierio Capocci bíboros, viterboi püspök és sok elôkelô világi úr járul. Mivel a kolostor megközelítôleg sem elegendô a nagy tömeg befogadására, a testvérek a síkságon gyékény és zsupptetôk alatt tanyáznak. Ágyuk a puszta föld. Vánkosuk kô és fadarab. Igénytelenségöknek és ájtatosságuknak hamar híre futamodik. A nép messze tájakról csodájukra jár s egyúttal bôségesen ellátja ôket mindennel, amire csak szükségük van. Francesco örömmel szemléli a megjelent testvérek nagy sokaságát s buzgalmuk fokozására mindjárt a gyűlés kezdetén egy lelkes beszédet intéz hozzájuk, melyben kitartásra és serény példaadásra ösztönzi ôket. Az elnöklést azonban alázatosan elhárítja magától. Szerényen odatelepszik a kevéssel elôbb (1221. március 10-én) elhalt Pietro dei Cattani utódjának, Bombarone Illés testvérnek lábaihoz s onnét figyeli a tárgyalás menetét. Ha valami mondanivalója van, gyöngéden meghúzza Illés testvér ruháját, mire ez lehajol hozzá, átveszi üzenetét és azután a gyülekezethez fordul ily szavakkal: ,Testvéreim, a testvér ezt és ezt akarja.'' Látszólag tehát a gyékényes káptalan békés, szinte idillikus keretek között folyik le. De ez csak külsô látszat. Valójában itt is harc tombol, melyrôl azonban csak a kevésszámú beavatottak bírnak tudomással, A miniszteri párt, melynek most már Illés testvér az elismert feje, minden követ megmozdít, hogy a regulát enyhítse. Különösen a ruházatra és könyvtartásra vonatkozó rendelkezések enyhítését és saját jogköre kitágítását követeli nagy elszántsággal. Küzdelme részben sikerrel is jár. Francesco hosszas tusakodás után beleegyezik, hogy a három alapvetô szentírási idézet középsôjét (,,Semmit se vigyetek az útra'') töröljék az általános célkitűzést tartalmazó fejezetbôl. Kevésbé jelentôs kérdésekben, úgy látszik; másutt is tesz kisebb engedményeket. De a lényeghez rendületlenül ragaszkodik. Amit tulajdon élete céljának és rendje hivatásának hisz, abból egy tapodtat sem enged. Emiatt a gyékényes káptalan sem hozza meg a kívánt eredményt. A lelkek feszültsége, a realizmus és idealizmus harca változatlanul tovább tart. Az új regula a miniszterektôl kierôszakolt enyhítések dacára sem talál általános helyeslésre s ezért nem is emelkedik törvényerôre (regula non bullata). Francescónak tehát, bármennyire ellenére van, elölrôl kell kezdenie a törvényszerzés munkáját. Az ügy nem tűr halasztást, mert az alkotmányválság maholnap létkérdésévé súlyosodik rendjének. Ennek tudatában mindjárt a legendáshírű káptalan szétoszlása után dologhoz lát s már a következô év elejére elkészül az új szabályzattal, melyet azonban Illés testvér -- gondatlanságból-e vagy rosszakaratból, nem tudjuk -- nyomtalanul elveszít. A szegény poverellónak tehát harmadízben is meg kell próbálkoznia a kemény feladattal. Elôbb azonban erôt akar meríteni az imádságból. Ezért az 1222. év telén Leone és Bonizio testvérek kíséretében a Rietitôl nem messze emelkedô Monte Rainerio, más néven Fonte Colombo hegyen berendezett remeteségbe vonul s itt az irdatlan sziklák között negyvennapi böjttel készíti elô lelkét az elôtte álló nagy feladatra. Azután valószínűleg Rómába megy, hogy Hugolin bíboros tanácsát kikérje és csak ezután kezd munkába. A miniszterek aggodalommal kísérik Francesco működését. Attól félnek, hogy az új regula még szigorúbb lesz a réginél. Ezért Illés testvérhez fordulnak közbenjárásért. A legenda szerint ezt mondják neki: ,,Úgy halljuk, hogy Ferenc testvér új szabályzatot készít, de félünk, hogy olyan szigorúra szabja; hogy lehetetlen lesz majd megtartanunk. Azért kérünk, menj el hozzá és mondd meg neki, hogy mi reguláját nem ismerjük el magunkra nézve kötelezônek; csak tartsa meg magának, mi nem kérünk belôle.'' Illés testvér azonban egymagában nem meri vállalni a kényes feladatot; ezért valamennyien elmennek Fonte Colombóba. ,,Mit akarnak itt a testvérek?'' -- kérdi Francesco, mikor Illés testvért megpillantja. ,,A miniszterek -- feleli ez -- hallották, hogy új szabályzatot készítesz és most attól való félelmökben, hogy túlságosan szigorú lesz, óvást emelnek ellene és kijelentik, hogy nem ismerik el magokra nézve kötelezônek; a magad számára készíthetsz regulát, számokra azonban nem.'' Francesco e szavak hallatára az ég felé fordítja tekintetét s így szól Krisztushoz: ,,Látod-e, Uram, megmondottam, hogy nem fognak nekem hitelt adni.'' Ekkor valamennyiök fülehallatára megszólal Krisztus és így kezd beszélni: ,,Francesco, a szabályzatban semmi sincsen tôled, hanem minden, ami benne foglaltatik, tôlem származik s én azt akarom, hogy az egészet betűhíven, betűhíven, magyarázat nélkül, magyarázat nélkül, magyarázat nélkül megtartsák.'' Kis idô múlva még hozzáteszi: ,,Tudom jól, mit bír meg az emberi gyöngeség és milyen mértékben kell segítségére sietnem. Akikben nincsen meg a jóakarat, azok távozzanak a rendbôl.'' A miniszterek egészen megzavarodnak e kijelentésre és szégyenkezve távoznak a zord remeteségbôl. E legendás elbeszélésbôl annyi kétségtelenül kivehetô, hogy a miniszterek már készültében megpróbálják a regula irányának és tartalmának befolyásolását. De egyelôre sikertelenül, mert Francesco kereken elutasítja beavatkozásukat. Másként alakul a helyzet a káptalanon (1223. június 11.). Itt ôk vannak fölényben. Többen is vannak, meg a testvérek körében is jelentékeny párttal rendelkeznek. Ennek megfelelôen nagyobb nyomatékkal is léphetnek föl s erôsebb nyomást gyakorolhatnak Francescóra. A tárgyalások részleteirôl nincs ugyan közvetlen értesülésünk, de a legendák odavetett megjegyzéseibôl és a szabályzat ránk maradt végleges formájából heves összecsapásokra következtethetünk. Különösen tanulságos e tekintetben a Speculum perfectionis, melyben ilyen részleteket olvashatunk: ,,Sokat fölvett a regulába..., de mikor megmutatta a testvéreknek, ezek nehéznek és elviselhetetlennek találták'' (c. 2.). ,,A miniszterek, jóllehet tudták, hogy a testvérek a szabályzat értelmében a szent evangélium szerint kötelesek élni, mégis eltávolíttatták a regulából a Semmit ne vigyetek az útra stb. felírású fejezetet, abban a hiszemben, hogy így nem lesznek majd az evangéliumi tökéletesség megtartására kötelezve'' (c. 3.)... ''ezenkívül még sok mindent belefoglalt a szabályzatba, melynek azonban a testvérek egy része ellene mondott'' (c. 11.). ,,Hasonlóan be akarta vétetni a szabályzatba azt is, hogy a testvérek, ha nem megfelelô helyen találják az Úr nevét és az átváltozás igéit, áhítattal emeljék föl és gyűjtsék össze, hogy így kellô módon tiszteltessék az Úr szavaiban. De az erre vonatkozó rendelkezések mégsem kerültek bele a szabályzatba, mert a miniszterek nem akarták, hogy a testvérekre ilyen kötelesség rovassék'' (c. 65.). De maga a végleges szöveg is heves harcokra enged következtetni. Sok minden hiányzik belôle, ami az elôzôben még benne volt s ami Francesco meggyôzôdése szerint a franciskánus hivatás lényegét alkotja. Legfeltűnôbb a három nevezetes szentírási idézet végleges elmaradása. Helyökbe ez a szürke mondat kerül: ,,A kisebb testvérek szabálya és életrendje abban áll, hogy engedelmességben, szegénységben és tisztaságban élve tartsák meg a mi Urunk Jézus Krisztusunknak szent evangéliumát.'' Francesco bizonyára ebbe adja legnehezebb szívvel beleegyezését, mert holta napjáig rendületlenül hiszi, hogy a három idézetben maga az Úr adta tudomására akaratát. De mit tegyen? Alázatossága visszariad a késhegyig menô harctól. Mindent el akar kerülni, ami a testvéreket bánthatná vagy neheztelésre ingerelhetné. Ezért, bármily nehezére esik, inkább alkalmazkodik akaratukhoz, semhogy tusakodjék ellenök. De bár így a káptalan, illetve a miniszteri párt sok eredeti vonást letöröl a regula arculatáról, ez végleges formájában sem nélkülözi egészen a franciskánus szellem ihletét. A franciskánus eszmény lényeges elemei, mint a szegénység, a pénz megvetése, a munka és az alamizsnagyűjtés kötelezettsége, mind föllelhetôk benne, ha nem is olyan plasztikus formában és olyan pregnáns mondatokkal kifejezve, mint a szent szeretné. Már külsô tagozódásában hamisítatlan franciskánus eszmét fejez ki: tizenkét fejezetével beszédes hirdetôje annak a mélységes tiszteletnek, mellyel szerzôje a tizenkét apostol iránt viseltetik. De tartalmából is minduntalan elôcsillan Szent Ferenc szelleme. A vétkezô szerzetesek vezeklésérôl szóló fejezetben az ô humánus, emberszeretô szíve lüktet (VII.), a rendtársak megintésérôl és rendreutasításáról mondottakban az ô nagy alázatossága nyer kifejezést (X.) s végül a befejezô részben az ô sziklaszilárd hithűsége és rendjéért való aggódása szólal meg (XII.). Egészben véve tehát a regula mai formájában sem méltatlan a szent patriarchához. Miután a káptalan hozzájárulásával szentesíti a módosított szabályzatot, nem marad hátra más feladat, mint a pápa jóváhagyásának megnyerése. Ezért Francesco 1223. ôszén ismét Rómába megy. Régi ismerôse, a frater Jacoba nagy tisztelettel fogadja s többek között kedves ételével, mandulakrémmel kedveskedik neki. Francesco egy báránnyal viszonozza a figyelmet, mely innét kezdve elválhatatlan kísérôje lesz úrnôjének. Magában a pápai udvarban ismét Hugolin bíboros egyengeti az utat. Erre szükség is van, mert a pápa még mindig aggályokat táplál egyes fejezetek tartalma, helyesebben fogalmazása iránt. Egyiken-másikon módosíttat is (pl. X.). A szent vele szemben is isteni kijelentésre hivatkozik, de végül belenyugszik az ajánlott változtatásokba. Ez alapon Honórius pápa 1223. november 29-én kelt bullájával (,,Solet annuere'') végre megadja az áhított megerôsítést. Ezzel a poverello alkotmányszerzô munkája hivatalosan véget ér. De eredménye megközelítôleg sem elégíti ki. Úgy érzi, hogy a regula nem eléggé nyomatékos kifejezôje eszményeinek s nem eléggé szilárd biztosítéka szelleme csorbítatlan átörökítésének. A tárgyalások menetébôl és a módosításokból riadtan eszmél rá, hogy testvérei nagy részének élete nem az a világfölényes diadalmas szárnyalás többé, mely a Porziuncolában töltött elsô éveket jellemezte; kevesebb benne a lélek, több a test, kevesebb az önmegtagadás, több a kényelem, kevesebb Isten dicsôségének keresése, több az emberek tetszésének hajhászása. Ez a fölfedezés nagy keserűséggel tölti el lelkét. Keserűsége emberileg érthetô és a legteljesebb részvétet érdemli. Hiszen egy szép és gazdag élet csalódásának fájdalma vonaglik benne. De a történetírónak azt is meg kell látnia, hogy e csalódásnak korántsem emberi rosszakarat, hanem tisztán és kizárólag a szemmérték tragikus elvétése a forrása. Szent Ferenc a gyönge és esékeny emberek ezreivel szemben is ugyanazokat a követeléseket támasztja, melyeket magára nézve kötelezônek ismer. Az aránytalanság nyilvánvaló. A középkor egyik legnagyobb vallási géniuszának és hozzá hasonló szabású kevésszámú társának heroikus erôfeszítések árán elért páratlan világfölényessége nem lehet egyedüli mértéke a nagy tömegek részérôl követett teljesítményeknek. Mert hiába, az emberi élet úgy van berendezve, hogy az eszményeket eredeti tisztaságukban csak a kivételesen nagy szellemek tudják megvalósítani, az átlagembernek be kell érnie bizonyos hányadukkal. Ezért a történetíró bármily szeretettel csügg a poverello finom és törékeny alakján s bármily lelkesedéssel és ôszinte csodálattal kíséri pályájának egyedülálló ívelését, nem tud követ dobni Hugolin bíborosra és Illés testvérre sem, amiért páratlan merészségű célkitűzésébôl lefogni és konkretizálni iparkodnak annyit, amennyi közönséges emberi erôvel megvalósítható. Igaz, hogy ezzel erôszakot követnek el eszményén, letörlik róla egyéniségének zománcát, de viszont biztosítják a következô századokra való átszállását mindannak, ami idôkön és korokon felül álló általános emberi érték benne. ======================================================================== IX. Betlehemtôl a Golgotáig (1223--1224) Francescót mélyen lehangolja törekvéseinek kudarca, de rendületlen hite és aktivitást szomjazó temperamentuma egy pillanatig sem engedik elcsüggedni. A melankólia és a pesszimizmus teljesen idegen lényétôl. Mások kislelkűségébôl csak arra merít ösztönzést, hogy maga annál nagyobb odaadással dolgozzék eszményei megvalósításán. A legenda néhány szóval találóan jellemzi ekkori lelkiállapotát: ,,Hogy az ige, melyet az Úr szájába adott, gyümölcstelen ne maradjon, legalább a saját személyére nézve igyekszik teljesíteni, hogy megkapja érte jutalmát az Úrtól. Ebben a gondolatban aztán megnyugvást és vigasztalást talál.'' De egyébként is éppen ezekben a küzdelmes években több olyan örvendetes mozzanat merül fel körötte, mely sok tekintetben kárpótolja a káptalanokon szerzett keserves tapasztalatokért. Ilyen mindjárt rendjének feltartóztathatatlan tovaterjedése. Az 1221-i káptalan újra fölveszi a németországi misszió tervét. Speyeri Cézár testvér huszonheted magával még ezen év ôszén (október 8-án) átkel a Brenner hágón, megjelenik Augsburgban s gyors egymásutánban megveti alapját a würzburgi, mainzi, kölni wormsi, speyeri, strassburgi, regensburgi és salzburgi kolostoroknak. Az új provincia hihetetlenül rövid idô alatt fölvirágzik s mind messzebbre hatol föl északnak. Nem telik bele két esztendô s már Észak-Németországot is elárasztja telepeivel. (Hildesheim, Braunschweig, Goslar, Halberstadt, Magdeburg). Mivel Franciaországot és Spanyolországot még az elsô nagy missziós vállalkozás idején magok részére hódítják a testvérek, a nyugati nagy államok közül már csak Anglia van hátra. Az 1224. évi káptalan ezt is sorra keríti. Pisai Agnellus testvér nyolc társával átkel a tengeren (szeptember 10-én) s Canterburyban, Londonban és Oxfordban megalapítja az elsô franciskánus kolostorokat. E tüneményes sikerek kézzelfogható bizonyságai annak, hogy a regulaszerzéssel kapcsolatos villongások semmivel sem csökkentik a franciskánus eszmény páratlan vonzóerejét. Még klasszikusabb bizonyság erre, hogy a mozgalom legszélesebb körökre szánt hajtása szintén ezidôtájt bontakozik ki nagyobb arányokban. A harmadik rend alapításáról semmi bizonyosat nem tudunk. A legenda elôadása szerint Francesco Cannara lakóinak ígéri meg elôször egy olyan szervezet létesítését, mely a világban élô hívek számára is lehetôvé teszi eszméinek követését. Valószínű azonban, hogy sokkal korábban, talán mindjárt megtérése után gondol ilyen szervezetre. Sôt az sem lehetetlen, hogy az elsô hónapok bizonytalanul imbolygó tervezgetéseiben egy minden ember befogadására szánt bűnbánó társaság, tehát lényegében a harmadik rend alapítása játssza a fôszerepet, melyet csak késôbb szorít háttérbe a szerzetalapítás gondolata. Bizonyos, hogy követôi között korán akadnak olyanok, akik körülményeiknél fogva vagy pedig a kellô elszántság hiányában nem tudnak egészen elszakadni a világtól, de viszont az elsô testvérek életében fölragyogó eszmény szépségének varázsa alól sem tudják kivonni magokat. Így egészen sajátos, újszerű feladat áll elô: a szerzetesi eszményt bizonyos fokig össze kell egyeztetni a világi életmóddal. Francesco úgy oldja meg a feladatot, hogy a hozzáforduló csoportok számára szabályzatot készít, melynek mindegyre kicsengô vezérmotívuma az evangéliumi értelemben vett lelki szegénység, alázatosság és tevékeny felebaráti szeretet. Ilyen módon egymástól függetlenül egész sereg bűnbánó testvérület keletkezik, melyeket azonban az eszmei közösségen kívül semmi sem fűz egymáshoz. Közelebbi kapcsolatba csak 1221-ben kerülnek egymással, mikor a világi hatóságok zaklatása felhívja rájok Hugolin bíboros figyelmét. A kiváló fôpap kötelességének érzi, hogy protektori minôségében a gondjaiba fogadott mozgalom ezen ifjú hajtása iránt is érdeklôdjék s megfelelô szervezéssel életképességet és fejlôdési lehetôséget biztosítson számára. Haladéktalanul érintkezésbe lép tehát a poverellóval és vele együtt elkészíti az elsô közös szabályzatot, mely lehetôvé teszi az eddigi embrionális és széttagolt rend egységes fejlôdését. Ennyiben tehát igazuk van a krónikáknak, amikor 1221-re teszik a harmadik rend keletkezését. Bizonyos hogy nagyobb mérvű fölvirágzása csak ezután következik be. A legkülönbözôbb társadalmi rétegekbôl férfiak és nôk, ifjak és öregek, szegények és gazdagok százával és ezrével csatlakoznak hozzá. Igazi tömegmozgalom indul meg, mely arányaival és mélységével rendkívül sokat tesz a franciskánus eszmék és törekvések népszerűsítésére s a szociális és gazdasági ellentétek tompítására. Francescót kétségtelenül örömmel tölti el e sikerek szemlélete. Szívében mélységes hálát érez Isten iránt, aki végtelen jóságában ennyi leereszkedést tanúsít kicsiny szolgájához. Örömének és hálájának nyilvánítására minden kínálkozó alkalmat megragad. E tekintetben különösen kapóra jön neki a karácsony közelsége. Hiszen a karácsony valamennyi között legkedvesebb ünnepe, melyet mindig különös áhítattal szokott megülni. Kísérôi, barátai elôtt gyakran példázgat: ,,Ha módomban volna beszélni a császárral, térdenállva arra kérném, hogy Isten iránti szeretetbôl és hozzám való jóságból törvényileg tiltsa meg pacsirta nôvéreinknek elfogását, megölését vagy kínzását. Hasonlóan a városi hatóságokkal s a kastélyok és falvak uraival köteleztetném alattvalóikat, hogy karácsony napján gabonával és más szemekkel hintsék be az utakat és tereket, hogy pacsirta nôvéreinknek és más madaraknak legyen mit enniök e nagy napon. E szent éjszakán az isteni gyermek iránti tiszteletbôl, kit anyja, a Boldogságos Szűz jászolba fektetett, mindenkinek elegendô élelmet kellene adnia ökör és szamár testvéreink számára. Úgyszintén a gazdagoknak rajta kellene lenniök, hogy a szegények jóllakottra ehessék magokat.'' Máskor meg ezt mondja: ,,Azt akarom, hogy e napon még a falak is húst egyenek.'' A karácsony ünnepe tehát mindig öröm és boldogság a szent patriarcha számára. De most még a szokottnál is több bensôséggel és áhítattal készül megülni. Az ünnepség színhelyéül az elôtte oly kedves Rieti-völgy egyik festôi remeteségét, a greccióit választja ki. Már jó elôre magához hívatja egyik grecciói barátját, aki meleg kegyelettel csügg rajta és megkéri, hogy készítsen el mindent, amire szükség van. Azután megüzeni a közeli kolostorok lakóinak és a környék népének, hogy a szent éjszakán jelenjenek meg a grecciói erdôben. A kitűzött idôben csakugyan megmozdul az egész környék. Az ünneplés szokatlansága és a szent látásának reménye mindenfelôl nagy tömegeket vonz. Az erdô szinte nappali fényben úszik a fáklyák sokaságától s a sziklák mindenünnen szent énekek hangjait verik vissza. Az emberek mind a remeteség közelében ásító sziklaüreg felé sietnek, ahol valóban szokatlan látvány fogadja ôket: egy szénával telt jászol, elôtte ökörrel és szamárral: minden úgy, ahogyan az elsô szent éjszakán Betlehemben lehetett. Nemsokára megérkezik a szent is és kimondhatatlan örömmel szemléli a gondos elôkészítést. Azután kezdetét veszi az éjféli mise, melyhez oltárul a jászol szolgál. Francesco mint diákonus az evangéliumot énekli. ,,Hangja, erôs hangja, behízelgô hangja, tiszta hangja, csengô hangja mindenkinek szívébe markol.'' Az ének befejeztével prédikálni kezd az isteni kisded születésérôl és Betlehemrôl. Beszéd közben, valahányszor a betlehemi kisdedet említi, a Betlehem szót mindig bégetô bárányka módjára ejti s a szertelen szeretettôl lángadozva ajkait nyalja, mintha valami édességet ízlelne. És íme, míg beszél, grecciói barátjának, Giovanni Vellitának úgy tetszik, mintha a jászolban egy valódi kisdedet látna halálhoz hasonló mély álomban szenderegni. Mikor azonban a poverello odalép hozzája s karjaiba veszi, a gyermek egyszerre megelevenedik és édesen rámosolyog. De nem is csoda, teszi hozzá a jámbor legendaíró, mert Jézus sokak szívében tényleg meghalt vagy legalább mély álomba merült, míg csak hűséges szolgája, Ferenc testvér szavával és tetteivel újra életre nem keltette. A bensôséges és minden ízében poetikus ünnep rendkívül mély hatást gyakorol a jelenlévôkre. A hívô kegyelet mindjárt csodákról kezd suttogni, melyek a gondosan megôrzött jászolbeli széna által történnek. ,,Késôbb a jászol helyén templomot emelnek az Úrnak s benne oltárt állítanak Szent Ferenc atyának tiszteletére, hogy ahol valamikor oktalan állatok fogyasztották a szénát, ott testök és lelkök javára hívô emberek vegyék magukhoz a Szeplôtelen Bárány, a mi Urunk Jézus Krisztus testét, aki kibeszélhetetlen nagy szeretetében önmagát adta érettünk.'' De nemcsak a jelenlévôkre és a kortársakra, hanem az utókorra is nagy hatással van a grecciói karácsony. A betlehemi jászol állításának szokása tulajdonképpen csak ettôl fogva lesz általánossá s így joggal a franciskánus szellem kisugárzásai közé számítható. A szép ünnep után Francesco huzamosabb idôt tölt a grecciói csöndes remeteségben. Karácsony után itt tölti a húsvéti ünnepet is (1224. április 21.). Éppen ebédhez készül, mikor észreveszi, hogy a testvérek a szent nap örömére és egy vendég miniszter tiszteletére a szokottnál jobban feldíszítették az asztalt: fehér abrosszal terítették be s a szokásos kupák helyett üvegpoharakat helyeztek rá. Igénytelenséghez szokott szemét annyira bántja ez a látvány, hogy rögtön elhatározza, hogy megfelelô oktatásban részesíti a testvéreket. Óvatosan kioson tehát a szobából, odakint fejére teszi egy koldus elnyűtt kalapját, botot vesz kezébe és mikor bent már mindnyájan elhelyezkedtek, odaáll az ajtó elé és panaszos hangon beszól: ,,Az Isten szerelméért adjatok egy kis alamizsnát egy szegény és beteg vándornak.'' A testvérek azonnal behívják: ,,Lépj be jó ember, annak szerelméért akinek nevére hivatkoztál.'' Mily nagy azonban megdöbbenésök, mikor a várt idegenben szeretett mesterökre ismernek. Meglepetésökben és röstelkedésökben szóhoz sem tudnak jutni. A szent pedig fogja tányérját, odaül vele a földre s azután így szól: ,,Most legalább úgy ülök, ahogyan egy kisebb testvérnek illik ülnie.'' Majd a testvérekhez fordulva így folytatja: ,,Bennünket sokkal inkább köteleznek az Isten Fia szegénységének példái, mint más szerzeteseket. Az imént azonban csak gondosan elkészített és földíszített asztalt láttam s nem ismertem föl benne az ajtóról-ajtóra kéregetô szegények asztalát.'' A testvérek megértik a tanítást; némelyek hangosan felzokognak meghatottságukban, otthagyják a feldíszített asztalt s odatelepednek a szent alapító mellé a földre. Francesco szokatlanul hosszú grecciói tartózkodásában hihetôleg része van annak a körülménynek is, hogy elgyötört szervezete hovatovább egészen fölmondja a szolgálatot. A betegség mindjobban elhatalmasodik rajta s hetekre, sôt hónapokra az ágyhoz szegezi. Emiatt nem vehet részt az 1224. évi káptalanon sem. Mivel azonban határtalan buzgalmában gyötrô kínjai közepett sem tud meglenni apostolkodás nélkül, élô szó helyett az írott szó hatalmához folyamodik. Fennmaradt levelei közül minden valószínűség szerint ezidôtájt írja a káptalanhoz, az összes papokhoz, az összes ôrökhöz és az összes hívekhez intézetteket. E leveleken ugyanaz a bensôség, megkapó közvetlenség és bájos naivság ömlik el, mely egész egyéniségét jellemzi. Tartalmukban kevés a változatosság -- hiszen lényegileg mindig ugyanazokat a gondolatokat variálják, -- de hangjukban annál több az életteljesség. Minden szavok mögött ott érezzük a poverello kedves és szeretetreméltó egyéniségét, aki lábaikat csókolva és oly szeretettel, aminôt érez, kéri testvéreit, hogy amennyire tôlük telik, teljes tisztelettel és a legnagyobb dicsôítéssel adózzanak a mi Urunk Jézus Krisztus szentséges testének és vérének, tiszteljék a Boldogságos Szüzet s végezzék buzgón papi kötelességöket ,,nem a dallamos hangra, hanem a lelkek összhangjára helyezve a fôsúlyt, hogy a hang egybehangzó legyen a lelkülettel, a lelkület pedig Istennel és így tiszta lelkökkel járjanak kedvében az Úrnak, ne pedig az emberek fülét gyönyörködtessék pajzánul csapongó hangjukkal.'' Valóban, ha több írás nem maradt volna ránk Francesco kezébôl, e négy levél is elegendô volna páratlanul finom és gyöngéd lelkületének, magasan lobogó eszményiségének és soha el nem pihenô apostoli buzgalmának megismerésére. A világirodalom irdatlan rengetegében bizonyára nagyon kevés azon művek száma, melyekrôl több joggal lehetne elmondani, hogy írójuk egész egyénisége bennök van. De bármennyire beleviszi Francesco egész lelkét leveleibe, az írásbeli apostolkodás mégsem elégíti ki. Érzi, hogy nem írásra, hanem cselekvésre született. Ezért, mihelyt valamennyire fölépül, ismét visszatér megszokott életmódjához. 1224. nyarán a közben megszokott és megszeretett Alverna hegyére indul, hogy Szent Mihály arkangyal tiszteletére negyvennapos böjtöt tartson. Útitársakul legbizalmasabb barátait: Leone, Masseo, Angelo, Illuminato és Silvestro testvéreket viszi magával, kiknek társaságában zsolozsmázással és istenes beszélgetésekkel tölti a nap nagy részét. De elgyengült teste nem bírja lelke szárnyalását követni. Erôi ismételten felmondják a szolgálatot úgy, hogy társai kénytelenek valami szállító alkalmatosság után nézni. Kérésökre egy környékbeli szegény földmíves készségesen felajánlja szamarát, sôt maga is velök tart és nagy kímélettel a csacsi hátára segíti a szentet. Útközben azonban nem tudja megállni, hogy meg ne kérdezze tôle: ,,Mondd csak, te vagy az assisibeli Ferenc testvér?'' És amikor Francesco igenlôleg felel, kedves naivitással így szól hozzá: ,,Akkor hát csak iparkodj, hogy olyan jó légy, mint amilyennek tartanak, mert sokan bíznak benned. Figyelmeztetlek, nehogy az emberek csalódni találjanak.'' Francesco egy cseppet sem ütközik meg e furcsa intelmen, hanem ellenkezôleg nyomban leszáll a szamárról, odaborul a pór elé, megcsókolja lábát és alázatosan megköszöni, hogy ilyen kegyes szeretettel jóra serkenti. Az alázatosság ezen újabb fényes diadala után mindnyájan tovább folytatják útjokat a hegy meredek lejtôjén. Mikor a tulajdonképpeni csúcs lábához érnek és egy kis idôre leülnek pihenni, egyszerre a madarak nagy sokasága rajzza körül ôket. A kedves vendégek egy része a szent fejére, más része meg vállaira, karjaira, ölébe és lábai elé telepszik, s valamennyi hangos énekszóval és nagy szárnycsattogtatással mutatja örömét. Francesco boldogan szemléli a tarka sokaságot és örömtôl repesô szívvel mondja kísérôinek: ,,Azt hiszem drágalátos testvéreim, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak tetszik, hogy mi e magányos hegyen lakjunk, mivel jöttünkön madár húgocskáink és öcséink ennyire örvendeznek.'' Erre újból neki indulnak és meg sem állnak, míg csak célhoz nem érnek. Odafönt a már korábban berendezett kis kolostorban szállnak meg. Itt fogadják Orlando gróf látogatását, aki megérkezésök hírére azonnal hozzájuk siet és bôven ellátja ôket alamizsnával. Távozása után Francesco különválik társaitól és egy kis kunyhóban vonja meg magát, melyet a kolostortól jó kôhajításnyira egy gyönyörű bükkfa tövében állítanak számára. De itt csak rövid ideig marad. A kunyhó túlságosan közel esik a kolostorhoz s nem elég csöndes ahhoz, hogy lakója egészen magába tudjon mélyedni. Ezért már néhány nap múltán más, alkalmasabb hely után néz. Hosszas fürkészés után talál is egyet, melyhez azonban csak úgy tud hozzáférkôzni, hogy Leone testvér segítségével egy ledôlt fatörzzsel áthidalja az elôtte tátongó irdatlan sziklahasadékot. Ide, e kietlen kôrengetegbe vonul Francesco s Nagyboldogasszony ünnepén hozzákezd a tervezett böjthöz. Társainak szigorúan meghagyja, hogy senkit se bocsássanak hozzá, se maguk ne zavarják csöndes magányában. Egyedül Leone testvérnek engedi meg, hogy napközben egyszer fölkeresse egy kevés kenyérrel és vízzel, úgy szintén éjjel a matutinum idején. Mindenkit eltilt magától, csak a sólyomtestvért tűri meg, sôt nagyerôs barátságot köt vele. A derék madár ott fészkel kalyibája közvetlen közelében és éjjelente, mikor elérkezik a matutinum mondásának ideje, hűségesen fölébreszti kiabálásával és szárnycsattogatásával. Ha még oly mélyen alszik is, mindaddig nem hagy neki nyugtot, míg csak föl nem kel. De ha szokottnál fáradtabban hajtja nyugvóra fejét vagy gyöngélkedik, akkor valamivel hosszabb alvást enged neki. E poetikus együttlétben gyorsan múlnak a napok. Francesco egészen beletemetkezik az imádságba és elmélkedésbe. Gondolatai legszívesebben a Golgota ormán idôznek. Hiszen a san damianói jelenet óta a kereszt misztériuma áll vallásos életének középpontjában. Sokat és sokszor gondol a kínszenvedés szívettépô jeleneteire és gyakran keserves könnyeket hullat miattok. Most a magányosság nagy csöndjében még fokozottabb intenzitással éli bele magát Mestere kínjainak szemléletébe. Szinte extatikus állapotba jut, melyet a szent kereszt fölmagasztaltatása ünnepének (szeptember 14.) közeledése még fokoz. Az ünnep napján már kora hajnalban mély áhítatba merül. Kunyhója ajtaja elôtt térdelve s kelet felé fordított arccal így imádkozik: ,,Óh Uram, Jézus Krisztus, arra kérlek, hogy két kegyelmet gyakorolj velem, mielôtt meghalok: az egyik, hogy amíg élek, amennyire lehetséges, érezzem lelkemben és testemben azt a gyötrelmet, melyet te, édes Uram, keserves kínszenvedésed alkalmával szenvedtél; a másik, hogy -- amennyire lehetséges -- érezzem szívemben azt a túláradó szeretetet, mely téged, Isten fiát, arra késztetett, hogy értünk, bűnösökért, oly szörnyű kínokat önként magadra vállalj.'' Miután sokáig eseng így, értésére esik, hogy Isten teljesíti kívánságát. Ezen ígéretre ,,az áhítat heve annyira fokozódik benne, hogy a szeretet és szánalom egészen Krisztussá alakítja. S amint így, ebben a szemlélôdésben lángol,... az égbôl hat tüzes és ragyogó szárnnyal egy szeráfot lát leszállani, mely szeráf gyors röpüléssel oly közel jön hozzá, hogy jól láthatja és megkülönböztetheti benne a keresztrefeszített ember képét. Szárnyai úgy vannak elosztva, hogy két szárny a feje fölé terjeszkedik, kettô röpülésre szolgál s a hátralevô kettô egész testét betakarja. Francesco megretten láttára s szívét örömmel és csodálkozással vegyes fájdalom marcangolja. Fölötte örül ugyanis Krisztus kegyes ábrázatának, mely ily nyájasan jelenik meg neki s ily jóságosan tekint rája, de másrészt meg a részvét kimondhatatlan fájdalmát érzi, mivel megfeszítetten látja ôt.'' ,,Azután azért is csodálkozik a bámulatos és rendkívüli látomáson, mert jól tudja, hogy a szenvedés gyarlósága nem fér össze a szeráfi lélek halhatatlanságával. A jelenés tehát kinyilatkoztatja neki, hogy ez a jelenés azért tűnik föl neki ilyen formában, hogy megértse, hogy ebben a csodálatos jelenésben nem testi mártírium, hanem lelki lángolás által kell a keresztrefeszített Krisztus hasonmásává átalakulnia.'' ,,Mikor a csodálatos látomás eltűnik, Szent Ferenc szívében a túláradó gerjedelem és az isteni szeretet tüzét, testében pedig Krisztus kínszenvedésének csodálatos képét és pecsétjét hagyja. Minek okából kezein és lábain azonnal feltűnnek a szegek nyomai úgy, ahogyan a szeráf képében megjelent keresztrefeszített Jézus Krisztus testén látta. Kezei és lábai eszerint közepükön szegektôl általütötteknek tetszenek. A szögek feje a tenyereken és a lábfejek felsô részén domborodik, hegyük a kézfejeken és a talpakon van s a húsból kinyúló részük annyira visszahajlott, hogy görbületeikbe mint valami gyűrűbe, az ujjat könnyen be lehetne dugni. A szögfejek kerekalakúak és feketék. A jobboldalon hasonlatosképpen egy forradatlan piros és véres lándzsaseb jelenik meg, mely utóbb Szent Ferenc szent mellébôl gyakran vért szivárogtat s csuháját és alsóruháját is összevérzi.'' Így a poverello a stigmatizáció szent misztériuma révén testben is hasonlóvá lesz szeretett Mesteréhez. A ,szentséges sebhelyek'' történeti valóságában nem lehet kételkedni. Annyi és oly meggyôzô bizonyság áll rendelkezésünkre, hogy még a legtúlzóbb hiperkritika is kénytelen velök szemben kapitulálni. Legnyomósabb ezek között magának a szentnek rögtön a stigmatizáció extatikus hangulatában írott fönséges dicsérete, melynek nehezen kibetűzhetô eredetije jelenleg az assisi S. Francesco kolostor egyik legdrágább kincse. A hálának és az örömteli elragadtatásnak olyan szenvedélyes lángja lobog az egyszerű köntösű költeményben, aminôre csak az Istenbetemetkezés legmagasabb fokára jutott szeráfi lélek képes. Szövege a következô: ,,Te vagy egyedül szent, Úr Isten, ki csodákat művelsz. Te erôs vagy. Te nagy vagy. Te fölséges vagy. Te mindenható vagy szent Atyánk, ignek és földnek királya. Te háromság vagy Úr Istenünk és egység és minden jóság. Te jóság vagy, minden jóság, legfôbb jóság, élô és igaz Úr Isten. Te szeretet vagy, tiszta szeretet. Te vagy a bölcsesség. Te vagy a türelem. Te vagy a biztonság. Te vagy a nyugalom. Te vagy az öröm és örvendezés. Te vagy az igazság és mérséklet. Te vagy minden gazdagságunk és elégségünk. Te vagy a szelídség. Te vagy védelmünk. Te vagy ôrzônk és védelmezônk. Te vagy az erôsség és menedék. Te vagy a mi reményünk. Te vagy a mi hitünk. Te vagy a mi nagy édességünk. Nagy és csodálatos Úr, mindenható Isten és könyörülô Megváltó vagy.'' A drága ereklye hátsó oldalán ugyancsak a szent eredeti kézírásában ez a Leone testvérnek szóló áldás olvasható: ,,Áldjon meg téged az Úr és ôrizzen meg téged. Mutassa neked orcáját és könyörüljön rajtad. Fordítsa hozzád orcáját és adjon neked békességet. Az Úr áldjon meg téged Leo testvéri.'' E szavak után következik a nagy T betű, a kereszt szimbóluma, melyet Francesco kézjegyül használ és alatta koponya. E minden kétségen felül álló történeti dokumentum bizonyító erejét még fokozza, hogy Leo testvér az áldás fölé írott finom gyöngybetűs soraiban pontosan elmondja a dicséret keletkezésének körülményeit: ,,Szent Ferenc két évvel halála elôtt Alverna hegyén negyvennapos böjtöt tartott Isten Anyja, a Boldogságos Szűz Mária és Szent Mihály arkangyal tiszteletére, Nagyboldogasszonytól Szent Mihály ünnepéig. És az Úr keze érintette ôt: a szeráf megjelenése és a vele való beszélgetés és Krisztus sebhelyeinek testébe nyomása után a túloldalon olvasható dicséretet készítette és sajátkezűleg leírta, így adván hálát Istennek a vett jótéteményért.'' Az áldás után pedig ezt olvassuk: ,,Ezen áldást Szent Ferenc sajátkezűleg írta nekem, Leo testvérnek.'' Francesco a megrendítô esemény után még nagyobb áhítattal és még több bensôséggel folytatja tovább a negyvennapos böjtöt. Sebhelyeit eleinte még bizalmas barátai elôtt is gondosan rejtegeti. De csakhamar belátja, hogy a titok teljes megôrzése lehetetlen. Ha más nem, a ruháin gyakran mutatkozó vérfoltok elôbb-utóbb el fogják árulni. Mindamellett fél Isten titkait nyilvánosságra hozni és sokáig nem tudja eldönteni, vajon el szabad-e mondania a szeráfi látomást és a szentséges sebhelyek vételét. De Illuminato testvér biztatására, hogy a vett jótéteményeket nemcsak magáért, hanem másokért is kapta, végre mégis megembereli magát és nagy szorongások közepett elmondja a látomás módját és alakját. De egyúttal hozzáteszi, hogy Krisztus a jelenés alkalmával olyanokat is mondott neki, melyeket életében soha senkivel sem közölhet. A böjt végeztével megoszlik a kicsiny társaság. Masseo testvér Angelo, Illuminato és Silvestro testvérekkel visszamarad a szenthegyen, Francesco pedig Leone testvér kíséretében már szeptember 30-án visszaindul Assisiba. Nehéz szívvel válik meg szent örömeinek kicsiny tanyájától. Érzi, hogy nem látja többé viszont. Szemébôl könnyek patakzanak, miközben ajkai áldást rebegnek: ,,Éljetek békében, kedves fiaim! Isten áldjon benneteket, drágalátos gyermekeim! Testem távozik ugyan tôletek, de szívemet nálatok hagyom. Elmegyek Isten juhocskájával; a Santa Maria degli Angelihez megyek s nem térek többé vissza. Távozom innen. Ég veled. Ég veletek. Ég veled hegy. Addio, addio, Monte Verna! Isten veled, angyalok hegye! Isten veled, drágalátosom! Isten veled, drágalátosom! Köszönöm sólyom testvér hozzám való jóságodat! Isten veled, Isten veled, függô szirt, már nem megyek többé látásodra! Isten veled, kôszikla! Addio, addio, addio meredek sziklafal, mely kebledre öleltél, mikor a sátán oly csúfos kudarcot vallott! Sohse látjuk többé egymást! Isten veled, Santa Maria degli Angeli! Anyja az örök Igének, íme oltalmadba ajánlom fiaimat! E szavakkal végleg búcsút int zokogó társainak, akik úgy érzik, mintha mindannyiok szívét magával vinné s Leone testvér és egy jámbor paraszt társaságában lassan lefelé indul. Mivel szögekkel átvert lábaival nem bírja a gyaloglást, a paraszt szamarán vág neki a hosszú útnak. Tekintete minduntalan visszatér a kedves bércekre, melyekhez immár életének legszentebb emléke fűzi. Minél messzebbre távolodik tôlük, annál szívesebben mereng el ködbe, felhôbe temetkezô körvonalaikon. A Monte Foresto (=Casella) ormán, az utolsó helyen, honnét még elér tekintete a mind jobban elmosódó csúcsig, leszáll szamaráról, térdre borul s forró imádság után megáldja a szent hegyet s e szavakkal int neki végbúcsút: ,,Ég veled Isten hegye, szent hegy, mons coagulatus, mons pinguis, mons in quo beneplacitum est Deo habitare. Addio Monte Alverna. Áldjon meg az Atya Isten, a Fiú Isten, a Szentlélek Isten! Béke veled! Nem látjuk többé egymást.'' Utána még hosszan elmereng a távolság ködén át bizonytalanul szétfolyó körvonalakon, azután tovább indul s Alverna, az új Golgota végképp belevész a messzeségbe. ======================================================================== X. Utolsó akkordok (1224--1226) Francesco Alverna hegyérôl Arezzón és Borgo San Sepolcrón át veszi útját. Amerre csak elhalad, mindenütt lelkes tömegek fogadják. A községek és majorságok lakói olajfaágakkal tódulnak eléje és hangosan kiáltják feléje: ,,Ecco il santo! Ecco il santo!'' Mindenki látni és érinteni akarja. ,,Férfiak és asszonyok, gyermekek és öregek nagy áhítattal és hô vágyakozással iparkodnak ruháját illetni és kezeit csókolni.'' Ô azonban csak csupasz ujjait nyújtja nekik, nehogy a szentséges sebhelyek titkából eláruljon valamit. Útja így valóságos diadalúttá alakul, mely azonban a sok öröm mellett sok zaklatást is szerez számára. A sok erôltetés és szorongatás egészen kimeríti. Assisiba már súlyos betegen érkezik. De azért hallani sem akar pihenésrôl; ellenkezôleg még fokozottabb buzgalommal tér vissza a bélpoklosok ápolásához és az apostolkodáshoz. Mintha csak most tért volna meg, agya újra nagy tettek terveitôl izzik. De hiába, fáradt teste nem bírja követni lelkének szárnyalását. A megerôltetéstôl ágynak esik. Betegségében az elôtte oly kedves San Damianohoz viteti magát, hol szent Klára nádból és sásból egy kis kunyhót rögtönöztet számára. De nyugalmat itt sem talál. Szembaja, melynek orvoslására eddig semmi gondot nem fordított, annyira elhatalmasodik, hogy egy idôre egészen megvakul. A betegség gyötrelmeit még fokozza a kunyhóban tanyázó tömérdek egér, melyek sem éjjel, sem nappal nem hagynak neki nyugtot. A kellemetlen kis állatok állandóan föl s alá futkosnak testén s még enni sem hagyják békében. Francesco nagy szorongattatásában az Úrhoz kiált segítségért: ,,Uram -- sóhajtja egy éjszaka -- jöjj segítségemre gyöngeségemben, hogy türelemmel tudjam elviselni látogatásodat.'' És íme rögtön rá hallja a vigasztaló feleletet: ,,Mondd csak testvér, ha betegséged és szorongattatásaid fejében olyan nagy és drága kincset adnék neked, hogy hozzá képest az egész világ semmi volna, vajon nem örülnél te ennek?'' ,,Uram -- viszonozza erre Francesco -- annak fölötte igen nagy és értékes, csodálatos és minden mértéket meghaladóan megszerzésre méltó kincsnek kellene lennie.'' De a titokzatos hang tovább folytatja: ,,Akkor hát örvendj testvér és légy vidám betegségedben és szorongattatásodban. Légy olyan biztos, mintha már országomban volnál.'' Ez a kijelentés megnyugtatja a szegény szenvedôt és újra visszahozza elpusztíthatatlan lelki derűjét. Örömét nem bírja magába rejteni, hanem mihelyt megvirrad, azonnal maga köré gyűjti társait és így szól hozzájuk: ,,Ha a császár egyik szolgájának egy egész birodalmat ajándékozna, vajon nem kellene-e ennek a szolgának nagy örömben lennie miatta? És ha még hozzá a tulajdon birodalmát ajándékozná neki, nem kellene-e még jobban örülnie? Hát lássátok, így kell nekem is örvendeznem szenvedéseim és megpróbáltatásaim közepett, mgy kell vigadoznom az Úrban és folyton-folyvást hálálkodnom az Atya Istennek, egyszülött fiának, a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak és a Szentléleknek azért a sok kegyelemért, melyet irántam tanúsított. Mert ím kegyes volt engem, méltatlan szolgáját még földi életemben biztosítani országáról. Ezért dicsôségére és a magunk vigasztalására meg embertársaink épülésére egy új dicsôítô éneket fogok készíteni az Úr teremtményeirôl, melyeket nap-nap után használunk, melyek nélkül nem élhetünk s amelyek helytelen használatával legtöbbször vét az emberi nem Teremtôje ellen. Mert mindannyiszor méltatlanoknak bizonyítjuk magunkat a kegyelmekre és jótéteményekre, valahányszor nem dicsérjük Istent, a minden jók teremtôjét és adóját úgy, ahogyan dicsérnünk kellene.'' E szavakkal magába mélyed és rövid töprengés után elkészíti a Naphimnusz elsô huszonkét sorát s mindjárt megtanítja rá társait is: Mindenható, fölséges és jóságos Úr, Tied a dicséret, dicsôség és imádás És minden áldás. Minden egyedül téged illet Fölség És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja. Áldott légy, Uram és minden alkotásod, Legfôképpen urunk-bátyánk a nap, Aki a nappalt adja és aki ránk deríti a te világosságod És szép ô és sugárzó, nagy ragyogással ékes: A te képed, Fölséges. Áldott légy Uram hold nénénkért és minden csillagáért az égnek, Ôket az égen alkotta kezed, fényesnek, drága szépnek. Áldott légy Uram szél öcsénkért, Levegôért, felhôért, minden jó és rút idôért, Kik által élteted minden te alkotásod. Áldott légy Uram víz húgunkért, Oly nagyon hasznos ô, oly drága, tiszta és alázatos! Áldott légy Uram tűz bátyánkért, Vele gyújtasz világot éjszakán. És szép ô és erôs, hatalmas és vidám. Áldott légy Uram Földanya nénénkért, Ki minket hord és enni ad És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat. Dicsérjétek az Urat és áldjátok És mondjatok hálát neki És nagy alázatosan szolgáljátok. (Sík Sándor fordítása) Azon melegében dallamot is szerez a szöveghez és mindjárt énekelni kezdi társaival. Az elsô próbák sikere annyira föllelkesíti, hogy Pacifico testvért, az egykori rex versuum-ot néhány más testvérrel menten világgá küldi, hogy mindenfelé prédikáljanak, utána közösen énekeljék el az új himnuszt s a végén jelentsék ki: ,,Mi az Úr komédiásai vagyunk s más jutalmat nem kérünk tôletek, mint igazi bűnbánatot.'' Így a Cantico del frate Sole hamarosan szárnyra kap s rövid idô alatt utat talál mindenüvé ahol istenfélelem, bensôség s báj és naivság iránti fogékonyság lakozik a szívekben. Francescónak nagyon szívéhez nô szerzeménye. Egyszerű köntösű és mégis mély tartalmú strófái naponta többször is fölcsendülnek ajkán. Nem csoda. Hiszen az ének minden gondolata, minden szava szívébôl fakad és legbensôbb valóját tükrözteti. Kevés lírai költeményrôl lehet elmondani, hogy annyira egy a költô egyéniségével, mint a Naphimnusz. Maga Francesco érzi ezt legjobban s ezért az új ihlet óráiban fogant gondolatait is hozzáfűzi. Erre legelsô alkalom a püspök és a podestŕ meghasonlása. Francesco békeszeretô szívét nagyon bántja ez a viszály, mely az egész város nyugalmának megbontásával fenyeget. Mivel azonban betegsége miatt maga nem mehet békíteni, az ének hatalmával akarja lecsöndesíteni a háborgó kedélyeket. E célból egy újabb strófával toldja meg költeményét: Áldott légy Uram minden emberért, ki szerelmedért másnak megbocsát És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát. Boldogok, akik tűrnek békességgel, Mert tôled nyernek majd, Fölséges, koronát. Azután két testvérrel a püspöki palota elé hívatja a podestát és kíséretét, más kettônek pedig azt a megbízást adja, hogy a palota elé gyülekezett nép elôtt énekeljék el az új strófával megszerzett himnuszt. A testvérek mindenben híven teljesítik a vett parancsot. Megjelennek a palota elôtti téren s így szólnak a nagy számban összeverôdött néphez: ,,Ferenc testvér betegségében egy dicsôítô éneket szerzett az Úr dicsôségére és embertársai épülésére. Arra kér tehát benneteket, hogy hallgassátok végig nagy áhítattal.'' Azután belekezdenek az énekbe. A podestŕ mindjárt az elsô akkordok hallatára föláll, összekulcsolja kezeit s olyan figyelemmel és áhítattal hallgatja végig, mintha csak az Úr evangéliumát hallaná. Az ének minden szava szívébe markol s könnyeket fakaszt szemébôl. Mikor az utolsó akkord is elnémul, hangosan fölkiált: ,,Igazán mondom nektek, hogy nemcsak a püspök úrnak, akit uramnak tartozom és akarok elismerni, hanem még testvérem vagy fiam gyilkosának is kész vagyok megbocsátani.'' E szavakkal odaborul a püspök lábai elé és így folytatja: ,,Íme lássátok, a mi Urunk Jézus Krisztus és szolgája, Francesco iránt való szeretetbôl kész vagyok bárminô elégtételt nyújtani, amit ti jónak láttok.'' Guido püspök szívét szintén mélyen meghatja a drámai jelenet. A podestát szeretettel fölemeli, magához öleli s azután így szól hozzá: ,,Hivatalomnál fogva tulajdonképpen nekem kellene alázatosnak lennem, de mivel természetemnél fogva haragra hajlok, elnézéssel kell lenned irányomban.'' A megindító jelenetet kölcsönös békecsókok rekesztik be. Francesco nagy örömmel hallja a békítés sikerét s ezentúl még nagyobb odaadással énekelgeti himnuszát. Lelki derűje, vidámsága egy pillanatra sem válik borúra, csüggedésre. De szegény, elgyötört testének állapota mindig rosszabbra fordul. A vég közeledésének tünetei egyre gyakrabban jelentkeznek. Különösen szemére szenved sokat. A makacs és elhanyagolt baj, nemhogy enyhülne, nap-nap után több kínt okoz. Hugolin bíboros, aki továbbra is változatlan szeretettel viseltetik a szent patriarcha iránt, már-már életéért kezd aggódni. Ezért 1225 ôszén rábírja, hogy Assisiból Rietibe vitesse magát, hol azidétt a pápai udvarral egy kiváló szemorvos is tartózkodik. A szent enged a sürgetésnek s Illés és más testvérek kíséretében Rietibe indul. Elôször a városon kívül fekvô San Fabiano- templomnál állapodik meg. A nép, mihelyt tudomást szerez megérkezésérôl, olyan tömegesen tódul hozzá, hogy a plébános kicsiny szôlôjét egészen letapossa. A szegény pap szomorúan szemléli csekély vagyona pusztulását s magában erôsen bánja, hogy Francescót házába fogadta. A szent azonban hamar kitalálja gondolatait és hogy megvigasztalja, így szól hozzá: ,,Kérlek atyám, tűrj meg itt még néhány napig, mert nálad nagy nyugalmat találtam. Engedd továbbá Isten kedvéért és szegénységemért, hogy vendégeim szabadon dézsmálhassák szôlôdet. Viszonzásul Uram Jézus Krisztusom nevében ígérem, hogy szôlôd ezentúl húsz akó bort fog teremni évenként.'' S. Fabianóból már néhány nap múlva a fonte colomboi remeteséghez távozik Francesco. Itt megy végbe a már halaszthatatlanná vált operáció. Az orvos kijelenti, hogy a halántékon fájdalmas égetésre van szükség s egyben mindjárt tűzbe is teszi műszereit, hogy izzóvá hevítse ôket. Francesco, hogy erôt nyerjen a fájdalmas műtéthez, így bíztatja a tüzet: ,,Ó tűz testvérem, ki oly elôkelô és hasznos vagy az összes teremtmények között, kérlek, légy hozzám udvarias ez órában, mert látod, én szerettelek téged és ezután is szeretni foglak az iránt való szeretetbôl, aki alkotott téged. Hasonlóan Teremtônket is kérem, hogy mérsékelje hevedet, hogy ki tudjam állni.'' E szavakkal keresztet vet a tűzre, melyben már vörösen izzanak a műszerek. A testvérek merô részvétbôl nem akarnak tanúi lenni forrón szeretett mesterük kínjainak s ezért sorra kisomfordálnak a szobából. Így a beteg egészen magára marad az orvossal. Mikor azonban a műtét végeztével ismét visszaszállingóznak a testvérek, Francesco ily szavakkal fogadja ôket: ,,Kicsinyhitűek, miért futottatok meg? Igazán mondom nektek, hogy sem fájdalmat, sem a tűz hevét nem éreztem úgy, hogy ha nem volt elég az égetésbôl; kész vagyok újból alávetni magamat.'' És az orvos készségesen megerôsíti szavait; csodálkozva mondja, hogy operáció közben, mely pedig sokkal erôsebb embert is próbára tett volna, a fájdalom legkisebb jelét sem vette észre nála. De a műtét csak ideig-óráig segít. A beteg állapota továbbra is változatlanul súlyos marad. Pedig jóakarói és a testvérek mindent megtesznek érdekében. Különösen Hugolin bíboros karolja föl nagy szeretettel ügyét. Valószínűleg ô költözteti be a rieti püspök palotájába is, ahol mégis több kényelmet talál, mint a fonte colomboi remeteség kiáltó szegénységében. Francesco türelemmel és rendületlen vidámsággal állja a kínokat. Minél többet szenved teste, annál derűsebb lelke. Egyszer az egyik testvért, aki világi életében lantos volt, ezzel inti magához: ,,Testvér, a világ fiai nem értik az isteni titkokat. Lám a hangszereket is melyek pedig eredetileg Isten dicsôítésére voltak szánva, a fülek gyönyörködtetésére használja fel az emberi szeszély. Azért nagyon szeretném, ha csöndben egy citerát szereznél, azon szép dalokat pengetnél s ezzel némi enyhületet szereznél szegény, fájdalomtól gyötört test testvéremnek.'' De a testvér így felel: ,,Atyám nagyon félek, hogy könnyelműséggel vádolnak majd az emberek, ha megteszem, amit parancsolsz.'' Mire a szent siet megjegyezni: ,, Hagyjuk hát testvér. Inkább hagyjunk el sok mindent, mint hogy másokat megbotránkoztassunk.'' De ím a rákövetkezô éjszaka, mialatt ébren virraszt és Istenrôl elmélkedik, egyszerre csak kibeszélhetetlen szépségű és megvesztegetôen fülbemászó dallamú citeraszót hall. Látni ugyan nem lát senkit, de úgy tetszik neki, mintha a citerázó föl s alá járna s ennek megfelelôen a hang majd innét, majd onnét érkeznék füléhez. Az édescsengésű dallam oly kellemes zsongással tölti el szívét, hogy már szinte a túlvilágon érzi magát. Máskor meg, mikor bensejében édesebbnél-édesebb dallamok zsonganak, egyszerre francia nyelven kezd énekelni és a szívét eltöltô isteni ihletésnek ujjongó francia himnuszban ad kifejezést. Olykor egy fadarabot fektet balkarjára, ezt egy kisebb hajlított pálcikával huzigálja, mintha hegedülne s közben francia énekeket dúdol. De a széles jókedv sokszor sírással végzôdik és az ujjongó éneklés a szenvedô Krisztus iránt érzett részvét könnyeibe fullad. De a szegény frate asino állapota csak nem akar javulni. Sôt a zordon téli hideg még jobban megsokasítja kínjait. Talán emiatt történik, hogy Illés testvér 1226 elején Rietibôl az enyhe klímájáról ismeretes Sienába viteti a nagy beteget s itt a várostól északra fekvô Alberino (Ravacciano) nevű remeteségben helyezi el. De már ez sem segít. Nem idéz elô gyökeres javulást az itt végrehajtott második operáció sem. Sôt a meglevô bajokhoz nemsokára súlyos gyomor- és májbaj járul. Idônként erôs vérhányás vesz erôt a betegen, úgyhogy egészen halálra válik. A megrémült testvérek szorongva tudakolják végsô akaratát. Francesco tehát magához hívatja a szentéletű Pratói Benedek testvért, kinek miséjét gyakran hallgatja betegségében s így szól hozzá: ,,Írd, hogy megáldom minden testvéremet, kik e rendben vannak! s a világ végéig eljövendôk lesznek. Mivel gyöngeségem és fájdalmaim miatt nem bírok beszélni, röviden csak három mondatban adom tudtára akaratomat és kívánságomat minden mostani és ezután élô testvéreimnek. Elôször reám, áldásomra és végakaratomra való emlékezéssel mindig szeressék egymást, miként én szerettem és szeretem ôket, azután mindig szeressék és tiszteljék úrnônket, a Szegénységet és végül mindig hűséggel és engedelmességgel viseltessenek az anyaszentegyház elüljárói és papjai iránt.'' (Testamentum breve.) Illés testvér az elsô múló megkönnyebbülést arra használja föl, hogy a Cortona melletti cellei remeteségbe szállíttatja szeretett mesterét. De itt állapota még rosszabbra fordul. A vízkór tünetei kezdenek nála mutatkozni. Alsó teste, combjai és lábszárai erôsen megdagadnak; gyomra pedig egészen fölmondja a szolgálatot. Francescónak már csak egy kívánsága van: hogy szeretett szülôvárosában halhasson meg. Illés testvér tehát ismét útra kél velé. Mivel azonban attól tart, hogy a perugiaiak ereklyéi biztosítása céljából esetleg megkísérlik a már életében szentként tisztelt beteg elrablását, nagy kerülôvel Gubbión és Nocerán át halad Bagni de Noceráig, hol egy erôs assisi lovascsapat veszi át a menet fölött való ôrködést. Assisiba érve a püspöki palotánál állapodnak meg, hol ezentúl állandóan nagyszámú ôrség ügyel a beteg biztonságára. Az egész nyár a remény és lemondás váltakozása között múlik el. A betegség egyszer kedvezôbb lefolyást ígér, máskor meg válságosra fordul. Francesco a javulás hamar múló napjait egy újabb és terjedelmesebb végrendelet készítésére használja föl, melyben még egyszer összefoglalja és minden ellenkezô törekvéssel szemben szokatlanul erôs nyomatékkal hangsúlyozza életeszményeit és célkitűzéseit. Mint mindig, most is változatlanul azt hirdeti, hogy az általa követett életmód mindenestôl az Úrtól származik. Tolla alá minduntalan ilyen kifejezések tolulnak: ,,Az Úr a következôképp vezetett engem, Ferenc testvért a bűnbánat megkezdésére...'' ,,Az Úr most oly bizalmat öntött belém az egyház iránt...'' ,,Eltöltött azután az Úr és most is eltölt rendjök miatt bizalommal a papok iránt...'' ,,Mikor azután az Úr szerzetestársakkal is megáldott, senki sem mutatta nekem, mit kell tennem, hanem a Magasságbeli önmaga nyilatkoztatta ki, hogy a szent evangélium útmutatása szerint kell élnem...'' ,,Az Úr kijelentette nekem, hogy ez legyen köszöntésünk...'' Francesco nem ok nélkül hivatkozik ily sűrűn az Úr akaratára. Hiszen végrendelete nem egyszerű visszapillantás elmúlt életére, hanem egyúttal utolsó heroikus kísérlet az elhajolt fejlôdési irány visszaigazítására és az elfakult eredeti eszmények újból való fölragyogtatására. A miniszterek és tudósok lealkuvó törekvéseivel szemben ismét Rivo Torto és Porziuncola szellemét próbálja visszaidézni és általánosítani. Ezért merészen túlteszi magát az utolsó évek eseményein s a szegénység, engedelmesség és kézimunka tekintetében ugyanolyan követelményeket támaszt a rend egyetemével, mint valamikor a megtérés inspirációkkal teljes napjaiban az elsô testvérekkel szemben. ,,Vigyázzanak szerzetes testvéreim -- írja, -- hogy templomot, házacskát, vagy akármi mást, amit számukra építenek, csak úgy fogadjanak el, ha megfelel a szent szegénységnek...'' ,,A szent engedelmesség nevében szigorúan meghagyom minden rendtársamnak, hogy... ne merészeljenek sem közvetlenül, sem közvetve mások útján a római szentszéktôl adománylevelet és ezzel valamely templomot vagy birtokot kikönyörögni, sem az igehirdetés, sem az üldöztetések ürügye alatt...'' ,,...határozottan akarom, hogy minden rendtársam dolgozzék, amint a tisztességhez illik. Aki nem ért a munkához, tanulja meg; nem azért, hogy munkájának bérét vegye, hanem hogy példát adjon és a henyélést elkerülje.'' Még erôsebben bontakozik ki a restauráló szándék a befejezô részben: ,,És ne mondjátok testvéreim: Ez új szabály; mert ez csak emlékeztetés, intés, buzdítás és az én végrendeletem, melyet én, Ferenc, a ti igénytelen testvéretek hagyok nektek, Isten áldotta testvéreimnek... Az engedelmesség nevében megtiltom úgy a generálisnak, mint a többi elüljáróknak és ôröknek, hogy ez irathoz valamit hozzáadjanak vagy belôle elvegyenek... És minden rendtagnak... az engedelmesség nevében szigorúan megparancsolom, hogy ne merészeljenek akár a szabályokhoz, akár e sorokhoz magyarázatokat csatolni, azt mondván, hogy így kell ezeket érteni, hanem amint megsegített az Úr, hogy egyszerűen és minden mesterkéltség nélkül elmondhattam és megírhattam a szabályokat és e szavakat, épp oly egyszerűen és mesterkéletlenül fogadjátok és istenes munkálkodástokkal kövessétek mindvégiglen.'' A végrendelet utolsó fellobbanása a kialvás felé sietô életerônek. Francesco tisztában van állapotával. Tudja, hogy a halál küszöbén áll. Egy arezzoi orvosbarátja, Buon Giovanni már szeptember elején megmondja neki, hogy legföljebb október elejéig húzhatja. Francesco szomorúság helyett ujjongó örömmel fogadja e kijelentést. Mintha már maga elôtt látná, ölelésre tárt karokkal kiáltja: ,,Isten hozott halál testvérem!'' A vég bizonyossága újból dalra hangolja: A Naphimnusz végére egy új strófát iktat a halál testvér üdvözlésére: Áldott légy Uram a testi halálért, mi testvérünkért, Akitôl élô ember el nem futhat. Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak! És boldogok, kik magukat megadták te szent akaratodnak, A második halál nem fog fájni azoknak. És ezentúl, valahányszor a fájdalom erôt készül venni rajta, Angelo és Leone testvéreknek mindig ezt kell elôtte énekelniök. Sokszor még éjszaka is hívatja ôket. Illés testvérnek nincs ínyére ez a folytonos éneklés. Fél az emberek megítélésétôl. ,,Atyám, -- mondja egy napon -- tudod, hogy ezek a polgárok nagy bizodalommal vannak hozzád és szent embernek tartanak. Ez okból úgy vélekedhetnek, hogy ha valóban az vagy, akinek hisznek, betegségedben a halálra kell gondolnod s mivel ily súlyos nyavalyában senyvedsz, inkább sírnod illik, semmint dalolnod. Tudd meg ugyanis, hogy énekedet és a miénket, melyet parancsodra zengedezünk, sokan hallják a palotában és azon kívül is, mert miattad ezt a palotát sok fegyveres ôrzi, kik rossz példát vehetnének rólunk. Minek okáért azt gondolom, hogy jól tennéd, ha innen távoznál s mindnyájan visszamennénk Santa Maria degli Angeli klastromába, mert nem jó nekünk itt a világiak között lennünk.'' Francescónak tetszik a gondolat. Hiszen úgyis az a titkos vágya, hogy legszentebb és legtisztább örömei kicsiny tanyáján halhasson meg. A polgárságnak -- a püspök éppen zarándokúton van ezidétt -- szintén nincs kifogása az átszállítás ellen. A testvérek tehát karjaikra emelik szeretett atyjukat és számos polgár kíséretében a Porziuncola felé indulnak vele. Az út közepefelén, a bélpoklosok kórházánál megáll a menet. Francesco, amennyire gyönge erôi megengedik, fölemelkedik a hordágyról, fájós szemeit szülôvárosára veti s kezét áldásra emelve így szól: ,,Uram! Valamikor elvetemült és rosszhírű emberek gyülekezô helye volt e város, de most túláradó kegyességedben a neked tetszô idôben kiöntötted fölötte kegyelmeidnek sokaságát és merô jóságból arra választottad ki, hogy ezentúl azoknak szolgáljon lakásul és tartózkodási helyül, akik igazán megismertek téged, nevednek megadják a dicséretet s az egész keresztény nép között a jó hírnév, szent élet, igaz hit és evangéliumi tökéletesség illatát terjesztik. Kérlek tehát Uram, Jézus Krisztusom, kegyeknek atyja, hogy ne tekintsd az én hálátlanságomat, hanem egyedül bôséges kegyelmedre figyelmezzél, melyet nekem juttatni kegyes voltál, hogy mindig azok lakása és tartózkodáshelye maradjon, akik elismernek téged és magasztalják áldott és mindörökön örökké dicsôséges nevedet. Amen.'' E szavakkal lehanyatlik áldó jobbja s a könnyekig meghatott menet tovább indul. A Porziuncolában töltött néhány nap a lassú haldoklás ideje, melyet csak Jacoba asszony megérkezése derít föl némileg. A derék nô éppen akkor érkezik meg, amikor a szent hírnököt készül érte meneszteni, hogy ha még életben akarja látni, haladéktalanul jöjjön Assisiba. Nem üres kézzel jön; gondosságában magával hoz mindent, ami a temetéshez szükséges: viaszgyertyákat, tömjént, halotti leplet, sôt még a mandulakrémrôl sem feledkezik meg. Megjelenése az utolsó örömsugár Francesco életében. A haldokló október 2-án, egy kínok között átvirrasztott éjszaka után még egyszer maga köré gyűjti a testvéreket s megáldja bennök összes élô és még ezután jövendô fiait. Majd, hogy ebben is hasonló legyen Mesteréhez, egy darab kenyeret hozat, megáldja és apró darabkákra törve a testvéreknek nyújtja. Ezzel végleg befejezi földi hivatását. Másnap (október 3-án) szombati napon este hét óra tájban csendesen jobblétre szenderül. Halálának gyorsan híre futamodik. Még az éjszaka folyamán ezrek és ezrek gyűlnek koporsójához, hogy leróják iránta a hódolat utolsó adóját. Másnap reggel pedig megjelenik az egész assisi papság és fényes körmenetben a városba viszi a drága ereklyeként tisztelt hamvakat. Útközben egy idôre megállapodnak San Damiano elôtt, hogy szent Klárának és társnôinek alkalmat adjanak az utolsó Istenhozzád elmondására. Azután a San Giorgióba fordulnak s ideiglenesen itt helyezik el a tetemet. Innét néhány esztendô múlva (1230. május 25.) a közben megkezdett pompás S. Francescóba viszik át, de mivel a nép mindenáron hatalmába akarja keríteni, Illés testvér olyan jól elrejti, hogy csak századok múlva (1818. december 12.) kerül elô. A nép után a hivatalos egyház is siet aureolát vonni a megdicsôült szenvedô homlokára. Hugolin bíboros, aki közben IX. Gergely néven III. Honórius örökébe lép, már 1228. július 16-án a szentek sorába iktatja egykori barátját, néhány nappal késôbb pedig megbízást ad Celanói Tamás testvérnek élettörténete megírására. A nyugtalan vándormadár tehát, miután csodaszép dalokat énekelt a nuova pazziá-ról, az új evangéliumról; mely új mosolyt, új verôfényt van hívatva a vén föld elkomorult ábrázatára deríteni, szebb hazába távozik. De itt hagyja szép életének ezernyi ezer emlékét, melyek termékenyítô harmatcseppekként érik a szíveket és a kegyelet szebbnél- szebb virágait, a fioretti di san Francescó-t sarjasztják ki belôlük, azután itt hagyja szellemét, a franciskánus szellemet, mely sok ezer fiának működésében mély nyomokat szánt a késôi középkor történetébe s mindenekfölött itt hagyja csodálatosan harmonikus életalakításának példáját, melyre századok múltán is csak bámulattal és szent vágyakozással tudunk visszatekinteni. ======================================================================== Felhasznált irodalom a) Forrásmunkák: 1. S. Francisci Assisiensis vita et miracula auctore fr. Thoma de Celano. Rec. P. Edwardus Alenconiensis. Romae 1906. 2. Legenda trium sociorum. Acta sanctorum. Oct. II. 723--742. 3. S. Bonaventurae legendae duae de vita S. Francisci. Quaracchi, 1898. 4. Liber de Laudibus beati Francisci a fr. Bernardo de Bessa conscriptus. Analacta Franciscana. III. 666--692. 5. Chronica fr. Jordani. Ed. H. Boehmer. (Coll. d'études et de documents sur l'histoire relig. et littéraire du moyen âge. VI.) Paris, 1908. 6. Speculum perfectionis. Ed. P. Sabatier. (U. o. I.) Paris, 1898. 7. Actus b. Francisci et soc. eius. Ed. P. Sabatier. (U. o. IV.) Paris, 1902. 8. Fioretti di S. Francesco. Con una introduzione di A. Padovan. Milano, 1908. 9. Fioretti. Ford. Erdôs R. Budapest, 1911. 10. Assisi szent Ferenc virágoskertje. Ford. Kaposi J. Budapest, 1913. 11. Chronica XXIV Generalium Ordinis Minorum. Analecta Franciscana. III. 1--575. Boehmer H.: Analekten zur Geschichte d. Franciscus v. Assisi. Tübingen--Leipzig, 1904. 12. Assisii szent Ferenc összes művei. Ford. Monay F. Marosvásárhely, 1907. b) Forráskritikai és bibliografiai munkák: 1. Goetz W.: Quellen zur Geschichte d. hl. Franz v. Assisi. Gotha, 1904. 2. Tilemann H.: Speculum perfectionis und Legenda trium sociorum. Leipzig, 1902. 3. Schnürer G.: Neue Quellenforschungen über d. hl. Franz v. Assisi. (Hist. Jahrbuch 1907.) 4. Kybal V.: Die Ordensregeln d. hl. Franz von Assisi. Leipzig--Berlin, 1915. 5. Fachinetti V.: La questione francescana. Quaracchi, 1918. 6. U. a.: Tommaso da Celano. U. o. 1918. 7. de Barcelona. M.: Estudio critico. Barcelona, 1921. c) Életrajzok és tanulmányok: 1. Acta sanctorum. Oct. II. Antwerpen, I768. 2. Sabatier P.: Vie de S. François. Paris, 1894. 3. Thode H.: Franz v. Assisi und die Anfänge der Kunst der Renaissance in Italien. II. Aufl. Berlin, 1904. 4. Jörgensen J.: Der hl. Franz v. Assisi. VI. Aufl. Kempten. München, 1920. 5. Schnürer G.: Franz v. Assisi. VI. bis VIII. T. München, 1907. 6. Wench K.: Franz v. Assisi. (Unsere relig. Erzieher. I. 197--227.) 7. Fachinetti V.: S. Francesco d'Assisi. Milano, 1921. 8. Tilemann H.: Studien zur Individualität d. Franciskus v. Assisi. Leipzig--Berlin, 1914. 9. Calamita E. C.: La persona di S. Francesco d'Assisi. Bitonto, 1912. 10. Fischer H.: Der hl. Franz v. Assisi während d. Jahre 1219--1221. Freiburg, 1907. 11. Walter J.: Die ersten Wanderprediger Frankreichs. I--II. Leipzig, 1903--1906. 12. Goetz W.: Die ursprünglichen Ideale d. h. Franz v. Assisi. (Hist. Vierteljahrschrift, 1903.) 13. Hefele H.: Die Bettelorden und d. relig. Vollksleben Ober und Mittelitaliens im XIII. Jahrhundert. Leipzig--Berlin, 1910. 14. Funk Ph.: Jakob v. Vitry. Leipzig--Berlin, 1909. 15. Glaser F.: Die franziskanische Bewegung. Stuttgart--Berlin, 1903. 16. Brem E.: Papst Gregor IX. bis zum Beginn seines Pontifikats. Heidelberg, 1911. 17. Tocco F.: Studi francescani. Napoli, 1909. 18. Goetz W.: Assisi. Leipzig, 1909. 19. Jörgensen J.: Das Pilgerbuch. II. Aufl. Kempten--München, 1905. d) Folyóiratok: 1. Études Franciscaines. Paris, 1899. 2. Archivum Franciscanum historicum. Quaracchi, 1908. 3. Franciskanische Studien. München, 1914. ======================================================================== Idegen szavak, kifejezések Addio Istenhozzád! Admonitiones intelmek Albigensis Alby francia városról (központjukról) elnevezett eretnekség a 12--13. században. Dualista jellegű eretnekség, miszerint Isten a szellem teremtôje, az Ellen-Isten az ördög. A magántulajdont, házasságot, hús evését megvetették, de a magzatölést, öngyilkosságot, stb. istenes dolgoknak tekintették. Korai alakja, a 2--3. században: manikheizmus, innen késôbb a balkáni bogumilság. A 12. századtól Észak-Olaszországot és Franciaországot bomlasztották, a vallásháborúkat is ôk kezdték. III. Ince pápa keresztes háborút hirdetett ellenük, mely megtörte erejüket. Aureola dicskör Auri sacra fames átkos aranyszomj Bonshommes jó-emberek Carmina Burana vidám diákdalok Condra rongyos ruha (tájszó) Coniunctivitis trahóma (szembaj) trachomotosa Custos ôr Corte udvar Domina úrnô Domina Paupertas Szegénység Úrnô Ecco il Santo! Íme a Szent! Extra obedientiam engedelmességen kívül Fioretti di san Szent Ferenc virágai (legendái) Francesco Forma vivendi életforma Frate testvér Frate asino szamártestvér (így hívta Szent Ferenc a testét) Gaya scienza víg tudomány Guardian házfônök Hiób-hírek Jób (rém) hírek Humiliátusok (Humiliati vezeklô szerzetközösség reconciliati) (hamarosan a valdi eretnekséggel rokonszenvezett, és feloszlatta a pápa) In extenso terjedelmében, széltében Ita erat labore munkában úgy eltörôdött, hogy confectus, ut alius másnak látszott belépve, másnak intrans, alius kilépve exiens videretur Lazaretumok (bélpoklos) kórházak Litterati írnitudók Lombardi reconciliati lombardi vezeklôk (eretnekségbe hajoltak át) Luoghi helyek Luogo hely Lustrum ötéves idôszak Matutinum a zsolozsma hajnali része Minores, popolani kisebbek, népiek Mons coagulatus, mons Szilárd hegy, kövér hegy; hegy pinguis, mons in Quo ahol Istennek lakni tetszett beneplacitum est Deo (68/67. zsoltár). Istenhozzád habitare. Addio Monte Alverna hegye. Alverna. Nudus nudum Christum in Krisztust, a mindentôl megfosztottat cruce sequi követi a szenvedésben Omnium urbis et orbis a Város és a világ minden ecclesiarum mater et szentegyházainak anyja és feje caput (a Lateráni Bazilika) Pauperes szegények Pauperes catholici katolikus szegények Pigra massa tunya tömeg Plein air nyilt/szabad lég(i) Podestŕ városfô Portiuncula (kis) osztályrész Poverello szegényke Privilegium paupertatis a szegénység kiváltsága Regula non bullata nem (pápai) bullával erôsített szabályzat Reipublicae benefactor a köztársaság jóltevôje és et provisor gondozója Rex versuum dalok királya Rocca szikla Sancta simplicitas szent együgyűség Sapientes bölcsek Scienciati tudományteltek Si de earum fuerit ha ezeknek akaratából lenne voluntate Silentium csend(tartás) Soldan szultán Solet annuere helyeselni szokott Speculum perfectionis Tökéletesség tüköre Stabilitas loci (lakó)hely állandósága Statusquo ante a helyzet ahogy addig volt Szkepsis kétely Tercia a zsolozsmában ,,harmad'' ima, délutáni Testamentum breve rövid végrendelet Tonzura hajkoszorú (szerzetesi kisebb-nagyobb hajritkítás) Vagabundusok kóborlók Viri poenitentiales de Asszízi városából származó bűnbánó férfiak civitate Assisii oriundi Vitae patrum a szentatyák (ôs-remeték) életrajzai Zelator dominarum a szegény úrnôk ,,buzgolkodója'' pauperum (ügyvivôje) ======================================================================== Fügedi Erik: Elkésett emlékbeszéd Balanyi Györgyrôl (Elhangzott a Piarista Diákszövetség 1991. április 26-i váci ülésén) Ó be jól esik gondolni reád Te igaz ember és igaz barát Maurinus elme, Szent Ferenc szívével Az Isten áldjon mind a két kezével. (Sík Sándor: Testvér) A régi Magyar Tudományos Akadémián, amelyet 1950-ben elfoglaltak a kommunisták, magától értetôdô szokás volt, hogy az elhunyt tagokról emlékbeszédet mondjanak, a pályatársak egyike méltassa a halott akadémikus pályafutását és elért eredményeit. Nemcsak az európai kultúra nemes hagyományai tették ezt a kegyeletes aktust szükségessé, hanem a társadalomtudományokban olyan nagyon fontos kontinuitás is. A tudomány fejlôdését sokszor hasonlítják versenyfutáshoz, de ez a hasonlat egyszerűen nem felel meg a való tényeknek. Ha a sportoknál akarunk maradni, akkor hasonlatként sokkal inkább a bakugrást kell választani, amiben az elôttünk járók vállán ugrunk át, s az élre érve a térdünkre támaszkodunk, és várjuk, hogy a következô játékos a mi vállunkon átugorva haladjon tovább. Az elôdök munkája mindig ösztönzôje a kutatásnak, mérce és kihívás a kutató számára. Mai elôadásommal a megemlékezést szeretném szolgálni, s a dolog természete szerint, meg az átélt történelem miatt rendkívüli emlékbeszédet kell tartanom. Formailag rendkívülit, mert nem ragaszkodom a tudományos pályához, mert nem az Akadémián hangzik el és mert Balanyi Györgynek gimnáziumi tanítványa voltam és nagyon sokat köszönhetek neki. Tartalmában is rendkívülit, mert egyrészt az ember és a pap-tanár alakját szeretném megrajzolni, másrészt önéletírásaira és kortársai nyilatkozataira támaszkodhatom, ami felbecsülhetetlen elôny. Kezdjük a szokásos módon. Balanyi György 1886. február 10-én született a kecskeméti határban fekvô Talfája egyik tanyáján szüleinek hetedik gyermekeként olyan házasságból, amelyben utána még négy újszülött látta meg a napvilágot. Önéletrajzában maga vallott arról az örökségrôl, melyet szüleitôl kapott. ,,Édesanyámtól arcvonásaimat, fôleg arcom legkarakterisztikusabb részeit, orromat és szemeimet: érzelmességre, bensôségre és elmélyedésre való hajlamomat. Édesapámtól pedig bátortalanságig visszahúzódó természetemet, faragcsikáló, babráló kedvemet és kicsinyességig menô szívósságomat a megkezdett munka elvégzésében.'' (Bíró Imre: Dr. Balanyi György életrajza. Piarista levéltár 699. ,,Kegyeletes életrajzok'', IV., 165--212. o.) Ritka önismeretre valló sorok, a vele való elsô találkozás után senki sem felejthette el átható sötétbarna tekintetét és az orrát, melyet Sík Sándor ,,dantei''-nek jellemzett. A jó emberismerô arra is gyorsan rájöhetett, hogy Balanyi György sohasem próbál kéretlenül beleavatkozni más ember életébe, de az sem maradhatott titok, hogy tanárként valóban szívósan mindent megtesz azért, hogy a maximumot hozza ki diákjaiból. A család -- más aligha várható el ebben az idôben az alföldi parasztság körében -- súlyos harcban állt a szegénységgel. A belsô katolikus hit mellett ez a külsô tényezô, amely a családot alakítja. Kemény munkát kell végezni a gyerekeknek is, felelôsek a rájuk bízottakért, legyen az kisebb testvér vagy baromfi s a munka során észrevétlenül, a világ legtermészetesebb módján sajátítják el egy életre az erkölcsi értékeket. Balanyi György már túl volt kacsa- és pulykapásztori karrierjén, amikor 13--14 éves korában egy iskolatársa meglátogatja. ,,Szülei nem voltak otthon -- írja visszaemlékezésében az iskolatárs - - csak ô volt kisebb testvéreivel és avval szórakoztatta ôket, hogy kukoricaszárból ökröket csinált nekik''. Legjobb festôink vásznára kívánkozó életkép, és bizonyíték arra, hogy ennek a fiúnak a szeretetet és szolidaritást nem kellett megtanulnia, génjeiben hordja ezeket, mint édesanyjától örökölt szemének színét. Nyolc éves korában íratják be az egy kilométerre fekvô tanyai iskolába, ahol kitűnô tanítóra talált, és egy ferencesre, Viktor atyára, aki hétfô délutánonként hittant tanít. Balanyi lesz a ,,fôhadsegédje'' a kis elsôsök fejébe ô veri bele a katekizmus kérdéseit a franciskánus atya teljes megelégedésére. Sorsát 12 éves korában édesanyja dönti el, aki meg van gyôzôdve róla, hogy fia tehetséges és papnak való. Viktor atyához fordul, aki készségesen segít és behozza kiszolgálónak ún. kredenciálisnak a kecskeméti ferences rendházba. Ezzel megnyílik az út a kecskeméti piarista gimnáziumba is, ahol újabb próbatétel vár rá. Teljesen tájékozatlan, nehezen illeszkedik bele a gimnázium légkörébe, elsôs bizonyítványában hármasok vannak. Ráadásul a tanári kar ,,jelentéktelen szürke emberek, akik sem maguk, sem tárgyuk iránt nem tudtak mélyebb rokonszenvet ébreszteni bennünk''. De hál' Istennek az osztályfônök, Király Lajos kirí a sorból. Rendkívüli ember, nagyon temperamentumos, pofonokat osztogat. ,,Mindenáron el akarta hitetni velünk, hogy rettenetesen szigorú ember -- írja róla Balanyi -- de mi nem hittük el neki''. Mégis, ô az a tanár, aki nemcsak bevasalja az anyagot, de arra is kényszeríti a tanulókat, hogy azt meg is emésszék. Fiatal farkasoknak van olyan éles megfigyelôképessége, mint az ilyen kamaszoknak, de itt többrôl van szó. Ezt a mondatot a tananyag megemésztésérôl hamarosan Balanyi tanár úrról is el lehet mondani, nyilván Király Lajostól vette át rendszerét vagy annak egyes elemeit. Ötödikes gimnazista, tehát 17 éves, amikor felvételét kéri a rendbe, s miután kitűnô ajánlást kap, Vácra kerül a noviciátusba. Itt keletkezik életreszóló barátsága Sík Sándorral, itt találkozik elôször Zimányi Gyulával, aki prefektusként új nevelési módszert honosít meg a rendben. A noviciátus után visszatér Kecskemétre, hogy befejezze gimnáziumi tanulmányait. Az utolsó két évben egy-egy dolgozattal megnyeri a 60 koronás Széchenyi-díjat, s mire 1906 ôszén a budapesti egyetem és a rendi teológia hallgatója lesz, már azt beszélik róla, hogy ,,történettudósnak indul''. A körülmények valóban ideálisnak mondhatók egy fiatal szakember képzése szempontjából. Egzisztenciális kérdések nem merülnek fel, Európa még a leghosszabb békeidejét élvezi, a régi, a Duna-parton álló rendház lakáson és ellátáson kívül gazdag könyvtárt is rendelkezésére bocsájt. A fiatalembernek nincs nehézsége a latinnal, amely Magyarországon a történész elengedhetetlen munkaeszköze, sem azzal, hogy magyarul világosan és szépen fejezze ki magát akár írásban, akár szóban. De mindenekelôtt megtalálja az alkotó munka nélkülözhetetlen feltételét, az élénk szellemi baráti kört. Sík Sándor, Walter János, Révai József a tagjai ennek a kis körnék, akik évek óta ismerik, és akik tudják, hogyan kell vele meghitt barátságot tartani. Minderre égetô szüksége is van, mert mint minden új környezettel, kezdetben az egyetemmel is nehézségei vannak. Az egyetemes történet tanárához, Ballagi Aladárhoz csatlakozik, aki nem akar iskolát alapítani, nem törôdik tanítványaival. De Balanyi ezt is jó szívvel veszi, visszaemlékezéseiben is így ír róla: ,,Azért vagyok hálás, mert így egyéniségem -- bocsánat a szóért, de ki kell mondani -- tudományos egyéniségem egészen szabadon, úgy is lehet mondani: irányítás nélkül fejlôdhetett ki. Igaz, ez meglehetôs idô- és energiabeli pazarlásba került, de a magam emberségébôl lettem, ami lettem''. Sokszor olvastam el ezt a mondatot az elmúlt hetekben, mégse tudtam eldönteni, hogy szerénységét vagy hihetetlen jóindulatúságát tartsam-e többre. 1910 azután döntô esztendô Balanyi György életében. Ekkor szenteli pappá Kohl Medárd esztergomi segédpüspök, ebben az évben doktorál az egyetemen. Disszertációja ,,IV. Sixtus és a Pozzi összeesküvés''. Az 1471--1481 között kormányzó pápa kápolnájáról híres, a Pozzi-klán a Mediciek ellen kísérelt meg sikertelen összesküvést, a közvélemény a pápát tartotta felbujtójuknak. 1911. elején egy középiskolai történelem-földrajz szakos tanári oklevél zárja a sort. Balanyi György most már ország-világ elôtt kész ember, pap-tanár és történész hála mindannak, amit hazulról magával hozott, s amit megszerzett. Ez az ember többet nem változik, marad a latin közmondás szerint az, ami, ,,semper idem, semper ego''. A fiatal tanárt a rend Szegedre küldi, ahol egyszerre négy osztálynak, két elsôsnek és két másodikosnak lesz osztályfônöke, aki hittant, földrajzot, számtant és szépírást tanít. Hat évet tölt Szegeden, 1916 ôszén helyezik át Budapestre, ahol 1917 elején a piaristák elfoglalják új épületüket. 1935-ig (ez 19 esztendô) tanára ennek a gimnáziumnak, 1935--1941 között ugyanannak igazgatója. Itt lép elôször járatlan útra. Az igazgató a régi szokás szerint nem nagyon vállal órákat, s ha igen, akkor csak keveset. Balanyi igazgatóként is heti 10--12 órát tanított, felmentése után sem vonult vissza, hanem folytatta tanári működését. Sietek hozzátenni, hogy ez saját elhatározása, nincs mögötte semmiféle külsô kényszer. Ami sarkallja, az saját lelkiismerete és az a törekvése, amit már a tanyai kisiskolásban felfedezhettünk, amikor katekizmust ,,tanított''. ,,Kezdettôl fogva -- írja visszaemlékezéseiben -- a tanításban, a gyermekekkel való foglalatoskodásban láttam piarista hivatásom értelmét. Tanítás nélkül egy pillanatra sem tudtam és ma 50 év múltán sem tudom elképzelni magamat és életemet.'' Amikor 1960-ban aranymiséjét ünnepli, ô maga tartja a szentbeszédet. Szokatlan, de teljesen érthetô, mert -- ezt maga sem tagadja -- el akarta kerülni, hogy szembe dicsérjék. És ekkor olyat mond, amit én legszívesebben memoriterként adnék fel mindenkinek, aki ma nálunk pedagógus pályára készül. ,,Már említettem, hogy a tanítás kezdettôl fogva életelemem -- hogy ne mondjam -- szenvedélyem volt. Ezzel kapcsolatban fôleg három dologért vagyok hálás az Úristennek: 1. annak ellenére, hogy 50 év lefolyásában többezer diák megfordult a kezemen -- mindig tudtam uralkodni magamon és az emberi méltóságot soha, egyetlen diákomban meg nem aláztam; 2. a tanítást mindig komolyan vettem és a legjobbat igyekeztem nyújtani diákjaimnak, ami tehetségembôl kitelt; és végül 3. Isten kegyelmébôl sikerült nem egy diákomra olyan mértékben hatnom, hogy a tanításom és a vele való érintkezésem kimutathatólag hatással volt jelleme kialakulására és érdeklôdése határozott irányba terelôdött.'' Ki hitte volna, hogy ebben a közepes testmagasságú emberben, kinek mozdulatai mindig nyugodtak, szinte azt mondhatnám, kimértek voltak, aki sohasem emelte fel a hangját, hogy ebben az emberben legbelül ilyen szenvedély lángja lobogott. Mi, a diákjai biztosan nem. Említettem már, hogy 1906-ban az a hír járta róla, hogy ,,történettudósnak indul''. Az akkor még csak mende-mondának tekinthetô állítás hamarosan valóra vált, és olyan óriási tudományos munkásságot eredményezett, amellyel nem sok pályatársa dicsekedhetett, s amelyben három fôirány bontakozott ki. Az elsô valahogy a kecskeméti ferences rendházhoz kapcsolódik. Balanyi sem tudta magát kivonni az európai középkor egyik legnagyobb alakjának, Assisi Szent Ferencnek máig kisugárzó, már több mint hétszázéves hatása alól. A Poverello jelentôségével saját kora is tisztában volt. Elsô életrajzait nem sokkal halála után írták meg, de a rendet ezek nem elégítették ki, ezért újabbak írására adott utasítást, sôt 1244-ben elrendelte, gyűjtsék össze a rendalapítóra vonatkozó hagyományokat. Ebbôl az anyagból Szent Ferenc három társának, Rufinónak, Leónak és Angelónak feljegyzései maradtak ránk. A múlt század végén a nagy francia Szent Ferenc kutató Paul Sabatier adta ki a Tökéletesség tükre (Speculum perfectionis) című munkát, amely Szent Ferenc erényeit a királytükrök mintájára dolgozta fel, s amelyet Sabatier Leo fráternak tulajdonított. Balanyi ezzel kezdte el ferences kutatásait. Jellemzô módon egyik célja megint a tudásnak mások részére történô átadása volt. Lefordította a munkát magyarra, jegyzetekkel látta el már abban a felismerésben, hogy ez az írásmű nem származhat az 1240-es évekbôl, hanem 1318 körül keletkezett. A Tökéletesség tükre 1927-ben jelent meg könyvalakban. 1927-ben Szent Ferencrôl írt könyvet, amely a Zichy Nándor- jutalomban részesült, 1930-ban már 14 tanulmányát adta ki a magyar ferences provincia Anima Franciscana címmel. Ettôl a témakörtôl sohasem tudott megszabadulni. 1939. évi A ferences mozgalom begyökerezése című akadémiai székfoglalója is ehhez kapcsolódott, s hagyatékában más korai ferences forrásfordítás is található még. Ez már nem a gimnáziumi tanár érdeklôdése, hanem a kutatóé, aki minden forrást eredetiben tanulmányoz és értékel ki. Szent Ferenc már említett három társának Legenda trium sociorum címen idézett munkáját is lefordította, ez csak Kolozsvárt jelenhetett meg 1945-ben. Bizonyos mértékben ide kapcsolódik az 1923-ban megjelent A szerzetesség története című munkája. Magyarországon a szerzetesrendek múltja terén különös állapotok uralkodtak. Az egyik oldalon a bencések impozáns 14 kötetes pannonhalmi rendtörténete, Békefi Remignek a ciszter apátságokról írt monográfiái álltak, a másik oldalon nem volt feldolgozása a magyar domonkos provincia történetének, s azoknak a rendekének, amelyeket II. József után sem állítottak vissza, köztük a magyar pálosokénak. Balanyi igyekezett rendet teremteni az elhanyagolt rendek terén, ezért lett munkája kézikönyv. A megjelenés után is figyelemmel kísérte ennek a területnek kutatását, 1948-ra elkészítette a második kiadást, amely kéziratban maradt. A nagy energiával és ,,kicsinyességig menô szívóssággal'' végzett kutatást a szakma is tudomásul vette. 1924-ben egyetemi magántanárrá, 1936-ban nyilvános rendkívüli tanárrá nevezték ki, 1939-ben pedig a történettudomány legjobbjainak, Domanovszky Sándornak, Eckhart Ferencnek, F. Gombos Albinnak, Heinlein Istvánnak, volt diákjának Mályusz Elemérnek és rendtársának, Miskolczy Istvánnak ajánlására (a hat tudós közül öt egyetemi tanár volt) a Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagjává választják. Magántanári habilitációja mégsem a most ismertetett területen keresendô, hanem attól bizony jó messze, címe: A Hármasszövetség. Nem sokkal az elsô világháború kitörése után az 1914--1915. tanévben Balanyi Szegeden elôadássorozatot kezd, amelynek elseje ,,A világháború genezise'' címet viseli, de amelyek közül a habilitáción kívül csak a ,,Balkán-probléma'' jelent meg 1920-ban. Azt hiszem nem tévedek, ha azt állítom, hogy a sorozat megérteti, mi irányította figyelmét erre a témára. ,,Kiművelt emberfôként'' nem lehet és nem szabad elzárkózni attól a világtól amelyben élnünk rendeltetett. S ha borzalmak szakadnak ránk, akkor meg kell próbálni megismerni és megérteni a történteket. Ha ezt megtesszük, a bennünket ért csapás ereje is enyhül. Így lesz Assisi szentjének kutatójából a világháború elôtörténetének szakértôje. Mintha ez a terület késôbb veszített volna Balanyira gyakorolt hatóerejébôl. De ez nem változtat azon, hogy amikor 1943-ban a kolozsvári egyetem ny.r. tanárává nevezik ki, az újkori egyetemes katedrát kapja meg. Nem ô lenne, ha nem tartana ki a végsôkig, 1948-ig. Az 1940-es években válik aktívvá saját rendjének történetírásában. Már 1928-ban javaslatot tett Kalazanci Szent József levelezésének kiadására, de nem ért vele célt, s a munka csak 1950-ben indult meg, s 1956-ra fejezôdött be. A magyar rendtartomány múltjából is csak egyes részleteket dolgozhatott ki a Bíró Imrével, Bíró Vencellel és Tomek Vincével együttesen írt magyar piarista rendtörténetben, amely 1943-ban lát napvilágot. Annak a pap-tanárnak megtestesítôje Balanyi tanár úr, aki többi társával együtt az iskolát, amelyben tanít, az ország elsô gimnáziumai közé emeli, tanítványainak megfizethetetlen és meghálálhatatlan hasznára. Ha sok mindent nem mondtam el a tudós pályájáról és eredményeirôl ebben a késôi és rendhagyó emlékbeszédben, akkor azért tettem, hogy a végén felidézzem -- most már megbocsájthatatlan szubjektivitással -- négy éven át való tanáromat, Balanyi Györgyöt. Ha ministráltunk, hajnalban találkoztunk vele a sekrestyében. Ha erre nem voltunk beosztva, a csöngetéskor az osztály ajtaja elôtt állt, legtöbbször a mellén összefont karral, karjában esetleg valamilyen könyvvel, de biztosan a félelmetes notesszel. Amikor bejött, és leült a katedrára, feleltetni kezdett. Kettôs feleltetés volt, el kellett mondani a könyvbôl feladott leckét és az elôzô órán elhangzott magyarázatot. Ha valahol pongyolán fogalmaztunk, vagy valaminek csak a felét mondtuk el, kijavított vagy belekérdezett. A felelés nem tartott sokáig. Egy mondatban közölte a tankönyvbôl feladott leckét, és elkezdte az elôadást, amely az órának legalább a felét tette ki. Elôadása nyugodt volt, pózmentes, csak a szemöldöke táncolt és a jobbkezével játszott a katedrán ismeretlen zongoradarabot. Elôadásai izgalmasak voltak, olyan kérdéseket is érintettek, amelyeket akkoriban nem tárgyaltak szerzetesi iskolákban. Negyven évet úsztam meg úgy, hogy Marx eszméirôl csak annyit tudtam, amennyit ô róla elôadott. A nagyon fegyelmezett, elôadásának gördülékenysége mögé bújtatott erôfeszítésekkel telt életformából Balanyi tanár úr egyetlen egyszer esett ki néhány pillanatra. Hetedikes lehettem, és valami miatt néhány perccel tovább maradtam az utolsó óra után az osztályban. Amikor kijöttem, Balanyi tanár úr a lépcsô alján állt az üres folyosón. Körülnézett, nem vett észre. Hirtelen felkapta a reverendáját, és usgyi, kettesével szedve a lépcsôket felszaladt rajtuk, mint a nyúl. Óriási élmény volt ebben a tanárban megpillantani az embert. 1964. május 4-én halt meg, 78 éves korában. Ennek 27 éve, de azt hiszem, velem együtt minden tanítványa még saját holta napjáig ôrzi emlékét. ======================================================================== Ferencesek O.F.M. (Ordo Fratrum Minorum) Alapítója Assisi Szent Ferenc (1181/2--1226). Egy tisztes posztókereskedô dalos kedvű, költôi hajlamú és lovagi eszmékért lelkesedô fiát néhány bohém év után megbűvölte ez az evangéliumi tanács: add el mindenedet és kövess engem. El is hagyott mindent, szülôket, vagyont, társadalmi megbecsülést és az önmagát kiüresítô Jézus nyomába szegôdött. Szerzetesrendet nem akart alapítani, amikor azonban egyre többen csatlakoztak hozzá úgy, hogy 1221-ben az ún. gyékényes káptalanon már 5.000 testvér jelent meg Assisiban, Ferenc kénytelen volt rögzíteni életeszményét. Két szabálytervezetet is készített, s III. Honorius pápa 1224-ben jóváhagyta a ,,kisebb testvérek'' rendjét. Rendje egyetlen szabályra épült: az evangéliumra. Ferenc testvér rövidebb és hosszabb Regulája voltaképp interpretált evangélium: lelki gyermekség, belsô szabadság (javaktól, címektôl, becsvágytól, szenvedélyektôl -- a bűntôl való teljes elszakadás), a teremtett világ szeretete, evangéliumi, napsugaras világszemlélet, mindenre kész szolgáló szeretet, feltétlen engedelmesség az Atya akaratának... Az évszázadok során Assisi Szent Ferenc hármas szerzetescsaládja -- kisebb testvérek, klarissza apácák és harmadik rend -- számos ágat hajtott. Az Elsô Rendet ma ,,barna ferencesek'', a fekete ruhás minoriták és a kapucinusok alkotják. A második rendnek, a klarisszáknak is vannak reformágai; a reguláris harmadrendbôl számos nôi szerzetes kongregáció született, a világban élô terciáriusok száma pedig csak milliós nagyságrenddel mérhetô. Közös köszöntésük: Pax et Bonum! Az Úr békéjét és áldását! A kisebb testvérek létszáma megközelíti a 20.000-et az öt világrész 3.150 rendházában. Szent Ferenc fiai nem sokkal az alapító halála után megjelentek magyar földön is. II. Endre uralkodása alatt telepedtek meg Magyarországon. Elsô kolostoruk Esztergomban épült, 1228 táján. 1233-ban már önálló rendtartományt alkottak. IV. Béla, maga is ferences harmadrendi, akárcsak szent életű húga, a Thüringiában élô Erzsébet -- közvetlen munkatársainak tekintette a ferenceseket. (Béla király Erzsébet szentté avatása évében lépett trónra.) A Rend eredeti karizmájának megfelelôen a magyar ferencesek két évszázadon keresztül folytattak missziós munkát: a jászkunokat térítették. Ennek emlékét hirdeti a jászberényi ferences templom és kolostor. Az utolsó Árpádok, majd az Anjou királyok idejében 17 missziós állomást hoztak létre a tatárok között. Térítô tevékenységük kiterjedt Moldvára és a Balkán más területeire is. A XIV. században sokat tettek a magyar anyanyelvi kultúra megteremtéséért. Az Ómagyar Mária Siralom valószínűleg egy ferences szerzetes alkotása. Ismeretlen testvér örökítette meg a rendalapító életrajzát (Jókai Kódex). A kézírásos kódexek nagy része ferences íróműhelybôl került ki. Igali Fábián tartományfônök -- aki a Fioretti alapjául szolgáló Speculum című művet összeállította 1454-ben elrendelte: minden testvérnek hetenként be kell mutatnia írásos munkálkodása eredményét. Temesvári Pelbárt Mátyás korában a budai rendi fôiskolán tanított. Könyvei 1526-ig 90 kiadást értek meg! Neves tanítványa, Laskai Osvát szónok és író volt egy személyben; Csáthy Demeter szintén szóval és tollal harcolt kora tévedései ellen. A törököt megállásra kényszerítô Hunyadi mellett egy ferences biztosította a sikert: Kapisztrán Szent János. A nándorfehérvári gyôzelem után a magyar ferencesek elôtt megnyílt az út Moldvába. E misszió egyik vezetôje Márkiai Szent Jakab (1391--1475), itáliai ferences volt. Vásárhelyi András, látva a török elôrenyomulását, Máriához fohászkodott a végveszély órájában. Mária-himnusza (1508) a legrégibb magyar népének, ô pedig a magyar irodalom elsô, név szerint is ismert költôje. A 150 éves török uralom idején a ferencesek teljes sorsközösséget vállaltak az üldözöttekkel. A magyar nép ettôl kezdve hívja ôket barátoknak. Tomori Pál ferences hadvezér után számos ferences hullott el török kard által, vagy láncra verteket kísérve, rabságban. Nincstelen koldusként maradtak meg a magyar nép szolgálatában, s szinte teljesen el is véreztek. A XVII. században részt vettek az újjáépítés munkájában: két kezükkel, tollukkal és reményt hirdetô szavukkal. Segítették a céhek -- tehát az ipar -- kibontakozását, rendi gyógyszertárakat nyitottak, s 33 rendi középiskolában nevelték az ifjúságot. A ferences rendet II. József nem oszlatta föl, csak megnyirbálta tevékenységét. Betiltotta a búcsújáró helyeket (Andocs, Máriagyüd, Csíksomlyó, Mátraverebély, Sümeg, Búcsúszentlászló, Segesd, Szeged), a Rend kedvelt missziós területét. A jozefinizmus káros szellemi hatása leküzdésére erôs belsô reformmozgalom bontakozott ki. A XIX. századi reformkorban: Albach Szaniszló, Széchenyi lelki irányítója és Kazinczy barátja, a pozsonyi országgyűlés reformpolitikusainak lett lelki-szellemi vezére. Gegô Nicefor a csángók között kutatta nyelvrokonságunk és népköltészetünk urali gyökereit. Gasparich Kilit életét áldozta a magyar szabadságért. Dank Agáp pesti házfônök éveken át rejtegette a templom kriptájában Batthyány Lajos vértanú-miniszterelnök holttestét. A magyar ferencesek XX. századi tevékenységének fókuszai: zárt lelkigyakorlatok, népmissziók, kórház- és börtönpasztoráció, nevelés, harmadik rend szervezése, tudományos munka, sajtóapostolság. Közel- és Távol-Kelet missziói, korszerű szegénygondozás (,,egri norma''), a világháború idején az üldözöttek és menekültek testi-lelki szolgálata. Magyarországon a ferences rendnek két tartománya volt. Az 1228- ban létrejött önálló magyar provincia 1454-ben az egri káptalanjuk után alakult át Marianus reformált konventuális tartománnyá, s 1523- ban vette föl a Provincia S. Mariae in Hungaria nevet. 1900-ban a magyar rendtartományok új beosztást kaptak, s ekkor a Marianus provincia 29 házat foglalt magában. Trianon után ebbôl 15 elveszett. A ferencesek egy másik tartományának eredete a XIV. századra megy vissza, amikor Nagy Lajos és Zsigmond uralkodása alatt a Boszniában 1339-ben letelepedett ferencesek lassanként átterjedtek magyar földre is. Önálló tartománnyá, Kapisztrán Szent János nevét fölvéve, csak a török kiűzése után váltak, 1757-ben. A Kapisztrán tartomány gyorsan felvirágzott, az elsô világháború kitörésekor 30 kolostoruk volt. Trianon után ebbôl mindössze 18 maradt meg. 1950-ben csak a Kapisztrán rendtartomány kapott korlátozott működési engedélyt. Esztergomban és Szentendrén mindmáig vezetnek gimnáziumot. 1990-ben három plébánia vezetését vállalták: a kárpátaljai Nagyszöllôsön, Mátraverebély-Szentkúton és Szegeden (Alsóváros). Szécsényben kolostoruk nyílt. Terveik között szerepel Gyöngyös és Baja. A Marianus tartománynak 1950-ben 279 tagja szóródott szét: a Kapisztrán tartomány tagjainak száma 1985-ben 139 volt. 1989-ben számuk megközelítette a kétszázat. Az erdélyi ferencesek, jóllehet kevés rendtagot vehettek fel, az elmúlt évtizedekben is működtek és működnek ma is. A Ferences rend központi anyaháza: Via. S. Maria Mediatrice, 25 I-00165 Roma telefon: (06) 63-22-41 A Kapisztrán tartomány címe: Mártírok útja 23. 1024 Budapest telefon: 135-8594 A Marianus tartomány címe: KOVÁCS LAJOS BÁNK O.F.M. Széchenyi u. 12. 9601 Sárvár A Marianus ferencesek 1990-tôl Szombathelyen, Zalaegerszegen, Sümegen és Búcsúszentlászlón működnek ismét. ,,Szentséges Atyánk, Teremtônk, Megváltónk, Üdvözítônk és Vigasztalónk! Ki vagy a mennyekben: az angyalokban és szentekben. Te vagy Uram a legfôbb jó, az örök jó, akitôl minden jó ered, és aki nélkül semmi jó nincsen. Jöjjön el a te országod, hogy te uralkodjál bennünk kegyelmeddel, és vezess bennünket a te országodba, ahol színed látása homálytalan, szereteted tökéletes, barátságod boldogságot árasztó, élvezésed örökké tartó. Mindennapi kenyerünket: a te szerelmes Fiadat, a mi Urunk Jézus Krisztust add meg nekünk annak a szeretetnek emlékezetére, megértésére és tiszteletére, mellyel irántunk viseltetett és azokéra, amiket érettünk mondott, tett és szenvedett. Bocsásd meg a mi vétkeinket a te kibeszélhetetlen irgalmasságodért, szerelmes Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus kimondhatatlan szenvedéseiért. Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétôknek, és ha nem bocsátunk meg valamit egészen, add, Uram, hogy teljesen megbocsássunk, hogy ellenségeinket igazán szeressük, senkinek rosszal rosszért ne fizessünk, hanem azon legyünk, hogy mindenkinek hasznára legyünk.'' Szent Ferenc imájából Irodalom: Regulae S. Francisci Assisiatis. Holstenius III. Brevis Historia conventuum Ordinis S. Francisci Seraphici reformatae Provinciae S. Mariae Hungariae, per Odoricum Balázsovits, Posonii, 1869. Kollányi Ferenc: Magyar ferenczrendiek a XVI. sz. elsô felében. Bp.,1898. Szabó György Piusz: Ferencrendiek a magyar történelemben. Bp., 1921. Karácsonyi János: Szent Ferenc Rendjének története Magyarországon 1711- ig I., II. MTA. Bp., 1923. Bölcskey Ödön O.Cist.: Capistranói Szent János élete és kora. Székesfehérvár, 1923. Balanyi György: Assisi Szent Ferenc élete. Szent István Társulat, Bp., 1924. Balanyi György: Adatok a ferencrendiek tatárországi missziós működésének történetéhez. Kath. Szemle, 1925. 39. Boros Fortunát: Az erdélyi ferencrendiek. Kolozsvár, 1927. Vargha Damján: Szent Ferenc és fiai a magyar kódexirodalomban. Bp., 1927. Böle Kornél: Magyar Ferencesek Kínában. Bp., 1929. Pálffy Erzsébet: Páduai Szent Antal élete. Bp., 1929. György József 0.F.M.: A ferencrendiek élete és működése Erdélyben. Kolozsvár, 1930. Molnár Arkangyal O.F.M.: Páduai Szent Antal jellemrajza. Bp., 1931. Varga Lajos: Szent Antal élete és csodatettei. Eger, 1941. Hajnal Ágoston O.F.M.: Magyar áldozat Kína oltárán. A hithirdetô Szabin testvér élete. Bp., 1943. P. Bargellini: A szienai sas. Szienai Szent Bernardin élete. Gyöngyös, 1943. Nagymányoky Gilbert: A ferences missziók vérrel írt története. Bp., 1944. Szent Bonaventura: Soliloquium (Beszélgetek lelkemmel). 1944. Szent Bonaventura: Életem Krisztus. Bp., 1944. Szent Bonaventura: Krisztus, a mi szôlôtônk. Bp., 1946. Weiss Mihály O.F.M.: Rendtartományunk nagyjaink tükrében. Provincia S. Mariae Hungariae O.F.M. Várgesztes, 1974. (Kézirat) Chesterton, Gilbert Keith: Assisi Szent Ferenc. Szent István Társulat, Bp., 1980. Szent Ferenc Virágoskertje (Fioretti). Szent István Társulat, Bp., 1980. Assisi Szent Ferenc írásai. Szent István Társulat, Bp., 1981. Kazantzakisz, Nikosz: Isten Szegénykéje, Assisi Szent Ferenc. Szent István Társulat, Bp., 1984. Ács Zoltán: Uram, tégy engem békéd eszközévé... Ötlet, 1989. okt. 12. A ferencesek újra Szécsényben. Új Ember, 1989. dec. 31. (forrás: Puskely Mária: Szerzetesek, Zrínyi Nyomda Kiadója, 1990, 37-- 40. o.) ======================================================================== Képek Az itt szereplô grafikák Fr. Philippus Philippus, OFMCap munkái, aki Indonéziában élô ferences, és engedélyezte műveinek szabad használatát lelkipásztori célokra. Assisi Szent Ferenc A ferences címer Assisi Szent Ferenc aláírása Umbria térképe Assisi Szent Ferenc téglát visz Assisi Szent Ferenc létrán viszi föl a téglát Assisi Szent Ferenc Assisi Szent Ferenc kereszttel a kezében Assisi Szent Ferenc a mezôn Istenhez fordul Madár (1) Madár (2) Assisi Szent Ferenc madárral Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak Assisi Szent Ferenc nyúllal Assisi Szent Ferenc halakkal Virág Assisi Szent Ferenc virággal Assisi Szent Klára (1) Assisi Szent Klára (2) Assisi Szent Klára kereszttel Assisi Szent Ferenc stigmatizált kezével Assisi Szent Ferenc stigmatizált kezével a keresztet tartva (1) Assisi Szent Ferenc stigmatizált kezével a keresztet tartva (2) Assisi Szent Ferenc térdel, stigmatizált kezei látszanak Assisi Szent Ferenc térdel, stigmatizált kezei, lábai látszanak Assisi Szent Ferenc téríti a szultánt A stigmatizált Assisi Szent Ferenc szamárháton Nap T-betű (1) T-betű (2) T-betű (3) T-betű madárral