Kérjük, az itt következô részt (314 sor) ne törölje ki, ha ezt a file-t továbbadja. Köszönjük. ======================================================================== A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár Isten hozta a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárban, a magyarnyelvű keresztény irodalom tárházában! A Könyvtár önkéntesek munkájával mindenki számára elektronikus formában terjeszti Isten Igéjét. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár bemutatása ------------------------------------------------ Célkitűzés ---------- A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár (PPEK) célja az, hogy mindenki számára hozzáférhetôvé tegye a teljes magyarnyelvű katolikus egyházi, lelki irodalmat elektronikus formában. A lelkipásztori munka támogatása mellett elôsegíti az egyházi kutatómunkát, könyvnyomtatást és az írott, magyar keresztény értékek bemutatását, megôrzését, terjesztését. A könyvállomány mindenki számára ingyenesen rendelkezésre áll az Internet hálózaton keresztül. Egyházi intézményeknek és személyeknek postán is elküldjük a kért anyagot. Állomány -------- Minden szabadon másolható, szerzôi jogvédelem alá nem esô egyházi és vallási vonatkozású kiadvány része lehet a Könyvtárnak: a Szentírás (többféle fordításban), imakönyvek, énekeskönyvek, kódexek, pápai dokumentumok, katekizmusok, liturgikus könyvek, teológiai munkák, szentbeszéd-gyűjtemények, keresztutak, lelkigyakorlatok, himnuszok, imádságok, litániák, istenes versek és elbeszélések, szertartás- könyvek, lexikonok, stb. Irányítás, központ ------------------ Központ: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055, USA (Az Egyesült Államok New Jersey államában levô Szent István Magyar Római Katolikus egyházközség) Levelezés: Felsôvályi Ákos 322 Sylvan Road Bloomfield, NJ, 07003, USA Tel: (973)338-4736 Fax: (973)778-4263 e-mail: felsoval@email.njin.net A Könyvtár használata, a könyvek formája ---------------------------------------- Ebben az elektronikus könyvtárban nincs olvasóterem, hanem a szükséges könyveket ki kell venni (vagyis ,,letölteni''). Letöltés után mindenki a saját számítógépén olvashatja, ill. használhatja fel a szöveget. A hálózaton keresztül böngészni, ill. olvasni drága és lassú. A saját személyi számítógép használata a leggyorsabb és legolcsóbb, a könyv pedig az olvasó birtokában marad. Azoknak, akik nem rendelkeznek Internet-kapcsolattal, postán elküldjük a kért könyveket. Ebbôl a könyvtárból ügy kölcsönözhetünk, hogy nem kell (és nem is lehet) a kikölcsönzött könyveket visszaadni! A Könyvtár a kiadványokat kétféle alakban adja közre: 1. formálatlan szövegként, ami a további feldolgozást (könyvnyomtatás, kutatómunka) teszi lehetôvé szakemberek számára és 2. a Windows operációs rendszer Súgó (,,Help'') programjának keretében, ami a könnyű olvasást és felhasználást teszi lehetôvé mindenki számára (a szövegek -- külön begépelés nélkül -- egy gombnyomással egy szövegszerkesztô programba vihetôk át, ahol azután szabadon alakíthatók). A Könyvtárban található file-ok neve ------------------------------------ Minden kiadvány négyféle file formában található meg a Könyvtárban: text file (formálatlan változat), help file (,,Súgó'' formátum), sűrített text file és sűrített help file. Ezenkívül minden help file-hoz tartozik egy ikon file. Minden file nevének (file name) a két utolsó karaktere a verziószám (01 az elsô változaté, 02 a másodiké, stb). A file nevének kiterjesztése (file extension) mutatja a file típusát: txt: text file, zpt: sűrített text file, hlp: help file, zph: sűrített help file és ico: a Help file-hoz tartozó icon file. Például a Vasárnapi Kalauz című könyv elsô változatának (,,01'') négy formája: VASKAL01.TXT, VASKAL01.HLP, VASKAL01.ZPT, VASKAL01.ZPH; az ikon file pedig: VASKAL01.ICO. A sűrítést a legelterjedtebb sűrítô programmal, a PKZIP/PKUNZIP 2.04 DOS változatával végezzük. A sűrítés nagymértékben csökkenti a file nagyságát, így a letöltés/továbbítás sokkal gyorsabb, olcsóbb. A file-t használat elôtt a PKUNZIP program segítségével kell visszaállítani eredeti formájába. (Például a "PKUNZIP VASKAL01.ZPH" utasítás visszaállítja az VASKAL01.HLP file-t.) A file-ok felhasználási módjai ------------------------------ Mivel minden művet kétféle formában ad közre a Könyvtár, a következô kétféle felhasználási mód lehetséges. 1. A text file felhasználása Ez a file formálatlanul tartalmazza az anyagot. A felhasználó betöltheti egy szövegszerkesztô programba, és ott saját ízlése, szükséglete szerint formálhatja. Például ha az anyagot ki akarjuk nyomtatni könyv alakban (feltéve, hogy az szabadon publikálható), akkor ebbôl a text file-ból könnyen elô tudjuk állítani a nyomdakész változatot. Vigyázat! A text file minden sora sorvég-karakterrel végzôdik, ezeket elôbb el kell távolítanunk, és csak utána szabad a formálást elkezdenünk. A szövegben a kezdô idézôjelet két egymást követô vesszô, a felsô idôzôjelet két egymást követô aposztrófa és a gondolatjelet két egymást követô elválasztójel képezi (lásd a szöveg formájára vonatkozó megkötéseket késôbb). Az egyes fejezeteket csupa egyenlôségjelbôl álló sorok választják el egymástól. A file eleje ezt az ismertetést tartalmazza a Könyvtárról. Ezt a text file-t felhasználhatjuk szövegelemzésre is, amihez természetesen szükségünk van valamilyen elemzô programra. 2. A,,súgó'' file felhasználása Ez a file formátum igen egyszerű olvasást, felhasználást tesz lehetôvé a Windows operációs rendszerben megszokott ,,súgó'' programok formájában. (Az ajánlott képernyô felbontás VGA.) Az elektronikus könyv legnagyobb elônye az, hogy a szöveg elektronikus formában áll az olvasó rendelkezésére. A ,,Másol'' gombbal a teljes fejezet átvihetô a vágóasztalra [Notepad]) és onnan a szokásos módon: ,,Szerkesztés'' és ,,Másol'' [Edit és Paste] paranccsal bármilyen Windows szövegszerkesztôbe. Ugyanezt érjük el a Ctrl+Ins gombok együttes lenyomásával is. Ha nem akarjuk a teljes szöveget átvinni, akkor használjuk a ,,Szerkesztés'' [Edit] majd a ,,Másol'' [Copy] utasítást a program menüjérôl, minek következtében a fejezet teljes szövege megjelenik egy Másolás párbeszéd-panelban. A kijelölt szövegrészt a ,,Másol'' utasítás a vágóasztalra [Notepad] viszi, és onnan az elôbbiek szerint folytathatjuk a munkát. A programból közvetlenül is nyomtathatunk fejezetenként a ,,File'' és ,,Nyomtat'' [Print] utasítással. A nyomtatott szöveg formája kissé eltérhet a képernyôn láthatótól. A nyomtatott szöveg betűtípusa ,,Arial'', betűmérete 10 pontos. Ha más formátumra, betűtípusra vagy -nagyságra van szükségünk, akkor vigyük elôbb a szöveget a szövegszerkesztô programunkba, ott állítsuk be a kívánt formátumot, és utána nyomtassunk. Ahhoz, hogy a ,,súgó'' file-t használni tudjuk, a következôket kell tennünk (a ,,Vasárnapi kalauz'' című könyvvel mutatjuk be a lépéseket). 1. A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtárból töltsük le a VASKAL01.HLP és a VASKAL01.ICO file-okat a saját gépünk ,,C:\PAZMANY'' nevű alkönyvtárába. (A VASKAL01.HLP helyett letölthetjük a sokkal kisebb VASKAL01.ZPH file-t is, de akkor letöltés után ki kell bontanunk a "PKUNZIP VASKAL01" utasítással.) 2. Készítsünk egy programindító ikont. A Programkezelôben kattintsunk elôször a ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoportra. (Ha az még nincs felállítva, akkor hajtsuk végre a fejezet végén leírt ide vonatkozó utasításokat.) Ezután válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Program'' utasításokat a menürôl. A párbeszed-panelban a következôket gépeljük be: Megnevezés: Vasárnapi Kalauz Parancssor: WINHELP C:\PAZMANY\VASKAL01.HLP Munkakönyvtár: C:\PAZMANY Ezután kattintsunk az ,,Ikon'' nevű utasításra, és adjuk meg a C:\PAZMANY\VASKAL01.ICO file-t. Ha ezután rákattintunk az így felállított ikonra, a program elindul, és olvashatjuk a könyvet. A ,,Pázmány Péter E-Könyvtár'' nevű programcsoport felállítása: A Programkezelô menüjérôl válasszuk a ,,File'', ,,Új'' és ,,Programcsoport'' utasítást. A párbeszéd-panelban a következôt gépeljük be: Megnevezés: Pázmány Péter E-Könyvtár Ezután zárjuk be a párbeszéd-panelt. Hogyan lehet a könyvekhez hozzájutni? ------------------------------------- A könyveket bárki elektronikus úton letöltheti a Könyvtárból (lásd a Könyvtár Internet címét) vagy postán megrendelheti (lásd a postai címet). Egyházi intézményeknek és személyeknek ingyen küldjük el a könyveket, mások a rendeléssel együtt 3 dollárt vagy annak megfelelô pénzösszeget küldjenek a lemez- és postaköltség megtérítésére. A Könyvtár használatának jogi kérdései -------------------------------------- Az általános elvek a következôk: 1. A Könyvtár mindenkinek rendelkezésére áll személyes vagy tudományos használatra. Ha a Könyvtár anyagát publikációban használják fel, akkor kérjük az alábbi hivatkozás használatát: ,,A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár -- a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.'' 2. Egyházi intézmények és személyek kereskedelmi célokra is ingyenesen használhatják a Könyvtár anyagát, csak azt kérjük, hogy a kiadványuk elején helyezzék el az elôbbi utalást. A Könyvtár fenntartja magának azt a jogot, hogy eldöntse: ki és mi minôsül egyházi személynek, ill. intézménynek. Kérjük, keresse meg ez ügyben a Könyvtárat. 3. Ha a Könyvtár kiadványait nem egyházi intézmény vagy személy kereskedelmi célokra használja fel, akkor az elôbbi utalás feltüntetésén kívül még kérjük a haszon 20%-át a Könyvtár számára átengedni. A befolyt összeget teljes egészében a Könyvtár céljaira használjuk föl. Elôfordulhat, hogy ezek az elvek bizonyos könyvekre nem vonatkoznak, mert a szerzôi jog nem a Könyvtáré. Az ilyen könyv része az állománynak, lehet olvasni, lelkipásztori munkára felhasználni, de kinyomtatása, -- bármilyan formában --, tilos. Az ilyen jellegű korlátozások minden könyvben külön szerepelnek. (Lásd a könyvek elektronikus változatáról szóló fejezetet!) Hogyan lehet a Könyvtár gyarapodásához hozzájárulni? ---------------------------------------------------- Minden pénzügyi támogatást hálásan köszönünk, és a központi címre kérjük továbbítani. Az anyagi támogatásnál is fontosabb azonban az az önkéntes munka, amellyel állományunkat gyarapíthatjuk. Kérünk mindenkit, akinek a magyar katolikus egyház sorsa és az egyetemes magyar kultúra ügye fontos, hogy lehetôségeinek megfelelôen támogassa a Könyvtár munkáját. A munka egyszerű, bárki, -- aki már használt szövegszerkesztô programot --, részt vehet benne. Hogyan lehet az állomány gyarapításában részt venni? A munka egyszerűen egy-egy könyv szövegének számítógépbe való bevitelét jelenti. Elôször optikai beolvasással (szkennolással), automatikus úton, egy nyers szöveget készítünk, amit aztán az önkénteseknek ki kell javítaniuk. A munka lépései így a következôk: 1. Ellenôrizzük, hogy a kiválasztott könyv szabadon másolható-e (nem esik-e szerzôi jogvédelem alá), vagy meg lehet-e kapni a Könyvtár számára a másolás jogát. Ez ügyben vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. 2. Ellenôrizzük, hogy a könyvet még nem kezdte-e el senki begépelni. Ez ügyben is vegyük fel a kapcsolatot a Központtal. A Könyvtár állandóan tájékoztat a begépelés alatt álló munkákról. 3. A könyvet küldjük el a Központnak, ahol optikai beolvasással elkészítik a nyers szöveget. 4. A Központ visszaküldi a nyers szöveget egy számítógépes lemezen a könyvvel együtt. A nyers szöveget tetszôleges szövegszerkesztô- formában lehet kérni. Ha az eredeti kiadvány nem alkalmas optikai beolvasásra (rossz minôség, régies betűtípusok stb. miatt), akkor az önkéntesnek kell a nyers szöveget is begépelnie. 5. Végezzük el a nyers szöveg ellenôrzését és javítását. Ez a munka legidôigényesebb része, és ettôl függ a végleges szöveg helyessége! Kövessük a szöveg formájára vonatkozó megállapodásokat (lásd a következô részt). 6. A kész szöveget küldjük vissza lemezen a Központnak. 7. A Könyvtár ezután elkészíti a kívánt file-formákat és a könyvet behelyezi a Könyvtár állományába. Megkötések a szöveg formájára ----------------------------- Mivel mindenki számára hozzáférhetô módon kell a szövegeket tárolnunk, egyszerűségre törekszünk. Általános szabály az, hogy semmilyen tipográfiai karaktert vagy kódot nem használunk, csak a billentyűzetrôl bevihetô karakterek szerepelhetnek a szövegben. A szöveg készítésekor kérjük a következô megállapodásokat betartani: 1. Margó: 1 hüvelyk (2.54 cm) bal- és jobboldalt. 2. Betűtípus: Arial, 10 pontos. 3. Alsó idézôjel: két vesszô szóköz nélkül, felsô idézôjel: két aposztrófa szóköz nélkül, gondolatjel: két elválasztójel szóköz nélkül, idézôjel idézôjelen belül: aposztrófa (alsó és felsô idézôjelként egyaránt). 4. Tabulátor karakter megengedett (a tabulátorokat fél hüvelyk, azaz 1.27 cm távolságra kell egymástól beállítani). 5. Semmilyan más formálási kód nem megengedett. 6. Lábjegyzet helyett szögletes zárójelbe kerüljenek a hivatkozások száma (pl. [1]), és a hozzátartozó magyarázatok a file legvégén egymás után, mindegyik új sorban kezdve. Érdeklôdés/Javaslat ------------------- A már meglevô állományról, a készülôfélben levô könyvekrôl, az önkéntes munka lehetôségeirôl és a Könyvtár legújabb híreirôl a következô címeken lehet tájékoztatót kapni: 1. levél: St. Stephen's Magyar R.C. Church 223 Third St., Passaic, NJ 07055-7894, USA 2. elektronikus posta (e-mail): felsoval@email.njin.net 3. elektronikus hálózat (World Wide Web): http://www.piar.hu/pazmany Minôség -- állandó javítás -------------------------- A Könyvtár állományának minôségét állandóan javítjuk, újabb és újabb változatokat bocsátunk közre (a file nevének utolsó két karaktere a változat számát jelenti). Kérjük ezért a Könyvtár minden tagját, olvasóját, hogy jelentsen minden felfedezett szöveghibát. A levélben (postai vagy elektronikus levélben egyaránt), közöljük az új, javított sort az ôt megelôzô és követô sorral együtt. Így a szövegkörnyezetben elhelyezve, könnyű lesz a hibát megtalálni és javítani. Miután a file új változata (új verziószámmal) felkerült a Könyvtárba, a régit töröljük. Kérjük, a könyvekkel és a Könyvtár munkájával kapcsolatos észrevételeit, javaslatait, kritikáját közölje velünk! Segítségét hálásan köszönjük. A könyvtár mottója egy szentírási idézet ---------------------------------------- Ha ugyanis az evangéliumot hirdetem, nincs mivel dicsekednem, hiszen ez a kötelességem. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok. (1Kor 16-17) ======================================================================== ======================================================================== A három társ legendája Ferences Források 4. Balanyi György fordítását a latin kritikai szöveg és modern fordítások alapján javította: Hidász Ferenc OFM Bevezetô és jegyzetek: Várnai Jakab OFM A sorozatot szerkesztik: Hidász Ferenc OFM és Várnai Jakab OFM Fedlapterv: Palkovics János A rendi elöljárók engedélyével Tartalomjegyzék ======================================================================== Tartalomjegyzék A könyv elektronikus változata Elôszó Megjegyzés, kísérôlevél I. fejezet Szent Ferenc születésérôl, hivalkodásáról, különcködésérôl, pazarlásáról és arról, hogyan fordult ezen állapotból a szegények iránti bôkezűségre és szeretetre II. fejezet Hogyan került Ferenc fogságba Perugiában, és arról a két látomásról, melyet akkor látott, mikor lovaggá készült lenni III. fejezet Hogyan látogatta meg az Úr elsô ízben Ferenc szívét mondhatatlan édességével, és hogyan kezdett ô a látogatás erejében elôre haladni a maga és a világ hiúságának megvetésében, úgyszintén az imádságban, alamizsnaosztásban és a szegénység szerelmében IV. fejezet Hogyan kezdte Ferenc a leprásoknál legyôzni önmagát és édességnek érezni azt, ami azelôtt keserű volt V. fejezet A Keresztrefeszített elsô szava Ferenchez, és arról, hogyan hordozta ô ettôl kezdve szívében mindhalálig Krisztus kínszenvedését VI. fejezet Hogyan menekült Ferenc atyja és rokonai üldözése elôl, hogyan vonta meg magát San Damiano templomának papjánál és hogyan dobott pénzt ennek ablakába VII. fejezet Szent Ferencnek a San Damiano templom kijavításával kapcsolatos sokféle fáradozásáról és arról, hogyan kezdett önmaga legyôzésével alamizsnát gyűjteni VIII. fejezet Hogyan változtatta meg Szent Ferenc öltözékét, mikor az Evangéliumból meghallotta és megértette Krisztus tanácsait, és hogyan öltötte magára külsôleg és bensôleg a tökéletesség új ruháját IX. fejezet Szilveszter testvér hivatásáról és látomásáról, melyet közvetlenül a rendbe való belépése elôtt látott X. fejezet Hogyan mondott meg Szent Ferenc hat társának mindent, amik a világban jártukban velük történnek, buzdítván ôket az állhatatosságra XI. fejezet Négy újabb testvér befogadásáról és arról a lángoló szeretetrôl, mellyel a testvérek egymás iránt viseltettek, úgyszintén a munkában és az imádságban tanúsított buzgóságukról és tökéletes engedelmességükrôl XII. fejezet Hogyan ment boldogságos Ferenc tizenkettedmagával a pápa udvarába, hogy bejelentse neki rendalapító szándékát és megerôsíttesse vele a regulát, melyet szerzett XIII. fejezet Szent Ferenc prédikálásának hatásáról, elsô tartózkodási helyérôl és arról, hogyan éltek ott a testvérek és hogyan távoztak onnét XIV. fejezet A káptalanról, melyet évenként kétszer tartottak a Sancta Maria de Portiuncula mellett XV. fejezet János úrnak, az elsô protektornak haláláról és Hugolino ostiai püspök úrnak a Rend atyjává és protektorává történt megválasztásáról XVI. fejezet Az elsô ministerek választásáról és arról, hogyan küldötték ôket szét a világba XVII. fejezet Boldogságos Ferenc legszentebb haláláról és arról, hogyan nyerte el halála elôtt két esztendôvel a mi Urunk Jézus Krisztus sebhelyeit XVIII. fejezet A szent atya szentté avatásáról Jegyzetek ======================================================================== A könyv elektronikus változata Ez a program az Agapé Kiadónál 1995-ben megjelent azonos című könyv (ISBN 963 8112 70 0) szöveghű, elektronikus változata. Az elektronikus kiadás engedélyét a Kapisztrán Ferences Provincia Tartományfônöke adta meg 1998. július 22-én. A programot a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár elvei szerint korlátlanul lehet lelkipásztori célokra használni. Minden más jog a Kapisztrán Ferences Provincia tulajdonában marad. ======================================================================== Elôszó A Három Társ Legendája új hang a Szent Ferencrôl szóló XIII. sz.- i visszaemlékezések sorában. A ferences irodalomtörténet egyöntetűen úgy tudja, hogy ez a hang elôször egy külön kérés nyomán szólalt meg. Alig két évtizeddel a Poverello halála (1226) és Celanói Tamás Elsô Életrajzának közzététele (1228) után ugyanis a ,,rendi közvélemény egyre hangosabban kezdte sürgetni egy újabb és kimerítôbb életrajz összeállítását. Ennek a követelésnek adott hangot az 1244-es genovai egyetemes káptalan, mikor minden testvért felszólított, hogy aki csak tud valami újat a szent alapító életébôl, azt haladéktalanul vesse papírra és bocsássa Crescentius a Jesi generális rendelkezésére.''[1] A Három Társ Legendájának keletkezésérôl már a Chronica XXIV Generalium (1374) is azt írja, hogy Leó, Angelus és Rufinus -- Szent Ferenc bizalmas barátai és utolsó éveiben állandó kísérôi -- a genovai káptalan felszólítására vetették papírra emlékeiket. A legenda ma biztos helyet foglal el a ferences források sorában. 1894-ben Paul Sabatier, amikor komoly vizsgálatnak veti alá az akkor rendelkezésre álló ferences forrásokat, hogy viszonyukat tisztázza, többek között megjegyzi, hogy törés figyelhetô meg a Három Társ Legendájának I--XVI. és további fejezetei (1--67 és 68--73 szakaszok) között. Ennek a törésnek a magyarázataképpen olyan feltevést állít föl, miszerint az eredeti legendát megcsonkították, így az többé nem tekinthetô egészében eredetinek. Ezt Sabatier munkahipotézisnek szánta, és gyümölcsözônek is bizonyult, mert ez vezetett a Tökéletesség Tükre fölfedezéséhez. Feltevésének ez a szerencsés következménye azonban még nem bizonyítja annak megalapozottságát. Maga Sabatier is így gondolkodott, és ez volt a véleménye P. van Ortroynak is, aki híres cikkében[2] megsemmisítô kritikának veti alá a Három Társ Legendáját: hitvány fércmű valamelyik hivatalos legendához, amely a XIII. sz. legvégén, sôt lehet, hogy a XIV. sz. elsô negyedében keletkezett. Paul Sabatier egy cikkben válaszol van Ortroynak[3]; valójában ekkor keletkezik a ,,ferences kérdés'' mint irodalomtörténeti probléma[4]. A Három Társ Legendája ennek a kérdésnek egyik kulcspontja. A legenda irodalomtörténeti kutatása a hatvanas évek végétôl kezdve olyan fordulatot vett, amely alapvetôen megváltoztatta e műrôl alkotott elképzeléseinket. Sophronius Clasen német kutató 1967-ben publikálja monumentális művét Legenda Antiqua[5] címmel. Ebben olyan érveket is elôtár, amelyek a Három Társ Legendájának régebbi datálását sugallják. Ezt követi az Anonymus Perusinus, a Perugiai névtelen legenda kiadása di Fonzótól[6] amely még akkor is jelentôs, ha szerzôje kommentárában eléggé elrugaszkodik, és igencsak késôi idôpontot tulajdonít a legendának. Théophile Desbonnets tanulmánya 1972-ben azzal az állítással lép fel[7], hogy a legenda késôbbi, mint Celanói Elsô Életrajza, Spirai Julián életrajza és mint az Anonymus Perusinus, de bizonyosan korábbi, mint Celanói Második Életrajza. Végül 1974-ben Desbonnets megjelenteti a legenda kritikai szövegét[8]. Ez a kritikai kiadás két változat létezését állapította meg. Alapjában véve azonosak, csak néhány szövegvariáns van, amelyek azonban a két változatot elkülönítik egymástól. Az elsô, a sarnanói változat pontos tartalmát még meg sem lehet állapítani, mert a három kézirat közül egyik sem teljes. Valószínű terjedelme a kísérôlevél és az I--XVI. fejezetek. A másik, hagyományos változat pedig 19 kézirat tanúságára hivatkozhat; ennek adjuk mi most a fordítását. Két kérdésre biztos választ adnak az utóbbi évtizedek kutatásai: a keletkezési év és a felhasznált források kérdésére. A legenda megírása Desbonnets alapján Celanói Elsô Életrajza (1228), Spirai Julián műve (1235) és az Anonymus Perusinus (1240--41) utánra tehetô. Ugyanakkor korábban jött létre, mint Celanói Második Életrajza (1247), mivel az felhasznál több új elemet a Három Társ Legendájából, szövegtörténetileg pedig legalábbis függetlenek egymástól. Nincs semmi akadálya tehát annak, hogy keletkezését 1241 és 1247 közé helyezzük, sôt, hogy a kísérôlevél dátumát fogadjuk el: 1246. Ugyanilyen egyértelműen tisztázottak a legenda forrásai. Az I--VII. fejezet Celanói Elsô Életrajza nyomán halad, a VIII-ban Spirai Julián a forrás, a IX--XVI. fejezetekben pedig az Anonymus Perusinus. Csak a két utolsó fejezet jelent problémát, amelyet az elôzô fejezetektôl mintha hézag választana el. A XVI. fejezet ugyanis az 1221-es év eseményeivel fejezôdik be. Ettôl fogva a stigmák rövid felidézése után egybôl Ferenc halálához ugrunk elôre, 1226-ra. A Ferenc életét egyéb forrásokból ismerô olvasónak itt jogos hiányérzete támad. Az utolsó évek még jónéhány olyan eseményt hoztak, amelyek Szent Ferenc alakját mélyen megjelölték. Elfogadható-e a gondolat, hogy Leó, Rufinus és Angelus hallgattak egy ilyen fontos idôszakról, tehát a hézag szándékos szerkesztés nyoma? Vajon szándékos csonkítás eredménye volna? Vagy egyszerűen elvesztek volna az utolsó évek eseményeirôl összegyűjtött beszámolók? Mindezekre nem tudunk válaszolni addig, amíg nem foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy a XVII-XVIII. fejezet vajon egykorú-e a mű többi részével? Ezek ugyanis hiányoznak a sarnanói változatból, amely az elsô állapot tanúja. A mű többi részével szemben pedig ez a két utolsó fejezet mintha Bonaventura Legenda Majorjából merítene. Ez a két indok késôbbi keletkezést feltételezne. Itt azonban még nincs egyetértés a kutatók között. Fejtörést okoz a kutatóknak a kísérôlevél is, mégpedig két szempontból. Egyrészt a szerzôk saját bevallásuk szerint ,,nem legenda módjára'' írták meg művüket. Márpedig nyilvánvaló, hogy a legenda számon tartott jelenlegi szövege betartja annak formai szabályait, érvényesíti az idôrendi szerkesztést, használja a cursust, a mondatközepek és mondatvégek rímes összecsengését. Másrészt pedig, teszik hozzá a levélírók, ha az elôzô életrajzok írói ,,ismerték volna, ezeket sem mellôzték volna''. Az elôzô életrajzok Celanói elsô műve és Spirai Julián munkája lehettek. Márpedig a Három Társ Legendájának egyharmada megvan ezekben az iratokban. Van-e valódi ellentét a legenda szövege és a kísérôlevél állításai között? A legenda hitelességének hívei a kísérôlevelet is hitelesnek és a legendához tartozónak fogadják el. Ugyanakkor sokan a legendát apokrifnek, a levelet viszont hitelesnek tartják, mondván, hogy az egy ma már elveszett dokumentumhoz kapcsolódott. Ez meglepô álláspont, hiszen ha a legenda nem hiteles, akkor minek ôrizték volna meg a kísérôlevelet? Egy másik életrajzra akarták volna átvinni a kísérôlevél által szavatolt hitelességet? Ha létezett is ilyen életrajz, mi lett volna az oka, hogy ezt a levelet csatolják hozzá elôszónak? Az még nem elég, hogy a tartalma nem mond ellent neki[9]. Kellene, hogy legyen a kezünkben olyan kézirat, amelyben a legendát nem elôzi meg a grecciói levél: Ilyen azonban nincs. A kérdést úgy oldhatjuk meg, hogy nem élezzük ki a kétségtelenül meglévô ellenérveket a legenda és a levél közti kapcsolattal szemben. Megelégedhetünk azzal, hogy van új anyag a legendában, tehát az valóra váltja a kísérôlevél ígéreteit. Ami pedig a legenda-forma hiánya miatti szabadkozásukat illeti, nyugodtan feltételezhetjük a szerzôkrôl, hogy szerénységük mondatja azt velük. A két utolsó fejezet elôtti hézag és a kísérôlevél talányát világosabban látjuk, ha kilépünk a Három Társ Legendájának keretei közül, és megpróbáljuk rekonstruálni a szövegtörténetet. Tegyük fel, hogy Szent Ferenc három hűséges társa úgy döntött, hogy válaszol Crescentius a Jesi felhívására. Írásaikat egy csomagban küldhették el, amely ezeket tartalmazhatta: -- az, amit most a Három Társ Legendájának nevezünk, illetve annak I--XVI. fejezete; -- Leó visszaemlékezései, amelyet nagyjából megôrzött a perugiai MS 1046 jelzésű kódex[10]; -- egyéb írások. Ehhez a csomaghoz szólhatott a kísérôlevél, amely így nem tartalmaz ellentmondást, hiszen a küldemény kétharmadát valóban nem legenda formában szerkesztették. Az új anyag részaránya is megnövekszik, és szigorúan véve nincs is hézag. Celanói ugyanis ezeket a részeket használja fel a Második Életrajzban. Az eredeti ,,dosszié'' anyaga szétbomlik, és az egyes részek a maguk útját járják. Leó testvér továbbra is írja emlékezéseit, talán visszakapta küldeményét, vagy felidézi azt, amit beküldött, vagy egy másolatot meg is ôrzött. Néhány szakaszt, mint pl. az ,,Intentio Regulae'', gyakran lemásolnak. A Legenda Major megírása, majd a többi legenda megsemmisítése után telnek az évek, és a XIII. sz. végén vagy a XIV. sz. elején a testvérek ismét megkísérlik összegyűjteni, ami az elôzô hagyományból megmaradt. Elôkerülnek Leó testvér emlékezései, és ismét felfedezik Celanói művét. A kettô keveréke alkotja majd a Tökéletesség Tükrét. Még késôbb megtaláljuk a Crescentiusnak küldött csomag elsô részét. Ezért úgy tűnik, mintha a levél a legenda elsô 16 fejezetét kísérné, és ezentúl mindig az elé illesztik. Végül egy késôbbi szerzô a Legenda Major alapján kiegészíti a tizenhat fejezetet. Be kell tehát vallanunk, hogy a csomag kezelésének körülményei lehetnek a felelôsek azért, hogy a jelenlegi legendát a Három Társra vezetik vissza. De lehetett-e részük a társaknak a szerkesztésben is? A stílus vizsgálata kizárja Leót. Rufinus nagyon félénk természetű volt, róla nem hallottuk, hogy írt volna. Marad Angelus, akirôl mint lehetséges szerzôrôl kezd beszélni a kutatás. Ha a szerzô személyazonossága ismeretlen is, a mű eredetét és célját mégis pontosíthatjuk Raoul Manselli néhány nagyszerű meglátásával[11]. Elôször is: olyan művel van dolgunk, amelyben a szerzô figyelme szinte kizárólag az Assisi városában lezajló események felé fordul. Assisit tekinti Ferenc kiváltságos működési területének. Az események leírása részletes, életszerű és pontosságra törekvô. Másrészt a legenda elég különleges formája -- a hagiográfia műfajába tartozik -- csak azzal magyarázható, hogy az nem egy ,,rendalapító'' életrajza, hanem egy ,,helyi szent'' bemutatása. Úgy néz ki tehát, hogy Assisiben keletkezett, és egy ottani polgár írta, ezért nevezhetnénk Szent Ferenc assisi legendájának is. Talán válasz akart lenni Celanói Tamás Elsô Életrajzára Assisi védelmében, hiszen Celanói elég sötét képet fest Ferenc hátterérôl, amikor megtérésérôl beszámol. Bármennyire is a megtérô szent ragyogását akarta kiemelni a sötét háttérrel, ezzel mégis nyilvánosan ítélt el egy egész társadalmi osztályt, a kereskedôkét, és a város lakóinak jelentôs részét szabályosan megsértette. Amikor a Három Társ Legendája úgy mutatja be Ferencet, hogy az természete szerint udvarias és vidám ember, jó kereskedô, valamint amikor olyan részleteket idéz fel, amelyeket csak helybeliek ismerhettek, akkor a legenda kompilátora tisztára mossa a város becsületét. Megtérése elôtt Francesco barátaival ,,éjjel-nappal Assisi utcáit járta'', és ,,ruházkodásban is messze túllépte az illendôség határát'', szülei mégis elnézôek vele szemben, hiszen a fiú költekezése csak az ô jómódukat hirdeti. Ferenc már megtérése elôtt is felmutat bizonyos természetes erényeket: ,,barátságos és elôkelô'' (curialis) erkölcseit és nemes megjelenését perugiai fogvatartói is elismerik. Ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a legendában mindvégig a középkori város intézményeinek jogi nyelvezete visszhangzik. Különösen a püspök elôtt apjával lefolytatott ,,pere'' mutatja ezt. Apja elôször a város konzulánál panaszolta be ôt, ahol Ferenc kinyilvánítja, hogy ügyében csak egyházi bíróság illetékes. Mindezek fényében egyetérthetünk a Manselli által felvázolt szerzôportréval. Ha arra gondolunk, hogy minden városban milyen féltékenységgel és nagy éberséggel vették körül azt a szentet, amely hírnevet szerzett a helynek, akkor könnyen el tudjuk képzelni, hogy egy tollforgató ember, talán a város jegyzôje fűzte egybe a szentet Assisihez kapcsoló tényeket. A szövegtörténet viszontagságai ellenére tehát egy eleven és életközeli beszámolót tartunk a kezünkben. Talán egyik életrajz sem mond el ennyit a ferences történelem elsô éveirôl, amikor még nem is nevezték ,,rendnek'' Ferenc közösségét. fr. Várnai Jakab Felhasznált irodalom 1. Légende des trois compagnons. in: Saint François D'Assise. Documents. Écrits et premičres biographies rassamblés et présentés par les PP. Théophile Desbonnets et Damien Vorreux OFM. Éditions Franciscaines, Paris, 1968., 789--860. old. 2. Die Dreigefährtenlegende des heiligen Franziskus. Die Brüder Leo, Rufin und Angelus erzählen vom Anfang seines Ordens. Einführung von Sophronius Clasen OFM, Übersetzung und Anmerkungen von Engelbert Grau OFM. ,,Franziskanische Quellenschriften 8'' Dietrich-Coelde-Verlag, Werl, 1972. 3. Szent Ferenc élete legbizalmasabb barátai elôadásában (Legenda trium sociorum) Latin eredetibôl fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta: Balanyi György. Minerva, Kolozsvár 1945. 4. Assisi Szent Ferenc perugiai legendája. Fordította: fr. Varga Imre Kapisztrán. Helikon, Budapest, 1990. ======================================================================== Megjegyzés, kísérôlevél [Megjegyzés] Mindezek a sorok boldogságos Ferenc három társának egynémely írásai atyjuknak világban eltöltött életérôl, csodálatraméltó és tökéletes megtérésérôl, a kezdet és a rend megalapításának tökéletességérôl, mely az alapítóban és az elsô testvérekben megvolt. [Kísérôlevél] 1 Krisztusban tisztelendô atyánknak, Crescentius testvérnek, Isten kegyelmébôl a Rend minister generalisának, Leó testvér, Rufinus testvér és Angelus testvér, egykoron, bár érdemtelenül boldogságos Ferenc atyánk kísérôtársai, illô és alázatos tisztelettel az Úrban. A nemrégen lezajlott egyetemes káptalan és az Ön parancsa szigorúan meghagyta a testvéreknek, hogy amit csak tudnak boldogságos Ferenc atyánk csodáiról és cselekedeteirôl -- már akár közvetlen, akár közvetett forrásból --, azt haladéktalanul jelentsék Fôtisztelendô Atyának. Helyénvalónak véltük, hogy mi is, akik -- bár érdemtelenül -- hosszú idôn át vele éltünk, viselt dolgainak töméntelen számából egyet s mást, amit vagy magunk láttunk, vagy pedig más szentéletű testvérektôl tudtunk meg az igazság szigorú szemmeltartásával eléje terjesszünk az Ön Szentségének. Közülük különösen is említésre méltó Fülöp testvér, marignanói Masseus testvér és János testvér, tiszteletreméltó Egyed testvér kísérôje, aki éppen ebben a tárgyban sok mindent hallott Szent Egyed testvértôl, és boldogemlékű Bernát testvér, Szent Ferenc elsô társa. E részben nem elégedtünk meg a csodák egyszerű elbeszélésével, melyek különben sem teszik, hanem csak mutatják az életszentséget, hanem iparkodtunk szent életének kézzelfogható jeleit és istenfélô szándékának szilárd állhatatosságát is megmutatni a Fölséges Isten és a mondott szentséges atya dicséretére és a nyomdokait követni szándékozók épülésére. Mindezt azonban nem legenda módjára írtuk meg, mivel életérôl és a csodákról, melyeket az Úr művelt általa, már úgyis többrendbeli legenda készült. Inkább úgy jártunk el, mint aki kellemes réten sétál: innét is, onnét is leszakítottuk a véleményünk szerint szebb virágokat. Eközben nem voltunk tekintettel a történeti elbeszélés folytonosságára, és mellôztünk sok mindent, amiket az említett legendákban hű és kellemes elôadásban amúgy is meg lehet találni. Ami keveset itt elôhozunk, azt, ha Ön jónak látja, könnyen beléjük lehet illeszteni. Meg vagyunk ugyanis gyôzôdve róla, hogy azok a tiszteletre méltó férfiak, akik az említett legendákat összeállították, ha ismerték volna, ezeket sem mellôzték volna, hanem inkább még felékesítették volna ôket ékesszólásukkal és úgy hagyományozták volna át a késôbbi nemzedékekre. Ön pedig, Fôtisztelendô Atyám, éljen mindig jó egészségben a mi Urunk Jézus Krisztusban, akiben mint engedelmes fiai alázatosan és tisztelettel ajánljuk magunkat az Ön Szentségének. Kelt Greccióban, 1246. augusztus 11-én. ======================================================================== I. fejezet Szent Ferenc születésérôl, hivalkodásáról, különcködésérôl, pazarlásáról és arról, hogyan fordult ezen állapotból a szegények iránti bôkezűségre és szeretetre 2 Ferencet, aki a spoletói völgy szélén fekvô Assisi városában született, eredetileg Jánosnak nevezte el anyja. Atyja azonban, aki születésekor éppen Franciaországban idôzött, hazatérése után Ferencre változtatta nevét. Ferenc, miután felserdült és elméjét kellôképpen kipallérozta, atyja mesterségét, a kereskedést kezdte folytatni. De egészen más szellemben, mint atyja, mert hasonlíthatatlanul bôkezűbb volt nála. Mivel élt-halt a mókáért és a dalért, barátaival éjjel- nappal Assisi utcáit járta, és olyan hallatlanul bôkezűen szórta a pénzt, hogy egész keresete ráment a lakomázásra, italra és szórakozásra. Szülei emiatt többször szemrehányást tettek neki. Szemére vetették, hogy annyit költ magára és barátaira, mintha nem is az ô fiuk, hanem valami hatalmas fejedelem gyermeke volna. Mivel azonban gazdagok voltak és nagyon szerették fiukat, végre is beletörôdtek a dologba és nem zavarták köreit. Sôt, édesanyja, mikor egyszer hallotta, hogy szomszédai fia tékozlásáról beszélnek, így szólt hozzájuk: ,,Mit gondoltok, mi lesz az én fiamból? Meglátjátok, hogy a kegyelem segítségével Isten gyermeke lesz belôle.'' De nemcsak ilyen dolgokban volt Ferenc bôkezű, sôt pazarló, hanem ruházkodásban is messze túllépte az illendôség határát, és a lehetô legdrágább szövetekbôl varratta ruháit. Egyszer meg annyira ment a különcködésben, hogy ugyanannak az öltönynek egyik felét a leghitványabb, másik felét pedig a legdrágább kelmébôl készíttette. 3 Emellett, természeténél fogva rendkívül barátságos és elôkelô[12] volt beszédében és viselkedésében egyaránt, s szíve szándékát követve úgy határozott, hogy senkinek sértô vagy illetlen szót nem mond. Sôt fiatal kora, tréfakedvelése és világias életmódja ellenére azt is feltette magában, hogy senkinek, aki illetlenül szól hozzá, nem válaszol. Nem csoda hát, hogy oly hamar híre futott az egész tartományban, és akik csak ismerték, meg voltak róla gyôzôdve, hogy nagy dolgokat fog véghezvinni. A természetes erényeknek ezen fokáról a természetfölötti erények magaslatára lendült, mikor így kezdett magában okoskodni: ,,Ha te ilyen nyájas és bôkezű vagy az emberekhez, akiktôl hiú és mulandó kedvezéseknél egyebet nem várhatsz, mennyivel jogosabb, hogy Istenért, aki mondhatatlanul bôkezűbb a visszafizetésben, nyájas és adakozó légy a szegényekhez.'' És ettôl kezdve valóban szívesen látott minden koldust és pazar kézzel osztott nekik alamizsnát. Így esett, hogy kereskedô létére semmi gondot nem fordított földi vagyon gyűjtésére. Egy napon, mikor éppen az üzletben foglalatoskodott és minden gondját az ügyvitelre fordította, váratlanul betoppant hozzá egy koldus és Isten szerelméért alamizsnát kért tôle; ô azonban, mivel a kapzsi vágy és az üzlet egészen lekötötték, megtagadta tôle az alamizsnát. De az isteni kegyelem sugarának érintésére azonnal magába szállott és így kezdte magát korholni szeretetlen magatartásáért: ,,Ha ez a szegény ember valami nagy gróf vagy báró nevében fordult volna hozzád, bezzeg siettél volna teljesíteni kérését; tehát mennyivel kevésbé lett volna szabad ôt elutasítanod, miután a királyok Királyának és mindenek Urának nevében fordult hozzád kérésével?'' Ezért szívében úgy határozott, hogy ezentúl senkit sem utasít el, aki ilyen fölséges Úr nevében fordul hozzá kéréssel. ======================================================================== II. fejezet Hogyan került Ferenc fogságba Perugiában, és arról a két látomásról, melyet akkor látott, mikor lovaggá készült lenni 4 Mikor egyszer a perugiaiak és az assisibeliek háborúba keveredtek egymással, sok polgártársával egyetemben Ferenc is a perugiaiak fogságába került[13]. Mivel pedig külsô megjelenésében egészen a nemesekhez hasonlított, a lovagfoglyokkal zárták össze. Történt egy napon, mikor társai még a szokottnál is jobban búnak eresztették fejüket, hogy ô, egyébként is vidámságra hajló és tréfakedvelô ember lévén, egyáltalán nem mutatta magát szomorúnak, sôt mintha még örült is volna. Emiatt egyik társa keményen rátámadt, hogy úgy viselkedik, mintha beszámíthatatlan volna és egyenesen örülne a fogságnak. Ferenc azonban élénk szóval visszavágott: ,,Mit gondoltok rólam? Eljön még az idô, mikor az egész világ tisztelettel fog engem övezni.'' Máskor meg az történt, hogy a lovagok egyike, akikkel Ferenc össze volt zárva, súlyosan megsértette egyik fogolytársát. Emiatt a többiek meg akarták szakítani vele az érintkezést. Ferenc volt az egyetlen, aki nem vonta meg tôle társaságát, sôt a többieket is példája követésére biztatta. Egy esztendô elmúltával a két város között ismét helyreállt a béke[14]. Így Ferenc fogolytársaival együtt visszatérhetett Assisibe. 5 Néhány évvel rá egy assisi nemes ember háborúba készült. Az volt a szándéka, hogy Apuliába megy és ott nagy vagyont, vagy pedig hírnevet szerez magának. Ferenc, mikor errôl hallott, azonnal elhatározta, hogy ô is vele megy, és ott lent egy bizonyos Gentile nevű gróf[15] szolgálatában lovaggá ütteti magát. Szokásához híven most is a legdrágább kelmékbôl készíttetett magának ruhát, és bár származását tekintve alacsony rangú volt, felkészülésében iparkodott túltenni polgártársán. Egy éjszaka azonban, mikor minden gondolata terve megvalósítása körül forgott, és valósággal égett a vágytól, hogy minél elôbb útnak indulhasson, látomásban meglátogatta ôt az Úr. Mivel látta, hogy szinte lángol a dicsôség vágyától, a dicsôség igézetével vonta ôt magához és bűvölte el. Mikor ugyanis azon a bizonyos éjszakán álomba szenderült, megjelent neki egy ember, nevén szólította és elvezette ôt egy tágas és gyönyörűséges palotába, mely roskadásig tömve volt fegyverekkel. A falakon szebbnél szebb sisakok és más fegyverek, a hadiélet díszének elengedhetetlen kellékei csüngtek. Ferenc szíve repesett az örömtôl, és magában egyre csak azon töprengett, vajon mit is jelent mindez; újra meg újra felvetette magában a kérdést, kié ez a sok remekbe készült fegyver és ez a gyönyörűséges kastély? És mindjárt hallotta rá a feleletet, hogy mindez a kastéllyal egyetemben az övé és lovagjaié. Ferenc másnap örömtôl repesô szívvel ébredt fel és kelt ki az ágyból. Mint olyan ember, aki még nem ízlelte meg az Úr lelkének édességét, egészen világias módon gondolkodott és az álmot úgy magyarázta, hogy a világban hatalmas fejedelemségig fogja vinni. Ezért elhatározta, hogy haladéktalanul folytatja útját Apulia felé és ott az említett gróffal lovaggá ütteti magát. Lelkét még a szokottnál is nagyobb öröm töltötte el úgy, hogy sokan csodálkozva kérdezték tôle, honnét ez a szertelen nagy öröm? És ô felelte: ,,Tudom, hogy nemsokára hatalmas fejedelem lesz belôlem.'' 6 Ezt a látomást a nagylelkűségnek és elôkelô gondolkodásnak egészen egyedülálló példája elôzte meg: Ferenc új és drága ruháit Krisztus szerelméért a látogatást közvetlenül megelôzô napon mind egy nemes származású szegény lovagnak ajándékozta. Nem alaptalan tehát a feltevés, hogy nagylelkűségének számottevô része volt a látomásban. Másnap Ferenc útnak indult és szerencsésen eljutott Spoletóig. Onnét tovább akarta folytatni útját Apulia felé. Menet közben egy kissé gyengélkedni kezdett, de ô mégis egyre csak útja célján jártatta az eszét. Mikor tehát éjszaka álomra hajtotta fejét, félálomban úgy tűnt neki, mintha egy hang azt kérdezte volna tôle, hová készül menni? Erre ô felfedte egész tervét. A hang azonban tovább kérdezte: ,,Ó, Ferenc, ki tehet több jót veled, az Úr-é vagy a szolga?'' ,,Az Úr'' -- felelte ô. ,,Hát akkor miért hagyod el az Urat a szolgáért, a fejedelmet az alattvalóért?'' Mire Ferenc kérdezte: ,,Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?'' ,,Térj vissza szülôföldedre -- hangzott a válasz --, ott majd megmondják, mit kell cselekedned. A látomást ugyanis, melyet láttál, egészen másként kell értelmezned.'' Ferenc, mikor felébredt, a legteljesebb összeszedettséggel gondolkozni kezdett látomása fölött. Míg azonban elsô látomásában, a világi sikerek után sóvárogva egészen magán kívül volt a szertelen örömtôl, most egészen magába mélyedve csodálkozott a történteken. Annyira belemerült a szemlélôdésbe, hogy azon az éjszakán többé egy pillanatra sem tudta lehunyni a szemét. Mikor reggel megvirradt, elsô dolga volt visszafordulni Assisibe. Egész valóját öröm és túláradó boldogság töltötte el. Bizakodással ment eléje az Úr akaratának, aki ím, eléje tárta szándékát és üdvözülésére a lehetô legjobb tanácsot adta. Bensejében már egészen megváltozott, s nem gondolt többé az apuliai út folytatására. Most már csak arra vágyott, hogy hozzáidomuljon az isteni akarathoz. ======================================================================== III. fejezet Hogyan látogatta meg az Úr elsô ízben Ferenc szívét mondhatatlan édességével, és hogyan kezdett ô a látogatás erejében elôre haladni a maga és a világ hiúságának megvetésében, úgyszintén az imádságban, alamizsnaosztásban és a szegénység szerelmében 7 Kevés nappal azután, hogy visszatért Assisibe, társai egyik este vezérükké választották Ferencet abból a célból, hogy gondoskodjék számukra megfelelô lakoma rendezésérôl. És ô, mint már máskor is többször megtette, valóban fényes vacsorát készíttetett nekik[16]. Vacsora után, mikor már jól teleették magukat, mindnyájan felkerekedtek, szépen felsorakoztak és hangos nótaszóval végigvonultak a városon. Ferenc, mint vezérhez illett, bottal a kezében, a menet végén kullogott: ô maga nem énekelt, hanem egészen magába mélyedt. És íme, ekkor váratlanul meglátogatta ôt az Úr és olyan kibeszélhetetlen édességgel árasztotta el szívét, hogy semmi mást nem érzett, sem észre nem vett. Ez az édesség annyira megfosztotta testi érzékétôl, hogy mint késôbb bevallotta, még ha tüstént darabokra vágták volna is, akkor sem tudott volna elmozdulni helyérôl. Társai, mikor hátratekintettek és látták, mennyire elmaradt tôlük, visszatértek hozzá és csodálkozva vették észre, hogy közben egészen más emberré változott át. Érdeklôdve kérdezték tehát tôle: ,,Ugyan min töröd a fejedet, hogy így elmaradtál tôlünk? Talán csak nem házasodásra gondolsz?'' Mire Ferenc élénken így válaszolt nekik: ,,Eltaláltátok, mert valóban arra gondolok, hogy elôkelôbb, gazdagabb és szebb jegyest válasszak magamnak, mint amilyet ti életetekben láttatok.'' Ôk azonban csak nevettek rajta. Ezt pedig nem magától mondta, hanem Isten sugallatára. Mert a kiszemelt jegyes az igazi szerzetesi élet volt, a szent szegénység erejénél fogva elôkelôbb, szebb és gazdagabb mindenki másnál. 8 Ettôl az órától fogva kezdte magát kevésbe venni és mindent, amit korábban nagyra tartott, megvetni. Még nem teljes mértékben ugyan, mivel még nem szabadult meg egészen a világ hiúságaitól. Mindazonáltal már iparkodott magában megôrizni Jézus Krisztust, mégpedig úgy, hogy idôrôl-idôre elvonult a világ zajától. Mindenáron meg akarta magának szerezni az (evangéliumi) drágagyöngyöt, és kész volt érte minden mást áruba bocsátani. A mennyei édesség megízlelése késztette, hogy lehetôleg bújjék a kaján és kíváncsi tekintetek elôl, kerülje a tereket és más nyilvános helyeket, s nap nap után az imádságnak szentelje idejét. És bár eddig is nagy jótevôje volt a szegényeknek, szívében úgy határozott, hogy ettôl fogva egyetlen, Isten nevében kérô koldustól sem tagadja meg az alamizsnát, hanem ellenkezôleg, még készségesebben és pazarabb kézzel fogja osztogatni. És valóban, valahányszor csak koldus a házon kívül alamizsnát kért tôle, annyi pénzt adott neki, amennyit csak tudott. S ha nem volt nála pénz, legalább egy-egy csatot, cipôzsinórt vagy más hasonlót adott neki, hogy ne legyen kénytelen üres kézzel elbocsátani. Ha pedig ezekbôl is kifogyott, félrehúzódott valami eldugott helyre, ott lehúzta az ingét és azt adta oda titokban a koldusnak azzal, hogy vegye magára Isten szerelméért. Máskor meg edényeket, templomi felszerelési vagy díszítési tárgyakat vásárolt, és azokat névtelenül szétosztotta rászoruló szegény papok között. 9 És ha atyja távollétében olykor-olykor megtörtént, hogy egyedül maradt odahaza édesanyjával, délben annyi kenyeret halmozott fel az asztalon, amennyi az egész családnak elegendô lett volna. És ha anyja kérdezte, miért teszi ezt, azt felelte, hogy alamizsnaosztás kedvéért, mivel megígérte, hogy minden hozzá forduló koldusnak az Istenért ad alamizsnát[17]. És édesanyja, mivel minden más gyermekénél jobban szerette, elnézte neki ezeket a dolgokat; szorgalmasan megfigyelte cselekedeteit és szívében nem gyôzött eleget álmélkodni rajtuk. Korábban az volt a szokása Ferencnek, hogy társai hívására tüstént hozzájuk sietett. Olyan nagy volt benne a társaság utáni vágy, hogy akárhányszor még az asztaltól is felkelt, bár alig evett még néhány falatot és futott utánuk. Szüleinek nem kis gondot okozott ezen rendetlen ide-oda való futkosásával. Most ellenben az volt egyetlen gondja, hogy utánanézzen a szegényeknek és hallja alamizsnakérésüket, 10 Az isteni kegyelem annyira átformálta gondolkodását, hogy -- bár még világi ruhában járt -- égett a vágytól, hogy egy idegen városban levethesse ruháit, odaadhassa a szeme elé kerülô elsô koldusnak és helyette annak rongyait ölthesse magára. Így akarta ugyanis kipróbálni az alamizsnakérést Isten szerelméért. Ezért zarándoklat címén elment Rómába. Mikor belépett Szent Péter templomába, azonnal szemet szúrt neki, hogy némelyek milyen kis összeget ajánlanak fel. Így szólt tehát magában: ,,Ha az apostolok fejedelmét valóban annyira illik tisztelnünk, miért adnak ezek olyan kis összeget ebben a templomban, melyben teste nyugszik?'' És szívének nagy hevületében beledugta kezét erszényébe, pénzzel tele húzta ki és az oltár nyílásán át az egész összeget bedobta akkora csörömpöléssel, hogy a körülállók nem gyôztek eleget álmélkodni nagylelkűségén. Erre rögtön kiment a templomból és a bejáratnál, ahol az alamizsnára váró koldusok tolongtak, az egyiktôl titokban elkérte ruháit cserébe. Azután a többi koldussal odaállt a lépcsôre és francia nyelven alamizsnáért könyörgött. Ugyanis nagyon szeretett franciául beszélni, bár nem volt benne tökéletes[18]. Utána visszaadta a koldusnak rongyait, ismét magára öltötte a saját ruháját és visszaindult Assisibe. Útközben mindig csak arra kérte az Urat, hogy vezérelje továbbra is útján. Egyébként titkáról senkinek sem szólt, és e részben senkitôl tanácsot nem kért, hanem egyes-egyedül Istentôl, aki ettôl fogva irányítani kezdte útját. Még az assisi püspökhöz is csak kivételesen fordult. Ennek oka pedig az volt, hogy senkinél sem találta meg az igazi szegénységet, mely után ô mindennél jobban vágyakozott, s melyben élni és meghalni kívánt. ======================================================================== IV. fejezet Hogyan kezdte Ferenc a leprásoknál legyôzni önmagát és édességnek érezni azt, ami azelôtt keserű volt 11 Midôn egy alkalommal teljes buzgósággal imádkozott az Úrhoz, ilyen szózatot hallott: ,,Ferenc, ha egészen akaratomhoz kívánod igazítani életedet, mindent, de mindent, amit eddig test szerint szerettél és magadénak kívántál, meg kell vetned és gyűlölnöd. Ha ezt elkezded, meglátod, hogy minden, ami eddig édesnek és kívánatosnak tűnt elôtted, egyszerre elviselhetetlen keserűségre fordul, amitôl viszont eddig irtóztál, az mérhetetlen édességet és kellemetességet áraszt majd feléd.''[19] Egészen felvidult ettôl a kijelentéstôl és megerôsödött az Úrban. Mikor egyszer Assisi közelében lovagolt, egyszercsak egy leprás jött vele szemben. Azelôtt irtózott a leprásoktól, de most erôt vett magán, leszállott lováról, pénzt adott a betegnek és megcsókolta a kezét. Miután még békecsókot váltott vele, újra felszállt a lovára, hogy tovább folytassa útját. És ettôl kezdve kezdte egyre jobban megvetni magát, mígnem Isten kegyelmével tökéletes gyôzelmet aratott önmagán. Néhány nappal rá jó csomó pénzt vett magához és kiballagott vele a leprások telepére[20]. Ott maga köré gyűjtött valamennyi beteget s mindegyiknek alamizsnát adott és kezet csókolt. És amikor eltávozott tôlük, az, ami azelôtt keserű volt, tudniillik a leprások látása és érintése, most egyszerre édességre fordult. Azelôtt, saját bevallása szerint, annyira ellenére volt a leprások látása, hogy nemcsak nézni nem bírta ôket, hanem még a tájékukra sem akart menni. Ha mégis megesett, hogy házaik közelében haladt el vagy meglátta egyiküket- másikukat, nyomban elfordította arcát és befogta orrát. Ha pedig szánalomból alamizsnát akart nekik adni, azt egy harmadik személy közvetítésével juttatta el hozzájuk. Mostantól kezdve azonban Isten kegyelmébôl olyan erôs barátságot kötött velük, hogy -- mint Végrendeletében írja -- szinte állandóan közöttük idôzött és alázatosan szolgált nekik. 12 Miután így a leprásokkal való foglalatoskodás még jobbá tette ôt, egyik barátjával, akit nagyon szeretett, magányos helyekre indult; azt mondta ugyanis neki, hogy nagy kincsnek jutott a nyomára. Barátja nagyon megörült ennek a hírnek, és szívesen tartott vele, valahányszor csak hívta. Ferenc gyakran egy Assisi közelében lévô barlanghoz vezette ôt. Míg azonban maga azonnal belépett a barlangba, barátját, aki már égett a kincsek utáni vágytól, kívül hagyta. Ott bent aztán, mivel nem akarta, hogy Istenen kívül bárki más tudjon szándékáról, a szívét eltöltô új és szokatlan szellem lángolásában könyörögve kérte a rejtekben az Atyát, hogy mutasson neki utat az égi kincs megtalálásához. Mikor az emberi nem ellensége ezt látta, minden fortélyával azon mesterkedett, hogy visszariassza Ferencet a megkezdett jó úttól. Ezért félelmet és borzadályt igyekezett benne kelteni. Élt ugyanis abban az idôben Assisiben egy szörnyen visszataszító külsejű, púpos vénasszony. A sátán most ennek képét idézte Isten emberének szeme elé és azzal fenyegetôzött, hogy ôt is hasonló módon kivetkôzteti formájából, ha nem hagy fel jószándékával. Krisztus bátor lovagja azonban kinevette fenyegetését és a barlangban állhatatosan kérte Istent, vezérelje ôt ztjain. Ugyanakkor azonban nagy lelki gyötrelmet és szorongást is szenvedett Ferenc, mert nem tudott végleges nyugvópontra jutni, és nem tudta eldönteni, hogyan fogjon munkához, melynek tervét már kiszôtte lelkében. Egyik gondolat a másikat kergette agyában és nyugtalan ide- oda hullámzásukkal módfelett zavarták ôt. Belülrôl égette az isteni láng, s ezt nem tudta kifelé eltitkolni. Nagyon, de nagyon bánta, hogy oly súlyosan vétkezett, s a múlt és a jelen bűnei már semmi örömet nem okoztak neki. De a jövôt illetôen még teljes bizonytalanságban ingadozott. Így érthetô, hogy mikor kilépett a barlangból, barátja egészen más embernek találta ôt. ======================================================================== V. fejezet A Keresztrefeszített elsô szava Ferenchez, és arról, hogyan hordozta ô ettôl kezdve szívében mindhalálig Krisztus kínszenvedését 13 Egy napon, mikor Ferenc buzgóbban esdekelt az Úr irgalmasságáért, tudtára adta az Úr, hogy legközelebb meg fogja neki mondani, mit kell cselekednie. E kijelentés hallatára annyira eltelt örömmel, hogy nem tudott parancsolni túláradó vidámságának és nem tudta megállni, hogy titkából egyet s mást akarata ellenére ki ne beszéljen az embereknek. Mindazonáltal csak óvatosan és mintegy talányokban beszélt: megmondta, hogy nem megy többé Apuliába, hanem otthon, szülôvárosában szándékozik véghezvinni nagy és nemes tetteket. Barátai, akiktôl lélekben már elszakadt, bár test szerint hébe- hóba még összejött velük, mikor látták, mennyire megváltozott, tréfásan ismét megkérdezték tôle: ,,Ugyan, Ferenc, csak nem nôsülésen töröd a fejedet?'' És ô, miként már elôbb is, megint csak talányosan válaszolt nekik. Néhány nappal ezután történt, hogy Ferenc San Damiano templomának környékén sétálgatott. Egyszerre csak bensô szózatot hallott, hogy menjen be a templomba és imádkozzék. Erre haladéktalanul belépett és a Keresztrefeszített képe elôtt buzgó imádságba merült. És íme, a feszület megszólalt, s jósággal és szelídséggel ezt mondta neki: ,,Ferenc, nem látod, hogy házam omladozik? Menj tehát és javítsd meg nekem!'' Mire ô remegve és álmélkodva így felelt: ,,Nagyon szívesen megteszem, Uram.'' Azt hitte ugyanis, hogy a kijelentés San Damiano templomára vonatkozik, mely régisége miatt már csakugyan összedôléssel fenyegetett. Ez a kijelentés olyan nagy örömmel töltötte el és akkora világosságot gyújtott lelkében, hogy szentül hitte, hogy maga a keresztrefeszített Jézus Krisztus szólt hozzá. Mikor tehát kijött a templomból és ott a közelben egy papot látott ülni, azonnal belenyúlt erszényébe és egy jó nagy summa pénz átnyújtása közben így szólt hozzá: ,,Kérlek, uram, vegyél olajat és intézkedjél, hogy a feszület elôtt állandóan égjen az örökmécs. Ha elfogy a pénz, megint adok, amennyire csak szükséged lesz.'' 14 És ettôl az órától fogva szíve mintegy meg volt sebesítve és annyira olvadozott az Úr kínszenvedésének emlékezetétôl, hogy amíg csak élt, szüntelenül szívében hordozta az Úr Jézus sebhelyeit. Világosan kitűnt ez akkor, mikor a szentséges sebhelyek csodálatosan és mindenki számára látható módon megújultak szent testén. És ezen idô óta olyan kegyetlenül sanyargatta magát, hogy szertelen szigorúságában, tekintet nélkül egészséges vagy beteg állapotára, csak egészen kivételesen, vagy egyáltalán nem engedett pihenést testének. Ez okból halála elôtt kénytelen is volt megvallani, hogy bizony sokszor vétett a test testvér ellen. Megtörtént egyszer, hogy sírva és hangosan jajveszékelve haladt el a Portiunculának is nevezett Boldogasszony temploma elôtt. Egy jószívű ember, hallván szertelen siránkozását, azt hitte, hogy valami betegség vagy fájdalom gyötri. Mély részvéttel odament tehát hozzá és megkérdezte, miért sír. Mire ô így felelt: ,,Siratom az én Uram kínszenvedését, és bizony nem volna szabad szégyenlenem, hogy így sírva járjam be az egész világot.'' Ennek hallatára a másik is hangosan zokogni kezdett. Az is gyakran megtörtént vele, hogy mikor imádságából felkelt, szemei véresek voltak a keserves sírástól. De az Úr kínszenvedésének emlékezetére nem csupán sírással, hanem az ételtôl és italtól való tartózkodással is sanyargatta magát. 15 Ha nagy ritkán megtörtént, hogy világiak társaságában étkezett és ilyenkor hébe-hóba olyan ételeket is szolgáltak fel, melyek egyébként nagyon ízlettek volna neki, éppen csak hozzájuk nyúlt. De azért mindig valami elfogadható ürüggyel mentette ki magát, nehogy úgy lássék, mintha önmegtagadásból tenné. Ha pedig a testvérekkel étkezett együtt, sokszor hamut szórt az eléje tett ételre, és önmegtagadásának rejtegetésére váltig erôsítgette a testvérek elôtt, hogy a hamu testvér nagyon tiszta. Mikor egy alkalommal leült enni, az egyik testvér azt találta mondani, hogy a Boldogságos Szűz annyira szegény volt, hogy nem tudott mit adni Szent Fiának. Ennek hallatára Isten embere nagy fájdalommal felsóhajtott, rögtön felkelt az asztaltól és a puszta földön ette tovább kenyerét. Az is sűrűn megtörtént, hogy mindjárt az ebéd elején abbahagyta az evést s azontúl sem ételhez, sem italhoz nem nyúlt, hanem felállt és a mennyei dolgok szemlélésébe merült. Ilyenkor nem akarta, hogy bármi beszéddel zavarják, hanem szíve mélyébôl keservesen sóhajtozott. Azt szokta mondani a testvéreknek, hogy valahányszor csak így sóhajtozni hallják, dicsérjék az Urat és bensôségesen imádkozzanak érte. Mindezt azonban csak közbevetôleg mondtuk el siránkozásairól és önsanyargatásairól, hogy megmutassuk, hogy a Keresztrefeszített képének említett jelenése és szólása óta egészen haláláig hasonló akart lenni a szenvedô Krisztushoz. ======================================================================== VI. fejezet Hogyan menekült Ferenc atyja és rokonai üldözése elôl, hogyan vonta meg magát San Damiano templomának papjánál és hogyan dobott pénzt ennek ablakába 16 Ferenc a Keresztrefeszített említett látomása és szavai után egészen felvidulva emelkedett fel. Megjelölte magát a szent kereszt jelével, lóra szállott, s utána jó sok vég különbözô színű posztóval megrakodva Folignóba indult. Ott nemcsak a posztót, hanem lovát és minden egyebét is áruba bocsátotta. (A szerencsés vásár után) azon melegében visszatért San Damiano templomához. Itt egy szegény pappal találkozott: nagy bizalommal és tisztelettel kezet csókolt neki és felajánlotta minden pénzét. Majd rendben feltárta elôtte életére vonatkozó elképzelését. A pap álmélkodva és csodálkozással hallgatta megtérésének történetét. Eleinte nem is akart hinni neki. Azt gondolta, hogy gúnyolódni akar vele, s ezért kereken elutasította a pénz átvételét. Ferenc azonban egyre nagyobb hévvel és kitartással beszélt, hogy szavai hitelre találjanak, és egyben sürgetôen kérte a papot, hogy állandóan vele maradhasson. Végül a pap megengedte, hogy nála lakjék, a pénzt azonban, szüleitôl való félelmében nem fogadta el tôle. Ferenc erre fogta az összeget, s mint a világ igazi megvetôje, bedobta egy ablakba, s ezentúl annyiba sem vette, mint a föld sarát. Mialatt Ferenc a papnál idôzött, atyja szorgosan járt fel s alá, hogy utána nézzen, mi is történt tulajdonképpen fiával. Mikor tehát megtudta, hogy ez egészen megváltozva az említett helyen tartózkodik, nagy szívbéli fájdalom fogta el. A hirtelen változás híre egészen megzavarta gondolkodását; azon nyomban összehívta barátait és szomszédait, és azok kíséretében fiához sietett. Ô, mivel még új katonája volt Krisztusnak, mikor az üldözôk fenyegetô szavait hallotta és közeledésüket látta, elhatározta, hogy kitér atyja haragja elôl. Ezért egy félreesô üregbe vonult, melyet már jóelôre elkészített magának, és egy egész hónapig ott rejtôzött. Az üregrôl atyja házanépébôl mindössze egy ember tudott. Ez idônként észrevétlenül élelmet hozott neki. Ô pedig sűrű könnyhullatások között mindegyre azért esengett, hogy szabadítsa meg ôt az Úr az ártó üldözéstôl és vigye kegyesen végbe benne istenes szándékait. 17 Mialatt így sűrű könnyek és kemény önsanyargatások közt szüntelenül könyörgött az Úrhoz, mivel a maga erejében és igyekezetében nem bízott többé, egyedül az Úrba vetette reményét, aki ôt, bár egyelôre még sűrű homály vette körül, kimondhatatlan örömmel és csodálatos fénnyel árasztotta el. Ettôl a bensô lángtól tüzet fogva elhagyta rejtekét, és örömtôl sugárzó arccal sietve Assisi felé vette útját. A Krisztus iránti bizalom vértjébe öltözve, és az isteni szeretet tüzétôl lángra gyújtva nem gyôzte eleget pirongatni magát gyávasága és hiú félelme miatt, s habozás nélkül üldözôinek kezébe adta magát. Régi ismerôsei, mihelyt meglátták, a leggaládabb módon azonnal rátámadtak: bolondnak és esztelennek tartották, kôvel és sárral dobálták. Mikor ugyanis látták, hogy mennyire megváltozott és lesoványodott, nem tudtak mást gondolni, mint hogy csakugyan megbolondult s elment az esze. Krisztus lovagja pedig, mintha süket és néma volna, úgy haladt a nagy zajongás közepette, semmiféle sértés nem hozta ki sodrából, hanem ellenkezôleg, mindenért hálát rebegett Istennek. A nagy lárma betöltötte a város utcáit és tereit, és nagy sokára atyja fülébe is eljutott. Ez, mikor hallotta, hogy polgártársai milyen durva sértésekkel illetik fiát, rögtön felpattant, de nem azért, hogy megszabadítsa, hanem ellenkezôleg, hogy elveszítse. Haragjában sem mértéket, sem kíméletet nem ismert: úgy rohant rá, mint farkas a bárányra, s vérben forgó szemekkel és dühtôl eltorzult arccal durván ütlegelni kezdte kezével. Azután bevonszolta a házba, több napra egy sötét helyiségbe zárta, és közben folyton azon igyekezett, hogy szidalmakkal és ütlegekkel a világ hiúságai felé terelje elméjét. 18 Ôt azonban sem a szavak nem indították meg, sem a bilincsek vagy az ütések nem törték meg. Mindent türelmesen elviselt, és megerôsödve még elszántabban fogott hozzá szent elhatározásának valóra váltásához. Mikor aztán egyszer atyja egy sürgôs ügybôl kifolyólag kénytelen volt hazulról távozni, anyja, aki egyedül maradt vele, és aki távolról sem helyeselte atyja eljárását, megpróbált édes szavakkal a lelkére beszélni. Mivel azonban látta, hogy sehogyan sem tudja eltéríteni szent elhatározásától, megesett rajta anyai szíve: széttörte bilincseit és engedte, hogy szabadon távozzék. Ferenc elôször hálát adott a mindenható Istennek, s azután visszatért elôbbi lakóhelyére. Most még szabadabbnak érezte magát, mint olyan ember, aki kiállta az ördögök támadásait és megjárta a megpróbáltatások iskoláját. A kiállt szenvedések csak növelték Isten iránti bizalmát, szabadságát és nagylelkűségét. Atyja, mikor hazatért és hiába kereste ôt, bűnt bűnre halmozva, nem gyôzte eleget szidni feleségét. 19 Azután pedig fogta magát, elment a városházára, és a tanácsurak elôtt panaszt emelt fia ellen: arra kérte ôket, hogy legalább a hazulról elorozott pénzt adassák vissza vele. A tanácsurak -- nagy felindulásának láttára -- hírnök útján hívatták, vagyis maguk elé idézték Ferencet. Ô azonban azt felelte a hírnöknek, hogy Isten kegyelmébôl már egészen szabad, és nincs a tanácsurak hatalmához kötve, mivelhogy egyedül a fölséges Istent szolgálja. A tanácsurak nem akartak vele szemben erôszakhoz folyamodni; azt felelték tehát az apának, hogy fia Isten szolgálatának vállalásával kiesett hatalmukból. Az apa látva, hogy a tanácsurakkal nem megy semmire sem, a város püspökéhez fordult panaszával. A püspök, mint bölcs és tapintatos emberhez illett, illô módon maga elé szólította Ferencet, hogy jöjjön és feleljen atyja vádjaira. Ô így felelt a püspök hírnökének: ,,A püspök úr elôtt meg fogok jelenni, mivelhogy ô atyja és ura a lelkeknek.'' És valóban, eléje is járult a fôpapnak, aki nagy örömmel fogadta. ,,Atyád -- mondta -- nagyon fel van háborodva ellened és haragszik reád. Ha tehát valóban Istennek akarsz szolgálni, add vissza neki a pénzt, melyet talán igaztalan úton szerzett. Mert lám, Isten -- bizonyára atyád bűnei miatt -- nem akarja, hogy az egyház szükségleteire fordítsd azt. Ha visszaadod pénzét, atyád haragja is minden bizonnyal lecsillapul. Bízzál tehát, fiam, az Úrban, és férfias bátorsággal cselekedj; ne félj, mert Ô lesz a te gyámolítód, és amire templomának kijavításához szükséged lesz, azt bôven rendelkezésedre fogja bocsátani.'' 20 Isten embere a püspök szavain felvidámulva és megerôsödve, odavitte a pénzt eléje, és így szólt: ,,Uram, nemcsak a pénzt, mely kétségkívül az ô portékájának árából került ki, akarom visszaadni vidám szívvel, hanem ruháimat is.'' Ezzel bevonult a püspök egyik szobájába, sorra levetette ruháit, azután meztelenül kilépett, a püspök elôtt, atyja és a jelenlevôk elôtt földre fektette a ruhadarabokat, föléjük dobta a pénzt s végül így szólt: ,,Halljátok és értsétek meg jól: Eddig Bernardone Pétert mondottam atyámnak, mivel azonban feltettem magamban, hogy ezentúl egyedül Istennek szolgálok, ezennel visszaadom neki a pénzt, ami miatt annyira felindult, és minden ruhadarabomat, melyet az ô pénzén szereztem és ezentúl így akarok imádkozni: >>Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy<< és többé nem így: >>Atyám, Bernardone Péter.<<'' És akkor látták, hogy Isten embere vezeklôinget viselt a díszes ruhák alatt. Atyja pedig lehajolt, mérhetetlen fájdalommal és haraggal szívében, felemelte a dénárokat és a ruhadarabokat. Mialatt hazafelé ballagott velük, azok, akik tanúi voltak a jelenetnek, méltatlankodtak ellene, hogy semmit sem adott vissza belôlük fiának. Ferenc eljárásán azonban merô részvétbôl keserves sírásra fakadtak. A püspök pedig, látva viselkedését, lángoló hevét és állhatatosságát, nagyon csodálkozott magában; majd odament hozzá, karjaiba zárta és befedte köpenyével. Azonnal megértette ugyanis, hogy ami történt, isteni sugallatból történt, aminthogy az is világosan állt elôtte, hogy a végbement jelenet mély misztériumot rejt magába. Ezért ettôl fogva állandó segítôjévé szegôdött: buzdította, támogatta, irányította és átfonta szeretetének szálaival. ======================================================================== VII. fejezet Szent Ferencnek a San Damiano templom kijavításával kapcsolatos sokféle fáradozásáról és arról, hogyan kezdett önmaga legyôzésével alamizsnát gyűjteni 21 Isten szolgája, Ferenc, miután így kivetkôzött a világ hívságos dolgaiból, ezentúl minden gondolatával az isteni igazságon csüngött, és önmagának semmibevételével tisztán és kizárólag Istennek akart szolgálni. Örömtôl és bensô hévtôl lángolva azonnal visszatért San Damiano templomához és ott mindenekelôtt egy remeteszabású öltözéket ügyeskedett össze magának. Utána csaknem ugyanazokkal a szavakkal, melyekkel ôt a püspök biztatta, kitartásra buzdította a templom papját. Mindezek után a városba indult és mintegy a lélek mámorában az utcákon és tereken hangos szóval magasztalni kezdte az Urat. Dicsôítô énekének végén köveket kért a nevezett templom kijavításához. Közben így beszélt: ,,Aki egy követ ad, egyszeres jutalmat nyer, aki kettôt ad, kétszeres jutalmat nyer, aki hármat ad, ugyanannyiszoros jutalmat nyer.''[21] Ilyen és más hasonló együgyű dolgokat beszélt a lélek hevületében, mert mint egyszerű és tanulatlan embert[22] választotta ki ôt az Isten, és ezért szándékosan kerülte az emberi bölcsesség választékos kifejezéseit, és mindenben a legteljesebb egyszerűségre törekedett. Eleinte sokan kinevették és bolondnak nézték. Mások ellenben részvétre gyulladtak iránta és könnyekre fakadtak, látván, hogy oly nagy könnyelműségbôl és világi hiúságból hirtelen az isteni szeretetnek ilyen mámorába emelkedett. Ô azonban semmibe vette az emberek gúnyolódását és a lélek hevületében hálát adott érte Istennek. De nagyon messze vezetne és túlságosan nehéz feladat volna, ha el akarnánk mondani, mennyi fáradtságába került vállalt munkájának elvégzése. Mert, bár annakidején a szülôi házban tejben-vajban fürösztötték, most maga hordta vállán a követ és más tekintetben is sokféle módon sanyargatta magát az Úr szolgálatában. 22 Mikor tehát a nevezett pap látta kitartó szorgoskodását, tudniillik, hogy erején felül fárad Isten szolgálatában, szegénységéhez képest iparkodott jobb falatokat szerezni számára. Hiszen jól tudta, hogy kint a világban nagyon választékosan élt. Mindenesetre Isten embere a késôbbiek során bevallotta, hogy gyakran válogatott ételekkel és ínyencfalatokkal élt, és másfajta eledelhez hozzá sem nyúlt. Ferenc azonban egy napon rájött, hogy a pap kivételezik vele. Azonnal így szólt tehát magához: ,,Mondd csak, találsz-e mindenütt, ahol csak megfordulsz, ilyen kegyesszívű és emberséges papot? Ez nem az a szegény életmód, melyet te magadnak választottál. Nem, neked is úgy kell élned, mint a koldusnak, aki bögrével a kezében ajtóról ajtóra jár és más edény hiányában abba önt bele mindenféle ételt; mégpedig a maga jószántából és Az iránt való szeretetbôl, aki szegényen született, a legszegényesebben élt a világon, szegényen és mezítelenül halt meg a keresztfán és végül idegen sírba temetkezett. És valóban, egy nap fogott egy bögrét, bement a városba és ajtóról ajtóra járva alamizsnát kért. Amit kapott, mind bögréjébe töltötte. Sokan, akik tudták, hogy azelôtt milyen dúsan lakmározott, magukon kívül voltak a csodálkozástól, hogy ennyire megváltozott és önmaga megvetésének ilyen magas fokára emelkedett. Mikor azonban a csodálatos ételkeverék megevésére került a sor, elôször elborzadt tôle. Hiszen azelôtt nem hogy megenni, de még látni sem bírt volna ilyesmit. De végre is megemberelte magát és enni kezdett: és íme, úgy tűnt neki, mintha soha semmiféle nyalánkságot olyan édesnek és ízletesnek nem érzett volna, mint most ezt az ételkeveréket. Ettôl kezdve szíve igen-igen örvendezett az Úrban, hogy íme, ennyire megerôsítette gyenge és elnyűtt testét, hogy az Úrért minden kellemetlenséget és nehézséget elviseljen. Újra meg újra hálát adott Istennek, hogy a keserűt édesre fordította, és erejét ilyen csodálatos módon megsokszorozta. A papnak pedig megmondta, hogy ezentúl ne készítsen számára ételt, se mással ne készíttessen. 23 Atyját mélységes fájdalommal töltötte el Ferenc nyomorúságos életmódjának látása. Mivel ugyanis nagyon szerette fiát, mondhatatlanul bántotta ôt, hogy önsanyargatásaival szinte halálra gyötri testét. Nagy fájdalmában, ahol csak találkozott vele mindenütt átkot szórt rá. Isten embere pedig atyja átkozódásainak hallatára egy szegény és lenézett koldust vett maga mellé atyjául. Ezt mondotta neki: ,,Jöjj velem, és én megosztom veled a kapott alamizsnát. Ha azután hallod, hogy atyám megint átkozni kezd, és én hozzád fordulok, mondván: >>Atyám, áldj meg engem<< te megjelölsz a kereszt jelével, és áldást adsz reám helyette.'' Mikor aztán ily módon vette a koldus áldását, odafordult atyjához és így szólt hozzá: ,,Ne hidd, hogy Isten nem tud atyát támasztani nekem, hogy megáldjon a te átkaid helyett!'' Korábbi gúnyolói közül, midôn látták, milyen türelemmel viseli el a gúnyt, sokan magukon kívül voltak az álmélkodástól. Egy téli nap reggelén, mikor a szent szegényes öltözékében buzgón imádkozott, test szerint gondolkodó öccse, aki véletlenül éppen mellette haladt el, gúnyosan odaszólt barátjának: ,,Szólj csak Ferencnek, adjon neked egy garasnyi izzadtságot.'' Isten embere meghallotta a megjegyzést, és szent örömtôl és bensô hévtôl repesve így válaszolt franciául: ,,Verítékemet az én Uramnak adom el drága pénzen.'' 24 Ezalatt szüntelenül dolgozott a mondott templom kijavításán. Mivel azt akarta, hogy a templomban örökmécs is égjen, egy napon azzal a szándékkal indult a városba, hogy olajat kolduljon. Mikor azonban az egyik ház elé ért és látta, hogy bent nagyon sokan szórakoznak, szégyellt belépni és alamizsnát kérni. Így hát megfordult. De csakhamar magába szállt, keményen megpirongatta magát, habozás nélkül visszafordult a ház felé, és ott az összes jelenlévô füle hallatára megvallotta vétkét, hogy rájuk való tekintettel szégyellt alamizsnát kérni. Utána a szeretet hevétôl lángra gyúlva franciául kérte ôket, adjanak az Isten szerelméért olajat a templom örökmécsesébe. Miközben (Szent Ferenc) munkatársaival kitartóan dolgozott a megkezdett művön, lelke nagy örömében hangos szóval odakiáltotta franciául a templom környékén lakó vagy mellette elhaladó embereknek: ,,Gyertek, segítsetek nekem San Damiano templomának kijavításában, mert nemsokára olyan úrnôk monostora lesz ez, kiknek jóhíre és élete által az egész egyházban megdicsôül a mi mennyei Atyánk.'' Íme, prófétai ihlettel elôre megmondta az eljövendô dolgokat. Ez volt tudniillik az a szent hely, ahol a szegény úrnôk, ezen Istennek szentelt szüzek dicsôséges rendje és fényes ragyogású szerzete körülbelül hat esztendôvel boldogságos Ferenc megtérése után[23], ugyanazon boldogságos Ferenc indítására kezdetét vette. Ezeknek a szüzeknek csodálatos életmódját és dicsôséges rendjét boldogemlékű IX. Gergely pápa, illetve akkor még csak ostiai püspök a Szentszék tekintélyével a legteljesebb mértékben megerôsítette. ======================================================================== VIII. fejezet Hogyan változtatta meg Szent Ferenc öltözékét, mikor az Evangéliumból meghallotta és megértette Krisztus tanácsait, és hogyan öltötte magára külsôleg és bensôleg a tökéletesség új ruháját 25 Boldogságos Ferenc San Damiano temploma helyreállítási munkálatainak befejezésekor még remete viseletben járt, azaz kezében botot, lábán sarut, derekán pedig bôrövet hordott. Mikor azonban egy napon mise közben hallotta, hogy miket mondott Krisztus tanítványainak, midôn prédikálni küldte ôket -- hogy tudniillik ne legyen se aranyuk, se ezüstjük, se táskájuk, se erszényük, az útra ne vigyenek botot, és ne viseljenek se sarut, se köntöst[24] --, és amikor a pap hozzáfűzött szavaiból még világosabban megértett mindent, kimondhatalan örömre gyulladva így kiáltott fel: ,,Igen, ez az, amit én teljes szívembôl tenni kívánok.'' Amit hallott, mindent szorgosan emlékezetébe vésett, s azontúl nagy lelki vigassággal azon igyekezett, hogy azt betű szerint megtegye. Elôször is túladott mindenen, amibôl egynél többje volt, azután eldobta magától a botot, sarut és erszényt, és végül egy ócska és durva csuhát tákolt össze magának, és azt bôröv helyett kötéllel vette körül. Ezenfelül szívének minden gondját és szorgoskodását kizárólag arra fordította, hogy az új kijelentés szavait a tôle telhetô módon végrehajtsa. Ezért az isteni kegyelem ösztönzésére serényen hirdetni kezdte az evangéliumi tökéletességet, egyszerű szavakkal a bűnbánatról prédikált. Szavai nem üres és nevetésre ingerlô fecsegések voltak, hanem ellenkezôleg, teljesek voltak a Szentlélek erejével és behatoltak a hallgatók szívének legbensôbb rejtekébe úgy, hogy az emberek nem gyôztek eleget csodálkozni rajta. 26 Mint késôbb maga elmondotta, egyenesen az Úr tanította rá, hogy ezt a köszöntést használja: ,,Az Úr adjon neked békességet!''[25] Ezért ezentúl minden prédikációjában ezzel, a béke hirdetésével köszöntötte hallgatóságát. Legcsodálatosabb azonban a dologban -- és ez bizonyára nem történt magasabb akarat rendelése nélkül --, hogy a békehirdetésben elôfutára is volt, aki még megtérése elôtt sokszor végigjárta Assisi utcáit és minden szembejövôt ezekkel a szavakkal köszöntött: ,,Pax et bonum! pax et bonum!''[26]. Nem alaptalan tehát a feltevés, hogy amint János elôre hirdette Krisztust, azonképpen ez is, mint egy új János megelôzte boldogságos Ferencet a béke hirdetésében, és miként János Krisztus nyilvános fellépése után, hasonlóképpen ez is Ferenc megérkezése után nem mutatkozott többé a nyilvánosság elôtt. Nevezett elôhírnöke után tehát Isten embere, Ferenc a prófétai szónak megfelelôen és prófétai tűztôl lángolva mindjárt maga kezdte hirdetni a békét és prédikálni az üdvösséget, s üdvös intelmeivel rengeteg embert fűzött össze az igazi béke kötelékeivel, akik annak elôtte ellenséges viszonyban állottak Krisztussal és messze tévelyegtek az üdvösség útjától. 27 Miután így boldogságos Ferenc egyszerű tanításának, úgyszintén életének igazsága mindenki elôtt nyilvánvaló lett, egyesek -- úgy körülbelül két esztendôvel a szent megtérése után -- kezdtek példájára fellelkesülni a bűnbánattartásra, és mindenükrôl lemondva, ruházatban és életmódban hozzá igazodtak. Ezek közt elsô a szentemlékű Bernát testvér volt[27]. Ô ugyanis, mikor fontolóra vette boldogságos Ferenc állhatatos kitartását és égô buzgalmát Isten szolgálatában, mikor tulajdon szemével látta, mily tömérdek fáradsággal és utánjárással állította helyre az omladozó templomot, és milyen kemény életmódot folytat, holott tudta, hogy a világban milyen puhaságban élt, szíve mélyén elhatározta, hogy mindenét a szegényeknek adja, s azután ruházatban és életmódban szorosan csatlakozik a szenthez. Egy napon titokban elment tehát Isten emberéhez, felfedte elôtte szándékát és megegyezett vele, hogy Ferenc valamelyik este ellátogat hozzá. Boldogságos Ferenc hálát adott Istennek, mert eddig egyáltalán nem volt társa; külön öröm volt számára, hogy Bernát úr példás életű ember volt. 28 A megbeszélt estén nagy szívbéli örömmel ment tehát házába, és az egész éjszakát ott töltötte. Bernát úr többek között ezzel a kérdéssel fordult Ferenchez: ,,Ha valaki sok vagyont nyert urától és azt sok éven keresztül kezében tartotta, de most már nem akarja tovább magának tartani, vajon mit kell cselekednie? Mi lenne számára a legjobb választás?'' Boldogságos Ferenc habozás nélkül azt válaszolta, hogy a vagyont vissza kell adnia urának akitôl kapta. Erre Bernát úr így felelt: ,,Testvér! Eszerint összes földi javaimat az én Uram szerelméért, akitôl nyertem ôket, el fogom adni oly módon, ahogyan neked legjobbnak látszik.'' ,,Holnap -- fejezte be a beszélgetést a szent -- korán reggel elmegyünk a templomba, és ott az evangéliumos könyvbôl megtudjuk, hogyan oktatta ki az Úr tanítványait.'' Reggel, mihelyt felkeltek, egy bizonyos Péter nevű emberrel együtt, aki szintén testvér óhajtott lenni[28], a Szent Miklós templomba mentek, mely Assisi fôterén állott. Azonnal beléptek és buzgó imádságba mélyedtek. Mivel, mint afféle tanulatlan emberek, maguktól nem tudták volna megtalálni a világról való lemondásra vonatkozó evangéliumi helyet, arra kérték buzgón az Urat, kegyeskedjék nekik a könyv elsô felnyitására megmutatni szent akaratát. 29 Imádságuk végeztével Ferenc fogta a becsukott könyvet, odatérdelt vele az oltár elé és felnyitotta. És íme, elsô felnyitásra az Úr következô tanácsa tűnt szemük elé: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, menj és add el, amid van, árát oszd szét a szegények között, és kincsed lesz a mennyben.''[29] Boldogságos Ferenc nagyon megörült ennek, és nem gyôzött eleget hálálkodni érte Istennek. De mint a Szentháromság igazi tisztelôje, háromszor is meg akart gyôzôdni az igazságról. Ezért másodszor és harmadszor is fellapozta a könyvet. A második fellapozásnál ez a mondat került szeme elé: ,,Semmit se vigyetek az útra''[30], a harmadiknál pedig ezt olvasta: ,,Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát.''[31] Boldogságos Ferenc a könyv minden felnyitásánál hálát adott Istennek, hogy ím, háromszor is megmutatta és megerôsítette immár nagy idô óta dédelgetett szándékát és hô vágyát. Azután odafordult kísérôihez, Bernáthoz és Péterhez, s így szólt hozzájuk: ,,Testvéreim, ez a mi életformánk és szabályzatunk és mindazoké, akik társaságunkhoz óhajtanak csatlakozni. Menjetek tehát, és amint hallottátok, úgy cselekedjetek.'' Bernát úr, aki módfelett gazdag volt, azonnal hazasietett, és miután mindenét eladta, a begyűlt hatalmas summát az utolsó fillérig a város szegényeinek osztotta szét. Péter tehetségéhez képest szintén hajszálnyi pontossággal követte az isteni tanácsot. Miután így mindenükön túladtak, mindketten csuhát öltöttek magukra, hasonlatosat ahhoz, melyet a szent csak kevéssel elôbb, a remeteélet elhagyásakor ügyeskedett össze magának. És ettôl fogva szoros életközösségben éltek vele a szent Evangélium elôírása szerint, melyet megmutatott nekik az Úr. Végrendeletében joggal mondhatta tehát boldogságos Ferenc: ,,Az Úr maga nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem.''[32] ======================================================================== IX. fejezet Szilveszter testvér hivatásáról és látomásáról, melyet közvetlenül a rendbe való belépése elôtt látott 30 Bernát úrnak, javai említett szétosztásánál, Szent Ferenc is minden tôle telhetô módon kezére járt, és mialatt tettük páratlan hatását szemlélte, szívében szüntelenül dicsérte és magasztalta az Urat. Véletlenül arra vetôdött egy Szilveszter nevű pap is, akitôl Szent Ferenc annak idején követ vásárolt San Damiano templomának kijavításához. Ô mikor meglátta, mily rengeteg pénzt osztanak szét Isten emberének sugalmazására, a kapzsiságtól elvakulva így kiáltott oda Ferenchez: ,,Hallod-e, még nem fizetted meg a kövek árát, melyeket tôlem vásároltál.'' A kapzsiság megvetôje a jogtalan követelôzés hatására odalépett Bernát úrhoz, lelkének szent hevületében belemélyesztette kezét táskájába, amiben a pénzt tartotta, dénárokkal telve húzta ki, és az egészet odaadta a követelôzô papnak. Ugyanígy tett másodszor is. Azután így szólt: ,,No, pap úr, most ki vagy fizetve egészen?'' És az ráfelelt: ,,Igen, testvér, most már egészen ki vagyok elégítve.'' És Szilveszter pap egészen vidáman tért vissza házába a különös módon szerzett pénzzel. 31 Néhány nappal késôbb azonban a pap az Úr sugallatára kezdte jobban szemügyre venni boldogságos Ferenc eljárását, és ezt mondogatta magában: ,,Hát nem szerencsétlen ember vagyok-e én, hogy öreg létemre is a mulandó dolgok után töröm magam, holott ez az ifjú Isten szerelméért mélyen megveti azokat?'' A következô éjjel álmában egy roppant nagy keresztet látott melynek felsô szára az eget verte, míg lába Ferenc szájában állt, karjai pedig az egyik égtájtól a másikig értek. A látomás alapján elismerte és ezután szentül hitte Szilveszter, hogy Ferenc valóban barátja és szolgája Jézus Krisztusnak, és hogy az általa alapítani szándékolt szerzet hamarosan elterjed az egész világon. Ezért félni kezdte az Urat és otthonában szigorú vezeklésbe fogott[33] Végül nemsokára belépett a kialakulni kezdô rendbe és dicséretes élet után szentül fejezte be pályáját. 32 Isten emberének, Ferencnek, akihez, mint láttuk, immár két társ is csatlakozott, nem volt szállása, ahol meghúzhatta volna magát. Ezért kísérôivel együtt egy szegényes és elhagyatott templomocska mellé húzódott, melyet Sancta Maria de Portiuncula néven emlegettek[34]. Ott azután egy szegényes viskót tákoltak össze, hogy legyen hol közös életet folytatniuk. Néhány nappal késôbb ismét egy újabb assisi jelentkezô, bizonyos Egyed nevű ifjú állított be hozzájuk, s térdre borulva nagy tisztelettel és áhítattal esengett Isten emberéhez, hogy fogadja be ôt társaságába. És a szent hűséges ragaszkodásának és buzgóságának láttára, nemkülönben világosan felismerve, hogy még sok kegyelmet nyer Istentôl -- aminthogy a jövô be is bizonyította --, szíves örömest teljesítette kérését. A négy társ azután, akiket a lélek túláradó öröme és vigassága forrasztott egybe, nagyobb siker kedvéért két csoportra oszolva látott munkához. 33 Boldogságos Ferenc Egyed testvérrel az anconai Márka tartományba indult, a másik kettô pedig másfelé irányította lépteit. Miközben az utat rótták a kiszemelt tartomány felé, nem gyôztek eleget vrvendezni az Úrban. Különösen a szent férfiú áldotta és magasztalta a Magasságbeli jóságát. Tiszta és csengô hangján egymás után zendített rá a francia nyelvű himnuszokra. Olyan túláradó volt bennük az öröm, mintha valami nagy kincset találtak volna az evangélium szántóföldjén, a Szegénység Úrnô kincsét, akinek szerelméért önként és repesô szívvel semmibe vettek minden mulandó dolgot. A szent egyszer ezt mondta Egyed testvérnek: ,,Szerzetünk hasonló lesz a halászemberhez, aki kiveti hálóját a tengerbe, rengeteg halat összefog, s azután a kis halakat visszaengedi a vízbe, a nagyokat pedig edényekbe gyűjti.'' Így jövendölte meg elôre, hogy rendje el fog terjedni. Bár Isten embere még nem prédikált rendszeresen a népnek[35], mégis, miközben áthaladt a városokon és a falvakon, nyomatékosan intett mindenkit, hogy félje és szeresse az Istent, és tartson bűnbánatot bűneiért. Egyed testvér viszont arra buzdította a hallgatókat, hogy csak higgyenek a szentnek, mert az a lehetô legjobbakat ajánlja. 34 S a népek, mikor hallották ôket, álmélkodva kérdezték egymástól: ,,Miféle emberek ezek, és vajon mit akarnak jelenteni a szavak, amiket mondanak?'' Mert akkoriban Isten szeretete és félelme jóformán mindenütt ismeretlen volt, és a bűnbánat útjára senki sem gondolt, sôt egyenesen bolondságnak tartották azt. Annyira eluralkodott akkor a test kívánsága, a világ csábítása és az élet kevélysége, hogy az egész világ ennek a három bűnnek hálójában látszott vergôdni. Így ezen evangéliumi emberekrôl nagyon megoszlottak a vélemények. Némelyek futóbolondoknak és részegeknek mondották ôket, mások viszont azt vitatták, hogy ilyen szavak nem tellenek ki bolond elmétôl. Az egyik hallgató meg éppenséggel ezt mondta: ,,Ezek az emberek vagy egészen közel állnak az Úrhoz tökéletesség dolgában, vagy bolondok, mert íme, életük minden remény nélkülinek látszik. Hiszen alig esznek valamit, saru nélkül járnak és a lehetô leghitványabb ruhába öltöznek.'' De bár így szent életük sokakban tiszteletet ébresztett, eleinte senki sem szegôdött a nyomukba, sôt fiatalasszonyok és lányok, mikor közeledni látták ôket, már messzirôl elfutottak. Attól féltek ugyanis, hogy eszelôsségük rájuk is átragad és valami kárt tesz bennük. Miután így körbejárták a nevezett tartományt, visszatértek az említett Angyalos Boldogasszonyhoz. 35 Ott néhány nap múlva újabb három assisi polgár jelentkezett, névleg Sabbatinus, Moricus[36] és Capellai János[37], és kérték boldogságos Ferencet, fogadja be ôket a testvérek közé. És ô alázatosan és szívbeli örömmel teljesítette kérésüket. Mikor azonban a városban alamizsna után jártak, alig-alig adtak nekik valamit. Sôt, még szemükre hányták, hogy a maguk javait elvesztegették, most meg mások költségén akarnak tengôdni. Szüleik és rokonaik nem kevésbé üldözték ôket. Általában az emberek legtöbbje kigúnyolta, esztelennek és bolondnak nézte ôket, mivel akkoriban senki sem mondott le javairól, hogy utána ajtóról ajtóra járva kolduljon. Assisi városának püspöke, akihez Isten embere gyakran fordult tanácsért, egy alkalommal jóakarattal fogadta ôt, és így szólt hozzá: ,,Módfelett keménynek és alig elviselhetônek látszik nekem a ti életmódotok: semmit sem birtokolni a világban.'' Mire a szent így felelt: ,,Uram, ha birtokunk van, fegyverekrôl is gondoskodnunk kell a magunk megvédésére, mert a perek és veszekedések rendszerint birtokügyekbôl szoktak kikerekedni, rendszerint ezeken szokott az Isten és felebarát szeretete is ezerféle módon hajótörést szenvedni. Ezért nem akarunk ezen a világon semmiféle néven nevezhetô dolgot magunkénak mondani.'' És a püspöknek nagyon tetszett Isten emberének válasza. Szent Ferenc annyira megvetett minden mulandó dolgot, különösen a pénzt, hogy valamennyi regulájában a legszigorúbb szegénységet ajánlotta, és külön lelkére kötötte minden testvérnek, hogy szorgos gonddal kerüljék a pénzt. Ugyanis a szent több regulát készített és próbált ki, mielôtt elkészítette volna azt, melyet végül is örökül hagyott a testvérekre. Ezek egyikében ezt mondja a pénz megvetésérôl: ,,Vigyázzunk, hogy ha már mindent elhagytunk, ezért a csekély dologért el ne vesztegessük a mennyek országát. Ha tehát valahol pénzt találunk, ne törôdjünk vele, mint ahogy nem törôdünk a porral, melyet lábunkkal taposunk.''[38] ======================================================================== X. fejezet Hogyan mondott meg Szent Ferenc hat társának mindent, amik a világban jártukban velük történnek, buzdítván ôket az állhatatosságra 36 Szent Ferenc a Szentlélek kegyelmével eltelve összehívta hat társát, és elôre megmondott nekik mindent, ami a jövôben következik: ,,Fontoljuk meg, kedves testvéreim -- mondotta -- hivatásunkat, gondoljuk meg, milyen kegyesen hívott meg bennünket az Úr, nem csupán a magunk, hanem sokak üdvösségére is, azért ugyanis, hogy körüljárjunk a világban, s inkább példánkkal mint szavainkkal intsük és buzdítsuk a népeket, hogy tartsanak bűnbánatot bűneikért, és tartsák szem elôtt Isten parancsait. Ne féljetek tehát, hogy gyengék és tanulatlanok vagytok, hanem hirdessétek bátran és egyszerűen a bűnbánatot s bízzatok az Úrban, aki legyôzte a világot. Mert Lelke által ô szól általatok és belôletek, hogy mindenkit megtérésre és parancsainak megtartására buzdítson. Találkoztok majd hívô, szelíd és jóságos szívű emberekkel, akik örömmel fogadnak benneteket, és meghallgatják szavaitokat; de még többen lesznek a hitetlenek, felfuvalkodottak és gáncsoskodók, akik ellenetek szegülnek, és minden szavatokba belekötnek. Tegyétek fel azért szívetekben, hogy mindent türelmesen és alázatosan elviseltek.'' Mikor a testvérek ezt hallották, félelem fogta el ôket. Erre a Szent így szólt hozzájuk: ,,Ne féljetek, mert rövid idô múlva sok bölcs és nemes férfiú csatlakozik hozzánk; velünk együtt hirdetik majd (Isten szavát) a királyoknak, fejedelmeknek és számos népnek. Sokan valóban megtérnek az Úrhoz, aki az egész világon megsokasítja és gyarapítja családját.'' 37 Ezek után megáldotta ôket, és Isten emberei az áldással útnak eredtek, mindenütt szemük elôtt tartva intelmeit. Ha valahol templomot találtak vagy feszületet, azonnal térdre ereszkedtek és buzgó szívvel így imádkoztak: ,,Imádunk téged, Krisztus, és áldunk téged a világon lévô minden templomodért, mert szent kereszted által megváltottad a világot.''[39] Szentül hitték ugyanis, hogy mindenütt Isten megszentelt helyét találják, ahol csak templomot vagy feszületet találnak. Mindazonáltal, akik csak látták ôket, módfelett csodálkoztak rajtuk, mivel életmódjukban és ruházkodásukban különböztek minden más embertôl, és szinte erdei embereknek tűntek.[40] Ha beléptek egy-egy városba, helységbe, faluba vagy házba, békehirdetéssel kezdték, és iparkodtak megerôsíteni mindenkit az ég és föld Teremtôjének félelmében, szeretetében és parancsainak megtartásában. Némelyek szívesen hallgatták, mások kinevették ôket. Sokan azt kérdezték tôlük, honnét és milyen szerzetbôl valók. Ezeknek, bár nem volt könnyű annyi kérdésre válaszolni, egyszerűen megvallották, hogy Assisi városából való bűnbánó emberek, mert rendjüket akkor még nem nevezték szerzetesrendnek.[41] 38 Sokan csalóknak és eszelôsöknek tartották ôket, és nem akarták befogadni házaikba, nehogy elorozzák valamijüket. Ezért számtalan helyen -- sok bántalom elszenvedése után -- templomok vagy házak elôcsarnokaiban voltak kénytelenek meghúzni magukat. Ebben az idôben történt, hogy két testvér, aki Firenzébe ment kéregetni, a legnagyobb utánajárással sem tudott szállást találni. Végre egy ház elé értek, amelynek elôcsarnoka is volt, alatta sütôkemencével. Így szóltak tehát egymáshoz: ,,Itt jól megéjszakázhatnánk.'' Azonnal a ház úrnôjéhez fordultak tehát és kérték hogy Isten szerelméért fogadja be ôket. Ô azonban elutasította kérésüket. Erre alázatosan azt kérték tôle, hogy legalább annyit engedjen meg nekik, hogy éjszakára a kemence mellett húzhassák meg magukat. Alighogy ezt megengedte, megjött a férje. A férfi, mihelyt meglátta a csarnokban idôzô testvéreket, azonnal kérdôre vonta feleségét: ,,Miért adtál szállást az elôcsarnokban ezeknek a zsiványoknak?'' Az asszony mentegetôzött, hogy nem akarta befogadni ôket, hanem mindössze csak annyit engedett meg nekik, hogy kint az elôcsarnokban tölthessék az éjszakát. Onnét úgysem lophatnak semmit, legfeljebb néhány darab fát. Abba azonban már nem egyezett bele a férj, hogy némi takarót is adjanak nekik, jóllehet az idô még nagyon hideg volt. Szentül hitte ugyanis, hogy zsiványokkal és tolvajokkal áll szemben. A testvérek szépen lepihentek tehát a kemence mellé és egészen a matutinumig nyugodtan tölthették az éjszakát, pedig egyedül az isteni szeretet tüze fűtötte ôket, és a Szegénység úrnô takarójába burkolózhattak; a hajnali imaóra elvégzésére a közeli templomba mentek. 39 Reggelre kelve ama bizonyos úrnô is ugyanabba a templomba tért be. Mihelyt megpillantotta a testvéreket mély áhítatba merülve, azonnal így szólt magában: ,,Ha ezek az emberek valóban zsiványok és tolvajok volnának, mint férjem gondolja, bizonyára nem imádkoznának ilyen ájtatosan és kitartóan.'' Mialatt ezen töprengett, egy bizonyos Guido nevű ember a templom valamennyi koldusának alamizsnát osztott. Mikor a testvérek elé ért, nekik is pénzt akart adni, mint a többieknek; azok azonban visszautasították és kijelentették, hogy pénzt nem fogadhatnak el. Guido erre így szólt hozzájuk: ,,De hiszen ti is szegények vagytok, miért nem fogadjátok el tehát a pénzt, mint más szegények? Mire Bernát testvér ezt felelte neki: ,,Való igaz, hogy mi is szegények vagyunk, de nekünk a szegénység nem olyan nyomasztó teher, mint másoknak, mert mi Isten kegyelmébôl, akinek tanácsát követjük, a magunk jószántából lettünk szegények.'' Erre ô álmélkodva kérdezte tôlük, vajon azelôtt sem volt semmi vagyonuk a világban; és hallotta a feleletet, hogy nagyon is volt, ôk azonban Isten szerelméért mindenüket a szegényeknek adták. Így felelt Bernát testvér, Szent Ferenc elsôszülött fia, és utána, mint az igazságnak megfelelôen ma is hisszük, a legszentebb atya, aki elsônek szegôdött nyomába a béke hirdetésében és a bűnbánat szellemének átkarolásában. Ô volt az elsô, aki az evangéliumi tanács tökéletességének megfelelôen mindenét eladta, a szegényeknek osztotta, és mindvégig kitartott a legszentebb szegénységben. A nevezett úrnô, mikor látta, hogy a testvérek semmiképpen sem akarnak pénzt elfogadni, odament hozzájuk, és kijelentette elôttük, hogy Isten szerelméért nagyon szívesen befogadja ôket házába szállásra. Ôk azonban alázatosan csak ennyit feleltek: ,,Fizessen meg az Úr jóságodért!'' Mikor Guido meghallotta, hogy a testvérek nem tudtak szállást találni, tulajdon házába vezette ôket, és így szólt hozzájuk: ,,Íme, a szállás, amelyet az Úr készített számotokra, maradjatok itt, ameddig jónak látjátok.'' És ôk hálát adtak Istennek, és ott maradtak néhány napig; ezen idô alatt példájukkal és szavaikkal egyaránt nagy épülésére voltak az Úr félelmében, úgyhogy ezentúl még több alamizsnát adott a szegényeknek. 40 Jóllehet ez a férfiú ilyen szívélyes fogadtatásban részesítette ôket, mások ellenben olyannyira kevéssé becsülték ôket, hogy sokan, kicsinyek és nagyok csúfolták és bántalmazták ôket. Nemegyszer az is megtörtént velük, hogy még hitvány ruhadarabjaikat is lehúzták róluk. Isten szolgáinak azonban, bár így egészen ruha nélkül maradtak, mert az Evangélium elôírása szerint egynél több köntöst nem tartottak, eszükbe sem jutott elvett ruháikat visszakérni. Ha azonban valaki irgalomból visszaszerezte nekik, attól szívesen elfogadták. Némelyek sárral dobálták meg ôket, mások meg kockát nyomtak a kezükbe és játszani hívták ôket. Voltak, akik hátulról megfogták a kapuciumukat és úgy vonszolták ôket. Mindezeket pedig és sok más hasonló dolgot azért cselekedték velük, mivel egészen beszámíthatatlan embereknek tartották ôket, akiket kényük-kedvük szerint sanyargathatnak. Nem kevesebb kínt és sanyarúságot kellett elszenvedniük a testvéreknek az éhségtôl, szomjúságtól, hidegtôl és ruhátlanságtól. Ôk azonban mindent türelemmel és kitartással viseltek, úgy, ahogyan boldogságos Ferenc elôre intette ôket. Nem szomorkodtak, nem is háborogtak és nem szórtak átkot bántalmazóikra, hanem mint tökéletesen evangéliumi férfiak, akik nagy jutalomra számítanak, szerfölött örvendeztek az Úrban, csupa örömnek tartván, valahányszor efféle kísértés és megpróbáltatás szakadt rájuk. ======================================================================== XI. fejezet Négy újabb testvér befogadásáról és arról a lángoló szeretetrôl, mellyel a testvérek egymás iránt viseltettek, úgyszintén a munkában és az imádságban tanúsított buzgóságukról és tökéletes engedelmességükrôl 41 Az emberek, mikor látták, hogy a testvérek örömüket találják a megpróbáltatásokban, buzgón és kitartással végzik imádságaikat; pénzt sem el nem fogadnak, sem maguknál nem tartanak, és hogy végül olyan lángoló szeretettel szeretik egymást, ami alapján felismerhetô, hogy ôk Jézus Krisztus tanítványai: sokan szívbôl bánkódva odajárultak hozzájuk, és bocsánatot kértek tôlük a nekik okozott bántalmakért. És ôk szívbôl megbocsátottak. Csak annyit mondottak: ,,Bocsásson meg nektek az Úr.'' És egyben intették ôket lelkük megmentésére. Némelyek azonban arra is kérték a testvéreket, hogy fogadják be ôket társaságukba. Mivel pedig csekély számukra való tekintettel mind a hat testvér jogot nyert Szent Ferenctôl új tagok felvételére, egyesek felvettek némelyeket társaságukba és a megbeszélt idôben azokkal együtt tértek vissza az Angyalos Boldogasszony templomához. Mikor pedig viszontlátták egymást, olyan vidámság és öröm töltötte el szívüket, hogy egyáltalán nem emlékeztek többé szenvedéseikre, melyeket rossz emberek okoztak nekik. Mindennap nagy buzgósággal végezték imádságaikat és nem szűntek meg két kezükkel dolgozni, hogy ily módon messze űzzék maguktól a restséget, a léleknek ezt a nagy ellenségét. Már éjfélkor felkeltek és sűrű könnyhullatások és sóhajtások közt a legnagyobb odaadással imádkozni kezdtek. Amellett gyengéd szeretettel szerették egymást, készséggel szolgáltak egymásnak és úgy gondoskodtak egymásról, mint az anya gondoskodik egyetlen szeretett fiáról. Olyan olthatatlan lánggal égett bennük a szeretet, hogy gyerekjátéknak tűnt szemükben a halál vállalása is, éspedig nem csupán Krisztus szerelméért, hanem testvéreik testi és lelki javáért is. 42 Történt egyszer, hogy két testvér útközben egy bolonddal találkozott, aki azon nyomban kôvel kezdte ôket dobálni. Mikor az egyik látta, hogy az eldobott kô egyenesen a társának száll, habozás nélkül közbelépett, mivel inkább akarta, hogy a dobás ôt érje, mint testvérét. Így a kölcsönös szeretet lángolásában mindegyik kész volt feláldozni életét a másikért. Olyan mélyen belenôttek és belegyökereztek az alázatosságba és a szeretetbe, hogy mindegyik úgy tekintett fel a másikra, mint atyjára és urára; és azok, akiket hivatali állásuk vagy valamilyen kegyelem a többiek fölé emelt, még alázatosabbak és utolsóbbak igyekeztek lenni másoknál. Valamennyi testvér minden pillanatban készen állott az engedelmességre és kész volt habozás nélkül követni az elöljáró parancsát. Nem tettek különbséget jó és rossz parancs között, hanem mindenrôl, amit parancsoltak nekik, azt tartották, hogy az Úr akaratából történik, s ezért minden parancs teljesítése könnyűnek és édesnek tűnt nekik. A test kívánságaitól tartózkodtak, szigorú bírái voltak maguknak és vigyázva vigyáztak, hogy egyik meg ne botránkoztassa a másikat. 43 És ha olykor-olykor mégis megtörtént, hogy valamelyik olyasmit talált mondani a másiknak, amin az megütközött, olyan erôs lelkifurdalás vett erôt rajta, hogy nem tudott nyugodni mindaddig, míg csak meg nem vallotta bűnét: alázatosan a földre feküdt, hogy a megsértett testvér szájára tehesse lábát. Ha a megsértett testvér nem akarta ezt megtenni, s ha a sértô elöljáró volt, egyszerűen megparancsolta neki az engedelmesség nevében, ha pedig alattvaló, az elöljáróval parancsoltatta meg. Ily módon messze űztek maguktól minden haragot, rosszindulatot, és megôrizték maguk között a tökéletes szeretetet. Általában azon igyekeztek, hogy az egyes bűnökkel a lehetôséghez mérten a megfelelô erényeket állítsák szembe, miközben Jézus Krisztus kegyelme megelôzte és segítette ôket. Semmit sem tartottak meg maguknak, hanem még az egyeseknek adott könyveket is közösen használták az apostoloktól adott és hagyományozott regula szellemének megfelelôen[42]. S bár igazi szegénység honolt bennük és közöttük, mégis bôkezűek és adakozók voltak mindabból, amit Isten szerelméért nekik juttattak, és a kapott alamizsnából szíves örömest adtak mindenkinek, aki csak kért tôlük; elsôsorban természetesen a szegényeknek. 44 Ha úton voltak és Isten szerelmére alamizsnáért esengô koldusokkal találkoztak, más hiányában hitvány ruhájuk egy darabját engedték át nekik. Más alkalommal a csuhájukról leválasztott kapuciumot, vagy éppen csuhájuk egyik ujját adták oda, csak hogy eleget tegyenek az evangéliumi parancsnak: ,,Adj mindenkinek, aki kér!'' Egy napon egy szegény jött a Sancta Maria de Portiuncula templomához, amely mellett a testvérek akkoriban tartózkodtak, és alamizsnát kért. Ott függött többek között egy köpeny, melyet az egyik testvér még világi korában viselt. Boldogságos Ferenc mindjárt szólt neki, hogy ajándékozza oda a köpenyt. A testvér szívesen és rögtön megtette ezt. És íme, tisztelete és készséges odaadása jutalmául, mellyel a köpenyt a szegénynek ajándékozta, mindjárt utána látta, hogy adománya egyenesen az égbe szállott, és érezte, hogy új öröm árad el egész lényén. 45 És ha a világ gazdagjai fordultak hozzájuk, nagy örömmel és szeretettel fogadták ôket, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy visszatartsák a bűntôl és bűnbánatra hangolják ôket. Külön kérték elöljáróikat, hogy ne küldjék ôket szülôföldjükre, hogy így elkerüljék a vérrokonaikkal való közvetlen és bizalmas társalgást, s eleget tegyenek a próféta szavának: ,,Idegen lettem testvéreimnek és jövevény anyám fiainak.''[43] Szegénységükben nem tudtak betelni örömmel, mert nem áhítoztak vagyon után, és elutasítottak maguktól minden mulandó dolgot, ami után a világ fiai törik magukat; a pénzt meg egyenesen lábukkal taposták, és a szent tanítását követve értékben és jelentôségben egyenlônek vették a szamár trágyájával. Szüntelenül örvendeztek az Úrban, mert sem bennük, sem körülöttük nem volt semmi, ami megzavarhatta volna ôket. Minél jobban elszakadtak a világtól, annál bensôségesebben összeforrottak Istennel. A kereszt útján és az igazság ösvényén járva eltávolítottak minden akadályt a bűnbánattartás és az evangéliumi élet szűk ösvényérôl, hogy így széles és biztos utat készítsenek a nyomukban járóknak. ======================================================================== XII. fejezet Hogyan ment boldogságos Ferenc tizenkettedmagával a pápa udvarába, hogy bejelentse neki rendalapító szándékát és megerôsíttesse vele a regulát, melyet szerzett 46 Boldogságos Ferenc, mikor látta, hogy övéi állandóan növekednek számban s érdemben -- akkor már tizenkét nagy tökéletességű férfi forrott össze egyazon szándékban --, így szólt tizenegy társához, maga lévén -- vezérük és atyjuk -- a tizenkettedik: ,,Látom, testvéreim, hogy az Úr könyörülô jóságában meg akarja sokasítani társaságunkat. Menjünk azért anyánkhoz, a római szentegyházhoz, és jelentsük a pápának, mit kezdett bennünk és általunk művelni az Úr, hogy azután az ô beleegyezésével és jóváhagyásával folytathassuk, amit megkezdtünk.'' Mindnyájuknak tetszett atyjuk beszéde. Mielôtt azonban megindultak volna a római úton, így szólt hozzájuk: ,,Válasszunk magunknak egy vezért és tekintsük azt úgy, mint Jézus Krisztus helyettesét; amerre ô fordul, mi is arra forduljunk, és amikor ô megállapodik, mi is táborozzunk le.'' Választásuk Bernát testvérre, boldogságos Ferenc után az elsô belépôre esett. Egyébként minden úgy történt, ahogyan a szent meghagyta. Vígan lépkedtek elôre, útközben csak az Úr szavait ismételgették és a világ minden kincséért nem mertek volna olyan dolgokról beszélni, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban Isten dicséretével, dicsôségével és a lelkek üdvösségével. Természetesen sokszor imádkoztak is. Az Úr pedig mindig gondoskodott számukra szállásról és minden egyébrôl, amire szükségük volt. 47 Mikor Rómába értek, véletlenül ott találták az assisi püspököt is. A püspök meleg szeretettel és tisztelettel viseltetett boldogságos Ferenc és minden testvér iránt, ezért nagy örömmel fogadta ôket. Minthogy azonban nem ismerte jövetelük célját, mindjárt utána szomorúság fogta el szívét. Attól tartott ugyanis, hogy hazájuk elhagyására gondolnak, ahol pedig már olyan csodálatos dolgokat kezdett általuk művelni az Úr. Hiszen érthetôleg büszke volt rá, hogy egyházmegyéje ilyen kiváló embereket tud felmutatni, és szívében nagy reményeket fűzött példaadásukhoz és erényeikhez. Mikor tehát meghallotta jövetelük okát és célját, nagyon megörült neki, és készségesen megígérte, hogy tanácsával és közbenjárásával segíteni fog nekik. A püspök jó barátságban volt János sabinai bíboros úrral, a Szent Pálról nevezett apátság apátjával, egy igazán Isten kegyelmével eltelt és Isten szolgáit szíve mélyébôl megbecsülô fôpappal.[44] Elôtte részletesen feltárta boldogságos Ferenc és társai életét, mire a bíboros azon óhajának adott kifejezést, hogy szeretné látni Isten emberét és néhány társát. Mikor tehát megtudta, hogy Rómában vannak, rögtön magához hívatta s nagy szeretettel és tisztelettel fogadta ôket. 48 És az alatt a néhány nap alatt, melyet nála töltöttek, jámbor beszédeikkel és példájukkal olyan nagy épülésére voltak a bíborosnak, hogy az végül -- most már életükbôl látta visszatükrözôdni azt, amit elôbb csak hallott -- imádságaikba ajánlotta magát nagy alázattal és tisztelettel, s külön kegyként kérte tôlük, hogy tekintsék ôt úgy, mint a testvérek egyikét. Kérdésére, hogy miért jött Rómába, boldogságos Ferenc részletesen feltárta szándékát és tervét, mire ô megígérte, hogy közbenjár érdekükben a pápai udvarban. János bíboros csakugyan elment a pápai udvarba, és így szólt III. Ince pápa úrhoz: ,,Egy nagyon szent életű emberre találtam, aki a szent Evangélium szerint akar élni és az evangéliumi tökéletességet minden vonatkozásban meg akarja tartani. Azt hiszem, ô az, aki által az Úr az egész világon meg akarja újítani az Anyaszentegyház hitét.'' A pápa nagy csodálkozással hallgatta ezt és meghagyta a bíborosnak, hogy vezesse eléje boldogságos Ferencet. 49 A következô napon a bíboros valóban a pápa elé vezette Isten emberét, és az részletesen feltárta elôtte szent szándékát[45]. A pápa, aki rendkívüli mértékben rendelkezett a helyes megítélés adományával, érdemben hozzájárult a szent Istennek tetszô kívánságához, és komoly buzdítás után megáldotta a testvéreket. ,,Menjetek, testvérek -- mondotta -- az Úrral, és hirdessétek mindenkinek, az Úr sugallata szerint, a bűnbánat evangéliumát. Ha a mindenható Isten megsokasít benneteket számban és kegyelemben, jelentsétek ezt nekünk, és mi nem fogunk habozni, hogy még több kegyet engedélyezzünk nektek, és a nagyobb bizalomnak megfelelôen nagyobb feladatot bízzunk rátok.'' Mindazonáltal a pápa úr szeretett volna meggyôzôdni arról, hogy a megadott és ezután még megadandó engedmények megfelelnek-e az Úr akaratának, ezért, mielôtt a szent távozott volna tôle, így szólt hozzá és társaihoz: ,,Kedves fiaink, a ti életetek igen keménynek és szinte alig elviselhetônek látszik. Hisszük ugyan, hogy a ti lángoló buzgóságtok kizár minden kétséget, de gondolnunk kell azokra, akik a jövôben nyomotokba szegôdnek, hogy azoknak szemében se tűnjék fel életetek elviselhetetlenül keménynek.'' Mikor azonban látta, hogy hitük rendíthetetlen, hogy reményük horgonyát visszavonhatatlanul Krisztusba vetették, és hogy semmi áron sem hajlandók elhatározásuk lángoló hevétôl tágítani, így szólt boldogságos Ferenchez: ,,Fiam, menj és kérd Istent, hogy jelentse ki, vajon az ô akaratából van-e, amit kértek tôlünk, hogy azután az Úr akaratának biztos tudásában teljesíthessük kívánságotokat.'' 50 Isten szentje megfogadta a pápa úr parancsát, és egy idôre imádságba merült. Ezalatt az Úr a következô példázatot sugalmazta neki: ,,Élt valamikor a pusztában egy nagyon szegény, de szép asszony. Egy hatalmas király meglátta és csodálatos szépségétôl megejtve feleségül kívánta venni, mivel bizton remélte, hogy szép gyermekeket fog számára szülni. A házasság csakugyan létrejött[46], és sok gyermek született belôle. Mikor aztán a gyermekek felnôttek, anyjuk így szólt hozzájuk: ,Fiaim, ne féljetek és ne szégyelljétek magatokat, hiszen ti a király fiai vagytok. Menjetek tehát udvarába, és ô ellát benneteket mindennel, amire csak szükségetek van.' Mikor a fiúk a királyhoz értek, nagyon elcsodálkozott szépségükön és látva magához való nagy hasonlóságukat, így szólt hozzájuk: ,Kinek a fiai vagytok?' Azok pedig felelték, hogy egy nagyon szegény asszonyé, aki kint él a pusztában. Erre a király nagy örömmel magához ölelte ôket, és ezt mondta nekik: ,Ne féljetek, hiszen ti az én fiaim vagytok. Ha ugyanis asztalomnál ennyi idegen talál élelmet, mennyivel inkább ti, akik törvény szerinti fiaim vagytok.' Erre azonnal üzenetet küldött a szegény asszonynak, hogy a tôle született valamennyi fiát hozzák udvarába, hogy táplálhassa ôket.'' Így tehát imádság közben látomásból értette meg a szent férfiú, hogy ez a szegény asszony ôt magát jelenti. 51 Imádsága végeztével ismét a pápa elé járult a szent, és rendre elmondta neki a példázatot, melyet az Úr mutatott neki. Azután hozzátette: ,,Uram, én vagyok az a szegény asszony, akit Isten irgalmasságában szeretetére méltatott és arra szemelt ki, hogy törvényes fiakat adjak neki. És a királyok Királya maga mondotta nekem, hogy gondoskodni fog minden szülöttem táplálásáról, mert ha az idegeneket táplálja, akkor még inkább táplálni fogja a törvény szerinti fiakat. Ha Isten földi javakat osztogat a bűnösöknek merô szeretetbôl, hogy táplálni tudják gyermekeiket, mennyivel bôvebben juttat majd az evangéliumi embereknek, akiknek mindez érdemük szerint kijár.'' A pápa úr nagy álmélkodással hallgatta végig mindezeket, mivel közvetlenül boldogságos Ferenc jövetele elôtt álmában úgy látta, mintha a lateráni Szent János templom ledôléssel fenyegetett volna, és csak egy alacsony termetű, jelentéktelen szerzetesforma ember tartotta volna nekivetett vállával. Csodálkozással és rémülettel vegyes érzéssel ébredt fel álmából, s mint afféle bölcs és mély belátású ember, mérlegelni kezdte, mit akar jelenteni ez a látomás. Csak amikor néhány nap múlva eléje járult boldogságos Ferenc, és a szent Evangélium szavaival, melyeknek betű szerinti megtartásáért élt-halt, elôadta szándékát, és kérte tôle elôzôleg egyszerű szavakkal papírra vetett szabályzatának megerôsítését; s amikor Isten szolgálatában lángolni látta ôt, kezdte összevetni álmát Isten emberének példázatával, és így szólt magában: ,,Igen, igen, ez az a szerzetesforma szent ember, aki Isten egyházát fel fogja emelni és meg fogja támasztani.'' Ezért magához ölelte ôt, és megerôsítette reguláját, melyet már elôbb írásba foglalt. Egyúttal megadta neki az engedélyt a bűnbánat evangéliumának hirdetésére, úgyszintén a testvéreknek is, úgy azonban, hogy elôbb boldogságos Ferenctôl kellett felhatalmazást nyerniük. Mindezeket utólag a konzisztóriumban is megerôsítette. 52 Miután ezek megtörténtek, boldogságos Ferenc hálát adott Istennek, azután letérdelt a földre s alázatosan és buzgón engedelmességet és tiszteletet ígért a pápának. A többi testvér pedig a pápa úr parancsára hasonló módon boldogságos Ferencnek ígért engedelmességet és tiszteletet. A pápa áldásának vétele után a testvérek sorra látogatták az apostolok templomait. Utána boldogságos Ferenc és a többi tizenegy testvér a nevezett bíboros utasítására, aki azt akarta, hogy valamennyien klerikusok legyenek, felvette a tonzúrát. 53 Csak mindezek megtörténtével hagyták el Rómát és vágtak neki a nagyvilágnak[47]. Közben Isten embere nem gyôzött eleget csodálkozni magában, hogy szíve vágya ilyen gyorsan teljesült, s ezért állandóan növekedett az Üdvözítô iránti hitében és bizalmában, aki szent kinyilatkoztatásával elôre megjelentette neki az eljövendô dolgokat. Mielôtt ugyanis ezeket az eredményeket elérte volna, egy éjszaka álmában úgy tűnt neki, mintha úton járt volna s annak mentén egy sudár növésű, csodálatosan szép, erôs és terebélyes fa állott volna. S amint odaért hozzá és koronája alá állt, szépségének és nagyságának szemlélése közben a szent egyszerre csak annyira megnyúlt, hogy a fa legmagasabb ágait is elérte és könnyedén lehúzta a földig. És valóban zgy is történt. Mert a pápa úr, ama fához hasonlóan, fönségben, szépségben és erôben messze fölötte állott a világnak, és íme, mégis a legkészségesebb odaadással hajolt az ô kérésére. ======================================================================== XIII. fejezet Szent Ferenc prédikálásának hatásáról, elsô tartózkodási helyérôl és arról, hogyan éltek ott a testvérek és hogyan távoztak onnét 54 Boldogságos Ferenc ettôl kezdve sorra járta a városokat, helységeket és falvakat, s még a korábbinál is nagyobb hatással kezdett prédikálni, nem az emberi bölcsesség meggyôzô szavaival, hanem a Szentlélek tudományával és erejével bátran hirdette Isten országát. Valóban az igazság hirdetôje volt ô, és az apostoli szék tekintélyétôl támogatva gondosan került minden hízelgést és kegyhajhászást. Amit másoknak szóval hirdetett, azt elôbb kipróbálta magán cselekedettel, hogy minden, amit mond, színigazság legyen. A népek nem gyôzték eleget csodálni szavainak igazságát és erejét. A legcsodálatosabb azonban az volt a dologban, hogy bár nem a tudósoktól tanulta a beszédet, a tudósok is megértették, s úgy törték magukat látása és hallása után, mintha egyenesen egy új korszak embere lett volna. Ettôl fogva nemesek és nem nemesek, klerikusok és laikusok isteni sugallatra egyre többen kezdtek boldogságos Ferenc nyomába szegôdni, és példájára minden világi gondot és hivalkodó pompát sutba dobva az ô fegyelme alatt rendezni életüket. 55 A boldogságos atya akkoriban fiaival egyetemben Assisi közelében egy Rivo Tortónak nevezett helyen tartózkodott, ahol egy mindenektôl elhagyott pajta állott[48]. A pajta olyan szűk volt, hogy állni vagy ülni alig lehetett benne. Itt igen gyakran még mindennapi kenyerük is hiányzott, és kénytelenek voltak beérni répával, melyet itt-ott sikerült összekoldulniuk. Isten embere a pajta gerendájára felírta mindegyik testvér nevét, hogy ha pihenni vagy imádkozni akarnak, megtalálják helyüket, és így semmi fölös zaj, ami egyébként a hely szűk volta miatt alig volt elkerülhetô, ne zavarja a lélek csendjét. Egy napon azonban, mikor a testvérek éppen a mondott helyen tartózkodtak, odajött egy szamaras parasztember azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy szamarának a pajtában készítsen helyet. Hogy pedig a testvérek meg ne akadályozzák szándékában, egyenesen behajtott szamarával, s közben így beszélt hozzá: ,,Lépj be, lépj be csak bátran, itt jól érezzük majd magunkat.'' A szent atya, amikor hallotta a paraszt szavait és megértette szándékát, egy kissé felindult ellene, fôleg azért, mivel nagy lármát csapott szamarával és zavarta a testvéreket, akik valamennyien mély csendben imádkoztak. Azért az Isten embere így szólt a testvérekhez: ,,Tudom, testvéreim, hogy Isten nem azért hívott bennünket, hogy istállót készítsünk egy szamárnak, vagy hogy az emberek látogatásait fogadjuk, hanem hogy prédikálással és üdvös tanácsok adásával megmutassuk az embereknek az üdvözülés útját, fôleg pedig, hogy ne szűnjünk meg imádkozni és hálát adni.'' A pajtát tehát otthagyták a szegény leprások használatára, maguk pedig a Sancta Maria de Portiuncula templom mellé költöztek át, ahol egyszer -- még mielôtt a templom birtokjogát megkapták volna -- már laktak az ott levô nyomorúságos viskóban. 56 Késôbb ugyanis a monte subasiói Szent Benedek monostor apátja mintegy isteni sugallatra és ösztönzésre alázatosan átengedte a templomot boldogságos Ferencnek. Ô pedig különös szeretettel és gyengédséggel ajánlotta azt a minister generális és valamennyi testvér védelmébe, mint olyan helyet, mely a földkerekség minden más pontjánál és templománál kedvesebb a dicsôséges Szűz szemében. Abban, hogy a szent annyira szerette és másoknak is ajánlotta ezt a helyet, része volt egy látomásnak is, amelyet az egyik testvér, akit boldogságos Ferenc különösképpen kedvelt, s aki iránt érzett bizalmát együttélésük alatt sokszor kimutatta, még világi ember korában látott. Mikor ugyanis a mondott testvér éppen Isten szolgálatára készült magát elszánni, aminthogy késôbb a szerzetben hűségesen meg is tette, egy látomásban úgy látta, mintha minden ember vak volna és térden állva szorongana a Sancta Maria de Portiuncula templom körül, s összekulcsolt kezekkel és égre emelt szemekkel, hangos szóval, siránkozva kiáltana az Úrhoz, hogy nagy irgalmasságában könyörüljön meg rajtuk és világosítsa meg szemüket. Mialatt így imádkoztak, úgy tűnt nekik, mintha az égbôl egy hatalmas fénycsóva érkezett volna, sorra rájuk szállott volna, és az üdvösség fényével valamennyinek szemét megvilágosította volna. Mikor azután álmából felserkent, még erôsebben eltökélte magában, hogy ezentúl egyedül Istennek szolgál. És valóban, néhány nappal rá elhagyta a világ minden csalóka pompáját, belépett a szerzetbe, és ott alázatosan és buzgón kitartott Isten szolgálatában. ======================================================================== XIV. fejezet A káptalanról, melyet évenként kétszer tartottak a Sancta Maria de Portiuncula mellett 57 Boldogságos Ferenc, miután az említett apáttól megkapta a Boldogasszony temploma melletti viskót, úgy intézkedett, hogy ott minden esztendôben kétszer, éspedig pünkösdkor és Szent Mihály ünnepén káptalant tartsanak[49]. Pünkösdkor minden testvér megjelent Boldogasszony templománál és megbeszélte, hogyan lehetne még tökéletesebben megtartani a regulát[50]. Ugyanitt történt az egyes tartományokba kiküldendô prédikáló testvérek kijelölése és a többi testvér beosztása tartományok szerint. Maga Szent Ferenc a káptalanon intett, dorgált és parancsolt úgy, ahogyan az Úr útmutatása szerint jónak látta. De akármit mondott, mindig szeretettel mondta és nagy gondja volt rá, hogy szavait cselekedeteivel szemléltesse. Tisztelte az Anyaszentegyház fôpapjait és papjait, ôszinte megbecsülést mutatott az öregek, nemesek és gazdagok iránt, szíve mélyébôl szerette a szegényeket s bensô részvétet érzett irántuk, és mindenkivel szemben alárendeltnek érezte magát. És annak ellenére, hogy magasan fölötte állt valamennyi testvérnek, mégis a vele együtt élô testvérek közül egyet gvardiánként és parancsolóként maga fölé rendelt, és annak -- hogy így a felfuvalkodásnak minden alkalmát elkerülje -- alázattal és buzgón engedelmeskedett. Földig megalázta magát az emberek elôtt, hogy egykor Isten szentjei és kiválasztottai közt kiérdemelje az Úr színe elôtti felmagasztalást. Nem gyôzte eleget inteni a testvéreket, hogy tartsák magukat rendületlenül a szent Evangéliumhoz és a regulához, melyre fogadalmat tettek. Különösen lelkükre kötötte, hogy tisztelettel és áhítattal forgolódjanak az istentisztelet végzésében és az egyházi rendelkezések végrehajtásában, hallgassák áhítattal a szentmisét és imádják teljes odaadással az Úr (szent) testét. Azt akarta, hogy a testvérek mindenek fölött tiszteljék az áldozópapokat, akik kezükkel érintik a nagy és tiszteletreméltó szentségeket. Ezért nem elégedett meg azzal, hogy ha bárhol találkoznak velük, fejet hajtsanak elôttük és kezet csókoljanak nekik, hanem azt kívánta, hogy ha lovagolnak, még lovaik lábát is csókkal illessék; ilyen nagy tisztelettel viseltetett hivataluk iránt. 58 Arra is váltig intette a testvéreket, hogy senkit se ítéljenek meg és ne nézzék le azokat, akik világiasan élnek s páváskodva és hivalkodva ruházkodnak, ,,mert -- szokta mondani -- Isten, a mi és az ô Uruk, elég hatalmas ahhoz, hogy magához térítse ôket és mint választottaknak, az igazultak közt jelöljön ki számukra helyet''. Sôt azt akarta -- ezt többször is kifejezte --, hogy a testvérek egyenesen uraikként és testvéreikként tiszteljék ôket: testvéreikként, mivel ugyanaz a Teremtô alkotta ôket, és uraikként, mivel a testi szükségletek rendelkezésére bocsátásával segítik a jókat a bűnbánattartásban. Ezt is szokta mondani: ,,A testvéreknek úgy kellene forgolódniuk az emberek között, hogy aki csak látja vagy hallja ôket, azonnal dicsôítse és buzgón magasztalja a mennyei Atyát''. Az volt ugyanis a leghôbb vágya, hogy amint ô maga, azonképpen testvérei is bôvelkedjenek jócselekedetekben, melyekért magasztalni szokás az Urat. Nemegyszer mondotta nekik: ,,Amint ajkatokkal hirdetitek a békét, hasonló módon, sôt még nagyobb mértékben szívetekben is szülessék az meg. Senkit se ingereljetek tehát haragra, se ne botránkoztassatok, hanem ellenkezôleg: szelídségetekkel mindenkit békére, jószívűségre és egyetértésre kell hangolnotok. Hiszen mi arra vagyunk hivatva, hogy gyógyítsuk a sebesülteket, bekötözzük a megtörteket és visszahívjuk a tévelygôket. Mert mi sokat már a sátán prédájának vélünk, holott még Krisztus tanítványa válhat belôle.'' 59 Ezenfelül a kegyes atya dorgálta azokat a testvéreket is, akik kelleténél szigorúbbak voltak magukhoz és túlzásba vitték a virrasztást, a böjtöt és a testi sanyargatásokat. Némelyek ugyanis, hogy egészen kioltsák magukban a testi vágyakat, olyannyira sanyargatták testüket, hogy úgy látszott: gyűlölik önmagukat. Isten embere tiltotta ezt s jóindulatúan intette, bölcsen korholta, s üdvös parancsainak kötelékével bekötözte sebeiket. A testvérek közt pedig, akik a káptalanra összejöttek, senki sem merészelt világi dolgokról fecsegni, hanem inkább a szentatyák életérôl és arról beszélgettek, hogyan nyerhetnék el még jobban és tökéletesebben az Úr Jézus Krisztus kegyelmét. És ha megesett, hogy a testvérek egyikének-másikának, akik a káptalanra eljöttek, valami kísértése vagy gyötrelme támadt, csupán boldogságos Ferenc édes és tüzes szavainak hallatára, sôt, bűnbánatának puszta látására csodálatos módon megszabadultak kísértéseiktôl és fölülemelkedtek gyötrelmeiken. Mert ô a legteljesebb megértéssel szólott hozzájuk, nem úgy mint ítélô bíró, hanem mint szeretô atya fiaihoz, mint jó orvos betegeihez, és kitűnôen értett ahhoz, hogy beteg legyen a betegekkel, szomorú a szomorkodókkal. Azért persze a hibázókat illôen megintette, s a megátalkodottakat és a lázongókat megfelelô büntetésben részesítette. Mikor aztán végetért a káptalan, a szent valamennyi testvért megáldotta és mindegyiket beosztotta valamelyik provinciába. Akiben megvolt Isten lelke és a szónokláshoz szükséges ékesszólás, akár pap, akár laikus volt az illetô, annak felhatalmazást adott a prédikálásra. És a testvérek a szent áldásának vétele után vidám lélekkel indultak neki a világnak. Úgy jártak, mint zarándokok és jövevények, és semmi mást nem vittek magukkal az útra, csak a zsolozsma végzéséhez szükséges könyveket. És bárhol találkoztak pappal, szegénnyel vagy gazdaggal, jóval vagy rosszal, alázatosan fejet hajtottak elôtte és kifejezték iránta tiszteletüket. És ha eljött a szálláskeresés ideje, szívesebben szállottak meg papoknál, mint világi embereknél. 60 Ha pedig nem sikerült papoknál szállást találniuk, lehetôleg jámbor és istenfélô világiakhoz fordultak, hogy náluk vonják meg magukat illô módon arra az idôre, míg a meglátogatni szándékolt városokban és falvakban egyes istenfélô embereket arra nem indított az Úr, hogy állandó lakhelyet készítsenek számukra. Az Úr pedig megadta nekik a képességet, hogy minden helyzetben megtalálják az alkalmas szavakat és találó fordulataikkal behatoljanak a fiatalok és öregek szívébe úgy, hogy ezek tömegesen hagyták el apjukat, anyjukat és minden vagyonukat s a testvérek példáját követve öltötték magukra a szerzet ruháját. Akkor valóban a megosztás kardja ereszkedett le a földre, amennyiben a fiatalok a szerzetbe özönlöttek és otthagyták szüleiket a bűnök fertôjében vergôdni. Azokat azután, akiket a testvérek a rendbe felvettek, boldogságos Ferenc elé vezették, hogy az ô kezébôl öltsék magukra alázattal és buzgón a szerzet ruháját. De nemcsak férfiak özönlöttek a rendbe, hanem a testvérek megrendítô prédikációinak hatására szüzek és özvegyek is nagy számmal zárkóztak bűnbánatot tartani azokba a monostorokba, melyeket a testvérek ösztönzésére a városok és falvak emeltek számukra. A monostorok fölé azután egy-egy testvért rendeltek vizitátornak és lelkivezetônek. Hasonlóan a házas emberek és asszonyok is, akik nem tudtak szabadulni a házasélet bilincseitôl, a testvérek üdvös tanácsát követve odahaza, házaikban szigorú vezeklésre adták magukat. Így boldogságos Ferenc, mint a Szentháromság tökéletes tisztelôje, három rendjében megújította Isten Anyaszentegyházát, mint ezt különben három templom kijavításával elôre jelezte[51]. A pápa pedig a maga idejében mindhárom rendet megerôsítette. ======================================================================== XV. fejezet János úrnak, az elsô protektornak haláláról és Hugolino ostiai püspök úrnak a Rend atyjává és protektorává történt megválasztásáról 61 A fent említett tiszteletre méltó atya, Szent Pálról nevezett János bíboros úr, amellett, hogy bôven ellátta boldogságos Ferencet jó tanáccsal és tôle telhetôleg mindenben a kezére járt, nem szűnt meg állandóan figyelmébe ajánlani bíborostársainak az ô, valamint társai életét és tetteit. Ezért a bíborosok idôvel olyan nagy szeretetre gyulladtak Isten embere és társai iránt, hogy valamennyien vágyva vágytak legalább egyet vagy kettôt közülük maguk mellett tartani udvarukban, éspedig nem annyira a szolgálat kedvéért, mint inkább szent életükért és buzgóságukért, mellyel olyannyira lángoltak mások iránt, ha másokkal érintkeztek. Mikor azután az említett Szent Pálról nevezett János bíboros úr meghalt[52], az Úr egykori bíboros társának, név szerint Hugolinónak, az akkori ostiai püspöknek szívét gyullasztotta fel, hogy bensôleg szeresse, védje és táplálja boldogságos Ferencet és társait. És valóban olyan bensôséges szeretettel szerette ôket, mintha valamennyinek atyja lett volna; sôt még nagyobbal, mint a test szerinti atya, mert annak szeretete természetesen csak a test szerinti fiakra terjed ki. Ôbenne ellenben a lélek szeretete gyulladt ki, hogy az Úrban bensôleg szeresse és jótéteményekkel halmozza el Isten emberét és testvéreit. Isten embere tehát, amikor hallott a bíboros dicsôséges nevérôl -- mert hírnév dolgában messze fölötte állott valamennyi bíborosnak --, társaival egyetemben odajárult eléje. Ô pedig nagy örömmel fogadta ôket és így beszélt hozzájuk: ,,Rendelkezéstekre bocsátom magam és kész vagyok tanáccsal és védelemmel támogatni benneteket úgy, ahogyan jónak vélitek; viszonzásul csak azt kérem tôletek, hogy imádságaitokban ajánljatok engem Isten oltalmába.'' Boldogságos Ferenc, miután hálát adott Istennek, így felelt a bíboros úrnak: ,,Uram, nagy örömmel elfogadom Önt szerzetünk atyjának és védelmezôjének, és akarom, hogy mostantól fogva minden testvér belefoglalja az Ön nevét imádságába.'' Azután arra kérte boldogságos Ferenc, hogy pünkösdkor kegyeskedjék részt venni a testvérek gyűlésén, amit ô készségesen megígért. Ettôl fogva valóban minden esztendôben megjelent a káptalanon. Mikor megérkezett, a káptalanra összegyűlt testvérek valamennyien ünnepi menetben eléje vonultak. Ô pedig, mikor a testvérek hozzá érkeztek, leszállt a lováról és gyalogszerrel vonult velük a Boldogasszony templomhoz: ott azután beszédet intézett hozzájuk és misét mondott nekik, melyben Isten embere, Ferenc énekelte az evangéliumot[53]. ======================================================================== XVI. fejezet Az elsô ministerek választásáról és arról, hogyan küldötték ôket szét a világba 62 A szerzet alapítása utáni tizenegyedik esztendôben, mikor már igen megsokasodtak a testvérek számban és érdemben, ministereket választottak, és ezeket néhány testvér kíséretében szétküldték a világ minden tája felé, ahol csak ismerik, gyakorolják és tisztelik a katolikus hitet. Egyik-másik országban jól fogadták a testvéreket, bár lakhelyek építését még nem engedték meg nekik, máshonnét ellenben elűzték ôket, mivel eretnekeket szimatoltak bennük. Annak idején III. Ince pápa úr jóváhagyta ugyan rendjüket és regulájukat, de a megerôsítésrôl nem állított ki oklevelet. Ezért kellett most a testvéreknek annyi zaklatást szenvedniük az egyháziak és a világiak részérôl egyaránt. Sôt egyes országokból egyenesen menekülni kényszerültek s kénytelenek voltak meggyötörve, agyonsanyargatva, azonfelül rablóktól kifosztva és súlyosan bántalmazva, nagy keserűséggel visszatérni boldogságos Ferenchez. Az Alpoktól északra fekvô országokban, mint Németországban, Magyarországon és egyebütt általában hasonló viszontagságokon mentek át. A bíboros úr, mikor mindezekrôl értesült, rögtön magához hívatta boldogságos Ferencet és elvitte ôt Honorius pápa úrhoz -- Ince pápa úr ugyanis akkor már nem élt[54] --, és ugyanazon Honorius úrral ünnepélyesen, függô pecséttel megerôsíttette az új regulát[55], melyet boldogságos Ferenc Krisztus sugalmazására készített. Ebben a regulában meghosszabbították a káptalanok közötti idôt, hogy a messze idegenben idôzô testvéreket megkíméljék a fáradtságtól. 63 Ekkor boldogságos Ferenc elhatározta, hogy a nevezett Honorius pápa úrtól a római Anyaszentegyház egyik bíborosának, éspedig a már említett ostiai úrnak mintegy a Rend pápájaként való kinevezését kéri, hogy a testvéreknek ügyes-bajos dolgaikban legyen kihez fordulniuk[56]. Kevéssel elôbb ugyanis boldogságos Ferenc egy álmot látott, és ez vezette ôt arra, hogy a bíboros kinevezését kérje, és Rendjét a római Anyaszentegyház oltalmába ajánlja: álmában egy kicsiny fekete tyúkot látott tollas lábszárakkal és házi galambra emlékeztetô lábfejjel. A tyúknak olyan rengeteg csibéje volt, hogy valamennyit nem tudta szárnya alá gyűjteni, hanem azon kívül maradtak és céltalanul szaladgáltak anyjuk körül. Mihelyt felserkent álmából, azonnal gondolkodni kezdett rajta, mit jelenthet ez, és a Szentlélek felvilágosítására hamarosan rájött, hogy az a bizonyos tyúk képletesen ôt magát jelenti. ,,Igen -- mondotta --, én vagyok az a tyúk, mert lám, kicsiny vagyok termetemnél és fekete színemnél fogva, tehát egyszerűnek is kell lennem, mint a galambnak és az erények serényen verdesô szárnyán az ég felé törnöm. Ám az Úr nagy irgalmában sok fiat adott nekem és fog adni ezentúl is, akiket én nem tudok megvédeni a magam erejével. Ezért az Anyaszentegyházra kell ôket bíznom, hogy az vegye szárnyai alá s oltalmazza és kormányozza ôket.'' 64 Néhány évvel a mondott látomás után[57] csakugyan Rómába ment a szent és ott felkereste az ostiai urat, aki azonnal meghagyta neki, hogy másnap vele együtt menjen a pápai udvarba. Azt akarta ugyanis, hogy elôbb prédikáljon a pápa úr és a bíborosok elôtt, s azután szíve mélyébôl ajánlja védelmébe szerzetét. Boldogságos Ferenc eleinte húzódozott, hogy ô csak egyszerű és tanulatlan ember, de a végén mégis vele kellett mennie az udvarba. Mikor a pápa úr és a bíborosok elé lépett, ezek igen nagy örömmel fogadták ôt. És ô felállott és szólni kezdett úgy, ahogyan a Szentlélek kenetével sugalmazta. Beszéde végeztével a pápa úr és a bíborosok védelmébe ajánlotta rendjét. A pápa úr és a bíborosok nagyon épültek beszédén és mélységes szeretetre gyulladtak szerzete iránt. 65 Mindezek után boldogságos Ferenc így kezdett beszélni a pápához: ,,Uram, nagy részvéttel vagyok Ön iránt sok gondja és szüntelen fáradozásai miatt, mellyel Isten egyházára ügyelnie kell, és nagyon, de nagyon szégyellem magam, hogy miattunk, kisebb testvérek miatt is annyi a gondja és törôdése[58]. Mert ha sok nemes és gazdag ember, sok szerzetes nem tud az Ön színe elé jutni, mennyivel inkább kell szégyenkeznünk és félnünk nekünk, akik minden más szerzetesnél szegényebbek és utolsóbbak vagyunk, nem hogy Önhöz belépni, hanem ajtaja elôtt megállani, vagy akárcsak zörgetni merészelni a kereszténység szent frigysátrának ajtaján. Ezért tehát alázattal kérem és buzgón esedezem Ôszentségéhez, kegyeskedjék nekünk átengedni az ostiai urat pápánkul, hogy a testvéreknek a szükség napjaiban legyen kihez fordulniuk, természetesen Ôszentsége magas méltóságának sértetlen megóvásával.'' A pápa úrnak tetszett a szent beszéde. Ezért rendelkezésére bocsátotta az ostiai urat, és érdeme szerint a szerzet fölé állította ôt protektornak. 66 És ô a pápa parancsának vétele után, mint jó pásztorhoz és védôhöz illett, kiterjesztette védô karját valamennyi testvérre. Mindenekelôtt írt azoknak a fôpapoknak, akik elôbb üldözték a testvéreket és lelkükre kötötte, hogy ezentúl ne ellenkezzenek velük, hanem az Apostoli Szék tekintélyével megerôsített szent életű szerzeteseknek inkább járjanak a kezükre jótanáccsal és segítségadással, hogy tartományukban meg tudjanak telepedni és akadálytalanul tudjanak prédikálni. Ugyanígy más bíborosok is küldtek szét leveleket hasonló célból. A következô káptalanon azután boldogságos Ferenc új ministereket küldött ki az említett tartományokba bíborosok leveleivel és az apostoli bullával megerôsített regulával felszerelve, és többek között arra is felhatalmazást adott nekik, hogy testvéreket vegyenek fel a Rendbe. A fôpapok pedig, mikor a dolgok új fordulatát látták és a testvérektôl felmutatott bizonylatokat szemügyre vették, készségesen megadták az engedélyt, hogy tartományaikban építkezzenek, lakjanak és prédikáljanak. Így történt, hogy a testvérek most már állandóan megtelepültek az illetô tartományokban és akadálytalanul prédikáltak. Alázatos és szent életük láttára és mondhatatlanul édes szavaik hallatára azután, melyek megindították és Isten iránti szeretetre és bűnbánatra gyújtották a lelkeket, sokan eljöttek hozzájuk s alázattal és lángoló buzgósággal telve magukra öltötték a szent szerzet ruháját. 67 Boldogságos Ferenc a hűséges szeretet láttára, mellyel az ostiai úr a testvérek iránt viseltetett, hasonlóan bensôséges szeretettel telt el iránta. És mivel Isten kinyilatkoztatásából elôre tudta, hogy ô lesz a legközelebbi pápa, nyilván ezt meg is mondta neki azzal, hogy hozzá intézett leveleiben mindig következetesen az egész világ atyjának szólította ôt. Tudniillik így szokott neki írni: ,,Az egész világ Krisztusban tisztelendô atyjának'' stb. Kevéssel rá meghalt III. Honorius pápa úr[59], és helyébe csakugyan az ostiai urat választották meg[60] IX. Gergely néven. És ô egészen halála órájáig buzgó védelmezôje és jótevôje maradt a testvéreknek és minden más szerzetesnek, mindenekfölött pedig Krisztus szegényeinek. Ezért joggal hihetjük, hogy ô már a szentek társaságának örvendezik. ======================================================================== XVII. fejezet Boldogságos Ferenc legszentebb haláláról és arról, hogyan nyerte el halála elôtt két esztendôvel a mi Urunk Jézus Krisztus sebhelyeit 68 Az apostoli férfiú, Ferenc, húsz esztendôvel azután, hogy az apostolok példájára legtökéletesebben Krisztus nyomába szegôdött, az Úr megtestesülésének 1226. évében, október 4-én, vasárnapi napon boldogan Krisztushoz költözött, sok fáradozás után elpihenvén az örök nyugalomban és méltóképpen színe elé járulván az ô Urának. Lelkét egyik tanítványa, egy kiválóan szent életű ember egy holdnagyságú és napfényességű csillag képében, melyet a nagy vizek fölött vakító fehér felhôtakaró vont be, látta nyílegyenesen égbe röpülni. Ez a szent valóban sokat fáradozott az Úr szôlôjében: buzgó és fáradhatatlan volt az imádságban, böjtölésben, virrasztásban és a lelkek üdvössége után való járásban, a felebarátairól való szorgos gondoskodásban és az irántuk érzett részvét nyilvánításában, s végül önmaga kevésre becsülésében; mindezt megtérése kezdetétôl egészen Krisztushoz való költözéséig gyakorolta, akit szíve mélyébôl szeretett, s akit egy pillanatra sem szűnt meg emlékezetében hordozni, ajkával magasztalni és érdemszerzô cselekedeteivel dicsôíteni. Olyan lángoló hévvel és bensôségesen szerette az Istent, hogy nevének puszta hallására olvadozni kezdett egész bensejében, és magánkívüli elragadtatásában így kiáltott fel: ,,Az Úr nevének hallatára égnek és földnek meg kellene rendülnie.'' 69 Szeretetének lángoló hevét és Krisztus kínszenvedésének el nem múló emlékezetét, melyet szüntelenül szívében hordott, az egész világnak meg akarta mutatni az Úr: ezért csodálatos módon még földi életében egy egészen kivételes kiváltság csodás jegyével ékesítette fel ôt. Egyik reggel ugyanis, a szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepe körül[61] -- két évvel halála elôtt, mialatt egy (magas) hegy, az Alverna lejtôjén imádkozott, s a szeráfi nagy lángolástól és a részvevô szeretet édességétôl Isten felé szárnyalva szinte egészen beleolvadt abba, aki nagy szeretetében keresztre feszíttette magát -- egyszerre egy szeráf jelent meg elôtte, szárnyai közt egy keresztrefeszített gyönyörű férfi alakját mutatva. A jelenés kezei és lábai keresztalakban ki voltak feszítve, míg arca Krisztus Urunk ragyogó képét mutatta. Két szárnyával ugyanis fejét födte be, kettô repülésre, a másik kettô pedig egész testének befödésére szolgált. A látomás elmúltával a szent szívében a szeretet csodálatos heve maradt vissza, de még csodálatosabb volt az Úr Jézus Krisztus szentséges sebhelyeinek feltűnése testén. Isten embere, amennyire csak tehette, egészen haláláig gondosan rejtegette, mivel nem akarta nyilvánosságra hozni az Úr titkát. Egészen azonban mégsem sikerült eltitkolnia; úgyhogy legalább bizalmas barátai elôtt nem maradt rejtve. 70 Boldog elköltözése után azonban az összes jelenlévô testvér, sôt a világiak közül is nagyon sokan minden kétséget kizáró határozottsággal Krisztus sebhelyeivel felékesítettnek látták testét. Kezein és lábain nemcsak világosan látták a szegek lyuggatását, hanem magukat a húsból képzôdött és a húsba benôtt szegeket is, sôt még a vas rozsdaszínét is felismerhették. Jobb oldalán pedig, mintha csak lándzsával verték volna át, hamisítatlan és félreismerhetetlen seb tátongott vörösbe játszó forradással és körötte bíborszínű szegéllyel. A sebbôl a szent életében gyakran vér szivárgott. A sebhelyek megcáfolhatatlan valósága nem csupán a szent életében és halálában mutatkozott meg kézzelfogható bizonyossággal mindazok számára, akik látták vagy tapintották ôket, hanem az Úrnak volt rá gondja, hogy halála után is bizonyságot tegyen igazságukról a különbözô csodák révén, melyeket a világ legkülönbözôbb tájain művelt általuk. E csodák révén sokan, akik elôbb helytelenül gondolkoztak és Isten emberének sebhelyeiben kételkedtek, a hitbeli bizonyosságnak olyan magas fokára emelkedtek, hogy éppen ôk, akik elôbb kicsinyelték a szentet, most Isten jóságából és az igazság kényszerítô hatalmából, leghűségesebb magasztalói és hirdetôi lettek. ======================================================================== XVIII. fejezet A szent atya szentté avatásáról 71 Mikor Isten embere már világszerte a csodák új fényében tündökölt, s mikor szent testéhez már mindenfelôl tömegesen özönlöttek azok, akik érdemeiért nagy, sôt egészen kivételes jótéteményeket nyertek az Úrtól: a fentebb említett Gergely pápa úr a bíborosok és sok más fôpap tanácsának kikérése, úgyszintén a csodák számbavétele és átvizsgálása után, melyeket a szent közbenjárására művelt az Úr, elrendelte nevének a szentek jegyzékébe való felvételét, s emléke ünnepélyes megülésére elköltözésének napját, (október 4-ét) tűzte ki[62]. A szentté avatás Assisi városában ment végbe sok fôpap, rengeteg fejedelem, elôkelô úr és a világ minden részébôl egybesereglett tömeg jelenlétében, akiket mind a pápa úr hívott össze az Úr 1228. és az ô pápasága második évében. 72 Ez alkalommal a pápa nemcsak az életében oly hôn szeretett szentet tisztelte meg a szentté avatás páratlan fényével, hanem egyben a tiszteletére emelt templomot is, melynek alapkövét ô tette le, gazdagon elhalmozta szent edényekkel és drágamívű egyházi felszerelésekkel. Két évvel a szentté avatás után ebbe szállították át nagy fénnyel a szent testét eredeti temetkezési helyérôl[63]. A nevezett pápa többek között egy drágakövekkel ékesített aranyfeszületet is küldött a templomnak, melybe az Úr keresztjének egy darabkája volt belefoglalva; ezenfelül rengeteg egyházi felszerelést, az oltárszolgálathoz szükséges edényt és tömérdek értékes és pompás miseruhát is küldött. A templomot kivette minden alsóbb joghatóság alól és apostoli hatalmának teljébôl a Kisebb Testvérek egész Rendje fô- és anyatemplomává tette, amint ez világosan kitűnik abból az ünnepélyes, bullával megerôsített kiváltságlevélbôl, melyet a bíborosok is valamennyien aláírtak. 73 De mintha Isten emberének nem lett volna elegendô, hogy csak külsôleg érzékelhetô dolgokkal tiszteljék, általa, aki testileg ugyan meghalt, de lelkileg él a dicsôségben, rengeteg embert térített és gyógyított meg az Úr. Így történt, hogy elköltözése után érdemeiért nemcsak közrendű emberek, férfiak és nôk tértek százával és százával az Úrhoz, hanem sok elôkelô és nemes úr is magára öltötte fiaival egyetemben a rend ruháját, míg feleségeik és leányaik a szegény úrnôk monostoraiba zárkóztak be. Hasonlóan sok bölcs és nagy tudású ember is, világiak és javadalmas klerikusok, megvetve minden testi vágyat és egészen elszakadva minden bűntôl és világi hiúságtól, belépett a Kisebb (Testvérek) Rendjébe, és a neki adott kegyelem mértéke szerint igyekezett mindenben a szegénységhez s Krisztus és az ô hűséges szolgája, Szent Ferenc nyomdokaihoz igazítani életét. Ezért joggal alkalmazhatjuk rá; amit Sámsonról olvasunk: sokkal több embernek okozta halálát halálával, mint amennyit életében megölt -- természetesen azért, mert ô örökké él az örök boldogság hazájában. Ebbe a hazába vezéreljen el tehát bennünket Szent Ferenc atyánk érdemeiért az, aki él és uralkodik örökkön-örökké. Ámen. ======================================================================== Jegyzetek 1. Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencrôl. Ferences Források 2. Agapé, Szeged, 1993. Balanyi Gy. bevezetôje, 8. o. 2. La Légende de S. François d'Assise dite Legenda trium sociorum, in: Analecta Bollandiana 19. számában (1900), 119-- 197. o. 3. De l'authenticité de la Légende de saint François dite des trois compagnons'', in: Revue historique 75 (1901). 4. A ferences kérdésrôl lásd a Perugiai Legenda magyar kiadásának bevezetôjét (Helikon, Bp. 1990., 19--26. o.) és a Celanói életrajzok magyar fordításának bevezetôjét (vö. 1. megj.). 5. Clasen, Sophronius: Legenda Antiqua S. Francisci, Untersuchungen über die nachbonaventurianischen Franziskusquellen. Leiden, Brill, 1967. 6. di Fonzo, Lorenzo: L'Anonimo Perugino tra le fonti francescane del sec. XIII. in: Miscellanea Francescana 72 (1972), 117-- 483. o. 7. Desbonnets, Théophile, La Légende des Trois Compagnons, Nouvelles recherches sur la généalogie des biographies primitives de saint François, in: Archivum Franciscanum Historicum 65 (1972), 66--106. old. 8. Desbonnets, Théophile: Legenda trium Sociorum. Edition critique, in: AFH 67 (1974), 38--144. o. 9. Sem J. Campbell (I Fiori dei Tre Compagni, Milano, 1966), sem Rosalind Brooke (Scripta Leonis, Rufini et Angeli Sociorum S. Francisci, Oxford, 1970), sem pedig Vergilio Gamboso (Fonti Francescane, Assisi, 1977) nem tudtak ellenállni a kísértésnek: az elôbbi kettô a Perugiai Legenda kiadása elé teszi a kísérôlevelet, utóbbi pedig Celanói Második Életrajzának elôszavaként hozza. 10. Lásd a Perugiai Legenda magyar kiadása (Helikon, Bp. 1990) bevezetôjének 24. oldalát. 11. Manselli, Raoul: Nos qui cum eo fuimus. Contributo alla questione francescana. Roma, 1980., 25--30. o. 12. curialis 13. Az ütközet 1202-ben ment végbe Ponte San Giovanninál, Perugiától északra. 14. A béke 1203. novemberében jött létre. 15. Ilyen nevű gróf nem szerepel a korabeli dokumentumokban. Bizonyos viszont, hogy a szóbanforgó személy Briennei Walter. Az Anonymus Perusinusban comitem gentilem szerepel ott, ahol legendánkban quodam comite Gentili nomine. Bonaventura is így hozza: ,,egy nemes gróf szolgálatába állott''. 16. A korabeli Assisibéli viszonyoknak pontosan megfelelô szituáció. 17. Errôl a többi életrajz közül egyik sem tudósít. 18. Elgondolkoztató körülmény, hogy Ferenc akkor használja a francia nyelvet, amikor a szegénységrôl van szó. 19. Vö. Végr. 1--3: ,,míg bűnökben éltem, nagyon keserű volt számomra a leprások látása. És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük. És amikor eltávoztam tôlük, az, ami elôbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére.'' 20. Az assisi lepratelep, a San Salvadore della Pareti, körülbelül félúton volt Assisi és Porciunkula között. A környéket, melyen állott, ma is Ospedallettonak nevezik. A kórházat a III. Sándor pápa uralkodása alatt (1159--1181) keletkezett betegápoló keresztes testvérek (crucigeri) rendje alapította és tartotta fenn. 21. Errôl csak a Három Társ Legendája számol be. 22. Vö. Végr 19 23. 1212-ben 24. Vö. Mt 10 7-13; de visszhangzik benne Mk 6,7-12; Lk 9,1-6 és 10,1-16 is. Az esemény 1209. február 24-én, Szent Mátyás apostol ünnepén történhetett. 25. Végr 23 26. Béke és jóság, ma használatos formájában: áldás, békesség. 27. Bernardo de Quintavalle szintén kereskedô volt, s bár korban alig különbözött tôle, nem tartozott a szent fiatalkori baráti köréhez. 28. Pietro Cattaneo a San Rufino székesegyház kanonokja volt, egyébként laikus, világi ember, aki tisztán jogi ismereteinek köszönhette kanonoki székét. Késôbb Szent Ferencet helyettesítette a generálisságban. +1221. március 10-én. 29. Mt 19,21 30. Mk 6,8 31. Mt 16,24 32. Végr 14 33. In domo sua poenitentiam agere: pontos korabeli megjelölés arra, hogy csatlakozott a bűnbánók mozgalmához. 34. A másnéven Santa Maria degli Angeli templomot a hagyomány szerint még a negyedik században építették a Szentföldrôl hazatért zarándokok. A VI. század elején a monte subasiói bencés apátság birtokába ment át. Ma be van építve a hasonnevű fönséges bazilikába. 35. Majd a pápa ad neki rá felhatalmazást. 36. Moricus eredetileg keresztes testvér (cruciger) volt. Mikor azonban Szent Ferenc csodálatosan kigyógyította betegségébôl, hálából követôi közé szegôdött. 37. Késôbbi rendi hagyomány szerint a renden kívül, öngyilkossággal fejezte be életét. Bűne az volt hogy mialatt Ferenc Közel-Keleten idôzött, ô a leprásokból egy új rendet akart alapítani, s annak számára új regulát szerezni. 38. 1Reg 8,6 39. Vö. Végr 5 40. A HTL korai keletkezése mellett szóló súlyos érv, hogy a rend újdonságát így kiemeli. 41. E szakasz forrása, az Anonymus Perusinus így hozza: Adhuc enim religio fratrum non nominabatur Ordo -- ,,a testvérek szerzetesi családját ekkor még nem nevezték Rendnek'', ami úgy értelmezhetô, hogy a testvérek már religio-t alkottak, ez ugyanis Ferenc szándéka volt, de ordo-t még nem, mert még nem volt bullával jóváhagyott regulájuk. A 3Soc felcseréli a két kifejezést, de hasonlót akar kifejezni. 42. ApCsel 2,4; 4,32 43. Zsolt 69,9 44. János bíboros eredetileg bencés szerzetes, a falakon kívüli Szent Pál apátság apátja. 1193-ban Szent Priscáról nevezett áldozópap-bíboros, 1205-ben pedig sabinai püspök lett. Tekintélyét mutatja, hogy III. Celesztin pápa (1191--1198) egyenesen utódjának akarta kijelölni. 45. A propositum jelenthet élettervet, a szerzetesi életmód reguláját is. 46. contractus et consummatus az egyházjogász tollára valló pontos kifejezések 47. Szójáték: reliquens Urbem -- in orbem profectus est 48. Rivo Torto kb. húsz percnyire feküdt Portiunculától. Nevét a körülötte kanyargó his patakról nyerte. A pajta eredetileg a San Salvadore delle Pareti szerzeteseinek birtokában volt, és a szent valószínűleg a közülük való Moricus testvér közbenjárására jutott hozzá. 49. Ez a rendelkezés 1212 és 1216 között lehetett érvényben. Az idôpontokra más rendeknél nem találunk párhuzamot. 50. Az itt következô leírásban visszhangoznak a Regula szavai. 51. San Damiano templomának helyreállítása után Ferenc a Szent Péter és a Portiuncula templom kijavításán is dolgozott. 52. 1214 ápr. és 1215 nov. között valamikor. 53. Szent Ferenc csak diakónus volt. 54. 1216. július 16-án halt meg. 55. Erre azonban csak 1223. november 29-én került sor. 56. Szent Ferenc valószínűleg 1217 nyarán Firenzében találkozott elôször Hugolino bíborossal. Callebaut A.: Autour de la rencontre ŕ Florence de Saint François et du Cardinal Hugolin. AFH, 1926. 530. o. 57. Ferenc 1219-ben ment el a Szentföldre, és 1220 elején tért vissza. Ekkor történhetett a látogatás. 58. Utalás a közösség válságára, melybe Ferenc távollétében került. 59. 1227. március 18-án. 60. 1227--1241 61. A stigmatizáció ünnepe hagyományosan szeptember 14. 62. A szentté avatás 1228. július 16-án ment végbe. 63. 1230. május 25-én. A szentet eredetileg a mai Szent Klára bazilika helyén álló Szent György templomban temették el.